NOVEMBERI NAPLÓ 2007.
Vacsorai beszélgetések, melyekbıl – sajnálatomra - kimaradok Végül is sajnálom, hogy nem alakult ki bennem az a fajta képesség, amely ínyenckedésre, az ízek furfangos elegyítésére késztetett volna. A főszerek világát sem ismerem, még a bazsalikom, rozmaring, kakukkfő, zsálya is zavarba hoz, ha ízük, illatuk alapján kell megkülönböztetnem ıket, s hogy melyik ételbe mi való, mitıl dobódik fel egy szakács-kreáció, amire a kifinomult ízlés tulajdonosa felrikkant, nahát, ez az igazi, vagy, hogy fantasztikus! s kezdi elemezni, miféle főszer-összetevıktıl került ı az elragadtatottság állapotába; mondom, sajnálom, hogy érzékelı szerveim az idık során nem finomodtak ki eléggé –a kulináris örömök mérsékelten adagolódtak a számomra -, így nem tudok részt venni azokban a pompás vacsorai beszélgetésekben, melyekben a fızés mikéntjérıl esik módfelett élvezetesen és irigylésre méltóan szó. Hallgatok, és ilyenkor édesanyámra gondolok, a húslevesére, a fıtt húsra, krumplival, mártással, a rántott csirkére, a paprikás csirkére, a tejfeles székelykáposztára, a mákos gubára, a hajában sült krumplira, melyet kacsazsírba mártogattunk, a lángosra, melyet kenyérsütéskor kaptunk reggelire. Mit csináljak, efféle ételek élvezésére szocializálódott a gyomrom, s hogy anyám miként főszerezett, nem tudom. Só, paprika, bors, ezek voltak mindig az asztalon. Hogy jön mindez elı, látszólag váratlanul? A fiaméknál tanyáztunk néhány napig, s a gyerek, tapasztalom, konyhamővész. S ahogy, s amilyen élvezettel, láttatóan és érzéki melegséggel hangjában tud beszélni az ételkészítésrıl, meg az ízek harmóniájáról, hohó, meg a borokról, ilyenkor csak ülök, falatozok némán, és csodálkozom; nahát!
Népi kollégistákkal hatvan év után egy Klauzál téri kifızdében Öreg népi kollégisták, ahogy hívtak minket, nékoszosok, találkoztunk nem rég. Az egykori mozgalom még élı, korosodó tagjaiból azok jöttek össze, akik Debrecenben kívánták megváltani a világot annak idején, a negyvenes évek végén, az úgynevezett fordulat éve környékén. Hogy miként, arról szó most ne essék. Veress Géza barátom hívott, mennénk el mi is, Kósa Vilma meg én, ık, a többiek néhány éve már, hogy évente egyszer összejönnek. S említett néhány nevet, akik itt most felbukkanhatnak, akiket egykoron, hatvan évvel ezelıtt kedveltem és becsültem, s akiket azon idı óta sem láttam. Nos, hogy találkozzam velük, a vágy oly erısen munkálkodott bennem, bennünk; döntöttünk, elmegyünk.
Elmentünk. Ennyi öregembert! Negyvennél is többen voltunk egy viszonylag szők, ételszagú helyen. Hogy felemelı érzés lett volna ez a találkozás, nem mondhatom. Érettségi találkozókról a kép ugyan ismerıs, öreg diákok s még öregebb tanárok, de itt, ebben az étkezdei délutáni fényben - semmi ünnepi rajtunk és körülöttünk, ami valamit is derítene -, egykorúak, nyolcvan felé járók, mint kik egy szegényes, ám kimódolt vallató szobában ülnek. Úgy éreztem, leleplezıdtünk. Az eltőnt idı, ez voltunk mi, fáradt szem, ritkás, ısz haj, kopasz fej, ráncok minden mennyiségben! Az élmény ugyan feldolgozható, de megszokhatatlan. Mindazonáltal jó volt kezet fogni, szót váltani Samu Pistával, Vekerdy Lászlóval, Juhász Jóskával, Erdélyi Gáborral, Aba Lenkével, Gyıri Gáspárnéval és persze Veress Gézával. Egy Klauzál téri étkezdében, olcsó, négy személyes asztaloknál ültünk, hajdani kollégisták, egyen-ételt ettünk, egyen-bort ittunk, mőanyag pohárból kávéztunk. Ennyire becsültük magunkat, vagy úgy gondoltuk, ennyire futja a pénztárcánkból, vagy ennyi jár ki nekünk, öreg „országépítıknek”, hajdani világmegváltóknak. Nem tudok szabadulni az érzéstıl, hogy a véletlen, az ilyetén való, gondolom, ad hoc szervezés, metaforikus módon is jelezte helyzetünket, helyünket ebben a világban. Ami, így utólag meghökkent, nem is éreztük magunkat rosszul. Hogy mért nem? Magyarázatát éppenséggel tudnám adni, de csak hosszadalmas fejtegetés árán, s magamat is elszomorítanám. Inkább tőnıdgetek.
A diákkori barátságokról Krúdy ürügyén A fiam adta kezembe Krúdy Gyula könyvét, Vallomás, ez a címe, s életrajzi vonatkozású írásokat, kisregényt, emlékezést, glosszát, ilyesmiket tartalmaz. Egyenetlen színvonalú szövegek a kötetben, de még a legegyenetlenebben is ilyen sorokat olvasok, varázslatosakat, és láttatókat, mint amilyet ezennel idézek. „” Odakünn hulldogált a karácsony utáni halk hó, amely a régi Magyarországon eltemette a gondokat, bajokat, a szánkók csengıinek csengését, az utcai gyalogosok esetleges lármáját, de még a lutheránus torony harangjának megkondulását is. Szépséges volt a téli este karácsony és újesztendı között még abban a korban is, amikor az ember nem ismerhette egészen a boroknak az ízét, hogy azokkal is fokozza áradozó hangulatait. De ismerték a bor ízeit a jelenlévı öregurak: így Kálnay László Dillenberger Ede, és Dalnoki Gaál Gyula. Különbözı asztaloknál ültek, de csak addig, amíg Kálnay László össze nem tolatta az asztalokat. ( Én csak olyan lógósnak számítottam még akkor.)” Idézhettem volna máshonnan is, de szándékomnak, hogy megfogalmazhassam felfedezésnek egyáltalán nem mondható, pedagógiai vonatkozású felismerésemet, mintha ez felelne meg legjobban. Azt kívánnám igazolni, miszerint a kamaszkori, diákkori kapcsolatok, barátságok meghatározóak, életre
szólóan, s nemcsak a személyiséget, de a szellemiséget, világlátást is befolyásolják Krúdy Gyula az én iskolavárosomban, Nyíregyházán diákoskodott. Máskor és másutt is ír arról, hogy barátainak tudhatta a fent említett, ötvenes éveikben járó öregurakat, az ügyvédet, aki novellákat írt, melyeket pesti lapok is közöltek, a negyvennyolcas szabadságharc hadnagyát, az órásmestert és a nyugdíjas színészt, aki a nyíregyházi könyvtárat igazgatta, az ı történeteiket hallgatta szabadságharcról, színházi kalandokról, irodalomról, írókról és színészekrıl és színésznıkrıl, a múltról, mely megdelejezte. Idézzük meg késıbbi nagy regényeit, a Szindbádról szólókat és a többieket, nemde ezekben is a múltat festi, azt a világot, melyrıl diákkori öreg barátai meséltek neki izgalmasan és szeretettel. Akkor is a pasztellszínekben úszó tizenkilencedik század jelenik meg a mőveiben, amikor a huszadik századról ír. Mert ahogyan megjelenít és láttat, nosztalgiával és romantikusan; párnás mondataival múltat asszociál. A világot olyannak akarja látni, amilyennek látta volt Nyíregyházán, kamaszkorában, amikor atyai barátai nyitogatták szemét a látásra, fülét a hallásra. Krúdy iskolájába jártam néhány évtizeddel késıbb magam is. Nekem diákbarátaim voltak, kitőnı fiuk. İk abban erısítettek engem, 1947-ben, hogy a jelen világban kell otthon lennünk, s a jövıt kell alakítanunk. Az impulzus erıs volt. Annyira erıs, hogy noha tudom, általam semmi nem megy elırébb, még mindig áltatom magam, hátha, és megpróbálok akként cselekedni. (Mi történik azokkal, akik baráttalanul vagy rossz barátságban nınek fel? De hát ez csak amolyan költıi kérdés. A választ sejtjük.)
Ez amolyan dicsekvés Négy generációhoz tartozók ültük körbe a nagy asztalt, a fiamék nagy házában, a tágas hallban. A nagycsalád tagjai ülték körbe, akik éppen jelen voltak, és nem is direkte ünnepi alkalomból. Már lubickoltunk a kellemes vacsorai hangulatban, amikor „megvilágosodtam”, nézd már, súgtam a mellettem ülı ısanyának, mivel eleddig nem gondoltam rá; micsoda pompás véletlen, egy térben a gyerekkel, az unokával, a dédunokákkal, ez igazán különös ajándék a sorstól, és ráadásul békés egymásmellettiségben! (Hogy pontos legyek, bár ez egy naplóban nem kötelezı, de leírom, hogy Laci fiunk és a felesége terítette a gazdag asztalt, a lányuk, a mi Réka nevő unokánk és férje derítette a társaságot, s akik bearanyozták, hogy írjak efféle közhely állítmányt is, két dédunokánk, Gáspár Benedek és Anna Flóra.) Mondtam a fentieket halkan, én az ısapa, miután megtörtént a megvilágosodás, mire az ısanya szemei bepárásodtak, s azt suttogta, hogy ı már elıttem konstatálta eme tényt. Asztalnál ültünk, négy generáció, megtartóztattam magam, s az ısanya közlésére nem reagáltam. És most sem erre. Csak úgy. Hogy megszokja az ember a jót, azt történetesen, hogy megadatott neki ez a négy generáció, és maga körül tudhatja
leszármazottait, s úgy tudhatja maga körül, hogy még nem szorul semmiképp sem rájuk, s milyen természetesnek veszi, hogy az élet körülötte így alakul! Noha nem az. Egyáltalán nem természetes. Hogy ennek naponta örvendezni kellene! A vacsora után Gáspár Benedek negyedik osztályos dédunokánk elmondott egy mesét. Szavalóversenyre küldi az iskola, országosra. Jó mesét választottak ki, jól mondható, bölcs, életigazságot tartalmazó mesét. A kisfiú tehetséges. Ebben is. Szépen mondta a szöveget. Azért megkérdeztem, elfogadna-e néhány instrukciót? Elfogadott. Örültem. Együtt munkálkodott a dédunoka a dédapjával. Ez sem olyan magától értetıdı! Nemde? Torma Mária estjérıl. Magamat kritizálom Bennem volt a hiba minden bizonnyal. Nem fogott meg Torma Mária Arccal a tengernek címő Nagy László emlékének szentelt pódiummősora, noha minden feltétel együtt volt; jobbnál jobb versek, remek zene( Balázs Norbert kitőnıen zongorázott), a szerkesztıi szándék, mellyel rokonszenveztem, s a nagy formátumú elıadó, akinek a versmondásáról, önálló estjeirıl sokszor szóltam és írtam elismerıen, s most csak ültem és közben magamnak efféléket mondtam, nahát ez a Mari, milyen remek szellemi kondícióban van, mennyi erı a hangjában, s ilyen nehéz verseket ennyire hibátlanul, baki nélkül mondani, páratlan, s hogy mennyire napjainkhoz szólnak a mővek, s maga az összeállítás is, s hogy a problémák nem változnak, hogy Ady és Nagy László éppen olyan aktuális, mint Buda Ferenc. Csak a katarzis maradt el. Nem rendültem meg. Öregszem, biztosan ez a baj. Egy fajta költıi hangzást, erıset, képekkel zsúfoltat, egyvégtében nem tudok már befogadni. Nekem kell az ellenpont, harsányságra halkság, rohanás után megcsendesedés és többféle szín. Bajzik Gyuriéknál, a kedves, jó hangulatú szalonjukban Torma Mária energiája mintha széttolta volna a falakat. A bensıségesség hiányzott, a nekünk szólás személyessége. Jézus, Pál és Jakab Jakab – ahogy az evangélisták tudják és írják, meg ahogyan Pál is emlegeti – Jézus testvére. Ismeretes, hogy József és Mária családja meglehetıs ellentmondásossággal viszonyult Jézushoz, s nem is hittek az ı isteni származásában, olybá tekintették, mint ki habókos, amolyan önjelölt próféta, akikbıl akadt több is abban az idıben. Ám Jézus halála után, amidın a tanítványok prófétálni kezdtek, Jakabnak is megjelent a megváltó-testvér, ı is megvilágosodott, s akkortól neki is Krisztus lett Jézus. (Péter apostollal együtt,
majd Péter után, ı lesz a jeruzsálemi zsidó-keresztény egyház feje, bizonyos vonatkozásban Pál ellenlábasa.) Pál viszont személyesen sohse ismerte Jézust, ugyan találkozhatott volna vele, beszédeit is hallgathatta volna, Jeruzsálemben élt akkortájt, de mással volt elfoglalva, a farizeusi tudományokkal, a törvény megtartatásával. Ám miként Jakabnak, neki is megjelent az Úr-Krisztus, mint tudjuk, a damaszkuszi úton, s ettıl kezdve, nem is kell folytatnom, gyülekezeteket alapított, s közben megteremtette nem kevés küzdelem árán a kereszténység máig érvényes teológiáját. Jakab apostolt tekintik a Jakab levele címő újszövetségi irat szerzıjének, s milyen érdekes, Jakab sehol nem hivatkozik Jézusra, testvére földi pályafutásának akár csak egy mozzanatára is, nem idézi meg cselekedeteit, nem szól csodatetteirıl, tanításait sem emlegeti, nem hivatkozik kereszthalálára, annál inkább Mózes törvényeire, az ószövetségi prófétákra. Krisztusról úgy ír, mintha nem is élt volna a földön. A zsidó-keresztény egyházak ugyanis, tehát a Jakab vezette irányzat hívei, elfogadják Krisztus Istenfiúságát, de mit sem tartanak fontosabbnak, mint a zsidó hagyományok jelenlétét a keresztény közösségekben, az ószövetségi törvények betartatását, többek között a körülmetélés gyakorlatát. Jakab a levelében a cselekedet fontosságát hangsúlyozza, s arra hivatkozva, hogy Ábrahám is a cselekedetek által igazult meg, amikor felajánlotta Izsákot Istennek, ezt írja: „Látjátok tehát, hogy cselekedetekbıl igazul meg az ember és nem csupán hit által.” Pál apostol viszont, aki csak a tanítványoktól nyert információk alapján formált képet arról, miként is élt Jézus, leveleiben állandóan a föld járt Krisztusról, a megfeszítettrıl ír, aki éppen evilági szenvedésével, önmaga feláldozásával, kereszthalálával lett az, ami: Megváltó. És leveleiben azt olvashatjuk, hogy Jézus (Jakab testvére) maga volt, ki eltörölte a törvényt és a keresztény létezés egyedüli kritériuma; hisz-e valaki - pogány vagy zsidó - az Úr Jézus Krisztusban. Egyedül a hit által üdvözülhetünk – hangsúlyozza visszatérıen. Pál és Jakab, egy alkalommal Jeruzsálemben találkozik egymással - az alkalmat nevezhetjük zsinatnak is -, ahol ki-ki megfogalmazza a maga nézetét. Diskurzusuk középpontjában ez áll; a keresztényeknek be kell-e tartani a mózesi törvényeket, vagy elégséges, ha hisznek az Úr Jézus Krisztusban, s az ı tanításai szerint élnek. Másként, mi a fontos, a hit vagy a törvény? Ismeretes, ekkor Pál érvei gyızedelmeskednek. Logikusnak az tetszenék, ha Jakab, a testvér érvel a Krisztusba vetett hit kizárólagossága mellett, s a volt farizeus, Pál képviseli Jakab nézeteit. De hát nem így történt. És ettıl emberi és tanulságos a történet.
Egy régi folyóiratban Kertész Imre és Weöres Sándor. Az utóbbi a birkanyírásról ír, mint eleüziszi szertartásról Kedvelt szórakozásom beülni egy könyvtárba, és folyóiratokat olvasgatni, mővészeti jellegőeket, leginkább irodalmit, és függetlenül attól, hogy hol és kik jelentetik meg, mely szekértábor írástudói töltik tele a lapot, mindegyikben bogarászok. Rendszerint jó szimattal csapok le egy-egy írásra, versre, novellára, esszére, könyvismertetésre, s ilyenkor jól érzem magam. Megjegyzem, vastag könyveket már nem olvasok, regényeket fıként nem; a memoár irodalommal teszek csak kivételt. Könyvtárba sem kellett mennem, most, hogy cipekedtünk a volt kuckóból a lakásba, meg a raktárba, meg Tiszakürtre, elıkerült egy köteg folyóirat a hetvenes-nyolcvanas évekbıl, Kortárs, Alföld, Magyar Mőhely, Tiszatáj, Confession, ezeket kezdtem el forgatni, aztán olvasni, aztán emlékezni és tőnıdgetni. Mennyi érték születik, mennyi alkotás csupán az írni tudók körébıl is, és legtöbbjük ott is marad a borító között, mintegy papírsírban, olvasatlanul vagy olvasva, de elfeledve, ha csak valamikor, valakik el nem kezdenek szemelgetni, mint én most. A Kortárs 1983. februári száma került elıször kezembe. Nézem elıl a tartalomjegyzéket, s meg is döbbenek mindjárt: Kertész Imre nevét olvasom, a Kudarc címő regény szerzıjeként. Hogy mitıl a megdöbbenés? Amikor felröppent a hír, hogy Kertész Imre Nobel-díjas lett, jómagam, mint hajdani irodalomtanár, csak tátogtam, ki ez az ember, nevét sem hallottam eddig! És tessék, akár olvashattam is volna, hiszen a folyóirat az én birtokomban volt. De akkor még nem ajnározta Kertészt senki, s hányan voltak ismertebbek nála, persze, hogy a sok kiváló között elveszett. S az én radarom sem mőködött. És nem örvendezhettem annak sem, hogy annak idején nem akadt meg a szemem Weöres Sándor egy régi levelén, melyet 1945. júliusában írt Hamvas Bélának, s melyet éppen ebben a számban tett közzé a levél írója. Ha akkor olvasom, jobban odafigyelek prózai írásaira is, és késıbbi mősoromba, melyet Weöres mőveibıl készítettem, tán még bele is építem. A háború után vagyunk, Weöres ekkor Csöngén él a szüleinél, s mint írja, nincs pénze, hogy Pestre utazzon. Hamvasnak írt levelét így kezdi: „Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor.” A költı jobb híján, s mert mást nem tehet, a szülei földjén disznót ıriz, és segédkezik a birkanyírásnál. Mért citálom a levelet, azt az alábbi rész magyarázza: „Láttál-e valaha birkanyírást? Ritka birka pusztul el természetes halállal; s az, hogy majd levágják ıket, az alkatukban él, ezt az érzést vonszolják magukban mezın-tüskén keresztül, s amint nyíró olló alá kerülnek, úgy érzik, hogy éppen most teljesül be rajtuk a birka-végzet. S mikor aztán megkopasztottan egymásra bámulnak, és nem ismerik meg egymást: a túlvilág rétjén érzik magukat, tanácstalanul és komoran bégetnek, érzéseik túl vannak a halálon. – Ez a juh-élet eleüziszi szertartása, s tán ilyenféle szertartáson estünk át mi is, majdnem mindnyájan.” (Már a háborúban illetve a háború után)
A birkanyírás, mint metafora, a juh-élet eleüziszi szertartása, az én nemzedékem háború utáni élménye, meg ötvenhat utáni élménye, s vajh, valamennyien, akik így-úgy de megkopaszítottan élünk, nem így vagyunk; tanácstalanul és komoran bégetünk.
Konyhai történet tanulság nélkül Az ember olykor-olykor, most magamról beszélek, meglepıdik, s azt mondja, jé, ezt meg én csináltam, s nem is akarja elhinni, máskor meg megrémül magától; ez is én voltam. Tapasztaltam már korábban is, mit korábban, kamaszkoromtól, hogy váratlanul, átmenet nélkül, egy szóra, egy gesztusra, mely vélem, sért, megaláz, robbanok. Hogy mi az, hogy robbanok? Megpróbálom leírni a legutolsót. A szők konyhában tartózkodunk, ebédelésre készülıdvén, Kósa Vilma meg én. Az összecsukható turista asztal lába már kinyitva, el is helyezzük a konyhaszekrény és a hőtıszekrény között, a sámli már az asztal mögött, én tele jó szándékkal, próbálok helyet csinálni a szekrény tároló részén, evégett áthelyezek tárgyakat, hogy a helyükre tehessem a nem tudom mit, szóval, amit szoktam, de most ezt a mőveletet a háziasszony kéretlen beavatkozásnak tekinti, s valami olyasmi mondatot bök felém, mi az, mi nem tetszik már megint, erre én, mint akibe váratlanul injekciós tőt löktek, ott, ahol arra nem számított, felüvöltök - hogy mit mondok, ne kérdezd, nem emlékszem, két perccel utána sem emlékeztem -, az agyamból indult el az ırült inger, mintha kitágultak volna az ereim, testem forró lett, egy pillanatra megfeszültem, nyakizmaim megmeredtek, az indulat elıbb a torkomra szaladt, ekkor üvöltöttem, majd /vagy/ ezzel egy idıben a lábam is megfeszült, s rohanni akartam ki a konyhából, ehhez azonban fel kellett rúgnom a mozgást akadályozó turista asztalt, ez meg is történt, de pechemre, oly pályát írt le a könnyő alumínium lábú asztal rúgásom eredményeként, hogy megérintette (nyoma nem maradt) Kósa Vilmát, aki erre bıgni kezdett, s mondott mondatokat, melyeket - az agyam még zúgott - nem értettem, a sírás ért be hozzám, a szobába, s mivel én már akkorra megcsendesedtem, kimentem hozzá, hogy csillapítsam és bocsánatát kérjem, amire ı, ha nem is rögtön, megenyhült. Eszembe jutott egy régi történet. Még édesapám mesélte gyerekkorunkban. A történet a nagyszüleimrıl szólt, nagyapámról, akit nagyon szerettem, s a nagymamámról, akit nem ismertem. Apukám mulatságosan mesélt, noha a történet hátborzongató. Tragikomikus a helyzet, amiben láttam a szereplıket. A helyszín itt is a konyha. Az ebédfızés utolsó stációja. Nagymama kenyeret vág. Belép nagyapa, sürgetıen néz a nagymamára, kész lehetne már a fızéssel, neki mennie kellene, vissza az iskolába, s talán mond valamit, nem sértıt, mivel ilyet nagypapa sohse mondott volna, talán reklamálót, és olyan hangsúllyal, amely nagymamát felborzolta, annyira fel, hogy mozdult a keze, s a kézben lévı
konyhakés repülni kezdett, majd megállt a nagyapa fejétıl tíz centire, az ajtófélfában. Ennyi a történet, ez jutott eszembe. Meg is rémültem; miféle hajlamokat, késztetéseket, indulatokat örököl az ember. Drága Háda nagymama, aki egyébként - engem három éves koromig csucsujgatott az ölében -, legendásan jólelkő asszony hírében állt, nagyszerő háziasszony és híres vendégváró is volt.
A harmadik dédunokám ultrahangos fényképe Még eleddig sohse láttam nyolc hónapos magzatot ultrahangos felvételen, csak most, és csodálkoztam is, milyen kész is egy emberpalánta az anyukája méhében, születése elıtt egy hónappal. Ahogy az én dédunokám fintorgott ott bent, miközben bal kezével az arcát simogatta, s hol kinyitotta, hol becsukta a szemét, és hol tudós, hol unott képet vágott, s nem engedte, hogy ne olyannak lássam, mint kinek anyaméhvilág szemlélete optimista, hangulata királyi. Ha a látásom és érzésem nem csal, ilyen lesz ez a fiú, itt kint is, ebben a problémás, ám gyönyörő világban. Várunk kisember, akit, te még nem tudod, úgy fogunk hívni: Fáber Ábel Levente. A neved, verssornak is gyönyörő, annyi benne az alliteráció, a trochaikus lejtés. De azért te legyél majd kissé keményebb, amolyan változékony ritmusú, szabadverselı magyar. És rám is hasonlítasz. A felnıttek körülöttem ezen csak mosolyognak, de ha neked egyszer elmondom, hogy hol és miben, rájössz majd, hogy igazat szóltam.
