BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információhozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz.
Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR GAZDASÁGDIPLOMÁCIA ÉS NEMZETKÖZI MENEDZSMENT SZAK Nappali tagozat Nemzetközi Gazdaságelemző szakirány
NORVÉGIA ÉS AZ EU
Készítette: Nagy Dániel Budapest, 2003.
TARTALOM
BEVEZETÉS
4
I. NORVÉGIA GAZDASÁGA
5
1. A norvég gazdaság fejlődése a II. világháború után
5
2. A skandináv jóléti állam
9
3. Norvégia gazdasága a 70-es évektől
11
4. A norvég gazdaság jelenlegi helyzete
17
II. NORVÉGIA ÉS AZ EU KAPCSOLATA
23
1. Norvégia és az EU kapcsolatának története
23
2. Norvégia és az EU kereskedelmi kapcsolatai
29
III. ÉRDEKEK, ELLENÉRDEKEK
32
1. Gazdasági tényezők
32
2. Kultúrális tényezők
36
3. Szavazói magatartás 1994-ben
38
4. A népszavazás értékelése
48
IV. JÖVŐKÉP
50
IRODALOMJEGYZÉK
55
3
BEVEZETÉS
Norvégia. Észak-Európa hegyes-fjordos országa, mely a mostoha időjárás mellett a szociális gondoskodás, és jólét szimbóluma. Legtöbbünknek ez, vagy valami hasonló jut eszébe a skandináv országról. A tájékozottabbak talán megemlítik az ország olajtermelését, a tengeri szállítás fontosságát, a halászok helyzetét, vagy a makrogazdasági mutatók rendkívül kedvező értékeit. És valószínűnek tartom, hogy az átlagpolgár arra a kérdésre, vajon tagja-e Norvégia az Európai Uniónak, igennel válaszolna. Még a televízióban szereplő neves színészek és humoristák is olykor tévesen az EU tagországaként beszélnek Norvégiáról. És, ha belegondolunk, végülis Norvégia Nyugat-Európa része, meghozzá az egyik leggazdagabb része, és nem kellett politikai okokból 50 évet várnia, mint például nekünk, hogy csatlakozhasson. Gazdaságilag nyitott, exportorientált kis ország, így egyértelműek számára az egységes piac nyújtotta előnyök. Mindezek ellenére, Norvégia nem tagja az Európai Uniónak. Szakdolgozatom célja az, hogy bemutassam, miért nem csatlakozott e skandináv ország ahhoz a szervezethez, amelynek szinte minden más fejlett európai ország a részese.
4
I. NORVÉGIA GAZDASÁGA 1. A norvég gazdaság fejlődése a II. világháború után A második világháború után a skandináv országok, köztük Norvégia fejlődése Nyugat-Európa délebbre fekvő részeitől sok tekintetben eltérő utat járt be. Ezt az eltérő utat nevezik röviden skandináv modellnek. A modell az 1950-1960-as években élte virágkorát. A gazdaság tekintetében a skandináv modell fő jellemzőinek a nyugat-európainál jóval nagyobb mértékű állami szerepvállalás
és redisztribúció számított. Az állam a piaci mechanizmusokat
ellensúlyozta, korlátozta. A nagy redisztribúció volt alapja az azóta híressé vált skandináv jóléti rendszernek. A skandináv országok tehát egy köztes, harmadik utat jártak be a „rideg kapitalizmus” és az „ostoba kommunizmus” között, és a modell sok csodálójának szemében ez az alternatív út, a jóléti gondoskodás, jelentette a logikus megoldást (Figyelő 1997.09.17.). 1945 után a norvég politikusok fő céljai a stabil gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás elérése voltak. Úgynevezett anticiklikus gazdaságpolitikát folytattak, tehát a stabil növekedés mellett az üzleti ciklusok kivédése volt a fő feladat. Az anticiklusos gazdaságpolitika egyik fő eszköze a cégek önkéntes hozzájárulásaiból táplálkozó úgynevezett beruházási alapok voltak. Ezek olyan adómentes alapok voltak, melyekbe a cégek profitjuk egy részét tették félre azzal a céllal, hogy a gazdasági ciklusok leszálló ágában pótlólagos források álljanak rendelkezésükre. Az anticiklikus költségvetési politika a 1920-1930-as években tomboló nagy villággazdasági válságra adott skandináv válasz volt, s ez az irányvonal alapvetően meghatározta a későbbi idők gazdasági jellegét is (Gallai 1998). A már említett teljes foglalkoztatás fontosságát bizonyítja, hogy a kormányok mindenkori gazdaságpolitikája a munkanélküliség elleni harc fontos eszközévé vált, mivel az anticiklusos gazdaságpolitika, az iparpolitika és a regionális politika helyes alkalmazása
segíthet
bizonyos
szintű
munkanélküliség
leküzdésében.
A
munkanélküliség elleni küzdelem sikerességét persze alapvetően befolyásolták az
5
aktuális gazdasági környezet, a különböző világgazdasági változások, és a rájuk adott gazdaságpolitikai válasz. A
modell
aranykorában
a
háború
utáni
kommunista
előretörésnek
köszönhetően a norvég szociáldemokrata kormány is radikálisabb elképzelésekkel állt elő. Ennek eredménye egy sajátos gazdaságpolitikát eredményezett, amelyet Mjøset (1995) csak „államkapitalizmusnak” nevezett, melynek lényege, hogy a gazdaság szerkezete, és a politikai feltételrendszer lehetővé tette a kormányzat közvetlen beavatkozását. Norvégia nemzetközileg kicsinek számító gazdasága mindig is rendkívüli módon rá volt utalva a külkereskedelemre. Einhorn és Logue szerint a norvéghoz hasonló helyzetű skandináv gazdaságok külkereskedelmi függősége oly mértékű volt, hogy azokat kis túlzással inkább lehetett a világgazdaság kis egységeinek tekinteni, mint nemzetgazdaságoknak (Einhorn-Logue 1989). Az exportágazatok ugyan a lakosság csekély részét foglalkoztatták, de jelentőségük immár hagyományosan óriási volt a gazdaságpolitikai irányvonalakra. Az exportban a különböző energiaintenzív nyersanyagkitermelő és félkész termékeket előállító iparágak (pl.: kohászat) domináltak. Mivel a belső piac felvevőképessége méretéből adódóan meglehetősen kicsi volt, ez a kereslet növelésének igen nagy korlátot szabott, és Norvégia az összkereslet relatíve magas szinten tartása mellett kínálatorientált gazdaságpolitikát alkalmazott. A gazdasági modell fontos része volt emellett a hitelrendszer és az – a szigorú költségvetési politikának köszönhető többlet révén - alacsonyan tartott kamatszint, mellyel a beruházások szintjét kívánták növelni. Hogy ez így működhetett, abban nagy szerepe volt a nemzetközitől elzárt norvég hitelpiacnak és kormánytól csak kis mértékben függő jegybanknak. Az ily módon ösztönzött beruházások megtérülését a háború után egyre növekvő mértékben bővülő piacok által biztosított emelkedő kereslettől remélték. Az aranykori gazdasági modellnek emellett fontos részét képezte a rögzített árfolyampolitika, mint a stabil gazdasági növekedés egyik feltétele (Gallai 1998). A modern ipari állam kialakulása Norvégiában épp a második világháborút követő években kezdődött. A háború tönkretette a norvég gazdaságot. A hatalmon lévő szociáldemokraták hosszú távú rendezési tervét a jobboldali pártok elfogadták, a gazdaságtervezési elképzeléseket is beleértve. A DNA (Norvég Munkáspárt)
6
vezérletével kezdetét vette a tőke és a foglalkoztatás számára egyaránt előnyös iparbővítés. Norvégiában a háború után tehát folyamatos és tervszerű iparpolitika zajlott, ellentétben a többi skandináv országgal. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a
norvég ipar jelentős része rendkívüli mértékben függött a külföldi
nyersanyagoktól, hiszen a legtöbb iparág ezeket dolgozta fel, majd exportálta, s így Norvégia gazdasága volt leginkább kitéve a világpiaci ármozgásoknak egész Skandináviában.
Az
áringadozások
hatásainak
kivédésére
automatikus
stabilizátorokat építettek be (Gallai 1998). A norvég exportorientált nagyvállalatok alkották az iparszerkezet túlnyomó részét, ugyanakkor ezek méretükben meg sem közelítették például svéd társaikat. Ezek
között
említhető
az
alumíniumgyártással
foglalkozó
Elkem,
a
magnéziumfeldolgozó és műtrágyagyártó Norsk Hydro, a vaskohászatban érdekelt Hafslund, vagy a gépipari nagyvállalat, a Kvaerner (Hodne 1993). Az
ipar
fejlődésében nagy szerepe volt a bőségesen rendelkezésre álló, olcsó vízienergiának. Hasonlóan Svédországhoz, a vízenergia itt is segítette a kohászat egyes ágazatainak, mint például a vaskohászatnak, vagy a külföldi eredetű alapanyagokat feldolgozó aluminíum- és cinkkohászat felfutását. Ugyanakkor meglehetősen gyenge maradt a fogyasztási javakat előállító feldolgozóipar, mely nagyrészt kisvállalatokra épült. A fejlett feldolgozóipar hiánya miatt az ország lassú fejlődésre volt kárhoztatva, és a 70-es évekig nem tudta utolérni a többi skandináv országot. Az iparfejlesztési program eredményeként a norvég ipar javarészt állami tulajdonú, és földrajzilag erősen decentralizált lett. A kormány iparpolitikája ösztönzőleg hatott a mezőgazdasági munkaerő iparba áramlására, ugyanakkor fenntartották a farmerek és halászok jelentős támogatását is, mint a regionális politika kulcsfontosságú részét. A regionális politikát gyakran alkalmazták közgazdasági megfontolásból igen megkérdőjelezhető módon az iparban is. Ez a vidéki ipar támogatását jelentette, melynek keretében az állam akár tartós veszteségfinanszírozásra is hajlandó volt (Stephens 1996), így kizárva a nagyobb gazdasági hatékonyságot eredményező szerkezetátalakítás lehetőségét. A központi tervezés mellett a norvég gazdaságirányítás másik fő sajátossága a beruházási hitelek feletti ellenőrzés, más néven hitelszocializmus volt (Mjøset 1995). Az állam hitelpolitikája keretében az 50-es évektől hatalmas apparátust hozott létre, így az ipar, a mezőgazdaság, a halászat és a lakásépítés számára állami bankokat alapítottak. A magánpénzintézetek háttérbe szorultak, s az állam vált a legnagyobb
7
hitelezővé. Az állam az inflációt féken tartotta, s olcsó hiteleivel lehetővé tette a majdnem teljes foglalkoztatás elérését. Norvégiában az agrárszektor a nagy gazdasági világválság óta jelentős védettséget élvezett. A farmerek országos érdekképviseleti szerve a felvásárlás, feldolgozás és értékesítés mellett a kormányzat állandó tárgyalópartnere volt a támogatások
szintjének
kétévente
történő
meghatározásában.
A
farmerek
megkülönböztetett szerepüket a Norvégiában rendkívül fontos regionális politikának köszönhették. A vezetők szerint ennek megfelelően a mezőgazdasági és ipari béreket egyensúlyban kellett tartani (Allen 1979). A farmerek politikai befolyásukat emellett annak köszönhették, hogy az 1950-1960-as években szinte mindvégig kormányzó norvég szociáldemokrata párt, a DNA képviselői közt nagy számban voltak megtalálhatók a vidék delegáltjai. A szükséges támogatás elnyeréséért cserébe a szociáldemokraták nagyvonalú agrártranszfereket biztosítottak. A szociáldemokrataagrárius együttműködés keretében a farmerek társadalmi arányukat jóval meghaladó politikai befolyásra tettek szert (Gallai 1998). A primer szektor másik részét a halászok alkotják. Ők hagyományosan exportra termeltek, de ennek ellenére sem kívánták a kereskedelem liberalizálását, mert féltek, hogy elveszítik a források feletti kontrolljukat. A norvég halászközösség egyébként egész Skandináviában a legnagyobb, ennek ellenére társadalmi arányuk igen alacsony. Hogy mégis jelentős politikai befolyással bírnak, annak két oka van. Egyrészt a norvég halászoknak kötelező csatlakozniuk az érdekvédelmi szervezethez, aminek
köszönhetően
a
szakszervezeti
szervezettségük
egész
Norvégiában
kimagaslónak számít. A szervezet ellenőrzi a szakmába bekerülés mellett a kifogott halak felvásárlását és értékesítését, és a redisztribúcióból számukra juttatott támogatások szintjét is fenn tudták tartani. A másik tényező, mely a halászok politikai erejét meghatározza, az akárcsak a farmerek esetében, itt is a regionális politika kiemelt fontossága. Sok, főleg távoli, északi vidéken a halászat évszázadok óta a megélhetés fő forrása. A mezőgazdaság támogatása tehát, kis teljesítménye ellenére is, a regionális politika fontos része volt. Az agrártranszferek annak ellenére fennmaradtak, hogy a mezőgazdasági dolgozók aránya a II. világháborútól után olyan rohamosan csökkent, hogy a szféra még a hazai piac szükségleteit sem tudta kielégíteni. A Munkáspárt tartotta azon ígéreteit, melyek szerint a primer szektor árait védte és jövedelem-
8
arányait növelte, s ez egyrészt biztosította a DNA számára a farmerek és halászok támogatását, másrészt a háború utáni évtizedekben jelentősen megemelte az agrárjövedelmeket.
2. A skandináv jóléti állam Az aranykori skandináv modell talán legjellemzőbb része a jóléti állam intézménye volt. A skandináv jóléti államot a jólét átfogó, intézményesített és univerzális jellege tette nemzetközileg egyedivé. Tehát nem elsősorban a járulékok, és a közkiadások szintje (bár a skandináv országok ebben is az elsők között voltak), vagy a jóléti szektor mérete adta a skandináv jóléti modell sajátosságát, hanem az a mód, ahogy a szolgáltatásokat megszervezték, illetve ahogy függetlenítették egymástól a finanszírozást és a jogosultságot (Andersen 1984). Az állam kiemelt szerepe biztosította a jólét intézményesülését, az állampolgárok univerzálisan, alanyi jogon jutottak rengeteg szolgáltatáshoz és pénzügyi támogatáshoz. A skandináv jóléti állam mindezen elvei az egyenlőbb társadalom, mint fő cél elérését szolgálták (Gallai 1998). A jóléti politika rendkívül szoros kapcsolatban volt a többi szakpolitikával, mint például a foglalkoztatáspolitika, a jövedelempolitika stb. Mivel a forrásokat valahonnan elő is kellett teremteni, ezért a jóléti állam intézménye alapvetően befolyásolta például a gazdaságpolitikai és a jövedelempolitikai irány-vonalakat is. Az egyik, a jóléti államhoz szorosan kapcsolódó szakpolitika az aktív munkaerőpiaci politika. A szociáldemokrata társadalompolitika egyik legfontosabb célja a jövedelembiztonság, ezen keresztül a dekommodifikáció elérése, vagyis, hogy a munkavállaló munkaerőpiaci függésének csökkentse. A munkaerő ugyanis a munkaerőpiacon mint áru jelenik meg, és a munkavállaló igen nagy mértékben ki van szolgáltatva
a
munkaadónak,
az
általa
szabott
feltételeknek.
Ezen
függés
mérséklésének egyik eszköze a társadalombiztosítás, illetve a skandináv jóléti modell egy másik fontos eleme, a teljes foglalkoztatás politikája. Az aktív munkaerőpiaci politika közberuházási programokkal kezdődött, elsősorban az elmaradottabb régiók megsegítésére, majd a modell aranykora során fokozatosan az egész munkaképes lakosságot bevonó programokra, majd azok intézményesítésére került sor.
9
A norvég foglalkoztatáspolitika hasonló utat járt be, mint az egész Skandináviában talán legsikeresebb svéd. Az eltérés az volt, hogy a norvég Munkaügyi Főigazgatóság jóval gyengébb volt déli társánál, viszont ezt kompenzálta az állam bármikori közvetlen beavatkozásának a lehetősége. Norvégiában az 1954-es alkotmánymódosítás kimondta a munkához való jogot, és az államot kötelezték ennek biztosítására (Gallai 1998). A munkaerőpiaci politika eredményeként Norvégiában a II. világháború utáni három évtizedben gyakorlatilag elérték teljes foglalkoztatást. Részben a foglalkoztatáspolitikához kapcsolódik az aranykorban hatalmasra duzzadt a közszektor. A skandináv jóléti állam feladatvállalása, ellentétben a kontinens többi országával, nem elsősorban a pénzügyi transzferekre épült, hanem a szolgáltatások egyre szélesebb körére. Ilyen volt például az egészségügyi ellátás ingyenessé tétele. Az szolgáltatásokban lévő az állami egyeduralom eredményeként a közszektor kiadásai és mérete, s így a foglalkoztatásban betöltött szerepe egyre nőtt, s a 60-as évektől jóval meghaladta az átlagos nyugat-európai szintet. A közszektorba újonnan belépők 90%-a az egészségügyben és az oktatásban helyezkedett el (Andersen 1984), ami bizonyítja, hogy a szféra gyarapodása tényleg a jóléti állam bővülő szolgáltatásaival van kapcsolatban. A közszektor rendkívüli mértékű felduzzadása az addig inaktív nők munkába állásával függött össze. A szakpolitikák közötti szoros kapcsolat újabb példája, hogy a periférián a közszektorban biztosított állás nemcsak foglalkoztatáspolitikai célokat szolgált, hanem a népességmegtartás segítése révén a regionális politikában is nagy szerepet töltött be. Egy újabb szakpolitika, mely a skandináv jóléti modellben komoly szerepet játszik, a jövedelempolitika, s itt is megtalálható egy északi sajátosság, a központosított bértárgyalások rendszere. A neoklasszikus közgazdaságtan szerint a szakszervezetek
bérkövetelései
jelentik
a
legnagyobb
veszélyt
a
vállalati
versenyképességre mikroszinten, míg makroszinten a bérkiáramlás inflációgerjesztő hatású. Az 1950-es, 1960-as években a nyitott, exportorientált norvég gazdaságban létkérdés volt a vállalatok versenyképessége. Mivel még a legnagyobb exportcégek sem voltak a nemzetközi versenytől védett pozícióban, ezért a szakszervezeteknek is be kellett látniuk a munkabérköltség jelentőségét. A munkavállalóknak emellett azzal is szembesülniük kellett, hogy inflációs időszakban a kormányok a reálbéreket is
10
visszafogták, sőt ezt törvényben is rögzítették. Mivel ez a szakszervezetek béralku pozícióját gyengítette, a munkavállalók érdekeltté váltak a közös megoldásban, s itt lépnek be az úgynevezett szolidarisztikus bérpoltika, és annak intézményi keretét biztosító központosított bértárgyalások a képbe. Ezen bértárgyalások egész Nyugat-Európában egyedinek számítottak. A bérek szintjét tripartit rendszerben, az állam, a munkaadói és a munkavállalói szervezetek részvételével állapították meg. Ami leginkább egyedivé tette e rendszert, az az volt, hogy a bérek színvonalát országos szinten rögzítő szerződések a gazdaságpolitika szerves részét képezték. Norvégiában a központilag meghatározott bérszintet ezt követően a munkaadói és a munkavállalói szervezetek tagjainak szavazás során kellett jóváhagyni, vagy elutasítani. A triparti rendszer lényege a kormányzat kisebb-nagyobb részvétele volt, a kormány képviselői gyakran aktív szerepet töltöttek be az alapbéreket és a munkaidőt meghatározó tárgyalásokon. Ez különösen Norvégiában volt így, ahol, ellentétben a többi skandináv országgal, a kormány olykor közvetlen módon is beavatkozott a bértárgyalások menetébe (Gallai 1998). E rendszer Norvégiában mind a mai napig fennmaradt, még a későbbi évtizedek gazdasági, strukturális válságai ellenére is szinte folyamatosan, és majdhogynem változatlan formában. Működőképességét bizonyította az ipari konfliktusok alacsony száma is.
3. Norvégia gazdasága a 70-es évektől A norvég gazdaság a háború utáni évtizedekben tehát stabil, de lassú fejlődésen ment keresztül. Ennek is köszönhető, hogy a 70-es évekig, az északitengeri olajmezőkből befolyó bevételek megjelenéséig Norvégia maradt Skandinávia legszegényebb országa. A szociáldemokrata jóléti politika fennmaradását biztosította, hogy 1945 után – eltekintve a 60-as évek elején egy rövid időszaktól, végig a norvég szocdem. párt, a DNA volt hatalmon (Gallai 1998). A hetvenes évek elején a világgazdasági feltételek jelentős változáson mentek keresztül, és ez nagy hatással volt a kicsi, nyitott gazdaságú országokra, így Norvégiára is.
11
Az előző évtizedekben a világgazdaság rendkívül integrálttá vált. A II. világháborút
követően
a
GATT
szerződésnek
köszönhetően
a
nemzetközi
kereskedelem sokkal liberalizáltabbá vált. A kereskedelmi korlátok lebontása miatt a nemzetközi kereskedelem volumene sokkal nagyobb lett, amiből a kis, nyitott gazdaságú, exportorientált skandináv országok rengeteget profitáltak. A világháború utáni évtizedek egy másik meghatározója a Bretton Woods-i rendszer. A rendszer alapja az amerikai dollár volt, melyhez a többi ország is kötötte a nemzeti valutáját. Ennek köszönhetően a nemzetközi gazdasági rendszert az Egyesült Államok mindenkori gazdasági helyzete alapvetően befolyásolta. Mindez nem is volt baj, amíg az USA gazdasága jól teljesített, a dollár stabil volt. A problémák az 1960-as években kezdődtek, amikor az Egyesült Államok gazdaság növekedési üteme lelassult, de a helyzet az 1970-es évek elejére vált akuttá. A vietnámi háború rendkívül sokat kivett az USÁ-ból, s az ország a költségvetési gondjait árfolyampolitikai eszközökkel próbálta kezelni, így 1971-ben leértékelte a dollárt. A nemzetközi pénzügyi rendszer válságát tovább súlyosbította az 1973-as, első olajválság. Az OPEC országok összehangolt akciójának köszönhetően a kőolaj ára sokszorosára nőtt. Ez sokkolta az fejlett országok gazdaságát. A Bretton Woods-i rendszer válsága, az olajárrobbanással kiegészülve sok nemzetgazdaság addigi töretlen fejlődésére mért csapást. A válság kezdeti szakaszában a nyersanyagok árának, illetve a kamatlábak drasztikus emelkedése mellett a kereslet hasonló visszaesése volt meghatározó. A legtöbb országban ennek folyománya a termelés csökkenése, és stagfláció volt, egyre növekvő mértékű munkanélküliséggel. A skandináv országokban azonban az első szakasz nem éreztette annyira hatását, mivel azok exportszerkezetében az elsődleges termékek dominálnak. A nyersanyagár-robbanás kedvezően hatott a norvég gazdaságra, különösen az exportbevételek által közvetlenül befolyásolt feldolgozóipar helyzetére, ahol egyre növekvő profitot könyvelhettek el. Norvégiában úgy gondolták, hogy a válság csupán átmeneti, ezért a korábban már sikeresen alkalmazott anticiklikus gazdaságpolitikai eszközöket vetették be ismét. Így expanzív fiskális politikát folytattak, jelentősen megemelve a reálbéreket, valamint fent akarták tartani a teljes foglalkoztatást, mely azonban csökkentette a feldolgozóipar jövedelmezőségét. A munkanélküliséget végülis sikerült a nyugateurópai országokhoz képest alacsony szinten tartani. A norvég kormány fenntartotta
12
aranykori hitelpolitikáját, és alacsonyan tartotta a kamatlábakat, ami a vállalatok számára kedvező volt. Norvégia azonban azt, hogy a válság végülis nem okozott komoly károkat a gazdaságban az északi-tengeri olajlelőhelyeinek köszönhette. Az olajárrobbanás következtében ezek kiaknázása immár nyereségessé vált, és a remélt olajbevételek miatt a kormány nem tartotta súlyos gondnak a rekordméretű költségvetési hiányt. Az olajgazdagság beköszöntével fenn tudták tartani a foglalkoztatás szintjét, nagy mértékben bővíteni tudták a jóléti szolgáltatásokat, és tovább növelték a bajban lévő vállalatok és ágazatok költségvetési támogatását, illetve egyes cégek irányítását az állam át is vette. A kormány jövedelempolitikájának hatására a bérek reálértéke igen jelentősen, évi 5%-kal emelkedett. Az ipari termelés stagnálása mellett, ez csökkenő profitot jelentett, mely tovább növelte a költségvetési hiányt (Gallai 1998). A 70-es évek végére, az anticiklikus gazdaságpolitika eredménytelenségéből a norvég döntéshozók is belátták, hogy itt nem átmeneti gazdasági visszaesésről van szó. Azt is felismerték, hogy a gondok nemcsak a nemzetközi recessziónak köszönhetők, hanem a gazdaság féloldalas szerkezete is nagy szerepet játszik bennük. A gazdaság szerkezete egyébként a többi skandináv országban is komoly probléma volt, de mind közül Norvégiában voltak a legsúlyosabbak a strukturális gondok. Bár az 1960-as években végbement néminemű diverzifikáció, azonban a gazdaság ennek ellenére féloldalas maradt. Továbbra is a tőke- és energiaintenzív nehézipar, és az ahhoz kapcsolódó feldolgozóipar dominált, és ezek az ágazatok voltak az exportban is a meghatározók. Szerepüket nem termelékenységükkel, hanem az általuk használt olcsó vizienergiával vívták ki. A nyersanyagárak ugrásszerű növekedése miatti extraprofit hatására újabb beruházások történtek. A hajózás mindig is fontos ágazatnak számított Norvégiában (a XIX. század végén például a norvég volt a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottája, és a hajózás nemzetközi szolgáltatásai tették ki az összexport 40%-át), s a válság idején megnövekedett hajózási díjak, valamint a tankhajók iránti egyre nagyobb kereslet hatására itt is igen nagy bővülés ment végbe (Mjøset 1987). A nemzetközi kereslet visszaesése az Ázsiában megnövekedett termeléssel kiegészülve válsággal fenyegetett a kapacitásaikat kihasználni nem tudó nehézipari ágazatokban. A távol-keleti termelés az alacsony bérszintek miatt jóval olcsóbb volt, mint Nyugat-Európában, így Norvégiában, ahol a fentebb írtak szerint még emelték is a fizetéseket a válság alatt. Mivel az ázsiai alacsony bérköltségekkel semmiképp nem
13
tudták felvenni a versenyt, sok európai országban inkább a szaktudást igénylő iparágakat fejlesztették. Ezzel szemben Norvégiában az olajárrobbanás következtében gyorsan felfutó olaj- és gázkitermelésből származó bevételekből és a nemzetközi hitelekből finanszírozni tudták a veszteséges ágazatokat. Az olaj- és gázbevételek oly mértékben bővültek, hogy 1980-ra már az exportjövedelem közel felét tették ki. A válságban lévő ágazatok közül leginkább a hajózást kellett segíteni, a kohászat ugyanis a nagyon olcsó vízenergiának köszönhetően sosem került igazán padlóra. A hajózásnak nyújtott támogatás, mint már annyiszor, itt is szerves részét képezte a norvég regionális politikának, hiszen ezidőtájt sok, főleg nyugati kistelepülésen ez volt az ipari foglalkoztatás kizárólagos módja (Mjøset 1987). A kormányzat a Statoil, a
norvég
állami
olajtársaság,
megrendeléseivel
tette
lehetővé
a
visszaeső
exportágazatok fennmaradását, s így azok, legfőképp a feldolgozóipar, egyre jobban rá voltak utalva az olaj- és gáziparra. A finanszírozás egészen az olajárak az 1980-as évtized közepén bekövetkező visszaeséséig elfedte a támogatott iparágak alacsony termelékenységét és földrajzi dekoncentráltságát. Olaj ide vagy oda, Norvégiában volt 1978-ban az OECD országok közül a folyó fizetési mérleg hiánya a legnagyobb, s ez a szociáldemokratákat új gazdaságpolitika kidolgozására sarkalta. A 70-es évek válságának következménye volt a rögzített norvég valuta felértékelődése. A gazdaságra nehezedő nyomás miatt Norvégia, hasonlóan Svédországhoz, kilépett a valutakígyóból, és a korona árfolyamát ettől kezdve valutakosárhoz kötötték. Ezt követte a korona folyamatos leértékelése. Feladták az alacsony kamatlábak politikáját, áttérve a lazább ellenőrzésre, s szintén a monetáris politika részeként több teret engedtek a magánbankoknak, és a kötvénypiac feletti ellenőrzést is feloldották. Mindezen lépések a nemzetközi pénzpiacok liberalizásának tendenciájával összhangban születtek. A korona leértékelésével, és az alacsonyan tartott kamatláb politikájának feladásával a szociáldemokraták célja az volt, hogy növeljék a magányszféra versenyképességét, és csökkentsék a kiadások szintjét. Hogy kivédjék a leértékelés miatti kompenzációs követeléseket és magas inflációt, rögzítették az árak és a bérek színvonalát. A befagyasztott bérek miatt a munkavállaló szervezetek egészen a második olajárrobbanásig, amikor a reálbérek még jobban visszaestek, nem is emelték fel hangjukat.
14
A csökkenő reálbérek, a lassan növekvő munkanélküliség, a visszaeső fogyasztás eredménye az volt, hogy a DNA népszerűsége nagyon megcsappant, és 1981-ben át is kellett adniuk a kormányzati pozíciót a konzervatívoknak. A második olajárrobbanás által megnövekedett állami bevételek ellenére a konzervatívok továbbvitték
a
restriktív
gazdaságpolitikát.
Ennek
részeként
támogatták
a
magánbankok tevékenységét, erősítették a tőzsde szerepét, lebontották az aranykor norvég modelljének legfőbb sajátosságát jelentő hitelszocializmus intézményét, valamint növelték a magánszféra részesedését az addig állami monopóliumnak számító területeken, és az olajipari koncessziókban. Bár kétségkívül értek el eredményeket, úgymint csökkenő infláció és adóteher, bővülő magánfogyasztás, de a gazdaság stabilizálódásának fő oka az olajárak emelkedése volt. Az 1985-ös választások előtt a nemzetközi fellendülést kihasználva a jobboldali kormány már expanzívabb költségvetési politikát alkalmazott, hogy növelje szavazóinak táborát. Ennek eredményeként a választásokat meg is nyerték. A kormány ezt követően, hogy a növekvő magánfogyasztás veszélyeit kivédje tovább liberalizálta a hitelpolitikát, s a kamatlábak addig megmaradt ellenőrzését is megszüntette. A jobboldali irányítás ideje alatt tehát Norvégia teljesen felhagyta a pénzügyi piacokat kormányzati kontrollját. A problémák akkor kezdődtek, amikor az olajárak 1985-86-ban visszaestek, és a kiesett bevételek nagy költségvetési gondokat okoztak. A konzervatívok ezt nem tudták kezelni, és átadták helyüket a szociáldemokratáknak (Gallai 1998). Az 1986-ban ismét hatalomra kerülő szociáldemokraták újfent restrikciós lépésekre kényszerültek. A folyó fizetési mérleg komoly hiányt mutatott, és a korona ellen fokozódó spekuláció is nagy problémát jelentett. A megszorító intézkedések hatására a norvég gazdaság két év alatt a recesszió mélyére került. A termelés visszaesése mellett a munkanélküliség aránya emelkedett, és a pénzügyi szektor is csak az állami beavatkozásnak köszönhetően nem omlott össze. A szigorú monetáris politika gyümölcse végül a 90-es évekre ért be. Az évtized elején még meg voltak ez előbb említett problémák, de a gazdasági helyzet 1993-ra stabilizálódott és hosszú növekedés vette kezdetét. A feltételek adottak voltak a kedvező fordulathoz. Az árak és költségek emelkedése sok éven keresztül alacsonyabb volt, mint Norvégia kereskedelmi partnereinél, s így az ország versenyképessége a költségeket tekintve sokat javult. Amikor 1993-ban a kamatszintek lecsökkentek, a befektetések is emelkedésnek indultak. 1993 és 1998
15
között a GDP évenként átlagban 3,7%-ot emelkedett, a munkanélküliség a felére csökkent, és az aktivitási ráta soha nem látott magasságot ért el (Skeie 2002). Ekkorra a norvég makrogazdasági mutatók már jobbak voltak, mint NyugatEurópa nagy részében. Az igazság azonban az, hogy a gazdasági helyzet stabilizálódásában a restrikciós intézkedéseknél jóval nagyobb szerepe volt az ismét emelkedő
olajbevételeknek.
A
gazdaság
strukturális
problémái
továbbra
is
fennmaradtak, mint például az egyoldalú exportszerkezet, az olajárfüggőség, vagy az alacsony beruházási szint. A gazdasági növekedés üteme 1998 végére feltünően csökkent, és azóta is jóval lassabb. 1999 és 2001 között a GDP évenként átlagban csupán 1%-kal nőtt. Mind a magán, mind a közfogyasztás nőtt, míg a befektetések bruttó szintje csökkent. A hagyományos norvég exporttermékek kivitele 3%-kal nőtt. A mérsékelt gazdasági növekedés ellenére a foglalkoztatás szintje emelkedett, és 2001-re soha nem látott magasságot ért el. Abban az évben a norvég lakosság 77%-a állt munkaviszonyban, szemben az Unió átlag 64%-ával, és az OECD országok átlag 66%-ával. Ha az 1993 és 2001 közötti időszakot figyeljük, 260000-rel nőtt a munkavállalók száma, míg a munkanélküliség ugyanebben az időszakban 3%-ot esett, 2001-ben 3,6% volt, ami az OECD országokat tekintve a legalacsonyabbak közé tartozik. A gazdasági növekedés idején a bérek szintje is jelentős emelkedett. 1997 és 2001 között a bérköltségek szintje Norvégiában évente 2,2%-kal nagyobb mértékben emelkedett, mint az ország kereskedelmi partnereinél. 1997 és 2000 között azonban a norvég korona évente átlagban 1%-kal gyengült, így a versenyképesség nem esett vissza oly mértékben, mint ahogy azt a bérnövekedésbeli különbségből következne. A korona 2000 második harmadától aztán jelentősen emelkedett, és 2002-re már 5,2%ot javult az euróval szemben (Skeie 2002). 2002-ben a magas olajárak segítettek Norvégiának a világgazdaság lassú ütemű növekedésének hatásait kivédeni. 2002-es adatok szerint az ország GDP-je vásárlóerő paritáson 143 milliárd dollárt tett ki, ez fejenként 31800 dollárt jelent, ami Európában Luxembourg után a második, és világviszonylatban is az első öt között van.
Norvégia
az
életminőség
szempontjából
is
az
elsők
között
van
világviszonylatban, 1997-ben a harmadik volt (Figyelő 1998.09.16.). A költségvetés minden évben többlettel zár, ez 2000-ben 14,1 milliárd dollár volt, hála a 71,7 milliárd dolláros bevételnek és a 57,6 milliárd dolláros kiadásnak. A fizetési mérleg aktívuma 1997-ben 11,7 milliárd dollár volt, és az ország nettó külföldi
16
követeléseinek értéke 12 milliárd dollár volt, azaz Norvégia már jónéhány éve nettó hitelező (Figyelő 1997.10.08.). A gazdasági növekedés üteme ugyanakkor nem túl gyors, 2002-ben 1,6%-os volt (CIA World Factbook 2002).
4. A norvég gazdaság jelenlegi helyzete A norvég gazdaság szektoronkénti megoszlása a fejlett országokban megszokott képet mutatja. A mezőgazdaság az összgazdaság 1,9%-át, az ipar 30,8%át, míg a szolgáltatások 67,3%-át teszik ki (CIA World Factbook 2002). A norvég mezőgazdaság 1995-ben a munkaerő 5%-át foglalkoztatta. A mostoha klíma és a hegyes-fjordos vidék miatt az ország területének mindössze 3 százaléka, más források szerint 4%-a (Norway - Economy on Encyclopedia_com 2002) művelhető (Figyelő 1997.10.08.). Mindezekből következik, hogy a primer szektor, még Norvégia 4,4 millió lakosának szükségleteit sem tudja kielégíteni, így az ország élelmiszerének több mint 50%-át importálja. A mezőgazdasági termények között a legfontosabbak a szarvasmarha, birka, sertés, árpa, búza, burgonya, tej, illetve az egyik legfontosabb, a hal. A lazacexport 2002-ben 30 milliárd koronás termékexportot produkált, úgy, hogy mindössze a munkaerő 0,7%-át 16500 főt foglalkoztat. Itt is tetten érhető a norvég gazdaságra jellemző nagy hatékonyság. A lazacokat halfarmokon, tenyésztik, egy halfarmon átlagban 750 ezer lazacot nevelnek, számítógépes vezérlésű rendszer eteti őket, így egy farmot mindössze egy főnek kell felügyelnie (Szőcs 2002). A norvég ipar egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy exportra termel. Az ország 4.4 millió lakója kis piacot jelent, így az ipari termékek közel 40%-a külföldön talál vevőre. Nem meglepő módon az export legnagyobb szeletét az olaj és a gáz kivitele jelenti, ez 1995-ben az export 35%-át tette ki (CIA World Factbook 2002). A legfontosabb iparágak gáz- és olajipar, hajóipar és víziszállítás. A norvég hajózás nagy múltra tekint vissza, már a XIX. században is jelentős armadával rendelkezett az ország. Norvégia 1850-ben kezdett nagy mennyiségben szállítani más országoknak, és 1880-ra már a világ harmadik legnagyobb flottájával rendelkezett (Hammer 2000). Egy évszázadnyi krízis és háború, valamint változó
17
gazdasági helyzet után az ezredfordulón túl Norvégia még mindig harmadik helyezett a világon a birtokolt raksúly tekintetében. Persze az eltelt 150 év nem volt problémamentes. 1973-ban az OPEC által megnégyszerezett olajárak és az azt követő nemzetközi recesszió hosszútávú strukturális válságba taszította a nemzetközi hajózást. A más, olcsóbb hajózási iparral rendelkező országokkal való egyre növekvő verseny a Norvégiában kedvezőtlen költségtrendekkel kiegészülve, olykor fájdalmas és mélyreható változásokat tettek szükségessé az egész tengerészeti iparban. Ennek eredményeként a leépítések és üzembezárások gyakori jelenséggé váltak a 80-as évek közepéig. 1987-re tehető a fordulópont, amikor is létrejött a Norvég Nemzetközi Hajózási Jegyzék (NIS), mely ismét nyereségessé tette a norvég hajózási cégek működését. Az NIS rugalmasabb és szabadabb működési feltételeket biztosított a hajózási cégeknek, s emellett továbbra is ki tudták használni a rendkívül fejlett hazai tengerészeti infrastruktúrát. Az NIS-ben jegyzett hajók norvég zászló alatt hajóznak, és a norvég törvények vonatkoznak rájuk, ugyanakkor a cégeknek meg van a lehetőségük, hogy válasszanak a norvég és külföldi legénység között, ez utóbbiak fizetése a saját országukban érvényes bérszintek szerint alakul. Az NIS-nek köszönhetően számos hajózási vállalat meg tudta őrizni nemzetközi piaci pozícióját a krízis évei alatt. Más cégek tengeri olajkitermeléssel kapcsolatos tevékenységekkel kezdtek foglalkozni, mind Norvégiában, mind azon kívül. Norvégia a hetvenes évek közepén kezdte kitermelni olaját. A norvég hajózási cégek gyorsan alkalmazkodtak az északitengeri olaj- és gázlelőhelyek nyújtotta új lehetőségekhez. A tankhajókat leszámítva egyetlen olajipari hajó sem volt bejegyezve Norvégiában 1971-ig. 1975-ben futott ki az első partmenti üzemű hajó norvég színekben. E szerény kezdet után mára a norvég hajózási cégek a világpiac 17%-át uralják. 2000-ben a norvég partmenti flotta 56 mobil partmenti egységből és 312 partmenti üzemű hajóból állt. Az olajkitermelés és szállítás nagy része a norvég felségvizeken kívül történik, a partmenti flotta csupán 36%-a kapcsolódik a norvég piachoz (Hammer 2000). A norvég hajózási cégek az egész világon érdekeltek. A norvég kereskedelmi flotta több mint 90%-a sohasem fut be hazai kikötőbe, hanem a más országok közti kereskedelemben vesz részt. Jelenleg az Európai Unió tagországai számítanak a norvég hajózási szolgáltatások legfontosabb piacának. 2000 szeptemberi adatok alapján a norvég tulajdonban lévő külföldi vizeken üzemelő flotta 1687 hajóból állt
18
49,8 millió tonna önsúllyal, melyek közül 1038 hajózott norvég zászló alatt. A norvég cégek tulajdonában 109 hajó, és 6 mobil partmenti egység volt. A norvég külhoni flottát túlnyomó részben speciális feladatú hajók alkotják, mint például a gázszállításra kialakítottak. Gázszállítás terén egyébként a norvég hajózási cégek a világpiac egynegyedét ellenőrzik. A gázt vagy lehűtik, vagy összesűrítik, és folyadék formájában szállítják e kifinomult hajókon. A gáz mellett egyéb kémiai anyagok is szállíthatók ezeken a speciális hajókon, egyszerre akár 40 különböző féle, egymástól elzárt tartályban. Emellett a
norvég cégek a gyorsan
fejlődő vonalhajózás területén is jelen vannak. A világ legnagyobb és legfejlettebb óceánjárói közül számos van norvég kezekben. A világ tengerein megforduló valamennyi hajót tekintve a leggyakoribb szállítmány a nyersolaj, illetve a különböző olajszármazékok. A norvég flotta ezekből többet szállít, mint bármi másból. Emellett a norvég hajók számos más piacon is jelen vannak, mint például ömlesztett áruk és ércek szállítása, konténeres, vagy kombinált szállítás, hogy néhányat említsünk. A hajózási iparág tevékenységi körébe tartoznak a hajóépítés, tengeri szállítás, hajóalkatrészek gyártása, hajó közvetítés, biztosítás, besorolás és a tengeri olajkitermeléssel kapcsolatos tevékenységek. Számos tanulmány szerint a hajózási közösség a nemzetközileg legversenyképesebb és legnagyobb szakértelemmel rendelkező iparág Norvégiában. Becslések szerint az ágazat 80,000 főt alkalmaz jelenleg. A hajóipar erejét a nemzetközi kereskedelemből kivett része is bizonyítja, Norvégia rendelkezik ugyanis a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottájával. A hajóipar azonban a szárazföldi hajózási tevékenységekben is előkelő pozíciót foglal el. A norvég vállalatok a tengeri biztosítás terén a világpiac 30%-a felett rendelkeznek, és Norvégia osztályozza az összraksúly 15%-át. Norvégia emellett vezető
tengerészeti
hajóügynökeivel,
a
felszerelés-gyártó világ
legnagyobb
cégekkel, hajózási
a
világ
bankjai
talán közül
legkiválóbb kettővel
és
nemzetközileg elismert kutató-fejlesztő vállalatokkal büszkélkedhet. A siker kulcsa szakértők szerint egyrészt az egyenként is nemzetközileg versenyképes tevékenységek közötti hatékony együttműködés, másrészt a norvég hajóipar tudatos specializációja a nagy technológiaigényű szegmensekben. A norvég hajóipari cégek számos területen úttörőnek számítottak, és együttműködésben az
19
ügynökökkel, a kutatási intézményekkel és osztályozó szervezetekkel új szállítási rendszereket fejlesztettek ki. A norvég és a nemzetközi hajóipar jövője nagyban függ a világgazdasági változásoktól. Az előrejelzések szerint a jövőben a gazdasági növekedés és kereskedelem központja a nyugati államoktól a Csendes-Óceán térségére tolódik el, s ezt követi a tengeri szállítás iránti kereslet hasonlóirányú eltolódása is (Hammer 2000). Emellett a jövőben a biztonsági és környezetvédelmi szabályozásokban is változások
várhatók,
köszönhetően
a
hajószerencsétlenségeknek,
és
a
környezetvédelem növekvő jelentőségének. Norvégia oszlopos tagja a biztonság és környezetvédelem növelésének, és széleskörű hajózási tapasztalatait folyamatosan új megoldások keresésére használja. Ezen erőfeszítéseknek is köszönhetően a norvég hajózás világszinten elismert. Egy másik, különösen Európában megfigyelhető, trend szerint a jövőben a közúti szállítás háttérbe szorul a tengeri szállítással szemben. Ez részben kapcsolódik az előzőekhez, mivel a tengeri szállítás jelenleg a transzport kétségkívül legkörnyezetbarátabb módja. Norvégia komoly gazdasági kihívással néz szembe, ez pedig nem más, mint az ország olajárfüggőségének csökkentése, és ebben nagy szerepe lehet a hajóiparnak, így valószínű, hogy a hajóipar a jövőben is a norvég gazdaság fontos részét fogja képezni. Norvégia 1971-ben kezdte meg az Északi-tengeren az olajkitermelést, s 1999re már a skandináv ország vált a világ második legnagyobb olajexportőrévé. A világ olajkészleteinek mindössze 1%-a található norvég felségterületen. Hogy Norvégia mégis ilyen előkelő helyen áll a kivitel tekintetében, az annak köszönhető, hogy olajtermelésének 90%-át exportálja. Európát tekintve pedig Norvégia rendelkezik a kontinens olajkészleteinek a felével (Hagland 1999). A gáz tekintetében kicsit más a helyzet: Norvégia a világ gázkészletének 3%-a felett rendelkezik, és 2005-re egyike lesz az 5 legnagyobb gázexportőrnek. Becslések szerint a norvég gázkivitel Európába 2001 és 2005 között majdnem megtriplázódik (2001-ben az európai gázimport 10%-a jött Norvégiából, s az előrejelzések szerint ez 2005-ben kb. 30% lesz). A norvég gázvezetékek az Északi-, és a Norvég-tengertől Angliáig, Németországig, Belgiumig és Franciaországig nyúlnak. Norvégia a világ
20
legnagyobb tenger alatti gázvezeték-üzemeltetője. A gáziparban a legnagyobb versenytársak az európai piacért Oroszország és Algéria. Norvégia, mint az Európát gázzal ellátó ország nagy jövő elé nézhet. Az új évezred sokak szerint a gázról fog szólni, és nem az olajról. Előrejelzések szerint 2020-ra a gáz megelőzi az olajt a norvég kivitelben és bevételben. A norvég gázt előreláthatólag még 90 évig exportálhatják Európába. Hogy az eltelt 3 évtizedben mekkora fejlődésen ment keresztül Norvégia olajipara, azt az is bizonyítja, hogy ma 3 nap alatt termelnek ki annyi olajat, mint 1971-ben egész évben. 1998-ban az olaj- és gázkivitel tette ki a norvég export 35%át, az összbefektetések több mint 40%-át és GDP 13%-át. Az ágazat több, mint 90 000 embert foglalkoztat (Hagland 1999). Jelenleg az Északi-tenger számít a norvég petróleumipar központjának, a Norvég-tenger kiépítése folyamatban van. Az északi-tengeri Ekofisk, Frigg, Oseberg és Snorre mezők kitermelése a világ legdrágább és legbonyolultabb ipari vállalkozásai közé tartoznak. Valamennyit nagy vegyesvállalatok finanszírozták, melyekben a világ vezető olajtársaságai vettek részt. A norvég állam aktív részese és társtulajdonosa a norvég olajkitermelésnek, egyrészt az állami tulajdonú olajtársaságon, a Statoilon, másrészt a kormányzat közvetlen pénzügyi részvételén keresztül. 1971 és 1996 között összesen 1500 milliárd norvég koronát fektettek be a norvég kontinentális lemez feltárásába, kiépítésébe és a kitermelésbe. Ebből az összegből Norvégia 3 évig tudna működni az 1999-es szinten. A továbbiakban hasonló befektetések várhatóak, amennyiben az olaj világpiaci ára megfelelő szinten marad. A közeli jövőben az Északi- és a Norvég tengeren található 56 olaj- és gázlelőhely marad, illetve lesz a kitermelés központja. Hosszabb távon azonban változás várható e szempontból. A norvég kontinentális lemez ugyanis hatalmas, akkora mint Texas állam. A Norvég Petróleum Igazgatóság legfrissebb becslései szerint a kontinentális lemezen található olajnak a harmadát, gáznak pedig csak 9%-át termelték ki eddig. Szintén becslések szerint az egész olaj- és gáztartalék 27%-a a Barents-tenger alatt található, ahol egyébként Norvégia és Oroszország között vita folyik a határok helyzetéről. A két ország emellett a jövőbeni kitermelésbeli együttműködésről is folytat tárgyalásokat.
21
Norvégia az eltelt 30 évben igen nagy tapasztalatra és szakmai tudásra tett szert az olajiparban. Ennek bizonyítéka, hogy a norvég olajipar 2001-ben 4,25 millió euró értékben exportált nem petroleum-tartalmú árut és szolgáltatást (Norway in international trade). Itt említhető például a hatalmas Condeep fúrótorony, mely fémés betonszörny magasabb a New-York-i Empire State Buildingnél. A norvég betontechnológiát alkalmazták a világ első sarkvidéki tengeri olajkitermelő vállalkozásában, az Újfundland melletti Hibernia mező kiépítésénél is. Egy másik 100%-ig norvég fejlesztés, a megnövelt kitermelés. Mikor Norvégia 1971-ben olajkitermelésre adta a fejét, az általános nézet az volt, hogy a földben található olajkészletek csupán 17%-a termelhető ki. Norvégia ezt nem fogadta el, és új technológiák kifejlesztésébe kezdett. Ma 44%-ot érnek el víz, gáz és kémiai anyagok befecskendezésével, valamint vízszintes fúrással, és a céljuk az 50% (Hagland 1999). Hogy a norvégok gondolnak a jövőre is, amikor az olaj elfogy, azt bizonyítja, hogy a kormány az olajbevételekből származó költségvetési többlet egy részét az úgynevezett kőolajalapba helyezi. Ezt az összeget külföldön fektetik be, mely így tovább gyarapszik, értékét jelenleg több mint 43 milliárd dollárra becsülik (CIA World Factbook 2002). Ennek segítségével a petroleum-gazdagságot pénzügyi előnyökre váltják, hogy biztosítsák a norvég jóléti állam jövőjét. Érdekes az ország kapcsolata az OPEC-kel. Norvégia nem tagja az OPEC-nek, bár már többször meghívták, és ugyan olykor együttműködik vele, a legtöbbször túlzónak tartja a szervezet lépéseit. Így 2002 januárja és júliusa között hajlandó volt kooperálni az OPEC-kel, s az olajárak emelése érdekében visszafogta termelését. Idén szeptemberben azonban Einar Steensnaes olajipari miniszter kijelentette, hogy nem támogatják tovább az OPEC kitermelést csökkentő döntését, mert szerintük a 25 dolláros hordónkénti ár megfelelő. Szeptemberben a Brent etalon típus ára 26,57 dollár volt hordónként (Figyelő 2003.09.26.). A fosszilis üzemanyagok, így az olaj és a gáz fogják uralni a világ energiapiacát a 21. században is, egyes előrejelzések szerint 40, mások szerint 80 évig. Norvégia pontosan ebben az időszakban fogja olaj- és gázkészleteinek nagy részét kitermelni.
22
II. NORVÉGIA ÉS AZ EU KAPCSOLATA 1. Norvégia és az EU kapcsolatának története Skandinávia kétségkívül egyik legjellegzetesebb sajátossága, s a külpolitikai fő irányvonala az a semlegesség elve. A skandináv országok mindig is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy kimaradjanak a nagyhatalmak játszmáiból, a deklarált semlegesség és az izolacionalizmus gyakorlata a XIX. századra nyúlik vissza. Norvégia 1905-ben vált függetlenné Svédországtól, s követte a svéd külpolitikai hagyományokat, azaz megpróbált minél jobban elszigetelődni a politikai játszmáktól. Bár az I. világháborúban ez a magatartás még működőképesnek bizonyult, a II. világháború alatt az ország német megszállás alá került. Norvégiát ez ébresztette rá arra, hogy a szuverenitás fenntartásához nem elegendő a semlegesség formalizálása, és a világégést követően azon volt, hogy biztosabb megoldást találjon. Ennek első lépése az 1948-as Skandináv Védelmi Unió lett volna, de a svéd kezdeményezésű
szövetség
hamar
elbukott,
lévén
hogy
Norvégia
Dániával
egyetemben a NATO alapító tagjaiként – habár tagságuk kezdettől fogva limitált volt - az észak-atlanti szövetségben vélték felfedezni szuverenitásuk védelmét. A NATO-csatlakozás esetében is tetten érhető Norvégia erős Egyesült Királyság felé orientáltsága, részben ezért is választották az angolszász vezetésű szervezetet. E Nagy-Britannia felé irányultság okai a XIX. században keresendők. A britek akkoriban még világ - és tengeri hatalomnak számítottak, s a tengerátjárók ellenőrzésével a skandináv deklarált semlegesség szavatolójaként tűntek fel. NagyBritannia emellett az erősen külgazdaságfüggő skandináv országok legfontosabb exportpiaca volt. Ez a Nagy-Britannia iránti elkötelezettség később az európai gazdasági integrálódás kapcsán is megnyilvánult. Az 50-es években merült fel a későbbi EGK (Európai Gazdasági Közösség) létrehozásának ötlete. A skandináv országokkal kezdettől fogva nem számoltak komolyan. Igaz, ezen országok Nagy-Britanniával karöltve elleneztek minden olyan
23
törekvést,
mely
a
kormányközi
megállapodások
helyett
szupranacionalista
módszereket alkalmazott. A britek amellett, hogy féltették nemzeti szuverenitásikat, bírálták a körvonalazódó integráció szabadkereskedelmet gátló protekcionista vonásait. De egy harmadik, s talán legfontosabb szempont is szerepet játszott kívülmaradásukban. Az EGK létrehozásának legfőbb célja, a korábbi háborús ellenségek, a németek és a franciák együttműködése volt, melyet az Egyesült Államok is támogatott. Nagy-Britannia jogosan attól tartott, hogy csökkenhet szerepe az európai ügyek alakításában, ezért inkább az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) létrehozását szorgalmazta. Az pedig szinte természetes volt, hogy Norvégia, és a többi skandináv ország csatlakozik az EFTÁ-hoz, hiszen ez a lépés megfelelt mind
liberális
kereskedelempolitikájuk,
szempontjából. Az EFTA megfelelt
mind
angolszász
orientációjuk
a skandináv országok nemzetállamra és
önrendelkezésre épülő külpolitikájának, mivel nem fenyegetett a szupranacionalizmus rémével, s emellett az sem elhanyagolható, hogy a belépéssel szorosabbá lehetett tenni az Nagy-Britanniával, az első számú célpiaccal való együttműködést. Hogy mennyire fontos volt a britekkel való gazdasági kapcsolat, s hogy mekkora befolyással bírt, azt a norvég politikai körökben megfogalmazott vélemény bizonyítja, mely szerint „…bármit tegyen is az Egyesült Királyság, nekünk is azt kell tennünk annak érdekében, hogy ne vágjuk el magunkat a vele meglévő fontos kereskedelmi kapcsolatoktól” (Miljan 1977) Norvégia és a többi skandináv ország akkor került súlyos dilemmával szembe, mikor a britek 1961-ben beadták csatlakozási kérelmüket az Európai Gazdasági Közösséghez. A kérdés az volt, vajon kövessék-e Nagy-Britanniát az EGK-ba veszélyeztetve ezzel szuverenitásukat, avagy a brit kapcsolatok gyengülésének veszélyével kívülmaradjanak. Norvégia végül Dániával egyetemben az gazdasági függés, és az EFTA létének veszélybe kerülése miatt a brit utat választotta, és 1962-ben szintén eljutatta csatlakozási szándékát a szervezethez. Úgy remélték, hogy Nagy-Britannia majd elejét veszi a szupranacionalista törekvéseknek. Emellett az is fontos érv volt a jelentkezés mellett, hogy ezzel úgy gondolták, az Európai Gazdasági Közösség atlanti
24
kapcsolatai
kellőképpen
megerősödnek
ahhoz,
hogy
a
skandináv
országok
biztonságpolitikabeli USA-orientáltsága, illetve a gazdaság egyre nagyobb EGK-ra utaltsága között feszülő ellentét csökkenthető legyen. Norvégia és Dánia döntését emellett számos NATO-tagállam EGK tagsága is befolyásolta. De Gaulle francia elnök az angol belépés elleni 1963-as vétója azonban a skandinávok kimaradását is maga után vonta. 1967-ben Nagy-Britannia ismét benyújtotta csatlakozási kérelmét, s így tett Norvégia és Dánia is. A francia elnök vétójára ismét számítani lehetett, így ekkor a jelentkezés a két skandináv országban nem is okozott olyan belpolitikai vitákat, mint az évtized elején. De Gaulle nem is hazudtolta meg önmagát, és ellenkezése ismét gátat szabott az Európai Gazdasági Közösség bővítésének. Nem kellett azonban sokáig várni, 1969-ben ugyanis De Gaulle váratlanul lemondott, s ezt követően Franciaország zöld utat adott az angolok felvételének, ami valószínűsítette Norvégia és Dánia csatlakozását is. Mivel a belépés a belpolitikai életet erősen felkavaró ügynek számított, mindkét országban népszavazás kiírása mellett döntöttek, a kormányzó szociáldemokraták ezzel próbálták csökkenteni a megosztottság által rájuk nehezedő nyomást. Az 1972-es referendum eredményeként Dániában 63%-kal a csatlakozáspártiak, míg Norvégiában 53,5%-kal az ellenzők győztek, de eredménytől függetlenül a vita mindkét országban az egész pártrendszert megrendítette. Norvégiában ez odáig fajult, hogy a kormányzó munkáspárti kormány, mely a népszavazást bizalmi kérdésként kezelte, lemondott, átadva az irányítást a centrum pártjainak, melyek kezdettől fogva a belépés ellen voltak. Az egy évvel később, 1973-ban megtartott parlamenti választásokon a DNA (Norvég Munkáspárt) ugyan ismét a legerősebb pártnak bizonyult, 35%-os eredménye azonban 1930 óta a leggyengébb volt. Norvégiában ezt követően több mint egy évtizeden át nem került napirendre a EGK-val való együttműködés szorosabbá tétele. Az 1970-es évtizedet ugyanis a népszavazás emléke, valamint az olajtermelésből származó egyre nagyobb bevételek az úgynevezett „magabiztos izolacionalizmus” (Strøm 1992) korszakává tette. Az 1973-as, majd 78-as olajválság hatására a kőolaj ára olyan szintre emelkedett, melynek köszönhetően Norvégia alig néhány év alatt meggazdagodott, s a legszegényebb skandináv országból a szociális biztonság, a növekvő jövedelmek és közkiadások nemzete lett. Az erősen visszahúzódó norvég magatartás csak az 1985től kiújult pénzügyi problémák hatására kezdett valamelyest enyhülni. Ekkorra tehető
25
az olajárak igen jelentős visszaesése, s ez rádöbbentette Norvégiát, milyen kiszolgáltatottá is váltak a nyitott gazdaságú nemzetek a nemzetközi gazdasági változások
(transznacionalizálódás
és
dereguláció)
hatására.
Mivel
exportösszetételében a kőolaj és földgáz, valamint a nyersanyag- és energiaintenzív, alacsony feldolgozottságú termékek domináltak, melyek követték a világpiaci árak ingadozásait, a norvégok szükségét látták a kivitel piacra jutását minél inkább maximalizálni. E
megfontolásból
kezdeményezték
az
EK-val,
mely
a
legfontosabb
egységesülő felvevőpiacnak számított, a gazdasági kapcsolatok megerősítését. Emellett a svédekkel együtt a skandináv modell megújulását is remélték az Európafelé történő nyitással, az ugyanis a pénzügyi nehézségekből jól látszott, hogy a modell nem kellőképpen alkalmazkodóképes, nem képes a 70-es években kezdődött válság kezelésére. A skandináv országok nemzeti alapokra épülő jóléti struktúráját az 1980-as évek nemzetközi gazdasági tendenciái rendkívüli módon meggyengítették. A norvég és svéd vezetés, mely tisztában volt az export európai irányultságával, az EGT-ben (Európai Gazdasági Térség) látta a modell megújításának lehetőségét. Ez az együttműködés az EFTA és az EK tagállamait fogta össze, egyetlen hatalmas szabadkereskedelmi övezetté (az élelmiszerek, a transzferek többsége és a külső vámok kivételével). Azonban sem Norvégiában, sem Svédországban nem merült fel a teljes EK-tagság ötlete, előbbiben bel-, utóbbiban külpolitikai múltja miatt. A norvég vezetésben még élénken élt az 1972-es népszavazás eredménye, s a pártrendszerre gyakorolt hatása. Norvégia elzárkózó magatartásában a 80-as évek végén történt jelentős fordulat, s az ország – akárcsak svéd szomszédja – 1992-ben beadta csatlakozási kérelmét az EK-hoz. A váratlan fordulat hátterében több belső és külső folyamat állt. A 1980-as évtized a pénzügyi deregulációs folyamatok időszaka volt. A nemzetközi tranzakciókat egyre kevésbé akadályozták, s az akadályok eltörlése következtében egyre nagyobb mértékű tőkemozgások történtek, mely folyamat egyrészt
a
pénzügyi
szférában
a
tőkealapok
koncentrálódását,
másrészt
a
reálszférában a vállalatok transznacionalizálódását eredményezte. E folyamatok a nyitott gazdaságú kis államokat, mint Norvégiát és a többi skandináv államot igen nehéz
helyzetbe
hozta.
A
transznacionális
és
multinacionális
cégek
a
nemzetgazdaságoktól függetlenül tudtak cselekedni, kihasználva rendkívüli módon megnőtt mobilitásukat. A kormányzatok termelési tényezők feletti kontrollja így
26
nagyon lecsökkent, s mivel a nemzetgazdaságokat összekötő kapcsok egyre szorosabbá váltak, az államok nehezebben tudták a nemzetközi gazdasági folyamatok káros hatásait kivédeni. Ezen tendenciák hatására értékelődött fel a
regionális
integrációk szerepe a vezető politikusok szemében. A korábbi integrációk fő feladata a piacrajutás megkönnyítése volt a tagországok számára, a 80-as években azonban a fent
vázolt
folyamatok
következtében
azt
remélték
az
különböző
együttműködésekben részt vevő államok politikusai, hogy együttes erővel képesek lesznek kontrollálni a nemzeti érdekekre potenciális veszélyt jelentő transznacionális szereplőket. Ezen nemzetközi folyamatok a két későbbi jelentkező közül inkább Svédországot sújtották gazdaságilag, ahol a dereguláció hatására hatalmas mértékű tőkekiáramlás vette kezdetét. A vezető svéd tulajdonú óriáscégek (ASEA, Volvo, Saab) sorra külföldön fektettek be, majd az 1987-es valutakontroll liberalizáció után a svédek immár akadály nélkül fektethettek be, illetve vásárolhattak ingatlant külföldön. Ezen tényezők komoly szerepet játszottak abban, hogy Svédországban az évtized végére a költségvetés eladósodása, és a munkanélküliség növekedése egyre komolyabb méreteket öltött. A svéd vezetőket tehát elsősorban gazdasági megfontolások vezették a jelentkezés benyújtásakor. Ezzel szemben Norvégia esetében elsősorban nem gazdasági kényszer szülte döntésről beszélhetünk. Ugyan a pénzpiaci dereguláció itt is a szomszédos svédországihoz hasonló helyzetet teremtett, de a válság a tőkekiáramlás kisebb volta, valamint az olajexportból származó bevételek révén sokkal kevésbé volt megrázó, és időben is rövidebb volt. Bár a gazdaság a 80-as évek második felében itt is válságban volt, de a következő évtized elejére már sikerült kilábalni, s a norvég makrogazdasági mutatók oly mértékben stabilizálódtak, amit a legtöbb EK-tagállam csak irigyelhetett. A csatlakozás ugyan segíthet a szerkezeti problémák kijavításában, valamint a világpiaci árak ingadozásának kivédésében, de ezen problémákat az olajmilliárdoknak hála a norvégok nem érezték oly akutnak. Az egységes európai piacra kijutás, mint a legégetőbb feladat, megoldódott az Európai Gazdasági Térség létrejöttével, s Norvégiának a svédhez hasonló mértékű tőkekiáramlással sem kellett szembenéznie, lévén, hogy a norvég exportot elsősorban a természeti kincsekhez kapcsolódó (pl. vízenergia) tőke- és energiaintenzív nehézipar, illetve feldolgozóipar uralta. Ha tehát, mint ahogy az a fentebbiekből világosan látszik, nem gazdasági okok álltak a jelentkezés hátterében, vajon mi motiválhatta a norvég munkáspárti
27
kormányzatot, amely húsz évvel korábban már belebukott csatlakozás kérdésébe, mikor 1992 novemberében eljuttatta országa felvételi kérelmét Brüsszelbe? A válasz a külső politikai kényszer hatása. Elsősorban Svédország jelentkezése állította Norvégiát
válaszút
elé.
A
skandináv
országokkal
való
együttműködésnek
hagyományosan nagy volt a támogatottsága a norvég társadalom körében, annak ellenére is, hogy mint ahogy arra Lindström (1996) is rámutat az északi együttműködés politikailag elbukott, s nem túl jelentős sikerei is csak a II. világháborútól a hatvanas évek elejéig tartó időszakra tehetők. Amennyiben Svédország követi Dániát, és szintén belép az EK-ba, az az északi alternatíva végleges elvesztését vonja maga után. Tovább nehezítette a helyzetet Norvégia számára Ausztria, és Finnország jelentkezése, melyek következménye az EFTA jelentéktelenné válásával fenyegetett, hiszen csupán a két legkisebb EFTA-tagállam Izland és Lichtenstein nem adta be felvételi kérelmét az EK-ba. A norvégok attól tartottak, hogy amennyiben kimaradnak az Európai Közösségből, országuk elszigetelődik. Összefoglalva tehát míg Finnországban és Svédországban egy belső kényszerről beszélhetünk (a három északi ország közül Finnországban jelentkeztek a dereguláció okozta válság hatásai talán a legintenzívebben, itt volt a legsúlyosabb a bankválság, melyhez jött a reálszféra összeomlása), a jelentkezésnek a gazdasági válság és az európai egységes piac csábítása voltak a fő okai, addig Norvégia a külső politikai helyzet hatására döntött úgy, hogy az EGT szerződésnél jóval szorosabb együttműködési forma, az EK tagja szeretne lenni. E három skandináv országban a felvételi kérelem beadásával egyidejűleg a kormányzat bejelentette, hogy az ügy nagy hordereje, és a társadalmat rendkívül megosztó jellege miatt népszavazást ír ki a csatlakozás kérdésében. A kormányok ezt követően egyeztették a népszavazások időbeni sorrendjét az EK-val. A terv az volt, hogy a referendumok időrendjét a szerint határozzák meg, hogy mekkora az adott országban a csatlakozást ellenzők tábora, kezdve a legkisebbel. Az így kialakult sorrend szerint elsőként Finnország, majd Svédország, s végül Norvégia polgárai járultak az urnákhoz. A terv lényege az volt, hogy mivel az északi országokban mindig is nagy volt a belpolitikai események egymásra gyakorolt hatása, a vonakodóbb svéd és norvég szavazók
a valószínűsíthető finn csatlakozás esetén
maguk is nagyobb százalékban állnak majd a belépés mellé. Az elképzelés majdnem
28
sikeres lett, hisz a finnek után a svédek is igennel szavaztak, egyedül Norvégia döntött nemmel.
2. Norvégia és az EU kereskedelmi kapcsolatai Mint arra már utaltam, a külkereskedelem Norvégia számára rendkívül fontos. 2001-es adatok szerint az ország GDP-jének 75%-át teszi ki az áruk és szolgáltatások exportja és importja (ebből az export 45%, az import 30%), ami nagyon magas a világ országainak átlagban 45%-ához képest (Norwegian Ministry of Foreign Affairs 2003). Norvégia legfontosabb kereskedelmi partnere természetesen az EU, amint azt az alábbi számok is bizonyítják. A norvég export 2001-es adatok szerint 64,254 milliárd eurót tett ki, melynek több mint 75%-a, 45,113 milliárd euró értékben az Európai Unióba irányult (European Commission 2003a). Az export legnagyobb hányada, 19,8%-a Nagy-Britanniába irányult, a második Franciaország 11,8%-kal, míg a harmadik Németország 11,6%kal (CIA World Factbook 2002). Az export nagy részét az áruk exportja jelenti. Az EU-ba irányuló norvég áruk értéke 2002-ben 44,8 milliárd volt, ami az EU áruimportjának 4,5%-át tette ki. Az EU-ba exportált áruk legnagyobb szeletét természetesen az olaj és a gáz teszi ki. Az Unió által Norvégiából importált energiahordozók értéke 2002-ben 23,4 milliárd euró volt, több mint az EU-ba tartó norvég áruexport fele. Az olaj és a gáz elsősorban Nagy-Britanniába és Hollandiába megy. A második helyre a norvég mezőgazdasági termékek kerültek, melyekből az EU 2,5 milliárd euró értékben importált. A behozott norvég mezőgazdasági termékek legnagyobb részét a tenger gyümölcsei, azon belül is a lazacok alkotják (Norwegian Ministry of Foreign Affairs 2003). Emellett még jelentős a gépek és kémiai termékek részesedése, 2002-ben ez előbbi 2,2 , utóbbi 2,3 milliárd euró értékben került az Európai Unióba. A két fél közötti kereskedelmi kapcsolatok fejlődését jelzi, hogy a Norvégiából az EU-ba tartó áruk összértéke 1980 és 1990 között több mint 1,5 , 1990 és 2002 között több mint 2-szeresére nőtt, tehát 1980 és 2002 között megötszöröződött. Az Unióba exportált norvég szolgáltatások 2000-ben, 7,1, 2001-ben 7,3 milliárd eurót értek. A norvég szolgáltatások nagy része a hajózási iparral kapcsolatos, úgymint osztályozás, szaktanácsadás és tengerészeti biztosítás.
29
Norvégia importja 2001-ben 35,355 milliárd euróba került, melyből az Unió 26,154 milliárd eurót vállalt (European Commission 2003a). Ez a norvég összimport kb. 66%-át jelenti. Az EU-n belül a legfontosabb partner Svédország, a norvég import 15,5%-a érkezik a szomszédos államból, a második Németország 12,8%-kal, a harmadik Nagy-Britannia 7,8%-kal (CIA World Factbook 2002). Az exportot és importot együttesen tekintve tehát Nagy-Britannia és Németország Norvégia két legfontosabb külkereskedelmi partnere (Øyslebø 2000). Az EU-ból érkező import szerkezetében is az áruk dominálnak, az Unióból behozott áruk 2002-ben 26,5 milliárd eurót tettek ki, ami az 1990-es szint közel duplája, és az EU összes áruexportjának a 2,7%-át jelentette. A Norvégiába exportált áruk közel egyharmadát a különböző gépek teszik ki, ezek 7,4 milliárd euró értékben kerülnek kivitelre a skandináv országba. Szintén jelentős a kémiai termékek exportja Norvégiába 2,8 milliárd euróval az összes odatartó Uniós áru egytizedét képviselik. Nem elhanyagolható az EU mezőgazdasági termékeinek részesedése sem a norvég importból, ez 2002-ben 1,9 milliárd eurót jelentett (European Commission 2003b). A szolgáltatások terén az EU a norvég importból 2001-ben 7,4 milliárd euró értékben vette ki részét, s ez 2001-re igen jelentősen megnőtt, 10,2 milliárd euróra. A szolgáltatások
terén
2001-ben
3
milliárd
eurós
külkereskedelmi
aktívumot
könyvelhetett el az EU Norvégiával szemben, ami a gépek kereskedelmében lévő 5,2 milliárd eurós többlet után a második legnagyobb. A szolgáltatások külkereskedelme Norvégiával az EU szolgáltatásbeli összes külkereskedelmének a 2,9%-át tette ki. A befektetések terén nem meglepő módon az Unió dominanciája figyelhető meg. Az EU-ból nagyobb mennyiségű tőke áramol Norvégiába, mint fordítva, de azt meg kell jegyezni, hogy a különbség az utóbbi években sokat csökkent. 1999-ben az EU-ba 0,6 milliárd euró értékben vándorolt tőke Norvégiából, míg az Unióból 4,6 milliárd eurónyi befektetés áramolt a skandináv országba, így ebben az évben az Európai Unió 4 milliárd euróval többet fektetett be Norvégiába, mint fordítva. Jelentős változást hozott azonban a 2000. év, amikor is a két fél közötti különbség majdnem a felére, 2,1 milliárd euróra csökkent. A változás elsősorban annak köszönhető, hogy bár mindkét fél részéről erőteljesen növekedett a másikba irányuló befektetések értéke, de ez Norvégia részéről sokkal szignifikánsabb volt. A norvég befektetések ugyanis az előző évi 0,6 milliárd euróról 5,7 milliárd euróra emelkedtek, ezzel szemben az Unió hasonló adatai a 99-es 4,6 milliárd euróról 2000-re 7,8 milliárd euróra mentek fel. Míg tehát Norvégia egy év alatt 5,1 milliárd euróval
30
növelte az EU-ba irányuló befektetéseinek értékét, addig az EU „csak” 3,2 milliárd euróval többet fektetett be Norvégiába 2000-ben, mint 1999-ben. A 2001-es adatokat figyelve azt vesszük észre, hogy az Unió valamivel több, mint 2 milliárdos többlete megmaradt, de mindkét fél részéről erős visszaesés tapasztalható (European Commission 2003b).
31
III. ÉRDEKEK, ELLENÉRDEKEK 1. Gazdasági tényezők Norvégiában a primer szektor képviselői már 1972-ben is a csatlakozás legelszántabb ellenzői közé tartoztak. A farmerek szakmai szervezete a Centrum Párttal karöltve egységesen elvetette az Európai Közösségbe való belépés ötletét, az agrártermelők szövetsége jelentős anyagi támogatást nyújtott a belépés-ellenes mozgalom ténykedéséhez. A norvég agrárium számára az állami támogatás létfontosságú, hisz a farmok több mint a fele 10 hektár alatti nagyságú, területileg szétszórt, nem versenyképes egységekből áll. Ezen egységek srófolják fel a norvég mezőgazdasági árakat az EK-szint kétszeresére. A számukra esszenciális állami szubvenció a Norvégiában kiemelt fontosságú regionális politika sarokköve, mely nagy hangsúlyt fektet a periféria népességének gazdasági tevékenységeihez szükséges feltételek biztosítására, megakadályozván ezzel a lakosság más területekre migrálását. Norvégiában tehát nemzeti érdek a népességmegtartás, melyből következik a farmerek jövedelmének rendkívüli fontossága. Amennyiben Norvégia belépett volna az EK-ba, úgy a csatlakozás napjától az agrártermékek árát le kellett volna vinni a jóval alacsonyabb közösségi szintre. Ezzel elvesztették volna az árképzésre gyakorolt politikai befolyásukat, s úgy érezték, hogy ily módon nagymértékben kiszolgáltatottá válnának az őket érintő külső döntésekkel szemben. Ez akkora érvágás lett volna számukra, hogy még az ígért öt évre szóló európai közösségi transzferekkel megemelt közvetlen juttatások sem tudták rávenni őket a nemzeti támogatási rendszer feladására. Úgy gondolták a rövid távú anyagi előnyök nem kompenzálják az árszínvonal felére csökkentésével járó hátrányokat (Gallai 1998). A norvég farmereket belépés elleni kampányukban a halászok túlnyomó része is támogatta. Ezt az a félelem táplálta, hogy a belépés után Norvégia elveszítené kontrollját halászvizei felett, ami a szerintük tönkretenné az egész iparágat. Míg ugyanis Norvégiában a halászat elsősorban a part menti vizekre szorítkozik, s szigorú szabályokkal veszik elejét a lehalászásnak, addig a Közösségben már nagyüzemi
32
módszerekkel, a nyílt vizeken folyik. A norvég halászok szemei előtt ott lebegett Nagy-Britannia példája, mely az 1973-as belépését követően elvesztette az ellenőrzést halászvizei felett, tönkretéve ezzel a halászat hazai bázisát. Norvégia részese annak az 1976-os nemzetközi egyezménynek, mely kimondja, hogy a partoktól számított 12 tengeri mérföldes sávban található vizek felett kizárólagosan a parti ország rendelkezik.
Azonban az
EK-val folytatott
tárgyalások során a Közösség csak rövid távú kitételeket ajánlott, s a közösségi halászati politika 2003-ra tervezett felülvizsgálata sem kecsegtetett túl sok jóval. A norvég halászok a mezőgazdasági dolgozókhoz hasonlóan a hosszú távú előnyök mellett törtek pálcát, s fontosabbnak tartották a források feletti ellenőrzést minél tovább kézben tartani, minthogy a kezdeti korlátozások elmúltával a spanyol halászarmadával kelljen versengeniük az északi vizeken. Emellett a halászok monopolhelyzete az agrártermelőknek nyújtott állami segítséghez hasonlóan szintén a regionális politika egy kiemelten kezelt része Norvégiában, ugyanis a nyugati partvidéken észak felé haladva egyre több kistelepülést találunk, mely gyakorlatilag a tengerből teremti elő megélhetését. A periférián élők politikai befolyását igencsak növelte, hogy a Centrum Párt és a Szocialista Baloldal mindig is támogatta őket országos szinten, helyi szinten pedig valamennyi párt és érdekképviseleti szervezet teljesen egységesen kiállt mellettük (Lindström 1996). A periférián élők közvetlen állami, és közvetett önkormányzati úton történő támogatásával próbálták elkerülni a népesség belső északról délre vándorlását, mely Norvégia keleti szomszédjai esetében a 60-as, 70-es években már végbement. Annak ellenére, hogy az Európai Közösség a csatlakozási tárgyalások során elfogadta a norvég regionális politika kiemelt fontosságát, s ennek szellemében úgy határozta meg a strukturális alapokhoz való hozzáférés kritériumait, hogy az északi területek változatlanul részesülhessenek támogatásban, a periféria EK-szkeptikus hozzáállása nem enyhült. A primer szektor alkalmazottjai mellett, a közszférában dolgozók is igen erős bázist jelentettek a csatlakozást ellenzők számára. A két csoport között igen nagy az átfedés, hiszen a periférián élő mezőgazdasági termelők, vagy azok családtagjai gyakran részidős állásban a közszférában helyezkednek el. A közalkalmazottak és köztisztviselők száma a skandináv jóléti modell 1950-es, s főleg 1960-as évekbeli virágzásának idején rendkívüli módon felduzzadt, elsősorban a nők nagymértékű munkavállalásának köszönhetően. Az 1970-es évtized közepétől aztán a szektor
33
jelentősége meghatványozódott, mert a vezető politikai erők a közszférában biztosított állások segítségével próbálták elkerülni a munkanélküliség erőteljes növekedését. Mindez oda vezetett, hogy a létszámában a nyugat-európai szintet igen túlszárnyaló közszféra jelentős politikai befolyásra tett szert, melyet tovább fokozott a közalkalmazottak és köztisztviselők az ipari munkásokét jóval meghaladó szakszervezeti szervezettsége. A szektor alkalmazottai körében sokan féltek attól, hogy ha Norvégia belép az Európai Közösségbe, úgy a szervezet korlátozná a nemzeti munkaerőpiaci politikát, melynek következtében az állásuk veszélybe kerülne, így talán nem is meglepő, hogy a legfőbb norvég fehérgalléros szakszervezet határozatban szólította fel tagjait a csatlakozás elutasítására. A közszférában jelentős számú nő állt alkalmazásban, ami az 1994-es népszavazás alkalmával meg is mutatkozott választói magatartásukban. A nők amellett, hogy jelentős részüket az állása is a szektorhoz kötötte, jóval szélesebb körben és gyakrabban veszik igénybe a jóléti szféra juttatásait, mint az erősebbik nem, ezért a közszektor veszélybe kerülése őket még a férfiaknál is jobban aggasztotta, s a belépés ellen hangolta. Mindamellett az sem elhanyagolható szempont, hogy akárcsak egész Skandináviában, Norvégiában is úgy tartják az Európai Közösség tagállamairól, hogy azokban jóval nagyobb a nőkkel szembeni diszkrimináció. E két tényező alapvető befolyással volt a norvég nők szavazói magatartására 1994-ben (Gallai 1998). Ha már a nők hozzáállása szóba került, érdemes megemlíteni egy másik társadalmi csoportét, az idősekét is. A korosabb szavazók emlékeiben még élénken élt a II. világháború alatti német megszállás, és a 45 utáni, a világégés által megtépázott norvég gazdaság okozta nehéz évek keserű emléke. Az idősek így komoly ellenszenvvel viseltettek EK-val, mint olyan szervezettel szemben, melynek politikai irányvonalára Németország igen nagy befolyással bír. Ez a korosztály pedig korántsem elhanyagolható arányú, a 65 éven felüliek aránya ugyanis 2003-as adatok alapján 14,9% (CIA World Factbook 2002). A primer szektor és a közszféra alkalmazottai mellet Norvégiában egyes iparágak is rendkívüli mértékben függtek az állami támogatástól. A kormányzatok célja a piaci hatások, mint például a nyersanyagok árának, vagy a kereslet ingadozásának tompítása, kivédése, ezért is nevezik ezeket védett, vagy Lindström (1992) után a piaci viszonyokról „félig leválasztott” iparágaknak. Ezen ágazatokban (elsősorban a bányászat, a fémfeldolgozás, illetve a textilipar) az egy főre eső ipari támogatás Norvégiában kétszerese az Európai Közösségben átlagos szintnek, de jóval
34
meghaladja az amúgy szintén jelentős finn és svéd szubvenciók mértékét is (Lindström
1996).
A
transzferek
nagysága
nem
magyarázható
csak
az
olajbevételekből származó nagyobb pénzügyi forrásokkal. A rendkívül magas szint okának
keresésekor
újra
szembetalálkozunk
a
regionális
politika
kiemelt
fontosságával. A periférián található egyes veszteséges üzemek fenntartása, az alternatív
munkahelyek
hiánya
miatt,
egész
falvak
megélhetését
biztosítja,
megakadályozva ezzel a régiók elnéptelenedését. Ha tehát az EK-ba történt belépés után a támogatások megcsappannának, az rendkívül hátrányosan érintené a védett iparágak alkalmazottait, ami már csak azért is komoly probléma, mert ezen ágazatok a népszavazás előtti felmérések szerint az iparban foglalkoztatottak több mint egyötödét, 28,8%-át látták el munkával. Az ő küldötteiknek, a közszektor képviselőivel karöltve kulcsszerepük volt abban, hogy az LO kongresszusa a csatlakozás elutasítására szólította fel tagjait (Lindström 1996). Újabb,
nagy,
belépést-ellenző
csoportot
alkottak
a
jóléti
szféra
kedvezményezettjei, akik szintén féltették a csatlakozás esetén veszélybe kerülő állami támogatásokat. Az 1980-as évtized pénzügyi válsága, s az azt követő restrikciós lépések ellenére, a norvég (és a többi skandináv ország béli) jóléti juttatások szintje jóval az Európai Közösségben átlagos szint felett voltak. Norvégiában ugyanis a transzferek csökkentése csekély szintű volt, s ez is csak a magasabb jövedelműeket érintette, miközben más területeken a támogatás mértéke vagy nem változott, vagy tovább nőtt (Kuhnle 1997). Az EK nem
avatkozik be
tagországainak szociálpolitikájába, csak a minimális szintet határozza meg. A Közösségben a monetáris egyensúly, a növekedés és a versenyképesség háttérbe szorítja a szociálpolitikát, ami idegen a skandináv országoktól, ahol ugyan a fent említett gazdasági mutatókat szintén figyelembe veszik, azonban csak a jóléti politika irányának kiigazításában. E tekintetben az sem biztatott túl sok jóval, hogy az Európai Bizottság 1994-es Szociálpolitikai Fehér Könyvében az alábbiakat rögzítette: „Tekintettel az európai szociális törvénykezésben már elért szilárd alapra, a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a következő időszakban nincs szükség új törvényjavaslatok átfogó programjára.” (COM 1994). Ehhez képest Norvégia, mint ahogy azt Ervik-Kuhnle (1996) is kifejtette, a kontinens szociális ügyekre legtöbbet adó országainak csoportjába tartozott. A
35
csatlakozáspárti politikusok a Jacques Delors bizottsági elnök által gyakran hangoztatott szociális Európa eszméjével érveltek a belépés mellett, ám az ehhez kapcsolódó harmonizáció a norvégok közül csak kevesekben jelent meg úgy, mint a szegényebb országok jóléti juttatásainak a gazdagabbakéval azonos szintre emelése. Nem véletlen tehát, hogy az állam jóléti politika feletti ellenőrzésének csökkenése, a tőke érdekeit messze a szociálpolitika elé helyező Európai Közösség javára, aggodalommal töltötte el a szociális transzferekhez foggal-körömmel ragaszkodó kedvezményezetteket, és csatasorba állította őket a csatlakozás ellen.
2. Kultúrális tényezők A norvégok Európa többi részétől számos vonatkozásban eltérő történelmi, kultúrális fejlődése szintén komoly szerepet játszott a csatlakozás elutasításában. Ennek egyik része az eltérő vallási-kulturális berendezkedés. Talán meglepőnek tűnhet, hogy egyéb, például gazdasági okok mellett ennek volt bármi jelentősége, de a norvég szavazók gondolkodására nagy hatással volt. S hogy miről is van szó? Arról, hogy míg a skandináv államok protestáns vallásúak, addig az EK-ban mindig is a katolikus országok domináltak, s a skandinávok mindig is erős fenntartással viseltettek a katolikus Európa irányában. Az eltelt évszázadok alatt ez a vallásikultúrális ellentét rengeteg sztereotípia táptalaja lett az északiak körében. A 20. században a skandinávok többsége a protestáns országokat, mint például az Egyesült Államokat vagy Nagy-Britanniát tartotta követendő példának a fejlődés és a demokrácia stabilitása szempontjából. Ezzel szemben a déli, katolikus országokban látták minden probléma forrását. Hogy ez így alakult, abban nagy szerepe volt a század nagy részében kormányzó szociáldemokrata értelmiségnek (Lindström 1996), akik a két világháború után a katolicizmustól való félelemtől táplált gyanakodással tekintettek Európa latin részére. Számtalan tanulmány, köztük későbbi Nobel-díjas közgazdászok munkája, próbálta alátámasztani, hogy a katolikus berendezkedésű országokban
a
demokrácia
instabil,
s
a
gazdaság
teljesítőképessége
jóval
alacsonyabb, a protestáns országokénál. E tévhitek szülte fenntartások még mind a mai napig élnek a skandinávok egy részében. Norvégiában ezt az ortodox református szervezetek fel is használták a katolikus országok dominálta Európai Közösség elleni agitálásban. E szervezetek a katolikus egyház növekvő befolyása mellett az EK-ba
36
való belépésben a szekularizáció erősödését látták. A norvég ortodox református szervezetek emellett a városi életforma úgynevezett „bűnös elemei” elleni küzdelmet tekintették fő feladatuknak. Norvégiában ugyanis az alkoholra és a dohánycikkekre a Közösségi szintet jóval meghaladó forgalmi adók vannak érvényben. Ennek eredete az
1919-es
évig
vezethető
vissza,
amikor
is
a
mértékletességet
hirdetők
népszavazáson tudták betiltatni a 12%-osnál töményebb szeszes italok forgalmazását, s bár ezt a kormányzat később liberalizálta, a csoport politikai befolyása mind a mai napig jelentősnek mondható. A már említett EK-szintet jóval meghaladó forgalmi adókat a csatlakozás esetén a Közösségi normákhoz kellet volna igazítani, emellett az államnak fel kellett volna számolnia az értékesítésben meglévő monopóliumát is (Granell 1995). A mértékletesség hívei az ortodox református szervezetekkel karöltve ellenezték az alkohol és a dohány adójának csökkentését, s a forgalmazásuk liberalizálását, s az Európai Közösség ilyen irányú kötelezései csak még inkább az integráció ellen fordították őket (Gallai 1998). A kulturális ellentétek körébe tartozik még Norvégiában egy sajátos nyelvi törésvonal is. Az ország az 1815-ös Bécsi Békéig a Dán Királyság uralma alá tartozott, s ennek köszönhetően a központi nyelv, a bokmål igen szoros rokonságban áll a dánnal. Az 1850-es években egy a nemzeti kultúra gyökereit ápolni, és feléleszteni kívánó irányzat keretében a norvég nyelvészek az egyes elzárt területek dialektusaiból létrehozták a nynorskot. Ez, ha úgy tetszik nemzeti –kulturális identitásuk egy fontos szelete, s bár csak a lakosság 10%-a beszéli, mégis hivatalos nyelvként elismert. A nynorskot beszélő kisebbség attól tartott, hogy az Európai Közösségbe való belépés az általuk preferált nyelv szerepének háttérbe szorulását hozná, így többségükben a csatlakozást ellenzők táborát erősítették. Egyéb kulturális eltérések is akadtak az EK és Norvégia között, amelyek a nem-szavazók
táborát
erősítették.
A
közösségi
tagállamok
társadalmi
berendezkedésében ugyanis inkább az individualizmus elve érvényesül, s a polgárok között sokkal nagyobbak az egyenlőtlenségek, mint Skandináviában. A hagyományos skandináv értékrend ezzel szemben a közösséget helyezi előtérbe az egyénnel szemben, s fontos, hogy mindenki egyenlő legyen. E gondolkodásmód gyökerei, úgy tartják, még a középkori időkre nyúlnak vissza, amikor is, ahogy azt Lars Sandin svéd újságíró is kifejtette, a viking hajósok közös kehelyből itták a sört, és az volt a szabályuk, hogy „maradjon a többieknek is” (Nemzeti Sport 2003.09.08).
37
3. Szavazói magatartás 1994-ben A
csatlakozás
kérdése
Norvégiát
hagyományosan
rendkívüli
módon
megosztotta. A népszavazás olyan rétegeket is bevont a politikába, melyek ilyen szempontból normális esetben passzívak voltak. Közülük rengetegen még a csatlakozási tárgyalások lezártával is bizonytalanok voltak EK-kérdésben, ezért a népszavazások eredményét a későbbiekben döntő mértékben befolyásolta, hogy a belépést támogató illetve elutasító két politikai tömörülés közül melyik tudja a társadalom nagyobb részét mobilizálni. Norvégiában az EK-hoz csatlakozást immár hagyományosan legfőként az üzleti körök érdekeit megjelenítő konzervatív politikai elit támogatta. Ez a politikai elit azonban közel sem volt annyira egységes a belépés kérdésében, mint az ellenzők tábora. Ez részben az 1972-ben tartott népszavazás eredményére vezethető vissza, ami Lindström (1992) szerint „a nép dicsőséges győzelme volt a hatalom mint olyan felett. A korábbi referendum eredménye rémálomként élt a politikai elit emlékezetében, és meglehetősen óvatossá tette őket. A 72-es választás egyik tanulsága az volt, hogy a pártok által képviselt EK-val kapcsolatos álláspontot nem ajánlott túlhangsúlyozni, mivel a kérdés szavazókat és párttagokat rendkívüli mértékben megosztó jellege miatt, ez akár a pártok szétforgácsolódásával is járhat. E bizonytalan magatartás viszont azt tette valószínűvé, hogy még a pártokhoz hű szavazók sem fogják követni a pártvezetők ajánlásait. Azt például könnyen előre lehetett jelezni, hogy a szociáldemokraták szavazói bázisán belül EK-kérdésben jelentős lesz a diszlojalitás, mivel a DNA-n belül egyre erősödő Közösség-ellenes frakciók ütötték fel fejüket (Gallai 1998). A belépést támogatókkal szemben az ellenzők sokkal egységesebbnek mutatkoztak a referendum előtt. Norvégiában, ellentétben Finnországgal és Svédországgal, voltak egyedül olyan jelentős parlamenti pártok, melyek a csatlakozást hivatalosan is elutasították. Ide tartozott egyfelől a Szocialista Baloldal (volt Kommunista Párt), amely kategórikusan ellenezte a belépést. A Keresztény Néppárt szintén elutasította a teljes tagságot az Európai Közösségben, és csak az Európai Gazdasági Térségbe való belépést volt hajlandó megszavazni. A legfontosabb szerep azonban kétségkívül a Centrum Pártra hárult a három párt közül, mely ekkor Norvégiában a második legerősebb parlamenti szereplőnek számított. Köszönhette ezt az 1993-as parlamenti választásokon elért eredményének, mely nagymértékben a párt
38
következetes EK-ellenes politikájának volt a folyománya. Az akkori Közösségellenes belpolitikai légkörben megerősödő Centrum Párt kezdettől fogva elutasította Norvégia európai integrációját, olyannyira, hogy még az EGT-be való belépésre is nemet mondott. A csatlakozást ellenző parlamenti pártok ereje, és a kampányra gyakorolt hatása ellenére a párt alapú szembenállásnál meghatározóbb volt a hagyományos centrum-periféria, avagy az elit és a tömegek közötti ellentét. Ez az ellentét különös, és a pártvonalakat is keresztülszelő szövetségek alapja lett, és sok, eltérő politikai beállítottságú csoportot integrált a különböző, a hagyományos bal-jobb oldalt figyelmen kívül hagyó mozgalmakba. A norvég belépést ellenzők olyan sikeresen kampányoltak az Európai Közösség ellen, hogy messze több szavazót állítottak maguk mellé, mint a másik oldal, sőt a hasonló finn és svéd EK-ellenes mozgalmaknál is jóval nagyobb számban voltak képesek mobilizálni hazájuk népességét. Sikerességük, magas szervezettségük persze nem a véletlen műve volt, s összefüggött múltjukkal. A norvég EK-tagságot ellenzők mozgalma (Folkebevegelsen mod EF) még 1961-ben jött létre, amikor az angol befolyásnak köszönhetően először napirendre került az ország európai integrációja (ld. II. fejezet). Mind 1961-ben, mind 1972-ben elismert személyeket tudtak bevonni a kampányukba, s alapvetően tudták befolyásolni a közvélemény vélekedését. 1972-es sikerüket követően sem oszlottak fel, irodáikat nem zárták be. Így mikor Norvégia csatlakozása újra napirendre került, azonnal akcióba léptek aktivistáik, s a „Nei til EU” („Nemet az EU-ra”) hangzatú kampányuk égisze alatt hamarosan több támogatót számlálhattak, mint bármelyik politikai párt (Mjøset et al. 1995). Mivel a mozgalom vezetői nem hivatásos politikusok voltak, így anélkül, hogy karrierjük derékbatörésétől kellett volna tartaniuk, teljes vállszélességgel az Európai Közösség ellen kampányolhattak. Sikerükhöz az is hozzájárult, hogy prominens támogatói körrel rendelkeztek, képesek voltak olyan, környezetük vagy szakmájuk körében jelentős elismertséggel rendelkező személyeket maguk mellé állítani, akik részvétele a professzionális pártpolitikusok érveinél sokkal nagyobb hatással volt a polgárokra. Kapcsolatuk így jóval közvetlenebb volt a választókkal. A szavazás eltérő eredményében Finnország, Norvégia és Svédország vonatkozásában az is döntő szerepet játszott, hogy míg a norvég ellenzők tábora a legerősebbnek mondhatta magát a három országot tekintve, addig a pro-oldal itt nem tudott olyan hatékonyan, ismert személyek rekrutálásával hatni a szavazókra, mint finn és svéd társa (Gallai 1998).
39
A csatlakozást támogató erők nemcsak nemcsak szervezettségükben, de érveikben is rendre alulmaradtak a belépést ellenzőkkel szemben. Az EK-pártiak egyik legfontosabb érve az integráció mellett, a bekerülés gazdaság-élénkítő hatása volt. Véleményük szerint a csatlakozás gazdasági növekedés ütemét, és a Norvégiában oly fontos foglalkoztatási helyzetet is kimondottan pozitívan befolyásolja. A tagság gazdaságra gyakorolt kedvező hatását közgazdasági becslések is megerősítették, igaz e tanulmányok szerint is igen szerénynek mondható a növekedés. Egy,
a nettó befizetéseket, pénzügyi transzfereket, az átalakuló
mezőgazdasági támogatásokat és a kereskedelempolitikai változások várható hatásait összegző modell szerint a tagság gazdaságra gyakorolt befolyása valószínűleg még a GDP 1%-át sem érné el (Flam 1994). Hogy ezek az érvek mennyire nem győzték meg a norvég szavazókat, az abból is látszik, hogy az előzetes felmérések szerint a lakosság csupán 28%-a gondolta úgy, hogy az Európai Közösségbe történő belépés javít a gazdaság helyzetén (Bjørklund 1996). Ez semmiképpen sem mondható meglepőnek, hiszen az EK-tagországok gazdasági helyzete minden volt csak meggyőző a norvég lakosság számára. A Közösségbeli országok gazdaságát az 1990es évek eleji válság igen érzékenyen érintette. A recesszióban lévő, illetve stagnáló szintű
termelés
hatására
az
Európai
Közösségben
kétszer
akkora
volt
a
munkanélküliek aránya az összlakossággal szemben, mint Norvégiában. Nehéz volt a pro-oldal számára, hogy olyan, az életkörülményeket kézzelfoghatóan javító eredményeket találjon, melyekkel a csatlakozás mellett érvelhet, azt pedig szinte lehetetlen volt alátámasztani, hogy a belépés tényleges gazdasági növekedést és nagyobb foglalkoztatást hoz. A norvégokat az sem nyugtalanította különösebben, hogy, amint azt a Bizottság is kifejtette (COM 1993), a féloldalas gazdaságszerkezet, és a túlzott olajárfüggőség komoly veszélyeket rejt magában. Az sem volt túl meggyőző érv a csatlakozás mellett, hogy belépés esetén az export helyzete jelentősen javul az egységes piacra való kijutással, és hogy a szabad kereskedelem szintén milyen pozitív a kivitel szempontjából, hisz mint ahogy azt ez ellenzők tábora is kifejtette, az Európai Gazdasági Térséggel ez már biztosított Norvégia számára. Ezt támasztja alá Haaland kereskedelmi hatásokat elemző tanulmánya is, mely szerint:
40
„…a norvég csatlakozási tárgyalások megmutatták, hogy az agrárgazdálkodás és a halászat (és a farmokhoz kapcsolódó iparágak, mint például az élelmiszeripar) kivételével, a piaci viszonyok tekintetében kevés különbség van tagság és EGT között” (Haaland 1994). Mivel a pro-érvek ily gyengének bizonyultak, és nem tudták alátámasztani a csatlakozás előnyeit, a belépéspártiak a inkább kívülmaradás hátrányaival próbáltak érvelni. Ezek közül legfontosabb a külföldi tőke nem fog az országba áramolni, és ez jelentős mértékű forrásveszteséghez vezethet. A norvégokra ez azonban, megintcsak a bőséges olajbevételeknek köszönhetően, nem hatott riasztóan. Sőt a külföldi tőkében inkább látták a nemzetközileg kisméretű, versenyképtelen norvég ágazatok bekebelezőjét, mint fellendítőjét, s úgy érezték, hogy ez ismét gyengítené a számukra oly fontos szuverenitásukat. Emellett, ahogy erre már korábban utaltam, a kívülmaradás Norvégia számára azt a veszélyt sem rejtette magában, hogy a Svédországban az 1980-as évtized végén tapasztalható tőkekiáramlással kell majd szembenézniük. Mint ahogy azt Lindström (1996) is megjegyezte ennek objektív akadályai voltak. A norvég exportszektor túlnyomó része ugyanis erősen kötődött az ország természeti kincseihez. A nemzeti olajtársaság, a Statoil ugyanis nem szakadhat el az északi-tengeri lelőhelyektől, de például a kohászat, számos más iparággal egyetemben, szorosan kapcsolódik az olcsó norvég vízienergiához, így nem kellett attól tartani, hogy az ország exportcégei külföldre helyezik át tevékenységüket. A norvég szavazók inkább tartottak attól, hogy a belépést követően az ország elveszíti a kontrollt természeti kincsei felett. A kampánynak tehát ez a tőkekiáramlással fenyegető része sem bizonyult sikeresnek a lakosság csatlakozás mellé állításában. Egyéb pro-érvek hasonlóképpen támadhatónak bizonyultak. A belépés-pártiak szerint Norvégia sokat nyerhet azzal, hogy tagállamként befolyást gyakorolhat az Európai Közösség politikájára. A norvégokat ez az érv sem győzte meg, mert szerintük az ország kis mérete eleve kizárja, hogy komoly politikai erővel bírjon az EK-n belül. Ők inkább várták a belépéstől szuverenitásuk csorbulását, Norvégia nemzeti önrendelkezésének csökkenését, márpedig, mint tudjuk, a nemzetállam autonómiája egész Skandináviában rendkívül fontos. A skandináv modellben ugyanis az államra a jóléti rendszeren keresztül óriási szerep hárult a társadalmi élet szinte minden részén.
41
Amint azt Lindström is kifejtette: „…1648 óta az északi államokat... egy és csak egy hatalom irányította: az állam….Nem akadt olyan jelentősebb társadalmi osztály, mely a független jólét és a kizárólagos
kultúra
képviselőjeként
ellenállt
volna
a
modern
jóléti
állam
kialakulásának.” (Lindström 1996). A norvég szavazókat a maastrichti szerződés szupranacionalista vonásai, melyben a nemzetállam ellenségét látták, nem nagyon állították a belépés mellé, különösen,
hogy
a
szerződésben
foglaltak
nyitott
kaput
biztosítanak
ezen
államokfeletti tendenciákat későbbi mélyítésére. A nagymúltú skandináv nemzetállam hatalmas befolyással volt az emberek életére, így annak esetleges térvesztése sokakat tölthetett el aggodalommal. Igaz ugyan, az 1950-es, 1960-as éveket követően, a modell aranykorának végével, és a világgazdaság növekvő transznacionalizálódásával a nyitott gazdaságú, kis skandináv nemzetgazdaságok nagyon kiszolgáltatottá váltak, s az ebből következő gazdasági nehézségek pozitívan hatottak a finn és svéd lakosság belépési hajlandóságára, a norvégokat azonban a fekete arany okozta gazdagság ez esetben is a csatlakozás ellen mobilizálta. A norvégokat nem hajtotta gazdasági kényszer, hogy hajlandóak legyenek a szuverenitásuk egy részének feladására. Így, amíg a konzervatív politikai elit az Európai Közösségbe tartott, addig a nép inkább tartotta feladatának a nemzetállam megvédését, amint ezt Eide is kifejtette: „…a Nemzet akarta »megvédeni« az Állam intézményét az Állam akkori képviselőivel szemben, hogy megkísérelje fenntartani terület, népesség és politikai apparátus egységét…” (Eide 1996). A skandináv országokban a politika konszenzuskereső jellege dominál, és ez annyira távol áll a közösségi döntéshozatali rendszertől, hogy az állampolgárok méltán félhettek beleszólási joguk csorbulásától. Maastrichtban fektették le a szubszidiaritás elvét, mely kimondja, hogy a különböző döntéseket a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, biztosítva ezzel az érintettek érdekeinek a legnagyobb érvényesülését. Bár ez azt is jelenti, hogy egy kérdést csak akkor kell közösségi szinten megvitatni, ha nemzeti szinten nincs eredmény (Horváth 2001), a
42
norvég szavazók úgy látták, hogy nincs garancia arra, hogy nemzeti érdekek nem sérülnek, és nincs mód az Európai Közösség általános érvényű szabályozásainak kivédésére. Félelmeik egy része be is igazolódott, nevezetesen abbéli aggodalmuk, hogy a belépés után az állampolgárok hivatalos okmányokba való betekintési joga korlátozódik. Ezt bizonyítja ugyanis, hogy csatlakozása óta Svédországba az EK majd az EU - a fontosabb, más tagállamokba csak „hivatalos” jelzéssel küldött anyagokat „titkos” jelzéssel küldi, hogy megelőzze a svéd polgárok túlzott kiváncsiságát. Mint köztudott, a skandináv országok belpolitikai eseményei igen nagy hatással vannak a többi ország közhangulatára. A dánok a maastrichti szerződést első körben népszavazáson elutasították, mert ők is tartottak a politika feletti nemzeti kontroll elvesztésétől (Dánia végül második körben megszavazott egy módosított változatot, melyből kimaradtak azok a tervezetek, melyek a kormányzat belügyi, hadügyi, pénzügyi irányítását korlátozták volna.). A dánok elutasító döntése nagy hatással volt a többi skandináv ország, így Norvégia lakosainak hozzáállására is. Sokak véleménye szerint a norvégok döntésében is a nemzeti önrendelkezés védelme játszotta a legfontosabb szerepet, a szuverenitásuk korlátozásától való félelem miatt döntöttek úgy elsősorban, hogy kívülmaradnak. Ilyen szempontból a maastrichti szerződés által létrehozott Európai Unió névválasztása sem volt túl szerencsés, Norvégia történelmi hagyományai miatt. A norvégok a több mint négy évszázados dán uralom után 1815-ben svéd fennhatóság alá kerültek, s bár a frissen létrehozott alkotmányukat megtarthatták, de cserébe a svéd király irányítása alatti Svéd-Norvég Unióba kényszerítették őket, s Norvégia nem is vált függetlenné egészen 1905-ig (CIA World Factbook 2002). Így könnyen érthető, hogy a norvégok fülében az Unió elnevezés nem csengett túl bizalomgerjesztően, és még inkább összekapcsolták a szervezetet nemzeti szuverenitásuk korlátozásának riasztó képével. A skandináv népek köztudottan rendkívül környezetbarátak. Az úgynevezett feminin társadalmak egyik jellemzőjeként ezen országokban hatalmas figyelmet kap a környezettel való békés együttélés (Ennek egyik legjellemzőbb példája, mikor egy svéd közhivatal új épületének kivitelezésekor az építési területen található fát nem vágták ki, inkább úgymond a növény köré építették az új hivatalt.). A norvég ellenzők így azt sem nézték jó szemmel, hogy a Közösségben előírt emmissziós szabályok jóval kevésbé szigorúak a Skandináviában található értékekhez képest. A belépést
43
támogató kampány azon állítását tehát, mely szerint az EK sokat tehet a globális környezetszennyezés kezelésében, a norvég szavazók kétkedve fogadták. Az egyetlen pro-érv, melyre az ellenző tábor is fejet hajtott, az a K+F költségek rohamos növekedése miatti nemzetközi kooperáció szükségessége volt, de a csatlakozást elutasító körök szerint az ország versenyképességére rendkívül jelentős hatással bíró kutatási és fejlesztési kiadások területén anélkül is folyhat együttműködés, hogy Norvégia az Európai Közösség tagja lenne. A csatlakozáspártiak következő érve az volt, hogy a megváltozott geopolitikai helyzetben az EK, valójában csak papíron létező biztonságpolitikai együttműködési szervezete nyújthatja a kis norvég állam számára a megfelelő védelmet. A tömegekre azonban ez sem volt hatással. Bár Norvégiát is aggodalommal töltötte el a Szovjetunió felbomlása óta kialakult bizonytalan oroszországi helyzet, a norvégok – ellentétben a finnekkel – nem érezték a belépés szükségét az évtizedek óta haldokló, közösségi védelmi szervezetbe, a Nyugat-Európai Unióba. Az ország tökéletesen meg volt elégedve a NATO által biztosított védelemmel. Hogy Norvégiának mennyire igaza volt e tekintetben, azt a későbbi események is alátámasztották. A NYEU gyengeségének ékes bizonyítéka volt a NATO 1999-es Szerbia elleni légiháborúja. Az akció egyértelműen az Egyesült Államok hegemóniája alatt zajlott, és az Európai Uniónak, mint szervezetnek semmilyen szerep sem jutott. A 99 júniusi kölni csúcson aztán le is vonták a tanulságokat, és a NYEU fokozatos megszüntetése, illetve egyes szervei az EU-ba történő beolvasztása mellett döntöttek. A Nyugat-Európai Unió csupán elméletben létező, és a gyakorlatban meg nem valósuló katonai szerepét tehát az Európai Unió vette át. A közös európai véderő hatékonyságával kapcsolatban azonban még mindig komoly aggályok merülnek fel. Egyrészt az EU nem rendelkezik a kellő felszereléssel, még a rendfenntartó akciók végrehajtására sem, másrészt problémás a nem EU-tag NATO-tagországokkal való kooperáció megvalósítása (az egyik legszembetűnőbb példa a NATO-tag Törökország esete, mely ország felvételétől az EU finoman szólva is ódzkodik, s így nehéz elképzelni, miként vonhatná be bármilyen közös katonai akcióba). Azonban van egy, az előzőeknél talán még nagyobb akadálya az EU hatékony katonai működésének. Henry Kissinger, mikor megkérdezték tőle, miért kételkedik az Unió katonai szárnyának ütőképességében, így felelt: „Mondják meg nekem, mi Európa közvetlen telefonszáma?”. A volt amerikai külügyminiszter ezzel arra az egyszerű és megmásíthatatlan tényre célzott, hogy az Európai Unió akármilyen hatékonnyá is
44
válik a gazdasági, vagy akár a politikai együttműködés terén, nem egyetlen ország, egyetlen végrehajtó hatalommal. Márpedig enélkül sosem lehet katonailag erős. Kissinger szavait igazolta a koszovói válság, amikor is a részt vevő vezető NATO+EU tagállamok egymástól teljesen eltérő utasításokat adtak a csapatoknak, szinte lehetetlenné téve ezzel feladataik hatékony elvégzését (Gömöri 1999.06.09.). A norvégokat a tagállamok közti, belső országhatárok megszűnése sem nagyon vonzotta. Norvégia hagyományosan nem fogadta szívesen a bevándorlókat. Míg a hatvanas-hetvenes években, például Németországban hatalmas számú külföldi, elsősorban török, telepedett le, addig Norvégia mindent megtett, hogy elkerülje az idegenek beáramlását. A norvégok ebben e magatartásban a nyugodt belpolitikai élet ígéretét látták, s talán igazolni látszik elméletüket az, hogy ma országukban sokkal kisebb a bűnözés, és a rasszizmus, mint Európa délebbre fekvő államaiban. A Közösség nyitott, belső határai a délen magasabb bevándorlás, bűnözés és idegengyűlölet miatt rémisztőnek tűnhettek a nyugodt életmódjukat féltő norvégok szemében. A norvégok a munkaerő szabad áramlását is inkább hátrányosnak látták. Szerintük
ugyanis
a
Norvégiában
található
jobb
gazdasági
viszonyok
és
álláslehetőségek miatt az országnak a belépést követően hatalmas munkaerő beáramlással kellene szembenéznie. A külföldi ingatlanvásárlások szabaddá tétele sem nagyon volt ínyükre, tartottak attól, hogy például a gazdag német turisták nagy számban vesznek majd norvég víkendházakat. Norvégia izolacionalizmusát tovább erősíti az a hit, mely szerint ők „másmilyen ország” (Figyelő 1997.10.08.), azaz hogy sok tekintetben eltérnek a kontinens többi országától, illetve meg is előzik azokat. Miljan ezt így írja le: „A norvég társadalom nagy részében él az az őszinte meggyőződés, hogy erkölcsös, demokratikus, szabadelvű és egalitárius társadalma miatt Norvégia rendelkezik a világ legkellemesebb társadalmi, gazdasági és politikai környezetével.” (Miljan 1977). Ez az egyfajta felsőbbrendűségi hit kiegészülve az eltérő kultúrális múlttal, a déli munkaerőtől és turistáktól, illetve a délen magasabb bűnözéstől, valamint a rasszista és szélsőjobb megnyilvánulásoktól táplált félelemmel csak tovább gyarapította az izonacionalizmus híveit.
45
Az 1994 november 28-án lezajlott népszavazáson a norvégok 52,2%-a végül a csatlakozás ellen voksolt, így Norvégia, ellentétben Finnországgal és Svédországgal, nem lett tagja az Európai Uniónak. A referendum eredménye sok tekintetben igazolta az előzetes várakozásokat. Egy, a szavazás után végzett közvélemény-kutatás kimutatta, hogy az előzőekben vázolt érdekcsoportok tagjai túlnyomórészt a vártnak megfelelően voksoltak, vagyis amíg az ellenzők elsősorban a periférián élők közül kerültek ki, addig a igennel szavazókat többnyire az üzleti körökben találjuk. A kutatás eredményei alapján szoros kapcsolat fedezhető fel a lakosság pártkötődése, lakóhelye, társadalmi-gazdasági helyzete, neme, munkahelyének típusa és a népszavazáson mutatott választói magatartása között. Vizsgáljuk meg ezeket a tényezőket az alábbiakban részletesebben is. Először vegyük a pártkötődés szerepét. Egy évvel az Uniós népszavazást megelőzően,
1993-ban,
parlamenti
választásokat
tartottak
Norvégiában.
Ha
összevetjük a két referendum eredményét, akkor sok érdekességet tapasztalunk a parlamenti választásokon kinyilvánított pártkötődés, és a csatlakozás kérdésében mutatott szavazói magatartás között. Amint arra már korábban utaltam, az népszavazást megelőző előjelek azt sugallták, hogy a lakosság Uniós-kérdésben elsősorban nem pártkötődése, hanem egyéni
érdekei
alapján
fog
dönteni.
Ez
különösen
a
belépést
támogató
szociáldemokraták esetében látszott jól, a korábbi becsléseknek megfelelően az ő táborukban volt a legnagyobb a szavazók pártvezetéssel szembeni hűtlensége. Ezen előrejelzéseket bizonyította, hogy a DNA a 93-as parlamenti választásokon első helyet szerzett, de 94-ben az egy évvel korábban rájuk szavazók csupán 60%-át tudták a párt által képviselt Unióval álláspontnak megfelelően a belépés mellé állítani. Ez a 40%-os diszlojalitás a szavazók körében az összes skandináv szociáldemokrata párt közül a legnagyobb volt, és alapvetően hozzájárult a norvégok kívülmaradásában. Mint ismeretes, a norvég szociáldemokraták körében mindig is nagy volt a vidéki-periféria képviselőinek aránya, s ők alakították ki a párton belüli csatlakozást-ellenző frakciót. Az 1972-ben a belépés ellen voksoló szociáldemokraták kétharmada 1994-ben is hasonlóképp döntött, de nemcsak ők ellenezték Norvégia integrációját. Sokan akadtak a fiatal szociáldemokraták körében, akik szintén a kívülmaradás mellett döntöttek, a párt ifjúsági kongresszusán például a küldöttek majdnem kétharmada a csatlakozást elutasító nyilatkozat mellett szavazott.
46
Hozzáállásukat elsősorban az határozta meg, hogy az általuk agyonbürokratizált szervezetnek tartott Európai Uniót, mint a nemzetállam intézményére való veszélyforrást élték meg (Gallai 1998). A párt támogatóinak diszlojalitása nagyban tulajdonítható a DNA elhibázott kampányának. A nem sokkal korábban megújult Munkáspárt politikájában ugyanis két kérdés kapott főszerepet. Az első a nemek közti egyenlőség, amelynek keretében európai mércével kimagasló arányban kerültek nők a pártvezetésbe, a másik a nemzeti szolidaritás kérdése. Mindkét kérdés a csatlakozás ellen agitálóknak szokott terepet biztosítani, ennek köszönhetően igen nagy volt a párt politikai irányvonala, és az EU-kérdésben mutatott magatartása közti ellentmondás. A másik csatlakozást támogató parlamenti párt, az üzleti körök érdekeit politikailag képviselő Konzervatív Párt a Munkáspártnál jóval nagyobb, körülbelül 80%-os arányban tudta híveit a belépés oldalára állítani. A szociáldemokraták sikertelenségével szemben a csatlakozást elutasító pártok sokkal jobban tudták mobilizálni korábbi támogatóikat. A hivatalosan is Unió-ellenes Centrum Párt választóinak 95%-át tudta maga mögé állítani, de az ellenkultúra megtestesítője, a norvég Keresztény Néppárt is igen egységesen tudta elutasítani a belépést, a maga 86%-ával. A népszavazásokon három ország eltérő eredményeiben nagy szerepet játszott a pártok mobilizációs képessége, míg ugyanis a norvég DNA nyújtotta a szociáldemokrata pártok közül a leggyengébb teljesítményt, addig a belépést ellenző Centrum és Keresztény Néppárt finn és svéd társaikhoz mérten is rendkívül jól muzsikált. A norvégok választói magatartását a lakóhelyük területi elhelyezkedésével összevetve ismét előtűnik a hagyományos centrum - periféria ellentét. Mint az várható volt, a déli, városiasabb területek lakói többségükben igennel, az északi, kevésbé urbanizált vidékeken élők inkább nemmel szavaztak. A két tábor ereje azonban nem egyenlítette ki egymást, periférián élők ugyanis sokkal egységesebben utasították el az EU-tagságot, mint amennyire a centrum a belépés pártján állt. Eltekintve Oslótól, ahol a szavazók közel 66%-a támogatta a csatlakozást, a legtöbb nagyvárosban, mint például Bergenben és Trondheimben, ez az arány alig haladta meg az 50%-ot, és a városokat körülvevő területeken még ez a nem túl jelentős többség sem volt tapasztalható. Hogy Norvégiában milyen nagy hagyománya és jelentősége van a centrum és a periféria ellentétének, azt mi sem bizonyítja jobban,
47
mint Bjørklund (1996) állítása, mely szerint a szavazatok területi megoszlása 95%ban fedte az 1972-es eredményeket. A lakóhelyük mellett, azzal szoros összefüggésben az egyének társadalmigazdasági státusza is nagyban befolyásolta döntésüket. Általánosságban elmondható, hogy a legbefolyásosabb rétegek, kiegészülve a vállalkozók és az értelmiségiek nagy részével, a belépés mellett voksoltak. Velük szemben álltak a szakképzett és szakképzetlen munkások, valamint az agrárdolgozók. Az eredmények alapján egyenes arányosság mutatkozott az illető jövedelmi-végzettségi szintje és a népszavazáson leadott válasza között. Minél magasabb volt tehát ez a szint, annál nagyobb volt az igenlő szavazat valószínűsége. A következő választói magatartást befolyásoló tényező az illető neme volt. Amint azt már korábban kifejtettem a nők körében mindig is nagyobb volt a csatlakozást elutasítók aránya, mint a férfiak között. Ez különben nem egyedi norvég jelenség, egész Skandináviában megfigyelhetők hasonló tendenciák. A 94-es referendumon a lényeges különbség az volt, hogy Norvégiában, ellentétben Finnországgal és Svédországgal, a nemmel szavazó nők aránya egyértelműen meghaladta az igennel szavazó férfiakét. Mivel a nők nagy része a közszférában dolgozott, így ez alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a szektor alkalmazottainak döntő többsége nemmel voksolt. Ebből is látszik, hogy a különböző döntésbefolyásoló tényezők között milyen szoros az összefüggés: például a periférián élők, főleg a nők, körében rendkívül nagy a közszektorban dolgozók aránya, vagyis a lakóhely, a nem és a társadalmi-végzettségi státusz (mely alapvetően meghatározza a munkahelyet) között rendkívül nagy a kölcsönhatás. Összességében tehát az szűrhető le, hogy a szavazás eredményének okai elsősorban
a
politikai-gazdasági
centrum
és
a
földrajzi-kulturális
periféria
erőviszonyainak és mobilizációs képességének közötti különbségekben keresendők. 4. A népszavazás értékelése A norvégok 52,2%-a tehát a csatlakozás ellen voksolt, s ezzel 1972 után immár másodízben utasították el az európai integrációban való részvételt. Ugyanakkor a 72es eseményekkel ellentétben 1994-ben a lakosság döntése nem okozott belpolitikai válságot, pedig az előjelek ennek épp az ellenkezőjét jósolták.
48
Az, hogy újabb belpolitikai törésre lehetett számítani, az a norvég alkotmányos szabályozás jellegéből adódott. Az alkotmány szerint ugyanis jogi értelemben nem kötelező a népszavazások eredményének elfogadása, s ez különösen akkor gerjeszthet belpolitikai vitákat, ha, mint ahogy 94-ben történt, a referendumon egyik oldal javára sincs szignifikáns különbség. Ilyen kis eltérés esetén az eredményt többféleképpen is lehetett volna értelmezni, ami komoly vitákat szülhetett volna. Ezt tovább tetézi, hogy a norvég alkotmány ugyanakkor azt is kimondja, hogy a Stortingban (a norvég parlamentben) minősített, legalább háromnegyedes többség szükségeltetik ahhoz, hogy a parlament a szuverenitás, akármilyen kis szeletének, átruházásáról
dönthessen.
A
belépés
ellenzői
rendelkeztek
a
csatlakozás
megvétózásához szükséges minimum 25%-os parlamenti részesedéssel, ezért is fenyegetett a népszavazás eredményének értelmezése körüli bizonytalanság a belpolitikai, sőt akár alkotmányos válság rémével (Gallai 1998). A válságot végül is elkerülték, nagymértékben a szociáldemokratáknak köszönhetően, a kormányzó DNA ugyanis előre leszögezte, hogy a szavazók döntését tiszteletben fogja tartani, vagyis a népszavazás eredményétől függetlenül el fogja azt fogadni. Ellentétben 1972-ben, 1994-ben a norvég lakosság döntése kormányválságot sem okozott, a népszavazás után is a Munkáspárt maradhatott vezető pozícióban. Ez újabb példája annak, hogy a norvég szavazók különválasztották a belpolitikát az Unió kérdésétől. Úgy vélték, hogy a DNA-nak nincs igazi alternatívája, s az, hogy a párt ajánlásával ellentétben többségükben az Európai Unióból való kívülmaradás mellett döntöttek, nem jelentette azt, hogy új belpolitikai irányvonalat szeretnének. Ennek bizonyítéka az is, hogy a csatlakozás kérdésének lecsengésével a népszavazáson a belépés ellen voksolók elfordultak az általuk addig támogatott, EU-ellen leginkább agitáló pártoktól, így a Centrum Párttól és a Szocialista Baloldaltól, ezzel szemben a szociáldemokraták népszerűsége egy hónappal a referendum után az 1977-et követő időszak legmagasabb szintjét érte el (Sogner-Archer 1995).
49
IV. JÖVŐKÉP
Hogy Norvégia a közeljövőben tagja lesz-e az Európai Uniónak?- nehéz kérdés. Az 1994-es választások óta sok minden változott e tekintetben, és sok tényező maradt a régiben. 1994-ben Norvégia képviselői már ott voltak az Unió legtöbb bizottságában, és biztosítva volt számukra az EU információihoz való szabad hozzáférés. A népszavazás után az együttműködés a fontosabb területeken megszűnt, és Norvégia kimaradása a döntéshozatali struktúrából a befolyás hiánya mellett fontos információforrások elapadását is jelentette. 1995-ben a három volt EFTA-tagország, Finnország, Svédország és Ausztria csatlakozásával Norvégia gazdasága külkereskedelmi szempontból még jobban függ az Uniótól, mint azelőtt, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Svédországból származik a norvég import legnagyobb hányada. Az EU már 1994-ben is az export kétharmadát fogadta, és kivitele a norvég import felét tette ki, és 1995-ben már 70% illetve 60% körüli értékre emelkedett. Ennek jelentőségét a belépést ellenzők tábora is elismeri, így az ország EGT-tagsága széles támogatottságot élvez mind a közvéleményben, mind a parlamentben. Azon csoportok, akik számára ez az együttműködés nem elég szoros, azok a kimaradás után is folyamatosan keresték és keresik a kapcsolatok erősítésének lehetőségeit. Így a szakszervezetek, munkaadói szervezetek, az üzleti körök, a politikai pártok és más érdekcsoportok, egyre nagyobb mértékben vesznek részt az Unió egyes ügyeiben, sokan közülük intézményesítik is kapcsolatukat az EU-szervezetekben (Gallai 1998). Bár a szavazáson elutasította a tagságot, a norvég Európa-politikában 1994 után sem következett be fordulat, a törvénykezés azóta is az Uniós szempontok figyelembevételével és a jogharmonizációt célozva folyik. Ennek egyrészt az az oka, hogy a népszavazáson célját elérő csatlakozás-ellenes koalíció, a referendumot követően nem tudott egységes Európa-politikát kidolgozni, igen megosztott e
50
kérdésben. Így a norvég Európa-politika irányvonalának kidolgozása a népszavazáson vesztes belépéspártiakra maradt. 1997-ben úgy tűnt változások lesznek a hivatalos irányvonalat illetően. Az azévi parlamenti választások eredményeként ugyanis a Munkáspártnak át kellett adnia helyét a centrumpártok által alkotott koalíciónak. Bár az így kormányra került Keresztény Néppárt miniszterelnöke az ellenkultúra egyik harcos képviselője volt, mindez nem jelentett drasztikus törést az Európa-politikában. Ennek oka a centrumpárti kormány gyenge parlamenti bázisa volt, így elsősorban olyan kérdésekkel foglalkoztak, ami nem fenyeget sem az EU-párti üzleti körök, sem a szakszervezetek ellenkezésével. A centrumpártok csekély parlamenti fölénye miatt minden kérdésben szükségük
volt
a
csatlakozáspárti
szociáldemokraták
és
a
konzervatívok
támogatására. Így annak ellenére, hogy a kormányzó centrum pártjai vagy ellenezték a csatlakozást, vagy megosztottak voltak e kérdésben, biztosított volt az 1994 és 1997 közötti külpolitikai irányvonal fennmaradása. 2001-ben pedig a Keresztény Néppárt mellett az EU-párti Konzervatív Párt és a Liberális Párt kerültek kormányra. Gazdasági
szempontból
Norvégia
továbbra
sem
érzi
a
csatlakozás
szükségességét. A 90-es évek elején kezdődött gazdasági növekedés üteme ugyan pár éve már lelassult, de Norvégia ennek ellenére ma egyértelműen virágzik. Mindezeket bizonyítják a makrogazdasági mutatók, melyek közül jónéhányat tekintve Norvégia a világ élmezőnyébe tartozik. A nemzetközi trendekkel ellentétben Norvégiában bővítették a jóléti szolgáltatásokat. A norvég jóléti állam sikeressége azonban nem a modell helyes alkalmazásának köszönhető, ahogy erre Lindström is felhívja a figyelmet: „…és mi van akkor, ha… Norvégia visszatér a teljes foglalkoztatáshoz, fenntartja a bőkezű jóléti juttatásokat és megvédi a valutáját és a kamatlábakat anélkül, hogy költségvetési hiányba verné magát? ...mielőtt bármilyen következtetést vonnánk le, meg kell nézni az olajárakat ahhoz, hogy megállapítsuk, hogyan is teljesít Norvégia valójában.” (Lindström 1996). Norvégia tehát nem azért alkalmazza továbbra is sikeresen a skandináv jóléti modellt,
mert
megoldotta
annak
strukturális
problémáit,
hanem,
mert
az
olajgazdagságnak hála rendelkezésére állnak a szükséges források. Ez viszont
51
magával hozza a régi társadalmi berendezkedés konzerválódását is, a belpolitika szociáldemokrata alapjai nem változnak. Ráadásul a norvégok 1997-1998 táján igazolódni látták döntésük helyességét. Ekkorra ugyanis már eltelt 2-3 év az 1995-ös svéd csatlakozás óta, és Svédország lakóinak egyre nagyobb hányada vált EU-szkeptikussá, mivel a remélt gazdasági fellendülés elmaradt. Norvégiában ezért sokan gondolták úgy akkoriban, hogy nem ők tértek le az európai útról, hanem Svédország tért le a skandinávról. Sokan gondolták éppen ezért a 90-es évek vége felé, hogy világgazdasági változás nélkül nem várható a norvég szavazók magatartásának változása. A magas életszínvonal elfeledtetheti a norvégokkal gazdaságuk szerkezeti problémáit, legalábbis amíg az olajárak megfelelő szinten maradnak. Ez részben ma is igaz, de azért történtek változások is. A norvég gazdaság ma annak ellenére, hogy a munkaerő aktivitása soha nem látott magasságban szárnyal, számos területen küzd munkaerő-hiánnyal. Ennek is köszönhető a közelmúlt egy korábban talán elképzelhetetlennek tűnő történése. Az Európai Unió, mint tudjuk 2004 első felében tíz új tagállammal, köztük hazánkkal bővül. Számos jelenlegi tagállam azonban egy bizonyos ideig nem nyitja meg munkaerőpiacát az új tagok állampolgárai előtt. Itt említhető többek között Ausztria és Németország, melyek, hogy védjék munakerőpiacukat, meghatározott ideig még nem biztosítják a szabad munkaerőáramlást az új tagok állampolgárai számára. És most jön az érdekesség, Norvégia ugyanis, bár még csak nem is tag, mégis a csatlakozás napjától semmilyen akadályt nem gördít a belépők polgárainak munkavállalása elé (Figyelő 2003.08.13.). Ez éles ellentétben van az előző fejezetben taglaltakkal, melyek szerint Norvégia az 1994-es népszavazás előtt féltette munkaerőpiacát, illetve békés belpolitikai viszonyait, és a külföldi munkavállalókban potenciális veszélyforrást láttak e tekintetben. A munkaerőpiaci nyitás mellett talán az is Norvégia jövőbeni csatlakozásának valószínűségét növeli, hogy az Unió már így is, az EGT-n keresztül, jelentős befolyással bír az országra. Ennek oka, hogy, óvatos becslések szerint is, az összes norvég törvény 8%-a az Európai Unióban hozott döntést tesz hatályos jogszabállyá. Ez különösen az önkormányzatok számára hátrányos, mert nincs módjuk befolyásolni a határozatokat, melyeknek engedelmeskedniük kell. 1994, az EGT-csatlakozás óta, a törvények folyamatosan áramolnak Brüsszelből, és az EU gyakorlatilag a tartományi és állami hatóságok felett a negyedik közigazgatási szintté lépett elő Norvégiában. A
52
képviselők, miniszterek találkoznak az Unió küldötteivel, de a helyhatóságoknak nincs
olyan
fórumuk,
amelynek
segítségével
tájékozódhatnának
a
készülő
határozatokról, ugyanis az EGT-ben nincs az EU-régiók bizottságához hasonló intézmény. A jövőben az EU befolyása várhatóan csak nőni fog (Világgazdaság 2002.08.08.). Így viszont Norvégia szuverenitása részben csorbult, annak ellenére, hogy nem tagja az Uniónak. Pedig, mint azt az előző fejezetben már részleteztem a szuverenitás védelme volt az egyik legfontosabb ok, mely a lakosságot a csatlakozás ellen mobilizálta. Persze a legtöbb kérdésben nincs ilyen mértékű -vagy semmilyen- változás, és a norvég és Uniós nézetek továbbra is nagyon különbözőek. Így a politikai döntéshozatali formában, vagy a nők helyzetében, a jóléti politikában, a halászati politikában, hogy csak néhányat említsünk, továbbra is meg vannak a két fél közötti különbségek. Mindezek után számomra némileg meglepő volt a 2002 januári közvéleménykutatás eredménye, mely szerint akkor a norvég lakosság több mint fele, 53%-a, támogatta országa Uniós csatlakozását. A szakértők úgy vélik, a norvégok megváltozott hozzáállása az euró bevezetésének volt köszönhető. Szerintük a lakosság úgy érezte, kimaradt valamiből, és egyre nagyobb lelkesedéssel figyelte a terjeszkedő unió tevékenységét és az új közös pénz bevezetését. A norvégok euró iránti lelkesedését tovább erősítette, hogy a felmérések szerint a két eurózónából kimaradó skandináv „testvér”, Dánia és Svédország lakosságának a többsége is ekkor már támogatta az euró bevezetését. A norvég lakosság hirtelen lelkesedését az EU iránt a vezető politikai körök természetesen örömmel fogadták. Ahogy azt Jan Petersen, norvég külügyminiszter is megjegyezte, a vezetés szeretné, ha Norvégia elfoglalná helyét az Európai Unióban (Euport 2002.01.22.). Azonban, ahogy azt Kjell Magne Bondevik miniszterelnök is kifejtette, 2005-ig nem kerül újra napirendre Norvégia csatlakozásának kérdése. A kormányfő ezt azzal indokolta, hogy az Unió 2004-ben jelentős bővítésen megy keresztül, és egy évre rá már talán kiderül, hogy sikeres-e a keleti terjeszkedés. E nézetnek köszönhetően az EU-val folytatandó együttműködés kérdésköre ekkor nem is szerepelt a kormány fő törekvései között (Euport 2001.12.21.). Személy szerint én más magyarázatot is el tudok képzelni a csatlakozás kérdésének 2005-ig tartó elnapolására. Ha rosszmájú lennék, esetleg azt gondolnám, hogy a kormányfő fél, hogy a csatlakozás kérdésének elővétele esetleg az 1972-eshez hasonló belpolitikai
53
válságot eredményezne, amelybe pártjával együtt belebukhatna. Így megvárja, míg lezajlanak a 2005-ös választások. A 2003 elején végzett közvélemény-kutatások a „nem” oldal erősödését mutatták. A márciusi felmérés szerint az „igen” oldal aránya az azt megelőző 49,6%ról 49,5%-ra csökkent, míg a „nem” oldalé a korábbi 36,4%-ról 38,1%-ra emelkedett. A nemek viszonya az EU-csatlakozás kérdéséhez, továbbra is eléggé megoszlik, viszont 1994-hez képest változások is történtek. A legtöbb férfi (57 százalék) elutasítja a csatlakozást, 34 százalékuk szavazna igennel. A nők már nem annyira belépés-ellenesek, mint 1994-ben, 42 százalékuk fogadná el az EU-tagságot, míg 43 százalékuk nem. A centrum-periféria ellentét azonban változatlan maradt: a csatlakozást támogatók többsége városi, magas jövedelemmel rendelkező, 40 év körüli lakos, míg a „nem” oldal Norvégia északi és központi részében erős, és igen kedvelt falusi környezetben. Bondevik miniszterelnök sem támogatta mindenáron az ország Uniós csatlakozását. Véleménye szerint, ami egyébként már 1994-ben is ez volt az EGT jobban megfelel Norvégiának, mint az EU. Szerinte nincs gazdasági függés, hisz az egységes európai piacra jutás biztosítva van Az EGT-vel (Magyar Nemzet 2003.04.03.). A 2003 júliusi események hatására tovább gyengült az Unió támogatottsága Norvégiában. Ekkor az „igen” tábor a szavazók 46,4%-át, a „nem” tábor 40,3%-át tette ki. A támogatók visszaesése az EU belső vitáinak köszönhető, melyeket elsősorban Berlusconi olasz kormányfő botrányos kijelentései gerjesztettek (Magyar Hírlap 2003.07.15.). Szerintem tehát bármikor is legyen a népszavazás Norvégiában, és bármelyik tábor is nyerjen, az eredmény mindig is szűkös győzelmet fog hozni. Úgy gondolom, ez a helyzet addig nem is fog változni, míg valami jelentős külső, elsősorban világgazdasági fordulat hatására a norvég gazdasági körülményekben nem történik komoly elmozdulás.
54
IRODALOMJEGYZÉK
Allen, H. (1979): Norway in Europe in the 1970s. Universitetsforlaget, Oslo-BergenTromsø. Andersen, B. R. (1984): Rationality and Irrationality of the Nordic Welfare State. The Nordic Enigma, DAEDALUS, vol.113, no.1, Winter, pp.109-139. Bjørklund, T. (1996): The Three Nordic 1994 Referenda Concerning Membership in the EU. Cooperation and Conflict, vol.31, no.1, pp.11-35. CIA - The World Factbook (2002): Norway. www.cia.gov/cia/publications/factbook/index 2003.12.02. 21:53. Commission (COM) (1993): Norway’s Application for Membership. Opinion of the Commission. The Commission of the EU, Brussels. Commission (COM) (1994): European Social Policy-A Way Forward for the Union. The Commission of the EU, Brussels. Eide, B. E. (1996): Adjustment Strategy of a Non-Member. Norwegian Foreign and Security Policy in the Shadow of the European Union. Cooperation and Conflict, vol.31, no.1, pp..69-104. Einhorn, E.S.-Logue, J. (1989): Modern Welfare States-Politics and Policies in Social Democratic Scandinavia. Praeger, New York-Connecticut-London. Ervik, R.-Kuhnle, S. (1996): The Nordic Welfare Model and the EU. Greve, B. (ed.) Comparative Welfare Systems: The Scandinavian Model in a Period of Change. Macmillan, pp.87-107. Euport (2001.12.21): Norvégia egyelőre nem kíván csatlakozni. www.euport.hu 2003.11.29. 19:48. Euport (2002.01.22.): Norvégia is csatlakozna az Európai Unióhoz. www.euport.hu 2003.11.29. 19:47. European Commission (2003a): The EU's relations with Norway - Overview. www.europa.eu.int 2003.12.04. 21:52.
55
European Commission (2003b): Norway-EU-trade. www.europa.eu.int/comm/trade/issues/bilateral/data 2003.12.04. 22:13. Figyelő (1997.09.10.): Skandináv gazdaságok – Modellmódosítás. www.figyelo.hu 2003.11.27. 19:28. Figyelő (1997.10.08.): Fenn, északon. www.figyelo.hu 2003.11.27. 19:43. Figyelő (1998.09.16.): ENSZ-statisztika az életminőségről – Egyenlőtlenül. www.figyelo.hu 2003.11.27. 19:53. Figyelő (2003.08.13): Norvégia és Finnország beengedi az új EU-tagok munkaerejét. www.figyelo.hu 2003.12.11. 15:29. Figyelő (2003.09.26.): Norvégia nem tolja az OPEC szekerét. www.figyelo.hu 2003.12.11. 13:58. Flam, H. (1994): From EEA to EU: Economic Consequences for the EFTA Countries. CEPR Occasional Paper no.16, pp.3-15. Gallai, S. (1998): A skandináv modell. Aula. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 220. Gömöri, E. (1999.06.09.): Európa - fővonal vagy mellékállomás? www.figyelo.hu 2003.12.02. 17:54. Granell, F. (1995): The European Union’s Enlargement Negotiations with Austria, Finland, Norway and Sweden. Journal of Common Market Studies, vol.33, no.1,March, pp.117-141. Haaland, J. I. (1994): Sweden: Effects of EU Membership on Investment and Growth. Journal of Common Market Studies, vol.32, no.4, pp 683-695. Hagland, J. (1999): Norwegian oil and gas enter a new century. http://odin.dep.no/odin/engelsk/index-b-n-a. 2003.12.05. 22:01. Hammer, H. (2000): The Norwegian shipping industry. http://odin.dep.no/odin/engelsk/index-b-n-a. 2003.12.05. 22:04. Hodne, F. (1993): The Multinatinal Companies of Norway. In Jones, G.-Schröter, H. G. (eds) The Rise of Multinationals in Continental Europe. Edward Elgar, pp.128-151. Kuhnle, S. (1997): Political Reconstruction of the European Welfare States. Mimeo, Universitetet I Bergen. Institutt for Sammenliknende Politikk (forthcoming in Cavanna, H. Challenges to the Welfare State: International and External Dynamics) Lindström, U. (1992): Euro-Consent, Euro-Contract, or Euro-Coercion. Scandinavian University Press, Oslo.
56
Lindström, U. (1996): Scandinavia and the European Union: The Referendum of 19921994 and Beyond. Mimeo, Universtitetet I Bergen. Institut for Sammenliknende Politikk. Miljan, T. (1977): The Reluctant Europeans, C. HURST/Company, London. Magyar Hírlap (2003.07.15.): Berlusconi elvette a norvégok kedvét. www.euport.hu 2003.11.29. 19:46. Magyar Nemzet (2003.04.03.): Nő az EU-csatlakozást ellenzők aránya Norvégiában. www.euport.hu 2003.11.29. 19:50. Mjøset (1987): Nordic Ecomomic Policies in the 1970s and 1980s. International Organization vol.41, no,3,Summer, pp.403-456 Mjøset (1995): Norway: Changing the Model. Arena No. 95/1, Oslo Nemzeti Sport (2003.09.08): Zlatan, a rossz szellem. www.nemzetisport.hu 2003.12.03. 21:29. Norway - Economy on Encyclopedia_com (2002). www.encyclopedia.com 2003.12.05. 21:45. Norwegian Ministry of Foreign Affairs (2003): Norway in international trade. www.norway.org.uk 2003.12.10. 23:58. Øyslebø, J-A. (2000): Made in Norway - Exports a must for industry. http://odin.dep.no/odin/engelsk/index-b-n-a. 2003.12.05. 22:02. Skeie, I. (2002): Norwegian economic development. http://odin.dep.no/odin/engelsk/index-b-n-a. 2003.12.05. 21:57. Sogner, I.-Archer, C. (1995): Norway and Europe: 1972 and Now. Journal of Common Market Studies, vol.33, no.3, pp.389-409. Stephens, J. D. (1995): The Scandinavian Welfare States-Achievements, Crisis and Prospects. UNRISD Discussion Paper No.67. Strøm, K. (1992): Norway, Sweden, and the New Europe. Scandinavian Studies, vol.64, no.4, pp.498-528. Szőcs, L. (NSZ. 2002.10.02.): Norvég recept: lazac, olaj és „új gazdaság”-Munkatársunk riportja a fjordok hazájából, ahol a jómód nem hivalkodó. www.nepszabadsag.hu 2003.12.11. 20:41. Világgazdaság (2002.08.08.): Van-e élet Norvégiában az EU-n kívül? www.euport.hu 2003.11.29. 19:41.
57
