Norman Mailer Marilyn
Corvina MARILYN Norman Mailer: Marilyn Crosset and Dunlap. Inc. 1973 Fordította: Bárt István © 1973 by Alskog, Inc. and Norman Mailer. All Rights Reserved. © Hungarian translation: Bart István, 1986 2. változtatott kiadás ISBN 963 13 2543 1 Felelıs kiadó a Corvina Kiadó igazgatója Felelıs szerkesztı: Fenyves Katalin Egyetemi Nyomda, 5477. Budapest 1987. Felelıs vezetı: Sümeghi Zoltán igazgató A borítót tervezte: Beniczky Miklós Mőszaki vezetı: Szilassy János Mőszaki szerkesztı: Beniczky Miklós Készült 17,6 ív terjedelemben, 1987-ben CO
2554-h-8789
ÉLETRAJZ MINT REGÉNY
Marilynre emlékezünk most, mindenki szerelmes Amerikájára, Marilyn Monroe-ra, aki szıke volt és gyönyörő, és nyekergı kis hangocskája volt és tiszta volt, mint Amerika kipucolt hátsó udvarainak színtiszta tisztasága. İ volt a mi angyalkánk, a szex édes angyalkája, s úgy áradt belıle a szex mézes édessége, mint egy mesterhegedőbıl a hang. Férfiak, akik tudósai voltak a szerelemnek, öt kontinensen ácsingóztak utána, de érte lüktettek a vakációban benzinkutaknál dolgozó kamaszok klasszikus pattanásai is, mert Marilyn volt a megváltás, a szex Stradivárija, olyan édes, olyan megbocsá-tó, olyan kedves, olyan simuló és lágy, hogy még a legközepesebb muzsikus tehetségtelensége is feloldódott hegedője varázsos hatalmában. „Az isteni szeretet mindenkor segít minden emberi bajban" -sugallta Mary Baker Eddy mővei után szabadon a „mindig éretted szóló imám"-at (annak a férfinak szólt, aki alighanem legeslegelsó titkos és tiltott szeretıje volt), s ha szeretet helyett szexet írunk, máris kezünkben az ígéret rejtett értelme. „A Marilyn Mon-roe-i szex - mondta a fiatal sztár mosolya — mindenkor segít minden emberi bajban." Mindenkinek az jutott róla az eszébe, hogy ha vele szeretkeznék, megnyílnék elıtte az élet édessége, sıt beteljesednék számára a jövendı édesség ígéretének teljessége, fölszállna a mennyek országába, hol teste romol-hatatlanságba öltözik. Ingyen és bérmentve. Mert szerelme nem a szenvedélyes, mély barnák komorlón sötét alkuja volt, mely vérszagú meg élethosszig-laara szóló esküvésekról beszél és dühöngı bosszúról, ha hőtlenné lészesz a szenvedély izzásához, nem, Marilyn azt sugallta, hogy légyen bár gyötrı és veszedelmes a szex másokkal, ıvele merı fagylaltnya-logatás. Ha gusztusod mint az övé, istenem, de szép, s milyen édes lehet az a testpuha álom, mit veled megosztana. Pályája elején, az Aszfaltdzsungel [Asphalt Jungle] idején, amikor arcának szexuális immanenciája úgy élt a vetítıvásznon, mint egy édes, érett ıszibarack, melynek leve a szeme láttára csöppen el az embernek, olyan volt, mint az új szerelem, tiszta és váratlan, jószagú lehelete, odaadó és készséges egy ritkaszép szexi reggel az ágyban, olyan volt, mint akit akkor húztak ki egy bonbonos skatulyából és olyan kívánatos, hogy egyszerre hitelesítette az olcsó reklámszövegek kedvenc kifejezésének, a telt idomúnak minden egyes betőjét, olyan teltek voltak idomai, mégis oly teljességgel hiányzott belıle minden fenyegetés, hogy láttára rögtön víg
vándorútra keltek az ember ujjai. Igen, Marilyn számára fagylaltnyalogatás volt a szex. „Vegyél belılem", mondta a mosolya. „Velem könnyő. Velem boldogság. Én a szex angyala vagyok, majd meglátod." Micsoda hidegzuhanyként érte Amerikát, hogy ez az angyal nincs többé és úgy halt meg, hogy egy ízben túl sok altatót vett be. Hogy szándékos öngyilkosság volt-e vagy csak véletlen, mert elfelejtette, hány tabletta van már benne, netán valami ennél is sötétebb titok lappang a halála mögötti1 - senki sem tudta megmondani. Halálát homály födte, mint ahogy Hemingwayé kész rémregény lett, és jöttek a hatvanas évek Amerikájának katarzisai: megölték John, népszerőén Jack Kennedyt, az elnököt, s aztán Bobbyt és Martin Luther Kinget, Jackie Kennedy Onas-sis felesége lett és Teddy Kennedy kocsija a vízbe zuhant a chappaquiddicki hídról - így történt, hogy az évtized, melynek kezdetekor még Hemingway volt a mővészetek császára Amerikában, Andy Warhol régensi uralmával ért véget s Marilyn halálának szellemujja rajzolt halványlila szegélyt a hatvanas évek oly drámaian amerikai tablóképének, s csak utólag derült ki a korszakról, hogy legnagyobb teljesítménye Richard Nixon fölmagasztalása volt a trónus legfelsı lépcsıjére. „Bolond, aki a romantikára tesz" szólt s csuklott az elektromos gitár és ezzel kezdetét vette a hosszú évtized, a hatvanas évek, hogy mire kimúlik a korszak, végleg megtelepedjék a kábítószer zsibbasztotta amerikai zsigerek esztétikai beleiben a televízió élısdi gilisztája. Micsoda dicsfényben látjuk ezek után a filmvászon utolsó angyalát! Sose szerette a tévét. Sokkal inkább a színházat, azt a sok száz embert a sötétben, meg az óriási vászonra vetülı kósza fénypászmákat, melyektıl tízlábnyira nıtt arcának sugaras élete. Meglehet, mindenkinél jobban tisztában volt vele, hogy ı az utolsó mítosz, mely még felfénylik az amerikai álom hosszú alkonyának egén - végtére is abban az esztendıben született, amikor Valentino meghalt és a Grauman's Chinese Theatre elıtti járdán sorakozó lábnyomok közül Valentinóé volt az egyetlen, melybe épp beleillett a sajátja. Marilyn a mozivászon utolsó arisztokratái közül való, s köny-nyen lehet, egyszerően nem akarta, hogy a nappali szobák mindent leszőkítı, házipapucsos dimenziói között mustrálgassák és fogyasszák. Mert Marylin a film okkult vallásának hívıje volt, az utolsó hollywoodi boszorkányszombat seprőlovasa. Hiába volt olyan jelentckt°!en hangocskája s ugyanolyan puha husikája, mint a szomszédok lányának, a filmvásznon életnagyságnál nagyobbra nıtt alakja. Már az ötvenes évek elején, az eisenhoweri csizma mélyén is azt ígérte arcocskája, hogy eljön még az idı,
amikor majd derős és édes mulatság lesz a szex, mindenkinek kijáró, demokratikus menázsi. Hasát nem nyomorgatta se gumifőzı, se harisnyatartó, telten s kereken, nıi hasként bukkant elı, és persze nem volt elegáns, nem leplezte, hogy bıven nedve-dzó, termékeny mehet rejt melybıl gyermek soha nem született - keble pedig duzzadó bimbóként nyílott ki, s a nézıtéren az izgalom verejtéke gyöngyözött az arcokon, Marilyn maga volt a bıségszaru, melybıl méz csurgott a láttára gerjedı álmokban. Ámde több volt ennél. Az volt benne a legfontosabb, ahogyan volt. Kiismerhetetlen volt. A szex angyala volt, de ez az angyal tıle különváltan létezett. Mert Marilyn sohasem volt azonos azzal, amit kínált s ígért az embereknek. Marilyn Monroe-ról mindenkinek az jutott az eszébe, milyen tiszta gyönyörőség a szex - írta Diana Trilling. - Micsoda merészség volt abban, ahogy kiállt az emberek elé, mégsem volt soha otromba, buja és arcátlan nemisége ellenére is mindig valami titokzatosság lengte körül, sıt még valami zárkózott tartózkodás is volt benne, hangja, melyben mindig erotikus felhangok bujkáltak, mindazonáltal félénk gyermeki hang volt ezek a kétértelmőségek és ellentmondások tehetsége lényegéhez tartoztak. Egy kedves fiatalasszony jelent meg az ember elıtt, aki ott rekedt valahol az ártatlanság seholorszégában, ahonnan nem szabadulhat. Avagy úgy volna talán, hogy e tehetség mögött valami más hangulat ernyedt vágyakozása sejlik fel? Mert mintha egyúttal azt is mondaná, hogy „ha valami abszurd létezés tökéllyé fejlıdik, bizonyos, hogy valami istenke mesterkedte ki". Amikor a legjobb formában volt, lénye kicsiny tökélyének visszhangja elhatolt tudatunk horizontjáig. Meghallottuk csilingelı hangocskáját, mely úgy szólt, mint a vacsorára hívó csengettyő, és csengve-bongva szólt hozzánk akkor is, amikor már holtan hevert kiterítve a hatvanas évek évtizedének lába elıtt, melynek 10 megalkotásában maga is részt vett, holtában is az évtized ígéreteitıl, lelkes izgalmától, kísérleteitıl és tragédiájától körülállva. Hiszen egyszerre volt minden idık egyik legrejtız-ködıbb filmsztárja, és a legıszintébben nyílt és magamutogató mozicsillag, kötözködın pimasz és fen-sıbbséges, akit kisebbrendőségi rohamok gyötörtek, a legnagyobb ösztönös, mondhatni népi filozófus — mindig nagyon szerette az egyszerő munkásembereket - és a legzsarnokibb társ, férfiakat kasztráló démon, aki képes volt elsírni magát egy haldokló törpeharcsa fölött; a könyvek szerelmese, aki azonban sosem olvasott, büszke és megközelíthetetlen mővész, de ha tüzelt, úgy vágta magát hanyatt a
sajtónak, mint egy utolsó kurva, amikor dollárt mutatnak neki; szikrázóan szellemes volt, s szinte áradt belıle az energia, de olykor napokig is csak tengıdött, mint egy lajhár, valami kásás-ködös hangulat kómájában; gyermeklány volt, de közben olyan színésznı, aki, ha úgy tetszett neki, tömegeket tudott az ırületbe kergetni egy-egy premieren; valósággal ısforrása minden bájnak és kedvességnek, máskor viszont meg lehetett feketedni mellette az unalomtól; szépsége akár egy tornádó, ha épp meg akarta mutatni és vette magának a fáradságot, hogy igazán felöltözzék, míg, ha rossz formában volt, szinte magába roskadt - és olyankor még rossz szagú is! -óriás volt, de érzelmileg törpe kis gnóm; szerelmese az életnek, máskor meg a halál gyáva hiénája, aki vegyileg kikevert kábulatba ölte az életét; egy szexkazán, melyben meglehet nagyon is ritkán gyújtottak tüzet - szokása volt, hogy melltartóban feküdt le aludni - semmi kétség, több is meg kevesebb is volt egyszerre, mint valamennyiünk életének jótétboszorkánya. Becsvágyában, mely oly fausti volt, tudatlanságában, melyben még csak nem is sejthette a lehetséges mőveltség széles határait, felszaba11 dultságában és zsarnoki sóvár vágyaiban, nemesen demokratikus vágyakozásában, melynek oly finoman ellentmondott nárcizmusának egyre növekvı tócsája (amiben minden barátnak, rabszolgának meg kellett mártóznia) - önmagunkat szemlélhetjük benne, mint egy nagyító tükörben, felfújt, de mára immár kis híján leterített generációnkat, igen, elıırsként rohanta be az ötvenes éveket s holtában ezt az üzenetet hagyta hátra a számunkra: „Siess, vár a siker". Mára kísértet lett, a hatvanas évek kísértete. Elvesztésének szomorúsága hatja át ezt a szakaszt, melyet egy barátja, Norman Rostén írt le róla Marilyn - A feljegyzetlen krónika címő könyvében: Büszke volt a mosogatási tudományára és a fény felé tartva ellenırizte az elmosott poharakat. Igazi nagy szenvedéllyel tollaslabdázott, a lendülettıl néha fejbe is verte az embert (azért kárt nem tett benne). Egyszerően csak önmaga volt, tehát vidám, lármás, nevetıs és gyengéd. Hét nyárral a halála elıtt ... A háza vendégszobáját szerette a legjobban; azt mondta mindig: „Sötétíts el és eressz be friss levegıt"! Reggel rendszerint késın kelt, elkészítette a reggelijét, aztán elment sétálni egyet az erdıbe, általában csak a macskáját vitte magával. Marilyn imádta az állatokat; ösztönösen vonzódott minden élılényhez. Képes volt akár százakat is elkölteni egy-egy viharszaggatta fa megmentésére, s ha nem sikerült, ıszintén meggyászolta a halálát. Nagyon
örült, ha madarak látogatták a kertjét, fészkeket állított fel nekik, és élelemmel is ellátta a pázsitjára szoktatott sokféle fajt, rossz idıben pedig komolyan aggódott kis védenceiért. Kutyákat, macskákat is a gondjaiba fogadott. Egyszer volt egy méla, egykedvő természető kutyája; Marilyn azonban meg volt róla gyızıdve, hogy szegény eb depressziós. El is követett mindent, hogy játszani ingerelje, a kutyának azonban ettıl csak még jobban elment a kedve az ugrándozástól; de ha nagy ritkán mégis csak szökkent egy nagyot, Marilyn mámoros örömmel ölelte és csókolgatta. Szeretetteljes sorok. Rostén könyve alighanem a legszeretetteljesebb portré, ami Monroe-ról született. Ha azonban valaki gyanút fogna ennyi gyengéd szépség láttán, forduljon Maurice Zolotow Marilyn-életrajzához, ott másféle anekdotákat is talál: 12 Egy este a stáb egy része - Monroe nem volt köztük - beült a vetítıbe megnézni a jacht-jelenet musztereit.... A filmben (Tony Curtis) egy milliomos fiát játssza, aki valamely okból impotenciában szenved. Nincs az a lány, aki képes lenne izgalomba hozni. Nos, Monroe eltökéli magát, hogy majd ó kigyógyítja a nyavalyájából, mégpedig csókolózással és szerelmeskedéssel. Hozzá is lát és csodák csodájára a kúra már az ötödik csók után bámulatosán eredményesnek bizonyul. A vetítıterem sötétjében valaki így szólt Curtishez: „Látszik, hogy élvezted a csókolózást Marilynnel." Mire ı jó hangosan ezt felelte: „Mintha csak Hitlerrel csókolóztam volna." Amikor világos lett, Paula Strasberg zokogva támadt rá Cur-tisre. „Tony, hogy mondhatsz ilyen szörnyőségeket?" Erre ı kurtán csak ennyit mondott: „Tudod mit, Paula? Próbálj meg egyszer te eljátszani vele egy jelenetet, aztán majd megtudod, hogy milyen érzés." A forgatás javarésze alatt Monroe Tom Paine könyvét olvasgatta, Az emberi jogokat. Egy nap a rendezı másodasszisztense, Hal Polaire bekopogott az öltözıje ajtaján, hogy „Már csak önre várunk, mővésznı." Rövid és egyszerő, de megsemmisítı választ kapott: „Menj a picsába!" Vajon megsejtette-e Marilyn, hogy a nık egy akkor még csak jövendı nemzedéke mire tartja majd az emberek - a férfiak - jogait? Egyébként még egy olyan szellemes ember, mint Billy Wilder is csak annyit tudott mondani róla, hogy nem volt még egy hozzá fogható dög egész Hollywoodban; ez a nem épp szellemdús megjegyzés egyébként egy interjúban hangzott el, négy évvel Marilyn halála után, mintegy jelezve, hogy Marilyn még a semmi túlpartjáról is el tudta venni a kedvét a tréfálkozástól, még az emléke is ingerültté tette. Csakhogy mindeközben a
Gyere, szeretkezzünk! [Let's Make Love] címő film forgatása alatt például Marilyn ilyen sorokat firkáit az öltözıben a noteszába: „Mitıl félek én ennyire? Miért félek én ennyire? Azt hiszem talán, hogy nem tudok játszani? Én tudom, hogy tudok játszani, most mégis rettegek. Félek és rettegek, pedig nem kellene félnem és nem is szabad, hogy féljek." Rémülten, reszketı kézzel írt. 13 Rettegve. Halhatatlan lelke halálának elıérzete remeghet ebben a félelemben. Hiszen lehetetlenség is megértenünk Marilynt a lélek fogalma nélkül. Ha nem volna, fel kellene találni, hogy magyarázatot találjunk rá. „Mitıl félek én ennyire?" Talán a méltányosság is úgy kívánja, hogy idézzük egy másik olyan asszony gondolatait, aki szintén önkezével vetett véget az életének: „Egy életrajzi mővet általában kimerítınek és teljesnek tartanak, ha számot ad hısének hat vagy hét énjérıl, holott egy embernek könnyőszerrel lehet akár ezer különbözı énje is." E szavakat Virginia Woolf írta. Ezek fényében felmerül a kérdés, hogy bármekkora anyaga légyen is, hogy veheti bárki is magának a merészséget, hogy életrajzot írjon? Kezdjük azzal, hogy Marilyn Monroe életrajzának megírása felveti az életrajzírás egész problémáját. A kérdés tulajdonképpen úgy szólt, hogy meg lehet-e érteni bárkit is csupán csak élete tényeibıl? - és akkor a tények oly tőrhetetlen magnetizmusával még csak nem is próbáltunk számot vetni. Mivelhogy minden tény vonzza a vele szögesen ellentétes tényeket. Ritka az olyan bizonyíték, bárki életérıl légyen is szó, melyet ne vonna kétségbe egyhamar egy másik, éppoly megbízható tanúvallomás. Az olyan életpálya esetében pedig, mint Monroe-é, amelyben végsı soron eldönthetetlen volt, hogy valami réges-régi szerepet alakított-e vagy valami újjal kísérletezett, esetleg egészen egyszerően csak önmagát adta (bár hogy ez miben állt, azt maga sem tudta pontosan holtáig sem, pedig az egész életét ennek kiderítésére fordította), nos Monroe esetében már csupán csak a tények megállapítása is nehézségekbe ütkö14 zik, mert a tények egyszerően feloldódnak abban a mélyebb értelmő rejtélyben, hogy egyáltalában miként érzékeli a valóságot egy nagy tehetségő, színmővésznı. Egy-egy szerep pszichikai terhe sokkal súlyosabb, mint a mindennapi élet valóságáé (míg maga a szerep nagyon is valóságos reakciókat vált ki a nézıkbıl), ekképpen a valóság és a fantázia határvidékének homályos tartománya a nagy színészek életében sokkal fontosabb szerepet játszik, mint másokéban. Ezért, noha Monroe életének
egynémely valóságos ténye csakugyan leszögezhetı, jól tudjuk, hogy múltjára emlékezve Monroe - enyhén szólva! - nem mindig ragaszkodott a tényékhez -valójában tehát nagyon is kevés az, ami bizonyosnak vehetı. De hát egy színész - vagy színésznı - úgy él s él együtt a hazugsággal, mintha igazság lenne. Viszont egy ál-igazság olykor több valóságot tartalmaz, mint egy módosított igazság. Minthogy azonban ezen a módon aligha tudjuk összerakni a történetet, fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon egy ilyen élet, mint Monroe-é, egyáltalán feldolgozható-e az életrajzíró szokott módszereivel? Nos, az eddig róla írt két könyv valóban magán is viseli a hagyományos eljárások elégtelenségének sok jelét. Az elsı, Maurice Zolotow Marilyn Monroe-ja, amely még a színésznı életében íródott, sok érdekes pszichológiai megfigyelést tartalmaz, melyek azonban inkább csak olyasfélék, mint amilyeneket New Yorkban hall az ember, amikor két intelligens ember, kávézgatás közben egy harmadikról beszélget, analizálva is az illetıt, de azért inkább csak némileg kipoentírozott anekdotákat mesélve egymásnak. Zolotow ugyanis újságíró, aki egyéb források mellett más újságírók írásait is felhasználta s ekképpen olyan könyvet írt, amely faktumok mellett jócskán tartalmaz faktoidokat is (hogy magam is beálljak a szógyártók éhcsapatába), vagyis olyan faktumokat 15 - tényeket! - melyek nem a valóságban gyökereznek, hanem valami újság vagy képeslap hasábjain jöttek a világra, mégsem közönséges hazugságok azonban, hanem inkább eszközök, melyek a Csendes Többség érzelmeinek manipulálására szolgálnak. (Könnyen lehet, például, hogy Richard Nixon egész politikai pályafutása során egyebet se ejtett ki a száján, mint csupa-csupa faktoidot.) Zoíotow könyve tehát bizonyára csöndes irigységgel tölti el Monroe minden újabb, ıt követı életrajzíróját. Mert ugyebár milyen jó hasznát is venné az ember némelyik pompás sztorijának, ha csak igaz volna, ámde fájdalom, nemigen hagyatkozhat rájuk az ember. Némelyiket maga Marilyn írta, ami úgy értendı, hogy Ben Hecht keze által; a merıben faktoidokból álló sorozat 1954-ben látott napvilágot elıször, egy napilap vasárnapi mellékletében. Hecht nem az az ember volt, aki ragaszkodott volna az igazsághoz, ha egy kis koholmánnyal feldobhatta a szöveget, Marilyn pedig akkor már esztendık óta csiszolgatta, cizellálta a legendákat. Alighanem maga Marilyn Ben Hecht tehet róla a leginkább s nem a sok firkász, hogy ma oly sőrő ködfelleg burkolja legendás életét. A másik könyv, melynek címe Norma jean és szerzıje Fred Lawrence
Guiles, megbízhatóbbnak látszik és mindenképp gondosabb munka; körülbelül annyira ragaszkodik a tényékhez, mint annak idején Carlos Baker Hemingway-könyve; forrásmő tehát, aprólékos munkával összeállított kronológiát is közöl Monroe életérıl, azaz szeretetteljes riporteri munka, hiszen az adatok ellenırzése és egybevetése az újságírásban egyértelmő a munka szerelmével. Vagyis ez az életrajz igen értékes Monroe élete eseményeinek szempontjából. Személyiségének rejtélyét azonban nem oldja meg. A tények élnek, de az élet maga megfoghatatlan marad. A Norma lean legfıbb érde16 me tehát az, hogy majd valamikor valaki egy remek-mővő életrajzot építhet fel az általa lerakott alapokon, bár valószínőleg így is kénytelen lesz beletörıdni, hogy a kivételes emberek (többnyire a leghazafia-sabbak, a legnagyobb mővészek és hısök, a legtúl-áradóbbak) ellentéteket egyesítettek magukban, s ezért, ha életük kisiklott, hasadt lelkeknek bélyegezték ıket. Őrhajósok lélekelemzıi alkották meg ezt a teóriát s én úgy éreztem, Marilynre is alkalmazható lesz; érdekes kísérletnek ígérkezett, hiszen mi közös lehet egy filmsztárban és egy őrhajósban? Nem kerülhetjük meg, hogy transzcendenciáról beszéljünk. Ámde épp a transzcendencia a nagy rejtély, amellyel minden pszichológus szembe találja magát, hiszen legalább annyira megszokás dolga is, mint amennyire mirákulum, de legfıképpen valamiféle misztikus szokás, mely nem engedelmeskedik a józan észnek - hanem azon alapszik, hogy a dolgok mindig respektálják az olyan embert, aki a lehetetlen megoldásokra tör. A transzcendencia logikája szerint tehát épp azt rendeli a dolgok titkos rendje, hogy férfi írjon egy gyönyörő nırıl, avagy fordítva, hogy nı írjon könyvet egy nagy regényíróról - ez lenne csak az igazi transzcendencia! Fogta magát tehát az új életrajzíró-jelölt, vásárolt egy üveg Chanel „No. 5"-öt - köztudomású, hogy Monroe is ezt használta -, megszagolta és megállapította, hogy az elıkelı kód valójában valami vidéki pacsulit takar. Noha arról persze nem volt módja meggyızıdni, hogy Monroe bırére locsolva hogyan illatozott. Egyáltalán, az, hogy nem ismerte személyesen, még a késıbbiekben is többször gátolta az írásban, amit ı maga is érzett; és körülbelül akkora hiányosságot jelentett a számára, mint ha mondjuk valaki sose volt Párizsban fiatal, szerelmes és magányos. Bármennyit derített is ki róla, azt az egyszerő, de felbecsülhetetlen értékő csekélységet, hogy kedvelte-e volna, akár egy csöpV
pet is, vagy épp ellenkezıleg, azt sohasem tudhatta meg, aminthogy ekképpen azt sem állt módjában még csak sejteni sem, hogy vajon egyazon istent szolgáltak-e avagy sohasem érthették volna meg egymást. Következésképp hiába érzett kísértést, hogy belevágjon a történet megírásába, a lelke mélyén tudta, hogy nem gondolja komolyan a dolgot. Evek munkájába telne és ı nem az a fajta ember volt, hogy hosszú idıre befészkelje magát egy olyan könyvbe, amely egy idegen nırıl szól, aki pályája során ráadásul sokszor ugyanazokon a színhelyeken mozgott, ahol ı is, méghozzá ugyanakkor. Különben is, élete egyik legnagyobb kudarcaként tartotta számon, hogy sose találkozott vele személyesen, holott nem egy olyan ismerıse volt, aki nagyon is közel állt Monroe-hoz. Volt például egy idıszak, még jóval azelıtt, hogy akár csak a hírét is hallotta volna bárki is Marilyn Monroe-nak — pedig akkor már huszadik éve élt itt a földön, de még neve sem volt! -, amikor jövendı életrajzírónk ugyanabban a brooklyni házban lakott, ahol Arthur Miller Az ügynök halálán dolgozott, volt ez pedig ugyanakkor, amikor ı maga meg a Meztelenek és holtakat írta. A két író, amikor néhanapján összefutott a lépcsıházban vagy a postaládáknál a kapualjban, félszegen elbeszélgetett, ki-ki lázasan kutatva agyában valami kis politikai vagy irodalmi téma után, hogy legyen mivel kitölteni a szavakat - és közben nyilván mind a ketten meg voltak róla gyızıdve, hogy a másik, ily kevéssé átütı egyéniséggel, aligha viszi sokra az életben. Aztán késıbb, amikor Miller és Monroe házasok voltak, a drámaíró és a filmsztár connecticuti tanyája alig öt mérföldnyire esett az ifjabb író házától, aki, nem is sejtvén, milyen viszony főzendi még majd Marilyn Monroe-hoz, csak várta-várta a meghívást, mely persze sosem érkezett meg — maga azonban nem 18 kezdeményezte a találkozást. A drámaíró és a regényíró sosem került egymással közelebbi barátságba. És az igazat megvallva, a regényíró a lelke mélyén soha nem is hibáztatta a drámaírót az elmaradt meghívásért az elmaradt drámáért. Végtére is a regényíró titokban voltaképp arra vágyott, hogy elrabolja tıle Marilynt; végtelen önhittségében ugyanis azt képzelte, csakis ı és senki más nem lehet képes arra, hogy kihozza a nıbıl a legtöbbet és a legjobbat, ami benne rejlik, de hát e téveszmében valószínőleg még legalább ötvenmillió másik férfival osztozott - akkor ugyanis még nem próbált eleget az életbıl ahhoz, hogy rájöjjön, Marilyn mővészetének lényege alighanem épp abban rejlik, hogy minden férfival úgy tud beszélni, mintha ı lenne a számára a férfiasság egyedül lehetséges megtestesülése. Csak néhány házassággal (vagyis ugyanannyi csıddel)
késıbb értette meg, hogy neki sem sikerült volna jobban, mint Millernek, és hogy valószínőleg csak újabb sebeket szerzett volna közben. Utólag bízvást megállapíthatjuk, hogy Millert a lehetı legkeményebb polgári fából faragták - ami, lételméletileg szólva, szilárdabb és keményebb a legridegebb mőanyagnál is. Mindebbıl következıleg tehát aligha fog nagy mővet alkotni Monroeról, inkább csak afféle tanulmányt vagy esszét, amely azért majd nyilván el-elka-landozik a képzelet szélsı határáig is. Hiszen az ilyen kabalisztikus észjárású ember számára igazán kellıképp meggyızı és törvényszerő véletlen, hogy Marilyn Monroe nevének betői (az „a"-t megduplázva és a két „o"-t megfelezve) pontosan kiadják az ı nevét és csak az egy „y" marad meg fölöslegnek, ami igazán csekélység és éppúgy nem szakad még le tıle az ég, mint a vörös skála egy szemernyi elhajlásától. Persze, ha szerzınknek épp arra volna kedve, hogy anagrammokkal játszadozzon, lehetne a hölgy akár Marion Y. Normie is, az el amor betőinek variál19 gátasával pedig mondjuk Marolem Mamroe, ami már határozottan latinosán és délszakian hangzik (és sokkal jobb, mint az, hogy Mormam Maeler). Ámde tartózkodjunk az efféle élvezetektói. Könnyen lehet, hogy megfoghatatlan lénye a legjobban még mindig a regény eszközeivel lenne megragadható. Kutyaharapást szórévei - mővészt mővésszel. Lehetséges volna tehát, hogy a probléma megoldása nem más, mint egy regény micsoda önhittség! -, amely Marilyn Monroe-ról szól? Mondjuk, életrajz formájában? Minthogy azonban ez a regény fıleg idegen forrásokból merítene, aligha lehetne belıle több, mint egy terjedelmesebb cikk - ami azonban mégiscsak valami regényszerő írásmő volna, csak épp követné az életrajzi írások szabályait. Nem lenne benne semmi kitalált dolog, valahányszor pedig valami vitatható vagy kétes tény említtetik, mindig közölni kellene a bizonyítékokat is. A szerzı spekulációit pedig feltétlenül kurziválni kellene. Mindazonáltal a szerzınek egyetlen pillanatra sem volna szabad olyasmivel áltatnia magát, hogy a történet akár csak fikarcnyival is közelebb áll a valósághoz, mint akármelyik, merıben kitalált eseményeken alapuló regény, hiszen írás közben nyilván sokszor érez majd kísértést, hogy elképzelje magának egy zárt és néma élet belsı világát és regényírói biztonsággal vizslassa, sıt fel is tárja némelyik valóságos szereplıje titkolt indítékait. Vagyis, végsı soron - mármint ha igyekezetét siker koronázza - afféle irodalmi hipotézist alkotna egy lehetséges Marilyn Monroe-ról, aki persze talán csakugyan létezett is és
akire valóban rá is illik az ismeretes tények zöme. Ha pedig írói ösztönei jól mőködtek, akkor az esetleg utóbb felbukkanó tények sem lesznek éppenséggel ellentétesek azzal a figurával, amelyet megalkotott. Nem is olyan nagy a kockázat! Szerzınk úgy érezte, hogy ez ekképpen egybevág azzal az alapvetı meggyızıdésével, hogy az iroda20 lomban az ismeretek megszerzésének legjobb módja a világ el- és kisajátítása az írói képzelet mőködtetése révén, majd pediglen feldolgozása az írói szakértelem fegyelmezett és módszeres alkalmazásával. Munkára fel hát; következzék hısnınk életének története. Munka nélkül még csoda sincsen. Született 1926. június 1-én, reggel 9 óra 30 perckor; könnyő szülés volt, anyja három gyermeke közül ı jött a legkönnyebben a világra. Egyébként, mint tudja már az egész világ, házasságon kívül. Marilyn elsı, James Doughertyvel kötött házasságakor a házassági engedélyt Norma jean Baker névre töltötték ki (édesanyja elsı férjét hívták Bakernek). Joe DiMaggióval kötött második házasságakor már Mortenson volt a vezetékneve, mégpedig az anya második férje után. (Eredetileg egyébként a Jeant is Jeane-nek írták - jellegzetes, elókelısködı közép-nyugati írásmóddal, aminthogy például a Co-rinne-t is Choreanne-nak szokás írni a prérin.) Fölösleges, hogy a nevek váltogatása mögött valami különös célt vagy szándékot keressünk. Monroe nemcsak mőveletlen volt és iskolázatlan (szép szıkék oly ismerıs panasza), hanem kultúrálatlan isképes volt kijelenteni, hogy a rokokó háromszáz évvel megelızte a reneszánszt és megesküdni rá, hogy Napóleon moszkvai visszavonulása meghiúsult, mivel a nagy hidegben nem jártak a vonatok. A történelem üres lap volt a számára, de azért nagyon is érzékeny lény volt - legalább olyan érzékeny, mint amilyen tudatlan - és normális állapotában, ha nem volt benne túl sok nyugtató, sokak beszámolója szerint szinte vibrálóan éber volt, a csak úgy szívott magába minden újdonságot. Az ébrenlét e felfokozott pillanataiban mintha már a pszichedelikus érzékelés ös21 vényeit járta volna. Könnyen lehet tehát, hogy valami reklámemberrel beszélgetve ott s abban a pillanatban egyszerően magától értetıdınek érezte, hogy Baker legyen a vezetékneve - de az is lehet, hogy pillantása az illetı orrára esett és ettıl támadt az a benyomása, hogy a „Baker" valahogy jobban hangzik. Egy más alkalommal viszont a pasas petyhüdt hasizmának laza lötyögése arra inspirálta, hogy Mortensont mondjon. Minthogy végtére is csak reklámról volt szó, soha senki sem ellenırizte, hogy igaz-e,
amit állít. Mi értelme lett volna? És különben is, ki tudta azt, hogy mi is a pontos jogi helyzet? Hiszen ha anyja, Gladys Monroe Baker csakugyan össze is házasodott a „vándorszeretı" foglalkozású Edward Mortensonnal, mire Marilyn a világra jött, az apának már régen nyoma veszett; sıt némelyek szerint már Norma Jean fogantatása elıtt életét vesztette egy motorbicikli-balesetben. Továbbá ahhoz is kétség fér, hogy vajon Gladys Monroe elvált-e valaha is törvényesen az elsı férjétıl, Bakertıl, avagy csupán külön élt tıle. Egyébként az igazi apa, legalábbis Fred Guiles szerint, C. Stanley Gifford volt, a Consolidated Film Industries nevő vállalat alkalmazottja. Itt dolgozott Gladys Baker is. Gifford jóképő férfi volt. Marilyn, akinek édesanyja még valamikor gyermekkorában egyszer megmutatta a férfi fényképét, így írta le: „lehajtott karimájú kalapot viselt a képen, hetykén félrecsapva. Olyan kis bajuszkája is volt, és mosolygott. Olyan volt kicsit, mint a Clark Gable, tudja, olyan erıs és férfias". Tinédzser korában Clark Gable képét tartotta a szobája falára kitőzve és az osztálytársainak azt hazudta, hogy Clark Gable az igazi apja, de ez persze titok. Minthogy nem sokkal azelıtt szabadulhatott ki az árvaházból, ahol huszonegy hónapot töltött, miután kitapasztalt jó egynéhány nevelıszülıt is, érthetı, hogy szeretett volna kitőnni a többiek közül, s szert tenni egy kis 22 önbizalomra, de ha úgy tetszik, kereshetünk valami extravagánsabb magyarázatot is: az életrajzírónak végtére is az a dolga, hogy megmagyarázza, miért volt Marilyn olyan kivételes. Vagyis meglehet, hogy bakfis-lelkének abban a csücskében, ahol a képzelet a valóság partjait mossa, s ahol az egyéniség születik, meglehet, tehát hogy (akárcsak a kamaszodó Richard Nixon) már akkor is a ki-ha-nem-én uralkodói öntudatának csíráit nevelgette. Ha százszor is törvénytelen gyerek, mégis nagy dolgokra szemelte ki a sors - Clark Cable-t hitte valódi apjának. Tudta-e, hogy eljön még az ideje, amikor csakugyan megismerkedik Clark Gable-lel, a Kallódó emberek [The Misfits] forgatásakor (már élete vége felé, a lélek pokoli Szaharájában, ahol az álmatlanság kénkövét meg az altatókat fızik, amikor Millerrel kötött házassága is már semmivé lett, s amikor mindig mindenhonnan elkésése már kóros volt, s nem egyszerően hődéses bénaság, hanem valóságos elmebaj), s vajon mit érezhetett, amikor valahára együtt játszott titkos szülıapjával, méghozzá szerelmi jeleneteket, és micsoda kakofón üvöltözés tölthette be koponyája néma üregeit, amikor a forgatás befejezése után, a tizenegyedik napon Cable holtan feküdt kiterítve. De hát az elıjelek mindig is úgy vették körül egész életében, mint
sohasem volt rokonai az asztalt családi vacsorákon. Nemcsak, hogy talpa épp beleillett Valentino lábnyomába, de elsı esküvıje napján valaki véletlenül leöntötte a vılegény fehér szmokingját egy nagy tál paradicsommártással, és mikor Joe DiMaggióval indult egybekelni, eltévedt a San Franciscoi városházán és egy olyan folyosón találta magát, amely sehová sem vezetett, mivel zsákutca volt - ami persze mind csak aprópénz, amibıl sok se megy sokra, semmiképp sem annyira, hogy az életrajzíró kezdhessen vele valamit, de azért talán eszébe jutott ez az eset is, amikor megtudta, hogy Miller23 rel kötött esküvıje napján egy újságírónı, aki sportkocsiján a nyomukba eredt, karambolozott és meghalt. (Marilynnek pedig épp aznap jött meg a menstruációja.) Micsoda véres látomás! - egy halott nı roncsolt teteme az úton ugyanaznap, amelyen egybekel azzal az egyetlen férfival, akirıl talán teljes meggyızıdéssel hiszi, hogy csakugyan szereti. Nem épp idegnyugtató egy olyan fiatal nınek, aki eleve nem bizonyos és nem is lehet bizonyos lelke épsége felıl: az egyik ágon gyökerek gyanánt csak a törvénytelen származás tudata, a másikon viszont egy olyan családfa, amelynek minden ágán elmebaj virágzott. Monroe-nagyapja (aki természetesen azt állította magáról, hogy Monroe elnök leszármazottja) öregségét egy állami zárt intézetben töltötte. Az öreg Monroe felesége, Marilyn nagyanyja, Delia Monroe Graingert, aki gyönyörő, vörös hajú és zöld szemő asszony volt, már fiatal korában is az ırjöngé-sig fokozódó dührohamok gyötörték a Los Angeles melletti csendes kis elıváros, Hawthorne félig polgári, félig nyomortelepi utcáin és élete végén szintén elmegyógyintézetbe került. Aminthogy Marilyn anyja is a bolondokháza lakója volt Marilyn életének nagyobbik részében. Anyjának öccse pedig öngyilkos lett. Nos, ha valakihez ilyen közel verdesnek a téboly szárnyai, az ember nem hagyhat figyelmen kívül egyetlen szállongó tollpihét sem. A legközönségesebb véletlen egybeesés is óhatatlanul a lenti mélységbıl küldött intı jelnek tőnik. Biztos tehát, hogy olyan érzése lehetett Marilynnek, mintha egy titkos szobába nyitna (mely ráadásul pontosan olyannak bizonyul, mint amilyennek elképzelte) amikor megtudta, hogy a Ne is kopogtass! [Don't Bother to Knock] rendezıjét, melyben elsı fıszerepét kapta (egy ırült lányt alakított benne), épp Bakernek hívják. Csakhogy a többszörösen beléje oltott téboly, 24 meg a kilétét-milétét illetı lényegi bizonytalanság, nemcsak hátrány lehet, hanem egyúttal hatalmas ösztönzı erı is, hogy színésznı akarjon
lenni. A transzcendencia logikája szerint minden hátrány valami jövendı elıny ígéretét hordozza. A nagy színészek rendszerint úgy fedezik fel a tehetségüket, hogy kétségbeesetten keresik önmagukat. Nem érhetik be valami mindennapi énnel s ezért nem is mindennapi kétségbeesés őzi ıket. A hatalom, amely a nagy színészt ifjúságában hajtja-őzi, nem más, mint a tébolyult becsvágy. A törvénytelen származás és az elmebaj tehát a nagy színész keresztapja és keresztanyja. Minden gyerek, aki apa vagy anya nélkül nı fel, iskolapéldája az azonosság-keresésnek és ezért egykettıre alkalmassá válik a színészi pályára (hiszen nincs alkotóbb módja az új s tőrhetıbb én keresésének egy testhezálló szerepnél). Másrészt viszont a féktelen és fékezhetetlen becsvágyban is eleve ott bujkál a téboly. Bár az elmebaj megjelenési formája sosem egyértelmő, s ezért két megtébolyodott ember sem lehet sohasem egyforma (kivéve a depressziósokat), a téboly gyökere még mindig könnyebben felderíthetı, mint az ép leieké, ugyanis sokkal inkább egy szálú, mint az utóbbi. Ezt a gyökeret rendszerint a csıdbe jutott ambíciók talajában kell keresnünk - feltéve, hogy képesek vagyunk átélni azt a gyötrelmet, amivel ez az állapot jár - a sírba zárt akarat síron túli életét. Elevenen eltemetve lenni pedig maga a téboly. Az elmebetegek attól olyan kiismerhetetlenek, hogy a görcsösen egymásba gabalyodott ének képtelenek az egyszerő cselekvésre. Míg az elmebaj oka ekképpen egyszerő, akár a fényképészet nagyítási eljárása (melynek során egy fénypont átvilágítja, eltorzítja, félrecsőri vagy szolari-zálja az eredeti negatívot), a téboly tartalma maga sohasem egyszerő, mivel szükségképp legalább olyan bonyolultnak kell lennie, mint amilyen az ere25 deti negatív tartalma volt, azaz tartalmaznia kell az eredeti személyiség teljes bonyolultságát is. Míg a pszichiátria mint tudomány voltaképp különbözı orvosi diszciplínák labirintusa, melyek gyógyítani, elzsibbasztani vagy megszüntetni próbálják a tébolyt, merıben másfajta vállalkozás, ha abba a fékezhetetlen vágyba próbálunk meg behatolni, amellyel uralmunk alá akarjuk hajtani a magunk vagy a mások életét, vagy még létre sem jött emberi közösségeket, ha ezt a voltaképpen egyszerő dühöt próbáljuk megütni, mely arra őz, hogy rányomjuk bélyegünket a létezésre. Hajtsuk meg fejünket. Ha meg akarjuk érteni az elmebetegeket, kétségbe kell vonnunk a modern pszichiátria alapjait - azt a feltevést, miszerint csak egy életünk és egy halálunk van. Az a képzet, hogy egyetlen emberi lény sem létezett, mielıtt mostani alakjában a világra jött és holta után nem fog többé visszatérni a földre, olyan gyakorlati létfilozófiai szabály, amely
áthatja az egész pszichiátriát; ámde minden teória, amely e feltevésre épült, csıdöt mondott - majd' azt mondtam, szisztematikusan - minden próbálkozásában, hogy valami konzisztens módszert találjon az elmebetegek gyógyítására. Következésképp még a legkevésbé látványos érvelés is oda vezet, hogy a pszichózis megértéséhez és a kivételes emberek pszichológiájának megértéséhez (és kivételes ember volt hısnınk is) ideje volna tudomásul venni, hogy az emberi viselkedésnek kettıs gyökere van. S míg cselekedeteink zömét (vastagabbik törzsét) szükségképp mostani, itteni és élt életünk homlokzati része tartja befolyása alatt, a másik gyökér alighanem valami olyan erényhez vagy adóssághoz kapcsolódik, melyet némelyikünk (vagy épp valamennyien) korábban élt életeinkben szereztünk bátorságunk vagy hitványságunk révén. Noha ezt az elméletet mi sem támasztja alá, mégis segítségünkre van az elmebetegek megértésében, mivel az 26 a következtetés legalábbis levonható belıle, hogy nem valamennyien egyöntető boldogságban vagy egyöntető kétségbeesésben fogantatunk. Az olyan ember, aki úgy jön a világra, hogy sokkal többel tartozik a puszta létért, mint a többiek, sokkal inkább hajlamos oly hatalmas ambíciókat gerjeszteni magában, amelyek egyszerően félresöprik útjából a régi adósságokat. (És sokkal kevésbé lesz hajlandó beérni a tisztes, de szerény sikerrel.) Az pedig magától értetıdik, hogy ily hatalmas ambíciók csıdje megkettızi a kétségbeesést. Kettıs könyvelés mennyei szinten! Sajog a lábujjam, mert egy másik életben ugrás közben beütöttem! Összeveszek a feleségemmel, mert egyszer egy hasonló helyzetben összekülönböztem a tizennegyedik századi anyámmal. Az abszurditások a termeszhangyák mohóságával rágják bele magukat a vitába. De ha meg akarjuk érteni Monroe-t, holott eddig még senki sem értette meg - ez ideig vagy angyali és érzékeny áldozatnak vagy gyilkos, érzelmi toprongynak festették le -, miért ne tételezhetnénk fel, hogy aki ilyen családba születik bele, amelyben ilyen tömény a téboly, miért ne tehetnénk fel tehát Gladys Monroe Baker törvénytelen leánygyermekérıl, hogy egy kérlelhetetlen paranccsal jött a világra, amely a szellemcsaládja régmúlt életeiben felhalmozott adósságokból és csıdökbıl állt. A parancs pedig talán az lehetett, hogy mutassa meg magát a világnak, legyen kovásza a dagadó légnek, kelessze meg a szex angyalának lágy húsával. De micsoda kínos módokon juthatott el oda, hogy megmutathassa magát a gyötrelmesen nehéz úton, melyen a legbensıjében szóló goromba, megszállott hang őzte elıre, a rejtett és titkos
kétségbeesés hangja! - hiszen a kudarc egyértelmő lett volna a tébollyal vagy a végzet valamely más válfajával. Elméletünket azonban végül is elvetettük. Elvetjük 27 most is - túl nagyigényő és túl korai is még. Egyszerően buta és szexi liba volt, mondaná egy dühös és elkeseredett hang, kelekótya kis kurva, akinek mindazonáltal volt valami stílusa; nyomorúságos gyerekkora volt, túl sok jó és rossz szerencse kísérte életében, és csekélyke tehetségével is hihetetlenül sokra vitte. Bármely déli városkában tucatjával akadnak ilyen lányok. Ismerıs hang. Milyen megnyugtató hallgatni. De ha azt nézzük, micsoda hatással volt a világra - hiszen napóleoni erıvel vonta magára a figyelmet -, legalább azt el kell ismernünk, hogy a becsmérlı hang szava sem meggyızıbb, mint a romantikus áradozásé, hogy ez az elmélet éppúgy nincs igazolva, sıt voltaképp nem is egyéb, mint az elıbbi elmélet bosszús kigúnyolása, és a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy általa megértsük Monroe-t. Millió és egy buta, kelekótya libuska szaladgál a világban, akiknek még szerencséjük is épp annyi akad, mint neki, mégsem érnek még a poros nyomába sem. Hogy egyáltalán képesek legyünk valami magyarázattal szolgálni, mindenesetre tartsuk észben a sorsparancs elméletét is, hátha elıbbre jutunk általa, miközben megpróbáljuk követni Monroe élete ösvényeinek vargabetőit. 28 ELVE ELTEMETVE Az a tény, hogy Gladys Baker, Monroe anyja, a filmgyárban dolgozott technikusként, valószínőleg nem különösebb véletlen, mint ha mondjuk egy zseniális motortervezı gépészmérnökrıl azt olvassuk, hogy apja valamelyik detroiti szerelıszalag mellett volt mővezetı. Egyébként ami azt illeti, történetesen Gladys Baker is mővezetı volt, csoportvezetı, akinek nyolc lány dolgozott a keze alatt; ık ragasztgatták össze a Consolidated Film Industries elıhívott negatívjait. Monroe apja (illetıleg az az ember, akit Gladys munkatársnıi különféle számít-gatások alapján általában az apának tartottak), szintén a Consolidatednél dolgozott. A románc hosszú hónapokig tartott, ami C. Stanley Gifford normái szerint igen terjedelmes idı, ugyanis közismert szok-nyapecér volt a cégnél, és rendszerint ennél sokkal hamarább odébbállt. Minthogy 1926-ban Hollywood sokkal elnézıbb volt a nemi erkölcs dolgaiban, mint Amerika más városai, Gladys munkatársai győjtést rendeztek a várandós anya számára. Száznegyven dollár jött össze, ami akkoriban többé-kevésbé fedezhette is a Los Angelesi General Hospital nevő közkórház számláját. Maga Gifford egyébként
egyetlen fillért sem dobott a kalapba. A közöny mögül kihallatszik a Nagy Kan pszichológiája: „Nem elég, hogy annyi bajom volt azzal a kis kurvával ..." Szó ami szó, Gladys Bakernek, aki nagy rabszolgahajcsár volt a filmgyárban, alaposan fel volt vágva a nyelve. Huszonöt évvel késıbb Marilyn valami véletlen foly29 tán megtudta, hogy apja egy Hemet nevő kaliforniai városkában él és jó menetelő kis tejgazdaság tulajdonosa. Fölhívta telefonon, hogy meglátogassa, hiszen soha nem látta az apját. Gifford azonban még telefonon sem volt hajlandó szóba állni vele. „Azt üzeni, mondta a felesége a telefonba, hogy ha valami panasza van ellene, keresse meg a Los Angeles-i ügyvédjét. Mondom a címet, van magánál ceruza?" Gifford, mint a rossz lelkiismeret kisvárosi szobra, aki retteg a feleségétıl? Avagy csak szőnhetetlen gyanú élt benne a semmibıl fölbukkanó állítólagos gyermekekkel szemben, akik ki tudja miféle anyagi követelésekkel fognak még elıállni? De az is lehet, hogy az a fajta ember volt, aki nem felejti el a régi haragot - hiszen miért is ne tételezhetnénk fel, hogy Gladys Baker valami mély sebet ejtett a férfiúi önérzetén. Bármi légyen is az igazság, két és fél évtized múltán, egy önmagát keresı fiatal nı számára nem sokat ért egy ilyen apa. A legtöbb, amit törvénytelen lánya az apjától kapott, alighanem a libidója volt. Nem véletlen ugyanis, hogy az ilyen nagy kanok sose törıdnek vele, mi lesz azután. Logikájuk szerint tılük az anya már megkapta, amit kaphatott, és még a születendı gyermek is a lehetı legszebb reményekkel indul az életben - hiszen micsoda apja van! Hogy elhagyott leánygyermeke majdan olyan vad kétségbeeséstıl hajtva keres magának apát, mint senki Amerikában Thomas Wolfe óta, nos, az ı logikája szerint ez így igazságos, és ezért magától értetıdik: végtére is az anya csak azt kapta, amit akart - egy nagy kant. Meglehet, abszurdum a feltehetı apa feltehetı jellemén töprengeni, de ne feledjük, hogy bármily keveset tudjunk is C. Stanley Giffordról, Mr. Monroe-ról, Marilyn nagyapjáról még annál is kevesebb ismeretünk van; még a keresztnevét sem tudjuk - hogy egyebet ne is említsünk. Nagyanyjáról, Delia Monroe 30 Graingerrıl ellenben tudható, hogy leánykori neve Hogan volt és Missouriban született, középosztálybeli szülıktıl; bakfis korában került Nyugatra, majd Indiába költözött, miután második férjét, Graingert oda helyezte az olajvállalat, amelynek alkalmazottja volt. Tudjuk továbbá azt is, hogy Aimee Semple McPherson követıje volt és rendszeresen látogatta
az Angelus Temple imaóráit, s még Norma Jean-t is megkereszteltette Aimee-vel a foursquare-i Gospel Church-ben miután hazatért Indiából Hawthorne-ba -egyébként egyedül, mivel Graingerrel kötött házassága felbomlott. A csecsemı, Norma Jean, immár hathónapos volt és az utca túloldalán lakott, a Dellá-éval szemközti házban, bizonyos Bolenderéknél (akik heti öt dollárért - akkoriban tisztes összeg - vállalták a gondozását), Gladys Baker pedig szombatonként felült a trolira és hollywoodi bútorozott szobájából (közben visszakerült a Consolidatedhez) kibumlizott hozzá a messzi Hawthorne-ba. Az eredeti elképzelés az volt, hogy ilyenkor ott is alszik Bolenderéknél és a vasárnapot is a gyermekkel tölti, ámde szombat esténként rendszerint beugrott valami randevú, úgyhogy többnyire még aznap visszatrolizott Hollywoodba. A randevút természetesen nem mulaszthatta el, ha egyszer férjhez akart menni, hogy otthont teremtsen gyermekének, mindazonáltal nem nehéz magunk elé idézni azokat a sivár és üres délutáni órákat Bolenderéknél, melyeket a gyermekkel töltött, aki bármennyire is az övé volt, mégis idegennek kellett lennie a számára, mert ugyan mi köze lehetett gyermekéhez a heiyes kis csinoska anyukának (a fiatal Gloria Swansonra hasonlított), aki oly szép, tiszta és elegáns arcvonásokat mutat a fényképein? Vissza Bolenderékhez; errıl nincs fénykép, de látjuk, amint ott áll a ház nappalijában, karján kislánya -a szerelemgyerek. Tudatában kell lennünk, hogy ez nem akármilyen elhatározás volt Gladys Bakertıl. 31 Nem mondhatni ugyan, hogy 1926-ban már mindennapos dolog volt az abortusz, de azért aki el akarta vétetni a gyermekét, Hollywoodban megtehette. Valami belsı hang parancsolhatta neki tehát, hogy ez a gyermek rendkívüli teremtés lesz, ezt nem szabad elvétetnie, hiszen máskülönben - ez nyilvánvaló -a gyermekek nem váltottak ki belıle különösebb érzelmeket. Két korábbi gyerekét a válás után elsı férje, Baker nevelte. Annyira nem törıdött velük, hogy amikor bevonult a kórházba megszülni Norma Jeant, a kérdıíven holtként tüntette fel ıket, aminthogy talán csakugyan meg is haltak a számára, akárcsak az a régi szerelem, amely tizenöt éves korában annyira elragadta, hogy Mexikóban hozzáment Bakerhez. Még a huszonötöt sem töltötte be Gladys Monroe Baker, és máris micsoda élet volt mögötte! S íme, most ez az újabb gyermek, akinek születése tönkretette minden karrier-reményét, dédelgetett terveit, hogy majd valami jó partit csinál, itt tartja a karjaiban, és — a családi terheltség kísérte-te belép a szobába - unja, úgy érzi, semmi köze hozzá, egy idegen csecsemı, egy idegen élet jelképe, amelyre már maga sem tudja, mivégre
szánta el magát, de már késı, lassacskán telik a sivár szombat délután ebben a nyomasztóan vallásos házban, ahol Krisztus-kép olajnyomata függ a nappali falán. (Bo-lender úr levélhordó volt, s szabad idejében vallásos pamfleteket sokszorosított egy kis gépen a ház végéhez tapasztott sufniban.) Bolenderékkel szemközt, az utca túloldalán áll az anyja háza hajszálnyira ugyanolyan egyemeletes kis családi ház, mint a többi, bejárat a verandáról, az elıkertben a szokásos egy szál kókadt pálmafa; Delia Graingerrel még kínosabban telik az idı, mint Bolen-deréknél. Anyja dührohamai még kiszámíthatatlanabbak, mint a saját fel-felforró indulatai (habár az apján valószínőleg így sem tesz túl). Gladys apjáról 32 egyetlen emlékkép maradt fenn a szájhagyomány révén; ezen Mr. Monroe kikapja kislánya kezébıl kedvenc kiscicáját és egyetlen lendülettel a falhoz csapja az állatot. Szinte látjuk magunk elıtt a már-már elborult elméjő férfit, amint elönti agyát a nık és macskák bőnös enyelgésének sötét látomása, miközben ott látja maga elıtt a feleségét, ezt a házsártos, vörös hajú boszorkányt, meg a lányát, akin már most látni, hogy nem lesz különb az anyjánál, bár most még csak kiscicákkal játszik, épp kiscicákkal! míg ı, aki pedig Monroe elnök leszármazottja, ha kénytelen is egy zöld szemő, vörös hajú, felfuvalkodott Hogan-lánnyal élni megalázó frigyben, és még a tulajdon házában sem úr, nem kapja meg az illı tiszteletet - halál a macskákra! Szent meggyızıdése, hogy Isten majd megjutalmazza érte. Igen, a csecsemı kétnapi börtönt jelent Gladys számára minden hétvégén, méghozzá összezárva vagy a Bolenderék riadt szenteskedésével vagy visí-tozó, elhagyott, úrhatnám anyja ki-kitörı dührohamaival, miközben otthon, Hollywoodban, csupán trolibuszvonalnyira a végeérhetetlen Los Angeles túlsó végében épp A jazz-énekest [The Jazz Singer] forgatják Al Jolsonnal. Greta Garbo, Joan Crawford, Gloria Swanson meg Clara Bow, Constance Bennett és Norma Talmadge a nagy sztárok. Olyannyira, hogy Norma Jean - ezt talán megkockáztathatjuk alighanem Norma Talmadge után lett Norma. Persze az is igaz, hogy Gladys valamelyest hasonlít is rá. A férfiak között John Barrymore - aki viszont olyan, mint Gifford, csak még jóképőbb kiadásban - meg John Gilbert és Adolphe Menjou az állandó fıszereplık. Valentino, akinek lába nyomába majd épp beleillik Gladys kislányának talpa, az imént távozott az élık sorából. İ az egyetlen az „erıs és férfias" hısszerelmesek között, akinek nem volt bajusza.
Néha azért persze elıfordult, hogy Gladys éjsza33 kára is kinn maradt Hawthorne-ban és ilyenkor vasárnap Bolenderékkel ment misére karján a kis Norma Jeannel. Nem volt sírós gyerek. Késıbb, amikor már járt, Gladys néha még a laboratóriumba is bevitte magával; a kislány csöndben ült és nézelıdött, amíg az anyukája dolgozott. Munkatársai ilyenkor mindig gratuláltak Gladysnek, hogy milyen jól nevelt a kislány. Csakhogy ez a jólneveltség akár a baj elsı tüneteként is felfogható - Norma Jean lélekben árvának érzi magát, s már nem is számít arra, hogy valaki foglalkozzék vagy törıdjék vele, és ahogy telnek majd az évek, egyre kevésbé lesz dicséretes ez a nagy csöndesség és jó magaviselet. Natasha Lytess, aki egy ideig majd afféle edzıi szerepet tölt be mellette, amíg gyalázatos módon nem menesztik, azt mesélte róla, hogy „néha az volt az érzésem, egy alvajáró jön-megy körülöttem", Nunnally Johnson pedig, a forgatókönyvíró, olyannak festette le, „mint aki tíz méterrel a víz színe alatt él ... vastag vattafal mögött... akár a lajhár, sokszor. Ha megszúrják, egy hét múlva mondja, hogy «jajj»". Lehetséges, hogy már gyermekkorában is körkörösen jártak a gondolatai és körülbelül úgy viszonyultak a célirányos gondolkodáshoz, mint a cellájában körbe-körbe járkáló rab léptei egy nagyvilági utazáshoz. A vasárnapok legtöbbjén azonban a jó magaviselető, csöndes csecsemı nem anyja karján járta meg a templomot. Anyja Hollywoodban ébredt a gyermekétıl távol töltött szombat este után. Megkockáztathatjuk-e, hogy Gladys soha olyan közelinek nem érezte magához gyermekét, mint amikor távol volt tıle? Akárhogy is, a hawthorne-i trolibuszutazás érzelmi ára nyilván mindegyre nıtt. Delia állapota pedig hétrıl hétre romlott. Az mindig is kitelt tıle, hogy hol ordítozva, rikácsolva támadt az ajtaján becsöngetı kifutófiúra, hol meg bıkező borravalót nyomott a kezébe, most azonban már odáig fajult 34 a helyzet, hogy egy újságkihordó megkérte a fınökét, ezentúl ne személyesen kelljen kivinnie neki a heti számlát, küldjék el inkább postán; Ida Bolender is megkapta tıle a magáét, amikor egyszer Delia a tanúja volt, hogy rávert Norma Jean fenekére, amiért a kislány kiborított egy tál ételt: „Meg ne lássam még egyszer, hogy kezet emelsz arra a gyerekre!" Hangjából nyilván kiérzıdött az a jól felismerhetı árnyalat, amely azt mondja, hogy „vér a vérembıl", ugyanis Ida Bolender, aki amúgy sem volt épp bátor asszony, attól kezdve valósággal rettegett Dellától és félholt volt az aggodalomtól valahányszor Delia elszánta magát nagyanyai funkcióinak
gyakorlására és átvitte magához Norma Jeant látogatóba, az utca túloldalára. Ida nem mer tiltakozni, de persze zokon veszi a beavatkozást, hiszen — kockáztassuk meg - Delia épp csak elmúlt ötven és még elég szép ahhoz, hogy nagymamának mőkedvelı legyen. Egy klasszikus, amerikai kisvárosi vígjáték jelenetei. Az emberek lassan, de biztosan eszüket vesztik a csöndes és kopottas, városszéli utcák házaiban, s közben irigység gerjed bennük, ami az illem álcája mögé bújik, hiszen az illemen nem eshet csorba. Ámde a mindenütt jelenvaló amerikai téboly, a mindent átható erıszak, mely mint egy generátor halk zümmögése ott bizsereg az álmos vasárnap délutánok csendjének mélyén is, ott lappang a téboly Hollywood balzsamos illatú, szmog nélküli, szubtrópusi estéiben: a vadnyugat víziója! Épp csak átköltözött egy dobozba s most onnan pattannak elı óriásivá nıtt kísértetei a vászonra. Ha igaz az, hogy az ember azonosságtudatának fehér foltjai afféle lelki mocsarak, amelyekben a téboly kórokozói tenyésznek, akkor Amerika egyetlen hatalmas téboly-termı mocsár. Az indiánok kivételével csupa máshonnan ideültetett, kigyomlált emberek nemzete. De megırjítettük még az indiánokat 35 is, akik valaha oly érzékeny harmóniában éltek a földdel s az éggel, melyhez aligha fogható a mi televíziós telepátiánk, bármily jó legyen is a vétel készülékünkön; a tébolyba kergettük ıket is, mert fölborítottuk az életük egyensúlyát, így hát elmondhatjuk, hogy igen, Amerika kétszeresen is elmebajos ország, téboly tébollyal ölelkezik benne, az indiánoké a többiekével - ami munkahipotézisnek talán megteszi. Los Angeles lett szükségképpen a téboly centrumának centruma, a nagy, országos mocsár legbőzlıbb fertálya, a lápvirágok virága, hiszen az elsı világháború után, amikor ismét lábra kapott az emberek lelkében az a baljóslatú elıérzet (amely tízmilliószámra őzte át ıket ide, Európából), hogy ha helyben maradnak, utoléri ıket a téboly, immár átterjedt Amerikába is és sokan, akik gyomnak érezték magukat az életben, újra kitépték magukat a földbıl, hogy a Nyugati Parton próbáljanak meg újra gyökeret verni. Itt, a kaliforniai Hawthorne-ban történt 1927-ben, hogy a Delia Hogan Monroe Grainger nevő gyomnövény, csendes kisvárosa téboly-termı mocsarában rothadozván, egy szép napon fogta magát és ebéd után átment az utca túloldalára, felnyalábolta a csecsemıt, átvitte magához és egy párnát a fejére borítva, megpróbálta megfojtani. Tanúja nem volt az esetnek, s nincs is rá más bizonyíték, mint Marilyn Monroe szava. İ persze nem egyszer bizonyult megbízhatóan megbízhatatlan tanúnak, ez azonban mit sem
változtat azon, hogy - akár megtörtént az eset, akár nem - ez az elsı emléke az életbıl. „Sose fogom elfelejteni, a délutáni alvásból arra ébredtem, hogy küzdenem kell az életemért. Valami puhát szorítottak az arcomra. Talán egy párna lehetett. Teljes erımbıl harcoltam." így jegyezte fel Guiles, Arthur Miller nyomán, akinek - többek között - Marilyn elmesélte ezt az emlékét. Volt néhány története, amit mindenkinek elıadott, 36 ez is közéjük tartozott. A többi, hasonlóképpen drámai esete, kevés kivételtıl eltekintve, merıben a képzelet szüleménye - példának okáért valószínőleg az sem igaz, hogy hét vagy nyolc éves korában megerıszakolták, noha ezt a történetet is évekig mesélte a riportereknek. Dellát azonban csakugyan ekkortájt utalták be a norwalki elmegyógyintézetbe, miután dührohamai egyre sőrősödtek és súlyosbodtak. Ida Bolendernek - állítása szerint - nem volt tudomása róla, hogy nagyanyja meg akarta volna ölni a kislányt, azt viszont senki sem vitatja, hogy néhány héttel az elmegyógyintézet elıtt Delia jóformán teljesen beszüntette Norma Jean látogatását. Amellett Monroe kínzó álmatlanságában is van valami, ami traumatikus eredetre vall. „Az alvás volt a démona" - mondta róla Miller - „az élete legfıbb gondja"- márpedig senki nála jobban nem tudhatta. Minthogy valamelyest magyarázattal szolgál egyre s másra, tegyük fel, hogy valami csakugyan történt, azaz Monroe csecsemı korában kis híján megfulladt. Magától értetıdik, hogy egy tizenhárom hónapos csecsemı nem lehet képes félrelökni a párnát, amit egy felnıtt asszony szorít az arcára, hacsak azt nem feltételezzük, hogy - végszükségben - ugyanolyan bámulatos erıkifejtésre képes, mint egy életéért küzdı kismacska. De tulajdonképpen nem is kell szükségképp dulakodásra gondolnunk. Az is elképzelhetı, hogy nagyanyja csupán kissé túlzásba vitte a hancúrozást, s a gyerek valamiképp belekeveredett a takaró alá, ahol rémület fogta el, hogy nem kap levegıt, vagy hogy játék közben egy pillanatra beborította a nagypárnával és egy gondolatnyival tovább tartotta rajta, majd még egy gondolattal tovább, mint aki valami távoli hangot hall - közben az idı meg telt - vajon mennyi? Eltelt-e annyi, hogy bejárják mindketten azt a hosszú folyosót, amely az öntudat lüktetı szívétıl a halálba vezet, hogy nagy37 anyja megértse azt a távoli hangot, amely gyilkosságról fuvolázott neki; hogy a csecsemı tudatába belevésıdjék a közelgı halál, mely majd
egyszerre lesz vonzó meg rémisztı is számára a jövendı életében olyannyira, hogy az elalvás pillanata azon túl mindenkor megszólaltassa benne a szervezet vészcsengıjét, hiszen a halál nemcsak kívánatos, de szörnyő is. Ha csakugyan ez volt Marilyn legkorábbi emléke, a közelgı álom csakugyan összekapcsolódhatott benne a közelgı halállal - és csakugyan gal-vanizálhatta ernyedı tagjait. Ezennel megszegtük a történetírás minden szabályát. De hát az unokáját fojtogató nagymama csak úgy elképzelhetı, ha hozzágondoljuk az ırültek logikájának alaptörvényét is: „Hatalmas lélek vagyok, aki óriás dimenziókban létezem s az örökkévalósággal társalkodóm." Ha pedig egy olyan teremtés, mint Delia azt veszi a fejébe, hogy viszonya az örökkévalósággal bőnös, akkor ebbıl az következik, hogy a leszármazottai is bőnösek: akkor pedig neki az a kötelessége, hogy elpusztítsa ıket. A következtetés maga hibátlan és csak akkor tekintjük tébolyultnak, ha ennek alapján nagymamák meg akarják fojtani egyéves leányunokájukat; míg tökéletesen rendben lévınek találjuk, ha ugyanezen logika alapján, ugyanilyen csecsemıket sok mérföldnyi magasságból lángra lobbantanak velük semmiféle rokoni kapcsolatban nem álló fiatalemberek - hiszen szükségszerő, hogy mindenfajta erıszak, szeretet és háború mögött az örökkévalósággal való öntudatlan párbeszéd húzódjék meg. Hiszen máskülönben egy tiszta, rendes, huszonkét éves amerikai pilóta nem dobna gyújtóbombákat kicsiny falucskákra, s egy nagy nemzet állampolgárai aligha nyújtanának segédkezet ehhez újraválasztván Keresztapjukat - ha nem azt a következtetést vonnák le az örökkévalósággal folytatott tudatalatti párbeszédükbıl, hogy Amerika 38 kedvesebb az Istennek más országoknál. Minden gyomnövény arra a legbüszkébb, hogy ó a kert legszebb virága. Delia Monroe Grainger csupáncsak amerikai volt, éppannyira, mint mi legtöbben. Persze, eltekintve Marilyn kétes értékő tanúvallomásától, egyáltalán nem tudhatjuk bizonyosan, hogy Delia akár csak egy ujjal is hozzányúlt-e a gyermekhez. Lehetséges, hogy az emlék csak abból keletkezett, hogy a csecsemı félt egyedül maradni Dellával; továbbá az is lehetséges, hogy szegény nagymama merıben ártatlan volt, Norma Jean rug-dalózván, maga gabalyodott bele a takarójába és Delia éppenséggel megmentette a fulladástól. Végül pedig még az is elképzelhetı, hogy az egészet elejétıl végéig csak Marilyn találta ki, hiszen mestere volt az olyan történetek kiagyalásának, melyekkel szánalmat kelthetett maga iránt. Másfelıl azonban, ha a dolog nem esett meg, akkor nincs magyarázat súlyos
álmatlanságára. De ne firtassuk tovább az ügyet. Egyszerőbb magyarázat is kínálkozik jellem-fejlıdésére, ha azt nézzük, miféle légkörben töltötte élete elsı esztendejét Bolenderék ájtatosan szent-szagú házában. Például valahányszor Norma Jean „mamának" szólította Idát, Ida keményen visszautasította. „A te mamád nem én vagyok, hanem az a vörös hajú hölgy." Norma Jean egyik legelsı mondata - amit egy gyermekét kézen fogva vezetı nı láttán mondott - így szólt: „Ott megy egy mama". Megható történet, amit Ida Bolendertıl tudunk, de azért az a félelem is kiérzıdik belıle, hogy micsoda dührohamot kapna Gladys, ha a gyerek egyszer véletlenül mást szólítana mamának a valódi, vörös hajú mama jelenlétében. Ida azonban persze igazából Deltától retteg, aki beszüntette a templomba járást, akibıl mint a napalm, úgy fröccsen ki a lángolva perzselı harag, mindig váratlanul, akár a leg-közömbösebb terefere közepén is, akin már látszik, 39 hogy olyasmi készülıdik benne, ami ha kitör, az a világvége lesz a csöndes kis hawthorne-i utcában. S itt akár át is adhatjuk a szót Fred Guilesnak, hiszen már eddig is az ó életrajzát aknáztuk ki: Azon a bizonyos vasárnapon Albert Wayne Bolender kora reggel valami zajt hallott a kis elıkertbıl. (Negyven évvel utóbb is még élénken emlékezett a legapróbb részletre is.) Delia jött be a kertkapun sietıs léptekkel, haragtól dúlva-fúlva. Bolender kinézett az ablakon, gyorsan becsukta a verandaajtót, és még a reteszt is rátolta. Dellának egyetlen szavát sem lehetett érteni. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy csakis Norma Jeanrıl lehet szó, hiszen más oka nemigen lehetett annak, hogy átjött. Ida is bejött a konyhából a nappaliba és kilesett az ablakon; a dühöngı asz-szony akkor már az ajtót verte ököllel. „Hívd a rendırséget, Wayne" — mondta. „Gyorsan". Perceken belül megérkezett a fekete járórkocsi. Idıközben azonban Delia betörte az ajtó egyik üvegtábláját és megvágta a kezét. Végül is két rendır lefogta és az autóhoz vonszolta. Nem akart beszállni, megfeszítette magát, fejét hátravetette, mintha Istenhez rimánkodnék segedelemért. Néhány héttel azután, hogy beszállították a norwalki elmegyógyintézetbe, a kegyes halál megváltotta szenvedéseitıl, 1927. augusztus 23-án egy újabb roham során szívrohamot kapott. Nem olyan biztos persze, hogy az a szívroham valóban megváltás volt a számára. Hiszen az is lehet, hogy azért öntötte el az örjöngı düh, mert eszébe jutott, hogy nem tudta végrehajtani a küldetését, nem sikerült elpusztítania Norma Jeant.
Delia tehát 1927 nyarán hal meg, ugyanekkor, Whittierben, vagyis Los Angeles túlsó szélén, messze-messze, Pasadenán is túl vagy húsz mérfölddel, egy másik amerikai állampolgár, Richard Milhous Nixon betölti élete tizennegyedik esztendejét, vagyis már cseperedik és fejében már formálódnak a Csendes Többség eszméi. Keveset tudunk 40 Marilyn Monroe gyermekkoráról, de azt az egyet biztosan tudjuk, hogy élete elsı hét évét olyan környezetben töltötte, amely ízig-vérig minden porciká-jában a Csendes Többség megtestesülése volt. Ida „néni" és Wayne „bácsi" szegény volt, vallásos, szigorú, kedves, rendes, szorgos és rettegve félt kilépni az utcára, ahol ólmos szürkeség terjengett a nehéz amerikai levegıben. Elég, ha magunk elé képzeljük, hogyan rohantak bereteszelni az ajtót és máris értjük, micsoda rettegés él a Csendes Többségben attól a névtelen borzalomtól, amely a látszatok mögött leselkedik rájuk. Ebben a házban nıtt fel Norma Jean és semmi kétség, ez nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy olyan nyájasan, kellemesen közepes lett - a filmvásznon legalábbis mindig ilyennek látszott -a szomszédék tiszta, rendes, csinoska leánykájának megtestesítése. Két szép szeme kedves(en) üres tekintetében az amerikai egyház tükrözıdik, s nyelve hegyérıl édes fagylalt csöpög. Ez a kegyetlen, de pontos leírás tökéletesen illik a szép és gusztusos amerikai lányok többségére és még Marilynre is bizonyos alkalmakkor, mégis igazságtalanság és egyben félrevezetı is, hogy már gyermekkorában üres tekintetőnek nevezzük. Hiszen nagyon is eleven, csillogó szemő gyermek, szép és határozott vonásokkal; majdani szépségének még semmi különösebb elıjele - inkább csak az látszik rajta, hogy milyen erıs szervezete van. Késıbb, azokban a ritka életszakaszokban, amikor viszonylag kevés altatót szedett, ismerısei mindig megállapították róla, hogy milyen páratlan életerı dolgozik benne, Miller pedig éppenséggel hatalmas regenerálódó képességének tulajdonítja még a gyógyszer-mániáját is, hiszen megengedhette magának, hogy kísérletezgessen az egészségével - amirıl egyébként sok kábítószeres is meg van gyızıdve. Az elsı fényképeket nézegetve, masszív, fiús kis41 lány nevet vissza ránk, akirıl nemigen gondolná az ember, hogy színésznı válik belıle, sokkal inkább az, hogy sportoló. S bár egyáltalán nem mondható, hogy a világ legjobb táncosnıje volt, filmjeit nézve óhatatlanul megállapítja az ember, hogy milyen ügyesen mozog — olyan szépen, összehangoltan, hogy akármelyik nıi softball csapatba beállhatna
játszani. Jól látszik már egy négyéves korában készült amatırképen is, amelyen két hónappal fiatalabb mostohaöccsével, Lesterrel látható, hogy Norma Jean mennyivel jobb felépítéső; az arca még szinte parasztosan kemény, tisztán kivehetık rajta apjától örökölt vonásai - széles állkapcsa, és orrnyerge. Ezekben az elsı években együtt cseperedtek Lesterrel, együtt játszottak, együtt ettek és még leve-gızni is együtt vitték ıket a közös babakocsiban. A kislányt és a kisfiút Bolenderék mindig csak „az ikreknek" emlegették, vagyis hát Lester volt Norma Jean elsı pajtása, de legalábbis vele kezdıdhetett a pajtások hosszú sora, akik a lakótársai voltak, vele szokhatta meg, hogy mindig van valaki körülötte. Minthogy kettıjük közül Norma Jean volt az erısebb és „mindig sokkal több baj volt vele, mint más gyerekkel", arra következtethetünk, hogy kapcsolata a másik nemmel eredendıen az uralkodás volt. Ezek a korai kapcsolatok persze egyáltalán nem döntıek az ember késıbbi szexuális viselkedésében, viszont az is kétségtelen, hogy kialakítanak egy bizonyos szokásrendszert. Vagyis a Lester mellett eltöltött elsı évek valamelyes magyarázattal szolgálnak arra, miért nem tudott soha kijönni az olyan férfiakkal (például mindhárom férjével), akik mellette is megırizték a függetlenségüket. Itt jegyzendı meg, hogy Lestert jogilag is örökbe fogadták Bolenderék, míg Norma Jeant nem. Az is lehet persze, hogy egyszerően csak nem engedhették meg maguknak. Valamint az is kétségtelen, hogy 42 Gladys akkor még ragaszkodott a gyermekéhez. Mégis, Lester örökbefogadása szükségképp arra vezetett, hogy attól kezdve nem egyformán bántak a két gyermekkel. Jóllehet Ida Bolender váltig azt állítja, hogy ı ugyanúgy szerette Norma Jeant, „mintha a sajátja lett volna" - és a fényképek is mintha valóban ezt bizonyítanák. Az egyik képen, amelyen a kis Norma Jean valami fodros ruhácskában és csipkés fıkötıben van, szinte elkényeztetett csemetének látszik. És ha még azt is tudjuk, hogy a ruhács-kát is meg a fıkötıt is maga Ida Bolender ügyeskedte össze a varrógépén, akkor bizony nem sok marad a szeretet nélkül eltelt gyermekkor legendájából. Ahhoz túl nagy fáradság egy ilyen ruhácska megvarrása. De azért mégiscsak volt különbség Lester és az ı helyzete között. Lesternek például szabad volt mamának szólítani Idát, Norma Jeannek viszont nem; mindketten megtehették, hogy (legalább egy alkalommal) levetkızzenek a kis elıkertben, hogy ki-ki szemügyre vegye a másikat, de kikapni csak Norma Jean kapott ki érte — mert persze az is hozzátartozik a Csöndes Többség hagymázos rémképzeteihez, hogy míg egy kisfiú pénisze
bizonyos alkalmakkor közszemlére tehetı, egy kislány kitakart vaginája láttán revolvert kell rántani. És Ida Bolender is alighanem azért szidta össze Norma Jeant, hogy elıre megoltalmazza a szomszédság haragjától, ami majd felnıtt korában rátámad - ez viszont egyáltalán nem alaptalan feltevés volt, mint még majd látni fogjuk. Ó, csöndes hawthorne-i utcák! Az elsı ének, amit Norma Jean a Vasárnapi iskolában megtanult, a „Jézus szeret engem, jól tudom" volt és a kislány boldogan énekelte főnek-fának, egyszer még egy zsúfolt kávézóban is produkálta magát vele. Ámde ez is (hogy Norma Jeanen ilyen korán kiütköztek az elevenség, a szereplési vágy jelei) nyilván csak rontotta a helyzetét, hiszen Idában óhatatlanul 43 csöndes kis irigykedést ébresztett - nem lehetett nagy öröm a számára, amikor rájött, hogy a szürkébb, érdektelenebb gyereket adoptálta a kettı közül. Természetesen az egyenlı bánásmód volt az alapelv s a karácsonyra kapott háromkerekő bicikli is a két gyerek közös ajándéka volt, mégis szemet szúr, hogy épp Lester ült a nyeregben, amikor Norma Jean fellökte, amitıl Ida olyan dühbe gurult, hogy a fenószíjjal fenekelte el a kislányt. Amikor nem sokkal késıbb Gladys meglátogatja, és Norma Jean elpanaszolja neki a verést, az anya is Idának ad igazat. Gladysnek persze nem volt könnyő a helyzete, az egyik kínos szituációból a másikba keveredett. Egy korábbi látogatása alkalmával például napszemüvegben jelent meg — amivel egy monoklit rejtegetett! Majd Ida döbbenten tágra nyílt szeme láttára cigarettára gyújtott - 1929-et írunk! - és csak aztán kérdezte meg zavartan, hogy szabad-e. „Magam sose tenném" - felelte Mrs. Bolender -„de hát az én házam a te házad, csak tessék." Olyan nagyon persze nem retteghet Norma Jean Idától, ha van mersze árulkodni rá Gladysnél, másrészt viszont arról se feledkezzünk meg, hogy Gladys Ida verzióját fogadta el igaznak. Elég nagy megrázkódtatás lehetett a gyermek számára - talán változnak az erıviszonyok? Norma Jean megbetegszik szamárköhögésben. Lestertıl kapta el. Igaz, hogy az „ikertestvére" erısebb nála és fel tudja lökni ıt biciklistıl, ı viszont meg tudja fertızni ıt szamárköhögéssel - íme dióhéjban az erıs és a gyenge nemek viszonyrendszere! Gladys néhány nap szabadságot kap, hogy maga ápolhassa a gyereket, s míg Norma Jean meggyógyul, három hetet tölt vele kettesben Idáék vendégszobájában - ennél több idıt születése óta nem töltött még együtt a gyermekével. Most már egyébként a Columbiánál dolgozik, mint vágó,
jobban is 44 keres, s így újra éled benne a régi vágy, hogy végre otthont teremtsen magának és gyermekének. Gladys csak ritkán, s csak villanásnyira bukkan fel gyermeke életében, s a felnıtt Marilyn ennek megfelelıen eléggé hővösen is nyilatkozik róla; anyai viselkedésének indítékai tulajdonképpen megfejthetetlenek. Mindazonáltal ne vessük el azt a feltevést sem, hogy talán valamiképp megérezte, miféle értékek rejlenek a gyermekben, akit megszült. Gladys életében nem sok olyasmi akad, amibıl mániákus önzésen kívül egyébre is lehetne következtetni, még babonásnak sem mondhatjuk, hiszen két elsı gyermekét szemrebbenés nélkül holtként tüntette fel azon a bizonyos kérdıíven — s még az sem biztos, hogy ezek a gyerekek maguk döntöttek az apjuk mellett, ami valamelyest érthetıvé tenné, hogy az anyjuk bosszút akart állni rajtuk - Norma Jean esetében mégis tudatosan úgy dönt, hogy megtartja a gyermeket, nem adja örökbe senkinek és hét hosszú esztendeig robotol azért, hogy végre képes legyen magához venni a kislányát, jellegzetesen olyan elhatározás, amelynek ereje egy darabig még képes ösz-szetartani egy széthulló lelket. Nos, kockáztassuk meg azt a magyarázatot, hogy Gladys valamiképpen megsejtette, milyen kivételes gyermeket hozott a világra, aki majd valóra váltja édesanyja valamennyi hamvába hullott karrierálmát. Ha igaz, amit az olyan gyerekekrıl mondanak, akik a megszólalásig hasonlítanak az apjukra - nem csoda, hiszen az anyja a terhesség alatt le se vette a szemét az apáról -, akkor mit mondjunk Marilyn-rıl, akit úgy hordott ki az anyja, hogy végig dolgozni járt, vagyis le se vette a szemét a filmvászonról? A szamárköhögés idején azonban Gladys még hosszú évekre van attól, hogy magához tudja venni a gyermekét, Bolenderéknél pedig olyan esemény készülıdik, ami a rettegés öblös, nagy kavernáit 45 hagyja majd maga után a gyermek lelkében, noha eleinte sok örömet szerez neki. Minthogy az esemény a szamárköhögés vége felé történt, úgy is felfoghatjuk, mint valami jóvátételfélét, amit a bete-geskedésért cserébe kapott - az történt, hogy egy este fekete-fehér foltos kiskutya szegıdött a trolimegállónál Mr. Bolender sarkába, aki hazahozta á gyerekeknek. Norma Jean az egész lábadozási idıszakot a kutyával játszadozva töltötte. Amikor az ısszel beíratják ıket az óvodába, és Lester meg Norma Jean gyalog jár a négy saroknyira álló épületbe, Tippy, a kutya kíséri ıket. Meg is várja ıket az udvaron, amíg haza nem eresztik a gyerekeket. Norma Jean kikeményített vászonruhácskákban jár, mindennap tisztában, hajában
hatalmas, pillangós masni - rollert is kapnak ajándékba és nagy versenyeket rendeznek Lesterrel; a kutya meg kergeti ıket, ez is hozzátartozik a játékhoz. Most pedig vessük egybe ezt a képet azzal, amit Zolotow fest errıl az idıszakról: Folyton arról álmodozott, hogy „olyan szép leszek, hogy az emberek majd megfordulnak utánam az utcán". Hatéves korában arról képzelgett, hogy meztelenül járkál ország-világ elıtt. Különösen a templomban fogta el gyakorta ez a vágyakozás. Mennydörögve szóltak a himnuszok az orgonán, ı pedig eközben szinte reszketett a vágytól, hogy levesse ruháit és ott álljon mezítelen Isten és ember elıtt. „Meg sem fordult a fejemben, hogy szégyenkezzem, hiszen nem volt ebben a vágyban semmi búnös. Azt hiszem, azért akartam mezítelen mutatkozni az emberek elıtt, mert éppenséggel a ruháimat szégyenlettem, Ruhátlanul én is ugyanolyan voltam, mint a többi lány, meztelenül nem ríttam ki közülük, mint az árvaházi uniformisomban." Faktoidok bombazápora - hogy Marilyntıl származnak-e vagy Ben Hechttıl, azt nemigen lehet már megállapítani -, azt az egyet azonban biztosan tudjuk, hogy hatéves korában Marilyn nem járt árvaházi uniformisban. A fenti bekezdés annál is inkább érde46 mes a szó szerinti idézésre, mert remek példája annak, milyen módszeresen torzítja el a gyermekkorát Marilyn akárki épp kéznél lévı riporter segédletével, amibıl vagy az következik, hogy hiányzott belıle a tehetség gyermekkori fájdalmainak és szomorúságának kevésbé látványos tényei felmutatásához vagy pedig, épp ellenkezıleg, az, hogy végtelen bölcsességében éppenséggel tökéletesen ismerte az amerikaiak mohó vágyát, amivel a faktoidokat habzsolják. A valóságban azonban gyermekkora borzalmai nem annyira apokaliptikusai - „mezítelen Isten és ember elıtt" — és még csak nem is chapliniek -„az árvaházi uniformisomban" - mint inkább zsib-basztóak voltak. Nem retteghetett annyira a világtól - márpedig nagyon retteghetett, ez kihallik gyermekkori félelmei utolsó visszhangjából, aprócska hangocskájából - szóval nem retteghetett annyira, hogy az ne lett volna jogos. Tippyhez főzıdı viszonyának is olyan esemény vetett véget, ami traumati-kus hatásúnak bizonyult. 1932-ben, amikor Norma Jean már csaknem hatéves volt, a tavaszi estéken, sötétedéskor Tippy kezdett el-elcsavarogni a sötétben. Aztán egy éjjel hatalmas dörrenés hömpölygött végig a sötét utcán és másnap reggel a tejes talált rá a kiskutya tetemére a hajnali szürkületben, ı hozta a hírt Bolenderékhez. Az egyik szomszéd vadászpuskával az ölében,
verandáján virrasztva várta Tippyt. Három egymás utáni éjszaka Tippy az ı kertjében hempergızött. A harmadik éjszaka a szomszéd agyonlıtte. Szinte látjuk magunk elıtt a szomszédot. A kutyaütı meg a tüzelı kutya, kutyabőz a kertjében, pedig csak most ültette be az ágyast, pont itt kell ennek a dögnek hemperegnie? Az elsı éjszakát megúsztad, te dög, számolja magában; na, még ezt is megúsztad, most már két éjszaka van a rovásodon; aztán a harmadik éjszakán - a hajdani vadnyugat minden dühe odaszorul arra a kis 47 kertvárosi verandára és egyszerre robban ki hatalmasat dördülve a csöndes éjszakában - ott fekszik az eb leterítve. Bolenderék félelmei egyáltalában nem voltak alaptalanok. És az eset egyúttal azt is leleplezi, hogy milyen félénk vagy milyen megfélemlített emberek voltak. Nincs ugyanis semmi nyoma, hogy valaki is számon kérte volna a kutyát a vadászpuskás szomszédon. Vagyis drámai, sıt katasztrofális történelemkép bontakozhatott ki a gyermek elıtt. Ez a kép arra a feltevésre épül, hogy minden szeretetteljesen kedves, csöndes utca végében eleve ott leselkedik az abszurditás csonka réme. Könnyen lehet, hogy azok a nagy, szürke apátia-felhık, amelyek majd felnıtt korában olykor reátelepszenek, az a tőrhetetlen fásultság és zsibbadás, amely egy álló esztendıre megülte a lelkét, amikor Millerrel szétmentek, könnyen lehet, hogy mindez ugyanannak a reflexnek a megnyilvánulása volt, amely akkor alakult ki, amikor Tippyt gyászolta, aminthogy az is ide vezethetı vissza valószínőleg, hogy a kutya elvesztése után okos kis jó tanulóból lecsúszott közepes, átlaggyereknek. Az ugyanis tény, hogy az iskolában minden tekintetben átlagos teljesítményt nyújtott, valamint az is, hogy félénk gyereknek tartották. Bátor és merész csak otthon volt, azaz Bolenderéknél. De hát az iskola mint intézmény nyilván ahhoz a bizonyos másik világhoz tartozott, ahol nagy és hatalmas férfiak vadászpuskával az ölükben üldögélnek a verandákon. Lehet, hogy dadogni is akkor kezdett? Hiszen a beszéd képességének elsı örömét ötéves korában nyilván a kiskutyának gügyögve, füttyent-getve élte át - most, hogy a kutya nem volt többé, mi öröme telhetett volna a beszédben? 48 Gladysnek végre-valahára sikerült összekaparnia annyi pénzecskét, hogy letegye az elıleget egy Highland Avenue-i, azaz hollywoodi kis családi házért. Aztán elsı dolga volt, hogy két szoba kivételével az egész házat kiadja egy angol házaspárnak, akik szintén a filmnél voltak, akárcsak ı; a férj George Arliss dublóre volt, az asszony meg úgynevezett „úri
statiszta", ami azt jelentette, hogy meggyızı látványt nyújtott elegáns estélyi ruhákban is. (Minthogy a lányuk pedig Madeleine Carroll dublırje lett, igazi „bezzeg" család voltak Norma Jeannek -hiába, ha dolgozni kell, az angolok mindig tudják, hogy kell helyezkedni. Miután ekképp megvetette az új élet gazdasági alapjait, Gladys beköltözött kislányával a ház két fennmaradt szobájába. Véget értek az Idával töltött évek. A kisvárosi Hawthorne-ból felkerült Norma Jean számára olyan érzés lehetett Hollywoodba költözni, ahol majd tizenhárom év múlva kezdetét veszi színésznıi pályája, mint amikor valaki a földi nehéz-kedés törvényei közül egyszeriben a súlytalanság állapotában találja magát. Vagy épp ellenkezıleg? Az angol házaspár nem volt sem különösebben züllött, sem különösebben elvetemült — egyszerően csak ittak, dohányoztak, fennhangon tárgyalták a filmgyári ügyeket, közben folyton a lemezjátszót nyúzták, látványosan unatkoztak és természetesen elképedve, sıt megütközve hallgatták, amikor Norma Jean rázendített a „Jézus szeret engem"-re. Azonkívül pedig a lányukhoz rendszeresen nagy társaság járt, semmi több - de ez is épp elég nagy megrázkódtatás lehetett, ráadásul a másik megrázkódtatáshoz, hogy a Bolender-ház légkörébıl, ahol a szesztilalmi idık házi kisüstije volt a bőnök bőne, olyan házba került, ahol csiszolt modorú, elegáns emberek jártak ki-be, s láthatólag mit sem zavarta ıket, hogy 49 esetleg elkárhozhatnak, alkalmasint pedig nyilván arra is megkérték a kislányt, hogy hozza már ide azt a palackot. Mindennek tetejébe pedig megtelt körülötte a lég angolos akcentussal, ami szintén nem maradhatott hatástalan a kislányra. Noha Marilyn sohasem beszélt angolos hanghordozással, valami angolosság mindazonáltal mégiscsak kiérzik a beszédébıl - bár meglehet, ez csupán annyi, hogy tudatában van, az ízlelgetve kiejtett szavak többet mondanak és hatásosabbak, ami persze érzıdik minden ízes déli akcentuson is. Az amerikaiak általában csak azért nyitják ki a szájukat, hogy közöljenek valamit, míg a jobbfajta angol akcentussal beszélı ember mindig nyomatékot ad azoknak a szavaknak, amelyek a közlendın kívül az illetı személyiségét is kifejezik. Marilyn tehát alighanem ettıl az angol házaspártól leste el, hogyan lehet egyazon lélegzettel nemcsak magát a puszta gondolatot, hanem annál valamivel többet is kifejezni. Filmjeiben rendszerint mindig egyszerre két dolgot mondott. A Hét év vágyódásban [The Seven-Year Itch] például, amikor lehuppan a földre a zongoraszékrıl és rögtön siet megnyugtatni Tom Ewellt, hogy azért ne legyen lelkiismeret-furdalása, hiszen ı már
hozzászokott, hogy a férfiak kikezdjenek vele, egyszerre szıke, telt idomú, kívánatos és anyaian megnyugtató jelenség a cingár, bendzsó-hangon citerázó Tom Ewell számára, egyúttal szinte megtestesíti a nık távoli és ismeretlen birodalmának királynıjét is, akinek országában az az örök nıi értetlenség székel, mely a férfiak bolond izgágasága láttán mindig elıcsodálkozik. „Mi lehet bennem, amitıl ezek így megkergülnek?" mondja ugyanis ugyanazzal a lélegzettel. Ezért nevetünk a jeleneten. Amikor felismerünk egy paradox igazságot, de az érzékelés csak addig tart, amíg az újdonsága élteti és nem addig, hogy hatására kénytelenek legyünk megváltoztatni a véleményünket 50 akkor nevetünk. Ebben a jelenetben Monroe azt az igazságot világítja meg a számunkra, hogy a mindenütt jelenvaló, mindenkire egyaránt ható (és persze mindenki számára egyaránt elérhetı!) szexuális vonzerı éppenséggel valaminek a hiánya. De amint ezt megértjük, huncut kis hangocskája, mely oly tökéletesen uralkodik a benne rejlı paradoxonokon, már át is csúszik valami újabb, nemkülönben furfangos kétértelmőségre, dupla fedelő értelmezésére valami olyasminek, ami addig egyértelmőnek tőnt. Nekünk tehát nem marad idınk arra, hogy elgondolkozzunk - ehelyett egyszerően kacagunk. S meglehet, eközben a gyermekkorában hallott angol akcentus hatását élvezzük. Biztosat persze aligha fogunk tudni valaha is. Mindenekelıtt át kellene nyálazni a régi George Arliss-filmek fizetési listáit, kikeresni róluk az illetı angol házaspár nevét, hogy aztán valószínőleg az derüljön ki róluk, hogy rég meghaltak mind a ketten. Akkoriban voltak körülbelül hatvanévesek - ma százévesek lennének. Amellett pedig Norma Jean akkori életének rejtélyei közül voltaképp ez a legcsekélyebb. Gladys ugyanis nem sokáig marad együtt a gyermekével. Alig három hónap múltán az anya megırül és a szó szoros értelmében beviszik - de most már csakugyan egy Chaplin-film jelenetei peregnek a szemünk elıtt - a norwalki állami ideggyógyintézetbe, ahol az anyja is végezte. Gladys valószínőleg már évek óta kizárólag akaratereje révén ırizte meg elméje épségét, a nagy terv érdekében magára parancsolt fegyelem segítségével. Ez a nagy terv azonban most egyszeriben testet öltött egy kislány képében, aki ott téblábolt a házban, elnézte az italozó embereket, a „Jézus szeret engem"-et énekelgette, szombatonként pedig beült a moziba és az égvilágon semmi köze nem volt a szülıanyjához, legföljebb néha-néha sután átölelte a nyakát. Bátran megkoc51
káztathatjuk a feltevést, hogy ez a viszonylag nyugodalmas állapot egyszerre meggyorsította Gladys régóta lappangó depressziójának kialakulását és végül is felszakította azt a vékony hártyát, amit a lelkében megbúvó csapdák és lobogó kis lángok fölé borított oltalmul. Egy reggel arra ébredt, hogy nem képes bemenni dolgozni, olyan levert - rémképek szakadtak rá. Aztán elkövetkezett a robbanás is. Az angol házaspár tehetetlen és tanácstalan volt. Végül is felhívták a kórházat, s Gladyst az ápolók fékezték meg; oda kellett szíjazni a hordágyhoz, csak úgy lehetett elszállítani. Az iskolából hazatérı Norma Jean-t a férj fogadja s megpróbál hozzá kedves lenni: „Az anyukád ma megbetegedett, kórházba kellett mennie." Norma Jean majd csak felnıtt korában fogja megtudni, hogy mi baja is volt tulajdonképpen Gladysnek, akivel csak tizenkét év múlva kerül újra egy fedél alá. Gladys élete kisiklik a társadalom merítıhálójából. Norma Jean is az intézményesített élet peremére kerül. Az angol házaspár egy darabig (majdnem egy kerek esztendeig) még a gondját viseli, de közben el kell adogatniuk Gladys bútorait, hogy legyen mibıl fizetni az adókat meg a ház részleteit. Még a ház büszkeségét, a hófehér zongorát is kénytelenek eladni, amely pedig állítólag valamikor Frederick Marché volt s amit Gladys egy árverésen vásárolt a kislányának, hogy azon tanuljon meg zongorázni. (Még Bo-lenderék nevelték, amikor az elsı zongoraleckéit vette bizonyos Marion Miller nevő zongoratanárnıtıl; a véletlen keze sztár korában újra az útjába löki ugyanezt a zongorát, Marilyn meg is vásárolja és New Yorkba viteti a közös lakásba, ahol Millerrel laknak - a véletlenek egyébként, egész élete során úgy teremnek az útjában, mint a gyilkos kalaposgomba az erdei ösvények mentén.) Amikor már nincs több eladni való a házban és 52 a kedves angol házaspár is egyre ritkábban kap munkát- 1934-ben súlyosan rátelepszik Hollywoodra a nagy gazdasági válság - úgy határoznak, hogy hazaköltöznek Angliába. Norma Jeant szomszédok fogadják magukhoz, bizonyos Giffenék, akik annyira megszeretik a kislányt, hogy már örökbe is akarják fogadni, amikor kiderül, hogy Mississippibe kell költözniük, mert Mr. Giffent oda szólítja a munkája. Ám Gladys még az elmegyógyintézetbıl is nemet mond. A gyermek tehát árvaházba kerül. Az egyetlen kapocs, amely a múltjához főzi anyja legjobb barátnıjének minden heti látogatása; Grace McKee a Columbia filmtárában dolgozott, ıt nevezte ki a bíróság Norma Jean gyámjává. Sőrőn felidézett pillanat, amikor Norma Jean elıször átlépi az árvaház kapuját;
soha még ilyen szentimentális jelenetet, amióta Charles Dickens leírta azt, hogy „Bocsánat uram, nem kaphatnék még egy kicsit?" Mutatványképp, hogy hogyan díszítették fel e történelmi pillanatot a fizetett életrajzírók légiói, íme egy rövid szakasz Guiles máskülönben visszafogott szövegébıl: Norma Jean elolvasta a kapu tisztán kivehetı feliratát: „Állami Árvaház, Los Angeles". Beléhasított a felismerés, hogy hiszen 6 nem árva. Neki még él az anyukája. Valami szörnyő félreértés történhetett. Megvetette a sarkát, nem akart bemenni. Úgy kellett erıszakkal bevonszolni a nagy elıcsarnokba. „Én nem vagyok árva!" -sikoltotta. Sikolyait a csarnok túlsó végében nyíló kapu mögött álldogáló gyerekek is hallották ... A következı néhány mondatból kiderül, hogy a valóság azért nem lehetett ilyen drámai: „... éppen ebédidı volt. Néhány gyermekarc feléje fordult; Norma Jean elbizonytalanodott és elhallgatott." A maga mércéje szerint persze rettenetes dolgokat élt át Norma Jean az árvaházban, de azért ne gondoljunk semmi dickensi szörnyőségre, a kiszolgáltatott árvák 53 Fagin- és Scrooge-féle kizsákmányolására; inkább csak az történhetett vele, hogy lassan és türelmes egyhangúsággal szépen felmorzsolták az egóját. A Los Angeles-i Árvaház, ahová Grace McKee bevitte, egyáltalán nem gyermek-rabszolgák robotoltatá-sára épített gyárüzem volt - mint Marilyn sejttette a sajtó számára kiagyalt történeteiben - hanem egyszerően csak közönséges, ingerszegény környezet. Az intézeti élet unalma persze nem maradt rá hatástalan, s ez annyira meggyőlöltette vele az árvaházat, hogy a gyermekkoráról szóló mesékben összevissza hazudozott róla. Persze az is igaz, hogy az ilyen intézetekrıl - bármiféle intézetrıl - szinte nem is lehet igazat mondani, hiszen minden intézmény akkor mőködik jól, ha a bennlakók közül senki sem árulja el az igazságot. Az igazság elmondása ugyanis mindenféle bürokratikus nehézségeket támaszt, homokot szór a gépezet kerekei közé, és szükségképp elvezet bizonyos kérdésekhez - amelyek viszont szükségképp elvezetnek oda, hogy valaki felteszi azt a forradalmi kérdést is, hogy „Mi jogon létezik és uralkodik fölöttünk ez az intézmény"? A hazugságokban ellenben az tükrözıdik, hogy válaszokra nagyon is szüksége van a gépezetnek, persze nem akármilyen, hanem bizonyos fajta válaszokra. „Hogy érzi magát ma a mi kedves növendékünk? - Remekül, igazgató úr." A kérdezı még fel sem tette a kérdést, már hallja is a választ; a gépezet számára pedig semmi sem fontosabb, mint a helyes válasz után haladéktalanul rátérni a következı kérdésre. Vagy továbblépni a következı növendékhez, aki majd persze
szintén hazugsággal fog felelni a kérdésre. A bennlakókat minden intézetben valami hamis örömmel tölti el, hogy ekképpen sikerül átejteniük az intézetet; holott valójában épp a hazugságaikkal teremtik meg a közösségben azt a bizonytalansági érzést, amely fegyelmezhetıkké teszi ıket. Vagyis 54 ha van valami, amiért valaki joggal hibáztathatja az árvaházat, akkor az éppen az, hogy az intézet megrögzött hazudozóvá tette, hogy felerısítette jellemének azokat a vonásait, amelyek a titkolózásra hajlottak. Tegyük fel, hogy Norma Jean még ennél is súlyosabb eset lehetett. Eleve valamelyest labilis lélek volt (tekintve a felmenıi közt sőrőn elıforduló elmeháborodottakat), akire valószínőleg álmatlanság várt (Dellának köszönhetıen), és aki bizonyosan nagy traumát élt át kiskutyája lemészárlásakor, meg lehetünk gyızıdve tehát, hogy az árvaházban eltöltött huszonegy hónap alatt valószínőleg a boldogságra való képessége sérült meg a leginkább. De persze nem azért, mert „száz tányért, száz csészét, száz kést, villát, kanalat kellett elmosogatnia naponta háromszor a hétnek mind a hét napján ... s aztán fürdıkádakat tisztára súrolni és vécécsészéket pucolni nyeles kefével" összesen heti tíz centért, ami a konyhai kisegítı munkáért járt a bentlakóknak. Zolotow megkereste az intézet igazgatónıjét, Mrs. Ingraha-met, aki több mint húsz évvel késıbb így nyilatkozott: „Fogalmam sincs róla, miért mesél Miss Monroe ilyen szörnyő történeteket rólunk. De hát az újságok kinyomtatják minden szavát, ami csak az eszébe jut. Pedig nem igaz, hogy nekünk dolgoztatnunk kell a gyerekeket. Huszonegy fınyi személyzetünk van, és minden tízes csoportnak külön házimamája. A konyhai személyzet is bıségesen el tudja látni az összes konyhai munkát. Kisebbfajta feladatokat viszont persze hogy adunk a gyermekeknek, de ezeknek az elvégzéséért fizetséget is kapnak. Csakis azért tesszük azonban, hogy hasznosnak érezze magát az a gyerek, hogy érezze a személye fontosságát, meg hogy rendelkezzék valami kis pénzecskével is, amit úgy költhet el, ahogy neki tetszik. Marilyn meséje, hogy napjában háromszor edényeket kellett mosogatnia, egyszerően ostobaság. Egy gyerek négy óra alatt se végezne annyi edénnyel. Hogy lett volna ideje akkor iskolába járni, elkészíteni a házi feladatot és kilencre ágyban lenni, amikor nálunk a lámpaoltás van, ha ennyi edényt kellett volna elmosogatnia napjában háromszor?" 55 „Mennyi volt az az edény, amit elmosogatott?"
„Marilyn, kérem, egyáltalán nem mosogatott, aminthogy vécét sem pucolt soha. Legföljebb törülgetni segített, heti egy órában. Egy órában! Ez volt minden. Persze az magától értetıdik, hogy az ágyát saját magának kellett bevetnie, és a saját szobasarkát is magának kellett takarítania. De tényleg ez volt minden." „És mennyi fizetést kapott ezért?" „Nem lehet igazából fizetésnek nevezni. Számunkra sokkal egyszerőbb volna, ha kezükbe nyomnánk a gyerekeknek minden héten tíz cent zsebpénzt, hiszen nekünk igazán nem köny-nyebbség, amikor bejönnek a konyhába kisegíteni, mert igazából csak gátolják a munkát. Útban vannak, az az igazság. Mi azonban abból indulunk ki, hogy jót tesz a gyereknek, ha megkereshet heti öt centet. - Marilyn annak idején annyit kapott -mert erkölcsileg megerısíti. Érzi, hogy helye van a világban. Soha, semmilyen intézet nem pótolhatja a családot, de még a jó nevelıszülıket sem. Ezzel mi is tisztában vagyunk. Tudjuk, hogy a mi gyermekeink is szenvednek, mert úgy érzik, hogy ıket mindenki eltaszította magától. Azért látjuk el ıket kisebb-nagyobb feladatokkal és azért kapnak érte pénzt, hogy büszkék lehessenek magukra. Azóta is követjük ezt a módszert." A gyerekek nyilvános iskolába jártak, csoportosan mentek és csoportosan tértek haza, s ezáltal kiríttak a többi gyerek közül, látszott rajtuk, hogy ık intéze-tiek, egyenruhát azonban nem viseltek - Norma Jean például rakott szoknyában és pulóverben járt. Igaz, hogy közös hálótermekben laktak, de a szobáknak nagy ablakai voltak, amelyeken szabadon áradt be a napfény és a levegı. Valamennyiüknek megvolt a maga külön ágya és fiókos szekrénye. Öt hektárnyi kertje is volt az intézetnek, ahol szabadon játszhattak, volt hinta, libikóka, nyújtó és homokozó. Zolo-tow még egy úszómedencérıl is említést tesz! A házban játékszerek; társasjátékok várták ıket, rádió és lemezjátszó, volt egy díszterem is és kis háziszínpad. Azt hiszem, a személytelen olajfestékhangulat, a közös helyiségek sőrő levegıje és a tömeg-koszt íztelensége ma bármelyik amerikai egyetemi kollégiumban nyomasztóbb lehet - legalábbis az utóbbi idıkben épült kollégiumokban. 56 (Egyébként az árvaház, amelyben Norma Jean lakott, nem egyetlen, nagy épület volt, hanem több pavilonból állt, melyek építészetileg még akár szépnek is mondhatók.) Nem voltak kegyetlen, vad büntetések — csak maga az árvaház létének brutális valósága volt büntetés -, hogy minden gyengéd érzés mélyén csak a semmi üressége kongott. Minden tíz kis árvára jutott egy házimama - hol van az az intézet, amely ennél többet
megengedhetne magának? - mégis micsoda versenyfutás lehetett azért a szeretetért, ami egyetlen asszonytól kitelhet, aki lüktetı szívének kicsinyke tortáját kénytelen tízfelé vágni! Milyen kevés juthat egyre és mégis micsoda könyörtelen könyöklés folyhatott a gyerekek között, ha valaki oda akart tolakodni a szeme elé egy kis dicséretért, hányszor lett azé a jutalom, aki a legügyesebben hazudott, mert soha nem feledhette, egyetlen pillanatra sem a hátraszorulók tökéletes magányát. Az az igazi borzalom, hogy a gyermekbıl fokról fokra, lassacskán még az az érzés is kivesz, hogy legalább a tulajdon testében csakugyan ı maga lakozik. Hiszen az intézetben a gyermek a társadalmi jelenték-telenség legalsóbb fokán él - a felügyelık hajlamosak rá, hogy egyszerően átnézzenek rajta, mintha a gyermek bizonyos mértékben csakugyan áttetszı lenne. A tér, amit a világban betölt, merıben elhanyagolható! Monroe egyik szellemesebb megjegyzése, amit a goromba emberekrıl mondott, így hangzik: „Mintha azt képzelnék, hogy az ember maga nincs is ott a ruhájában." Csakugyan, akinek a legkomi-szabbul ment a sora, az az árvaházban tényleg csak egy ruhadarabjairól felismerhetı leltári tétel volt. Ha pedig így eltörpül az egó, akkor a játék órái is szükségképp kiüresednek. Kicsodán gyız, ki fölött diadalmaskodik akkor az ember? Mint egy orgia, amelynek a végén mindenki elernyed, kihuny. Ki gratulál akkor az embernek? Kis csöndek és hallgatások vájják egy57 re nagyobbra a belsı őrt. Nem kell tovább keresgélnünk, honnan az az üresség, amikor a szexet ábrázolja a szerepeiben (amitıl persze, paradox módon, csak annál kívánatosabbnak tőnt, hiszen azt sugallta, hogy nemisége mindenki számára egyformán megnyílik), hiszen ez az őr már ott formálódott benne, amikor megtanulta tőrni az apátiát és a bénultságot, amely az árvaházban telepedett rá a huszonegy hónap alatt, kilencéves korában, tízéves korában, s aztán tizenegy is lett, de még mindig az árvaház foglya volt — rátelepedett az unalom megszokásának szörnyő leple, a megszokássá vált unalom, ami egyértelmő azzal, mintha azt mondanánk, hogy pszichéjében valami gyökértelen neheztelés, sértıdöttség vette át a fı hatalmat. Hogy képtelen volt pontosan betartani a megbeszélt idıpontokat, hogy képtelen volt memorizálni a szerepeit, vagy hogy sosem volt képes a gyors koncentrációra - mindezek a szakmai hibák, amelyek miatt gyilkos csatákat vívott a filmstúdiókkal - mind-mind a huszonegy hónapig tartó árvaházi lét unalmából erednek. Ezekben az években alakul ki benne az a pusztító ösztön, hogy kiölje a szerelmet maga körül. Jövendı életének csıdjei mind ezekbıl az évekbıl származnak. Sıt.
Két lélekkel jövünk a világra, s ekképp hasonlatosak vagyunk a kéttörzső fákhoz, s az egyik személyiségünk az elıttünk való életbe merül, míg a másik mint valami gyökérzet, még tudattalanul emlékszik a korábbi létre, amelybıl származunk - ami nem ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy mivel lelki életét mindegyikünk két lényegileg más személyiség pillérjére építi fel, valamennyien skizofrének vagyunk a szó ódivatú értelmében. Két személyiség, egyazon emberi lényben bizonyára jobban fel tudja mérni az ıt ért élményt (aminthogy a térlátáshoz is két szem szükségeltetik), feltéve, hogy a két személyiség többé-kevésbé egyazon irányba tekint. A lélek hasadt58 sága azt jelenti, hogy a mindenkiben benne lakozó két személyiség egyike megtagadja, hogy bármi közösséget is vállaljon a másikkal. Ha van értelme ennek a feltevésnek, akkor azt is feltételezhetjük, hogy az árvaházi körülmények akképp hatnak az ilyen leiekre, hogy az egyik személyiség túlzottan színtelen lesz, a másik pedig a kívánatosnál csillogóbb. És minthogy az árva evilági élete szükségképp sivár, a fantáziával felépített másik élet - mintegy kárpótlásképp -, könnyen elhatalmasodhat rajta. Közhiedelem, hogy a maguknak való, visszahúzódó emberek képzeletvilágukban élénk, színes életet élnek. Csak épp azt nem vesszük talán tekintetbe, hogy aki összezárva él tulajdon fantáziája szárnyaló teremtményeivel, könnyen narcizmusba vész. E puszta szóból azonban még nem derül ki, micsoda hermetikus börtön az ilyen önszerelmi viszony, vagy hogy milyen mélységesen képtelen az ilyen ember bárki mást is szeretni önmagán kívül, vagy legfeljebb csak mint önnön színes álmait feltétlen szolgáló rabszolgát. Minthogy minden szerelemgyerek hajlik a narcizmusra - hiszen az egyik szülı hiánya olyan romantikus rejtelmeket gerjeszt, melyek az emberben magában rejlenek, az ént kormányzó két tudat valamelyikében -, a majdani Marilyn Monroe eleve a narcizmus felé vezetı úton indul meg. Az árvaházi élmények csak továbblökik ebbe az irányba. Amikor kijön az árvaházból, már valódi árva — ami azt jelenti, hogy túlélı -, ami más szóval azt jelenti, hogy szükségképp önnön magával kell szerelmi viszonyra lépnie. Ha igaz az, hogy legalábbis a boldog családokban a gyermekekben olyan személyiség fejlıdik ki, amely az otthon légkörében jobban érvényesül, jobban kibontakozik, mint a külvilágban - hiszen az otthon nyilvánvalóan biztonságosabb és több biztatást ad, mint a külvilág - akkor a túlélı pszichológiájáról ennek épp az ellenkezıje mondható el. Az 59
otthon ingersivatagában szürke és csöndes, magának való, míg odakinn, a nagyvilágban egyszerre csillogó lesz, de legalábbis megvillan benne a dicsıség és diadal lehetısége. A csaták hısei is ilyen túlélık. Most már akár magunk mögött is hagyhatnánk az árvaházat, néhány tényt és egy véletlent azonban még érdemes feljegyeznünk. Minden életrajzíró megemlíti, hogy a gyermekotthon telkével átellen-ben egy filmstúdió telepe terült el - Norma Jean ágya az ablak mellett állt, fektében is erre látott, ha kinyitotta a szemét. Éjszakánként bevilágít hozzá a lüktetve villogó neonfelirat: „RKO". Tizenhat évvel késıbb az RKO finanszírozza majd az Éjszakai összecsapás [Clash by Night] címő filmjét. Még annyit, hogy tartósabb barátságokat nem köt az árvaházban és nem is igen hagy maga mögött emlékeket. Az értesítıben az áll róla, hogy teljesítménye „elégséges", kedélye „vidám és napsugaras" - még itt is! -, a magaviselete pedig „dicséretes", „készséges". Norma Jean hazudott és elevenebb arcot mutatott a világnak, mint ami valódi érzelmeinek posványos tavától kitelt volna, az árvaház pedig készséggel viszonozta a hazugságot szintén hazugsággal - nyájas jelzık és jó bizonyítványok hazugságával. Nem hihetı ugyanis, hogy ezek az értesítık az igazságot tartalmazzák. Máskülönben mi magyarázat volna arra, hogy utóbb olyan leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy csupa hazugságot mondjon az intézetrıl? És mi magyarázatot adjunk akkor a szökési kísérletre? Van egy új szokása is, ami sok mindenrıl árulkodik. Itt az intézetben festi ki magát elıször. Grace McKee, Gladys barátnıje, aki szombatonként meglátogatja, kiviszi a városba, és megvendégeli egy turmixra, bemegy vele egy boltba, vesz neki valami apróságot, elviszi egy moziba - a kislány úgy imádja a filmeket, ahogy a nyomorékok csüngenek az éle60 ten egyetlen jó nap reményében - és a lopott örömök teteje: „megengedte neki, hogy kipróbálja a rúzsát". Micsoda változás! Most - a tükörbe pillantva -most pillantja meg azt az arcot, amellyel majd szerelembe esik? Grace még egy dauerolásra is meghívja. Az imádott kedves a haját fodrászoltatja. Guiles egy szexuális szépséggel teli képet villant fel elıttünk, merıben ártatlan, de erotikus szépség önti el: Az igazgatónı - aki érzékenyebb lélek volt, mint Norma Jean házimamája - egy szombat reggel behívta a kislányt az irodájába. A fıépület utcai frontján volt az irodája, egy sarokszobában; hatalmas, fényes íróasztala mögött ülve fogadta, a lábánál kis pekingi pincsije heverészett. Norma Jean félve lépett be az irodájába, mert arra gondolt, hogy biztosan elkövetett valamit, ami eljutott az igazgatónı fülébe és törte a fejét, vajon
mi is lehet az oka, hogy az irodába hívatják. „Milyen szép bıröd van, kedvesem" - szólította meg az igazgatónı. Norma Jean olyan zavarba jött ettıl a kedves bóktól, hogy elvörösödött és lehajolt megsimogatni a kiskutyát. „Maradj csak így egy picit" - mondta az igazgatónı, majd elıvette a púderes dobozkáját és hozzálátott, hogy a finom, illatos porral gyengéden behintse Norma Jean arcocskáját. „Most nézd meg magad a tükörben" mondta. Norma Jean felkelt és odament a falon függı szép, antik tükörhöz. Arca szépségesen lágy volt, és sima, mint az alabástrom - akárcsak az édesanyjáé valaha. „Mivel ma szombat van, nem kell lemosnod, egész nap rajtad maradhat." Zolotow, aki ugyanezt az esetet azokban az években vetette papírra, amikor Marilyn egy gyöngyhalász szenvedélyével kutatta élete mélyén a legendát, így adja elı a történetet: Négy vagy öt hónappal azután, hogy beköltözött az árvaházba, Norma Jean mély depresszióba süllyedt. Egy szürke, esıs napon kezdıdött. Esıs napokon máskor is mindig eszébe jutott az édesapja, és elfogta a vágy, hogy menni kellene, elmenni innen, vándorolni. Az iskolából hazafelé tartva kilépett a sorból, elmaradt a többiektıl, aztán futásnak eredt. Maga sem tudta, hová fut, merre, s csak bolyongott céltalanul a zuhogó esıben. Egy 61 rendır talált rá végül, aki bevitte az órszobára. Innen kísérték haza a gyermekotthonba, Mrs. Dewey irodájába. Mindenekelıtt száraz ruhát adtak rá. Azt hitte, most verést kap. Ámde nem ez történt; Mrs. Dewey átkarolta a vállát és így szólt hozzá: „Milyen csinos vagy". Aztán elıvette a púderdobozát és bepúderezte Norma Jean orrát és arcocskáját. Marilyn 1950-ben mesélte el ezt a történetet Sonia Wolfson-nak, a Twentieth Century Fox reklámszakemberének, majd bizalmasan hozzátette: „Akkor éreztem elıször életemben, hogy valaki szeret, soha azelıtt senki sem vette észre, hogy arcom van, hajam van, hogy vagyok." Tegyük fel, hogy az eset - valamilyen formában -csakugyan megtörtént. Ugyanis ahogy a púder az arcára kerül és az arc megjelenik a tükörben, egy villanásnyira megpillantjuk a jövendı mővészt, amint megfogamzik benne a nagy terv a perc megvilágosodásában - hiszen az ember akarata eszközévé változtathatja magát, és nem kell hozzá más, csak egy kis festék! „... senki sem vette észre, hogy arcom van, hajam van - a színésznı legfontosabb kellékei -hogy vagyok ..."
62 NORMA JEAN A különféle nevelıszülıkrıl, akikhez az árvaház után került, nem sok mondanivalónk van. M. Zolotow szerint összesen hét, vagy talán nyolc családnál is lakott, de hát nála meg is erıszakolják kilencéves korában, ı ugyanis Marilyn Ben Hecht gyermekkorából dolgozott, amely adatok helyett könny áztatta faktoidokból szı színes szivárványt. Padlósikálásokról, térdepelve átimádkozott éjszakákról olvasunk benne, vallási tébolyba esett asszonyokról, hajkefével való verésrıl, és hogy megvádolták, hogy ellopott egy igazgyöngy nyakláncot, amirıl Marilyn így nyilatkozott: „Sose fogom elfelejteni azt a szégyent, a megaláztatást, a megbántott-ságot." Szombat esténként a (faktoid) család, melynél lakott, arra kényszerítette, hogy utolsónak füröd-jék a többiek piszkos fürdıvizében! Micsoda képzelıerı: tudta, hogy a hótiszta Amerika e szörnyő megmerítkezés után mindent és bármit hajlandó lesz megbocsátani neki. Csak Richard Nixon ismeri még így az amerikaiakat! Kapott egyszer Grace McKee-tıl egy féldollárost - állítólag - de elkobozzák tıle, mert bepiszkolja a ruháját. Az egyik helyen ablaktalan kis kamrában áll az ágya, és a ház leggazdagabb bérlıje fölcsalja a szobájába, ahol megerıszakolja. Igen, mindez ott olvasható Zolotownál (Hecht után szabadon) és természetesen mindebbıl egy szó sem igaz. Elsı férje, Dougherty szerint, aki rendır lett, Marilyn szőz volt, amikor összeházasodtak. Az ı szaván kívül persze más bizonyítékkal nem 63 rendelkezünk és az ember sose bízzon meg egy rendırben, de hát hová fér be az életébe ez a dúsgazdag albérlı, ha egyszer elsı hét évét Bolenderék-kel élte le, azután pedig majdnem két évig az angol házaspár viselte gondját? Sokkal valószínőbb, hogy a megerıszakolás története onnan ered, hogy Marilyn pontosan tudta, Ida Bolender varrógépébıl meg az angol házaspárból, akik nyelvhelyességre oktatták, aligha kerekedik ki valami kellıképp vonzó reklám-sztori. A valóság anyagából nemigen futotta volna többre egyetlen mondatnál. A sokkal kevésbé látványos igazság - ha Guilesra hagyatkozunk - úgy fest, hogy az árvaház elıtt Norma Jean három családnál lakott: Bolenderéknél, az angol házaspárnál és a jómódú Giffenéknél, akik szerették volna örökbe fogadni, de aztán elköltöztek Mississippibe; amikor tizenegy éves korában kijött az árvaházból, még két másik helyen volt nevelıszülıknél, íme, Guiles beszámolója az elsırıl, mely „egy comptoni házaspár otthona volt, akik a férj által elıállított bútorfény árusításából
éltek": Az asszony a nap nagy részét az öreg, ütött-kopott Chevroletben töltötte, és Norma Jeant is mindig magával vitte. Nyár volt, és a kislány késıbb úgy emlékezett vissza erre a vakációra, hogy reggeltıl estig úton voltak, járták a távoli kis vegyeskereskedéseket és rossz mellékutakon zötykölıdtek ... Nem volt kibúvó. Norma Jean még a reggelijét majszolta, az asszony már kinn a garázsban sürgölıdött, rakodta be a kocsi hátsó ülésére a fehér folyadékkal töltött kis palackokat. Marilyn emlékeiben minden reggel azzal kezdıdött, hogy felzúgott az öreg motor fülsértı hangja és ı már hallotta is az asszony sürgetı kiáltását, minden áldott reggel ugyanazokat a szavakat: „Norma Jean! Indulás! Kulcsra zárd magad után az ajtót!" Egy hónap se telt bele, és Norma Jean a legapróbb kis település nevét is ismerte egész Los Angeles megyében. Végül is fellázadt és panaszkodására Grace McKee más nevelıszülıket keresett neki. Új helyét Norma Jean még az elsınél is jobban utálta és azt kérte, 64 hadd menjen vissza az árvaházba. Grace McKee számára nem lehetett könnyő a döntés, de végül is rászánta magát, hogy magához vegye a kislányt. A dilemmája túlnyomórészt abból származott, hogy épp akkor ment férjhez, méghozzá egy tíz évvel fiatalabb férfihoz, Erwin „Doc" Coddardhoz, egy kutatómérnökhöz, akinek nemcsak álmai és nagy tervei voltak, de három gyermeke is az elızı házasságából. Azonkívül pedig ivott is. Félı volt, hogy idı jártával a palackon kívül Norma Jeanre is szemet vethet. Summa summarum, a kislány végül is odaköltözött Grace-hez. Elıbb az Emerson nevet viselı általános iskolába járt, aztán a Van Nuys-i középiskolába, az osztályzata mindenbıl „C" volt, csak angolból kapott jobbat, számtanból pedig rosszabbat. (Felnıtt korában sem tudott bánni a pénzzel soha, azonkívül pedig notórius késınjövı volt, mert mindig elszámította magát.) A fogalmazást azonban szerette és még versírással is megpróbálkozott. „A kutya, az ember legjobb barátja" címő dolgozatával hom-mage a Tippy - töltıtollat nyert egy iskolai pályázaton és késıbb azt állította magáról, hogy Abraham Lincoln munkássága és élete például igen behatóan érdekelte. A Van Nuys-i középiskolában régi, jónevő diák színjátszócsoport mőködött és amikor Benn W. Levy Art and Mrs. Bottle címő darabjának bemutatására készülıdtek, Norma Jeant is kipróbálták, de végül is alkalmatlannak találták a szerepre. Színészi fellépései tehát
egyelıre otthonára korlátozódtak. Valahány filmet megnézett a moziban, mindet újra meg újra végigjátszotta otthon, a szobájában - hol Marie Antoinette-et {Norma Shearer), hol meg Jeze-belt (Bette Davis) alakította. Mrs. Esther Matthews, az iskolaigazgató titkárnıje tizennyolc évvel késıbb azt nyilatkozta Zolotownak: „Jane Russellre büszkék vagyunk, hogy nálunk végzett, de Marilyn Monroe66 hoz nem sok közünk van, ı nem itt tanulta a színészmesterséget." Mivelhogy észre se vették. Egy-két évvel azelıtt, amikor odaköltözött Grace-hez és Doc-hoz, otthon csak „Egérkének" hívták, mert mindig csak ült egy sarokban meghúzódva és hallgatott, meg se mert szólalni. Vékonyka, vinnyogó hangon nevetett, ami olyan volt, mint az egérke visítása, cincogása, amikor sarokba szorítja a macska és megpróbál kitörni. Késıbb is mindig ilyen visítva nevetett - ami meglehetısen kiábrándítóan hatott, nincs is egyetlen filmjében sem olyan jelenet, amelyben hosszabban kacagna. Ezekben az években kezdıdött kapcsolata Grace Goddard nagynénjével, Ana Lowerrel; alighanem ez volt élete legfelhıtlenebb emberi kapcsolata, valamint a leghosszabban tartó is - 1938-ban kezdıdött és csak 1948-ban ért véget, Ana néni halálával. Ana néni volt az elsı, aki nemcsak gondoskodott róla, de szerette is. Még a most következı faktoidban is megcsillan valami érzelem. Marilyn beszél: „Ana néni megváltoztatta az életemet. İ volt az elsı ember az életemben, akit tényleg nagyon szerettem és ó is szeretett engem. Csodálatos asszony volt. Egyszer írtam róla egy verset és meg is mutattam valakinek; az illetı elsírta magát. Az volt a címe, hogy „Szeretem". Arról szólt, hogy mit éreztem akkor, amikor meghalt. İ volt az egyetlen, aki nemcsak szeretett, de meg is értett engem. İtıle tudtam meg, hogy vannak az életben magasabb dolgok is és ó mutatta meg a hozzájuk vezetı utat, és azt is neki köszönhetem, hogy elkezdtem bízni magamban. És ö sose bántott, soha, egyetlenegyszer sem. Nem is lett volna rá képes. Egész lénye csupa kedvesség és szeretet volt. Ana néni nagyon jó volt hozzám." Hogy milyen lélek volt Ana Lower, az kiderül abból az ajánlásból is, amit egy Norma Jeannek ajándékozott könyvbe írt, nem sokkal a halála elıtt, hetven és egynéhány évesen: „Kedves Norma! Olvasd el ezt a könyvet. A szeretetemen kívül más egyebet nemigen hagyok rád; de a szeretet a síron 67 túl is megmarad, és én a halálban is mindig melletted maradok." A
könyv egyébként Mary Eddy Baker mőve, a Tudomány és egészség a Szentírás tükrében. Ana a Christian Science híve volt, az egyház tanai szerinti gyógyászatból élt és Norma Jeanben is sikerült elültetnie valamelyes vallási hajlandóságot; Norma Jean minden vasárnapot Ana nénivel töltött, aki a Christian Science Churchbe is elvitte magával. 1941ben, amikor egy este Doc Goddard ittasan benyitott Norma Jean szobájába és ölelgetni kezdte a kislányt, Norma Jean át is költözött Ana néni házába, amivel kezdetét vette élete legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb esztendeje. Mire az év lepergett, Norma Jean szexualitása is kifeslett, akár egy pompázó virágbimbó, aminek sok oka volt, egyebek között alighanem az Ana Lowertól tanult Christian Science is. Noha jobb ízléső emberek mindig is elviselhetetlennek találták a Christian Science vallást (már csak nyelvezetének ádáz édeskéssége miatt is: „idd magadba a lelket" és „vesd ki magadból a gonoszt", mert akkor „a titkos hangok egész skálája" feltárja majd elıtted „a diadalmas igazság erejét"), Mary Baker Eddy agyszüleményének lázas, mézesmadzagból és korbácsból font nyelvezete mögött valahol mégiscsak ugyanaz a nagy amerikai szenvedély és vágy húzódik meg, hogy szeljük át a végtelent, törjünk át az amerikai élet indázó dzsungelén, hogy érvényesülhessen az ember lelke. Ugyanebbıl a szenvedélybıl születnek majd ezerszám a pszichózisok Himalájának LSDútikalauzai. Magától értetıdı hát, hogy Marilyn fogékony volt a Christian Science tanaira. Zavarosan örvénylı lelke, melyet egymással semmiféle kapcsolatban nem lévı vágyak és szeszélyesen felbukkanó látomások uraltak, óhatatlanul hatása alá került annak a gondolatnak, hogy „minden emberi szükségrıl gondoskodik az Isteni Szeretet". Hiszen ennek értelmében a jövendı siker nem 68 tehetség, hanem szükséglet dolga. Minél inkább szüksége lesz a sikerre, annál inkább számíthat rá, feltéve, hogy bízhat ösztöne szavában, ami természetesen nem más, mint a Lélek manifesztációja. Vagyis akkor, 194041-ben, ott, Van Nuys-ban, Nyu-gat-Los Angelesben, Norma Jean jószerével afféle ıs-hippi lett, szinte átlényegült áhítatos új hitében, noha mindeközben amerre csak járt, mágnesként vonzotta a férfivágyakat. Mivelhogy idıközben megtörtént a nagy átváltozás is. Valósággal üdvözült nıiességében, szinte szentségként élte át. Ha van istennıje a szexnek, Norma Jeant bízvást papnıjévé avathatta volna. Érdemes még egy percre visszakanyarodnunk az árvaház véghetetlen unalmára. Ez a dermedt mozdulatlanság tulajdonképpen afféle állapot volt, mint az akkumulátoré, amikor töltıdik, úgy alakult át benne a
felgyülemlett sértettség energiává, a nihil magasfeszültségévé. Valahol nagyon mélyen elrejtve lényében, akkor fejlıdhetett ki benne az az érzék, amely mindig pontosan jelezte a hatalmat, de az erkölcsi tartalmak iránt közömbös maradt. Az öntudatlan szenvedély, amely a hatalomhoz vonzotta, olyan erıvel feszítette, hogy ezzel a nyomással a gyomrában nyilván nem is lehetett könnyeden beszélgetni és felszabadultan kacagni más árvagyerekek, túlélık, pszichopaták és a sorból kilógok ehelyett fogtak egy puskát, felmásztak vele a háztetıre, onnan lövöldöztek az utcai járókelıkre. Norma Jean szemébıl tulajdonképpen a hatalom huszadik századi „közönyös és könyörtelen pillantása" néz ki ránk. Ámde a sors úgy akarta, hogy találkozzék Ana Lowerrel és ettıl, valahol pszichéje kohójában összeállt egy kis libidó. Lett-e már valaha is libidó ilyen gyengéd szeretet és ilyen jeges győlölet elegyébıl? Ez a libidó mindenesetre szinte a pórusaiból áradt. Norma Jeanbıl — egy kedves, rendes, egyszerő kis69 lány, aki ugyanolyan, mint a többi lány az utcában, csak éppen úgy sugárzik belıle a szex, ahogy talán még senkibıl. Annyi félbemaradt kezdet után, a nem önnön jószántából megszületett személyiség félkész darabkáiból megszületett serdülóségben szinte ott gyöngyözött a bırén a libidó, mint egy repedt vázából kiszivárgó víz cseppjei. Mire más kamaszok épp hogy felfogják, hogyan is viszonyul ez a hirtelen jött elsı szexualitás a testükhöz és még formátlan jellemükhöz, Norma Jean már el is vesztette azt. İ a bırén hordta hát a nemiségét, míg a kortársai még görcsösek voltak, szenvedtek és titkolóztak. A tudata azt diktálta, hogy rohamra kell küldenie a nemiségét - olyan volt számára a szex, mint a lénye mélyébıl a bırére kirajzó libidó-gyalogság támadása. A szex tábornoka lett, mielıtt még egyáltalán sejtelme lett volna a háborúról. Ebben az idıben kezdte felfedezni magának az arcfestés mővészetét, amiben aztán olyan jártasságra tett szert, hogy még a legjobb hollywoodi sminkesek is tisztelték érte. Ha a többi lány féltékenykedett rá és összesúgott a háta mögött, csak azért is még kisebb fürdıruhát húzott és élvezte a hatást. Mindig a figyelem középpontjában állt. Nemcsak a bırébıl áradt a libidó; létszükséglet volt a számára, hogy ne csak adjon, hanem kapjon is, és ha sikerült magára irányítani a figyelmet, valósággal szivacsként szívta magába az energiát a többiekbıl. Vagyis szexuális vonzereje voltaképp csak környezetének tükrözıdése. Olyan, mint egy tükör, amely visszaveri az ıt bámulok gyönyörőségét. Mint egy kis állat, sosincs csupán egymaga a fényképein - mindig ott van vele együtt egész
környezete is. A középiskola évkönyvében, mely rubrikákba sorolja a lányokat, nem találjuk a nevét sem a „T" - tehetség - sem pedig az „Sz" szépség - alatt. Számára külön rubrikát nyitottak, 70 az „M"-et. MMMMMMMMM - Norma Jean Baker. MMMM. Ebbıl lesz majd a Marilyn Monroe. Nincs az a szők pulóver, amit föl ne húzna és nincs az a szépítıszer, amit ki ne próbálna. Legalább tizenötször mos arcot napjában, és hol Grace, hol Ana viszi el a fodrászhoz, hogy bedaueroltassa egyenes szálú haját. Iskolába menet autódudák kórusa kíséri. „Még a lányok is - mesélte felfigyeltek rám egy kicsit. Hmmm! mondták. Ezzel számolni kell." Nevetve mesélte Dick Merymannek, a Liíe munkatársának, nem egészen két hónappal a halála elıtt. „Egyszerre olyan barátságos lett irántam a világ... hirtelen megnyílt elıttem." Úgy jártak hozzájuk látogatóba a fiúk, mint a méhek a mézre. Egyszerre tizenketten, tizenöten is egy csöndes kis mellékutcában, körülrajzzák a házat, és képesek fejjel lefelé lógni a fák ágairól, csak hogy felhívják magukra a figyelmét. MMMMM. És mégis ... „az az igazság, hogy akármennyire ki voltam festve és akármilyen ingerlıén domborodtak is az idomaim, én mindeközben olyan érzéketlen maradtam, mint egy darab kı ... emlékszem, ébren hevertem az ágyamban éjszakánként és azon törtem a fejem, hogy vajon miért járkál utánam ez a sok fiú." Norma Jean a szex generálisa, és pontosan úgy van ezzel, mint minden más tábornok; a közkatonák érzelmei, szenvedései hidegen hagyják. E korai torzulásra nem tudunk más magyarázatot, csak a menstruációs zavarokat. Már akkor is heves görcsökkel járt, késıbb pedig valóságos kínszenvedés volt a számára, ha megjött a havi vérzése. Zolo-tow leírása szerint 1954-ben nem kevesebb, mint tizennégy doboz fájdalomcsillapító állt a szobájában egy polcon - mindet a menstruációs fájdalmak enyhítésére írta fel az orvos; nem hiszem, hogy lett volna nála gyengébb hitú hívıje a Christian Science egyházá71 nak, mert semminı fájdalmat nem volt hajlandó elviselni, ha akadt szer, ami megszabadíthatta tıle. Bizonyára Ana Lower is nagy jelentıséget tulajdonított ezeknek a menstruációs fájdalmaknak, máskülönben aligha egyezett volna bele Grace Goddard tervébe, hogy férjhez kell adni Norma Jeant, mégpedig mihamarább. Mint a Christian Science híve, Ana valószínőleg nemcsak arról lehetett meggyızıdve, hogy testi fájdalom tulajdonképpen nem
létezik, hanem azt is tudnia kellett, hogy ha mégis rátör valakire, akkor annak jelentısége van - Norma Jeant fölöttébb keresztényietlen vágyak gyötörték. Ana bizonyára érzékelhette, milyen törékeny lehet Norma Jean lelkének egyensúlya és tudatában lehetett, hogy egyik napról a másikra felborulhat ez az egyensúly, mint Gladysszel történt. Talán azt is érezte Ana Lower, hogy ha válságba jut a kislány, ı nem lesz képes azt nyújtani neki, amire Norma Jeannek akkor leginkább szüksége lehet. Ez az egyetlen magyarázata annak, miért nem ajánlotta fel, hogy átvállalja Norma Jean gyámságát, amikor Doc valami elınyös állásajánlatot kapott West Virginiában, ami pedig azt jelentette, hogy Norma Jeannek - hiszen Grace elköltözik Kaliforniából — vissza kell mennie az árvaházba. Ana is úgy látja, hogy a probléma legjobb, megoldása az lesz, ha férjhez megy a lány. De legalábbis nem gátolja Grace-t a terv kivitelében. Furcsa széptevés kezdıdik. Valamikor Goddardék szomszédságában laktak bizonyos Doughertyék, akiknek volt egy Jim nevő fiuk; jóképő, jóvágású, sportkedvelı fiú, aki a Lockheednél dolgozott és akkoriban már elég jól keresett. Már saját kocsija is van; egy kék Ford coupé. Négy évvel idısebb Norma Jeannél és már javában járkál a lányok után - még a Santa Barbara-i Fesztivál szépségkirálynıje is szóba áll vele. Mégis Grace kéri meg a fiút, hogy mintegy neki tett szívességképp, jöjjön el a Doc vállalatánál 72 rendezett bálra és táncoltassa meg Norma Jeant. Akkor persze már épp elégszer fuvarozta haza Norma Jeant a Doughertyéknél tett családi látogatásokról, szintén Grace kérésére; a barátnıjének, a Santa Barbara-i szépségkirálynınek is feltőnt a dolog és meg is kérdezte tıle, „mit akar attól a kis puncimun-citól, hogy folyton vele furikázik". Most mégis, hogy így, szinte akarata ellenére beugratták egy tizenöt éves kislány udvarlójának szerepébe, Dougherty kicsit kényelmetlenül érzi magát; „mint egy gyermekrabló, de csak amíg el nem kezdıdött a tánc". Mert ez az este végül is másként ütött ki. Zolotow így ecseteli Dougherty érzelmeit: Ahogy a lány ráemelte szürkéskék, nedves szemének pillantását, ahogy reszketı ajkakkal, rajongva felnézett rá, Jim úgy érezte magát - ahogy maga fogalmazott - „mint egy nagymenı". Tánc közben tenyerében érezte teste puha kiszolgáltatottságát... Márciusban már együtt jártak..., májusban pedig megvolt az eljegyzés. Grace Goddard mindent megtett, hogy siettesse a folyamatot. Fölkerekedett Ana Lowerrel és meglátogatta Mrs. Doughertyt, akinek
elıadta, hogy a fiataloknak egybe kellene kelniük, mert mint a Christian Science hite tanítja, ketten együtt „üdvözítenék a létet". Ezen a ponton azonban minden beszámolóban felbukkan egy ellentmondás. Marilyn késıbb úgy nyilatkozik, hogy ót egyáltalán nem érdekelte az elsı férje és csak Grace Goddard ösztönzésére ment hozzá, hogy ne kelljen visszaköltöznie az árvaházba. Doc Goddard ellenben azzal kel felesége védelmére, hogy Norma Jean igenis szerelmes volt és „maga kérte Grace-t, segítsen neki kiugratni a nyulat a bokorból, rávenni Jimet, hogy kérje már meg a kezét". Dougherty pedig azt állítja, hogy részérıl „szó sem volt szerelemrıl", egyszerően érdekházasságot kötöttek. Meglehet, csakugyan érdekházasság volt, 73 de aligha Jim érdekébıl köttetett — mert hiszen neki vajon mi elınye származhatott a frigybıl? Minthogy ez ideig minden felbukkanó indíték csak Marilynt és Grace-t ösztökélhette a házasságra, közelebbrıl is szemügyre kell vennünk a Dougherty-családot, nem lelünk-e ott is valami indítékra. 1961-ben Malibuban Marilyn véletlenül összetalálkozott hajdani férje egyik testvérével, Tom Doughertyvel, akivel jó barátságban voltak, amíg Jim és Norma Jean házassága tartott. Amikor Tom Dougherty meghívta, jöjjön át hozzájuk látogatóba, Marilyn ezzel a csípıs megjegyzéssel utasította vissza az invitálást: „És mibe fog kerülni?" Az ír származású család kötelékében eltöltött évek visszhangzanak ebben a megjegyzésben, az örökös spórolás, a nyomasztó józanság és garasoskodás emléke. Vagyis akár azt a képzeletbeli élvezetet is megszerezhetjük magunknak ezek után, hogy elképzeljük azt a bizonyos beszélgetést, amely egyrészt Mrs. Dougherty, másrészt pedig Grace és Ana között lefolyhatott. Mivel Doughertyék munkások, Grace pedig filmtáros és bizonyára - legalábbis a negyvenes évek elejének mércéje szerint - elıkelı és mővelt asszony, aki egy mérnökhöz ment férjhez, a nyilván hangosan soha ki nem mondott ajánlat lényege csak az lehetett, hogy a házasság révén Jim följebb kerül a társadalmi ranglétrán! Ha pedig felmerül ellenvetésként, hogy ehhez viszont egy tizenöt éves kislányt kellene elvennie, aki ráadásul a kelleténél jobban festi magát, ott van kéznél Ana Lower, aki egész elıkelı lényével azt sugallja, hogy ez csupán múló korszak a kislány életében, akibıl, ha felnı, olyan nagyúri dáma lesz, mint a környékbeli lányok egyikébıl se. Ehhez most már csak azt kell feltételeznünk: Mrs. Dougherty olyan asszony, aki eltökélten akarja, hogy a gyermekei vigyék valamire az életben, és máris elıttünk a proletáranya, amint teljes súlyát
74 latba veti a házasság érdekében. Végezetül azonban, hogy teljes legyen a kép, még kétségbe kell vonnunk azt, amit a jövendı vılegény mondott magáról késıbb - hogy annak idején ı mindössze jóképő kamasz volt csupán, aki mindig csak a dolgok praktikus oldalát nézte. Lehetséges persze, hogy Jim képzelıdött, amikor azt hitte, hogy rábeszélik a házasságra, beleerıltetik. De azért arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az ara, akirıl szó van, Marilyn volt. Tudjuk tehát, mindennek ellenére, hogy Jim — akár bevallja, akár nem-titokban menthetetlenül megrészegedett attól a vad pézsmaillattól, ami a tizenöt éves kislány bırébıl párállott föl, aki olyan puha és csillogó pillantással néz rá, mint egy ızike, hogy aztán csókra csücsörített festett szája egycsapásra kioltsa a fényt; aki mellett lenni olyan érzés, mintha bársonnyal simogatnák, de aki folyton elbújik elıle a könnypára fátyla mögé, mely olyan lágyan s melegen borul reá, mint egy ködfelhı szitáló permete. Soha azelıtt még csak nem is sejtette, hogy a hangulatoknak ez a luxusbısége létezhet, hogy ekkora jutalmat ígérhet a majdan beteljesülı szerelem, ilyen hatalmas vágyódás élhet egy lányban azért a férfierıért és határozottságért, amit ı nyújthat neki. Akárhány lánnyal volt dolga eddig, kapcsolatai mindig kiegyenlítettebbek voltak. Ezzel a lánnyal azonban sehogyan sem tudja magát összemérni. Csóko-lózni olyan érzés vele, mintha egy kenuban sodródna a vízen. Ez a lány nem ölel, nem csókol hanem lebeg. Jim belekóstolt a nıi nemiség kábítószerébe és öntudatlanul a rabja lett. Azonkívül persze még az is vonzza - hiszen jó sportoló -, hogy nincs még egy lány a környéken, aki után ennyien ácsingóznának; márpedig még a gondolat is riasztó a számára - hiszen jó versenyzı -, hogy akadhat talán valaki, aki még nála is jobb versenyzı. Norma Jean viszont a maga részérıl most próbálja 75 ki elsı ízben, milyen érzés sztárnak lenni. Ebben a szerepkörben Jim Dougherty az elsı partnere - aki a Santa Barbara-i szépségkirálynıvel jár és saját kocsija van; Norma Jean köreiben, a középiskolás lányok között Jim híresség. Norma Jean ekképpen fedezi fel magának a színészmesterség elsı törvényét. Sikerül annyira elkábítania magát a képzelt szerelemmel, hogy amikor felocsúdik, kiderül, hogy a képzelgésben magában sokkal több valóságtartalom volt, mint abban, ami utána megmaradt. De tegyük fel: olyan zsenialitással játssza a szerepét, hogy akár már színpadra is léphetne vele, ahol a valóság egyedüli mércéje az érzelmek hevességének foka. Mert ezenkívül más valóság nincsen. Kimerészkedik tehát életében
elıször arra a lelki terepre, ahol a fantázia olyan kínokig is kifeszülhet, amiket még soha senkinek sem vallott meg, de most neki, élete elsı partnerének meggyónja, hogy attól retteg, megöli magát: igen, ekkor már tudja, hogy egy nap öngyilkosságot fog elkövetni. Egyetlen feljegyzésben sincs nyoma semmi efféle beszélgetésnek, szemernyi bizonyíték sem támasztja alá, hogy megtörtént volna, azon az egyen kívül, hogy házasságuk során bármikor hajlandó megesküdni rá, ha Jim meghalna vagy elhagyná, ı nyomban a tengerbe vetné magát a Santa Monica-i mólóról. Elég meggyızıen hangozhatott, ha Marilyn halála után Dougherty azt mondta róla, hogy alighanem akkor is így végzi, ha az ı felesége marad. Azt tehát mindenképp feltételezhetjük, hogy Norma Jeant sokkal jobban vonzotta a házasság gondolata, mintsem késıbb hajlandó lett volna elismerni. Ne feledjük, hogy ez lesz élete elsı olyan szerepe, amelyet csakugyan eljátszott a valóságban is. Arra már elıbb is rájöhetett, hogy ha meg akarja tudni, kicsoda is ı valójában, ennek nincs jobb módja, mint a valóságban adódó helyzetekben átélni a szi76 mulált élményeket. Doughertyt pedig nyilván kellıképp lenyőgözte az a jókora rejtély, amit a feleségével bevásárolt magának. Való igaz, hogy hetekkel az eljegyzés után is találkozgat még a régi barátnıivel, semmi okunk tehát feltételezni, hogy ı nem azt a furcsa élményt éli át, mint Norma Jean, hogy egyszerre két életet él. Akárhogyan volt is, letelt a jegyesség, és 1942-ben összeházasodtak, három héttel Norma Jean tizenhatodik születésnapja után. Norma Jean fehérben esküszik; a ruha Ana Lower ajándéka. Jim fehér kölcsönszmokingban - erre fogja majd kiborítani a Florentine Gardens nevő vendéglı olasz pincére a paradicsomszószt. Már mocorog benne a majdani Marilyn és amikor a tánckar a színpadra invitálja a vendéglı félrészeg vendégeit, hogy álljanak be ık is a sorba, Norma Jean egyszerre kiesik a szende menyasszony szerepébıl. A késıbbi Monroe ismeretében egyáltalán nem lehetetlen, hogy az esküvıi vacsora kellıs közepén átváltson egy kínálkozó új szerepre. Ha behunyjuk a szemünket, magunk elıtt látjuk csípıje ringásátnem mondhatni, hogy suhan vagy lebeg. Úgy hámlik le róla az esküvı, mint egy sztriptíztáncosnırıl a ruha. Aztán vissza a vacsoraasztalhoz. A férjének, vadonatúj, egy-két órás férjének már lilul a feje. Szemrehányást tesz neki, hogy „bazári majmot csináltál magadból". Késıbb majd egyszer azt mondja a házasságról: olyan volt az élete Jim mellett, mintha egy állatkertben lakna bezárva.
Mindazonáltal az az igazság, hogy nem volt mindig egyformán rossz ez a házasság. (Sıt Dougherty szerint tulajdonképpen még jó is volt, amíg ki nem tört a háború és ı be nem vonult a haditengerészethez.) Ne felejtsük el persze, hogy 77 a szerep, amelyet játszik, nem sok alakításra ad alkalmat, nem is szereti egyetlen színésznı sem, hiszen minden csillogó szín és érzelem végül is szükségképp mindig beleolvad a háziasszonyság csöndes, egynemő szürkéjébe, holott Norma Jean akkor már minden tekintetben készen áll, hogy kilépjen a világ elé - jobb híján a szeretı hitves szerepébe veti bele magát, és olyan szenvedéllyel dolgozik azon, hogy a lakás mindig makulátlan legyen, mint amivel Joseph Conrad tanulhatta valaha az angol nyelvet. Mintha erezné, hogy ez az alap-szerep, amelybıl, vagy amivel szembeállítva az összes többi, érdekesebb nıi szerep felépíthetı. Amellett pedig talán még vonzotta is a háziasszonyság. Mint embernek (ahogy a színészek mondják, amikor lényüknek arra a picinyke részére utalnak, amely nem játszik szerepet) az elızı életében még soha sem volt lényének ilyen biztos és szilárd magja. Magától értetıdik, hogy az ember, „mint ember" a biztonságot keresi, és Norma Jeannek soha nem is lesz egyetlen olyan emberi kapcsolata sem, amelyben a biztonság keresése ne játszana valamiféle szerepet. Mint afféle többre és szebbre vágyó friss házasok nem töltenek el sok idıt a Sherman Oaks-i kis egyszobás garzonban, hanem hamarosan átköltöznek Van Nuysba, egy kis bútorozott családi házba, ahol persze Norma Jean éppúgy azzal tölti az idejét, hogy a férje zoknijait stoppolja és a leszakadt inggombjait pótolja, mint a garzonlakásban, melyben éppoly makulátlan rendet és tisztaságot tartott, mint most a nagyobb házban - amit késıbb már nemigen lehet elmondani róla -, csak épp a nagy rendmutatvány tulajdonképpeni talmisága rögtön leleplezıdött, amikor egy esıs napon annyira megsajnálta az egyik szomszéd tehenét, amint magában s elhagyottan álldogált a szemközti ház udvarán, hogy be akarta vinni a nappaliba, ne ázzon szegény tovább. Zolo78 tow meséli el ezt a történetet és az ember szinte szeretné, bárcsak igaz lenne. Csak egy egészen rendkívül kelekótya háziasszonynak juthat eszébe, ha mégoly fiatal és tapasztalatlan is, hogy bevigyen egy tehenet a szobába ha egyszer olyan nagyon tiszta és rendszeretó. Az is igaz persze, hogy Norma Jean aligha van tisztában az állatok szokásaival, tulajdonságaival. Egyszer kirándulni mentek Doughertyvel, aki szeretett a szabadban
sátorozni; lóháton kocogtak az ösvényen és már erısen sötétedett. „Hogy lát ez a ló a sötétben?" - kérdezte a férjétıl, aki azt felelte, hogy csakugyan be kellene kapcsolni a reflektort. Mire Norma Jean megkérdezte, hogy „Hol van rajta a kapcsoló?" Nos, igen, ember, állat és gép viszonya, kapcsolata nem egészen világos Norma Jean számára. Szédült kis kelekótya fiatalasszonyka. Olyan volt a feje - legalábbis, amikor a legrosszabbul mőködött -, mint egy fonott utazóláda, amely ég a vágytól, hogy felkerekedjék, de sajnos nincsen lába. Minthogy pedig szakácsnınek olyan, amilyent csak zárdaiskolák tudnak nevelni, Dougherty bízvást mondhatta egy interjúban, amit akkor készítettek vele, amikor Marilyn és Joe DiMaggio szétköltöztek, hogy szerinte az a válás igazi oka, hogy Marilyn soha életében nem tudott még egy rendes vacsorát fızni az urának és fölemlegette házasságuk estéit, amikor Norma Jean fıtt borsót és sárgarépát tálalt föl neki. Mert olyan szépen illett egymáshoz a kettı színe. Marilynnek vele született képessége az érzékek fölcserélése-amihez másnak kábítószerekre van szüksége, ha elı akarja idézni magában. Olyan tehát, mint egy rock-zene rajongó, akinek a szeme vibrál, amikor a hangokat hallja; e képessége révén tudja megırizni az ártatlanságát és ugyancsak emiatt megy majd az idegeire az olyan embereknek, akik menetrend szerint élik az életüket. Ebbıl a forrásból fakad továbbá természetes humora is. Tíz évvel ké79 sıbb, amikor újságírók arról a bizonyos nevezetes aktnaptárról faggatták, arra a kérdésre, hogy „És nem volt magán semmi?", azt felelte, hogy „Dehogyisnem, szólt a, rádió", amit a távirdák pillanatok alatt szétkürtöltek az egész világban, pedig könnyen lehet, hogy egyáltalában nem is szellemességnek szánta. Mezítelen feküdni egy fényképész elıtt néma csöndben merıben más állapot és bizonyára sokkal meztelenebb is lehet így az ember, mintha a meztelenségét a rádióból szóló zenével takargathatja. Hiszen Marilynnek nem volt bır a testén, mint más embernek. Valószínőleg közelebb voltak hozzá az állatok, mint az emberek többsége. Csak azért nem tudta, hogy a lónak nincs reflektorja, mert a nyereg és a zabla meg a többi lókínzó szerszám barbarizmusa láttán már nyilván bármire fel volt készülve. Nemcsak a libidóját, de az intelligenciáját is kívül hordta, a bırén. Miként az állatok, mindig megérezte a baljóslatú jeleket, ha fordult a szél. Volt benne valami állati, de ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy szexuális élete szimpla lett volna. Hollywoodban (ahol a szexuális
teljesítményeket éppúgy jegyzik, mint a sporteredményeket) az volt elterjedve róla, hogy nem épp a legperzselıbb tőznyelı az ágyban, sıt még azt is mondták rá, hogy frigid - ami persze hamar kiszalad a csalódott férfiak száján. Józanabb, mértékadó források szerint azonban igen kellemes hálótárs volt, de inkább csak készséges, ám nem kezdeményezı és leleményes partner, valamint mindenkor némileg ünnepélyes -olyan volt, mint egy gésa, aki számára maga az aktus csupán az egyik, jóllehet a többinél gyengédebb, meghittebb szakasza a hosszabb együttlétnek, amelyhez az evés, a beszélgetés, a vidámság szintén hozzátartozik mondta róla szeretetteljesen egyik szeretıje, aki azonban sohasem volt szerelmes belé. 80 „Azt persze nem tudom, hogy más férfiakkal milyen volt - tette hozzá -, de az az igazság, hogy én mindig úgy éreztem, hogy sosincs ott egészen. De azért nagyon barátságos volt. Kedveltem Marilynt." Mások hasonlóképpen számolnak be. De azért ne képzeljük, hogy most már rengeteget tudunk róla. A végletekig titkolózó természet volt, és ha akadtak is olyan szeretıi késıbbi életében, akikért testi vágy emésztette, nem fogunk egykönnyen a nyomukra bukkanni. Marilyn mindig környezetének mércéje volt. Alig van olyan fényképe, amelyen testének hajlatai ne mutatnának meg valamit a kép készültének körülményeibıl is valósággal tükre az ót körülvevı hangulatnak és meglehet, a férfiak is csak azt kapták vissza tıle, amit magukból adtak, gyengéd kedvességet és némi távolságtartást, ha egy jó baráttal volt, ám valami egyebet is, ha igazi szenvedéllyel találkozott és a vérében is megérezte. De soha nem fogjuk megtudni, hogy ez az egyéb milyen lehetett. Vagyis ha megpróbáljuk elképzelni, milyen lehetett a nemi élete Doughertyvel való házassága idején, végeredményképp alighanem két merıben eltérı verziót kapunk magáról a házasságról. Késıbbi éveiben Marilyn ha elsı férjérıl beszélt, rendszerint „kedves embernek", „jó pajtásnak" írta le Doug-hertyt. Egy aggszőznek megmaradt tánti hővös józanságával jelentette ki, hogy „Házasságom nem volt számomra se kín, se boldogság. A férjem és én alig is beszéltünk egymással. Nem mintha haragban lettünk volna. Egyszerően nem volt semmi mondanivalónk egymás számára." Dougherty beszámolója szerint viszont Marilyn egyetlen hibája, hogy nem tud fızni. Még évekkel késıbb is szó szerint tudja idézni azokat a cédulákat, amiket az ételhordójába rejtett, hogy hajnaltájt, amikor az éjszakai mőszak az „ebédidejét" tartja, majd rájuk bukkanjon a munkahelyén. „Drága apukám! Amikor te ezt olvasod"
81 - hangzott az üzenet - „én már mélyen alszom és közben terólad álmodom. Szeretlek. Csókol a te picid." Marilyn éjt nappallá téve dolgozik a házasságán. Az idézet persze az elhagyott férjtıl származik, aki esztendık múltán kotorta elı az emlékezetébıl, sértett büszkeséggel. Marilyn akkor már évek óta mesélte széltében-hosszában a maga verzióját, amelyben ı, a férj, tökéletesen jelentéktelen figura volt. Magától értetıdik, hogy a vele készített interjúkban minden alkalmat megragad, hogy válaszképp legalább célozgasson rá, mennyire élvezte és imádta ıt annak idején a felesége. És hacsak nem beteges hazudozó volt ez az ember, a felét-harmadát valószínőleg el is hihetjük annak, amit mondott; a többire pedig magyarázatul szolgálhat, hogy Marilyn mindig pontos tükre volt annak, akivel épp együtt élt. És mivel a férje fiatal, kisportolt és nem épp kis étvágyú ember volt, számára Marilyn - Dougherty sokat mondó szavával élve - „készséges asszonyka" lehetett, akivel tökéletes összhangban szeretkeztek; Dougherty ilyenkor a mennyekben érezte magát a boldogságtól, Marilyn viszont mindeközben visszahúzódott lelke kormány nélkül hányódó hajójának legmélyére, ahol csak a tompa semmi lakott. Magától értetıdik, hogy szeretkeztek és épp ennyire magától értetıdik, hogy Dougherty az igazi szerelmet élte át vele; csakhogy Marilyn számára ez a szerelem csupán a szerep része volt és csak annyira élte át, mint egy színész egy helyzetgyakorlatot, egy rövid vágtát, melynek végén leszáll a nyeregbıl s a lovat elvezetik. Nem a kellı érzelmek hiánya okozza, ha színészeknek problémáik vannak a szeretkezésben, hanem hogy a független személyiség hiányzik, amit beleadhatnának az aktusba. Közben háziasszonyi élete lassan egyetlen hosszú, ernyedt és unalmas délutánná laposodik. Ami aligha 82 meglepı. Naphosszat a rádiót hallgatja, meg-meglá-togatja Ana Lowert és egyszer sósán szolgálja fel Jimnek a kávét, de nem csupán egy csipetnyivel, hanem egy egész kávéskanál sóval, mert valahol azt olvasta, hogy az hozza ki igazán a kávé ízét. Whisky-vel kínálja a barátnıit, akik látogatóba jönnek, de a szódat elfelejti hozzáadni. Egy ízben nyers halat ad Doughertynek ebédre, mert látott valahol egy képet a japán szas/m/rıl; ebbıl aztán persze nagy veszekedés kerekedik. Zolotow szerint úgy ért véget, hogy a férj a zuhany alá löki a feleségét, de mivel Marily-nen olyan ruha van, amely nem megy össze a mosásban, végül is csak nagyot nevetnek az egészen. Vasárnaponként eljárnak a Sherman Oaks-i Christian
Science templomba. Egyikük sem dohányzik és alkoholt is csak nagy ritkán fogyasztanak. Van Nuys-ban már fürdıszoba is van a házban; ekkor szokik rá, hogy végtelen idıkig mélázzon a fürdıkádban -késıbb majd órák hosszat várat újságírókat és akár egész stábokat is, közben ı nyugodtan ázik. Néha, egy-egy tőrhetetlenül meleg napon gyorsan összekészített magának valami hideg harapnivalót - egy-két virslit, egy paradicsomot, egy fél fejes salátát, aztán felpattant a buszra és kiment Santa Monicába vagy a „Muszkli-öbölbe". Jim mutatta meg neki ezt a helyet egyszer egy vasárnap, amikor együtt jöttek ki. Jim is szorgalmasan edzett, hogy el ne puhuljon s minden nap tornázott, de ezeknek az izompacsirtáknak már az agyára ment a testedzés - magyarázza Norma Jeannek. Amikor egyszer egy fiatalember odalépett hozzá és megszólította. Norma Jean egy szót sem válaszolt, csak föltartotta a kezét és megmutatta neki a karikagyőrőjét, aztán kedvesen rámosolygott, nehogy még azt higgye szegény, hogy haragszik rá. Ez a kép nyilván Doughertytıl származik, aki azonban csak arra emlékezhetett, hogy Marilyn mit mesélt neki hazatérve egy-egy ilyen forró, kánikulai nap után, ami egyáltalán nem zárja ki, hogy akadt egy-egy titkos flörtje vagy hogy legalábbis foglalkoztatta a gondolat. Ámde akár el is fogadhatjuk igaz83 nak a történetet, hiszen a súlyokat emelgetı body-builderek narcizmusa alighanem dermesztıleg hathatott rá. De mindenesetre szöget üthetett a fejébe, hogy akadnak, akik ilyen szégyentelenül és a legnagyobb nyilvánosság elıtt robotolnak a szépségért. Doughertyt valószínőleg aggasztotta Norma Jean nyughatatlansága, ezért vette neki Muggsie-t - ez a collie volt az elsı kutya, amelyet közel mert engedni magához Tippy óta. Aztán Dougherty szülei nagyobb lakásba költöztek, a fiatalok pedig otthagyták a kis bútorozott házat és beköltöztek a megürült lakásba, amely elég nagy volt ahhoz, hogy Norma Jeannek reggeltıl estig legyen benne mit takarítania. Azonkívül most már Muggsieról is gondoskodnia kellett. Hetente kétszer fürdette és igazán nem nehéz elképzelnünk, amint órák hosszat fésülgeti nagy szeretettel. Jim Dougherty azonban nem érezte jól magát civilben és vissza is megy a flottához; kiköltöznek a Catalina-szigetre, ahol Jim sportoktató lesz egy kiképzıbázison. Norma Jeannek mintha visszatért volna a kamaszkora. Rajta kívül alig van nı a bázison. Ha csak sétálni megy is, valóságos színházi esemény. Az utak mentén végig férfiak térdepelnek elıtte a
porban, azt színlelve, hogy Muggsie-t becéz-getik. Újra szők pulóvereket és szők szoknyákat hord, ismét elıkerülnek a rövidke sortok és a picinyke fürdıruhák. Hetente kétszer súlyzózni jár. Telt keblei úgy ficánkolnak, mintha azt mondanák, hogy „idenézzetek!" és ha elıre hajol, szemünk két domb között egy mély völgybe lát. Még mindig valósággal megtestesíti azt a klasszikus amerikailány-típust, amely ha még annyira vonzza is a férfiakat, igazán jó viszonyban csak idısebb nıkkel van; Delia, Ida, Gladys, Grace, az árvaház igazgatónıje, Ana Lower - és ez még csak a kezdete a barátnık hosszú sorának. Dougherty azonban ekkor még csak nem 84 is sejti, hogy honnan leselkedik rá az igazi veszedelem. Kedve volna összeszidni a feleségét - ez a ruha túl rövid, az a rúzs túl piros - de inkább csak hallgat. Igaz - céloz rá késıbb Dougherty -, még soha ilyen jól nem értették meg egymást az ágyban, mint itt, Catalinán, ami nem is csoda, hiszen a fiatalasszony minden sétáról úgy jön haza, hogy száz férfi vágyának hullámai csapdosnak a bokái körül, míg Jim természetszerőleg kínosan érzi magát eközben, hiszen minden férfi így van vele, ha azt látja, hogy talán vad harcban kell megvédenie nehezen megszerzett zsákmányát, márpedig Norma Jean úgy járkál a déli napsütésben is, hogy csillagfény porzik a cipıje sarka nyomában. A bázis szombat esti szabadtéri táncmulatságain ı a legnagyobb szenzáció, ahogy fehér ruhájában a lindyt járja csípıjét ringatva a férfiak orra elıtt és a szemében megvillan az a szúrós pillantás, amivel egyébként fukarul bánik (ez az a bizonyos pillantás, ami megkettızi a vágyat). Lehet, hogy maga se tudja, de a tudata alatt már arra a férfira vár, aki a legtöbbet ígéri - arcán a diadalmas túlélı gyıztes tekintete. - Gyere - mondja Jim Dougherty - menjünk haza. - Miért? - Mert fáradt vagyok. Amikor elnyomja az álom, Norma Jean most már valószínőleg nem a férjérıl álmodik, hanem inkább arról a napról, amikor majd a férje útra kel és elmegy messzire. Jim Dougherty sportoktatói szinekúrája nem tart soká. 1944-ben behajózik, Ausztráliába viszik. Két évet voltak együtt Norma jeannel. A fiatalasszony, amikor egyedül marad, az apósá85 ékhoz költözik, akik mindketten egész nap dolgoznak; ı tartja rendben a házat. Nemsokára azonban ó is állásba megy, egy hadiüzemben dolgozik
az anyósával; ejtıernyıket hajtogatnak és légvédelmi céltáblának használt repülıgépeket dukkóznak. Akárcsak a maga idejében Gladys, Norma Jean is jó munkaerı. Mintha csak erezné, hogy most kezdıdik számára a nagy változások kora, buzog benne az energia és „kiváló" minısítést kap a gyárban, amivel sikerül is kivívnia munkatársai ellenszenvét. Még ennél is jóban megutálják, amikor egy nap egy David Conover nevő katonai fotóriporter látogat az üzembe, hogy csinos és vonzó küllemő hadiipari munkás-nıt keressen a fotóriportjához. Conovert a Yank címő magazin bízta meg, hogy csináljon képeket fiatal nıkrıl, akik a hadiiparban dolgoznak, márpedig - jegyzi meg Marilyn jóval késıbb - „egy nı overallban, az körülbelül olyan, mintha trikóban állítanák oda a gép mellé, mármint ha az ember tudja, hogyan kell viselni egy overallt". Norma Jean élete most elsı ízben végre valódi értelmet kap: ott lakozik a fényképezıgép objektív-jében. Még rengeteg a tanulnivalója, hiszen fotómo-dellnek lenni külön mesterség, de a mozdulatokat már tudja. Réges-rég kitanulta, hogy testének százféle apró kis mozdulata hogyan hat és munkásokra, katonákra, tengerészekre, teherautósofırökre, tengerészgyalogosokra. Azt is tudja, micsoda ajándék lehet egy szemérmes, visszafogott kis mosoly. Norma Jean a munkásosztály tündérországának királykisasszonya, Conover pedig a 6 x 9-es Speed Graphic Rubense. Most repül a madárka! Rendszerint a fényképészt tartják a mővésznek, a modelljét pedig csak afféle csendéletnek, de amikor Norma Jean áll oda a gép elé, maga veszi át az alkotó mővész szerepét: ó festi a képet a fényképezıgép segítségével és nem is igen akad majd olyan fényképész, aki ne hajolna 86 meg elıtte hódolattal. Egyelıre azonban még csak Conovernél tartunk, aki nyilván beérte azzal, hogy hála ennek az érdektelen riportnak, érdekes új modellre bukkant; lelkesedésében bıven túl is teljesítette a kapott megbízatást, nemcsak overallban, hanem pulóverben is lefényképezte, nemcsak feketefehérben, hanem színes anyagra is, végül pedig még a telefonszámát is elkérte. S ezzel kezdetét vette Norma Jean karrierje. A Yank számára készült képeket Conover megmutatta egy Potter Hueth nevő barátjának, akinek annyira megtetszettek, hogy hetente többször is behívta a lányt a mőtermébe esténként, munka után; igen elégedett volt az eredménynyel. Olyannyira, hogy hálából - Norma Jean ingyen állt neki modellt - bemutatta a Blue Book Model Ügynökség tulajdonosnıjének, Emmeline Snively-nek. Mindenkinek, aki Miss Snivelynél akart dolgozni (akit egyébként remélhetıleg legalább egyszer bemutattak William
Faulknernek is) el kellett végeznie egy rövid tanfolyamot, amelynek tandíja száz dollár volt. Norma Jean átment a felvételi vizsgán - ami bennünket cseppet sem lep meg — és azt a könnyítést is megkapta, hogy a száz dollárt nem azonnal kérik tıle, hanem majd levonják a keresményébıl. Hamar összejött a pénz. Ugyanis azon nyomban szerzıdtette napi tíz dollárért, tíz napi idıtartamra a Holga Acélmővek, amelynek hostessre volt szüksége a Pan Pacific Auditóriumban rendezett ipari vásáron. Látjuk magunk elıtt, amint ott ül a kiállításon a Holga standján. A haja sötétszıke, szinte barna már, továbbá hosszú és a dauertıi nehéz, vastag csigákban hullik alá, kicsi orrocskája még egyáltalában nem kicsi - sıt, mondhatni, inkább tülökszerő - a fölsı ajka pedig kissé rövidebb a kelleténél. Mosolyog, és ilyenkor mintha kissé megnyúlna az orra (Emmeline ekkor még nem tanította meg rá, hogy ez a mosoly akkor igazán hatásos, ha a felsı 87 ajkát közben kissé leszorítja - aminek eredményeképp a majdani Marilyn ajkán mosoly elıtt mindig finom kis reszketés fut át), ám ezek az apró kis szeplók mit sem számítanak az összhatáshoz képest. Most veszi csak észre, hogy a férfiak - nem kisfiúk és nem katonák, hanem igazi férfiak is - szinte rajzanak körülötte a standon, a jelek szerint tetszik a nagymenı, vastag üzletembereknek is. Cingár kisfiúk helyett vastag nagymenık! Mindenféle becsvágyak vernek fészket benne. Az alatt a tíz nap alatt, amíg a Holga Acél standján dolgozik esténként a Blue Book Ügynökség modelliskoláját látogatja (divatbemutató, fotó, arcfestés és testápolás), a gyárban pedig, ahol Mrs. Doughertyvel dolgozik, beteget jelent. Már meglehetısen messzire eltávolodott attól a kislánytól, aki épp hogy csak végigbukdácsolt a tanulmányain és kimaradt a középiskola elsı osztályából. Nem sok idı telik bele és végképp otthagyja a hadiüzemet: ha kijön a lépés, fényképezkedéssel egy óra alatt többet keres, mint amennyit a gyárban az egész napi munkájáért fizetnek. Mivel sosincs otthon, Muggsie, a kutya lassan sorvadni kezd a hiábavaló vágyakozástól. Amikor aztán megromlik a viszonya a férje szüleivel, akik nehezményezik, hogy új munkája annyi éjszakázással jár, és ezért visszaköltözik Ana Lowerhez, a kutyát már nem is viszi magával. Muggsie nem sokkal éli túl a válást. „Megszakadt a szíve", mondja majd róla jóval késıbb Jim Dougherty. Véget ért a háború. Grace Goddard is visszatér West Virginiából Dockal és azt a hírt hozza, hogy Gladys, Norman Jean elfeledett édesanyja akivel egyedül ı tartotta a kapcsolatot - többé-kevésbé rendbejött és elhagyhatja a szanatóriumot. Dougherty is hazajön szabadságra; bıre
sárgásbarna a trópusokon szedett atabrintıl. Elsı dolga, hogy meglátogassa Norma Jeant Ana néninél. Guiles a követ88 kezıképpen adja elı a jelenetet Dougherty nyomán: Norma Jean a férje ölébe telepedett és szégyentelen csókolózás-ba fogtak, Ana néni orra elıtt, aki mellettük üldögélt a hintaszékében ... Csak késıbb vette észre, mesélte Jim, a halomban álló kifizetetlen számlákat: ruhák, cipók, pulóverek és blúzok... „És a segéllyel, amit utánam kaptál, mit csináltál?" - kérdezte. „Mindig elment valamire a pénz" - felelte Norma Jean köny-nyeden. „Ez itt mind befektetés a jövım érdekében. Mindre szükségem van a munkában. Ha az ember jólöltözött, többet fizetnek. De ha meglátják, hogy valami ócska holmit visel, mindjárt megpróbálják kihasználni." „No, igen" - felelte Jim ... „Ezt megértem." - Valamivel több, mint háromszáz dollár van a levéltárcájában ... kártyanyereség, meg nem ivott sörök és el nem csókolt csókok ára. Arra szánta, hogy majd hazajön és egyetlen éjszaka elmulatja a feleségével és talán még egy új ruhára is futja belıle az asszonykának. Sokszor elképzelte magát, amint majd átnyújt neki egy ropogós ötvendollárost. Amikor elvette a pénzt, Norma Jean elpityeredett... „Tudom, hogy ez nagyon sok pénz ... majd megpróbálom viszonozni valahogy." Megjön Grace San Franciscóból és hozza magával a tiszta fehérbe öltözött Gladyst, akinek még a cipıje is fehér; de a találkozás kínos, kényszeredett anya és lánya között. Dougherty emlékeiben egyébként Gladys nagyon szép volt és nagyon hasonlított Norma Jeanre, csak épp fiatal nem volt már. Norma Jean hamar elbúcsúzik anyjától és távozik Jimmel, a sza-badságos katonával, de azért a manökenkedést se hagyja abba, ezért is nem tudja „meghálálni" az ötven dollárt, a fotómodellséget ugyanis „kegyetlen áldozatokat követelı hivatásnak" tartja. Nem esik nehezünkre elképzelni az ifjú férjet, amint fekszik otthon az ágyban a felesége mellett, aki olyan a kezében, mint egy bakelit szigetelótest, mert a Lélek kinn jár valahol karrierje elektromos erıterében. Úgy ment vissza a tengerre, hogy biztos volt benne, „elveszíti Norma Jeant és undorodott magától, amiért megpróbálta visszavásárolni szerelmét a megta89 karított pénzével - vagy legalábbis a nı ezt hihette róla." Norma Jean megragad egy kínálkozó alkalmat és kiveszi az Ana Lower alatti kétszobás lakást; ösz-szeköltözik Gladysszel. Anya és leánya hét hónapot tölt együtt, 1946 nyaráig, amikor Gladys úgy dönt (hogy miféle nyomasztó élmények
súlya alatt, azt csak találgathatjuk), inkább visszamegy a szanatóriumba. Dougherty szerint Gladys korántsem volt még gyógyult, amikor kiengedték. „Nem volt jól, még akkor sem, pedig akkor már ki se látszott a vallásból. Egyre-másra csak a Bibliát idézte." Igaz, erre az idıre esik az az egy hónap, amit Norma Jean egy André de Dienes nevő fényképész társaságában távol tölt az otthonától és Jim is ekkor kapja tıle azt a levelet, amelyben arra kéri, váljanak el. A filmkarrier gondolata is ekkor merül fel elıször egy Emmeline-nel folytatott beszélgetés során, aki mindjárt meg is ígéri, hogy majd ı keres neki egy jó ügynököt. Gladys tehát hazaérkezve egyszeriben a nyílt tengeren találta magát, melynek tükrét új meg új áramlatok sodra borzolta, márpedig az elmegyógyintézetbıl frissen elbocsátott beteg számára olyan riasztó minden újdonság, mint az úszni nem tudó tengerésznek a váratlan felcsapó, új hullám. Gladys hol lelkes, hol riadt, hol büszke leánya karrierjére, hol meg balsejtelmek gyötrik. Magányos éjszakák. Norma Jean ritkán tölti otthon az estéit. Fényképészek vacsoráztat-ják. Még színészekkel is randevúzgat. Fotómodelli pályája igazán sikeresnek mondható. Emmeline Sni-vely így kommendálja: „Soha nála szorgalmasabb lánnyal nem dolgoztam még. Soha, egyetlenegyszer sem hiányzott az órákról. És magabiztos volt. Otthagyta azonnal az állását a gyárban, pedig semmire nem építhetett, csak az önbizalmára meg arra, hogy én hittem a sikerében. Megtette azt, amit még egy fotómodelltıl sem láttam óelıtte. Képes volt apróra áttanulmányozni minden egyes képet, ami róla készült. Hazavitte a felvételeket és órákig tanulmányozta ıket. Aztán elkapta a fényképészt és megkérdezte tıle, hogy 90 «Ezen a képen mit csináltam rosszul?* vagy hogy «Ez a kép miért nem sikerült jobban?» A fényképész megmondta. És ó soha ugyanazt a hibát még egyszer nem követte el ... Sok lány kérdi tılem, hogyan lehetnének ugyanolyanok, mint Marilyn Monroe, én pedig mindnek azt mondom, hogy drágám, ha csak fele annyi kitartás lesz benned, mint benne volt kislány korában, akkor neked is sikerülni fog. De az az igazság, hogy olyan, amilyen ı volt, nem születik egyhamar." Egy téli délután Gladys fölveszi a fehér ruháját, belebújik a fehér cipıjébe és fölkeresi Emmeline-t. Ott ül a két kicsi, korosodó asszony az Ambassador Hotel halijában és Norma Jean karrierjérıl beszélget. „Te valósággal új életet adtál neki" - mondja Gladys. Elkeserítıen keveset tudunk Marilyn és édesanyja közös életérıl, alig egy-két epizódról van tudomásunk - se Guilesnál, se Zolotownál nem találunk egyebet, sehol egy
idézet Marilyntıl. Még csak nem is sejthetjük, hogy vajon a jövıtıl rettegett-e Gladys vagy a gyermeki szeretetet hiányolta (Muggsie kísértetének nyüszítése zavarta-e az álmát?) avagy a maga régi, hamvába hullt becsvágya szólalt-e meg újra a lelkében. Hiszen még ekkor is csak negyvenöt éves. Csak azt az egyet tudjuk róla, hogy azon a nyáron visszamegy a szanatóriumba. Dougherty szerint Norma Jean azért hagyta, mert Gladysnek volt egynémely gyógyíthatatlan rossz szokása. Például, ha rájött a vásárolhatnék, olyan költekezést rendezett, amit leánya nemigen engedhetett meg magának és ha lement egy kis sétát tenni, mindig számítani kellett rá, hogy esetleg napokig nem fog elıkerülni. De amikor Gladys visszament a szanatóriumba, Dougherty és Norma Jean között már majdnem mindennek vége volt, úgyhogy az igazi okot ı sem tudhatja. A lényeg az, hogy nem sokkal azután, hogy elutazott André de Dienessel, ami tavasszal történt, Norma Jean búcsút vesz édesanyjától. Mivel azonban Die-nes azon kevesek közé tartozik, akik hiteles beszámolót adhatnak Norma Jeannek errıl a korszakáról 91 és mivel kettıjük kapcsolatát más még nem dolgozta fel, kívánatos új fejezetet nyitnunk a számára. Dienes magyar, aki a Hitler elıl menekülı emigránsok áradatával jött Amerikába és New Yorkban telepedett meg, ahol divatfényképészként kereste kenyerét. Mint más ifjú európaiak, ı is tele van romantikus képzetekkel és mindenáron a Vadnyugatra vágyik, mivel gyermekkorában otthon, Magyarországon sokat olvasott cowboyokról és aranylázról. Azonkívül pedig nagyon szeretne gyönyörőszép fiatal lányokat fényképezni meztelenül, mégpedig lehetıleg eredeti vadnyugati színhelyeken. És aztán utána le is fektetné ıket. Mindez része Dienes Amerika-képének, ez is hozzátartozik azokhoz a korlátlan lehetıségekhez, amelyekkel a Vadnyugat csábítja. Manapság már eléggé hétköznapinak számítanak az efféle ambíciók, de a negyvenes években, közvetlenül a háború után, nem sok fiatalember akadt, aki ilyen világosan és egyszerően meg tudta volna fogalmazni magának, a fotográfiának pedig, ami akkor viszonylag új mővészetnek számított még, megvoltak a mindenkire kötelezı törvényei. A festı titkos vágya mindig is az volt, hogy megfesse kedvese mezítelen képét, az íróé a nemi aktus leírása, a színészé pedig, hogy megjelenítse a nyílt színen. A fényképész mélyen magába temetett titka ezek után nem lehetett más, mint egyszer mezítelen lekapni szíve hölgyét. Ma már közhely, hogy aki bemegy a boltba és egy Polaroid-gépet vásárol, ezzel mintegy bejelenti a világnak, hogy elıbb-utóbb egy
közösülést is le fog fényképezni. De hát ma már minden technikai szerszám felhívás az alkotásra, ami valaha csak a mővészetnek volt fenntartva. A háború után azonban a tehetséges fiatal 92 fényképészek nemigen kürtölhették ki a világba, hogy aktfotókat akarnak készíteni. Az az igazság, hogy nem is igen volt piaca akkoriban még az aktfotónak. A kisvárosi trafikok pultján sorakozó lapoz-gatninézegetni való képesújságok csupa édes kicsi, csinos lánnyal voltak tele mondd azt, hogy csíz! Dienesnek tehát be kellett érnie egy-két megható románccal, Ruth Románnal és Linda Christiannal, de a nagy tervet, hogy egy szép lánnyal kettesben bejárja a Vadnyugatot, kénytelen volt késıbbre halasztani, mert nem akadt olyanra, aki hajlandó lett volna vele tartani. Egy nap úgy alakultak a dolgok, hogy Emmeline Snivelynél kopogtatott fotómodellért. Em-meline nyilván nem tudott róla, de Dienes szerint az irodája által közvetített lányok némelyike mellesleg prostitúcióval is foglalkozott. Dienesnek aznap széles jókedve volt; azt gondolta, hogy ha csakugyan valami jó modellt kap, akkor fényképezni fog, ha meg olyan lányt küld az ügynökség, aki egyébre is kapható, akkor ad neki tíz vagy húsz dollárt és aznap délután legföljebb nem dolgozik. Az ügynökség azonban a jövendı Marilyn Monroe-t küldte ki Dienes mőtermébe. Emmeline így jelentette be neki, amikor felhívta telefonon; „André ma nagy szerencséd van. Egy vadonatúj lányt küldök neked, aki gyönyörő." A fényképész elsı benyomása az volt a lányról, hogy gyönyörő szépen van kifestve. Valami egészen rendkívüli tisztaság sugárzott róla, ami nagyon vonzóvá tette. „Mindjárt világos volt, hogy ez nem kurva. Szó sincs róla. Egy nagyon szép, fiatal lány lépett be az ajtón" - mondta. Még öt perce sem volt, hogy Norma Jean belépett a mőterembe, amikor Dienes feltette neki a kérdést: hajlandó-e aktképhez is modellt állni. Norma Jean maga se tudta. Nem biztos, talán. Végtére is férjnél van. Igaz, hogy nem élnek együtt, 93 de mégis, ı férjezett. Dienest most már elfogta az aggodalom. Itt állt elıtte a Nyugat Lánya, akit mostanáig keresett - mert valahányszor a nagy tervet forgatta a fejében, mindig a Puccini-operát dúdol-gatta magában - de most már azt is tudta, hogy ez egy szent utazás lesz. Gyönyörő hátterek elıtt fognak fényképezkedni és aztán szeretkezni, ahol hajdan indiánok járták a hadi ösvényt, de nem szabad, hogy ezzel bárkinek is fájdalmat okozzanak. Ezért hát tovább faggatózott és még vacsorára is meghívatta magát. Norma Jean közben elnézést kért és kiszaladt a fürdıszobába - az
ajánlat nyilván kicsit idegessé tette - s ezalatt Dienes belekukkantott a lány bıröndjébe, hogy miféle ruhadarabokat hozott magával a mőterembe. Csak egy fürdıruhát talált, így hát aznap csak fürdıruhás képeket készítettek, de a vacsorameghívás elıtt már virágokat küldetett neki, majd este ostrom alá vette Gladyst vagy Ana nénit, ugyanis nem tudta megmondani, melyikükkel találkozhatott mindenesetre „elıkelı, korosodó hölgy" volt az illetı, akit biztosított Norma Jean iránti mély nagyrabecsülésérıl. A hölgy válaszképp asztali áldást mondott és megnyugtatta Dienest, hogy Norma Jean házassága immár a múlté, ezért senkinek sem okoznak fájdalmat. így történt, hogy a fotográfus beültette a kocsijába Norma Jeant és elautózott vele egy hónapra a Vadnyugatra, föl Oregonba, le a Mojavesivatagba, át a Yosemite-parkon, aztán megint föl a San Francisco fölötti cédrusfenyı-erdıkbe, cél is irány nélkül kóborolva, elhagyott bányavárosokban kószálva a sivatagi nap hevében és hólepte északi tájakon. Eleinte nem is háltak együtt, Dienes egyszerően úgy érezte, nem lenne rá képes. Norma Jean megkedvelte a fényképészt és gyönyörő pózokba állt a kedvéért minden lehetı ruhanemőben, amit magukkal hoztak, de éjszakánként külön szobában aludtak. Az 94 útra is magával vitte a Christian Science egyház imádságoskönyvét és étkezések elıtt mindig imádkozott. A Yosemite-parkban olyan helyen szálltak meg, ahol csak latrina volt és Norma Jean megvallotta Dienesnek, hogy nagyon félt a medvéktıl, amikor éjszaka ki kellett mennie. Mindennap ötkor keltek, hogy jókor úton legyenek már, mégse jutottak messzire soha, mert Norma Jean mindig tengeribeteg lett a kocsiban s ezért sokszor meg kellett állniuk. Mintegy félálomban töltötte a napokat és sokszor azt se tudta, hol vannak, merre járnak, ami mindinkább idegesítette Dienest. Egyszer le is szidta, amiéit soha nem törli le a port a mőszerfalról. Mindazonáltal nagyon szerette a lányt és el volt rá szánva, hogy ágyba bújik vele. Egy este, a hegyek felé haladva, hóviharba kerültek és a kis menedékházban, ahol meg akartak szállni, csak egy üres szoba volt. Kénytelenek lettek volna osztozni rajta. Mire Norma Jean azt mondta, keressenek valami másik helyet. Dienes engedelmeskedett. Órákig autóztak a hóviharban, mire fölbukkant a következı menedékház. Ámde itt is csak egy szoba akadt kettıjüknek. Dienes úgy érezte magát, mintha egy megelevenedett tündérmese szereplıje lenne. „Norma Jean, én lenn alszom a hallban, te pedig menj fel a szobába. De ma már itt kell maradnunk." A lány nevetett és azt felelte, hogy ketten is elférnek abban a szobában. így
történt, hogy a szeretıje lett. „Gyönyörő volt és nagyon kedves és végül is mindent engedett." Mivel a magyarok köztudottan hevesebb szeretık, mint az írek, feltehetı, hogy Dienes olyasmit is tudott mutatni Norma Jeannek, ami Dougherty szemében alighanem elvetemültségnek számított volna. Ma már csak a Republikánus Párt legmagasabb köreiben talál az ember olyan amerikaiakat, akik tökéletesen ártatlanok ezekben a dolgokban, akkor azonban még csak 1946-ot mutatott a 95 naptár és könnyen lehet, hogy Norma Jeant meglepetésként érte a Dienes által kínált kifinomult szexuális kultúra. Az is igaz azonban, hogy nem volt az a gyengédség, amit simogatóbban viszonzott volna, mint a hálát. André de Dienes azonban ezzel nem sokat törıdött. Számára az volt a hála, amit a lány szájából hallott. Hogy ı még soha, nem, soha azelıtt ... Hogy ı az elsı férfi az életében, a férjén kívül, de a férjével ó soha, még soha, de soha, egyetlenegyszer sem ... A havazás reggelre nem állt el, ki se szálltak hát az ágyból. Dienes fülig szerelmes volt. Az út hátralevı részében nappal fényképezte, éjjel ölelte a lányt. Vajon készített-e róla végül is aktfelvételeket? A válasz az, hogy megpróbálta. Össze is vesztek rajta. Norma Jean egyszer még ki is ugrott mellıle a parkoló kocsiból, messzire elszaladt és onnan kiabálta vissza, hogy „Nem akarom! Nem akarom! Nem érted? Mert belılem még híres filmszínésznı lesz!" Dienes egy kicsit még erıltette a dolgot, aztán letett róla. Nem akarta elrontani az idillt. Különben is, úgyis össze fognak házasodni. És még soha életében nem volt ilyen boldog. Még azt se bánta, amikor Norma Jean egyszer elfelejtette kulcsra zárni a kocsi csomagtartóját és ellopták a fél foto-felszerelését meg az új ruhákat, amit ı vett a lánynak, ráadásul pedig még az exponált tekercseinek a javát is; attól fogva jeansben fényképezte. Ezek közül a felvételek közül látható néhány most e könyvben. Volt néhány olyan beszélgetésük, amelyre Dienes máig emlékszik. Egyszer például Norma Jean arról beszélt neki, hogy elmegy vele New Yorkba és beiratkozik a Columbiára jogot tanulni. „Miért?" Mert szeretne sok jót tenni az emberekkel. Dienes viszont, amikor egyszer a sivatagban fényképezte Norma Jeant, így kiáltott fel elragadtatottan: „Te még nagyon sokra viszed, nagyon híres leszel és rengeteg képet fognak csinálni rólad, én viszont remeteként fogom végezni egy barlang mélyén." Norma Jean nevetett és azt felelte, hogy Jaj, de édes vagy."
Aztán visszaérkeztek Los Angelesbe. Eljegyezték egymást. Majd Dienesnek üzleti ügyben New Yorkba kellett utaznia. Ottani mőterme falát valósággal kitapétázta Norma Jean fényképeivel. A barátai azt hitték róla, elment az esze. „Nem is olyan nagy szám ez a lány" - mondogatták. Mire visszament Los Angelesbe, Norma Jean megváltozott. Dienes megleste néhányszor és rájött, hogy más férfiakkal randevúzik. Felbontották az eljegyzést. Dienes azt mondta, hogy ezután évekig valósággal győlölte a lányt, de azért olykor-olykor mégis elvállalta, hogy felvételeket készítsen róla, mint például 1950-ben, amikor Jones Beachben dolgoztak együtt. „Akkor csináltam életem legszexisebb képét." Még eló-elófordult, hogy amikor találkoztak szeretkeztek is, de a találkozások is évrıl évre ritkultak. Mégis, Dienes abban az évben, 1949-ben még visszament Los Angelesbe, mert arra gondolt, talán még van remény és végül is össze fognak házasodni; szeretett volna legalább a közelében lenni. A lány azonban csak ritkán volt hajlandó találkozni vele. Dienes pedig megint meggyőlölte Norma Jeant. Utoljára 1961-ben látta. Hirtelen ötlettel feltárcsázta a Beverly Hills Hotelben, Marilyn pedig meghívta, jöjjön át hozzá. Aznap volt a születésnapja. Egyedül volt, amikor beállított hozzá és pezsgıt ivott borongós kedvében. Épp egy operáció után lábado-zott - „valami belsı izé, olyan nıi baj" - és, vallotta meg Andrénak, a filmstúdióban úgy bánnak vele, mintha nem volna épelméjő. Pedig épp ellenkezıleg, gondolta Dienes, „nagyon is okos és intelligens nó lett belıle". Órákig pezsgıztek és André olyan hangulatba került, hogy megint felmerült benne a mély97 bıi, mi mindent jelenthetnének talán még most is egymás számára. Hosszú órák teltek el így, aztán megint megpróbálta lefektetni. „André" - mondta állítólag Marilyn - „meg akarsz ölni? Engem most operáltak! Ne legyél olyan önzı." Nern sokkal ezután Dienes távozott, de ekkor felötlött benne, hogy esetleg átejtették, amitıl olyan düh fogta el, hogy lábujjhegyen visszalopakodott a kis bungalow verandájára és ott leselkedett a sötétben. De nem jött se telefonhívás - aminthogy egész délután nem hívta fel Marilynt senki, pedig a születésnapja volt -, se látogató. Kilenc órakor eloltotta a villanyt és lefeküdt aludni; nem jött más szeretı, hogy vele töltse az éjszakát. Dienes még egy óra hosszat várakozott a sötétben, aztán elballagott, hogy soha többé ne lássa viszont életében. Dienes ma egy olyan házban lakik, amely némileg barlangra emlékezteti az embert, azóta is agglegény, mindinkább remeteéletet él, és ma már nem ragaszkodik úgy a mindennapi szeretkezéshez, mint
hajdanában; de azért még ma is életerıs, energikus, középterme-tú férfi, aki sokat dolgozik és olyan tisztán csillog a szeme, hogy visszagondolva rá, az ember azt hiszi, kék, holott barna. Van valami az arcában, ami Harpo Marxra, emlékeztetné az embert, ha kicsit markánsabb vonásai lettek volna Harpónak és ha nem hal meg olyan fiatalon. „Ez az igazság arról, ami történt" - mondja Dienes magyaros akcentusával -, „mindent elmondtam magának." Csak azt az egyet nem tudta róla Dienes, hogy élete vége felé már csak olyan lakosztályban volt hajlandó megszállni, amelynek legalább két kijárata volt. Vagyis lehet, hogy 1961-es születésnapján végül nem is aludni ment már este 98 kilenckor, hanem kiszökött a másik ajtón. Személyiségének rejtélye mindenesetre ebben a történetben is felbukkan, mert valósággal megoldhatatlan talány, hogy mikor volt ıszinte és mikor nem. Dienesrıl nemigen feltehetı, hogy ne az igazat mondaná, mert az élmény hatása szinte érezhetıen ott van még minden érzékében, s mit sem változott az eltelt évek során. De abban már aligha lehetünk biztosak, hogy Marilyn csakugyan hozzá akart-e menni feleségül, vagy csak végigkószálta vele azt a hónapot, és inkább megkönnyebbült, mint bánkódott, amikor letelt az idı. Akárcsak Dougherty esetében, könnyen lehet, hogy az igazság a színészi alakításban volt csupán valóságos, mert Norma Jean csakugyan átélt minden érzelmet/amit Dienes feltételezett róla, csak épp ezek az érzelmek a szerephez tartoztak és nem Norma Jean lényéhez. Meglehetısen zőrzavaros a dolog mindenképpen, bár valamelyest tisztul a kép, ha feltételezzük, hogy Norma Jean az igazat mondta Dienesnek, és elhisz-szük neki, hogy a fényképész tényleg csak a második férfi volt az életében. De mi van akkor, ha hazudott? Olyan nagy színésznı lesz belıle és már ekkor is nyilván olyan kreatív volt, hogy aligha eshetett nehezére magába bolondítani a férfit. Az életben mindig szükség van valami célra, ami felé halad az ember és a férfi fokról fokra növekvı szerelme nélkül nyilván ellaposodott volna a történet. Nem hagyhatjuk tehát számításon kívül, hogy ha szexrıl van szó, Marilyn már akkor is ugyanolyan folyékonyán hazudott, mint késıbb majd a sajtónak fog egyébként nem is olyan könnyő egy színésznek nem hazudni: úgy könnyebb improvizálni. Másrészt az ember nem is tudja mindig bizonyosan, hogy vajon az igazat mondja-e. Egy hazugság viszont, mivel konkrét, megjeleníthetı - olyan, mint egy forgatókönyv. A hazugság tehát élettel telíti a színész egyéniségét.
99 Az életrajzíró pedig, aki hegyezi a fülét és úgy hallgatja Dienes megjegyzését, miszerint Norma Jean azelıtt soha nem élte át az orgazmust (hiszen ez némi fényt vethet Doughertyvel való viszonyára), utóbb kénytelen lesz megállapítani, hogy ugyanezt a vallomást még két-három másik férfinak is megtette Marilyn, miáltal felmerül a kérdés, vajon nem ugyanazt az ajándékot osztogatta-e többször is? Következésképp éppúgy lehetséges, hogy sok-sok szeretıje volt már Dienes elıtt, és az is, hogy csak egy vagy kettı, akikrıl azonban persze mit sem tudunk. Kanyarodjunk vissza hát ahhoz a kevéskéhez, amit biztosan tudunk. Norma Jean fiatal, csinos, tiszta, szeretnivaló és hol elálmodozik, hol meg majd kicsattan az energiától. Egykettıre belebonyolódik mindenféle szerelmi viszonyba, de aztán ugyanilyen hamar ki is mászik belılük. Mindazonáltal még mindig félénk teremtés, aki nincs egészen tisztában önmagával, így lehetséges, hogy egyszerre gyengéd is, meg hidegvérő is szerelmei rendszerint véget érnek, amikor véget ér a maga választotta szerep. Más szóval, egyre inkább csak a karrierje érdekli, mintha nem csak az ép elméje, hanem az élete is ettıl függne. Végezetül pedig még azt is tudjuk róla, hogy tizenkilenc évesen is boszorkányos ügyességgel képes megbabonázni a fényképezıgépet. Gombák nınek az erdıben, ı lehajol, hogy megnézze ıket. A fényképezıgép pedig elkapja a mozdulatot. Ez a lány arra született, hogy lekapják. Dienessel való viszonya a fényképezıgép iránti szerelmét is elárulja. Profi fotómosolya még majd jól jön, amikor a filmgyárakban kell beférkóznie a hatalom legbensıbb szentélyeibe, márpedig ezeknek kapuit emberevı szörnyek ırzik. Mindent egybevetve és minden ha-zudozásával egyetemben, mesebeli hercegnı áll elıttünk, varázspálcával a kezében. Tegyük fel, hogy csak gondolt egyet, megsuhintotta a varázspálcáját, 100 elment Dienessel, és talán még szerette is egy kicsit, mint egy lovászlegényt, akinek szolgálatai nélkül nem lett volna igazán hatásos a varázslat. Most, hogy legalább ennyire tisztán látunk, folytathatjuk a történetet. De azt ne higgyük, hogy maguk a tények ezentúl áttekinthetıbbek lesznek. A saját hazugságai még megtetézódnek tízezer más hazugsággal, amit a mozivilág agyai ki róla a maga érdekeinek megfelelıen. Faktumok helyett most már csakugyan faktoidok szınyegén lépkedünk. Közeleg tehát az a pillanat, amikor ha egyáltalán tovább akarjuk követni az élete sorát, egyre kevesebb eseményt érinthetünk. Most azonban, hogy történetünk hısnıje
eljutott a filmvilág kapujáig, még egyszer utoljára megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy kiélvezzünk egy szituációt, melyben sejtelmünk sincs róla, melyik fél forgatja ki sarkaiból az igazságot. Egyébként valószínőleg most látjuk utoljára Doughertyt és mondhatjuk, stílusosan búcsúzik. Újra Los Angelesben van, már megvolt a válás, de még egyre ı fizeti a bírságokat, ha a volt felesége a tilosban parkol, mert a kocsi még mindig az ı nevén van. Végül is fogja magát és elmegy hozzá. Guiles verziója szerint (Dougherty nyomán) köszönés helyett azzal toppant be, hogy „Na, most boldog vagy?" A kérdés láthatólag meglepte. Jim emlékezete szerint egy-két pillanatig elgondolkozott, mit is feleljen rá, aztán így válaszolt: „Azt hiszem, igen. Napközben minden nagyon jó, csak esténként van úgy, hogy szeretném, ha lenne mellettem valaki, aki elvisz valahova szórakozni, de nem akar tılem semmit. Érted, ugye?" Jim nagyon jól értette, mit akar mondani volt felesége és még az is megfordult a fejében, vajon az következik-e most, hogy mindjárt megkéri, vigye el valahova szórakozni vagy elıbb vár egy-két napot és csak aztán fogja felhívni telefonon. Nagyon bosszantotta, hogy Norma Jean, aki ejtette ót, mint férjet, mert az útjában volt, most nem átall épp neki panaszkodni, hogy milyen magányos. Elıhozakodott hát a közlekedési bírságok dolgával... 101 „Megadom" - mondta a felesége habozás nélkül. „Részletekben, mint a többit..." Végül is Jim felkelt, hogy távozzék. Már az ajtóban állt, amikor Norma Jean megszólalt: „Egyszer elmehetnénk együtt valahova. Jó lenne, nem?" „Jó, majd egyszer" - felelte Jim. „Most viszlát, Norma." „Viszlát, Jim" - mondta Norma. Jim Dougherty leballagott a lépcsın és kilépett Norma Jean életébıl. Monroe verziója szerint, amit Arthur Millernek mesélt el, az utolsó találkozásra úgy került sor, hogy a válási iratokról még hiányzott Jim aláírása; aki amikor felhívta és találkozót kért tıle egy bárban, azt mondta neki, hogy semmit sem hajlandó aláírni, ha még egyszer utoljára nem fekszik le vele. Férfi-szolidaritásból hajlandók vagyunk feltételezni Dougher-tyról, hogy nem akarta magát végképp megadni a sorsnak harc nélkül - de csak aki igazán szeret, az képes kockára tenni az utolsó reményét is. Egy nı persze erre könnyedén rávághatja, hogy Dougherty egyszerően úgy érezte, a felesége még adósa a háromszáz dollár utolsó részletével. Miller szerint a történet végét Monroe sose mesélte el neki.
Végül is nem tudjuk, hogyan szerezte meg Dougherty aláírását az iratokra. Ami a különféle verziókat illeti -nos, kiolvasható belılük kettejük konfliktusa. Választhatunk, kinek a szavára adjunk inkább; egy színésznıére-e avagy egy rendırére. Mint ebbıl látható, egy irodalmi kopó élete se könnyebb, mint a rendırnyomozóké. 102 SNIVELY, SCHENCK, KARGER ÉS HYDE Nem túlzás azt mondani, hogy amikor feltőnt mint fotómodell, valóságos kis szenzációt keltett. A Laff, a Peek és a See az ó képét hozza a címlapon. Dienes felvételeit is a borítón hozza a US Camera, a Pageant és a Parade is, ami nagy rang a mosoly-iparban, ám ennek ellenére egyelıre még be van zárva a reklámfotó ketrecébe, filmszínészségrıl még szó sem lehet. Egyelıre még a színiiskolába se iratkozott be. Emmeline Snively azonban olyan, mint egy hollywoodi boxfilmben az edzı; kis kaliberő, piti pasas, akinek egy olyan srác kerül a keze alá, amilyen tehetségest ı még soha életében nem látott, és aztán mégis, önfeláldozóan átadja a fiút a nagy menedzsernek, mert így kívánja a box érdeke, a boxot pedig ı mindennél jobban szereti. Snively kiagyal egy kis álhírecskét és elküldi Hedda Hopper-nek és Louella Parsonsnak, akik feltehetıleg lekötelezettjei. A hír meg is jelenik a lapokban. Mivel Howard Hughest épp akkor szedték ki csodálatosképp élve egy lezuhant repülıgép roncsai közül és ezért minden újság címoldalon foglalkozik vele, a Norma Jean Dougherty pedig nem nagyon jó fotómodell-névnek, a kis kacsa — ez a merıben funkcionális faktoid - a következıképpen szól: Howard Hughes minden jel szerint jobban van. A kórházból jelentették, hogy tegnap már átfordult a másik oldalára a vastüdıben és az iránt érdeklıdött, nem tudhatna-e meg valami közelebbit Jean Normáról, akit a Laff e havi számának címlapján látott. 103 A hír csakugyan kiváltott némi érdeklıdést a filmstúdiók környékén. De hát a faktoidok egyik legrejtélyesebb tulajdonsága, hogy épp azok dılnek be nekik a leginkább, akik maguk is faktoidok ki-agyalásával foglalkoznak. Nem egy hollywoodi koponyában tehát tényként raktározódik el, hogy Howard Hughes érdeklıdik iránta. Felbukkant volna tehát az új Jane Russell? Még maga Norma Jean se lehet egészen biztos benne, nem vetett-e Howard Hughes mégiscsak legalább egy futó pillantást arra a címlapra. E kis szellı szárnyán Norma Jean az önismeret eddig soha nem ismert magaslataiba emelkedik és elhatározza, hogy szıke lesz, méghozzá szıke-szıke, vagyis mézszıke, aranyszıke, hamvasszıke,
platinaszıke, ezüstszıke - ahogy épp a legjobban esik. Emmeline valóságos hadjáratot folytatott ezért az átváltozásért, méghozzá azóta már, hogy védence elıször átlépte a Blue Book küszöbét. Ugyanis Norma Jean természetes világosbarna haja, amit Emmeline megvetıen „piszkosszıkének" nevezett, túlságosan is egyértelmően barnának látszott a képeken, míg a szıke árnyalata az expozíciós idı változtatásával tetszés szerint sötétíthetı vagy világosítható. Van azonban a dolognak egy ennél vélhetıleg mélyebb, pszichológiai oka is; agyának valamelyik zugában Snively pontosan tudja, hogy ez az átalakulás olyasmi, mint a kínai nık elkötözött lábfeje - ha csakugyan el akarod játszani ezt a szerepet, akkor tessék magad elkötelezni mellette. Ha az a terved, hogy kiállsz a világ elé, akkor tessék tudomásul venni, hogy nem te rendelkezel önmagáddal. Norma Jean azonban hevesen ellenáll. Oly kevéssé van tisztában önmagával, nemigen engedheti meg magának, hogy személyiségének bármely apró részérıl is lemondjon és ha most szıkévé kell lennie, akkor meglehet, végképp elveszíti minden tájékozódási pontját. Továbbá az is félelmes kilátás lehet a 104 számára, hogy a szıkeség nyilván tovább fokozza majd szexuális vonzerejét. Mint majd a Merymannel készült interjúban tizenöt évvel késıbb megfogalmazza: „Velem mindig az történik, hogy befészkelem magam az emberek tudatalattijába". Mindeközben azonban félénk kislány. Minden elismerésünket megérdemli, amiért képes volt összeszedni a bátorságát és elszántan, talán halálra szántan, kilépni a figyelem középpontjába - holott jól tudta, micsoda vad és ádáz erık grasszálnak szabadon az emberek tudatalattijában. Norma Jean tehát elment a hollywoodi „Frank and Joseph" fodrászszalonba; „... levágták jó rövidre, kapott egy kis dauert!" - isten veled farmernadrág, isten veled rágógumi - „aztán kiszıkítették olyan aranyosszıkére ... végül pedig beletettek egy szép laza, elegáns hullámot". Nem nagyon tetszett magának, mert kicsit mesterkéltnek találta az új frizuráját ... „Az a nı egyáltalán nem én voltam." De aztán meggyızıdhetett róla, hogy a hatás nem maradt el. Címlapfotók, válás, újsághír, új haj és végül Em-meline révén egy hollywoodi ügynökre is szert tesz. Az Elıadómővészek Országos Szövetsége (National Concert Artists Corporation) veszi pártfogásába, azaz Harry Lipton. Már híres filmszínésznı, amikor Harry Lipton így emlékszik vissza a kezdetekre: „... olyan bizonytalan volt, annyira hiányzott belıle minden magabiztosság - rányomta a bélyegét az a szörnyő családi háttér ...
szóval, nagyon más volt, mint a többiek." Sikerül bejutnia Ben Lyonhoz, aki valaha maga is színész volt és Jean Harlow partnere A pokol angyalaiban [Hell's Angels], de most a Foxnál van és ı szerzıdteti a színészeket. Norma Jean szólni is alig tud, valóságos elveszett gyermek, még soha nem szerepelt filmen és eléggé rosszul artikulál. „Amennyire tılem telt, igyekeztem bedolgozni magam a szakmába, de eddig csak fényképészekkel 105 dolgoztam." Azonkívül persze látni is megtanult. Lyon, aki talán hiszi, talán nem, hogy Hughes csakugyan érdeklıdik a lány iránt, próbafelvételt készíttet, méghozzá színesben - azt akarja, hogy a színészi képzettség hiánya helyett inkább az derüljön ki, hogyan mutat a vásznon. Megkéri Walter Lángot (aki épp A mama feszes nadrágot visel-t [Mother Wore Tights] forgatja Betty Crable-lel a fıszerepben), hogy a napi forgatás után csinálja meg még a próbafelvételt, amire nem habozott rászánni harminc méter színes némafilmet. Lang egész idı alatt szünet nélkül beszél hozzá, mintha a lány remegı idegeit akarná nyugtatni. A lámpák fényében, a három szakember, Lyon, Lang és az operatır koncentrált figyelmének középpontjában alighanem úgy érzi magát, mint egy mőtıben, a mőtıasztalon. Zolotow szerint az operatır, Leon Shamroy azt mondta miután másnap egy vetítıben megnézte a felvételt: „végigfutott a hátamon a hideg. Volt ebben a lányban valami, amit a némafilmek óta nem láttam. Olyan fantasztikusan szép volt, mint Gloria Swanson, aki pedig akkor volt nagy, amikor egy filmszínésznınek még szépnek kellett lennie és olyan szexis volt a vásznon, mint Jean Harlow." „Mozivásznon ritka dolog a testiség - mondja majd Billy Wilder sokkal késıbb -, vagyis az olyan test, amely a filmen is testnek hat. És az ember úgy érzi, ha látja, hogy meg tudná érinteni." Valamennyien az utólagos bölcsesség szimfonikus felfuvalkodottságával beszélnek. De a próbafelvételbıl csakugyan szerzıdés lett - heti 75 dollárral kezd, aztán ha minden jól megy, hét év alatt felviheti akár heti 1500 dollárra is -; egyébként maga Zanuck mondja rá az áment a szerzıdésre, aki szerint a lány „tündéri" és ezért hajlandó megbocsátani Lyonnak, amiért az ó megkérdezése nélkül csináltatta meg a próbafelvételt. Ekkor kapja új nevét is - és mostantól 106 végre mi is Marilynnek nevezhetjük! - de ennek ellenére évekig még csak epekedhet a nagy szerepek után: egyelıre 1946 van, még több mint
három évig kell várnia az Aszfaltdzsungelre, hat évig a Szókék elónybenre [Gentlemen Prefer Blondes] és kilenc évig a Hét év vágyódásra. Amikor Lyon behívta, hogy közölje vele a jó hírt, Marilyn sírva fakadt. Most végre elcsitulhatott a pré-ri-téboly tombolása, amit ıseinek zavaros vérével örökölt. De az is lehet, egy pillanatra megsejtette, hogy ez az út a semmi felé kanyarog. Guiles szerint csak hitetlenkedve ingatta a fejét, amikor meghallotta, hogy szerzıdtetik. Aztán szóba került, hogy nevet kellene változtatnia. Tulajdonképpen a Jean Norman is megfelelt volna, csak az volt vele a baj, hogy nem eléggé rugaszkodott el az eredetitıl, a valóságos Norma Jeantól. A filmstúdiók azt szeretik, ha a színészek lehetıleg az eredetitıl merıben különbözı mővésznevet választanak maguknak, mert az ember köny-nyebben fegyelmezhetı, ha gyökerestıl kitépik múltjából. Norma Jean tehát elmetszette azokat az érzelmi szálakat, amelyek Jean Harlow-hoz és Norma Talmadge-hoz főzték és Marlene Dietrichet meg Monroe elnököt léptette a helyükre. Távozás elıtt még kölcsön kért tizenöt dollárt Lyontól, mert két heti tagdíjjal tartozott a Studio Clubban. Lyon legnagyobb meglepetésére, Marilyn visszafizette a kölcsönt. így került Marilyn a Twentieth Century-Foxhoz (a Lafi, a Peek és Howard Hughes immár vastüdıben -micsoda lépcsımászás!) és kisebbnagyobb megszakításoktól eltekintve hő is maradt a céghez, amíg tizenöt évvel késıbb fel nem bontották a szerzıdését; néhány nappal a harminchatodik születésnapja után történt a dolog, és két hónappal se élte túl. A filmgyár annyi pénzt keresett rajta, mint kevés más 108 sztáron, kezdetben azonban neki is ugyanaz volt a sorsa, mint a többi színésznócskének, aki a „harmadik szıke" nagy horderejő szerepére pályázott, hogy Betty Crable vagy June Haver mögött felbukkanjon a vásznon; eljárt a filmgyár beszéd- és mozgás-tanfolyamaira és ha a filmgyár parancsolta, oda ment, ahová küldték - kongresszusok és vendéglóavatók fényét emelni - ı is csak egy volt a sztárocskák csapatában, statiszta a nagy premiereken. Közben folyvást fényképezték, de képei a sajtóvilág oly távoli, eldugott sarkaiban és porfészkeiben jelentek meg, hogy nemigen akadt senki az egész Foxnál, aki fel tudta volna mérni, van-e valami hatásuk a közönségre. „Ha a reklámosztály utasította, hogy menjen ki a tengerpartra vagy föl a hegyekbe és álljon modellt valami fényképésznek, ı fogta magát és elment modellt állni. Ha az kellett, maskarába bújt és beállt masírozni a díszmenetbe, ha pedig azt kívánták tıle, hogy egy úszó tutajon állva fényképezkedjék, akkor azt is
megtette, akárcsak a többi sztárocska, akik tucatszám tolongtak a tutajon." Gyakorlatilag tehát továbbra is fotómodell volt, csak épp kevesebbet keresett, mint azelıtt. Igazi pályája kezdetén jószerével eltőnik a szemünk elıl. Kis híján belevész a nagy, hollywoodi tehetségtartályba, ügynöke pedig hiába nyaggatja a filmgyár vezetıit, hogy adjanak már neki valami szerepet, mert senki sincs különösképpen elragadtatva a tehetségétıl. Sót, tulajdonképpen inkább arról ismerik, hogy mennyire tehetségtelen; buta, bár nem nagyon közönséges libuská-nak tartják. A Foxnál töltött elsı éve alatt, miközben pedig kétszer is megújították a szerzıdését, mindössze két filmben volt benne. A Scudda Hoo! Scudda Hay! címőbıl, amely June Haverre volt felépítve, végül is jószerével teljesen kivágták az általa alakított picurka szerepet; második filmjében, a Veszélyes évek [Dangerous Years] címőben pedig tizennegye109 diknek írták ki a nevét a tizenöt névbıl álló szereplı-listán. A Studio Clubban ennek ellenére úgy emlékeznek vissza rá, hogy ó volt az a lány, aki mindennap fél hétkor kelt, körülfutotta a tömböt, hogy karban tartsa az alakját, hajdani szobatársa pedig a kis súlyzókat is fölemlegette, amikkel nap mint nap gyakorlatozott - catalinai emlék Jim Dougherty-tól. Az elsı nyáron Morris Carnovsky és Phoebe Brand Actor's Labjébe jár órákra, amely a hajdani New York-i Group Theatre-bıl vált ki, tehát egyenes leszármazottja Sztanyiszlavszkijnak, akitıl a baloldali politikai elkötelezettséget is örökölték. (Carnovskyt, Phoebe Brandot és Paula Strasberget is beidézik majd 1952-ben a Képviselıház Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságához.) Olyan hagyomány örökösei, amely New Yorkban eredt, a nagy gazdasági válság idején, amikor a színészek szemében kommunistának lenni egyértelmő volt a bátorsággal, az emberi méltósággal. A filozófia a színészeknek soha sem volt erıs oldaluk, tételei tehát a kezük között egyszereggyé vékonyodtak - évekkel késıbb, amikor egyszer arról kérdezték Marilynt, hogy mi a véleménye a kommunistákról, így válaszolt: „A kommunisták azok, akik jót akarnak a népnek, nem?"- a haladó szellemő színészeket és rendezıket valami dicsfény vette körül, közös nyelvet beszéltek és ha ráadásul még idegenes akcentussal is tették, egy kis Los Angeles-i szöszi, aki épphogy betöltötte a huszonegyet és aki kimaradt a középiskolából, nyilván azt képzelhette róluk, hogy ezek az emberek az egész patinás európai kultúra letéteményesei. Azonkívül pedig a színészmesterségnek is megvan a maga zsargonja. „Koncentrálás", „mozgásmemória" és „behatolni a szöveg mögöttes világába" - mindez nyilván nagy hatással lehetett egy szimpla
amerikai kislányra, aki azt tanulta a prérin, hogy mindent, ami technika tisztelni és csodálni kell. Ma110 rilynre csakugyan nagy hatással lehetett az Actors's Lab, bár nem sokat érthetett meg abból, amit ott tanítottak neki, mert évekkel késıbb, amikor már New Yorkban lakott és híres volt, újra elzarándokolt Strasbergékhez; nem is volt mozisztár a földtekén, aki nála többet tudott volna a koncentrálásról - a Buszmegá/fóban [Bus Stop], a Van, aki forrón szeretiben [Some Like It Hot] és a Kallódó emberekben csakugyan olyan alakításokat fog nyújtani, amelyek joggal nevezhetık a teljes színészi átélés módszere diadalának, - de gyámoltalan kis kezdıként a hatalmas Twentieth Century-Foxnál, amikor azt se tudta még, hová került, édeskeveset foghatott föl a kábul-tan végighallgatott órákból. Dermedten ült az utolsó padban és soha egy szót sem szólt az órákon. (Ami azt illeti, tíz évvel késıbb, a New York-i Actor's Stúdióban sem szólalt meg soha.) Phoebe Brand, aki a „Színészmesterség alapjai" címő tárgyat tanította, így emlékszik vissza rá: „Sose tudtam, hányadán állok vele. Fogalmam se volt róla, mit gondol a tanulmányairól ... İszintén szólva, nem jósoltam volna neki nagy jövıt a pályán ... Nagyon visszahúzódó volt. De elkerülte a figyelmemet a játékában, hogy ... milyen ügyesen komédiázik ... egyszerően nem volt hozzá szemem." A stúdióvezetıknek sem volt hozzá szemük. Gui-leas leír egy kétségbeesett délutánt, amikor Marilyn megpróbál bejutni Darryl Zanuckhoz, de a titkárnı elküldi azzal, hogy „kinn van Sun Valley-ben". Amikor késıbb visszamegy, megint: „még nem jött vissza Sun Valleybıl". Van olyan idıszak, amikor napi tizenhárom centbıl él - hot dogot eszik és kávét iszik rá - föllép egy hollywoodi színkörben, sıt, jóformán fıszerepet játszik, de egyetlen tehetségkutató sem zörgeti meg az ügynöke ajtaját. Színpadi alakításának egyetlen jutalma, hogy az elıadás után bemutatják Huntington Hartfordnak. Az az igazság, hogy 111 ebben az idıben nem a tehetségérıl, hanem egészen másról híres. Szegény, névtelen színésznócske, fotómodell is mellesleg, akit fıleg mint a nagy joe Schenck barátnıjét ismernek a városban. Amikor egy szép napon ott haladt el mellette a filmgyár fıutcáján, az öreg producer megállíttatta a kocsiját, mert a lány úgy mosolygott rá, ahogy az olvasókra szokott a magazinok címlapjáról. Olyan volt ez a mosoly, hogy az öreg egy filmkamera lencséjeként se érezhette volna magát vonzóbbnak és férfiasabbnak. („Rámegyek a kamerával" - meséli Earl Theisen - „aztán
belenézek a gépbe és csak azt látom, hogy szinte a szemem elıtt virul ki a szex, mint egy csokor virág. Ha sietek és gyorsan kész akarok lenni a felvétellel, rámszól, hogy te, Earl, ez túl gyors volt. Nem lesz ez így jó. Csináljuk meg még egyszer. Szóval, az az igazság, hogy neki is idıbe telik, amíg ki tudja hozni magából azt a nagy szexiséget.") Talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy képzeljük el a jelenetet, hogy Marilyn már messzirıl észrevette a közeledı kocsit és elıre elhatározta, hogy most az utóbbi szők esztendı legjobb alakítását fogja nyújtani; Schenk odaadja neki a névjegyét, felírja rá a telefonszámát és megkéri, hogy hívja fel telefonon, mert szeretné elvinni vacsorázni. így kezdıdik a barátságuk. Zolotownak majd így beszél róla: „Hollywoodban az volt elterjedve, hogy joe Schenck szeretıje vagyok, de ebbıl egy szó sem volt igaz". Lehet, hogy csakugyan nem volt belıle igaz egy szó sem, hiszen abban az idıben Schenck már közel járt a hetvenhez és Guiles leírása szerint mindinkább „vén kínai hadvezérre emlékeztette az embert". Schenck-nek egész életében legendás nıi voltak (és úgy bánt velük, mint szelídített párducokkal, versenylovakkal vagy ölebekkel szokás), de akkor már valószínőleg nem élt nemi életet. Persze az is igaz, hogy szultánokból csak lassan vész ki a nemi kedv, s ha egyszer 112 Hollywood arra a nagyképú és fölényes mondásra épül, hogy a színész csupán beszélı száj, akkor vajon a színésznıt minek tekinthették ebben a városban? És ne feledjük azt az örökké megújított, réges-régi mítoszt sem, amelyben ül a nagy producer hatalmas irodájában, majd a hivatali órák kellıs közepén megjelenik nála a kis mozicsillagocska, a nagymogul kulcsra zárja az iroda ajtaját, lehúzza sliccén a cippzárt — de tovább ne folytassuk, mert most jön az, amikor a csillagocska térdre bocsátkozik. A legenda egyébként azon kevés történelmi mítoszok közé tartozik, amelyek valóságos eseményeken alapulnak - ritka volt az olyan mozicsászár Hollywoodban, aki ne szerette volna e tekintetben is kiélvezni a hatalmát. A hollywoodi pletyka tehát nyilván megfelelı aprólékossággal részletezi a legendás nıfaló, a vén Joe Schenck, a Twentieth Century-Fox egyik alapító részvényese és a névtelen kis szöszi viszonyát, akit a stúdió porából szedett föl az öreg, s aki nemcsak hogy gyakran meglátogatja koros barátját, de a hegytetın álló pazar villában rendezett vacsorákon is állandó vendég. De hacsak ketté nem hasadt benne a szexualitás, mégpedig oly mód, hogy az egyik felébe csak a Christian Science került, míg a másik félteke az egyiktıl merıben függetlenül mozgat egy mindenre elszánt és a karrier érdekében bármire hajlandó lányt, aki talán még élvezi is a szexuális
kalandokat, amelyekbe a becsvágy ragadja - amihez azt is fel kell még tételeznünk, hogy az új hajszínnel és az új névvel meghökkentı szexuális metamorfózis is együtt járt - nos, akkor sokkal valószínőbb, hogy Schenck és Monroe között valamiféle ıszinte, emberi barátság szövıdött, vagy legalábbis az is; de ha volt is szex a dologban, ebben a lányban nem feltétlenül ez érdekelte Schencket a legjobban. Sose fogjuk megtudni, hogyan volt. Mindenesetre elég oka lehetett mindkettınek, hogy a másikat 113 érdekesnek találja. Marilyn útján Schenck értesülhetett, hogy mi történik a filmgyár mélyvizében - Za-nuckhoz képest az utóbbi években már nemigen vett részt az irányításban - és talán ösztönösen azt is megérezte, hogy ebbıl a lányból még sztár lehet. Az viszont kétségtelen, hogy tényleg soha nem tett semmit Marilyn karrierjének elımozdítására. Nem sokkal azelıtt jött ki a börtönbıl, ahol négy hónapot töltött hamis tanúzásra való felbujtásért, ugyanis megvesztegetett egy szakszervezeti funkcionáriust, majd elvállalta a vád koronatanújának szerepét, aminek fejében Truman elnök megkegyelmezett neki - micsoda fejedelmi adományt kaphatott a Demokrata Párt kasszája! - úgyhogy a Twentieth-nél meglehetısen kiszorult a hatalomból; továbbra is mély tisztelettel bántak vele, de Darryl Zanuck nemigen engedte szóhoz jutni. Meglehet, nem is volt abban a helyzetben, hogy a segítségére legyen a lánynak és ezért nem szerette volna, ha egy összecsapásban, amikor kenyértörésre viszi a dolgot, ez ki is derüljön ország-világ elıtt. De minthogy egyébként mindig azt mondogatta, hogy ı pénzért veszi a barátait, lehetséges, hogy ezt a lányt most próbára akarta tenni. Marilynnek viszont valószínőleg lehetett annyi esze, hogy ne erıltesse a dolgot. Vagy az is lehetséges, hogy csak csöndben és szilárdan hitt a sorsát irányító véletlenekben. Végtére is Schenck valamikor Norma Talmadge férje volt. Minthogy történetünk hısnıjérıl van szó, szívesen elhinnénk azt is, hogy a viszony mindenki elıl titkolt lényege kettejük intellektuális barátsága volt. Éppenséggel nem is lehetetlen. Csakhogy bármilyen szellemes volt is Marilyn, lehengerlıén okosnak senki sem mondhatta és ha az intellektuális képességeket a súlyemeléshez hasonlítjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy Marilyn egy dekát sem tudott kinyomni. Lehet, hogy Dienessel beszélgetve komolyan gon114 dolta, hogy beiratkozik a jogi karra, de igazából képtelen volt fölépíteni egy gondolatsort és aztán meglelni a benne rejló logikai hibát. Mindez nem azt jelenti, hogy nem volt intelligens - mővész-intelligenciája volt - az
ízlése pedig, legalábbis a pályája vége felé, mondhatni tévedhetetlenné fejlıdött. Hibátlan ösztönnel tudta megállapítani az emberekrıl, hogy mi bennük a jó, mi a hamis, amire bizonyság az is, milyen jól tudott jellemet festeni - tudta, mit kell tennie, hogy már amikor belép, ott legyen a figura egész jelleme a jelenetben, képes volt azt is érzékeltetni, hogy mi történt az imént a díszlet túlsó sarkában, meg a szellıt, ami valami illatot hozott, a küszöböt, amiben megbotlott bejövet, egy eltitkolandó, átfutó kis bohókás, tilos gondolatot, meg még öt másik, mellékes dolgot, amelyek mind jellemzıek az illetı figurára, és mint lobogó szalagok úsznak mögötte a légben. Már a pályája legelején is nyilván egy nagy, istentıl való levesestálnak látta az életet, amelyben finomabbnál finomabb szituációk úszkálnak, s minden íz és aroma a hangulat fontosságáról beszél. A Fox élete nyilván mindent összezavarhatott benne; akkor, az elsı esztendıben még a stúdióváros utcáin uralkodó hangulat logikáját sem értette, a mőszakiak meg a díszletek között sem ismerte ki magát. Schenck, aki viszont nemcsak a filmgyáron belüli hatalmi harc mechanizmusait ismerte, meg a mozicsászárok, producerek, rendezık szokásait, valamint a színészek szeszélyeit, a technikusok mániáit, de mindenki magánéletét is tövirıl-hegyire, aki csak felkelthette ebben a világban Marilyn érdeklıdését, kalauzául szegıdött, hogy végigvezesse az imbolygó fények között, melyek karrierjét, élete legnagyobb és legveszedelmesebb szerelmi viszonyát kísérték. Csak találgatásokra vagyunk utalva, hogy mit láthatott Schenck ebben a lányban, de hogy valamit látott benne, az bizonyos, mert ha egyszer 115 nem volt szerelmes belé, ugyan mi végett találkozott vele olyan sőrőn? Csakis azért, mert a védencének tekintette, akit ó kent fel, hogy majd reá hagyományozza egy vénember minden kincsét - azokat a titkokat, melyeket élete végén most már rá kell bíznia valakire. Persze ne legyünk szentimentálisab-bak a kelleténél. Attól, hogy a bizalmasa volt, még lehetett egyúttal a szeretıje is az öregnek (akit ezek után kénytelenek vagyunk mocskos, vén disznónak tartani). Még az is lehetséges, hogy a sok borzadály, ami Marilynt késıbbi életében gyötörte, jórészt épp Schenck ajándékaival költözött beléje - hiszen sose tudhatjuk, miféle átkok, mérgek, félelmek és pestisek szívódnak fel a másikba, miközben mi azt hisszük, szenvedélyért szenvedélyt, vágyért vágyat adunk cserébe. Egy ezerszeresen elátkozott vén szultán pedig ki tudja mi mindent becsempészhetett már egy fiatal nı testébe-lelkébe - hiszen semmirıl olyan keveset nem tud a tudomány, mint épp a közösülés tranzakciójáról. Csak abból vonhatunk le
következtetéseket, hogy hol tartott Marilyn Schenckkel való ismeretsége kezdetén és hol a végén. Meglehet, megszállta valami, mondjuk valami ördögi, ami arra kényszerítette, hogy alig egy esztendei ismeretség után már sztár akarjon lenni, Schenck pedig azzal tette próbára a lány tehetségét, hogy megvárakoztatta: látni akarta, hogy képes-e várni a nagy kegyre. Ha csakugyan így történt, Marilynnek kegyetlen próbatételt kellett kiállnia. Az elsı év leteltével ugyanis a Fox felbontotta a szerzıdését. Hónapokig munka nélkül tengıdött és kénytelen volt újra visszamenni fotómodellnek. Végül is azonban Schenck közbelépett, de nem a Foxnál, hanem a Columbiánál, Harry Cohnnál, a film hıskorának másik nagy egyéniségénél. Mivel nem egyszerően csak szerzıdtették Marilynt, hanem mindjárt szerepet is kapott egy készülı filmben, méghozzá a férfi fıszereplı partnerének 116 szerepét, valamint korrepetitort adtak melléje és énektanárt is fogadtak neki és minden egyéb tekintetben is megkülönböztetett figyelemmel vették körül, feltehetı, hogy Cohnnak valami zsíros, nagy szívességet kellett viszonoznia, amit Schenck tehetett neki valamikor. (De az is lehet, hogy Schenck tudott valamit korábbi viselt dolgáról.) Bárhogy történt is, a Columbia filmet forgatott Monroe-val; Hölgyek a kórusból [Ladies of the Chorus] volt a címe. Szerény költségvetéső, vacak kis film volt; arról szólt, hogy egy korosodó táncoskomikusnak van egy lánya, aki táncosnı (de igen erényes!) és aki beleszeret egy milliomos fiába. A film 1948-ban jött ki, és ez az elsı film, amelyben csakugyan szemügyre vehetjük Marilynt: énekel, táncol, szöveget mond és még össze is verekszik egy másik táncosnıvel, akivel nagy hajtépést, pofozkodást, sikoltozást rendeznek és olyan ügyetlen mozdulatokkal csépelik egymást, mint amilyeneket csak lányoktól látni, amikor megpróbálnak baseballt játszani - a film pocsék, de ı egyáltalán nem rossz benne. Érdekes, hogy mindazonáltal épp azokban a jelenetekben merevedik meg a játéka, amelyekben nem kellene, viszont ha énekel és táncol, valami naiv életöröm sugárzik belıle és nagyon igyekszik, hogy az ember rábólintson, igen, nem teljességgel hihetetlen, hogy csakugyan szerelmes Rand Brooksba, a milliomos fiába (aki ellenben alighanem a leglaposabb fıszereplı, akire valaha is szerelmes férfit osztott a filmgyári zsenialitás), a legérdekesebb azonban — ahogy az ember elnézi a vásznon ezt a színésznıt, aki még olyan sokra fogja vinni a pályán —, hogy micsoda furcsa, nagy önbizalmat áraszt magából, még inkább valami nárcizmust; olyan határtalanul, olyan gátlástalanul szerelmes a tulajdon lehetıségeibe, hogy ez végül is valami parfümillatú szexepillé
összegzıdik, mintha egy gyönyörőszép lány úgy toppanna be egy embe117 rekkel zsúfolt terembe, hogy elkiáltja magát: „Közel s távol én vagyok itt a legszebb." Ami persze nem így van. Egyelıre, legalábbis. Elülsı fogai sajnos kicsit kiállnak (akárcsak Jane Russell fogai), az álla kissé hegyes, az orra pedig egy hajszálnyival szélesebb a kelleténél, s így olykor egy szopósmalac orrára emlékeztet. Mindazonáltal már nem sok hiányzik hozzá, hogy csakugyan szép legyen, legalábbis a maga módján, azaz olyan „de-jó-szagom-van" és „jaj-de-szép-vagyok" formán. Olyan, mint egy gyermek, akit mindenki szeret - lám ennyit érnek a benyomásokból levont következtetések! De vajon honnan ez a magabiztosság? A címlapfotók eredménye, vagy Schenck adott neki valami láthatatlan, lelki szablyát, netán a tudatlanság és a kétségbeesés elegyét változtatta a lélek alkímiája filmcsillagi ragyogássá? Nem vitás, fölösleges ilyen hosszan idızni egy ennyire jelentéktelen filmnél. Marilyn színészi játéka mondhatni hısies; és még azt is tudja, hogy azokban a jelenetekben, amelyekben a forgatókönyv menthetetlenül rossz, kissé a háttérbe kell húzódnia. Csakis ösztönös jóízlése diktálhatta így. De ennek alapján semmi okunk feltételezni, hogy valaha is színésznı válik belıle. A kérlelhetetlenül jó szimatú Harry Cohn fél év után nem újítja meg Marilyn szerzıdését, és bizony még szemrehányást sem tehetünk neki. Csakis azért véteti magát észre a Hölgyek a kórusból filmben, mert mi már tudjuk, hogy mi lesz belıle - a legtöbb, amit el lehet mondani a játékáról, hogy olykor sikerül hihetıvé tennie a képtelenül ostoba történetet. A Hölgyek a kórusbólt nyilván rögtön el is felejtette mindenki, aki látta. De Marilynt nem. Lelkének egy darabkája talán némi önbizalmat 118 meríthetett belıle. Az a lány, aki a Studio Club garzonházában a szobatársa volt, egyszer állítólag megkérdezte tıle, hogy „Ha száz hollywoodi szakemberbıl ötven azt mondaná, hogy tehetségtelen vagy és menj más pályára, akkor te mit csinálnál?" „Ha százból száz mondaná is, én akkor is tudnám, hogy mind a százan tévednek." Ez a mondat félreis-merhetetlenül mővészlelkéból lelkedzett. Úgyhogy a fenti dialógusról talán még az is elképzelhetı, hogy hiteles. De tulajdonképpen nincs is szükségünk más bizonyítékra magán a filmen kívül. Marilyn éppen eléggé érdekes látvány lehet magának a vásznon ahhoz, hogy lenyőgözve nézze magát, hiszen ı természetesen lángoló ambíciókkal a vérében ül a nézıtéren. Számára legalább akkora
élmény, mintha Garbót vagy Pola Negrit nézné. Magával ragadja, mint egy heroininjekció; végre kissé elengedheti magát, kissé kiengedhetnek a hosszú én-keresésben elfáradt görcsös idegek. Ha valaha is kételkedett abban, hogy filmszínésznı lesz belıle, ez aligha épp a Hölgyek bemutatója után volt. Amellett a film cselekménye elızékeny módon szinte a tulajdon ön-mítoszát másolta: szegény, dolgozó lány tehetsége révén kiemelkedik a tánckarból és feleségül megy a felsı tízezer fiához. És természetesen az életében is megtalálhatók a film cselekmény-elemei. Marilyn ebben az idıben bizonyos Fred Kargerbe szerelmes (aki az énektanárja volt a film forgatása alatt), akinek az anyja, Anne Karger, ha gazdag épp nem is volt, a kis színésznı szemszögébıl nézve legalábbis egy ısi angol földbirtokosnı hollywoodi megtestesítıjének tőnhetett. A némafilm korszakban Anne, mint Max Karger özvegye, aki a Metro egyik megalapítója volt, nyílt házat vitt és sokat tudott mesélni azokról a hajdani filmcsillagokról, akik mind eljártak hozzá, mint például a híres Nazimova is. (Az ember szinte hallja, 119 hogy ejti ki Marilyn ezt a nevet.) Végzetének nagy jelképe, Valentino akinek a lábnyomába épp beleillett a sajátja, és aki épp akkor halt meg, amikor ı világra jött - szintén nemegyszer megfordult Kager-né házában. Micsoda megtiszteltetés lehetett Marilyn számára, hogy bemutatták Valentino hajdani háziasszonyának és mennyire megörülhetett Anne Karger Marilynnek, akinek - hiába fogadták meg mellé énektanárnak Fred Kargert a Hölgyek a kórusból forgatásának idejére - annyi pénze se volt még, hogy jóllakhassak belıle. Micsoda kellemes meglepetés az ilyesmi olyan remek szakácsnınek, mint amilyen Anne Karger volt! Fia és Marilyn szerelme hamar véget ér (hiába mesterkedik Marilyn is meg Anne Karger is, hogy házasság legyen a dologból), de amíg tart, mindnyájan átélik a meghitt családi kör melegét, olyannyira, hogy Karger vissza is költözik az édesanyjához hatéves kisfiával, aki a válás után az apjánál maradt. Karger egyébként - bár nincs híján némi zenei képességeknek - mindenekelıtt egyszerően csak jólnevelt és kifogástalan modorú ember. Nyilván szerette a lányt, mert megpróbálta tanítgat-ni, kihozni belıle, ami benne van. Gyertyás vacsorákra vitte tengerparti vendéglıkbe és a legjobb borokat rendelte neki, a Sunset Strip legjobb bárjaiba jártak táncolni és kirándulásokat tettek a sivatagba - André de Dienes árnya kísért! - de minden gondoskodás és igyekezet ellenére, amivel énekre és zenei alapismeretekre oktatta, érezhetıen visszafogja magát, mert tart az olyan érzelmektıl, melyek a kelleténél forróbbra hevülhetnek. Házasságának csıdje óta kissé általában gyanakodva néz minden nıre. Azonkívül
szégyenli is Marilynt. Valószínőleg egyetlen más szeretıje se szégyellte ennyire, hogy ı a kedvese. De hát gondoljuk csak meg, milyen kínos lehetett a számára Marilyn némelyik megjegyzésének kolosszális ártatlansága. Ha ezek a bugyuta120 ságok horgok lettek volna, cápára lehetett volna halászni velük. Mintha baltával hasogatták volna Karger kifinomult fülét. Viszonyuk némileg Henry Higgins és Eliza Doolittle vagy Charles Francis Eitel és Elena Esposito szerelmére emlékezteti az embert, azzal a különbséggel, hogy a nagy szenvedély itt Marilynbıl sugárzik. Bár meglehet, hogy legalább felerészt Anne Kargernak szól. Marilynnek anyára és apára is szüksége volt, azonban mindenekelıtt mégis az anya hiányzott az életébıl, ha viszont sikerül beházasodnia a Karger-családba, akkor épp ez a legkínzóbb lelki hiány megszőnik, méghozzá olyan egy csapásra, mint ahogy egy öreg színésznı támad fel halottaiból, ha igazi jó szerepet kap. Végre hátországa lett volna jövendı karrierjéhez. Csakhogy Kar-gernek ilyen feleségre semmi szüksége sem volt. O anyát keresett a hatéves kisfiának. Okunk van tehát azt hinni, hogy ízléséhez képest Marilyn nemcsak törekvıbb volt a kelleténél, hanem izgatóbb is - tekintve a neki szánt szerepet. Az anyag szegényes, csupán Marilyn néhány megjegyzését idézhetjük, de ezeket is Hecht halászta ki a Faktoid-tó zavaros vizébıl, s legföljebb reménykedhetünk, hogy valami közük talán mégiscsak van az igazsághoz, mondjuk annyi körülbelül, mint egy rossz fordításnak az eredetihez. Bár ki tudja? Az mindenesetre kiderül ezekbıl a megjegyzésekbıl, hogy maga Marilyn milyennek akarta beállítani utóbb ezt a viszonyt. Akkor új élet kezdıdött számomra. Addig a Studio Club garzonházában laktam, most az ı lakása közelében vettem ki egy kis garzont, hogy munkába menet vagy munkából jövet felugorhas-son hozzám. Szex munkába menet- hollywoodi szerelmi viszonyokban az odaadás netovábbja. De sok hollywoodi férfisztár fog még eldicsekedni hajnali szeretıivel a kantinban fogyasztott ebéd közben - ezek azonban 121 nyilván mind kis szerelmi rabszolgák lehettek csak. Marilyn viszont, aki férjhez akart menni, bizonyára félelmetesebb partner volt ezeknél. A fentebb idézett visszaemlékezésben van egy megjegyzés, amelyben arra utal (vagy nem is ó, hanem Ben Hecht? — a faktoid olyan, mint az amóba, se családja, se családfája), hogy Karger végül is halálosan megsértette, amikor azt mondta, azért nem veszi feleségül, mert ha ó hirtelen meghalna
(netán a túlzott szerelmi igénybevétel következtében?), a kisfia nagyon rosszul járna. „Ezt hogyan érted?" „Hát nem érted?" „Nem." „Nem fogod fel, milyen rossz hatással lenne a gyerekre, ha egy olyan nı mellett nevelkedne, mint amilyen te vagy..." „Te engem megvetsz" - mondta Marilyn. Ben Hecht még hosszan pengeti az érzelmek húrjait, de ha átugorjuk a dialógust és mindjárt a végére lapozunk - ahol egyébként az áll, hogy Karger miután mindig is azt hangoztatta, hogy nem áll szándékában elvenni Marilynt, röviddel utóbb összeházasodott Jane Wymannel - akkor megértjük, hogy nár-cizmusa, hatalmas becsvágyával párosulva alkalmatlanná tette Marilynt egy ilyen érzékeny ember feleségének a szerepére. Szexualitása - a Marilyné — mindeközben továbbra is megfejtetlen rejtély marad. Ma már mindenki azt mondja róla (mivel halála óta ilyen színekkel pingálták ki a legendáját), hogy valójában korántsem volt olyan buja teremtés, mint amilyennek pályája elején a reklámszakemberek beállították. Késıbbi szeretıi közül néhányan azt mesélték róla, hogy egyáltalán nem az a fajta nı volt, aki kéjesen elnyújtózva hever egy tobzódón széles, nagy ágyon, hanem ehelyett rendszerint melltartóban aludt (mert félt, hogy megereszkedik a melle), 122 továbbá ne feledjük azt a számtalan kis sztorit sem, amely mind arról szól, hogy furcsa mód milyen ártatlan volt szexuális ügyekben - egyszer például, miután Marion Brandóval töltötte az éjszakát, reggel aggódva jegyezte meg Milton Greene-nek, hogy „Nem is tudom, jól csinálom-e", pedig hát tulajdonképpen ki is tudhatná magáról, hogy jól csinálja-e? Végtére is, a nemi életben minden bizonyosságot az a felismerés követi, hogy hatalmas fennsíkon állunk, ahol még óriásibb csúcsok magasodnak fölénk. Elıbb vagy utóbb mindünk száján kiszalad egy olyan szó, amely leleplezi, milyen naivak és ártatlanok vagyunk a szexben. Bár való igaz, számos barátja beszámol errıl az ártatlanságról, meg arról, hogy milyen érzékeny volt, milyen sérülékeny (ami persze aligha akadály a szexben), és hogy milyen meztelenek voltak az idegvégzıdései, meg hogy mennyire képtelen volt megvédeni magát bármitıl is, ne kerülje el a figyelmünket, hogy valamennyi beszámolónak van egy közös vonása — az nevezetesen, hogy valamennyi a New York-i korszakról szól, amikor már mögötte volt Greene-ék, Strasbergék és Arthur Miller barátsága, már
magába szívta egész lényét átható befolyásukat. Amikor már kétségkívül volt olyan jó színésznı, hogy bármi új alakot képes legyen magára ölteni márpedig a szexuális visszafogottság alakítása arra bizonyosan jó lehetett neki, hogy segítsen leszerelni a vele szembeni fenntartásokat. De ettıl eltekintve is csupa seb, heg, zúzódás, kék folt, tyúkszem és bırkeményedés volt a lelke - olyan lehetett a szíve, mint egy boxoló arca — vagyis könnyen lehet, hogy egyébként is épp elege volt már a szexbıl. Az életrajzírónak viszont most arra a kérdésre kellene válaszolnia, hogy vajon pályája elején is csakugyan olyan ártatlan volt-e, mint ahogy a legenda állítja -erre pedig nemigen tudunk mit mondani. Abból, 123 hogy a színész arca és teste gyakran csak afféle Potyemkin-falu, s a külsı csillogás legfeljebb csak azt mutatja, micsoda mérhetetlen távolság van a testi sugárzás és a belül fortyogó indulatok kénköves gázai között, még nem következik feltétlenül az, hogy minden nı, aki éterien buja a vásznon, szükségképp ugyanilyen éterien frigid az ágyban. Egyszerőbb, ha azt feltételezzük, hogy a szexuális vonzerı voltaképp valami olyasmin alapszik, ami leginkább magában a szexben lelhetı fel, vagy hogy legalábbis néhány esztendeig maga a szeretkezés is legalább olyan kielégülést hozhat, mint a tükör vagy a kamera. A lényeg mindenképp az, hogy tökéletes homály fedi, milyen volt Marilyn magánélete pályája elsı éveiben. Sokan és sokszor elmondták már, mennyire titkolózó volt. Natasha Lytess, akit a Columbia adott melléje szöveg-korrepetitornak a Hölgyek a kórusból forgatásakor, s aki hét esztendeig maradt vele ebben a minıségben (egészen pontosan a Hét év vágyódás forgatásának végéig), egyúttal amolyan házimama is volt az életében, hiszen ha néha nem akartak menni a dolgok és Marilyn nagyon nekikeseredett, Natasha még össze is költözött vele. „A legegyszerőbb kérdést se mertem soha feltenni neki, ami az életére vonatkozott volna" - írta Lytess. - „Ha csak az iránt érdeklıdtem volna is, hogy hová megy, mondjuk, valamelyik este, ez már megbocsáthatatlan tapintat-lanság lett volna a szemében." Ilyenkor mindig olyan „üres" lett a tekintete. (És milyen elkeserítı lehet, épp egy tanárnak, ha üres tekintettel találja magát szemközt.) Mellesleg azon is elgondolkozhatnánk, nem ugyanarról a tekintetrıl van-e itt szó, amely a Niagarában látható Marilyn arcán, amikor épp a szeretıjére gondol, aki elhagyta. Natasha Lytessnek az volt az elsı benyomása Marilynrıl, hogy egy meglehetısen közönséges és mesterkélten viselkedı teremtéssel találkozott, aki úgy öltözködik, mint egy „ribanc". 124
Lytessból azonban a keserőség szól - hét évi szolgálat után bocsátották el Paula Strasberg kedvéért -, azonkívül pedig még a szupermővelt európai emigráns elıítéleteit is számításba kell vennünk, ezek pedig csak fokozódtak attól, hogy kénytelen volt óraadásból élni, holott ó valamikor Reinhardttal dolgozott - a Columbia telepén álló kis háza egyébként a félelmetes mennyiségő könyvön kívül a páratlan Max óriási fényképeivel is tele volt! Nehéz elképzelni még két nıt, akik ilyen kevéssé illettek volna egymáshoz - mert például míg Lytess örökösen a pénzt számolta, Marilyn mindig bıkezően és valósággal nagyvonalúan szórta - mégis jó munkatársak voltak. Lytess hamarosan rájön, hogy Marilyn hajlandó nagyon is komolyan venni a színészetet és azt is felismeri, micsoda erıvel őzi ezt a lányt a becsvágy -mégis sokat mond, hogy elsı látásra épphogy nem közönséges kis kurvának tartja, mert ebbıl gondolhatjuk, hogy mások se igen láthattak benne egyebet, és az elsı évekbıl fennmaradt újságfotókon csakugyan egy olyan szöszi áll elıttünk, aki kétségkívül jóval elszántabb és érzékibben szexi, mint a késıbbi Marilyn. Jegyezzük meg, hogy ha egyszer ilyennek mutatta magát, akkor a férfiak, a hollywoodi férfiak pedig kiváltképp, nyilván ennek megfelelıen is kezelték. És ha van is benne, legalábbis némelyik képen, valami elidegenedettség, ne feledjük, hogy ez a prostituáltaknál is elıfordul, és hamarosan ki fog derülni, hogy páratlan vonzerejét is valójában épp ennek az arckifejezésnek köszönheti, amely világszerte mindenki számára azt sugallja: ez a lány külön méri az érzéki gyönyört és a gyengéd szeretetet, méghozzá nem is feltétlenül egy és ugyanazon kuncsaftnak. Hiszen ebben a sőrőn lakott, csupa technika világban, amelyben élünk, a szexuális kapcsolat hovatovább fontosabb szükséglet, mint a család. Mert a szex végtére is az emberi kommunikáció 125 kitüntetett formája, technikai társadalmunk pedig a kommunikáció expanziójára épül, amiként a kapitalizmus a tıke és a pénz folytonos expanziójára, a tendencia tehát a növekvı promiszkuitás irányába mutat. De térjünk vissza tárgyunkhoz, a szexbombához és hagyjuk a szociológiai csőrés-csavarást. Sokkal egyszerőbb, ha regényírói könnyelmőséggel egyszerően feltételezzük, hogy Marilyn ezekben az években meglehetısen változatos nemi életet élt. Nemegyszer elmondták már, hogy a jó színész egy személyben vetítıgép és testének bıre a vetítıvászon, akkor a szexuális energiák teljes bemutatása sem jelent feltétlenül egyebet, minthogy belül viszont hiányzik ugyanez az energia, de hát ezt már tudjuk és végtére is ez nem más, mint az angol színházi iskola hővös játékmodora. Van ezen kívül még persze a Módszer is, amely azt kívánja a színésztıl,
hogy lényegüljön át az ábrázolt alakká, legyen akár Priapus szellemévé is, ha a szöveg mögöttes tartalma erekciót kíván tıle, vagyis ha félénk, visszahúzódó, ideges és tétova volt is valahányszor meginterjúvolták, amellett alighanem kóbor macskaként járhatta a szex óriás tartományát épp ezekben az elsüllyedt években és nem egy kurta kalandban lehetett része, miközben élményt, megértést, kapcsolatot, színészi tapasztalatot keresett — hogy tapintatosan fejezzük ki magunkat. Hollywood nemi életének pletyka-krónikáiból származó legendák szerint, amikor egyszer végre aláírt valami nagyobb szerzıdést, így szólt az ügyvédjéhez: „Na, akkor ez volt az utolsó pasas, akivel lefeküdtem." Az életrajzíró ösztönösen is azt kérdezi, „Melyik volt ez a szerzıdés, ki volt ez az ügyvéd?", mert hiszen ugyanezt a történetet más színésznıkrıl is terjesztették -inkább azt kellene talán kérdeznünk, hogy melyikrıl nem? - de az igazán vaskos és csúnya sztorik majd csak akkor kezdenek terjengeni, amikor összevesz a 126 Twentieth Century-Foxszal és mindenkit magára haragít. Ezzel a megállapítással ugyan kicsit elóreug-runk az idıben, de azért tesszük, mert gyanítjuk, hogy azért győlölték meg olyan mérhetetlenül, mert tudták róla (a legönteltebb és a legnagyobb szivarokat szopogató stúdióvezetık), hogy valaha olyan lány volt, akit könnyen meg lehetett kapni - ha nem is mindenkinek. Ez persze mind feltevés csupán. Végtére is nem teheti meg az ember, hogy keres magának egy irodalmi bíróságot és bizonyítékképpen elébe terjeszt száz darab eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatot, miszerint százan tanúsítják, hogy Marilyn Monroe lefeküdt velük. Érjük be annyival, hogy ebben az évben, 1948-ban, meghalt Ana Lower, minek következtében Marilyn valószínőleg megszabadult Norma Jean utolsó kötelékeitıl is - és valóban, Clarice Evans, aki egy szobában lakott vele a Stúdió Clubban, azt meséli róla, hogy egy lány se randevúzott annyit az egész házban, mint Marilyn, de soha egy szót sem mesélt a férfiakról, akik udvaroltak neki. A legmeggyızıbb bizonyítékot azonban a fényképek szolgáltatják - úgy fest rajtuk, mint a legdrágább acapulcói bordélyház „menı" szöszije, és bár ez a külsı nyilván mesterséges beavatkozás eredménye, azért ez a szexepil nem merıben mővi, megfelelı alapanyag nélkül nem lehetett volna elıállítani. Minden valószínőség szerint az az élete tragédiája, hogy épp ezekben az években olyan olcsón osztja magát és olyan bıkezően, hogy soha vissza nem kaphatja a kölcsönt, miáltal késıbb, amikor majd csakugyan szerelmes lesz, már nem fog tudni eleget adni és következésképp kénytelen lesz mind többet követelni - tudjuk, milyen dögletes mocsarakban nevelgeti szexualitása kis lápi virágait.
127 Nyugtalan idık ezek. Az ügynöke, Lipton azt mondja róla, hogy pattogott, „mint bolha a szitán". Még a Kargerrel való megismerkedése elıtt történt, hogy kibérelt egy kis kísértetjárta házat, hiába óvták a barátai, de hamar ott is hagyta -mindenesetre érdekes feltevés, hogy talán a promiszkuitása is hozzájárulhatott egynémely kísértetek felidézéséhez; olyasmiket is átél ebben a házban, amirıl nem hallunk egyhamar. Még Burbankben lakott, amikor az utcán megismerkedett egy szabadnapos rendırrel, aki hazáig követte és rátörte az ajtót. Marilyn sikoltozására elıkerülnek a szomszédok és a rendır elmenekül, de Marilyn lelki szemei elıtt nyilván felrémlett Jim Dougherty szörnyő haragja, aki akkor már szintén rendır volt. Aztán barátságba kerül John Carrollal, aki színész és a feleségével, Lucille Rymannal, a tehetségkutatóval. Befogadják és Marilyn odaköltözik hozzájuk. Nem sokkal késıbb már egy tinédzser fiú támaszt létrát Marilyn harmadik emeleti ablakához. Bizonyára retteg a mindenfelıl reá leselkedı veszedelmektıl, mégis kis híján csıdbe juttatja házigazdái házasságát - Carroll, aki fıleg epizódszerepeket, de néha fıszerepeket is játszott, nagyon hasonlít Clark Gable-re - Marilyn pedig a meztelen testére felkapott pongyolában járkál elıtte a lakásban. Végül is, Guiles szerint odáig fajult a helyzet, hogy Marilyn félrevonta egy nap Miss Rymant és így szólt hozzá: „Lucille, szeretnék beszélni veled. Te nem szereted igazán Johnt. Mert ha szeretnéd, akkor nem járnál el folyton hazulról dolgozni. Én viszont, azt hiszem, szerelmes vagyok belé." Miss Ryman szerint ót teljesen váratlanul érte ez a bejelentés. Nem tudni, Carroll biztatta-e föl Marilynt, hogy álljon elı ezzel, mindenesetre így folytatta: „Nem tennéd meg, hogy elválsz tıle? Akkor összeházasodhatnánk." Amikor Miss Ryman magához tért a meglepetéstıl, megkérdezte tıle, hogy juthat az eszébe ilyesmi, amire Marilyn állítólag 128 így felelt: „Aki ilyen nagyon jó hozzám, csakis szerelmes lehet belém." Miss Ryman azzal vetett véget a beszélgetésnek, hogy „Ha John el akar válni, én nem ellenzem." Carrollék nem váltak el, Marilyn pedig átvészelte a csalódást; csak a házigazdái vettek észre rajta egy kis szomorkás mélabút. Carrollék után következett a kísértetjárta ház, azután a Bel Air Hotel, majd a Beverly Carlton, utána egy motel, végül ismét a Studio Club. Ekkor kezdıdik Kargerrel való viszonya, majd Natashához költözik, aki óva inti, ne járjon annyit férfiakkal, hiszen „nem a színésznı érdekli ıket benned,
hanem csak te magad". Arra is ı figyelmezteti, hogy hordjon fehérnemőt; addig ugyanis semmit sem viselt a ruhája alatt, mintha számára csakis a tulajdon bıre lehetne az egyedüli méltó fehérnemő. Aztán a Columbia nem hosszabbítja meg a szerzıdését és kezdetét veszi a kilincselés. Az ügynöke szerez neki egy apró szerepet a Szerelmi boldogság [Love Happy] címő filmben, amelynek Groucho Marx a fıszereplıje. Van benne egy filmtörténeti pillanat - elıször látható mozivásznon csípıje híres ringása. Fergetegesen mulatságos pillanat - Groucho Marxhoz becsönget egy idegen lány és ı tőzbe jön a fenekétıl -izgalmában kettéharapja a szivarját. „Na, mi a bibi?" - kérdezi Groucho Marx. „Folyton férfiak járnak a sarkamban" - feleli Marilyn, majd távozik. Az egyik mellényzsebében Mae West, a másikban Jean Harlow. De közben reménytelen helyzetben van. Eddig kétszer volt szerzıdése, kétszer bontották fel, és már lassan huszonhárom éves lesz - míg Elizabeth Taylor, aki pedig négy évvel fiatalabb nála, már híres színésznı. Beleadja hát ebbe a riszálásba minden csábítási tudományát, a sarjadó „camp-mővészet" karikatúráig menı túlzását -„Gyere hátulról, a tiéd vagyok" - dalolja ringó csípıje. Egy szöszi, aki ezt is tudja, a hatalom legmaga129 sabb tornyaira függeszti a tekintetét; nem csoda, hogy Kargernek nem kellett. Ez a lány dinamit volt. Csakhogy ebben a jelenetben az ördöggel jegyezte el magát. Johnny Hyde, a jónevő ügynök egy magánvetítésen látta a filmet; nem sokkal utána pedig meg is ismerkedett Marilynnel, majd fölhívta telefonon Liptont, hogy átvenné tıle a lány képviseletét. Ettıl a perctıl kezdve Hyde irányítja a karrierjét, a minden egyes hollywoodi stúdióvezetı figyelmét felhívja a lányra és elintézi, hogy ó utazzon New Yorkba a Szerelmi boldogságot reklámozni, ahol ahhoz képest, hogy egyelıre végtére is csak ismeretlen sztárpalánta, akinek csak egy röpke, félperces jelenete van a filmben, nagyon jó sajtót kap, mindkét kezében három-három tölcsér fagylalttal fényképezik a forró New York-i utca napsütésében, otthon Hollywoodban viszont még évekig csak szexbomba (??) lesz, az a táncoló seggő lány, egy kis ringyó, „akibıl csak úgy fröcsköl a szex", akit senki sem vesz komolyan; bizony meg kellett fizetnie azért a ringó járásért, mert ez volt az oka, hogy a stúdióvezetık nem akarták elhinni neki, hogy igazi színésznı, ezért kapott csupa olyan szerepet csak, amikbe lassan-lassan belehalt, igen, az ördöggel kötött szerzıdést abban a filmben - aligha az elsıt életében.
Ebben az idıszakban készíti róla Tom Kelley azokat a híres aktfotókat egy falinaptár számára. A Zo-lotownak adott interjúban Kelley azt mondta róla, „kecses volt, mint egy vidra és hihetetlen természetességgel vonaglott. Ahogy az utolsó ruhadarabot is levetette, egyszerre elszállt minden félszegsége". A szerzıdést, amelyben hozzájárult a képek publikálásához, Mona Monroe-ként írta alá. A fényképész: „Mondhatom magának, soha még nıt nem fényképeztem, akibıl úgy áradt volna a szex, mint Marilyn Monroe-ból." A felvételeket nézegetve megállapíthatjuk, hogy a teste tökéletes állapotban van. Ó, 131 azok a catalinai súlyzók! Egyébként ötven dollárt kapott a képekért, amit mindjárt be is fizetett a kocsija részleteire és nyilván lezárt ügynek tekinti az egészet. Sokkal fontosabb a számára, hogy Johnny Hyde határozottan érdeklıdik iránta. Hyde az egyik legnagyobb ügynök a városban, „közszeretetnek" és „köztiszteletnek" örvend. Hyde - Elia Kazan szavaival - „tömör" ember volt, „alacsony és köpcös, nem volt benne semmi puhaság, és valahogy mindene nagynak látszott. Azonkívül pedig még modora is volt. A hollywoodi fontos emberek közül azon kevesek közé tartozott, akiknek volt stílusa." Elsı találkozásukra a Palm Springs-i Racquet Clubban került sor. „Megittunk egypár italt és beszélgettünk ... Érdeklıdéssel hallgatta, amit mondtam... Azt mondta, hogy belılem még nagy sztár lesz. Emlékszem, én csak nevettem és azt mondtam, hogy egyelıre nem úgy fest a dolog, mert ebben a hónapban például annyit se kerestem, hogy a telefonszámlámat ki tudjam fizetni. Amire ı azzal felelt, hogy Lana Turnert is ı fedezte fel meg még jó néhány másik sztárt is és hogy bennem még több is van, mint Lanában és biztos, hogy többre is fogom vinni nála." Hyde-nak volt összehasonlítási alapja. A többi, általa felfedezett sztár között olyan nevek vannak, mint Betty Hutton, Bob Hope, Esther Williams és Rita Hayworth. Továbbá az ı irodája képviselte Al Jol-sont. Filmgyári nagyfónökök, mint Darryl Zanuck és Dore Schary, Don Hartman a Paramounttól, meg Jack Varner, mind régi cimborái voltak, ha épp nem civakodtak vele a színészek szerzıdései miatt; Hyde ugyanis nemcsak ügynöke, de személyes jó ismerıse is volt a klienseinek, „golfozni járt velük, tanácsokat adott nekik anyagi meg nıügyekben és ölre ment a kedvükért a stúdióvezetıkkel". Sıt, még együtt ivott is velük. 132 Egy orosz artista fia volt, apja a „Nicholas Haidabu-ra Cári Orosz
Akrobaták" nevet viselı truppal lépett fel, s a gyermek a varieté színpadokon nıtt fel Johnny Haidaburaként, amíg Hyde-ra nem angolosította a nevét. İ se járt többet iskolába, mint Marilyn. Azt azonban senki sem vitatta, hogy jó ízlése van -nyilván a vérévé váltak az akrobatamutatványok, ha annyi hollywoodi év után is meg tudta ırizni az ízlését! Marilyn tehát vonzódott hozzá - mégpedig az eszéért. Nem sok ember akadt, akitıl Schencknél is többet tanulhatott Hollywoodról - nos, Hyde ezek közé tartozott. A férfi ötvenhárom éves volt. Marilyn harminc évvel fiatalabb és egy kicsit még mindig szerelmes Kargerba; ıt is választja bizalmasául az egész Hyde-ügy során, mintha a sikerével akarna hencegni régi énektanárának, pedig hát attól, hogy milyen gyorsan emelkedik a pályája, Karger aligha fog meghatódni, hiszen épp azért riadt vissza tıle, mert felfedezte Marilynben ezt a képességet. Ha feltesz-szük, hogy Dreiser Carrie-jének látta Marilynt, akkor fogalmazhatunk úgy, hogy nem nagyon bánta, ha Hyde viszont Hurstwood szerepét akarja játszani mellette. Az ügynök pedig, efelól semmi kétség, tébolyultan beleszeretett Marilynbe. Négy fia volt már akkor és gyönyörő felesége, Mozelle Cravens, aki „a Republic Pictures-nél volt naiva, amíg Hyde ki nem menekítette azokból a pocsék westernekbıl". Nem egy nıi ügyfelével volt már viszonya azelıtt is, de a felesége, ha nem tapsikolt is örömében, hajlandó volt tudomásul venni, hogy egy alkotó hajlamú ügynöknek, akárcsak a tehetségkutatóknak, az ügyfél veséjéig kell hatolnia, hogy kifejezhesse önmagát. Hyde tehát akkor már évek óta csak félidıs férj volt, de annak nagyon jó. Marilyn feltőnése viszont felborította ezt az egyensúlyt. Hyde folyton a Romanoff-ban meg a Chasenben vacsoráztatta, már csak reklám-okokból is, ami azzal járt, hogy a viszonynak 133 híre ment, még mielıtt elkezdıdött volna. Hyde beteg ember volt, szívbajos. Egy évig tartott az ismeretségük és a vége felé Hyde már olyan rossz állapotban volt, hogy a sofırjének ölben kellett felvinnie a lépcsın a szobájába. A viszony elsı hónapjaiban viszont, amikor még csak hazardírozott a szívével, nem akadt stúdióvezetı Hollywoodban, aki ne értesült volna tıle Marilyn Monroe lángoló tehetségérıl és fényes jövendıjérıl. Minthogy azonban mindezt egy olyan lányról állította, aki mögött egy bukott film fıszerepén kívül csak egy félperces villanás volt a Szerelmi boldogságban, meg néhány kocka a /egy Tomahawkba [A Ticket to Tomahawk] címő filmben, ez a lelkesedés is csak a szóbeszédet dagasztotta. Micsoda fergeteges élmény lehet ez a nı az ágyban, ha az öreg Johnny Hyde így elvesztette tıle a józan ítélıképességét - okoskodtak a
filmgyárak vezetıi. Mind több szóbeszéd kerengett tehát róluk a városban. Mozelle Hyde fülébe is eljutott a pletyka. „Én igazán türelmes vagyok, de mindennek van határa. Emlékszem, egyszer Johnny (a fiam) lenn keresett valamit a pincében és az apja kidobált vackai között turkálva megtalálta Marilyn meztelen naptárát... felhozta megmutatni." (Minthogy akkor még nem volt köztudomású, hogy Marilynrıl akt-fotók is készültek, fényképen dokumentált meztelenségének felbukkanása a férje iratai között Mozelle szemében csakis azt jelenthette, hogy Hyde egy közönséges lotyóba bolondult bele.) Végül is Mozelle kérdıre vonta a férjét. Hyde egyszerően azt felelte, hogy a dolog „megtörtént és én ezen már nem is tudok változtatni". Az asszony beadta a válópert. Johnny Hyde pedig feleségül kérte Marilynt. Marilyn azonban nemet mondott. Ez is az élete rejtélyei közé tartozik. Hyde a felesége kielégítése után is milliomos maradt volna; míg Marilyn koldusszegény volt. Továbbá Hyde még tisztelte is Marilynt, 134 akinek akkor ez úgy kellett, mint a halálos betegnek a fájdalomcsillapító - ha feleségül megy hozzá, ennek a tiszteletnek a légkörében élhetett volna. Azonkívül Hyde még jó tanára is lehetett volna, akitıl megtanulhatta volna, milyen stratégia szerint kell kiválasztania a szerepeit. Elıkelı modora pedig máris jó hatással volt rá, ami meglátszott a viselkedésén. (A Mindent Éváén Miss Caswell szerepében - amit Hyde szerez neki - már kifinomultan elıkelı jelenség.) És végezetül: Hyde imádja Marilynt. Szerelmet és tiszteletet kínál neki. Apja helyett apja lenne. Meghal érte, ha kell. Végsı érvei olyanok, mintha egy rimánkodó koldust hallgatnánk. Úgyse fog már ı sokáig élni - gyızködi - halála legfeljebb már csak hónapok kérdése lehet. Nem lesz tehát egy rokkant öregember foglya, ı meg fog halni és Marilynre hagyja a nevét és a vagyonát, csak azt kéri cserébe, hogy tegye ıt boldoggá még egy kicsit. De Marilyn erre sem hajlandó. Szereti Hyde-ot, de nem szerelmes belé. A férfi pedig, mintha csak tudná, hogy már csak egy vagy két hónapja van hátra, ideje javát Marilyn jövıjének szenteli; nyilván jól látja, miféle nehézségek várnak rá. Elintézi, hogy a Fox újra leszerzıdtesse. Ez a szerzıdés is hét évre szól, de már heti 750 dolláros gázsival kezd. Legalább anyagi gondjai nem lesznek és mégiscsak a filmnél fog dolgozni. Ráveszi, hogy végeztessen el magán egy kis plasztikai mőtétet. Árnyalatnyival kisebbre faragják orra hegyének dudorát és némi porcogó beültetésével álla apró szabálytalanságát is kiigazítják. S minthogy kissé kiálló fogainak szabályozását még az a fogász elvégezte, akit Karger talált a számára, arca
ezzel elérte végsı, kialakult formáját és immár a legcsekélyebb szépséghiba sem akadályozza, hogy megrohamozza a pálya csúcsait. Hyde pedig, aki az ujja bögyében érzi, hogy közeleg az újabb és egyúttal utolsó szívroham, egyre gyengülı szívvel és mind 135 soványabb testtel még mindig megpróbálja rávenni, hogy legyen a felesége, de közben arra az esetre is felkészülve, ha a lány ismét nemet mondana, megbeszéléseket folytat a cégvezetıjével arról, miként hagyhatná mégiscsak Marilynre a vagyona egyharmadát. Hyde azonban hirtelen halt meg, hamarább, mint várta és a család gondoskodik róla, hogy Marilyn ne kapjon meghívót a temetésre. És ez még nem minden, ennyivel nem érik be. Marilyn ott lakott Hyde-dal abban a házban, amit a férfi akkor vásárolt, amikor elköltözött a feleségétıl; már alig néhány órával Hyde halála után jelentkezett telefonon a családot képviselı ügyvéd és felszólította Marilynt, hogy csomagolja össze a személyes holmijait, vigye a pénzt is, amit kapott és aztán - ki a házból! Királyok halálakor mindig kitör a viszály az udvartartásban. Hyde néhány barátja és üzletfele fölbiztatja Marilynt, hogy mindazonáltal csak menjen el a temetésre. Miután a gyászolók sorban elhaladtak a koporsó mellett, Marilyn zokogva vetette magát a tetemre: „Ébredj fel, Johnny, kérlek szépen, ébredj fel, ó, én istenem, Johnny, Johnny". Belekarolnak kétfelıl és hátravezetik a templom végébe. Újra egyedül marad tehát és a feje fölött tombol Hollywood haragja: megölte ezt a derék embert. Egyelıre keserves árat kell fizetnie, amiért nem ment hozzá feleségül. Ma már legfeljebb rejtvényfejtıi szórakozás azt találgatni, miért nem. Bármily számítón viselkedett is nemegyszer az életben és bármily jól tudta is felmérni sokszor, mely hatalmaknak lesz szerepe a pályája alakulásában, Arthur Miller szerint olykor valami nagy-nagy önzetlenség, sıt mondhatni jámbor kegyesség is megszállta, s ezért, mondja Miller, egyáltalán nem lehetetlen, hogy fölösleges bármi egyéb indítékot keresni azon kívül, hogy egyszerően nem szerette Johnny Hyde-ot; a szerelmet mindig 136 nagy becsben tartotta. A pénznek, mondja róla szintén Miller, sohasem volt semmi realitása a számára, ezért cselekedetei indítékaként sem volt a pénznek soha, semmi szerepe. Jobban meggondolva, csakugyan úgy tetszik, hogy pénzzel, apróbb kellemetlenségeken kívül, mást nem is igen tudott volna megoldani az életében, élete legnagyobb problémáját meg csak súlyosbította is volna. Akármerre indulunk el, mindig ugyanoda lyukadunk ki: ingatag
identitásához. Johnny Hyde szerelmében paradoxon rejlett a számára: Marilyn csak azt szerette benne, hogy a férfi egyengethette a pályáját, azaz mintegy segített neki berendezni identitása kongón üres házát. Ámde ugyanezért feleségül már nem mehetett hozzá semmiképp. Özvegyeként kénytelen lett volna identitást cserélni, mássá kellett volna lennie, vígözveggyé, egy idegen nıvé, akit Mrs. Hyde-nak hívnak! Micsoda emésztı szenvedély az identitás keresése! Ha sikerül elérnünk, hogy azonosak legyünk önmagunkkal, mindjárt úgy érezzük, szavaink ıszinték és hitelesek, valóságosnak érezzük magunkat és az ezzel járó csekélyke jóérzés elfed egy hatalmas egzisztenciális rejtélyt, amely pedig legalább olyan fontos szerepet játszik a pszichológiában, mint a cogito ergo sum nem kevesebbrıl van szó, mint hogy valóságosnak érezni magunkat, ki tudja miért, annyival jobb, mint a belsı üresség érzése, hogy az olyanok számára, mint Marilyn, a szexuális ösztönnél, de még a sikervágynál és a pénznél is hatalmasabb erejő indíték lehet. Olyan ember is van, aki még a szerelemrıl és a biztonságról is inkább lemond, mint az identitás — az önmagával való azonosság — melegérıl. A következı kérdés ezek után csak az lehet, vajon miféle félelmes szörnyek lakják azt a bizonyos belsı ürességet, a választ azonban el kell halasztanunk míg a halál szárnya ázott tollaival be nem takarja hós137 nınk arcát. Tekintsük most csak lelkének méltóságát. Mert bármi lett légyen is az indíték, akár a „jámborság", mely arra késztette, hogy visszautasítsa a pénzt (jellemzı, hogy a középosztály komoly szavú költıjének szemében a gazdagság visszautasítása jámbor és szent cselekedet), akár pedig identitásának oltalmazása, hiszen olyan fájdalmas sebeket szenvedett már, s ezek oly nehezen gyógyultak; nos, bármi volt is az indítéka, bátorság kellett hozzá, hogy kitartson az elhatározása mellett, melyet nyilván minden gyakorlatiasabb gondolkozású ismerıse ırültségnek tartott, ki kellett tartania, noha még szerette is Hyde-ot és rettegett, hogy ha elmegy, ı megint egyedül marad. Marilyn azonban feltehetıleg olyan egyértelmőséggel haladt a pályáján, mint a kilıtt nyíl és talán még hangokat is hallhatott, mint Szent Johanna. Minthogy azonban lényegesen kevésbé volt szent élető — ezt is kénytelenek vagyunk feltételezni - mint Johanna, neki csak azt mondta ez a hang, hogy ne menj férjhez. Ezt a parancsot sem lehetett azonban könnyebb teljesíteni. És Hyde? Vannak emberek, akik úgy rohannak a halálba, mintha versenyt futnának valamivel. Gary Cooper, amikor már rákban haldoklott, egyszer így szólt Hemingwayhez: „Fogadjunk, hogy én hamarább megyek
el, mint te". De Hyde-rıl nem tudunk eleget ahhoz, hogy okát leljük, miért volt neki olyan sürgıs a halál, még azt sem tudjuk, vajon ıs-hollywoodi szörnyek fogták-e a kezét, amikor szívének utolsó dobbanására artista-ujjai eleresztették a trapézt és ó a háló fölött elrepülve a semmibe szállt. 138 MARILYN S nively, Schenck, Karger és Hyde! Ha történetesen bártündér lett volna, aki be akarja perelni egy régi szeretıjét, akkor bizonyára valami ilyen nevő jogi irodát választott volna ki magának jogi képviselıül a telefonkönyv szakmai névsorából. De most jól is jönne a tanácsuk. Hyde segítségével megkapta Angela szerepét az Asz/a/tdzsunge/ben, és Miss Caswell szerepét a Mindent Éváértban is neki köszönhette. Noha mindkettı kurta kis szerep volt, Marilyn mindkettıben szenzációs alakítást nyújtott; Dore Schary mégsem volt annyira meghatva tıle, hogy leszerzıdtesse a Metróhoz és Hyde-nak azt is épp hogy csak sikerült elintéznie a halála elıtt, hogy a Fox megkösse vele azt a hétéves (bár hathavonként megújítandó) szerzıdést. Pedig Hollywoodban már évek óta jól ismerik; eleinte fotómodellként, aztán kezdı sztárocskaként, akinek jó érzéke van az önreklámozáshoz, majd pedig jó szakmai kapcsolatokkal rendelkezı, ügyes kislányként vált ismertté -azaz sikerült a lehetı legrosszabb hírbe keverednie. Most viszont néhányan kezdték már észrevenni benne a tehetséges színésznıt is! Pályája azonban ennek ellenére még a magánéleténél is mélyebb kátyúban van, - a Foxnál hónapokig nem kap szerepet és amikor végre gondolnak rá, akkor is két álló évig csak jelentéktelen filmek aprócska szerepeit bízzák rá. Kölcsönadják a Metrónak, itt forgatja a Biztos átkelést [Right Cross] és a Szülıvárosi történetet [Home Town Story]. A Foxnál a Meteorban [The 139 Fireball], az Olyan fiatal, amilyennek te érzedben [As Young As You Feel], a Szerelmi fészekben [Love Nest], a Hagyd törvényesen csinálniban [Let's Make It Legal], a Nem vagyunk házasokban [We Are Not Married], a Ne is kopogtassban, a Gyanús dologban [Monkey Business], az O'Henry teli házában [O'Henry's Full House] és a N/agarában játszott. Valamennyi film többé-kevésbé jelentéktelen alkotás, amely címe megemlítésén kívül több figyelmet nem érdemel. A Szerelmi fészek az egyetlen közülük, amely valószínőleg minden filmtörténetben kap legalább egy lábjegyzetet, mivel Jack Paar is játszik benne. A Nem vagyunk házasok eléggé mulatságos még, a Ne is kopogtasst pedig, noha lassú és unalmas film,
mindenkinek látnia kell, aki Monroe-val akar foglalkozni, mert igen elmélyült alakítást nyújt benne egy elmebeteg lány szerepében, noha inkább csak olyankor meggyızı, amikor szerepe szerint épp csak depreszsziós vagy hisztérikus, mert a fenyegetést, ami az igazi tébolyban rejlik, már nem tudja érzékeltetni. Egyébként ezt a szerepkört soha többet nem is vállalja el. Van még ezeken kívül egy klasszikus kaszkadır-jelenete egy száguldó autómobilban Cary Granttal a Gyanús dologban, és egy jó jelenete Charles Laughtonnal is a Teli házban. A N/agarában éppenséggel még fıszerepet is játszik, csak ettıl eltekintve ez a film is tökéletesen érdektelen. A legjobb alakítást ebben az idıben az RKO (telepe szemközt az árvaházzal) számára forgatott Éjszakai összecsapásban nyújtja, amelyben együtt játszik Barbara Stanwyckkel, Robert Ryannal és Paul Douglasszel, de a sajtó figyelmét valósággal kisajátítja magának. Felháborító pazarlás folyik a tehetségével, pedig az Aszfaltdzsungelben és a Mindent Éváértban már láthatták, hogy mit tud ez a lány. De a Hyde halála után keletkezett vákumban semmi sem ver visszhangot. Még a színészügynökség is cserben hagyja. 140 Elvesztette az iránytőjét, mégis még mindig ı a legjobb és a legérdekesebb személyiség ezekben a félresikerült filmecskékben, ezekben az aranyozott vackokban, sietve összecsapott, olcsó kis produkciókban, futószalagon gyártott selejtfilmekben, melyeket még csak nem is neki találtak ki, ı csak epizódszerepet játszik bennük, mindig csak epizódszerepet, epizódszerepek tucatjait. De még véget sem ér életében ez a korszak, nevét már a legelsık között tüntetik fel a színlapon, akármilyen kicsinyke is a szerep, amit a filmben alakít - sikerült kitörnie. Szinte hihetetlen és nem is tudni pontosan, hogyan történt, de sikerült kilábalnia a jelentéktelenség meddıhányójából, ezekbıl a nemlétezı filmekbıl, celluloid sírkamrájukból. Ha újra megnézzük ezeket a filmeket, Marilyn magasan kiemelkedik a többiek közül. Még ma is elevenebb náluk a vásznon. Több élet van benne, több humor, több odaadással játssza a szerepét - ugyanis csakugyan játszik, élvezi a szereplést, márpedig ez nélkülözhetetlen eleme minden népszórakoztatásnak. Ha a színészek maguk is hitük vesztetten vergıdnek az igénytelen fércmőben, akkor a közönség már csak valami obszcén rítust lát a vásznon - talán ezért is vált ki a silányság moziban és színházban olyan bensı haragot az emberbıl. A vak is látja rajta, hogy új telér bukkant fel a Vadnyugat aranybányáiban, játéka szinte vallásos rítus a filmipar szent berkeinek oltáránál, és mégis a stúdiók jönnek rá utoljára, micsoda kincset leltek benne.
Sose fogjuk megtudni, mennyire csapolják meg ezek az évek gyermekkorából átmentett tartalékait; de nem nehéz megértenünk, miért veti majd meg olyan mélyen a rendezıket meg a producereket; vak bosszúval vág vissza. A legrosszabb rendezıkkel té-peti szét a legjobbakat, és olyan színészeket is éppúgy halálra kínoz a rá való várakozás rákos óráival, 141 akiket szeret, mint azokat, akiket utál; alighanem ezekben a korai filmekben veszíti el azt a képességét, hogy nagy mővészként is megırizzen magának egy kis boldogságot az életben - most válik belıle ravasz leviatán, a túlélés nagy szörnyetege, és Faust a Faustok között, az önreklám legfélelmetesebb mestere, csupán csak azért, hogy befuthassa azt a pályát, mely neki rendeltetett, amit azonban a stúdiók megtagadnak tıle. E tekintetben Zolotow és Hecht meséli róla a legjellemzıbb és leghitelesebb történeteket, nem pedig Guiles, mintha Zolotow, aki régi újság-sztorikat ad tovább és Hecht, aki maga találja ki ıket azzal a kéjjel, amit más életrajzírók a tények felderítésétıl remélnek, mindazonáltal jobb ösztönnel éreznének rá Marilyn trükkjeire, amikor az önreklám a téma; s így a kép, amit ık festenek róla ezekben a szituációkban, nemcsak elevenebb, de azt a bizonytalanságot is jobban visszaadja, ami helyzetét a Hyde halála utáni évben jellemezte. Marilyn így vall magáról: „Rémálmaim voltak és mindben elıjött Mr. Zanuck. Reggelenként rendszerint arra ébredtem: meg kell gyıznöm Mr. Zanuckot, hogy velem érdemes foglalkoznia, de ... sehogyan se tudtam bejutni hozzá az irodájába. Senkihez sem tudtam bejutni, aki igazán számított... (Mr. Zanuck) kiadta az utasítást valakinek az elıszobájában, hogy én úgyis csak egy kerge tyúk vagyok és ı nem kívánja rám pazarolni az idejét." Keserőségében kicsúszik a száján egy nagyon találó megjegyzés (még ha Hecht találta is ki): „A stúdióvezetık féltékenyen ırzik a hatalmukat. Olyanok, mint a politikában a pártvezérek. Mindig ık maguk akarják kiválasztani azt, akit beültetnek valami nagy közhivatalba. Nem szeretik, ha a közönség önállósítja magát, elébük tol egy lányt és azt mondja nekik, hogy belıle csináljatok sztárt." 142 Még soha senki se vitatta, hogy Darryl Zanuck csakugyan azt szerette, ha a maga kegyeltjeibıl csinálhatott sztárokat, ettıl aztán a végterméken mindig rajta is volt a védjegy: Made in Twentieth Century-Fox. Marilyn az ı szemében nyilván Schenck és Hyde áruja (gyártmánya) volt. Nem az ı kezét dicsérte. Ez persze valószínőleg csak egy tényezı lehetett a sok közül
- Zanucknak más oka is volt rá, hogy ne támogassa Marilynt. Számára a nagy film olyan, mint a Gentlemen's Agreement volt. Vagyis Marilyn egyszerően nem illik bele a koncepciójába, hogy mi kell a közönségnek aminek a lényege egy négy szóból álló titkos receptben van megfogalmazva. Zanuck valaha hatalmas pénzeket keresett a Foxnak vele. A recept a következı: „Jó szart kell csinálni." İ nem az amerikai nagyközönség pulzusán tartja a kezét, hanem ott lakik benne, a zsigereiben. Marilyn Monroe pedig veszedelmesebb jelenség, semhogy igazi jó szart lehessen csinálni belıle. Az a fajta, aki azzal kezdi, hogy emeli a tétet, kiszámíthatatlan, Zanuck pedig csak úgy szeret játszani, ha ı szabja meg a limitet. Arról persze szó sincsen, hogy fondorlatosán elnyomná, számára Marilyn csupán egy a száz különféle lehetıség közül, amit minden esetre felkészülve a talonban tart. Csakhogy Marilyn most már pontosan tudja, hogy mit akar, ami minden mővész legfontosabb tudnivalója - már van kit győlölnie; megvan a hús-vér ördög. És azt is tudja már, hogyan kell híveket szerezni. Mivel úgy gondolja, hogy Zanuck tönkre akarja tenni, elhatározza, hogy felveszi a harcot, és végül is ı fog diadalmaskodni Zanuck fölött. Mint minden nagy politikai vezéregyéniség, ı is a néphez fordul. Hiába nem engedi Zanuck szóhoz jutni a kamerák elıtt, a népszerőség minden útját mégsem tudja elzárni elıle. Marilyn tehát visszatér a fényképezıgéphez - hiszen mindig is ehhez értett a legjobban. 143 Egyhamar ı lesz a Fox fotómőtermének kedvence. A fényképészek, akik a sztárocskákat fotózzák, boldogan visszafogadják maguk közé. Ott folytatja, ahol három évvel azelıtt, amikor az elsı szerzıdést kapta, abbahagyta és a fényképei megint ott hevernek száz meg száz szerkesztıségi asztalon, arca megint folyton felbukkan a lapokban. Elfojthatatlan hangja megint azt suttogja a férfiak fülébe, akik a fotóit nézik, hogy „Ha egy csöpp szerencséd van, te is megkaphatsz". De igazi hadvezérként az egész hadjárat irányítását a kezében tartja, nemcsak a világ felé sütögeti az ágyúit, hanem a stúdió szívét is célba veszi velük. Zolotow meséli el az egyik Darryl Zanucknak szóló díszsortőz történetét. Valaki elhatározta, hogy háló-inges felvételeket kell készíteni róla, amint állítólag épp a lakásában pihenget a megerıltetı forgatás után. A képek természetesen a stúdió mőtermében készülnek majd. (A Faktoid Mőveknél kicsire nem néznek; egyik kis színésznı lakása se nagyon más, mint a többié.) Marilyn drámai húzásra szánta el magát. Felvette az egyik hálóingét,
aztán kilépett a stúdió fıutcájára és egy szát hálóingben elsétált a hat saroknyira lévı fotómőterembe. Mezítláb az áttetszı, vékony ingben hosszú haja lobogott a szélben és ı lassú léptekkel haladt a mőterem felé. A kerékpáros filmgyári küldöncök egyhamar szétvitték a hírt. Mire végzett a felvételekkel és elindult vissza az öltözıbe, az utca már megtelt a filmgyári alkalmazottak éljenzı tömegével. Másnap tele volt a szaksajtó Marilyn vakmerı kalandjával. És róla beszélt mindenki a filmgyárak környékén. Megbolondult ez a lány? - kérdezgették egymástól az emberek a stúdióban, avagy csak Zanuck nem tudja, hogyan vessen be egy ilyen szexbombát? Egy-két héttel késıbb a stúdió fogadást adott a Hollywoodba látogató forgalmazók egy csoportjának. Több más sztárocskával egyetemben Marilynt is kirendelték. A díszvendégek természetesen az olyan nagy sztárok voltak, mint Anne Baxter, Dan 144 Dailey, June Haver, Richard Widmark és Tyrone Power. Ámde amikor másfél órás késéssel befutott Marilyn, egyszeriben köréje sereglett a sok mozis és filmügynök; majdnem agyonnyomták. Mind azt kérdezgette tıle, hogy „Milyen filmekben fog játszani a közeljövıben, Miss Monroe?" Amire Marilyn megrezegtette a szempilláit és szerényen így válaszolt: „Azt ne tılem kérdezzék, hanem Mr. Zanucktól vagy Mr. Schreibertól." Hamarosan a Twentieth Century-Fox elnökének, Spyros Skourasnak is feltőnt, hogy a nagy sztárjait félretaszigálva, minden vendég Marilynhez igyekszik közelfurakodni. „Ki ez a lány?" -- kérdezte Skouras valamelyik csatlósától. A csatlósnak sejtelme sem volt róla. Elrohant, hogy megtudakolja és hamarosan jelentette, hogy Marilyn Monroe-nak hívják az illetıt és a filmgyár szerzıdéses alkalmazottja. Ezután Skouras is ugyanazt a kérdést tette fel, amit mindenki más. „Melyik filmben játszik?" - Kissé megszeppenve közölték vele, hogy egyik készülı produkcióban sincs benne. Skouras komoran végigmérte az embereit: „A forgalmazóknak tetszik. Ha pedig a forgalmazóknak tetszik, akkor a közönségnek is tetszik, nem így van?..." Zanuck pedig kiadta a parancsot, hogy rakják be Marilynt minden készülı filmbe, amelyikbe befér még egy szexi szıke nı, márpedig melyik hollywoodi filmben nem jön jól még egy szexi szıke nı? Két epizódszerepet találtak neki; az Olyan fiatal, amilyennek te érzedben és a Szerelmi fészekben.
Most már az egyik szerep jön a másik után, csakhogy csupa jelentéktelen, közepes filmben, és közben a reklámgépezet malmai is mőködésbe lépnek. Cikkek jelennek meg róla a Co///er'sben és a Look-ban. „Miss Monroe ázsiója egyetlen év alatt jobban nıtt, mint a létfenntartási költségek" - írja róla a „Legördült a futószalagról az 1951-es hollywoodi típus" címő iromány szerzıje. Jó barátja, Sidney Skols-ky mesélte, hogy alig egy évvel korábban Marilyn még elkeseredetten mondogatta, hogy „lesz, ami lesz, én dolgozni fogok és vedd tudomásul, hogy csak azért is sztár lesz belılem - érted? - sztár! De aztán a következı pillanatban már maga se hitte, hogy valaha is sikerülni fog neki." Eletének olyan szakasza volt ez, amikor biztosan jól megértette volna az autóversenyzık lelkivilágát. A nyilvánosság elıtt élt és persze ki is volt téve a 145 nyilvánosság valamennyi veszélyének. (Most elsı ízben talán még valami elınyét is látta annak, hogy olyan ingatag volt az azonosságtudata; legalább nem nagyon zavarta az a mindenféle, amit összeírtak róla.) Minthogy azonban mégiscsak ı maga volt a sok szerteszéjjel hajigált interjú közepében, márpedig ó semmi egyébbel nem tudta kitölteni ezt a középpontot, csak merı koholmányokkal, tudnia kellett, micsoda hasadék tátong a valóság és a reklám-legenda között. Az eleven hús és a plasztik közötti mélységes mély szakadék. És amiként a plasztikról sem tudni soha, mikor akar eltörni, hiszen a felszínén semmi sem mutatja az anyagban gyülem-lı feszültségeket, a faktoidok is mindig váratlanul robbannak fel. Valószínőleg Marilynt is aggaszthatta, hogy nem derül-e ki egy és más a múltjáról, amit jobban szeretett volna megtartani magának, hiszen hacsak Johnny Hyde nem valaki mástól kapta ajándékba azt az aktnaptárt (ami szintén jó kis sztori lenne!), akkor alighanem magától Marilyntıl került az iratai közé, nyilván mert azt akarta, hogy Hyde egyebek között azon is törje a fejét egy kicsit, mi lesz ha valaki elıkotorja ezeket a felvételeket a múltból. Zolotow olyan verziót ad elı a naptár elıbukkanásáról, amibıl tulajdonképpen remek filmet lehetne csinálni; a cselekmény legalább olyan bonyolult, mint a háromgolyós karambol szabályai, mindazonáltal még hihetı is, mivel Jerry Wald benne a fıszereplı - a What Makes Sammy Run szerencsés modellje. Úgy kezdıdött, hogy Jerry Wald épp befejezte az RKO-nál az Éjszakai összecsapás forgatását, amikor egy szép napon valaki felhívta telefonon és megzsarolta, hogy talált valamit, és ha nem kap tízezer dollárt, nyilvánosságra fogja hozni. Közölte vele a telefonban, hogy minden második amerikai bárban ki van függesztve Marilyn Monroe
meztelen képe. Ha ez nyilvánosságra kerül, az Éjszakai összecsapás 146 könnyen belebukhat, kiváltképp, ha - mondjuk -vallásos csoportok erre föl bojkottot hirdetnek ellene. Wald azonban nem hagyja magát megzsarolni - ilyesmi csak filmekben fordulhat elı! - hanem inkább a film írójára, Norman Krasnára hallgat, aki szerint az aktfotó nemhogy ártana a filmnek, még használni is fog neki - annál nagyobb lesz a reklám. Nagy pillanat! Fordulópont a reklám történetében, pedig még meg sem választották Eisenhowert elnöknek! A következı haditervet dolgozzák ki: közölni fogják, hogy Marilyn Monroe nem az RKO mővésze, csupán kölcsönkérték a filmhez, aztán hadd jöjjön a botrány, ami csak kíváncsivá fogja tenni az embereket; mindenki látni akarja majd a filmet. Ha belerokkan is esetleg Marilyn pályája a botrányba, legfeljebb a Fox és az ı hétéves szerzıdése bánja. Az RKO most mindenesetre leszakítja a dohányt és a többihez semmi köze. Wald azonban ekkor újabb aggód-nivalót talál magának. Mi lesz, ha a zsaroló megijed és végül mégsem leplezi le Marilyn titkát? Elhatározzák, hogy nem várnak a zsarolóra, ık maguk fognak lépni. Felhívják telefonon Aline Mosbyt az United Pressnél, aki nyomban felhívja telefonon Foxékat. Azonnal megy a telefon a stúdióba, ahol a Ne is kopogtasst forgatják, hogy Marilyn jöjjön be az igazgatóságra. Az szinte már magától értetıdik, hogy amikor megtalálta a hívás, épp az elmebeteg nı szerepét játszotta egy Baker nevő rendezı irányítása alatt. Most, hogy Foxék immár magának Marilynnek a szájából is értesültek, miszerint igen, valóban készültek róla aktfelvételek, a regényíró feljogosítva érzi magát, hogy kiagyalja az itt következı párbeszédet. „Széttetted a lábad?" - kérdezi a filmgyár egyik aligazgatója. „Nem." „A segged luka nem látszik?" 147 „Hogy képzeli!" „Állatok nincsenek a képen?" „Egyedül vagyok a képen. Csak éppen meztelenül." „Akkor szépen le fogod tagadni, hogy bármi közöd is van ezekhez a képekhez. Valami másik kis szıke nı van a képeken. Aki legnagyobb balszerencséjére nagyon hasonlít rád." Marilyn Sidney Skolskyhoz fordul tanácsért. Egy pletykarovat vezetıje nemcsak terjeszteni tud pletykákat, hanem elfojtani is. És azt is fel tudja mérni, kell-e rá számítani, hogy esetleg más forrásból újra fölbukkan ugyanaz a szóbeszéd. Nyilván azt állapítja meg, hogy a dolgot már
semmiképp sem lehet eltussolni. Marilyn tehát elmondja Aline Mosbynak az igazságot, azaz pontosabban közli vele a faktoid valóságot: „1949-ben ı is még csak ugyanolyan ijedt, szöszi kislány volt, amilyen száz meg száz nyüzsög Hollywoodban, hogy hírt és nevet szerezzen magának a film fıvárosában. Egy szál magában állt a nagyvilágban ... Amikor három évvel ezelıtt modellt állt, azaz végignyúlt egy győrött, vörös bársonytakarón és hagyta, hogy elkészítsék róla azt a bizonyos mővészfotót, azért tette, mert szegény volt és kellett a pénz!" Az Éjszakai összecsapás óriási kasszasikernek bizonyul és Marilyn nevét legfölül írják ki a színlapra, holott ı csak a negyedik a fıszereplók között. A vihar pedig elmarad. Pedig 1951-ben még alighanem minden más filmsztár pályáját derékba törte volna, ha kiderül róla, hogy meztelenül mutatkozott (pénzért), de hát Marilynre maga az ég vigyázott. Nem telik belé sok idı és ugyanazok a filmgyári igazgatók, akik nemrégen még ordítoztak vele, tucatszám vétetik a sajtóosztállyal a naptárokat, hogy legyen mit szétküldözgetni a lapoknak. Elmúlt a veszély. Marilyn immár jelenség. Megálla148 píthatjuk, hogy a reklámnak is megvannak a maga rejtelmei. „A mennyiség minıségbe csap át" -mondta Engels, amivel egyebek között arra utalt, hogy egy szem alma még csak egy zamatos gyümölcs, száz láda alma azonban már akár egy üzleti vállalkozás alapja lehet. (Egymillió láda alma viszont csupán egyetlen oldalága egy hatalmas üzleti birodalomnak, amely almán kívül biztosítással, sífelszereléssel meg őrhajózással is foglalkozik és persze a Maffia is benne van a pénzével.) Elég az hozzá, hogy az a kis színésznıcske, aki nagyobb sajtót kap a legnagyobb sztároknál, holott csupán a filmgyári ranglista legalsó fokain tanyázik, olyasmit vitt végbe, ami csak a hanghatár áttöréséhez fogható. Minden a feje tetejére állt. Amikor két hónap múlva kiderül, hogy Marilyn nem is igazi árva (hanem még él az édesanyja és egy elmegyógyintézet ápoltja, méghozzá államköltségen, holott a lánya heti 750 dollárt keres), a „leleplezı riport", amit egyébként a filmgyár szervezett meg, már szinte elnézı hangnemben íródik: Marilyn Monroe - Hollywood legújabb csinibabája, aki a közelmúltban azzal került fel a lapok címoldalára, hogy bevallotta, aktfelvételek készültek róla egy naptár számára - ma újra gyónt. A hollywoodi sajtófınökök mind ez ideig azt állították róla, hogy árva gyerek volt, aki nem ismerte a szüleit, Marilyn viszont most bevallotta, hogy igenis ismerte az édesanyját, Gladys Bakert, aki valamikor az RKO-nál volt vágó.
Marilyn kijelentette: „Édesanyám rokkant és hosszú évek óta egy állami gyógyintézet ápoltja, bár nekem errıl gyermekkoromban nem volt tudomásom... Noha sosem volt alkalmam közelebbrıl megismerkedni vele, most, hogy felnıtt lettem és módom van támogatni, ismét felvettem vele a kapcsolatot." És ezzel sikerült is betömni a kötelezı gyermeki szereteten keletkezett hézagot. Át is vitette Cladyst az állami elmegyógyintézetbıl egy magánszanatóriumba. Gyámnak Inez Melsont, Marilyn pénzügyi tanácsadóját teszik meg. 149 A reklám-matematika törvényei szerint árvának lenni pozitív mennyiség, míg ha közönyösek vagyunk édesanyánk sorsa iránt, rossz pontokat kapunk. Vagyis kitalálni se lehetne olyasmit, ami ennél jobban árthatna a hírnevének. Marilyn azonban ezt is megússza. Kitört minden addig elképzelhetı reklám-skatulyából. És a mennyiség átcsap minıségbe! Marilyn elılépett Amerika álmainak titkos aktjává -titkos pedig éppen azért volt, mert mindenki tudott róla! Hısnınk az amerikai képeslapok kissé bizonytalan körvonalú, ködben úszó mosolykirálynıjébıl (hiszen a nyomtatásnál mindig kissé elcsúsznak a színek) átalakult valami közvetlenül valóságossá, ta-pinthatóvá, mint az ember szülei, a családja, az ellenségei, a szerelmese, a barátai. Beépült abba a lelki szubsztanciába, aminek elemeibıl az ember a világképét összekotyvasztja. (George Wallace is ilyen figura manapság.) Marilyn elılépett a nagy, folytatólagos összamerikai tévéfilm-sorozat egyik fıszereplıjévé. Élete hol boldogságban úszik, hol tragikus fordulatot vesz; hol ártatlannak és önzetlennek látjuk, hol áldozatnak, hol meg vétkesnek - de ez most már mit sem számít. Áttörte a reklám hanghatárát - a túlhajtott hírverés sorompóját - most már önmagáért érdekes; benne él az ország tudatában, szinte elvárják tıle, hogy hétrıl hétre más legyen. A tévésorozatok lényege az örök visszatérés, akárcsak az amerikai optimizmusé, az örök megújulás; Isten hétrıl hétre új figurával ajándékoz meg bennünket, hogy legyen mit néznünk a képernyın, de az új figura mindig hajszálnyira ugyanolyan, mint a múlt heti volt. És ez így van jól, mert istenemre, így tanul az ember! Mi mélyebb és szebb indítéka lehetne ennél Joe DiMaggióhoz főzıdı viszonyának, majd kettejük házasságának? Az elkövetkezı három év során minden róla szóló híradás eköré épül. Röviddel azután 150 ismerkedtek meg, hogy az akt-naptár dolgát szétkür-tölték a hírügynökségek - vagy talán közvetlenül az akt-botrány elıtt? Mint
Monroe körül mindennek, még a tényeknek is majdnem mindig két arcuk van, ha róla szólnak. Eléggé furcsa kapcsolat volt - furcsa fıleg azért, mert aligha lehetett olyan könnyed és felszabadult viszony, mint amilyennek Marilyn majd késıbb leírja - továbbá azért is, mert szinte dokumentálatlan, noha alig látszik a faktoidoktól. DiMaggio nem sokat mesél az interjúiban, Marilyn pedig rosszindulatúan és győlölködve beszél róla (ekkor már Miller a férje), majdnem olyan megvetéssel, mint azelıtt Dough-ertyrıl. DiMaggio azonban ennek ellenére mindig kéznél lesz, valahányszor Marilynnek szüksége van rá; élete utolsó hónapjaiban is alighanem ı volt a legközelebbi barátja. A temetésen mindenesetre szemlátomást ı gyászol a legmélyebben. A nagy rejtély a szexuális életük. Nem tudni, olyan házasság volt-e, amelynek légköre mindig attól függött, sikerült-e gyorsan még egyszer összebújniuk az ágyban, mivel két szeretkezés között csak az unalom gyötörte ıket, mert egyik se volt képes belelátni a másik leikébe; vagy inkább két merıben másképp hangolt érzelmi élet közös csıdje volt (amibıl egykettıre háborúság lett, két hatalmasan megtépázott ego összecsapása), egy olasz férfi meg egy (a Hogan-rokonság révén) ír lány házassága, akik pedig látszólag arra születtek, hogy egymással párosodjanak és ezért nyilván boldogan élhettek volna Amerika bármelyik munkáskerületében, ahol a házasság nem annyira társi viszony, mint inkább együttélés dolga. Mindez az okoskodás persze nem egyéb pletykálkodásnál, hacsak be nem látjuk, hogy nagy-nagy szexuális vonzódást kell feltételeznünk róluk, de legalábbis valami természetes, emberi összetartozást, ami közelhozta ıket egymáshoz, mert máskülönben 151 Marilyn indítékai ebben a házasságban legalábbis gyanúsaknak tőnnek, aminek alapján akár még az is elképzelhetı róla, hogy Ana Lower halála után gátlástalan némber lett belıle. Az elsı randevújukról szóló beszámolók szinte belevesznek a valósággal csupán távoli és elenyészı viszonyt tartó faktoidok hangzavarába. „Épp a nyakkendıcsomója kellıs közepén van egy világoskék pötty. Mondja, soká tartott, amíg sikerült így megkötni?"- kérdezte állítólag Marilyn a néma csendben elköltött vacsora után, amire DiMaggio állítólag elpirult és csak a fejével intett némán, hogy nem - de ezt követı találkozásaik tempója már egyenes arányban nı azzal, ahogy Marilyn mindinkább felismeri, milyen híres ember udvarol neki. Amikor megismerkednek, még mit sem tud a labdajátékosokról - mintha Puerto Rico szépét mutatnák be Stein Eriksennek - inkább csak annak örül,
mondja késıbb, hogy „nincs olyan fényes, lenyalt haja, amitıl féltem, és egyáltalán nem digósan öltözködik". Ehelyett DiMaggio inkább „konzervatív úriembernek látszott, olyan volt, mint egy nagy bank alelnöke". (Az olyan proteuszian változékony léleknek, mint amilyen Marilyn volt, létfontosságú lehetett, hogy a férfi méltóságteljes legyen, és hozzá mérhesse jó meg rossz mozisztári allőrjeinek teljes spektrumát.) Hetekbe telik, amíg hozzá is eljut, hogy Joe DiMaggio korának legnagyobb baseball-játékosa, olyan legendás figurája New Yorknak, amilyen Babe Ruth óta nem született. Marilynnek tévedhetetlen érzéke van a társadalmi rang iránt - már kilépett a társasági élet mikrokozmoszából a nagyvilág makro-kozmoszába, hamar le tudja mérni a fıpincér viselkedésén, hogy a férfi szemében csillogó fény mit jelent; partnere olyan önmegadó alázatot érez a jelenlétében, mint egy paraszt a király színe elıtt. Marilyn rájön, hogy egy királlyal randevúzik - ez az 152 elsı az életében. (Az eddigiek csak hollywoodi kiskirályok voltak.) Amikor a pletykarovatokban megjelennek a hí-recskék, hogy kivel randevúzgat mostanában, egyszerre barátságosabban fogadják még a díszletmunkások is. Még soha ilyen kedvesek nem voltak hozzá ezek a gıgös, büszke, fölényesen magabiztos és cinikusan kemény emberek, mint most. Egy birodalom kapui nyílnak meg elıtte. Kelekótya színésznıcskébıl immár a fél ország álmainak aktjává emelkedett. Rájön, hogy most itt az alkalom: még följebb emelkedhet, - az amerikai proletár királynıjévé. Hiszen DiMaggio hitvesét nem érheti gáncs. Amikor Joe DiMaggio meglátogatja a Gyanús dolog forgatásán, fénykép készül róla: egyfelıl DiMaggio, másfelıl Cary Grant, kettejük között pedig ı. A lapokban azonban már úgy jelenik meg a kép, hogy Cary hiányzik róla. A Fox reklámosztálya közhírré teszi az évszázad románcát. Odalenn Washingtonban pedig a becsvágyó fiatalemberek, mint például Jack Kennedy, a fogukat csikorgatják dühükben. „Miért van az" - hallani sohanapján a magukba fojtott mérget - „hogy minden kis filmsztárocska jobban érdekli az embereket, mint egy dolgos, és szorgalmas fiatal szenátor?" Ha mégoly vonakodva, most már bizonyára a filmgyárban is hajlandók elismerni, hogy mégiscsak kell lenni valami zseniálisnak ebben a lányban. Nemcsak hogy nem rokkan bele a milliószám terjesztett akt-naptárba, de még filmsikereket is tud teremteni velük - borbélyüzletek és bárok falán lógva. Valahányszor benzint vesz az ember a kocsijába és aztán kimegy leöblíteni a kezét, minden benzinkútban ott függ meztelen képe a férfivécé
ajtaja mellett. Nem sokára kipattan, hogy még él az anyja, de akkor már az se számít - a közönség olyan izgatottan várja, hogyan alakul románca DiMaggióval, hogy nem sze153 retné épp most megfosztani magát Marilyntıl. Marilyn pedig a New York-i Yankee-k kapitányához méltó hidegvérrel játssza meg a helyzetet. Egyetlen más esetben sem tagadta ilyen sokáig, hogy az illetı férfihez „barátságon" kívül más is főzné. Márpedig ha ilyesmit tagadnak, csak annál jobban terjed a szóbeszéd. Még az sem egészen elképzelhetetlen, hogy éppen ez kelti fel érdeklıdését DiMaggio iránt: élvezte az adogatást a sajtóval. Mosby riportját az aktnaptárról 1952. március 13-án hozták nyilvánosságra a hírügynökségek, Marilyn pedig — Zolotow szerint március 17-én volt életében elıször baseball-meccsen; mégpedig valami gála alkalmából, ugyanis DiMaggio is játszott, pedig akkor már visszavonult az aktív sportolástól - tehát közvetlenül a megismerkedésük után, bár Guiles szerint, aki idıpontok dolgában megbízhatóbb, mint Zolotow, majd csak áprilisban fogják ıket bemutatni egymásnak. Ámde akár így volt, akár úgy, bizonyos, hogy Marilynnek nyomós, gyakorlatias okai is voltak a DiMaggióval való ismeretség ápolására. DiMaggio oldaláról nézve persze sokkal könnyebb megérteni a viszonyt. Ha csak egy szót is kell ejtenünk Marilyn változatos és vonzó szépségérıl, akkor ezer fénykép tanúsága sem ér semmit. Nem kétséges, hogy amikor kettesben vannak, DiMaggiónak nagy, nıi átváltozásokban lehet része: elıbb kemény és határozott, de egy óra múlva már megértı és érzékeny (minimum!), miközben mindig érezni rajta azt a furcsa sebezhetıséget, amirıl mindenki megpróbál majd beszámolni, aki szerette Marilynt, s ami voltaképp valami csönd, valaminémaság volt, ami mindig ott lappangott jókedverosszkedve mögött, valami nem is emberi, hanem 154 állati nyugalom a félénkség szívében, mintha megpányvázott, fogoly ız lenne. Amikor a legjobb formában van, Marilyn bizonyosan olyasmit nyújt Di-Maggiónak, amit más nıvel még nem élt át; oly nyilvánvalóan szüksége van a férfi oltalmára, mert olyan egyszerő és áttetszı - szinte nincs is bır a lelkén. Ha idáig érve úgy érezzük, hogy személyisége olyan kavargó stílussá habzott föl, mely hol hidegen számító nıszemélynek mutatja, hol meg ódát bugy-borékol lénye kiszolgáltatottságához (amit a legjobban régi filmhíradók kaptak el), akkor ennek az az oka, hogy Marilyn mindkettı volt, mindig és egyszerre, mert Marilyn minden ember csakis e
kettısségben teljes lelke volt. Ha valami példát keresünk, azt mondhatjuk, olyan volt, mintha egy becsvágyó és kéjvágyó nıben nem csupán egy Madame Bovary egója és tudatalattija léteznék, hanem ezen kívül még egy másik személyiség is, mely éppoly bonyolult, mint az elızı és amelynek egy éppoly ellentmondásos személyiség felel meg a felszínen. Vagyis ez a nı tulajdonképpen Madame Bovary és Nana lenne egyszemélyben, egy testbe zárva ketten, mindazonáltal megırizve a maguk külön tudatalattiját. Ebbıl azonban nem az következik, hogy hasadt lélek az illetı. Hiszen Madame Bovaryt és Nanát szinte ugyanaz s egyazon tudatalatti is ki tudná szolgálni. A téboly ködlepte szakadékai akkor nyílnak csak meg igazán, ha Nana és Szent Johanna lakozik egy testben vagy Boris Karloff és Bing Crosby. Monroe Eleonóra Duse és Abraham Lincoln képét tartja a szobája falán - íme a dupla Monroe: az egyik egy hidegfejő, kemény és számító némber, aki olyan, mint egy computer, a másik viszont egy szelíd kis puhaszırő állatka, egy angyal, egy szabadon futká-rozó ızsuta, aki szép és szıke emberi formát öltött. Mindenki más - akár férfi, akár nı az illetı akinek 155 két annyira ellentétes személyiség van a testébe zárva, nyilván dühöngı ırült lenne. Marilyn diadala éppen az volt, hogy ezeket az ellentéteket sikerült magában filmszínésznıvé egyesítve transzcenden-tálni (ami végül is a mi szórakoztatásunkat szolgálta), ámde micsoda vágy élhetett benne ezután, hogy jöjjön már valahára egy férfi, aki hajlandó egyszerre mindkét énjét imádni és szolgálni, az angyalt is és a computert is. Micsoda feladat várt DiMaggióra! A hıs, aki a kelleténél hamarább beváltotta az ígéretet, aki valaha volt, immár céljavesztett legenda csupán. Még nincs negyven, de már mindenfelıl csak hízelgés és tömjénfüst veszi körül. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy olyan szerelmet keres magának, amelyben ı szolgálhat. Az is igaz persze, hogy csipetnyit hiúbb, mint az a célnak megfelelne. Már benne járnak a viszonyban, amikor néhány napot együtt töltenek New Yorkban - Marilyn épp a N/agarát forgatja és madarat lehet vele fogatni örömében, mert megkapta a Szıkék elınyben fıszerepét. Zolotow nagyon jó leírást ad kettejük társadalmi és társasági különbségeirıl: Beültek a Shor's-hoz és mindjárt odatelepedtek melléjük Joe barátai. Lóversenyrıl beszélgettek, Marilyn pedig unatkozott. Színházba szeretett volna menni, hogy megnézzen néhány új darabot. Szeretett volna elmenni a Metropolitan Museumba és szeretett volna jazzt hallgatni Eddie Condonnál. Joe-t azonban nem érdekelte se a színház, se a zene, se a
mővészet. Ö a sport világában élt, a barátai is mind sportrajongó emberek voltak, mint George Solotaire, akik a kártya, a sport, a lóverseny, a pénz és a baráti ugratások zárt férfivilágában éltek. Ez ugyanaz a világ, amely Paddy Chayefsky Marty-jában oly patetikus magasságokba emelkedik és amely a kockázat drámájává nı Hemingwaynél. Ebben a világban a nı lehet anya, testvér, angyal, dög, jópajtás, szeretı, kurva, boszorkány, katasztrófa 156 vagy akár dinamit, csak éppen befogadni nem fogják soha, mindig másfajtának tekintik. Ebben a világban az a parancs, hogy a férfiak viszont összetartoznak és versengenek egymással. A parancsot nem homoszexuális ösztönök diktálják, de nagyon mélyrıl fakad. Olykor azonban csak olyan egyszerő magyarázata van, hogy az illetınek otthon csupa fiútestvére volt, vagy hogy gyermekkorában az apjával való együttlét több örömet szerzett neki, mint az anyjával eltöltött idı - és azóta is mindig férfiak között telt az élete. A nı ebben a világban az érzelmek luxusa. Ami persze azt jelenti, hogy a nı hol vágyódás, hol megvetés tárgya, de félreértjük ezt az egész világot és Joe DiMaggiót se fogjuk megérteni, ha nem vesz-szük észre, hogy a férfiak világában mindazonáltal azé a legfıbb diadal, akié a legszebb nı szívének hú szerelme. A szexuális teljesítményt pedig többre tartják minden sportbeli képességnél - ami alól legfeljebb csak a kemény jobbegyenes képez kivételt. A nı éppen azért olyan értékes trófea, mert oly idegen, oly érthetetlen és oly nehezen megközelíthetı. Joe DiMaggio és Monroe viszonyában épp az a rejtett komikus elem, hogy a férfi elvárta volna Ma-rilyntıl, hogy ezt megértse. New York-i kocsmákban mesélnek egy történetet egy nagyon kemény férfirıl, aki mélyen tisztelte a feleségét; már húsz éve házasok voltak, amikor az asszony egyszer megkérdezte tıle, hogy „Miért nem mondod te nekem soha azt, hogy szeretsz?" A férfi felhorkant a kérdésre és így felelt: „Itt élek veled, vagy nem?" Aki együtt tud élni ilyen férfiakkal, nyilván érti az erkölcskódexüket is. Joe DiMaggio mintha azt várná Marilyntıl - anélkül persze, hogy egyetlen szó is kimondatnék -, hogy megértse, ót nem azért tisztelik olyan nagyon a Shor's-nál néhányadmagával, Hemingwayvel, egykét válogatott sportújságíróval és hazárdjátékossal egyetemben, mert olyan kuka vagy olyan tehetsé157 ges, meg szerencsés ember, hanem mert amiben ı mester volt, ahhoz irtóztatóan nagy figyelemösszpontosítás kellett és rendíthetetlen bátorság évek hosszú során át, hogy merjen szembenézni a sebesen szálló labdákkal,
melyeknek bármelyike akár az életét is kiolthatja vagy nyomorékká teheti, ha véletlenül a fején találja, hogy merjen szembenézni a még ennél is nagyobb veszedelemmel és vásárra vigye az egóját is kinn a pályán, ahol vagy tapssal vagy füttyel jutalmazzák majd, aszerint, hogyan állta ki a játék nagyfeszültségének naponta ismétlıdı próbáját. Di-Maggio a New York-i Yankee játékosa volt, azaz a sportvilágban elérhetı legmagasabb rangot viselte, amiért kijárt neki a város, az egyház meg a vidéki honpolgár tisztelete egyaránt; konzervatív öltönyeiben, tisztes ıszes halántékával még távolról sem emlékeztetett arra a sportolóra, aki hasogató fejfájással ébred a másnaposságtól, aztán trombitáivá kifújja az orrából az esti nı szagát (amitıl mindjárt elmegy a kedve tıle, hogy búcsúcsókot nyomjon a whiskytıl és fokhagymától bőzlı, álmában megizzadt némber képére), majd fehér inget vesz és kibotorkál a reggeli napsütésbe, hogy letelepedjék a terített templomi asztalhoz reggelizni és aztán amikor a többi futballista, baseball-játékos és boxoló után ırá kerül a sor, szólásra is emelkedjék és ı is elmondja az egyházközségi gyermekeknek, hogyan kell élni tisztaságban és becsületben, persze - egy igazi amerikainak, DiMaggio annál sokkal elıkelıbb lélek, semhogy hagyja magát berángatni a képmutatásnak ebbe a disznóóljába (végtére is a Yankee játékosa, méghozzá a legeslegjobb), azért megfelelıképpen hazafias és kifogástalan magaviselető, amint azt az ötvenes évek elején még elvárták a sportolóktól: de attól, hogy ilyen szabályos volt az élete, nyilván csak még romantikusabb fényben látta magát és Marilyn iránti szerelmét. Azt adja neki aján158 dékba, azzal áldozik neki, hogy szereti. Ott van vele, nem? Nem jöhet olyan vész, hogy ne álljon ott mellette. Akár meg is hal érte, ha úgy adódik. Dinasztiát alapít vele, ha ó is úgy akarja, de számára ez a szerelem nem langyos pocsolya, amelyben elpancsi-kolnak a közös érdeklıdési körök vizében és ki-ki megkóstolja, mit kotyvasztott a másik a konyhában. DiMaggio talán még Marilynnél is jobban megszokta, hogy a figyelem középpontjában álljon és valószínőleg legalább annyira megszállottja is a saját testének, hiszen neki éppúgy a teste volt a munkaeszköze, mint Marilynnek az övé, s a profi sportoló teste ezenkívül még az egész csapat tıkéjének is része, amibe edzık tucatjai fektettek bele sok-sok évi munkát. Marilyn környezetébıl egyébként DiMaggio épp Whitey Snydert, a sminkest kedveli a legjobban, aki úgy fest, mint Mickey Spillane és egy futball-edzı keresztezıdése. Ezzel az emberrel, akinek az a dolga, hogy formában tartsa Marilynt, jól megérti magát. Marilyn világából ı áll hozzá
a legközelebb, mert azt érti, amikor Snyder elmagyarázza, hogyan készíti ki Marilyn arcát: „Marilynnek olyan smink-trükkjei vannak, amiket senki más nem használ és nem is ismer. Egyiket-másikat még nekem se árulja el. Némelyik a saját találmánya. Az mindenesetre biztos, hogy olyan módszerei vannak például a szemfestésre, amit senki más színésznı nem tud utánozni. Azonkívül pedig van egy különleges rúzsa is, ami három különbözı árnyalatból van kikeverve. Amikor valami szexi jelenethez az kell, hogy olyan nedvesen csillogjon az ajka, mindig elıbb ezt a rúzst teszem föl és csak erre jön rá az a csillogó fény, ami különben vazelinbıl és viaszból van kikeverve egy titkos recept szerint ..." Mintha egy edzıt hallgatna, aki valami szuperkenıcs titkos alkatelemeirıl beszél, vagy egy sportolót, hogy hogyan szokta befáslizni magát, mindazonáltal a filmeseket aligha tiszteli any159 nyira, mint a sportolókat, akiknek végtére is rendszeresen próbákat kell kiállniuk. A filmesek leleplezıdtek a szemében. Nem azok, akiknek mutatják magukat. Csak festik magukat. Marilyn számára kínszenvedés lehet az élet egy olyan férfi mellett, aki ugyan kimentené a vízbıl, ha hajótörést szenvedne, és nyomban megtanulna kutyaszánt hajtani és habozás nélkül nekivágna az Északi Sarknak (ha történetesen ott zuhanna le Ma-rilynnel a repülıgép), de naphosszat és fél éjszaka csak a televíziót bámulja, alig-alig szól hozzá, egy jó szava sincs a fıztjére, de azért megsértıdik, ha vendéglıbe mennek vacsorázni, továbbá úgy viselkedik, mint egy vénlány nagynéniké, ha Marilyn közszejri-lére tett keblekkel akar kimenni az emberek közé, végül pedig azzal gyötri, hogy hagyja abba a filmezést. Pedig mennyire kell Marilynnek valaki és milyen sok kell belıle! De nem egy vaskeményre kalapált heroikus egójú férfi (akinek mindkét lelkét átitatják a legszigorúbb életelvek), hanem egy kettıs lélek, aki ennél kicsit jobban hasonlít az ı kettıs lelkére, egy másik computerre van szüksége, amely azonban nagyobb kapacitású, mint az övé, meg ördögre, akibıl azért nem hiányzik a báj sem, s aki angyalnak álcázza magát. Valami ilyesmire, vagy ilyesvalakire lenne szüksége, de aki ráadásul még mindenestül imádja ıt. Mert most már végre kialakult az identitása, legalábbis a magja - Marilyn tökéletesen azonosult a pályájával. És most már nincs az a szeretı, aki ezen változtatni tudna - mintha azt kérné a felesége Thomas Alva Edisontól, hogy mondjon le a laboratóriumáról; Marilyn soha nem fogja megkapni azt, amire szüksége van, legalábbis nem annyit belıle, amennyire szüksége volna -, soha annyi alkotó szolgálatot, hogy kedve és szelleme is
jóllakhasson - egy olyan férfit, aki kitalálja, hogy bár ó tényleg azt mondta, hogy szereti a kökörcsint, azt azért nem 160 szereti, ha nagyon lila az a kökörcsin, egy rabszolgát tehát, aki kedves, aki nemcsak kitalálja, hogy mi az ízlése, de még fejleszti is az ízlését, furfangosán, kis meglepetések által, egy olyan embert, aki - de kívánhat-e ennél többet egy nı? - kihozza belıle, ami benne van! Megkapja ehelyett DiMagot, aki valahányszor elmosolyodik, mindjárt fıcímben számol be róla a New York-i Daily News: DIMAG MEGINT MOSOLYGOTT! Ekképpen folydogál tehát a viszony a maga medrében; összevesznek, kibékülnek, aztán megint ösz-szevesznek. Még szét is költöznek, de aztán telefoni-lag jobban szeretik egymást, mint valaha. Amíg Di-Maggio New Yorkban van, Marilyn Kaliforniában forgat. Mire DiMaggio San Franciscóba repül, Marilyn már New Yorkban van. Végül Los Angelesben találkoznak újra, vagy egy este Marilyn betér DiMaggio New York-i vendéglıjébe vacsorázni. Ruhadarabokat csempésznek a sajtó orra elıtt egymás lakásába - mivel továbbra is azt nyilatkozzak mindketten, hogy egyszerően csak jó barátok. Majdnem két esztendeig megy ez így. DiMaggio szeretné elvenni, Marilyn azonban nem biztos a dolgában; erre DiMaggio megsértıdik és pár hétre elvonul valahová, vagy bosszúból nem hajlandó elkísérni Marilynt valami olyan eseményre, ahol pedig nagyon szeretné maga mellett tudni a férfit. 1953-ban, amikor neki ítélik a Photoplay magazin díját, DiMaggiót annyira felháborítja Marilyn dekoltázsa, hogy Sidney Sklos-kynak kell beugornia helyette, mert DiMaggio nem hajlandó elkísérni a díszvacsorára. Joan Crawford nemkülönben elítélıleg nyilatkozik róla: „A szex nagyon fontos szerepet játszik minden ember életében - és az embereket ezért természetesen érdekli is a szex, kíváncsiak rá. De azt azért nem szeretik, ha valaki úgy lobogtatja az orruk elıtt, mint egy lepedıt. Valakinek figyelmeztetnie kellene Miss Monroet, 161 hogy bár a közönség csakugyan szereti a kihívóan viselkedı színésznıket, még annál is jobban szereti, ha a lelke mélyén biztos lehet benne, hogy a szerep mögött valójában egy igazi dáma rejtızik." Csak nem Joe DiMaggio hangját halljuk Joan Crawford szájából? „Azt hiszem, az fájt benne a legjobban" - mondta Marilyn egy exkluzív interjúban, amit Louella Parsonsnak adott - „hogy épp ı mondta ezt. Én mindig annyira csodáltam ıt, hogy olyan jó anya - hogy négy gyereket nevel és igazi, meleg otthont biztosít a számukra. És ki tudhatná nálam
jobban, hogy mit jelent ez egy otthontalan kisgyereknek?" Ezzel egyúttal DiMaggiót is megszégyeníti. Mert, lám, ı is milyen szívtelenül bánik egy hontalan kisgyerekkel. Mindazonáltal alighanem a férfinak köszönhetı, hogy Marilyn soha életében nem volt se szebb, se vonzóbb, mint épp ezekben az években. Mint aki a szerelem vizében fürdik reggel-este. Soha olyan szexis nem volt, mint 1953-ban, amikor a Szıkék e/ınybent forgatta, és soha-soha olyan vadítóan ágybavaló. Vagy a filmsikerek látszanak meg rajta, vagy DiMaggio szerelme - ezt a titkot sose árulta el. Késıbb finomabb, elegánsabb lett, tündök-lıbb, szeretnivalóbb, mindenképp kedvesebb, gyen-gédebb, kevésbé kurvás és sokkal komolyabb - de soha többé nem lesz olyan, hogy mindenkinek az jusson róla az eszébe, most mindjárt elveti magát és legurul vele abba a mézzel bélelt párna-alagútba, ami ott sötétlik mögötte valahol a világvégén. Ha ezt a bőbájt csak úgy vaktában lıtték ki, ha szexualitása mindig csak egy irányban sugárzott, mindig csak a kamera felé és sohasem egy bizonyos emberre irányozva, akkor bizony soha még a világtörténelemben ilyen durván vissza nem éltek a nıiességgel és azt kellene hinnünk, hogy Marilyn a természet legnagyobb természetellenes csodája volt. Sokkal egysze162 rőbb, ha úgy képzeljük el magunknak, hogy bár a pálya szorításában sokszor kiürült belıle minden szex, végtére mégiscsak olyan nı volt, aki valóságos szexuális élményekre is szert tett, szeretıinek oldalán a valódi szerelmet is megismerte, hiszen máskülönben nem lett volna képes magára ölteni mindig annak a férfinak a belsı tulajdonságait, akivel éppen együtt élt, ami még az arckifejezésén is meglátszott. Soha olyan jól, olyan ruganyosán és harmonikusan nem mozgott, olyan friss és gyors nem volt, mint a DiMaggióval töltött legjobb években; soha olyan kecsesen nem táncolt, mint a Szıkék elınyben képein - kész musicalsztár, hetyke, magabiztos! A briliáns a lányok legjobb barátja [Diamonds Are a Girl's Best Friend!] micsoda meglepetés! És ráadásul olyan jól énekel, hogy elsı hallásra Zanuck azt hitte, a dalokat szinkronizáltatták valakivel, mígnem kénytelenkelletlen megváltoztatja a véleményét Marilynrıl, ha megfekszi is a gyomrát (ahol meg szokta érezni, kibıl lesz sztár), és elismeri, hogy soha még ilyen filmcsillagja nem volt a Foxnak és valószínőleg nem is lesz soha többé. Igen, fizikailag Marilyn valósággal tündököl, de az arcában több az üresség, és a szemében valami alamuszi ravaszság csillog DiMaggio hagyja rajta ezt a nyomot. „Vedd fel a pénzt" - mondja neki DiMaggio, amikor egyszer arról mesél a barátnıje, milyen sokat ír róla a
sajtó és erre olyan kifejezés jelenik meg Marilyn arcán, olyan kemény és érzéketlen, mint egy New York-i baseball-játékosén, aki a részét követeli a nagy zsákmányból. A Szıkék elınyben fıszerepében mindazonáltal csodálatos. A darab két évig ment egyhuzamban a Broadwayn és Lorelei Lee-t Carol Channing alakította olyan nagyszerően, hogy 163 el sem lehetett képzelni másmilyennek a figurát. Marilynre hasonló feladat várt, mint Gertrude Lawrence-re, akinek Laurette Taylor után kellett eljátszania az Üvegfigurákat. És mégis, a Szıkék elınyben Monroe addigi pályájának csúcsa lesz. Eleve magabiztos gyıztesként lép ki a színre és a film végén csakugyan gyıztesként távozik - nem lehetetlen, hogy Joe DiMaggio oltotta belé a gyızelem hitét. Jóllehet hat éve sincs még, hogy végighallgatta az elsı színiiskolai elıadást és még álmában sem lépett fel soha New York-i színpadon - mindez eltörpül ahhoz képest, hogy milyen zseniálisan érzi a mozit. Még akkor is vele van tele a kép, ha éppen nem ı látható a vásznon. Ahogy egykor valósággal kisajátította magának a fotográfus mővészetét és szinte odapingálta magát a lencsére, úgy veszi át a hatalmat most a filmrendezıtıl. Ha az ember ezt a filmet nézi, meg a Van, aki forrón szeret/t, az az érzése támad, hogy titokban tulajdonképpen Marilyn rendezte, és ha kisebb mértékben is, de ugyanígy van az ember A hét év vágyódással, A buszmegállóval és a Kallódó emberekkel is. Az egész filmet az ı személyisége hatja át, olyan tökéletesen, mint ahogy mondjuk- Ingmar Bergman is rajta hagyja hangulata nyomát minden filmje minden egyes jelenetén. Csakhogy Bergman hangulatai természetesen nagyon is alkalmasak arra, hogy nyomot hagyjanak az anyagon; az alkonyi ködökben él, a farkasok óráját lakja: amikor elısereglenek a filmjein Skandinávia kísértı fájdalmai, hogy magukba igyák lelkének vámpírjait maga is olyan, mint egy filmjei baljós hangulatából felpárálló kísértet. Marilyn azonban csupán egy jókedvében tomboló szexi leányzó, aki minden jel szerint élvezi a filmet és a filmezést - és mégis történelmet csinál, ez a film új fejezetet nyit a musical történetében, mert Monroe személyisége keresztül-kasul áthatja minden kockáját, mintha 164 még a színhelyeket is ı maga választotta volna, hogy mindenestül ıt szolgálják. Holott természetesen nem ı választotta ki a színhelyeket, csupán alkalmazkodott a háttérhez meg a kosztümökhöz - de micsoda élvezettel merül bele a film belsı világába, micsoda tökéletes harmóniában mozog benne Jane Russel-lel. Soha még két nı ilyen jól nem jött ki
egymással musicalben. Következésképp a film mesz-sze fölébe emelkedik az ürügyéül szolgáló történetkének, de még a zenéjének is és a legjobb pillanataiban szinte varázslatos hatást ér el, miközben mégsem egyéb habkönnyő buboréknál, kacagtató komédiánál, amiben nincs semmi komolykodó, semmi mővészkedı, olyan, mintha a népszórakoztatás minden banalitását összegyőjtve valami hatalmas, nagy felhıcukrot habartak volna belıle. Monroe minden bizonnyal a Camp mővészetének elsı, nagyszabású megtestesítıje volt, a Szıkék elınyben ugyanis a maga nemében éppúgy tökéletes, mint ahogy Sean Connery elsı James Bondfilmjei is tökéletesek. A Camp e klasszikus alkotásaiban, amelyek még majd csak jó tíz év múlva készülnek el, soha egyetlen színész sem vette komolyan a szerepét egyetlen pillanatra sem, és egyetlen olyan szituáció sem volt bennük, amely akár csak halványan hihetı lett volna - mővészi tökélyük épp ennek a nemlétnek vagy ellen-létnek a megalkotásában van, amely mintha azt sugallná a nézınek, hogy az élet rejtve marad a komoly, fürkészı pillantás elıl - mert ezek a filmek nem egyszerően az életben, hanem egyúttal az élet abszurd fonákján is játszódnak és nem csupán az életrıl, hanem valami egyébrıl is szólnak - valami merıben rejtélyes természető minıségrıl, valamint az elidegenedettség leglényegérıl is. így lehetséges, hogy a Szıkék elınyben fıszerepében Marilyn nemcsak maga a kéj, hanem egyúttal az ellenkezıje is, hővös és szinte rideg hang, amely mintha így szólna 165 a nézıkhöz: „Uraim, gondolják meg jól, mi vagyok én voltaképpen; most, mint látják egy szexi nıt alakítok és bár ez csak szerep, könnyen lehet, hogy ez tulajdonképpen izgalmasabb az igazi szexnél. Gondolják meg, kérem, nem lehetséges-e, hogy egy másik planétáról csöppentem ide, önök közé." És bizony csakugyan nem elképzelhetetlen, hogy csupán látogatóban járt itt a földön, hogy az emberi természetet tanulmányozza mindenesetre óhatatlanul fölötlik az emberben a kínos gyanú, hogy sose fogjuk megtudni, szent volt-e vagy démon. A lényeg az, hogy ez az elsı olyan filmje, amelynek kapcsán joggal nevezhetjük nagyformátumú komikának, ami azt jelenti, hogy tündéri könnyedséggel dirigálja diadal, bú, bírvágy és haszonlesés drámai egeket zengetı dörejeit: azonkívül pedig azt is, hogy ı a „túljátszás" legelsı nagy mővésze - a huszadik századi létezés legfıbb jellegzetességét játssza el mert a hazugság, ha jól alakítják, többet mutat meg a világból, mint a valóság. A faktoid gyökerei mélyebbre hatolnak, mint a faktumé. A túljátszás vágya, hogy belsıleg is színlelve megismerjük a viszonyunkat
valamely szerephez, egy egész nemzedéket fog hatalmába keríteni a hatvanas években: beveszik magukat a színlelés torzító tükrei közé -ami óhatatlanul és természetszerőleg együtt jár a szexuális promiszkuitással. „Nagyon jót keféltem tegnap este"- mondja a férj a feleségnek. „Tényleg?" — „Á, tulajdonképpen nem is feküdtünk le." Az olyan világban, ahol mindenkinek kötelezı hazudnia, a szerep túljátszása szinte már a társasági jómodorhoz tartozik, sıt, olyan, mint egy oázis, egy sivatagi kút, amelynél megpihenhet egy percre két hazug és elmélázhat azon, miért lehetetlen akár csak megérinteni is a kiégett sivatagon túl elterülı valóságot. (A dolog odáig fajult, hogy a hetvenes években olyan elnök vezette Amerikát, aki büszkén állíthatta magá166 ról: én találtam fel a politikai túljátszást, mégpedig akkor, amikor a vietnami fegyverszünet hírére képes voltam imára kulcsolni a kezemet.) De hát Marilyn még az új irányzat legkezdetén áll és a stílusa is merıben más még. Talán ez az oka, hogy Zanuck olyan kevésre tartotta egyszerően nem tudta, mit kellene ennie rajta, mert az ı számára nem volt benne semmi ínycsiklandó, és a maga módján még igaza is volt! - könnyen lehet, hogy tényleg nem volt benne semmi, legalábbis az ı szemszögébıl nézve. Marilyn annyira elüt mindenki mástól; van benne valami megszállottság. Szinte spiritiszta médiumra emlékezteti az embert, aki mind gyötrelmesebb érzelmi kínoknak veti alá magát, hogy fellelje azokat a kísérteteket, amelyeket majd a szexuális szeánszon megidéz. Tehát ha elsı diadaláról beszélünk, mindjárt meg kell említenünk jövendı összeomlásának elsı jeleit is. A Szıkék elınyben forgatása idején kezdıdik az a késıbb elhatalmasodó szokása, hogy képtelen pontosan érkezni, ennél a filmnél vívja elsı csatáját a rendezıvel is. Olyan elkeseredett harcokba bocsátkozik, hogy késıbb már az az ember érzése, úgy küzd mindenkori rendezıivel, ahogy a médiumok küzdenek az olyan vendégek eltávolításáért, akik hitetlenül vagy ellenséges indulatokkal vesznek részt a szeánszon, mintha mővészete is csak akkor tudna kibontakozni, ha elıbb mintegy semlegesít minden nála hathatósabb életerıt a környezetében. Zolotownak mondta egy interjúban: „Nem hiszem, hogy számomra nyitva állna a vallásosság útja, viszont az is igaz, hogy ennek ellenére sok olyasmiben hiszek, amire a tudomány nem tud magyarázatot. Tudom például magamról, hogy mindig sokkai erısebbnek érzem magam, ha a forgatás résztvevıi szeretnek, ha tudom, hogy számítok nekik, hogy szeretettel gondolnak rám. Mert ez mindig megteremti körülöttem a szeretet
167 légkörét, és azt hiszem, hogy ez az alakításomon is mindig meglátszik." A Szıkék elınyben után minden újabb filmnél többet és többet késik a forgatásokról. Amikor a Van, aki forrón szeret/t forgatja, ami egész pályafutása legnagyobb filmje lett, már elıfordul, hogy reggel kilenc helyett délután négykor jelenik csak meg; pedig Billy Wildemek izomgörcsei vannak és kínszenvedés számára az egész forgatás, Tony Curtis és Jack Lemmon pedig magas sarkú cipıbe beöltözve vár rá órák hosszat, tehetetlenül átkozód-va. De persze semmi sem emészti el gyorsabban az ellenség erejét, mint ha megvárakoztatjuk. Akkor még tovább is mehetünk és azt is feltételezhetjük, hogy az örökös késéseket voltaképp a spiritiszta médium ösztöne diktálta; kénytelen volt valamiképp felszabadítani a máskülönben csak nagyon nehezen feltárható pszichikus energiákat, melyek nélkül mővészete élettelen lett volna. Neki is meg kellett persze adnia az árát, mint minden médiumnak; álmatlanság, tabletták, alaptalan félelmek, a biztonság kínzó vágya, ami palotaırséget parancsolt melléje. Még korántsem volt az a nagy sztár, aki késıbb lett, már seregnyi asszisztense van - szöveg-korrepetitor, fodrász, sminkes aztán késıbb még további segédszemélyzet, akik mindinkább hozzátartoznak az életstílusához. Még javában tart viszonya DiMaggió-val, de Marilyn már kis híján valóságos boszorkánycsapat közepén trónol. És együtt töltött éveik során DiMaggio valóban mintha ördögőzést folytatna a maga módján; megpróbálja kiőzni Marilynbıl a gonosz szellemet, de persze hiába. Az a terve, hogy elcsábítja a filmtıl, ráveszi, hogy vonuljon vissza a magánéletbe és alapítsanak családot. A vállalkozás nem is volt olyan reménytelen, mint hinnénk, mert ekkor még elég egészséges volt Marilyn ahhoz, hogy felismerje, a filmek lassan, de biztosan megeszik a lelkét. Lehetsé168 ges, hogy tudatában van, mekkora árat kell fizetnie. Tombolva, csillogva árad belıle az élet a vásznon, de közben mindjobban kiürül, hullafoltok jelennek meg rajta és álmatlanság gyötri. Vagyis akadnak pillanatok, amikor Marilyn hallgat rá és DiMaggio kis híján megnyeri a hadjárat elsı csatáját, amit Natasha Lytess ellen vív, akinek az elsı perctıl kezdve ellenszenves volt a férfi. Az ellenszenv kölcsönös volt. Natasha látja, hogy DiMaggiót Marilyn nem mint színésznı, hanem mint emberi lény érdekli, következésképp az ı szemében DiMaggio kultúrálatlan vandál. DiMaggio szemében viszont Natasha nyilván csak egy a sok öntelt és képmutató európai közül, hisztérikus és szenteskedı, folyton csak a
mővészetrıl papol, de közben szemrebbenés nélkül kilopja az ember zsebébıl a pénzét, ha mégoly kultúrálatlan is az a dohány. Nem nehéz elképzelnünk, milyen arcot vág Natasha, amikor Marilyn eljátssza neki, hogyan kártyázik DiMaggio és George Solotaire, aminthogy az sem esik nehezünkre, hogy elképzeljük DiMaggio undorát, amikor arról értesül Marilyntıl, hogyan és mennyi pénzt szedett ki belıle Natasha bizonyos soha végre nem hajtott mőtétekre. Milyen ügyesen tudja megosztani magát Marilyn! Ezekben az években mintha azt tőzte volna maga elé, hogy valahány vágy vonja kétfelé, ı mindkettı fedele alá beköltözik. Nemcsak San Franciscóban és Los Angelesben tart fenn közös lakást DiMaggióval, de ezen felül még két, egymással rivalizáló színiiskolát is látogat. Forgatás közben Natasha immár nélkülözhetetlen a számára, azonkívül pedig a rendezık kikészítésének legfıbb eszköze is a kezében, mert valahányszor a rendezı végre elégedett egy felvétellel, Marilyn azon nyomban Natashára pillant, hogy neki is tetszett-e; és ha Natasha nem bólint, Marilyn ragaszkodik hozzá, hogy ismételjék meg a felvételt. Natasha nagyhatalom! Ámde ennek ellenére mind169 eközben Marilyn eljárt Michael Chekhov óráira is, és még az is sikerült neki, hogy távol tartsa kettejüket egymástól. Sose találkoznak. Marilyn pedig Coque-linnel tartja féken magában Sztanyiszlavszkijt. Amikor például a Gyanús dologban lehajol, hogy kiegye-nesítse a harisnyája csíkját és közben megmutatja a lábát, ezt nem azért teszi, mert történetesen szép lába van, hanem sokkal inkább azért, mert ez a láb kellıképpen karcsú ahhoz, hogy munkába fogja, eszközül használja; nem hiába tanulmányozta Vesa-lius anatómiáját (meg saját magát a tükörben), pontosan tudja, hogyan kell behajlítani, ami behajlítható meg kiegyenesíteni azt, ami kiegyenesíthetı. Magabiztosan áll tehát a fényképezıgép elé, a Coqueliniskola tanítványaként, mely forró szívet és hideg fıt kíván a színésztıl. (Nem elég átélve zokogni a színpadon, hanem hajlítgatni, cifrázni is tudni kell a sírást, hogy ennek révén a közönség is átélje ugyanazokat az érzelmeket.) Natasha, aki egy filmgyár alkalmazottja, természetesen nagyra tartja ezt a színészi technikát. Forgatás közben mindenekelıtt gyorsaságra van szükség, azonnali eredményekre - az ellenkezıje ugyanis nagyon költséges. Fiatal színészeknek pedig, akik a produkció drótjának végén rángó bábok, parancsszóra kell ránganiuk, más szóval képesnek kell lenniük a saját színészi szándékaiknak mindenkori és bármikori kiszolgálására, amibıl viszont mellesleg az következik, hogy szükségképp
hamisak lesznek minden ízükben és minden tekintetben, kivéve azt az egyetlenegy viszonyt, amely a személyiségüket és az akaratukat főzi egymáshoz. Mivel a színész rendszerint akkortájt jön rá, hogy színész akar lenni, amikor felismeri, hogy nemigen tudja magáról, ki is légyen voltaképp, vagyis, hogy ha filozófus lenne, nemigen tudná posztulálni magában az identitást, ezért a Coquelin-iskola szükségképp nagyon vonzó a számára, hiszen éppen erre a 170 személyiségjegyre építve segíti sikerhez, habár eközben még éppenséggel alá is ássa a színész amúgy is csekélyke magabiztosságát. A Coquelin-iskola által tanított technika voltaképp arra ösztönzi a színészt, hogy igyekezzék minél ügyesebben, minél meggyızıbben hamis lenni. Pszichoanalitikus zsargonban fogalmazva azt mondhatnánk, hogy a Coquelin-iskolán nevelkedett színészek épp ezekben a technikákban lelnek támaszt ingatag személyiségüknek: megtanulják általuk, hogyan rejtsék páncél mögé képlékeny személyiségükat, amelynek azonban ez a páncél egyúttal formát is ad természetesen; e vérte-zetben csatákat nyernek, s a gyızelmek révén még személyiségre, öntudatra, identitásra is szert tesznek. A Módszer színészei tehát kiíelé játszanak; technikájuk, akárcsak a pszichoanalízis maga, éppen arra való, hogy utat nyisson a belül fortyogó érzelmi lávának, miáltal a színész megismeri a tulajdon lelke mélységeit, és birtokba veszi ezeket a mélységeket, hogy aztán átadhassa magát és e mélységeket a szerep mélységeinek. Mágikus tranzakció! Gondoljunk Marion Brandóra A vágy villamosában. Átélni a szerepet, a szereptıl megszállottan alakítani a figurát, valóságos sátori a színész számára, hiszen amíg tart, amíg benne él a szerepében, kerek egésznek érezheti magát, nem kínozza az identitás hiánya. Következésképp a színészek általában, de fıleg a mőveletlenebbek vonzódnak a Módszerhez. Ha sikerül jól elsajátítani, nemcsak izgalmasabb élményeket és több mővészi elégtételt kínál, de némileg még az alól is felmenti a színészt, hogy a modora, a kiejtése, a hangja és a beszédtechnikája iskolázásával gyötörje magát, aminthogy az absztrakt expresszionista festık némelyike is megpróbálja megúszni az olajfestés technikájának az elsajátítását. Magától értetıdik azonban, hogy a Módszernek épp ez a legfıbb erénye válik egyúttal legfıbb szak171 mai hátulütıjévé is. A Módszer színészei például nagyon megkínlódnak a giccses szerepekkel, hiszen olyan szerep, amelynek nincs semmi belsı valósága, aligha fogja megszállva tartani a színészt. Hiányzik az a lélek,
amely a szerep hangulatából összesőrősödve beleköltözhetne a színész lényébe. Minél rosz-szabb egy szerep, annál inkább szükség van a külsıdleges eszközökre, melyek révén akármi megformálható. Nem csoda, hogy a színészek rettegnek a rossz szerepektıl és persze istenítik a jó drámaírókat. A rossz szerepek csak fogyasztják a színész energiáit feltöltekezni viszont nem tud általuk, mert alakításuk révén nem fog új meg új mélységeket felfedezni önmagában. Kénytelen ehelyett azt a nehezen ösz-szekuporgatott kis identitását fogyasztani, kénytelen összemocskolni vele nehezen megszerzett stílusát, hiszen olyan szövegbe kell életet lehelnie, amely meg sem érinti a személyiségét. A rossz szerep olyan, mintha valaki nem hozzánk valóval kellene együtt élnünk s ráadásul még le is feküdnünk vele minden áldott este. Ezek után gondolhatjuk, micsoda gyötrı kérdés volt Marilyn számára a mesterségbeli képzés. Natasha immár nélkülözhetetlen a számára, és Natasha érti meg érzi is, hogy mit kell Marilynnek produkálnia a stúdióban a kívánt eredmény érdekében; csakhogy Natasha a rossz szerepek iránt is ugyanolyan odaadást követel tıle. Marilynt ösztöne mindinkább a Módszer felé viszi. Évekkel késıbb egy interjúban, amely a Redbookban jelent meg, így mesélte el, milyen élmény volt Cordéliát játszania a Leart alakító Chekhov mellett: „Hét másodpercre mentem ki a szobából. Amikor visszatértem, egy király fogadott. Pedig Mr. Chekhov se át nem öltözött, se ki nem festette magát, még a székbıl se állt fel. Soha életemben ilyen gyors átváltozást nem láttam... Olyan rövid idı alatt történt az egész, és tulajdonképpen olyan apró kis dolog volt, hogy én meg egyszer csak tényleg Cordeliává lettem." Amikor véget ért a jelenet, Chekhov az asztalt verte felháborodásában. „Ezeknek fogalmuk sincs, hogy mit követnek el ellened!" A felháborodás Hollywoodnak szólt, ahol még mindig nem akarták elismerni Marilyn tehetségét. Sok okunk nincs rá, hogy a fenti történetet ne közönséges faktoidnak minısítsük - legfeljebb az az egy, hogy Marilynnek csakugyan megvolt a tehetsége Cordéliához. Mint a doktor, aki maga se jobb a páciensénél, ı is mindig éppen olyan, mint a környezete. Se jobb, se rosszabb — ekkor már bizonyára érzi magában azt az adottságot, hogy ha nagy színészek a partnerei, a legnagyobb szerepeket is meg tudja oldani. Ami egyáltalán nem gátolja meg abban, hogy a lehetı legdemokratikusabb módon Chekhovot éppúgy halálra gyötörje az örökös késınjövéssel, mint mindenki mást. Egyszer, amikor Chekhov dühében azt mondta neki, hogy
többet el se jöjjön az óráira, mert úgyis csak a feje tetejére állítja az ı idıbeosztását, ezt a kis levelet írta válaszul: Kedves Mr. Chekhov! Nagyon szépen kérem, ne tegyen még le rólam - tisztában vagyok vele (nagyon is!), hogy mennyire próbára teszem a türelmét. Nagyon nagy szükségem van a közös munkára és nem utolsó sorban az ön rokonszenvére is. Nemsokára jelentkezem. Szeretettel Marilyn Monroe Vagyis miközben Joe DiMaggio megpróbálja kiszabadítani Natasha Lytess hatása alól, hogy egy kicsit eltávolítsa a színészettıl, Marilyn ezzel szemben igyekszik minél jobban befészkelni magát a mesterségébe. Egy idıben, Mrs. Chekhov tanácsára még pantomim-leckéket is vesz. Az élete azonban egyáltalán nincs sínen és talán épp ezért ezekben az években kiváltképp csiricsáré a sajtója. Egyetlen hét sem múlik el anélkül, hogy ne adományoznának 173 neki valami ál-titulust: „A lány, akinek bájaitól Alaszka jege is megolvad." A 7. Egészségügyi Hadosztály megválasztotta „a legkívánatosabb páciens"-nek. A Niagara bemutatója után elmegy Atlantic Citybe a Miss America-választásra és lefényképezik a benevezett negyvennyolc lány mindegyikével. Aztán a felvételeket szétküldik a negyvennyolc állam valamennyi újságjának: „Miss Észak-Dakota Marilyn Monroe társaságában. Marilyn most forgatja új filmjét a Gyanús dolgot, melyben Cary Grant lesz a partnere." Négy egyenruhás nıvel fényképezkedik -Parti İrség, Flotta, Hadsereg, Tőzoltóság - hasig érı dekoltázsban a négy szürke (és izgatott) egyenruhás veréb között. Tele szájjal nevet a képen és mintha azt mondaná: „Ki ne pukkassza valaki ezt a két luftballont!" Egy katonatiszt megpróbálja megakadályozni a kép publikálását. (Vajon nem a filmgyár fizeti-e véletlenül?) Magától értetıdik, hogy erre aztán minden lap rohanvást közli. DiMaggiónak pedig egyre inkább elege van az egészbıl. A barátai nyilván azt mondogatják egymás közt, hogy nem tud parancsolni a nıjének. Valahányszor a figyelem középpontjában találja magát, mintha egyszerően nem tudna uralkodni magán. Van személyiségének egy pirinyó részecskéje, amely bármi csekély is, ilyenkor átveszi a hatalmat felette és félresöpör minden vágyat, ami azt szeretné, hogy komolyan vegyék benne a színésznıt. Elmegy Camp Pendletonba tengerészgyalogosokat szórakoztatni (és hogy meggyızze a filmgyárat, bízzák rá Lorelei Lee szerepét, mert táncolni és énekelni is tud); képes kiállni tízezer baka elé a lehetı leglengébb
öltözékben, ezzel a szöveggel: „Én sose értem, hogy a fiúk miért jönnek olyan izgalomba, ha meglátnak egy lányt szők pulóverben. Mi van abban?" Az önreklámozás démona, amely ilyenkor beveszi magát Marilynbe, nyilván nagyot kacag a tízezer tengerészgyalogoson meg a többi 174 tízmillió férfin, akik elıtt ekkor gondolatban nyilván megjelenik egy nagy csapat leány, amint fölhúzzák a pulcsijukat és pucér mellük úgy ugrál, hogy a szemüket majd kiveri. Úgy tombol, mint egy kisör-dög, aki mindenáron el akarja kapni a dzsungelmélyi aranymajmot; amikor Jane Russell-lel egyetemben meghívást kap, hogy nyomja bele tenyerét és talpát a Grauman's elıtt a nedves cementbe - Valentino kísértı árnya! - Marilyn azt proponálja, hogy tulajdonképpen keblük és fenekük lenyomatát is ott kellene hagyniuk a betonban. Határozottan ironikus megjegyzés, amely szinte már a Nık Felszabadítási Mozgalmát elılegezi, de mivel akkor még szó sincs ilyesmirıl, ajánlatát visszautasítják - valószínőleg Marilyn legnagyobb csalódására. Ámde hiába képes már ekkor is valóságos karizma-csóvát vonni maga után, amikor a közönség között jár, ha színészek közé kerül, akikkel együtt kell majd játszania, Marilyn egyszerre összetöpörödik, gyámoltalan és szánandó lesz, és egyebet se tud, csak a kiszolgáltatottságával hatni rájuk; azzal próbálja lefegyverezni ıket, hogy jelenlétükben valósággal megsemmisül, aki csak ránéz, látja rajta, hogy valakinek a gondjaiba kellene vennie. Ezzel babonáz-za meg Robert Ryant, Barbara Stanwycket és Paul Douglast is, amikor Az éjszakai összecsapást forgatják. Mire Douglas felüvölt, hogy „Ez a kis szıke kurva teljesen kisajátítja magának az egész sajtót!" - már késı. Ugyanígy szolgáltatja ki magát kényre-kedvre Jane Russellnek, aki végül is szintén a szívébe fogadja (és hagyja, hogy Marilyn arassa le helyette is a nagy sikert). Ugyanezt a módszert követi Betty Grable-lel és Lauren Bacall-lal, tökéletesen rájuk bízza magát a Hogyan házasodik egy millimosban - miközben elorozza Grable-tıl a Foxnál az „elsı számú szıke" szerepkörét - bennük pedig anyai érzelmek ébrednek iránta. Olyan, mint egy kis ızike: kilép az erdei 175 tisztásra, a vadász pedig leereszti célzásra emelt puskáját. Még az sem biztos, hogy csak alakoskodik. Olyan helyzetben van, mint az a bokszbajnok, akinek szerencsés véletlenek folytán egy-két gyızelemmel sikerült megszereznie a bajnokságot. Következésképp szerényen és udvariasan viselkedik. Maga sem tudja, hogyan sikerült gyıznie és nem tudhatja még, nem jön-e valaki, aki egyetlen csapással leteríti és elveszi
tıle a címet. Fönn, a csúcson, még nincsenek tapasztalatai. Mindenütt veszélyt szimatol, még attól a gyerektıl is tart, aki az üdítıt hozza. A hasonlat túlságosan sántít: nem lehet végigvinni. Pontosabb, ha azt mondjuk, hogy míg ahhoz már ért, hogyan érvényesítse magát a sajtóban meg az önreklámozásban, azért csak úgy dıl belıle az ambíció dühe, amikor pedig játszik, a szerepek kihozzák belıle a személyiség varázsát, de azt még nem tanulta meg, hogyan kell viselkednie más színészek társaságában, még nem ismeri a színházi társasjáték szabályait, amelyben a színészek kipuhatolják egymást és amelyben eldıl, hogy melyikük fog uralkodni a többi fölött. Olyannyira nem ismeri, hogy egyszerően az asztalra teríti a lapjait, még mielıtt egyáltalán elkezdıdne a parti. Szinte professzora a karrier-építés stratégiájának, de jószerével tökéletesen járatlan a társasági csevegés taktikájában; Marilyn boszorkány, nem pedig harcos, ezért többet nyer, amikor veszít (aki meghódítja, úgy jár, mint a légypapírt meghódító legyek). De sokkal szórakozottabb, semhogy a legcsekélyebb figyelmet is szentelje a társasági csevegés primitív logikájának. „Hány éves vagy, Stevie?" - kérdezi Lauren Bacall kisfiától, aki ott játszadozik a színészek lába alatt a stúdióban. - „Négy" - feleli a kisfiú. - „Jól megnıttél, korodhoz képest; ha nem mondod, azt hittem volna, már legalább hároméves vagy." 176 Meglehet, itt vissza kell térnünk arra a pillanatra, amikor Delia, ha igaz, kis híján megfojtotta az unokáját. Lehet, hogy a gyermek, végül is mégsem szabadult ki egészen a halál karmaiból, lelkének fele ott maradt a hatalmában. Hátrafele haladunk a semmi felé, visszafelé számláljuk lépteinket. Zolotownál van egy bekezdés errıl az idıszakról, amely jól visszaadja életének szinte fejedelmi fenomenológiáját. Minthogy a Fox hatalmas pénzügyi izgalmak közepette forgatta a Hogyan házasodik egy milliomost - senki sem tudta, hogy hat majd egy könnyed bohózat a Cinemascope technika új s óriási vásznán - a kész film láttán, amely minden elıjel szerint be fogja váltani a siker reményeit, egyszerre olyan tervek pattannak ki a koponyákból, hogy grandiózus világpremiert kell rendezni a Wilshire Boulevardon. DiMaggio azonban nem hajlandó részt venni a bemutatón. Rápirít Marilynre, hogy folyton azt hajtogatja, köztiszteletben álló színésznı akar lenni, de a filmgyár csak füttyent egyet s ı már rohan is hanyatt-homlok egy cirkuszi premierre. Skolsky sem ér rá, hogy elkísérje. Marilyn elhatározza, hogy akkor egyedül jelenik meg. A nap azzal kezdıdik, hogy Marilyn felöklendezi a reggeli narancslét és zselatinport.
Aztán beül a kocsijába és átmegy a filmgyári öltözıjébe, ahol munkába veszik, hogy „estére tetıtıl-talpig hófehér és platinaszıke legyen". Mindenekelıtt Gladys megmosta a haját. Aztán kiszıkítette és megadta neki a kívánt árnyalatot... Ezután kezén-lábán platinára festette a körmét. Közben két öltöztetını meghozta a jelmeztárból a szandált, az estélyi ruhát, meg a könyékig érı, hosszú fehér kesztyőt. Befutott egy küldönc is egy kis ékszeresládikával, amelyben a briliáns fülbevaló volt. A szırme már reggel megjött ... A fehérróka stólán, a muffon és a bugyin kívül minden, amit aznap este viselt, a filmgyár tulajdona volt ... Roy Craft is beugrott egy percre, hogy minden jót kívánjon; puszit nyomott az arcára és azt mondta, hogy a New York állambeli Monroe városa mára Marilyn Monroe-ra változtatta a 177 nevét. Táviratok érkeztek, egyik a másik után. Telefonok jöttek barátok, fél-barátok, ál-barátok hívták, hogy gratuláljanak. Végül Joe is jelentkezett - New Yorkból. Azt mondta, nagyon hiányzik neki Marilyn. Meg hogy nagyon szereti. És hogy reméli, Marilyn megérti ót. Imádkozik érte. És lélekben vele lesz. És nagyon sajnálja, hogy nincsenek együtt. Mire Marilyn ezt a keserő választ adta: - Add át üdvözletemet Georgie Solotaire-nek. Whitey hozzálátott, hogy átformálja az arcát, bepúderezze a vállát, kihúzza a szeme körvonalait, csillogó fényt adjon az ajkának. Az öltöztetınık rásegítették a vállpánt nélküli estélyit. Mit sem zavartatva magát Joan Crawford rosszindulatú kijelentéseitıl, Marilyn hús-színú krepdesinnel bélelt, sok ezer strasszal díszített fehér csipkeruhát választott ki magának az alkalomra. A ruhának egészen magas dereka volt és mély kivágása. A derekáról hosszú, fehér bársonyuszály omlott alá, amit egy aranyöv tartott. Hosszú kesztyőjének szára a könyökéig ért. Végül vállára helyezték a stólát. Jobb kezét a muffjába dugta, baljával felnyalábolta uszályát és kilépdelt a kint várakozó filmgyári limuzinhoz. Hét óra tizenöt perc volt. Hat óra húsz percig tartott a mővelet. A Fox Wilshire Boulevard-i filmszínházánál mindkét irányban öt-öt saroknyi távon le kellett zárni a forgalmat. Ezrével ültek az emberek a rögtönzött lelátókon vagy szorongtak a rendırség által felállított útelzáró bakok mögött. Marilyn a kocsiban épp csak az ülés legszélére telepedett, nehogy összegyőrıd-jön a ruhája - mennyivel jobban erezné magát, ha állva, hintóban vonulhatna el az ünneplık sorfala elıtt! Amikor megpillantják, reflektorok fénykévéi közepette ezer torokból száll fel a
kiáltás az éjszakai égre: Marilyn ... Marilyn ... - hangzik a boulevard egész hosszában. A mozi elıcsarnokában vakuk, mikrofonok, tévékamerák várják. Több vacsorameghívása is volt a premier utánra, Marilyn azonban fáradt volt. A filmgyári kocsi visszavitte az immár szinte néptelen filmgyárba. Csak egy öltöztetónö várt még rá a jelmeztárban. Éjfélre járt az óra, ideje volt véget vetni a maszkabálnak. Levetette a kesztyőt, a fülbevalót, a cipót, az estélyit. Elıkerült 178 a krém, a papírzsebkendı és egykettıre eltúnt az estélyi arc is ... Nadrágba bújt, felhúzta sportos trikóját, vászoncipójét. A muffot meg a stólát visszarakta a dobozába, aztán a hóna alá kapva a dobozokat, kivitte ıket a kocsijába, a hátsó ülésre. Kimerült volt, de álmosságot nem érzett. Valami nyugtalanság dolgozott benne. Lekanyarodott a tengerparti útra, késı éjszakáig autózott, céltalanul cirkálva az országúton. Amikor végül is hazatért, felhajtott egy pohár zselatinnal kevert narancslét és bevett három Seconált. „Aznap este" - fejezi be beszámolóját Zolotow -„nem volt nála híresebb nı egész Hollywoodban." Csak épp álom nem jött a szemére. A gyızelem pillanatában nem tudott elaludni. Aztán meg már a vereség pillanatában sem. MS MONROE Mindeközben folyvást vívja harcát a filmgyárral, a filmgyár pedig keményen ellenáll és néha vissza is üt. Marilyn több pénzt akar kapni, valamint beleszólási jogot, hogy maga választhassa meg, melyik filmben játszik és ki legyen a rendezıje. A filmgyár ellenáll. 1953 végéig a Niagara, a Szıkék elınyben, és a Hogyan házasodik egy milliomos bruttó 25 millió dollárt hoz a Foxnak, többet, mint bármely másik filmsztár, bármely másik filmgyárnak abban a tizenkét hónapban. Marilyn mégse kap még 1000 dollárt se hetente (miközben Jane Russell, akivel együtt játszik, ugyanazzal a filmmel 100 ezret keres), és még azért is meg kell küzdenie, hogy tisztességes öltözıt kapjon. A filmgyári igazgatók a szemére hányják, hogy elkényeztetett. „Ne felejtse el" - mondják -, „hogy maga még nem sztár". Visszakézbıl válaszol: „Az lehet uraim, a film címe azonban kétségkívül az, hogy Szıkék elınyben, és akár sztár vagyok, akár nem, én vagyok az a címbeli szıke". Utólag nyilván úgy tetszik, hogy mi sem lett volna egyszerőbb, mint új szerzıdést kötni vele vagy legalábbis a kedvében járni a filmek
kiválasztásánál. Annál is inkább, mert mérgében Marilyn már ekkor a munkalassításhoz folyamodott, ami még százezrekbe, sıt milliókba fog kerülni a vállalatnak, mégsem engedhetnek neki, mert Marilyn az egész rendszer alapját támadja, a rendszer ugyanis a pazarlá180 son alapszik. Az ötvenes évek elejének filmstúdiói még hatalmas gyárüzemek voltak, amelyek több társulatra való színészt szerzıdtettek és fizettek állandó jelleggel, óriásira felduzzasztott osztályok mőködtek bennük, melyek mindegyre nıttek, növekedtek. A rendszer, akárcsak az állami kiadások rendszere, mindazonáltal mőködött, mindaddig, amíg nıtt a termelés is, csakhogy a film ekkor már elszenvedte az elsı csapást a televíziótól - megcsappant a moziba járók száma. A megoldás az lesz majd, hogy csökkentik a mozik számát, jobb filmeket készítenek és felemelik a jegyek árát; ekkor azonban a filmgyárak még a régi rendszer szerint mőködnek, évi ötven filmet gyártanak a szintén óriási filmforgalmazó hálózatok számára - pedig ekkor már a levegıben lóg, hogy a forgalmazó vállalatok leváljanak a gyártó cégekrıl, miáltal még jobban elmélyül majd a válság. Mikor aztán végül is beüt a krach, a filmgyári igazgatók felét nyugdíjba küldik. Ez egyelıre azonban még arrébb van. Marilyn megint megelızte a korát. Akkor fenyegeti felborulással a csónakot, amikor még csak nı-növekszik az aggodalom. A fınökök ilyen idıkben ösztönösen is azt reklámozzák a rendszerükbıl, ami a leglátványosabb, azaz a legjövedelmezıbb. Márpedig épp Marilyn a leglátványosabb. Évi 50 ezer dolláros fizetésért 25 milliót termelt a filmgyárnak, egy dollár befektetésért 50 dollár haszon. Ezzel a statisztikával bízvást el lehet dicsekedni az igazgatótanácsnak. Az igazság azonban az, hogy más egyéb dicsekedni valójuk nemigen van. Minden film legalább a felével kerül többe a szükségesnél a hatalmas személyzet miatt, még mindig százával szerzıdtetnek színészeket hét kerek esztendıre, akik egyetlen fillér hasznot sem hajtanak. A rendszer lényegénél fogva szinte bünteti a sikert és a sikeres színészt belekényszeríti a közepes filmek taposómalmába. A filmgyári színész egy rab181 szolgahad bakája, esztétikai töltıanyag a filmgyári egységkolbászban, morzsa, mely lehullik a lakomából, amit Zanuck tálal fel az amerikai publikumnak, hogy kipuhatolja, milyen szart szeret a legjobban. Bármily pazarló is ez a rendszer, évtizedekig tartotta magát, mert rendkívüli lelki elégtétellel szolgál irányítóinak. Ha hajlandók lennének új szerzıdést kötni Marilynnel, a rendszer azonnal összeomlana. Óhatatlanul oda vezetne,
hogy minden szerzıdtetett színész, aki ér valamit, szintén fizetésemelési követeléssel állna elı. A filmgyár vezetıi tehát megvetik a sarkukat és nem engednek, amikor pedig azzal a követeléssel hozakodik elı, hogy maga akarja kiválasztani, mely filmekben játszik, megkettızik az ellenállást. A tudata mélyén nyilván minden filmgyári fınöknek ott izzik a koncentrációs táborok kremató-riumainak tüze, melyben hamuvá égeti színészeit (akikben lassan kihuny a jelentéktelen filmekben halálra éheztetett lélek). A filmgyári igazgató azzal is tisztában van, hogy amint a színészek maguk választhatják meg a filmjüket, nyomban kimúlik a stúdió-rendszer és akkor már maguknak az igazgatóknak sincs sok hátra. Hiszen ık végtére is arra áldozták az életüket, hogy jelentéktelen, ócska filmekbıl csináljanak vagyonokat. Micsoda bún nyomja majd leiküket az örökkévalóságban súgja a tudatalattijuk - ha kiderül, hogy jó filmekkel is lehet pénzt keresni. Nincs hát más hátra a számukra, mint hogy ösztönösen a rabszolgatartó végsı eszközéhez folyamodjanak: Marilynt meg kell büntetni. Felküldik Canadá-ba, a messzi észak-nyugatra. Egy „olyan cowboy-filmben" kap szerepet, mint maga mondja, pontosan definiálva a Soha vissza nem térés folyója [River of No Return] címú mőalkotást. İ az egyetlen nı a filmben, körülvéve csupa keményöklő férfiszínésztıl (akik vélhetıleg megtanítják majd kesztyőbe dudál182 ni), azonkívül többnyire egy gyerekszínész a partnere (aki óhatatlanul lekörözi), végezetül pedig a filmet olyan rendezı rendezi (Ottó Preminger), aki arról híres, hogy féktelen dühében a földbe tapossa a színészeket. Meg is ijed a kilátásoktól alighanem, mert felhívja DiMaggiót, hogy kísérje el a forgatásra - eltöltenek együtt egy pár szép napot Banffban -, de persze mire indulni kellene megint összevesznek, és Marilyn megint egyedül marad, csak Natasha Lytess van mellette, legalábbis amíg DiMaggio mégiscsak utána nem megy segélykiáltására válaszolva - ugyanis forgatás közben, egy tutajon egyensúlyozva ínszakadást szenved és nem bízik a helyi doktorban. Ámde jön DiMaggio és hoz magával egy jó orvost. Ez a nık szívéhez vezetı legbiztosabb út, ráadásul DiMaggio megérkezése az egyetlen örvendetes fejlemény az egyre romló helyzetben. Lytess, aki szüntelen harcban áll Whitey Snyderrel (mivel ı rokonszenvezik DiMaggio igyekezetével, hogy lebeszélje Marilynt a filmezésrıl), felszólítja Marilynt, válasszon közte és Snyder között. Preminger közben rájön, hogy a gyerekszínésznek, miután Lytess elbeszélgetett vele, egyszeriben az inába szállt a bátorsága (Lytess ugyanis
azzal traktálta, hogy a gyermekszínészek általában hamar kiégnek, elhasználják a tehetségüket, „hacsak nem képzik magukat és meg nem tanulnak bánni az eszközeikkel"). Preminger erre kitiltja Natashát a forgatásról, jellegzetes német akcentusával ráüvölt, hogy „tőnjön el". Marilyn nem szól semmit, de kapcsolatba lép Zanuckkal, aki közbe is lép, mert fél, hogy a fıszereplını képes lesz otthagyni a forgatást. Lytess tehát visszatérhet a színhelyre. Kínnal-keservvel valahogy befejezik a filmet. Ez Preminger legnagyobb erénye - be tudja fejezni a dolgokat. Ami azonban mit sem változtat azon, hogy ennél demoralizálóbb fıszerepe még nem volt Marilynnek, aminthogy azon sem, hogy a 183 Soha vissza nem térés íolyója alighanem Preminger életének legrosszabb filmje. A kudarc hangulatában - nyilván beleborsózik a háta valahányszor eszébe jut az utolsó képsor, melyben az ı piros báli cipıje látható árván, félrerúgva a porban, míg lassan el nem sötétedik a vászon — most egyszerre nagyon közel érzi magát DiMaggióhoz és még ennél is közelebb kerülnek egymáshoz, amikor DiMaggio fivére egy halászbalesetben életét veszti. Marilyn megígéri, hogy feleségül megy hozzá, még az esküvı idıpontját is kitőzik, amit aztán csakhamar elhalaszt. Idıközben ugyanis megismerkedett egy férfivel, aki felvillantja elıtte a lehetıséget, hogy saját maga is alapíthat filmgyártó vállalatot. DiMaggio olyan, mint egy bohózat szenvedı hıse. Valahányszor éppen elérné már a célját, mindig összefognak ellene a cselekmény erıi és elütik a sikertıl. Van ugyan valami szinte nevetséges a szüntelen reménykedésben, hogy talán mégiscsak sikerülhet elcsábítani Marilynt a filmtıl, mégsincs kedvünk nevetni, ha arra gondolunk, hogy Marilyn pályáján mindig ott kísértett az öngyilkosság réme. DiMaggio szemében a filmezés nyilván örökös életveszély Marilyn számára, a Soha vissza nem térés íolyója után ezért bizonyára úgy érzi, immár szinte kezében a siker. Hiszen azóta, hogy igazi sztár lett, most elıször kényszerítették bele egy szerep kényszerzubbonyába, most elıször kellett keresztre feszülnie és most eiıször kénytelen belátni, hogy ha a filmgyárnak úgy tartja kedve, hatalmában áll újra kényszerzubbonyt erıltetni rá és bizonyára meg is fogja tenni. Kénytelen tehát fontolóra venni, nem volna-e helyesebb most visszavonulnia, sikerei teljében. Csakhogy alig telik el egy-két hét, a sors úgy hozza, hogy Marilyn megismerkedik Milton Greene-nel, akit a Look magazin küldött hozzá, hogy képriportot készítsen róla. Milton Greene a legnevesebb
185 divatfényképész egész New Yorkban, ízlése legendás és a humora olyan felüdítı, mint a lágy tengeri szellı forró nyári napokon. „Maga olyan, mint egy kisfiú" - mondja Marilyn meglepetten az elsı találkozáskor. Milton visszamosolyog rá. „Maga meg olyan, mint egy kislány." Egy óra sem telik belé, Marilyn olyan rajongva szereti a férfit, mint egy nagyon régi, nagyon kedves jó barátot. A következı óra azzal telik el, hogy közös filmekrıl álmodoznak. Ha DiMaggio végül is csakugyan kis híján kiszabadította Marilynt a filmvilág emberevı szörnyetegeinek karmai közül, akkor az utolsó pillanatban jelent meg ez a mesebeli jós, hogy visszaadja a hitét. Az esküvırıl még hajlandó tárgyalni DiMaggióval, de arról, hogy abbahagyja a filmezést, már szó sem lehet. Sıt, végül csak azért megy majd hozzá csakugyan, mert a filmgyárral vívott csatájában ez a házasság az utolsó és legnagyobb ütıkártyája; és csak akkor szánja el magát rá, amikor a Fox felfüggeszti, amiért nem hajlandó eljátszani a rá osztott szerepet egy Rózsaszín bugyi (Pink Tights) címő filmben, amely Marilyn véleménye szerint éppolyan ócska fércmő, mint a Soha vissza nem térés iolyója volt. És el is követ minden tıle telhetıt, hogy lehetıleg a filmgyár valamennyi igazgatójának tırt döfjön a szívébe - azt nyilatkozza a sajtónak, hogy „a feje búbjáig elpirult", amikor megtudta, azt kívánják tıle, hogy „egy hastáncosnıbe oltott tanító nénit alakítson a fenekét riszálva". A filmgyár végül mégiscsak kénytelen engedni, feloldják a Marilynre kimondott tilalmat. Nászajándékképpen! Joe DiMaggio aráját mégsem kényszeríthetik arra, hogy a fenekét riszálja. Megnyerte tehát a filmgyári meccset és a diadal mámorában úszva néhány hétre eltőnik DiMaggióval egy behavazott kis menedékházban Palm Springs fölött a hegyekben. İszintén reméljük, hogy Joe számára igazi nászút volt ez a pár hét, mert visszatérve nem186 sokára ismét bohózati szerepet kell alakítania, a megcsalt férjét: minden okunk megvan ugyanis feltételezni, hogy Marilyn továbbra is szerelmes egy régi szerelem fantomjába - Arthur Miller ábrándképébe. Nem biztos, hogy Joe egyáltalán tud-e a dologról. Évekkel korábban történt (még nem is ismerte Di-Maggiót), hogy az Olyan fiatal, amilyennek te érzed forgatásán bemutatták Millernek - nem sokkal azután, hogy 1950 decemberében Johnny Hyde meghalt. Aztán nem egészen egy hét múlva újra összefutottak Charles Feldmannál, egy partyn. Akkoriban nála lakott Natasha Lytess, neki mondta Millerrıl áradozva, amikor hazatért a partyról, hogy olyan „mintha egy fának szaladt volna" az ember. „Vagy
olyan - tudod -, mint amikor az embernek láza van és nagyot kortyol valami finom, hideg italból. Látod ezt a lábujjamat? Látod? Ezt a lábujjamat fogta egész este és közben csak néztük egymást egész idı alatt, bámultunk egymás szemébe." Még ugyanazon a héten, de már New Yorkból, Miller levelet írt Marilynnek. „Csak bővöld ıket ezzel a maszkkal, amire annyira vágynak, de remélem, sıt fohászkodom érte" - írja Miller, hiszen végtére is marxista - „hogy a lelked közben nem sérül meg ebben a kegyetlen játékban és megváltozni sem fogsz, hanem olyan maradsz, amilyen most vagy." További levelek is jöttek és mentek, valamint a telefonok is sőrőn megszólaltak. Natashának szerelemrıl beszélt Marilyn. Még az is lehetséges, hogy már akkor, 1951-ben viszonyuk volt. Futó kapcsolat lehetett - de egyébként is azt hiszem, eléggé jól ismerjük már Marilynt ahhoz, hogy tudjuk róla, az ilyesminek semmi igazi jelentısége nem lehetett a számára. Viszony nélkül éppúgy a fejébe vehette, hogy szerelmes Millerbe; ami pedig Millert illeti, rajta éppen eléggé nagy teher lehetett az, hogy sikertelen187 sége évei alatt a felesége tartotta el. Miller, aki a nagy gazdasági válság idején már elmúlt húszéves, olyan ember volt, aki hosszú, szők esztendıket is képes elviselni, s így valószínőleg beérte azzal, hogy 1951-ben éppen csak belekóstolt Marilynbe, hogy aztán visszavonuljon a barlangjába és évekig csak álmodozzék róla. Azt persze mindazonáltal nem mondhatni, hogy semmi biztatást sem adott a lánynak. Azalatt a nagy összeborulás alatt, amikor egy éjszakán át szorongatta a lába ujját (ami bizonyára mélyebb és megrá-zóbb élmény lehetett Marilynnek száz közösülésnél), megvallotta Millernek, hogy mindig arra vágyott, felnézhessen valakire, rajonghasson valakiért, mire Miller Abraham Lincolnt ajánlotta a figyelmébe, nyilván nem gyanítva, hogy maga is valamelyest emlékeztet a néhai elnökre. „Carl Sandburg" írja egy késıbbi levelében — „nagyszerő életrajzot írt róla." Hiába élt Miller visszavonult és szerény életet más drámaírókhoz képest, azért nem csekély elégtétel lehetett a számára, hogy ez a rendkívüli képességekkel megáldott ifjú filmcsillagocska annyira vonzódik hozzá. Olyan lehetett ez a számára, mint rabnak egy leheletnyi parfümillat a börtöncellájában. Marilyn a maga részérıl pedig nyilván tökéletesen azonosította az irodalmi nagyság fogalmát Millerrel. El sem tudunk képzelni olyan színmővet, amely nagyobb hatással lehetett volna Marilynre, mint Az ügynök halála. Hiszen maga is ügynök volt - bizonyos, hogy minden ízében megremegett
az ilyen soroktól: „Elveszik az ı útja a nagy ég alatt, pedig mosolyogva jár rajta a cipıpasztájával. S ha csak egyszer is nem mosolyognak vissza rá megindult alatta a föld. Neki bealkonyult abban a pillanatban, és vége van." Willy Loman szerepében Miller Marilyn életének pszichológiai történetét írja meg, és Marilyn nyilván csak azt olvashatta ki belıle, hogy az élet minden pillanatát 188 identitásunk fenntartására kell áldoznunk, mert amint meginog az ember, akár csak egyetlen pillanatra is, mindennek vége. Mivel pedig a jó színész mindig azon igyekszik, hogy ha végre valahára egy jó szereppel találkozik, lehetıleg össze is házasodjék vele (mert számára ez a legkézenfekvıbb módja, hogy kitörjön a nárcizmus körkörös köreibıl), magától értetıdik, hogy a színész isteníti a jó drámaírót. Miként Istennek, a drámaírónak is hatalmában áll, hogy eszményi házastársat alkosson a számára -olyan figurát, amelyben valahára nyugvópontra juthat az énkeresés. Amikor Marilyn lemondott Millerrıl, nyilván valami édes-bús szomorúság maradt utána, egy nagy szerelem emléke, az elszalasztott lehetıségé, az eszményi férfi emléke, aki eszményi társ lehetett volna most pedig mint valami illatfelhıvel, úgy vette körül magát az emlékkel, hogy elhárítsa magától DiMaggio erıszakos közeledését. Ezzel érzékeltethette Joe-val, hogy bármennyire kitölti is lénye lelkének minden zugát, énje magányos csúcsáig sohasem érhet fel. Milleren kívül persze még más férfiak is vannak, akikre visszagondolhat, ha muszáj. Guiles mond el egy esetet, amikor valakinél vendégségben DiMaggio összeismerkedett Fred Kargerrel, nem sokkal azután, hogy elvált Marilyntıl. Akadozott a beszélgetés, s Karger úgy segített magán, hogy leült a zongorához. DiMaggio borongva hallgatta, talán Marilynre gondolt vagy arra, amit Marilyn mesélt neki, hogy Karger nem viszonozta a szerelmét, majd egyszer csak odadugta Karger orra alá két hatalmas kezét és „operai mélabúval" felkiáltott: „Nézd ezt a két kezet! Mit kezdjek velük? Mikor csak arra valók, hogy megmarkolják az ütıt és mesz-szire röpítsék vele a labdát!" A jelenet nem épp jellemzı DiMaggióra (és mivel Karger nıvére, Mary Karger is jelen volt, márpedig ı nagyon jó barátnıje volt Marilynnek, könnyen lehet, hogy DiMaggio csak 189 azért folyamodott e színpadias gesztushoz, mert azt remélte, híre eljut Marilyn fülébe és meglágyítja a szívét.) Mert végtére is, Joe sem jelentéktelen ember. Vacsorához ugyan konzervatív úriembernek öltözik, de azért odahaza egy egész szekrény van zsúfolásig tele különféle sportos
ruhadarabokkal, melyeken a vörös dominál. Két keze pedig idıközben a golflabda elütéséhez is idomult. Ezekben az években már a golfozás a legfıbb élettevékenysége, eltekintve attól, hogy esténként a vendéglıjében fogadja a betérı vendégeket. Azalatt a kilenc hónap alatt, amíg házasságban élnek és San Franciscóban laknak, Marilyn jó egynéhány éjszakát tölt Joe vendéglıjének egyik hátsó boxában üldögélve. Szinte kedve volna az embernek maga elé képzelni a filmsztárt, amint a körmeit lakkozgatva üldögél unatkozva és a férjére várakozva; az igazság azonban az, hogy tódultak a vendégek, mert mindenki Marilynt akarta látni. Mindazonáltal a vendéglıs unatkozó feleségének rémképe sokszor kísértette ezekben a hónapokban. Egyelıre azonban még nem tartunk itt. A házasság hatalmas reklám-tőzijátékkal kezdıdik. A nász-útról San Franciscóba térnek vissza; a DiMaggio-család egyik szép, nagy és jómódú házában rendezkednek be. A háztartást Joe nıvére, Marie vezeti, ı is fız. De alighogy beköltöznek, már utaznak Japánba. DiMaggio összeköti a kellemest a hasznossal; a pótnászútra elviszi magával régi edzıjét, „Lefty" O' Doult is és bemutató meccseket tartanak a japánoknak. DiMaggio világában a házasság egyebek között azt jelenti, hogy a férj minden tekintetben átveszi a vezetı szerepet, attól kezdve ı áll a figyelem középpontjában. Csakhogy eleve vert helyzetben van. A házasságkötés elsı napjától fogva Marilyn átveszi a nagy, folytatólagos amerikai film nıi fıszerepét, amely a világsajtó címoldalain zajlik. Jack Kennedy temetéséig, és Jackie Kennedy fellépéséig 190 nem akad még egy nı, aki ilyen központi helyet foglal el az amerikai életben. Amikor leszállnak Honoluluban és megjelennek a repülıgép ajtajában, óriási tömeg fogadja ıket. „Hawaiiak ezrei árasztották el a betont... valósággal széttépték ıket, Ma-rilynnek jó néhány hajszála maradt a rajongók kezében." Konvoj viszi ıket a repülıtéri váróterembe, kísérıi igyekeznek megnyugtatni Marilynt, hogy a japánok sokkal civilizáltabban fognak viselkedni. Ámde épp fordítva történik. A gépbıl is alig tudnak kiszállni, aztán nyitott kocsiban kell megtenniük a nyolcmérföldes utat Tokió belvárosáig; az út két oldalán japán rajongóinak sorfala teli torokból üvölti feléje, hogy „moncsan". Szó, ami szó, Marilyn olyan „moncsan", amilyet Shirley Temple óta nem látott a Kelet. Éjjel-nappal tömegek veszik körül a szállodát is, ahol laknak. Csak a hátsó bejáraton át szökve tud kilopózni városnézésre, vagy ha el akar menni a kabuki színházba. Délelıttönként eljárhat DiMaggio edzéseire, esténként meg lemehet vele a biliárdterembe és nézheti, hogy löködi a
golyókat az edzıjével. „Akárhová mentem, és akármiért mentem oda, a vége mindig az lett, hogy a városból nem láttam semmit"- írja majd Marilyn Ben Hecht kezével nem is olyan nagyon sokára. Egy tokiói cocktail partyn, ahol magas rangú amerikai katonatisztekkel találkozik a DiMaggio-házas-pár, meghívást kap, hogy ruccanjon át Koreába egykét napra és lépjen fel a harcoló csapatok elıtt. DiMaggio kínos választás elıtt áll: vagy elkíséri a feleségét, mint a csicskása - és ı is szépen mosolyog majd a bakákra - vagy marad Tokióban baseballozni és vágyakozni a felesége után. Az utóbbit választja, Marilyn pedig elrepül Szöulba, aztán helikopterbe száll, amely kiviszi a frontra, ha nem is az elsı vonalba, ahol az Elsı Tengerészgyalogos Hadosztály várja 191 egy behavazott dombon. Megkéri a pilótát, hogy mélyrepülésben szálljon el a gyülekezı katonák fölött, aztán egy-egy repülıs megmarkolja a két lábát, ı pedig kihajol, sıt kilógatja magát a helikopterbıl, úgy integet és hint csókokat a katonáknak, közben egyre noszogatja a pilótát, hogy még egy kört tegyen, még egy kört tegyen. Azóta sem volt ilyen kirobbanó sikere, csak mint amikor neglizsében sétált végig a filmgyár fıutcáján; odalenn a földön felbomlanak a zárt sorok, a katonák elárasztják a leszállóhelyet. Amikor végül is földet érnek, ilyen közlekedési táblák fogadják: ÓVATOSAN VEZESS -LEHET, HOGY MARILYN MONROE JÖN SZEMBE. Igazi, újságíróknak való esemény: az amerikai baka elsı randevúja a legcsinosabb amerikai mozi-babával. Tisztek és közlegények kapnak hajba azon, hogy melyik kantint keresse fel, amikor pedig végül csakugyan leereszkedik a nép közé, úgy vonul be, mint egy királynı. Marilyn elvetette az olajzöld blúzt meg a szők pantallót és helyette olyan testhezálló, strasszokkal kivarrott, szilvakék ruhát vett fel, amelynek mély kivágása szinte egész keblét kitárta a jeges szélnek. Tetıtıl talpig hamis kövek borították, a mősor ugyanis A briliáns a lányok legjobb barátjával [Diamonds Are a Girl's Best Friends] kezdıdött. Marilynnek igen szerény kis énekhangja volt, csak erısítıvel tudott fellépni... most azonban csak egy közönséges kézimikrofon állt a rendelkezésére. A mősor közepén észrevette, hogy egy katona a színfalak mögül elıbújva fényképet akar készíteni róla ... Marilyn a szám közepén abbahagyta az éneklést, odament hozzá ... egy kecses mozdulattal levette a fényképezıgép lencséjérıl a sapkát és így szólt: „Szívecském, ezt elfelejtetted levenni". Ezer torokból szakadt fel az ováció. Fennmaradt egy híradófelvétel, amelyen jól látszik, hogy didereg a délutáni sötétségben, keble szabadon kitárva a télnek, szıke haja lobog a szélben. Kacsint, kacéran felvonja a
vállát, kokettáló, táncosnıi mozdulattal, a katonák pedig vonítanak a gyönyörőségtıl, táncol 192 és vacog, a hangja csakugyan picinyke, és mégis páratlan produkciót nyújt. „Esküszöm" - mesélte egy visszaemlékezésben - „hogy nem éreztem én akkor semmit a világon, csak azt, hogy nagyon jó." He-mingwayvel együtt ı is azt tartja, hogy ami jólesik, az jó. Abban a pillanatban nem volt szüksége senkire, akire felnézhetett volna. „Amíg el nem mentem Koreába, sose éreztem, hogy csakugyan hatással vagyok az emberekre." nyilatkozza majd évekkel utóbb. Gyönyörő volt. Boldog volt. Talán soha többé nem is látszott ilyen maradéktalanul boldognak. Olyan sokat sejtetıen énekli a „Csináld újrá"-t, hogy a parancsnokság megkéri, a többi támaszponton hagyja ki ezt a számot a mősorból. Olyan csordultig boldog, hogy még erre is kapható. A repülıtéren rendezett búcsúfogadáson ezt mondja a tiszteletére összegyülekezett tiszteknek és katonáknak: „Még soha életemben ilyen jól nem éreztem magam. Csak azt sajnálom, hogy nem találkozhattam még több katonával, jó lett volna valamennyiükkel megismerkedni. Kérem, látogassanak meg bennünket San Franciscóban." Mindenki boldogan nevet, Marilyn pedig beszáll a gépbe - lázasan a téli szelek szárnyán feléje szálló szexuális vágytól. Japánban négy napig az ágyat nyomja. Ismét DiMag-gio a kedvesnıvér. Boldog lábadozás. Minden színész imádja, ha az egyik pillanatról a másikra minden megváltozik körülötte. Mint a csatából megtért katona - otthon, San Franciscóban, nyilván unatkozik. Bizonyos idınél többet nem tölthet a vendéglıben, nem bír a végtelenségig mosolyogni Joe családjára, és nem lehet folyton hajókázni sem Joe yachtjával - amely tulajdonosa után a The Yankee Clipper 193 nevet kapta - aminthogy a jó mostoha szerepét sem alakíthatja naphosszat a férje tizenkét éves kisfia mellett, aki egyébként is internátusban nevelkedik s nem otthon. Elkezdıdnek a veszekedések. Késıbb, már a válás után, Marilyn csúf történeteket mesél Joe-ról, melyeket persze a szóbeszéd egyhamar mérhetetlenül eltúloz, úgy hogy Lee Strasberg például abban a hiszemben volt, hogy DiMaggio valóságos vadállat, aki dührohamában egyszer eltörte Marilyn csuklóját. Arthur Miller kevésbé színes elıadásából kiderül, hogy mindössze annyi történt: Marilyn mondott valamit, amivel felbosszantotta a férjét, aki mérgében rácsapta egy bırönd tetejét Marilyn kezére és fölhorzsolta vele a csuklóján a bırt. Akármi folyt is a San Franciscó-i házban, egymás gyilkolása vagy
csupán unalmas ásítozás, Marilyn bizonyára mindenképp folyton úgy érezhette, hogy kimarad valamibıl. Elhatározza, hogy újra filmezni fog és elvállal egy szerepet a Nincs jobb üzlet a show-üzletnél [No Business Like Show Business]-ben. A forgatókönyv még a Rózsaszín bugyi könyvénél is silányabb és még csak nem is Frank Sinatra a partnere benne, hanem Donald O'Connor. Ha Marilyn magas sarkú cipıt vesz, O'Connor legalább egy fejjel alacsonyabbnak látszik. Még ennél is aggasztóbb, hogy Ethel Merman is játszik a filmben. Márpedig arra aligha vállalkozhat, hogy Mermannal versenyt énekeljen. Dan Dailey, akit még a jegy Tomahawkbó\ címő filmbıl ismer, öreg, dörzsölt profi, és arról híres, hogy minél roszszabb a film, ı annál jobban táncol és annál jobban ripacskodik. Játszik továbbá a filmben Johnny Ray is, aki épp népszerősége tetıfokán van. Marilyn amatırnek érzi magát a profik között és szégyenkezve látja, a többiek milyen könnyen veszik az akadályokat. İ viszont kiesett a gyakorlatból, nyolc hónapja nem forgatott, és ezt is csak azért vállalta el, mert ígéretet kapott, hogy ennek fejében játszhat majd a 194 Hét év vágyódásban is. Ráadásul a Beverly Hills-i ház, amit átforgatás idejére béreltek DiMaggióval, nem épp a béke és családi boldogság hóna. Nap mint nap fáradtan, kimerültén tér haza a forgatásról, de minden este vendéglıbe járnak vacsorázni. Durcásan, mogorván. Marilyn már nem a régi tisztelettel néz fel a férjére. DiMaggio idıközben beszállt részvényesnek egy kisebbfajta vállalatbirodalomba s az egyik társa azzal az óhajjal állt elı, hogy „jó lenne, ha Marilyn is megjelenne az új cég által tervezett rendezvényeken - amikor összehívják az üzleti partnereket, meg a hozzájuk tartozó vállalatok vezetıit, esetleg még a részvényesek győlésén is". DiMaggio pedig úgy látszik, nem mondott nemet a kérésre. Holott mindeddig épp azon szorgoskodott, hogy megszabadítsa Marilynt a ráakaszkodó piócáktól. Most viszont az elsı szóra igent mondott! Leon Shamroy mesélte, az operatır, aki nyolc évvel korábban az elsı próbafelvételt készítette Marilynrıl, hogy egy este összetalálkozott velük egy divatos kínai vendéglıben. A DiMaggio-házaspár egész este egyetlen árva szót sem szólt egymáshoz. És persze közben a háztartását is elhanyagolja. Elfelejti visszacsavarni a fogkrémes tubusok kupakját, a padlón szanaszét levetett ruhák hevernek, nem zárja el a vízcsapokat és égve hagyja a lámpákat -de ez még semmi a jövıhöz képest. Billy Wilder mesélte, hogyan festett Marilyn fekete Cadillacjének hátsó ülése: „Blúzok, nadrágok, ruhák, harisnyatartók, régi cipık, használt repülıjegyek és ki tudja, talán még megunt, régi szeretık is
egy halomban -életemben nem láttam még ilyen szemétdombot. A kupac tetején pedig egy marékra való nyugta, kifizetett közlekedési bírságokról... Azt hiszi, érdekelte Marilynt? Annyit se izgatta, mint engem, hogy felkel-e holnap a nap." Temérdek energiát emészt fel csupáncsak az, 195 hogy összetartsa az identitását, a rendrakásra már nem futja az erejébıl. Nem csoda, hogy a/kocsija hátsó ülése úgy fest, mint egy hippitanya. Ez is a lénye állati vonásaihoz tartozik - minden pillanatban szüksége van rá, hogy ott érezze maga körül a saját vacka ismerıs szagát. A férjével vívott csatározások forgatás közben sem szünetelnek. Egy nap DiMaggio meglátogatta a filmgyárban. Már rég nem az a félszeg udvarló, aki a Gyanús dolog idején volt. Csak Irving Berlinnel hajlandó fényképezkedni és kijelenti, hogy tulajdonképpen azért jött, hogy meghallgassa Ethel Merman énekét. „Merm" a Shor's-ban is nagyon népszerő. Gondolhatjuk, mit szólt mindehhez Marilyn. Napi négy órát tölt az ének-korrepetitorával, megpróbál újra formába lendülni, de háromszor is eszméletlenül esik össze forgatás közben. A nagy táncos jelenetéhez Jack Cole-t hívja meg koreográfusnak, akivel a Szıkék elınyben forgatásán dolgozott együtt, a kritika mégis egyöntetően lehúzza majd a számot. Nagyon erılködik, hogy hatásos legyen a produkció, a végeredmény azonban kiábrándító: csicsásan spanyolos jelmezében halvány és tésztaszerő. Még a bıre is mintha petyhüdt lenne. Továbbá iszik is. Szeme fénytelen; sıt néha teljesen üres, élettelen a tekintete. Egyik filmjében sem volt még ilyen kevéssé vonzó jelenség. Elöl végig felhasított flamenco-szoknyája alatt fekete bugyit visel, amitıl valahányszor felrúgja a lábát, úgy fest, mintha a fanszırzetét mutogatná. Támadásba lendülnek ellene az erkölcs ırei. Hedda Hopper dühös cikkben támadja. Ed Suliivan így ír: „Miss Monroe sajnos visszaélt az elılegezett bizalommal ... e sorok írója nem emlékszik, hogy valaha is tanúja lett volna a jóízlés ilyen arcátlan semmibe vevésének." A nézıktıl pedig ilyen leveleket kap: „Marilyn Monroe csak undort kelt nemcsak bennem, de a gyermekeimben 196 is." Egyelıre még tart a forgatás, a szitokáradat még nem kezdıdött el, Marilyn azonban mintha maga is erezné, milyen pocsék lett ez a film, az utolsó héten megbetegszik, lázasan csinálja végig, aztán egyetlen napnyi pihenıt sem tartva, rögtön belevág a Hét év vágyódásba. Es egyszerre feltámad; élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Pedig nagyon meghízott, szinte már kövér, hurkákban türemkedik ki a háj
minden ruhadarabjából, combja megvastagodott, felkarján már látszik, milyen kövér öregasszony lesz belıle, ha ugyan megéri, a hasa olyan pocakosán bukik ki a fürdıruhából, mint még soha filmsztári has, és mégis, szinte maga a megtestesült szépség. Szexbombaként ez a hattyúdala - ezek lesznek az utolsó ágyjelenetei -de micsoda hattyúdal! Újra bizonyítja, hogy ha jó partnerekkel játszik, ı is jó alakítást nyújt, Tom Ewellel szinte kacagva masíroznak végig a filmen. A fölsı lakásban lakó lány szerepében, akirıl kiderül, hogy színésznıcske, de csak tv-reklámokban szokott játszani, és most a nyári hónapokra feljött Colo-radóból New Yorkba, Marilyn még egyszer utoljára megformálja Amerika szőzi ártatlanságát, az eisen-hower-i évek gyermekét, egy amerikai lányt, aki csakugyan hisz azokban az árucikkekben, amelyeket a tv-ben hirdet egyszerő és egészséges gyermek, romlatlan, akárcsak akkor még az egész ország, olyan, mint egy szép gyümölcs, mely kínálja magát, hogy valaki leszakítsa az ágról. Bámulatos teljesítmény egy olyan színésznıtıl, aki már válófélben van a férjétıl, akinek két legutóbbi filmje egy hajítófát sem ért, aki pszichoanalitikushoz jár, többet iszik a kelleténél és a film forgatása közben mindvégig azt latolgatta magában, hogy nem kellene-e inkább felbontani a szerzıdést és New Yorkba költözve új életet kezdeni, és másféle filmeket csinálni egy fotog197 ráfus segítségével, aki még soha életében egyetlen filmet sem készített. Szinte elviselhetetlen teher - egy közönséges asz-szony számára. Majdnem elviselhetetlen feszültség egy erıs akaratú, magabiztos nı számára is - Marilyn számára azonban szinte ez a természetes közeg. Van annak valami elınye, ha az ember nem nagyon biztos az identitásában - az ilyen embernek több örömmel, mint szenvedéssel jár, ha az egyik életét otthagyva egy másikba költözik át. Igaz, statikus helyzetekben viszont egyre nagyobb súllyal nehezedik az ilyen emberre az identitás hiánya (hiszen körülnézve azt látja, hogy mindenki többre viszi nála, és ezért mind biztosabb önmagában) - viszont ugyanez a híg állagú psziché teszi alkalmassá arra, hogy gyorsan beleilleszkedjék minden új szerepbe. Amibıl persze még nem következik, hogy kisangyal-ként viselkedik a Hét év vágyódás forgatásán. Többnyire órákat késik és a stáb a kínok kínjait állja ki miatta, mert folyton elfelejti a szövegét; Marilyn azonban nem lankad. Mintha csak az alkalomra várt volna; New Yorkban forgatva újra összevesz DiMaggióval. Már az is hosszú viták eredménye volt, hogy egyáltalán hajlandó elviselni Marilynt; de végül is sok ezer New York-i
között ı is ott ácsorog az utcán, amikor azt a jelenetet forgatják, melyben Marilyn a földalatti szellızırácsán áll Tom Ewellel. Valahányszor lenn, a föld alatt elrobog egy szerelvény, a rácson kisüvítı levegı magasra fújja Marilyn szoknyáját. A darab szerint olyan hıség van New Yorkban, hogy Marilyn-nek élvezet és felüdülés a combja közé befújó friss légvonat. Marilyn szőziesen ártatlan jókedvvel játsz-sza a jelenetet - szép, egészséges, fiatal szıke lány, bı fehér szoknyáját a nyakába fújja a szél és eljön még az az idı, amikor harminc méteres neon-sziluettként magaslik a Times Square fölé Marilyn alakja, 198 épp ebbıl a jelenetbıl vett pózban. Az eisenhower-i években a komikum abból táplálkozik, hogy menynyire meggyızıen játszhatja valaki a belevaló és mindenre kapható nıt, anélkül, hogy kiszállna az ártatlanság hús vizeibıl. - „Ó" - mondja Marilyn szőzies hangon - „én mindig a jégszekrényben tartom a bugyijaimat." És most képzeljük el magunknak DiMaggiót a sok ezer bámészkodó között szorongva a New York-i utcán azon a forró éjszakán, amint azt lesik mindnyájan, mikor villan ki Marilyn fehér bugyija és csábos combja a földalatti szellızırácsából feltörı meleg szélben. DiMaggio szemében ez a jelenet nyilván olyan szemérmetlen, hogy ennél szemérmetleneb-bet már talán el sem tud képzelni. Hallgatja a bámészkodók vihogó megjegyzéseit: „Figyeld a tőit!" — Ez már sok neki, nem bírja tovább, be akar menekülni a Shor's-ba. De egy csapat újságíró elvágja az útját. Pedig a Shor's csak egy saroknyira van a forgatás színhelyétıl. A Shor's-ban lebzselı arisztokrácia nem fog megjegyzést tenni. Az egyik riporter azonban nekiszegezi a kérdést: „És ahhoz mit szólsz, Joe, hogy Marilyn ebben a filmben többet mutat meg, mint bármikor azelıtt?" Ez a kósza újságíró úgy tett, mint az a sebész, aki csak azért vág még mélyebbre a szikéjével, mert szereti nézni, hogy nyílik meg a hús. DiMaggio nem válaszol a kérdésre. De már tudja, hogy amint Marilyn hazatér a forgatásból, kitör köztük a háború. Az évek során felgyülemlett féltékenység valóságos szörnyeteggé változtatja, Marilyn már egy liftesfiúra sem mosolyoghat rá anélkül, hogy Joe gyanakodni ne kezdjen. A szomszédos szállodai szobák lakói hajnaltájt kiabálásra, lábdobogásra és zokogásra ébrednek. Mire felkel a nap, Joe DiMaggio már úton van Kalifornia felé. Két héttel késıbb, immár újra Los Angelesben, 199 Marilyn bejelenti a sajtónak, hogy válnak. Marilyn lelki beteg, senkit
sem fogad, senkivel sem hajlandó beszélni. DiMaggio átverekszi magát az újságírók ostromgyőrőjén és kocsiba szállva indul San Francis-cóba; egy barátja van vele, Reno Barsocchini, aki az esküvıi tanúja volt. „Két marhabır koffert visz magával, meg az aranymarkolatú golfütıit." Az Associated Press így jelentette be az eseményt: „Hollywoodban atombombaként robbant a hír." Néhány nappal késıbb Marilyn már újra dolgozik; a Hét év vágyódást forgatja. Ezúttal sokkal fegyelmezettebb és összeszedettebb. Még az is elıfordul egyszer-kétszer - Wilder legnagyobb meglepetésére -hogy már az elsı vagy a második felvétel sikerül. Új film - új én. Jó film. „Rachmaninoff" - mondja a lány, aki az emeleten lakik, mézédes, boldog babahangján. Azért néha-néha továbbra is találkozgatnak . DiMaggióval. Még hónapokkal késıbb, a Hét év vágyódás premierjén is az ı kíséretében jelenik meg, bár állítólag aznap este is összevesztek. Ahogy a házasságban sem vállalta a végleges és visszavonhatatlan elkötelezettséget, most a válásból is hiányzik a véglegesség. Nem tudják kiirtani magukból a házasságot, mert sosem volt kész és befejezett dolog - s mi megint csak azt a következtetést tudjuk levonni, hogy ez a két önzı, nárcisztikus, nyőgös, sértıdékeny ember, aki akarata ellenére vonzódott egymáshoz, sem együtt, sem egymás nélkül nem tudott élni, ha pedig minden kötél szakadt is, a szex még mindig egymáshoz láncolta ıket. Marilyn ugyan erre soha még csak célzást sem tesz, sıt barátokkal, ismerısökkel nemegyszer éppenséggel azt érzékelteti, mennyire unta ı már szegény Joe-t, más magyarázatot nehezen találunk arra, mi200 élt sietett magyarázkodni, hogy „csupán jó barátok", amikor 1961-ben ismét találkozgatni kezdtek. Nincs semmi közte és DiMaggio között bizonygatta az ismerıseinek, mivelhogy „már kigyógyult" belıle. Nem így beszélnek a nık egy olyan férfirıl, aki szexuálisan mindig is közömbös volt a számukra. Ezt cáfolja Yves Montand-nal való nyíltan szexuális tartalmú viszonya is, amely végül is oda vezetett, hogy elvált Arthur Millertıl. A két kapcsolatban furcsamód, nagyon sok a hasonlóság; Montand is, akárcsak DiMaggio, olasz eredető, parasztok leszármazottja és még a megjelenésükben is van valami közös. De hát mi sem jellemzıbb Marilynre, mint hogy bakugrásokkal haladt szerelemben és munkában egyaránt. Kezdte Millerrel, folytatta DiMaggióval, tıle visszatért Millerhez, aztán újra DiMaggióval folytatta ugyanúgy, ahogy Lytess után Chekhov következett, majd megint Lytess,
akitıl megint visszapártolt Strasbergékhez és a Módszerhez — ugyanúgy, ahogy Hollywoodból New Yorkba költözött, majd vissza Hollywoodba, hogy aztán újra otthagyja és csak meghalni térjen vissza. Olyan szakasz következik most az életében, amelyben úgy vonszolja maga után a múltat, mint egy dinoszaurusz a farkát. Mintha egy egész család lakozna benne és enné az életét - a múltjából visszajáró személyiségek, melyeket mind-mind végigpróbált valamikor. De hát épp ennek köszönhette, hogy az árnyalatok királynıje volt a vásznon, ha kijött a lépés - igaz, azt is, hogy akár egy perccel késıbb már talán az önreklám nıstényszörnyetegeként jelent meg — tekintetében a leghí-gabb ambíciók idiotikus vigyorával. Közben persze fürge és eszes - aminthogy késıbb is mindig feltámad majd, ha szükséges mindazonáltal már közeleg az a válság, ami elıbb-utóbb mindenkit utolér, akiben nincs elég belsı tartás, amikor a fiatalkori 201 sikerekbıl felhalmozott lelki energiák már fogytán vannak és mindinkább csökkenıben az a képesség is, hogy pillanatonként alkalmazkodjék az új helyzetekhez. Ezzel fordított arányban terjed róla a hír, hogy milyen megbízhatatlan - ez az a pillanat, amikor idegeneknek, ha elhangzik a neve, nyomban a róla terjengı bőzös és fele-se-igaz posványi legendák jutnak legelıször az eszébe. Vagyis olyan pillanat ez az életében, amikor sem a körülmények, sem az események nem kényszerítik döntésre - ritka pillanat: van ideje várni, mérlegelni, aminél szörnyőbb persze el sem képzelhetı az olyan személyiség számára, mint Marilyn, mert a hajlamai óhatatlanul olyan szerepekbe sodorják, amelyek elıbb-utóbb mind megtelnek kétértelmőséggel a számára - ugyanis képtelen rá, hogy legalább annyi idıre koncentráljon és összeszedje magát, amíg kissé kitisztulnak a gondolatai. Valahányszor válaszúthoz érkezik, bizonyos, hogy minél tovább vár a döntéssel, csak annál jobban összezavarodik. Pedig micsoda döntés vár rá! Most, hogy elvált DiMaggió-tól, alighanem jobban vágyik a biztonságra, mint valaha. Néhány hét múlva azt olvassa az újságban, hogy Ed Sullivannek elege van belıle, ami körülbelül egyértelmő azzal, hogy New Yorkból kifelé áll a szekere rúdja. S minthogy DiMaggio volt az a virágcsokor, amivel New York üdvözölte annak idején, nyilvánvaló, hogy ha nem takarodik a városból, hamarosan nyomás nehezedik majd a filmgyárakra, hogy szabaduljanak meg Marilyntıl. S mint kétszeresen elvált szexbomba, sokkal inkább ki lesz téve mindenféle támadásoknak, mint amikor még az a kis kelekótya incifinci volt, aki azonban a nagy DiMaggio felesége. Nem, többet nem fog kiállni mellette a New York-i
Daily News. Pletykarovatok vezetıi, amint a földre kerül valaki, már csak ösztönösen is gyorsan fültövön rúgják — s ráadásul akkor még 202 Kilgallen és Wichell uralkodott e világban. Egyedül maradva szükségképp védtelenebb, mert a filmgyárak szerzıdtetett sztárjait mégcsak megkímélik valamelyest a pletykarovatok, mondhatni politikai okokból, a filmgyárak kedvéért - bár természetesen egy kroki minısége mégiscsak a benne elhintett gyilkos megjegyzések és célzások mennyiségétıl függ. (Az ember végtére is csak azért olvassa ezeket a rovatokat, hogy lépést tartson a világgal - kíváncsi, hogy legújabban melyik híresség van kiszemelve a kerékbetörésre - egy-egy ilyen apróság valahogy segít az embernek kizökkenni a depressziójából.) DiMaggio nélkül, filmgyári szerzıdés nélkül Marilyn szabad préda lesz. Amivel persze maga is tökéletesen tisztában van. Nyilván óriási megkönnyebbülés hát a számára, amikor azt látja, hogy a filmgyár, amely fölöttébb elégedett volt a legutóbbi filmjével, újra körüludvarolja és olyan figyelmes iránta, mint még azelıtt soha. Beszélik (végre!), hogy a régi szerzıdés helyett újat és sokkal elınyösebbet fognak kötni vele — ami persze még mindig sokkal elınytelenebb lesz, mint más sztárok szerzıdése, de az elızıhöz képest mégiscsak haladást jelent. A Hét év vágyódás elkészültét megünneplendı, Marilyn ügynöke, Charles Feldman (aki egyúttal társproducerként is részt vett a filmben), nagy fogadást ad a Romanoffban. Jelen van Samuel Goldwyn, Leland Hayward, Jack Warner és Darryl Zanuck éppúgy, mint Claudette Colbert, Doris Day, Susan Hayward, William Holdén, Jimmy Stewart, Gary Cooper, Humphrey Bogait és még Clark Gable is, aki a Szıkék elınybenhez még külön is gratulál Marilynnek. Joan Crawford viszont nem kap meghívást. A fogadás mintegy jelképes aktus: Hollywood befogadta a nagyok közé. Két nappal késıbb DiMaggio kíséri be a „Cedars of Lebanon" nevő kórházba, ahol kisebbfajta „nıgyógyászati mőtétnek" veti ma203 gát alá, aminek eredményeképpen azt remélik, képessé válik a gyermekszülésre. Louella Parsons azt írja, Marilyn „nagyon örült, hogy még egy évig nem adják be a válókeresetet, mert így nyitva marad az ajtó... még van mód a kibékülésre." Azonkívül a közönség megnyeréséért folytatott meccsben is ez a jó lépés - talán abba is belejátszott, hogy Milton Greene utánament Hollywoodba megbeszélni vele régi tervüket, a közös filmgyártó vállalat alapítását. A vállalatalapítással járó kockázat most is vonzza Marilynt - csak ne lenne olyan nagyon kockázatos! Greene-nek
magának csak annyi pénze van, ami szóra sem érdemes, viszont bízik magában, hogy ha majd itt lesz az ideje, ı elıteremt annyit, amennyi kell és ez valóban nem elképzelhetetlen. Addig is - ígéri - fényképezéssel megkeres annyit, hogy eltartsa Marilynt New Yorkban. Még azt is kieszelte, miként bújhat ki a Foxszal kötött szerzıdés alól. A filmgyár egyik nagyfınöke ugyanis elkövette azt az óvatlanságot, hogy amikor Marilyn nem volt hajlandó eljátszani a Rózsaszín bugyiban neki szánt szerepet, írt neki egy fenyegetı hangú levelet - ez lenne az ürügy, mely jogilag azon alapszik, hogy a filmgyár nem élt a szerzıdésben számára biztosított opcióval. Greene ügyvédje már a pert is elıkészítette, melyben azzal érvelnének, hogy a Fox erkölcstelen szerepek eljátszására akarta kényszeríteni, márpedig „minden embernek alapvetı joga, hogy megırizze a tisztességét". Ez éppen elég ok volt a Foxnak az idegeskedésre. Ha kifognak egy szenilis öreg bírót, meg ráadásul még egy rossz napot, könnyen el is veszíthetik a pert, hiszen a szerzıdések jogi szabályozása csupán precedenseken alapszik, melyek dzsungelében könnyebb eltévedni, semmint eligazodni. Szerzıdésekben úgy használják a jogot, ahogy a birkózók élnek egy-egy fogással; jövendıbeli elınyök reményében egymás kölcsönös gyötrésé204 nek kivédésére. Greene hazardírozott; úgy okoskodott, hogy a Foxnak több vesztenivalója van, mint neki. ^Amikor elkezdtek befutni a számlák mesélte Greene Zolotownak -, kiszámítottam, hogy az a három év, ami még hátravan a Foxszal kötött szerzıdésbıl, körülbelül évi ötvenezer dolláromba fog kerülni ... İk viszont minimum évi egymilliót veszítenek Marilyn nélkül... Úgy okoskodtam, hogy ezek szerint vannak esélyeim, mert a Fox részvényesei nyilván nagyon fognak sírni." Sírtak is. Az alatt az egy év alatt, amit Marilyn az új szerzıdésig New Yorkban töltött, Greene számos ajánlatot kapott, s minden újabb ajánlat kedvezıbb volt az elızınél (azonkívül pedig bizalmas beszélgetések alkalmával megvesztegetéssel is próbálkoztak). A szerzıdés, amit végül aláírtak, egyértelmő diadal volt: Marilyn hét év leforgása alatt négy filmben fog játszani, s filmenként százezer dollárt kap, azonkívül pedig a saját vállalata által gyártott filmekben is játszhat ugyanezen idı alatt. A hadmőveletet tehát teljes siker koronázta, csakhogy amikor Greene utánament Hollywoodba és belevágtak a dologba, ezt még nem lehetett tudni. Vagyis nagy bátorság kellett hozzá, hogy Greene oldalán visszaszökjön New Yorkba, hiszen két lehetıség közül a kockázatosabbikat választotta, vállalva a filmgyár konok ellenállását, sıt esetleges bosszúját is, nem szólva a sajtóban várható
összecsapásokról - semmit sem lehetett tudni elıre. Kiszámíthatatlan és elegáns hadmozdulat volt - nyilván ugyanaz az énje diktálta, amely nem volt hajlandó feleségül menni Johnny Hyde-hoz. A tehetsége szilárdabb alapokon állt, mint az énje. Nem volt logika az életében, legföljebb annyi, hogy egy parancsnak mindig engedelmeskedett: tépd ki magad gyökerestül, és kezdd elölrıl! Tehetsége hívó szavát követte akkor is, amikor New Yorkba ment. Mővészek életében az ilyesmi a jámborság nagy próbája, hiszen nincs szen205 tebb cselekedet, mint kitartani a legjobb képességeik mellett, bármi áron - és soha nem fogjuk megérteni Monroe-t, ha nem hisszük el neki, hogy soha nem volt nagyobb élmény az életében, mint egy jó alakítás egy jó szerepben. Azt is számításba kell vennünk persze, hogy mindeközben egy nagy szerelemrıl álmodozott, Arthur Millerrıl, s hogy ez a szerelem éppúgy betöltötte, mint Eleanor Rooseveltet az Abraham Lincoln iránti álom - mert természetesen ez is hozzátartozik ahhoz a látomáshoz, amit magamagáról szövögetett, és ismerjük el, már az is valami, hogy volt látomása önmagáról. Nem minden árvaházi lányból válik filmsztár és fıleg nem minden filmsztárban van annyi bátorság, hogy hátat fordítson Hollywoodnak. Minthogy pedig egyébiránt szıkében kevés olyan szívós és kemény nı volt ezen a pályán, mint ı (mármint ha sikerült kicsit összeszednie ködös és platinaszıke tétovaságát), feltehetı, hogy a Nincs jobb üzlet a show-üzletnél ledorongoló kritikái adták meg neki az utolsó lökést az elhatározáshoz. A legkülönfélébb indítékok kavarognak benne egyidejőleg, de ha ezek (a különféle okok) valamely véletlen folytán egyszer csak úgy rendezıdnek, hogy ráadásul egybevágnak lénye sokféleségével, akkor gyors cselekvésre is képes. Hagyja tehát, hogy Milton H. Greene kézen fogja, új nevet választ magának és Zelda Zonkként felszáll a New York-i gépre - azzal 1954 decemberében eltőnik a szemünk elıl. A sajtó számára, amely még ott tartott, hogy Marilyn és a filmgyár újra hadban áll egymással -mivel a mővésznı nem hajlandó eljátszani a Hogyan legyünk nagyon híresek [How to be very popular] címő filmben neki szánt szerepet - és fıleg legeslegújabb szerelmi románcai iránt érdeklıdött (Milton Greene, Jacques Sernas - „a szívtipró litván", Mel Torme, Marlon Brando, Sammy Davis, Jr.), Monroe 206 eltőnése drámai esemény volt: félbeszakadt a nagy, folytatólagos,
nemzeti tévésorozat. İszinte megdöbbenéssel fogadták, amikor három héttel utóbb újra megjelent a nyilvánosság elıtt, immár mint a Marilyn Monroe Productions vállalatvezetıje. Száz riporter győlt össze a sajtókonferenciájára. „Mibıl gondolja, hogy komoly szerepeket is el tud játszani?" „Vannak, akik sokkal többre képesek, mint amennyit mások feltételeznek róluk." A connecticuti Westonban lakott, elrejtızve a világ elıl, Milton és Amy Greene társaságában; ez a néhány hét, legalábbis a Greene házaspár elıadásában, szinte már idilli - Milton Greene iránti barátsága csupa nosztalgia, mintha soha-nem-volt árvaházi jó pajtását találta volna meg benne, amikor pedig Amyvel vannak, úgy viselkednek, mint két, osztálykiránduláson lévı, érettségizı fruska. Az ember nem így képzelné el magának ezt az együttest, amely egy divatfotósból, egy filmsztárból és a divatfotós feleségébıl állt, aki egyébként kubai patríciuscsaládból származó New York-i manöken; nehéz elképzelnünk ıket, amint gúnyosan kikacagják a sok hírességet, az üzletembereket, ügyvédeket, ügynököket, újságírókat, a hollywoodi nagymenıket, akik mind lázasan kutatják, hová tőnhetett Marilyn, miközben ık hárman épp arra készülnek, hogy egy mosóteknıben áthajózzanak a háborgó pénzügyi óceánon. Pedig az emlékezésekbıl éppen effajta boldogság csendül ki - a történetekben a két nı széles jókedvében egymáson hempereg kacagva a szınyegen („majd ösz-szepisiltük magunkat"), mialatt Milton komoly ábrá-zattal közli az izgatottan telefonáló Bob Hope-pal, hogy sejtelme sincs róla, hová tőnhetett Marilyn s így, sajnos, uram, nem valószínő, hogy Monroe kisasszony részt tudna venni Mr. Hope alaszkai turnéján. 207 Amy Greene és Marilyn kiszökik a házból; Marilyn apródfrizurás parókában, valami régi göncben, hasára kötött kispárnával. Állapotos! Végigböngészik a régiségkereskedéseket. A tréfát még kétszer megismétlik. Negyedszer Marilynnek már nincs kedve hozzá. „Ráunt, hogy terhes asszonyt alakítson. Már hiányzott neki, hogy nem ismerik fel az utcán" -meséli Amy nevetve. Ezúttal tehát már csak sportosan öltöznek. Betérnek egy drugstore-ba, ahol egy kamasz fiú felismeri Marilynt; rohan, hogy hívja a barátait. Amikor Amy visszamegy a kocsihoz, valami tompa dörömbölést hall a hátsó ülés mögül. Kiderül, hogy Marilyn a csomagtartóba rejtızött a rajongói elıl. Az idilli emlékképekben reggeltıl estig párnacsaták dúlnak, dalolnak, nevetnek és Josh-sal, Greene-ék kisfiával játszadoznak. Marilyn
egy hálózsákkal lepi meg a kisfiút, amit elneveznek Ethelnek, máskor meg egy hatalmas játékmackóval állít be - ennek neve Socko lett. Guiles interpretációjában persze Amyt némileg zavarja, hogy Marilyn egyszer csak beköltözött a Greene házaspár életébe. És hogy fel ne boruljon az egyensúly nála, természetesen Marilynt is feszélyezi némiképp Amy, ...akihez fogható fegyelmezett és tudatos emberi lénnyel még soha életében nem találkozott. A legegyszerőbb cselekedet is, mint például egy hamutartó kiürítése, tudatosan megkomponált, kecses mozdulatok sorozata volt, ha ı hajtotta végre... Marilyn végül is arra a következtetésre jutott és ezt késıbb Millernek bizalmasan el is mondta, hogy Amy rejtett energiáit alighanem valami enyhe téboly táplálja. Ezt persze Millernek mesélte el így Marilyn, aki tudvalevıleg engesztelhetetlenül győlöli a Greene házaspárt és ezért minden olyan megjegyzést, amely rossz színben tüntette fel ıket, meg is ırzött az emlékezetében. Amy Greene viszont a maga részé208 rıl ugyanilyen gonosz élvezettel terjesztette Ma-rilynnek Millerre vonatkozó megjegyzéseit. Már házasok voltak, amikor Marilyn megmutatott Amynek egy aranyozott lapszélő, szattyánbırbe kötött kis verseskötetet, tele csupa szerelmes verssel. Ezekkel a szavakkal adta a kezébe: „És képzeld, ezt Arthur a saját pénzén vette." Az eddigiekbıl akkor is nyilvánvaló lenne, ha más forrás nem erısítené meg ugyanezt, hogy Marilyn minden új kapcsolatba valósággal tárt karokkal vetette magát, s az új barát elleni esetleges kifogásait mindig csak valamelyik másik barátjának mondta el, lehetıleg olyannak, aki éppenséggel nem kedvelte az illetıt és ezért szívesen hallgatta. Mi sem jellemzıbb ennél az olyan emberre, aki vészes önbizalomhiányban szenved. Zolotownál mindazonáltal más képet kapunk a két barátnı kapcsolatáról. Nála a következıképpen nyilatkozik egy nıi tanú: „Az volt a benyomásom, hogy Amy lenézte Marilyn Monroe-t; közönséges, buta kurvának tartotta. Amy jobban öltözködött, elıkelıbb is volt, nemcsak elegánsabb, azonkívül mőveltebb és sokkal okosabb Marilynnél. De még jobban is nézett ki nála. Az az igazság, hogy az ember szinte nem akart hinni a szemének, hogy ez a furcsa, rút kiskacsa, aki folyton ott téblábolt Creene-ék körül, tényleg nem más, mint a nagy Marilyn Monroe. Emlékszem, egyszer valami szójátékot játszottunk, a lányok csapata a fiúk csapata ellen. Átmentünk a hálószobába, hogy megegyezzünk, mi legyen a kitalálandó mondat. Volt, aki valami
versidézetet javasolt, volt, aki valami mást, végül is valakinek eszébe jutott, hogy válasszunk egy könyvcímet és akkor Amy Marilynre nézett és azt mondta neki, hogy «Na, Marilyn, mondj gyorsan egy könyvcímet! Biztos tudsz valami jót, hiszen folyton a könyveket bújod.» És akkor nekem az volt az érzésem, hogy Amy arra céloz, Marilyn csak megjátssza magát és igazából egyáltalán nem is olyan nagyon intellektuális, mint amilyennek szeretné mutatni magát és egyetlenegyet se olvasott a sok könyv közül, amirıl mindig azt mondta, hogy réges-régen olvasta már, és hogy Marilyn tudja is, hogy Amy milyen rossz véleménnyel van róla. De persze lehet, hogy csak arról volt szó, hogy zokon vette a sok szóbeszédet, ami szerint Miltonnak meg Marilynnek viszo209 nya lett volna és ezért meg akarta mutatni nekünk, hogy igenis ı a helyzet ura, akármit beszéljenek az emberek. Késıbb aztán olyasmi történt, ami meggyızött róla, hogy tényleg ez a helyzet. Körülbelül fél egy felé mindannyian megéheztünk - ó, összesen olyan tízen lehettünk - és akkor Amy odaszólt Marilynnek - és nem megkérte, hanem megparancsolta neki - olyan hangon, ahogy a cseléddel beszél az ember, hogy «Menj ki, Marilyn, a konyhába és csinálj egy pár szendvicset." Marilyn pedig engedelmeskedett neki. Kiment a konyhába, szendvicseket csinált meg kávét is fızött, aztán szépen fel is szolgálta." Aztán persze a következı bekezdésben Milton Greene háromszobás apartmant bérel Marilynnek a Waldorf Astoriában, kölcsönt vesz fel a házára, eladja az értékpapírjait és minden hitelét kihasználva további kölcsönöket vesz fel, hogy legyen mibıl fedeznie Marilyn kiadásait, melyek heti 1000 dollárra rúgnak, amibıl 500 csak „szépítkezésre" megy el -havi fix a fodrásznak, továbbá pedikőrös, manikőrös, masszírnı, valamint heti ötven dollár parfümre. 1955 tavaszán két hónap alatt csak ruhákra elkölt háromezer dollárt. Minthogy Milton Greene Marilynnel nyilvánvalóan élete legnagyobb hazárdjátékát játsz-sza, hiszen mint jól fizetett divatfotós, évek óta kényelemben és biztonságban élte az életét, míg most felcsapott producernek, hogy olyan filmeket csináljon, amelyek az ı kényes ízlésének is megfelelnek, Amy Greene viselkedésébıl (legalábbis Zolotow elıadásában) csakis arra következtethetünk, hogy az asszony megpróbálja keresztülhúzni a férje számításait. Csakhogy maga Amy Greene épp az ellenkezıjét állítja: „Istenem, milyen gyönyörő volt Marilyn -én pedig még olyan kislány voltam, alig hogy kikerültem a zárdaiskolából." Amy elmond egy esetet, amikor egy este benn voltak New Yorkban és ı megemlítette, hogy mennyire szeretné meghallgatni Sinat-
rát, aki akkor épp a Copacabanában lépett fel. Erre Marilyn ezt felelte: „Öltözz. De legyünk nagyon szé210 pek." Ezután következik annak a leírása, hogyan telik el öltözködéssel, készülıdéssel egy-két óra. Végül Marilyn, aki minden szakértelmét latba vetette, talpig fehérben, fehér prémekbe burkolózva a Greene házaspár társaságában megjelenik a Copacabana bejáratánál. „Asztalfoglalásunk persze nem volt, de még csak oda se telefonáltunk, hogy jövünk. Marilyn rámosolygott a cerberusra, aki a bejáratnál állt, és a portás szó nélkül utat nyitott nekünk. így haladtunk egyre beljebb, maffiózóról maffiózóra, míg végül ott találtuk magunkat abban a teremben, ahol Sinatra énekelt, s ahol persze egyetlen szabad hely sem volt, de még állóhely sem, ami azt illeti. Marilyn egyszerően csak megállt a terem végében, nem csinált semmit, meg sem mozdult, a nézık azonban mégis egyre-másra hátrafordultak, mígnem félbeszakadt a mősor és Sinatra végre észrevette Marilynt. Akkor odaszólt, hogy «Pincér! Hozzon ide egy asztalt.» És minket valósággal ölben vittek át a lebzselı vendégek között, akik a feleségük vagy a szeretıjük társaságában pöffeszkedtek az asztaluknál, amit rimán-kodva, ravaszkodva, lopva-csalva szereztek. Magától értetıdik, hogy közvetlenül Sinatra meg a mikrofonja elé ültettek le bennünket, jobb hely már nem is létezett, csak a jó ég tudja, hogyan szorították ki, biztos hátrább tolták a többi vendéget, és attól kezdve Sinatra csak nekünk énekelt, Miltonnak, Marilyn-nek és nekem. A mősor közepén egyszer csak megrúgott Marilyn az asztal alatt és súgva megkérdezte, hogy «Na, milyen asztalt szereztem?* Mire én visszasúgtam neki, hogy «Te dög!»" Amikor a mősor végén Sinatra is csatlakozott hozzájuk és elindultak az öltözı felé, négy maffiózó testır vette körül ıket, egy ment elöl, kettı oldalt és egy zárta a sort. Megpróbálták átkísérni ıket a tömegen, de az emberek mindenfelıl egyre közelebb nyomultak. „Nagyon megijedtem" mesélte 211 Amy - „Marilyn azonban higgadt volt és folyton azt sugdosta a fülembe, hogy «Ne állj meg és ne félj», engem azonban majd kitört a frász. Mert, tudja, a testırök sorfalán ugyan nem tudtak áttörni, de kinyújtott kézzel azért elértek bennünket és nyúlkál-tak is, de aztán jött Marilyn és a tömeg szétvált elıtte, mintha valami istenség jelent volna meg, akit egyszerően félnek megérinteni. Engem persze lök-döstek jobbról-balról. Olyan szörnyő arcok nyomultak közénk, amilyeneket még életemben nem láttam. Marilyn azonban meg sem rezzent." Idáig érve Amy Greene
félbeszakítja az emlékezést és felpillant. „Nem" - mondja - „egyáltalán nem igaz, hogy én lenéztem volna Marilynt". Marilyn több mint egy évet tölt New Yorkban. 1954 vége és 1956 eleje között pályája, ha egyáltalán lehet folyóhoz hasonlítani, bizonyára folyása legnagyobb vargabetőjét teszi meg. Mindazonáltal ez a New Yorkban töltött 1955-ös év élete legboldogabb esztendeje. A Hét év vágyódás lelkes kritikákat kap, és a mozipénztáraknál tömegek állnak sorban, értésére adva a Foxnak, hogy Marilynt mindenáron vissza kell szerezniük. Ahogy telnek a hónapok, egyre biztosabbak benne Milton Creene-nel, hogy a meccs gyızelemre áll. Nemcsak Marilyn vállalata fog csakugyan filmet készíteni, de a Fox is hajlandó lesz új és a réginél sokkal elınyösebb szerzıdést kötni vele. Már ízlelgeti a nála sokkal hatalmasabb ellenfél fölött aratott gyızelem ízét - hány embernek adatik meg az ilyen édes bosszú gyönyörősége? Olyan helyzetben van, mint egy Shakes-peare-darab hısnıje a darab középsı felvonásaiban, amikor siker s jószerencse egymásra halmozódik az életében. Idıközben Arthur Millerrel is kibon212 takozott a viszony - lelke legtitkosabb sarkaiban nyilván úgy érzi, mindez eleve elrendeltetett. Nem magától értetıdı-e, hogy a legnagyobb amerikai drámaíró (hiszen rajongásában nyilván a legnagyobbnak tartja) épp a legszebb és legizgatóbb amerikai színésznıvel lépjen frigyre? Hibátlanul mőködı reklám-ösztönével - olyan habozás nélkül teszi meg a legmerészebb húzásokat, mint egy újító szellemő sakknagymester - a válásból egyenesen a szerelmi románcba veti magát és még nagyobb sebességre kapcsol. Már két nagy diadal van mögötte - a szakmai siker és a nagy szerelmi álom beteljesülésének ígérete, és semmi kétség, további csúcsok várnak rá - most mégis úgy dönt, hogy beiratkozik Strasberg Stúdiójába. És Strasberg el van ragadtatva a tehetségétıl - késıbb úgy nyilatkozik Joshua Logannak, hogy „tanári pályája során a Stúdió növendékei között két nagy filmtehetséggel találkozott; Marion Brandóval és Marilynnel, aki legalább olyan jó volt, mint Brando". Gardner Cowles, a Look akkori kiadója mesélt egy történetet, amely jól érzékelteti micsoda önbizalma volt Marilynnek ebben az idıben. A történet szerint megkereste ıt - mármint Cowlest — George Schlee, aki arról volt híres, hogy ı Greta Garbó szeretıje, de egyúttal Onassisnak is közeli ismerıse volt, aki különleges feladatok elvégzésével szokta megbízni. Ez nem sokkal azelıtt történt, hogy köztudottá vált, Rainier monacói herceg feleségül akarja venni Grace Kellyt. A jelek szerint ettıl merıben függetlenül, Onassis (fél Monaco tulajdonosa) is arra az elhatározásra
jutott, hogy Rainier-nek valami világhíres filmsztárt kellene elvennie, mert az akkor a csıd szélén tántorgó Monté Carlónak múlhatatlanul szüksége van erre a reklámra. Noha a pénzvilágban ritkán fordul elı, hogy bárminek a legcsekélyebb köze legyen olyasmihez, ami a reklám világában történik, 213 a szerencsejáték azonban nagyon is befolyásolható - vagy legalábbis Onassis nyilván így okoskodhatott. És kinek jutott volna eszébe kétségbe vonni korunk Arisztotelészének szocio-matematikai axiómáit? Választása mindenekelıtt egészen magától értetıdın Monroe-ra esett, ezért kereste fel Schlee Cowlest, aki jó barátságban volt Marilynnel, hogy megkérje ıt az üzenet közvetítésére. Cowles Connecticutban, Creene-éknél vitatta meg az ajánlatot Marilynnel. Hajlandó volna-e fontolóra venni, hogy feleségül menjen Rainier herceghez? Vajon Cowles szerint mi volna helyes? Cowles szerint elgondolkozni mindenképp érdemes a dolgon. „De" tette fel a kérdést - „szerinted a herceg hajlandó volna feleségül venni téged?" Csillogó fények jelentek meg Marilyn szemében. „Hozzatok össze vele két napra kettesben és én kezeskedem róla, hogy hajlandó lesz feleségül venni engem." Az ajánlat végül is legfeljebb két napra való szenzáció lehetett az életében, mivel nem sokkal e con-necticuti víkend után híre ment, hogy Rainier eljegy-zi Crace-t - azaz vagy az történt, hogy a herceg Onassistól függetlenül cselekedett, vagy az, hogy George Schlee-vel nem közöltek minden információt. Mindazonáltal érdekes feltevés, hogy Marilyn mondjuk egy egész víkenden át - elálmodozott róla, hogyan festene ı a Monacói Hercegség trónján, ami egyébiránt meglehetısen jól rejtegetett sznobériájá-ról árulkodik -, ez egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül, különös tekintettel A nagyherceg és a táncosnıre, melyben Olivier volt a partnere. Továbbá, épp ekkor fülig szerelmes volt Millerbe. De hát meglehet, épp azon a hétvégén összevesztek valamin. Milyen bizarr dimenziói lettek az életének. Óriási hatalma és befolyása volt, mégis szinte tökéletes vákuum vette körül. Nem csoda, hogy három férfi is 214 verseng majd egymással a következı esztendı során, hogy betölthesse ezt a vákuumot - méghozzá három olyan férfi, akik mindnyájan megszállottjai a maguk mővészetének. George Bemard Shaw éles szemének való komédia lehet elrejtve abban, ahogy Arthur Miller, Milton Greene és Lee Strasberg versenyt lohol Monroe után egymással
vetélkedve, hogy melyikük tudja hatalmába keríteni Marilyn lelkét és életét - a komédia azonban nem abban áll, hogy három kisszerő, ócska kis producer tapossa egymást, hiszen nem azok voltak, és nem hasonlítottak DiMaggióra sem, akibıl hiányzott a képesség, hogy kifuttassa Marilyn tehetségét, hanem mind a hárman azon iparkodtak, ki-ki a maga módján, hogy minél inkább kibontakoztassák a képességeit - vad dühvei igyekeztek, hogy kihozzák belıle, ami benne van - e hatalmi vákuum mégis eleve olyan G. B. Shaw-i helyzetet teremtett, hogy végül is óhatatlanul egymásnak kellett menniük. Micsoda kompromisz-szumokra kényszerülhettek, milyen sokat fel kellett adniuk mővész-lényük és privátlétük titkos és nyilván titkolt reflexeibıl! Ámde ki vethetné rájuk az elsı követ? Képzeljük csak magunk elé, milyen volt Marilyn 1955-ben - New York mágikus erejő és varázslatos hısnıje. Egy nagy filmsztár, aki mővelni szeretné magát, fejleszteni a tehetségét. Hiába gúnyolódott rajta az irigy New York - bár közben nyilván egyre nıtt zavara is. Ki érthetné meg ıt? Elıtte nem volt szexbomba, aki pályája leáldozta elıtt hátat fordított volna Hollywoodnak. Mindezt tudva róla, éppenséggel nem volt elképzelhetetlen, hogy Marilyn mindazonáltal komoly színésznı. Mégse sokan akadtak, akik hajlandók voltak komolyan venni ezt a feszengı és félénk kis árvalányt, akinek vékony hangocskája is alig-alig fért ki a torkán, akinek festék nélkül olyan jelentéktelen arcocskája volt csupán s akit, ha nem épp valami szerepet alakított, szinte 215 észre se lehetett venni, amikor belépett a szobába. Hedda Rostén, aki utóbb az egyik legközelibb barátnıje lett, így írja le elsı találkozásukat, amelyre Rostenék brooklyni lakásában került sor. Történt egy nap, hogy egy barátjuk, Sam Shaw, a fényképész felugrott hozzájuk látogatóba és magával hozta azt a lányt is, akit aznap az esıs New York-i utcán fényképezett; úgy festett, mint egy iskoláslány. Ázott haja összetapadva lógott. Fekete szoknyában volt és fehér blúzban. Hedda Rostén emlékei szerint olyan volt, mint egy édes, kedves tizenhét éves kislány, és mivel a bemutatkozásnál nem értette a nevét, a következı párbeszéd zajlott le köztük: „Nem, én nem vagyok New York-i"-felelte a lány. „Csak most jöttem föl vidékrıl pár hete." „És most mivel foglalkozik?" „Az Actor's Stúdióba járok." „Ez igen." - mondta Mrs. Rostén elismerıen. - „És játszott mostanában valamelyik darabban?"
„Nem, az az igazság, hogy színpadon még egyáltalán nem játszottam." És így, ebben a mederben folyt tovább a társalgás. Jóval késıbb, amikor a két nı összemelegedett, többször is elıfordult, hogy Marilynt Norman, Hedda férje és Miller jó barátja kísérte el, ha valahol meg kellett jelennie. 1955 késı nyarán történt, hogy Marilyn hivatalos volt egy estély-re, amit Rostenék egyik Brooklyn Heights-i szomszédja adott. Amikor beléptek a házba és Rostén úgy mutatta be a kíséretében lévı hölgyet, hogy „jó barátunk, Marilyn Monroe" - mindenki azt hitte, csak tréfál és ezért ügyet sem vetettek rájuk, a vendégek tovább ittak, beszélgettek. Rostén, aki talán csalódott volt, hogy az emberek ilyen közömbösek, erıltette a dolgot, és többeknek másodszor is bemutatta a hölgyet, de a vendégektıl meg a házigazdától is csak zavart, hitetlenkedı válaszokat kapott. Marilyn óriási megdöbbenést váltott ki New Yorkban, hogy ilyen szerényen, ilyen félénken, ilyen sérü216 lékenyen állított be, holott Hollywoodból jött, hogy ennyire hiányzik róla minden oltalmazó kéreg, s hogy ilyen elviselhetetlenül szomorú történeteket mesél a gyermekkorából - nemi erıszakról, kudarcokról - nem akartak hinni a szemüknek. Szinte magától értetıdött mindenki számára, hogy ezt a zsengeséget a tehetségébıl vezessék le. Vajon mikor jöttek rá, akik New Yorkban kísérgették, hogy ezzel a kivételes tehetséggel csínján kell bánni, oltalmazni kell, hogy senkit sem szabad a közelébe engedni, mert más nem ért hozzá, hogyan hozza ki belıle a legtöbbet és csak tönkretenné. Három férfival kezd viszonyt ebben az évben New Yorkban, három mővésszel, Greene-nel, Millerrel és Strasberggel és mindhárman felesküdnek Marilyn szolgálatára (az egyik minden pénzét, a másik a magánéletét, a harmadik visszafojtott ambícióit áldozza rá) — mindazonáltal mindhármuknak megfordulhatott elıbb vagy utóbb a fejében, hogy ıket is megilleti valami viszontszolgálat. Az ellenkezıje elképzelhetetlen. Hiszen akadt-e író New Yorkban abban az esztendıben, aki ne tudott volna megnevezni egyet legalább az alakjai közül, melynek Marilyn Monroe lett volna az eszményi megtestesítıje? Vagy színész, akinek ne mindjárt egy remek társulat jutott volna az eszébe róla? Vagy impresszárió, aki... (még Mike Todd is szemet vetett rá, azt kívánta tıle, hogy egy rózsaszín elefánt hátán lovagoljon be a Madison Square Cardenben rendezett gála-elıadásra - amire Marilyn természetesen hajlandó is volt.) Valamely magasztos cél meg az önérdek kombinációja, amihez ráadásul még egy tehetséges ifjú hölgy érdekeinek oltalmazása is társul,
minden mővészemberbıl keresztes vitézt csinál. És mi sem természetesebb, mint hogy a keresztesek kardot rántanak egymásra. És az is épp-ilyen természetes, hogy Marilyn mindegyiküket kihasználja a másik kettı ellenében. És miért ne tenné? 217 Hiszen ık is mindhárman kihasználják vagy kihasználnák ıt. A bohózat abban rejlik, hogy egyikük sem olyan nemes lélek, hogy beleillenek abba a szép álomba, amelyet mindegyikük szövöget a gonosz sárkány rabságából megszabadított királykisasz-szonyról. Kegyetlen komédia, és fordulatai hozzájárulnak a végkifejlethez, ami Marilynnek az életébe kerül. Talán az lesz a leghelyesebb, ha megpróbáljuk megérteni ezeket a férfiakat. Kezdjük Greene-nel, aki hármójuk közül a legkevésbé közismert figura, s aki valószínőleg a legsúlyosabb sebeket kapta Marilyn-tıl. Az nyilvánvaló, hogy ı vállalja a legnagyobb kockázatot érte és eljut a csıd legszéléig, mert kitart mellette mindvégig, amikor kerek egy esztendeig nem játszik Marilyn egyetlen filmben sem. A házasság után Creene-t lassan-lassan, lépésrıl lépésre kiszorítják a közös cégbıl s épp amikor már valami hasznot kezdene hajtani a vállalkozás, Marilyn -Miller irányításával - fel is mondja a partneri viszonyt. Sajtóértekezletet hív össze és bejelenti, hogy ezentúl nem hajlandó a munkája jövedelmének felét Mr. Greene-nek ajándékozni. Greene mindazonáltal az egyezségben sokkal kevesebbel beéri, mint amennyit törvényesen követelhetett volna. Könnyen lehet, hogy a három férfi közül Greene szerette Ma-rilynt a legegyszerőbb, a legtermészetesebb módon. De hát ı nıs volt, Marilyn pedig férjnél volt ilyen helyzetben nem lehet vállalni a belharcot. Neki az volt a szerepe Marilyn mellett, hogy ütközıül szolgáljon közte és a rendezık között, valamint, hogy szükség esetén készenlétben álljon és elé varázsolja a boldog jövendı költıi képét. Nemcsak azt tudta megérteni, micsoda gyermeki boldogság Marilynnek rózsaszín elefánt hátán pompázni a Madison Square Gardenben - Mike Todd ajánlatát is Greene közvetítette -, de olyan bölcsességek is kiteltek tıle, mint 218 az, amit valamikor társas viszonyuk vége felé mondott neki: „Majd ha egyszer elunod a fehérre festett kerítéseket meg a gyerekeket, és megint filmet akarsz forgatni, akkor szólj és én megmondom neked, kivel kellene összeállnod, és ne hidd, hogy ez az én bulim." - „Kivel?" - „Chaplinnel." Creene-nek természetesen igaza volt. Marilynnek tényleg Chaplinnel kellett volna filmet csinálnia. És azokról a felvételeirıl, amelyeken
Marilyn fekete neccharisnyában van, leolvashatjuk, hogy miféle film lebeghetett lelki szemei elıtt. Ezek a képek arról beszélnek, hogy nem akármilyen kapcsolat volt a fényképész és modellje között: csillogás, gyengéd szeretet, vidámság, szex és halk szomorúság köde ül rajtuk. Évek hosszú során át ugratták és csúfolták egymást nagy szeretettel. „Milton H. Greene" - szokta mondani Marilyn, miután végighallgatott egy hosszas magyarázatot - „ön körkörös mondatokban beszél." „Csak amint járni is szokásom." Sokat nevettek, de kapcsolatuk igazából azon alapult, hogy Marilyn szilárdan hitte, Greene merıben önzetlenül szolgálja ıt. Amint Millernek sikerült elıállnia bármi bizonyítékkal, ami Greene önérdekét bizonyította, helyzete már csak romolhatott - és csakugyan így is történt. Ettıl a pillanattól azonban egyelıre még több mint egy egész esztendı választ el bennünket. Elıbb még leforgatja vele élete két legjobb filmjét. A fotográfus azonban (akár gyengéd jó barát volt, akár regényes hısszerelmes, akár vidám hálótárs hármasban, Amyval és Marilynnel) mégsem versenyezhetett a drámaíróval. Marilyn korántsem volt érzéketlen a társadalmi rangok és státusok iránt -Miller pedig legalábbis egyenrangú volt vele, de inkább megelızte ıt. Akkoriban ugyanis két drámaíró uralta a Brodwayt, Tennessee Williams és Arthur Miller. Ez a tény önmagában persze merı kritikai 219 rejtelem, mármint ha az ember összehasonlítja a kettejük mőveit - de ilyesmivel Marilyn nemigen foglalkozott. Williams akkor már túl volt az Üvegfigurákon, A vágy villamosán, a Nyár és füstön, a Királyi úton, a Macska a forró bádogtetın, stílusa oly érıvel hatott az ötvenes évek drámairodalmára, mint He-mingwayé a regényre, ezzel szemben Millerrıl legfeljebb azt lehetett elmondani, hogy szakszerő, és van némi lírai vénája, de valami intellektuálisan megdöbbentı aligha telik ki tıle - igazi nagy darabot pedig még egyáltalán nem írt. Hiába ünnepelték annyira az Édes fiaimat, aSalemi boszorkányokat, meg a Pillantás a hídrólt, az ellentábor legalább ugyanakkora volt. Drámaírói rangja Az ügynök halálán nyugodott. Semmi kétség, nemigen akad olyan színmő, amely ennél jobban felkavarta volna a New York-i közönség lelkét a háború óta, és az is kétségtelen, hogy ı volt az egyetlen jelentékeny amerikai drámaíró, aki se a mőveiben, se a magánéletében nem gyakorolta a homoszexualitást. Azonkívül Európában is sokra tartották, mivel fordításban nyilván némileg elsikkadt, hogy mennyivel rosszabb stiliszta Williamsnél. És persze feltétlen tiszteletnek örvendett az amerikai színház dolgosabbik, öntudatos
felének köreiben, amely baloldalinak vallotta magát és a Group Theat-retıl az Actor's Stúdióig vezetı útján már Odets óta kereste magának az új bálványt, Milleren kívül pedig közel s távol nem akadt esélyes jelölt a szerepre. Millerben volt tartás, méltóság, baloldali közhelyekben beszélt, amelyeket alkalmasint akár komolyan is gondolhatott, határozottan emlékeztetett az erény és tisztesség olyan magas és szikár amerikai mintaképeire, mint Lincoln és Gary Cooper, következésképp a New York-i zsidó középosztály (hiszen ez volt az a gazdasági kıszikla, melyre a Broadway épült) is hajlandó volt elfogadni vezéralaknak. Innen nézve Williams csupán egzotikus illatszerek lepárló220 jának tetszett, színházi tenyérjósnak, míg Miller pontosan értette a módját, hogyan kell színmővet faragni bizonyos középosztálybeli értékekbıl. És ezzel a tudományával akkoriban egyedül állt. Közönsége tehát Ibsen és O'Neill rég nélkülözött hangját hallotta benne visszhangzani. Önmaga középosztálybeli önképével találkozott szembe a színpadon, ahol a kívülrıl reákényszerített értékek iránti önnön odaadását szemlélhette. (Hiszen végtére is ez a középosztálybeli lét sajgó és lüktetı középpontja az önfeláldozó hőség egy olyan identitáshoz, amit kéretlenül erıszakoltak rá az emberre.) Amikor Miller hozzálátott, hogy lehántsa alakjairól ezeknek a tanult értékeknek a burkát, páratlanul felkavaró erejő érzelmi élményben és megrázkódtatásban volt része a közönségnek — kivált Az ügynök halálában, valóságos megvilágosodás volt. Maga az élet tárult fel elıttük. Egyszer legalábbis sikerült neki a dolog és az emberek ezt megjegyezték maguknak. Még akinek nem tetszett is Az ügynök halála, borzadva észlelte magán, hogy a darab megríkatja. De egész Az ügynök haláláig egyszer sem sikerült Millernek ugyanez, aminthogy utána sem tudta megismételni a nagy sikert, sem a Salemi boszorkányokban, sem pedig a Pillantás a hídrólban. Elıbb csak görcsös lett, aztán pedig már egy sort sem tudott leírni, vagyis az ötvenes évek elején keserves esztendıket élhetett át s valahányszor azt olvasta magáról, hogy a „színház óriása", bizonyára legfeljebb bilincsbe vert, megkötözött óriásnak érezhette magát. Az igazi, a nagy mő nem akart megszületni. Ült bezárkózva Brooklynban egy tizenöt éves házasságban, melybıl már elszállt a lélek és - Tennessee egyre sorjázó mőveinek ostromában - inkább csak azért ırizhette még meg az amerikai színmőirodalom királyának koronáját, mert a kritikusok merı hazafiságból úgy érezték, hogy 221
mégiscsak inkább egy heteroszexuálisra kell voksolniuk, nem pedig azért, mert valami természetadta joga volt a címre. Ha valaha is háborgatták Millert olyan aggodalmak, hogy talán kiírta magát és egyébként is túlbecsülték a kritikusok a tehetségét, akkor ebben a korszakban bizonyára nagyon szenvedhetett, mert nagyon sok volt a veszítenivalója; az Ügynök sikere után hihetetlen önhittség fogta el. (Ha színész lett volna, nyilván mindig az admirális vagy az elnök szerepét osztják rá - olyan túrhetetlen nagyképőséggel hordozta magát.) Olyan fıpapi méltósággal viselkedett, hogy bízvást megválaszthatták volna a világtörténelem elsı zsidó pápájának, úgy pöfékelt a pipájából, mintha a túlvilág szent kelyhé-ból eregetné a füstöt és ı uralkodott minden elıkelı New York-i vacsoraasztal fölött, halálra untatva a vendégeket szenvedelmes kertészeti történeteivel és az ásó dicséretével; a talaj s az anyaföld Hamsunja és Rolvaagja volt egy személyben - istenem, micsoda nagy ember! - muszáj volt odafigyelni rá. Ami persze már önmagában is rejtély, hiszen a gondolatai banálisak voltak, eszmefuttatásai pedig - bár ügyesen főzte a szót - tulajdonképpen jelentéktelenek. Legjobb intellektuális teljesítménye kedves, kisfiús mosolya volt, amely - fıleg azt tekintve, hogy milyen nagy ember volt - lefegyverzın hatott az emberekre, írni azonban újabban nem írt semmit. Híres fukarsága - jelentkezzen, aki tanúsítani tudja, hogy Miller valaha is hajlandó lett volna csekket elfogadni! - mintegy az írásmővészetére is átterjedt. Szigorú beosztással élt, szerényen étkezett - keze-lába megkötözve -, ha pedig egy alkotómővész ilyen rendezett és örömtelen életet él, teljes joggal érzi úgy, hogy nincs mirıl írnia. Jó gyomormőködés és emésztés nélkül nincs élmény. Képzeljük magunk elé a kispolgári élet eme félénk, langaléta hısét, aki olyan rezervált, mint egy bankár, 222 amint egyszer csak bekopogtat hozzá egy régi álom álma, egy szıke és minden tekintetben leírhatatlan filmcsillag, aki olyan hírhedett, mint azok a bizonyos rejtett dinamók, amelyekbıl az (általa egyébként alig-alig ismert) amerikai élet az energiáit szopja; és ráadásul ez a filmcsillag - legalábbis ha vele van — bájos és elragadó, szellemes és szeszélyes, vagyis a kamaszálmok szıke angyalának megtestesülése. És ez a mennyei szıkeség ıt akarja. A Bőnbeesés után egyik megható jelenete jól megragadja ennek a korszaknak a hangulatát: QUENTIN: „Örülök, hogy felhívott. Sokat gondoltam magára az utóbbi egy-két évben. Mindaz a sok nagyszerő dolog, ami magával történt,
engem valahogy titkos megelégedéssel töltött el." MAGGIE: „Talán azért, mert magának köszönhetek mindent." QUENTIN: „De miért mondja ezt?" MAGGIE: „Nem is tudom, talán az, ahogy akkor rám nézett... Addig a napig én még arra sem bírtam rászánni magam, hogy egy ügynökhöz elmenjek." QUENTIN: „Hát hogy néztem én magára?" MAGGIE: „Valahogy ... onnan belülrıl, önmagából nézett. Tudja, a legtöbb ember, az... csak úgy ránéz az emberre. Nem tudom én megmagyarázni! És ahogy beszélt velem..." Nem sokkal késıbb azt mondja Quentinnek, hogy „Maga olyan, akár egy isten!" Mivelhogy „Más nevetett volna. Vagy mindjárt meg akart volna ... Tudja." QUENTIN (a HALLGATÓ-hoz): „Igen! Olyan világos az egész: a tisztesség! Az elsı tisztesség ... az volt, hogy nem próbáltam lefeküdni vele! Úristen, micsoda képmutatás! ... Ugyanis, csupán féltem, ó pedig ezt az ... »értékei« megbecsülésének vette!" Nem is ember lenne Miller, ha nem ismerné fel, hogy ha feleségül veszi Monroe-t, az színházi számítás szerint legalább öt új Tennessee Williamsdarabbal felér. Amellett pedig Monroe életének élményanyaga felfrissítené a maga irodalmi világát - valóságos 223 gyémántbánya egy írónak, aki valahára megint nagy mővet akar alkotni. Mindazonáltal félelmetes lehetett a számára Monroe. Bár éppenséggel nem hiányoznak Miller darabjaiból a szexuális utalások, egész lényében van valami mélyen puritán: végtére is mindig abból a zsidó középosztálybeli életbölcsességbıl táplálkozott, amely azt tartja, hogy mindenféle túlzásba vitt szenvedély baljóslatú és kockázatos dolog. Ha felvillanyozta is Monroe, egyúttal bizonyára bele is reszketett a gondolatba, valahányszor eszébe jutott a nı híre. Hány zaftos történetet hallhatott róla! „Vigyor-gó férfiak garmadája csámcsogott rajta" - írja majd a Bőnbeesés utánban -, „hogy aztán kiköpje. Férfiöltözık verejtékszagában és büfékocsik cigarettafüstjében lebegett a neve!" Hiába megtestesítıje Miller a polgári méltóságnak és önhittségnek, azért nem hülye. Nagyon jól tudja, hogy ez a nı nem ajándék, hanem hazárdjáték a számára. Ha feleségül veszi, irigy és rosszindulatú pletykák céltáblája lesz; ha pedig nem válik be a házasság, nevetség tárgya. Márpedig egy olyan férfi számára, aki már nem hisz, nem bízik a maga alkotóerejében, a nevetség
seprő, amely a semmibe seprőzi ıt. Nincs könnyő dolga a mővésznek, akit a szegénység pszichológiája nevelt, ha egyszer csak olyan út nyílik meg elıtte, amely egyaránt vezethet korlátlan lehetıségekhez és mélységes szakadékba is. Marilynt viszont alighanem semmi sem izgathatta volna jobban, mint épp Miller habozó óvatossága. Némileg arra a színészre emlékeztette, akit bálvá-nyoznak a nık és ı naphosszat csak fut elılük, hogy aztán amikor az éj leszáll, pénzért vegyen magának szerelmet. Nyilván az újdonság erejével hat rá, hogy olyan férfival találkozott, aki nem tudja eldönteni, hogy kell-e neki vagy sem. Alighanem Fred Karger erıszakos és önzı férfivágya sejlett fel benne arra a 224 gondolatra, hogy ezúttal ı a csábító. Amihez még hozzá kell számítanunk az örömöt is, ami abból fakadt, hogy taníthatja a másikat. Márpedig hogy milyen jó tanár Marilyn, az sejthetı a Van, aki forrón szeret/bıi, amelyben Tony Curtist kell elcsábítania -egyetlen szexjelenetében sem játszik ilyen felszabadult örömmel. így érthetı, hogy miért hajkurássza Millert kerek egy esztendeig, míg végül sikerül befognia a vadat: gyönyörő, megható történet hosszú sétákról és meghitt beszélgetésekrıl szerény kis brooklyni utcákon. De nyilván ez a szerény környezet, Miller szegénysége is végtelenül vonzó lehet a számára. Hollywood elleni lázadásában Brooklyn Heights utcácskái egy szebb s nyájasabb tizenkilencedik század nemesebb világáról mesélnek neki. İ, akire annyira hatnak a hangulatok, milyen elevenen átérezhette a történelmet az alkonyi fényben levendulaszínt öltı Viktória-kori házak láttán és a kikötıbıl odahangzó ködkürtök elfúló kiáltásának hallatán - s közben lassan-lassan Miller hinni kezdi, hogy igenis merhet véget vetni a házasságának, merheti otthagyni a gyerekeit, hogy Monroe-nál keresse az új szerelem reményét, bár azt is világosan látnia kell, hogy Marilynnél vidámság és mélabú úgy váltogatják egymást, ahogy a szél tereli minden fuvallatával a szétszaggatott felhık rongyait, s hogy nemcsak szeretıt kap vele, hanem egy új gyermeket is, aki csüng rajta és oltalomra szorul. Minden fukar emberben ott él a félelem, hogy talán elkótyavetyéli magát - micsoda boldogság lehet hát Miller számára, amikor rájön, hogy olyan nı kéri tıle a lénye legjavát, aki maga is óriás, és talán még ınála is nagyobb lehetıségekkel rendelkezik — legalábbis ez olvasható ki abból a boldog arckifejezésbıl, amely az esküvıjük napján készült fényképeken látható.
225 s trasberggel is ebben az esztendıben ismerkedett meg Marilyn. Cheryl Crawford vitte fel hozzá; nem nehéz elképzelnünk a jelenetet: mintha Jacqueline Susannt mutatnák be T. S. Eliot árnyának. Hiszen Strasberg szeme elıtt olyan óriások vonultak már el, mint Brando, és Jimmy Dean, Rod Steiger, Eli Wallach, David Wayne, Geraldine Page és Kim Stanley, Viveca Lindfors és Shelley Winters, Maureen Stapleton, Julie Harris, Monty Clift, Tom Ewell, Tony Franciosa, Paul Newman és Eva Marie Saint. Strasberg nyolcszobás lakásában, ahol a mennyezetig értek a könyvespolcok körös-körül a falak mentén, ahol német, francia és olasz könyvek hevertek szanaszét kanapén, asztalon s a földön, és ahol még Natasha Lytess irodájánál is több volt a különféle színházi relikvia, Marilyn nyilván egykettıre visszazökken önmaga jelentéktelenségének tudatába - mely szerint ı csupán egy üres és lélektelen szıke szexbomba, akinek azonban a színjátszásról sejtelme sincs, hiszen azt se tudja mi az, hogy színház, kultúra, színészmesterség. Most pedig itt áll annak a férfinak a színe elıtt, aki mindenki másnál többet tud a Módszerrıl. És ez a férfi mogorván, fenyegetın méregeti. Zolotow nagyon jó leírást ad Strasberg megjelenésérıl: Inkább alacsony volt, mint középtermető és látszatra nem volt benne semmi rendkívüli. Állat sötét borosta födte, mint az olyan férfiakét, akik mindenkor borotválatlannak hatnak. Sötétkék inget viselt nyakkendı nélkül és hozzá győrött, rosszul szabott öltönyt. Úgy festett, mint egy kisstílő, meghajszolt üzletember, mint egy drugstore-tulajdonos mondjuk, vagy egy csemege- és gyarmatáru kereskedı, aki az üzleti csıd szélén áll. Idáig jó a leírás, de sajnos, itt megszakad és mit sem érzékeltet abból, hogy mindazonáltal milyen különös erı sugárzott Strasbergbıl. Csakugyan haj226 szálnyira úgy festett, mint egy csıdbe ment boltos, és még a lényébıl sugárzó világundor, az emberiség iránti mélységes megvetés is a tönkrement boltosé volt, valami jeges ellenszenv szivárgott belıle, ami szinte belemarta magát az elébe vezetett szerencsétlen egójába. Magasra tartva a színházmővészet keresztjét, mint egy ördögőzı, Strasberg eljátszhatta volna a papot a kriptában, ahol a néma halotti szertartást nem kíséri más zene, csak az ı jeges hangja. Veterán színészeknek is összeverıdött a térde arra a gondolatra, hogy Strasberg elıtt kell játszaniuk. Mégpedig okkal. Strasberg mindig olyan arckifejezéssel járkált,
mint akinek épp most csapta meg az orrát valami titkolt vétek bőze. Rezzenéstelen arccal nézte végig a Stúdió produkcióját, majd a szereplı növendékek és az osztály vitáját követı csöndben megszólalt - és mindig valami ingerültség volt a hangjában, mintegy az elhangzott vélemények együgyősége miatt. Képes volt egy ötperces jelenetrıl tizenöt percig beszélni, vagy akár fél óráig is, ha úgy érezte, hogy részletesebb elemzést is megér a dolog. Egy örök témája volt, amelyhez mindig visszatért - az a nehezen megragadható kérdés, hogy miként fejti ki a színész a saját személyiségébıl az ábrázolandó alak jellemét. Strasberg számára ugyanis alighanem elképzelhetetlen volt, hogy bárki is képes legyen hibátlanul elvégezni ezt a mőveletet. A legnagyszerőbb alakításokban is fedezett fel hibákat. Mint a lélek mechanizmusának fımérnöke mindig rá tudott mutatni, hogy a darab csúcspontján a színész azért nem volt képes az érzelmek maximumát nyújtani, mert öt perccel korábban, amikor fel kellett vennie egy doboz cigarettát az asztalról, egy pillanatra elengedte magát és nem koncentrált kellıképp. Valószínőleg nem volt nála élesebb szemő színikritikus egész New Yorkban. A Stúdió elıadásainak láttán az emberben - mármint ha magára hagy227 ták — csak a szakmai tökély általános benyomása maradt vissza meg az a nehezen megmagyarázható, halvány érzés, hogy kissé érdektelen volt a produkció és végül is csalódást keltett. Ha azonban az ember végighallgatta Strasberget, amint egyenként végigelemzi a színészek alakítását, mindjárt tisztán látott. Tisztán látta az elıadás hibáit. Csupán Stras-berg elemzéseit hallgatva is óriási színészi kultúrára lehetett szert tenni. Csakhogy ennek is meg kellett adni az árát. Strasberg nem annyira pontosan, mint inkább terjengısen fogalmazott. Kínosan nagy tehetsége volt hozzá, hogy a legélesszemőbb megfigyeléseit is banalitások özönében adja elı. Vagyis nagyon fáradságos dolog volt tanulni tıle. Ám még így is el tudta magyarázni a színészeknek, hogyan kell életet lehelni az alakításaikba -, így izzadta ki magából életundorát; olyan volt, mint a rendíthetet-lenül pesszimista orvos, aki végrehajtja az operációt, felveszi a tiszteletdíját, a gratulációra azonban nem tart igényt. Élete tragédiája és kínzó megaláztatása, hogy soha egyetlen sikeres rendezése sem volt. Nagyobb hatással volt a színészekre, mint bárki más az egész színházi világban és rendezett is épp eleget - de sikert egyetlen elıadása sem aratott. Aminek, meglehet, nagyon egyszerő a magyarázata. Valószínőleg nincs az egész világirodalomban olyan komor hangulatú darab, amely illenék az olyan színészek depressziójához, akik hetekig Strasberg irányításával
dolgoztak. A New Yorkban töltött esztendı lelkes hangulatához jócskán hozzájárult, hogy Strasberg olyan hamar megbarátkozott Marilynnel. Filmen már azelıtt is látta, de nem sokra tartotta az alakításait (ami persze talán csak azt bizonyítja, hogy filmhez nem volt szeme Strasbergnek, vagy talán csak abból fakadt, hogy eleve ellenségesen tekintett minden filmsztárra, aki eredetileg nem színpadon kezdte a 228 pályát), amikor azonban Marilyn személyesen is felkereste, méghozzá a bölcs mester elé járuló tanítvány alázatával, félelmetes szeme, amely mindent meglátott, felfedezett Marilynben valamit. Igen, hajlandó magánórákat adni neki. „Olyan volt szinte" -mondta késıbb Strasberg Marilynrıl -, „ mintha csak arra várt volna, hogy jöjjön valaki, aki megnyom rajta egy gombot, amire kinyílt egy ajtó és mögötte kincseskamra tárult fel az ember elıtt, mely csordultig volt arannyal és drágakıvel. Ritka eset, hogy a személyiség erıi a felszínhez ily közel rejtızzenek és ilyen ugrásra készen várják, hogy kitörhessenek s hogy következésképp ilyen hamar és ilyen könnyen tudjanak megnyilvánulni. Ez a gyors és könnyed reakció" - állapította meg Strasberg - „minden nagy színészre jellemzı." Megkezdıdött beavattatása a Módszer által megkövetelt technikába, heti kétszer két órányi megme-rítkezés a „hitelességben", az „objektivációban", az „alkalmazkodásban", a „koncentrációban", a „kontaktusban" és a „hangulatban" - míg kész nem volt a nagy megpróbáltatás elviselére (a nagy vesszıfutásra), hogy beüljön az iskola padjaiba, ahol — mint egy szerény kis gimnazista - a harmincfıs osztályban soha még csak a száját se nyitotta ki. Egyszer helyzetgyakorlatképp telefonbeszélgetést kellett folytatnia egy Phil Roth nevő növendékkel - Giles a következıképpen számol be a jelenetrıl: „Szervusz" - szólt bele a telefonba egy kedves kis hangocska. -„Itt Marilyn beszél". Roth, mint késıbb Strasbergnek beszámolt róla, tréfából úgy tett, mintha ez a név nem mondana neki semmit. „Milyen Marilyn?" - kérdezte. Marilyn pedig, mint aki gyanút fogott, hogy talán mellétárcsázott, magyarázkodni kezdett. „Nem tudod? Marilyn. Az osztályból." Ja! Az a Marilyn" - felelte erre Roth. Aztán néhány perc múlva megjelent Roth ajtajában Marilyn, jócskán kifulladva, 229 mert gyalog jött fel az ötödikre, ahol a partnere lakott. Belépett és
körülnézett a rendetlen szobában. Láthatólag kínosan feszengett. „Kellene valami asszonyt szerezni, aki rendben tartja ezt a lakást" - mondta, azzal fogta a söprút, összetakarította a szemetet, a szerteszórt újságokat egymásra tornyozta, kiürítette a hamutartókat és csak aztán láttak hozzá, hogy elvégezzék a Strasberg által kiadott feladatot. Marilyn mindeközben nem csupán újabb mesterségbeli fogásokat sajátít el, hanem egy szerepet is alakít - ı az a jó pajtás, aki segít a kollégáknak lakást szerezni New Yorkban. S közben mennyire sóvároghatott a sok színes élet után, amit mind elszalasztott! Ráadásul ekkor már legalább ugyanennyi életkor is lakozik benne. Biztos, hogy már a középkorú nı is fel-felbukkan benne egy-egy riasztó pillanatra s vele valami olyan lelkiállapot, amely közel lehet a tébolyhoz - immár harminc felé jár -, de mivel ebben az idıben fıleg a gimnazista bakfis jelmezét viseli, azt is biztosra vehetjük, hogy gyermekkora eltakarítat-lan viszonyainak és kapcsolatainak törmelékkupacai is ott állnak még lelkében. Közben tovább folytatódnak a magánórák Stras-berggel; helyzetgyakorlatokat, improvizációs gyakorlatokat végeztet vele, jeleneteket próbálnak. Strasberg noszogatására lassacskán körvonalazódik benne valami. Lassan-lassan ráveszi, hogy hagyja ott a filmet (vagy legfeljebb csak pénzkeresetnek tekintse) a színpad kedvéért. Ezzel pedig már készen van a komédia kerete - ha ugyanis Marilyn színpadi szerepeket fog játszani, akkor az is elképzelhetı, hogy egy szép napon Strasberg lesz a rendezıje. Afelıl semmi kétség, hogy Marilynnek nagy szüksége van Strasbergre. Ahogy telik az esztendı, Strasberg mind beljebb csalogatja az erdıbe. Marilyn pedig mind mélyebbre hatol - már pszichoanalitikushoz is jár, szintén Strasberg felszólítására. Közben pedig a Stúdióban arra készíti fel, hogy eljátssza Anna Christie szerepét a vizsgaelıadáson. Jogos-e a 230 feltevés, hogy Marilynnel nyájasabban bánik, mint növendékei zömével? Elsı Stúdióbeli fellépésén Maureen Stapleton lesz az egyik partnere; Marilyn szorongva vallja meg neki, hogy nagyon tart tıle, gyengécske hangjával nem fog érvényesülni a színpadon. Idáig jutott a vallomásban, amikor csöngött a telefon és Milton Greene jelentkezett, Marilyn a szomszéd szobából beszélt vele. Maureen Stapleton a falon át is minden szót pontosan hallott, mert Marilyn teli torokból kiabált a telefonba. Aztán letette a kagylót és visszajött. „Drágám" - mondta neki Maureen - „ne aggódj, hogy nem fogsz érvényesülni. Szerintem még a vasfüggöny mögül is érvényesülnél."
Azon mindazonáltal semmi sem változtat, hogy nagy próbatétel a Stúdióban fellépni, bízvást bátorságról tanúskodik, hiszen hiperérzékeny és mindenre reagáló meztelen bırét teszi ki minden oltalom nélkül szuperképzett színészek győlölködı kritikájának, hiszen egyikük sem aratott még soha életében olyan sikereket, mint ı. Strasberg beszámolója szerint nagy beleérzéssel alakította Anna szerepét. Késıbb még azt is mondta, talán némi jóindulattal, hogy bármilyen nagy tehetség is Maureen Stapleton, Marilyn mellett szürke volt. És hogy szerinte „hosszú és dicsteli színpadi pályafutás áll elıtte". Arthur Miller, akivel sokat és hosszan elemezték a szerepet Marilyn Waldorf Towers-beli apartementjában, szintén el volt ragadtatva a tehetségétıl. Mindent egybevetve, sikeres év volt - nemcsak az atyák, de a kortársak nemzedékének bámulatát is kivívta. Egy hibát találnak csak az alakításában. Tökéletesen eljátszik bármi emberi érzelmet, a harag kivételével. Monroe Chris-tie-jében halovány nyoma sincs Garbó szinte fájdalmasan izzó dühének. Csak a szenvedés van meg belıle. Az embernek az az érzése, hogy amikor haragot érez, személyiségének olyan oldalai kerül231 nek elıtérbe, amelyeknek semmi közük a színészethez. Nem telik sok idıbe és ellenséges indulatai szakmai kapcsolatait is átitatják, ezek az indulatok azonban nem mővészi lényébıl erednek. Ráadásul annak sincs semmi jele, hogy Strasberg megvitatta volna vele ezeket a problémákat. Talán úgy gondolta, hogy egyelıre korai volna még, hiszen amúgy is nemegyszer kínos helyzetbe került már miatta. Mindenesetre az Anna Christie-ben aratott Stúdió-beli sikere másnapján Monroe gégehuruttal ébred. Vagyis a közönség ki nem mondott gondolatai végtére mégiscsak torkon ragadták. Bármit gondol Strasberg, ezek után semmi kétség: Monroe színpadi bemutatkozását el kell halasztani. Az 1956-os esztendı elsı hatvan napja mindazonáltal pompásan telik. Azzal kezdıdik, hogy a Twentieth Century-Fox aláírja a szerzıdést Milton Greene-nel; azaz Monroe végre eljátsz-hatja William Inge Buszmegálló ját. Miller otthagyja brooklyni házát és átköltözik a Manhattanre. Renó-ba készül, hogy beadja a válópert. Nem sokkal utóbb jön Anna Christie szerepe a Stúdióban, és a közös sajtóértekezlet Sir Laurence Olivier-vel, Greene ugyanis megvette Terrence Rattigan The Sleeping Prince címő színmővének filmjogait; a darab londoni elıadásában Olivier és Vivien Leigh játszotta a két fıszerepet - a tervezett film A nagyherceg és a táncosnı [The Prince and the Showgirl] címet fogja viselni. Olivier mellett fog fıszerepet játszani! Nagy utat tett meg A soha
vissza nem térés folyója óta. A sajtóértekezleten, amikor a véleményét tudakolták róla, Olivier a következı kijelentést tette: „Megvan az a rendkívüli adottsága, hogy míg az egyik pillanatban 232 a világ legpajzánabb teremtésének látszik, a következı pillanatban képes elhitetni az emberrel, hogy nincs nála ártatlanabb és szőziesebb kislány - úgyhogy a közönség végül is az izgalomig felcsiklandozva távozik a színházból, pedig csakis a legfinomabb eszközöket alkalmazza" ami igazán nagyon angolos és elegáns módja az érzékiség körülírásának. Ekkor azonban Marilyn - aki amúgy is olyan mélyen kivágott ruhában ül mellette, hogy félı, valamelyik keble rögtön kibuggyan a dekoltázsból véletlenül elszakítja a ruha egyik vállpántját; ember legyen a talpán, aki lekörözi ıt a sajtónál! Természetesen neki szól a kérdések túlnyomó része, olyannyira, hogy végül már maga is azon igyekszik, hogy Olivier-nek is jusson valami figyelem, meg ne bántódjék a nagy ember. Aki egyébként alighanem tényleg megsértıdött, pedig a Marilynnek szóló kérdések sem voltak épp barátságosak. Azt firtatták például rosszindula-túan, csakugyan véletlenül pattant-e el ez a vállpánt? Meg felszólították, hogy betőzze le Crushenka nevét. Afelıl azonban semmi kétség nem lehet, hogy Marilyn ismét gyönyörő volt. Erre az egy órára legalább tovatőnt a bakfis. Amikor 1956 márciusában visszatér Hollywoodba, királynıként vonul be a városba Milton és Amy Greene kíséretében; riporterek tömege fogadja a repülıtéren. Minthogy amíg Hollywoodban idızik, szükségképp szünetelnek Strasberg órái, Ogant ráveszik, hogy bízza meg Paula Strasberget Marilyn korrepetálásával. Ez pedig azt jelenti, hogy Natasha Lytess szerepe véget ért. Natasha Marilyn távollétében is tovább kapta a fizetését a Twentieth Century-Foxnál és egyelıre nem értesítette senki, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt rá. Zolotow szerint „Marilyn halálosan rettegett Natasha Lytesstıl, attól félt, hogy a nı haragjában az életére fog törni". De talán a leghelyesebb, ha teljes egészében idézzük 233 ezt a bekezdést. Kissé hosszas ugyan és fölöttébb faktoid-gyanús, de akár hiteles a történet, akár nem, mindenképpen jól érzékelteti Marilyn színészi tehetségének jellegét. Szó sincs róla, hogy Miss Lytess megfenyegette volna. Monroe mégis félt tıle - meglehet, a tulajdon bőntudatának kivetített árnyaitól rettegett... Amíg a Buszmegálló felvételei meg nem kezdıdtek, Natasha abban a hiszemben volt, hogy továbbra is ı fog dolgozni Monroe-val; csak ekkor kapott egy hivatalos levelet, amely értesítette, hogy további szolgálataira
nem tartanak igényt. A filmgyár ezentúl nem folyósítja a fizetését. Ez csak valami tévedés lehet! Natasha megpróbálta felhívni telefonon Monroe-t, Marilyn azonban elérhetetlennek bizonyult. Natasha nem titkolta a keserőségét. Többet köszönhet nekem, mint az anyjának - mondta - csak a kisujját kellett volna mozdítania és nem bocsátottak volna el, még ha ebben az egy filmben nem is akart velem dolgozni. Ez hát a jutalmam, amiért nap nap után éjfélig, meg éjjel kettıig virrasztottam vele és megpróbáltam színésznıt faragni belıle. Monroe ócsárlói (akik számosak voltak a Stúdió köreiben) késıbb jócskán felfújták szívtelenségét és persze csakugyan való igaz, hogy könnyő szívvel menesztett embereket a környezetébıl. Menesztette Doughertyt és Grace Goddardot is, akárcsak elsı ügynökét, Harry Liptont; amikor Millerrel élt, megve-tıen nyilatkozott DiMaggióról, de Greene-tıl is hamar megszabadult, akárcsak végül Millertıl; nem az a fajta nı volt, aki hő marad elmúlt viszonyaihoz. Lytess menesztése körül mindazonáltal aránytalanul nagy az izgalom, az az ember benyomása, annyira meg van rémülve, hogy még a filmgyár környékétıl is távol akarja tartani. Natasha emlékirata talán némi magyarázattal szolgál erre az irtózásra; egy helyütt azt írja benne Monroe-ról, hogy „kellettem neki, mint nullának a koporsó". Ez a megjegyzés a színészet mesterségének legsötétebb zugaiba világít be, mert a színészet nemcsak a nagy Módszerbıl áll, mozgás-memóriából és önmeggyızésból, hanem a 234 varázslat, a megtestesülés, a mágia és a nekrofília is hozzá tartozik. A legderősebb, legfelszabadultabb színpadi pillanatok mögött is ott huhog a távolban egy testetlen kísértet. Mert bizonyos értelemben minden jó színész nekrofil - hiszen tapinthatóvá teszi az általa alakított figurát, beleköltözik a szerepébe, akárcsak lidérc a holttetembe. És ha elég nagy és fontos a szerep, amit játszik, olyan elıkészületeket kell tennie, amelyek leginkább a szellemidézés rítusára emlékeztetnek. Maga a „mozgásmemória" - amely talán az egész Módszer leglényegibb eleme - azt kívánja a színésztıl, hogy egy múltbeli pillanat élményét idézze fel magában, minden részletével együtt, végtére pedig még a múlt érzetével egyetemben; az élménynek szinte szó szerinti reinkarnálását kell megkísérelnie, mintegy feltámasztani a szerep szellemét; ezért a korrepetitor és a színész kettıse korántsem tanár és tanítvány vagy edzı és atléta viszonya, hanem sokkal inkább a boszorkány és a szajha páros lelki életére emlékeztet. Monroe úgy rettegett Lytesstıl, ahogy joggal retten
meg mindenki önnön merészségétıl, amikor élete elsı démonát a következıre cseréli; és csakugyan, valahány filmet ettıl kezdve Strasberg közremőködésével forgat, Paulát is pontosan úgy győlöli a többi színész, meg az egész stáb, ahogy annak idején Natashát győlölték. Apró kis lompos, nokedli-nı volt, akit a többiek közül nem egy kegyetlen győlölettel valami fekete gombához hasonlított (mivel gyakorta jelent meg nagy fekete kalapban, fekete és formátlan klepetus-ban), de nyilvánvaló, hogy Monroe (meg a pénze) iránti szenvedélyes, mondhatni kapzsi ragaszkodásában határtalan szolgálatokra is képes volt határtalan fizetség fejében. Mindenesetre távol tartott másokat Monroe-tól, vagy legalábbis megkímélte attól, hogy személyesen kelljen tárgyalnia velük, olyan volt mellette talpig feketébe öltözötten, mint egy varázslónı, 235 aki megoltalmazta védencét minden bőbájtól, jó és gonosz varázslattól egyaránt. Mindig ó volt a stáb leggyőlöltebb tagja, minden csípıs és rosszindulatú pletyka célpontja. De még ha dicsérik is, izzó kazánok hevét érzi az ember a megjegyzés mögött. Josh Logan: „Melegszívő jiddise mame volt, akibıl szakadatlan zuhatagban ömlött a jó tanács és az intelem, csupa szeretetbıl meg persze önérdekbıl is", és az ilyesmitıl általában menekül az ember. Csak a boszorkák nem tudnak ellenállni. Mindezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy Monroe ártatlan áldozattá lett. Sokkal inkább azt, hogy maga is beépíti mővészetébe a boszorkányos átváltozó képességet; mi sem jellemzıbb rá, mint az, hogy felvétel alkalmával nemegyszer csak teng-leng lélektelenül, mint egy „rongydarab", míg csak meg nem jön az inspiráció, amire szüksége van ahhoz, hogy el tudja játszani a soros jelenetet. Szociológiailag is érdekes, hogy épp haladó és baloldali szellemő, társadalmi problémákra érzékeny színjátszócsoportok termeljék ki magukból ezt a „boszorkányosságot", habár Strasbergnek vagy a környezetében bárkinek soha nem jutott volna eszébe, hogy így értelmezze azt, amit csinálnak. Mégis, az Actor's Studio erısen emlékeztet a varázsló barlangjára, ahol lélekrendítı ceremóniák során a színészet nagy misztériumait idézgetik. Remek. Immár rendelkezünk az eszközzel, melynek segítségével képesek leszünk megérteni, miért viselkedett Monroe úgy, ahogy viselkedett utolsó évei filmjeinek forgatásán. Ezek lesznek élete legjobb filmjei, egy mővészi pálya csúcsa, bár sőrő lánccsörgés közepette készülnek, a legkülönfélébb akadályok dágványában gázolva, a tervezett menetrend folyton felborul, az egyik rendezı a másik után kap hajszál híján idegösszeomlást, a partnerek győlölik és olykor a munkamódszere is
csıdöt mond, mely 236 különben a kollégák szemében filmrıl filmre mindinkább csak merı fegyelmezetlenségnek és dilettantizmusnak tőnik. Pedig mindeközben Monroe mővészete mind elmélyültebb. Egyre jobb színésznı. Egyre több dimenziója van. A Kallódó emberekben már nem is annyira nı, mint inkább jelenség, nem is színésznı, hanem letisztult lényeg - hiperbolákban beszélünk, de ez illik hozzá. Merıben képi lényként jelenik meg ezekben az utolsó filmekben, lényegileg más, mint az összes többi színész, s így legendája elválaszthatatlan a filmvászontól, ahol megszületett. Mivel azonban a Buszmegálló volt az utolsó olyan jó filmje, amelynél nem volt garantált dráma minden egyes forgatási nap, talán érdemes szólnunk róla egy-két szót. Logan személyében olyan rendezıje akadt, aki tisztelte és ösztönösen megérezte (Stras-berg és Greene intelmeinek hatására), hogy hagynia kell Monroe-t, hogy a maga módján, hosszú vargabetőket téve és közben mindenki idejét rabolva, kidolgozza a szerep effektusait. Igen, Logan sokat tudott, eleget ahhoz, hogy tudjon együtt dolgozni Paula Strasberggel és Milton Greene-nel, aki egyébként életveszélyes, krétafehér maszkot tervezett Monroe-nak, mely „szinte olyan volt, mint egy bohócmaszk", éppen mert Chérie, a déli énekesnıcske záróráig énekelt züllött bárokban és kávén meg aszpirinen tengette az életét. A maszknak az volt a funkciója, hogy szánalmassá tegye a viselıjét - a tehetségtelen kis énekesnı, aki a nagy karrierrıl álmodik. Marilyn készen állt a szerep eljátszására. Sokat tanult Strasbergtıl. A kosztümtervezı vázlatait elvetette és maga választotta ki az énekesnı ócska kis ruháit, maga keresett hozzá leszaladt szemő harisnyákat, melyeken messzirıl látszott a szemfelszedı munkája, maga vásárolta össze a déli kisváros szomorú, kopott fényőzése valamennyi kellékét - e csiricsáré ruhadarabokban (tökéletes objektivációt 237 alkotva) mintegy tárgyilag is életre keltve az eljátszandó figura Chérie! - életrajzát. Olyan szomorúan vidám szereppé formálta, olyan káprázatosán tudatlan volt ez a Chérie a maga kicsinyke tehetsége szánalmassága felıl, hogy a Buszmegállót sokan Monroe legnagyobb filmjének tartják. Az mindenesetre biztos, hogy ez az egyetlen olyan filmje, amelyben hajlandó volt olyan figurát alakítani, amely merıben idegen volt a lényétıl, akinek még a kiejtése is más volt, mint az övé - nem is Monroe hangját halljuk a filmen, hanem csak valami monoton, déli nyammogást, miközben a lenyelt magánhangzó szünetei remekül
érzékeltetik Chérie tudatlanságának kontinensnyi méreteit (jellegzetes déli orrhangok szálldosnak a légben). Amikor pedig a múltjában nyüzsgı férfiakról beszél, úgy forgatja a szemét, úgy ugrál a pillantása az egyik sarokból a másikba, olyan nyughatatlanul s mégis olyan élettelenül, mint két pörgı üveggolyó. Ott érezzük alakításában a déli szegény fehérek testetlen, schizoid, lázas ürességét; erkölcsi dilemmákat képtelen felfogni, még a provokációt se érti, rettenet meg se érinti - játékában ott érezzük mindazt a sok halált, amely életét kíséri, olyan gépiesen és magától értetıdın, ahogy a reflektort kapcsolja be magának, amikor kilép a színre, hogy elénekelje és eltáncolja a számát. A Buszmegálló tehát nagy alakításra adott alkalmat Monroe-nak, de a film egészérıl nem sok jót mondhatni, a tömegjelenetek olyanok, mintha az MGM valamelyik segéd rendezıje forgatta volna ıket, az atmoszférája pedig, amit szükségképp az epizodisták adnak meg, csupa unt ál-kedély, mint egy túlságosan régóta együtt turnézó színtársulat nagyjelenetei. Az az ember benyomása, hogy Logannak csak Monroe rendezésére futotta az erejébıl, de ezenkívül semmi hitelt érdemlıt nem tudott produkálni, egyetlen sikerült jelenet kivételével, amelyben a film végén a 238 férfi fıszereplı, Don Murray és Monroe eljegyzik egymást; ez is nyilván csak azért sikerült olyan jól, mert a forgatást végigcivódta és veszekedte a két színész. Végül is Monroe már vadul győlölte Don Murrayt, olyannyira, hogy egy jelenetben, amelyben arcul kell ütnie, olyan erıvel vágott az arcába a szoknyája uszályával, hogy a színész több sebbıl vérzett. El is határozta, hogy megköveti ezért a durva ügyetlenségért, de képtelen volt megtenni. Ehelyett zokogás fogta el és dühösen ráförmedt Murrayre, hogy „A fene egye meg - akkor se kérek bocsánatot magától, nem és nem." Mintha a démonjai tiltanák. Amikor egyszer Murray megkérdezi tıle, miért beszél a napi munka után is délies kiejtéssel, ezt a választ kapja: „Nem vagytok képesek megérteni, hogy bele kell élni magam a szerepembe?" Nem mondhatni, hogy fıhıs és fıhısnı nagyon kedvelték volna egymást, de hát ez is a pályával jár. A kritikák most elıször komolyan veszik Mon-roe-t, mint színésznıt, de az Oscar-díjra - legnagyobb fájdalmára - föl sem terjesztik. (Abban az évben Ingrid Bergman kapta meg a díjat - annak jeleképp, hogy Hollywood kegyes szíve megbocsá-tott neki, amiért hozzáment Rossellinihez.) Jó hír viszont, hogy nem sokkal a forgatás befejezése után megjön Miller Renóból. Ismét együtt New Yorkban - megkezdıdnek az esküvıi elıkészületek.
239 A ZSIDÓ HERCEGNİ Persze egyetlen hatalmas reklámorgia ez az egész. Mi más is lehetne? A lapok kiadásról kiadásra módosítják az esküvı feltételezett idıpontját, és még a Renóból visszatérı Miller „No Com-ment"-jét is szalagcímben jelentik be. Legalább ötven különféle variációja van forgalomban egyazon termékeny témának: a Legnagyobb Amerikai Koponya frigye a Legszebb Amerikai Testtel. Minthogy Marilyn áttér Miller hitére, a New York-i Post, melynek olvasótábora liberális gondolkodású, szakszervezetpárti és - más olvasnivaló híján — haladó szellemő, elıvárosi kispolgárokból áll, apró részletességgel elemzi a szertartást és még Arthur Miller édesanyját is meginterjúvolja. „Marilyn kitárta elıttem a szívét", nyilatkozta Mrs. Miller és elmondta, hogy jövendı menye szorgosan tanulja a töltött hal, a borscs, a maceszgombócos tyúkhúsleves, a pirított máj, a cimisz és a burgonyafánk receptjét - Marilyn szemlátomást nagy utat tett meg a Doughertynek felszolgált répa és zöldborsó óta. A változatosság kedvéért most az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság is beleszól a házassági elıkészületekbe. Szintén egy kis reklámra vágynak, megidézik hát Millert tanúnak, hogy fejtse ki, miért nem kapott útlevelet 1954-ben. Régi és lezárt ügy ez már, s csak azért vették elı újra, mert Miller újra útlevélért folyamodott; Angliába akar utazni A nagyherceg és a táncosnı forgatására és evégett már hosszabb ideje bizalmas tárgyalásokat 241 folytat a külügyminisztériummal, de úgy fest a helyzet, hogy megint megfogják tagadni tıle az útlevelet (annak a rendelkezésnek az alapján, amely ezt „kommunista mozgalmakat támogató személyek" esetében lehetıvé teszi - bár 1956-ban már meglehetısen kínos volt élni vele). Négy év telt már el a McCarthy-korszak tetızése óta és a Miller-Marilyn jegyespár szenzáció értékével legfeljebb csak egy új hidrogénbomba kipróbálása versenyezhet Amerikában. Washingtonban mindenki számára nyilvánvaló, hogy az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság, mely az utóbbi idıben meglehetısen visszhangtalanul mőködött, most abban reménykedik, hogy perbe foghatja Arthur Millert a Bizottság megsértéséért - ha esetleg nem volna hajlandó tanúvallomást tenni -, és ezzel a Bizottság megint magára irányíthatja a közvélemény figyelmét. Úgy kell a reklám minden bizottságnak, mint egy falat kenyér; magától értetıdik tehát, hogy Marilynt titkon rabszolgai alázattal tisztelik. Ezért
egyúttal titkos alkut is felajánlanak: ha Miss Monroe hajlandó volna közös fényképen szerepelni Walter szenátorral, a Bizottság elnökével, könnyen lehet, hogy Miller problémái is megoldódnának. Miller azonban visszautasítja az alkut. Ügyvédei pedig óva intik, hogy kezelje bizalmasan az ügyet. Különben is, úgyse hinné el senki ezt a kutyakomédiát. Közben a Bizottság üléseirıl szóló beszámolók a lapok elsı oldalain szerepelnek. Marilyn pedig a liberális demokratáktól a Daily Workerlg mindenkinek belopja magát a szívébe. Nyilatkozik a sajtóban, hogy meggyızıdése szerint a vılegénye gyızni fog. Fennmaradt róla egy híradótekercs, amelyen egy washingtoni ház kertjében interjút ad; talán még sose volt ilyen gyönyörő szép. Ha hajlandók vagyunk elfogadni az érzelmek logikáját, akár azt is mondhatjuk, látszik rajta, hogy szerelmes, amint lassan és 242 vontatottan, mélységesen és bőbájosán nagy zavarban válaszolgat a kérdésekre. Szórakozottnak látszik, mintha nem is a záporozó kérdések foglalkoztatnák, hanem a Millerrel töltött szép órák emlékén merengne. No persze, hisz valószínőleg tele van nyugtatókkal. Meg kell szoknunk, hogy Marilyn életérıl szólva mindig két életben kell gondolkoznunk. Abban az esztendıben még egyáltalán nem volt elképzelhetetlen, hogy a sajtó akár egy filmsztár ellen is hadjáratot indítson nyíltan vállalt baloldali kapcsolatai miatt; következésképp az, hogy összeköti a sorsát Millerével, hısnıvé avatja Marilynt. Ekkor ragadja meg személye az amerikai értelmiség képzeletét; kelletlenül bár, de kénytelenek számba venni azt az eshetıséget, hogy Marilyn talán korántsem csak mozicsillag, hanem egyúttal jelentékeny közéleti személyiség is - méghozzá újfajta közéleti személyiség! Nagyon messzire azért persze óvakodnak elmenni e tekintetben — majd csak a halála után. Minthogy azonban az európai értelmiség leesett állal szemléli a jelenetet - Amerika hecckampányt folytat legnagyobb drámaírója és legszebb filmsztárja ellen, mégpedig hamisítatlan neomccarthysta, gyermeteg hisztériával, és a többi, és a többi ... - diszkréten közbelép a külügy, Walter szenátor csöndben visszavonul, Miller és Monroe pedig megnyeri az elsı csatát. Miller megkapja az útlevelet. Most már meg lehet tartani az esküvıt és utazhatnak Angliába, hogy leforgassák a filmet Olivier-vel. Igy hát Marilyn felkeresi Robert Goldberget, New Haven környékének rabbiját, aki (két óra alatt!) kioktatja a judaizmus némely általános tantételére és alapelvére; Marilyn felveszi a hitet, csatlakozik a nyájhoz, majd közlik vele, hogy nincs túlvilági élet. (Mert mi egyéb volna a
reformált judaizmus legnagyobb büszkesége, ha nem az, hogy nincs túlvilági élet?) A győrőváltás szertartására a New York állam243 béli Katonahban kerül sor, Miller irodalmi ügynökének, Kay Brownnak a házában, két nappal a rögtönzött polgári szertartás után, melyet White Plainsben rendeztek sebtében, péntek este, az aznap délutáni iszonyatos sajtóértekezletet követıen, amelyet Miller connecticuti farmján tartottak. Ekkor vesztette életét Myra Sherbatoff, a Paris-Match tudósítója az ifjú pár szenzációval kecsegtetı kocsijának üldözése közben, mialatt a többi, Zolotow becslése szerint (İ is ott volt) legalább négyszáz újságíróval Milton Greene közölte, hogy húsz percet kap a filmhíradó, húszat a fotósok és harmincat a riporterek; ennyi idı jut a technikai szertartásra a connecticuti farm ful-lasztó, szárazföldi hevében, június végén, délidıben. „Puszit neki, Marilyn!" - kántálják a fotóriporterek. „Még egy felvételt, ha lehetne, a turbékoló szerelmesekrıl!" Lidércnyomás. De ha megnézzük a képeket, Marilyn boldognak látszik rajtuk. Halál, hisztéria, kongresszusi vizsgálat, a közelgı egyházi szertartás - ez az egész tohuva-bohu (hogy ezt a jó, öreg héber szót használjuk) végül is csak folytatása a zőrzavarnak, ami Marilyn reflektorfényben élt élete mindig is volt. És mégis, mindennek ellenére, milyen szépek mind a ketten ezeken az esküvıi képeken! A komoly és megfontolt Arthur Miller botránykı a barátai szemében már amióta visszajött Renóból: órákig üldögél Marilynnel összegabalyodva. Mint két indiai szobor, szüntelenül simogatva egymás törzsét, kezét és lábát, sıt nemi szervét, majdhogynem mindenki szeme láttára, ami kockázatos dolog ennyi cinikus ember között, ám ezzel a hıs és a hısnı külön-külön és egybehangzóan kinyilvánítja mintegy a világnak, hogy bármennyire professzora is a testi szerelemnek Marilyn, s bármily elemista is ebben a drámaíró, a szeretet isteni mővészetében egyenrangú társak. Szeretik egymást és a szexuális termodinamikában 244 ez az egyensúly egyetlen törvénye. Áldozatul dobják a múltat a jelen tüzébe. Miller arany jegygyőrőt vesz Marilynnek, és ezt véseti bele: A-tól M-nek, 7956. június. Most és mindörökké. Izzó válasz a remény és bizalom ki tudja miféle érzelmeire, amelyeket szívébıl dörömbölni hall. Lássuk a Bőnbeesés utánból Quentin és Maggie párbeszédét esküvıjük napján: MACCIE:... azt mondtad, hogy szeretnünk kell, ami megtörtént,
nem igaz? Még a rossz dolgokat is. QUENTIN: Egyetlenem ... egy eset, önmagában, nem fontos; az a fontos, amit leszőrtél magadnak belıle. Akármi történt is veled, te ezt szőrted le belıle és én ezt szeretem. Néhány sorral késıbb Maggie ezt mondja: „Lesznek, akik majd kinevetnek téged." QUENTIN: Most már nem, drágám. İk is látni fogják, amit én látok. MACCIE: Mit látsz? Mondd meg nekem! (Kitör belıle.) Mert azt hiszem ... valaha szégyelltél, ugye? QUENTIN: Szenvedni látlak, Maggie, s amint a szenvedésedet megláttam, minden szégyenem elmúlt. MAGGIE: Te ... szégyenkeztél? QUENTIN (nehezen): Igen. De te gyızelem vagy, Maggie ... Hidd el, drágám, olyan vagy nekem, mint egy zászló, egyfajta bizonyíték, hogy az ember mégiscsak gyızhet valahogy. Ez a csatakiáltása. Mert aligha maradhat meg az ember baloldali drámaírónak, ha nem hisz abban, hogy a mélybıl érkezıkben van elegendı jóság ahhoz, hogy gyızedelmeskedjenek, meg elegendı erkölcsi alap, hogy meg is érdemeljék a gyızelmüket; igen, Marilyn Miller testet öltött hitvallása, hiszen Marilyn - áldott nevő hısnıje - a nép leánya. így lesz Marilyn az az igen, amely végre fölválthatja Miller elveszett meggyızıdését. Miller persze, mint elıtte is már megannyi drámaíró, túlságosan összetett jellem, nem fér el egyetlen, összhangzó képben. Mellesleg például gyakorlatias lélek is, aki mélyen belemerül a kimenı és bejövı 245 pénzek tanulmányozásába. Az élet több, mint csupán szenvedélyek megvallása, s nem csupa szerelmi szaitó a múlt szakadéka fölött. Miller egyre a Marilyn Monroe Productions felıl faggatja Greene-t, a részletekrıl, az elképzelésekrıl, a pénzügyekrıl, a tervekrıl, a nehézségekrıl kérdezısködik, mígnem egyszer Greene rászól, hogy „Te csak legyél férj! A céget pedig bízd Marilynre és rám." Nem, Miller és Milton között nincs szerelem elsı látásra, de Miller meg Paula és Lee Strasberg között sincs. Az esküvın Lee Strasberg vezeti fel az arát, de Arthur, aki egyelıre még megtartja magának a véleményét, nem nézi jó szemmel az Actor's Stúdiót és Strasberg tanítási módszerét, amely „titokzatos embereket" csinál a színészekbıl és „titkos mesterséget a színészetbıl (holott) nincs ennél nyilvánosabb mővészet". Tanúi lehetünk elsı találkozásunk egy apró eseményének. A színhely Strasbergék lakása,
még az esküvı elıtt; gondolhatjuk, hogy Marilyn mennyire izgatott. Ámde minden balul üt ki. Marilyn egy különleges hanglemezt hoz szóba - Woody Herman játszik rajta Stravinskyt -, amelyet Lee Strasberg tett fel neki egyszer. Arthur is szeretne osztozni az élvezetben és Strasberg leforgatja neki a lemezt. Csodálatos, mondja Arthur, hol lehet megkapni? Sehol, feleli Strasberg. A lemez egyedi darab. Erre Arthur jobban szemügyre veszi. Rajta a gyártó cégjelzése. Talán nehéz megszerezni, veti ellen, de semmiképpen sem lehet egyedi darab. Pedig egészen biztosan az, mondja Strasberg - elvágva a további vitát. Miller számára nyilvánvaló, hogy Strasberg a saját hence-gése csapdájába esett, mivel valamikor azt mondhatta Marilynnek, hogy a lemez egyedi darab. Nem, nem mondhatni, hogy Miller és Strasberg az elsı látásra megkedvelték volna egymást. Mégis, nászútra együtt utaznak el mindahányan; Angliába, A nagyherceg és a táncosnı forgatására, 246 Millerek, Greene-ék és Strasbergék. Micsoda trojka! Strasberg egyébként Greene-nel sem jön ki jobban, mint Millerrel. Fél évvel korábban, amikor Milton kikérte a véleményét arról, hogy Olivier-re bízzák-e a férfi fıszerep mellett a film rendezését is, Strasberg langyosán csak annyit kockáztatott meg, hogy „jó ötlet". Greene ezt úgy értelmezte, hogy nyomban táviratozhat Olivier-nek és konkrét ajánlatot tett. Félreértés volt, mint ebben végül megegyeztek, de vajon ki tudhatná bizonyosan, magát Greene-t is beleértve, hogy nem azzal az önmaga elıtt is titkolt hátsó szándékkal küldte-e el azt a táviratot, hogy ezzel eleve elejét vegye mindenféle alkudozásnak, arra az esetre, ha netán Strasberg azzal a gondolattal játszadoznék, hogy kihasználva az alkalmat, most megrendezi élete elsı filmjét - vagy talán inkább Olivier-t akarta így lekötelezni, esetleges további filmekre gondolva? Ki tudja? Mindenesetre, az üzleti életben nem annyira az árulások, mint inkább a tisztázatlanságok mérgezik meg az emberek viszonyait. Marilyn úgy utazik, ahogy a magafajta királynık szoktak. Ó, Zelda árnya! Millerek huszonhét darabból álló poggyásszal utaznak Angliába (amibıl csak három Arthuré - ı végsıkig kitart az elvei mellett, akárcsak Berry Goldwater). Összesen 1500 dollárnyi túlsúlyt fizetnek, amibıl 1333 dollár és 33 cent esik Marilyn csomagjaira. A repülıtéren, New Yorkban és Londonban is, újságíróhad vár rájuk. Guiles azt írja a könyvében, hogy amikor a várócsarnokból a géphez vezetik ıket, Millert már nem sok választja el az idegösszeomlástól: „ismeretlen kezek ragadják ıket karon... nem kapnak levegıt a tömegben... a hangok érthetetlen morajjá
247 olvadnak össze ... egy kicsit olyan az egész, mint a vízbefúlás". Ez a gyötrelem látszik is Miller arcán a fényképeken. Szája szegletében kısárkány mosolyának ránca. S tekintve a sárkány szigorú életelveit, ez a reklámgyilkos ábrázat ezentúl már örökké ilyen marad. A legjobban pedig akkor fog szenvedni, amikor majd egyszer csak azon kapja magát, hogy iparkodik mindebben még örömét is lelni. Mintha szántszándékkal kínozni akarná magát, amirıl Richard Nixon jut az ember eszébe, amikor rendelésre próbál kedélyes lenni. A londoni repülıtéren Sir Laurence Olivier és neje, Vivien Leigh fogadja ıket. Egy fényképészt letapos a tömeg. Viszi ıket a harminc kocsiból álló autókaraván Eghambe, a windsori királyi palota parkjához tartozó „tekintélyes mérető birtokra", amelyet számukra béreltek ki. Falusi házra, „cot-tage"-ra számítanak, ehelyett valóságos kastély várja ıket. Megnyugtatásul közlik velük, hogy Angliában „cottage"-nek hívnak minden olyan építményt, amelyben egyetlen család lakik. Az angol sajtó merı bambaság. Az egyik londoni hetilap Marilyn Monroe-különszámot ad ki, ami olyan megtiszteltetés, hogy Erzsébet királynı koronázása óta még senkinek sem jutott osztályrészül. „Marilyn itt van közöttünk" - írja a londoni Evening News. „Itt jár-kel, beszél és lélegzik közöttünk. És tényleg olyan gusztusos, mint egy tál tejszínhabos eper." A Hét év vágyódás pontosan olyan sikert aratott Angliában, amilyen várható volt Angliában, ahol sok-sok férfi magára ismerhetett Tom Ewell alakjában. Millertıl magától értetıdıen mindenki azt várja, hogy legyen okos, lenyőgözı, finom szavú és romantikus - hiszen végtére is ı az a daliás lovag, akinek volt bátorsága harcba szállni azzal az átkozott McCarthyval. Anglia felkínálja nekik a püspökfalatját. 248 Marilynt fölkérték, legyen védnöke egy jótékony célú krikettmeccsnek Tichbome Parkban, meghívták, kóstoljon bele Arán szigetének sziklaszirtektıl ırzött magányába; a skóciai kötöttáru- ipar olyan kézi kötéső kasmír pulóver—kardigán kollekcióval lepte meg, amely egy életre elegendı; egy galeri sült halra és rósejbnire invitálta Penge-be, London egyik külvárosába. De az egész csak komédia. Milleréket osztálykorlátok szorongatják Angliában. Az angol kiejtés, Oli-vier-é kivált, szükségképp minduntalan az eszükbe idézi, hogy Marilyn majdhogynem nyomortelepi prolilány, Arthur pedig egyszerő brooklyni gyerek. Elsı sajtóértekezletén Marilyn csupa olyasmit mond, amit nem volna szabad. Az angoloknak mindegy, hogy a
nı okos-e vagy üdítıen bugyuta, de el kellene döntenie, hogy a kettı közül melyiket óhajtja alakítani - Marilyn ehelyett nagyképősködik. „Még most is Chanel «No. 5»-ben alszik?" „Mivel most Angliában vagyok, mondjuk, inkább Yardley Lavenderben." Ámde ez nem csapja meg balzsamos fuvallatként az angol orrokat. Mint amikor valaki a Notre Dame-ban akar harcosan kiállni a katolicizmus mellett - ilyet már hallottak eleget. „Megmondaná, hogy mi az ízlése zenében?" „Hát, szeretem a jazzt, például Louis Armstrongot, és szeretem Beethovent." „Á, Beethovent?"- Szinte hallja az ember a fuvolá-zó anglikán orrhangokat. -„És mondja, Miss Monroe, hányadik Beethoven-szimfónia a kedvence?" Marilyn kétségbeejtıen amerikai választ ad. „Jaj, a számokkal olyan hadilábon állok." Aztán megpróbál javítani. „De ha hallom, ráismerek." Végzetes hiba! Angolokkal csak úgy lehet üzletet kötni, ha az ember az egész árutételt szállítani tudja. Nem tőrik, hogy a beszélgetés az egyik befejezetlen témáról a másikra szökelljen. Miller viszont kétségbeejtıen merev. Az ı fagyos-ságának sincs nagyobb sikere az angoloknál. Ha vacogni akarnak, erre a célra ott vannak a várkasté249 lyaik. Egy londoni barátjuk azt mondja Zolotownak Millerrıl, hogy olyan volt, „mint egy mélyhőtött hal". Kitérnek az elıkelı estélyekre szóló meghívások elıl és senkit sem hívnak vissza. A kezdet tehát pocsék. Kisvártatva további bajok is jelentkeznek, Olivier utálja a a Módszert. Hol van most Milton Greene, aki kitalálta, hogy vele kell rendeztetni a filmet? Olivier alighanem a coquelini iskola legnagyobb alakja az egész földkerekségen. A színész tanulja meg a házi feladatát és a felvételre tökéletesen kidolgozott jellemábrázolással jöjjön. Az ember nem vájkál holmi mélységekben, hanem alakít. Eli Wallach egyszer elvitte Olivier-t az Actor's Stúdióba, hogy megmutassa neki a Módszert a gyakorlatban. Már akkor úgy nyilatkozott róla, hogy a vak is láthatta, ez a színpadi forradalom Sir Laurence nélkül fog lezajlani. Különösebb túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Anglia férfi és nıi népességének java része jó színvonalú amatır színjátszó, akinek a kisujjában van az egész coquelini iskola. Az angol ember szerepe megalkotásában éli le az életét és kívánságra bármikor elı tudja adni a produkciót. Nem úgy, mint a fara-gatlan amerikaiak, akik botladozva
keresik a lényeget, és mások könyörületességébıl várják a megoldást. Elképzelni sem lehet ennél hátrányosabb helyzetet Marilyn számára. Ez a nı valóságos megsemmisítı tábor, aki milliószám irtja munkatársainak agysejtjeit és krematóriumban emészti el a türelmüket - Tony Curtis szerint olyan érzés volt megölelni, mintha Hitlerrel csókolózna az ember, Olivier pedig azt mondja róla Milton Greene-nek, hogy „visítani tudna" tıle. Tovább rontja a helyzetet, hogy a trojka se nagyon húzza Marilyn szekerét. Milton Greene olyan Olivierhez, mint a selyem meg a bársony, Millert pedig lehengerli az angol fölény és titokban a kelleténél sokkal, de sokkal jobban tiszteli Sir Lau-rence-t. Strasberg viszont megbújik mérföldekre a 250 stúdiótól, és csak a biztonságos londoni hátországból lövöldöz harminc és feles kaliberő nehéztüzérségi kiáltványokkal. „Nem értem, miért mondja, Olivier, hogy sok baja volt Marilynnel" - jegyzi meg évekkel késıbb. „Szerintem inkább Marilynnek volt sok baja Olivier-vel", de hát Strasberg elavult löveg az efféle háborúkhoz. Noha Josh Logan, a producer számtalanszor figyelmeztette Olivier-t, hogy ne legyen türelmetlen Marilynnel, ne emelje fel a hangját, ne várjon tıle „fegyelmezett színpadi magatartást", és Olivier meg is ígéri neki, hogy „takarékra állítja magát", valószínőleg már a forgatás megkezdése elıtt úgy érzi, hogy méltatlan helyzetbe került. A The Sleeping Pr/nce-et egyszer már megrendezte, színpadon, Vivien Leigh-vel a fıszerepben, vagyis a filmet feltehetıleg inkább csak az anyagi haszon kedvéért vállalta el, nem pedig Marilyn Monroe szakmai dicsıségéért. Mon-roe-ban viszont dolgozik rejtett sznobság, amely annak idején arra késztette, hogy komolyan fontolgassa, ne menjen-e el Monaco hercegnıjének, és most érthetıen lázba jön attól, hogy a szakma fejedelmével játszik együtt titokban úgy érzi, ez ıt is királynıvé teszi! Mostani nemes becsvágyából is lemérhetjük, micsoda hatalmas, várkastélynyi őrt hagyhatott benne az árvaház - és akkor jön Olivier, és süt belıle az ellenszenv, amit képtelen magába fojtani, hiába figyelmezteti Logan, hogy legyen tekintettel erre a kis elkényeztetett tündi-bündire, erre a vadmacskára, meg a Módszertébolyra, meg az amerikai pénzre, a senkiházi, jöttment Millerékre, az emberevı szörnyeteg Strasbergékre. Sir Laurence kiborul és mindjárt a munka elsı hetében fejedelmien romba dönti Miss Monroe lelkét, amikor azt mondja neki, „Na, jól van, Marilyn, akkor most csináld úgy, hogy szexi legyél". Akárha egy apácának mondaná, hogy lépjen nemi kapcsolatba Krisztussal. 251
Olivier egyetlen mozdulattal feltárta, hogy a co-qüelini iskola és az Actor's Studio messzebb van egymástól, mint az Atlanti-óceán két partja. Coque-lini józan ésszel szemlélve semeddig sem tart, amíg az ember szexire veszi magát. Rajta, mindent bele, ha már egyszer megáldott vele az Isten! És a többé-kevésbé névtelen angol színészek kuncogva lesik Marilynt. Erre vártak, hogy beinduljon a szex-gép. Hanem a Módszer szerint az ember nem veszi magát szexire. Marilyn felhívja a Londonban idızı Strasberget. A hangja szinte perzseli a vonalat. „Mondd, Lee! Hogy kell az embernek szexire venni magát? Mit kell csinálni, hogy az ember szexi legyen?" Marilyn vigasztalhatatlan. Olivier szétszaggatta a lét hajszálgyökereit és egyúttal elárulta, hogy titokban lenézi Marilynt. Csak Balzac, azzal a szenvedéllyel, ahogy a burzsoát gúnyolja, aki hamis nemesi címet vásárol magának, csak ı tudná ábrázolni Marilyn dühét. Nem marad adósa Olivier-nek, most ı következik. Majd megtanulja ez a rosszcsont angol pubi, hogy a szexiség nemcsak holmi kis marinírozott bi-zsergés, ahogy ı képzeli, hanem az egész nı egész lényének a kibontása, mégpedig a szerep egészébıl: Marilyn elhatározza, hogy megbetegszik. Greene gyorsan ráparancsol a színészekre, hogy ne kuncogjanak, valahányszor Marilyn megjelenik, mire válaszképp, amint megpillantják, gyásznéppé alakul az egész szereplı gárda. Alig egy-két nap és mindenkit megszáll az ismerıs szorongás: vajon két órát késik-e a forgatásról vagy négyet? Reggelenként befut Miller telefonja, hogy Marilyn nem érzi jól magát. Az az igazság, hogy Marilyn újra marékszám szedi az altatókat. Arthur most ismerkedik az örvénnyel. („Jaj, a számokkal olyan hadilábon állok.") Éjszakák telnek el úgy, hogy Marilyn szemhunyásnyit sem bír aludni. Közben egyre nı a számolatlanul szedett tabletták száma. Aztán 252 a hazárdjátékos dilemmája: beszedjen-e még néhány tablettát és aludjon egy-két órát, amitıl kábul-tan fog tántorogni a másnapi forgatáson vagy várja ki álmatlanul a reggelt és aztán serkentıkkel próbáljon nekivágni a munkának? Vagy bliccelje el a munkát és hagyjon ki még egy napot? A férje vele vir-raszt. Máris mutatkoznak az elsı jelek, hogy feslıben a kötél, amelyen a vödör - és benne Marilyn - nap mint nap a kútba ereszkedik. Jogos a kétely, hogy még most is csordultig van-e szerelemmel Miller, vagy már dühítik a felesége szokásai. Miller nagyon becsvágyó ember. A maga módján legalább annyira, mint Marilyn, és ha Marilyn a coquelini iskola neveltje volna - micsoda apróságokon múlik az ilyesmi! —, és képes volna teljesíteni a feladatát annak rendje és módja
szerint, akkor bizonyára nagy jövıje volna a kapcsolatuknak. Annak idején, amikor az útleveléért harcolt a washingtoni hatalmasságokkal, nyilván nemegyszer megfordult a fejében, hogy nincs az az országos hivatal, amit ı ne tudna méltón betölteni. És a közönség is annyira szereti ıket! Csakhogy évek megfeszített munkája után, Miller mostanában kevesebbet ír, mint valaha. Istene, testıre, titkára és cselédje a feleségének. Régi barátai, akik eddig a legmélyebb tisztelettel néztek rá, most borzadva nézik, amint Miller Marilyn újságkivágásait ragaszt-gatja a kritikák győjteményébe, és fényképek kiválogatásánál asszisztál. Greene azonban jobban átlátja a helyzetet és megszagolja, hogy Miller azért merül bele a filmszakma minden apró részletébe, mert át akarja venni az ı szerepét. Mégis, mennyire idegesíthetik Millert a felesége végtelen vargabetői, míg akár a legegyszerőbb dolgot is kimondja valahára. Már nagyon érti, micsoda csapásokat tud mérni Marilyn az ellenfeleire titkos háborúkban. Miller nem tehet róla - önkéntelen rokonszenvet érez Olivier iránt. Rendes, becsületes, 253 és szerelmes zsidó ember, levelet ír hát Marilynnek „a pokolból" és úgy rendezi a dolgokat, hogy véletlenül a felesége kezébe kerüljön az írás. (Alighanem azt reméli, hogy ez majd ismét a kellı irányba fordítja az asszony szerelmes szívét.) Amikor Marilyn elolvassa ezt a néhány sort (Miller az íróasztalán hagyta), megint csak Strasberget hívja fel telefonon, aki (Guiles szerint) így emlékezett vissza az esetre: Olyan felindultan mesélte, hogy nehéz volt kivenni, mit is olvasott tulajdonképpen abban a jegyzetfüzetben, de Strasberg sértıdöttséget érzett a hangjában. „Valami olyasmi, hogy Arthur mennyire csalódott bennem. Hogy olyan voltam, mint egy angyal, de most már kezdi azt hinni, hogy tévedett. Meg hogy az elsı felesége elárulta ıt, de amit én tettem vele, az még ennél is rosszabb. És hogy Olivier-nek az a véleménye rólam, hogy hisztérikus kis szajha vagyok, és hogy ı erre nem tud mit válaszolni neki." Évekkel az események után Strasbergék természetesen esküsznek rá, hogy ez az epizód „hintette el Marilyn pusztulásának magvait". Éppily természetes, hogy Miller szemében viszont ez az eset egy csupán a sok egyéb, hasonló epizód közül. Marilyn, aki minden pillanatban kész volt, hogy átlépjen a múlt ha-lottain, a válás után úgy mesélte az esetet, hogy Miller ıt „lekurvázta". Miller egyébként a Bőnbeesés uíánba is beleírta az epizódot, ott ez áll a levélben: „Az egyetlen ember, akit valaha szeretni fogok, a lányom. Bárcsak megtalálnám a halál tisztességes módját!" Micsoda lidérces idık várnak most Millerre! Marilyn az egész életét ebben
a pokolbéli katlanban töltötte, Arthur azonban nem szokott az ilyesmihez. A forgatás hiányzások, idegösszeomlások és csıdök közepette folyik. Olivier maga is közel jár ahhoz, hogy összeroppanjon. A dolog iróniája, hogy ha az ember megnézi A nagyherceg és a táncosnıt, azzal az érzéssel jön ki a moziból, hogy a film jobb, semmint ilyen elızmények után várható volna, ám csak 254 azért, mert Monroe káprázatosán játszik benne - hát mégis vannak csodák? Dame Sybil Thorndike, aki az özvegy anyakirályné szerepét alakítja, a film elkészülte után egyenesen azt mondja: „Azt hittem, Marilyn nem fog hatni, hiszen olyan semmi kis színésznı, de amikor megláttam a vásznon... istenem, de még mennyire, hogy hatott! Reveláció volt. Mi, színpadi színészek hajlamosak vagyunk mindent túljátszani. İ éppen ellenkezıleg. Eszményi filmszínésznı, mondtam magamban. Azóta még sok filmjét megnéztem, és mindegyikben ugyanolyan - tökéletes." Azonkívül pedig bőbájos is. Milton H. Greene csakugyan zsenije a sminkelésnek. Soha még ilyen csodálatosan nıies színekben nem pompázott Marilyn; színei az angol kertek árnyalatait idézik. Leheletnyi szín sincsen az arcán, amely ne valamely virág szirmára emlékeztetne. Az ajka rózsás, orcáján a könnyeddé lágyított pír megannyi változata. Hajában levendula árnyak bújócskáznak. Ez egyszer ismét az övé a film minden kockája. Természetesen Olivier sem tud másmilyen lenni, mint remek. Igazi nagy színészként mesterien és végleges érvénnyel formálja meg a balkáni nagyherceget. Beszéde, kiejtése ezernyi virtuóz mutatvány, és mivel mutatványait mindig egyéb virtuozitásokba ágyazza — hiánytalan a kártyapakli. Csak az a baj, hogy magánszámokat ad elı. Úgyhogy az ember nem hiszi el neki, hogy szerelmes Monroe-ba. (Sıt, akkor a leghitelesebb, amikor felhorkan, hogy „Egy rinocérosznak több érzéke van a comme il faut-hoz, mint ennek a nınek!") Amivel persze akaratlanul is a darab cselekményének agyafúrtságát hangsúlyozza. Aztán eljön a nap, amikor Paula Strasbergben felbuzognak „a szeretet és féltés zuhatagai", és támadásba lendül. Közli Olivier-vel, hogy szerinte mesterkélt a játéka. Hamarosan kitiltják a forgatás színhe255 lyérıl, aztán hazaküldik Angliából. (Olivier valahogy nem képes megbarátkozni Monroe-nak azzal a szokásával, hogy ıt faképnél hagyva elvonul Paulával konzultálni.) Csakhogy Mrs. Strasbergnek azért törték be
a fejét, mert hő maradt Marilynhez. És ettıl kezdve Marilyn élete végéig Paulával dolgozik. Közben Milton Greene is megkapja a magáét. Marilyn szemszögébıl nézve ı a film producere, viszont nincs semmi beleszólása mővészeti kérdésekbe. Az irányítást Greene mindenestül Oliviemek engedte át! Hogy mennyire haragszik rá ezért meg másért Marilyn, valamint hogy Arthurral egymás közt hogyan beszélhetnek Greene-rıl, az nyomban kiderül, amikor Milton Greene, a maga szakállára, bejelenti az angol sajtónak, hogy a Marilyn Monroe Productions örömmel alapítana angliai leányvállalatot, Angliában készítendı filmek finanszírozására. Miltonnak nyilvánvalóan sejtelme sem volt róla, milyen indulatokat táplál ellene Marilyn. Alighanem azért, mert a filmcsillag nem sokat árult el neki ezekbıl az érzelmeibıl. Miller felhívta Creene-t, de a dühtıl annyira üvöltött a kagylóba, hogy Creene csak kivehetetlen bömbölést hallott. Emlékei szerint ingerülten így válaszolt: „Ha beszélni akarsz velem, akkor légy szíves és beszélj, ne pedig kiabálj. Az üvöltözésedet nem vagyok hajlandó végighallgatni." Minthogy azonban az üvöltés folytatódott, Creene lecsapta a kagylót. Nem kétséges, hogy Milton Greene ekkor felmérte: a Marilyn Monroe Productionshoz főzıdı kapcsolata a végéhez közeledik. Szegény Greene, mibe keveredett! Még Olivier küldöncének szerepét is kénytelen volt magára vállalni, neki kellett tudtul adni Paula Strasbergnek, hogy számőzetésre ítéltetett. Ráadásul, valamikor ezekben a csatározásokkal cifrázott hetekben, Monroe hívatja New York-i pszichiáterét, ami további egy héttel föltartja a forgatást. Ha kíváncsiak vagyunk, milyen viszonyban voltak 256 egymással a stáb tagjai Paula Strasberg számőzetését megelızıleg, Zolotowra kell hagyatkoznunk. És ha valamelyik forgatási epizód hihetetlennek tőnnék, akkor biztosak lehetünk benne, hogy szóról szóra megfelel a valóságnak. Egy nap, amikor Monroe megint minden tekintetben elviselhetetlenül lassú volt, Olivier valami megjegyzést tett, hogy kicsit gyorsítani kellene a tempót. Amire Mrs. Strasberg azzal válaszolt, hogy „Kérem, ne sürgesse Marilynt. Végtére, Chaplinnél nyolc hónapig is eltartott egy forgatás." Olivier Monroe-ra pillantott, aztán Monroe-ról Mrs. Stras-bergre, majd Creene-re. Egyetlen szót sem szólt. De az arckifejezésébıl látszott, hogy soha életében nem hallott még ilyen gyomorémelyítı kijelentést, mint ez a párhuzam Monroe és Chaplin között. Olivier azonban téved. A brit sznobizmus ismét birodalmakat épít.
Valamennyi érintett fél a győlölködés felhıjében éri meg a forgatás végét; az utolsó nap Marilyn kis beszédet intéz a stábhoz: „Remélem, meg fognak bocsátani nekem. Nem tehetek róla. A forgatás egész ideje alatt nagyonnagyon beteg voltam. Nagyon szépen kérem, ne róják fel hibámul." Aztán bemutatják a királynınek. De már ez se sokat számít. Már elveszítette az angol sajtó rokonszenvét. Fintorogva, rosszindulatúan búcsúztatják. Nem tudta megértetni magát az emberekkel, nem tudta azt, amit Winston Churchill tudott; hogyan kell sült halat és rósejbnit enni az egyszerő londoniakkal. Millerek hazautaznak Amerikába. Talán már fosz-ladozik az álom, hogy hosszú és boldog házasság vár rájuk. Az ember szívesen látna valami fényképet, hogy milyen arcot vágott Olivier, amikor elbúcsúzott tılük. 257 Greene-ék Sutton Place-i lakásába térnek visz-sza; idejüket így New York és Miller con-necticuti farmja között osztják meg. Leáll a mindennapos reklám zakatoló futószalagja. Most végre olyasféle életet élnek, amilyennek Miller képzelte magának valamikor régen a házaséletet. Évekkel utóbb Miller úgy emlegeti ezt az ıszt, telet és tavaszt, meg az Amagansettben együtt töltött nyarat, mint közös életük legboldogabb korszakát, s noha ez ellentmond Strasbergék véleményének, akik szerint a házasság ekkor már végzetes sérüléseket szenvedett attól, hogy Marilyn Eghamben megtalálta Miller jegyzetfüzetét, mégiscsak okosabb talán, ha tudomásul vesszük, hogy ezúttal a szerelem is az orvostudomány szolgálatába szegıdött, hála a házasságnak. Ettıl kezdve egy ideig Miller olyan odaadó orvosa Marilynnek, amilyen több nem volt egész életében, Marilyn pedig viszontszereti Millert - úgy, ahogy egy jóravaló keresztény lány egy zsidó orvost szerethet. Mindent megteszek a gyógyulásodért! Miller valamennyi korai darabjában felismerhetı egy és ugyanazon progresszív eszme: a társadalom bajai az emberellenes eszméktıl megfertızött lelkek betegségébıl származnak. Ezeket a beteg lelkeket a legeredményesebben a szív meggyógyításával lehet újra egészségessé tenni. És Miller nagyon szerette Marilyn szívét. Nagyon sokatmondó, hogy Paula Strasberg, amikor közvetlenül A nagyherceg és a táncosnı után (vagyis közvetlenül Egham után) New Yorkban meginterjúvolták, nem restellte azt mondani, hogy „még soha életemben nem láttam olyan gyöngédséget és szerelmet, amilyet Arthur és Marilyn érez egymás iránt. És mennyire ragaszkodik a férje Marilynhez! Azt hiszem, nem tudok még egy nırıl, akit férfi ennyire tisztelne". Úgy látszik, Eghamben mégse dılt össze minden.
258 Az igazság ezzel szemben az, hogy hol jó, hol meg rossz napok követik egymást az életükben. Ahogy az minden házasságban történni szokott, Angliában Marilyn csalódott Millerben. A Bőnbeesés utánban Maggie így kiált rá: „Ordítva kellett volna odamenned! Ehelyett te udvarias és megértı voltál ..." Greene megjegyzése: „Marílynnek führerre volt szüksége, aki majd elbánik Olivier-vel, de csak alkuszt kapott helyette." Nem, Marilynnek semmi szüksége sem volt Miller éleslátására, amellyel meg tudta világítani a mővészi alkotás folyamatának bonyolultságát. Ebbıl a szempontból nézve Arthur csakugyan kudarcot vallott Angliában, s Eghamben még áruló is lett. A házasság azonban aligha múlt ki. De Marilynnek gyógykezelésre van szüksége. Belebetegedett a fenyegetıen felhalmozódó kikúrálatlan, múltbéli nyavalyákba, abba, hogy sose-szeretett férfiakkal kellett közösülnie, s abba, hogy sose lehetett azokkal, akiket szeretett, a saját hazugságaiba és azokba a hazugságokba, amelyeket mások terjesztettek róla, a megbosszulatlan megaláztatásokba, amelyek kiéhezett skorpiókként szunnyadtak nyughatatlan testében. És ami még ennél is súlyosabb! -a kibírhatatlan családi terheltségbe, meg a tulajdon kizsarolt idegeibe. Ráadásul pedig még ott volt a vágy, hogy valahára nyugalmat leljen valamely végleges személyiségben. (Még az utolsó /./fe-interjúban is azt mondja majd, hogy „soha a munkámon kívül más talajt nem éreztem a talpam alatt ... Hogy szépítgetés nélkül fogalmazzak: úgy érzem magam, mintha egész felhıkarcolót építettem volna, csakhogy alapok nélkül".) Marilyn ismerte a szex fıvárosának, Hollywoodnak legdaliásabb szexatlétáit is, Miller pedig, legalábbis ha rossz formában volt, legföljebb csak gátlásos brooklyni családapa lehetett, Monroe mégis szerette Arthurt. İ az elsı ember az életében, akire személyiséget alapozhat, általa lehet 260 az a Marilyn Monroe, aki Arthur Miller felesége. Ez önmagában akkor boldogság a számára, hogy képes elhitetni Millerrel - akkor legalábbis hogy „soha életemben nem volt még nálad jobb szeretım", ami természetesen nélkülözhetetlen a házasság fenntartásához. A „legjobb szeretı" persze semmihez sem viszonyítható fogalom. Sok férfi és nı életében az egyik szeretı követi a másikat, és sorra mindegyik „a legjobbnak" tetszik, a legjobbnak (mármint) a szexualitás valamelyik vetületében: márpedig van vagy húsz különféle vetülete. Aligha volna természetellenesnek mondható, ha például amiért valamiféle talán még soha nem tapasztalt gyengédséget érez Miller iránt, úgy vélné, hogy ez a
gyengédség a legjobb a szexben, amiként azelıtt a hitelesített szexuális csúcsélmények minél nagyobb számáról hitte - tanú rá dr. Kinsey! -, hogy a legjobb az egészben; máskor meg talán úgy érezhette, hogy a szerelem magasfeszültségő elektromos kisülés, amiben az a legjobb, amikor a szikra fellövell a szexualitás rázkódó koronájú fájának sztratoszférájába; megint máskor a szabadság édes íze (a közösülés szabadságáé!) volt a legjobb; bármi lehet a legjobb: ajak, illat, bır, bármi - nincs olyan mérce, amely megakadályozhatná az embert abban, hogy mindig épp a pillanatnyi szeretıjét tartsa a maga számára a szex maximumának. Csakhogy mindeközben mindannyian öregszünk is - ezt a csekélységet szintén számításba kell venni! Az ember persze arra is képes, hogy a szexuális múltját szintén magával hozza a jelenbe (erre Miller is céloz a Bőnbeesés uíánban), de ez meg azzal jár, hogy csak akkor tudjuk meggyızni magunkat arról, hogy a jelenlegi szeretınk ér annyit, mint az összes eddigi együttvéve, ha közben magunk is gyarapodtunk, azaz idıközben bölcsebbek lettünk, szellemesebbek vagy legalább lélekben növekedtünk. Ami elmúlt, azt át 261 kell lépnünk - ha testünkben nem tudjuk, akkor legalább érzelmeinkben. Elvetve minden önsajnála-tot, az érzelemnek át kell törnie magát a múlt bánatán; az embernek mindig újabb kincseket kell találnia a szívében - ami nem kis feladat! Nemigen van rá bizonyíték, hogy ık ketten valaha eljutottak volna ebbe a stádiumba. A házasság is olyan volt, mint minden egyéb Marilyn életében; mindig féligazságok között élt, amit teljes és tökéletes igazságként tukmált rá másokra. Féligazság volt az is, hogy Miller határtalanul szereti ıt. Mint egy istennıt Minthogy azonban Miller nemcsak szerelmes férfi, hanem megvannak a maga kulun, szemr-lyes igényei is, például az, hogy ne csak mások, ı is lássa valami hasznát a felesége tehetségének, valamint dolgozik benne a parancs, hogy „minél jobban írj", nos tehát, valahányszor Miller önálló személyként jelenik meg - micsoda gyászos, romantikus fogalom! - szükségképp nyomban összeomlik Marilyn féligazsága, vagy félhazugsága, mely szerint a férje határtalanul szereti ıt. Azon a helyen, ahol az imént még egy teljes és tökéletes igazság állt -alaptalanul - oda most a teljes és tökéletes tagadás kerül - éppoly alaptalanul. Miller soha nem is szerette ıt. Csak ki akarta használni. Az amagansetti napok ilyen érzelmi hullámzások görbéjét rajzolják ki. Az író, Miller doktor szerepében, 1957 nyarán éri el legnagyobb sikereit;
sokszor sikerül rávennie Marilynt, hogy hagyjon föl az altatókkal, vagy ne szedjen többet napi egy-két szemnél; néha pedig még az is elıfordul, hogy Marilynnek álom jön a szemére. Minthogy a legcsekélyebb pihenéstıl is valósággal feltámad, vannak napok, amikor kimeríthetetlen energia dolgozik benne, és hallatlanul fogékony - szerelmese legalábbis így látja. Hacsak egy virág szirmait veszi alaposabban szemügyre, Miller rajongó tekintete máris magasztalja - „Úgy 262 tudott nézni egy virágot, mintha életében elıször látna virágot" mondja Miller egy interjúban; és hogy mi volt kapcsolatukban a legmegejtıbb és a legvonzóbb, azt Miller Kérlek, ne ölj meg címő novellájában csíphetjük el, abban a részletben, amit Guiles idéz a könyvében: A víz már folyt kifelé a háló szemein, de halat még nem láttak, egyetlenegyet sem. A nı az arcához kapta a kezét, és azt mondta: „Ó, most már tudják, hogy fogságba estek!" Felnevetett. „És csodálkoznak, hogy mi történt velük!" A férfi örül, hogy a felesége tréfálkozik, még ha az asszony szeme rémülten meredt is a vízbe merült hálóra. Felpillantott a férjére és megszólalt: „Istenem, most ki lesznek fogva." A férfi magyarázatba kezdett, de a felesége tovább beszélt: „Tudom, hogy ez így van rendjén, ha ennivalónak fogják ıket. És ezeket meg fogják enni, ugye?" „Eladják ıket a halpiacon" - felelte a férje halkan, hogy a hálót kiemelı öregember meg ne hallja. „Emberi táplálék lesz belılük." „Igen" - bólintott rá az asszony, mint egy gyerek, aki végre megnyugodott. „Akkor odanézek. Már nézek is" - mondta szinte büszkén. De belül azért valami szorongatta a torkát. Lám, maris az emberi komédia gyökereinél járunk, és bizony, a látvány tragikus. Ez a nı képtelen elviselni akár egyetlen kicsi halacska halálát is, azaz, ıszintén érzékeny az élet kimúlására, arra a pillanatra, amikor megmoccan a halál elsı sejtelme, és lehatol földöntúli finomságú idegrendszere legmélyebb gyökeréig - és máris kész magát megölni, mielıtt alkalma lehetne a férfinek, hogy akaratával eltérítse az ı akaratát. Az elkövetkezı években, Marilyn gyakori öngyilkossági kísérletei idején, Miller rádöbben, hogy felesége halálsóvárgása ıt is meg fogja semmisíteni az emberek szemében. „Én vagyok a világ minden gonoszsága, igaz?" Egyik öngyilkossági kísérletekor mondja Quentin Maggie-nek: „Az öngyilkosságba mindig két ember hal bele, Maggie. Éppen ez az értelme."
263 Miller se megy a szomszédba belsı ellentmondásokért. Szerelem és szőkkeblőség, bıkezőség és fukarság gyönyörő elegye. Tüzelı vággyal közeledik feleségéhez, hogy felkínálja neki a szerelmét, amire Marilynnek oly nagy szüksége van, de az asszony eközben minden bizonnyal a tolvaj gyönyörőségét érzi, aki megrögzött fösvénytıl lop. És micsoda kincs a zsákmány! Marilyn életében elıször olyan környezetben él, amely rajong érte, kétszeresen is, elıször, mint filmcsillagért, másodszor pedig azért, mert épp Millert választotta, vagyis amiért többre tartja az értelmiséget és a színházat, mint a kapitalistákat, a profi sportolókat és Hollywoodot. Ráadásul pedig övé Arthur majdhogynem kimeríthetetlen figyelme és gondossága is - és mennyi szerelem van ebben a figyelemben! Övé a világ legtehetségesebb rabszolgája. Márpedig annyi év után, amikor mások parancsára rángtak az idegei, Marilynnek nagyon nagy szüksége van egy rabszolgára, akinek most végre ı dirigálhat. Ez azonban csak az egyik oldala Millernek. Emellett becsvágyó is, korlátolt és szőkkeblő, olyan entel-lektüel, akit a nem színházi kritikusok gyakran ócsárolnak szellemi hiányosságaiért. És Miller korántsem tart ott, hogy képes legyen szembenézni ezekkel a kritikákkal. Ehelyett inkább megerısíti régi falait. Szinte retteg minden új élménytıl, amelytıl megújulhatnának régi eszméi; így aztán Marilyn egy életre elegendı új élmény neki. Habár ezek a korlátok már akkor is gátolták a munkában, amikor még nem éltek együtt, csak most, elsı közös évük során alakult ki az az életformája, amelyben nemigen van hely az írásnak s így fölöttébb keveset írt ebben az idıszakban - késıbb még sokat fog szenvedni ezektıl a megszokásoktól. (Persze, az sem segíti a munkát, hogy különféle kongresszusi vizsgálóbizottságok még egyre zaklatják.) 264 Mindenesetre tény, hogy az elsı perctıl Marilyn pénzébıl élnek. Az ı munkájából. Ilyen körülmények között természetes, hogy Miller hízelegve dédelgeti a feleségét. És érheti-e ennél nagyobb baj Millert? Lassan szolgaösztönök alakulnak ki benne. Minthogy amúgy is jó, kispolgári orra van hatalma és befolyása minden csip-csup módon való gyarapítgatásához, az elszivárgó alkotó ereje után maradt őrt azzal tölti ki, hogy afféle cégvezetıvé, szobainassá és házi betegápolóvá képezi át magát. De túl jól csinálja. Marilyn, aki mélységesen bizalmatlan a környezete iránt, gyanakodni kezd rá. Vajon nem csak azért vette-e el, mert már nem tud írni? Vajon nem hollywoodi producer akar-e lenni titokban? Netán vele
akarja magát eltartatni? Efféle hitvány gyanúk főtik föl benne az elmebaj dinamóit. Legjobb amagansetti hónapjaikban is, Marilyn újra meg újra búskomorságba esik. Miller számára érthetetlenek ezek a rohamok. Miközben lassan kezdi már érteni a nıt a maga teljes, kiszámíthatatlan bonyolultságában, azt képtelen felfogni még, hogy ı maga éppily rejtély a felesége számára, csakhogy ez az asszony úgy van megalkotva, hogy ha titokkal találja szemben magát, belebetegszik. Ezek a rohamok új irodalmi tárgyat ugyan nem kínálnak Millernek, de azt már jól jelzik, hogy micsoda mélységek leselkednek még itt. Amagansettben kiderül, hogy Marilyn állapotos. Ám a terhesség hatodik hetében olyan fájdalmak jelentkeznek, hogy hanyatt-homlok rohannak New Yorkba. A vizsgálat méhen kívüli terhességet állapít meg. Marilynnél azonban még ez sem biztos. Sose dılt el végérvényesen, hogy terhességei csakugyan méhen kívüli terhességek voltak-e vagy mindig csak hisztérikus tüneteket produkált. Greene azt állítja, hogy volt egyszer régen egy szörnyő abortusza, ami lehetetlenné tette, hogy teherbe essék. Egy interjúban Miller is ezt állítja, de aztán lejjebb, ugyanebben 265 az interjúban mégiscsak méhen kívüli terhességet emleget. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy ezt az olyannyira elterjedt változatot alighanem maga Marilyn terjesztette el magáról. A legvalószínőbb magyarázat egy barátnıjétıl származik, aki jól ismerte Marilynt, és aki szerint rengeteg abortusza volt, szám szerint talán tizenkettı! Ráadásul mindenféle olcsó helyen — mivelhogy ezek az abortuszok jórészt még arra az idıre estek, amikor fotómodellként dolgozott, meg statisztált - vagyis az összes nıi szerveit elmondhatatlanul összekaszabolták, aminek következtében megnıtt a hajlama a méhen kívüli terhességre. Mivel menstruáció idején mindig kibírhatatlan fájdalmai voltak - „olyan iszonyatos kínjai, hogy a földön fetrengett fájdalmában" - az orvos vérzésgátló gyógyszert írt fel neki, az antibébi pirula elıdjét, ami egyúttal azt is megakadályozta, hogy teherbe essék. Marilyn azonban következésképp „hisztérikus kompenzációval folyton azt képzelte, állapotos. El tudja képzelni, hogy ez hogy ki tud készíteni valakit?" „Pesszáriummal nem próbálkozott?" „Hallani sem akart róla" - mondta ugyanez a barátnı. „Azt nem képesek az emberek megérteni, hogy Marilyn imádta a szexualitást. Talán egyetlen hét sem volt az életében, amikor ne lett volna mellette valaki. Pontosan úgy fogyasztotta a férfiakat, ahogy a férfiak szokták a nıket." „És mégis altatókra szorult." „Senki se lehet tökéletes."
Most, hogy Miller felesége, méghozzá hőséges felesége, Marilyn megoperáltatja magát, aztán újra megoperáltatja magát, hogy gyereket szülhessen, és többször is bejelenti, hogy terhes - aztán valahányszor a terhesség (akár igazi volt, akár méhen kívüli, akár csak hisztérikus képzelgés) ismét megszőnik, törvényszerően beköszönt a feneketlen búskomorság. Mintha Zanuckot igazolná, aki azt mondta róla, 266 hogy ez a nı a szex csodabogara. Majd' minden nı búskomorságba esik, ha elvetéli gyermekét - végtére is felfoghatatlan rejtéllyel áll szemben: a gyermek, ki tudja, mi okból, nem volt hajlandó megszületni gondolhatjuk hát, hogy Marilynre micsoda lavinaként gördült rá a depresszió. Az öngyilkosság titkos logikája azt sulykolja, hogy jobb a léleknek a korai halál, mint a lassú sorvadás a hanyatló évek nyomorúságában. Marilynt olyan mélységesen nyomasztja a búskomorság, hogy Miller átlépi a Rubiconját. Még soha nem írt testre szabott szerepet senkinek. Tartja magát a fennkölt irodalmi hagyományhoz, amely szerint az igazi jó színház a darabtól függ, a szöveg szent és sérthetetlen, nem szabad erıszakot tenni rajta. A nagy drámaírók témákkal jegyzik el magukat, nem pedig színésznıkkel. Mindennek ellenére most hajlandó rá, hogy forgatókönyvet írjon Marilynnek. Kallódó emberek címő novellája szolgáltatja az alapanyagot. Marilyn szemszögébıl nézve ez a forgatókönyv vagy Miller szerelmének minden eddiginél értékesebb záloga, vagy épp ellenkezıleg, egy aljas és becsvágyó koponya elsı ellenséges hadmozdulata. Marilyn kedve mindenesetre felderül, néhány napig vidám, de aztán a kórházból hazatérve visszazuhan a búskomorságba, és egyre több altatót szed. Egy nap Miller azt látja, hogy a felesége botladozva egy székhez tántorog, belecsuklik és nyomban mély álomba merül. Nehezen lélegzik. Miller ekkor hallja elsı ízben a bénuló rekeszizom nemsokára félreis-merhetetlenné váló hangját - Marilyn halk, folyamatos sivító hangot hallat légzés közben. A halál szele sivít Miller fülébe; meg sem próbál kávét fızni, nem próbálja jártatni Marilynt, pofozgatni vagy a térdhajlatát csipkedni. „Azonnali orvosi segítséget" próbál keríteni. A mőkedvelı megoldások nem illenek a jelleméhez. A közeli klinikáról gyorsan megérkeznek 267 a szakemberek - ritka az ilyen sebesség - akik speciális felszerelésükkel egykettıre feltámasztják Ma-rilynt. Miller megmentette az életét. Nem egyszer és nem kétszer kell még majd megmentenie. A baleset utáni
napokban, meséli Guiles, Marilyn határtalan szeretettel csüng Milleren, a kezét csókolgatja. Voltaképp mi az, aminek tanúi vagyunk? Vajon azt feltételezte-e Marilyn (bízva abban, hogy képes szinte beköltözni a mások tudatalattijába), Miller talán hagyja majd meghalni? És Miller megkönnyebbült pillantásának láttán, hogy mégis életben maradt, most lecsillapodott a győlölete? Lassacskán gyökeret vernek. Millernek megakad a szeme egy másik Connecticut! farmon; megvásárolják. Marilyn boldogan merül bele a ház átalakításába, elmélyülten figyeli az ácsok munkáját, miközben a férje hozzálát a Kallódó emberek átdolgozásához. Boldog napok, de Miller tudja, hogy véget érnek, amint befejezıdik a ház átalakítása. Úgy is történik; Marilyn ráun a vidéki életre, egyre többet emlegeti, hogy milyen jó volna, ha saját lakásuk volna New Yorkban. Creene-ék Sutton Place-i lakásából átköltöznek az 57. utca keleti részébe, a 44. számú ház egyik lakásába. Marilyn szemlátomást nem szereti már annyira Brooklynt, mint valaha. Most már Manhattanból nézik az East River túlpartját, Queens sziluettjének boldogtalan nyomortanyáit. Újra órákat vesz Strasbergtıl, és sok estét tölt náluk színészekkel beszélgetve. Miller csak ritkán kíséri el, de nem ellenzi ezeket az estéket. Mintha megérezné, hogy a feleségének feltétlenül szüksége van rá, hogy folyton-folyvást bélelgesse valamelyik majdan eljövendı személyiségének fészkét. Miller azt reméli, hogy - mint másokra az idegen nyelv -majd csak ráragad az ı feleségére is valami abból a kulturáltságból, amit a színészek társasága áraszt; meg így legalább benne él a New York-i módszeren 268 nevelt színészek világában, magába szívja a pletykákat, a terveket, a nagyképőséget, a cinizmust, és a divatos elképzeléseket. Valahára emberi környezetben él; ez olyan érzés lehet Marilynnek, mint a fuldoklónak, ha végre lélegzetvételhez jut. Mellesleg ebben az idıben Millert is nagy tisztelettel veszi körül. Ha vendégek jönnek a New York-i lakásába, lábujj hegyen vezeti el ıket a legfontosabb szoba ajtaja elıtt — ott ír a férje. Képzeljük el Millert, amint ül a szobájában és képtelen leírni egyetlen szót is, mert arra figyel, hogy a felesége a vendégeket pisszegi. Arról se feledkezzünk meg mindazonáltal, hogy a Milton Greene elleni per is erre az idıszakra esik; a Marilyn Monroe Productions irányítását akarják kivenni a kezébıl. Eléggé piszkos ügy. Miller bujtoga-tására ügyvédei útján Marilyn még azzal is megpróbálkozik, hogy A nagyherceg és a táncosnırıl levétesse Greene nevét. Egyébként a forgatás befejezése óta se
Natasha Lytess, se Greene a hírét se hallották Marilynnek. Greene, minthogy közvetlenül a per elıtt mondott le egy kétmillió dolláros tévéajánlatot azzal, hogy „Marilyn nincs olyan állapotban, hogy filmsorozatot vállalhasson", úgy érzi, ı igenis a szívén viseli üzlettársa érdekeit. Hiszen a kétmillió fele ıt illette volna. Azzal fenyegetızik, hogy viszontkerese-tet indít és óriási összegő kártérítést fog követelni, de aztán az inába száll a bátorsága, és beéri százezer dollárral, ami jóval kevesebb, mint amennyit Monroe ügyvédei hajlandók lettek volna kifizetni. „Engem nem haszonlesésbıl érdekelt Marilyn karrierje" -mondja szomorú méltósággal, és a háromévi közös munka után, amely mindenestül más irányba terelte az életét, visszatér eredeti foglalkozásához. Hogy ez a diadal - a szerzı személyes diadala -hozzájárult-e valamivel ahhoz, hogy a Kallódó emberek oly kiváló alkotás lett, az aligha deríthetı ki; mindenesetre Miller jól halad a forgatókönyvvel. 269 Kievickélt irodalmi depressziójából. Röviddel azután, hogy elkészül a forgatókönyv elsı fogalmazványával, meginvitálja régi barátját és szomszédját, Frank Tayiort, aki könyvkiadó és hollywoodi producer egy személyben, hogy hallgassa meg a mővet. 1958 júliusának egyik délutánján Miller felolvassa neki; és Tay-lornak nyilván nagyon tetszhet, mert azt javasolja Millernek, hogy küldje el a könyvet John Hustonnak Párizsba, mégpedig nyomban! Huston pedig egy héten belül táviratilag válaszol, hogy „zseniális". Boldogan megrendezné. Clark Gable is kap egy példányt, és ı is lelkesen vállalja. Taylor hajlandó szabadságot kérni a könyvkiadótól és vállalja, hogy ı lesz a producer. Az United Artists kész pénzelni a filmet. Egyszeriben kezükben egy szépen induló, nagyszabású produkció, és mindenfelıl bizsergetı izgalmak veszik körül ıket. Végre a beteljesülés reménye! Úgy tetszik, végre sikerült felverekedniük magukat a házasság eszményi síkjára - végre érdekes és közös feladataik vannak. Rég volt már, amikor utoljára ennyi tehetség és ennyi ünnepelt nagyság jött össze egy filmre. Aztán mégiscsak utolérik ıket a bonyodal-l mak. Mintha valami törvényszerőség volna a dologban; ha ısrégi bonyodalmak terhelik a múltat, a jövı is meghozza a maga új bonyodalmait. Pénzszőkében vannak. Tehát a Kallódó emberek elıtt Marilyn kénytelen leforgatni még egy másik filmet, s aztán, mivel Clark Gable nem tudja szabaddá tenni magát, még egybe belefog. Mire Marilyn elkészül a Van, aki forrón szeretivei, már veszélyben a házasságuk, mire a Szeressünkkel végez, már csak a kábítószeresek gyötrı kényszere tartja együtt ıket. Micsoda pusztulása
minden reménynek! Marilyn valamikor azt hitte, hogy Arthur majd kitárja számá270 ra a szellem világát, de már-már azt gyanítja, az ı szelleme érdekesebb, mint Milleré. „Olyan vagy, mint egy kisfiú" - mondja Maggie, „nem látod, hogy az emberek tırt rejtegetnek." Persze, ha Marilyn kimondatlanul bár, de végsı soron, rejtetten szexuális okokból neheztel Millerre, akkor mindenki nyugodtan mondhatja, hogy lehetett volna több esze is, magára vessen. Mindenesetre kétségtelen, hogy soha annyi altatót nem szedett, mint Millerrel való házassága idején, és hogy micsoda távolság lehetett kettejük teste között, az kiderül abból, amit Miller mesél, hogy egy szép ronda nap azt „vette észre", Marilyn szájának belsejét nyílt sebek borítják. Az orvosságos szekrény átvizsgálása újabb borzalmakat tár fel: Marilyn több tucatnyi altatót tart. Miller patikushoz viszi a titkos raktárt, aki közli vele, hogy egyik-másik tabletta hatása más tablettákkal keverve szó szerint mérgezı lehet. Marilyn szerencsésnek mondhatja magát, hogy ezekkel a sebekkel megúszta a dolgot. Szegény, nyomorult öngyógyszerezı kislány! Ezúttal kipucolják a házipatikáját, és Millernek sikerül Marilyn szenvedélyét néhány egymással összeegyeztethetı barbiturátumra korlátozni, de micsoda nyomorúságos házasélet lehet az, amelyben a férj meglepetten „veszi észre", hogy kisebesedett a felesége szája. Egy hete, két hete, vagy talán már egy hónapja is van, hogy utoljára csókolóztak? Az eset Los Angelesben történt, valószínőleg közvetlenül a Szeressünk elıtt, amikor házasságuk ismét a mélyponton volt. Egyébként máskor se jöttek ki egymással soha, amikor Marilyn dolgozott. Meg kell kísérelnünk kideríteni, milyen lelkiállapotban van ilyenkor. Amikor nekikezd a Van, aki forrón szereti-nek, Marilyn maga az akarat démona. De egyszersmind törékeny kagylóhéj is. Ha azonban eléggé jól ismerjük Marilynt, azért élünk a gyanúperrel, hogy törékenysége alighanem a legkegyetlenebb fegyve271 re, továbbá, hogy valójában nem is olyan törékeny, mint amilyennek mutatja magát, akkor azt is tudhatjuk, hogy amit látunk, az nem gyengeség, hanem tulajdonképpen Marilyn végsı erejének roncsai. Helyzete mindazonáltal elviselhetetlen, mert óvnia kell csodálatosan érzékeny lényét, melyet csíptek, rúgtak, csiklandoztak, facsartak, préseltek és gyötörtek, szinte mióta csak a világra jött. Mostanra, mire mővészetének csúcsára ért, már annyi állati düh gyülemlett föl benne, hogy csaknem képtelenség akár emberi, akár vegytani erıkkel is féken tartani. És neki
mégis úrrá kell lennie ezen a feszültségen, hogy a világ felé a megtestesült makulátlan gyengédségnek mutassa magát, riadt ızikének, butuska, becsiccsentı cukorbabának, aki Sugar Kane a Van, aki forrón szerei/ben. És mégis ez a szerep lesz élete legnagyobb alakítása, legnagyobb filmje. Eljátssza ezt a képtelen bohózatot, de úgy, hogy még a leg-nyakatekertebb logikának is kínál valamiféle nehezen meghatározható esélyt a beigazolódásra a dolgok ostoba rendjében, s ettıl válik a film a modern mővészetben oly ritka életigenlı alkotások egyikévé. A két óra elteltével a közönség jobban szereti az életet, mint amikor beült a moziba. Hiába lett volna Billy Wilder minden ügyessége (pedig talán soha életében nem volt ennél jobb), hiába Tony Curtis és Jack Lemmon elsırangú alakítása, és hiába nyújtotta volna Joe E. Brown is mővészetének késıi remekét, a Van, aki forrón szereti csak egy nagyon-nagyon mulatságos film lett volna és semmi több, amit az ember a moziból kilépve már el is felejt, ha nincs Monroe. Olyan kiváló és ritka alakítást nyújtott, amely tökéletesen beleillett a dolgoknak éppen ebbe a rendjébe; mintha Isten - miután néhány igaz embert már leküldött a földre, hogy összetartsák a világegyetemetelhatározta volna, hogy leküld utá272 nuk egy-két kelekótya angyalkát is, hogy segítsenek nekik összespárgázni a kozmoszt. A színészi alakításról beszélve, utolsó L/fe-interjú-jában Marilyn egy helyütt azt mondja: „Az ember nemcsak odavág a kalapáccsal, hanem elıbb megpróbálja megkeresni a szöget". De min megy át, nap mint nap, amíg végre rátalál a szögre! Micsoda ısrégi érzelmi aknamezıkön kell áthaladnia, miközben csak serkentık segítségével képes kievickélni (vegyi) kábulatából az öntudat tiszta vizeire. És eközben mennyi keserő epét fakaszt, mennyi méreggel öli magát. A Van, aki íorrón szereti forgatásán a tébolyba kergeti a kollégákat. Tony Curtisnek negyvenkét-szer kell negyvenkét csirkecombot lerágnia, mert Monroe minduntalan szöveget téveszt. Az ismétlés a lélek gyilkosa - Curtis ezután hónapokig nem bír csirkét látni. Teljes álló napig ácsorognak Jack Lem-monnal magassarkú cipıben, kitömött mellel és csípıvel, selyemharisnyában, mert Marilyn képtelen kimondani, hogy „Én vagyok az: Sugar." „Negyvenhétszer vettük fel" - írja Wilder. „A harmincadik után felírattam neki egy palatáblára. Mégis folyton olyanokat mondott helyette, hogy »Én az a Sugar vagyok.*" Lehet, hogy Marilyn mindeközben személyisége rezzenéseit lesi. „Tehát Sugar - ti ezen a néven ismertek engem, és én is ezen a néven emlegetem magamat, tehát - én az a Sugar vagyok. - Remek." Kidolgozza
magának a problémát, és olyan pszichikai csomókat köt lelki zsebkendıjére, hogy R. D. Daing se csinálná különben. A többi színészt viszont a téboly kerülgeti. Amikor képtelen megjegyezni azt a sort, hogy „Hol lehet a whisky?", amit egy fiókos szekrényben keresgélve kell elmondania, Wilder végül is beragasztja az egyik fiókba: HOL LEHET A WHISKY? Azután minden fiókba beragasztatja. Miközben Monroe megpróbálja a fején találni azt a 273 bizonyos szöget, és belekalapálni lénye velejébe, ahol a hegye már ideget ér, egyben megpróbálja kivetni magából azt a majdhogynem kimeríthetetlen győlöletet is, amit az élet, a férfiak, és az egész filmszakma iránt érez. Kipusztul körülötte minden tehetség. „Amikor végül is elkezdtem vágni a filmet" - meséli Wilder - „és megnéztem az elsı felvételeket, megállapítottam magamban, hogy Curtis jó, Monroe pedig gyenge. Aztán megnéztem a késıbbi felvételeket is, azokon meg Monroe volt csodálatos és Curtis halvány. Mint rendezı, kénytelen voltam ejteni Curtis legjobb felvételeit... és helyette Mon-roe-t választani... mert ha ı a vásznon van, a közönség képtelen levenni róla a szemét." „Igen" - mondja Curtis Paula Strasbergnek, aki sírva fakadt, miután a színész azt mondta neki, hogy Marilynnel csókolózni olyan érzés, „mintha Hitlerrel csókolózna az ember" - „igen" - mondja Curtis -, „csak próbálj meg egyszer együtt játszani vele, Paula, akkor majd megtudod, milyen érzés." Órákat késik a felvételekrıl. Ha minden jól megy, csak két órát késik, ha rosszul, akkor hatot. Wilder legszerényebb kísérleteitıl, hogy elmagyarázza neki, szerinte hogyan kellene eljátszani valamelyik jelenetet, nyomban idegrohamot kap. Ragaszkodik hozzá, hogy mindent a saját feje szerint csináljon, és késıbb mindig ki is derül, hogy tényleg az ı ösztöneinek volt igaza, csakhogy Marilyn úgy viszi keresztül az akaratát, hogy faképnél hagyja Wildert és helyette Paula Strasberggel konzultál. Felsejlenek Sir Laurence és Miss Monroe árnyai. Tíz évvel elızi meg a korát. Természetesen nagyon jól tudja, hogy mit oltalmaz, tudja, hogy a film nem olyan, mint az élet, de nem is olyan, mint a színpad; létezése valami egészen más síkon zajlik. „A filmben" - hogy egy valamikor régen írt tanulmányomból idézzek - „a színész megteheti, hogy nem engedelmeskedik a rendezı274 nek, esetleg azért, mert nem képes kivitelezni az utasításait, azt is megteheti, hogy elszigetelt marad a többi színésztıl, hogy nem ad neki
fogódzókat, amiben megkapaszkodhatnának, még a szövegét is eltévesztheti, ha mindennek ellenére ismeri a filmi játék technikáját, mert akkor a kész filmen mindenképpen nagyszerő lesz az alakítása, amitıl életre kél az egész jelenet, ha mégoly halott és élettelen volt is a játéka a felvételkor. És ez nem meglepı. Van ugyanis a filmben valami baljóslatú. A film olyan jelenség, amely nagyon hasonlít a halálhoz, csak ezt mind ez ideig még nem méltatták kellı figyelemre." Ezek után találgathatjuk, micsoda mélységekbe kell leszállnia nap mint nap, hogy mindig újra megtalálja Sugar Kane-t; jusson eszünkbe a nagyanyja, Delia és az a nap, amikor talán csakugyan megpróbálta megfojtani az egyéves csecsemıt. De csak találgathatunk, hogy végül is mi lehet az, amiben megkapaszkodik? Elgyötört idegeinek végsı, foszla-dozó szálaiban, vagy abban az őrben, amelyben lebeg, se elevenen, se holtan, mindörökre álmatlanul? A levegıt mindenesetre megmérgezi maga körül. Mire a forgatás a végéhez közeledik, Wilder a csillagokat látja kínjában. Háta egyetlen izomgörcs, éjszakára sem tud lefeküdni, székben ülve próbál aludni. Monroe pedig még csak meg sem kérdi tıle, hogy van a háta. Minthogy neki is van érdekeltsége a filmben, azt hiszi, ez is csak trükk; a pénzügyi következményekkel akarják riogatni, melyek ıt is fenyegetnék, ha Wilder esetleg nem bírná folytatni a forgatást. De különben sincs az a rendezı, akiben Monroe megbízna. Nem megtette-e vele Logan, hogy kivágta a 6uszmegá//óból épp azokat a jeleneteket, amelyekben Marilyn a saját véleménye szerint a legjobb volt? Ha még Logannak sem tud megbocsátani, Wildernek sem lesz épp könnyő dolga vele. 275 És mintha bizonyítani akarná, hogy csupáncsak a szeszélye diktálja, melyik szövegrészt tudja.és melyiket felejti el, olykor hosszú jeleneteket végigjátszik egyetlen hiba nélkül. Hetek telnek belé a forgatás befejezése után, míg Wilder azt mondja egy riporternek, hogy most már újra lemegy a falat a torkán, újra tud aludni, élvezi az életet és végre „nem érzi úgy, hogy kedve volna felpofoznia feleségét, valahányszor csak ránéz, egyszerően azért, mert nı". Már a komikus oldaláról látják a forgatást, de még nem nagyon nevetnek rajta. Marilyn például, aki New Yorkban olvassa ezt az interjút, ráveszi Millert, hogy táviratozzon a rendezınek és közölje vele, Marilyn Monroe „a föld sója". Wilder ezt válaszolja, szintén táviratilag: „A föld sója azt mondta egy segédrendezınek, hogy menjen az anyjába." Aztán hamarosan végleg elmegy a kedvük a nevetéstıl. A Van, aki íorrón szereti
forgatása alatt Marilyn megint észrevette magán, hogy „állapotos", és ha éppen nem volt felvétele, végig ágyban feküdt. Még a szállodából a repülıtérre is mentıautóval vitette ki magát, nehogy összerázza az út, ám a magzat - megint méhen kívüli terhesség? vagy csak hisztéria? - elhal a terhesség harmadik hónapjára. Valami meghal nemcsak a testében, de a lelkében is, körülbelül Miller és Wilder táviratváltása idején, és a november mély levertségben telik el, ami elhúzódik egészen tavaszig. Aztán természetesen megint összeszedi magát, mert ilyen a természete. A Van, aki íorrón szereti meghozza élete legjobb kritikáit. Soha szebb nem volt még egyetlen premierjén sem. Aztán A nagyherceg és a táncosnıért megkapja a David de Donatello-díjat, ami valamelyes vigasz és kárpótlás az Oscarért, amelyre soha még csak nem is jelölték. 1959 júniusában befekszik a kórházba, hogy megoperáltassa magát - „korrekciós mőtétet" hajtanak végre rajta. Még mindig nem tett le róla, hogy gyer276 meket szüljön. Guiles - anélkül, hogy ezt bármivel is alátámasztaná — azt írja, hogy „a nyár közepére állandósult a feszültség Monroe és Miller között", de mivel Guiles nem szokott alaptalan kijelentéseket tenni, feltételezhetjük, hogy vagy Millertıl vagy Frank Taylortól (akitıl a megbízást kapta könyve megírására), csakugyan hallhatott valamit, amit azonban nem a nyilvánosságnak szántak. 1959 ıszén egyébként alig történt valami - legalábbis nyoma nemigen van. Miller feltehetıleg a Kallódó embereket csiszolgatja. Februárban beköltöznek a Beverly Hills Hotelbe, ahol Marilyn a Szeres-sünkre készülıdik; egyike lesz annak a négy filmnek, amelyre a Foxszal szerzıdött. A forgatókönyvet Norman Krasna írta; ı az, aki nyolc évvel korábban felvetette Jerry Wald producernek, hogy az Éjszakai összecsapást Monroe aktnaptárával kellene reklámozni. Aligha meglepı, hogy a Szeressünícnek is Wald a producere. Marilyn még csak a forgatókönyvet olvassa, de a bajok máris elkezdıdnek. Azonnal észreveszi, hogy a film korántsem olyan jó, mint amilyennek olvasva tetszik. Ebbıl az is látszik, mit gondol a Twentieth Century-Fox Monroe filmszínésznıi képességeirıl. Az új szerzıdés aláírása óta eljátszotta a Buszmegállót, A nagyherceg és a táncosnıt és a Van, aki forrón szeretit; aztán lett volna szerep a számára a Naná-ban, a Karamazov-testvérekben, az Anna Christie-ben és az fsıben is, mégis a Szeressün/cet kapta. A szerep üres, akár egy ısrégi Zanuck-film halovány emléke. Ráveszi Millert, hogy találjon ki még valamit a szerepéhez. És Marilyn istenáldotta tehetségő drámaírója ismét sorompóba száll és
megpróbál tréfás párbeszédeket írni a cseppet sem mulatságos filmhez. Gregory Peck, aki a férfi fıszerepet játszotta volna, rájön, hogy ahogy nınövekedik Monroe szerepe, úgy zsugorodik az övé; lemondja a filmet. Itt az ideje, hogy 277 Marilyn is lelépjen, de idıközben alighanem odáig fajultak már a dolgok, hogy bármiben hajlandó volna már játszani, csak ne kelljen visszamennie Millerrel Connecticutba vagy New Yorkba. Azonkívül pénzre is változatlanul nagy szükségük van. Továbbá a Beverly Hills Hotel szemközti szobáját Yves Mon-tand és Simoné Signorét lakja. Marilyn, aki hónapok óta mélyen depressziós, és megint annyi altatót szed (amit Miller porcióz ki neki esténként), akármit csinálhatnak a szemével, színes filmen látszani fognak a vérerek, Montand-ék társaságában valamelyest magához tér. Imádja Simone-t és a sajtó elıtt azt a kijelentést teszi, hogy Yves viszont... node, idézzük saját szavait: „A férjemet nem számítva, azt hiszem, Yves a legvonzóbb férfi a világon, Marion Brandóval fej fej mellett." Miller sem marad el a feleségétıl Montand csodálatában: „İ is és Marilyn is, csupa élet. Olyan gépezet dolgozik bennük, amely leírhatatlan energiahullámokat sugároz." Az igazság az, hogy Montand jól beleillik a képbe, amit Miller a nemeslelkő munkásról alkotott magának. Olasz parasztcsaládból származik, az apja részt vett a politikai mozgalomban, utálta Mussolinit, ezért Marseille-be emigrált, és beállt dokkmunkásnak. Montand, aki a hatodik osztály után kimaradt az iskolából, tizenegy éves kora óta dolgozik. Az efféle részletek aligha maradtak hatástalanok Millerre. Emellett Montand-játszott a Salemi boszorkányok párizsi elıadásában. Arthur beajánlja Gregory Peck szerepére. A lapokat kiosztották. Montand-nak szép sikerei voltak francia filmekben. Eléggé jó nevő sztárnak számít a Broadway-n is, ahol önálló mősorral lépett fel - énekelt, szavalt, táncolt. Viszont aligha tartozik a nagy, nemzetközi nevek közé, Montand nem Burton, vagy Chevalier és még kevésbé Sinatra, viszont nyilván legalább olyan törekvı, mint a többi nagy erejő, eszes olasz paraszt, aki tizenegy éves kora óta dolgozik, immár a harmadik országban. 278 Marylin Monroe mellett jobb esélye még sohasem kínálkozott a világhírre. Monroe házasságuk három és fél éve alatt köztudomásúan hőséges volt a férjéhez, noha ezért Millernek mind nagyobb árat kellett fizetnie; Marilyn évrıl évre durvább hangon beszél vele a nyilvánosság elıtt is. Hogy miként gyötri, amikor kettesben vannak, az kiderül A
bőnbeesés uíánból: „Téged csak a pénz érdekel! Én meg le vagyok szarva" - mondja Maggie Quentinnek. Két lélegzetvétellel késıbb azt kifogásolja, hogy a férfinak szúk a nadrágja. „Csak a buzik viselnek ilyet. A seggükkel kacérkodnak egymással." „Azt akarod mondani, hogy buzi vagyok?" „Én ismertem buzikat, és volt olyan, aki nem is tudta magáról, hogy az." Marilyn egyre inkább úgy beszél, mint egy részeg ribanc. És ráveti magát Montand-ra. Miller mégis hálás. Yves és Simoné társasága a jelek szerint egyensúlyban tartja Marilyn kedélyét. „Bárki, aki képes volt kicsalni belıle egyetlen mosolyt, nekem mennyei áldás volt" - mondja késıbb. Ez a megjegyzés kirajzolja házaséletük végsı nyo-morúságának körvonalait. Ami viszony - szerelmi vagy nem szerelmi - ezután következik, akárha a tiszta mőfajú drámák isteneinek mőve volna. Signoret-t váratlanul visszahívják Franciaországba új filmje forgatására. Mivel aggasztja a házassága jövıje, ráveszi egy barátnıjét, Doris Vidort, hogy amíg ı távol van, tartsa rajta a szemét Montand-on, aki azonban már legelsı beszélgetésükkor gondterhelten közli Mrs. Vidorral, hogy Miller is elutazik Los Angelesbıl a keleti parton lakó gyermekeinek meglátogatására. Montand egyedül fog maradni Monroe-val. „Most mit csináljak?" -kérdi. „Könnyen sebezhetı ember vagyok." íme a dilemmája: „Nem rázhatom le magamról, hiszen az 279 ı jóindulatától függök, és vele akarok dolgozni... Cifra helyzetben vagyok." Akár a tudatában van, akár sem, Montand belekerült a gépezetbe, amely Monroe aktfotós naptárát is elıállította és nem szabadulhat belıle. A Szeressünk reklám-masinériája (amelyre ugyancsak nagy szüksége lesz a filmnek) szükségképp beavatja a világot a legfrissebb és legizgalmasabb hollywoodi pletykába, a Montand-Mon-roe titokba. Montand csakugyan könnyen sebezhetı. Maga mondta. Tehát az sem meglepı, ha fogékony az ingerekre. Azonkívül tud olvasni a mások reakcióiból. A Montand-Monroe pletyka napról napra dagad. Marilyn, mintha csak Milleren akarna bosszút állni, Yves-vel olyan, mint a kezes bárány. Ha kérik ıket, jöjjenek pontosan egy estélyre, Montand így nyugtatja a házigazdát: „Ha én hívom, ott lesz pontosan, ahová hívom." És úgy is van. A barátai elıtt így büszkélkedik: „Annyira
belém van esve, hogy bármit kérek tıle a forgatáson, már csinálja is. Mindenki bámul, milyen készséges, ı pedig egyre engem néz, hogy mindent jól csinál-e." És ez igaz is. Még soha, egyetlen filmjénél sem volt ilyen kedves a rendezıvel. De még soha ilyen közönséges sem volt még egyik filmjében sem. Ismét a szomorú igazság: a mővészetet és a szexet nem lehet erıszakkal összepárosítani. Monroe halvány és erıtlen a filmben. Hollywood megnézi a filmet és aztán ítélkezik: „El van izéive." Ergo, a Fox még nagyobb erıvel reklámozza a Montand—Monroe kettıst. Ha már a film maga lapos, legalább a szerelmi viszony lángja csapjon minden eddiginél magasabbra. A szerelmi láng azonban a forgatás befejeztével hirtelen kihuny. A felvételek egy színész-sztrájk miatt elhúzódtak. Marilyn percnyi pihenı nélkül kénytelen elutazni New Yorkba, ahol a Kallódó emberek kosztümjeit próbálja. 280 Miller Renóba várja. Újra kezdıdnek az altatók borzalmai. Kipottyanva a két hónapig tartó szerelembıl (amely, ki tudja, talán élete nagy szerelme volt - arról nem is szólva, hogy Simone-t, a feleséget is rajongva szereti), Reno negyvenfokos júliusi hısége fogadja, meg jéghideggé fagyott házassága roncsai, és a férje, akinek sohasem fogja megbocsátaní, hogy lemondott róla. De nem lehet kiszállni, a filmet le kell forgatni, Marilyn azonban most már végképp nem tudja, ki használta ki ıt jobban, sem pedig azt, hogy miféle furcsa állapotban leledzik is a méhe, melyet felélesztettek a tetszhalálból, aztán hagytak újra sorvadásnak indulni. Olyan beteg, mint még soha. Áldás a számára, hogy nem lesz színes a film, különben minden egyes megpattant ér látszana szemének örökre elveszett fehérjében. A forgatásra az egész világ kíváncsi. Amíg tart, százával jönnek az újságírók; híre ment, hogy itt valami rendkívüli dolog készül. Frank Taylor, a producer, ezt mondja a Time tudósítójának: „Olyasvalamit szeretnék csinálni, ami még nem volt ... Ez az elsı eset, hogy egy nagy amerikai író maga írt filmet, és ez egyben a legjobb forgatókönyv, amit életemben olvastam. Ráadásul a legjobb filmrendezıt, John Hustont sikerült megnyernünk hozzá." Clark Gable pedig saját bevallása szerint élete legjobb szerepét kapta benne, és ez így is van, hiszen eddigi szerepeiben, Rhett Butiért is beleértve, inkább csak egy klisét kellett megelevenítenie, nem pedig valóságos embereket. Lehet, hogy a filmtörténet legsikeresebb kliséje volt, de a színész észrevehetetlen maradt benne. Minthogy gyenge a szíve és bármelyik nap bármelyik percében meghalhat, nem akármilyen vállalkozás számára ez a film. És Montgomery
281 Cliftnek sem lehet az; nemegyszer kiáltották már ki Hollywood legtehetségesebb színészének, de évek óta nem volt olyan szerepe, amelyben ezt bizonyíthatta volna. Ami Marilynt illeti, ı életében elıször játszik eleve neki írott szerepet. Nem kevesebbet vár a filmtıl, majd látni fogjuk, mint a saját szentté avatását. Miller pedig ereje legjavát adta. Fél évtizede nem írt új darabot, a házasságuk kezdete óta csak néhány rövidebb írást publikált, és ezek közül is az egyik, amelyik a í./fe-ban jelent meg, egyszerően csak Marilynnek szóló hozsanna, nem több - igaz, nem is kevesebb: „Szépsége azért olyan tündöklı, mert mindenkor benne ragyog a lelke." A Kallódó emberek számára önigazolás. Ötévi aszály írónak majdhogynem olyan, mintha kezét vagy lábát veszítené. A forgatás fıszereplıi közül csak hárman vannak, akik nem az egész életpályájukat tették fel erre a filmre: két színész, Eli Wallach és Thelma Ritter, akik mint mindig, most is hajlandók a tılük telhetı legjobb alakítást nyújtani, valamint a rendezı, John Huston. A film világában Huston az egyetlen Hemingwayhez hasonlítható egyéniség. Élete egy életforma dicsérete, amely sokkal fontosabb a számára, mint a film. Nem adja bele az életét a filmjeibe, inkább mintha lelke valamelyik sötét zugából bújnának elı. A lovakat, azokat komolyan veszi, meg a vadászatot, a hazárdjátékot és az ivászatot, híres arról, hogy ı agyalt ki jó néhányat azok közül a furfangos ugratások közül, amelyeket a gondosan vezetett hollywoodi évkönyvekben feljegyeztek -következésképp félkézzel végzi rendezıi munkáját. Mintha a film olyan valami volna, amit rendes ember nem vesz túlságosan komolyan. De azért megcsinálta A máltai sólymot, A Sierra Madre kincsét, az Asz-faltdzsungelt, A bátorság vörös kokárdáját, a Moulin Rouge-t, az Üsd az ördögöt és az Afrika királynıjét. A Kallódó emberek egész forgatása alatt talán akkor 282 érezte magát a legjobban, amikor teveversenyt nyert Billy Pearson, az ex-zsoké ellen, a legnagyobb esztétikai gyönyörősége pedig alighanem Eddie Pa-rone (35) születésnapi bulija volt, ahol Huston a saját költeményét szavalta, amit az ünnepelt tiszteletére írt. Huston akkor az írországi Saint Clerans-ban lakott, itt látogatta meg Miller, itt beszélték meg a forgatókönyvet ír whisky és a kandalló mellett. Mivel Huston baráti körében fıleg lovakról szokás eszmét cserélni és viszonylag ritkán bizalmas hollywoodi pletykákról, nem nagyon hallott arról, hogy Marilyn-nek folytonos gondot okoz idıben érkezni a forgatásra; és úgyszólván sejtelme sincs róla, hogy az asszony milyen
beteg. Millertıl aligha fogja megtudni. Huston még az Aszfaltdzsungelbı\ (1950) emlékszik Marilynre; volt egy kis baja vele, mert Monroe nem nagyon akart engedelmeskedni a rendezıi utasításoknak, node ki látott már olyan filmet, amelyikben ne hisztériáznának a színészek? Marilyn elsı forgatási napján, amikor különben a kezdést (tiszteletben tartva Miller kérését, aki szerint Marilynre ráférne egy kis alvás) reggel kilenc helyett tízre tőzte ki, Huston tizenegyig várt rá - de a fıszereplını sehol. Huston és a stáb között sajátos viszony alakult ki. Filmjei forgatásakor minden ugratás arra megy ki, hogy Huston nem ért a rendezéshez. Amint az óra elüti a tizenegyet, a stáb is meghúzza a lélekharangot. Miller, hogy valamiképp palástolja a késedelmet, úgy tesz, mintha megbeszélnivalója volna Hustonnal a szöveg körül. Rossz indulás, és egy-két nap múlva már mindenki tudja, hogy Marilyn éjszakánként marékszám szedi az altatót - és a forgatás, minden jel szerint, olyan vánszorogva fog elırehaladni, mint egy sebesült hernyó. Huston, ha dühöng is, nem mutatja; nem illik a stílusához. A profik fensıbbségével nézi le az ama283 tıröket. Nem érdekli, hogy Miller és Monroe életük nagy filmjét a legteljesebb idegkimerültségben kénytelenek leforgatni, hiszen végtére is ık akarták így, maguk választották ezt a módját lelki erıtartalékaik elpocsékolásának. İ jobban szereti a pocsékolás más módozatait. (Estéit a kockajáték-asztaloknál tölti, és összesen mintegy 50 000 dollárt veszít.) Fennáll a veszély, hogy Huston finoman kiszáll a filmbıl; ami nem azt jelenti, hogy ne dolgozna továbbra is éppoly keményen, mint eddig csupán csak abban a hisztériában nem hajlandó részt venni, hogy itt valami nagy-nagy remekmő készül. Huston persze mindent megtesz, hogy jó filmet csináljon a renói sivatag száraz, nyári forróságában, az elkészült filmen azonban érzıdik szikkadt ellenszenve mindenfajta túlhajtott erıfeszítés, érzelem és lucskos érzelgés iránt; mintha azt akarná mondani, hogy mivel a közlés minden csatornáját belepte az érzelgısség kulimásza, épp ideje volna megtisztítani ıket. Ha a közönség mégis meghatódik majd a Kallódó embereken, csakis azért, mert Huston szőken mérte a szakmai fogásokat. Ami a sztoriban benne van, az benne van a filmben is - ami nincs, az nincs. Ez is esztétika. Talán éppen a legklasszikusabb minden filmesztétikák közül. Viszont nem éppen a legkönnyebb módja egy nagy film megalkotásának. Ha egyáltalában volt Hustonnak alkotói gondja, csak az lehetett, hogy képtelen volt eléggé komolyan venni a feladatát, és ezért nem bírta mindig megteremteni a megfelelı atmoszférát. Végezetül pedig
mintha túlságosan is zavarná, hogy a filmkészítésben mindig van valami szemérmetlen; az, ahogy leszaggatják az emberekrıl az érzelmeiket, miközben óhatatlanul megsérülnek az érzelmeknél is kényesebb, leírhatatlanul finom szövetek. Mint például a jó lóhús. Pedig, talán éppen mert Miller olyan halkszavúra fogta a Kallódó emberek szövegkönyvét, nem ártott volna, ha a rendezı 284 is beleadja a magáét, és rászorítja a színészeket meg a stábot, hogy múlják felül önmagukat. Huston nyomban felmérte, hogy Monroe egyszerően nem ura önmagának, és valószínőleg azonnal eldöntötte magában, hogy ha szívét-lelkét, minden ihletét beleadja ebbe a filmbe, menthetetlenül felsül. Egyikmásik mővésznek fontosabb a maga tekintélye, mint a mővészet. Az is lehetséges, hogy Huston egyszerően elunta Miller és Monroe lelki nyomorúságát. Látott már válást, maga is elvált ember, és semmi kedve, hogy végignézzen még egyet. Végül kialakult a forgatás rendje. Ha eljött Monroe, az ı jeleneteit forgatták, ha nem, akkor a többiekét. Millerrel Huston szorosan együtt dolgozott. A forgatókönyv olyan finoman egyensúlyozta az alakok érzelmeinek sodrát, és olyan szőkszavú volt cselekmény dolgában, hogy legfıbb mindennapos gondjuk az lehetett, mit kínálhatnának föl a színészeknek kiindulópontul. Látszatra a történet mintha túlságosan is egyszerő lenne: Roslyn Taber, fiatal elvált asszony, kiköltözik a renói sivatagba, Gay Langland, a középkorú cowboy élettársaként, akit Cable játszik, miközben két másik cowboy - Eli Wallach és Monty Clift - egyre jobban vonzódik a nıhöz, udvarolni kezd neki, és nyilvánvalóan csak arra vár, hogy véget érjen végre Langlanddel való viszonya. Egy napon a férfiak kimennek a sivatagba musztángot fogni, hogy aztán majd eladják a lovakat. Ez ama kevés pénzkereseti lehetıség közé tartozik, ami a múltból megmaradt- és ami „még mindig jobb, mint egy munkahely kötöttsége". Roslyn elkíséri ıket, de elborzad a lóbefogás kegyetlenségétıl és az egész gyötrelem értelmetlenségétıl. A befogott musztángokat valaha hátaslónak adták el, gyerekeknek, most azonban konzerv-kutyaeledel lesz belılük. „Ilyen ez a világ" - jegyzi meg Huston -„a kutyák felfalják a lovakat" Monroe tehát harcba 285 száll Cable-lel, és a küzdelem úgy dıl el, hogy (1) Gable önbecsülésbıl befogja az utolsó vadlovat, aztán (2) Monroe iránti szeretetbıl szabadon ereszti. Ezzel a gesztussal ér véget a film. Felülnek a teherautóra és együtt indulnak neki a világnak, amelyben egyre kevesebb olyan pénzkeresti
lehetıség lesz, amely „jobb, mint a munka". Különös változáson mentek át Miller írói képességei. Valahogy bizonytalanná váltak az értékek. Nyilván többet is lehetne mondani a cselekményrıl, a lényeg mégis az, hogy a Kallódó emberek, különösen elsı részében, olyan film, amelyben a történést hidraulikus szerkezetek helyett csak a tollpihékként egymásra helyezett árnyalatok sejtelme mozgatja elıre - vagyis minden más filmnél közelebb sikerül férkıznie az embereket összefőzı érzelmek igazi természetéhez. Ámde épp erényében rejlik sebezhetısége is. Látjuk, amint Roslyn és Lang-land összekerülnek, lefekszenek, otthont építenek, érezzük, ahogy a másik két cowboy odatelepszik viszonyuk peremére, de sehol egy tény az érzelmekrıl, sehol egy szó arról, hogy mire épül a viszonyuk - mégpedig azért, mert a történetet a film sehol sem mondja el világosan. Nem tudjuk pontosan, milyen érzelmekkel viseltetik Roslyn a férfiak iránt, sem azt, hogy mennyire hevesek az érzelmei. A filmben még az eredeti novellánál is bizonytalanabb a nı életrajza. Más filmekkel ellentétben, itt nem tudjuk meg azt sem, milyen érzelmek rejtıznek a hısnı szívében. Ehelyett, mintha számos lehetıség villódzna Monroe alakításában. Amikor ölébe veszi Monty Clift fejét, aki megsérült a rodeón, sejtelmünk sincs róla, hogy most anyai érzés vagy tán szerelem moccan benne a férfi iránt, esetleg mindkettı egyszerre - és valószínőleg Marilyn maga sem tudja, hogy mit érez. Hogyan tudhatná hát a való életben? Vagyis olyan filmet készítenek, amelynek az alap286 hangja más, mint a többi filmé, aminthogy Marilyn is mindenestül különbözik minden más színésznıtıl, sıt a saját múltbéli alakításaitól is. Már semmi nincs benne, ami közös lenne a Szıkék elınyben Lorelei Lee figurájával. Ebben a filmben már nem érzéki, hanem érzékeny, mégpedig a szónak abban az értelmében, amely a gyökerekig hatol - körvonalai mintha elmosódnának a vásznon. Nem is hús-vér nı, hanem inkább csak merı hangulat, Marilyn Monroe alakját öltött szélfútta érzetek kusza fellege még soha nem volt ennyire testetlenül sugárzó. Gable viszont soha életében nem volt ennyire valóságos. Akárha a szomszéd ház kerítésén könyökölne. Végre megtudjuk, milyen színész Gable. Nem rossz! Vagyis, miután lassan összejönnek az elsı méterek, Huston és Miller számára nyilvánvalóvá válik, hogy csodálatos ékköveket tartanak a kezükben. Mintha valami üregben vájták volna magukat elıre, amelyben ha megállnak és fülelnek, kihallgathatják a távoli visszhangot. De vajon milyen filmmé fognak összeállni ezek a jelenetek? Ha már az elkészült filmrıl beszélünk, jegyezzük meg, hogy még egyetlen fekete-
fehér filmnek sem volt olyan magas költségvetése, mint a Kallódó embereknek. Vagyis lehet, hogy a majdan készítendı jó filmek pénzügyi jövıjéért is tehetnek valamit. De honnan tudhatnák, hogy amit csinálnak, az csakugyan jó-e? Mintha két-három szobából kellene kitalálni, hogy milyen lesz egy palota végsı pompájában. Legfıbb gondjuk tehát az, hogyan vezessék a színészeket ebben a cselekménytelen cselekményben, s ez alaposan igénybe veszi a szerzıt és a rendezıt. A forgatás rendjének mindennapos bizonytalanságában honnan is tudhatnák, hogy az az érzelem, amelyet valamelyik színész kihozott magából, nem túlságosan gazdag vagy nem túlságosan sivár-e éppenséggel, nem nagyon harsány-e vagy éppen nem körvonala287 zatlanabb-e a kelleténél? És ugyan honnan sejthetnék a színészek maguk? Ezek az emberek, akik azért mentek színésznek, hogy elkerüljék a mindenkiben éhesen tátongó kérdés megválaszolását, hogy „Ki vagyok én?"- most kénytelenek folytonosan a szerepüket faggatni: „Ki vagy te?" Miller még szorongatot-tabb helyzetben van. Hogyan lehetne szilárdnak tekinteni bármelyik jelenetet is, ebben az örökösen változó forgatókönyvben, amikor bármiféle változtatás nem sejtett eltolódásokat okozhat valamelyik másik jelenetben. Szegény Miller! Bizonyára zúg a feje a kényesebbnél kényesebb irodalmi egyenletektıl, és közben élete Monroe-val a hullamerevség állapotába hanyatlik; iszonyatos feszültség! Végül is utolérte ıket a tragédia, és viszonyuk immár a cellatársaké, akik az évek során megtanulták győlölni egymást, és azt is tudják már, hogyan taszítsák bele a másikat hibáinak vermébe, melyet csakis az ember házastársa ismerhet. Másfelıl Miller kénytelen nap nap után javítgatni a jeleneteket, hogy az egekbe dicsıüljön Marilyn lelkének minden szépsége. Miller ugyanis egy hazugságot írt meg a Kallódó emberekben. Pontosabban azt a fél-igazságot, hogy Marilyn is olyan bájos és sérülékeny nı, mint Roslyn Taber a filmben, ami legfeljebb csak valamikor a kezdet kezdetén lehetett igaz - lehetséges persze, hogy csakugyan a hazugság az egyetlen rendelkezésre álló esztétikai képlet, ha nagy filmsztárnak írunk szerepet (aki képes csodává lényegíteni a hazugságot!), csakhogy Millernek a nap minden percében házastársi kötelékben kell élnie a hazugságával, hogy aztán éjszakánként ugyanezt irodalommá párolja. Marilyn pedig minden áldott éjszaka az orra alá dörgöli a másik igazságot. Minthogy már réges-rég csak úgy tud filmezni, ha közben beleburkolózik valamelyik férfiszereplı iránti határtalan győlöletének pszichológiai télikabátjába, kezdve Don Mur-
288 rayn a Buszmegá/fóban, folytatva Olivier-vel, majd Wilderrel, és a Szeressünfcben azt is kitapasztalta, hogy mi az ára, ha nincs, akit győlöljön - ez alkalommal Miller mindent eltőrı lényét avatja ezen mód a film igazi férfi fıszereplıjévé. Megkettızhette benne a győlöletet, hogy Miller jelenléte folyton arra emlékeztethette, mégse sikerült kirántania magát a múlt keserő epéjébıl. Vagyis, ha valóban Miller volt az a férfi, aki életében a legjobban szerette, akkor most ezért a szerelemért neki kell a legnagyobb árat fizetnie, azzal, hogy a Hotel Maples legfelsı emeletén három szobában összezárva kell élnie vele, és kísér-getnie a forgatás egész tartama alatt a sorra álmatlanul eltöltött éjszakák után. És ha még sajgott Millerben a seb, amelyet felesége Montand-nal folytatott viszonya ütött, annál csak az fájhatott neki még jobban, hogy mennyire semmibe veszi Marilyn az ı érzelmeit. Miller szenved. Lelki alkatát a szegénység formálta, ahol arról ismerni meg a férfit, hogy tud tőrni és szenvedni. így hát szenvedett. És adagolta az altatót, hol többet, hol kevesebbet, és járkált föl-alá, és hallgatta, hogy a felesége hogyan gyalázza és sértegeti ıt, amit kívüle más fülek is hallottak a szállodában. „Drágám, te a vasfüggöny mögül is érvényesülnél" - mondta egyszer Marilynnek Maureen Stapleton; a viharok közötti szünetekben pedig csak ült Miller magába roskadtan vagy nézte meredten az asztalán heverı forgatókönyvet. Guiles leírja, milyen volt a reggel „az egyik szakadatlan virrasztásban eltelt éjszaka után, amikor Marilynt valahára elnyomta az álom, míg a többiek már készülıdtek a napra". May Reis, a titkárnıjük és Nan Taylor, a producer felesége lép be a lakosztályba. Miller, akár egy rongycsomó ült magába roskadtan a kanapén, és idınként egész testében megborzongott a teljes idegkimerültségtıl. Nan Taylor... már hallotta, hogy Marilynnek kivételesen rossz éjszakája volt, de még ennél is jobban kétségbe ejtette, 289 amikor meglátta, hogy Millerre milyen hatást tett az elmúlt éjszaka. Az író, arcát félig tenyerébe temetve, a helyzetén gyötrıdött. Beismerte, hogy láthatólag mit sem segít Marilynnek azzal, hogy vele virraszt ezeken a szörnyő éjszakákon. Azon töprengett, ne költözzön-e másik szállodába. „De hát mégiscsak kell, hogy legyen valaki, aki törıdik vele éjszakánként" - mondta, aztán mintegy letéve a megváltás reményérıl is, így kiáltott fel: „És én olyan nagy szeretettel törıdöm vele!" „Olyan nagy szeretettel törıdöm vele." A szerelem sikolya a feneketlen mélységbıl. Miller az élet legelviselhetetlenebb tanulságával találta magát
szemközt: a szeretet önmagában nem gyızheti le a győlöletet, és nem gyógyíthat meg egy másik szívet. Csak a tulajdon nyomorúsága falait képes megmászni. Mert a szeretet bátorság nélkül csak újabb megaláztatás a győlölködınek. Végül is a két nı a gondjaiba veszi Millert nagy fájdalmában. „Marilyn bajára aligha fogunk most megoldást találni" jelenti ki Nan Taylor - „de rajtad talán tudunk segíteni". Azzal kimegy a szobából, beszél valakivel a szálloda igazgatóságán és egy üres szoba kulcsával tér vissza, amely ugyanazon az emeleten van, s ahol dolgozhat és talán még alhat is majd. Közben a forgatás egyre jobban elmarad a tervezett menetrendtıl. Most, hogy Miller kissé visszahúzódott, Marilyn kezdi kialakítani magának jövendı élete körvonalait - szak- és ápolószemélyzet kis válogatott baráti csapatával veszi körül magát. Paula mindig jelen van, kívüle számíthat még reklámfınökére, fodrásznıjére, Whitey Snyderre, a sminkmesterére, meg a sofırjére és Ralph Robertsre, a rögbijátékos-termető színészre, aki már hosszú idı óta a masszırje, bár egyelıre még nem bizalmasa is egyúttal, noha életének hátralevı két esztendejében nincs aki nála közelebbrıl ismerné. Marilyn rövide290 sen súlyosan megbetegszik, olyan válságos az állapota, hogy úgy fest, nem tudja befejezni a filmet, néhány hétig azonban még kitart, de mintha csak Miller iránti győlöletébıl merítene hozzá erıt. Még olyasmi is megtörténik, hogy egyszer, amikor a sivatagban forgatnak, becsapja a férje orra elıtt a kocsi ajtaját, és elhajtat nélküle. (Miller soha többé nem ül vele egy kocsiba.) Tudunk egy estérıl, amikor Marilyn a fodrásznıje, Agnes Flanagan és Roberts társaságában iszogatott a sivatag peremén támadt bozóttüzeket bámulva. A tőz tönkretette a villanyvezetékeket, Renóban áramszünet keletkezett. Miller szobájának saját áramfejlesztıje van, hogy zavartalanul dolgozhassék, és mivel egy hordozható hőtıszekrényt is beállítottak a szobájába, Marilyn beküldi hozzá Robertset jégért. Amikor Roberts visszatér a jéggel, Guiles szerint, a következı párbeszéd zajlik le Roberts és Marilyn között: „A képedrıl látom" -szól oda Marilyn Robertsnek - „hogy beszéltél azzal a Morgó Medvével. Na, mit mondott? Köszönt legalább?" Roberts azt feleli, hogy Miller a díványon fekszik. „Mindig ezt csinálja, amíg aztán annyira kimerül, hogy már mozdulni se bír" - jegyzi meg Marilyn, a legcsekélyebb együttérzés nélkül. „Az asztaltól a díványig, meg vissza." Jégkockát ejt a poharába. „Klutty!" sikkantja. „De legalább annyi hasznunk van belıle, hogy egy kis jeget
szereztünk tıle." Bumm! Jöhet a következı! Talán Montand jár a fejében? Néhány nap múlva idegösszeomlás. A kivételesen súlyos menstruáció kínjaitól gyötörve, amikor a déli, negyven fok feletti hıségben megérkezik a forgatás színhelyére, már csak segítséggel bír kiszállni a kocsiból és mivel már nem ura a tagjainak, támogatni kell a kameráig. Metty, az operatır közli Hustonnal, hogy nem érdemes kísérletezni vele: „Kifordul a szeme." 291 Huston becsukja a boltot. Hazardírozniuk kell. Repülıgépen Los Angelesbe viszik Marilynt, kórházba szállítják, ahol megállapítják: van rá remény, hogy (orvosi becslés szerint) tíznapi pihenés és „gyógykezelés" után, azaz, ha sikerül valami új mérget találni, amely legyőri az eddigi mérgek némelyik hatását, folytathatja a forgatást. Marilyn az elsı adódó alkalommal fölkel a betegágyból, kiszökik a kórházból, Montand keresésére indul a Beverly Hills Hotelben, de nem találja, és hiába hagy üzenetet a szállodában, Montand nem hívja vissza. Hollywoodi barátainak viszont elmeséli, hogy Marilyn meghagyott neki valami számot, ahol elérheti. Egy pletykarovat hamarosan megírja, hogy Montand kijelentette, Marilyn „úgy bolondul érte, akár egy kamaszlány". Ez nem tesz jót Montand népszerőségének, kénytelen magyarázkodásba bocsátkozni: „Véleményem szerint Marilyn elbővölı kislány és magam is szívesen találkoznék vele, hogy elbúcsúzzam tıle, mégsem fogom megtenni." Aztán még hozzáteszi: „Nagyon-nagyon kedves volt hozzám, és olyan ártatlan lélek! Nincsen benne semmi ravaszság. Lehet, hogy túlságosan gyengéd voltam hozzá, és közben azt hittem, ı is olyan rafinált, mint sok más nı, akivel eddig dolgom akadt ..." Mon Dieu! „Talán tényleg úgy bolondult értem, mint egy iskoláslány. Ha így történt, nagyon sajnálom. De semmi sem dúlhatja föl a házasságomat." A seb nem halálos, ez nyilvánvaló abból is, hogy amikor Marilyn visszatér a forgatáshoz, már sokkal jobb állapotban van. Talán a kórházban rájött, hogy van élet Miller nélkül, sıt újabb házasság nélkül is. Talán még az élettárs számára fenntartott helyet is betöltheti, ha élete fonalát szálakra bontva, szeretık és barátok között osztja meg. Most mindenesetre nagy szeretettel fogadják a forgatáson és egyetlen dolgos hét alatt sokat végeznek. A hangulat most az 292 egyszer jó. (Huston épp akkor nyerte meg a teveversenyt.) Marilyn ötperces, megszakítás nélküli jelenetet forgat Monty Clifttel - ilyen hosszú
jelenetet addig még egyikük sem játszott el, de Hustonnak sem volt még soha ilyen hosszú snittje. Marilyn kitőnı azokban a jelenetekben is, amelyeket egy zsúfolt bárban vesznek fel, a nevadai Daytonban. Mindez egyetlen termékeny hét alatt. Akárcsak a legtöbb narkomániás, Marilyn is akkor van ereje teljében, amikor kába élete egyik fázisából áttérıben van a másikra, a narkotikumból a megtartóztatásra, a megtartóztatásból vissza a barbiturátumokba. Úgy látszik, csak az állandóság süllyeszti depresszióba. Eközben Miller is szemlátomást kilábalt a maga válságából. Noha házasságuk végérvényesen felbomlott, egy-két nappal visszatérése után Marilyn természetesen mégis mindent elkövet, hogy sétálni vigye a férjét Renóban. Az aznapi felvételeknél Miller nagy örömet szerzett Marilynnek azzal, hogy volt mersze az egész társaság szeme láttára elıjátszani a feleségével Monti Cliftnek, hogy milyennek képzeli a polkát, amelyet a botlábú cowboy jár az egyik jelenetben. Marilynt meghatotta ez a „mővészi bátorság". Úgy sétálgatnak a renói utcán, „mint az egyszerő emberek", mondja majd Marilyn egy riporternek haldokló házasságuk sebzett szomorúságával. Miller valószínőleg a szétköltözés eredményeképpen van jobb állapotban. Az egyedüllétet mindig is jól tőrte, akárcsak a veszteségeket. A szeretet és a győlölet váltóárama meríti ki. Ahogy megszakadt a kapcsolata Marilynnel, bensıségesebbé vált munkakapcsolata Hustonnal. Meglehet, Miller is az idegösz-szeomlás szélén áll, de mintha egy vén aranyásó hazajáró szelleme költözött volna belé, végül is átkel a nagy, vadnyugati sivatagon. A film halad. Hetekkel elmaradva a tervezett 293 ütemtıl, és több mint félmillió dollárral túllépve a költségvetést. (Mire elkészül, négymillióba kerül.) De ez a számvetés még csak késıbb következik. Egyelıre, nap nap után, egy kiszáradt tó partjára jár az egész társaság, Renótól talán ötven mérföldnyire, ahol a film csúcspontját, a vadlovak befogását fogják felvenni. Évek távlatából szemlélve, látszik, hogy ezekben a napokban minden konfliktus összesőrősödött; a film cselekményéé, Monroe és Miller házasságáé, meg a filmgyáré, amihez még a rendezés problémái is hozzáadódnak - és mindenrıl kiderül, hogy nem egyéb közhelynél, mégis megindító; férfi és nı harca, ami ez esetben átalakul Marilyn harcává a rendezıvel, a partnereivel meg a forgatókönyvíróval, aki valaha a férje volt. Harcban áll mindegyikükkel, hogy ı lehessen a film középpontja; tudjuk róla, hogy versenyszelleme egy profi bokszolóé, sejthetjük tehát, hogy Marilyn szemszögébıl nézve a film
jó része minden bizonnyal merı harc volt, amelyben nem is egy, hanem sok-sok ellenféllel kellett szembe-szállnia. („Nem látod, hogy az emberek tırt rejtegetnek?") A Szıkék elınyben parádés szerepe óta, és azóta, hogy a Hogyan házasodik egy milliomost ügyesen megkaparintotta magának Betty Grable-tıl, Lauren Bacall elıl pedig learatta a Nincs jobb üzlet a show-üzletnél meg A soha vissza nem térés folyója sikerét, minden filmnek, amelyben játszott- legázolva a rendezıt és kisajátítva magának a filmet - ı lett a központja (a Szeressünk kivételével, amelynek viszont egyáltalán nem volt fıhıse). Különféle mértékben ugyan, de valamiképpen mind elsısorban az ı filmjei lettek. Nem sok profi bokszoló dicsekedhet ilyen gyızelemsorozattal. Hanem a Kallódó emberekben minden eddiginél keményebb ellenfelekkel találta szemben magát, s a vége felé ez meglátszik a játékán. Noha a film elsı részében érdekesebb jelenség és jobban is játszik, mint valaha, a kórház 294 utáni elsı, izgalmas hét után, meg a hátralevı hosz-szú hetek során sok mővészi bizonytalanság gyötri. Máskor is mindenkiben ellenséges szándékot gyanított, milyen bizalmatlan lehet hát Miller iránt most, hogy különváltan élnek, és hogyan bízna meg Hus-tonban, aki egész életében a férfierények és a férfiromlottság megszállottja volt? Huston szemében az eszményi nó Hepburn az Afrika királynıjében. Milyen végtelen megvetés lehet benne titokban az áttért zsidó hercegnı, Marilyn iránt! Ez a nı elkényeztetet-tebb, mint maga Marjorie Morningstar! Az egyetlen alkalommal, amikor Huston és Marilyn ugyanahhoz a kocka-asztalhoz ülnek le Renóban, Marilyn azt kérdi a rendezıtıl, hogy „Milyen számra gondoljak, John?" „Szívem, te csak ne gondolkozzál, hanem dobjál." Marilyn érdeklıdése, hogyan lehetne befolyásolni a kocka hangulatát, jelzi, mennyire belegabalyodott a természetfölöttibe. De nem. Huston nem kér ebbıl a nıi misztikából. Emellett ez egyszer olyan tehetségekkel játszik együtt, akik állják vele a versenyt. Perce szerepében Clift valószínőleg élete legjobb alakítását nyújtja. Félrehúzódik a többiektıl, egyetlen percre sem válik meg a termoszától, amelyben grapefruitlével kevert vodka van (ami olyan rendszerességgel ömlik az ereibe, mint a kórházi vérplazma a gumicsövön), Gable mégis rajongva dicséri Clift muszterjeit. „Abban a jelenetben, az asztalnál, amikor azt mondja, hogy «Mi az isten volt az, amit belém injekcióztatok?*, olyan vad rémület ül a szemében, ami" -mondja Cable - „nem származhat mástól, csak morfintól... meg piától... meg a megvadult bikáktól."
Huston rábólint. „És el is hiszi neki az ember, hogy Perce már mind a hármat kipróbálta." Amikor Marilynnek egyszer mégiscsak sikerült egyik Gable-lel közös jelenetét - azt, amelyikben 295 reggeliznek - úgy eljátszania, hogy Huston örömében önkéntelenül a karjába kapta (aztán a fotósok kedvéért még egyszer), Marilyn odaszólt valakinek a személyzetébıl, hogy tegyék el a képet. „Mutogatni akarom" mondta - „amikor majd mindenféle aljas rágalmakat terjeszt rólam." Monroe-ra vall ez a bizalmatlanság a rendezık iránt, Huston azonban más eset, mint a többi filmrendezı. Az olyanok, mint Wilder, talán győlölik Marilynt, a győlöletükbe azonban akaratlan csodálat is vegyül. Hustonon azonban azt érzi Marilyn, hogy a férfi egyszerően nem kedveli ıt s ı képtelen hatni rá. Nincs semmiféle titkos kulcsa a férfi szívéhez. Marilyn lassan kezd rájönni, hogy Miller álnoksága következtében a film bármikor visszaalakulhat azzá, ami eredetileg volt: jó kis sztorivá, amely azonban három férfiról szól, akik egy kiveszıben lévı életmódot folytatnak. Pedig a Kallódó embereknek az ı filmjének kellett volna lennie, és ha nincs résen, alig lesz több benne mellékszereplınél. Kénytelen mindent beleadni a színészi játékba, ha nem akarja, hogy a többiek árnyékba borítsák. Talán még egy-két apró cselfogást sem vetett meg. Volt egy jelenete, amelyre nagyon számított (minden jelenetére szüksége volt, ha állni akarta a versenyt a férfiakkal), mégpedig az, amelyben Gay Langland az elsı együtt töltött éjszakájuk után reggel visszamegy az ágyhoz és megöleli Roslynt. A forgatókönyvbıl Marilyn nyilván azt képzelte, hogy ez valami romantikus nagyjelenet lesz, húsz méternyi feledhetetlen filmtörténet - Gable Monroeval CSÓKO-LÓZIK. Huston viszont szeretett takarékosan bánni a szerelmi jelenetekkel - minek annyit tocsogni a sárban, amit a többi filmrendezı dagasztott az ócska, községi artézi kút körül. így hát a középkorú cowboy és a szép szıke jóformán csak dokumentumfilm-szerőén köszön egymásnak, hogy jó napot; együnk tojást, már reggel van, ugye jó volt tegnap este. Minthogy mégiscsak sikerült kiharcolnia magának, hogy a jelenetben egyetlen lepedı takarja csupán a meztelenségét (ami mellesleg szintén a dokumentumhatást erısítette - máskülönben honnan sejthette volna a közönség, a nagy erényesség közepette, hogy ezek ketten együtt háltak az éjszaka?), s mert a jelenetet két kamera fényképezte egyszerre, a hetedik felvételnél - véletlenül-e vagy szándékosan? - Marilyn hagyta, hogy a lepedı a kelleténél lejjebb csússzon, s így az egyik kamera megpillantotta a
fél mellét - amivel olyan dilemmát teremtett, amit nem is tudtak megoldani mind a forgalmazásig. Benne hagyják-e a végleges változatban Monroe meztelen mellét? Monroe amellett van, hogy igen, ami cseppet sem meglepı. „Szeretek olyasmit csinálni, amit a cenzor nem enged át. És különben is, hagynánk kicsúszni a kezünkbıl egy ilyen szerencsés véletlent?" Amire Huston ezt válaszolja: „Eddig is tudtam, hogy a nıknek van mellük, minek azt még mutogatni is." Nem, Huston nem hagyja, hogy Marilyn mellbimbójának tisztességtelen versenye felborítsa a film esztétikai egyensúlyát. Végül, amikor a filmet bemutatják, Monroe-nak már csak a háta látszik. Az epizódból azonban szépen kiviláglik, hogyan képzelte el Marilyn a mővészi egyensúlyt. Elıtte a feladat: megmérkızni a királyi Gable-lel, a zseniális Clifttel, és még Eli Wallach-kel is, aki szintén mindent tud, amit színésznek tudnia kell; ráadásul meg van gyızıdve róla, hogy Wallach összeesküdött Millerrel és rávette, támogassa meg egy kicsit a szerepét, mégpedig úgy, hogy neki is legyen viszonya Roslyn-nel. Összeesküdött-e Wallach és Miller vagy sem, Miller tényleg át akarja írni a szerepet - Wallach sokkal jobb színész, semhogy a film vége felé már ne legyen más dolga, mint hogy Gable-re meg Monroe-ra üvöltözzön. Bár Wallach csupán egyetlen rövidke táncjelenetet kap a filmsztárral, Marilyn azzal vádol297 ja, hogy el akarja venni tıle a játékteret, ugyanis tánc közben a kamera jobbára hátulról mutatja ıt, de aztán még beljebb döfi a tırt és hozzáteszi: „Persze, a közönséget úgyis jobban érdekli az én seggem, mint az Eli arca." (Az eredeti beszámolók szerint ugyan „hátsót" mondott, mi azonban tudjuk, amit tudunk.) Wallach-kel egyébként öt éve jó barátságban van. Most azonban, hogy szakított Millerrel, mintha egyúttal egy másik világba is költözött volna; magánbeszélgetés közben még ilyeneket is mond Elinek: „Tudod, ti zsidó férfiak nem értetek semmit." Vajon az a neológ rabbi jár-e a fejében, aki azt mondta neki, hogy nincs túlvilági élet? Vagy inkább Miller forgatókönyvének alattomos buktatói? A film eszméje immár háromesztendıs. Marilyn három éve él abban a gyönyörú álomban, hogy egy szép nap majd olyan filmet fognak csinálni Arthurral, amely lélekkel tölti meg azt a képet, amely a közönségben él óróla. A szexkirálynı újjászületik egy asszony testében. Nem annyira a szex fog eltőnni belıle, persze, hanem inkább abban áll majd a változás, hogy szexbombából szexangyallá alakul át. Bár a Van, aki íorrón szeret/ben valamennyit sikerült már megvalósítania ebbıl, Sugar Kane selejtes angyal volt - hiányzott belıle az ész. Marilyn pedig a lehetı
legelınyösebb színben akar mutatkozni. De legalábbis olyannak, amilyennek Miller látta ıt az elsı elragadtatott percekben (ez a kép vélhetıleg hol boldoggá tette, hol meg nem hitt benne); olyan nınek tehát, aki érzékeny, életteli, érett testő, de egyúttal oly páraként illanó is, hogy ha sikerül így kilépnie a világ elé, egyetlen mozdulattal lesöpörheti magáról a múlt gyilkos reklámját. Mintha az amerikai élet angyala akart volna lenni: és mintha maradék bizonytalansága és félénksége mögött úgy erezné, meg is szolgálta, hogy azzá lehessen. És talán csak298 ugyan megszolgálta. Mert hiszen van-e rajta kívül akár csak tíz nı is, aki olyan napóleoni életet élt volna, mint ı? Nem volt más választása tehát, mint remélni (lelkének azzal a részével, amely még nem volt reménytelen), hogy a Kallódó emberek végsı formájában az ı oltára lesz. Ahhoz persze sohasem volt sok érzéke, hogy átlássa, miként viszonylik a szerepe a film egészéhez. Színészeknek ehhez ritkán van érzékük. Amelyiknek van, az rendszerint elmegy rendezınek. Talán soha nem vette észre, hogy a Kallódó emberek voltaképpen férfiakról szól. Kétségtelen, hogy eredeti formájában nem volt ennél jobb, férfitémájú, hemingwayi novella. Jó részét akár maga Hemingway is írhatta volna egy csendesebb hangulatában. Millernek talán legjobb prózai mőve, és mivel a téma szőz terület volt a számára - jószerével semmit sem tudott a cowboyokról - és mivel azokban a merész napokban írta, amikor éppen válófélben volt elsı feleségétıl és élete nagy kalandjára készülıdött, a novellán jobban érzıdik a férfioptimizmus, mint a filmen. Miller egyébként mindig akkor a legjobb, ha férfiakról ír. A Kallódó emberek annyival különb, hogy alakjai erısebbek, mint a korábbi novellák hısei. És tisztábbak is. (Aminthogy talán maga is tisztább volt azokban a hetekben, amikor írta.) Magától értetıdik, hogy nem ment könnyen Ma-rilynt beleilleszteni a filmbe — nem általában a nıi szereplı okozta a nehézségeket, hanem Marilyn, a megtestesült tündéri báj képében. Roslyn alakja megvolt az eredeti novellában is, de ritkán jelent meg, inkább csak beszéltek róla: szeretetre méltó, vonzó, a keleti partról való középkorú nı volt, Gay Langland élettársa (és kitartója). Langland két barátja, a másik két cowboy, szintén vonzódik hozzá, nem is kevéssé, és Langland sohasem tudhatja bizonyosan, hogy hő-e hozzá a nı. Nyilvánvaló a konfliktus 299 és a drámaiság filmen eszményien kiaknázható lehetısége. Ez azonban épp az ellenkezıje annak, amire Marilyn áhítozott. Esze ágában sem volt két vagy három férfivel hálni a tulajdon filmjében; Marilyn tiszteletre és
megbecsülésre vágyott! Ez volt élete nagy álma. Sajnos, meggyızıdése volt, hogy olyan színésznı, aki egy és ugyanazon filmben két vagy még több szereplıvel is testi kapcsolatot tart fenn, semmiképp sem számíthat a közönség megbecsülésére. Még csak 1960-at írtunk. Ekképpen persze nagyon megcsappannak Miller dramaturgiai lehetıségei. Marilynnek lehet egy flörtje Monty Clifttel vagy Eli Wallachkel, de ez legyen mintegy ködbe burkolva. Marilyn azt akarta, hogy filmbéli viszonya Gable-lel idilli legyen (kitakart kebel és a többi!), és valószínőleg Gable sem igen érte volna be ennél kevesebbel. Öregebb és méltóságteljesebb volt, semhogy a közönség megalázó mód féltékenykedni lássa - hiszen ez a méltóság volt alakításainak üzemanyaga immár tizenöt éve. Hogyan lehet a tündöklı csillagok iránti ünneplı hódolatot összeegyeztetni a minden filmtıl joggal elvárható konfliktus és cselekmény minimumával legalább? Miller kénytelen olyan szelídre rajzolni Roslyn jellemét, hogy már néhány vádló befogása is csaknem tragédiát jelent a számára; ez a dramaturgiai szappanbuborék azonban menthetetlenül kipukkad, mivel (ahogy maga Miller mutat rá a novellában) Roslyn a kutyáját is szereti, és odáig már nem terjed a gyengédsége, hogy észrevegye, az a konzerv, amellyel az ebet eteti, a musztángoknak a húsából készül. így lesz Roslyn olyan szerep, amely Monroe* természetének legképmutatóbb rétegén alapszik ugyanazon, amely vérzı szívvel siratja a halacska halálát, közben azonban szerelmese életére tör. Az is lehetséges persze, hogy Marilyn fel sem fogja, mennyire eljátszhatatlanná válik a szerepe a film vége felé, vagy legföljebb csak akkor jön rá, 300 amikor már túl van mindenen, már minden befejezıdött - csak akkor ismeri fel, hogy milyen harsány produkciót kíván tıle az utolsó tekercs szabad variáció a „meg kell állítanunk a vonatot a szoros bejáratánál" címen ismert melodrámára. Meg kell akadályoznia, hogy Gable, Clift és Wallach befogja a lovakat - a vásznon viszont azt látjuk, hogy Gable, Clift és Wallach kockára teszi az életét, hıkölı lovak tapossák, kitörı állatok vonszolják ıket maguk után - miközben Marilyn csak sikoltozik a képmezı szélén, hisztérikusan rohangál összevissza, az egyik férfitól a másikhoz, a mozi közönsége pedig szinte kiáltani szeretne, hogy „Fogja már be valaki a száját ennek a nınek!" Az élete is csupa ellentmondás, mi sem természetesebb hát, mint hogy attól a filmtıl, amelytıl tiszteletet és megbecsülést várt, jóformán az ellenkezıjét kapta csak. Végül is Gable megy mennybe a filmen. Gay Lang-land szerepe Gable apoteózisa lett. „Hová mentek?" - kérdezi Wallach Clarktól és Marilyntıl,
akik a film végén teherautóba szállva útnak indulnak. Miller nem írt választ Gable-nek, de ı pontosan tudja, mit kell ilyenkor mondani. „Haza" - válaszolja legcowboyosabb hangján, és minden amerikai kisvárosi moziban megdobban a vászon. Végül is rátalált élete nagy szerepére. Clark Gable-nek lenni olyasmi volt, ami jobb, mint bérmunkásként tengıdni. Amint Marilynnel az oldalán vezeti a teherautót a sivatagban a film utolsó kockáin, ezt mondja: „Arccal annak a nagy csillagnak megyünk, egyenesen hazavezet bennünket..." Végre elkészült a Kallódó emberek. Gable-nek talán azóta sem volt ilyen jó pillanata, hogy Rhett Butlerként mosolyogva így szólt: „İszintén szólva, drágám, egy csöppet sem érdekel." A munka vége felé már olyan volt a stáb, mint valami züllött hadsereg, amely hónapok óta egy város zsírján élısködik, s rég elfelejtette, miféle haza301 fias célokért folyik a háború. Sejtelmük sem volt róla, hogy amit csináltak jó-e vagy rossz. Hovatovább a film mintha csak azért végzıdne porfelhıkkel és viszállyal, lovakkal és fejbe rúgott kaszkadırökkel, meg azzal, hogy Gable-t kötélen vonszolja maga után a teherautó, mert Nevadában filmeznek, ahol ez így szokás; estére pedig a társasági fejlemények ugyanilyen óhatatlanul komikus színekbe torkollnak miközben Marilyn elveszíti élete legnagyobb tétjét, Paula Strasberg estélyt ad a tiszteletére, amelynek mintha az volna az egyetlen értelme, hogy Millert és barátait nem hívják meg rá. Strasberg bosszúja -véres balkáni melodráma! Válaszképp Huston - Miller és Clift tiszteletére rendez estélyt, amelyre viszont mindenki hivatalos. Az estélyen Russell Metty mondott búcsúbeszédet. Olyan hangon, amit csak az operatır engedhet meg magának, végtére is ı az oltár, amelyhez a színészek imáikat intézik. És ha az oltár szól, mosolyogni kell. „Arthur forgatókönyveket ír " - mondta Metty - John meg vadkacsákra lövöldözik. Elıször Arthur tolta el a forgatókönyvét, aztán meg a felesége. Marilyn, miért nem köszöntöd fel Arthurt a születésnapján? Arthur persze azt se tudja, melyik a ló eleje és melyik a fara. Marilyn azt mondja, tartsuk meg azt a jelenetet, amelyikben félmeztelenül látszik az ágyban. Monty pedig közben szép csöndben Del Monté grapefruit-részvényeket vásárol... Esküszöm, még soha nem láttam egy rakáson ennyi kallódó embert." Taps. A bohózat folytatódott azután is, hogy a stáb Nevadából visszautazott Hollywoodba, az utolsó felvételekre. Az United Artists egyik igazgatója megnézte a nyersen összevágott filmet, amely nem nyerte meg a tetszését,
mivel hogy egyáltalán nem hasonlított a többi Huston-filmre, amelyeknek az volt a receptjük, hogy „mi beleadunk apait-anyait, ı meg gondoskodik róla, hogy a gız szétvesse a kazánt". 302 Kijelentette, hogy ha nem tudná, ki rendezte a filmet, ki nem találná. Miller egyetért vele és közli, hogy ı is csalódott. Huston így válaszol: „A forgatókönyv hibája." Ismét eljátszadoznak a gondolattal, hogy írnak még néhány jelenetet Wallachnek, de Cable nem volt hajlandó újra kamera elé állni, majd következett néhány heti vágás, zenei felvételek, s eközben lejátszódott a másik színmő, Huston és Miller drámája, amelynek végkifejlete szintén sejthetı volt: újra megkedvelik egymás munkáját. Ehhez segítséget is kaptak. Mégiscsak megindító mő lett a filmjük. A forgatás befejezésének másnapján ugyanis Gable súlyos szívrohamot kapott, és tizenegy nappal késıbb meghalt. Ettıl kezdve minden jelenet, amelyben feltőnik, a hollywoodi filmtörténet felét idézi fel a nézık emlékezetében. 303 EGY MAGÁNYOS NO Ezerkilencszázhatvan, november 5-én befejezıdik a Kallódó emberek forgatása. Három nap múlva Marilyn már New York-ban van -üres lakás várja-és 11-én, a Fegyverszünet Napján bejelenti a sajtónak, hogy különvált Millertıl. A következı héten hírét veszi, hogy Montand haza készül Los Angelesbıl Párizsba; kirohan Idlewildba, hogy elkapja két gép között, legalább néhány órára, amíg az átszállásra vár. Betelepszenek Monroe kocsijának hátsó ülésére, pezsgıt isznak; ekkor tudja meg, hogy Montand visszamegy Signoret-hez. Simoné, amikor rajta a sor, hogy sajtóértekezletet tartson, a következı bölcs és lehengerlıén franciás megjegyzést teszi: „Egy igazi férfi ... mindig tudja, hogy egy futó viszonyt nem szabad összetévesztenie az örök szerelemmel, tudja, hogy egy kis flört miatt nem szabad válságba döntenie a házasságát." (Amire Marilyn csak egyet válaszolhat, mint akit elıre beprogramoztak: „Én úgy gondolom, hogy ez a probléma sokkal inkább Simone-ra tartozik, mint énrám.") E két csapás után a harmadik; meghal Cable. Riporterek hívják föl a hírrel Marilynt, hajnali kettıkor. Ráadásul a vég körülményei is elviselhetetlenek; a forgatás közepében jártak, amikor kiderült, hogy Kay Gable gyermeket vár. Gable boldog volt és büszke az életnek erre a késıi ajándékára. Minthogy szívbeteg volt, sose tudhatta, melyik pillanatban éri a halál, de nagyon készült rá, hogy a fiát még láthassa. Ugyanis biztos volt benne, hogy Kay fiút fog
304 szülni. De ami ezután történt, csupa szörnyőség. Kezdve azon, hogy Kay Gable is szívbeteg volt. Amikor Clark megkapta a rohamot, Mrs. Cable-t is beszállították a kórházba, a szomszédos szobába, hogy ezzel is kíméljék a szívét és megpróbálják megmenteni a terhességet. Még Eisenhower elnök is felhívta Clarkot, hogy személyesen adjon neki tanácsot, mi a teendı szívroham esetén, hiszen gyakorló szívbeteg volt maga is. Mire jött, hogy Cable jobban van. Aztán hirtelen mégiscsak meghalt. És Kay Cable mégsem volt mellette az utolsó pillanatban. Egy órával a férje halála elıtt úgy érezte, hogy kisebbfajta szívroham fenyegeti, ezért átment a saját szobájába, mert nem akarta felizgatni Clarkot a rosszullétével. Az orvosoktól tudta meg, mi történt. Semmi nincs ebben a történetben, ami ne csupa kín és szenvedés volna? Hogyan mérjük fel Marilyn gyászát? Végre találkozott pótapjával, karjába zárta a vásznon, megmutatta neki a mellét - és a pótapa most holtan fekszik. Azért-e mert megismerte ıt? Bizonyos, hogy a lelki bizonytalanság új mélységei nyílnak meg elıtte. Ez ideig bármi méltánytalanság ért másokat, amiért vele dolgoztak, számára mindig kész volt a felmentés - ı maga mindenkinél közelebb élt a halál mezsgyéjéhez. Most azonban Cable bebizonyította, hogy tévedett. Százfélét gondolhatott Cable haláláról - élettel egyik gondolat sem kecsegtethette. Megindult lefelé a csúszdán, élete leghosszabb depressziós periódusa felé. Jönnek már a napok, amikor úgy érzi majd, mindjobban összetöpörödik. Valaha monumentális ambíció főtötte - olyan nagy színésznı lesz, mint Greta Garbó - most már az is kérdés, vajon a puszta ambíciót legalább sikerült-e még megıriznie. Nem sok választja el a teljes kiégettségtól. Egyedül él New York-i lakásában; Miller elköltözött, minden holmijá306 val és papírjával egyetemben. Hajdani dolgozószobája falán otthagyta Marilyn bekeretezett fényképét. Pedig ez volt a kedvenc képe a feleségérıl. Már nem sok van hátra: egy-két hónap múlva kimondják a válást. Gondos elırelátással, Jack Kennedy elnöki beiktatásának napját választják ki, 1961. január 20-át; Marilyn felül a repülıgépre és elutazik Juárezbe. A napot egyébként Pat Newcomb választotta ki, új reklámfınöknıje és bizalmasa. Szerencsés választás volt; ezen a napon kevesebb figyelem jut a sajtóban Marilynnek, mint bármikor máskor jutott volna. Nyilván nem akart nagy hírverést csapni a románc kimúlásának.
Csöndesen üldögél a dallasi repülıtér valamelyik coctailbárjában - két órája van a juárezi csatlakozásig -, ezalatt figyelmesen követi a tévé képernyıjén Jack Kennedy ezer napjának elsı eseményeit. Amerika magányos szeleinek sápadt démona ott ül Dallasban és a tévét nézi. Épp Dallasban! Hol is lehetne másutt? Magától értetıdik, hogy épp e legfelvillanyozottabb nemzet történetében keletkezzenek a véletlenek legmerészebb áramkörei. Mellesleg, ha a jövendı okkult történészei esetleg olyan karmát kívánnának felkutatni, amely Napóleon császártól egyenesen Monroe-hoz vezet, akkor itt hívjuk fel figyelmüket, hogy Marilyn a Helena Drive nevő utca egyik házában fog meghalni. A válás után sikerül annyira összeszednie magát, hogy fölugorjon Roxburybe, a farmra és összeszedje a Millernél maradt holmiját; nemrégen meglelt féltestvérével, Berenice Miracle-lel ment, aki a rég feledett Baker és Gladys gyermeke volt és Marilyn Floridában bukkant rá (lám, az énkeresés utolsó expedíciója a vér vonalát követi), nos, ezzel a féltestvérrel az oldalán szállt kocsiba, hogy találkozzék Millerrel, aki szerint a látogatás „nem volt épp kellemes", mert Marilyn „megpróbált jó képet vágni és elhitetni velem, hogy az élete boldog, gondtalan és vidám, és 307 minden éppen úgy van, ahogyan ı szeretné". Néhány könyvet visz magával, egy szobrot, egy porcelánkészletet, cocktailos poharakat, de hogy Millernek legyen mibıl innia, otthagy neki néhány elmosogatott konzervgyári zselés-poharat. (Vajon a pénzt, amit ı fektetett be az ingatlan megvásárlásába, szintén otthagyta-e?) Hugót, a borzebet mindenesetre otthagyja a farmon, jóllehet mire visszatér a városba, már gyászolja az elvesztését. Sinatrától kap majd helyette nemsokára egy fehér pudlit vigasztalásul, amit „Maf'-nak nevez el, mivelhogy Sinatrát folyton a maffiás kapcsolataival ugratta. Egyébként minden jel szerint ekkortájt rövid és szinte baráti viszonya is van vele; egyik bizalmasa beszámol róla, hogy ı vitte kocsival Marilynt a Waldorfba, ahol Sinatra akkor lakott; Marilyn egész úton vodkát kortyolgatott, de „nem sokat használt". Másnap persze nagy a kíváncsiság, de Marilyn csak annyit mond, hogy nem sikerült rendesen összetolni a két ágyat, mindig maradt valami hézag köztük, amibe hol az egyikük, hol a másikuk gurult bele az éjszaka. (Lám, még a Waldorf szolgáltatásai sem tökéletesek.) „És milyen volt Sinatra?"kérdi a bizalmas barátnı. „Nem egy DiMaggio." De hát új szeretıirıl ekkoriban Marilyn mindig csípısen nyilatkozott, és a viszony Sinatrával ennek ellenére tovább
folytatódott. Lehetséges azonban az is, hogy már maga sem tudja, kivel hányadán áll, ugyanis idıközben DiMaggióval is újra kezdıdött minden, jóllehet nem szabályos formák között. Mindenesetre felmelegítették a románcot. December vége felé, körülbelül egy hónappal a válás elıtt Barsocchini hívta fel Marilynt, mégpedig Renóból. „Lehetséges volna-e" tudakolta -, „hogy egy bizonyos személy felhívja?" Mondja meg a barátjának, felelte Marilyn, hogy várom a hívását. Karácsony napján be is állított hozzá DiMaggio, egy akkora ponzéciával, amihez foghatót Marilyn még 308 soha életében nem látott. Vagyis újra kezdik. És könnyen lehet, hogy azért olyan ingerült Sinatrával, mert idegesíti a tudat, hogy DiMaggiót csalja meg vele. Bizalmas barátnıi szerint ezekben a napokban mindig elérzékenyülten beszélt Joe-ról, hogy milyen tökéletes a teste és mindig milyen bőntudat fogja el szegényt a szerelmeskedések után. Másokkal természetesen korántsem ilyen elnézı. Sıt talán sosem volt ilyen éles a nyelve, mint épp ekkor. Hol van már az az idı, amikor Amy Greene olyanokat kérdezett tıle, hogy „Mondd édesem, létezik a világon olyan, akit te ne szeretnél?" Marilyn mostanában azzal szórakoztatja a barátnıit, hogy férfiakról mesél nekik, elmondja, ki és hogyan próbált kikezdeni vele. A történetek egytıl-egyig botrányosak és némelyik fölöttébb valószínőtlen is, de szereplıik valamennyien híres emberek. Lehetséges volna, hogy többségüket maga találta ki a barátnıi mulattatására? Mindenesetre nem egy közülük mintha olyan emberek ellen irányulna, akik valamikor a múltban Hollywoodban vagy másutt állítólag kevéssé hízelgıén nyilatkoztak a tehetségérıl. Olyan hangulatban van, hogy nem volna meglepı, ha most éles nyelvével elégtételt akarna venni a sérelmeiért. Marilyn csíp és harap, csupa malícia és pajkosság. Feltehetıleg a középkorú színésznı szerepét próbálja elsı olvasásban. Azt próbálja eldönteni, hogy átvegye-e Tallulah szerepkörét? Ül magában karrierje hullámvölgyében és úgy kapkodja az altatókat, mint más a földimogyorót egy fogadáson; felbontva veszi be a kapszulát, hogy gyorsabban hasson, s közben zavartalanul cseveg. Olyan, mint egy nyomorék, akinek esélyei az életben maradásra már nem számíthatók ki a sebészet oltárán feláldozott szerveinek összegébıl - végrendeletet készít. Olyan érzés lehet, mint éjnek idején visz-szalopózva újra megmártózni régi depressziók vizé309 ben. Komoly összeget hagy Berneice Miracle-re — a család mindenek
elıtt! - aztán sort kerít még a titkárnıjére, May Reisre és egy-két jó barátra. Személyes holmijait Strasbergre hagyja - végtére is egyedül ı jöhet számításba, mint mővészi hagyatékának kurátora. Nem tudni mi okból, Paula Strasberg viszont említetlen marad. Persze, épp elég pénzt kölcsönzött már neki, továbbá részvényekkel is megajándékozta, sıt Paula a heti 3000 dolláros filmgyári állását is Marilynnek köszönheti. Januárban, egy-két nappal Kennedy beiktatása elıtt, felolvastatja a végrendeletet és az ügyvédek ugyanekkor tájékoztatják anyagi helyzetérıl is. Kiderül, hogy korántsem olyan gazdag, mint remélte. Sıt az az igazság, hogy voltaképp a Van, aki forrón szereti jövedelmének ırá esı részébıl él, valamint a Kallódó emberek várható jövedelmének elılegeibıl. Csakhogy egyelıre nem úgy fest a dolog, hogy ez a film is nagy sikert fog aratni és még a kritikák is eléggé vegyesek. A tél vége felé, részben a válás hatására, részben mert a Kallódó emberek minden jel szerint leült, Marilyn olyan mély depresszióba süllyed, hogy analitikusa komolyan aggódik miatta. Nincs kizárva, hogy öngyilkossági kísérletre is sor került. Azért nem tudunk semmi bizonyosat, mert a reklámügynökség ezúttal éppenséggel nem azon igyekszik, hogy nagydobra verje a magánéletét, hanem inkább rejtegetni igyekszik Marilynt a nyilvánosság elıl. Az viszont kétségtelen tény, hogy bevonul a Payne-Whitney Kórházba, amely tudvalevıleg elmekórtani esetekre specializálódott. A sajtó ostrom alá veszi a kórházat, de Marilynt elrejtik az újságírók szeme elıl. Vasajtók sora választja el a külvilágtól és az ajtók mind zárva vannak. Amíg be nem vonult, Marilyn semmi közelebbit nem tudott errıl a kórházról. „Mit mővelnek velem?" kiáltja riadtan. Újra bezárul mögötte az árvaház kapuja. „Miféle hely ez?" 310 Három napot tölt egy olyan szobában, amelynek ablakát vasrács fedi, s amelynek üvegajtaja mögül az orvosok megfigyelés alatt tarthatják. A vécé pedig ott áll szabadon a sarokban. Nincs az a nıvér, segédorvos, fıorvos, ápoló és takarítónı, aki elmulasztaná az alkalmat, hogy jól megnézze magának. És a szóbeszéd terjed, mint a bozóttőz. Letépte magáról a ruhát, mondják, azonkívül... és ide bízvást behelyettesíthetünk bármely obszcén mozdulatot. Az újságírók pedig felváltva virrasztanak a kórház kapujában. Késıbb egyébként Marilyn tesz is majd valami olyan célzást Pat Newcomb-nak, a reklámfónöknı-jének, amelybıl kikövetkeztethetıleg csakugyan rendezett valamiféle jelenetet a kórházban. „Ha úgy bánnak velem, mint egy dilissel" — szól Guiles beszámolója -, „akkor úgy is fogok viselkedni, mint egy dilis." Lehetséges persze, hogy aki leszaggatja magáról a ruhát, azért teszi,
mert meg akar szabadulni attól a feszítı vágytól, hogy kivesse magát a nyitott ablakon. Azonkívül Marilyn mindig is törekedett a mezítelenségre. Nem véletlenül lett már fotómodell sem, nemhiába „kívánta sóvárogva, mezítelen állni Isten és mindenek elıtt, hogy látva lássák", nem semmiért hagyta magát pucéran fényképezni a naptár lapjai számára, amiként oka van annak is, hogy még ezután is alkalma lesz egy-két fotósnak meztelen fényképezni Marilynt, és kell hogy legyen valami magyarázata a Kallódó emberekben kitakart kebelnek is -kell, hogy legyen valami közös ok. Meglehet, hogy amint az ember mind közelebb sodródik a téboly határához, elfogja valami vágy, hogy kifordítsa önmagát, hogy a fonákjukra váltsa szokásait, letépjen magáról minden ruhát, erkölcsöt s fıleg az idı viszonylatait. Lehetséges volna, hogy a pszichózis, akárcsak a halál, a múlt felé terjed? Nos, bármi lett légyen is az állapota, elég hamar 311 kimászott belıle és amint jobban volt, nyomban távozni akart a PayneWhitney Kórházból. Ám csak egyetlen telefonhívást engedélyeznek a számára. DiMaggiót hívja fel, aki már az esti géppel Floridából New Yorkban terem és azonnal telefonálgatni kezd, politikusoknak és más nagyságoknak, akik tudják a módját, hogyan kell kinyitni a kórház vaskapuit. „Másnap kora reggel Marilyn titokban, görcsösen DiMaggióba kapaszkodva kilépett a kórház kapuján ...Onnan egyenest a ColumbiaPresbvterian Neurológiai Intézetének egyágyas kórtermébe ment", minden olyan gyorsan történt, hogy „a megzavarodott újságírók valósággal ellepték a Payne-Whitney-t". Három hét pihenés következik, ami alatt mindenféle tablettát megvonnak tıle, majd hazaengedik. Pat Newcomb-mal az oldalán tér vissza New York-i lakásába, de elıtte már valóságos vesszıfutást kell elszenvednie a riporterek sorfala közt, akik a csúcsforgalomban is utánavetik magukat, hogy legalább egyetlen szó erejéig nyilatkozatra bírják. Végre újra otthon van, a saját lakásában, s mint az ilyen depressziós szakaszok után általában, egy idıre megint magához tér. Azt tervezgeti, hogy eljátssza Az esı [Rain] tévéváltozatának fıszerepét; Lee Strasberg lenne a rendezı. Somerset Maugham levélben tudatja vele, mennyire örül, hogy Monroe fogja játszani a szerepet. Egy riporternek, aki Sadie Thompson figurájáról kérdezte, ezt felelte: „Ez a lány tudta, hogyan kell vidámnak lenni, még ha szomorú volt is. Ez pedig nagyon fontos dolog tudja?" Az esıbıl azonban nem lett semmi. Az NBC nem hajlandó
Strasbergre bízni a rendezést, arra hivatkozva, hogy nincsen televíziós gyakorlata. Marilyn viszont más rendezı keze alatt nem hajlandó eljátszani a szerepet. „Én csak Lee elképzelését ismerem, és épp ezeket az elképzeléseket szeretném megvalósítani. Nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy ... végül is 313 valami egészen más felfogású darabban találom magam, aminek semmi köze ahhoz, amit vártam vagy reméltem a szereptói." Munka nélkül azonban nem találja a helyét, azonkívül már anyagi gondok is jelentkeznek. A tévéjátékra kötött szerzıdés több mint 100 ezer dollárról szólt; ez most füstbe ment. Fogja magát és lemegy DiMaggióval horgászni Floridába; felkeresi féltestvérét, Berenice-t is. De hamar elfogja a „türelmetlenség" és visszarepül New Yorkba. Még épp idıben ér haza, hogy már a saját lakásában olvashassa Kay Gable sajtónyilatkozatát, amelyben az özvegy kijelentette, véleménye szerint Marilyn „idézte elı Gable végzetessé váló szívrohamát, amit a feszültség és a kimerültség váltott ki nála". (Bár Monroe-nak sohasem tette szóvá - „amikor kijön a forgatásra - mondta egy riporternek - mindig keményen végigdolgozza a napot" - másoknak bizony elpanaszolta, hogy a régi szép idıkben, még Harlovv idejében, „aki késett a forgatásról, az ki volt rúgva, ha még olyan nagy sztár volt is az illetı".) Marilyn kitárja a nappali ablakát és hozzákészül, hogy azonnal kiugrik. Másnap, amikor beszámol róla egy barátjának, elmondja, hogy tudta, gyorsan keil ugrania. Mert ha csak kiáll a párkányra, de nem ugrik azonnal, hanem kivár és eközben észreveszik lentrıl, az utcáról, ı azonban végül mégsem veti ki magát az ablakon, akkor úgy és annyit fog írni róla a sajtó, aminél a halál vagy akár az élet is jobb választás. Ezt forgatja tehát a fejében, amint ott áll a szobában és szemét behunyva lassan az ablak felé dıl. Ki tudja, milyen messzire vándorolt belıle a lélek, míg végül visszatért az életbe, ott abban a nappaliban. Amikor másnap bevallja, milyen kevés választotta el attól, hogy ugorjon, barátai nyomban készen vannak a határozattal, hogy Marilynnek vissza kell költöznie Hollywoodba, ahol majd szépen kivesz valami 314 ranch-ot. Egy szép, földszintes házat. Marilyn meggondolja a dolgot és igazat ad nekik. Végtére is Lee Strasbergen kívül egyebet nem hagy New Yorkban. İt viszont úgy tetszik, valami elhagyta New Yorkban. Még egyszer visszamegy hát Nyugatra, újra analízisre jár, immár harmadszor vagy talán negyedszer - de hát ki képes számon tartani a lelkek
házasságszerzıinek manıvereit? 1961 késı tavaszán néhány hetes pihenésre szánja el magát, valamint fogyókúrára, amely épp csak alig valamivel szigorúbb, mint a szokásos étrendje. Epemőtétre készül (a heg nyoma meglátszik majd Bert Stern híres aktsorozatán is), amely jól sikerül - tán még lelkileg is jót tesz neki, hogy megkéselik, hiszen ezzel is levezekel valamit Gable halálából. (Talán ez az a születésnap, amikor annyi esztendı után André de Dienes újra megpillantja a Beverly Hills Hotelben?) Az elkövetkezı hónapok során New York és Los Angeles között ingázik; nincs más, ami hajtsa és ajzza, mint a tulajdon, értelmét vesztett élete. New Yorkban felvesz egy Marjorie Stengel nevő nıt (aki azelıtt Monty Clif titkárnıje volt), az ı révén kapunk valami képet Marilyn életének ezekrıl a hónapjairól. Eisı beszélgetésük alatt, melynek során közölte Miss Stengellel,. hogy alkalmazza, megszólalt a telefon és Marilyn vette fel a kagylót. Miss Mon-roe-t kereste valaki. „Nincs itthon" - szólt bele Marilyn gorombán a telefonba, és lecsapta a kagylót. Ez volt az utolsó jele az életnek, amit az új titkárnı látott nála. Aztán csak telik egy nap a másik után. Marilyn sokáig alszik ezeken a forró, New York-i reggeleken; amikor késı délelıtt felkel, csak téblábol föl-alá céltalanul kék baby-dolljában. Mely különben már nem egészen tiszta. Amikor eszébe jut, eszik egy-két falatka báránysültet, túrót majszol hozzá és iszik rá egy nagy pohár kalóriamentes meggyszörpöt. „Más ember" - mondja Marjorie Stengel „már 315 csak ebbe a kosztba is belehalt volna." Aztán valamikor a nap folyamán telefonon jelentkezett Los Angeles-i pszichoanalitikusa, akivel hosszan értekezett. Más nem hívta soha. Valószínőleg senki sem tudja róla, hogy New Yorkban van. Postát sem igen kap, de nem is érdekli a levelezése, legföljebb ha trágár levelet kap valamelyik titkos rajongójától - azt azért elolvassa. Egy banki őrlapra az „apja neve" feliratú rubrikába gondosan, csupa nagybetővel azt írja be, hogy ISMERETLEN. Pedig akár üresen is hagyhatná a helyet - az üresség még jobban is illenék a pillanat hangulatához. A konyhában hullik a vakolat; a fal piszkos, New York-i konyha-sárgára festve. A fürdıszobából is hiányzik minden fényőzés - nem áll benne öltözködıasztal, nincsenek mindenfelé kis lámpácskák, nem vidáman tarka a zuhanyozó függönye; közönséges, mindennapos fürdıszoba. A hálószobában sötétbarna a fal, a berendezés - francia parasztbútor-fehérre mázolt, olcsó vacak. Ágytakaróképp halványbarna
szaténterítı szolgál a széles ágyon. Az ágy fölött, a mennyezeten, tükör. Nyilván ez a legnagyobb szám az egész lakásban. A másik hálószoba viszont jóformán kopár. Csak néhány szedett-vedett szınyeg hever a padlón. A fogadószobában, ahol Marjorie dolgozik, a falak mentén köröskörül iratszekrények sorakoznak. A berendezés legjobb darabja egy bekeretezett Toulouse-Lautrec; a nyomat keretestül sem kerülhetett többe ötven dollárnál. A nappali merıen elüt a többi szobától; itt minden fehér. Fehér a fal, fehér a szınyeg, itt áll a fehér zongora s mellette fehér a kanapé is. Itt függ Cecil Beaton híres fotója, amely fehér lepelben ábrázolja Marilynt. A vázában fehér, áttetszı levelek, természetesen mővirág. Néha-néha beállítanak ide egy-egy élı növényt is, de mind elpusztul. Csak mővirág bírja ezt a szobát. A fehér subaszınyegen piszkos folt; egyszer odacsinált valami eb. Stengel 316 ottléte alatt többször is felmerül, hogy ki kellene tisztíttatni a szınyeget. Végül ki is jön valami cég és elviszi kitisztítani, de „többet kértek a tisztításért, mint amennyit az egész vacak ért". Amikor meghozzák kitisztítva, a szınyeg hófehéren tündököl, csak épp a kutyafolt maradt éppoly sárga, mint azelıtt; kiszállnak a cég vegyészei és kémiai vizsgálatoknak vetik alá a foltot. Orvosok és patikusok is sőrőn járnak a lakásban; mind elegáns, sötét ruhát hordanak és szarukeretes szemüveget. A fekete-fehér csempével kirakott elıszobában álló spanyol padon ülve várakoznak Miss Monroe-ra; tablettákat hoznak neki és recepteket, melyek hol Marilyn nevére szólnak, hol valamely más névre. Megesik, hogy valamelyik tablettát Marjorie Stengel nevére írják föl. A dohányzóasztalon a The Nation hever meg az /. F. Stone's Weekly. Az éjjeliszekrényen a The Carpetbaggers meg egy Edna St. Vincent Millay-kötet. Telefonálni Marilyn egy sötét kis odúból szokott, ahol a készüléken kívül csak egy rút és szürke New York-i ablak van, amely a szők és piszkos udvarra néz, itt azonban mégis megélnek a növények. Talán mert Marilyn olyan gyakran elüldögél itt, és megosztja velük a szürke félhomályt. A vendégszoba szekrényében estélyi ruhák sorakoznak drótfogasokon. Melyeknek még a válluk sincs kipárnázva. És a moly-zsák vagy porzsák ismeretlen fogalom. Más szekrényekben nerckabátok lógnak és egyéb fehér pré-mek, egyik a másik mellett, szintén drótfogasokra akasztva. Egy további szekrényben két tucat Jax márkájú bugyi ugyancsak drótfogasokon, még az árcédulát se tépték le róluk. Mégis, ha vásárolni megy, Marilyn nem húz fehérnemőt. Amit az eladónık elakadt lélegzettel újságolnak egymásnak. „Olyan ápolatlan szaga van" - telefonálják Marjorie Stengelnek. (Mert persze nem
tudják, hogy mint sok más mővész, Marilyn sem mosdik, valahányszor úgy 317 érzi, hogy az elmúlt nap szagaiban valami élmény titka lappanghat.) Egy reggel, valamelyik irattartóban keresgélve, Marjorie briliánsgyőrőre bukkan a fiók fenekén. Mióta rejtızhetett ott, nem is sejti. Talán DiMaggio ajándéka lehetett? (Akit különben Marilyn mostanában csak Mr. D.-nek nevez.) Egy szép napon váratlanul közli Marjorie-val, hogy „egy bizonyos úr" fog telefonálni és hogy ı tegye azt, pontosan, amit az a férfi majd mond neki. Ám amikor csakugyan megszólal a telefon, eloszlik minden titok. „Jó napot, Marge, itt Joe DiMaggio beszél" - nyilván megszokott dolog a számára Stengel nevő egyénekkel beszélni telefonon aztán randevút ad neki a Shelton-ban, ahol át fog nyújtani 5000 dollárt készpénzben, ugyanis Marilyn ennyivel többet vett fel az Irving Trustnál vezetett számlájáról. Marjorie Stengel számára felfoghatatlan, miért titkolózik Marilyn. Nem egy reggel látta már DiMaggiót kisurranni a lakásból nem sokkal azután, hogy ı megkezdte a munkanapját. Marilyn azonban soha, egyetlen szóval sem utal arra, hogy DiMaggio ott járt. Mintha mélységes titok volna, amit senkinek sem szabad megtudnia - hogy DiMaggio reggelenként sokáig szokott aludni. Lassan a vége felé járnak Marilyn New York-i évei. Ahogy telnek a hónapok, egyre több idıt tölt a tengerparton. Ekkor vásárolja meg pszichoanalitiku-sa tanácsára Brentwoodban a Helena Drive-i házat. A ház hajszálnyira ugyanolyan, mint az analitikusé! Ebben az idıszakban fordul elı, hogy izgatottan felhívja New Yorkot. Gálaestje lesz Sinatrával. Noha már vett két új ruhát Magninnál, feltétlenül szüksége van az egyik New Yorkban hagyott ruhájára is. Szobalánya, Lena Pepitone elsı osztályon repül a ruhával Los Angelesbe, de mire megérkezik vele, Marilyn már másikat talált helyette. Lépésrıl lépésre kivonul New Yorkból. Marjorie 318 Stengelt felszólítja, hogy költözzék Los Angelesbe; Marjorie-nak nincs kedve otthagyni New Yorkot, ezért hamarosan kilép Marilyn szolgálatából. Marilyn idıközben egészen áttette székhelyét Los Angelesbe, otthagyta a kis fordulatszámú élet New York-i unalmát. (Egyébként akár a betegség tüneteként értelmezhetjük azt is, milyen erıltetett jókedvvel élvezi Carl Sandburg társaságát.) Mexikói utazást tesz, ahonnan mexikói bádogmaszkokkal és elektromos szerelvényekkel megra-kottan érkezik vissza a Helena Drivera. Ez 1962 áprilisában volt. Négy hónapja van még hátra; hamarosan megkezdıdnek egy film felvételei, melyet a Foxszal fennálló szerzıdése
teljesítéseképp vállalt el. Valamit adni kell [Something's Got to Give] lesz a címe. A forgatókönyv egy húszéves filmnovella átirata. Igazi Fox-show lesz! George Cukor fogja rendezni, ami Marilyn számára nem igazán jó ómen, hiszen ó volt a Szeressünk rendezıje is, a partnere viszont Dean Martin, aki Sinatra révén jó barátja. Csakhogy Peter Levathes, a filmgyár új igazgatója még nem felejtette el azt a veszteséget, amit Elizabeth Taylor filmje, a Cleopatra jelentett a Fox-nak. De egyébként sem az az ember, aki könnyen kijönne Marilynnel. Pedig az ı gázsija csak százezrekben mérhetı, míg Elizabeth Tayloré milliókban. Marilyn az utóbbi idıben visszavonultan él, míg Elizabeth Taylor képe ott díszeleg minden magazin címlapján. Azonkívül még valami vírusos nyavalyát is összeszedett. Minthogy Los Angelesben többnyire azzal telt az ideje, hogy egyik orvostól a másikhoz járt, az az ember benyomása, hogy ez a vírus voltaképp az orvosi rendelık spirituális megtestesülése. Örökös hıemelkedésekkel küszködik. Bár 37,5° fok319 nál rendszerint nem többi a láza, szerzıdésben kikötött joga, hogy ha eléri a 38°-ot, nem kell folytatnia a forgatást. Ezen a módon három heti forgatás alatt összesen hat napig csakugyan részt is vett a felvételeken. Mivel azonban senki nem számított másra tıle, a rendezı hajlandó az ı személye köré szervezni a felvételek menetrendjét. Mindenki azon igyekszik, hogy kijöjjön vele: még Levathes is hajlandó távol maradni a felvételek színhelyétıl. Csak az a forgatókönyv ne volna! A forgatókönyv nem tud alkalmazkodni. A betegség végtére is minden formájában betegség, így aztán a dialógus minden egyes hamis sora a vírus metafizikai lényegét erısíti. Halálos kór ez a film. De Marilyn még él. Sıt végre a magánéletében is történt valami érdekes. Szeretné otthagyni a forgatást és élni, szabadon. Minthogy Sinatra jóban van Peter Lawforddal, az ı révükön megismerkedett a Kennedy fiúkkal. Sıt... de ezt nem lehet egyetlen szóval elintézni. Nos, május közepén, egy péntek reggel Marilyn nem jelenik meg a forgatás helyszínén, hanem ehelyett repülıgépre ül és New Yorkba repül. Jack Kennedy tartja születésnapi partyját a Madison Square Gardenben és Lawford ıt kérte fel, hogy a húszezer meghívott vendég jelenlétében énekelje el az elnöknek a „Happy Birthday"-t. Ezt semmi körülmények között sem hagyhatja ki. Hiszen még csodálatos entrée-t is rendeznek a számára. Háromszor egymás után bejelentik majd a nevét, miközben egyetlen reflektor fényköre világítja meg az üres színpadot. Végül pedig
felhangzik, hogy „hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy - Marilyn Monroe". Ez Peter Lawford ötlete volt. Szereti az efféle játékokat - hol bejön a vicc, hol nem. Végül is tehát belép a színpadra Marilyn Monroe pezsgıszín, bi-zsergetın testhez álló, estélyi ruhában és elénekli, hogy „Happy Birthday, drága elnök úr", ahogy még 320 senki sem énekelte óelıtte. Húszezer vendég hallgatja a bársonyos, szexuális felhangokat, az elektro-magnetikus lüktetést. Hangja csupa pajzán huncutság. Mindenki hegyezi a fülét a teremben. „Úgy énekel neki, mint aki nagyon közelrıl ismeri!" Kennedy finoman elmosolyodik és lerázza magáról a sokat sejtetı célzások hálóját; beszédében a következı kijelentést teszi: „Most, hogy Miss Monroe személyesen énekelte el nekem a »Happy Birthday«-t, akár vissza is vonulhatok a közélettıl, hiszen ennél többre már senki sem viheti." Amikor aztán jónak látja, hogy véget vessen a New York-i folytatólagos mozinak, napok múltán visszatér a Hollywoodban forgatott filmhez. A Fox vezetıi már-már elszánják magukat, hogy elbacsás-sák, ámde egyszerre kirobbanó energiával veti magát a munkába, mintha csak abban lelné élvezetét, hogy megrendíti a férfiak elszántságát. Épp aznap jelenik meg újra, amikorra az uszodai jelenet felvétele van kitőzve és vírus ide, vírus oda - hajlandó órákat tölteni a medencében, de még ennél is tovább megy, mintha átragadt volna rá a Kennedy család versenyszelleme: egyetlen csapással megmutatja Hollywoodnak, hogy kire figyel a világ. Larry Schiller és Billy Woodfield, a két magazinfotós meg az egész stáb szeme láttára kibújik a testszínő fürdıruhából, amely a meztelenség látszatát keltette és tetıtıl talpig pucéran ugrál be nekik a medencébe, ahányszor csak kérik, s közben fényképezik elölrıl és fényképezik hátulról, hogy látva láthassa az egész világ. Ha közelebbrıl is szemügyre vesszük a képeket, jól látszik rajtuk, hogy milyen diadalmas a pillantása. „Tizennégy év óta elıször, Marilyn Monroe ismét tetıtıl talpig meztelen." Olyan, mint egy pucéran lubickoló ötéves kislány, és mégis elmondhatja magáról, hogy ı is a Kennedy-klánhoz tartozik -ettıl kezdve akárhány felvétel készül róla, minden 321 képén hasonlít egy kicsit a legismertebb amerikai ír család fiaihoz és leányaihoz; mintha az ereiben csordogáló Hogan-vér valahára talált volna, a bizonyosság és a merész kockázat ingatag egyensúlyában. Csillogó szellem, verseny és gyızelem a vegytani elemei annak a személyiségnek,
amelyet oly régóta keresett. És csakugyan, soha, egyetlen más képén sem látszik olyan magabiztosnak, mint Larry Schiller felvételén, amelyen fél lábát a medence peremébe akasztva mászik ki a vízbıl, szemében az árvaházi ördögfiókával. Most mindjárt kijön a vízbıl, de csak a jóég tudja, hogy ezután mit fog csinálni. Keddre készen vannak az uszodai felvételek, Joe Hyams cikkét pedig, amit a vidéki lapok is mindig átvesznek, gondosan szerdára idızítik. A világ valamennyi magazinja Larry Schillert kergeti telefonon, aki (Marilyn jóváhagyásával) kizárólagos jogokkal rendelkezik a képek fölött. Még be se fejezıdtek a jog-tárgyalások, már harminc ország képeslapjaiban közölték a fotókat. Marilyn, a maga elbővölı módján, csak egy diavetítıt kért ellenszolgáltatásképpen, hogy otthon is nézegethesse a képek diáit. Sok ezer dolláros ajándékot kaptak tıle a fotósok - de hiszen ismét ı a nıi Napóleon, aki megjött Elba szigetérıl, hogy újra harcba vezesse utolsó hadseregét a Fox ellen. Június elsején, pénteken kis születésnapi ünnepséget rendeznek neki a filmgyárban - van torta, gyertyák, villognak a vakuk és potyognak a könnyek. Nagyot nevet George Cukoron, amint épp lekapja a fotós, ahogy a rendezı szájába töm egy nagy szelet tortát, és képek tanúskodnak róla, hogy az öltözıjében barátaival kibontott egy üveg Dom Perignon pezsgıt. Hétfın azonban nem megy be dolgozni. Kikészültek az idegei (mondja az orvosoknak, akik ezt bármikor hajlandók elhinni neki). Aztán kedden sem jelenik meg a filmgyárban. Aznap este a filmgyár 323 igazgatósága felfüggeszti a forgatást; szerdán a producer a következı nyilatkozatot teszi a sajtónak: „Az a kellemetlen kötelesség vár ránk, hogy újraértékeljük a helyzetet." (Lám, John Foster Dulles mégse hiába volt oly nagy mestere a nyelvnek.) Csütörtök este megszületik a döntés és Marilyntıl elveszik a szerepet; másnap bezárkózik a szobájába és egész nap csak sír. Helyette Pat Newcomb küld rövid nyilatkozatot a Variety szerkesztıségébe, miszerint „Miss Monroe kijelentette, hogy örömmel részt vesz a hétfıi forgatási napon." Pénteken Levathes bejelenti a sajtónak, hogy „szándékos szerzıdésszegés" miatt bocsátották el, valamint hogy a Fox kártérítési pert kíván indítani Marilyn Monroe filmgyártó vállalata ellen. „Félmillió dollárt követelünk, de lehetséges, hogy az összeget kénytelenek leszünk megemelni egymillióra." Marilyn diadalünnepet ül, és egyúttal össze van törve. İ a nagy nıi Napóleon, de mire megy vele? A másik lelkében vírusoktól gyötört szomorú kis árvaházi egérke. Olyan az egész, mintha egész életében arra törekedett volna, hogy az egyik énjét teleaggassa diadaljelvényekkel, míg a
vereségeket a másiknak kellett elviselnie. Ha így nézzük személyiségét, a lelki bonyolultság szobra áll elıttünk. Mert ha csakugyan két ember él benne, akkor akár azt is kijelenthetjük, hogy nem egy cselekedete az egyik kárára szolgálja a másikat, és fordítva; megvert generálisként vonul vissza a csatatérrıl az egyik, míg diadalt ül a másik. Ezért az a sok megtorpanás és újrakezdés az életében, ezért változik oly gyakran győlöletté benne a szeretet. Kevés alkalom kínálkozik, amikor valamiben mindkét énje egyaránt részt tud venni; élete legcsúfosabb tréfája, hogy két énje leginkább olyankor tud együttmőködni, amikor tönkretesz egy készülı filmet, mert ilyenkor minden 324 nyers és rejtett erejével élvezi a filmgyár kínjait- hisz titokban mindig arra vágyott, hogy legázolja Hollywoodot - miközben a lappangó vírusok és futó kis lázak hangtalan fuvolájának néma dallamára belép a megnyíló szakadékba gyatra, beteg, béna, elgyötört és végsıkig kizsarolt énje is. Végtére a gyengeség is jó valamire! Évek óta sikerrel alkalmazta ezt a módszert. Most azonban, ezen a pszichológiai éjfelén maga sem tudja eldönteni, hogy valóban abba akarja-e hagyni a filmezést vagy egyszerően csak rosszul mérte fel, hogy mit képes elviselni a filmgyár, s mit nem. Az elkövetkezı hetek során újra egy kíméletlen színjáték fıszereplıje; a filmgyári igazgatók vívják a feje fölött harcukat az elégedetlen New York-i részvényesekkel, akik nagyon fájlalják a pótolhatatlan veszteséget, miközben Marilyn hajlandó lenyelni az egész emészthetetlen forgatókönyvet és az ügyvédek tanácsára beleegyezni, hogy szeptemberben, amikor véget ér Dean Martin varieté-turnéja, folytatja a forgatást, „mint az amerikai filmgyártás elidegeníthetetlen tulajdona". Beláthatatlanul hosszú idı van még hátra szeptemberig, Marilynnek azonban se pénze, se kedve pereskedni. Természetesen árad feléje a részvét. Strasbergék tárt karokkal fogadják New Yorkban. Kijelenti, hogy „komolyan meg kell fontolnom, nem akarok-e ezentúl inkább színpadi színésznı lenni". Strasbergék a segítségére sietnek és felléptetik Blanche Du Bois szerepében, A vágy villamosának Stúdióbeli elıadásán, ı pedig hálából megrázó alakítást nyújt, olyan idegfeszültségben játssza végig a szerepet, hogy egész teste reszket az erıfeszítéstıl. Amikor lejön a színpadról, nagy nedves folt van a szoknyáján. A szerep valamelyik szorongató pillanatában össze-vizelte magát. Bámulatos és felejthetetlen elıadás -és egyúttal örök búcsúja a színpadtól. Ki bírná ezt minden este? Még meg sem melegedett New York325
ban, rohan vissza a nyugati partra, mint akit pánik fogott el, hogy már régen nem járt a pszichoanaliti-kusánál, vissza a magas falakkal körülvett, úszómedencés, egyhektáros haciendára, a Helena Drive-ra, vissza félig bebútorozott házába, ahol semmi sem fér el a szekrényekben, ahol a sarkokban halomban állnak a lemezek meg az újságkötegek, dobozokban a könyvek, elraktározva egy élet felgyülemlett, ren-dezhetetlen emlékei. Vissza az analitikusához, Dr. Greensonhoz, élete közelgı utolsó heteihez. Ám lényének kétértelmősége mintha ide is elkísérné, élete utolsó románcaiba is, kétes egészségi állapotába és halála rejtélyébe is. Mindeközben ugyanis sokan voltak, akik úgy látták, hogy végre jobban van. Masszırjének, Ralph Robertsnek például azt mondta, hogy most már végre nem szed semmi egyebet, mint csak egy kis chlorhydrátot: „Visszaszoktattak" - jelenti ki büszkén - „valami ártalmatlan, ısvilági szerre." (A valóságban persze a chlorhydrát semmivel sem enyhébb az összes többi altatónál.) Robertsnek mindazonáltal az a benyomása, hogy Marilyn csakugyan évek óta nem volt ilyen jól, izmai sem olyan petyhüdtek már. George Barris képein pedig, amelyek körülbelül egy hónappal azután készültek, hogy elbocsátották a Foxtól, nyoma sincs kétségbeesésnek. Nem látszik a szemén, hogy öngyilkosságot forgatna a fejében. Egy érzékeny, de egyáltalán nem törékeny fiatal nı ül a tengerparti fövényen, arcán szomorkás mosoly, de egyúttal eltökéltség is. Ezen van a hangsúly; Marilynnek még koránt sincs vége. A meztelen uszodai képeket címlapon hozta a világ minden nagy képeslapja - végre diadalmaskodott Elizabeth Taylor fölött, túltett a Cleopatra képeinek sikerén! - s ezen mintegy felbuzdulva, lázas tevékenység kezdıdik; interjút ad Richard Merymannek a Life számára, találkozik a Fox igazgatóival, akik nem titkolják, 327 mennyire szeretnék, ha újra filmezne, fogadja a Vogue, a Life és a Cosmopolitan fotóriportereit és most készül Bert Stern híres aktsorozata is. Mintegy elıkészületképp, mondhatni, arra a nagy díszvacsorára, amit Peter Lawford ad házában az igazságügyminiszter tiszteletére; mert egyetlen képén sem olyan tökéletesen kennedys, mint amelyiken meztelenül pezsgızik. Nem, egyáltalán nem úgy fest, mint aki öngyilkos akar lenni. A hollywoodi szóbeszéd elködösíti a véget és utolsó napjának szemtanúi másképp vélekednek. De ahogy a Jack Kennedy dallasi halálához vezetı nyomokat is eltüntették a rémülten rohangáló ezrek és ezrek, akik
összevissza taposták a nyomokat attól való félelmükben, hogy ki tudja, ki mindenki van belekeveredve a gyilkosságba, Marilyn halála is csak mind zavarosabb lesz minden újabb teóriától, amíg el nem dönthetı végérvényesen, vajon öngyilkossági szándékkal vette-e be az altatókat (miután semmi más nem hatott), avagy csak véletlenül nyelt a kelleténél többet a tablettákból, eltévesztve a számolást, vagy esetleg gyilkosság áldozata lett - harmincöt évnyi késéssel. Hiába hangzik oly meghökkentıen ez a feltevés, és hiába nincsen fikarcnyi bizonyíték sem, ami alátámasztaná, az biztos, hogy indíték, s nem is csekély, éppenséggel lett volna a gyilkosságra is. Nem hessegethetjük el tehát ezt a gondolatot sem. Most pedig próbáljunk meg behatolni a halálát környezı zőrzavarba. E , zen az utolsó nyáron ideje jó részét otthon tölti, úszómedencéje partján, mert maga szinte sosincs a vízben, de - fölöttébb jellemzı módon vérig sértıdik, ha a barátainak nincs ked328 vük úszni egyet. A medence túlpartján kis vendégházikó áll, de csak áporodott kutyaszag lakik benne. Régi barátai járnak hozzá látogatóba, Norman Rostén például, akit egyszer elkísér egy kiállításra, ahol mindjárt vesz is egy Rodin-másolatot; a szobor ölel-kezó párt ábrázol. A férfi vad és tüzes, a nó megadó. Több mint ezer dollárba kerül, amit Marilyn aligha engedhet meg magának, mégis megveszi pillanatnyi habozás nélkül, csekkel fizet és mindjárt magával is viszi a szobrot. Ilyesmi persze csak egy ízben fordult elı, az analitikusához azonban naponta eljárt, máshová viszont szinte soha. Majdhogynem rendezett, rendszeres életet él. Más régi barátai is sőrőn felkeresik, telefonon is gyakran beszél. Többször beszélt DiMaggióval, Pat Newcomb pedig gyakran az egész napot vele tölti. Éjszaka, ha nem tud elaludni, átjön Ralph Roberts és megmasszírozza. Az évek során közel kerültek egymáshoz, mint árva gyerekek, akik jobb híján megszeretik egymást. Roberts egy nagy és nagyon szegény észak-karolinai családból származott és csak tizenegy éves korában kezdett el beszélni egy ilyen részletet például milyen meghatónak találhatott Marilyn. Akkor mőtéttel felszabadították lebéklyózott nyelvét. Ez a gyermekkori betegség valamelyest érthetıvé teszi azt is, miért nıtt olyan nagyra és mitıl volt olyan hatalmas ereje, de finom masszıri érzékének is bizonyosan ebben rejlik a magyarázata. Meg annak, miért volt olyan érzékeny Marilyn gondolataira is, amihez persze az is hozzájárulhatott, hogy eredetileg színész akart volna lenni. Mégis két és fél éven át mit sem törıdött a saját
karrierjével, csak hogy minden pillanatban készen várhassa Marilyn hívását — mert olyan nélkülözhetetlen volt a számára. Nemegyszer megesik, hogy éjjel kettıkor szól a telefon, amikor Marilyn belátja, hogy mit sem ér az altatója. „Rafe, olyan szörnyen érzem magam" - szól bele a telefonba -, „már kez329 dem azt hinni, mindjárt megbolondulok." És akkor Ralph éjnek idején jön és egyenesen Marilyn vaksötétbe burkolt hálószobájába megy. A súlyos függönyök mindig be vannak húzva, mert ha csak kicsinyke fénycsík is beesik a szobába, Marilyn nem tud aludni; óvintézkedésképp még főzıkapoccsal is az ablakkerethez szögezik a függönyöket. Ralph belép, kitapogatja a sötétben a kis flakont, amelyben a masszírozó olajat tartja, kikapcsolja Marilyn melltartóját (amit éjszakára mindig felvesz, nyilván mert nappal semmit sem hord!) és addig masszírozza, amíg el nem álmosodik. Ami néha egy órába is beletelik. Aztán újra becsatolja a melltartót és kilo-pózik a szobából. Olyan lelki közösség uralkodik közöttük, ami nyilván nem mindennapi. Amikor elsı ízben masszírozta, még Miller idejében, amikor Marilyn a Szeressünket forgatta, munka közben Willa Catherrıl morfondírozott magában csöndben. És akkor Marilyn egyszer csak ezt a kérdést tette fel neki: „Mondd, nem olvastad véletlenül a Lost Ladytí" Az ilyesmit nem lehet egyhamar elfelejteni. Mivel Marilyn bırénél gyönyörőségesebbet aligha tapintott, lévén a bıre alatt is bıre, legalábbis ı így mondta (s azt is mondta, hogy ez igen ritka jelenség), magától értetıdik, hogy egyhamar gyanú keit, nincs-e viszonyuk egymással, tekintve Robertson hatalmas termetét és az általa nyújtott szolgáltatás érzéki természetét. Miller a maga civilizált módján hajlandó volt elfogadni szex és terápia elvi kettéválasztását és ekképp nyíltan legalábbis sohasem háborgott, Di-Maggio azonban nem egy féltékenységi jelenetet rendezett, mert nyilván nehezményezte, hogy akár létrejött köztük a legintimebb testi kapcsolat, akár nem, Robertson mindenképp közelebb került az ı asszonyához, semhogy szó nélkül tőrhesse, hiszen óhatatlanul jutott neki valamennyi a Marilyn testébıl áradó szerelembıl. DiMaggio olasz volt és a 330 teljességet vallotta - ami az enyém, legyen egészen az enyém! Nem szorulok rá és nem is tőröm, hogy az aprómunkát más végezze el helyettem! Idáig érve azonban már bizonyára sejtjük, hogy Marilyn alighanem szívesen és szenvtelenül elnézte, amint különféle szakemberek munkába
vették a testét. Az sincs kizárva, hogy épp az ilyen nem szexuális természető viszonyokban mutatkozott meg a legjobb oldaláról. Nem volt nála elbővölıbb teremtés, amikor Norman Rostennel volt, vagy nyíltabb és egyenesebb, amikor Robertsszel beszélgetett, és beszámolt neki róla viszonyukat végtére is csak egy hajszál választotta el a reichi analitikus és páciense viszonyától - hogy mi történt az életében. Voltaképp kizárólag azért firtatjuk Ralph Roberts és Marilyn kapcsolatát, mert egy éjszakai masszázs alkalmával, hosszú hallgatás után, Monroe ezt a kérdést tette fel neki: „Te is hallottad a pletykákat Bobbyról és rólam?" „Hogy hallottam-e? Másról se beszél egész Hollywood." „Egy szó sem igaz az egészbıl. Nem mondom, tetszik nekem a fiú, de nem fizikailag." Ha már egyszer beszélni kezdett, folytatja és elmondja, hogy az eszét tényleg szereti, de a fivérét sokkal vonzóbb férfinak találja. Az is elképzelhetı persze, hogy Marilyn hazudott Robertsnek - a szóbeszéd úgy tudja, hogy viszonya Bobbyval egy autó hátsó ülésén kezdıdött, ahová valami fogadásról szöktek ki. Mindazonáltal arra is van okunk, hogy elfogadjuk Marilyn verzióját. Mert ha Kennedy ezer napjáról elmondható, hogy az ezer éjszaka sem lehetett jelentéktelenebb a nappaloknál, ugyanezt Bobbyról senki sem állíthatja. Jámbor élető, józan ember volt és jó házasságban élt. Lehet, hogy mindamellett a sok munka közepette az erotika ismeretlen világa iránt is felébredt benne a kíván331 csiság, de ez a kíváncsiság aligha nyomhatott nála annyit a latban, mint politikai ambíciójának súlya. Bátyja az indiszkréció nagy varázslója volt, Bobby azonban kemény jogászi koponyájával belátta, hogy a botrány sokat ártana a karrierjének. Mert az öcsre az is ráveti magát, aki az elnökre nem mer kezet emelni. Amellett pedig családja iránt is olyan nyilvánvalóan mély érzelmekkel viseltetett, hogy annak nemigen van párja korunk amerikai közéletében. Valószínőleg közelebb járunk tehát az igazsághoz azt feltételezve, hogy - ha mégoly pajkosán és vá-gyakozva beszélt is Marilynrıl, mint egy gimnazista, akinek ötven cent ugrál a zsebében a negyven centes vasárnapi meggy- és banánfagyira - finom ír orra végül is jól eligazította és éppoly bölcsen megtartóztatta magát, mint a legvidámabb pap, aki közben öt csinos özveggyel jár kéz a kézben. És mégis: micsoda flört! Amikor Kaliforniába jött és Peter Lawford házában szállt meg, felhívta telefonon. Marilyn pedig átment hozzá látogatóba. Kiváltképp azt tekintve, hogy micsoda házi ırizetben élt, mekkora élvezet lehetett Marilyn számára ez a találkozás! - milyen
nélkülözhetetlen a lelkének, amely mindig a csodára szomjazott, s most íme, itt volt a csoda, amelyben hihetett. („Nehogy meghalljam, hogy Gertrude Nissennel randevúzol"- mondta mindig Robertsnek tréfásan, mivel tudta, hogy Roberts-nek nagyon tetszik Gertrude Nissen.) íme, az igazi csoda - és micsoda szenzációs partnert kapott hozzá. Bobby olyan szellem volt, hogy könnyen lehet, Marilyn a rokonának tartotta - hiába volt tanult ember, akárcsak Marilyn, ı is menet közben tanulta a mesterségét. Mindjárt a legmagasabb polcra ugorva. Persze mindeközben nem kizárólag csak a jövıben élt, hanem a múlt megırzött darabkái között is. Guiles, aki bizonyosra veszi, hogy Marilynnek viszonya volt Bobbyval s ezért nem nevezi nevén az 332 igazságügy-minisztert, a következı érdekes bekezdéssel szolgál: Július vége felé, amikor DiMaggiónak is a fülébe jutott, hogy Marilyn komolyan érdeklıdik a Keleti Parti férfi iránt, nagy veszekedésre került sor közöttük ... Marilyn alighanem megijedt, hogy örökre elveszíti DiMaggiót, aki pedig mégiscsak a legközelebbi jó barátja volt, ezért leült és levelet írt neki, amiben olyasmik álltak, hogy bárcsak boldoggá tudná tenni, mert akkor elmondhatná, hogy sikerült elérnie azt, ami szerinte a legnagyobb és a legnehezebb dolog az életben - egyvalakit boldoggá tenni, egészen és maradéktalanul. A levél azzal fejezıdött be, hogy biztosította DiMaggiót, az ó boldogsága DiMaggio boldogsága. A levelet azonban sohasem küldte el. Az íróasztalában találtak rá, alá sem írta. Az a szenvedély, amely ilyen közel sodorta DiMaggióhoz, önmagát emésztette fel az írásban. De hát nagyon csöndes életet él mostanában. A múlthoz képest, legalábbis. Ezen az utolsó nyáron, Marilyn bizalmasan elmondta egy jó barátjának, hogy Dr. Creenson azon igyekszik, hogy függetlenebbé és magabiztosabbá tegye ıt a véleményalkotásában. Ezt válaszképp mondta el arra a kérdésre, miért zárkózik el mostanában sok régi és bizalmas jó barátjától. Dr. Greensont nyilván aggasztotta, hogy Marilyn olyan nagymértékben hagyatkozik fizetett környezete véleményére. És a nyár elteltével alkalmazottai, és néhányan mások is, azon vették észre magukat, hogy mindinkább kiszorulnak Marilyn belsı köreibıl... Ralph Roberts ebben Mrs. Murray kezét gyanította; mert amikor esténként eljött megmasszírozni Marilynt, most azt kellett tapasztalnia, hogy miután elvégezte a dolgát, további jelenlétére nem tartottak igényt a házban. Egyszer, amikor a masszázs után még elbeszélgetett Marilynnel, a
hálószoba ajtajában állva, mint azelıtt is mindig, Mrs. Murray olyan pillantással mérte végig, amelybıl ez volt kiolvasható: «Azt hittem, már sikerült végre megszabadulnunk ezektıl*. Az idıs hölgy pedig egyáltalán nem olyan jelenség volt, akit semmibe lehetett volna venni: Mrs. Murray Creenson doktorék régi családi ismerıse volt, aktív korában lakberendezéssel foglalkozott, házvezetınıként sose 333 dolgozott, de mivel nyugdíjas volt és vállalta, felfogadták. Mrs. Murraynek, aki mindig a lehetı leggondosabban ügyelt a kiejtésére, az is a feladatai közé tartozott, hogy folyamatosan tájékoztassa Dr. Greensont. Errıl Marilynnek is tudomása volt, de az igyekezet, amivel megpróbálta visszaszerezni érzelmi egyensúlyát, annyira lekötötte, hogy ezzel már nem is törıdött. Kissé feszengve nézzük, hogy kik és milyen féltékenyen próbálják kisajátítani az életét, pedig még a közelébe se jutottunk a pszichoanalízis belsı logikájának a megértéséhez: Marilyn ugyanis olyan szeszélyesen változékony lény, hogy tudományos értelemben kezelhetetlen személyiség. Mivel az orvos egyszerően nem tudja figyelemmel kísérni rajta az elıírt kúra hatását, természetes hát, hogy meg kell kísérelni határok közé szorítani az életét magát, minél kevesebb ember befolyásolhassa lelke elhajlásainak mérhetetlenül érzékeny mőszerét. Minı remények! Mintha lovakkal tépetnék négyfelé! Legerısebb érzelmeit szigetelik el a legjobban. Hogy DiMaggiót csakugyan szereti, abban immár aligha kételkedhetünk. Végtére is DiMaggio az a férfi, aki a legkevesebbet kívánja tıle - ı az egyetlen, akinek esze ágában sincs, hogy kihasználja a tehetségét! (Neki épp az kell belıle, ami nem a tehetsége). Marilynnek pedig egyéb se kell, mint hogy megtalálja magában ezt a másikat! Holott talán soha nem volt annyira hasadt a lelke, mint épp most. Élete nagy vágyát, hogy filmeket forgasson - ami ott lüktetett minden gyarlóságában, mint egy kis állatka szíve, mely benne lakozik, amióta csak tizenhat évvel ezelıtt belépett a Foxhoz - most ügyvédi tanács inti óvatos visszakozzra. Személyisége alkatelemeire hullott az analitikus díványán, mindazonáltal könnyen lehet, hogy éppenséggel élete legfontosabb viszonya elıtt áll. Mintha az ambíció, amely élete egyik színpadán holtan rogyott össze, a másikon új életre kelt volna. Valamelyik lénye bizonyára egy új élet gondolatával 334 foglalkozik már, mely nagyszerőbb lesz minden korábbi életénél. Bár ez nyilván reményeket kelt benne, egyúttal a rettegést is rászabadítja.
Távolabb kerül, mint valaha a szerény, de biztos éntudattól, melybıl aztán kinıhetne egy-két önvédelmi reflex. Ezt a szerény, de biztos éntudatot, a jó érzést, hogy lényének közepe ott van, belül a testében valahol, számára csak a barbiturátumok kesernyés íze nyújtja. Az a pillanat a középpont, amikor a kapszulát elharapva megint beismeri, hogy vesztett. Ha a szenvedély alaptörvénye az, hogy csak akkor tudunk újra szeretni, ha olyan szerelem jön, amely nagyobb a réginél, akkor a narcizmusé nyilván valami olyasmi, hogy csak akkor tudjuk továbbra is imádni önmagunk, ha mind bámulatosabbnak mutatkozunk önmagunk elıtt. Míg tehát egyfelıl belecsimpaszkodik DiMaggióba, másfelıl történelmi szereprıl álmodozik Marilyn. De azért közben a kalandok is érdeklik még. Mi sem mutatja jobban, menynyire befejezetlen minden körülötte, mint hogy élete utolsó napján is tárgyal még arról a P/ayboy-szerzı-désrıl, amit Larry Schiller hoz majd magával, hogy aláírassa vele, mert úgyis errefelé van dolga. A megállapodás szerint illusztrált cikk jelenik meg róla, melyhez a szükséges felvételeket Schiller fogja elkészíteni. Az ı képe lesz a Playboy címlapján is; nyakában fehér szırmestólával olyan lesz majd, mint egy elegáns hölgy. A lap hátsó borítóján azonban olyan kép fog szerepelni, amely ugyanakkor hátulról mutatja majd, és kiderül, hogy a stólán kívül (melyet csupán nyaka köré kerítve visel) anyaszült meztelen. Azaz valahára megmutatja ország-világnak azt a híres és nevezetes popsit, amely - mint Philippe Halsman egyszer megjegyezte - „valósággal rákacsintott az emberre". Persze, tette még hozzá, „fényképezıgéppel elkapni ezt a kacsintást... nem épp a legkönnyebb feladat". Lehetséges, hogy Marilyn335 nek is ilyesmi járt az eszében, de az is lehet, hogy Dr. Creenson beszélte le róla (mármint ha feltesszük, hogy Marilyn egyáltalán beavatta a tárgyalás menetébe), mindenesetre Pat Newcomb akkor már felhívta Hugh Hefnert, hogy lemondja az üzletet, de mivel Schiller errıl még nem tudhat, Marilynnek nincs szíve megmondani neki, hogy a nagy reklámálom a füstbe ment, hanem ehelyett reggeli energiáinak tetemes részét elfecsérli arra, hogy jókedvőnek mutassa magát. Még egy ilyen apró epizódra kerül sor a nap folyamán, amely szintén annyi energiát emészt fel, mint egy nagyobbfajta tranzakció, máskülönben azonban ez a déli óra sem különbözik semmiben e csöndes, szinte unalmas nyár többi órájától (melyek között legfeljebb az jelentett némi változatosságot, ha este átment Lawfordékhoz) a Valamit adni kell leállítása utáni hetekben.
Csak épp az a megdöbbentı, hogy alig több, mint tizenkét óra múlva halott lesz. Vagy talán még annyi idı sem telik bele? A halottkémi szemlérıl utóbb kiderül, hogy nagyon felületes volt, s a halál beálltának idıpontját elmulasztották megállapítani. Lehet, hogy már este kilenckor bekövetkezett, de talán csak hajnali háromkor, továbbá azt sem tudni, melyik üvegcsébıl vette be a végsı tablettákat, mert azt sem állapították meg, hogy végül is melyik gyógyszer vált végzetessé. Az azonban kiderült így is, hogy annyi barbiturátum volt a vérében, ami többszörösen elég lett volna, hogy a halálát okozza, ha éhgyomorra vette be a tablettákat. Másrészt viszont, ha mégis evett valamit aznap éjjel, akkor a dózis csak az étel megemésztése után lehetett halálos hatású, a boncolás pedig azt állapította meg, hogy gyomra és egész bélrendszere tökéletesen üres volt. Egyáltalán nem közömbös tehát a halál órája. Hiszen ha éjfélkor már nem élt, akkor minden olyan beszámoló, amely szerint vacsorán vett részt, nyil337 vánvalóan hamis. Ilyen gyorsan aligha emészthette meg akár csak a vacsora elsı fogását is, még ha felöklendezte is a nagyját. Hacsak nem történt gyomormosás. Ezt azonban csakis orvos végezhette volna el, viszont egyetlen orvos sem jelentkezett, hogy elmondja, ı hajtotta végre a beavatkozást. Ez is azt a feltevést erısíti tehát, hogy noha már órák óta halott volt, még további kísérletek történtek a felélesztésére. Egyébként a vacsorára vonatkozólag is számos verzió van. Az egyik szerint, amely egy újságírótól származik, aki nem járult hozzá, hogy nevén nevezzem, csöndes, bensıséges kis étkezés volt Marilyn-nél, amelyen csak Peter Lawford, Bobby, Pat New-comb és Mrs. Murray vett részt. A vacsora után a többiek át akarnak menni Lawford tengerparti házába, Marilyn azonban inkább maradna és Bobbyt is tartóztatja. Bobby elhárítja a hívást és távozik a többiekkel. Nem sokkal késıbb Marilyn utánatelefonál; sokáig próbálkozik, hogy elérje, de mindhiába. Egy másik verzió szerint Lawford malibui házában volt party, Natalie Wood és Warren Beatty is jelen lett volna - Marilyn azonban távozott, még mielıtt véget ért volna az este. A két változatban az a közös, hogy egyikben sem történik semmi rendkívüli. Ha megérte volna a reggelt, nemigen érdeklıdnénk iránta, mi történhetett az éjszaka. Ámde így vagy úgy, a jelek arra mutatnak, hogy Kennedyvel lehetett valami nézeteltérése. Közömbös, hogy milyen súlya volt a vitának - ahhoz mindenesetre eléggé feldúlhatta, hogy a tabletták után nyúljon. Ha ezek után csakugyan többször is megpróbálta felhívni Lawfor-dékat, fölösleges kutatnunk, min bántódhatott meg. Végtére az is éppoly valószínő feltevés lehet, hogy
minden erıvel vidámnak igyekezett mutatni magát; legalábbis, amíg végleg le nem tette a kagylót. Guiles verziója szerint, mely persze meglehet, csu338 pán a mindenhonnan összeszedegetett hazugságok kompendiuma, Marilyn egyedül töltötte az estét, amikor telefonhívást kapott Malibuból invitálták, ugorjon át Lawfordékhoz, ott van Kennedy is, és még (Marilyn szavaival) „egypár kurva". Marilyn mélyen megbántódik és már kora este bemegy a hálószobájába, ahol Mrs. Murray beszámolója szerint ledıl pihenni, s megpróbál elaludni, miközben a lemezjátszó sorra forgatja a föltornyozott Sinatra-lemezeket. Ezután következik el az a pillanat, amikor különféle jelekbıl rá kellett jönnie, hogy több tablettát vehetett be a kelleténél. Ekkor kezd telefonálni. Szinte biztosra vehetı, hogy Ralph Robertsont megpróbálta elérni, telefonügyelete ugyanis késıbb jelentette, hogy „egy kásás beszédő, zaklatott nı" kereste. Guiles úgy tudja, hogy a Keleti Parti férfit, vagy a barátját viszont sikerült elérnie ... és közölte valamelyikükkel, hogy az imént vette be az utolsó szem altatót és mindjárt eltávozik örökre. Ekkor valamelyikük megpróbálta felhívni Mickey Rudint, Marilyn hollywoodi jogtanácsosát, de nem találta otthon. Sosem fogjuk megtudni, miért ilyen közvetett úton-módon akartak csak segítséget nyújtani neki. Egyébként nem is lett volna olyan nagyon közvetett módja a segítségnyújtásnak, ha sikerül elérni a jogtanácsost. Mickey Rudin ugyanis, aki mellesleg Marilyn, de Sinatra ügyvédje is volt, Dr. Greenson sógora - könnyen lehet, hogy Greenson telefonszámát akarták megtudni tıle. Minden verzió egybevág a tekintetben, hogy ekkor már elfogta ıket az aggodalom. Lehet, hogy addig csak nevettek Marilynen, lehet, hogy egy kicsit feszengtek, mert kétségbeesést vagy épp fenyegetést hallottak ki a hangjából - de az utolsó telefonhívása már félreérthetetlen búcsúz-kodás volt. Bárki lett légyen is az, aki felvette a kagylót, hallania kellett a hangjában az altatók bó339 dulatát, az el-elakadó szavak között fütyülı halált, a dadogva meglóduló idiotikus hadarást, amely egyformán döbbenetes, akárki hallgatja is. Az, amit akkor tett a két férfi, sokkal kevésbé érdekes (hiszen majdnem bizonyos, hogy akkor már mindenképpen késı volt), mint az, hogy mit fognak tenni az elkövetkezı néhány nap során. Mindazonáltal lehetséges, hogy - ha Marilyn csakugyan öngyilkos lett - sokkal korábban sikerült orvost találni, mint azt késıbb állították s az odaérkezı orvos vagy
orvosok még megpróbáltak gyomormosást alkalmazni. Bármiként történt is azonban, akár megfordult Marilyn házában, akár sem, a következı napok semmiképp sem sorolhatók a Keleti Parti férfi életének legdicstelibb pillanatai közé. Legközelebb San Franciscóban bukkan fel a nyilvánosság elıtt, családi körben; a tengerészgyalogság helikopterén repült oda, amely a Law-ford-ház melletti leszállóhelyen vette fel vasárnap reggel. De persze melyik magas állású kormánytisztviselı tett volna másképp? Az mindenesetre bizonyos, hogy akár Bobby Kennedy szerepét próbálják eltussolni, akár mást, egyetlen olyan verziója sincs a történteknek, amely megengedhetné magának, hogy pontosan számoljon be az eseményekrıl. Némelyik verzió nyilvánvalóan a többitıl függetlenül készült. Igen valószínőtlen például, hogy Dr. Green-sonnak és Pat Newcomb-nak módja lett volna egybevetni a jegyzeteit, ugyanis mindkettı egyaránt azt állítja, hogy kora este kettesben volt Marilynnel. Lehetséges, hogy az ilyen ellentmondásokból táplálkozott késıbb a gyilkosság legendája. Mrs. Murray például azt állította, hogy amikor hajnali háromkor zárva találták Marilyn ajtaját (habár Marilyn mindig kulcsra zárta az ajtaját) és semmi választ nem kapott a zörgetésre, kiment a kertbe, hogy kintrıl próbáljon meg belesni a függönyön át. Állítólag meg is pillantotta Marilynt, aki „furcsa" testtartásban hevert az 340 ágyon, s ezért hívta fel telefonon Dr. Greensont, hogy jöjjön át. Nem egészen világos, hogy egy pszichiáter asszisztensnıje miért nem töri be ilyen esetben az ablakot maga és miért éri be azzal, hogy kihívja az orvost. De az sem világos, hogy Dr. Green-son érkezett-e elsınek, mint Mrs. Murray verziója állítja, avagy Dr. Engelberg, a belgyógyász, aki épp az elızı nap állította át Marilynt, egyébként a páciens saját kérésére, klórhidrátról nembutáira. A rendıri jelentés szerint Dr. Engelberg egy túzpiszkálóval törte be az ablakot „behatolás céljából". Végül pedig, ha Mrs. Murray verziója helytálló, azt is fel kell tételeznünk, hogy a hálószoba függönye el volt húzva, hiszen sikerült belesnie az ablakon, holott a függönyt tudvalevıleg főzıkapoccsal az ablakkerethez rögzítették, amikor Marilyn beköltözött a házba. Mindezek után kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy a valóságban Mrs. Murray más körülmények között fedezte fel Marilyn halálát. Minthogy mezítelen találtak rá, ám melltartó nélkül, az sem zárható ki, hogy nem egyedül volt az ágyban, amikor meghalt - ami bizony fölöttébb kínos feltevés. Elképzelhetı azonban természetesen az is, hogy épp akkor esett kómába, amikor megpróbált felöltözködni és kimenni a szobából, s csak késıbb húzták le a ruháit azok,
akik rátaláltak, abból a feltevésbıl kiindulva, hogy a meztelen tetem természetesebbnek fog hatni. Éppenséggel nem altatja el kételyeinket az a tény sem, hogy Mrs. Murray alig néhány nap múlva hathónapos európai körútra utazik, valamint, hogy Pat Newcomb-ot, aki természetszerőleg hisztérikus állapotban van, épp Hyannisportba repíti egy különgép. Továbbá, hogy az FBI - ez az értesülés is olyan személytıl származik, aki nem kívánja nyilvánosságra hozni a nevét — másnap megjelenik a Santa Moni-ca-i telefontársaság központjában és magával viszi azt a papírszalagot, amely Marilyn elızı éjszakai 341 távolsági beszélgetéseinek adatait regisztrálta. Meglehet, ebbıl a ténybıl táplálkozik az a szóbeszéd, amely évekig tartotta magát, s amely szerint utolsó éjszakáján Marilyn a Fehér Ház számát tárcsázta. Ha elég hosszan eltöpreng az ember, milyen szörnyő halál lehetett így belehullani a kudarc örvényébe, hamar elhiszi, hogy Marilyn átokkal az ajkán távozott, s ma is itt kísért a közelben az amerikai kísértetek First Ladyje. Oly könnyedén kapcsolódik minden mindennel az okkult világában, miért ne hihetnénk hát, hogy az ı keze rántotta el a kormányt a chappa-quiddicki hídon? Miért ne hinnénk el, hogy a brent-woodi hacienda cementtéglás szobájában esett szomorú halál visszhangjából indult útjára megannyi bánat és karrier? Való igaz, hogy az elkövetkezı évek során Bobby Kennedy mind jelentékenyebbé nıtt, s már az igazi nagyságnak sem volt híján, amikor ráköszöntött élete utolsó estéje — de miért ne feltételezhetnénk, hogy ez a finomszövető és rejtélyes folyamat, amely a nagyságig emelte, nemcsak bátyja halálának óráján vette kezdetét, hanem azon a holtsápadt hajnali órán is, amikor Marilyn búcsúja után megszökvén Los Angelesbıl, szembenézett és leszámolt valamivel magában? De ha már odáig elmentünk, hogy ily nagy befolyást tulajdonítsunk Marilynnek egy nem akármilyen amerikai hıs életében, miért ne mehetnénk még messzebb és miért ne láthatnánk épp az ı halálában azt a magot, amelybıl az elkövetkezendı gyilkosságok mind kisarjadtak? Mert ugyan ki lehet biztos benne, hogy nem állott érdekében vagy a CIA-nek, vagy az FBI-nak, vagy a Maffiának, meg ráadásul a fél világ titkosrendırségeinek, hogy az elnök öccsét hírbe keverjék egy filmsztárral, aki azelıtt egy színmőíró felesége volt, akitıl „kommunista mozgalmak támogatása" miatt megtagadták az útlevelet? Olyan ostoba persze még az FBI se lehetett, hogy Mata 342 Harinak próbálja beállítani Marilynt, s persze nem is maga miatt
tartották oly szoros megfigyelés alatt, hanem a Kennedy fiúkra voltak kíváncsiak. Ha hajlandók vagyunk hitelt adni a történetnek, mely szerint az FBI eltüntette a Santa Monica-i telefonközpont papírszalagját, akkor azt is meg kell kérdeznünk, hogy vajon az FBI-nak melyik szárnya tehette? Vajon óvni akarták-e a Kennedyek hírnevét, avagy éppenséggel ellenük győjtöttek bizonyítékokat? Nem lehetséges-e, hogy a CIA csúcsain is lábrakapott az ijedelem, hogy esetleg épp maga az elnök -nem sokkal a Disznó-öböl után vagyunk - vezeti akarva-akaratlan, esetleg mit sem sejtve, azt a baloldali mozgalmat, amelynek hullámai már Amerika gyökereit mossák? De ha ezt a gyanút túlzásnak találnánk, még mindig könnyőszerrel feltehetı, hogy talán az FBI fınökének állhatott érdekében néhány olyan értesülést szerezni, amely jól jöhet neki még az alkudozásban, amikor felszólítják majd, hogy mérsékelje kissé a hatalmát. Akad-e, aki merıben kizártnak tartja, hogy Bobby Kennedy úgy érezte, kénytelen elhalasztani a bátyja halálát követı vizsgálat bírálatát, míg maga is be nem költözik a Fehér Házba? Ha Marilyn csakugyan a balsors szelleme volt - „Happy Birthday, drága elnök úr" - akkor ez a szellem mélyen belenyúlt a történelem gépezetébe. A vége felé már politikai érdekek uralták az életét, s a halálát még inkább. Ha csakugyan gyilkosság volt, amit úgy rendeztek meg, mintha öngyilkosságot követett volna el kétségbeesésében, mert elfordult tıle a szerelme - gondoljuk csak meg, micsoda nyomást gyakorolhattak ezzel utóbb a Kennedyekre! Vagyis joggal mondhatjuk, hogy volt indíték a gyilkosságra. Az persze már más kérdés, hogy bizonyítékokat is találunk-e. Bizonyíték, úgy tőnik, fikarcnyi sincsen; sıt, a gyilkosság teóriájával szemben ott áll Marilyn labilitása, 343 az a nagyon is valószínő eshetıség, hogy több altatót vett be a kelleténél, s hogy a tébolyultan dolgozó orvosok hiába próbálták megmenteni az életét - ami kétségkívül egyszerőbb magyarázatot kínál a sok furcsa ellentmondásra. (A melltartóját például azért is eltávolíthatták, mert mesterséges légzést alkalmaztak. Nemkülönben lehetséges az is, hogy Mrs. Murray mindjárt az elején betörte az ablakot és félrehúzta a függönyt, s csupán azért mondott mást, mert valahogy el kellett tussolni a hiányzó idıt.) Viszont természetszerőleg az is elképzelhetı, hogy a gyomormosásra azért volt szükség, mert el kellett távolítani a szervezetébıl azt, ami megölte. Ám ha tovább erıltetjük csekély esélyünket, hogy bizonyítani tudjuk a gyilkosságot, fennáll a veszélye, hogy veszendıbe megy valami ennél lényegesen fontosabb. Hiszen halála részleteinek elısorolása közben
máris szem elıl tévesztettük a kínt. Marilyn elment. 344 Lebukott az utolsó tabletta horizontja mögött. Se külsı hatalom, se fájdalom nem volt hát erısebb önnönmagánál, annál az erınél, amivel ı húzta magát lefelé. Kis híján megfojtották már csecsemı korában, majdnem belefulladt az árvaházi életbe, a víz alá nyomták a filmgyárban, nem sok hiányzott hozzá, hogy torkán akadjanak házasságai, de mintegy dacból talán, mindvégig ura maradt a sorsának, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a halála fölött is maga akart rendelkezni, s ki tudja, nem szólalt-e meg fülében hívogatón az örökkévalóságból valami gyermekkori dalocska, mire nagyot szökkenve maga mögött hagyta zsibbadt lelke kínjait, hogy majd új életre keljen egy másikban; istenhozzádot int a világnak, melyet meghódított, s aztán nem tudta, mitévı legyen vele. Sose fogjuk megtudni, így ment-e el. Hiszen éppily könnyen elképzelhetı, hogy csak kábán áttévedt a határvonalon, sírva-zokogva szíve 345 utolsó csücskébe húzódva, de nem volt, aki válaszoljon. Anyja kételyébe burkolózva jött közénk, s rejtély ködében távozott. Azután nemsokára megjött a rendırség is. /\ Egyikük ismeri Jim Doughertyt, s felhívja telefonon, hogy közölje vele a hírt. Dougherty a feleségére pillant — hajnali négy óra van. Tizenhat éve házasok, de Marilyn személye tabu közöttük. Most azonban Dougherty ezt mondja a feleségének: „Mondj egy imát Norma Jeanért. Meghalt." Hajnali háromkor, Los Angeles túlsó végében, Ralph Robertson azzal az elviselhetetlen érzéssel riad fel álmából, hogy Marilyn nincs többé. Egy lány alszik mellette az ágyban. A délután folyamán felhívta Marilynt, de Dr. Greenson vette fel a kagylót. Green346 son beavatkozása óta merı bizonytalanság a Ma-rilynhez főzıdı viszonya, amit Robertson nehezen tőr, azért is ment el inni az este, mert egy kicsit meg akart nyugodni. Az egyik bárban szedte fel a lányt, hazavitte és végül is mellette nyomta el az álom. Tőrhetetlen helyzet: van egy nı, akit nem képes kiverni a fejébıl, de egy másik fekszik mellette az ágyban. Ennek az órának a kínja alighanem örökre belevésıdött a pszichéjébe; tíz hosszú esztendeig majd' minden éjjel fel fog riadni álmából hajnali három órakor. A temetésrıl DiMaggio gondoskodik; nem hív meg se Sinatrákat, se Lawfordokat, se Kennedyket. Lee Strasberg mondja a gyászbeszédet:
„Más is akadt, aki oly gyönyörő szép volt, mint ó, benne azonban ezen kívül volt valami más is, amit az emberek megláttak és felismertek a mővészetében s amivel azonosultak. Sugárzása volt - sóvárgás és vágyakozás áradt belıle -, ettıl volt más, mint 547 kiáltozva nyúlkáltak feléje, mind meg akarták érinteni, kérlelték, szívességekért könyörögtek, ı meg csak nevetett és megpróbálta távol tartani ıket magától... Végül azonban nem volt más menekvés, csak a víz, s ı belevetette magát egy figyelmesen arra gördülı hullámba és úszni kezdett. Ekkor azonban vad csatakiáltással ötven barnára sült fiatal test ugrott utána, hogy úzıbe vegye... „Norman" - hallottam elhaló hangját - „ments ki!" Sikerült odanyomakodnom melléje, torkom szakadtából üvöltve a gyerekekkel, hogy „Menjetek innen! Eredjetek haza!" Vakon és dühödten csaptam szét közöttük, aztán megragadtam Marilyn karját és úszva megindultam vele a mélyvíz felé. A kitartóbbak oda is utánunk jöttek, fenyegetésekkel kellett elriasztanom ıket. Vigyorogva nézték, hogyan tapossuk a vizet. Egyszer csak azonban Marilyn abbahagyta az úszást. „Nem bírom tovább" - mondta könyörgı hangon. „Hogyhogy nem bírod tovább?" „Akkor is rossz úszó vagyok, amikor bírom" - mondta... Zihálva kapkodta a levegıt, fejét már csak épp hogy ki tudta tartani a vízbıl. „Ide figyelj" - mondtam -, „nem tudsz ráfeküdni a vízre? Próbáld meg! Vegyél egy nagy lélegzetet és feküdj hanyatt." Meg is próbálta, de közben vizet nyelt és köhögés fogta el. Ott úszkáltam körülötte, kicsit kifújtam magam és megpróbáltam rávenni, hogy feküdjön hanyatt a vízen. „Úristen, hogy így kelljen meghalnom" zihálta és görcsösen belém kapaszkodott Igazi hollywoodi módon menekültünk meg helyzetünkbıl. A hangtechnikus motorcsónak berregését keveri a kép alá. Csak épp ez a motorcsónak igazi volt, az igazi, szélesvásznú vízen. A tüskefrizurás legényke odakanyarodott mellénk és kiemelte a motort a vízbıl. Belekapaszkodtunk a csónak peremébe. Én bemásztam, aztán már csak azt a problémát kellett megoldani, hogyan emeljük be Marilynt is. Akkoriban... nos, sose volt épp cingár teremtés. Végül is azonban sikerült valahogy beráncigál-nom; mint egy zsák, úgy terült el a motorcsónak fenekén. Elnéztem, ahogy ott hevert kimerültén, lábát felhúzva; rózsaszín
lábakörmén csak úgy csillogott a lakk a napsütésben. A fiatalember is jól megnézte magának... olyannyira, hogy a kormányról is megfeledkezett s a csónak már a második szők sugarú kört tette meg. Rákiáltottam, de ekkor megszólalt Marilyn: „Most mit idegeskedsz? Olyan szép ez a víkend!" Hát, igen. Lehet, hogy Rostén nem is tudta, milyen 349 szép. Hiszen épp akkoriban derengett fel egy kicsi kis boldogság reménye Miller oldalán, természetes hát, hogy Marilyn, aki ösztönösen félt a boldogságtól, reggeltıl estig attól retteghetett, mikor sújt le rá valami névtelen tragédia. S most végre bekövetkezett a tragédia - ı azonban túlélte. Megint nyugodtan élhet, amíg a Rettenet újra be nem kopogtat az ajtaján. Évekkel késıbb történt, hogy Rostén színes képeslapot kapott tıle, amely az American Airlines egyik gépét ábrázolta repülés közben, a másik oldalán pedig, az írásra szolgáló helyen ez állt: „Találd ki, hol vagyok? Szeretettel, Marilyn." Rostén így válaszolt: „Megvan rá a magam elmélete, de én hallgatok." Ne siessük el azt a mennyországot. Hadd legyen inkább egy bizonyos helyen s nem szerteszóratva a menny széles boltozatján; abban reménykedjünk inkább, hogy hatalmas lelke meg a picinyke, egérke-lelke is valami szép kényelmes lakásban üdül csupán, s ha majd kipihenték magukat, Marilyn visszatér közénk, nemsokára. Micsoda nagy vicc lesz majd, mert kitelik a humorától és mert átok ül ezen a földön, hogy alighanem kínaiul fog beszélni. Viszontlátásra, Norma Jean. Au revoir, Marilyn. Ha véletlenül összefutnál Jackkel és Bobbyval, kacsints rájuk. És ha szükséged volna valamire, menj el Mr. Dickenshez. Biztos, hogy ı is, mint akárhány irodalmár, imád téged, kis apátián árva. 350
