14. Birodalmi év nyarának krónikája
Avagy történet I. Tainis, Sonor császárnőjének uralkodásáról az ÓBirodalom földjén; a Lidércek uralmáról és a Legsötétebb éjről mely végett vetett egy teljes nép életének. Továbbá a Császárnő gyermekének, I. Menadannak dicső uralkodásáról és az általa kormányzott népről.
~1~
A Császárnő megérkezése A tavaszi hadjárat különös eseményei után a sindeoniak békét kötöttek Herbert Worskell háza népével, és a néhai birodalom lakóival, és megvetették lábukat Kalador földjén. A nemesi házak urai elfoglalták az egykori városállamok helyén álló várkastélyokat. Sir Raven a Farkasveremtől nem messze, a határvidéki erdők menti lapályon álló palotát jelölte ki a Norvenil ház székhelyéül, Sir Manwé pedig az Anarvil házzal Minas Siolba költözött. Az őrzők rendje szintén az ősi város falai között rendezkedett be, méltóvá téve a régi uralkodói székhelyet a Királyi Ház elszállásolására. A sindeoniak a legjobb építőmestereket fogadták fel, hogy Kalador roppant csarnokában munkálkodjanak, s így, mire a Császárnő közeledtének híre megérkezett, a nagy császár országló termének pompája felülmúlta egykori ragyogását. Az Óbirodalom szele a nemesi házak, Sonor, és Sindeon lobogóival játszott a csarnok boltozata alatt, az újonnan emelt díszes trónus felett rózsaablak szűrte meg a kora nyári napsugarakat, melyek égető erejüktől megfosztva ünnepélyes derengésbe burkolták a polgárok számára épített padsorokat. Az Őrzők a Császárnő elé mentek, s az udvartartás együtt érkezett meg a birodalomba. A fehér lovon, fején a Láng koronájával léptető I. Tainis mögött a Holdvárnál avatott Őrzők rendje menetelt a még Lord Gilderantól zsákmányolt vörös tünde páncélokban, alabárdokkal, birodalmi lobogó alatt. Velük tartott még természetesen a Sonorita Tanács is, kik a Láng Koronáját létrehozták, és azt a császárnő fejére helyezték nem is oly rég, mikor minden veszni látszott.
~2~
Kyran, Felicias Everett, valamint Rokugo jöttek el az ünnepségre, Damien pedig a pengével világra hozott ifjú trónörökös mellett Holdvárban maradt. A bevonuló császári udvart a nép részéről áhítattal teljes, és gyanúsan mogorva pillantások egyaránt fogadták. A Tanács bejelentette a birodalom újraalapítását, a császárnő pedig első országlását kezdte meg, fogadva az Ó-Birodalmiak és az újonnan érkezők üdvözleteit és jó kívánságait. Az Ó-birodalom régóta parlagon heverő, de termékeny és gazdag földjeinek művelésbe vételén és a végtelen erdők bejárásán kívül egy létfontosságú feladat várt Sonor szolgáira és a Királyi házra. A Láng Koronáját fel kellett avatni a földön, melyet évszázadok óta nem fogott össze korona, hogy a mágikus ereklye ezentúl összeköttessen a birodalommal. E szertartás nélkül egységre nem talál, földjei nem adják meg magukat a telepesek kapáinak, és nem hoznak gazdag termést, népe nem fogadja el uralkodóként a korona viselőjét, s az ország a romlás és a széthúzás martalékává lesz. A korona felszentelése persze nem biztosíték a birodalom békéjére és nagyságára, ám amennyiben nem történik meg, talán nem is beszélhetünk birodalomról, vagy annak uralkodójáról. A Tanács így még aznap estére parancsba adta a nemesi házaknak, hogy mindegyik rakjon székhelyén méltó máglyát Sonornak, minden ház és égtáj felé egyet-egyet, hogy fényüknél imáikkal véghezvihessék a varázslatot. Az esemény ünnepélyesen, különösebb fennforgás nélkül végbe ment. Igaz, a Norvenil ház áldozati tüze minden igyekezet ellenére alighogy parázslott, a Tanács némi kesernyés füstben, a Norvenil erdő sötétsége ellen mécsesek lángjánál volt kénytelen elvégezni a szertartást. A Főnixek tisztességes tüzet rakva fogadták az udvart, ahogy a királyi ház is. A Draugok máglyája viszont szinte az
~3~
egekig szökött, oly forrón égett, hogy közelében megmaradni alig lehetett. Még a főpapnő és a Tanács is messzebb húzódtak ezernyi szikrájától, miközben zsolozsmáikat szavalták. A Sonoriták apró áldozatot kértek minden háztól tüzüknél: egy-egy, a házba tartozó polgár kellett hogy a Láng fényében esküjét Sonorra letegye. Sir Raven valahogy ezt a felajánlást is elmismásolta aznap éjszaka, mely cselekedet megtorlás nélkül maradt. A szentelés minden esetre megtörtént, a hányattatott sorsú sindeoniak immár egy új birodalom büszke polgárainak nyugalmával hajtották álomra fejüket.
A Nemesi Házakról Telt-múlt az idő, az Ó-birodalomban eseménytelen, békés napok jártak ekkoriban. Ha féltek is az emberek az Alsó-Birodalom felől érkező fenyegető hírektől és a holtak seregeitől, fennhangon senki nem szólt a Lidérckirálynő jelentette veszélyről. Az országlások alatt a Tanács Sonor nevét dicsőítette, és az ország mindennapi ügyeivel foglalkozott, a nemesi házak pedig kastélyaikban maguk között szőtték terveiket, gyűjtötték javaikat és rendezkedtek be új székhelyükön. A Draugokat Herbert Worskell, Farkasvermi őslakos nemes vezette ekkoriban, asszonyával, Lady Athalie-val ki a Sonorita rend tagja volt. Házuk népéhez tartozott még Athalie harcias húga, a Kalador szelleme ellen vívott harcok alatt lovaggá ütött Lady Lopory is, valamint számtalan ifjú Draug, és a Sonor hitét híven követő háztól szokatlan módon nem kevés pusztai ork is. Őket a sonoriták sokat ócsárolták, támadták országláson, de tovább senki nem merészkedett. Az orkok a harc, és a Sonor törvényeivel szembemenő emberrel való táplálkozás ~4~
helyett földet művelni, fát vágni, békésen munkálkodni látszottak a Draug ház szolgálatában. Worskell nagyúr maga is, ha minden igaz, a Császárnő elkötelezett hí vének tartotta magát, maga körül pedig Sonor szolgáit szívesen látta, felesége is közülük került ki, így hűségéhez kevés kétség fért. Aligha tudtak azonban sötét titkáról. Háza népéből egy seregnyi, harcos valójában valamilyen bájital hatására emberi ábrázatot öltött Uruk-Hai ork volt, akiknek olykor éjszaka vérfagyasztó üvöltése visszhangzott Worskell földjein. Sir Raven mindenkinek kifejezetten gyanús volt a birodalomban. Kezében a Sárkánydárdával, oldalán a hírhedt Mester Kardjával jártkelt háza népével, és bár a Királyi ház felé áttetsző tiszteletet tanúsított, Sonor hitét szinte nyíltan vette semmibe. Lépten-nyomon hőstetteivel hetvenkedett, és továbbra is háztitokra hivatkozott minden lehetséges alkalommal, mikor érdemi információ átadására szólították fel útjairól. Ebben valójában semmi meglepő nem volt, az Unikornis házzal titokban mesteréhez, Unikornhoz imádkozott, kinek, bár ezt kevesen tudták, a tavaszi hadjárat eseményei óta halhatatlan Hírnöke is volt. Míg a sonorita rend máglyáinak fényénél minden alkalommal a Lánghoz imádkoztatta az egybegyűlteket, Raven az Alvilág urának hitét követve szigorúan az őt tisztelő szertartások elvégzésére buzdította és kényszerítette házának tagjait. Művelte földjeit, irtatta erdeit gyakran még a szolgálatába szegődött tündékkel is, mind a mágia, mind a fegyverek terén készülve ki tudja, hogy mire, bár a lovag viselkedése semmi jóval nem kecsegtetett. Mégsem háborgatta senki komolyabban a Norvenileket, sötét szertartásaikat nem zavarták meg a sonoriták, közülük máglyára hitetlen mivoltuk vagy tiszteletlenségük miatt senkit nem vetettek. Tán a császárnő megbízott Ravenben, hiszen
~5~
segített az Ó-Birodalom visszafoglalásában tán csak tartott tőle, nem ismervén erejét, és hogy milyen hatalmak segítik őt, vagy akár az is lehet, hogy egyszerűen észre sem vette gyanút keltő ügyeit, minden esetre ellene semmilyen lépést nem tett, ahogy a saját belső ügyeivel és a hit kérdéseivel elfoglalt Sonorita Tanács sem. Sir Manwé szintén a saját útjait járta az Anarvil házzal. Ő és Mikael, a házat vezető két lovag valójában a Hármak hírnökei voltak. I. Meria, a teremtő, II. Kalador, a fenntartó, és Oren császár, vagy akit ő tisztel, a Fekete Kutya voltak a hármas istenség, kik egykori uralkodók szellemeiként Mikaelt és Manwét választották szolgájukul. Manwé maga korábban két alkalommal is visszatért a halálból úrnője, a Teremtő akaratánál fogva, amiről a Tanács is jól tudott, és bár maguk között gyanakodva figyelték a sonorita páncélba öltözött különös lovagot, nyílt színen tüntetőleg minden alkalommal Sonornak tulajdonították a lovag visszatéréseit, ennél fogva pedig őt és házát a Láng követőinek. Bizonyára ilyenek is akadtak közöttük, de uruk vezetésével a ház tagjai titokban rendszeresen a Hármakhoz intézték fohászaikat. Ezen kívül persze alázattal, meghúzódva vettek részt a birodalom életében, Manwé ott segített, ahol csak tudott, az embereken és a kormányzás ügyeiben egyaránt. Mikael vén, remegő hangját alig, csak régi páncélja nyikorgását lehetett hallani országlások alkalmával, de érezhető volt, hogy szükség esetén bármikor a birodalom szolgálatába állítaná kétkezes csatabárdját. A Főnixek csendben dolgoztak földjeiken, nevelték az ifjakat a harc és a lovagi erény útjára, és vártak a közeledő viharra, melynek jöttét elkerülhetetlennek tartották, valamint a Hármak útmutatására, hogy megtudják, kardjukat ki mellett vonják majd ki, ha eljön az ideje. Tartottak tőle, hogy bármily
~6~
nemes a szándékuk, Sonor szolgáitól eltérő hitük okot ad majd a rendnek, hogy végül ellenük támadjon.
Sonor követőiről A sonorita rend tagjai kezdetben elégedetten szemlélték, hogy újra egy egész birodalom követi a Lángot, és borul le a Tanács, vagy az általuk koronázott császárnő akarata előtt. Ellenük alig szólt bárki, és úgy látszott, idővel a hitetlenség csíráját is elfojthatják majd a nép sorai között. A Tanács ellenben elégedetlen volt a frissen avatott Őrzőkkel. Úgy látták, a paplovagoktól elvárt lángoló hit és elkötelezett szolgálat helyett kedvtelenül, kevés lelkesedéssel végzik feladatukat. A császárnőt módjával kísérték útjain, és a Kyran által a tavaszi hadjáratról kért jelentés is késlekedett, még szóban is csak tessék-lássék számoltak be az eseményekről, minden alkalommal egy új, zavaros részlettel előhozakodva. Kyran gyakran feddte meg őket a rend gyűlésein, ám ennek mintha alig lett volna foganatja. A Tanács maga is megosztottnak bizonyult néhány kérdésben. Rokugo mester, akit eddig Felicias elkötelezett tűzfoki bajtársaként és legjobb barátjaként, szűkszavú, könyörtelen harcosként és mesteri gyilkosként ismertek, sok fejfájást okozott a főpapnőnek. A vallással kapcsolatos kérdésekben akár országláson, nyílt színen is a Tanács többi tagja ellen beszélt, megkérdőjelezve a főpapnő szavait, érveivel jelentéktelen ügyeken keresztül minduntalan aláásva társai hitelességét. Apró-cseprő, szervezeti ügyekben is előszeretettel csinált majmot a sonorita tanácsból, kiváltképp, mikor a rend egyik főpapja, Barmador volt terítéken. Barmador egyéb iránt egy, Tűzfokon még Feliciassal és ~7~
Rokugoval együtt tanult pap volt. Egy hallgatag, nem sok vizet zavaró alak, aki bár csodával határos módon az Alsó-Birodalmi háborúkkal és a holdvári, valamint a tavaszi hadjárat alatt történt eseményekkel együtt minden veszélyhelyzetet épségben megúszott, komolyabb cselekedetéről vagy helytállásáról senki sem hallott. Ennek ellenére lassan, de biztosan emelkedett felfelé a sonorita ranglétrán, s volt ideje a papi diszciplinákat a lehető legmagasabb fokon kitanulni. Rokugo mester Barmador ügyét és előmenetelét tűzte zászlajára, teljesen érthetetlen módon, felbőszítve ezzel Kyrant, aki saját pozícióját féltette Barmador piedesztálra emelésével, és a nép előtt vele már-már egyenrangúként történő bemutatásával. A komolyabb ügyek iránt tökéletesen érdektelen őrzőket és az uralkodói teendőkből leginkább az egyenes háttal, felszegett fejjel való koronában trónolásban kiemelkedő, ám a kormányzás ügyeit jobbára a Tanácsra hagyó császárnőt is oly mértékben mulattatta a dolog, hogy semmi sem szabott gátat a rend tagjai között tomboló Barmador-hisztériának. A Sonorita rend gyűlései így gyakorta fulladtak komolytalanságba, mely nem egyszer személyes hangnemű vitává fajult, hatékonyságuk így a kőtengeri fogadóban tartott mulatságok megmosolyogtató szintjére csökkent.
~8~
Lidércjárás A nem túl termékeny, de igen békés hónapokat egy kísérteties esemény szakította meg. Tainis császárnő rezidenciájába nem várt látogató érkezett. Lord Gilderan maga jött el, mögötte élőholt szörnyeteg-szolgái csaholtak. A császárnő elhunyt nagyapja könnyedén bejutott az édesdeden alvó uralkodónő lakosztályába, hiszen a palota védelmére erőd építésére senki nem vette a fáradtságot, a Láng őrszemei és tüzes korbácsai, a Tainis mellett élő pajzsként szolgáló Őrzők pedig a császárnőhöz hasonló nyugalommal húzták a lóbőrt a vészterhes éjszakán. A halállovag felébresztette unokáját és az Őrzőket, majd meglepő módon udvarias szavakkal szövetséget ajánlott, felajánlván, hogy megvédi és segíti Tainist, ha elfogadja azt. Tainis csak halálra váltan állt, didergett a lidércet körüllengő meglehetősen fagyos légkörben, s végül bátorságát összeszedvén nemleges választ adott. A lidérces vendégség ezzel véget is ért, Gilderan csalódottan távozni készült, ám annyit még elárult a császárnőnek: áruló rejlik udvartartásában. Ezzel el is indult kifelé a palotából, háborítatlanul, az egyetlen, aki megállítására kísérletet tett, Meril Úrnő volt, kinek bátortalan kardcsapását a tünde lovag csak megmosolyogta, majd elvette, megnézte és visszaadta a paplovag fegyverét. Különös pont az eseményekben, hogy bár a császárnő nem fogadta el a Gilderan által ajánlott szövetséget, látogatását teljes mértékben titokban tartotta a Birodalom lakói, de még a Tanács előtt is, Őrzőit is erre kötelezve. A birodalom népe, mit sem tudván az efféle kísértetjárásokról, vetett és aratott békében, ünnepeket ült, lovagokat avatott, és igyekezett minél inkább elkerülni a Sonort dicsőítő szertartásokat. A császárnő viszont ~9~
egyre nyugtalanabb lett Gilderan szavai miatt, tartott tőle, hogy valóban áruló van udvartartásában. Ezt alátámasztani látszott az Őrzők furcsa magatartása és használhatatlan mivolta is. Éppen ezért Feliciassal és Kyrannal tervet eszelt ki az áruló megtalálására. Eljátszotta saját eltűnését (az Őrzők természetesen sokáig észre sem vették azt, nem kellett attól tartani, hogy átlátnak a cselen), melynek hatására a Tanács tombolni és az ügyben nyomozni kezdett. Erdőjárókat küldtek a Norvenil házban lakó Mealon, az erdő helytartója vezetésével a környék útjaira, akik megállapították: egy lovas távozott az udvarból, találkozva egy másik lovassal, aki egy vezeték lovat vitt, melyre az udvarból érkező lovas átszállt, és ketten folytatták útjukat észak felé. A császárnő lova, Parázs, nélküle tért vissza Sindeonba. Valójában ez azt takarta, hogy a császárnő kilovagolván találkozott Damiennel, és ketten indultak Holdvárba, a trónörököst meglátogatni, ám ezt senki nem tudta, az emberek a császárnő elrablásáról beszéltek. A Tanács folytatta a nyomozást. Összegyűjtötték a népet, és miután az Őrzőket Kyran újfent haragos megrovásban részesítette, Rokugo mester vezetésével vallatásba kezdtek. Rokugo a kihallgatás közben véresre verte Sir Raven apródját, a mesterkereskedő Tufelt, amiből később fennforgás támadt. Mint közben kiderült, a kínzással szóra bírni kívánt unikornis csak zavarodottságában állított valótlant a tanácstag előtt, de a verés ekkor már megtörtént. Az éppen vacsorázó Sir Ravenhez és a néphez visszatérő véres Tufel felháborodást okozott a házvezetőben, aki kardját csörgette Feliciasékra a jogtalan cselekedetet megtorlandó. Felicias kissé tartott a lovagtól, Kyran pedig egy Tufelnek felajánlott gyógyító főzettel húzta ki a vita méregfogát, Raven elégedett volt, nagyobb baj nem történt. Ekkor megjelent az udvarban egy sonorita
~10~
inkvizítornő, aki felajánlotta szolgálatait a vallatásban. Csatlakozott a folyamathoz, ám ez ennek ellenére (látszólag) eredménytelenül zárult, semmi nem derült ki a császárnő eltűnésének körülményeiről. Az inkvizítor fürkészése viszont, melyet a Császárnővel és Damiennel eszeltek ki, meghozta a kívánt eredményt, bármily megdöbbentő is volt az: nem egy, de négy sötét teremtmény is rejtőzött a sonoriták sorai között. Slarkus, az egyik Őrző nem volt más, mint Lord Gilderan fia, a szintén halállovag Altemor, Kalari Úrnő testében testvére, a lidérc Calainis rejtőzött, Taranis nagyúr pedig halott és dzsudzsuzombiként életre keltett holttest volt. Meglepő módon, a Tanács tagja, Rokugo is Rhan’Zheon, a lidérc varázsló által megszállt testnek bizonyult. Mind a Lidérckirálynő szolgái voltak, akik ekkor még a néppel együtt semmit sem tudtak lelepleződésükről. A nap eseményei egy összetűzéssel folytatódtak, mikor is egy segítségért kiáltozó, csapzott alak érkezett futva Minas Siolba, és a Királyi ház kapuján kopogtatott. Az épp nyugovóra térni készülő Őrzők és Rokugo beeresztették, és Sir Tremezt, a Norvenil uraságot ismerték fel benne, akit tiszteletre méltó aggastyánnak, jó fegyverforgatónak és Sir Raven nagy becsben tartott csatlósának tartottak. Mint feldúlt beszámolójából az Őrzők megtudták, azért érkezett lóhalálában, mert a Norvenil birtoktól nem messze Uruk-hai orkok hordájára lettek figyelmesek, Sir Raven a Királyi ház segítségét kérte a megfékezésükhöz. Rokugo, az Őrzők, valamint a kiáltozás által szintén felvert Manwé sietve felfegyverkeztek, és követték Tremezt a helyszínre. A birodalmi úton vonulva Farkasverem felett, a Draug szántókon meglátták és hallották az Uruk-hai csapatot, a Norvenil várkastély mellett pedig Sir Raven fogadta őket néhány emberével,
~11~
sietségre ösztökélve. A csapat Ravennel útnak indult, és megrohanta az Uruk-hai orkokat, Rokugo és Meril pedig először a draugok kastélya felé vették az irányt, hogy többet tudjanak meg az esetről. Itt Lady Athalie és Lopory fogadták őket fáklyával a kézben, jobbágyaik kíséretében, akik azt állították, hogy szintén nem tudnak semmit az esetről, ám nem mernék megközelíteni a hordát. Mire Rokugóék odaértek, a sindeoniak már harcban álltak az orkokkal, akiket egy Korbács nevű Uruk-hai harcos és boszorkánymester vezetett, utóbbival az Őrzők ekkorra már végeztek, ami még jobban feldühítette a hordát. Az Őrzők és Manwé nem bírtak az orkokkal, Rokugo és Meril pedig alulmaradtak Korbáccsal szemben, aki túszul ejtette a harcos mestert, csak a visszavonulás ígéretére szabadon engedvén. A sindeoniak így vissza is vonultak, ám a sebesültek biztonságba helyezése után lovagias módon újból hajtóvadászatot indítottak az Uruk-Hai csapat után, sor is került egy kisebb összecsapásra, ám ezután szintén verve tértek haza. Már épp újra álomra hajtotta volna a fejét a Királyi Ház népe, mikor maga Ronnie, a Lidérckirálynő érkezett el a házba. Fennhangon szólította ki gyermekeit és Rhan’Zheont a várudvarra. A Slarkus testében létező Altemor látta, hogy Meril úrnő, az egyetlen nem megszállt paplovag ébren hallotta a szólítást, és azonnal rátámadt. Harcképtelenné tette a fegyvertelen Őrzőt, és kivonszolta a várudvarra, Ronnietól várva a parancsot Meril életéről vagy haláláról. A Lidérckirálynő nem kívánt az üggyel foglalkozni, úgy gondolta, fia, Altemor meg tud birkózni az esettel, ám ez nem így lett. Miközben Ronnie elmondta embereinek, hogy fürkészés áldozataivá váltak és lelepleződtek a sonoriták előtt, Meril futásnak eredt, és beszaladt a Főnix rezidencia kapuján. Altemor magán kívül volt, a kapun
~12~
dörömbölve követelte Manwétól, hogy adják ki Merilt, ha kedves az életük, ám ez nem történt meg. Rhan’Zheon bement tárgyalni a házba, és egyezséget kötött velük: senki nem lép kapuján, és nem ad át semmiféle hírt a többi ház tagjainak, cserébe egyelőre nem támadják meg őket. Ronnie kétségbeesett gyermekei alkalmatlanságán, ám, hogy támogassa őket, elhozta Altemornak az Alsó-Birodalom koronáját és lidércpengéjét, majd távozott az udvarból.
A Birodalom kettészakadása Reggel az országló teremben furcsa közjáték vette kezdetét. Mikor a nemesi házak megérkeztek, az Őrzők (Merilt kivéve) a helyükön álltak az emelvényen, mellettük Rokugo mester (most már szólíthatjuk igazi nevén, Rhan'Zheon) ám Slarkus nagyúr kezében egy halálfejes pallos, a lidércpenge volt. Herbert Worskell nem tudta mire vélni az esetet, és beszédbe elegyedett vele. Slarkus közölte, hogy ő Altemor, mire Worskell megkérdezte, hogy mint a Lidérckirálynő által az Alsó-Birodalom királyává koronázott személy, itt is királyként lép fel? Altemor igennel felelt. Worskell rákérdezett, hogy ebben az esetben miért nem ül a trónon? Altemor válasza az volt, hogy akár ott is ülhet, majd kisvártatva helyet is foglalt, fejére helyezve a Háromágú koronát. Senki nem tudott igazán szóhoz jutni, maga a „király” sem. Herbert Worskell megadta a címmel járó tiszteletet, ám háza nevében hadat üzent a trónbitorlónak. Manwé ugyanígy tett. Sir Raven ezt látva követte példájukat, és szintén hadat üzent Altemornak. Ennek tetejébe a Rokugo testében jelen lévő Rhan’Zheon is, ki bár harcos nagyúrként tetszelgett, jobbára kardot is alig hordott magánál, nemhogy páncélt öltött volna, a sonorita rend harcosainak nevében szintén hadat üzent ~13~
Altemornak. Az előző éjjel eseményei alapján ennek senki nem igazán adott hitelt, Meril úrnő Timent Ignis varázslata hatására a mester rögvest kereket is oldott. Az immár Altemorral hadban álló nemesi házak csapatai kivonultak az országló teremből. A császárnő időközben visszatért, és Farkasveremben rendezkedett be. Az Altemor vezette lidércek Minas Siolban maradtak, a másik két várkastélyt pedig a nemesi házak és a császárnő hívei lakták be. Ezzel kettészakadt a Birodalom, és kezdetét vette a háború. Altemor maroknyi hívével tartotta meg első országlását az elnéptelenedett országló teremben, ám hamarosan megérkezett maga a Lidérckirálynő is. Magával hozta Rhan’Zheon kérésére Donzar, a régi idők halállovagja még a varázsló által az Alsó-Birodalomban, Sindeonban elásott testét is. Rhan’Zheon újra a seregbe szólította régi bajtársát mágiájával, aki még a Ronnie elestekor a Kóborló ellen vívott ütközetben esett el, a végsőkig küzdve a néhai igazságos királynő emlékéért, s most újra érte harcolhatott. Ronnie és Rhan’Zheon még aznap éjjel fekete mágiával lidércpengévé tettek egy mágikus sonorita pengét, melynek a Nox nevet választották, s Donzarnak adták, hogy azzal küzdjön a tűzimádók ellen. Újabb jövevény érkezett, hogy az oldalukon harcoljon: Sir Raven. Neki Mestere, Unikorn azt a parancsot adta, hogy szerezze meg mindkét koronát: az Altemornál lévő, AlsóBirodalmi Háromágú Koronát és a sonorita Lángkoronát is. Unikorn egyik segítője, Dalia tanácsára állt át Sir Raven; Dalia azt tanácsolta, hogy kettős ügynökként könnyebben elérheti a kitűzött célt. A sonoritáknak mondja azt, hogy csak álcából áll Altemor oldalára; míg Altemorék könnyedén elhiszik majd hogy valóban mellettük kíván harcolni. Az Alvilág Ura ekkoriban szövetséget ápolt a
~14~
Lidérckirálynővel, aki az Alsó-Birodalom temérdek elhagyott kincséből támogatta titokban arannyal a Norvenil házat az éj leple alatt. Így az események és a harc kimenetele döntheti el valódi hűségét, de Sir Raven mindkét esettel csak nyerhet. Raven háza népének nagy részét maga mögött hagyta, hogy ne váljanak a holtak csemegéjévé és ne hátráltassák őt küldetésében, csak leghűségesebb csatlósait hozta magával. Tainisnak azt állította, hogy csak kémkedni vonul át Minas Siolba, de valószínűtlen, hogy ekkor szavainak túl nagy hitelt adtak volna. Szolgálatába szegődött egy régi Alsó-Birodalmi lovag, Sir Temog is, ki ekkoriban érkezett Minas Siolba. Altemor és egyre növekvő számú szövetségese folyamatos rajtaütéseket intéztek a Farkasveremben rejtőző császárnő hívei ellen, rettegést oltva az egyszerű nép szívébe, sokak estek áldozatul lidércpengéiknek vagy Raven Sárkánydárdájának, a holtak ettől fogva rendre egykori ellenfeleik sorai közt meneteltek tovább. A háború híre ekkoriban rengeteg szerencsevadászt, zsoldost és egyéb gyülevész népséget vonzott a birodalomba, akik elegendő aranyért még a Lidérckirálynő szolgálatába sem átallottak elszegődni. Hatalmasra nőtt a Tainis hívei ellen törők száma, holtak és a társaságukat elviselő sötét lelkű élők vegyesen. A Lidérckirálynő magával hozta Rhan’Zheon botját, valamint élőholt szolgái szekereken szállították a várba a mágus laboratóriumának kellékeit. A Királyi házba állította fel azt, és elkezdte legveszedelmesebb varázslatainak kidolgozását. Éjt nappallá téve lombikjai és feljegyzései felett görnyedt, Altemor és társai alig tudtak szóba elegyedni vele, megátalkodott kísérletei olykor kénköves füstbe borították a sötét udvartartást. A császárnő hívei sem tétlenkedtek, nem rettentek meg a Minas Siolban növekvő árnyéktól. A
~15~
sonoriták sem voltak kevesen, Worskell nagyúr pedig seregüket hónapokig ellátni képes élelemmel, fegyverrel, és kemény kötésű draug katonákkal és rettenthetetlen ork harcosokkal is rendelkezett, akik elszántan készülődtek a harcra. Sir Manwé és Mikael is velük voltak, két emberfeletti képességekkel rendelkező hírnök, jó néhány elszánt főnixlovaggal. Együttes erővel, Worskell irányítása alatt Farkasverem köré erődöt építettek, a sonorita rend papjai pedig Kyran és Barmador vezetésével napokig szentelték a területet, hogy hitük és erejük visszatarthassa az ellenük törőket. Ronnie magával hozott még valakit, akinek látványa fájdalmat és haragot szított minden sonorita szívében. Lord Bastillion, a Tanács egykori harcos tagja volt az, ki még az Alsó-Birodalmi háborúk alatt Lord Zott pengéjétől hullott el, s most élőholtként felkeltve, sonoritához méltatlan léte miatt gyötrődve volt Ronnie foglya. Calainisnek, leányának adományozta szolgaképpen. Ám ennél többre tervezték használni Bastilliont. Őt használva akarták megszerezni a Láng Koronáját. Tudva levő volt, hogy a sonoriták szentelte ereklyét csak olyan érintheti, ki maga is hithű sonorita, ilyen pedig nem volt a Lidérckirálynő seregeiben, kivéve Bastillion, kinek akaratát fekete mágia kötötte gúzsba, így szolgálnia kellett. Raven kiszólította a birodalomban maradt norvenilek közül gyanútlan szolgáját, Mealont, az erdőtündét, s le is döfte. Bastilliont álcázták képére, s visszaküldték a várba, ki kicsempészte számukra a koronát. Az ereklyét a királyi házban helyezték biztonságba, melynek kapuját Rhan’Zheon, a mágus sötét szertartással zárta le. Ronnie, a Kapu őrzőjeként a varázshatalom óriási forrásával rendelkezett, ezt Rhan’Zheonnak a háború alatt sokszor engedte megcsapolni, hogy tudásával hatalmas erejű
~16~
varázslatokat hozhasson létre. Ilyen volt e záró kör is, az idő romlásának köre, melyen belül minden lépés évszázadok nyomát hagyta a betolakodón. Nem is merte háborítani senki élő, pedig a Koronát csalétkül hagyták számukra a házban látszólag őrizetlenül. Ronnie tanácskozásra hívta össze gyermekeit és híveiket. Megérkezett a hír, miszerint Lord Gilderan épp Holdvárat ostromolja, hogy kifüstölje onnan a sonoritákat, és foglyul ejtse a trónörököst. Tainis csapatai pedig mozgolódni látszottak, mindenhol Worskell ork felderítői rejtőztek a sűrűben és a falak mögött, a hasonló feladatokat ellátó, ellenük dolgozó részeges zsoldosok pedig használhatatlannak bizonyultak a kézre kerítésükben. Állítólag azért hagyták el Tainis udvarát, mert kevesellték a kosztot, bár az cseppet sem volt szűkös háborús fejadag, valamint mert a császárnő a hadiállapotra való tekintettel nem hagyta őket háborítatlanul kockázni az ispotályban. Bár birtokukban volt mindkét Korona, a holtak még nem mértek egyetlen végzetes csapást sem ellenfeleikre, a tanácskozás célja az volt, hogy megszülessen a végső haditerv. Hírt kaptak arról, hogy míg a császárnőt Farkasveremben erődítmény védi, és körülötte vannak a seregük legjobb harcosai, az erődítmény nélküli Norwenil palotában őrizetlenül hagyták a nép alig felfegyverzett, nem túl harcképes tagjait. A lelkekre szomjazó lidércek számára nagy volt a csábítás, hogy lecsapjanak a védtelenekre, ezzel óriási mértékben megnövelve hatalmukat, és megtizedelve az ellenséget. Ronnie elmarasztalta az ötletet, hiszen távol állt az általa nagyra tartott lovagiasságtól, és egy nagy harcost sem veszejthetnek el a támadással, ezért inkább az erőd elleni támadást javasolta. Rhan’Zheon átlátszó csapdát szimatolt a védtelenül hagyott tömegek mögött, nem javasolta, hogy belesétáljanak.
~17~
Altemorra, mint uralkodóra hárult a feladat, hogy döntést hozzon, a Lidérckirálynő maga csak segíteni érkezett, látni kívánta, hogy hogyan boldogul fia. Altemor maga tanácstalan volt, nem akaródzott döntéseket hoznia, melyet egy sereg fog követni, mert bár soha nem látott erejű harcos volt, kinek pengéje úgy irtotta az egyszerű halandó katonákat, mint kifent sarló a gazt, a hadvezetésben tapasztalata nem volt. Ronnie azt kívánta, hogy itt tegyen bizonyságot királyi véréről, és vezetőként álljon helyt. Mikor látta, hogy fia hárítja e felelősséget, a Háromágú Koronát leányának, Calainisnek ajánlotta, ki azt semmi szín alatt nem volt hajlandó elfogadni. Altemor végül is felbőszülve vállalta a hadvezéri szerepet, és parancsot adott a támadásra, mely még aznap éjszaka meg is történt. A zsoldosokat küldték előre, mert hűségük és bátorságuk kétséges volt, életet pedig nem sokra tartották. A Norvenil ház ellen vezényelték őket, ahol az ajtón sem tudtak bejutni, mert a sonoriták tűzsóból róttak védelmező jeleket elé. A csapdák lobbanásait túlélő néhány bérenc megpörkölt valaggal iszkolt el a csata színhelyéről. Farkasveremből kirajzottak a védők legjobb harcosai: Meril úrnő, az utolsó lánglelkű paplovag, Mikael és Manwé, és a Korbács nevű Uruk-Hai, mellettük legbátrabb katonáik. Ellenük a lidérckatonák hadrendje indult el, valamint Altemor és Sir Raven különítményei. Mögöttük Rhan’Zheon suhant fekete köpönyegében, átkokat szórva a védőkre. A várszoknyán mécsesei fényében Felicias Everett állt, sonorita varázslatokat kántálva a támadó seregek ellen. A két mágus párbajt vívott, ám nem bírtak egymással, ahogy a védők és támadók fegyveresei sem. Végül mégis a felkészült, életük és otthonuk megmentéséért mindenre elszánt védők kerekedtek felül. Nagy veszteségeket okoztak a holtaknak, és foglyul
~18~
ejtették Calainist. Mikor ennek hírét Sir Raven futárai megvitték a Lidérckirálynőnek, éktelen haragra gerjedt, és azonnal az ostromlott vár alá érkezett. Annak kapuja zárva volt, a kitörő védők visszavonulásba fogtak. Ronnie maga mellé szólította Rhan’Zheont, és parancsot adott neki a falaknál: használjon varázslatot, hogy átjuthassanak. A csatában kimerült mágus mentegetőzött, de Ronnie nem tűrt ellenvetést, és hatalmat adott neki, hogy létrehozhasson egy, még kísérleti fázisban álló varázslatot. Rhan’Zheon így elmondta az igét, és varázslatával átalakította a földet, a megszentségtelenített földet így nem védhette többé Sonor mágiája, és alagutat hozott létre a várkapu alatt. Ronnie azonnal áttört az alagúton, a védtelenül hagyott varázslót pedig buzogányával rögvest leütötte a fal mögül csendben előugró Korbács. Ronnie sokakkal végzett, de a vár felszentelt földje rettenetesen legyengítette. Korbács, ki újból túszként fogta Rhan’Zheont, ultimátumot adott Ronnienak: vonuljanak el a falak alól, vagy végez az egyetlen mágusukkal. Ronnie nem tágított, Korbács így háromig számolt, majd ork csatabunkójával szétlapította a varázsló fejét. Aligha tudta, hogy a Rokugo testét megszállt lidérccel ezzel korántsem végzett. A legyengült Ronnie minden esetre összegyűjtötte Altemort és megmaradt katonáikat, és saját zsákmányukat felnyalábolva visszatértek Sindeonba. A várat a sonoriták és a nemesi házak rettenthetetlen harcosai együttes erővel megvédték. A legyengült Ronnie még aznap éjjel visszatért a hegyre. Ám sok áldozatot szedtek a holtak is, köztük volt a két hírnök is, kiknek testét a várba szállították, hiszen azokba idővel isteni voltuk miatt az élet visszatérhet. Nélkülük a Főnix ház vezető nélkül maradt, s a császárnő csapatai létfontosságú nehézpáncélos harcosokat vesztettek el. Viszont
~19~
a sonoriták zsákmányául estek az Őrzőpáncélok és alabárdok, melyben a lidérckatonák küzdöttek, és Donzar lidércpengéje. Ronnie helyett Lord Gilderan érkezett meg Altemor és társai támogatására. Lassan lépdelő, hatalmas csataménje mellett a saját testében visszatérő köpenyes Rhan’Zheon baktatott, zsákmányul esett álarca és botja nélkül. Mögöttük élőholt szolgák szekéren hozták magukkal Calainis, Donzar és Thagor álomba merült valódi testét. Sir Raven és Altemor épp egy újabb portyáról tértek vissza, mikor Gilderan a tárgyalás mellett döntött. A szavakat jól csűrő-csavaró Rhan’Zheonnal Farkasverem alá vonult, ahol megegyeztek a védőkkel. Manwé testét átadták a zsákmányul esett fegyverzetekért cserébe, Mikael teste viszont Gilderan seregeinek birtokában maradt, más terveik voltak vele. A halállovag magával hozta Kalador sisakját, melyet még Calainis juttatott el neki a tavaszi hadjárat alatt. Az ereklye, mely a rég halott, véreskezű császár emlékét zárta magába, már tartotta megszállva Mikael testét, hatalmas pusztítást okozva ezzel. Gilderan terve az volt, hogy ez újra megtörténjék. Rhan’Zheon mágikus körét, pentagrammáját az országló teremben rajzolta fel, ahol Thagor segédletével hosszadalmas és bonyolult szertartással engedelmességre bírta Kalador szellemét, és megszállatta vele Mikael testét, fejére helyezve a gonosz sisakot. Ettől fogva a hírnök testét bitorló császár Rhan’Zheont szolgálta. A császárnő és csapatai gyengültek, de nem törtek meg. Barmador fáradhatatlanul szentelte a megvédett földet, és a Láng ráragyogott szolgájára: az éjszakai csatában hősi halált halt Meril úrnő, a paplovag visszatért a halálból. Hősies helytállását Sonor azzal jutalmazta, hogy visszaküldte őt a császárnő és az élők védelmezésére.
~20~
A Harmadik Fél Lord Gilderan jelezte Calainisnek, Donzarnak és Rhan’Zheonnak, hogy különös dolgokra lett figyelmes a Birodalom felé tartva. Egy késő délután, mikor a Nap épp hogy ereszkedni kezdett a horizonton, csapatuk elhagyta a birodalmat, hogy fényt derítsenek az esetre. Gilderan a birodalom határaitól nem messzire, egy hegygerincen álló, gúla alakú óriási építményhez vezette őket lóháton, melyből figyelemre méltó mágikus erő áradt. A néma vonulás után megkérdezte: Rhan’Zheon, ez itt micsoda? A varázsló gyanúsításként értelmezte a kérdést, mentegetőzni kezdett, miszerint nem az ő műve az építmény, és nem tudja, micsoda, de kísértetiesen emlékeztet az Alsó-Birodalmi Unikorn-piramisra. Meghányták-vetették a dolgot, és végül is annyiban maradtak, hogy Sir Ravennel és csatlósaival, a Norvenil házzal kapcsolatban az eddigieknél jobban nyitva kell tartaniuk a szemüket. Elindultak vissza Minas Siol felé, ám ekkor gyülevész népségre lettek figyelmesek, akik bíbor-fekete egyenruhákban vagy szakadt rongyokban, birodalminak tűnő öltözékben vonultak a poros földúton. Minden esetre nem tűntek Ó-Birodalmiaknak, nem voltak ismerős arcok. Gilderan felszólítására jövevényekként mutatkoztak be, akik le kívánnak telepedni a birodalomban. Továbbengedték őket, de Gilderan utánuk küldte RhanZheon-t hogy vizslatná ki szándékaikat. Megtörtént, a mágus magával vitte a Mikael testében rejtőző Kaladort, és az erdőszélen a szedett-vedett kompánia után lopakodott. Nem váratott sokat magára, hogy kiderüljön az igazság, a csapzott csoport a hegyoldalban egy fekete sárkánnyal társalgott, akit a beszélgetés alapján a Kóborlóként lehetett azonosítani. A jöttmentek az ő cselédjei ~21~
voltak. Több sem kellett Rhan’Zeonéknak, visszairamodtak a főváros felé, mely manőverhez bár keresztül kellett furakodniuk a királyság Tainis oldalán álló felének nagy részén, végül biztonságosan megtörtént. Miután értesítették az otthon maradtakat ezekről a dolgokról, az elesettek meg is üzenték őket bizalmas összekötővel Tainis udvarába. Miszerint a kisvártatva érkező sleppben semmi szín alatt ne bízzanak meg, hiszen a Kóborló ármányos szolgái valójában. Az üzenetnek semmi foganatja nem volt. Hónap se telt bele, hogy a háborúban kimerült Farkasveremben székelő császárnő udvarába bevette magát a beépített tányérnyalók e sokat emlegetett galerije, meg is történt a baleset. A válság embereinek tűntek, az éhes keselyűknek, akik minden hanyatló állam testében felütik fejüket, férgekként rágva belülről, és a bukás szagát szimatolva igyekeznek a pusztuló nemzet megmaradt kincseiből minél többet meglovasítani saját kicsinyes boldogulásuk és dekadens gyönyöreik máglyáját táplálandó, miközben az igazgatásban való álságos részvállalással, hangzatosnak szánt szónoklatokkal és buzgó kirohanásokkal igyekszenek palástolni méltatlanságukat. Ez viszont, ha egy részükre igaz is volt, csak a bukás közeledtének jele, és nem okozója volt. Bár sokféle régóta érlelődő probléma, eseménysorozat vezetett el idáig, az összeomlást végül kétségkívül az hozta el, hogy Ixorn, a Norvenil ház-béli mestermolnár lemészárolta a császárnőt. A meglepetés erejével rendelkező, de az adokkapokban képzetlen élelmiszeripari munkás sikeres merénylete meglepő lenne, ha nem ismernék a körülményeket. Ott volt például a várban uralkodó hangulat: a kiéheztetett, legjobbjainak jó részét elveszített, harcban kifáradt, demoralizált és széthullott várnép figyelme meglehetősen lankatag volt ekkortájt, ha a sonoriták és Sir Manwé nem lehelnek-rugdosnak lelket beléjük időről időre, jó részük már
~22~
gondolkodás nélkül kapitulált volna a holtak előtt. A gyilkosság pillanatában is sokan kószáltak közülük a várban és udvarán a falak között, a rájuk kint leselkedő ostoba zombikéhoz hasonlóan megtört és üveges tekintettel, de képtelenek voltak megfelelően ügyelni a császárnő testi épségére. Fontosabb elfoglaltságuk akadt: egy pelét figyeltek (ez a részlet volt Sir Manwé, a hadvezéri szerepet átvevő lovag gyeplővesztéssel járó felháborodásának oka néhány perccel később). Tainis maga sem volt már oly éber és tevékeny, mint amennyire már évekkel korábban is elvárták tőle, s bár épp oly erős kezű és bölcs uralkodó volt, mint a háború előtt, szablyáját maga mögött hagyván ez jottányit sem fogott fel az Ixorn fegyvere által rámért halálos csapásaiból. Miután az elvetemült mestermolnár elvégezte a pele keresésére ráunt néhány polgárnak is kielégítő látványosságot szolgáltató böllérmunkát, ha minden igaz, az őt akkora már körülvett talpasok által felkoncoltatott. Ennyire persze nem volt egyszerű megszabadulni Kunfar ügynökétől: halálával csak visszatért hatalma és céljai forrásához, ahonnan mágia által, vagy tán Sonor kegyéből és a számító hüllő akarata nyomán a tűz által megtisztíttatott és az eddigieknél is jelentősen zavaróbb formában újjáélesztetett. Ez az eset más lapra tartozik, és ha az Ó-birodalom első új kolóniájának kihalása nem eresztetik túl bő lére, akár e lap második felén is helyet kaphat. Elég az hozzá, hogy mikor hírt kapott róla, hogy császárnői unokája kecses topánkáját ily véres módon helyezte egy elhagyott kapa fejére, melynek nyelétől ez által végzetes megtorlásban részesülvén arcul találtatott, éktelen haragra gerjedt, és az árulónak kiáltott népet azonnal vacsorázni hívta. A pelevadászat okán felbőszült és hitét az emberi fajban végérvényesen elvesztett Sir Manwé illedelmesen
~23~
elfogadta a gyanús ajánlatot, főnixszárnyát leemelvén az ekkor megint általa vezetett népről.
A legsötétebb éj Lord Gilderan a pohárköszöntőnél megadta a jelet, mire a holtak lesújtottak a hozzájuk Minas Siolba érkezett, egykor Tainis udvarát képző élőkre. Altemor és társai fegyvereikkel nyesték halomra s döfték le hízott malacként az egybegyűlteket, Rhan’Zeon varázslatok ördöngős láncolatát eresztette rájuk. Lord Gilderan levadásztatott mindenkit az utolsó szálig. A farkasvermi falak között maradt, vagy oda a fővárosból visszamenekülni módot kapott néhány szerencsétlen polgár bezárkózott, és a sonorita máglya fényénél Airi, a tűzimádó varázshasználó vezetésével kétségbeesett imát mormolt. Ám Sonor már nem segíthetett rajtuk: Lord Gilderan roppant alakja Rhan’Zeon varázslatával sötét jelenésként lebegett át a várkapu felett, a halállovag pedig kardélre hányta védtelen testüket. Az utolsók így múltak el a vesztes nép sorai közül. A Gilderan pártján állók mindenkivel végeztek, senki nem maradt élő közel s távol, leszámítva egy-két, az Altemor királyt szolgáló élők közül megmaradt sötét lelkűt. Ilyen volt például Sir Temog, Gilderan egykori tanítványa és Sir Raven csatlósa, valamint a hangtalan lábú, ámde enyves kezű Uruk-hai mesterfelderítő, aki az Árnyék névre hallgatott. E kevés kivételtől eltekintve persze csak hullahegyekkel vagy sétáló holtakkal lehetett találkozni mind Minas Siol bármely kúriája, mind Farkasverem és az Unikorn palota udvarán és termeiben, és birodalmi út környékén is. A bosszún felül e mészárlás szolgáltatta a lelkeket is a szertartáshoz, mely a Láng Koronáját e minőségétől „megtisztítva” egyszerűen csak Koronává tette, tehát ~24~
mentesítette a Sonorita mágiától és befolyástól, mely az évszázadok során még Láng korában rárakódott a most fejékként létező Holddarabra. A testeket pedig Gilderan holtukból mozgásra bírván soha nem látott nagyságú és erejű, szinte birodalom méretű élőholt sereggé tette, hogy élükön térdre kényszerítse a csapatai élén a környéken sompolygó sárkányfajzatot. A Kóborló összegyűjtötte a korábban használt fegyveres zsoldosai maradékát, s melléjük egy másik világból tűzfegyverekkel felszerelt ármádiát hozott el. Marcona katonáira egy felbérelt légi kalóz ágyúkkal és gránátokkal felszerelt léghajója vetett árnyékot. Gilderan élőholt katonák soha nem látott méretű, könyörtelen, faarcú seregét vonultatta fel, kiket roppant lidércparipája hátán vezetett csatába. Altemor és Donzar, szintén a halál lovagjai voltak a legrémisztőbbek seregükben, kiknek végre nem kellett visszafogniuk gyilkos vérszomjukat, lelket lélek után szippantottak be szentségtelen pengéikbe. A holtak gerinchadát az őrzővértbe öltözött lidérchadtest adta, mögöttük vonult száz meg száz elesett sindeoni. Már-már győzedelmeskedni látszottak a szervezetlen, világ-idegen kóborlókatonák felett, mikor feltűnt a sárkány maga, és kénköves leheletével porrá égette Gilderan katonáinak nagy részét. Ám ekkor tűnt fel a Farkasverem felett menetelő fősereghez képest balra került Sir Raven könnyű fegyverzetű osztaga a sűrűből. A hosszúlándzsájú hírnök csak erre a percre várt: a Kóborló fekete mellkasából minden dögletes kipárolgását kifújtatta az elébb oly pusztítónak bizonyuló lángcsóvában, s így most fáradt bőregér módjára görnyedt össze a parázsló döghegy előtt. Sir Raven bátran megvívott vele, s egymás után is testébe mártotta a híres Sárkánydárdát, mely az egyetlen fegyver, amivel sárkány ölni lehet. Már vagy negyedjére
~25~
nyársalta fel Raven az egykori sonorita főmágust, mikor az végzetesen legyengült, s bár végül is elpusztulni el mégsem pusztultatott, végérvényesen elrepült. A győzedelmes sárkányölő lovag csatlakozott a lidércekhez, kikbe Rhan’Zheon a sereg hatalma árán még új létezést tudott lehelni, s levadászták a maradék kóborlókatonát. Lord Gilderan még aznap éjjel maga mellé vette gyermekeit s a többi lidércet, s mikor a lemenő nap utolsó sugarai is elenyésztek a néma birodalomban, győztesen bár, de csendesen és szomorúan elhagyták e földet. A csata felperzselte az Óbirodalmat, alig maradt néhány élő, ki vackában vagy köpönyege megfelelő ütemre való ki-be forgatásával a végzetes háborút. így esett hát, hogy a sonoriták birodalma az enyészeté lett, a Kóborló legyőzetett, a Holtak pedig visszatértek az Alsó-Birodalomba. Az Óbirodalom várkastélyait hamarosan új jövevények népesítették be.
~26~
Messire Arda, a Vándor hozzáfűzése a fentiekhez: Bár a Birodalmi krónikás tökéletesen leírta az eseményeket, hadd világítsam meg a történéseket a sokévi múlt történeteinek fényével. A fentieket olvasva úgy tűnhet számodra, olvasóm, mintha a Lidérckirálynő és élőholt serege pusztán hatalomvágyból támadta volna meg a Sonoriták által létrehozott Birodalmat, és szórakozásból támasztotta volna fel lakosait engedelmes szolgaként. Ahhoz hogy mindent megérts, részletesebben kellene ismerned a történelmet, ám megpróbálom röviden összefoglalni. Ronnie élete és a körülötte történő események sorsok ezreit befolyásolta, halandó tán még sosem keverte fel ennyire a Sors folyamát. A Főnix ház lánglelkű harcosaként mindig az igazság mellett állt, nem tűrte a hűtlenséget még akkor sem, ha az elígért hűség olyan célokhoz kötötte, melyeket nehezen tett magáévá. Nem kívánt sosem uralkodó lenni, a népe könyörgésére vette csak fel a Háromágú Koronát. Nem uralkodni akart, hanem jót mindenkinek, és sosem értette meg azt, hogy egyesek saját céljaikért miket nem képesek elkövetni mások ellen. Gyermekeit, Calainist és Altemort támogatta és imádta akkor is, mikor azok legkevésbé sem akarata szerint cselekedtek. Halála is amiatt következett be, hogy megbízott népében: azt hitte, a közös ellenség, a Kóborló elleni csatában félre tudják tenni kicsinyes hatalomvágyukat. A csatamezőn azonban mindenki cserbenhagyta, és senki nem sietett védelmére; gyermekei pedig túszként álltak előtte ha ő maga nem teszi le a kardot. Így halt meg Ronnie: a nép, ki választotta őt, cserbenhagyta a csatában. Mikor Lord Gilderan, ki mindig hűséges ~27~
társa (ha nem is igazi szerelme volt, mert bár gyermekei a tünde lovagtól születtek, egyetlen szerelme, Noster már réges-rég halott volt) a Sárkány megölése után őt tette Lidérckirálynővé, és a Hegy urává, első parancsa az volt, hogy gyermekei is kövessék őt az öröklétbe, lidérccé válva. Az Alsó-Birodalom elleni hadjáratában azokat a Sonoritákat akarta megsemmisíteni, kik a Kóborlóval sem átallottak összefogni. Saját gyermekeit akarta a trónon látni, a Háromágú Koronával megkoronázottan, ahogy annak lennie kellett volna. Abban a csatában, mikor a Lidérckirálynő seregei átvették az uralmat az Alsó-Birodalom felett, el is vette a koronát és megkoronázta gyermekeit. Unokája, Tainis (Calainis lánya) a Sonoriták oldaláról nézte végig, ahogy családja megfosztja őt a hatalomtól, és ezután fordult elvakultan Sonor hite felé, felvéve végül a Láng Koronáját és elutasítva élőholtakból álló családját. Azonban Ronnie, Lord Gilderan és gyermekeik, Calainis és Altemor nem feledkeztek meg róla. Tudták hogy Tainis nem hallgatna rájuk, hiszen már a tűzimádók hitét követi. Mégis eltökéltek voltak, hogy nem hagyják vérüket magára Holdvár borzalmas kiképzésén, majd a Sonorita Tanács markában. Calainis és Altemor, később pedig maga Lord Gilderan is mágiájukat kihasználva beépült a tűzimádók közé, hogy álcaként használt testben ugyan, de vigyázhassanak rá. Calainis és Altemor elérte azt is, hogy Őrzőivé váltak, és legmegbízhatóbb mágusukat, Rhan'Zheont pedig Rokugo mester testébe helyezték, hogy a Tanácsban is legyen szavuk. Minderről persze Tainis semmit nem tudott: úgy nőtt fel, hogy gyűlölte rokonait, és Sonor tana szerint gyűlölnie is kellett mindenkit, ki élőholt.
~28~
A hosszú bevezető után térjünk hát át a közelmúlt eseményeire: mikor a sonorita tanács másik két tagja, Kyran és Felicias leleplezték a fentieket, nem volt értelme tovább rejtőzködni. Azonban a történések a másik fél meghallgatása után kissé eltérően történtek. Eleinte Ronnie, majd Lord Gilderan is azzal a céllal vezették ide seregüket, hogy szövetségesei legyenek a Sonoritáknak a Kóborló elleni harcban. A Lidérckirálynő, bár szinte mérhetetlen hatalmat nyert a Démonkapu úrnőjeként, minden hatalmát felemésztette az Ó-Birodalomban, hogy erősítse és életben tartsa gyermekeit és seregeit, ha a Sárkány megérkezik, készen álljanak. Rhan'Zheon, ki Ronnietól kölcsönzött hatalmát oly mágiák életre hívására használta, melyet a világ még sosem látott. A Sonoriták által felszentelt földek megnehezítették az élőholtak dolgát: és míg itt sonorita papok sora munkálkodott, a másik oldalon Ronnie hatalma volt az egyetlen mire igazán számíthattak. Az utolsó csatában, mikor Ronniet látták részt venni, egyetlen dologért rántotta elő ikerpengéit,és harsant ajkán híres varázsigéje, "Unikorn megvéd"; lányát, Calainist fogták el és fenyegették máglyával Sonor követői. Nem törődve azzal, hogy mily hatalmát emészti fel, és elegendő lesz e ereje, betört Farkasverembe hogy kihozza lányát, majd miután biztonságba helyezte, visszatért a Fekete-Hegyre, hogy erőt gyűjtsön. Ismét az volt kérdés, hogy Sonor követői régi tagjuk mellé állnak, vagy félretéve vallási előírásaikat, szövetséget kötnek az élőholtakkal? A sonoriták között nevelkedett Tainis tudta a választ. Elutasította Ronniet, családját, és nem volt hajlandó összefogni velük, még a vész óráiban sem. Halála szinte elkerülhetetlen volt: biztonságban érezte magát hívei között, nem is gondolva, hogy az ki Sonor nevét a szájára
~29~
veszi, ártani akarna neki. Mikor már majdnem úgy tűnt, mégis megingatható hitében, és hajlandó lenne a szövetségre, a fanatikus tűzimádók megölték őt. Halála mélységesen lesújtotta Lord Gilderant és követőit. A hírnök, ki a Farkasverem kapuja előtt állomásozó élőholt légió elé vitte a hírt (kik épp a szövetség kötés feltételeit jöttek tárgyalni) valóban úgy érezhette, hogy holtak társaságában van. Senki nem szólt egy szót sem, nem is mozdultak. Majd Gilderan megfordította lovát, intett seregének hogy kövessék, és csak ennyit vetett hátra a hírnöknek: "várunk benneteket vacsorára". Ami ez után történt, szavakkal nehezen írható le. Jómagam végig ott voltam az események alatt, és bizton állíthatom, a történelem még sosem ismert ehhez fogható céltudatos kegyetlenséget. Ronnie seregének parancsnoka, Gilderan úgy döntött, nem ad esélyt a népnek arra, hogy a réges-régi csatához hasonló eset megismétlődhessen. Amíg élők, potenciális árulók: miután holtak, engedelmes szolgák. A vacsora jó hangulatban telt, a hónapok óta Farkasverem falai közé zárkózott nép örömmel étkezett ismét a királyi udvarban. Az élőholtak sötét, mozdulatlan alakja állta körül őket, ám senki nem gyanakodott. A vacsora végeztével azonban Gilderan tósztot mondott elhunyt unokája emlékére, és mikor kiejtette nevét, a holtak megmozdultak. Mindenkit megöltek ki élt: aki menekülni próbált, azt Rhan'Zheon varázslattal kötötte béklyóba. Hosszú volt a véres est, és a királyi udvarig is elhallatszott, ahogy a sonoriták utolsó hívei sírva
~30~
könyörögnek a Lánghoz, ám az nem védte meg őket az üres tekintetű, könyörtelen holtaktól. Az országlóterembe gyűjtöttek mindenkit. Hol nemrég még birtokhatárokról, pénzről folyt a vita a nemesi házak között, most csak holtak feküdtek, mindenhol. Altemor a trónon ült, és onnan szemlélte a történelem legnagyobb vérengzésének eredményét. Hiába kérleltem: felajánlottam neki, hogy mint Vándor megkoronázom őt, legitimálva hatalmát, ha békét hagy a testeknek és nem támasztja fel őket élettelen bábként; ha átadja nekem őket hogy méltón eltemethessem a népet, ki újra felvirágoztatta az Ó-Birodalmat. Ő azonban csak nevetett. Atyja szigorú tekintettel állt mellette. Életem nem féltettem tőlük: tudtam, hogy ha valaki, hát ő bizton tartja magát az Alsó-Birodalom szokásaihoz és törvényeihez, és nem emel kezet egy Vándorra. Azonban könyörgésem őt sem hatotta meg. Azt mondta, hogy oly sereget alkot most, melyet még nem látott a világ, és mely bizton nem hagyja el hadvezérét, még ha egy Sárkány ellen kell is vonulnia. A csata leírása nem tisztem, megtette helyettem a krónikás. Azonban hadd szóljak még az azt követő éjszakáról. Mikor a Kóborló elűzetett, a Holtak a tűz köré gyűltek. Holtakból álló seregükről levették a mágiát, mi mozgatta a testeket: azok holtan hevertek a máglya körül. Megmaradt lidérceik; a régi királyi család tagjai mind a tűz körül siratták magukat, és azokat is kiket ők öltek meg. Az éjszakában nem hallatszott zeneszó, sírás, nevetés: a kihalt Birodalomban tökéletes volt a csend. Majd felhangzott a Holtak búcsú dala, kísérteties, magányos dallam, mely után végleg elhagyták e Földet, átadva azt egy új, tán tiszta, tán viszályokkal terhelt, ám emberi világnak.
~31~
I. Menadan Kora A maradék nép és az új érkezők már az országló-teremben várakoztak. Megérkezett Menadan, a trónörökös, Valadir király és Tainis gyermeke, kit pengével hoztak világra. Vele jött egy komor, állig felfegyverzett lovag, Sir Valdum is, ki még Holdvárban volt tanítómestere, s most egyetlen Őrzőjeként kísérte. Trónját még nem foglalta el, a hagyomány szerint, amíg nincs koronázott uralkodó, Vándor vezeti az országlást. Mert a királyfival Vándor is jött újra, a Láng napjai után, Messire Arda személyében. Az új nép tagjai sorra tiszteletüket tették a herceg előtt. Jelen volt már Sir Raven, a Norvenil ház vezetője, és Mikael, a Főnixeké, ám a végső küzdelemben, mint már azelőtt annyiszor, a Draug ház szinte teljesen kipusztult. Az egyik ork bevándorló, Fenrir sámán kérte alázattal, hadd vezethetné ő ezután a Draugokat. Vele tartottak sokan, kik újra benépesítették Farkasvermet, köztük testére, a tiszteletre méltó termetű hallgatag harcos, Piton, és más farkasfőt viselő orkok, emberek. Be is költöztek az ősi lakba, helyreállítva erdei erődjének falait, melyet még Rhan’Zheon alagútjai és a kóborlókatonák tűzfegyverei tettek tönkre a háború alatt. Az országláson bemutatkozott egy Tintás Armand nevű tengeri-légi haramia is, kit még I. Ronnie idejéből nagy lókötőként kétes ügyeiről, és bármily furcsa is ez, Sindeon szolgálatában tett hősies tetteiről ismertek. A kalóz elmondta, hogy léghajója lezuhant a közelben, javításra szorul, ennek befejeztéig kérné legénységével a Sindeonban tartózkodás jogát. A legénység kétesnek tűnő társaságának tagja volt a népdalokból jól ismert Bradley kapitány fia, az ifjabb Bradley is, Mocsok, a hobbit hajószakács leány is, ki sokra vitte ezután. Ajándékot is hoztak a királyságnak, egy szakajtó birodalmi aranyat, melyet a trónörökösnek ~32~
adtak át. Jöttek még békés, egyszerű népek, kik a birodalom helyreállításának munkáiból kívánták kivenni részüket, és jöttek megátalkodott gonosztevők is, kik csak arra vártak, hogy mikor marhatnak majd belülről az őket befogadó ország testébe. Még az érkezésének estéjén megkoronázták az új uralkodót. A Vándor választás elé állította: melyik koronát kívánja, és milyen címen viselni. I. Menadan a Háromágúval koronáztatott az Alsó- és az Óbirodalom császárává. A koronázás után, az ünnepi lakoma előtt baljós dolog történt. Egy domb mögül Ixorn, a Menadan anyjával végző mestermolnár, a kóborló ügynöke átkot kiáltott a császárra, mely szerint a népe egy tagja fogja megölni, és Oren vérvonala nyomtalanul kihal majd. Ixornt és bűntársait az uralkodó és cselédei sietve felkoncolták. Első rendelkezéseivel újra művelésbe vétette a birodalom földjeit, így népe nem halt éhhalált. A császár helyreállíttatta Sindeon várkastélyait, Minas Siol köré roppant erődöt emeltetett. Törvényeket hozott, melyek szabadságot hirdettek a hit dolgában, és megtiltották, hogy bárkit faja alapján megkülönböztetés érjen, valamint Messire Ardával tanulmányozta a Szent Könyvet, és a régi uralkodók életéből tanulva újra hatályba helyezett néhányat törvényeik közül. Sir Valdum javaslatára egy I. Unikorn törvényén alapuló rendeletet hozott, mellyel engedélyhez kötötte a fegyverviselést a királyi udvarban. Vállalkozó szellemű polgárokból rendfenntartó egységet hozott létre, akik a főváros biztonságára ügyeltek. Míg a nép hozzászokott az új rendhez, jó pár polgár töltött némi időt a vár tömlöcében, vagy botoztatott meg ifjabb Bradley által. Egyszer, mikor néhányan elkéstek országlásról, és a
~33~
poroszlók tömlöcbe vetették őket, Menadan különös üzenetet kapott az egyik rabtól. Szerelmeslevél volt. Irisz, a Norvenil házbéli leány szántabánta bűneit, és bevallotta „érzéseit” a császárnak. Az ifjú Menadannak meglágyította szívét a leány levele, és meglátogatta börtönében. A szép leányzó tán zavarában itt alig tudott hozzászólni, de a császár azon nyomban beleszeretett a raboskodó hölgyeménybe. Mikor a poroszlók a térre cibálták Iriszt, hogy megbotozzák a rendbontásáért, mielőtt Bradley lesújtott volna, Menadan megálljt parancsolt neki. Bármily következetes és megfontolt uralkodónak bizonyult eddig, ifjonti szíve itt legyőzte őt. Ettől fogva se nem látott, se nem hallott, ha a leányról volt szó, úgy hajtotta vére, hogy elveszítette józan ítélőképességét a hozzá kötődő ügyekben. Még szerencse, hogy tanácsadói, pártfogói mellette álltak, s óvatosak és bizalmatlanok voltak helyette is. A nép méltómód ünnepelte az új király akaratánál fogva felépülő birodalmat, látszólag csak egyvalaki bánta az események ezen alakulását, ez pedig nem más volt, mint Sir Raven, ki a lakoma alatt Sir Valdummal szólalkozott össze, mikor az megfosztotta őt az evéshez is magával vitt Sárkánydárdájától. Végül is a dárda Valdumnál, a sértettség tüskéje pedig Raven nemigen dobbanó szívében maradt. Sir Valdum tanácsára a császár azonnal kihirdette az Őrzők tornáját. Amíg az Őrzők rendje fel nem áll, a Királyi ház ellenségei bármikor lecsaphatnak és Sindeon elbukik, mondta a lovag. A torna roppant pompával rendeztetett meg, porondmesterként két új, fekete köpenybe burkolózó polgár, Harold Belwar és Harold Richjöm szolgáltak, a frissítőket a Tintás és legénysége által újonnan nyitott, jól menő fogadó, a Kalózok Szeretője biztosította. A császár remekül szórakozott, de
~34~
szemét a Vándorral és Sir Valdummal együtt fegyvereiket a testőrlovag irányítása alatt összemérő Őrzőjelölteken tartotta. A torna napjai jókedvű, ünnepi hangulatban teltek, de a vihar előtti csend levegője nehezedett a politika finomabb rezdüléseire fogékonyabb polgárok vállára, feszült várakozással töltve el őket. Ez Menadanra is különösen érvényes volt. Még uralkodásainak első napjaiban nagyszabású birodalomépítésbe fogott, és ehhez a nemesi házaktól egy rendelettel jelentős mennyiségű nyersanyagot rekvirált. Ezzel az egyébként is jellemzően elégedetlen Sir Raven Norvenil háza, és a szabad pusztai léthez szokott, büszke orkok által vezetett Draug ház is láthatóan elégedetlen volt. A császár nem érezte magát biztonságban. Ezért történhetett, hogy mikor Fenrir, a Draug házat vezető ork sámán a torna egyik estélyén meglátogatta őt palotájában, Menadan az ork által elővett, 4 öl fa leszállításáról szóló elismervényt támadó varázslatot tartalmazó tekercsnek nézte, és üvöltve, hanyatt-homlok kirohant a palotából. Lord Valdum és a császár többi híve rögvest fegyvert rántottak, mivel olybá tűnt, épp ölik a királyt, de mikor megbizonyosodtak a helyzet tökéletesen félreértett voltáról, lecsillapították a feszült idegállapotú uralkodót, aki ezután jót nevetett Fenrirrel az eseten. Az említett ork ennek ellenére kissé megbántva érezte magát a gyanú miatt, ami feltehetően nem járult hozzá a későbbi békés viszony fenntartásához. A torna ezt, és a következőekben tárgyalt apró incidenst leszámítva eseménytelenül, de a vetélkedő ifjak ragyogó teljesítménye és a mulatság miatt emlékezetesen telt. Eközben a császár kiépítette hírszerző szolgálatát. Ennek kulcsfigurái Tintás, és legfőbbképpen egy sok néven ismert, Holdvári illetőségű sonorita inkvizítor volt, ki már Menadan érkezése előtt álruhában a
~35~
birodalomba jött felderíteni, s ekkoriban a gyanús Draug és Norvenil körökben vegyült el. A páratlan kém kinyomozta, hogy a városban magukat orvosként kiadó polgárok, Anton és Svetlana valójában Baal papjai, s közülük Anton Sir Ravennel egy tálból cseresznyézve gonosz tervet szövöget. Menadan jelezte ekkor Valdumnak, hogy ilyen s ilyen hírek érkeztek biztos forrásból, s nem lenne épp boldogtalan, ha mihamarabb valamely szerencsétlenség érné Anton atyát, melyből kifolyólag kártékony tervét a továbbiakban kivitelezni nem lesz képes. Több sem kellett az Őrzőnek, rögvest felkereste a császár hívének számító Tintás Armandot, aki megfelelő szakember volt az ilyesféle ügyek diszkrét kivitelezéséhez. Egy óra sem telt bele, s a hatékony gépezet be is indult, s mikor az udvari fogadás előtt Menadan utánakérdezett Valdumnál, hogy hogy áll az a bizonyos ügy, a lovag megnyugtatta, hogy az atya a kalóz jóvoltából már megmérgeztetett, csak ki kell várni a szer hatóidejét. Éppen dinnyét csemegézett a jó pap, mikor fuldokolni és rángatózni kezdett, s még mielőtt egy szót is szólhatott volna, szerencsétlen módon elérte a hirtelen, de annál kínosabb halál. Ez az ügy lett az Őrzőjelöltek utolsó próbájának kulcseseménye. Nyolcan kerültek a tornán szerzett eredményeik alapján kiválasztásra, ebből négyüket kívánta a császár az utolsó próbán Őrzőül választani. Míg a torna a fegyverforgatásban való járatosságot és az ilyen irányú tehetséget mérte le, ez a feladvány az Őrzők éppolyan fontos, igazságos ítélőképességhez és a birodalomhoz való hűséghez kapcsolódó értékeit kutatta. Egy tárgyalást megjelenítő helyzetben kellett a jelölteknek kihallgatni a a tanúkat, és döntenie. Ott volt a császár, Sir Valdum, Messire Arda, Tintás Armand és Michael. Az ügy nem volt más, mint
~36~
Anton atya halálának esete. A megoldás természetesen az igazság volt, erre rájönni éles ész szükségeltetett, megfelelő ítélet meghozatalához pedig szív, amely helyén van. Egyetlen jelölt volt, ki mindkettőről egyaránt tanúbizonyságot tett, Irina, ki néhány hatékony keresztkérdés után könnyedén megfejtette a talányt, majd a Királyi ház tagjához méltó, s a császár személyének kedves ítéletet hozott, így nem csoda, hogy első jelöltként később Őrzővé választatott. Luna és Akha a császárhoz való feltétlen hűségüket, s ezzel, illetve bámulatos harci tehetségükkel egyértelmű helyet vívtak ki maguknak az Őrzők sorai között. Svetlana pedig, Anton atya egykori társa, szintén Baal papnője, körmönfont és eszes természetével keltette fel az uralkodó érdeklődését. Bár az utóbbi hölgyről a hírszerzés már kiderítette, hogy szintén Baal istent imádó pap, a császár próbára tette. Svetlana gátlástalanul hazudott végig, és bár a hithű sonorita Valdum szerint sokkal méltóbb helye lenne a máglyán, mint a császár mellett, miután a Vándor szavainak hatására mégiscsak színt vallott meggyőző játéka után, a császár Őrzői közé emelte. Lezárult hát az Őrzők tornája, s mikor Minas Siol erődítési munkálatai is elkészültek, Menadan bejelentette a népnek döntését. Kitűnően helyt állt még a tornán Tintás Armand hobbit hajószakácsa, Mocsok is, így Lady Mocsokként lovaggá üttetett. Az Őrzők rendje felállt, vezetőjeként pedig a császár hű lovagja, Lord Valdum a birodalom védelmezőjévé emeltetett. Miközben a nép az ünnepi máglyák megrakásán dolgozott, Menadan kivonult az Őrzőkkel a városból, hogy egy számukra szent helyen üsse őket lovaggá. Az Őrzők a Hármak szentélyénél kívántak a királyi kard elé térdelni, hiszen közülük Akha a Fenntartó, Luna pedig a Pusztító szolgája volt. Itt üttetett hát lovaggá Lady Irina, Lady Akha, Lady
~37~
Luna és Lady Svetlana. A még Lord Gilderan kovácsolta páncélokban, alabárdokkal és pajzsokkal tértek vissza a fővárosba a császár oldalán, ahol arra lettek figyelmesek, hogy a néhány hónapja gyanúsan viselkedő Lord Raven leghűségesebb csahosaival és újdonsült ork cimboráival egyetemben kereket oldott a fővárosból. Dabar nyomozó és a hírszerzés jelentése szerint, mikor Hajnal, a tünde leány, a Norvenil ház tagjaként tudomást szerzett Lord Raven terveiről, a császárnak mindent elmondott egy általa tervezett, Főnixek elleni támadásáról, Raven elé állt a házból való kilépés szándékával, s ezzel koronához hű polgárként lelepleződött a kétes becsületű lovag előtt, utóbbi nemes és Sir Tremez nevű, frissen lidérccé lett csatlósa által elfogatván a sárkánydárdával hasbaszúratott. Ettől fogva sem Ravennek, sem a vele szövetséget kötő, de ellene a nép sikeres kiirtása utánra tervezett árulást tervező pusztai ork Fenrirnek és háza népének nem volt maradása a fővárosban. Siettethette indulásukat az is, hogy Menadan összegyűjtötte új Őrzőit, s mikor kivonult őket lovaggá ütni, a lázadók nem kívánták megvárni az összekovácsolódott, bűvös fegyverekkel rendelkező hadrend visszatértét. Tabar, nyomozó, a hírszerzés ügynöke és inkvizítor már régóta beépült a Norvenil és Draug körökbe, ezért a Királyi ház pontos értesülésekkel rendelkezett arról, hogy ki megbízható elem és ki nem, illetve a gyanúsoknak milyen terveik vannak a közeljövőre nézve, de a jelentések valamiért elapadtak. Mint kiderült, Ravenék némi dzsungeljárás után a még a nagy háborúból maradt, felújított erőddel rendelkező Draug házba zárkóztak be, így a jelentések nem tudtak kijutni. Brokfa nyomozó legutolsó azért meglehetősen pontos képet adtak terveikről. Az egyik Iriszre vonatkozott, ahogy azt a császár és bizalmasai már korábban is sejtették: szerelmi bájitallal akarták rávenni Menadant, hogy elvegye feleségül a leányt, csak hogy
~38~
nászéjszakájukon a hölgy, ki mágiát is tanult, varázslattal kivégezhesse újdonsült férjét, özvegy királynévá válva eme förtelmes tettel. Ezután a terv szerint Raven feleségül vette volna a lányt, és az özvegy jogán magát királlyá koronáztatta volna. Ezt megakadályozandó Lord Valdum azt tanácsolta Menadannak, hogy vegye el feleségül Iriszt, ameddig szabad akaratából teheti ezt meg, és körültekintő tud lenni. A császár tovább csavarta a tervet: verset írt Iriszhez, és megkérte a kezét, de nem nyilvánosan, hanem egy mező közepén, és a lelkére kötötte, hogy titokban tartják ezt a menyegzőig, melyet pedig folyamatosan halogatott. Abban reménykedett, hogy mire eljön a nagy nap, Ravenéket már hatástalanították, s igaz szerelemből, biztonságosan kelhet egybe vele. Ez végül is nem történt meg. Mikor Raven társasága kivonult a fővárosból, Irisz pedig bent maradt, félni kezdett, hiszen életében először nem kapott parancsot arról, hogy pontról pontra mit tegyen, így megjátszotta a delejes őrületet, és sikoltozva, önkívületet színlelve újra és újra megindult a Draug erőd felé, ahol társai lakoztak. Menadan rögvest feltartóztattatta Őrzőivel, majd mikor látszott, hogy békésen nem lehet megfékezni, le is üttette. Furcsa módon még ezután is újra és újra megindult Farkasverem felé, így a császár nem tehetett mást, hogy megmentse önmagától szerelmét, illetve megakadályozza, hogy Lord Ravenhez jusson és őt a védelmet illető hadititkokról tájékoztassa, Lady Svetlanát hívta segítségül. Baal papnője varázslatával kitépte Irisz lelkét, és alabárdjába zárta. A leány így engedelmes bábbá változott, kit visszavihettek a kastélyba, a császár pedig, bár megviselte, hogy ily sötét varázslattal kell, ha bármily nemes okból is, de sújtatnia, biztosította róla, hogy nem esik bántódása, és amint elmúlt a vész, lelke visszahelyeztetik helyére.
~39~
A másik, Bőgőmajom detektív által kiszivárogtatott terv alapján Fenrir, néhány ork, két boszorkánymester, valamint Sir Raven csatlósai hátulról, tolvajkulccsal akartak beosonni a Főnix erődbe, egy Árnyék által felfedezett rejtekajtón, hogy ott a védtelen anarvileket könyörtelenül lemészárolják. Ez a tervük nem jöhetett létre, mert Lord Valdum és Mikael idejekorán gondoskodtak a megfelelő védművekről a vár minden pontján, a rejtekajtót pedig idejekorán lezárták, de a kivonulásukkal és felfegyverkezésükkel lázadásukat egyértelműen deklaráló Raveni entourage miatt hadiállapot alakult ki Minas Siolban. A Főnixek a császár feltétlen bizalmát érezték, vezetőjükkel, Artemissel együtt megannyi ifjú harcos serénykedett a város védelmén. A sindeoni népet az árulók kivonulása igencsak összekovácsolta, mindenki részt vállalt a falak, a kapu védelmében és az őrjáratozásban. Ez alapozhatta meg azt, hogy később Menadan és Lord Valdum alatt megszerveződhetett a birodalom történetének egyik leghatékonyabb, legelszántabb, legjobban szervezett és felszerelt hadserege, ami sikerrel vett részt a későbbi hódító hadjáratokban. Nem csak a harcosok, hanem Sindeon koronához hű mesteremberei, a házak egyszerű népe is a császári erőd falai között keresett menedéket, így az élelmezés komoly probléma volt. A Királyi ház viszonylag bőséges készleteket halmozott fel, de ezek nem voltak elegendőek ennyi ember jóllakatására, ezért vadászattal, a Norvenil készletek megszerzésével, a molnárok és szakácsok mesterfogásaival, valamint a Artemisen keresztül a Hármak hatalmát hívták segítségül az élelem megszaporításához. Nem volt bőség a falak között így sem, de a katonák jó erőben maradtak, és senki nem halt éhen az egyszerű nép tagjai közül sem. Viharok dúltak ezekben a napokban, nehéz esőcseppek
~40~
verték a főváros tornyait, és a kapubástyán hosszú éjszakákon át őrt álló Lord Valdum és Mikael nehéz vértezetét. A Lord Raven és Fenrir orksámán által vezetett csoport támadása csak nem akart elérkezni. Lehet, hogy ennek oka csak a sindeoniak látható felkészültsége és ébersége, a védelem gyenge pontjainak hiánya volt, de az is lehetséges, hogy beépített embereik csúfos lelepleződése húzta keresztül Ravenék számításait. Történt ugyanis, hogy a sebbel-lobbal véghezvitt kivonulás alkalmával a lázadók maguk mögött hagyták Fenrir két boszorkánymesterét, név szerint Harold Belwart és Harold Rikjömöt, akik a torna alatt a császár megbízásából heroldként és porondmesterként tüsténkedtek. Őket később Minas Siolban elfogták, így Fenriréknek nem maradt emberük, aki belülről a kaput kinyissa. (Bár Brokfa inkvizitor jelentései alapján a két fekete köpönyeges, rossz tekintetű csavargóra emlékeztető polgár egyértelműen fekete mágiát űzött, hogy informátorait ne leplezze le, a császár kivégzés helyett inkább lefoglalta őket a tornához kötődő feladatok végtelen sokaságával, és hogy szem előtt legyen, Herold Rikjömöt kancellárnak nevezte ki. A két alak mindenesetre a várban maradt, nyílt leleplezésükre pedig hamarosan sor került. Néhány láncra verve töltött nap után mindent kitálaltak, és hűséget esküdtek a császárnak, hiszen úgy érezték, társaik elárulták és maguk mögött hagyták őket. Hűségük bizonyításául fel is ajánlották az uralkodónak a démoni pusztítás varázslatát, melyet létrehoztak, ezt Menadan diszkréten elfogadta.) A védők tehát, mivel támadás, mi ellen védőnek lenni kelletik, nem adatott, várukba zárkózott lázadók és polgárháborús állapot viszont annál inkább, egy
~41~
hajnalon, mikor az esőzések után a nap sugarai újból kemény, megbízható földdé szárították a Birodalmi út sarát, Menadan vezetésével a támadó szerepet vették fel. A császár természetesen a stratégiai és szimbolikus vezetői szerepet vállalta magára, az első sorokban Mikael és Lord Valdum vonultak, ifjú főnix harcosok, illetve az Őrzők rendje élén. Az uralkodó ötlete nyomán néhány markos legény egy rögtönzött faltörő kossal bezúzta Farkasverem várának kapuját. Erre jött ki a lakótoronyból a várudvarra Sir Raven, ki köntösben, a Sárkánydárdával és bögrényi feketelevesével kezében, csodálkozva szemlélte a támadást, és felverte társait. Mikor betörték a kaput, a császári csapatok bevonultak, és lebírták a lázadókat. Ez volt az Őrzők első valódi ütközete, mondani sem kell, hogy igen csak kitüntették magukat a csatatéren. Összetartó, bátor, és a harcban igen képzett csapatként mutatkoztak be a polgárháború véres porondján. Különleges társaság voltak ők, kiknek vezetője egy sonorita lovag volt, de megfért köztük a Hármak szolgálói mellett Baal papnője is, mégsem volt széthúzás soraik között. Menadan akarata volt, ki minden hitű és meggyőződésű polgárt egyenlőnek tekintett, míg azok hűek a Birodalomhoz, s így Őrzői sokféleségéből is előnyt kovácsolt: hitük varázshatalommal ruházta fel őket. Lady Akha II. Kalador, a fenntartó erejével oroszlánként küzdött, s mintha láthatatlan páncélok sora védte volna, Lady Luna a Fekete kutya hatalmánál fogva a nálánál hatszorta nagyobb ork harcost, Pitont is könnyen leterítette a csatában, s Fenrir sámán támadóvarázslatát is képes volt önmaga ellen fordítani. Lady Svetlana hatalma a varázslat árnyékos oldalán gyökerezett, de Menadan nem
~42~
ítélte el, s felhasználta őt céljai elérésének érdekében. Ebben a farkasvermi csatában szerzett nevet magának először az a bizonyos Anarvil bajtársi közösség, melynek hangadója Barbar volt, egy ifjú harcos, s mely később a császári seregekben a Főnixlégióként vált ismertté. Ekkor még tapasztalatlan, de mindenre elszánt harcosokként vetették bele magukat az orkok elleni küzdelembe. Végül is Fenrir fejét a harcban egy Őrző lecsapta, Sir Ravent hosszú és kemény küzdelem után a Hármak hatalmával felruházott Mikael fogta el. Pitont Lady Luna verte láncra büszkén. A győztes sereg az Országlóterembe vonult, hogy ítéletet hozzon a lázadók felett. Itt a vádlottak padjára egymás mellé ültetett foglyok közül szót kért Piton. Halott testvére, Fenrir jogán a Draug ház vezetői címéért folyamodott a császárhoz. Bár Piton épp a lázadásáért járó ítéletre várt fogolyként, Menadan nagy kegyességében a vezetői címet neki is adományozta. Ekkor szót kért Sir Raven. Felállt, majd varázstekercset húzott elő pendelyéből, s pusztító szélvihart támasztott, mellyel összes, harcképtelen fogolytársát megölte, és félresöpörte Bradley porkolábot és az ott várakozó Őrzőket, ezután a császári trón melletti kijáraton át szélsebesen elillant. Üldözték egy darabon, de nyomába sem értek a széllel bélelt lovagnak. A császár elszörnyedve látta, hogy szerelme, Irisz is a halott foglyok között van. Azonnal Mikaelért küldetett, hiszen tudta, a hármak kegyénél fogva ő képes lehet arra, hogy a testből már kiszökőben lévő, de attól még teljesen el nem szakadt lelkeket a helyükre visszaparancsolja, s megint mozgásra bírja az újratöltött vázban a keringéssel és termelődéssel még nem is olyan rég felhagyott életadó nedveket. Mikael sietve érkezett a császár hívására, és minden erejét latba vetve visszahozta Iriszt az élők
~43~
sorába. A leány érdekes módon nem látszott túlzottan boldognak, hogy újra az élők sorában és királyi hódolója színe előtt lehet, Menadan örömét viszont ez alig csökkentette. Mivel a többi fogoly ügye (hirtelen haláluk után) tárgytalanná vált, a széltoló Raven körözésének kiadása után az országlást a császár berekesztette.
Messire Arda beszámolója a továbbiakról A király krónikása (kinek stílusa igen szórakoztató, tán túlságosan is) váratlan módon eltűnt. Míg a császár újat nem jelöl ki, én, Messire Arda fejezem be a történetet, mert sok minden van még mi leendő polgároknak útmutatásul szolgálhat. Ezen történések egy részét jómagam is utólag tudtam csak meg, azonban összefoglalom oly formában, hogy könnyen érthető legyen mindenki számára. Raven továbbra sem adta fel az utat, melyet mestere kijelölt számára. A koronákat kellett megszereznie: mindent megtett hát, mi hatalmában állt ehhez. Ura pontos célja is megvilágosodott előtte: Unikorn célja az volt, hogy ismét visszatérhessen és uralkodhasson. Tudta, hogy ő maga sosem tudna rávenni arra, hogy megkoronázzam: ezért egy uralkodót akart megszállni. Célja leghűségesebb szolgájával, halhatatlan hírnökével, Sir Ravennel az lett volna, hogy miután megkoronázzák, testét megszállja. A holdkövekre pedig egy még hatalmasabb tervhez volt szüksége: nem csak uralkodni akart, hanem egy új, halhatatlan vérvonal kútfőjévé válni. Mint az réges-régi fóliánsokból lekövethető, a tündék halhatatlanságát biztosító holdkövek már sok-sok éve nem a ~44~
jogos tulajdonosaiknál vannak. Illetve egész pontosan két holdkő valóban náluk van, ám a harmadikat Felicias Everett, a Sonorita Tanács varázslómestere tartotta birtokában, elképesztő hatalmat nyerve általa. Sir Raven megtudta, hogy Felicias a Varázslók Tornyában rejtőzködik, így szökése után azonnal ide sietett. Bár ő maga is igen komoly mágikus tudással rendelkezett, a siker biztosítására Unikorn leghűségesebb boszorkánymestere, Algernon is vele tartott. Úgy tűnt, sikerrel is jártak a toronyban: bár a mágiát megszüntető rituálét megzavarták, Felicias teste porrá omlott, és köpenyében megtalálták a Holdkövet, melyet büszkén vittek Unikorn Piramisához. Egy üzenetet küldtek még Menadan udvarába: a Háromágú Koronát és a Sárkánydárdát vigye a Császár naplemente előtt a Piramishoz, különben megtorlásra számíthat. Itt volt hát a lehetőség a még mindig ifjúnak számító császárunk, Menadan előtt, hogy megmutathassa erejét. Seregei élén, teljes fegyverzetben, az Őrzők hadrendjének részeként vonult a Piramishoz. Olyan hatalmakkal kellett szembenéznie, miktől bármely lénynek inába szállna a bátorsága, ám ő nem hátrált. Unikorn óriást, varázslókat küldött rá: megpróbálta eltéríteni ám ő nem engedelmeskedett, kitartott a végsőkig. Hősies helytállása erőt adott seregének, és hiába próbálták megállítani őt. Ekkor azonban meglepő fordulat történt. A régholt máguskirály visszahívta erőit, és ő maga szólt a Piramisról. Mint az tudvalevő mindenkinek, ki ismeri a királyi családfát, Menadan részben az ő vére is: mint elmondta, csak próbára akarta tenni az ifjú elhivatottságát, hogy lássa méltó e a Koronához melyet visel. Mivel méltónak találtatott az Alvilág Ura előtt, nemcsak megkíméli őt és seregét, hanem még
~45~
segítségét is felajánlja: átadja a Holdkövet leszármazottjának. Miután elmondta mindezeket, teste, mely lebegő ködfátyol volt csupán piramisa felett, eloszlott. Raven vitte oda a Holdkövet Menadannak, és térdre borult előtte, végre elismerve jussát a trónra, melyre ő maga oly régóta áhítozott. A sereg boldogan szemlélte ezt a végkifejletet, és úgy érezték, végre valóban békében térhetnek nyugovóra, tudván, hogy a Birodalom uralkodója erős, legitim, és hatalmasok támogatását élvezi. Menadan sokáig forgatta kezében a Holdkövet, nézte annak csillag rajzolatát melyet évezredekkel ezelőtt tündék róttak rá. E kő börtön: börtön az álomjáróknak, kik ha szabadon járnak, a tündék halhatatlansága csak egy emlék csupán. E kő hatalom: óriási mágia tárháza, mely vonz mindenkit ki hatalomra vágyik. Ám a kő több volt ennél is: Unikorn nem arról híres, hogy terveit egykönnyen feladja. Megszállta a holdkövet, melyet császárunk kezében tartott, és melyen keresztül így őt magát is megszállhatta. Végül sikerült hát elérnie a célját, ha csak részben is: a koronás test melyet keresett végre az övé volt. Így került Unikorn ismét hatalomra, melyről Sir Ravenen kívül nem tudott senki. Unikorn céljainak eléréséhez azonban még szüksége volt a másik két holdkőre is, melyet a tündék őriztek. A csata másnapján azonnal követeket küldött a tündékhez, és hatalmas kísérettel, ő maga is lóra szállt hogy személyesen tegye tiszteletét a halhatatlanok előtt. A Birodalom körüli területek legmagasabb fennsíkján, ragyogó napsütésben találkozott a Fénytündék két képviselőjével, kik nevüket titkolva csak Fürkészként és Suttogóként mutatkoztak be. Velük
~46~
együtt vonult a nép a legsötétebb völgybe, hol a fák között alig szűrődött le napfény a földre: ahol az árnyak közül kivont íjjal tűnt ki két Éjtünde, kiket Baghira és Szellem néven ismertünk meg. A négy tünde Menadan (Unikorn) meghívására a Királyi udvarba érkezett, hogy az est leszálltával elvégezzék a szertartást, mely a holdköveket újra egyesíti. A Fény tündéi bizalmuk jeléül át is adták az általuk őrzött Holdkövet Menadannak: azonban a gyanakvó és ellenséges Baghira és Szellem azt mondta, majd az esti szertartásra magukkal viszik, előtte biztosan nem adják át. A négy tünde oly erős volt, milyeneket a Birodalom még nem látott: bár az aranyló páncélzatú Fénytündék nem tűntek ellenségesnek, a fekete-ezüst köpönyeget viselő és az árnyak között bujkáló Éjtündékkel senkinek nem akaródzott szót váltani. Mind kellően félelmetesnek tűntek, és ha céljuk az volt, a Holdkő őrzését biztosítsák, hát úgy tűnik a tündék végre megfelelő embereket választottak céljaiknak. Fegyverük oly villámgyorsan mozdult, és a körülöttük vibráló levegő oly hatalomtól volt terhes, hogy egy hadosztály sem szívesen állt volna velük szemben. Érthető azonban a tündéknek ez az elővigyázatossága: legjobbjaikat kellett küldeniük, hiszen már oly hosszú ideje szenvednek attól, hogy a Holdkövek nincsenek biztonságban. Unikorn is látta, hogy nem lesz egyszerű dolga az ő átejtésükkel. Bár egyszerűbb lett volna számára, ha a mágiát saját piramisánál végezheti el, a tündék nem akartak belemenni hogy a szertartást azon a számukra átkozottnak tűnő földön végezzék el. Ha tudta volna, biztosan megszerzi mindhárom holdkövet és megöli a tündéket: azonban az Éjtündék állításuk szerint nem hozták magukkal a mágikus ereklyét.
~47~
Mégsem a halhatatlanok voltak azok, akik megállították a rég holt máguskirályt. Az emberi lét sok bonyodalommal és fájdalommal jár, és hiába ismerik ezt azok is, kik sosem (vagy nagyon rég) voltak az emberi nép tagjai, nehezen látnak bele szövevényeibe. Menadan hűséges emberei voltak azok, akik felfedték a cselszövést, hiszen furcsa lett nekik hőn szeretett császáruk megváltozott viselkedése. Az Őrzők, kik Menadan mellett oly esélyt és hatalmat kaptak, melyre mástól nem számíthattak volna, érthetetlenül figyelték a Császár változását, és Lord Valdummal az élen, Lady Luna varázshatalmával rávették, hogy fedje fel magát. A mágia kikényszerítette az igazságot az uralkodóból, és elmondta hogy ő Unikorn, ki megszállva tartja Menadan testét. Az ez után kibontakozó csata leírására jómagam alkalmatlan vagyok, nem ismervén a hadi terminusokat. Azonban Lord Valdum parancsára a Főnix légió hősiesen, lánglelkűen harcolt; a tündék is részt vettek a harcban, és persze az Őrzők is. Suttogó, a Fénytünde volt az, ki legyőzte Unikornt, és elvéve a Holdkövet, véget vetett Menadan megszállásának. A csatában sokan elhulltak kik Sir Raven mellett, Unikorn nevével az ajkukon harcoltak; maga a Hírnök, Raven is elesett, és bár erre láttunk már korábban is példát, most úgy tűnik tán nem is tér vissza közénk. Menadan császár szerelme, a gyönyörű Ízisz is holtan maradt a csatamezőn, és már semmilyen mágia nem hozhatta vissza. Bár úgy tűnik, ő is csak az Alvilág urának eszköze volt a hatalom megszerzésére, ki tudja? Tán ő is táplált némi érzelmet császárunk iránt.
~48~
A Sárkánydárdát és a Holdköveket a tündék magukkal vitték: úgy távoztak a Birodalomból miként hajnalban eltűnnek az égről a csillagok: egyik pillanatban még láttuk őket a távolban, körben állva, halkan énekelve, majd eltűntek; miközben a halandók visszatért uralkodójukat ünnepelték nagy vigaszsággal.
~49~
