NORMAN LEBRECHT
A komolyzene anekdotakincse
3
BEVEZETŐ Amikor Joseph Haydn 1791-ben Londonba érkezett, úgy lenyűgözte a város mérete és pezsgő élete, hogy négy jegyzetfüzetet írt tele az élményeivel. Gondos ember lévén, az Anecdot szóval jelölte meg azokat a történeteket, amelyeket asztaltársai szórakoztatására szánt a lanyha Bécsben. Rajongóinak: a papét, aki összeesett és meghalt, amikor rádöbbent, hogy az előző éjjel, álmában hallott zene Haydn először felcsendülő szimfóniájának (No. 95) lassú tétele. Zenésztársainak: a fellengzős karmesterét, aki nem tudta kivárni a dob felhangolását, és arra utasította ütősét, hogy addig játsszon más hangnemben. Az előkelőségeknek pedig ama titkos észrevételét, hogy az ascoti lóverseny utáni vacsorán – melyet London főpolgármestere adott – Devonshire hercegnőjének szoknyája alól egy idegen láb kandikált ki. Haydn az akkori legszélesebb értelemben fogta fel az anekdotát. Úgy, ahogy Samuel Johnson 1773-ban, negyedik kiadásban megjelent szótára meghatározta: „francia eredetű szó, mai jelentése: jellemző eset, egyéni mozzanat”. Haydn nyomán ez a kötet a komolyzene nagyjainak életéből merít. Olyan történeteket sorol fel, melyeket ők maguk, a barátaik, a szeretteik vagy a hozzájuk kevésbé közel álló kortársak vetettek papírra. Nem pletykálni és nem kukkolni akar. Az a szándéka, hogy – bármily halványan is, de – rávilágítson a nagy zeneművek keletkezési körülményeire. Legyenek humorosak vagy tragikusak, könnyedek vagy mély értelműek, hétköznapiak vagy emelkedettek, magán- vagy közéletiek – egy a céljuk: emberi arcot adni egy évezred zenéjének. 5
Aki alaposabban vizsgálódik – főként a társadalom- és politikatudomány területén és a művészet egynémely ágában –, az nem nélkülözheti a vonatkozó anekdotakincs valamilyen szintű ismeretét. Az angol irodalomban se szeri, se száma az anekdotagyűjteményeknek, melyek közül James Sutherland Oxford Book of Literary Anecdotes-a minden becsvágyó antológiaszerkesztőnek példát mutat. A komolyzenében azonban az utóbbi fél évszázad során az anekdota a haszontalan és lenézett dolgok közé süllyedt. „Manapság görbe szemmel néznek az »anekdotikus életrajzra«, mert nem hisznek az olyan történeteknek, amelyek nem támaszthatók alá bizonyító erejű dokumentumokkal” – jegyzi meg Frank Walker a The Man Verdi (1962) című könyve előszavában. De ahol megbízható források állnak rendelkezésre, ott is inkább a kottakép és a zenei szerkezet elemzésére szorítkoznak a zenetörténészek. Erre a nagy zenei kézikönyvek a legjobb példa. Sir George Grove Dictionary of Music and Musicians-e még tömérdek személyes mozzanatot sűrített 1879--89 között megjelent négy kötetébe; az 1980-as új kiadás húsz kötetében hemzseg a sok dátum, felsorolás és osztályozás, de sehol egy valamirevaló történet. Az 1938-as Oxford Companion to Music és vaskos utóda, az 1983-as új kiadás, ugyanezt a képet mutatja. A tekintélyes zeneakadémiák, konzervatóriumok végzősei szakértők Mahler hangszerelésében, de születésének és halálának évén meg azon kívül, hogy egy híres femme fatal-t vett feleségül, semmit nem tudnak e szerző gazdagon dokumentált életéről. A zenei alkotó személyiségét teljességgel érdektelennek tekintik a műveihez képest. Korunkban, miközben láthatóan zsugorodik a komolyzene piaca, a közönség hiába keresi az érdekfeszítő olvas-
mányokat. A zenei könyvkínálat hovatovább a legszárazabb tényirodalomra korlátozódik. Azok a milliók, akiknek figyelmét átmenetileg Mozartra terelte a zeneszerző eltorzított képmása Peter Shaffer színpadán és a filmvásznon, azt tanúsítják, hogy égetően szükséges volna olvasmányosan restaurálni a nagy komponisták eredeti portréját. Persze nem feltétlenül kell ismerni a szerzőt ahhoz, hogy élvezzük a zenéjét. Egy jellemző anekdota mégis elősegítheti a mélyebb megértést, és további zenehallgatásra ösztönözhet. Ha igazán találó, még az élvezetét is fokozhatja. Az első zenei anekdotákat a Bibliában találjuk; remek példa Sámuel beszámolója a Zsoltáros szeméremsértő jeruzsálemi bevonulásáról (Sámuel II. könyve, 6. rész, 14–23). A zenetörténet meglehetősen szűkmarkúan méri az anekdotákat egészen a XVIII. század végéig, amikor is Charles Burney és Sir John Hawkins, mindketten Samuel Johnson barátai, számos régebbi elbeszélést is beleszőnek egymással versengve írt történeteikbe. Az első zenei anekdotagyűjtemény 1828-ban jelent meg Concert Room and Orchestra Anecdotes of Music and Musicians [Koncerttermi és zenekari anekdoták zenéről és zenészekről] címmel, és bőségesen merített Burney és Hawkins írásaiból, valamint a szerző, Thomas Busby személyes megfigyeléseiből. Tömérdek anekdota található a forgalomból rég kikerült zenei életrajzokban, emlékiratokban és levelezéskötetekben, melyeket a mai kutatók már nem használnak forrásként. Ez a mellőzött irodalom tele van olyasmivel, ami máshonnan nem pótolható. Például Liszt és Brahms – a késő romantika két mindenben ellentétes óriásának – találkozásáról egyetlen szemtanú számol be: William Mason amerikai zongorista, akinek 1901-ben New Yorkban jelentek meg az emlékiratai. A régi mesterekről írott XIX.
6
7
századi életrajzok szintén bővelkednek az anekdotákban. William Rockstro 1883-ban kiadott Händel-életrajza külön fejezetben harminc oldalt szentel nekik, eredetük pontos feltüntetésével. Mindamellett ez a könyv elsőként kísérli meg módszeresen, hogy a zenét jelentős alkotóinak anekdotáin át közelítse meg. Rég elfeledett történeteket idéz fel, és bemutat néhány eddig ismeretlent, hogy mérsékelje a zenei múlt ábrázolásában uralkodó aránytalanságot. E válogatás szükségszerűen egyéni szempontokat tükröz, és bizonyára van olyan pompás történet, kitűnő forrás, amely elkerülte a figyelmemet. Néhány közismert adoma azért maradt ki, mert csak élőszóban hatásos; mások azért, mert lefordíthatatlan szójátékra épülnek; némelyik pedig azért hiányzik innen, mert nem hiteles. Az időrendi és szerzőnkénti felsorolás tűnt a legésszerűbbnek. Néhány kevésbé jelentős alak is bekerült, mert érdekes a velük kapcsolatos történet. Némely – főleg korai – szerző viszont azért maradt ki, mert róla nem maradt fenn ilyen. Többek között nagyon fájlalom Dufay, Palestrina, Alessandro Scarlatti, Smetana és Kurt Weill hiányát. Leginkább azokról a szerzőkről és előadókról esik szó, akik meghatározó alakjai a zenetörténetnek. Némelyikkel hosszabb szövegrész foglalkozik, de tévedés lenne az anekdoták számából megítélni a jelentőségüket. A közlékenyek és a különcök mindig nagyobb feltűnést keltenek – Paganini, Rossini, Liszt külön anekdotakötetet kaphatna. Örök gond az anekdota hitelessége. Nehéz megállapítani, hogy nem színezték-e ki a nagyobb hatás kedvéért (ahogy a legjobbakat minden bizonnyal); és abban sem lehetünk soha bizonyosak, hogy egészében véve nem koholmány-e. Még jeles történészek is bedőltek néhány különösen jól sikerültnek:
Amikor 1845-ben először jártam Bécsben, együtt kávéztam az azóta meghalt kitűnő hárfással, Parish-Alvarsszal és Reuling karnaggyal. Utóbbi elmondta, ez az a hely, ahol Schubert több dalt írt, miközben Beethoven társaságában szivarozgatott. A pocakos Schubertnek a zakójára potyogott a hamu, amit Beethoven egyszer tréfás kedvében ráfújt a kottapapírra, és így kiáltott: – Lássuk, hogy éled újjá poraiból a főnixmadár! A fenti történet közreadója, John Ella – a Viktória korabeli koncertszervező és zenei szakíró – igencsak melléfogott. Beethoven sosem találkozott Schuberttel egy kávézóban. Sőt valószínűleg sehol sem találkozott vele. Ráadásul Reuling nem állt ismeretségben Schuberttel, és Schubert nem szivarozott. Ezt leszámítva a történet igen jól mutatna a Schubertről szóló részben. Általában a legkorábbi közlésig követtem vissza az anekdotákat. Ha gyanúsnak találtam valamelyiket, csak akkor tartottam meg, ha elegendő bizonyítékot találtam a valódiságára. Illetve ha érdekessége kedvéért egy-két vitatott vagy épp teljességgel légből kapott történettel mégis kivételt tettem, a kellő fenntartásokat jegyzetben közlöm. Csak ott változtattam az eredeti szövegen, ahol a kön�nyebb érthetőség vagy a gördülékenység megkívánta. A kihagyásokat három ponttal jeleztem, az eligazító betoldásokat szögletes zárójelbe tettem. Ahol lehetett, mellőztem a szakkifejezéseket, és lefordítottam az idegen szavakat, kifejezéseket.1 1 A bevezető hátralevő, köszönetnyilvánításokat tartalmazó részét elhagytuk. A műcímek és az orosz nevek írásmódjában a hazai gyakorlatot követtük, amely egyébként nem mindenben egységes. Ugyanaz a mű olykor több címváltozatban is él, pl. Le sacre du printemps és Tavaszi áldozat, illetve Tavaszi áldozás, mint ahogy a szerző neve is sokáig inga-
8
dozott Sztravinszkij és Stravinsky között. Mára az utóbbi változat állan-
Jegyzet a magyar kiadáshoz A könyv magyar változata valamivel rövidebb az eredetinél. Hiányoznak belőle a szélesebb hazai közönség számára ismeretlen szerzők ( mint pl. Bennett, Herschel vagy Grainger) és a más forrásból is hozzáférhető, hosszú, dokumentum jellegű részletek. Az előadók közül is a leghíresebbekre és főként azokra szorítkozik, akik közvetlen hatással voltak valamely szerzőre vagy életműve jobb megismerésére. A magyar vonatkozású anekdotákat hiánytalanul megtartottuk. A fordító
Joseph HAYDN (1732–1809) Kortársai szerető tisztelettel Papának nevezték, bátorította Mozartot, tanította Beethovent, és művészetével a modern szimfónia és a vonósnégyes atyja lett.
A szintén osztrák Dittersdorf és Haydn ifjúkorukban barátok voltak. Egyik este egy söröző elé értek, ahol a félig részeg, félig alvó muzsikusok egy Haydn-menüettet játszottak, iszonyúan. … – Menjünk be – javasolta Haydn. – Gyerünk – helyeselt Dittersdorf. A söntésbe lépve Haydn a prímás mellé ült, és könnyedén megkérdezte: – Ki írta ezt a menüettet? – Haydn – vágta rá amaz. Haydn felállt, és dühöt mímelve ráförmedt: – Csapnivaló zene. – Ki mondja ezt? – bődült el a prímás, és felugrott. A többiek is köré gyűltek, készen arra, hogy Haydn fejéhez vágják a hangszerüket, mire a jól megtermett Dittersdorf féltőn átkarolta őt, és kituszkolta az ajtón.
dósult, ezért mi is ennél maradtunk, miközben a többi orosz születésű szerzőnél megtartottuk az orosz névalakot, mint ahogy Schönberg nevének eredeti írásmódját is az Amerikában kényszerűségből véglegesített
1759-ben Haydn első karnagyi állását töltötte be Morzin grófnál Bécsben. Évekkel később kedvtelve mesélte, hogy egy nap, amikor a csembalónál ült, a szép Morzin grófné fölé hajolt, hogy belenézzen a kottába, és eközben kibomlott a vállkendője.
Schoenberg helyett. A művek címének írásmódjában nem zenetudományos szakszerűségre, hanem a laikus olvasó eligazítására törekedtünk. (A szerk.)
47
– Először láttam ilyet, és megzavarodtam. A játékom akadozó lett, az ujjaim a billentyűkhöz ragadtak. – Mi van magával, Haydn? Mit művel? – lepődött meg a grófné. – De kegyelmes asszonyom, ki ne zavarodna meg ilyen látványtól! – feleltem teljes tisztelettel.
zatosan elhalkul, majd némi csöndes játék után az üstdob hangjára hirtelen felzúg és felriasztja a közönséget. Erről a meglepetésszerűen megszólaló ütőhangszerről kapta nevét az “Üstdob”-szimfónia.
A hálószobáját huszonnégy kánon kottája díszítette, a saját kompozíciói. – Nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy jó képeket vásároljak, ezért más ritkaságokat akasztok a falaimra. Amikor a felesége azért panaszkodott, hogy nincs elég pénz a háznál, hogy el tudná temettetni, ha hirtelen meghalna férjeura, Haydn így válaszolt: – Ha ez történne, vidd el ezeket a kánonokat egy kiadóhoz. Biztos futja belőlük egy rendes temetésre.
Esterházy herceg zenekarában több ifjú házasember volt, akinek nyáron, mikor a herceg Eszterházán tartózkodott, Kismartonban maradt a felesége. Egyszer szokásától eltérően a herceg több héttel meghosszabbította eszterházai tartózkodását. Az elkeseredett ifjú férjek Haydnhoz fordultak segítségért. Haydnnak az az ötlete támadt, hogy ír egy szimfóniát, … amelyben egymás után elhallgatnak a hangszerek. Arra kérte muzsikusait, amint szólamuk véget ér, fújják el gyertyájukat, és hagyják el a termet. A herceg és hallgatósága rögtön megértette a célzást. Másnap hazamehettek a muzsikusok. Így mesélte el nekem Haydn a “Búcsú”-szimfónia történetét. Georg August von Griesinger (1769–1845), a bécsi szász követség tisztviselője, Haydn életrajzírója Amikor évekkel később Haydn Londonban járt, arra lett figyelmes, hogy az angolok, akik nagyon kedvelik élénk és vidám zenéjét, el-elszunyókálnak a lassú tételek alatt. Ezért írt egy andalító Andantét, amelyben a zenekar foko48
Haydn Londonba utazásának előestéjén Mozart így szólt hozzá: – Papa, nem tudod, hogy kell a világban forgolódni, és alig beszélsz nyelveket. – Ó, az én nyelvemet a világon mindenütt értik. … Mozart aznap végig vele maradt, és együtt vacsoráztak. – Lehet, hogy utoljára látjuk egymást – mondta búcsúzáskor, és mindketten könnyekre fakadtak. Az idős Haydn magára értette Mozart szavait. Meg sem fordult a fejében, hogy Mozart lesz az, aki a következő évben hirtelen eltávozik.
49
Egy délelőtt kis termetű, jól öltözött úr jelent meg a Howell-zeneműboltban, és zongoradarabokat keresett. Howell néhány Haydn-szonátát tett elé, amelyet nemrég adtak ki. Az idegen e szavakkal utasította el őket: – Nem, nekem ezek nem tetszenek. – Uram, nem látja, hogy Haydn írta őket? – De látom, csakhogy én valami jobbat szeretnék. – Jobbat?! – méltatlankodott Howell. – Uram, hadd ne szolgáljam ki az ön ízlését – tette hozzá, és már elfordult, amikor az illető felfedte kilétét. Howell örömében átölelte Haydnt, akit mélyen meghatottak a kereskedő szavai. Jó barátok lettek.
– Ó, miért nem értesít e tudós és nagylelkű társaság, hogy én is ott lehessek, és vezényeljek a saját gyászünnepségemen?! – sóhajtott fel.
Megmutatta nekem A teremtés D-dúr áriáját, amely a tenger háborgásáról és a szirtek kiemelkedéséről szól: – Látja, úgy csinálnak a hangjegyek, mint a hullámok: föl-alá mozognak – mondta vidáman. – Nézze, itt meg a hegyek láthatók. Néha játszani is kell egy kicsit, ha már olyan sokáig komoly volt az ember.
Amikor kiásták Haydn koporsóját, hogy Gumpensdorfból mostani, bécsi nyughelyére vigyék, koponya nélkül találták a holttestét. Úgy hírlett, a kórboncnokok valami betegség nyomaira bukkantak annak idején. Anélkül, hogy részletekbe mennék, a tényre szorítkozom: amikor legutóbb – 1873 novemberében – Bécsben jártam, az a megtiszteltetés ért, hogy Rokitanzky báróval, a nagykórházak főigazgatójával vacsorázhattam. Ebéd után a báró a dolgozószobájába vezetett, és óvatosan a kezembe adta a gondosan megőrzött ereklyét: Haydn papa hiányzó koponyáját.
Frederik Samuel Silverstolpe, a bécsi svéd követség diplomatája
1809. május 10-én a Bécset ostromló francia csapatok egész közel kerültek Haydn lakhelyéhez. Éppen felébredt és öltöztették, amikor négy hatalmas ágyúlövés reszkettette meg háza ablakait és ajtóit. Így szólt riadt szolgáihoz: – Ne féljetek, gyermekeim, ahol Haydn van, ott nem eshet bajotok!
1805-ben olyan rossz egészségi állapotba került, hogy halálhírét költötték. A párizsi lapok is közölték a szomorú újságot, az Akadémia pedig (amelynek tagja volt) a saját halottjának tekintette, és misével akart megemlékezni róla. Ez a hír rendkívül szórakoztatta.
50
John Ella (1802–1888), angol koncertrendező és zenei közíró
