Novellák - Velen: A Próféta tanítása Első A Naaru Székének közelében megtalálható energiák képesek voltak még a legvérszomjasabb harcos zarándokokban is megteremteni a belső békét. Az előtte lebegő alak régóta a Fénynek ezen oszlopából nyeri jólétét. Velen kinézett a meditációs kamrájából, bepillantást keresve... minden összeköttetésbe - legyen az nagy, vagy kicsi -, ahol lehetősége lehet a jövő irányainak érzékeléséhez. Az elmúlt hónapok során ezek az irányvonalak azonban jelentősen összetöredeztek. Ahogy a draenei faj Prófétája meditált - lábai keresztbe fonva, kezei ősi térdein pihenve - a kristályok, amelyek az energiáit reflektálták, mindenfajta rendszer nélkül, teljes káosszal villantak fel, izzottak és lüktettek körülötette. És a látomások, a holnap végtelen lehetőségei, megrohamozták.
Egy megfáradt, koszos gnóm végtelen hosszúnak tűnő páros keréknyomot hagyott maga mögött a dűnéken, ahogy egy furcsa szerkentyűt húzott végig Outland földjén. Etherealok figyelték nehézkes haladását, melyben nem segítették, de nem is gátolták.
Maraad egy láthatatlan ellenféllel küzdött óriás kristálypörölyével, majd térdre rogyott, miután egy éjfekete sötétségű dárda keresztül szúrta a mellkasát. Deathwing páncélzott alakja repült keresztül a felégetett világon és leszállt egy hatalmas kiégett fára, ami csak Nordrassil lehetett. Eközben sötétlila köpenyes alakok sorakoztak fel és vetették magukat a föld vulkanikus töréseibe. Med’an - Tirisfal Őrzője - sírt, de könnyei láthatóan nem illettek ork színezetű vonásaihoz, szemei annyira törékenyek és sérültek voltak, hogy már csak azok látványától sokak szíve megszakadt volna. De nem Velené. Annak érdekében, hogy a vízióktól ne bolonduljon meg, a Próféta rég megtanult nem kötődni azokhoz. A prófécia harmadik szeme oly régóta volt vele, hogy az előérzetek érzékelése már a lélegzéssel volt egyenértékű számára. Az ata’mal kristálydarabkák alakították át, hogy a véget nem érő alternatív univerzumok őrszeme lehessen. Velen nem érzett bánatot ezekért a jövőkért, vagy gyászt a pusztulásukért, de nem is magasztalta azokat diadalmuk esetén. Gyakorlatilag csak olvasta őket, nézte útjukat, amelyek a végső győzelemhez vezettek, ahol az élet és a Fény legyőzte a sötétséget és mindent megmentett a pusztulástól. Mit számított olyan kisebb fajok pusztulása - mint akár a sajátja is, a draenei -, amikor a végső felelősség a teremtés túlélésének biztosítása volt? Velen végigkutatta a gyorsan mozgó képek törmelékét, próbált valamiféle kapaszkodót találni, az út egy jelét. De az elkerülte őt.
Második Anduin Wrynn letérdelt a puha talajra, kezeit egy ostorszerű növényre helyezte, ami az egyike volt az utolsó, még jelenlévő mutációknak, ami Exodar azerothi becsapódása után alakult ki. Két draenei fogta közre a lényt, óvatosan lefogták, hogy az ne szabaduljon ki és meneküljön el, mialatt a fiatal herceg kezei a Fény energiáját sugározták a növénybe. A draeneiek régen küldetésükként tűzték ki, hogy meggyógyítják a földet, ahol kárt tettek pusztító érkezésükkel, de amikor a munka nagy részét elvégezték, úgy gondolták, hogy erejükre máshol van szükség - először a Lángoló Légió elleni háborúban, majd a Lichkirály elleni menetelés során és most... a Kataklizma utóhatásában. Néhány meggyötört szörnyszerű élőlényt figyelmen kívül hagytak a zűrzavarban, így azok még mindig őrültettől és fájdalomtól gyötörve, eredeti létcéljaiktól megfosztva kószáltak. Amikor Anduin megpillantotta az első ilyet, nem undort, hanem bánatot érzett. Segítenem kell. Meg kell próbálnom. A Velen által tartott tanórájának első szünetében a herceg úgy kirohant Azuremyst szigetének vadvilágába, hogy draenei kísérői alig bírták követni. Most pedig lefogóként szolgáltak, amíg az ifjú megpróbálta a Fénnyel meggyógyítani a mutánst. Anduin nem értette mi volt a lény baja. Nem is kellett tudnia.
A Fény tudta. Az ereje átjárta a fiatal herceget, egyfajta átjáróként használva annak testét, hogy elérje a kezei alatt vonagló lényt. Gyógyítás után Anduin mindig helyén érezte a dolgokat: egy kulcs a zárban, egy eszköz helyes használata. Önbizalmát az ősi draenei faj gyámságának, kiváltképp a Próféta útmutatásainak köszönheti. Édesapám, ha elfogadod, ha nem, de igazam volt. Magni is megmondta. Ez az én utam. A gondolat elszomorította. Szerette édesapját, de a távolság Varian és Anduin között mind vérmérsékletben, mind pedig a világ érzékelésében túl nagy volt. Édesapám, miért nem érted meg? Én nem olyan vagyok, mint te. Mi a gond ezzel? Nem tanulhatnánk valamit a különbségeinkből? Tőlem? Apja még mindig kisgyerekként kezelte, miközben a Próféta, Magni és mások is elismerték bimbódzó tudását. Anduin és apja a darnassusi Szövetség találkozón vitatkoztak, amikor Varian Anduin karját harapófogóként megszorongatta. Anduin életének legbüszkébb pillanata következett ezután, amikor a Próféta lágy, természetfeletti hangján szólt hozzá és meghívta őt Exodarba, hogy ott tanuljon. Édesapám, miért nem értetted meg, hogy el kellett ide jönnöm? Miért nem értetted meg, hogy mekkora tiszteletet jelent ez a meghívás?
Anduin visszaterelte figyelmét önsajnálatáról a jelenbe, a növényre. A gyógyítást gyakran egy hétköznapi dolognak gondolták, de Anduin ismerte a Fényt, a gyógyítás forrását. Minden élet, minden élet egy csoda. A herceg előtt most egy gyönyörű, széleslevelű növénylény lilászöld színben ragyogott. A draenei követők fogásukat elengedték és egyikőjük meghajolt a herceg és annak képessége előtt. Anduin a háta mögötti zajoktól tért magához és a gyógyítás révületéből feleszmélve vette észre, hogy királyi tomporával a sárban ült. Nagyon méltóságteljes, gondolta. Édesapám ugrálna örömében. A herceg talpra ugrott. Egy magas, teljes páncélba öltözött draenei, Velen egyik személyi testőre nézett vele farkasszemet. “Anduin herceg, a Próféta látni szeretne.” A menekültek lyukas csónakokkal és rögtönzött tutajokkal párosával érkezték megkockáztatták az ismeretlent, hogy elmeneküljenek az ismert borzalmak elől. Elterjedt a szóbeszéd, hogy a draeneiek ellenálltak a világ katasztrófájának és hogy Azuremyst szigetén menedéket lehet találni. És a szóbeszéd jobb volt a valóságnál, amit a legtöbb menekült átélt. Kezdetben a draeneiek segítették a rászorulókat, amennyire csak tudták és helyet is biztosítottak számukra Exodar közelében. Aztán a számkivetettek elterjesztették a hírt barátaik és családjaik irányába, aminek a következtében az végig visszhangzott egész Kalimdoron: A Próféta által irányított Azuremyst biztonságos hely. A Próféta előrelátta a Kataklizmát és mindent helyre fog hozni. A páros megjelenésekből tizek és huszak lettek... és aztán százak. Most a menekültek tábora körülbelül ezer főt számlált és a draeneieknek észre kellett venniük, hogy a szükség nagyobb lett annál, mint amit képesek voltak biztosítani.
A táborban időközben a suttogások felvettek egy sötétebb hangnemet. A Próféta nem fogad minket. A draeneiek csarnokaik mélyén rejtve őrzik. Úgy néznek ki, mint a patás démonok, ugye? Anduin sok időt töltött a menekültek között, gyógyította őket és bátorította őket az örök Fény hitével, iránymutatásai során a felnőttek gyakran ámulatba estek... és zavarba estek, amikor nem volt közöttük. A herceg gyakran megkérdezte, hogy miért nem kérik apjának és egyben Stormwind erejének a védelmét. Válaszuk során csak félrepillantottak, édesapját egy nagy és igaz királynak mondták, de hiányolták, hogy nem látja úgy a jövőt, ahogy azt a Próféta teszi. Hangjukban nem volt sértés, de apját csak egy embernek tartották. A Próféta ennél több. Hosszú idő után sikerült sok beszélgetés szálát egybefűznie és láthatta, hogy a menekültek cselekedeteit nem szimplán egy sosem látott prófécia mozgatta. Ezek az emberek a társadalom széléről származtak. Számukra a kormányzás egy negatív dolog volt és nem védelmezőként látták azt. Végül a herceg abbahagyta a kérdezősködést. Így történt hát, hogy ismerős arcnak számított, amikor átkísérték a táboron, hogy megjelenjen Velen előtt. Ismerős, de mégsem közülük való. Érezte a távolságot, a szakadékot, amit királyi vére és a Fény benne lakozó ereje jelentett. Néha kicsit szomorú volt, hogy nem volt sokkal... átlagabb. Kezdte viszont érezni, hogy ez a különbség szükséges volt. Egyedülálló szerepet kellett betöltenie, ami népének vezetését és megvédését is jelentette. Nem egy privilégium volt és nem is személyes hatalmának kiterjesztése. Ez volt a kötelessége. Az összes menekült ember volt. A törpök kétségkívül túl büszkék voltak ahhoz, hogy elhagyják otthonukat, az éjelfeket még Deathwing dühe sem tudta megrettenteni, a gnómok pedig... egyszerűen csak gnómok voltak. Hogyan tudnának megijedni a lávától, a tűztől és a földrengésektől, amikor egy hatalmas robbanás csak egy meghibásodást jelentett számukra? A menekültek féltek, éhesek és betegek voltak. Amikor láz lecsapott közöttük a herceg minden tehetségét bevetette, hogy segítsen a táborlakókon. Tevékenysége során lehetetlen volt nem meghallani a menekültek megszólalásait. “Idegenek háziállata,” mondták egyszer. “A Próféta fogadja ezt a fiút, minket meg elutasít?” szólt a válasz. Anduin sok időt eltöltött az emberek megfigyelésével, csendben nézte végig arcukat, ami egyben lelkük lenyomata is volt. És sok számkivetett szemében ugyanaz a gyanúsítgatás lobogott. A tábor szóbeszéde ellene volt, aminek következtében haragját nehéz volt elfolytani. Pedig én csak segítettem rajtuk, gondolta a herceg. Aztán egy nem várt kétség támadt fel benne. Velen miért nem fogadja őket?
Harmadik A fagyott levegő és a halott észak emléke nagyban elvesztette erejét, amint a grifflovas átrepült Kalimdor meleg vidékein. A griff terhe sokkal nehezebb és csendesebb volt, mint amihez az állat hozzá volt szokva. Rendszerint, ha egy földi repült, azt lenyűgözte a repülés új élménye, vagy pedig teljes félelemben volt a különböző manőverektől, amik a repüléshez hozzászokottak között teljesen szokványos volt. Az átlagos utazó keveset beszélt, de lábai kis
rezzenései és mozdulatai képesek voltak kötetnyi információt átadni az érzékeny és figyelmes griff számára. Ezzel ellentétben nyugalom és csend... ezek voltak a jelenlegi lovas tulajdonságai. Nem sok említésre méltó dolgot lelhet egy olyan az Azeroth feletti repülésben, aki már számtalan világot látott és vég nélkül hadakozott a Lángoló Légió ellen. Továbbá Maraad sötét aggodalmai háttérbe szorították a látvány gyönyörűségét. Az észak biztonságban volt, a Lichkirály sötét félhői elvonultak, de most itt volt az ideje, hogy energiát máshova koncentrálja. Hallott a Pusztító visszatértéről és a pusztulásáról, amivel Azeroth most szembenéz... ugyanakkor ő egy draenei volt; mit számított neki egy világ fenyegetettsége? A Légió még mindig a Spirálsemmit járta és pusztította az életet, ott ahol megtalálták. Ahogy a holdfényben átrepült Azuremyst felett végtelen kis halovány fények tükrözték a csillagok fényét. Egy sereg táborozott Exodar közelében? Miért nem mondta ezt neki senki sem? A griff átrepült egy fémes kapun, majd Stephanos, a griffmester vette kezelésbe az állatot. “Gratulálok az északon aratott győzelemhez. Jó újra itthon látni.” “Otthon? Nekünk nincs igazi otthonunk. Igazából nincs. Mi vagyunk az univerzum vándorai, az elveszett Argus számkivetettjei. Ezt sosem szabadna elfelejtenünk. Mi ez a sok tábortűz, amit az út során láttam? Egy sereg fenyegeti a szigetünket?” “Nem. Ők a Kataklizma szörnyűségei elől menekülők. Remélik, hogy a Próféta segíteni fog rajtuk.” Maraad összevonta szemöldökét és egy furcsa arckifejezés ült az arcára. “Ahogy mindannyian reméljük, testvérem.” Válaszra nem várva gyorsan, megállás nélkül továbbhaladt Velen csarnokának irányába. Patái minden lépésénél visszhangzottak a kristálypadlón, ahogy elhaladt a bejárat mellett álló két őr között. Maraad az éberség hiányának jeleit kutatta. Soha többé, gondolta. Draenor bőven sok volt. A Próféta fogadóterméhez érve az egyik szoborszerű őr váratlanul megmozdult és előrelépve eltorlaszolta az utat. Nem érte váratlanul a dolog. “Maraad vagyok, a Szövetség korábbi northrendi vezetője,” mondta szinte teljes mértékben rituális módon. “A Prófétát szeretném látni.” “A Próféta senkit sem fogad. Elnézést, hogy el kell utasítsalak a hosszú utazásod után.” Ez viszont váratlanul érte. “Még csak kora este van. Azt akarod mondani, hogy a Próféta elutasítja látogatásomat? Egészen Northrend távoli kontinenséről érkeztem és még csak meg sem kérdezted őt.” Az őr láthatóan nyugtalan volt. “Még egyszer az elnézésedet kérem, de jelenleg senkit sem fogad.”
“Visszajöjjek holnap reggel?” “Nem tanácsolom. A Próféta hetek óta egy ember hercegen kívül senkit sem fogadott. Feljegyzem látogatásodat és utánad szólok, ha változik a helyzet.” Maraad végigmérte az őrt néhány pillanatig mielőtt elindult volna abba az irányba, ahonnan jött.
Negyedik Anduin elmélkedő csendben állt tanára előtt. Lehetetlen volt igazán felfogni Velen korát és bölcsességét, így a fiatal herceg szimplán a természet erejeként fogadta őt el - mint a napot, vagy a holdakat. A Próféta meditációs pozíciójában, háttal lebegett előtte. “Miért nem figyelmeztetted a világot a Kataklizmáról?” fakadt ki Anduin. Semmi sem árulta el Velen gondolatait, de a kérdést követő csend jelezte, hogy valami nehéz lóg a levegőben. “Az utat őrzöm, azért, hogy a Fény megvilágíthassa utunkat a Légió és annak pusztító küldetése ellenére is. Csak az utat vagyok képes látni. Csak a Fény erőinek tudom azt megmutatni.” “Ez egy szörnyű tehernek tűnik.” válaszolt Anduin. A Próféta lassan megfordult a levegőben, hogy szembenézzen a herceggel. “Ez az indoka annak, hogy a holnap útjaiban utazom. A Légió és az ősistenek lyukakat égetnek a jövő szövetébe, de ha képes vagyok észrevenni ezeket, akkor felkészíthetem a halandó fajokat és talán elkerülhetjük a katasztrófát.” “Mi történik ha nem sikerül?” Velen kortalan nyugalma megtört és egy röpke pillanatra fájdalom és szomorúság borította el. “Hadd mutassak meg valamit neked,” suttogta az ősi draenei. Közelebb sodródott a földhöz, de még mindig néhány centivel Exodar fémes padlója felett lebegett. A Próféta közelebb jött és kezét a herceg homlokára tette. “Sajnálom, de szükséges ezt tennem,” mondta a Próféta. Exodar eltűnt és csak a sötétség végtelensége látszódott, amit itt-ott megszakítottak a fények és a misztikus erők energiái. Anduin hirtelen egy furcsa talajon állt, egy ismeretlen ég alatt. Négy nagy hold, a borostányszínű atmoszféra és furcsa, ezernyi megcsavart kékes sziklaformációk ragadták meg a figyelmét. Anduin nem látott vizet sehol sem, de a színes kövek azt az érzést keltették benne, mintha egy isteni alkotó fagyasztotta volna meg a hullámok sorát. Különböző lények csatangoltak a földön és borították be az eget. Különböző
színek és minták kavarogtak előtte... úgy tűnt, hogy nem soknak van egyáltalán értelme és Anduinnak azért is meg kellett küzdenie, hogy a káosz közepette egyáltalán felfogja a csodás absztrakciót. De a Fény! Érezte, hogy legalább annyira erősen körülöleli őt, mint Azerothon. Az ég elsötétedett. Először egy erős vörös szín mintegy letaposta a borostyán eget, mintha csak a végítélet eljövetelét hirdetné. Pillanatokkal később aztán a szín átváltott egy émelyítően zöld árnyalatba. Lángoló meteorok hullottak a fertőzött égboltról, majd csapódtak a földbe és ejtették pánikba a csatangoló lényeket. Egy hasadék nyílt meg a levegőben a fiatal herceg mellett: szárnyas démonok és egyéb zöldessárga tűzben égő mágikus rémségek másztak elő belőle, akik mindent elpusztítottak az útjukban. Miután a gonosz sereg elvonult egy hatalmas alak sétált keresztül a hasadékon és a herceg nem tudta nem észrevenni, hogy mennyire hasonlít a draeneiekre. Megtisztított egy kis területet, ahol letérdelt és karmos ujjaival sötét erők szimbólumait rajzolta fel a talajon. Volt egy pillanatnyi tökéletes csend, amikor befejezte munkáját a világ elszörnyedve tartotta vissza lélegzetét. Aztán egy robbanás történt. Az elszabadított energiák darabokra szaggatták a világ felszínét és Anduin sírva kiáltott fel, de a mágia mindenféle ártalom nélkül hatolt keresztül rajta. A Légió visszamasírozott az átjárón és visszatértek a sötétségbe, ahonnan származtak, de nyomukban semmi sem maradt. Legalábbis semmi, ami élt volna. Csak hamu és törmelék anyag volt mindenhol. Az égbolt is felhős volt, ami eltakarta a négy hold gyönyörű látképét. Aztán a látomás végre véget ért. Anduin ismét a Próféta előtt állt és habár küzdött érzelmei ellen, de sírt. “Nem szégyen gyászolni, amikor ilyen sok elveszett,” mondta Velen gyengéden. “Milyen világ volt ez? Mindez mikor történt?” kérdezte a herceg, miközben könnyeivel küzdött. “Nem tudom a nevét. Lakosai nem kommunikáltak oly módon, hogy mi megérthetnénk őket és ezen világ egyik halandó faja sem tette a lábát erre a világra. Én Fanlin’Deskor néven hívom: Borostyán égbolt a csodálatos kövek felett. Kétlem, hogy a Légió számontartaná áldozatait - vagy hogy egyáltalán emlékeznének rá -, így valószínűleg az egész univerzumból csak mi tudjuk, hogy egyáltalán létezett.” “Nagyon szomorú,” mondta Anduin. “Igen. Amikor az utolsó csatát is megnyertük, az egyik ilyen elveszett világon épült toronyban fogok ülni és vezeklésként az összesről feljegyzést készítek majd.” “Vezeklés? Miért? Te csak segíteni próbáltál, nem igaz?
“Hibáztam régen, ami eltérítette testvéreimet az ügyüktől. És a teremtésnek kellett az árat megfizetni.” Velen elhessegette ezt a beszélgetésirányt és visszatért ahhoz, hogy miért is mutatta meg Anduinnak látomását. “Az volt a célom, hogy illusztráljam számodra a kudarc árát. Háborúnk sokkalta nagyobb jelentőségű, mint aminek a Kataklizma bizonyult, vagy, mint amilyen hatalmasnak tűnik Deathwing. Mi nem csak egy világot védelmezünk, hanem az összeset.” Anduin tudta, hogy tanítása véget ért, amikor a Próféta ismét felvette meditációs testtartását. Ahogy a herceg kinyitotta a kamra ajtaját, hogy eltávozzon, a Próféta egy végső kijelentése még elérte. “És fiatalember, ez egy szörnyű teher.”
Ötödik Az utolsó szavak tárgyilagos hangvétele a nap hátralévő részében és az éjszaka folyamán is kísértették Anduint. Anélkül forgolódott és hánykolódott, hogy álom jött volna a szemére, ami rendszerint könnyen szokott jönni. Amikor végül sikerült elaludni, álmait rendkívül élénken élte meg. Démoni tűz és elbukott világok zuhantak bele egy nap és hold nélküli fekete égboltba. Az univerzum minden fénye elsötétedett volt, mintha egy szentély gyertáit a szél egy hideg csókja fújta volna el. És mégis - a fény hiányánál is jobban - Anduint a teljes némaság zavarta. Egy élő univerzum nem kellene - nem tudna -, hogy ilyen csendes legyen. Az első gondolata, amikor a világ végét nézte végig az volt, hogy soha többet nem látja újra az édesapját... vagy hogy nem lesz több esélye nézeteltéréseik egyeztetésére. A csend és a kihunyt csillagok mögött a lehetőségek és a remény halála volt a legnagyobb félelem. És aztán, egy hang. Először csak éppenhogy egy vibrálás volt az éjszakában. Valami felvillantott, aztán még több: a vibráció megtöbbszöröződött, mindegyik rezgés más tónusban, majd a látvány és a hangok összeálltak egy szivárvánnyá és egy dallammá. A Fény lényei ölelték körbe Anduint, megmentve őt a sötétségtől, illetve a reményről kórusban énekeltek neki, ami helyreállította az univerzum rendjét. Az események közepette az egyik menekült arca jelent meg, egy emberé, akit a herceg sokszor látott, de nevét nem tudta. A lények Anduin körül énekelték, “Minden élet egy csoda.” Izzadva ébredt fel, haja csomókban az álom intenzitásától (vízió, egy vízió volt...), és mégis nyugodt volt attól, amit látott. Újra elaludt, álmában pedig csak jelentéktelen képek várták.
Hatodik
Maraad egy nagy, kör alakú, fénylő rúnákkal díszitett teremben állt. Három ősi, fényesre csiszolt páncélú draenei uralta a terem középpontját. Őket számtalan paladin és védő vette körbe. Ez a három - Boros, Kuros és Aesom - alkotta a Tanács triumvirátusát, a többiek pedig a draenei veterán harcosok, az Argus Tanácsának tagjai. Megérkezése óta Maraad megtudta, hogy ahogy ő, a triumvirátus is visszatért Exodarba, hogy testvéreikkel meghatározzák a nemrég lezajlott események fényében fajuk következő lépését. Túl régen volt, hogy Maraad megjelent a triumvirátus előtt. Elfelejtette, hogy tárgyalásuk mennyire pontos és kiszámítható volt, hogy mennyire biztonságot árasztó és ésszerű volt - a Szövetség többi fajának verbális játékai és kiszámíthatatlan reakciói nélkül. A menekültekről és sajnálatos sorsukról szóló hosszú vitatkozást Romnar szakította félbe. Romnar az élén járt abban az erőfeszítésben, hogy mihamarabb megjavítsák a draenei dimenzióutazó hajót, az Exodart, de amikor a vita egy illedelmes, de tétova lépésekben a sziget idegenei köré terelődött, így szólt: “Mindez hamarosan semmit sem fog jelenteni. Az Exodar javítása hamarosan befejeződik.” Ha egy ilyen nagy horderejű bejelentést Northrenden a Szövetség Skybreaker hajóján jelentenek be, akkor az villámcsapás módján hatott volna és mindenki verbálisan egymásnak esett volna. Ehelyett a hírt most elégedett mosolyok köszöntötték, miközben egy kéz nyúlt Romnar vállának irányába. A teremben jó volt a hangulat. “A ‘hamarosan’ pontosan mit jelent?” kérdezte Maraad. “Egy hét. Az összes kulcsfontosságú rendszert megjavítottuk. Most már csak a kisebb rendszereket tisztítjuk és a gyengeségekkel küszködő területeket ellenőrizzük.” “Egy héten belül beindíthatjuk a hajónkat? Mit mond erről a Próféta?” kérdezte Maraad. Nyugtalan csend vált uralkodóvá. “Nem tudja, igaz?” mondta Maraad kétkedve. “Egyikünket sem hajlandó fogadni,” Aesom válaszolt. “Egy üzenetet is hagytunk az őreinél, de nem kaptunk rá választ.” “Én vagyok az egyetlen, akit ez zavarba ejt?” kérdezte Maraad, de még végére sem ért szavainak, amikor vissza akarta vonni őket. Túl sokáig voltam távol Exodartól, gondolta. Persze, hogy mindannyiukat zavarta. Az, hogy csendben maradtak nem egyetértést, hanem aggodalmat jelentett. Mit lehet tenni, amikor a Próféta téves irányba halad? Mielőtt megszólalhatott volna, egy Maraad számára ismeretlen draenei közbeszólt. “A menekültek a bejáratnál vannak. Követelik, hogy láthassák a Prófétát.”
Ahogy mi mindannyian, gondolta Maraad keserű humorral.
Hetedik Miért nem figyelmeztetted a világot a Kataklizmáról? Egy halandó gyerek egyszerű, logikus kérdése visszhangzott a terem csendjében, megfosztva a Prófétát a koncentrálástól. Velen elkerülte a válaszadást, ami a tisztázás helyett inkább elhomályosította a dolgokat. Meglepődött önmagán. Még mindig képes vagyok a megtévesztésre? Ennyi idő elteltével is? Egy próféta miért ne figyelmeztetne egy bekövetkező katasztrófára? Látta előre. Az éjszaka páncélzott árnyéka végigkúszott Azeroth felett, beborítva a világot tűzzel és fájdalommal. Egy tucatnyi apokalipszis során látta Azeroth végét, illetve ezernyi kisebb győzelmet és bukást figyelt meg az örökkéváltozó jövőn keresztül. És a Fény - a mágnes, az iránytű, az érzék, ami segítette a navigálást látomásai bizonytalan tengerében nem mutatott közvetlenül a Kataklizma irányába és így Deathwing pusztítása a lehetőségek sokaságában maradt. Milyen haszna volt egy olyan prófétának, aki nem látta a különbséget igazi és hamis látomásai között? Velen mindent megpróbált, hogy ellökje magától a gyerek kérdését és visszatérjen gondolataihoz, ahol próbálta meglátni vízióiban az igazságot... mielőtt beleőrült volna, vagy egyszerűen túl késő lett volna. Amikor a kamrája előtt álló őr ismét a triumvirátus fogadásáért könyörgött, Velen nem válaszolt. Látta a sötétség által mindörökre elnyelt Spirálsemmi felé haladó megjavított Exodart. Látta a látszólag megjavított Exodart, amint a kilövés során felrobbant és megölte a draeneiek legnagyobb részét és törmelékkel szórta be Azuremyst szigetét. Látta az Exodart, ahogy leszállt Outlanden, illetve ahogy a draeneiek meggyógyították eredeti otthonukat. Látta a népét, hogy csak azért javítják dimenziójáró hajójukat, hogy aztán kikötve Azerothon hagyják. Ez néha árnyba borította, néha nem. Velen nem kívánt tippeket csereberélni. A Fény útmutatása nélkül úgy érezte képtelen megmozdulni. Hagyni kell a triumvirátust dönteni, gondolta. Amikor minden külső zavaró tényező elhalt, ismét magába fordult és kétségbeesetten kereste az utat.
Nyolcadik
Maraad fegyelmezetten állt és mindent megpróbált, hogy elrejtse undorát. Eddigi kapcsolata az emberekkel a néha indulatos, de mindig bátor northrendi szövetséges hősökre korlátozódott. Nehéz volt elhinni, hogy ezek a rongyokba burkolt lények - sokuknak hiányzott a foga, egyik sem ismerte az udvariasság és az intelligencia fogalmát - ugyanazt a fajt alkották, mint akikkel együtt menetelt. “Látni akarjuk a Prófétát,” szólalt meg az egyik deformált arcú, egy alig érthető akcentussal. “Ő majd helyre tesz mindent.” “Ez a kijelölt szóvivőtök? Maraad nem tudta megállni, hogy ne mondja ki hangosan. Sértését viszont senki sem hallotta meg. “Barátom, a Próféta senkit sem fogad. Mi is szeretnénk hallani bölcs tanácsait ebben a sötét időszakban. Beszélni fog, amikor ő is azt akarja,” mondta egy exodari. “Ez hazugság. Stormwind hercegét mindig fogadja!” “Anduin herceg a Próféta felügyelete mellett tanulmányozza a Fény kifürkészhetetlen útjait. Megtisztelve kellene érezned magad, hogy a Kortalan fajtád egyikét tanítja. Ki tudja, hogy népednek mekkora előnye származik majd ebből a későbbiekben?” “Micsoda gőg! Mit gondolsz ki vagy te, hogy megmondd nekünk mikor legyünk megtisztelve, ha? Ki vagy te? Én azt mondom, hogy egy patás démon!” Nem volt nagyobb sértés annál, minthogy a draenei népet emlékeztessék a Légió eredarjaival való rokonságukra. Az őr szemei veszélyesen összeszűkültek, keze az oldalán lógó kristálykardért nyúlt. A mozdulat hatására Maraad azon találta magát, hogy ő is a pörölyéért nyúl és látta, ahogy néhány más draenei is felkészült a rongyos ‘delegáció’ ellen. Maraad látta, ahogy az emberek ösztönösen visszahúzódnak. Tudatuk bármennyire is ostoba volt, a tudatalattijukban lakozó állatias ösztönök jól működtek. Az őr láthatóan megnyugodott és kezét visszahúzta fegyveréről, ahogy észrevette a menekültek félelmét. “Tudom, hogy messze vagytok az otthonotoktól. Éhesek vagytok és jövőtök bizonytalan. Ilyen körülmények között bölcsek vagytok, hogy a prófétánk tanácsát keresitek. Higgyetek nekem barátaim, amikor azt mondom, hogy semmit sem szeretnék jobban, mint elmondani neki az aggodalmaitokat. De meg kell ezt értenetek: ő kifürkészhetetlen. Kényszerítés nélkül, csak ő dönti el, hogy mikor jön el hozzátok. Azt tanácsolom nektek, hogy térjetek vissza a táborbeli otthonotokba.” “Milyen otthonokba? Az nem az otthonunk,” jött a komor válasz. A csoport sötét kifejezések közepette mormogva elbaktatott. Az emberek majdnem összecsaptak házigazdáikkal és ezt mindannyian tudták. “Milyen joggal beszélnek velünk így? mondta az őr csendesen. “Valóban, milyen joggal?” válaszolt Maraad.
Kilencedik Argus Tanácsával és annak vezetőivel körülvéve osztotta meg Maraad a véleményét. “A Próféta nem osztja meg velünk bölcsességét. A döntés a mi kezünkben van. Folytassuk a háborút a Légió ellen! Vagy térjünk vissza Outland megkínzott világába és fejezzük be a helyreállítását. Ugyanakkor második otthonunknak is legalább annyira szüksége van ránk, mint a pusztákban vándorló elveszett lelkeknek.” Maraad kijelentését a triumvirátus csendje követte, de testük és arcuk mozzanataiból érezte egyetértésüket. Jelen volt ugyanakkor egy nyugtalan érzés és ő tudta ennek forrását... az előbb osztotta azt meg. A Prófétának beszélnie kellene, meg kellene áldania törekvéseinket. “Egy héten belül leteszteljük Exodar dimenzió dugattyúit. Ha a Próféta addig nem szólal meg, akkor magunk mögött hagyjuk Azerothot!” Tizedik “Anduin, hogy haladsz a tanulással? Sikerül fejlődnöd?” Hónapokon keresztül jól esett a hercegnek, hogy figyelnek rá és izgalommal töltötte el a lehetőség, hogy attól tanulhat, aki a legközelebb áll a Fényhez egész Azerothon. De most Velen lassúsága és a fejében visszhangzó kérdések felbosszantották. “Nem tudod, hogy mi történik odakint?” kérdezte Anduin. “Mindig történik valami odakinn,” mondta a lágy hang. A kijelentés gyengéd volt, de lehetett érezni annak komolyságát. “Én a jövő útjával törődöm.” “Mi ez az út?” Egy távoli háború egy még távolabbi világon? Itt van rád szükség. Most van rád szükség. Ezért nem figyelmeztettél senkit a Kataklizmára? Mert az ingerküszöböd alatt volt? Mi mind csak rovarok vagyunk a számodra? Vagy még rosszabb, sakkbábuk? Időtlen idők óta nem mert senki sem szemrehányást tenni a Prófétának. Megpördült és szembenézett a herceggel. Mint oly sokszor, amikor az emberekről volt szó, most is meglepődött, hogy a gyermek milyen gyorsan válik férfivá. Amikor Anduinra nézett, a világ megváltozott. A herceg helyett egy páncélzott harcos állt előtte, sisakja és mellvértje a Fény esszenciájával volt átitatva. A harcos kardja ugyanabból az anyagból készült, mint a páncélja... Velen nem igazán tudta megmondani, hogy Azerothon, vagy egy másik világon volt. És hirtelen a felettük lévő sötét ég feltört Azeroth fajainak egyesített lovasságával. A vérelfek, orkok, trollok, taurenek, de még az elátkozott élőholtak és a cselszövő goblinok is repülő hátasokon ültek. Páncélzottak voltak és mágikus fegyverrel rendelkeztek, melyek annyira villogtak az erejüktől, hogy bántották Velen szemeit. A Horda légiói mellett az ősi éjelfek együtt támadtak a törpökkel, a gnómokkal és az alakváltó worgenekkel. Velen saját draenei serege támogatta a hadat, soraik másvilágokból származó fémkristályos buzogányokkal és kardokkal volt feldíszítve.
A Szövetség és a Horda nem volt egyedül. Sárkányok alakzatokba rendeződve csaptak le az égboltról, ami ettől egy óriási, sokszínű hüllőszárnyra emlékeztetett. Fizikai méretükkel és számukkal betakarták az eget és amikor lecsaptak az nemcsak a Velen alatt lévő talajt, de az egész univerzumot megrázta. És mégis, mindezek ellenére Velent leginkább az sokkolta, amikor meglátta, hogy kik repültek a sárkánysereg mögött. A naaru is megérkezett a csatamezőre, de olyan nagy számban, hogy Velen nem értette a teremtés, hogy tudja egyben tartani őket. A Fény ezen lényeinek ereje megtöltötte Velen szívét reménnyel és elsöpörték a magányos évszázadokat és elcsodálkozott rajta, hogy bármennyire is szörnyűséges a sötétség, lenne-e egyáltalán ereje, hogy ismét uralkodjon. De aztán egy árnyék ereszkedett le. Végtelen nagyságával minden fényt elnyelt magában. Velen tudta, hogy mindent elnyel, majd magába fordul és felemészti önmagát, miközben mindent eltüntet az univerzumból. Szörnyű volt látni és felfogni, de a sereg mégis egyenesen az irányába tartott. És a fény elkezdett kifakulni... A Próféta előtt csak az ember férfi-gyerek állt, szemei szenvedéllyel tele és tágra nyílva mondtak valami számára érthetetlent. A Próféta hátat fordított Anduinnak, elméje a Fénybe kapaszkodva próbálta elérni az imént látott víziót. Kényszeredetten emlékezett a Kataklizmához vezető hetekre. Végül azt sem vette észre, hogy a herceg mikor hagyta el a termet.
Tizenegyedik A hét feszültségekben teli volt a menekültek számára. A draeneiek saját gondjaikkal voltak elfoglalva: szeretett hajójukat készítették fel a tesztelésekre, illetve a Próféta csendje miatt aggódtak. A száműzöttek észrevették ezt a fokozott aktivitást és érezték, hogy van valami a levegőben. Tudatlanságuk csak táplálta sötét gondolataikat és szóbeszédeiket. Volt néhány, aki emlékeztette a többieket a draenei nép eddigi kedvességére, de a halandó lények természetüknél fogva féltek és gyanakvóan fogadták azt, amit nem értettek és ebbe most beleszámítottak védelmezőik patái és kékszínű bőre is. Azuremyst sziget védelmét élvezve nagyon kevés menekült kérdezte meg önmagától, hogy a draenei népet hogyan fogadták volna máshol, ha az került volna hasonló szituációba. És amikor az Exodar nevű hatalmas szerkezet felzúgott és vibrálni kezdett, ahogy a levegő megtelt elektromossággal körülötte, a menekültek ösztönei megsúgták, azt amit ésszel nem értettek meg korábban: a hajó működésbe lépett. A draeneiek elmennek! sokuk gondolta, hogy a tábor pánikba fog esni. Elviszik magukkal a Prófétát! A láthatatlan vált a menekültek megmentőjévé: a Próféta, egy talizmán a Kataklizma borzalmai ellen. A legtöbb csőcselékkel ellentétben itt egy vezető sem volt és egy pillanatot
sem lehetett kijelölni, amikor a félelem és az aggodalom cselekvésbe fordult át. Szinte az egész tábor háborogva vonult Exodar felé.
Tizenkettedik Hogy viseli el valaki azt a több évszázados kihívást, hogy minden egyes napot újként és ne az ismétlődés közhelyével éljen meg, ami aztán csak bánatba torkollik? A lény, aki egyszer Velen, de most a Próféta volt - egy erő, egy mítosz, egy absztrakció - legnagyobb terhe a magasabb értelem magányossága volt. Nem tudta eltakarni, amit egyszer már látott. És tudta, hogy ez a fáradtság, ez a mindennapi bizonyítás hiánya volt régi testvérének legnagyobb fegyvere ellene. Belefáradtál, hogy csak halált hozol a világokba? Velen elveszett barátján, Kil’jaedenen töprengett. Volt bármiféle kétséged is a választásaiddal kapcsolatban? De mégis, ezek csak régi aggodalmak voltak, ősi tűnődések. Az egyik lehetséges jövőben látta felemelkedni a Fagyott Trónról a Lichkirály örökösét, aki még Arthasnál, vagy Ner’zhulnál is kegyetlenebb volt. Amikor a Légió visszatért az már csak egy halott világot talált, amiben a démonok nevetve játszadoztak a természetellenesen feltámasztott draeneiekkel. Látta a megőrült Föld-Őrzőt, a Pusztítót, aki felégette az egész világot, majd saját gyerekeinek, a fekete sárkánynemzetségnek a halálát fontolgatta, csak azért, hogy pszichopata szükségleteit kielégítse. Kérlek, könyörgött a Fényhez. Mutasd meg az utat.
Tizenharmadik A tömeg nagy mérete miatt minden józan ítélőképességét elvesztette. A draeneiek sikertelenül próbáltak meg tárgyalni és amikor a vészharangot megkongatták és a paladinok, őrök és mágusok felsorakoztak a csőcselék ellen megtörtént a megjósolható tragédia. A védelmezők egy lehetetlen választás előtt álltak: harcoljanak csak azért, hogy visszatartsák a tömeget, majd visszavonuljanak és a halálukat kockáztassák, vagy pedig olyan szövetségeseket mészároljanak le, akiket nem volt céljuk megölni. A háború magába szív, vagy teljesen megkímél és a draeneiek emlékeztek erre, amikor Romnart elsodorta a tömeg ereje, amint megpróbálta kivizsgálni a nyugtalanság okait. Súlyosan megsérült mielőtt társai sikeresen biztonságba tudták helyezni.
Amikor Maraad látta Romnart eltűnni a tömeg alatt, eszébe jutottak az élőholtak elleni küzdelmek emlékei, aminek hatására kristálypörölye már nemcsak hárította az ütéseket, hanem pusztító erővel súlytott le a betolakodókra. Draenei társai látták, ahogy feladta könyörületességét és követték őt, amivel megindult a menekültek lemészárlása.
Tizennegyedik “Próféta! Jönnöd kell! Muszáj!” Anduin Velen lebegő hátához kiabált. A fiú hangjában a pánik keresztül vágott minden vízión és Velen a jelenre irányította figyelmét, hogy szembenézzen terhével. “Mi történt?” kérdezte Velen kortalanságának hangnemében. “A menekültek Exodar ellen gyülekeznek. A néped rájuk rontott! Ártatlanokat támadnak.” Velen érezte. Az út. Két elágazást látott és látta, hogy a gyerek vezeti az egyiken. A másik vége árnyba borult. Mekkora teher, hogy ilyen kis döntéseken mennyi minden múlhat. Ez volt a korábbi látomásának a jelentése? A jel, ami Velent kivezeti a vadonból, vissza a Fény útjára, a gyerekben rejlett? “Mit számít a háborúd azokhoz képest, akik itt kint harcolnak?” kiáltotta a fiú. Álmára emlékezve mondta, “Minden élet egy csoda!” Tényleg ilyen sokat vesztettem önmagamból? Csodálkozott Velen. Hogy egy halandó gyereknek kell kioktatnia? A válasz lelkének mélyéről jött: a Fény tanítása áldás, nem számít honnan ered. “Jövök,” mondta Velen.
Tizenötödik Az ellenfelek egy elkeseredett harcban találták magukat, ami minden más gondolatot eltakart. A menekültek tudták, hogy egy szörnyű hibát követtek el, de már túl késő volt visszacsinálni azt. A túlélésükért harcolnak, hogy kijavítsák hibáikat. A draeneiek tragikus, önmarcangoló dühös állapotba kerültek, mivel tudták, hogy a lemészároltak nemcsak szövetségeseik, hanem jóval gyengébbek is voltak náluk. Nem kis dologba kerülne a vérontás megállítása. Velen nem kis dolognak számított.
A Fény elvakította mind a csőcseléket, mind pedig a védőket - egy rúnákkal televésett kockaalakú napvillanás, ami inkább megvilágította, mintsemhogy elhomályosította volna a közepén álló alakot. A Próféta hangja felkiáltott, ami néhány harcolót egyenesen térdre kényszerített. “Elég legyen!” A draeneiek megálltak, legtöbbjük megkönnyebbült, többen elszörnyedésükben még a fegyverüket is eldobták. A menekültek szimplán mozdulatlanná dermedtek a Próféta látványától. Velen leereszkedett közéjük, szinte alig választotta el valami Azuremyst véráztatta talajától. “Ez a módja, ahogy testvéreinkkel bánunk?” kérdezte bánatosan népét. Sok draenei elsírta magát, amikor meghallották csalódottságát. Maraadot nem rendítette meg a kijelentés. “És ti, akik a mi segítségünket, vendéglátásunkat élvezitek mindenféle provokáció nélkül letámadjátok barátaitokat?” A Próféta leereszkedett a sáros és véres talajra, patáival megérintve azt. Erőteljes suttogás tört ki a draeneiek között, ahogy a sár hozzátapadt a Próféta köpenyének aljához. Velen odasétált az egyik elesetthez, letérdelt a koszba és felemelte a meggyötört testet. Fény áramlott ki az egyik kezéből, ahogy megérintette az átszúrt mellkast. Az ember kinyitotta szemeit, ahogy valószínűleg halálos sérülése begyógyult. Anduinnak igaza volt. Milyen remény volt az univerzum számára, ha Velen nem tudott tudása legjobbja szerint őrködni minden élet felett? Velen felállt. Testvéreihez, gyermekeihez szólt. “Azeroth halandó fajai, illetve hűséges szövetségeseink között maradunk és segítjük nekik meggyógyítani a Kataklizma okozta sérüléseket.” Maraad volt az, aki felszólalt. Csak ő mert. “Az Exodar végre meg lett javítva. Folytatnunk kellene a háborút a Légió ellen. Vagy esetleg visszatérni Outlandre és meggyógyítani az otthonunkat.” “Háborúnk mindenhol ott van. Minden tettben és lélegzetben. Fel kell készítenünk az evilági népeket az együttműködésre. Nekünk kell például szolgálnunk a gonosz elleni harcban. Szolgálatunkkal felnyitjuk majd szemüket egy, a sötétség elleni totális szövetség létrehozására. Vegyüljetek el a fajok között, mentsétek meg őket a Kataklizma bajaitól és tegyétek őket erőssé a jövő számára.” A draeneiket mélyen meghatották a Próféta szavai és nekiláttak a sebesültek ellátásának. Anduin is felajánlotta bimbódzó tehetségét és Velen miközben gyógyított nem tudta nem megbámulni a herceget... és azt a férfit, amivé hamarosan válni fog.
Tizenhatodik A draenei nép számára Exodar nem pusztán egy gépezet, hanem egy élő lény volt, testvér egy olyan értelemben, amit más fajok sosem tudnának megérteni. Fájdalmát és így esszenciáját meggyógyították. A Próféta együtt örvendezett egész népével. A menekültek egy tanácsba tömörülve találkoztak Ammen völgyében és végleg eldöntötték, hogy helyük a saját fajuknál van. Velen drámai megjelenése sok embert a papság felé mozdított el, továbbá majdnem mindannyian jelentkeztek Stormwindnél, hogy segítsenek Deathwing pusztítását helyrehozni. Ha valamelyikőjüket megkérdeznék, hogy mit gondolnak a draeneiekről, az az élete végéig esküdözne, hogy a Kataklizma idején a Próféta adta meg számára a választ. Szolgálat. Ugyanakkor a csőcselék tragikus rohama magát a Kortalant, illetve azt az embert érintette meg a leginkább, akiből egyszer király lesz. Amikor Anduin legközelebb megjelent tanítója előtt, az a patáival a földön állva nézett vele szembe. “Köszönöm, hogy megmutattad az utat. Korábban kérdezted, hogy miért nem figyelmeztettem senkit sem a Kataklizmáról. Nem ismertem fel fenyegetettségének valós mértékét, mert túlságosan befelé koncentráltam... illetve valamilyen módon kifelé. Szem elől tévesztettem a jelenlegi világ egyéneit - és azok szükségleteit. Ha nem kapcsolódok a jelen élő dolgaihoz, akkor hogyan is tudnék a jövő kapcsolatai között nagiválni? “Nagy erejű pappá fogsz válni a jövőben, Anduin herceg. És bölcs királlyá.” Anduin csak azt kívánta, hogy bárcsak édesapja is hallotta volna ezeket a szavakat.
