NNCL1734-5C7v2.0. Lengyel Balázs. Ezüstgaras MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ A KÉPEKET VÁLOGATTA ÉS A BORÍTÓT TERVEZTE GÁSPÁR IMRE HARMADIK KIADÁS

NNCL1734-5C7v2.0

Lengyel Balázs

Ezüstgaras MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ A KÉPEKET VÁLOGATTA ÉS A BORÍTÓT TERVEZTE GÁSPÁR IMRE HARMADIK KIADÁS © Lengyel Balázs, 1955 ISBN 963 11 3915 8 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Dabasi Nyomda (84-2043), Budapest-Dabas, 1985 Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (847869/8) Felelős szerkesztő: T. Aszódi Éva • Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Gáspár Imre • Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné 26 600 példány • Terjedelem: 20,5 (A/5) ív • IF 5329

I. FEJEZET Zöld és ezüst. Milliárd fényszilánk. Mintha végig a mezőn, a vízeres laposok hátán, a tócsák tükrén és a keréknyomokban szüntelen szétrobbanna a nap. A földről égre tükröző ragyogásban a törpe erdők mentén, a bokrosok ág-bogán vékony, zöld hímes pára, kora tavaszi lebegés. Emelkedik, szinte elszáll vele a vidék. Aztán a szemhatár széléről beúszik lassan a márciusi fényözönbe egy csöppnyi szürke folt. Túl a szántásokon, a legelőn, valahonnan az ágasegyházi messzi erdők felől. Nő, közeledik, mint valami égalji viharfelleg, s egyre inkább kitetszik lassú mozdulása a szélesre taposott baromúton. A látóember fenn a nyárfán belefújt a tülkébe. A tompa, panaszos hang fáradtan, lomhán szárnyalt a kócos tetők és udvarok felett. Az ember a fán ültéből kissé felemelkedett, kezét a szeme elé tartotta. Aztán leszólt egy félcsurdé kölyöknek, aki ott gombászott alatta, a fák között. A gyerek eliramodott a falu felé. – A barom…! Jön a barom! – kiáltotta. Az ember lassan visszaereszkedett az ágak közé kötözött háncsokra. Nézte, nézte a barmok vonulását. “Megjöttek hát! Ismét megjöttek!” A gulya szétterült, elnyúlva, szélesen, akár egy szikes tó. Az ember csóválta a fejét. Rosszak a hajtok. Szépen, ráérősen kellene végigfolyniuk az úton. Két lovas jött legelöl, mögöttük a rideg gulya, aztán a hajtők. A barmok sima, fémes szarva megvillant a fényben. Sovány nyakukon megtüremlett a vastag, üres bőr. Földszín, fényes orrhegyük a füvet szaglászta. “Legelő kellene nekik. Miért nem állnak meg?” Az ember hirtelen megrezzent, mintha rákiáltott volna valaki. Megint előrehajolt, s aztán háromszor, teli tüdőből megfújta a tülköt. Elöl az egyik lovas török volt. Azt is kivette: egy basibozuk. A látófa az úttól nem messze néhányadmagával kimagaslott a Duna felé elhúzódó ritkás cserjésből. A cserjés szélén, félkörben egy fedetlen kőtemplom körül, jobbágyházak foghíjas sora bújt meg. Az alacsony falak szinte odalapultak a kontyos nádtetők alá. A nád világosszürkén fénylett, még nem ülte meg a moha, hogy az égés után újra kellett rakni a tetőket. Odalent nem sok ügyet vetettek a hármas tülökszóra. Egy asszony belebuktatta a gémeskút orrát a vízbe, megitatta szép süldő kocáját, s kihajtotta a cserjés felé. Egy öregember két lóval Örkény irányában elporoszkált. A rideg gulya lassan közeledett. A csontra fagyott, hosszú szőrű barmok nem törtek még bele a hajtásba. Meg-megálltak a kisarjadt fűcsomóknál, elmaradoztak a leveledző cserjésben. A falu alatt pedig kirajzottak az útról, rá a fiatal vetésre. A marhakereskedő tőzsér a törököt odahagyva, maga is beleugratott a zöld búzába, és keservesen hajkurászta, verte őket kifelé. Dél lett, mire a gulya elérkezett a templomig. Itt az első két lovas megállt. A tőzsér – testes, javakorabeli férfi – feltolta rókaprémes süvegét, s a menteujjával megtörölte izzadt homlokát. – A keservit! – káromkodott. A kapukban, a házak pitvarában kint állt a fél falu, a férfiak odagyűltek a templomtérre. A tőzsér visszapillantott a nyeregből, de a hajtói messze, hátul, az állatok mögött kocogtak. Hamarjában előre sem tudnának törni a megtorlódott barmok miatt. Mellette a török közönyösen meredt maga elé. A téren valaki elkiáltotta magát: – Egy üszőt a vetésért! Az emberek felkapták a szót:

– Egy üszőt! A tőzsér elengedte a kiáltást a füle mellett. – Mit egy üszőt? Kettőt! Egy egész bokrot! – hallatszott lentről. Most már nem várhatott tovább. – Ki a bíró?! – kiáltotta nagy hangon. – Csak vele beszélek! Inas, hajlott öregember lépett a lova elé. – Instállom, én volnék – mondta behúzott nyakkal, s hogy a török nem mozdult, bátrabban folytatta: – Nekünk, ha csak egy jószágunk elbitangol a máséban, öt oszporát kell fizetnünk. Kegyelmed egy egész gulyát ránk hajtott. – Ki hajtott? Mit hajtott? Ráment az állat! Az emberek közelebb jöttek, néhányan odaálltak a bíró mellé. Az fél szemmel egyre a törököt figyelte. – Aki hajtja, az felel! Nincs másként. Egy üsző az ára. A tőzsér belenyúlt az erszényébe. – Itt az öt oszpora. – Mi? Ezért…?! – Husángok emelkedtek. De a török ebben a pillanatban két kezét az égre tárta, és felüvöltött. Rámeredtek. A basibozuk ismét elbődült, ahogy csak a torkán kifért. Aztán nevetni kezdett, hosszan, dermesztőn. Most vették csak észre: részeg. Csoda, hogy eddig le nem esett a lóról. Az egyik ember rábökött a tőzsér oldalán a kulacsra. – Minek itatja? Hogy süllyedne el! Még kárt tesz valakiben! – Ej, nem harapja le senki orrát! Alig ivott az. – Egy korty is megárt az ilyennek! A basibozuk kiáltozni kezdett. Enni kért. – Nincs! – vetette oda neki a bíró. – Mi sem eszünk, csak este. Az emberek felbátorodtak. Kiállt izmaikból az ugrásra kész feszülés, tekintetükből az aggodalom. Látták, hogy a basibozuk, aki méghozzá nem is az idevaló birtokos szpáhi embere, nincs eszénél. Nagy baj most már nem lehet. El kell felejtetni vele, hogy mit akart, ha leszáll a lóról, még a vállát is meg lehet veregetni, akár egy komának. Részeg, nem emlékszik. Hátul a virgoncabb legények egymást oldalba lódítgatva mulattak a törökön. Az hirtelen megmérgesedett, s a maga tagolatlan, érthetetlen nyelvén szitkozódott egy sort. Odarúgtatott a legközelebbi házhoz, s ott hirtelen lecsúszott a lováról. Orra bukik, ha el nem kapják kétfelől. Dühösen félretolta a segítőket, s imbolyogva benyitott. A bíró meg a bátrabbak beléptek utána. A basibozuk a tűzhelyet kereste. – Ebéd! – kiáltotta parancsoló mozdulattal. – Nincs, nem főzünk – válaszolták a bentiek. – Nem látod? A kőből rakott tűzhelyen nem állt egyetlen fazék sem. A török gyanakodva odaimbolygott hozzá, s aztán, talán mert megbillent, vagy mert a kíváncsiság hajtotta: két kézzel rátenyerelt a tűzhely peremére. Álarc-merev, részeg arca ebben a pillanatban összerándult s elfeketedett. A bentiek megdermedtek. A basibozuk felnyögött, ugrott egy nagyot, s a fájdalomtól magánkívül lóbálta, fújta a tenyerét, s görnyedten táncolt kifelé. Odakint peregve, mint egy skorpió, ha égetik, üvölteni kezdett. A tűzhelyen csík főtt, káposzta levében, éppen csak eldugták a fazekat. A török, ha ki is józanodott fájdalmában, most a dühtől újra megvadult. Felhagyott az ugrándozással. Hidegfejű, veszett-részeg lett. Bal kézzel megkapaszkodott a lova kantárjába, csuklóra csavarta a kantárt, jobbjával pedig a kardja után kapott. Állkapcsa görcsösen

kidagadt, míg kivonta. A bíró, vesztére, éppen akkor lépett ki az ajtón. A kard megvillant a szeme előtt. Elugrani nem lehetett. A vas hegye a melle közepén állapodott meg, a falnak szorította. Halottsápadtan, öregesen reszkető fejjel, hirtelen térdre bukott. – Imádkozz, gyaur! – sziszegte a török. A bíró szája elnyílt, ajkai hang nélkül, üresen formálták a szavakat. Aztán fulladtan énekbe kezdett: – Szánja az Úristen híveinek romlását. Közbeugrani, ellenállni nem lehetett. Az emberek dermedten nézték, hogy a dühöngő török mit csinál. Az pedig – kardja hegyét a bíró mellének feszítve – várta a keserves ének végét. Csend volt, olyan nagy csend, hogy az a kihagyó, habajgó hang utcahosszat elhallatszott. Kapkodó lélegzetközeit kitöltötte a megtorlódott barmok nyugtalan szöszmögése. A tőzsért kiverte a verejték. Három lépés választotta el a basibozuktól. Egy rántás a zablán, egy mozdulat a sarkantyúval, s a ló odaugrik. Kardjához kapott. Ezek agyonütik még a bírójuk miatt! Leszúrja a törököt? És aztán, aztán mi lesz? Feje megrándult, jobbját a kardról levette, s szűkölve tapintgatta a nyakát. A hang megcsuklott s őrült félelemmel újra felzihált. Új versszakba kezdett. A török rányomta a fújtató mellkasra a pengét. A bíró szeme kidülledt. A tekintete, ez a verdeső, megpattanó tekintet! A tőzsér egy dobbanást hallott. Odanézett. Jobbra mögöttük egy kislegény ugrott a riadozó marhák közé. – Hajnehaj! Hé! Hajne-haj! – kiáltotta torkaszakadtából, s csépelte az állatok farát. A barmok meglódultak, vadul. Egy pillanaton múlott. A basibozuk a hangra odalesett. Mire visszanézett a bíróra, lova felágaskodott, s a kantár a csuklóját hátrarántotta. A kard felemelkedett s megállt a levegőben. A bíró résen volt: oldalt eldobta magát, mint a zsák, bele az árokba. A török ugyan még előreszúrt, de elkésett, már akkor egy dühös, nagydarab bikaborjú tört ki kettőjük között. Mellette, mögötte lódult a többi. Paták, szügyek, egy egész szarv-erdő. A török ló, gazdáját magával rántva, rémült nagy ugrásokkal menekült előlük. A nekivadult barmok a tőzsért is elsodorták, mígnem egérutat nyerve félre nem ugratott. Csak akkor tekinthetett vissza. A tér egy perc alatt kiürült, a jobbágyok házaikba futottak, bezárkóztak. Visszalovagolt. Hajtóin kívül eleven lelket már nem látott a faluban. Csak egy gyermek formájú legényke állt meg azon a helyen, ahol az imént a térdeplő bíró énekelt – állt és bámult a gulya után. Vékony, sötét folt a fehér házfal előtt. Csak az arca villan ki sápadt, sárgás izzással a vállra hulló, gesztenyeszín haj keretében. Komolykodó arc, kormos szemek. A tőzsér ráismert: ez volt az! A szomszéd házból kilépett egy szikár parasztember, s odament a fiúhoz. Lehajolt hozzá, mert a legényke éppen csak a válláig ért, megérintette a könyökét, s az elhagyott utcán bevitte a házba. A tőzsér visszafordult. A török lovast kereste. Végigjártatta szemét az úton, de nem lelte. Balsejtelmek között kiügetett a faluból. Minek hozta magával? Minek is itatta? Bár nem szokott rágódni ilyesmin, most mégis fúrta a dolog. Fogadott volna inkább több hajtót a gulyához, minden jobban menne. Elhozhatta volna a győri legényei közül Gálos Pétert és Szabó Illést. Azokban meg lehet bízni, azokat ismeri. De ezek… Mogorván nézte, hogy a legényei egybeterelik a szétszakadt gulyát a faluszélén. Mi lakik ezekben? Máskor jobban a füle mögé néz annak, akivel útnak indul. Tegnap ezek még négyen voltak. Itt volt Miska is, akinek olyan mulattatós-csípős a nyelve. Talán éppen azért nem állták… Megpillantotta a basibozukot. A földön feküdt, az árokszélen. Gazsi, a legöregebb hajtó már ott állt előtte. A török hason, széttárt karral úgy terült el, akár egy hulla. Lába ide-oda

facsarodott, mintha nem is emberi láb lenne. Arcát belefúrta a homokba. Gazsi tunya közönnyel bámulta. A tőzsér leugrott a lováról. Körültopogta a földön fekvőt. Mi lehet vele? Mindenesetre meg kellene fordítani. Lábfejét a mellkasa alá dugta, hogy átlódítsa a hátára. De visszahőkölt. Hátha felérez közben s észreveszi. Lehajolt s átfordította kézzel. Először életében ért hozzá törökhöz. Érezte, hogy az idegen mellkas süllyed-emelkedik a keze alatt. Gazsi csak nézte. – Mit állsz itt? Miért nem segítesz? – Hisz segíti az úr… Erről megint eszébe ötlött: milyen ember lakik ebben! Mi lehetett itt? Miért tűnt el éjszaka ez a Miska? Mit tettek vele? Kutatva belenézett az öreg Gazsi aszott arcába. Az egykedvűen bámult vissza rá. A tőzsér megmérgelődött. – Mit eszem magam miatta. Ez a Miska kereket oldott, a másik majd megmarad. Ha hagyják. Mindenesetre egy új hajtót kell fogadni. Egy ügyes legényt. – Dühöngve nézett az öreg Gazsira. – Nem is ilyen barmot. Felkászálódott a lóra, és visszalovagolt a faluba. A még mindig kihalt téren megállt, s erélyesen megverte az egyik ház ajtaját. – Ki az? – szólt ki egy hang. – Én vagyok! Nyissák ki! Ne féljen kend! – lármázott. Félrehúzták a reteszt, egy arc óvatosan kilesett, majd az ajtó kitárult. A tőzsér a kinti fény után vaksi szemmel meredt bele a homályba. Oldalt a fal mellett, botokból összetákolt asztalon leves párolgott. Éppen ettek. Az a szikár parasztember meg a legényke, akit az imént bevezetett a házba. Egy másik fiú, bátyja lehetett, nyitotta ki az ajtót. Ugyanaz az arc, mint az öccséé, csak merevebb, mozdulatlanabb. – Adjon isten! – köszönt a tőzsér. A bentiek összébb húzódtak, s helyet adtak a lócán. – Tessék, tiszteljen meg kend bennünket. Fatányért tettek eléje, és faragott fakanalat. Nem a fazékból, hanem tisztán, módosán ettek. A tőzsér szedett magának. – Ügyes a legényke. – Uhum. – Derekasan kigondolta. Ha a gulya meg nem indul, akkor a bírónak… – s két kézzel mutatta, hogy vágták volna el a nyakát. S nevetett, mintha csiklandanák. Az öreg paraszt hümgetett rá. A tőzsér belekanalazott a levesbe. Húzta, halasztotta kimondani, hogy miért jött. De vele szemben az ember hallgatott, szorította. A tőzsér szétnézett a házban. Az ajtó mellett szerszámok támaszkodtak a falnak, rendben megtisztogatva. Szemközt néhány mázas cserép. A gerendáról tiszta fehér vászonban túró csüngött alá, alatta kis tálba csöpögött a savó. Vajon hol lehet az asszony? A tőzsér érezte a keze nyomát, de sehol egy főkötő, egy kendő. Csak ez a hajlott, szikkadt parasztember, akire ez a két legény úgy figyel, fél szemét szinte mindig rajta tartva. – Kellene egy becsületes hajtó – kezdte újból a tőzsér. – Jobbágy ember nem szegődik el. A tőzsér nevetett. – Házasember nem, de legény! – Az se! – S elmosolyodott, hogy ez a nem ne szóljon olyan ridegen. Apadt vonásain átsuhant valami régi, fiús melegség. – Hát ez a legény? – mutatott rá a vendég a fiatalabbra. – Megfogadnám. Nem bánná meg. A gazda elkomolyodott. – Nem lehet az – mondta csendesen. A vendég egy széles, határozott mozdulattal igyekezett dűlőre vinni a dolgot.

– Itt a kezem, csapjon bele. Az csak rázta a fejét. – Nézze kend, nem megyünk, csak Győrig. Ismernek engem. Megbecsülöm én az embert. Erre hajtok, van év, háromszor is… Gyerőfi Lukács a nevem – nyújtotta nyitott tenyerét. Az öreg nem mozdult, mintha nem is látná az előtte fekvő jókora, telt tenyeret s közepe táján a kicsillanó aranykarikát, amelyre már kissé rátüremlett a hús. – Tisztelem kegyelmed, de nem adom. – Nem? – Nem! Gyerőfit elöntötte a hőség. Vérmes ember volt, gutaütésre hajlamos. – Nézze kend, engem odahaza úgy emlegetnek: a kosfejű Gyerőfi. Ha egyszer én valamit a fejembe veszek, annak úgy kell lenni, abból nem engedek. Rajtam nem lehet ám egykönnyen kifogni! – Ki akar kifogni kegyelmeden? – Kend akar! – csapott le a szóra Gyerőfi. – Nem adja a fiát! Pedig adhatná, marad itthon még egy, míg ez a másik – s rámutatott a fiatalabbra – megcsinálja nálam a szerencséjét. Nem bánom, megfizetem érte, ami a török adószedőnek jár. Pedig egyszerűen meg is szökhetne innét. – Akkor is kell fizetni. – Mindegy az, mondom, megfizetem. Tetejébe a fiú is megkapja a magáét. Nem fogom én vissza. Ott élhet a portámon, akár élete végéig. A gazda szája szélén megint ott bujkált az a sovány mosoly. – De jól beszél kegyelmed, meg sem kapta, s máris örökre elvinné. Gyerőfi hirtelen előrehajolt, s ráförmedt szigorúan: – Nem értem én kendet! Hát a török nem örökre viszi? Az öreg elkomorodott. – Nem viszi. Béke van. – És ha majd háború lesz? Mit gondol kend, hol az a tenger sok nép, aki odalent lakott Szegedtől Nándorfehérvárig? Elvitték s eladták. Erre tartogatja kend a fiát?! A gazda szeme hidegen fény lett. – Mi gondja erre az úrnak? Az én fiam. Gyerőfi elnevette magát, szélesen, józanul. Sárgás fogai kivillantak. – Igaz is… Tudja kend, beleütköztem Halason egy tőzsérbe, aki lentről jött, a ruméliai szandzsákból. Azt mesélte, annyi ott a magyar, hogy nem győzte a fejét kapkodni. Esténként, amikor az asszonyok a kapuk elé kiülnek, csak magyar szót hallani a falvakban. Csupa magyar jobbágyasszony. De a férfi, az mind török… Mint akit megütöttek, a gazda meglódult s előrehajolt. Két kézzel markolta az asztal szélét. – Magyar asszonyok? – Azok hát… Arca egyre közelebb nyomult Gyerőfihez, annyira, hogy az hátrahőkölt. Kezén kiduzzadtak az erek. – Mit mondott kegyelmed, hol? A tőzsér értetlen szemmel meredt a fölébe hajló arcba. Az merev volt, csak a szeme körül rebbent meg egy-egy ránc, akárcsak nyáron a lovak bőre. – Ruméliában, ruméliai szandzsák… – felelte hökkenten, nyugtalanul. Így néztek némán farkasszemet. Aztán a gazda egyszerre hátrazökkent a lócán, keze elengedte az asztal szélét. – Vigye – mondta csöndesen. – Vigye a fiút. Gyerőfi elámult. Kutatva végigmérte a másikat, de hogy az most már tompa szemmel, mozdulatlan támaszkodott a falnak, egyszerre nyeregben érezte magát. – No látja csak, így van ez jól. – Összedörzsölte a tenyerét. – Erre áldomást iszunk. Leakasztotta a bütyköst az oldaláról, s fölemelte. – Isten éltesse kendet! Hogy tisztelik?

– Énekes Ambrus. – Isten éltesse kendet, Énekes Ambrus! Átadta a bütyköst, s míg az öreg kortyolt belőle, felállt, s hanyagul nyújtózkodott a szoba közepén. – Látja kend, ilyenek maguk, mind ilyenek… Most vette csak észre, hogy a két fiú a lóca szélén még mindig riadtan bámul az apjára. – Hát az asszony? – kérdezte. Az öreg Énekes lassan felállt, visszaadta a kulacsot, s úgy mondta: – Elvitték. Elvitte a török. Idestova tíz esztendeje, amikor Egert vívta. Hallgattak. – Hát ha már így van – kezdte aztán a tőzsér –, jó lenne összeszedelőzködnie a gyereknek. A gazda fölvetette a szemét. – Most mindjárt? – Odakint megverték az ajtót. – Gyerőfi uram! Itt van? – hallatszott Gazsi kiáltása. Gyerőfi fölriadt. – Mit akarsz? – szólt ki barátságtalanul, s maga ment az ajtóhoz. – A török… – Mi van vele? – Elment. Ellovagolt. – Elment? Jól tette. Mi van az állattal? – Vagy megyünk, gazduram, vagy úgy szétbitangolnak, hogy estig se szedjük össze, mégse megy az, hárman annyi barommal… – Megyünk már, mondd meg nekik. Siess! – tuszkolta kifelé Gyerőfi, s türelmetlenül fordult vissza a házba. – Hallották kendtek. Most aztán sebesen! A gazda már akkor egy ládában matatott. Báránybőr kucsmát vett elő, s belenyomta a fia fejébe. S aztán megfogta a vállát. – Dávid fiam, elmégy Gyerőfi Lukács urammal. Szolgáld tisztességgel. Aztán majd… gyere haza, fiam. – De most legelőbb is a bíróhoz menjünk! – vágott bele Gyerőfi. – Matyi, a szütyőt! – szólt vissza az öreg Énekes a másik fiának. S máris kint voltak a ház előtt. A fiúk odabent még hamarjában útra való eleséggel megtömték a szütyőt. Matyi megemelte méregetve: nem nehéz? S ráakasztotta Dávid vállára. Aztán indultak ők is a bíró háza felé, az öregek nyomában. A házból lassú énekszó szűrődött. A férfiak benyitottak. Lócákon, alacsony zsámolyokon szorosan összezsúfolva emberek ültek és énekeltek. “A te jóvoltod, uram Istenem, volt én segedelmem…” Amikor Gyerőfit felismerték, hirtelen abbahagyták a zsoltárt, csak a sarokban egy reszelős, öreg hang vitte tovább, míg le nem pisszegték. A bíró ott ült az asztalfőn, s míg a többiek énekeltek, ő túrót evett “kenyérrel. Feje harapás közben biccenve, még mindig meg-megreszketett. Kiéhezetten nyelte a falatot, s a friss fehér túró apraja kiült bajuszára, szakállára. Riadtan pillantott körül, hogy a tőzsért észrevette. Az letett elé az asztalra hat dénárt. A bíró párosával számba vette, s csak azután nézett fel rá. – A kárért és a fiúért – mondta Gyerőfi. – Ambrus fiát elviszem magammal. Ha kérdezi a szpáhi adószedője, mondják, hogy meghalt. – Melyiket? – A fiatalt, Dávidot – mondta az apja. A bíró a fejét ingatta. – Éppen azt? Vigyen kend mást. – Nekem éppen ez kell. – Legyen – mondta a bíró egy kis gondolkozás után. Kiléptek az ajtón. Gyerőfi megfogta a lova kantárját.

– No, Isten áldja kendet! Nekirugaszkodott s felkapaszkodott a lovára. Matyi meglökte Dávid könyökét. – No, öcskös! – Zárkózott, magát rejtő arca váratlanul ellágyult. Megrángatta Dávid oldalán a szütyőt, mintha előrecsúszott volna. Az öreg Énekes megfogta a fiú karját, s tapogatva csúsztatta kezét fel a válláig. – Te gyermek, hű, te gyerek! – s elengedte. Dávid egy pillanatig tétovázva állt, aztán lebukott, s megcsókolta a kezét. – Nono – húzódott az öreg. – Édesapám – kiáltott vékony, sírósan izgatott hangon –, visszajövök én! Gyerőfi nyújtotta feléje a karját. – Gyere már! – Dávid belekapaszkodott, jobb lábbal rálépett a tőzsér csizmája hegyére, s feldobta magát eléje a nyeregbe. Gyerőfi azon nyomban csettintett a lónak. De az öreg Énekes megfogta a zablát, s az inge alól előhúzogatott a fején át egy szíjon függő ezüstpénzt. – Nesze – akasztotta Dávid nyakába –, ez a garas még az anyádé volt. Az ő templomi szoknyájában leltem rá. – Megmorzsolgatta az ezüstöt két ujja közt, fényesre. S ahogy a fia inge alá bedugta, a keze remegett. Gyerőfi türelmetlenül leste. Aztán meghúzta a zablát erősen, s újra csettintett a lónak. Megindultak. Dávid hátrafordult, s a tőzsér válla mellett visszalesett. Apja ott állt a házfal előtt, levett süveggel, rájuk függesztett szemmel. Arca újra kemény volt, nem látszott rajta meghatódás. Baljával a falnak dőlt, jobbját Matyi vállára tette. Távolról úgy tetszett, mintha egész súlyával ránehezedett volna megmaradt fiára.

II. FEJEZET A nótárius deák unottan bámult a két nyavalyás koldusra, akiket elébe tuszkolt a porkoláb. Az egyik, a folyós fülű már az ajtóban sipítozni kezdett: – A helyemről, kivert a helyemről! – Vékony, süket hangja fenn cincogott a mennyezeten. A másik, a béna óriás, rángatózva, hűdötten totyogott a nyomában. – Sohasem ült ez a templomszegletben! Sohasem! – buffogott a szava. A porkoláb megtaszította őket. – Fogjátok be a pofátok! – Odaállította mindkettőt a deák elé. Az egyszeriben belemerült újra a nyitott számadáskönyvbe. Nem szólt, hadd várjanak a tetvesek. Forró kora nyári nap volt, szinte sütött a piactérről beáramló levegő. A nótárius ritkás, merev szálú bajszát, amely valamiként a búza bajszára emlékeztetett, meglágyította az örökös izzadság. Összesodorintotta hát, miközben újra felnézett. – Jöjjön csak kend! – A nyitott ajtóban a porkoláb mögött egy barázdás, aszaltszilva-arc bukkant fel, s szemöldökével intett a nótáriusnak. Az felállt, s már szinte mentében kérdezte meg a porkolábot. – Mit csináltak? – S hüvelykujjával a koldusokra bökött. – Összeverekedtek a templom előtt. A nótárius beleszimatolt a levegőbe, s egyszeriben megérezte a gennyes, rothadó testszagot. – Pfü! – fintorgott. – Kösd ki őket a pellengérre fertálynapig. A koldusok felsivítottak, de a deák csak legyintett, s ment be sietve a bíróhoz. Az már várta türelmetlenül. – Írja kend! A nótárius szó nélkül bemártotta a lúdtollat. Hideg, savószín szempár nézett rá abból a ráncokkal futtatott, cserzett bőrű arcból. Pikkelypofájú – így csúfolták a bírót. Az arca is bír

annyit, mondták, akár az ülepe. Ezért tart ki a bírói székben. Pedig a kapitány urak a kezüket nem kímélik. A diák tudta jól, meg kell várnia, míg a bíró sorra kiadja, amit csúcsos, süvegforma koponyájában gyűjtött. Ez a rendje. Mert ez nem akármilyen teddide-teddoda bíró. Ez rendet tart. De házat is szerzett már a városnak, privilégiumot rá a királytól, mentességet az adó és kvártély alól, s van mersze, ha kell, a káptalant, a város földesurát fölhergelni a várkapitány ellen. – Megbírságoltatnak – diktálta a bíró –, mert a sáncárok mélyítésére embert nem állítottak. Szabó Nagy Gergely tíz dénárra. A nótárius, ahogy leírta, megismételte. – Tíz dénárra. A bíró bólintott. – Ocsy Bálint tíz dénárra. Gyerőfi Lukács húsz dénárra. – Gyerőfiék embere nem hiányzott. A bíró csak mondta újból. – Gyerőfi Lukács húsz dénárra. – Magam láttam – nézett fel a nótárius a betűről. – Írja kend! – bökött a bíró a papírra. Az arca nem mozdult. Mintha nem is hallotta volna az ellenvetést. A nótárius deák rábámult a bíróra, de átfuthatott valami az agyán, mert kis cinkos mosoly ült a szája szélén, míg odabiggyesztette a papiros aljára a pecsétet: Győr város bírája. Aztán fogta s ment vele a városszolgához. – Vigye kend körül. Három helyre megy. – S mondta sorjában, mert az ember nem tudott olvasni. Az öreg szolga rábólintott. Aztán mégis megsimította az állat. – Gyerőfiéktől tán ott volt az udvaros, a Menyhárt. A nótárius elmosolyodott a bajsza alatt. – Nem volt az ott, János. – Felemelte tintapecsétes mutatóujját. Nem látta kend. Az öreg rezdülés nélkül pillantott vissza rá. – Hiszen, nem láttam. – Begombolgatta a dolmányát, s indult a papirossal. Az ilyen dibdáb bírságokat rendszerint csak bekiabálja a kapuból. Meghallják azt úgyis, ha más nem, megmondja a szomszéd, s bejönnek fizetni a városházára. Ment most is sorra, ahogy kellett. De Gyerőfi Lukács kapujában elakadva állt egy rakott szénásszekér. A lovak ott kapálóztak már a kapubolt alatt, a szekér meg elállta a bejáratot. Bentről a kocsis kiabált, kintről egy vasvillás legény. Túl magasra rakták a szénát, s most lesték, nem beretválja-e le a boltozat a tetejét. Oldalt meglapulva csúszott be a szekér mellett az udvarra, s a lovak előtt kiáltotta: – Húsz dénár bírság, mert a sáncárok… Alig kántálta el, hátulról, a kút felől előrejött az asszony. Fordult volna vissza, de a szekér hirtelen megszaladt, s aztán elakadt mégis. – Hőha-hő! – kiáltott a kocsis, s már dőlt is le kétfelől a széna. Az asszony, ahogy meglátta, felkapta a fejét, megremegett az orrcimpája. A kocsis sietve kotródott előle a szekér másik oldalára. Nagydarab, fekete asszony volt, a haját magas koszorúba fonta, két vastag szemöldöke az orra fölött összeért. Még a szemével is tudott parancsolni. – Mit mondott kend, miféle bírság ez megint? – A sáncárok miatt. Az asszony két orcája hirtelen lángot vetett. – Nem lehet az! – S felkiáltott: – Menyhárt! Hol van, Menyhárt? De Menyhárt a kocsi mögül előbújva, már mondta is: – Ott voltam én, kérem. Számba vettek engem. – Hallja kend – fordult az asszony a városszolgához –, ott volt. – Pedig, instállom, itten ez áll. – S mutatta az írást. Az asszony utánakapott, s aztán mégis tehetetlenül leejtette a kezét.

Nincs itthon a fia, nem tud belelátni. – Mari – szólt be a konyhába –, ugorj ki a majorba György úrfiért! Szedd a lábad! Kend addig elszopogat egy kis bort. – S már indult is a borért, de ahogy fordult, rávillant a szeme a kocsisra. – Mi az, mit álltok? – Menyhárt azt susmogja itten – rándult össze a kocsis –, hogy nincs odakint György úrfi. Már elment. Gyerőfiné megmeredt, s egyszeriben majd elsírta magát. Mindenért ő álljon helyt. Mindenért az ő feje főjön, míg az ura a baromért jár! Kiküldte a fiát a szénarakodáshoz, s ő meg elkódorog. A mindenségit neki! Ott lebzsel nyilván Ihászéknél, az igen, az tetszik neki! Ahelyett hogy nézné, jól rakják-e a szekeret, fizetné a hídnál a vámot, mert ha nincs pénz, a fél szekeret is levilláztatja a káptalan vámosa. – Menjen kend – mondta a városszolgának, pedig annak már a torkát simogatta az ígért bor –, menjen, majd a fiam megkeresi a nótárius urat. – Restellt a fiúért Ihászékhoz küldeni. Róla ne mondja senki, hogy a menyasszony szoknyája mellől ráncigálja vissza! – Aztán pedig – tört ki belőle hirtelen a harag – hallja kend, ide ne merészkedjék többet holmi jogtalan bírságokkal! Csak a héten járt a szék alatt, a kéménytisztogatásért! Megmondja bíró uramnak, én üzenem! A városszolga megfordult, s indult a kapunak. – Várjon – szólt utána mégis megcsendesedve –, ne mondjon kend semmit sem… Itt a bora. Érti? – S maga hozta ki az ónkancsót. Az ura, csak érne már haza az ura! Máskor ilyentájt régen itthon volt Gyerőfi! Két hete már, több is, fél füllel egyre a kaput figyelte. Istenem, mi lelte, vajon miért maradt el? Már szinte az udvaron élt, odakint gyúrt, odakint dagasztott. Kilesett, ki az utcára, napjában hatvanszor is. Amikor harmadnap végre meghallotta a lépéseit, sikoltva futott elébe. Ketten jöttek, Gyerőfi és mögötte egy kis legény, óriás téli süvegben. A tagbaszakadt, erős ember ragyogott. – Bori, Borikám – harsogta –, megjöttem! Az asszony nem vonta el magát, hagyta, hogy az ura megölelgesse. – Pfü, de mocskos kend, pfü, micsoda szaga van! Hamar mosakodjék! – Húzta be a konyhába, s maga loccsantott vizet egy óriás cseréptálba. S csak amikor már Gyerőfi megmártogatta magát a vízben, mentek be a hűvös tisztaszobába, azaz kapta karjába az asszonyt az ura, s vitte be, épp úgy, mint valamikor tizennyolc évvel ezelőtt. – Száznegyven, kereken száznegyven barommal jöttem át! – dicsekedett a férfi. – Egy sem hullott el az úton. Pedig nem könnyű a törökkel! De az asszony ettől egyszerre megkeseredett. – Annál több baj volt itten! Csak győzzem elszámlálni! Gyerőfi utánakapott, s magához ölelte. – Nocsak, no. – S hogy a feleségének még a könnye is kibuggyant a két szeme sarkán, reá csókolt gyengéden. – Mondd hát, Borikám! – A bíró, megháborodott a bíró! Tízféle bírságot ránk íratott, ha járt, ha nem. Beszéljen kend vele! Gyerőfi rosszabbat várt s legyintett. – Eh, tán nincs pénze a városnak, vagy az esküdteknek kiszáradt a torkuk, kell öntözgetni. Arra jó a bírság. De az asszony hirtelen vadul ellökte magától. – Két egész tallért fizettem, tudja-e?! Két tallért! – Micsoda?! – Kitakaríttattam a kéményt rendben, időben, jött a bírság: nincs kitakarítva! Elment Menyhárt sáncárkot ásni, komisz egy munka, övig a mocsárban, jött a bírság: húsz dénár. De

a bírót az Isten akárhova tegye, az én apámuramat senki nem bírságolta! Vágta volna ki mitőlünk az udvaros jobbágy, ha a mocskos pofájával odamerészkedik! Csakhogy mi itt élünk a városban… Gyerőfi rátette nagy tenyerét a felesége térdére. – Ugyan már, ugyan… De az asszony lesöpörte a kezét, s megfeszült ellenségesen. – Ugyan már? Mondja csak kend a bírónak! Annak a pikkelypofájúnak! Azt csitítgassa!… – Felnevetett dühében. – Tudja, mi történt még? Tegnap, délfelé, beállított Miska, a székállólegénye, úgy ugrott át a mészárszékről csuromvér kötényben. Azt mondja: Éppen most járt odaát Babatics esküdt uram, húst vett. Megfogta a disznócombot, s fitymálva odaszólt: “Mennyi csontot mérnek itt hozzá?” Miska megfeleli illendően, hogy taksa szerint megy. Erre az esküdt felkiált: “Kié ez a szék?” Pedig hát jól tudja! Miska mégis megmondja: “Gyerőfi Lukács uramé.” “Gyerőfi uramé? – rázta meg a fejét. – No-no-no, azaz hogy a városé!” S tiltakozón, ahogy szokta, meglengette a keze fejét. Gyerőfi hátrahőkölt. – Babatics? Nem lehet az… – Menyhárt is hallotta. Miska még neki mondott is valamit, amit nekem nem mert. Gyerőfi felugrott. – A széket én bérlem! – S kicsörtetett az udvarra Menyhárt után. Merő verejték volt a homloka, mire visszatért. – Tudod, miért van? A miatt az istenverte írás miatt! Azért! A nemesítésért! Az asszony szeme elkerekedett. – Nem lehet. – De, de. Látom én… Az atyaúristenit – tört ki –, kellett nekem vén fejjel installálni a kamarától?! Most aztán rám tör a város. Fel-le szaladgált a szobában. A fene ezt az életet. Akkor már szinte nyugodtabb a baromúton, mint idehaza! Az asszony csak nézte, nézte, hogy emészti magát, amíg el nem futotta a düh. – Ej, pipogya ember kend! Fél! De hát mitől?!… Most még mgódozik a város, de aztán úr lesz kend, nemes úr! Ide többé a bíró be nem teheti a lábát. Nem is lesz neki kapcarongya sem maga, sem a jószága, sem az embere, hogy most fogat kell, most robot, szekeres napszám ingyért: a kapitány úrnak, a kanonok uraknak. Gyerőfi komoran hallgatta. – Akkor sem jó összerúgni velük… Ha pedig mégsem lesz meg az az armális, akkor meg örök életre megvan a harag. – A fiára – kiáltott fel az asszony –, legalább a fiára gondoljon kend, hogy abból legyen ember! De kend volt az, kend egyezett bele, hogy eljegyezze György azt a mesterlányt! Jól megcsinálta! Sokat ér majd az az armális! A kisujjára, érti, a kisujjára kaphatott volna nemeskisasszonyt! Gyerőfi vörös arca ott lebegett az asszony szeme előtt. – Elhallgass, te! Elhallgass! S hogy Gyerőfiné valóban elhallgatott, keserűen, haraggal méregették egymást. – Ezért hajszolódtam én a barommal!… – Ezért küszködtem férfi nélkül teljes két hónapig!… Odakint az udvaron ott állt az Énekes fiú. A tornácoszlop mellől végiglátta az egész udvart. Az utca felől fal zárta, és a magas vaspántos kapu. De már nyílt is újra a kapu két szárnya, és jött befelé megint a szénásszekér. A keményre döngölt földön simán járt a kerék, de hatalmasat zökkent, amikor a ház felé futó kőösvényen gördült át. A ló botlott, a kocsis kiáltozott, s már loholt Menyhárt előre a ház mögül. A kocsissal ketten valahogy

megbillentették a szekér oldalát, s valósággal lekotorták a szénát. A fiú csak nézte. Billenő oldalú szekér. A szeme szinte káprázott bele, hogy milyen rendetlenül, pacuhán s milyen boszorkányos gyorsan hányják azok a takarmányt. Szolgálóasszony ment el mellette a tornáclépcsőn, a’ konyhába, jól megnézte a fiút. – Te mit csinálsz itt? – Várok. Az asszony még a küszöbről is visszatekintett. Ott állt a fiú, mint a cövek, véknyán, egyenesen, bozontos kucsmája szemöldökéig a fejében. A kezében bot, azazhogy fölcsavart ostor, oldalán tarisznya. A dél felé járó nap erősen tűzött az udvarra, egyre rövidebbre metszette az árnyékát, de ő nem mozdult, eleven napóra. Csak a szeme járt ide-oda az udvar és a ház között. Az a ház! Olyan magasra vették az alját, hogy oldalt, a pincegádor maga elég lett volna otthon háznak. Hat lépcső vitt fel a tornácra, hat piros téglalépcső, s maga a tornác is piros téglával kirakva. Az ereszt nagy, zömök oszlopok tartották. Az egyik tövébe loncfélét ültettek, az már föl is kúszott az ereszig. Mivel a többi oszlop csupasz volt, a fiú szeme minduntalan visszatért ehhez az egyhez, párosával számolta a tölcsérforma, rózsaszín virágokat rajta. Egyszerre csak fürkészdarazsat látott az egyik tölcsérben, s majdnem elnevette magát. Ezt végre ismerte. Mióta Gyerőfit elnyelte a ház, és ő egyedül maradt, először váltotta a lábát. Rátámaszkodott csak úgy könnyen az ostornyélre. S mintha a mozdulatára felelne, kicsapódott a földig lógó, vékony vászon a konyhaajtón, s kilesett egy fehérszemély. Végignézett a megcsendesedett, napos udvaron – a szekér elment, Menyhárt maga hányta a szénát, hosszú nyelű villával a padlásajtóba –, s odaszólt a fiúnak: – Mit állsz? Miért nem ülsz le? – s visszabújt a házba. De a vásznat fölcsapta valami szögre, úgyhogy a fiú, amint a lépcsőre telepedett, beláthatott egész a kemencéig. S látta a két szolgálóasszony lábát, az egyik papucsban volt, a másik mezítláb. A mezítlábas különösen sokat futkosott, tett-vett, venyigével rakta a kemence elejét, majd egyszerre kétaraszos, öblös famozsarat kerített valahonnan, a két lábszára közé szorította, s irtózatosan tört benne valamit. A két papucs inkább csak himbálózott, meg-megcsosszant: viselője tojást rakott szakajtóba, liszt közé. Nyílt a belső ajtó. Gyerőfi jött. A szakálla borzas, mint egy dühödt menyét háta. A fiú felállt. De semmi. A férfi csak intett: – Várj! – és ment hátra az udvarba. Ott benn a szolgálók megfogták a lisztes teknőt, s be a kamrába: könyékkel nyitották a kallantyút. A kamra. Talán inkább barlang. Csak dereng benne a hűvös sötétség. A fiú odakint, a forró, hullámosra kapott, piros kőlépcsőn, nyújtott nyakkal fülelt befelé. A nap égette a nyakszirtjét, az éhség a gyomrát, de inkább az újdonságtól szédelgett. Mekkora lehet az a kamra? A két asszonyt úgy elnyelte, mint a sárkány szája. Lassanként meg tudta különböztetni a körvonalakat. Zsákok, feszesen, szép csokorra kötött szájjal. Fentről kolbászfüzérek, sűrűn, mint a vízesés. Hagymakoszorú. Palócán óriás cseréptálak, mi az bennük? Persze aludttej. S oldalt különös, félelmes szörnyeteg; egy fél szarvas lóg a mennyezetről. A fiú rajtakapottan ugrott fel Gyerőfi visszatértére. De megint csak semmi. A férfi bement a házba, egy szót sem szólt. Mi lesz hát? Itt fog fel-le ugrálni napestig? Senki se szól hozzá? Ez a ház, ez a roppant kőház! Mindenki csinálja a maga dolgát, szénát hány, lovat hajt, diót tör, előre-hátra futkorász, a ház meg nyeldesi őket. Mit csinálnak odabent? Odahaza náluk még a mesterember is nyitott színben dolgozik. Hány pince, hány padlás lehet itt? Ekkora úr az ő gazdája? Az úton velük evett, velük aludt. Vele külön is szót váltott… Otthon meg ugyancsak törte magát, míg elvitte, elszegődtette. Otthon… Apja meg Matyi kaszálják a sarjúfüvet. Dehogyis. Most éppen alusznak a nyárfa alatt. Apja hanyatt fekszik, süvege az arcán. Matyi

oldalt, kucorogva. A nyárfa közt mindig szél jár, halkan zizeg a levél, mutogatja a fehér hasát. Anyja egyszer, régen, azt mondta: táncol a fa. Nagyon nevettek. Pedig táncol, rázpitálja magát, lassan, lassan meg is fordul, lebeg… A fiú azt az ezüstgarast tapogatta az inge alatt, feje elbillent. De még idejében riadt föl az ajtócsikordulásra. Ott állt előtte az asszony meg az ember. – Ez az Énekes fiú? – kérdezte Gyerőfiné. – Ez a kiskondás? Csalódott, s nem is rejtette. Mért rejtené? Mikor az ura azt az ügyes legénykét emlegette, mindjárt arra gondolt: szolgája lehetne Györgynek. Apródja… De ez a kamasz gyermek… A fiú, hogy elszunnyadt a napon, sokkal jobban fölhevült, mint máskor. A feje kába volt, s érezte azt a kis verítékpatakot, amint csiklandozóan, hűvösen, kellemetlenül csordogál a tarkóján. “Kiskondás?” A férfi felhúzta a szemöldökét. – Öltöztesd ki! – vetette oda a feleségének. A fiúhoz lépett, lassan leemelte a bozontos kucsmáját. – Ettél, Dávid? – kérdezte. Dávid nemet intett. – A mindenit! – horkant fel a férfi. – Mindenre én gondoljak? Ételt a gyereknek! Tehénhúst kapott tormával. Hogy megette, kiküldték a hátsó kertbe, hadd gazolja ki a virágágyásokat. Örült, hogy nem kell már láb alatt várakoznia, dolgozott elmerülten napszálltáig. Észre sem vette, valaki megállt a háta mögött. Vállas, fekete hajú fiú volt, már serkedt a bajusza. Idősebbnek látszott nála, de csak éppen, éppen. Gyerőfi Lukács telt vonásait örökölte, de valahogy kifinomodva. Ha mosolygott, kétoldalt az orcáján két kis lyukacska támadt, mint a lányorcákon. Ahogy megpillantotta, tudta: György úrfi. – Már te vagy az? – szólította meg Dávidot a fiú. – Máskor ne kapálj olyan mélyen. A virágot nem kell. Dávid elsápadt. – Nem tudtam. – No, nem baj. Azért ne félj. – Megfogta bal kézzel a fiú jobb csuklóját, jobbjával pedig könnyedén hátba vágta. – Ha jól szolgálsz, tőlem csak jóban lesz részed. – Rákacsintott. – Gyere, mára elég, éppen tanulok pipálni, téged is megtanítlak. De pszt, egy szót se! Bementek György úrfi szobájába, az asztalon pipa feküdt, karhossznyi volt a szára. Nyitott koponyájú szerecsenfő a feje. György megtömte sárga dohánnyal, hosszan csiholta a szikrát a taplóra, míg végre rágyújtott. Jókora füstfelhőket pöfékelt nagy óvatosan ki az ablakon. Dávid még nem látott ilyesmit, nem is hallott róla. – Mire jó ez, György úrfi? – Csak. Jó. Nem látod? – György már büszkélkedni kezdett, hogy milyen szépen megy neki. Kicsit kavargóit ugyan a gyomra, de a köhögését el tudta fojtani. – Nesze, próbáld meg te is. De szívjad ám, mert elalszik. Szívjad! Dávid megijedt, s vadul pöfékelt. Szívta s köhögött közben, egyre sebesebben szívta, egyre sebesebben köhögött. Arca kivörösödött, s aztán váratlanul elsápadt. Letette a pipát, s a gyomrához kapott. Rohant máris kifelé. – Csak ne a virágra, ide a színbe – húzta magával az úrfi. Dávid egy oszlopnak támaszkodott, mintha elsüllyedt volna körülötte a világ, csak azt figyelte, ami benne történt. S szégyenkezett. De amikor megkönnyebbülten körülnézett, látta, hogy György sincs nála jobban. Ott sápadozott mellette a másik oszlopnál. – No, ezzel aztán megjártuk – állt meg előtte György. – Te, nehogy elmondd apámuramnak! Gyere! – Tapogatta a gyomrát. Visszamentek a szobába. György egy láda mélyére rejtette a pipát. – Húzd le a csizmám, s fényesítsd ki. Legjobb, ha lefekszem. Hé, Mari! – kiáltott ki György. – Mari! Hozz egy pokrócot. Itt alszik a fiú a lócán. Az ajtó hirtelen kicsapódott, de nem a szolgálóleány, Gyerőfi állt a küszöbön.

Nézte a fiát gyanakvón, s közben sárga, térdig érő csizmáját suhintgatta fonott korbácsával. Dávid csak elbámult; mit változott dél óta. Méltóságos redőket vetett rajta a hímzett dolmány, nem is az a kopott mindennapi. Szakállát, haját megnyíratta. Még a szeme is másként járt. Egész lénye tekintélyt sugárzott, tiszteletet keltett. – Te Dávid – szólalt meg végül –, elviszel egy kanta bort Kocsis Fábián céhmester uramhoz, holnap jókor reggel. Mondd, hogy tiszteltetem, s estére ott leszek őnála. – Kocsis Fábián uramhoz? Igenis. Gyerőfi még egy darabig nézte őket, s aztán sarkon fordult s elment. Még behallatszott kintről a szava: – Abból a szemelt aszúból legyen, te Bori. Ne sajnáld. Dávid aztán meg is kapta reggel a konyhában a bort, s elindult vele. Fél karján kosár, benne a magas tetejű kanta. A bort a kantával együtt kell odaadni. Persze, hogyne, értette ő. Csak az úttól borsódzott a háta. Inkább ötven barmot áthajt egyedül a legörvényesebb gázlón. Egy csücskét látta már a városnak. Látta a falakat, a bástyát, a felcsapó hidat a fehérvári kapu előtt, amikor belovagoltak Gyerőfivel, de most egyedül kellett nekivágnia a legközepének. Úgy tetszett neki: minden percen térdre kell buknia a macskafejű köveken, így ment, azt hitte, reszketve és pirulva, pedig kerek, sárgabarna képe mozdulatlan maradt, diószeme nyugodt. De persze nem tudta. Azt hitte, minden szem őt nézi, minden ablak felé nyílik, még az utcakövek is ámuldozva érzik a talpát. Ha fülig bekormozta volna az arcát, mint a betlehemmel járó alakosok, akkor sem érezhette volna különösebbnek magát. Az a ruha, amit Gyerőfi ráadott! Mikor az asszony végignézte benne, csak annyit mondott: “No.” De látta a szemén, hogy meg van elégedve. S most itt ment vele a ruha az utcán. Legszívesebben bebújt volna a furulyukba, de ugyanakkor kiállt volna akár a piactér közepére: hadd lássák azt a feszes posztónadrágot, amelynek csodálatos puha tapintását minden lépésnél érzi a combján, azt a rézpitykés dolmányt – bő ugyan egy kicsit, mert a Györgyé –, azt az öreg, mohabarna, ferdére csapott kalapot. S kérdezősködnie kell. Hogy hol a mészárosok céhmesterének a háza. S vásár van. Jaj! Egyre több az ember, egyre magasabbak a házak. Mondta ugyan Gyerőfi, hogy itt emelettel építenek, de ő nem tudta elképzelni. Most látta. Hogy nem rogy össze az a teméntelen kő! S ott fönt még, a kukkon, keresztbe a ház sarkán, egy kiugró kulipintyó könyököl szemtelenül az utca fölé. Van, aki abba bele mer lépni? Némelyik úgy ki van cifrázva – kőfüzér, oszlop, perem –, mint egy szépen faragott ostornyél. S egymáshoz tapadnak ezek a palotafélék, nincs közöttük semmi, de semmi rés, összebújnak, mint a birkák esőben. Dávidot különösen a kiugró erkélyek babonázták, behúzott nyakkal iszkolt át alattuk, majd nekibátorodva bámult fölfelé rájuk, azzal a csiklandós érzéssel, hogy mindjárt rászakadnak, így alulról csodálatos volt a kőhasuk. Volt olyan, hogy sima gerenda tartotta, volt, amelyik három kőcsigára támaszkodott, egy pedig nyugodtan üldögélt két hatalmas kosfejen. Egy kapu fölött ámulatos nőszemély úszott valami kőtengeren, válláról lecsúszott a kőruha. Mi lehet? Megbámulta volna hosszan, de a sokaság továbbhömpölyögtette magával. Ezen a soron halaskofák kínálták árujukat, csak úgy verdesett, rángott, tátogott asztalpolcukon a sok ezüstpikkelyű dunai hal. Egyikük egyenesen a hálóból árulta a csukát, pontyot, s ha egy pillanatra félrenézett, máris mászott, csúszott szét a háló, úgy rántotta vissza mindannyiszor nagy, cifra fohászkodással. Pedig hordó is állt mellette. S talán ez volt a baj. Mert egyszerre csak ott volt előtte egy utca-hadnagy, mögötte egy városszolga, vallanak támasztott somfa bottal. – Mi van a hordóban? – kérdezte az utca-hadnagy. De nem várt feleletre, hajította lefelé a hordó tetejét, s rövid nyelű lándzsájával beledöfött. – Aha! – kiáltott. – Be furcsa hal! – kihúzta a lándzsáját, és – ügyes kezű ember – ott volt rajta feltűzve-szúrva vagy egy fél tucat kalap. Szép kalapok voltak, süveg is köztük,

némelyikük vadgalambtollal, zsinórral, sőt az egyikről messzire lengett egy jókora fácánfarok. A hadnagy felmutatta a kalapos lándzsát, s oly gyönyörködve nézte, mintha ő csinálta volna a legszebbik süveget. – Nem tudja kend a törvényt? – mondta rábeszélően, szinte gyöngéden, csak a lándzsát tartotta nagyon előre. – Aki idegenből, titkon süveget lop be, annak áruja elkoboztatik, maga ötven pénzre bűntettetik. – Ötven pénzre! – jajdult fel a férfi kofa. – Nem az enyém a hordó! Már karikában állt körülöttük a nép. Valaki felkiáltott: – Süveggyártó ez! Pápai süveges! – mint tűz a szélben, szállt, futott szanaszét a hír: pápai süveges! Hátulról megnyomták a tömeget: süvegcsinálók előre! – s már ott is állt a középen két győri céhbeli legény, verték szét a hordót, s vágták állón a kofát. De annak is akadt valahonnan segítője, a tömeg összecsapott, csak a hadnagy hangja süvített ki a zajból: Rendre! Rendre! Dávidot elsodorták. Egy csöndesebb, szűk közben tapogatta riadtan a kantáját: nedves-e kívül, kiömlött-e a bor? De nem. Kész csuda. Két nőszemély ment előtte. Egy vékonyabb s egy vastagabb, de különben tisztára egyforma ruhában. Amint mennek, egyszerre csak elébük ugrik az egyik bolthajtás alól egy keszeg emberke. – Erre, erre, leányasszonyok! – s tessékeli őket befelé a bolthajtás alá. – Nem vagyok leányasszony – mondta a vastagabbik. – Ki hinné? – így az emberke. A fiú akkor ért melléjük, belesett a hátuk mögött. Az emberke odabent éppen leemelt a polcról három vég színes bársonyt. Redőkbe fogva egyenként a nap felé tartotta a nehéz anyagokat. Derengő, meleg fény gyulladt fel a boltban. A sárga bársony, mint ködös időben a nap, puhán csillogott, a vörös melegen lángolt, mint a székesegyház színes üvege, ha felizzik a délutáni napban, a violaszín olyan volt, mint a legszebb nyáréjszakán az ég. Egymás mellett olyan gyönyörű volt a három, hogy Dávid legszívesebben megsimogatta volna őket, persze csak ujjbeggyel, óvatosan. A vékonyabb nőszemély hátranézett. A fiú elugrott. S már ott is volt a téren. Megismerte. Olyan volt, amilyennek György magyarázta. Közepén a Szűz Mária-szobor, magas, vékony talapzaton. Oldalt – no, ilyet látott már – a pellengér oszlopa. Egy jóképű cigánylány volt éppen hozzákötözve. Az ilyesmit épp vasárnapra tartogatják. Arrafelé kell átvágnia. Ha lehetne. Nagy csomó ember álldogál az útjában, szinte helyben topognak, úgy haladnak nagy lassan. Velük kellett topognia, addig, addig, amíg ő is eljutott a látványosság elé, amely megtorlasztotta az emberfolyót. No, nem valami gyönyörűséges. Itt tanyáztak a borbélyok is egy bolthajtás alatt. Időnként ki-kijött az egyik, undok formájú, félöles csipeszét lengetve, s elkiabálta magát: “Köpölyözés!” De nem ment be senki. Ezt nézik? S akkor meglátta az üvegedényt. Hatalmas korsóféle s áttetsző, mint a víz. Nemcsak Dávid, a győriek is nagyon megbámulták. – Ekkorát még sosem láttam – mondta valaki elismerőleg. – Pedig láttam üvegedényt Pozsonyban, Kolozsvárt, kupát Bécsben… – Annál rusnyább a belseje – némította el egy másik hang. S csakugyan, Dávid most vette észre, az üvegkorsóban kis, fekete testek úsztak. Pióca! Ismerte ő jól a fajtájukat, de most, hogy az egyik éppen az üvegfalra tapadt, különösen rútnak találta őket. Látta a szívókájukat úgy, ahogy magán vagy máson sose láthatja az ember. Olyan volt az a szívóka, mint egy összecsücsörített száj. S hogy ez a féreg valami emberire emlékeztetett, csak annál utálatosabb volt. Megborzongott. – Rusnya féreg – ismételte a szomszédja. Annyira szívéből szólt a fiúnak, hogy végre megkérdezte tőle: merre van Kocsis Fábián céhmester háza. Megnyugodva indult tovább egy öszvér vonta kordé mögött, amely némi utat vágott a sokaságban. Nyírott fejű, hosszú szakállú cseri barát kápsált a kordé mellett. Az öszvér csengője csilingelt, a cseri barát visszhangos, templomi szóval énekelt, s kicsiny fatálkát nyújtogatott jobbra-balra. Egy gyerek futott el mellette, szinte a lába között. Ez is furcsa volt: úgy szaladgáltak itt a

gyerekek, mint a kóbor macskák. A kölyök bongyor, fekete lánykát hurcolt magával, a szoknyájánál fogva. – Nézd csak, itt van. – Nem látok semmit. De Dávid már látta. A Szűz Mária-szobor túlsó oldalán vasráccsal fedett odú mélyedt a földbe. S közvetlenül a vastag rács alatt egy mozdulatlan emberi arc meredt rájuk. Piszkos, földszínű. Olyan volt, mint a holt, csak a szeme mozgott. – Ide zárják a szökött törököt. Ez már három éve itt van. – Három éve? Lentről hideg levegő csapott fel, mint nyáron a pincegádorokból. A Kocsis ház kapuja résre nyitva állt. Belökte, elég nehéz volt. Félhomály. Kapubolt. Háromölnyi, kicsiny, köves udvar, körülötte négy, íves oszlop. Gyerőfiéknél más, sokkal tágasabb, de hát ez meg… Ez a belváros. Az emeletről egy asszonyság kiáltott rá: – Mit akarsz, fiam? – Gyerőfiéktől jöttem, Kocsis Fábián céhmester uramhoz. Az asszonyság csak a fejével intett a lépcső felé. Szűk, szűk, meredek lépcsőház. Amint a szobába lépett, megbotlott az arasznyi magas, faragott kőküszöbben. A mindenit! Most, az utolsó percben fogja kiloccsantani a bort? A céhmester vaddisznóbőrrel takart lócán ült, keze éppen az állat vigyorgó pofáján. Jobb lábát egy másik lócára rakta. Az arca nagy, kerek, sötétsárga, érett gomolyasajt. Csak ült. Két esztendeje bántotta a sárga epe. – Hogy napszálltakor idejön Gyerőfi uram? Jöjjön. Bort hoztál? Mutasd. – Némileg megelevenedett az arca. Dávid fölemelte a kantafedelet, s a céhmester beleszagolt. Nagy orrcimpája megremegett, bólogatott vagy kettőt. – Öntsétek át kint. – Gyerőfi uram igen örvendezne, ha jóbarátságuk emlékezetére céhmester uram a kantát is szívesen venné. Dávid szájából olyan szépen tekeredett elő a mondanivaló, mint egy hosszú vízisikló a kő alól. Maga is elbámult rajta. Különösen ez a “jóbarátságuk emlékezetére…” – pedig ezt nem is mondták neki. Hol is hallotta? Persze, mikor az öreg Gergely bácsit temették. Úgyis olyan temetői szag volt a szobában. Erre már a céhmesternek a szemöldöke helye is megmozdult. (Csak a helye, mert szemöldöke nem volt, egy pucér bőr a homloka.) S megint biccentett. – Helyes, helyes. Mondd, hogy köszönöm. Dávid úgy érezte, hogy most meg kellene hajolnia, de ez nehezen ment. Könnyebb a szó, mint a mozdulat. Végül valahogy kihátrált a szobából, s megkönnyebbülten ért le az utcára. Alig ment kétháznyit, amikor a tömeg egy lovast úsztatott feléje. Éppen elkezdte nézegetni, s az máris rákiáltott: – Dávid! Dávid! György volt. Dávid melléje nyomakodott, megfogta a ló kantárját. Remek egy kanca volt. Vékony csüdű, kormos-pej. György ragyogott, veregette az állat nyakát. – Most kaptam a lóvásáron, az Újvárosban. Apámtól. – Sürgette Dávidot: – Gyere, gyere, megyünk a mátkámhoz. – De… – Majd megüzenjük egy székálló legénnyel, amit kell. Ott a mészárszék. Úgy is lett. Letértek az egyenes Szent Fülöp utcáról (György a lovon, Dávid a kantárba kapaszkodva), s a püspökvár alatt bevették magukat egy szűk, sikátorféle közbe, amely úgy tekergett jobbra-balra az alacsony domboldalban, mint valami labirintus. György megállt az egyik gólyanyakforma hajlatban. A köznek szinte hátat mutatva, keskeny, emeletes ház lapult ott a magas falak mögött.

– Eredj, és tégy úgy, amint mondtam! Dávid betaszította a nyitott kaput. Meg kellett állnia. Kint a szalmával tele, szennyel folyó utcameder, s itt bent, akár a paradicsom, annyira más világ. Keskeny, könnyedén felkönyöklő ház, akár egy fiatal lány, s előtte gyönyörű virágágyás. A kert pedig (szinte hihetetlen a város közepén) fordult s mindig magas falak között felfutott a várdomb meredekjéig. A ház földszintjén nyitott műhely nyílott. Bentről kiszólt egy bőrkötényes, hajlott mesterember. – Kit keresel, fiam? – Ihász Anna Mária leányasszonyt – mondta, ahogy György a szájába rágta. – Annát? – A mester kifordított hüvelykujjával egy félig nyitott ajtóra mutatott. – Arra menj fel. A fiú felszaladt a csigalépcsőn, s az üres konyhában találta magát. Kicsit meghökkent, hogy egyedül van idegenben, s már fordult volna vissza, de bentről, a konyha mögötti szobából mozgolódást hallott. Köhintett s előrelépett az ajtó felé. – Ki az? – szólt egy női hang. – Ki van ott? Dávid a betett ajtónak mondta, úgy, ahogyan kellett, s György parancsa szerint megpróbált fél térdre ereszkedni. – Ihász Anna Mária leányasszonynak szolgálatát ajánlja nemes Gyerőfi György úrfi. – Nem értem – csengett a leány hangja. – Ki az? A fiú tétovázott, de a leány sürgette. – Énekes Dávid – vágta ki szorultságában –, Gyerőfi György úrfi szolgája. – Énekes Dávid? – hallatszott bentről. – Ki az az Énekes Dávid? Várj! Jövök. Kinyílt az ajtó. A magas küszöbön egy fiatal lány jelent meg. Éppen a haját fonhatta, s ahogy most érdeklődve Dávidra nézett, két keze szinte magától tovább igazgatta előrevetett, súlyos hajfonatát. Dávid újra fél térdre ereszkedett. – Nemes Gyerőfi György úrfi szolgálatát ajánlja a leányasszonynak. Általam kérdezteti, hogy bejöhet-e? A lány elnevette magát. Nyújtotta a kezét. – Mit ki nem találtok!… Kelj föl. – Kedvesen, csöppet sem bántóan nevetett. – Ez a György… Ez a György… – ingatta komolykodva a fejét. – De hát hol van? Dávid egy medve ügyességével újra megpróbálkozott a térdhajlással. Anna szeme megcsillant. A fiú elvörösödött, még a konyha félhomályában is észre lehetett venni. – Odakint várakozik. A lány összecsapta a kezét. Dávid most már másodízben gondolt arra, hogy a kislány – mert azt rögtön látta, hogy éppencsak felserdült kislány volt ez, nála talán két évvel is fiatalabb – félkomolyan-féljátékosan utánozza a felnőtteket. – Hívd be! Dávid megfordult, de akkor már elsötétült az ajtó, s György bosszúsan megjelent a keretében. – Mi a fenét csináltok? – György úrfit bejelentik – felelte Anna komolyan, aztán egyszerre megremegett a szeme sarka, odafutott Györgyhöz, és belesúgott a fülébe. A fiú válláról visszalesett Dávidra, s elpirult. – Mit csinálsz? – kérdezte György. – Fonom a hajam – bement a szobába, György utánaindult. – Ne gyere be, nincs itthon Róza néni! Jövök, csak szalagot teszek. – Máris fordult, piros szalaggal a kezében, s belefonta a hajába. Hátravetette a két fonatot, s ahogy mozdult, meg-meglibbent a két piros nagy szárnyú lepke a mogyoróbarna, hajló ágakon. – Gyere, kimegyünk a virágaimhoz – kendőt terített a nyakába, s aztán megfogta György

kezét. – Az a két tulipántő, amit te hoztál, éppen virágzik. Ahogy leértek a műhely elé, Anna apja megállította őket: – György fiam, gyere csak be egy szóra. – Te csak maradj – szólt Anna Dávidra. – Már én hallottam rólad. Ha egybekelünk Györggyel, majd szolgálnod kell engem is. Apámuram azt mondja, jól bele kell nézni az emberek szemébe, abból kitetszik, mi lakozik bennük. – Hátramentek a virágok felé. – Hadd nézzem! Neked milyen szemed van? Dávid lesütötte a szemét. – Hiába takarod, látom én. – Hát akkor milyen? – kérdezte még mindig leszegett fővel. – Szégyenlős – nevetett Anna. Dávid erre felnézett. – Meg kormos is. Miért nem mosod? – Mosom én – törölte a szemét. Anna kacagott. – Te milyen gyerek vagy! A fiú elvörösödött. Anna megszánta. Leguggolt egy tő tulipán előtt. Maga mellé húzta Dávidot. – Nézd csak! Mint a fénylő selyem. Simítsd meg, de vigyázz ám. Ilyet nem láttál még úgysem. – Körülmutatott a kis kertben. – Ezt mind én ültettem, én gondozom. Nem volt több az egész három virágágyásnál. Szegfű, rezeda, bazsalikom virított benne, s középen a tulipánok. Mint a bársonyokból a napsütésben, a fürtös, selymes virágfejekből puha ragyogás áradt. Apró, színes lámpásokként világoltak a délutáni napban; sárga, rózsaszín, bíborvörös lámpások, akár egy kerti ünnepélyen. Anna két csokros szalagjával, amely előrehullva most ott virított a virágfejek között, belehajolt halvány derengésükbe. Verőfényes kora nyári délután volt. A falak között, a kertben a meleg megtöppedt, s a virágok bódító illata ott lebegett a fejük körül a sűrű levegőben. Méhek, potrohos dongók, világfias darazsak cikáztak körülöttük, zümmögtek, meg-megvillantak, ha hártyás szárnyukon megcsúszott a napsugár, látogatták a virágfejeket, bebújtak a szirmok közé, s hosszú, fürge nyelvvel nyalogatták a virágmézet. Egyik-másik körüllebegte, megszimatolta Annát. A leány elhessegette őket: “Nem mész, te szemtelen!” Hallgattak. Anna egyenként odahajolt a tövekhez. – Hallod-e, te – fordult Dávidhoz –, nem vagy valami beszédes. Ha egy leányasszony szóba ereszkedik veled, akkor nem ez ám a módja. Tudod-e? Hány éves vagy? – Szolgalatjára tizenhat. – No, hiszen fiatal vagy, nem mondom – s kicsit engedett a rosszallásból –, de azért már tudhatnád. – Hát Anna leányasszony? – kérdezte Dávid. – Én? Nemsokára tizenöt leszek – mondta elégedetten. – Még sok mindent meg kell tanulnod, bizony. Ha megérdemled, majd megtanítalak egyre-másra. Egy kis fészerből kannát hozott elő. – Gyere, segíts öntözni. Odabent a műhelyben Ihász Máté lezökkent a háromlábú kis székre, fájó hátát nekitámasztotta az üres fújtatónak. Az imént éppen egy ezüstserleg gyümölcsdíszítését formálta, könnyű kalapáccsal verte a hajló lemezt, s most öregesen elkalandozott rajta a szeme, mielőtt Györgyre pillantott volna. – No, persze, persze – nézett fel. Mert már ő is tudott a dologról, az este itt járt nála Tóth Bálint, az esküdt komája, s elmondta: jó lesz vigyázni: a bíró, a tanács nem akar nemesembert megtűrni a falakon belül. S okosan is teszi – helyeselt neki magában Ihász –, mert attól csak megnövekszik a polgárok terhe, s alászáll a város tekintélye. Elég baj itt az a sok katona meg regiment alattvaló, akivel nem bír a tanács s még a nemes káptalan sem. – Azt mondják, nemességért installált apádurad, igaz-e? György úgy bólintott rá, felragyogva, hogy arcán kétfelől előtűntek a gödröcskék. – Anyámasszony hírt is kapott róla. Már csak a pecsét hiányzik. S hogy Ihász nem szólt,

csak pöckölte az ezüstöt a körme hegyével, mesélte tovább: – Nem tudott fizetni a kamara a baromért, pedig apámuram tavaly ott rostokolt Pozsonyban teljes egy hónapig, hogy hátha beérkezik egy kis pénz hozzájuk, s akkor megkapja. De hát ami kevés csurran, várja azt tömérdek nép. Van, aki külön embert tart ott, hogy télen-nyáron résen legyen… Most aztán így fizetnek, armálissal. – Uhum – sandított Györgyre Ihász, s belesajdult: hiszen kész úrfi ez! S Anna? Homlokába lógó ősz haját hátracsapta nyugtalanul. – Azért nem ártana a várossal is szót érteni! – Fogta a serleget, beleszorította a padba, s végigsiklott a szeme a polc hosszában egymás mellé akasztott kisebb-nagyobb kalapácsokon. Leemelt egyet közülük. – No, jól van, fiam! – S előregörnyedt háttal már verte is a formát. György csak most kapott észbe: Rigót a kapu előtt hagyta. Ugrott ki érte, s vezette befelé. Anna, amikor György mögött a kancát megpillantotta, felkiáltott s elébe szaladt. – Nézd csak, Annácska! – lelkendezett György. – Ugye, gyönyörű. Az imént vette nekem apám. Anna tétován nyúlt a ló felé. György csuklónál elkapta a lány kezét, s néhányszor rávert vele az állat nyakára. Rigó odafordult Annához. – Jaj! – lépett hátra a lány. György kacagott. – Meglátszik rajtad, hogy itt nőttél fel. Nézd csak – húzta Anna kezét a kanca pofája felé –, itt simítsd meg, ni, milyen bársonyos. A ló kedveskedve közéjük dugta a fejét. György hirtelen felpattant rá. – No, nézd. Táncoltatta az udvaron, s a nyeregből mint egy lovas vitéz nézett le Annára és Dávidra. A kormos-pej vidáman prüsszögött, lecsutakolt sötétesbarna szőre, mint a harmat a fűszálakon, fel-felcsillant szivárványszínben. Györgyön is csillogott a vadonatúj ezüstsujtás. Olyan fiatal volt, olyan délceg, hogy büszkén, szívet melegítő csodálattal pillantottak föl rá mind a ketten. – Még meg sem nézted a piros tulipánokat – mondta Anna. György lecsúszott a nyeregből. – Mutasd. Előrefutottak az ágyas közepéig. Míg a tő fölé hajoltak, Rigó utánuk baktatott. Odaszagolt a bazsalikomokhoz, s rájuk fújt. – Jaj, a virágaim! – sikított Anna. Odaugrott a ló feje elé. – Hess te, nem mész! – Rigó azt hitte, hogy játszani akar vele, nem hátrált, csapdosta a fejét. Dávid rákiáltott. – Ne, te, ne! – Te Dávid – szólt György –, vidd ki a lovat, és várj odakint. Dávid megfogta a kantárt. Csettintett. Csak a kapuban ébredt rá, hogy el sem köszönt. Visszanézett. Azok már rég elfelejtkeztek róla. Egymás kezét fogva ültek a virágok mögött egy kis kőpadon. Dávid odakint álldogált, játszadozott a lóval sötétedésig. De hosszú is volt! Milyen hosszú idő, hogy még éjszaka is, amikor a lócán felriadt, hirtelen azt hitte: ott aludt el Anna háza előtt a szegletkövön. S ez olyan különös volt, ez az álom s ez az ébredés. Nyáron, minek alszik az ember nyáron benn a házban? Ébren virrasztóit a fojtogató nagy sötétben. Később nyílt a kapu, jött Gyerőfi Lukács, megismerte a lépteit, lámpást hozhatott a kezében, mert az ajtórésben egyszerre megjelent a fénye. – Ez is megvolt Kocsis Fábiánnal – mondta félhangon a feleségének, aki kijött elébe a konyhába. – Beszél a bíróval. Megmondta, nem akarja senki a tanácsban a káromat, nem akarják ők, csak hát… Azt a húsz dénárt holnap jó korán beküldőm. Hadd mondhassa, lám, azt is megfizették szó nélkül. Majd aztán Tóth Bálinttal, Ihász komájával Gyerőfiné papucssarka koppant a kövön. – Borikám – csendesítette Gyerőfi –, így kell azt, békén, okosan. Most még a város van a nyeregben… Csak az eszedre hallgass, arra a te okos eszedre. Akkor már nem lesz semmi baj…

Csend lett, aztán hirtelen eltűnt a fény, s megnőtt, megsűrűdött az iménti sötétség. Dávid odabotorkált az ablakhoz, kihajtotta a fatáblát. Édes, kora nyári virágillatot fújt az arcába az éjszakai szél. Feketén rajzolódtak bele a szomszéd háztetők, a dunai bástyák az ég haragoskék palástjába. A székesegyház tornya fölött ott ült az esthajnali csillag. Dávid rákönyökölt a párkányra, és nézte, nézte hosszan, mint odahaza hanyatt a földön azt a magános csillagot. De meg nem nyugodott tőle.

III. FEJEZET Anna fölemelkedett két szőlőtőke közül, az utolsó fürttel a kezében. A domb tetején állott most. Karjával visszasimította a sarjúhajat a homlokáról, és lenézett a völgybe. Két dombkebel között futott le a mezsgye, Ihászék és Gyerőfiék szőlejét elválasztva, bele a bokrosba, és elveszett a mélyvágásban. Lent a síkság olyan volt, mint valami tó, a legszélén, a láthatáron úszott a város körvonala. Csakugyan úszott, mert a földtől a fényes, délutáni napban is keskeny, fehér ködcsík vágta el, azon lebegett, mint egy cikcakkos bárka, a székesegyház és a püspökvár tornyának kettős árbocával fúrva a levegőbe. – Nyár vége – mondta Anna. – Mit mondtál, Annácska? – bukkant fel a szőlőtőkék közül György is. – Nézd. A köd. György fölhúzta a puttonyt Anna mellé. Ő is belenézett a délutáni fénybe, hunyorgott. – Ez még csak olyan fia-köd. Semmi. Amilyen fia-szőlő ez a mai s csizmája orrával megkocogtatta a puttony oldalát. – Nagy szüretet csapunk az idén. Jó? – Jó – felelte Anna, de nem vette le szemét a tájról. – Menjünk mondta aztán, s megfogta a puttony egyik szíjfülét. György is megfogta a másikat, de inkább csak azért, hogy visszahúzza. – Minek kapkodsz? Üljünk le egy cseppet. – Anna megrázta a fejét, úgyhogy a hajfonatai röpködni kezdtek a nyaka körül. – Hogyne! Menni kell már. – Meglátjuk! – s György hirtelen megkapta az egyik hajfonatot, s húzta visszafelé a lány fejét. – Engedj! Engedj! Huzakodtak. A puttony felborult, kipottyant három-négy fürt, s gurult lefelé a lejtőn. Anna gyorsan, könnyen, mint a szél, pofon legyintette a fiút, kiszabadította a haját, előrefutott. Futtában felkapkodta a kötényébe az elgurult fürtöket, és szaladt, szaladt tovább lefelé, egyenesen a diófához. A diófa alatt, egy rönkön Ihász ült, s ráérősen rakosgatta a koraérett fürtöket szedőputtonyából a kosárba. A kosár szép, nagy szőlőlevelekkel volt bélelve, azokat igazgatta éppen. – Ne fuss, ne fuss, lelkem! Még kehes leszel! De Anna már ott is volt mellette, nevetve, lihegve, köténye, felső szoknyája az övébe tűzve, haja megbomlott. Öntötte a szőlőt egyenest a kosárba. Ihász pedig, mintha a saját szavára felelne, egyszerre elkezdett köhögni, előregörnyedt, és kapkodta a levegőt. Anna az utolsó fürtöt a földre ejtette, és letérdelt az apja mellé. – De apácska! Apácska! – átölelte, s hátratámasztotta a diófának. György is odaérkezett, fél karján a puttony, nem volt tele. – Majd berakjuk mi a szőlőt. – Hadd csak, fiam, már alig van híja.

– Dávid, Dávid! – kiáltott a fiú. A saját szőlejük felé fordult, de csak Menyhárt nagy gombakalapját látta fölmerülni a sorok között. – Hol van Dávid? – Itt volnék. – Dávid szólt, méghozzá közelről, György mégse tudta, honnan. – Hol vagy? – A boglyán. György elnevette magát, s átvágva a szőlő közt, megállt egy fatövébe rakott szénaboglya alatt. Fentről, az árnyékból Dávid arca nézett rá, nem éppen barátságosan. – Mennünk kellene már. Mit csinálsz? – Rovok. – Odamutatta a pálcikát. Minden tíz termő tőke után vágott egy rovást rajta, s most fentről még egyszer végignézte a szőlőt, hogy helyes-e a számadás. Mióta Gyerőfi Lukács megint elment, most Norimberga felé, Gyerőfiné el-elszedte fiától Dávidot, s különösen számadoltatásra használta. – Már leszedtük a koraérőt, Menyhárt nyes még egy puttony éretlent, én meg… – Éretlent? Minek az? – Savanyítani – mondta Dávid, maga is savanyú arccal, mert szeretett volna már végére jutni a számadásnak. De hiába. György elment ugyan, de mindjárt ott termett megint Annával. – Csak igyekezz! – szólt föl Dávidnak, s leült török módra a földre, s egy fűszálat kezdett rágogatni. Anna megállt a boglya alatt. Fölnézett féloldalról, fél szemét behunyva, mint egy csúfolódó madár. – Te Dávid! Te Dávid! Nem tudsz te semmit. Csak róni meg beszélni. De írni nem tudsz. Igaz? Nagyon fiatal vagy! – S közben gondosan máslira kötötte a hajfonatait az álla alatt. Dávid csak nevetett. Nem félt már a lánytól, egy csöppet sem. Egy csöppet sem? Egy csöppet. – Hajból máslit csinálni, az nagyon derék – mondta elgondolkozva. – Én viszont le tudom írni a leányasszony nevét. – Nem igaz! Nem igaz! – kiáltott Anna, s hátracsapta a haját. – De! – S mutatóujjával gyorsan belefirkálta a levegőbe: A-n-n-a. – Honnan tudod? – nézett fel György is. Dávid nem felelt, csak titokzatosan nevetett, pedig éppen Györgytől leste el a betűket. – Ez semmi! Csak csalás, ákombákom! Dávidnak egy kicsit kivörösödött a füle hegye, újra előkapta a kését, s a bot, a rovópálca vastagabbik végébe belekarcolta a nevet. – Itt van. – Mutasd! – Anna izgatottan mászott föl melléje. – Ez itt az a betű – magyarázta Dávid –, ez meg a nő betű… – Anna! – kiáltott György. – Az mind semmi! Ide nézz! Lenéztek rá a boglyáról. Ott állt a füvön, hamar megnyúlt, karcsú legény, s egyszerre csak, mint a villám, fölrántotta a karját, s óriási, gyönyörű cigánykereket vetett. Kis híja leestek a boglya tetejéről, annyira nevettek. Csodálatos is volt ez a György, a szép kis bajuszárnyékkal a szája fölött, a fényes lovaglócsizmájában, amint cigánykereket vet. Már mászott is föl hozzájuk a boglyára, csak úgy virított kipirult arcán a két gödröcske. – Hát te? Te nem tudsz cigánykereket? – kérdezte Anna Dávidtól. Az megrázta a fejét. Pedig persze hogy tudott, csak röstellte. György más. Györgyhöz minden illik. – Milyen erős vagy te – mondta Anna Györgynek, s egyszerre elkomolyodott. Olyan hirtelen tudott elfelhősödni az arca, mint kora őszi időben a nap. – Ha anyám… – kezdte, aztán elharapta a szót. Régen meghalt az anyja. Dávid most olyan világosan látta a gondolatait, mintha a homlokára lennének írva. Az erős Györgyről a gyönge

apjára gondolt s úgy az édesanyjára. Különös is ez: ilyen öreg embernek ilyen fiatal lánya. – Nekem sincs… – dünnyögte a fiú. Elhallgattak. György hanyatt feküdt a boglyán, foga között szénaszállal, nézte az eget, a falombokat. Anna befészkelte magát jó mélyen, a szoknyáját szétterítette, s ő is a lombot bámulta, csak éppen az árnyékát, amint a világoskék szoknyán föl-le hullámzó foltokat vetett. Dávid szélről ült, s hunyorgó szemmel a szőlő felé tekintett. Csend volt. A diófa – mert itt a szőlők közt mindenüvé diót ültettek – lassan himbálódzott felettük. Csak Menyhárt dudorászása hallatszott olykor-olykor, ha a tőke tetejét szedte. – Ej, haja-haja, bátya, bátya… Menyhárt valahonnan Kis-Hontból került ide, s ezért voltaképpen így hangzott, amit énekelt: – Hájá-hájá, bótyá, bótyá… Anna elmosolyodott, de nem szólt. Egyszerre György felült a szénán. – Szekér jön. Hallom. – Szekér? – De már hallották mindnyájan. A mélyvágásból szűrődött ide a zörgése. Ki lehet ilyenkor? A szőlőbe reggel szokás kijönni, mert jókora futamodás innen a város. Talán nem idetart. De mégis. A zörgés közeledett, erősödött, s ugyanakkor meg is lassult, mert a lovak már a dombon kaptattak. Aztán a kanyarban kibukkant a két ló feje, utána a kocsis kalapja s a kocsis mellett egy sávosan szőtt, sötétlila kendő. A két fiú fent a boglyán dermedt én bámult egymásra. – Anyám – motyogta György. Aztán nem is szóltak, mert elfulladt a torkuk. Hogy Gyerőfiné kijön a szőlőbe, délután? Ezt igazán nem lehetett előre számba venni. György már három napja ajánlgatta a leendő ipának, hogy kiviszik őket a szőlőbe, s hogy az ő asszonyanyja milyen szívesen kínálja a szekeret. Ebből egy szó sem volt igaz. Az volt az igazság, hogy Gyerőfiné egész nyáron be se tette a lábát Ihászékhoz, s nem is hívta őket. György hiába erőltette a dolgot, nem ment semmire az anyjával. Ezért találta ki, hogy korai szőlőszedésre az anyja háta mögött kocsikáztatja ki a mátkáját. Ha utóbb kiderül, majd kimagyarázkodik. – Akkor már nem üzenheti az anyja Ihászéknak: nem küldtem, nem adtam szekeret. De itt? Most? Ihászék előtt? Anna is megismerte a közeledőt, hátra is hőkölt tőle, mert tartott ettől a nagydarab, fekete asszonytól, de hogy megérezte maga mellett a két fiú szorongását, még jobban megriadt. – Mi az, mi baj? – kérdezgette. Nem felelt egyik sem. Dávid jól tudta a cselt, maga is segített benne, de azt is tudta, hogy most nem segíthet. Minden Györgyön múlik. Az asszony közben leszállt a szekérről, s felfelé jött az ösvényen, nehezen szedve a levegőt. Nem látta őket, de már messziről kiáltotta: “György!” Nem volt mit tenni: György hirtelen lecsúszott a boglyáról, s kezét nyújtotta Annának. Dávid is utánuk kászálódott, s ott álltak hárman, mereven a diófa alatt. Gyerőfiné már egészen a közelükbe ért. Mikor a leányt észrevette, hirtelen megállt, s úgy vetette hátra a fejét, hogy Annának még a köszönés is torkán akadt, csak némán meghajolt, szoknyáját szertartásosan kétfelé fogva, bókolt az asszony előtt. György előrelépett. – Nohát, asszonyanyám, itt, a szőlőben? Ez aztán nem várt csuda! – Úgy folyt az ajkáról a szó, mint a cseppentett méz, s mosolygott, mint soha. – Ihász uram odaát van – mutatott a másik szőlő felé. Volt valami segélyt kérő a mozdulatában, mert Dávid is melléje állt, s hadarta: – Leszedtünk öt puttony koraérőt, egy puttony zöldet, a termőtőkék összesen… Gyerőfiné tiltó kézmozdulatával kettévágta a szavukat. Átlátta egy szempillantás alatt a fia cselvetését. Legszívesebben pofon cserdítette volna itt helyben, a mátkája előtt a pendelyes kölyköt, a mesterlány után szaladgáló hígvelejűt. Ezért rohant ő ide lóhalálában, küszködve a gyötrő balsejtelemmel, várva, hogy majd a fia segít neki? Gyerőfi ez, rövideszű, mint az apja. Mindegy ezeknek, hogy rájuk taposnak-e vagy sem, nincs céljuk, vágyuk, nincs bennük

semmi törekedés. Egyiknek csak a barom, a másiknak pedig a sima pofájú kölyöklány. S rájuk szorul ő, Póky Borbála, ezekre a Gyerőfiekre! Egy mozdulattal tépte ki kebeléből az írást. – Szükségem van rád, te ostoba! – mondta összeszorított foggal a fiának. – Nem ülne le, asszonyanyám, a gádorban? Zötykölős az út idáig! – György hangja szinte dorombolt. Az asszony belenézett a fia macskaképébe. Az a tejes bőre, az a meleg, fekete szeme – az arca Gyerőfi, de a szeme – azt tőle örökölte. Mégis most csak ingerelte a hízelkedése. A hosszú út alatt annyit tépelődött már, annyira átégette a bőrét a keblében hordott levél, annyira bizonyosan érezte a baj-madár szárnyát suhogni a feje fölött, hogy nem, nem tudott megnyugodni, nem, nem tudott várni egy szempillantásig sem. – Olvasd! – dobta az írást a fiának. György széthajtotta a félárkust, a rozsdaszín pecsétet már letörte róla a Gyerőfiné türelmetlen keze, s nekifutott. – “Egregio Dominó Gyerőfi”… – megakadt, s kiverte a hőség. Csak nincs a levél végig latinul? – De nem. – “Egregio Dominó Gyerőfi civi civitatis Javarini. A Nemes Káptalan által Győr városnak engedtetett s a Város Tanácsa és Közönsége által Gyerőfi Lukács uramnak adományozott mészárszék jussa megvonatik.” – A mészárszék? György felnézett s elsápadt, hogy anyját olyan szederjes arccal látta maga előtt. – És? – kérdezte Gyerőfiné. – Nincs több? – Még csak ez: “A mészárszék Szent Mihály után való Szent János vasárnapig visszaadassék. Győr város bírája, Edelényi János.” Pecsét. Csak ennyi? – akarta kérdezni Gyerőfiné. Csak így minden fölös szó nélkül húzzák ki a fél kenyeret a szájukból? Megvárták, míg Gyerőfi elhajtott, s akkor rámennek az egyedülvaló asszonyra. S ezekben bízott az ő ura! Ezekkel akart szőrmentén bánni! Hájfejű, semmi ember az, aki rabló, dúló, fosztogató nemtelenekkel összepaktál. Mit tehet? Mit tehet? Nem jön meg addig Gyerőfi, s ha megjön?… Ez az, ettől félt ő… Város?… Trágyáié! Okosság?! Csak a bot, csak a bot… Érezte, hogy a vér felrohan a fejébe, egy pillanatig nem látott. – Nem érted?! – kiáltott a fiára, aki sápadt, riadt arccal állt fölötte. – Nem érted? – Talán érti a mészárszéket, de nem érti a sértést! Előrelépett, s markolta volna a fia vállát, de megtántorodott. Keze csak a levegőbe kapott, s belezuhant a boglyába. Anna felsikoltott, s máris ott térdelt Gyerőfiné mellett. Emelte a fejét. Az asszony arca holtsápadt volt, kendője leoldozódott. Nem mozdult. – A szíve… – motyogta György. Ott guggoltak körülötte hárman, emelgették, támogatták. – Menyhárt! – Apám! Jöttek már mindnyájan, fölfogták az asszonyt, bevitték a gádorba, végigfektették a lócán. Ihász kérdezgette Györgyöt: – Mi van hát? Mi történt? – A mészárszék… Amint Ihász megértette György szaggatott szavából a dolgot, hátratorpant. Hát mégse hagyja a város. Baj lehet ebből, még ennél is nagyobb, s nincs itthon Gyerőfi. Az asszony megmozdult. Szívét lassan elengedte a görcs. A szemét félig kinyitotta. A tárt ajtó sarkából egy behajló venyigeszál esett bele a tekintetébe. Vékony, zöld levele szinte világított a fél sötétben, a göndör kacs csigavonala pedig élesen rajzolódott az ajtófélfára. El kell hát tűrnie mindent? A venyige meghimbálózott, mintha nemet intene: “Nem, nem!” Fölemelte a fejét. – Haza – suttogta. A többiek körülötte lesték a szája mozdulását. Haza tehát. Összekapkodták a puttonyokat, föl a kosarakat a szekérre, lovakat befogni, szerszámokat elrendezni. A másik szekérről le a deszkaülést, szénát az aljba. Odafektették az asszonyt. Ideje is volt, lassan leszállt az alkony.

Amint az egyik kosarat odakötözték hánccsal a saroglyához, Anna Dávidhoz hajolt. Halkan szólt, alig lehetett érteni a szavát, az alkonyat pedig elmosta az arca vonalait. – Mondd, miért betegek a szülők? Megindultak. A két szekér egymás mögött, óvatosan, lassan hajtott le a szelíd lejtőn. Hűvösödött. Senki sem beszélt, csak a kerék zörgött, csak a lovak lába dobogott, s valahol nagy messze kutyák ugattak. Fejük fölött a roppant, augusztus végi égbolt. Amint egyre beljebb haladtak a síkságba és az éjszakába, úgy ragyogtak ki mind élesebben a csillagok. Sűrű fényükben éppoly világosan derengett a szekérút szalagja, mint akár a Tejút odafönt. Kis szellő kelt, feléjük hozta az éjszakai szagokat. Innen tudták, hogy hol járnak. Szénaillat: ez a kaszáló. Hűvös, vízszagú, halszagú áramlat: a Rábca sásos kiöntése. Édes, mézillatú felhő: a nagy kamomillás rétség, amelyik idenyúlik Szentiván felől. Győr távoli fekete tömege fölött egyszerre csak lefutott egy csillag. Gyerőfinét nem bántotta a szekér rázkódása. Valami enyhe félálomba merült, jólesett neki az éjszakai hűvösség. Nem is ő gondolkozott, az álma gondolkozott helyette. Hogy is volt az az írás? A Nemes Káptalan által Győr városának engedett… A Nemes Káptalan… valami megmozdult benne. Lassan, majdnem észrevétlen, ahogy a nagy hal megmozdul az iszapban. Valami félig felfogott gyűrűzés indult meg az értelme alatt, terjedt, fodrokat vetett benne. Nem, nem senki ő. Majd megmutatja, majd… Egyszerre olyan élesen hasított beléje a terv, hogy fel kellett ülnie. Arcához nyúlt: hidegen belepte az éji harmat. No, itt vannak! – Menyhárt a kötényéből nagy, lapos kavicsokat rakott ki. Furcsa kavicsok! Feküdtek mozdulatlanul, s aztán egyszerre csak előbújt a riadt egérfejük, a kormos, tohonya lábuk. Dávidnak nevetnie kellett, ahogy a nyakukat nyújtogatták, pedig látott már teknősbékát. – Nagy a mehetnékjük – mondta. Menyhárt bütykös ujja rákopogott a páncéljukra. – Hé, hé, maradjatok veszteg! Nem jó népek – ijesztgette továbbra is a teknősöket –, nem kedvelik egymást. Négyet találtam, de az egyik tüstént kereket oldott. Elunta a többit. Dávid csukott szájjal mosolygott, ez a Menyhárt mindig így beszél. – Nem győztem vigyázni rájuk a piócák miatt. Annyi ott a Rábcánál… Hajaj! – Menyhárt lehajolt, a sebes lábszárát mutogatta. Napszíttá, óriás gombakalapja félrecsúszott a fején. – Odahaza Kis-Hontban egy napig is álldogálnak az asszonyok a kiöntésben, amíg annyi beléjük csíp, mint itt egy perc alatt. Pedig azok se azért állnak, hogy a pucér lábuk mutogassák. Ámbátor van, aki azért. Ki is járnak hozzájuk a süldő legények. Van viháncolás, olykor… – Menyhárt elvigyorodott, hogy az ínye is kibukott. – Egyszer-másszor én is kint voltam… Dávid fogta a tarka vesszős, fonott kosarat, már odakint kibélelte vastagon szőlőlevéllel, s belerakta a teknősöket. – Fene a kényes bélit annak, aki megeszi – zárta rájuk Menyhárt a kaskafedelet egyszerre mérgesen –, álló nap veszkődtem a vízben miattuk. Valami suhogott. Gyerőfiné lépett ki a szobából, ünneplőben. A haja frissen igazított, feszes kontyban. A derekára simuló bársonypruszlikból fehéren villant ki a hímes inge. Végigsétált rajtuk a tekintete, s aztán kilesett az ajtón. Odakint most ereszkedett alá a ködös ősz eleji félhomály. Csak erre várt. – Gyere, Dávid! Elindultak, elöl, arcába húzott kendővel Gyerőfiné, mögötte Dávid a kosárral. Az asszony sietve, biztosan járt, mintha nem is betegeskedett volna a héten, vagy inkább, mintha eltökélten erőt venne most magán. Elhaladtak a mészárszék előtt. “Már csak egy hónap – gondolta az asszony –, annyi se, addig lesz az övék… Addig lenne!”

Sötétedett már, mire felértek a Káptalan-dombra, a kanonokházak elé. Egy kapun bekopogtak. Sekrestyésforma, alacsony ember nyitott nekik ajtót. – Cziráki Szaniszló főtisztelendő atya… – az asszony elfulladt s úgy lehelte: – vár engemet. Sötét, hűvös kőfolyosóra nyitottak (csak a fehér fal derengett a ritkás ablakokkal szemben), s onnan egy boltozatos fogadóterembe. Dávid kint maradt. Bent a falakon kárpit, a kőpadlón szőnyegek, súlyos, megvasalt ládák, vajon mit őriznek bennük? Gyerőfinét elfogta a félelem, túl magasra merészkedett. Nehezen szedte a levegőt, mintha a szívét újra egy lomha nagy kéz morzsolgatná. De már jött vissza a szolga háromkarú gyertyatartóval, s mögötte, az imbolygó, el-elapadó fényben magas, vékony árnyék: a kanonok. Egy kézfej emelkedett az arca elé, hosszú ujjú, laza kézfej. Csak amikor már megcsókolta, pillantott bele az arcba. Csontos, alig metszett fiúarc tekintett ki a reverendából. Nem, nem káprázott a szeme: a papi fejfödő alól szinte kamaszfürtök buktak elő. Cziráki fejét féloldalt döntve, könnyedén előrehajolt, s úgy nézte az asszonyt. Ő is meglepődött. Dócziné, a kis édes Kata anyja, legalább háromszor elmondta: így-úgy rokon ez a Póky lány. Ezt már ismerte: panaszt tevő, kérvényező vénasszonyra készült fel. De a homály jótékonyan kendőzte az asszony érett orcáján a kemény, lefelé tartó húscsomókat, ünneplő ruhája polgári módiját. Ahogy itt bókolt előtte suhogó selyemben, mutatósán, magára adva, a fiatal kanonok elvétette: azt hitte, csaknem atyafiságbéli. – Asszonynéném – szólította meg –, örvendezve állok szolgalatjára. – S a mozdulata, amellyel hellyel kínálta, egyszerre volt szertartásos és rokonian kedveskedő. Gyerőfiné belepirult. Szavát állta hát Dócziné! A kanonok a gyertyafényben is látta, hogy a látogató arca áthevül, a szép elefántcsontszín a fekete hajkeretben kirózsáll. S ettől, tapasztalatlan, még inkább belelovallta magát az asszony szíves udvarlásába. Gyerőfinét a félelem után a hiszékenység ikerhajtása: nagy bizalom szállta meg. – Atyám, segítsen rajtam! – kiáltott fel, s a szemébe majdhogy könnyek nem szöktek. A kanonoknak hízelgett a felindulása. Nagyon fiatal volt még. Érzékeny, beteges. Csak pápai felmentéssel ülhetett be a kanonoki székbe. Ez volt az első szárnypróbálgatása – rideg, magányos próba –, távol a családi vártól, ahol a gyenge fiút örökösen elbűvölt nőcselédek lesték. Gyerőfinéből dőlt a panasz. – A város tapos engem, a káptalan jobbágyai, engem, nemesasszonyt! A fiú kanonokban dagadozni kezdett a férfiönérzet. Ő adja vissza a szép rokon asszony jogait. – Majd teszünk róla… – biztatta. Ő is tehet valamit! Gyűlölte a bátyjait, odahaza mind a férfiakat. Örökösen lovon, fegyverrel, vadászaton. S ő nézhette az ablakból, nehéz takaróba bugyolálva, ahogy föl-le robognak. Gyerőfinét kiforgatta magából a szeme előtt meglebegtetett remény s az újraélt bántalom. A szava verte, csépelte a bírót. Senki vissza nem tartja most, hogy meghalt Kocsis Fábián… – Cziráki lányos, tartózkodó arcán készséges figyelem ült… Hogy a káptalan adja bérbe a széket. Ne a városnak. Egyenesen Gyerőfinének… Igen, igen. Ez Szubotich atyára tartozik. S már döntött magában, közbenjár, miért ne? Ugyan, furcsa ügy. így törik magukat egy mészárszékért! Pedig mi az?… De hát ők tudjak. Felemelte a kezét. – Szubotich tisztelendő atyát bízta meg a káptalan… Az asszony megijedt. – De atyám! A kanonok félretolta a kárpitot a rejtekajtó előtt.

– Általmegyünk hozzá. – S az utat mutatva előrelépett. Egy fej világolt a kétoldali gyertyafényben. Egy írásra hajolt, teljesen kopasz koponya. Ahogy a belépőkre felnézett, elsötétült a helye, előtűnt a fekete szakállerdős arc. Már csak két apró szem, a rideg, egyenes orr s a csapott homlok fénylett. Szubotich őrkanonok. A szakáll alatt az ember mindig feljebb kereste az arcát, a szemét, mint ahogy kellett volna. Az őrkanonok megrebbent, hogy Cziráki mögött a titkos ajtóban egy asszonyt pillantott meg. Kutató, bosszús tekintetet vetett a kanonoktársára. Sokat megenged magának. Cziráki megérezte, s a szájába harapott. Már bánta az egészet. Mi köze néki Gyerőfinéhez. De nem volt más útja. – Asszonynénémet, kedves rokonomat… – kezdte. Szubotich valamelyest megenyhült beszéd közben, s a szakállerdő még bólintott is egyet-egyet, míg hallgatta Gyerőfinét. Szóval a város feje fölött, magától a káptalantól bérelné a széket… S míg latolgatta magában, átfutott rajta: Nem is ostoba az asszony, mégse afféle nőszemély… A bíró ugyan tiltakozni fog, de kicsoda a bíró? A szék az ő joga, a földesúré, annak adja, akinek akarja… Sustorogva lapozta a számadókönyveket, hogy kétoldalt a gyertyák kékesen lobogtak, elmosták, kirajzolták ismét a szoba árnyait. Hallgattak. Cziráki összekulcsolt kézzel állt, bő ujjasa ráhullt a kezére. Mozdulatlan, ott az ajtó előtt, de mintha legszívesebben lépne már vissza. Gyerőfiné szorongott. Tán szólni kellene még. De hát elmondta. Aztán Szubotich meglelte, amit keresett a könyvben, s felnézett Czirákira. – Átruházhatnánk tán a bérlet jogát, ha főtisztelendőséged kívánja. Cziráki fölemelte jobbját, ívelő, puha mozdulattal. – Főtisztelendőséged hivatott dönteni. Gyerőfiné megértette a mozdulat-virágnyelvet. “Nem, nem vállalok én semmit sem.” – Magasabb bért is megadnánk, mint a város – dadogta. Szubotich határozott. – Jól vagyon. Az egyesség pontjait majd Gyerőfi Lukács urammal… keressen meg bennünket. – Felállt. Félelmes, óriási test magasodott az asszony fölé. Csontos, hatalmas kéz tűrte a csókját. – Egynéhány teknősbékát, ha megengednék – rebegte zavartan. – Jól van. Jól van. Ahogy az ajtóban bókolt, a két kanonok sötéten, komoran meredt fölébe. A szíve összeszorult: milyen semmi ő, hiába minden! Aztán Cziráki mégis kijött utána. A kámzsás lárvából egyszerre megelevenedett. – No, asszonynéném, meglett, amit kívánt. Ugye segítettem? mosolygott. Gyerőfiné csak most kezdett örülni. “Hiszen sikerült!” – Köszönöm, atyám, köszönöm! Bárcsak meghálálhatnám! Lassan leszállt róla benti lidércnyomása. Visszatorolja hát a sértést, visszatorolja! S megmarad a szék! S ő érte el, egymaga! Már látta is a céhtagokat, a város urait, hogy kapnak a hírre vértódulást. Fölébük nő, hiába, a Gyerőfi ház! Amint áthaladt a külső szobán, észre sem vette, hogy a lócán egy ember várakozott Szubotichra. Barázdált, pikkelyes arcbőrén éppen csak végigsiklott a kicsapódó fénynyaláb. Dávid bal kezében tartotta a két ló kantárát, s jobb mutatóujját már másodszor nyújtotta a madár felé. György odébb alkudozott, a szíjgyártó előtt. Vásár volt megint, de csak afféle szombati vásár: Dávid alig nézett körül, ismerte már a csodáit. Ez a madár, ez igen. Hosszú póznára kötözte gazdája, egy dunai hajós, mint a vadászbaglyot szokás – ki tudja, hol, hogyan jutott hozzá? Egy kislányt hagyott mellette őrzőül, míg ő bent álldogált a Fészkelő Rigóban, egy kupa égett bor mellett. A kislány komor képű volt, morcosán kucorgóit a karó tövében, s nem bánta, akárhogy rikoltozik is a tollas állat. Mert rettenetes hangja volt a madárnak, hatalmas, görbe csőre, s kék-zöld-borpiros, sose látott tarka tollazata. Hogy Dávid felé

nyújtotta az ujját, kapdosott utána. Aztán a fiú kenyérdarabkát kotort elő a zsebéből, s azzal próbálkozott. Azt elkapta, iszonyú gyorsan lenyelte, félrefordította a fejét, s ravaszul bámult a fiúra. Olyan okos szeme volt, hogy nevetni kellett rajta. De Dávid nem nevetett. Hátra-hátranézett Györgyre. Lassan, nagyon lassan választódott ki az a nyereg. Kell nyereg, ezt ő, Dávid belátja, annál is inkább, mert akkor megörökli György nyergét, ahogy megörökölte György régi lovát. Meredek volt egy kicsit az a hóka lőj de ő azért megüli az ócska, koszlott nyeregben meg akár anélkül is. Csak végezne már! Amint ott állt György a nyerges előtt, magas, kerecsentollas süvegében, feszes, zöld dolmányban, mindenki megnézte. Emelgette a nyergeket, s bal bokájával meg-megrúgta a vadonatúj kardját, hadd csörömpöljön. Dávid megveregette a hóka nyakát, mintha csillapítani akarná, pedig voltaképpen magát akarta csillapítani. – Dávid! – fogta meg valaki a karját. – Nincs itt az úrfi? – Miska volt a mészárszéktől, nagy, gömbölyű fejéből valósággal kidagadt a két szeme. – Elveszik a széket! Ott van a tizedes két legénnyel! – Micsoda? György! Mi van hát? – Épp futok az asszonyhoz, de megláttalak a két lóval. Elveszik… – Nem lehet. – György ott állt már mellettük. – Hiszen írás van… – Gyerünk! Futottak át a réten. Visszhangzóit a keskeny köz a lábuk dobbanásától, amint befordultak rajta. György, Miska be a székbe, Dávid még odadobta a két kantárt egy gyerkőcnek. – Fogd! Ahogy ő is belépett, éppen azt látta, hogy egy városi poroszló fölemeli azt a kis vatallét, amiben Dudás, a másik székálló a borát szokta tartogatni az asztalpolc alatt, fölemeli két karral a feje fölé, szájával billenti el a csapot az oldalán, s úgy iszik otthonosan. A tizedes, félig háttal Györgynek, csak úgy a vállán át mondta: – …azon a jogon, hogy ez a szék a városé. – Ezt a széket apám bérli. – Már nem. – Szent Mihály nap utánig… – Majd tessék instanciázni. – Ez jogtalanság! A tizedes megfordult, fekete szakálla, bajsza együtt olyan formájú volt, mint egy lakat. S a lakat hajló szára alatt nyílt meg a szája. – Ki innen, nyavalyás tejfelesszájú! Ki innen, míg… – s lépett előre. Györgynek olyan pirosas, szederjes színű lett az arca, amilyen olykor az anyjáé. Ő is előrelépett. Dávid közéjük vetette magát. – Tizedes uram, azt mondja a tanács írása… A tizedes úgy lökte félre, hogy nekiesett a mészárostönknek. – Ez a szék nemesi tulajdon! – György arca homlokáig lángolt, s ahelyett hogy hátrált volna, előrenyomta a jobb vállát. Dávid csak annyit látott, hogy a tizedes bele az öklét György arcába, s ugyanakkor villant a fiú kardja is, és a tizedes ledöndült a földre. György a falnak rogyott, mind a két poroszló feléje ugrott, de akkor Miska egy marhacsülköt vágott az egyik fejéhez, hogy az térdre bukott. Dudás elkapta a másikat, egy hórihorgast. Nem nagyon bírt vele, s emelkedett a térdre bukott is. Dávid elgáncsolta. György tápászkodott, tántorgott, csak a tizedes nem mozdult, keresztben a padlón. Jobb válla alatt átvörösödött a dolmány. György orrából is jött a vér, nem törölte. A legények verték kifele a két poroszlót, a hórihorgas az ablakpolcon bukfencezett át, bele a szájtátók arcába. Azok visszalökték. Akkor rikoltás hallatszott az utcán: – A soltész! A soltész! – nem törődtek vele, de már ott

is volt a soltész az ajtóban, mögötte négy katona, a várkapitány emberei. A soltész visszaugrott, de a többiek is, rá Dudásra és a hórihorgasra, mert azok voltak legelöl. Egy disznófej repült közéjük, ordítás, frecskelt a vér – állatvér? embervér? Már alig fértek a szűk boltban, nem tudták, ki kit üt. A soltész kint kiáltozott: – Ordnung! Rendet csinálni! – Már ott is verekedtek. Dávid bent Györgynek: – Kifelé! – Miska letépett a szögről egy marhacombot, a katonákra hajította, de már azok is dobták a csülköket, s csúszkáltak a húscafatban. Dávid könyöke hajlatába szorította egy katona fejét, félrelökte, kihúzta alóla Györgyöt, s hátra kifelé, az udvarra. Már az ajtóban érte el egy lándzsanyél. Megtántorodott, de azért már futottak. Szeme sarkából látta Miskát, amint még a hátsó ajtóból visszahajítja a beleződézsát, kilógó, düffedő tartalmával együtt, s kint voltak a túlsó utcán. A lovak? Hol vannak azok! Mindketten támolyogtak. Távolabbról visongó gyerekhang: – Verik a mészárosokat! Egy mélyebb: – Verik a mészárosokat a katonák! Egy véres kötényes céhbeli dübörgőit el mellettük. Mi lehet azóta a szék előtt! Dávid nekidőlt egy kapunak. A kapu kinyílt, egy kéz megfogta a ruháját. Ő maga után vonta Györgyöt, így tántorogtak be a kapurésen. Egy ismeretlen arc világlott elébük. – Magukat verték a katonák? Pszt! Erre! Aztán elsötétült Dávid előtt a világ. Az ablak fatáblája be volt támasztva, csak egy keskeny résen hatolt be a fény, s arany mérőzsinórjával kettéosztotta a szobát. Középen savóval teli dézsa állott, hol György, hol Dávid mártották bele a kendőjüket, s rakták vállukra, combjukra, oldalukra. Györgynek leginkább az arca sínylette meg a verekedést, szája fölrepedt, az orra jó sok vért folyatott el. Dávidnak főként az oldala fájt, egyszer ráesett, s ugyanoda kapta a dárdaütést is. Néha úgy tetszett neki, hogy egyáltalán nem tudja mozdítani. Fertelmes volt az éjszaka, mindketten fél-le veckelődtek a fekvőhelyükön. Gyerőfiné minduntalan be-bejött a gyertyával, György meg nyöszörgött: – Dávid! Mondd! Meghalt? – a tizedesre gondolt. Nem tudtak semmit. A reggel valamennyire megenyhítette őket, csak feküdtek némán, lázas félálomban. Nyílt az ajtó, Gyerőfiné bekémlelt, s hogy megmozdultak, maga után beengedett még valakit. – Ihász uram kívánna veled beszélni. Ihász óvatosan betapogatózott a félsötét szobába, s hogy megszokta a homályt, s észrevette a két rámeredő, túlságosan is fényes szempárt, hátrahökkent. Rátette kezét György ágytámlájára. A napfény csíkja éppen erre a bögös-eres, hosszú ujjú, de széles ujjvégű kézre esett, látszott, hogy lüktetnek az erek a vékony bőr alatt. Ez volt a legvilágosabb folt a szobában. – Fiam, mondjad csak. Jó volna, ha tudnád. Meghalt-e az a tizedes, vagy sem? György szinte felnyüszített. Mintha saját maga kérdezte volna magától újra, amit egész éjszaka kérdezett. – Nem tudom… Nem tudom… – De én sem tudom – vágott közbe Gyerőfiné –, hogy miért kell azt annyira firtatni. Ő támadott, jogtalan, s nemes emberre támadott. Ihász hallgatott, aztán csak annyit bökött ki: – Bizonyos? A sötétben is érződött, hogy önti el a vér az asszony arcát. Felcsattant: – Bizonyos-e?! Hogyan véli ezt, Ihász uram? Amiért még nincs itt az armális, tudjuk mi azt, derék helyről… Az öreg ember nem felelt. Ő, a vékony Máté és a harsogó Lukács – a két evangélista,

ahogy mondogatták – szót értettek egymással, de ez az asszony… – S tudunk mi derék helyre fordulni bajunkkal, ha ezek a lopó városi népek szorongatnak. – A káptalanhoz? – kérdezte Ihász. Gyerőfiné meghőkölt. – Honnan gondolja ezt, Ihász uram? – Nem gondolom. Lehet, nem igaz. – Ihász elhárítólag intett. Csak mondják. S azt is mondják, hogy aki a város háta megett a káptalant keresi, azzal nincs mit próbálgatni. Attól tüstént el kell venni, amije van. Lehet, rosszul gondolta ki ezt a város, s nem igaz a szófia beszéd. Most már csak az a bizonyos, hogy a székben nincsen bent se Gyerőfi Lukács, se a város, de bent van a várkapitány. – A várkapitány?! – Hát nem a soltész katonái vertek ki belőle mindenkit? Van esze annak. Rendcsináláshoz joga van. S mindjárt szerez balkézről egy mészárszéket is a gazdájának, a várkapitánynak. – De hiszen a szék legelsőbb is a káptalané! – Úgy, úgy. A káptalané. Attól kapta bérelésre a város, a várostól az én ipamuram. De most majd a várkapitány méret benne. – De hát a juss… – A juss… – Ihász legyintett. – Ha két ordasfarkas marakodik a hízott ökrön, már engedelmet, csak úgy példának okáért mondom, akkor nem méricskélnek azok, hogy eddig a tiéd, eddig, az enyém… Gyerőfiné elnémult. Megint a szorongás. A káptalan… a várkapitány… Ez, ez nem semmi dolog! S Ihász úgy iskolázza itt őt, mint a pendelyes gyereket. Minden szavában az a bújtatott szemrehányás. Ez a keshedt ötvösmester a lányával… Felkapta a fejét. – Indulok. Most tüstént. Kiviláglik még. – Az bizony jó lenne. De addig is… – Ihász most ért voltaképpen a dolog velejéhez. – Addig is átjöhetne György mihozzánk. – Oda? Minek? – Tán keresik itt. S ha a bíró kézbe kapná… – Keresik? – Gyerőfiné felvijjogott. – Keresik? Az én fiamat? Kik? Ezek a koszlottak? Ihász hallgatott. Ő megtette, amit tehetett. De elég. Gyerőfiné is félbeszakította a saját szavát. Hogy Ihász olyan nagyon csendesen, olyan nagyon lassan, óvatosan mondta, amit mondott, az ijesztőbb volt a hangos beszédnél. Tudhat valamit. Komája az esküdt Tóth Bálint. – Jó – mondta hirtelen. – Átmentek. S én megyek… Megyek… kifordult a szobából. Mikor Ihász és a fiúk jókora kerülővel a házak háta mögött belopakodtak az Ihász-portára, Anna az udvaron várta őket. Nem szólt, csak két kézzel, óvatosan megfogta György két vállát. S nézte. Egy éjszaka alatt akkorára nőtt a szeme, mint a nagy, kerek ezüstforintos. György restellte, hogy így látja a mátkája, s fél kézzel eltakarta az arca csúnyább felét. De a lány levette a kezét az arcáról, s vezette befelé. A gyalogos katona kvártélya üres volt az udvar végén, odamentek. Róza néni – kis, vékony nyakú öregasszony, gyermekökölnyi konttyal a feje tetején – már ott foglalatoskodott. Rakosgatta a gyógyfőzeteket. Ezeket Anna maga kotyvasztotta, maga szedte hozzá a virágot, gyökeret, magvat. Mohazöld írral kenték be György arcát, hiába lázadozott. Róza néni Dávidot is végigtapogatta keskeny, öreg ujjaival. S kimondta: – Csontja nem tört, de tán megrepedt a bordája. Átvitték a műhelybe, s végeláthatatlan hosszú pólyába bugyolálták, fűzték be, szorosan, hogy nehezen lélegzett. Mégis jobb volt így, a fájása elnyugodott. Hogy megmozgatták magukat, a fiúk úgy érezték: nem is olyan nyavalyások. Semmi módon nem lehetett rávenni őket, hogy lefeküdjenek. Ültek hát, György a kamra ajtajában lógatta a lábát, s nézte, hogy szaladgál Anna ki-be a konyha körül, Dávid meg a műhelyben telepedett egy tőcikére, szemben az öreg Ihásszal. Figyelte, hogy tapogatja, milyen óvatosan a

félig kész serleg domborulatait. Akárcsak vak ember a dénárt. De az ötvösmester nem nagyon kalapált, nyugtalanul abba-abbahagyta. S lassan egy-egy szót ejtett: – Vigyázni kell, fiam. Vigyázni. Mert vegyük példának okáért… De ne vegyük. Fölemelt egy apróka násfát, nézegette. Valami kis hiba volt a mester egyik szemén, azért azt be is hunyta, s így fél szemmel nézte mindig a munkáját. Talán innen vette Anna azt a szokást, hogy a fél szemét össze-összehunyorította? Dávid egyszerre megszerette az öreg mesternek azt a hibás fél szemét. Ihász elhallgatott. Csak ültek, György a kamrában, hessegetve arcáról a vérre, sebre szomjas legyeket. Dávid a tőcikén, mellette a süvege, szinte azért, hogy mindjárt felkaphassa, s indulhasson. Hová? Csak ültek és vártak… Gyerőfiné is várt. Főtisztelendő Cziráki Szaniszló éneklő kanonok beteg. Nem, nem lehet vele beszélni. Tessék talán várakozni. Az asszony fel-felugrott a magas hátú székről, az üres szobácskában, ahová betessékelték, a kolostori hajlatú ablakhoz futott. Odakint kert. Sűrű orgonabokor lepi félig az ablakot. Egy szelet pázsit és más semmi. Visszaült. Lehet ez, megtörténhet ez? Nem akar vele beszélni a főtisztelendő atya? Ismét a kertet nézte. Az árnyék formája ellenkezőjére fordult, mióta itt van. Mióta van itt? Egyszerre egy csupasz nyakú tyúk óvakodott be a pázsitra. Átlépegetett az asszony szemhatárán, s eltűnt. A delet réges-rég elverték. Hazamegy. És György. Hátha azóta… Körüljárta a szobát. Úgy elfáradt, mintha a várost járta volna körül. Lerogyott a székre. Lassan, lassan, szinte félálomba merült, dermedt félálomba. Egy kéz érintette a vállát. A sekrestyésforma emberke állt előtte, s intett befelé. Az asszony összerezzenve indult, amerre vezették. Más terem, mint a múltkori. Széles, párnás lócán, hiúzbőrbe takarva, félig ült, félig feküdt a kanonok. Szemét bágyadtán lehunyta. – Véghetetlen sajnálatomra szolgál – kezdte halk, szenvedő hangon –, hogy Gyerőfiné asszonyomat így kell várakoztatnom. De meglátogatott s háborít a forró-hideg betegség. És véghetetlen sajnálattal vettem hírét annak, ami történt. Szolgálatom ez ügyben, úgy tetszik, minden jámbor szándékom, szívbeli készségem ellenére lejárt. Gyerőfiné megdöbbent. Szája alig tudta formálni a szót: – Hogy… hogyan… A fiatal kanonok most egészen kinyitotta a szemét. – Úgy vélem, semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy a várkapitány magának foglaltatta káptalani közösségünk jószágát… a mészárszéket. – Nehezen ejtette ki a szót, szüntelen Szubotich oktató hangját hallotta a fülében. Összeráncolta a homlokát, s most már leplezetlen bosszúsággal mondta: – És a kegyelmed fia violenciába esett. – De hiszen… hiszen nemesek vagyunk – az asszony hangja oly szorongó volt, hogy a fiatalember ingerülten rántotta fel magára a hiúzbőrt. Mi közössége neki ezzel? Ő jót akart. Aztán visszafogta a heves mozdulatot, fölemelte a hosszú kezét, s kis papos félkört írt a levegőbe. – Próbálja, asszonynéném, Szubotich atya jóindulatát. Bizonyára nemhiába fordul… Gyerőfinéből egyszerre felszakadtak a szavak: – Atyám, főtisztelendő atyám! A várkapitány kiűzött tisztes tulajdonunkból, amit minden joggal, becsülettel, verejtékkel, magát törő fáradalommal szerzett uram, Gyerőfi Lukács. Egyetlen fiamat szorongatják azok, akik a veszedelmet fejére hozták jogtalan cselekedetükkel. Hová legyek hát? Mit tegyek? Ne vonja meg jószándékát, ne vonja meg szerencsétlen fejemtől! A fiú kanonok elsápadt. Nyakához nyúlt, úgy érezte, hogy kiverte a láz. Szótlanul rázta meg a kézi harangot, s fájdalmas arccal, vacogó foggal mondta a belépő sekrestyés szolgának: – Szolgálatomat és tiszteletemet jelentse Szubotich kanonok atyának. Igen kéretem,

betegségemben jöjjön át hozzám. Behunyt szemmel hátradőlt. Némán várakoztak. Lebbent az ajtófüggöny, Szubotich állt a küszöbön. Amint az asszonyt észrevette, hátratorpant, s nem jött beljebb. Czirákira nézett, de Cziráki csak a kezével intett Gyerőfiné felé, a szeme most is félig volt csak nyitva. Szubotich állkapcsa megrándult a szakállerdő alatt. Megint micsoda könnyelműség. Ő pontosan felvilágosította ifjú társát, de vannak, vannak olyan papi renden lévők, akik gyermeteg ifjúságukban mit sem törődnek hivatásukkal és a káptalani közösség legégetőbb, legfájóbb gondjaival… Gyerőfiné felállt, s mélyen térdet hajtott. Szája lázas szóra nyílt, de mielőtt szólhatott volna, az őrkanonok elébe vágott: – Bizonyára azt kívánja tudakolni, Gyerőfiné asszonyom, hogy miként halad közös ügyünk, a mészárszék felajánlott bérelésének dolga. Jelentenem kell, hogy nem halad, sőt megszakadt, sőt ellenkezőjére fordult, miután Gyerőfiné asszonyom fia vétkes könnyelműséggel idegen prédára engedte káptalanunk jussát. \ – De… – Vétve ezzel a legelőbbvaló földesúri jog, a káptalan atyai hatalma, a vármegye, az ország statútumai ellen. Kezére játszott az idegenből jött császári főkapitány jogainkat nem ismerő, legfelsőbb urunk, a király és császár őfelsége nemes szándékával visszaélő hatalmaskodásának, eszközül, orvul szolgált káptalani közösségünk megcsúfoltatásának. – Főtisztelendő atyám, az én fiam… Szubotich belevágott. – Hol a fia, asszonyom? Gyerőfiné dermedten bámult a rideg, bozontos arcba, amely akkor is szinte mozdulatlan maradt, amikor a legsújtóbb szavakat ejtette. Az őrkanonok egyenesen állt, két kezét összefogta a reverendája ujja alatt. Szakálla előremeredt. – A fiam… – Halk, alig érezhető mozgás oldalra kapta az asszony tekintetét. Cziráki mozdult, s valami volt az arcán, valami… Gyerőfiné dadogott: – A fiam… A fiam… György fiam elhagyta a várost. – Úgy. Meglátjuk. Az úriszék tudni fogja kötelességét. – Az úriszék? Hiszen nemesek vagyunk! A kanonok hátralépett, fejét biccentette Cziráki felé, s az ajtófüggönyt emelve, szólt: – Tudja, asszonyom, mi az a contradictio? – S a függöny lehullott mögötte. Gyerőfiné az utcán tért magához. Néhány futó lépést tett Ihászék felé, aztán hirtelen megállt, megdörzsölte a szíve táját, s körbekerülve a Káptalan-dombot, hátra-hátranézve tartott az Ihász-portára. Gyorsan hullt le a kora őszi alkony. Mire befordult a kis közbe, hályogot vont szeme elé a szürkület. A ház előtt lovas állt. Az asszonynak meg kellett kapaszkodnia. Már itt vannak? Közelebb lépett, a lovas merően nézte, aztán lehajolt, s megragadta az asszony karját. – Borbála! Mit tettél?! – harsogott a hangja. Az asszony kis híján elalélt. Gyerőfi tovább kiáltozott: – Hazaérek, s azzal fogadnak, hogy a fiam… – Hallgasson kend! Az istenért, hallgasson! Csöndesen! Bementek a házba. Mikor Gyerőfi megpillantotta Györgyöt, felüvöltött, odarohant, megemelte és a falhoz lökte a fiút. Ha az indulattól meg nem szédül, összetöri. Úgy kapták el kétfelől Gyerőfiné és Dávid. – Fegyvert vontál a város emberére! – emelte két karját a feje fölé. – Kardot rántottál, nemesúrfi! De az atyaúristenit, a városért, a város baja miatt sohasem rántottál kardot!… Még meg sem szárad a tinta azon az armálison, s ő már vagdalkozik. Majd az ülepére kötheti az armálist, ha viszik a deresre! S ha még oda! Gyerőfiné fölkiáltott: – De nem vihetik! Hogy vihetnék! A contradictio… – elakadt, a fejéhez kapott. A férfi

rátört: – Te, te! Most kezdel gondolkozni? Te főzted ki, te készítetted a fiad vesztét! Igaz-e, hogy a káptalannál jártál? Igaz, igaz! S igaza van a városnak, igaza van a káptalannak, mindenkinek igaza van, csak neked nincs, felfelé kapdosó, esztelen asszonyi állat! Ihász sietett be riadtan a kvártély-kamrába. – Uram, uram, ipamuram, arra gondoljunk, hogy mit tegyünk! Gyerőfi lezökkent a lócára. – Mit lehet itt tenni? Contradictio! Megkontrázza, visszaveti a nemességet a káptalan a kihirdetés előtt, hogy úriszék elé vonja a fiút! ítélni akar rajta, a jobbágyon! S főbenjáró a bűn. – Egyet lehet tenni. El… El Györgyöt! Minden perc a fejébe kerülhet. De már itt volt az éjszaka a nyakukban. Elhangzott a kürtszó: zárják a városkaput. Kijutni! Kijutni! De hogyan? S hova? Sebesen tanácskoztak. Nem, ne menjen György a bécsi tőzsérekhez, azoknál keresik legelőbb. Gyerőfiné ide-oda topogott az udvaron. Egyre Szubotichot látta, a felmeredő szakállát, a rászegezett szemét. Hol a fia? Egyik perc múlt a másik után. Mint a börtön, úgy záródott rájuk a sötét. Gyerőfiéknek indulniuk kellett. Még idevonják Györgyre az őrséget. De az asszonyt elhagyta az ereje. Hogy szemét levette a fiáról, elsötétült vele a világ. Gyerőfi két karral szorítva, alig bírta megtartani maga előtt a nyeregben. Aztán mégis elindultak, s a patkó ütemes kopogása is elhalt lassan a girbegurba közben. Egyedül maradtak végre Ihászék a két fiúval. Borult, őszi éjszaka szakadt rájuk. Micsoda éjszaka! Ihász szobájából az ajtórésen át halovány fénycsík szűrődik ki. A csöndben hallatszik az asztal, a szék reccsenése, ahogy mozdul az öregember, ír. Kassára ír – így beszélték meg – régi ötvöslegényének, aki ott sokra vitte. Menjenek a fiúk Kassára, az messze van, s a skólában tanulhatnak. Aztán majd elválik. Néha felkel Ihász, rója a padlót, fel-le. Nem gondol rá, hogy a szomszédban minden lépését hallja a lánya. Anna is virraszt. Füleli apját, füleli a kaput. Minden neszre ugrana s futna ki, de tudja, hogy még hiába. De mégis. Kocogtak odakint. Nem, nem az őrség, az döngetné a kaput. Nesztelenül szalad ki a szobából, félrehúzza a kapureteszt. Senki. Visszafordul, áll a kis, köves udvar közepén. Körös-körül még tömör éjszaka, csönd, csak egy magányos tücsök énekel hátul, a virágágyásban. Beles a kvártélykamrába. Szuszogás. Hátha alusznak? Bár aludnának! György szunyókál, álmában nyöszörög, ha arcát éri a takaró. Dávid félig ül, nemigen tud oldalt dőlni. Pedig jó volna, holnapra kell az egészség. A csillagok lassan-lassan halványulnak. Aztán mégis kocogtak a kapun. A tejes szürkületben behajtott egy szénásszekér. Menyhárt ugrott le róla, s kezdte villázni a szénát az udvar közepére. Egy asszony is volt vele az újvárosi majorból. Ez már a búcsú. Anna és György a kőpadon ültek, összefont tenyérrel. Úgy fonódik a két kéz, mintha egybeforrna, pedig éppen válik. György szipogott, nagy kövér könnycseppek indultak útnak a szeme sarkából, szinte koppantak a kövön. Anna szeme száraz volt, nem is szólt egy szót sem. Mit mondjon? Aztán Ihász odalépett, s eltolta a fiút. – Menni kell! György felugrott a szekérre, s elfeküdt a puha szénában. Menyhárt kezdte visszavillázni, amit a földre szórt. – Csak nem hányod rá a meztelen arcára?! – verdesett Anna hangja. Beszaladt a házba, és kihozott egy színes kendőt. Maga terítette György arcára. Aztán rákerült arra is a széna. Nem látszott Györgyből semmi. Csak egy hang szólt ki a szekér mélyéből: – Isten áldjon, Anna!

– Isten áldjon! Menyhárt csettintett, a lovak megindultak. Dávid kilopódzott az utcatorkolatig, onnan figyelte, hogy fordul ki a szekér a Bécsi kapuhoz, áthalad a téren, leereszkedik a szűk kaputorkolatba. Összeszorította az öklét. Csak a szeme élt, mi lesz most? A lovak a korlát elé értek. – Hé, te! – kiáltott az őr. Menyhárt meg sem mozdult, mintha nem neki szólna. – Nem hallod, hé! Menyhárt visszafogta a lovakat, s feléje fordult. Az őr mellett egy lovas állt, a káptalan lovasa. – Hova viszed azt a szénát? – Ezt? – bökött hátra a fejével. – Ezt! – Az Újvárosba. – De hova? – Hát mihozzánk, a majorba – Menyhárt bambán nézett az őrre. A katona nem ismerte. – Ki az a mihozzánk? – Mink volnánk Erzsivel. A lovas előreléptetett, lova belekóstolt a szénába, hersegtette. Ő maga belebökött a dárdával. – Dobjatok le egy villával! Erzsi rásandított oldalról. A katonára meg a lovára. Keshedt, öreg állat volt, csontja szúrta a bőrét. – Ettől meg nem hízik. – Mit? Tán sajnálod! Az asszony vállat vont. – Zabot adjon neki, mosott zabot. Attól feljavul. A lovas döfködni kezdte a szénát. – Zabot? Még mit nem! Pénzért?! – felordított. – Lehányatom veled az egész szekeret, te… Itt állok egész nap… Menyhárt elébe dobott vagy két villával. – Ne lármázzék kend! Itt a széna. A katona morgott valamit. – Isten áldja! – Menyhárt meghúzta a gyeplőt. Dávid kinyitotta az öklét, s futott vissza, ahogy csak a lába bírta. Ihászék kint álltak a kapuban. Dávid messziről integetett: “Sikerült! Kint vannak!” S Anna akkor hirtelen ráborult apja vállára, és most végre sírva fakadt. Dávid csak nézte. A félrehajló, vékony nyakát, a hátán futó mogyorószín hajfonatokat, az apja ügyetlenül csitító, bőgős kezét a vállán. Torka furcsán összehúzódott. Hát ő már mindig csak búcsúzkodik életében? Aztán észbe kapott. Nincs veszteni való perce sem. – Mester uram, Anna leányasszony! Elmennék én is. Anna felnézett rá a könnyein keresztül. – Isten áldjon, Dávid! Vigyázz a gazdádra. – Dávid már fordult is. – Várj – állította meg Anna –, kapsz tőlem egy kendőt. _ Beszaladt s kihozott egy tarka kis kendőt, s míg a kezében volt, önkéntelenül letörölte vele a szemét. Nedves volt a könnyétől, mire Dávid kézbe kapta. A fiú vigyázva begyűrte a zsebébe, s futott. Loholt Gyerőfiékhez a két lóért. Gyalogosan vezette ki őket a Fehérvári kapun (így kevésbé ismernek rá) a káptalan lovasa előtt. S aztán a várost nagy ívben körülkerülve rátért a bécsi útra. A látóhatár szélén, Pinyéd alatt, ahogy megbeszélték, az út mellett az árokparton, a nyárfák

árnyékában ott állt Menyhárt a szekérrel. Dávid messziről megpillantotta. Vártak már rá. A fák között, nem messze a szekértől, sátoros cigányok táboroztak. György éppen egy cigányasszonnyal jósoltatott magának, milyen sors vár rájuk, tán megtudja. A festett hajú, mosdatlan cigányasszony – minden mozdulatára csak úgy zörgött rajta a sok nyakba akasztott csecsebecse – szemérmetlen bizalmassággal húzta a térdére György kezét, és csiklandósan kaparászott a tenyerében. – Úrfi, mit adja magát össze ilyenekkel! – mondta Dávid mérgesen, hogy leugrott a lóról. – Nem hallgatsz! – Vigyázzon, meglopják. Az asszony, mint a macska, fölpúpolt, s Dávid felé köpött. Míg Menyhárt Győrnek nem fordult a szekérrel, s ők el nem lovagoltak a másik irányba, egyre hallották foga közt mormogott cigány átkait. De azért később, amikor György keresni kezdte, sehol sem lelte Anna kendőjét. Az bizony elmaradt tőle. Dávid, kénytelen, odaadta Györgynek helyette a magáét.

IV. FEJEZET Az apotéka-ajtón megkondult a kis harang. Hátul, a bolt mögötti kamrában, ahol a főzeteit szokta kotyvasztgatni, felnézett a patikáriusmester. Fején háromszögletű diákkalappal, fekete tógás, vékony fiatalember vágott át a boltszegleten, és tartott az emeletre vezető kis falépcső felé. A mester utánakiáltott: – Herr Gyerőfi! A fiatalember megállt. – Jöjjön csak! – szólt rá németül. – Mit kíván? – kérdezte a fiatalember latinul. A patikáriusmester magában bosszankodott: “Nem lehet őket megkülönböztetni. Ez a tóga és ez a birétum! – Belenézett a sárgás bőrű, vékony csontú, figyelmes arcba. – Alakra hasonlóak – gondolta –, ha arcra nem is. Pedig amikor idejöttek, a Gyerőfi fiú még fél fejjel magasabb volt.” – Egy levél – s nyújtotta a nagy, pecsétes borítékot. Dávid megismerte rajta Anna keze írását. Érte nyúlt. – Nem magának, Gyerőfi úrnak. – Tudom. – S belesüllyesztette a levelet a tóga nagy oldalzsebébe. Megfordult, s a síró-rívó falépcsőn fölkapaszkodott a szobájukba. A kis csigalépcső a boltból nyílt, s meredeken kígyózott fölfelé egy jókora faoszlop törzsén. Fokainak külső, széles végét az ívesen hajló házfalba ágyazták. Dávid ismerte a fokokat, tudta, melyik billen meg a talpa alatt, s azt is, hogy mennyire. A lépcsőfokok különben kifelé, a fal felé lejtettek. Ezen el-eltöprengett szórakozottan. Miért süllyedt a falban levő tövük mélyebbre, mint az oszlop körüli? De Plattner Anton Mária, a patikáriusmester csak a vállát vonogatta, amikor rákérdezett. – Régi a ház, van vagy nyolcvanéves. Még a husziták építették. Valóban öreg ház volt. Fönn az emeleten, az utcára néző kiugróban, ahol az építész, szokás szerint, az ablak alá két ülőpadot helyezett, Dávid gót számjegyeket talált a téglán. Évszámnak tetszett, csakhogy már félig lekopott, nem lehetett kiolvasni. “A fal lesüllyedt pár vonalnyit, talán az emelet súlya alatt? – találgatta Dávid a ferde fokok rejtélyét. – S közben a tartóoszlop középen maradt a régi helyén? Hisz nem nyomta a kő?” Különös volt, elgondolkoztató, titkokat rejtő ez a régi ház. Nappal még mintha nyugodna, de

éjszakánként felbúgott – meg-megroppant, mint a vénember csontja. Dávid gyakran elálldogált a kiugróban, az ónkeretes ablak előtt. A fal elrejtette az emberek elől, maga mégis belelátott a város szíve közepébe. Alatta kavargóit a főutca. Hepehupás macskakövein – szüntelen dobszó – kattogtak a vasalt kerekek. Frissen, sebesen a könnyű, futós szekérkék, buffogva, dübörögve a hatlovas nagy utazókocsik, az árusok bivaly vonta fogatai. Ha pedig felpillantott, óriás mammutként magasodott elé a nagytemplom bordás oldalhajója, s odébb, a félig rejtve maradt állat roppant ormányaként, nyúlt fel a házak között a csúcsíves torony. Szüntelenül dolgoztak rajta. A mesterek nagy fűrészekkel vágták az ölnyi vastag kőhasábokat, csigákkal húzták fölfelé, emelőrudakkal igazítgatták a helyükre. Nyers, ugató kiáltásokkal irányította őket lentről a pallér. Estére minden elcsendesedett. Az ablakokat kivilágították a mécsesek, sárgán, rózsaszínen derengett a pergamen, csillogott az üveg. A polgárok félfontos, jókora kulcsokat lóbálva kiszagoltak egy-egy szippantásra az esti levegőbe, és bezárták rendre a kapukat. Aztán lassan a mécslángok is fogytak, kialudtak, sötétbe borult az utca, s megülte a csend. S csak néha-néha surrantak át rajta fekete köpenyben titokzatos alakok, sejtelmesen fedte őket a fal, csak a köpenyük lebbent meg a fordulónál. Dávid leült a kőpadra, s a térdére tette Aesopus meséinek könyvét. Maga mellé húzta fiókos íróládikáját, tollat faragott, s rövid, latin prózai mondatokban írni kezdte a verses mese tartalmát. Ez volt a skólai lecke. Odalent Erhardt Miklós preceptor baktatott el az ablak előtt. Magas, kicsit hajlott fiú volt a preceptor, alig pár esztendővel idősebb náluk, mégis már tanított az alsó osztályokban, ő volt a fő-fő grammatikus. Kimérten, indulat és unalom nélkül verte bele a latin nyelvtant a fejekbe. Ilyenkor estefelé, szinte harangszóra, sétára indult. Mindig magányosan. Dávid visszafordult Aesopushoz, s keresztbe tette a lábát. A zsebében megzörrent Anna levele. Egy darabig forgatta a kezében, s tűnődött: vajon mit ír Györgynek Ihász Anna? Lent felhangzott az ismerős füttyjel. Csóka Balázs állt az ablak alatt. Szolgadiák, Dávid legkedvesebb osztályosa. Busa feje, horgas orra, mély szemgödre akár az éjjeli baglyoké. Uhunak hívták a skólában. – Domine Gyerőfi? – kérdezte Uhu. – Otthon van? Dávid nemet intett a kezével. A kopottas diák odalent felnevetett. Erős fogai kivillantak. – Megbánná, ha egy estét kihagyna! Dávid nem felelt. – Várj, felmegyek. Kisvártatva bedobbant a szobába. – Ide nézz, koma – nyújtotta a kezében levő papírtekercset Dávidnak –, ezt is előadjuk. Most jöttem a magisztertől. – Csabaitól? – Uhum. Én fogom énekelni ezt a versezetet a fejedelmekről. Belebökött a papírba. – Szkhárosi Horvát András szerezte. Megállt Dávid előtt, s szórakozottan dörzsölgette a kezét. – Magiszter Csabai azt mondja, a skólában még ilyen nem volt. Magyar színijáték meg ének. Csak meg ne botránkoztassa Hilárius Tamást!… Te mit is játszol? A breviárt? – kérdezte, oda sem figyelve. – Mindent. – Nofene! – Uhu meglepetten kapta fel a fejét. – Te kurta eszű, én vagyok a súgó! – No, az csak izzad, de nem játszik. Majd engem nézz meg, koma, amint rádörgök a pápista püspökökre. Két ököllel fenyegetem őket. – Szerepbe állt, öklét felemelte. Dávid hirtelen ráripakodott: – Hé, te! Itt ne dörögj, kiver bennünket a patikáriusmester. Uhu elvigyorodott, megveregette Dávid vállát.

– Jól van no. – Levetette magát egy székbe, s kis ideig komolyan nézett maga elé. Aztán gyanakvón, nyugtalanul pillantgatott Dávidra. Horgas orra akár egy kérdőjel meredt ki az arcából. Dávid meghökkent. – Mi bajod? – Egyet azért ismerj el! Keresztyéni hitedre… – Mit te? – Az üdvösségedre… – Mondd már! Csóka megbántott kutyatekintettel bámult bele Dávid arcába. – Hogy irigykedsz rám! Tudom én azt… A fiút elöntötte a pulykaméreg. Odaugrott hozzá. – Te, lator, te! Uhunak csak ez kellett. Kibuggyant belőle a kacagás. Csipiszt mutatott a föléje hajló Dávidnak. – Te akarsz színészkedni? – Lebiggyesztette az ajkát. – Te? Ez nem grammatika meg retorika, domine Énekes, ehhez ismerni kell – lélegzetvételnyi szünetet tartott – az embereket. – Vigyázz – kiáltott rá Dávid, s megmarkolta a karját –, kidoblak! – Engem?! Elkapták egymást, s lihegve birkóztak. Előbb csak játékból, fortélyoskodva, később már megfeszült izommal. Ropogott alattuk a padlat, feldőlt mellettük a lóca. A behemót Uhu szinte ráfeküdt Dávidra, de a fiú jól magához szorítva a puhább, telt testet, egyszerre kiegyenesítette a derekát, s Uhut maga fölé emelte. Most tetszett csak ki, micsoda erő lakik benne. – No most? Most mi lesz? A kis falépcső felnyöszörgött. Nehéz lépések közeledtek. – Hogy az ördög…? Was gibt’s? – hallatszott alulról Plattner hangja. A fiúk elengedték egymást. Dávid elvörösödött, s leszólt a lépcsőn. – Herr Anton Mária, entschuldigen Sie. A patikáriusmester csóválta a fejét. – No de Herr Dávid! – A lépcső sírása elárulta, hogy visszavonult. – Látod, mit csinálsz? – mondta Dávid égő arccal. – Nem tudsz nyugton megülni. Uhu megvonta a vállát. – Mit törődsz vele? Látott már különbet! – De most haragszik! Rám különösen, éppen, mert máskülönben jól megvagyunk. Lehív beszélgetni, a főzeteit szagokat ja, s közben ki javítgatja a német mondataimat. De tegnap rájött, hogy esténként leakasztom az ajtóról a harangot, ne hallja, mikor lopakodik be György. Uhu vigyorgott. – Hogy csinálod? – Egyszerű – legyintett Dávid. – De hiába könyörgök, domine Gyerőfi nem szeret idejében hazatérni. – Most is ott van? – intett kifelé Uhu a fejével. – Hát persze. – Gyere, elhozzuk. Tanulja csak a szerepét. Holnap ő a pápa. Felszedelőzködtek s kibaktattak a Malom-árok kocsmába. Szűk, csupa könyök sikátorokon vágtak át, útjuk ide-oda kígyózott a magas falak között. Alkonyodott már, a hűvös, kora nyári este fehér párát hozott a Hernád felől. A falak mögül sötéten emelte a fiúk feje fölé lombtenyerét egy-egy magányos fa. A kis harang a Mihály-templomban vecsernyére kongatott. A bástyafalnak támaszkodó rossz csárdában hatan ülték körül a színehagyott asztalt.

György s az elválhatatlan két Forgách fiú meg a szokott csatlósok: Thegzes és Mangier. Egy új arc volt közöttük: Bodoni Pál. Dávid meglepetten vette észre. Vajon hogy került közéjük? A bentiek felüvöltöttek: – Itt az őrség! – mutatott rájuk a kisebbik Forgách. Bátyja szokás szerint utánamondta: – Az őrség! György felugrott, magasra emelte a poharát. – Vivát! Üljetek ide. – Dehogy ülünk – tiltakozott Uhu, de a cinpoharat előbb átvette és fölhajtotta. – Domine Gyerőfi – szólt Dávid –, jöjjön haza, tanulja meg a szerepét! – Domine Énekes – vágta rá György –, eredj a pokolba! A fiúk röhögtek. A hazatérésből persze semmi sem lett. György rendelt még egy pint bort a hegyaljaiból. Fene jó bor volt, arányló, zamatos. El lehetett mulatni vele az estét. Dávid az asztalnál véletlenül Bodoni oldalára került, s most vette csak észre, hogy a sápadt arcú, törékeny fiúnak fejébe szállt az ital. Úgy imbolygóit a székén, mint akivel már imbolyog a világ, de még tartja magát keményen. Bele-beletúrt a hajába. Dőlt belőle a szó. – Mert az állatok is beszélnek – Bodoni előrebillent, s végigvillantotta a fiúkon kigyúlt macskaszemét –, azokban is él az örökkévaló lélek! Senki sem felelt rá. – Huszár Gál prédikátor ismert egy embert, aki kígyóból ételt főzött, s minden állatnak, madárnak, tyúknak, lónak, marhának szavát megértette. Uhu barátságosan vállon veregette a fiút. – Jól van, koma, no! De ettől az csak vérszemet kapott. – Nem hiszed? Még történetet is mesélt róla. Azt mondta: a szolga, aki titkon evett ura ételéből, egyszerre megértette, amit a tyúk kárált a csirkéknek. – Hátravetette lágy, homlokába hulló haját, arca merev lett. – Mindez az ördög praktikája… az ördögé… Pergamenvékony arcbőre alatt duzzadtan lüktettek az erek. – Akit egyszer meglátogat az ördög – fűlt suttogásba a hangja –, azt el nem hagyja többé! Úgy vigyázzon minden teremtett lélek! – borzongatóan felnevetett. Félelmetes, eszelős volt a nevetése, mindnyájan ránéztek, hirtelen csend lett. Most vették csak észre, hogy a kinti homály beszivárgott s színig töltötte a kis ivót. A gazda mécsest gyújtott, s a törpe, libbenő láng úgy rezegtette az árnyakat a penészes falon, mintha maga a megkísértett lélek reszketne bennük. – A-zért me-meg lehet szabadulni az ördögtől is! – vetette fel Thegzes Péter a fejét. – Ne-nem hallottátok? – Thegzes ritkán szólt, ha mégis belekezdett, meg-megakadt az első szótagokon, s nekiszaladva ugrott tovább. – Csa-csabai magiszter mesélte. – Aha! – horkant fel Bodoni. – Ha-hallottad – izgatódott Thegzes –, mit meséltetek? Kis Forgách rászólt: – Pszt! Folytasd! – Fa-farkasdon egy embert rettenetesen kínzott az ördög. – Thegzes most már kezdett belejönni. – Elhívták a prédikátort. Az ember örült neki, kérte, hogy tanítsa, bátorítsa, de aztán szólni kezdett belőle az ördög, s egészen másképpen beszélt. Mondta is az ember, néha én magam szólok, néha pedig nem én. így beszélt. Amikor pedig az ördög szólt belőle, jobb felől a szája félreficorodott. Bodoni egyszerre felkiáltott: – A ferde szájú mind az ördögé! Hallhattátok! Zay főkapitány meg rektor Ursinus is! – Ne bomolj! – szólt rá Dávid. Nyílt az ajtó. Összerezzentek. Senki sem hallotta a lépéseket. Erhardt Miklós preceptor magas, kicsit hajlott alakja tűnt fel a fényben.

– Szaglászik utánunk! – súgta a kis Forgách. – Egyszer még megjárja – morogta a bátyja. A preceptor félszegen közeledett feléjük, s félúton megállt az ajtó és az asztal között, majd tétován leült a másik asztalhoz, szemben a fiúkkal. Bort rendelt. Egy darabig mindnyájan hallgattak. Kínos, furcsa feszültség töltötte meg az ivót. Csak Bodonit nem hagyta nyugodni, űzte tovább a lávásan fortyogó, belső nyugtalanság. – Aki csak pápista, mind az ördög prédája! – kiáltotta. A másik asztalnál Erhardt megrezzent. – Ha nem könyörögtök törődött szívvel, ti is az ördögé lesztek… Azt hiszitek ti – torzult gúnyra Bodoni arca –, azt hiszitek, hogy így iszogatva, mulatozva meglelitek az Istenhez vezető utat?! – Te is iszol! Bodoni hevesen az asztalra ütött. – A keserves mindenit! Iszom!… És aztán… Iszom, mert félek! Mert gyötör a pokol! Azért! De ti… – A düh fojtogatta. – Isztok, mert nincs jobb dolgotok, mert gyönyörűséges, ha tótágast fordul veletek a világ. Dalolásztok, mulatoztok. Pfuj! – Két karját szétvetette a fiúk orra előtt. – Csak röfögjetek a langyos mocsokban! Kis Forgách hirtelen előrenyúlt, és elkapta Bodoni kezét. – Te – rázta meg a karjánál fogva –, elég ebből! Érted?! Bodoni felnevetett. – Úgy, hát elég? Nagyságod tán sokallja? A báró úr! Majd ha a húsát sütögetik, akkor mondja odalent: elég ebből!… Haha… Elég ebből! Nagyságos ördög urak, nem tudtam, hogy az Úr vacsoráját kétszín alatt kell venni: kenyérrel és borral. Haha, én a bort csak magában vettem, Isten nélkül! – Kirántotta a karját Forgách kezéből. Uhu felállt. Dávid rátette a kezét Bodoni vállára. – Domine, jöjjön, menjünk haza! Most doboltak takaródét. – Várj, előbb elmondom nektek Isten bizonyságos csodatettét. Erhardt is felállt. – Magukkal megyek. – Domine preceptor – fordult szembe vele Bodoni –, ezt hallgassa meg! Két magyar követ Törökországból visszajövet, egy kietlen puszta mezőn egy juhpásztorra akadt, kinek a homlokán két bakszarva volt. Erhardt összeráncolta a homlokát. Bodoni egyenesen hozzá beszélt. – A bakszarvú megszólította őket, s azt mondta: én valaha érsek voltam Magyarországon. De ott a pásztorságot nem jól viseltem, immár az Istennek itt akarok pásztorkodni… Nagy, alázatos, szívből való szavakkal mondta. És ez az ember nem más volt, mint Várdai Ferenc, az esztergomi érsek. – Az már régen meghalt… – Isten csodát tett! Erhardt megvonta a vállát. – Lehet, hogy tett, lehet, hogy kigondolt história ez! – Domine preceptor csak úgy hisz, ha kézzel érintheti a szent sebet?! – számon kérő, merev arccal vágott Erhardt felé. – Nem – mondta a preceptor –, nem azért kételkedem, mintha nem hinnék, hanem mert minden emberi kitalálást lehetségesnek tartok! Bodoni felállt, megkapaszkodott az asztalba, majd Dávid és Uhu támogatásával elindult az ajtó felé. Ott hirtelen visszafordult, két karját széttárta. Mindnyájan ránéztek, ahogy ott állt vékony, felmagasodó testtel a vöröses mécsfényben. – Az egy örök Isten könyörüljön rajtatok! – hangja kísértetiesen csengett. Kezét leeresztette, és kilépett az ajtón. Odabent nyomott csend lett. – Megháborodott – sziszegte György. – Sütögessék őt, ne engem! – morgolódott a kis Forgách. Egy darabig szótlanul, kedveszegetten poharaztak.

– Hol-hol is tartottál? Rá-ád dobták a szénát? György legyintett. – Majd elmesélem. Felöltőitek a tóga alá a kardjukat, peckesen, mint a kakasok (a hosszú tógát hátul messzire kinyomta a kard hegye), indultak neki a tiltott fegyverrel a tilos útnak. Fal mellé lapulva, úthajlattól úthajlatig, meg-megtorpanva surrantak hazáig. A városban körös-körül nagy csendesség, nem hallottak mást, csak a szapora lélegzetüket. Annál nagyobbat kondult az apotéka-ajtó, amikor György óvatosan benyomta. Plattner Anton Mária felriadt álmából. – Aha, most jönnek! Figyelte az óvatos lépéseket. A skóla nagy szálájában már hajnali derengéskor összegyűltek a színjátszók. Csabai magiszter nyugtalankodott, még egyszer hallani akarta a játékot, mielőtt a rektor és a magiszterek előtt előadnák a diákjai. Hát még ha tisztelendő Hilárius Tamás plébános is eljön! Csabai, akinek a város szokása szerint a plébánosnál volt mindennapi asztala, csupán illemből hívta meg az iskola gondnokát. Csalódására a magába húzódó, fáradt öregember felfigyelt rá, s megkérdezte, hogy a magyar nyelvű játékot mikor láthatja. Csak nem akar eljönni? – nyugtalankodott a magiszter. Mindenesetre még pitymallat előtt felverte Bodoni Pált, s összehívatta vele a színjátszókat. A fiúk az álmosságtól dideregve álldogáltak a nagy szála közepén. Bodoni már kijózanodott, de sápadt volt, mint a templomi gyertya, mogorva, szótlan. Végre a hosszú folyosót felverték az ismerős lépések: megérkezett Csabai. Fekete hajú, kemény nézésű, mokány kis ember volt a magiszter, egy szempillantás alatt kifújta az álmot a szemükből. Asztalt tettek az emelvény közepére, pokróccal letakarták, Dávid máris bebújt alája, s megkezdődött a próba. Az üres szálában sustorogva visszhangoztak a szavak. Mintha nem is egy, de két hang szólna, a beszélő egyre hallotta a fülébe duruzsoló másikat. Ha megakadt vagy megállt, az a másik is abbahagyta, s ő hökkenten ébredt rá a csendre. Mint aki ködös időben járja a lápot, s tapogatva lép, úgy próbálgatta magát a szó. Hova ér el, továbbadja-e a gondolatot, fölizzik-e benne az indulat, kivirágzik-e az éle? A játszók csak mondták a ködbe a szöveget. Csabai komoran hallgatta őket, és a bajuszát tépdeste. Mi lesz ebből? Hátul, a szála túlsó végében, egyszerre felröppent a nevetés. Vékony kamaszhang kezdte, s nyomban beleröffent két-három vastagabb is. A diákok gyülekeztek már az előadásra, belopakodtak a hátulsó ajtón. Csóka a nevetésre odapillantott, s aztán egy karlendítéssel jelezte, hogy most nézzenek rá. Vaskos mozdulatokkal játszotta tovább a szerepbeli bírót. Berogyasztott lábbal ugrándozott, tette, hogy süket. Egy-egy mozdulatára fel-felbuffant, szétáradt a hahota. Csak ez kellett Uhunak. Még meg is fűszerezte Sztárai Mihály istenes szövegét. Hogy kik azok az igazi papok, a tonzúrás, nyírott pápisták vagy a bibliával élők? “Azért jöttünk – kiáltotta égre emelt kézzel Uhu –, mert a nyaka-nyírett papokat, herételen kappanokat, fa papokat, váz papokat, tudatlan papokat többé nem akarjuk tartani!” Közben öklével jókorákat sújtott a levegőbe, s úgy ugrándozta körül a vörös reverendás vikáriust játszó Nyári Lőrincet, mintha mindjárt ölre menne vele. Persze hogy zúgott a szála, persze hogy betódult mindenki, aki csak odakint lézengett. – Szorítsd, Uhu, szorongasd meg! – kiáltozták a diákok. – Verd torkon! Mióta Huszár Gál magyar prédikátort elüldözte Kassáról az érsek, forró volt itt a levegő. Nem, már nem a puszta falak visszhangozták a játék szavait. Nem is vesztek többé ködbe az igék. Mintha már magát az igazi színjátékot hallgatnák, úgy dobogtak, harsogtak, lelkesedtek a diákok. Hát még amikor a végjelenetben György, a sarokba szorított pápa nevében dadogva tanakodott, hogy most már mit csináljon. Magát felakassza? Bodoni meg rádörgött: “Ha nem tudsz prédikálni, hiszem, tudsz kapálni, azzal elélhetsz.” György pápa meg siránkozik: “Hév ám a kapa nyele.” “Megpökjed s meghidegedik.” Csabai magiszter kedvtelve legeltette szemét a lelkesedőkön. Igen, ezek már az ő tanítványai. Örülne nekik maga Calvinus mester

is. A harangszó figyelmeztette őket, hogy ideje már készülődni, hamarosan kezdeni kell az igazi játékot. A próbát befejezték, a játszók leléptek az emelvényről. Csabai két faragott karosszéket tétetett az első sor elé középre, a rektor úr meg a skólagondnok Hilárius Tamás részére. Ha mégis eljönne, hadd lássa, hogy számítottak rá. Megszólalt odakint a második harangszó, Csabai csendre intette a diákokat – színig megtelt velük a nagy szála –, s maga indult a rektorért. Megkezdődött hát az igazi játék! Eljött a pillanat! A színjátszók felajzottan topogtak, forgolódtak, integettek az emelvény mellett. Mint a húr, megfeszültek a várakozásban. Könnyű mímeskedni az egy szem Csabai előtt, aki máskor is szívesen elkomázik velük, de szívszorongató az örökké mogorva, gunyoros skólavezető rektor és a magiszterek szeme láttára. Bár lennének már túl rajta! Kínzottan, nehezen teltek a várakozás percei. Végre elöl nyílt a nagy ajtó. Minden tekintet odatapadt, de senki sem lépett be rajta. Csak a rektor jól ismert hangja hallatszott: “Illustrissime domine!” Aztán egy alacsony, őszes férfi jelent meg az ajtókeretben. Végighordozta a szemét a diákokon, akik felálltak az üdvözlésére. Öreges, apró léptekkel előrejött, vékony bőrű, fonnyadt arcát feléjük fordította, s párnás kezével üdvözlést intett. A rektor és a magiszterek sürgölődtek körülötte, a karosszékhez tessékelték. Megjelent hát közöttük, előttük állt Kassa plébánosa, a tudós Luthertanítvány, Frőhlich Hilárius Tamás. A játékosok ijedten néztek össze. Erre ők sohasem gondoltak, ezt Csabai nem mondta. A magiszter odalépett hozzájuk. – Csak nyugodtan – suttogta –, mintha itt sem lenne. De azért az ő arcán is kétfelől árulkodó vörös folt tüzelt. Mégsem lett semmi baj. Hilárius derűsen hallgatta végig “Az igaz papság tükörét”, el-elmosolyodott, s még bólintott is hozzá. Bár lehet, hogy meg sem értette, hiszen ő mindig latinul beszélt vagy németül, magyarul soha. Csabai, aki az ajtónak támaszkodva, oldalról egyre rajta tartotta a fél szemét, megnyugodott. Nem, szégyent se vall, baj se lesz. Egyedül Uhu éneke volt még hátra. S már indult is Uhu, fellépett az emelvényre, megpengette a lantot. – Mit énekel az amice? – hajolt Hilárius a rektorhoz. Csóka csak annyit látott, hogy ettől kezdve a rektor folyton-folyvást suttog a plébános fülébe, s hogy az egyre nyugtalanabbul tekint rá, arcán élesebbé válnak a ráncok, mosolya lehervad. Uhu odafönt az emelvényen beleizzadt ebbe az átalakulásba. Az a hetyke vigyorgás, amely ki-kiült a szája szögletére, észrevétlen lehullt az arcáról. Eltökélten, komoran zúgta a verset: A fejedelmek kegyetlenné lettek. És minden lopóknak lopótársi lettek. Ajándékot vesznek, igazat nem tesznek. Hilárius itt felkelt, és leszegett fővel, tüntetőleg kisietett a teremből. Ursinus rektor utána. Csóka egy pillanatra megakadt, s úgy folytatta: Ézsaiás mondja az fejedelmeknek. De már a magiszterek is mind felugráltak, s komoran tartottak az ajtónak. Csabai intett Csókának, hogy hagyja abba. A fiú, szinte oda sem figyelve, leütött még a lanton néhány befejező hangot. Valaki a szála közepéről elkiáltotta magát: – Uhu, ne hagyd! Halljuk! De Csabai fellépett az emelvényre. – Csend legyen! – kiáltotta. Arcából ugyan kiszaladt a vér, de bírta erővel, nyugalommal.

– A színijáték Hilárius Tamás plébános úr távoztával befejeződött! – Megvárta, míg elül a zsibongás. – Persze senki sem tiltja, hogy a diákok, ha Csóka Balázs énekére kíváncsiak, őt meg ne hallgassák! Egy pillanatra csend lett. Időbe telt, míg megértették. Aztán felröppent innen is, onnan is: – Halljuk! – S a szála utánazúgta. – Folytasd, Uhu! Csabai csak ezt várta, lelépett az emelvényről, és magukra hagyta a diákokat. Így történt, hogy Csóka Balázs Szkhárosi versét mégis végigénekelte. Plattner Anton Mária éppen egy nagyobbacska láda tetejét feszítette fel, amikor György Dáviddal benyitott az apotékába. Arcát szinte belenyomta a megnyílt ládába. – Meine Herrschaften! – kiáltotta feléjük, s integetett, hogy jöjjenek közelebb. A fiúk közrefogták a mestert, aki, úgy látszik, nem tudott megválni a ládikától, arcát, orrát egyre benne fürdette. Végre fölmerült belőle. A ládában, vékony vászonnal letakarva, valami vörösessárga derengett. Dávid is ráhajolt, hogy megszagolja: különös, édes virágszaga volt. A patikárius fölhajtotta a kendőt. Szép rendben, egyenként csomagolva nagy, rücskös narancsok ültek odabenn. Volt vagy ötven darab. – Most érkezett. A fiúk már tudták, Anton Mária minden évben hozat Itáliából egy láda narancsot. Kirakja a polcra az apotékában. Híre fut a városban, s még a környékről is beküldenek érte. Ha valamelyik nagyasszony beteg, ha rááhít, küldi a hintót hegyen-völgyön által, azért az egy szem narancsért. El is kel hamarosan az egész ládára való az apotéka polcáról. Egy-kettő ha búslakodik ott kis ideig. Megfonnyad, megtöpped. De csak annál cukrosabb lesz. Az illata meg éjszakánként felkígyózik a kis lépcsőn, be a diákok szobájába. Plattner hirtelen magához húzta a fiúkat. – No, mondják csak – kérdezte izgatottan –, mi történt? György vállat vont. – Azt beszélik… – suttogta fontoskodva a mester. – Mit beszélnek? – Hogy megint kevélykednek az eretnekek! – Ki mondta? – kérdezte szenvtelenül Dávid. A mester öklével tréfásan megfenyegette a fiút, s úgy fordult Györgyhöz. – Rossz ember, gonosz ember! Engemet kérdezget, de ő csinálja meg a barátja. György elnevette magát. Megveregette Plattner vállát. – Herr Apotheker, csak mondja, mit hallott. – Azt mondják, a színijátékon gyalázták, megcsúfolták a császárt, a fő-fő uraságokat. – Hát még? – Azt mondják, lesz nemulass a diákoknak meg még a magiszternek is. Hilárius plébános úr elmondta a főbírónak. A főbíró maga futott, nehogy aztán hívásra kelljen mennie Zay főkapitányhoz. Zay kapitány magához hívatta a plébános urat, de a plébános úr nem ment. Betegnek mondta magát. – A patikárius a szája elé tette a mutatóujját. – De pszt! Erről egy szót sem. – Titokzatosan lefojtotta a hangját. – A plébános úr sohasem megy a főkapitányhoz. – Úgy? – Dávid a homlokát ráncolta. Plattner a fiú felé fordult, s kíváncsian várta, hogy megszólal-e. De Dávid csak magában dörmögött. György a mester háta mögött hirtelen belenyúlt a ládába, s kiemelt egy narancsot. Közben rákacsintott Dávidra. Plattner csak azt látta, hogy Dávid arcán mosoly villan át. Megfogta a fiú könyökét. – Herr Dávid mosolyog, de nem beszél. Pedig ott volt, látta. Hiába tagadja. – Visszasandított Györgyre. – Gyerőfi úr volt a pápa. Tudom én azt! György éppen egy második naranccsal próbálkozott. Kinyújtott kezét hirtelen felemelte, és beletúrt a hajába. Ártatlan arccal bámult a patikáriusra.

– Én, dehogy… Planner semmit sem vett észre. A fiúk sietve magára hagyták, s felmentek a szobájukba. György kitette a narancsot az asztalra. Egymásra nevettek, tenyerükbe vették, tapogatták. Puha, kicsit lötyögős, ráncos bőrű narancs volt. Még a kezük is tele lett az illatával. Künn a csigalépcső egyszerre sírni kezdett. György eldugta a narancsot. Ketten jöttek felfelé. Hallani lehetett, hogy Plattner valakit előretessékel. Ki lehet az, akinek így megadja a tisztességet? Nyílt az ajtó, Erhardt Miklós állt a keretében. A fiúk meglepetten pillantottak rá, hogy kerül ide hozzájuk? Erhardt maga is feszengett. Suta, tétova mozdulatot tett, de György magára eszmélt, s illendően bevezette. Csak a háta megett vágott egy csodálkozó fintort. Közben a patikárius váratlanul előrepattant, s az egyetlen karosszéket megigazítva, hellyel kínálta a préceptort. De Erhardt nem akarta elfoglalni, sietve leült hát az asztal előtt a kemény faszékre. Plattner tiltakozni próbált, s végül kicsit elégedetlenül visszavonult. György és Dávid is leültek. A helyzet, bármennyire is szokatlan volt, mégis szinte ismerősnek tűnt mindhármójuk számára. Erhardt a magas írószéket jól maga alá húzta, felkönyökölt az asztalra, mintha katedrán támaszkodnék. Tekintetét mereven maga elé szegezve, úgy kezdett bele a beszédbe, akár egy leckeórába. – Domine Gyerőfi, ne gondolja, hogy a skóla préceptora most eljött ide szétnézni, megvizitálni… Erhardt elpirult. Mint az alföldi folyók, csak nehezen, körülményesen áradt ki. – Higgyék inkább, az idősebb, talán tapasztaltabb diáktársuk ül itt maguknál… – Felvetette a szemét. – Tudják, miről van szó? – Talán éppen a reggeli színijátékról? – Helyes. Nagyon helyes – állapította meg Erhardt. – Mi történt? Hadd mondjam meg én. Maguk azt mondják: előadtak egy magyar nyelvű játékot arról, hogy kik az igazi papok. Ez csak dicséretes buzgólkodás. – Hangjába némi gúny keveredett. – Mi baj lehet abból, ha valaki a hit édes mézét csepegteti a lelkekbe? – Csakhogy e körül a méz körül fullánkos a rajzás. Nézze csak, amice… Dávid elmosolyodott. Erhardt mégiscsak kiáradt. – Így beszélhetnek maguk – a szó már simán folyt a preceptor ajkáról. – De mit mond tisztelendő Hilárius Tamás? Elmegy a város főbírájához, és azt mondja: fészket rakott ismét az eretnekség. A diákokat – mindig ez a panasz – Calvinus tanaival oltották be. A főbíró – kis, gúnyos kézmozdulattal jelezte, hogy magasabb méltóság – megvakarja a fejét, és azt gondolja: pokolba az egész skólával! A diákok miatt boruljon fel a vallási nyugalom? A városban mindenki Luther Márton híve. Mit mondott a plébános, hogy a diákok uraikat csúfolták, meg a császár őfelségét? Még mit nem! Örülünk, hogy úgy-ahogy megvagyunk a császári főkapitánnyal. Elég sok bajt akasztott a nyakunkba Huszár Gál miatt! Zay Ferenc főkapitány pedig azt gondolja: a pápa őszentségét becsmérelték a gonosz diákjai! Dózsa György bűnös szavait veszik a szájukra! No még megbánja az a beste lélek, aki tette! Még megemlegeti!… Látja, domine Gyerőfi, mi lett ebből, kis szikrából egész tűzvész! György vállat vont. – Domine preceptor, tán nagyobb a füstje, mint a lángja. – No, no, felejti tán, hogy a főkapitány lefejeztetett már egy diákot, elfogatta a magyar prédikátort, két év előtt elűzte magát a plébános urat, hiába védte az egész város! Nem olyan ember az, ha valakinek a nyakát elkapja, megmarkolássza, aztán elengedi! Vasból van a tenyere, vasköröm nő az ujja hegyén. Elhallgatott. Már szinte bánta, hogy Zayról ennyit is mondott. Előregörnyedt vállal, állig gombolt gallérral s olyan befelé fordult arccal ült a fiúk előtt, mintha magában volna.

A nap egy ferde sugara megcsúszott az ólomkarikás ablakon, s odatűzött az arcába. Erhardt egyszerre feltekintett. Szeme váratlanul kiragyogott és mint két ibolyaszínű lámpa világított Dávid arcába. – Mit gondol erről, domine Énekes? – Én? – hökkent meg a fiú. Ugyan miért őt faggatja a preceptor? Mégis jólesett neki, átfutott rajta valami melegség, hogy Erhardt törődik vele. – A maga helyében aranyszabály az óvatosság! Kár volna kockáztatnia az iskolajárását. Mert magának bizony… tanulnia kell… A melegség újra elöntötte Dávidot, felfutott az arcába is. Érezte, hogy a preceptor tartózkodó szavában elismerés bujkált, talán meg annál is több, eddig nem sejtett érdeklődés és rokonszenv. Hát ezért jött? És vajon a magányos preceptor nem miatta vetődött be olykor a Malom-árok kocsmába? Erhardt felállt. – Engedelmet kérek… – Hangja már a régi volt, kimért, feszélyezett. – Ha valamiben segítségükre lehetek… – tétován körülnézett s aztán megfordult, s indult az ajtónak. Lentről, a lépcső aljából, izgatott szóváltás hallatszott fel. A preceptor önkéntelenül megtorpant. – Ne…em? És miért nem? – Mondtam már, hogy jöjjön később az úr! Vendégük van! – Akkor is felmegyek, ha az atyaúristen van náluk, akkor is! – Nem addig, amíg én itt állok! – mordult nagyot Plattner. – Úgy? – hördült a másik hang. – Úgy! No elválik! A lépcső hirtelen nagyot reccsent, majd egyre vadabbul dübörögtek a lépések. Kicsapódott az ajtó. Két kivörösödött arc meredt Erhardtra. Elöl a küszöbön Bodoni, zihálva, nekihevülten, s mögötte két lépcsővel lihegve, fulladozva Anton Mária. Két kézzel kapaszkodott Bodoni tógájába. Bodoni mellén megfeszült a ruha, Plattner, úgy látszik, erősen tartotta, s hogy neki ellent álljon, a fiú egész törzsével előredőlt. Vadászkutya a pórázon. – Úgy! – sziszegte a visszahőkölő Erhardt arcába. – Preceptor úr a látogató! Anton Mária közben feleszmélt. – Megbocsássanak – motyogta, s elengedte a fiút. Bodoni bebukott a szobába. Erhardt elvörösödött. Vékony ajka kínzottan megrándult. – Engedelmével, én voltam – mondta szárazon, s a fiúk felé fordult. – Ne zavartassák magukat! – Előrelépett. – Megbocsásson, patikárius úr! – Tessék, tessék! – Planner maga is zavartan udvariaskodott, s előreengedve a préceptort, lesietett. Kis ideig dermedten álltak mind a hárman, míg a lépcső siránkozása el nem halt, és a kis harang meg nem kondult. Akkor Bodoni kosfejét felvetette, s rájuk tört. – Ez mit akart itt? – szeme szúrt, mint egy inkvizítoré. György felnevetett. – Azt mondd, te mit akarsz? Megháborodtál?! Bodoni bambán, értetlenül bámult rá. Aztán legyintett. – Majd megérted. Most nincs idő magyarázkodni. Körmünkre ég a dolog. Figyeljetek. Most jövök Csabai magiszter úrtól. Tudod, hogy majd mindnyájunkra martírium várt!… Dávid megfogta a fiú vállát. Megrázta. – Te Bodoni, beszélj értelmesen! – A főkapitány el akart fogatni bennünket! Mind a színjátszó személyeket! – Nem igaz! – Csakhogy a plébános úr tiltakozott. S így aztán a főbíró nem engedte. Magiszter Csabai azt mondja, baj lett volna, ha a skóla nem áll a sarkára. A tanács őt megrótta, a mi ügyünkben

pedig úgy döntött: ítélkezzék az iskolaszék! – Az iskolaszék? Miért?! – Várjatok! – Bodoni izgatottan hadonászott. – Az igaz papság tükörével nincs baj. Nem látott benne kivetnivalót Hilárius Tamás sem. Csak az ének a fejedelemségről… így az iskolaszék egyedül Csóka felett ítélkezik. – Bodoni diadalmas pillantást vetett rájuk. No, látjátok! – Így hát – Dávid hangja remegett hirtelen dühében – ti kimásztatok a pöcegödörből, Uhut meg benne hagyjátok! No, szép! Bodoni fölényesen mosolygott. – Ne félj, Uhut nem a rektor fogja vádolni, ő már visszalépett ettől, hanem szenior Petri. Vele már beszélt is Csabai. Az iskolaszéken a magiszterek mellett az ifjúság szeniorjai ítélkeznek. Bárki felszólalhat, tudjátok… Uhutól is függ, hogy miként védekezik. Persze azért nehéz… Zay, tudjátok. Csabai mindenesetre azt üzeni neki, jöjjön el hozzá: írják meg együtt a védőbeszédét. Látod, mindent elkövet… – Uhu nehezen töri a latint. Nem tud replikázni. – Mit félsz? Bízd csak a magiszter úrra! Megyek is, és szólok Csókának. Sietnünk kell. Holnap már összeül az iskolaszék. No, futok. Már rohant is az ajtónak, de ott még visszafordult. – Igaz is, azért jöttem! Te Énekes, vecsernyekor légy a nagytemplom előtt. Kótai szeniorral nektek kell meginvitálni Hilárius plébános urat a szék ülésére. A szeniorok úgy határoztak, hogy a poétái osztályból te menjél. Oda jó latinos kell. Bodoni lerobogott a lépcsőn. Igencsak sürgős lehetett neki, mert amikor Plattner rákiáltott, hogy álljon meg, egy ugrással az ajtóban termett, s szó nélkül úgy kirántotta, hogy a harang vad riadóba kezdett. Dávid ijedten kapott a füléhez. – Hű, mi lesz ebből? Mindjárt itt lesz a mester. György felugrott. – Gyere, békítsük meg… Hol az a narancs? – A zsebében, domine. – Aha! – György kivette a narancsot. Földobta a levegőbe, s elkapta. – No, gyere! Lefutottak a lépcsőn. Az aljában ott állt Plattner Anton Mária, mogorva citromarccal. Éppen fölfelé készülődött. Hilárius Tamás, Kassa Luther-hivő plébánosa a Harang utcában lakott, nem messze a nagytemplomtól, egy boltozatos, széles falú kőházban. Megvasalt, erős kapuja volt a háznak, nappal is zárták, nem lehetett a főpásztorhoz szó nélkül benyitni. Kótai szenior megállt a kapu előtt, s ránézett Dávidra. – No, bemegyünk. – Zörgetett a kopogtatóval, s csak amikor már hallani lehetett a közeledő lépéseket, vetette oda: – Csak szépszerével, amice. Nyomott, szófukar fiú volt ez a Kótai, az úton idáig jövet se szólt, ez a “szépszerével” volt minden utasítása. Egy szolgálóasszony nyitott ajtót, s beengedte őket a boltozatos kapualjba. A kapubolt a ház túlsó oldalán kertre nyílt. Zöld levelek himbálva ringó mintáin át csörgött be hozzájuk az alkonyi napfény. A kertből édes virágillat lopódzott be s megsűrűsödött a falak között. Az asszony a kert felől tért vissza értük, s kivezette őket a virágoságyak mellett hátra, a ház mögé, ahol rejtetten, egy öreg hársfa alatt két karosszéket és egy asztalt pillantottak meg. A nagy, virágzó fától aprócska utak kanyarogtak a kert mélyébe, a mogyoró-, aranyesőbokrok s a tujafák közé, s elvesztek tömött lombjaik labirintusában. S csakugyan, mintha valódi labirintus volna s mindjárt vezetőfonállal, végig az utacskák mentén combmagasságban zsinór feszült s futott be a zöld sűrűbe. A plébános az asztal mellett ült és olvasott. Amikor a fiúk közelebb értek, fölnézett, s a

könyvet kifordítva letette az asztalra. Kótai üdvözölte, és cikornyás latin mondatokban elmondta, hogy miért jöttek. Meghívták a szék ülésére, úgy, ahogy előírja az illem. – Bene, benissime – mondta Hilárius, s tétován pillantott rájuk, mintha habozna, hogy vajon elbocsássa-e őket. – Miféle diák a vádlott? – kérdezte mégis. Kótai elfintorította az arcát. – Közepes, izgága, komédiás… Egyébiránt a poétái osztály tagja s egy mozdulatot tett Dávid felé. Hilárius észrevette, s most már Dávidhoz fordult. – Hogy hívják, no, hogy is, Blasius de… – Csóka – segített Dávid. – Aha, Blasius de Csóka. – Nem – szólt Dávid –, de nélkül, nem nemes. A plébános bólintott. – Miféle diák? Mondd! Dávid elsápadt. Érezte, ez az a pillanat… Sebesen rendezte a latin mondatot. – Könnyű lenne azt mondanom: rossz, hiszen ez a várt felelet, nehezebb lenne mindenkit megbotránkoztatva és felingerelve odavetni: igen derék, legnehezebb, amit én akarok. – No – mondta Hilárius meglepetten. – Mit akarsz? – Azt szeretném elmondani – folytatta Dávid –, nemcsak harag és megbotránkozás nélkül, de meggyőzően, ami az igazság: érdemes diák. Az öreg pap elkomorodott. – Ezzel csakugyan megharagítasz. – Éppen nem szeretném – mondta Dávid, de érezte, hogy a beszélgetés zátonyra futott, ki kell vágnia magát. Nem jutott eszébe jobb: – Az igazság gyakorta nem kellemes, Cicero úgy tanítja. Hilárius legyintett. – Cicero? Mindenki mondja. – Gyanakvó tekintetet vetett Dávidra. – Cicero hol mondja? Nem emlékszem. – A De senectute-ban. – Majd megnézem. – Ha én nem azt felelem, amit feleltem – folytatta merész, de behízelgő, közvetlen hangon a fiú –, akkor nemcsak magamat csalom meg, hanem feltételezem: plébános úr, bocsásson meg, azért kérdez csupán, hogy a maga véleményét hallja. Holott az igazsággal tisztelni meg valakit, lehet-e ennél igazabb tisztelet? – Hm! – a plébános elgondolkozva nézett maga elé. – És mit gondolsz a színjátszókról? Azokról mi az igazság? – kérdezte nem éppen irónia nélkül. – Azokról nem szólhatok. Az öreg plébános egész testtel Dávid felé fordult, most ébredt csak rá arra, hogy a fiú ebben a rövid beszélgetésben már harmadszor hökkenti meg. – Miért nem? – kérdezte. – Mert én is közéjük tartozom. – Úgy? Nem emlékszem, nem láttalak. – Én voltam a súgó. Ott lapultam a letakart asztal alatt. Olyan kedvesen, nevető szájjal mondta, hogy Hilárius akaratlanul is elmosolyodott. Csak Kótai maradt savanyú. – Bene, amice. – Az öreg pap elbocsátó mozdulattal intett s nyúlt a könyve után. Ahogy puha, telt ujjú kis keze fölemelte, Dávid elolvashatta a címet. A könyvet Erasmus de Rotterdamus írta a butaságról. Hilárius tétován belepillantott a barna bőrkötetbe, s aztán mégis leengedte. – Azt mondtad: igazat mondani, ez a legnagyobb tisztelet. Ugye? így mondtad? – Megrázta

a fejét. – Nem, fiam. Ne hidd. Igazat mondani szép erény, mindenkor törekednünk kell rá. De ha az igazmondás társul azzal a fennhéjázással, hogy mindenkor tarsolyunkban az egyetlen igazság, ostoba, gonosz szenvedéllyé válik. Az igazság harcias valami, aki szószólója, az érvényesíteni akarja magát, nem átengedni, ami pedig mégis jegye a tiszteletnek. Elfordította a fejét, kis ideig magában tűnődött. – A természeti igazság lehet kegyetlen. Legtöbbször az is. A macska megeszi a madarat. Az ember végül meghal. De az erkölcsi igazság nem lehet ilyen. – Kezét, amely mindeddig az asztalon nyugodott, figyelmeztetőleg fölemelte, a hangja átfűlt. – A mi dolgunk az erényeket kifejleszteni, a szívet kiművelni… A tudományok útján… Irodalmi foglalatosság nélkül törékeny és bizonytalan életünk fabatkát sem ér. Elhallgatott, s tekintete elkalandozott a kert mélye felé. A fiúk csendben várakoztak, nem tudták, szól-e még hozzájuk az öreg tisztelendő, vagy elmehetnek-e. Az meg mintha megfeledkezett volna róluk. A kerti úton most hirtelen feltűnt egy asszony. Lassú, apró lépésekkel közeledett feléjük. Szép öregasszony volt, alacsony, de egyenes tartású, kicsit talán teltebb a kelleténél. Amint közelebb ért, tisztán kitűntek a vonásai, mert arcát mereven a fény felé tartotta. Fáradt, szomorú volt ez az arc, talán még szomorúbb, mint Hiláriusé, de nem békétlen. Az asszony az ágyás szélénél megállt, s Hilárius felé fordította a fejét. Rámosolygott. Arca a meleg, bizalmas mosolytól egyszerre kigyulladt, lefoszlott róla a hervadás. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt is ez a szemérmes odaadás ülhetett rajta. – Egyedül vagy? – kérdezte az asszony. A fiúk összerezzentek. Ott álltak a szeme előtt négy-öt lépésnyire. – Nem, fiam, majd szólok – válaszolta az öreg pap. – Mindjárt. Az asszony imbolyogva megfordult, s elindult a kis kerti úton visszafelé. Keze fejével oda-odaért a kifeszített zsinórhoz, így tájékozódott, vakon. Hilárius magára eszmélt. – Miről is beszéltünk? Igen, az iskolaszék… No, jól van. – Intett nekik, hogy elmehetnek. Visszafelé, a kapuboltban egy darabig tanácstalanul várakoztak a zárt ajtó előtt. Hiába zörgettek, nem jött senki sem. – A nemjóját – káromkodott Kótai –, hol lehet az a szolgálóasszony?! Kiálltak a-kapubolt kerti nyílásába. Időközben lement a nap, alkonyodott. A kert meghitten derengett az elfogyó fényben. A színek sötétedtek, a piros rózsák áthevültek bordó-feketébe. A virágok olyan élénken illatoztak, hogy a tétova légáramlatokban fel lehetett ismerni külön-külön az ágyasokat. Messziről látták, hogy Hiláriusné újra visszasétál az ösvényen az urához. Most bizonyára ott ül mellette – gondolta Dávid. Hiláriust eltakarták a fák. És csak üldögélnek, békén, az öregség és a szeretet meghitt nyugalmában. Dávid neki vetette hátát a házfalnak, s nagyot lélegzett az édes levegőből. Valójában most értette meg az öreg papot. A kert neki is megfogta a szívét. Hogy is volt az? Mit mondott Anna? “Neked milyen szemed van? – csilingelt a múltból a hangja. – Hiába takarod, látom én. Szégyenlős, meg kormos is. Miért nem mosod?!” Dávid elmosolyodott: milyen régen volt. – Hé te – vakkantott rá Kótai –, nyitva a kapu, meddig várjak? Dávid még az este elkapta Uhut. – Voltál Csabainál? – Van eszembe! – Dávid kétfelől megmarkolta Csóka széles vállát, és könnyedén rázni kezdte. – Te, jössz velem, most rögtön! Fene a makacs eszedet! Értetted?! Csóka vadul megszorította a fiú karját. – Te!… Dávid hátralépett s elnevette magát. – Pulykakakas!

Uhu vastag nyaka, széles, telt arca rézvörösen ragyogott. – Mit csinálsz? Csóka még mindig mérgeskedett. – Semmit! – És a védőbeszéd? Azzal mi lesz? – Mit eszed magad? Majd mondok valamit! – De mit? Ki vele! Uhu zavartan dörmögött: – Majd meglátom! Ne is küldj Csabaihoz! Nem megyek. – Kifundáltál valamit? – Hát… megpróbálom bizonyítani, ami az énekben van. Már neki is fogtam. Dávid elképedt. – Bizonyítani? Mit akarsz bizonyítani? – A fejedelmek bűneit. Arról szólt a vers. – Egyszóval azt akarod bizonyítani az iskolaszék előtt, hogy az, amit Szkhárosi Horvát András ír a fejedelmekről, színtiszta igazság? Jól értettem? Most már tréfálkozás nélkül, szárazon beszélt. Uhu ettől megzavarodott. – Igen, azt… – Megvonta a vállát. – Mit tegyek? Elővettem Liviust, Vergiliust, Senecát, Hérodotoszt, a klasszikus elbeszélőket, történészeket, s példákat keresek bennük. Hidd el – mondta valamivel magabiztosabban –, máris egész sor jó példára bukkantam. Akkor is sok gonoszát míveltek a fejedelmek. – Írtál már valamit? – Igen, belekezdtem. Dávid most nézett csak jobban szét Csóka asztalán, hol kinyitva, kifordítva nagy könyvek hevertek, középen a gyertya fényében félig teleírt árkus papírlap. – Mutasd! – Még nem kész – szabadkozott Uhu. Felvette a papírlapot, és átnyújtotta. Dávid egy kissé meggörnyedt, hogy a fény rávetődjék a papírra, s úgy olvasott, összevont szemöldökkel. Csóka nyugtalanul topogott mellette. – A volo imperfectuma nem volebunt, hanem volebant – szólt olvasás közben. Aztán: – Lehet, hogy a te szíved nőnemű, a latinoké semleges! – Majd kijavítom. Ez úgyis piszkozat. – Látom. – Dávid leengedte a papírlapot. – Mit szólsz hozzá? Szép nyugodtan négyrét hajtotta az ívet, s aztán apróra tépte. – Ezt! Uhu felüvöltött: – Megvesztél?! – Kapkodni kezdett a papírdarabok után. – Déltől dolgozom rajta. – Sétálgathattál volna. Az kellemesebb. – Várt egy pillanatig. Csabaihoz is elsétálhattál volna. Csóka nagyot dobbantott. – Nem megyek, nem és nem. Dávid egyszerre komolyra fordította a szót. – Jól van, ne beszéljünk többet róla. De akkor írjuk meg a védekezésed. Járkálni kezdett föl s alá a szobában. – Te Uhu, figyelj csak – szólt kisvártatva –, gondoltam valamit. Rájuk hajnalodott, mire a védőbeszéddel elkészültek. Déli harangszóra a nagy szálában összeült az iskolaszék ülésére az egész skóla. Az emelvényen, középen Biró Márton magiszter, az elnök foglalt helyet, jobbra tőle a két bíráskodó preceptor, baloldalt pedig a szenior bírák. Előttük az emelvényen egymással

szemben helyezkedett el a vádló Petri szenior és Csóka Balázs, a vádlott. Elöl, az első sor előtt ismét ott állt a két karosszék: a kollégium rektora és gondnoka részére. De a gondnoké üres maradt, Hilárius, bár várakoztak is rá kis ideig, nem jött el. Egyvalaki hiányzott még: Csabai. Távol maradt tiltakozásul. Biró Márton magiszter megrázott egy kézi harangot, és megnyitotta az ülést. – A cselekedet elkövetésénél – mondta – mindenki jelen volt. Tanúkra nincs szükség. Ha előzetesen nincs senkinek mit mondania, legyen Petri szenior úré a szó. Körülnézett a teremben, de egy kéz sem emelkedett fel. Petrihez fordult. Ekkor váratlanul Csóka felállt. Megbotránkozva néztek rá. – Előbb a vádló szól – utasította rendre az elnök. De Csóka mégis beszélni kezdett: – Elnök úr, az a kérésem, hogy egyelőre meg nem nevezett vádlott-társaim részére megfelelő számú szék tétessék ide mellém. – Hogyan! – A szálában felparázslott az izgalom. Mit mondott? Bemártja a társait? Pfuj! – zúgtak, sustorogtak a diákok. Biró Márton meglóbálta a kis harangot. – Hány székre lenne szükség? – kérdezte Csókától, aki rendíthetetlen állta a hallgatók hangos ellenszenvét. – Vagy hat elég leszen. A terem újra felzúgott. – Hozzanak be székeket a vádlott kívánsága szerint! Néhányan ugrottak máris, s Csókát körülbástyázták a szomszédos szobákból összehordott üres székekkel. – Csend legyen! Halljuk a vádlót! – pattogott az elnök. Petri felállt. Nem volt nagy szónok. Nem is tartotta fontosnak, hogy az iskolaszék előtt remekeljen, de azért szégyenben sem akart maradni. Jó latinos volt, gördülékenyen foglalta körmondatokba a vádat. Az előadott vers – mondta – gonoszsággal, lopással, tolvajlással s más fertelmes bűnökkel rágalmazza a fejedelmeket, a nagyurakat. Ha nem is látjuk fennforogni, hogy Dózsa György undok szavait elevenítené meg a vádlott, mégis királyi felségünk, főuraink istentelen káromlása büntetést érdemel. Így beszélt vagy egy negyedóra hosszat. Kiegyensúlyozottan, akadozás nélkül, úgy, mint akinek természetesen igaza van. Itt-ott idézett Szkhárosi verséből. Aztán Csóka következett. Leeresztett vállal, hanyagul szétvetett lábbal, kissé esetlenül állt a vádlottaknak szánt székek között. Kézmozdulata, hangja merő ellentéte volt Petrinek. Magyarosan, teli szájjal ejtette ki a latin szavakat. Rövid, egyszerű mondatai azonban világosan, talpraesetten szóltak: – Vajon én a fejedelmeket, főrangú urainkat megrágalmaztam-e? kezdte a védekezését. – A verset nem én írtam. Benne van az utolsó szakaszban. Szkhárosi Horváth András tállyai prédikátor uram írta 1545-ben. Ha valaki rosszat mond az urakról, fejedelmekről, ő mondja ezt. De vajon ő mondja-e valójában? Utánanéztem, és azt találtam, hogy Szkhárosi uram ártatlan. Nem ő, mások követik el a fő-fő bűnöket. Őket idézze meg ide mellém ítéletre az iskolaszék. A szálán moraj futott végig. Most nevezi meg a bűntársait! Csóka rekedten kezdte, de közben ércessé vált, megtelt a hangja. – A versben ez áll: a fejedelmek a tolvajoknak lettek tolvajtársai. Mellettem a helye, aki ezt állítja. Szkhárosi prédikátor úr néven nevezi, ki az. Ézsaiás próféta! A hallgatók megdöbbentek. Csóka emelt hangon folytatta: – Ézsaiás próféta kétségtelenül vádlott itt. Ügyét védelmezni kell. Ez megilleti. Ki vállalná? Ki veszi magára a próféta helyett? Kutatva nézett körül a szálában. Egy kar nem messze tőle felemelkedett. – Tessék kijönni, ideülni – mondta Csóka, s mielőtt még az elnök megakadályozhatta volna, kis Forgách komoran fellépett az emelvényre, és helyet foglalt a vádlott mellett. Csóka most felemelt maga mellől egy árkus papírlapot s felmutatta. Az volt rápingálva nagy

betűkkel: Ézsaiás próféta. A papír zsinóron függött. Csóka ráakasztotta kis Forgách nyakára. A szála felzsibongott, az idegek megfeszültek. – Ez az Uhu mit merészel! – Hátul, ahová már a magiszterek nem láttak, néhányan felnevettek. Biró megrázta a csengőt. Csóka folytatta: – A fejedelmek prédáló farkasok, az urak sívó oroszlánok. Itt áll s Csóka rábökött a papírra –, ezt Zsofóniás próféta mondja. Ki védelmezné? A nagyobbik Forgách kiment, s leült az öccse mellé. Csóka a nyakába akasztotta a kész árkust: Zsofóniás próféta. Mintha ez a Csóka viszkettető port szórt volna szét, s azt az egész szála diáksága beszippantotta volna, úgy kaparta, ingerelte a torkokat a visszatartott nevetés. Mi lesz ebből? A fiúk le-lebuktak a padok alá, úgy röhögtek, tenyerükbe takart szájjal. – Az urak szeretnek minden gonoszságot, a szegény népet elevenen megnyúzzák. Mikeás próféta védelmére már ugrott is ki Thegzes. Olyan kacagás, dobogás, viháncolás volt, hogy hátul már semmit sem lehetett hallani, s csak azt látták, hogy fent a vádlottak padján egyre gyűlnek a nyakba akasztott papirosokkal a próféták. Végre megtelt Csóka mellett az összes szék. Az elnök szakadatlanul rázta a csengőt, maga Csóka is prófétái mögött csendet integetett, s mire a terem nagy nehezen elhallgatott, két kezét széttárva, nekihevült, vörös arccal kiáltotta: – Tisztelt iskolaszék, itt vannak mellettem a bűnösök: Ézsaiás, Zsofóniás, Mikeás, Ezekiel, Jeremiás, Ózseás próféták, sőt Keresztelő János próféta is. – Hangja ismét beleveszett a kibuggyanó kacagásba. – Ami csúfat, becsmérlőt a fejedelmekre, nagyurakra a versben találtam, mind ők mondták. Engem nem terhel egy jottányi sem. Bűntelen vagyok, mentsetek fel! íme a bűnösök! – Csóka széttárta a karját, és a prófétákra mutatott. Ebben a pillanatban a próféták felemelkedtek székükről. Csóka eléjük ugrott, s féloldalt a diákoknak, félig a vádlónak fordulva mélyen meghajolt, s a zúgást túlharsogva kiáltotta: – Kegyelmezzetek nekik! A próféták térdre ereszkedtek, a terem hökkenten elnémult. – Irgalom! Könyörüljetek rajtunk! – zúgták kórusban a térdelők. Fékevesztett röhögés, vad kukorékolás, deszkát, fület repesztő dobogás, sivítozás harsant fel a teremben. A diákok felugráltak, verték a padokat, görnyedeztek, oldalukat tapogatták a rettentő kacagásban. Sivítoztak az alsósok, hahotáztak a szeniorok, kacagtak a préceptorok és a magiszterek, sőt a rektor is velük nevetett, csak úgy potyogtak a könnyei. Ilyen még nem történt itt, amióta világ a világ. A rektor föllépett az emelvényre, s onnan integetett, hogy csend legyen. S amikor már nagy nehezen elcsendesedtek, bár itt is, ott is belebuffant a csendbe egy-egy kiáradó, feltarthatatlan kacaj, új és új nevetéshullámokat fakasztva, Petri felállt, és dühösen, kurtán kiáltotta: – A próféták védelmezőit nem vádolom. Hordják el magukat innen! Ismét óriási lárma támadt. A próféták helyükön maradtak, s kiáltozni kezdték: – Uhu is ártatlan! Uhu is ártatlan! – S ezt a kiáltást egyszerre a diákok is átvették, s már háromszáz torok zúgta, harsogta, üvöltötte teli tüdővel: – Uhu is ártatlan! A rektor intett Petrinek, az odaugrott Biró Márton mellé, kikapta a kezéből a kis harangot, s a feje fölött vadul rázta. – Halljuk a vádlót! – kiáltották a szeniorok, s a szála nagy nehezen elcsendesedett. – Csóka Balázs ellen is elejtem a vádat – nyilvánította ki odafent Petri. A felcsapó hirtelen taps, háromszáz diák fülhasogató vad üvöltésébe fulladt. – Uhu, Uhu – mint a dobverő pergett a név a dobhártyákon. A rektor, a magiszterek és a préceptorok kisiettek a teremből. A magára maradt ifjúság

vállára kapta Uhut, körülhordozta a szálában, körül a kollégiumban, s még az utcára is kivitték az összesereglett járókelők elé, de ott Dávid Györggyel még idejében lerángatta a vállakról. A magából kikelt, rézvörös arcú Uhu úgy ragyogott, mint a telihold. Alig akart leszállni. – Eszeveszett – suttogta a fülébe Dávid –, vigyázz! Túlságosan sikerült! Mondják, hogy amikor Zay Ferenc főkapitánynak egy diák, mert olyan is akadt, azon melegében elmesélte a skólában történteket, a kapitány megnémult haragjában, s a szája jobb felől félreficorodott.

V. FEJEZET – Forduljon meg, lelkem! György felnyögött az ágy szélén, s lassan áthengeredett a hasára. – Ehun la, itt fáj – a kis öregasszony rányomta a kezét a fiú derekára. – Itt lakik a csúz, meg itt is! György sziszegett s feljajdult. – Ne féljen, lelkem. Örzse néne megorvosolja, meghajolja. – A ráncosalma-arcú, aszott néniké apró, lekötözött szilkéket vett elő egy ócska garabolyból. Ánizs-, fodormenta- meg kamillaszag áradt belőlük. Forró vizet kért. – De bugyogjon ám! Dávid a cserépkályha kis melegítőfülkéjében beljebb tolta a fazekat. – Tüstént forr. A kályhában nagy fahasábok lángoltak. Mindszentek napja még nem érkezett el, de már fűtöttek esténként, mert György fájlalta a derekát. Az eső s az őszi köd belopta hírnökét a csontjába, hasogatta, gyötörte, ha kint fordult az idő. Bottal járt ilyenkor, mint a vének. Jobb lábát úgy vonszolta maga után. Ezt is a főkapitánynak köszönhették. Az iskolaszék ülése után Zay ott tapodott a diákokon, ahol tudott. Az őrség számára valami raktárfélének jó részt elrekviráltatott a skóla szállásából, a coetusból. Esténként pedig ráuszította katonáit a kimaradó diákokra. Akit kapuzárás után az utcán találtak, azt elfogták s ott tartották az őrségen hajnalig. Ha berzenkedett, még meg is verték. Nem lehetett többé mulatozni, dalolászni esténként a Malomárok kocsmában. Amikor megkondult a kilencórai harang, iramodni kellett haza. Csakhogy György is meg a két Forgách is szeretett még ilyenkor elüldögélni egy darabig. Bodoni pedig, aki valahogy végleg hozzájuk szegődött, már csak azért sem indult haza, mert a pápista főkapitány úgy parancsolta, így aztán megesett, nem is egyszer, hogy a sötétben hazafelé surranva szemközt jött velük az éjjeli őrség. Szétfutottak előle, ki erre, ki arra. György két ízben is – mit volt mit tenni – hogy megmeneküljön, belefeküdt a Csernely patakba. Ám a Csernely vize sebesen fut alá a hegyekből, jeges még nyáron is. György dermedezve, eperlila ajakkal cihelődött ki belőle, mire a katonák ide-oda szimatolva, hova tűnhetett, csaknem az orruk elől, továbbálltak. Másodszorra már megvolt a baj, megmerevedett a dereka, úgy sántikált hazáig. Örzse néne még egyre nyitogatta a szűkéit. Felemelt egy kagylócskát, keresztet vetett, letette. Szertartásos mozdulatokkal csipegetett szereiből, gyúrta a gyógyírt, mint aki felső hatalmakkal, szellemekkel, ördögökkel, boszorkányokkal cimborái. Közben félig mondva, félig énekelve kántált magában. – Mulék regös nagy út, rajta megyén vala áldott Urunk Isten, előtalála hetvenhétféle veres csúzt. Monda áldott Urunk Isten: Hova indultatok ez régös-régi nagy úton?

Uhu – ő hozta a bűvös-bájos asszonyt – félrehúzta Dávidot az ablak elé, a falmélyedésbe. – Gyere, nem tűri ám, hogy kihallgassák. Az asszony lehajolt Györgyhöz, s a feketés, bűzös gyógyírral bekente a derekát. Közben halkan duruzsolta: – Ez testbe indulánk, ez teremtett leiekbe, szálas húsát szaggatjuk, piros vérét megisszuk, száz tetemét tördeljük, száz ízét, száz porcikáját. Nyomkodni kezdte a fiú derekát. Jó erős kis öregasszony volt, nem sajnálta a tíz ujját, jól belekente a bőrbe, a bőr alá a kenőcsöt, kitapintotta ujjbeggyel a fájó rostocskát, megmozgatta a meredt ízületeket. György nagyokat szisszent, húzta-vonta magát az erős ujjak alatt. – Csak kiáltson, lelkem, bátran kiáltozzon! – biztatta a néne, de a fiú testét nem engedte ki a markából, annál inkább nyomkodta, kenegette. Belevörösödtek mind a ketten, György is, a néne is. Aztán egyszerre a néne felegyenesedett, s szaporán kereszteket vetve, fújni kezdte a bájoló igéket. – Ez embernek szeméből, szájából, fejéből, orcájából, piros véréből, szálas húsából, száz tetemiből kisiessen és eloszoljon hetvenhétféle csúz: folyó csúz, veres csúz, kék csúz, fehér csúz – a néne a szavak ütemére meg-megbillentette a fejét, a derekát –, szederjes csúz, koszvény, fájdalom, kelevény kioszoljon, kiromoljon hetvenhétféle nyavalya, az emberből, Gyerőfi Györgyből! Két tenyerét a fiú felett széttárva éneklősen elhúzta a mondóka végét. Aztán összegörnyedten elfordult, s egyenként visszarakosgatta szűkéit a garabolyba. Dávid komoran pillantgatott rá. – Mondja csak, néni, meggyógyul? – Ó, lelkem – tárta szét két karját könyökből a néne –, nincs is már ott az a gonosz csúz. Megismerte Örzse nénét, oszt úgy elfutott, mint a szentséges Úristen elől Belzebub. György megfordult az ágyon, a derekát tapogatta. – Keljen csak fel, lelkem – szólt rá a néne –, ne kényeztesse. Hanem esténként töltsön forró vizet a butykosába, s azt tartsa rajta. Az jó, attól eltávozik a csúz, mert a forróban ráérez a pokolra. György fölkelt, ide-oda hajlongott, óvatosan próbálta, hogy mikor hasít bele. – Úrfi lelkem – szólt Dávidhoz a néne –, nem szabad ám tamáskodni. Az égen igencsak tenger csillag van, de azért én még annál is több lelket gyógyíttam meg. Annyi porontyot segítettem a világra, megtelne velük a nagy Göncölszekér. Higgye csak, nekem értenem kellett. Nekem három emberem úgy halt meg a karomban. Az elsőt lepedőben húzták haza, amikor a kereszteseket szétverték, a másodikat megtapodta a bika, de még élt utána, törten, a harmadik meg elsorvadt, sápkórban. Hát én már tudni akartam az életnek a titkát. Megfogadtam, a tíz körmömmel kiásom. Bár ne tettem volna! – Aztán hol tanulta? Kitől tanulta? – faggatózott Dávid. – Jaj, lelkem – ijedezett a néne –, nem szabad ám rákérdezni. Meglepi, rátelepszik testére-lelkére az a kikergetett tenger kórság, azt nem kíméli! – Elmenőben még az ajtóból is visszafordult. – Édes lányomnak se mondom, nehogy szerencsétlen legyen! Odakint borús őszi délután volt, korán sötétedő. Alacsonyan lógó, súlyos fellegcsomókat sodort át a város felett a szél. Még éppen világos volt, az ideje előtt alászálló alkonyaiban az a félhomály előtti fény derengett, amely ugyan megtört, erejét vesztette, de távol, a felhők szélén még felizzik egy-egy pászmája a napnak. Búcsúzó nap és meglapuló homály mintha együtt, egyszerre, ez késlekedve, amaz pedig sietve, tartaná hatalmában a földet. Fent a felhők sűrűjét most megint áttörte egy fénynyaláb, beragyogta az ég keleti karéját, s egy szempillantásra fénybe vonta a nagytemplom árva tornyát, megcsúszott, felszikrázott a kőcsipkéken, s aztán elenyészett. A fiúk előtt mint égi felkiáltójel csillogott a torony. Éppen oda igyekeztek.

György szinte erőszakkal cipelte magával Dávidot és Uhut. – Jösztök – mondta –, ha én el tudok menni! Bodoninak megígértem! – Mindig ez a Bodoni, ez a félkótya – morgolódott Uhu. György nevetett. Amint kiléptek a szűk sikátorból a térre, szemközt kapta őket a tátrai szél, amely a kikövezett, tágas főtéren végigszáguldva nekifeszült a háztetőknek, s búgva-sivítva vágtatott át a kis utcák között. Lábukat megvetve előretörtek a nagytemplomig. Bodoni nem volt ott. Föl s le járkáltak a nagykapu előtt. Hol szemből, hol hátulról taszigálta őket a szél. – Jobban tenné, domine György – mérgeskedett Dávid –, ha sarkon fordulna és hazamenne. Otthon meleg van. Mi az ördögnek tibláboltat itt bennünket? – Bodoni megesketett rá! – Ugyan! – legyintett Dávid. – Az anyám életére megesketett, hogy eljövök. Forgáchékat is megeskette, meg másokat is. – Elment az esze. Összehúzott szemmel, kicsípett arccal várakoztak a szélben, amely a havasokról lehozta a Hernád-völgyre a telet. Dávid összeszorította a száját, haragos volt. Odahaza még lángolnak a fahasábok, langyos a kályhaszagú levegő. Oda lehet húzni a karosszéket a tűz elé, a mécsest fel a cseréppárkányra, és olvashat, elbíbelődhet ezzel-azzal kedve szerint. Ehelyett itt dermedezik. Neki Gyerőfi miatt mindig lopva kellett tanulnia, éjszaka, s nappal csak akkor, ha elment, magára hagyta. De nehéz is volt eleinte! Azok az első hónapok! György mégis tanult már valamit Győrben, de ő semmit sem. Pedig az ő számára – ezt rögtön érezte – itt nyílt meg a világ kapuja. A latin szavakat azért biflázta olyan elszántan, magát gyötörve. Türelmetlenül nézett szét, jönnek-e már a többiek? Talán észrevétlen eloldaloghat. Magára akart maradni, elvonulni zsákmányával, Tacitus Annalesével, amelyet Erhardt összekuporgatott pénzéből vásárolt Joannis Gálién könyvesboltjában, és neki kölcsönadott. Még éppen csak kézbe vette, s néhány oldalt olvasott belőle Augustus császár haláláról, temetéséről s arról a szégyenletes huzavonáról, amely Tiberius császár trónra léptét megelőzte. De olyan eleven izgalom fogta el, ha rágondolt, hogyan ölt álorcát a császár jelölt Tiberius, hogy szerénykedik, esdekel a szenátus előtt: rá ne ruházzák a legfőbb hatalmat, hiszen ekkora feladatot egy ember magában nem győzhet. Közben azonban kiélesedett füllel hallgatja a szenátorokat, ki az, aki szerénykedésén kapni merészel, aki gyaníthatólag a főhatalom megosztását forgatja fejében, kihez kell halált vivő centurióit elküldenie. Legszívesebben hazaszaladna, és. belevetné magát a másfél ezer év előtti korszak történetébe! Ez a legkomolyabb szenvedélye, a történelem. Egész nyáron Livius könyveit bújta, végig a latinok életéről, de az más, az szinte még mese, ez pedig lélegzetfojtón eleven, elevenebb, mintha a szeme előtt történne. Dél óta, hogy György megzavarta, egyre az járt eszében, az a jelenet, amikor Asinius Gallus feláll a félelemtől reszkető szenátusban: “Kérdezlek, Caesar – szólt Tiberiushoz –, mit kívánsz, a köztársaság melyik részét bízzuk rád?” S Tiberius megdöbben, hallgat, s a sértett düh kiül az arcára, így dől el egy ember élete. A tér túlsó felén most felbukkantak a Forgách fiúk. Nyomukban, közvetlenül mögöttük, úgyhogy az arcukat nem is lehetett kivenni, még két diák közeledett. A szokott cimborák. Tán éppen Thegzes a bal oldali. A Forgách fiúk mindig magukkal hurcoltak valakit. Kis Forgách intett nekik, hogy menjenek előre, a templomba. György vezette őket, áthaladtak a kapubolt alatt, hol az egyre mélyülő, faragott boltozatoknak támaszkodva sima arcú kőszentek állnak sorfalat. Odabent szűk magasság, homály s visszhangos csend fogadta őket. Messze elöl, a főoltáron égtek a gyertyák, de a libegő fény a felszökkenő falak között olyan távolinak tetszett, mintha a templom messze, a végtelenbe nyúlna. Oldalt, a főhajóból nyíló boltozatos mellékoltárokon egy-egy magányos gyertya égett, sárgás fényük elkeveredett azzal a szürkés derengéssel, amely fentről, a színes üvegablakokból ömölt alá. Mint odakint a nap és a homály, itt is két fény birkózott egymással,

s elkeveredve meghosszabbította az átmenet, a napéjváltás, máskor észrevétlen, alig tetten érhető pillanatát. Sejtelmes volt, titkokkal teli az elmúlt idő erejének s az örök átmenetnek ez a jelképe: a százados kőóriás, amely, ha részeiben maga öreg is volt, egészében a jelenben is fejlődő fiatal: sekrestyéjét, királylépcsőjét Nagy Lajos király fejeztette be, de tornyát, száz éve tán, Mátyás építtette, s még most is alakították, tetőzték, díszítették a mai építők. Forgáchék most értek a templomba. Kattant az ajtó, meg-megcsosszantak a kopott kőkockákon a saruvasak. Györgyék nyugtalanul, rossz sejtelmek között lassan előresétáltak az elhagyott templomban. Idegen volt számukra ez a magasság, a felfelé táguló tér, a szárnyas oltárok aranyíves ragyogása, a kőbe faragott domborművek a falak mentén s itt-ott félig már kopottan a padozaton. Az ő szemük a dísztelenebb, de derűsebb, olaszosabb Mihály-kápolnához szokott. A skóla magyar diákjai sohasem jártak itt. Sohasem ültek ezekben a padokban, sohasem hallgatták Hilárius plébános prédikációit. A nagytemplom a német polgároké volt. Az egyik oldalhajóban, közvetlen a hátuk megett ajtó pattant. Hátrafordultak. Egy férfi jött feléjük a homályból, ékes vörösbársony mentéje, aranyozott buzogánya csak akkor tűnt a szemükbe, amikor szinte az arcukat súrolva elhaladt előttük. A férfi rájuk villantotta hideg, kicsit hökkent tekintetét, s aztán előrement s eltűnt az egyik oldalhajóban. A fiúk megtorpantak. Zay kapitány! Riadtan – mint akiket tetten értek – pillantgattak eltűnt alakja után. György megérintette Dávid és Uhu könyökét. – Gyertek utánam. – Hova? Még nincs itt Bodoni. – Pszt… Talán nem is jön. Átmentek a főhajó másik oldalára, s arrafelé tartottak, ahol valamelyik oldalkápolnában eltűnt a szemük elől a kapitány. Odafönt a kóruson egyszerre megszólalt az orgona. Érces bugása végighullámzott a dómon, megkavarta az ülepedő homályt, s kiáradt a térre. Mindenki tudta: ilyenkor imádkozik a nagytemplomban Kassán az egyetlen katolikus lélek, Zay Ferenc főkapitány. A fiúk odahúzódtak az oldalkápolna elé, ahol Zay térdepelt. Györgyék meglapultak a főhajó padjaiban, Forgáchék elrejtőztek az oszlopok között, a szögletekben. Dávid a padra ráborulva oldalról kényelmesen megfigyelhette a térdeplő Zayt. A főkapitány előtt gyertya égett, s összetett kezű árnyékát lebegtetve nyújtotta el a boltozatos oldalfalon. Kiugró áll, az orrnyeregből hirtelen legörbülő sasorr, meredek, dudoros homlok. Ennek az arcnak csak arcéle volt, ahogy a késnek is nem tokja, nyele van, hanem pengéje. Zay magába merült, szája mozgott, nem sejtette, hogy figyelik. Dávid elszégyellte magát. Ostobaság rálesni valakire, éppen, amikor imádkozik. Micsoda zöld tréfa ez. Belesuttogott György fülébe: – Domine György, menjünk! Nem lehet ebből semmi jó. György felemelte a mutatóujját. – Pszt. Egy szót se! Az orgona elhallgatott. A homályos dómban olyan csend lett, hogy Zay halk mormolása a fiúkig elhatott. Egy vékony, suttogó hang kelt ki egyszerre a fal felől, csaknem a kövekből. – Zay Ferenc kapitány, halld a hangom! A kápolnából jött, Zay felől. Kimeredt szemmel lestek be. De hiszen ott senki sincs… Hiszen akkor… Ki szólalt hát? Dermesztő volt, lélegzetfojtó. Megszólalt az oltár? Odabent a kapitány maga is összerándult, s rámeredt a feszületre. A hang kis időt váratott magára – tán az előbb csak a fülük káprázott, s aztán tisztán, érthető szóval újra kezdte. – Téged a mindenható Isten csodálatosan ostoroz. Elvette lányodat, hamarosan pedig

elveszi fiadat, feleségedet is… Könyörögj kegyelemért, és hallgasd meg szavát: általam mondja néked: ne imádj te faragott képeket, ne térdepelj bálványok előtt! Zay felugrott, visszahőkölt a kápolna oldalfaláig, hátával és két tárt, meztelen tenyerével tapadt a falnak. Fejét a válla közé húzta, vad rángások cikáztak át az arcán. A fiúk reszkettek. – Halld a legfőbb igét: egy a közbenjáró az Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus. Arculcsapásként érte őket a megégetett Servet Mihály kedvenc idézete. Dávid a fejéhez kapott. Hiszen ez… – Alázd meg magad, és kövess engem, aki elküldtem hozzád szolgámat… – az égi hang megcsuklott, előbújt alóla a lihegő kamasz. Zay felhördült, az oltárhoz ugrott, egy reccsenés, s kirántotta mögüle a lepedőbe burkolózott, angyalnak öltözött Bodonit. Két kézzel megragadta a hóna alatt, s úgy rázta, mintha pehelyből lenne. Bodoni még egy utolsó kísérletet tett: karját szétvetette, s felkiáltott: – Ne érintsd Isten angyalát! – Isten angyalát?! – Zay arca a gyertyafényben vérvörösen égett. – Ordas bitangját! – Földhöz vágta a fiút, s tompa, rövid buzogánya nyelével verte, ahol érte. Bodoni négykézláb próbált menekülni. Hátán s oldalán keményen puffant a buzogány, s ő az ütések alatt lezuhant a kőre, közvetlenül a fiúk előtt. Zay fél lábbal rátaposott s lehajolt, hogy könnyebben elérje. Egyszerre öten ugrottak rá. Fölemelték Bodoniról, és a falnak szorították. Az oltáron valaki elfújta a gyertyát. “Most megölnek” – érezte Zay. Szája összefüggéstelen betűket sziszegett, s aztán felszakadt belőle a halálsikoltás: – Ssss… segítség! – Velőkig ható, állati félelem riogatott benne. A dóm magas boltozatát színig megtöltötte a hang, s kiáradt az alkonyi térre. Aki csak hallotta, összerándult. – Valakit megölnek. Aztán, hogy késlekedett az elvárt halálos döfés, Zay magára eszmélt. – Őrség!… Őrség!… – kiáltotta. A sekrestyeajtó kicsapódott. Fegyveresek rohantak be a homályos főhajóba. Zay kísérete. A diákok nem tudták sem megölni, sem elengedni a kapitányt. – Meneküljünk! Hogy ki mit csinált a zűrzavarban, egyikük sem tudta. Zayt mindenesetre belökték a sötét kápolnába, odabent tompán puffant. Dávid Csókával felkapta Bodonit. – Bírsz szaladni? Bodoni jajgatott. Kezükre ültették, s úgy futottak vele a főkapu felé. György mögöttük. – Vigyázz!… Elébünk hág! A főhajó másik oldalán futott Zay egyik testőre. Már nem lehetett Bodonival együtt kiszaladni előtte. – Bújj a pad alá – sziszegte Dávid –, gyorsan, holnap kicsempészünk! Bodoni lebukott. Teljes erővel futottak. Még látták a szemük sarkában, hogy a Forgách fiúk elérik az oldalkaput. A dóm túlsó oldalán valamivel világosabb volt, őket inkább fedezte az árnyék. Aki csak a kiáltozásra besietett, önkéntelen a másik oldalra tartott. A testőr túloldalt szemközt találta magát ezekkel. Egérútnak ennyi is elég volt. Kint álltak hát mind a hárman, György, Uhu és Dávid, a főkapu előtt. Egy pillanatra körülnéztek a homályba borult téren, s aztán lefutottak a királylépcsőn. Fent a kapuban a testőr kiáltozni kezdett. – Elébük! Elébük!

Jobbról két katona futott ki, elvágta az útjukat. A fiúk szétugrottak. Ki-ki menekült, amerre tudott. Dávid beugrott a Malom utcába, fél szemmel még látta, hogy György kivág a Galamb utca felé. Uhu már eltűnt. Sebesen, erejét megfeszítve futott. A sarokról visszapillantott. Nem követték. Fújtatva, zihálva ért az apotéka elé. Csendes, kihalt volt az utca, csak néha verte fel egy-egy járókelő. Dávid a félhomályban meglapult a szomszédos ház kapujában. Várt egy darabig, majd halkan füttyentett. Távolról, a szűk sikátor felől valaki viszonozta a jelt. Egyébként csend volt. Belopakodott a sikátorba. Az egyik kapuboltból kinyúlt érte egy kéz. Csóka várt rá. – Györgyöt elfogták! Vigyázz! Dávid nekidűlt a házfalnak. – Láttad? – Nem bírt futni. A dereka… Befordult egy kapuba, s rögtön ki is lépett, mintha sétálna, könnyedén, szembe az üldözőkkel. De észrevették. – Mi lett vele? – Nem tudom. – Mit csináljunk? Uhu megvonta a vállát. – Menjünk a rektor úrhoz? – latolgatta Dávid. – Jó, de mit mondasz neki? Dávid nem felelt. – Azt, hogy lefogtuk a főkapitányt, és belöktük a kápolnába? – Uhu felcsattant. – Mondd meg, mi a fészkes istennyilát?! Dávid tűnődött. – Bodoni… ez a Bodoni… Mégis, ha le nem fogjuk, Zay az oltár előtt meggyilkolja! – Megrázta a karját. – Gyere, nem hagyhatjuk. A szűk utcában saroktól sarokig lopakodtak a skóla felé. Egy kisdiák éppen jött ki a kapun, szemközt velük. Uhu odaintette magához. – Mondd csak, katonák nem jártak itt? – Egy tiszt volt itt, de elment. – Most senki sincs? – Senki. Bementek a skólába. Csak néhány lépést tettek, valaki máris elkiáltotta magát: – Itt van Uhu meg Énekes! – A tanulókból, a coetus szobáiból elébük futottak a diákok. – Mi történt?! – kiáltoztak. A hír villámként futott szét. – Mi volt?… Agyon akarta verni… Kicsoda? Zay!… Hallgass! Nem hallani! – Vak kavarodásban röpködtek a szavak. Még jóformán fel sem fogták, hogy mi történt, de mégis érezték, megint valami nagy igazságtalanság, valami gaztett készülődik ellenük. A legfőbb hatalmasság, a rektornál, a plébánosnál, a városi tanácsnál és a főbírónál százszorta hatalmasabb Zay, a király embere csap le rájuk, az szorítja meg őket. A ficorodott szájú Zay, aki Huszár Gált elfogatta, Hiláriust elűzte, hogy pap nélkül maradt a város: úgy könyörögte vissza a királytól, Ferdinandustól Miksa főherceg. – Gyerőfit elfogták! Valaki felüvöltött: – Wittenbergában nem lehet elfogni a diákokat! – Miért fogták el? – Mert lehet! Mert eltűrjük…! – Ki tűri el? – Mi, mind. – Menjünk a főkapitányhoz! – süvített fel egy hang. – Adja ki Gyerőfit! – Adja ki… Adja ki! – harsogta a tömeg.

– Ne merje többé elfogatni a kimaradókat! A sötét tornácon vad nyomakodással áradtak a kapu felé. Csóka hirtelen felkapaszkodott egy ablakpárkányra, s onnan kiáltotta: – Menjünk előbb a rektor úrhoz! A diákok megtorpantak. – Beszéljünk Csabai magiszterrel. Körülötte átvették. – Csabaihoz! Menjünk Csabaihoz! A magiszter bent lakott a skólában. Visszaáramlottak hát végig a tornácon, a szobája felé. Ahogy közeledtek, Csabai ajtaja kicsapódott. Az ajtókeretben ott állt a magiszter. – Quid vultis, domini, mit akartok? – dörögte túl a zsibongást. Hátulról a szobájából kiáradó mécsesfénybe feketén vágódott bele zömök, tömör alakja. Arca sötétben maradt. A vöröses fény szemközt érte a nekihevült diákokat. A fiúk zúgni kezdtek. – Gyerőfit elfogták… Ne tűrjük… Ne hagyja a skóla! Csabai csendet intett. – Domini, auditores! – szólította meg őket. – A skóla vezetői mindent megtesznek, amit csak lehet. Nyugodjanak meg. Menjenek haza. Maguknak nincs mit tenni. Csak nehezítenék a helyzetet. Kinyúlt, hogy behúzza az ajtaját, de megpillantotta vele szemben Dávidot, s hirtelen intett neki: – Jöjjön be! Dávid belépett, érezte, hogy mögötte néhányan még betódultak. Aztán az ajtót valaki behúzta. – A tiszt azt mondta: két diákot fogtak el. Ki a másik? – Többen voltunk ott. Nem lehet tudni. – Azt mondta: az angyalruhást. – Akkor az Bodoni. Csabai szeme meglobbant. – Úgy? – A főkapitány buzogánnyal verte. Nem tudott elfutni. A magiszter hangja határozottan csengett. – Megteszünk mindent, hogy kiszabadítsuk. – Tudtam, hogy domine magiszter nem hagyja leglelkesebb tanítványát. Csabai megrázta a fejét. – Nem azért. Én Bodonit nem sajnálom! – Rideg volt. Elutasító. Dávid értetlenül meredt rá. – Nem tudja? Bodoni megcsalt, becsapott! Eretnek! Ki kell szabadítani a börtönből, de el kell távolítani a skólából! – Csabai szeme égett, arca kemény volt, a libegő fényben csupa árnyék, barázda. – Bodoni tagadja Krisztus urunk isten voltát, és makacsul kitart emellett. Figyelmeztetem, domine Énekes, őrizkedjék tőle. Ne felejtse el, a mi Calvinusunk ezért égette meg Servet Mihályt! Isten büntetése Bodonit is majd utoléri. Leült az asztalhoz a nyitott Biblia elé. Onnan szólt vissza: – Mondom, nyugtassák meg a diákokat. Menjenek. Dávid kitámolygott az ajtón. A sötét tornácon egy kéz nehezeden a vállára. Erhardt állt mögötte. Csak később lépett be a szobába. Dávid háta mögött hallgatta végig Csabaival a párbeszédüket. – Jöjjön velem. Maga is, Csóka. Itt nem maradhatnak. Elindultak Erhardt szállása felé. Egy elhagyott, sötét udvaron mentek keresztül, törött, szétesett szekerek álltak benne, s néhány levele vesztett, csenevész fa. Hátul füstös kovácsműhely. Már nem dolgoztak a kovácsok, de a füstszag még ott úszott a levegőben. Erhardt szobája az udvarra nyílt. A fiúk a preceptor intésére beléptek, és megálltak az ajtóban. Erhardt tüzet csiholt. A pislogó mécses halvány viaszszaggal töltötte be a szűk diákszobát, amelyben minden olyan kimérten állt, mint egy nyomtatott képen. Ridegen, magát

rejtőn. Mintha az élet szétszórt jeleit, a fej nyomát a párnán, a csészében maradt ivóvizet valaki rögtön, szégyenkező sietséggel eltüntetné. Aki itt élt, inkább a tudományban lelte örömét, mint az életben. Szemközt azonban a meszelt falon – meghökkentően ebben a környezetben – aranykeretes festmény csillogott. Önkéntelen megbámulták. Erhardt fölemelte a mécsest, s odatartotta a kép alá. Egy madonnaarcú, gyenge fiatal lány merengett ott a szívig hatóan édes olasz tájban. A kép Erhardté volt. Vajon honnan szerezte? – Nézzék, nézzék csak – mutatott a preceptor a háttér buzogány alakú, csipkelevelű fáira –, milyen elevenek, milyen gyöngédek! Dávid a kulcsolt kezű, törékeny leánykát bámulta. – Szépek, valóban. – Ez minden jószágom – intett a kép felé a preceptor. – Ne higgye, nem is vagyok olyan szegény. Azért, mert Calvinus hívei a templomból kihajigálták a képeket?! Hirtelen észbe kapott, s elfordult a Madonnától. – Mondják, Zay főkapitányt csakugyan nem bántották? – Nem. Erhardt magában hümmögött. – A tiszt azt mondta, meg akarták ölni. – Csak azt hitte. Rángott, kiverte a verejték, úgy megijedt. Éreztem. A preceptor föl s alá járkálni kezdett a szobában. – Mit gondolnak, mi lesz most? – S hogy nem kapott feleletet, odalépett Dávid elé. – Nem megmondtam magának, domine Énekes – a hangja panaszos szemrehányással telt meg –, nem megmondtam: vigyázzon, őrizkedjék Bodonitól. Ne keveredjék semmibe. Csináljon Gyerőfi, amit akar… – Gyerőfi éppen annyira tehet róla, mint én! – Tudja, mi lesz ebből? Országos hírű processzus! A főkapitány majd telekürtöli a világot, hogy ima közben rátörtek a kassai diákok. Az oltár előtt akarták legyilkolni, mint a király szolgái Becket Tamást. Mert ezek a Luther-hivő meg kálomista skólák megmérgezik a lelkeket. És hogy a skólán üssön, majd megtapodja magukat… Hát kellett ez Énekes Dávidnak?! Elfordult, s kis ideig elgondolkozva hallgatott. Hosszúkás, befelé fordult arca megkeményedett a megfeszített figyelemtől. – Hallgasson rám, ebből a processzusból ki kell maradnia. Ha a maga élete omlani kezd, tövig omlik, nem úgy, mint a többieké. Gyerőfi is, Bodoni is legföljebb hazamegy gazdálkodni. De mi lesz magából? – Felemelte a kezét. – Nem, ne szóljon közbe, magának, Dávid, nem diáktréfákban, hanem tanulásban, a tudományokban, a szerény magaviseletben kell kitűnnie. Hagyja csak a térítést, a tréfacsinálást, a hitvitázó buzgalmat a nagyságos urnákra. Megszerettetni magát a rektorral, a plébános úrral, a tanácsurakkal, az ő aranyaikon szépszerével kijutni a wittenbergai egyetemre, ez az élete. – Hát mondja meg nekem – tört ki egyszerre Erhardt –, mondja meg igaz hitére: mihez van kedve?! Téríteni akar? Prédikálni? Vitázni a hit kérdéseiről? Melanchton Fülöp nagy ember volt, tudós, humanista, reformátor, mégis azt jegyezte fel néhány órával a halála előtt, hogy nyugodtan hal meg, mert a halál megszabadítja a bűntől és a hitvitázók dühétől! Felzaklatottan állt meg Dávid előtt, legrejtettebb gondolatait tárta elébe. – A mi számunkra, Énekes Dávid, az élet igazabb dolgokat tartogat, nagyobb dolgokat. S az ember ereje arra való, hogy okos mérséklettel eljusson odáig, és elérje őket. Amiért oly sok vért ontottak ki máris, hogy vajon az úr vacsoráját miként kell osztani, egy szín alatt vagy két szín alatt, az a tudós, a humanista ember szemében két lehetséges felfogás csupán. Vitatkozni lehet rajtuk. De nem az ilyesféle igazságok a fontosak, és nem is ennek vagy annak a nézetnek az igazsága, hanem sokkal inkább az igazságra való állandó törekedés. Az kell, hogy áthassa

az emberi jellem, az emberi lélek minden porcikáját. Aki azt hiszi, azt hirdeti, hogy zsebében a bölcsek köve, az igazságra vezérlő egyetlen kalauz, az bolond vagy gyakrabban gonosztevő! Egyedül a tudomány pallérozó erejében szabad bíznunk, Dávid, és az emberi méltóságban… Dávid nem szólt, érezte, hogy Erhadt még nem fejezte be. Az egy darabig még föl s le rótta a szobát, s aztán megint megállt a fiú előtt. Rátette kezét a vállára. – Itt a barátja előtt ígérje meg, Dávid, hogy többet nem avatkozik ezekbe a dolgokba, ígérje meg, hogy mindenütt azt vallja: szolgáló diákként, Gyerőfi parancsára ment csak a templomba, ott Zay főkapitányhoz egy ujjal sem nyúlt hozzá. Dávid komolyan, várakozva nézett a preceptor szemébe. – Ígérje meg, s én nyomban elmegyek Hilárius plébános úrhoz, s megkérem, kövessen el mindent egyik legjobb növendékünk érdekében. Ő meg fog engem érteni. Nos? Dávid felállt. – Domine preceptor, köszönöm a hozzám való nagy jóságát. – Egyszóval megígéri? Dávid kesernyésen mosolygott. – Semmit sem ígérhetek. – Nem? – A preceptor felvonta szemöldökét, s aztán esetten biccentett. – Sejtettem. Úgy látszik, nem jól disputálok magával. Nagyon is kemény fából van maga, Dávid, vigyázzon, összetörik. – Kezét háta mögött összekulcsolva, szemközt állt a fiúval. Kisvártatva odalépett az ajtóhoz. – Maradjanak itt – szólt vissza elmenőben –, mégis beszélek Hilárius Tamással! – Kilépett s eltűnt a homályban. Dávid megrendültén, szótlanul ült egy darabig Csóka mellett az ágyszélen. Uhu végre felállt. – Te, én kinyitom az ajtót. Megfúlok különben. – Még a tógája nyakát is szétgombolta. Odakint már sötét este volt, csillagtalan, felhő ülte ég borult a városra. A nyitott ajtón besurrant a szobába az éjszakai szél, meglibbentette a mécsest, rothadó avar szagot hozott magával. Kint éppen szitálni kezdett az őszi eső. Csóka megállt a Madonna-kép előtt, nézegette. – Mi fenét dédelget rajta? – Szép az! Ellenséges csend lett. – Te, Dávid – kezdte újból Csóka. – Én ezzel torkig vagyok. – Mivel? Uhu széles mozdulatot tett. – Ezzel az egésszel! – Szamár vagy. – Jó, én szamár vagyok, helyes. – Uhu hidegen dühöngött. – De te meg sokra mész a nagy eszeddel! Ott vagy, ahol én! – Mi bajod? Széles orrát, vaskos parasztarcát odanyomta közvetlenül Dávid szeme elé. – Hát ide figyelj! Én innen elmegyek. Elmegyek haza! Nekem ebből elég, sok is! Mert jó, azt még értem, hogy a főkapitány miért prüszköl, ha szidják az urakat, a fejedelmeket. Ennyi eszem van. Ezt még a nagyapám is érti, aki Terebesen Perényi nagyságos úr jobbágya. De minek küldött engem az úr tanulni, és minek pusztítom itt a kenyeret már évek óta, ha én is csak annyit értek az egészből, mint az öregapám? Dávid felemelte a karját, szólni akart. Uhu lenyomta. – Várj, most én beszélek. Mert én nem értem, mért gyomrozzák, ölik ezek egymást? Luther Márton megreformálta az egyházat. De a Luther-hivők gyűlölik és üldözik Calvinus híveit. Calvinus hívei pedig tüzes mennykőt kívánnak Servet minden hívére. Hilárius nyugtalan, hogy a skóla Kálvin-hivő, félti Csabaitól a lelkeket, de Csabai meg elátkozza Bodonit. Most

meg itt van ez az Erhardt, aki látszólag Luther-hivő, Wittenbergába készül, s a szobája falán pedig itt a pápista faragott isten, a Mária-kép, s neked azt mondja, nem fontos, ki mit vall, csak becsületes, emberséges legyen, ha ugyan jól értem. Hát ez most már mit hisz, azt mondd meg nekem? Én ezt nem tudom belátni, nem tudom kiismerni magamat közöttük. Csak azt érzem, hogy itt megszámlálhatatlan sok úrnak kell szolgálni. De nem lehet ám mindenkinek eleget tenni! Azért lép az ember minduntalan parázsba. Dávid önkéntelenül elmosolyodott. Csóka megrázta a vállánál fogva. – Ne röhögj – kiáltott rá –, hanem hallgass rám! Hazamegyünk. Engem ezért a kerge Bodoniért nem fognak gyötörni. Még ha egy hiten volnánk vele! Hazamegyünk, eljössz velem, ott legalább egy urat szolgál az ember. Majd csak elszegődünk nevelőnek nemesúrfiak mellé. Annak van most keletje. Vagy számadó diáknak. Mindig akad valami. Jössz hát? Vágjunk neki! Kétségbeesett, könyörgő kutyaszemmel nézett Dávidra. Mintha nem is ő volna a fölényes, tréfacsináló Uhu. Gúnymosolyos szája most kínzottan remegett, egész arcán elviselhetetlen feszültség ült. – Nézd, Uhu, nem lehet – mondta Dávid szelíden –, tudod jól, hogy nem lehet. – De miért? Miért nem?! – vágta rá haragosan, nyugtalanul. – Gyerőfi György miatt! – Eh… – dobbantóit Csóka türelmetlenül. – Gyerőfi, mindig csak Gyerőfi! A szűk szobában járkálni kezdett fel-alá, mint Erhardt. – Ezért mondtál hát nemet a préceptornak? – Igen. – Dávid felállt, összefogta a tógáját, foga vacogott a beáramló nedves hidegtől. – Olyanok vagytok ti, mint a kísérték. – Miért, mert azt mondom, menjünk innen? – Igen, azért. Bár meg kell vallanom, Uhu, nem vagy éppen ügyes kísértő. Csóka meghökkent, arcára kiült a gyanakvás. – Igen, igen – mosolyodott el Dávid –, te azt ajánlgatod: ez a világ kiismerhetetlen, veszedelmes benne élni, szökjünk meg belőle. Az én becsületem ugyan oda lesz, hogy Gyerőfit sorsára hagyom, de valamiféle életünk azért marad. Nem rózsás ajánlat, korántsem! Erhardt náladnál sokkal bőkezűbb. Ő azt mondja, ez a világ foghatatlan dolgokért harcol, légy óvatos, tanuld ki a titkát, kerülj fölibe. Hogy elérd, add oda most a becsületet, nem tehetsz mást. Tudod, Uhu, ha rajtam állna, ha választhatnék, én nem szökni akarnék, mint te gondolod. De nem választhatok. Gyerőfit nem hagyhatom. Ő a gazdám, és valakinek meg is ígértem, hogy vigyázok rá. Az előbb Erhardt ezt szó nélkül megértette, nyugodj hát bele te is. Uhu az ajtóhoz lépett, becsukta, s még mindig háttal Dávidnak, egyre simogatta nagy, busa fejét. – Tudod – kezdte rekedten –, én mindig azt hittem, hogy nekünk hasonló a sorsunk. Legföljebb te okosabb vagy. De tévedtem, az ész megmásítja a sorsot is. Te sokra viheted, többre, mint én, ha ugyan a becsületed el nem gáncsol… Dávid odalépett hozzá, s könnyedén hátba vágta. -Ne bomolj, Uhu. Uhunak remegett a szája. – No, majd gondolj rám… Másnap hajnalban a skóla felé siető diákok Zay katonáiba ütköztek. A skólába csak az juthat be, aki előbb a katonák előtt elhaladva fennhangon megnevezte magát. Egy darabig szépen ment minden, a kisdiákok vékony hangon süvítették a nevüket, de hogy közeledett az ájtatosság ideje, s a nagyobbak is odaértek, az ifjúság megtorlódott, s csak nem akart áthaladni. Nyomakodás, lárma támadt. – Ne tűrjük, törjünk át! Hátul a vadabbak megnyomták a tömeget, rá az őrségre.

– Előre! Csak előre! – kiáltották. A katonák vasalt, kemény saruban, keresztbe tartott dárdanyéllel belerúgtattak a fiúk közé, s az elöl állókat rúgva, botozva hátranyomták. Ám a kavarodásban néhányan átbújtak az őrök között, s futni kezdtek a skóla felé. Ketten-hárman a katonák közül utánuk. Ebből lett a baj. Az őrség sorfala megbomlott, a diákok hirtelen átáradtak a résen. Az egyik katona akkor dárdáját belevágta a fiúk közé. Egy jajszó, s utána rémült s dühödt kiáltások: – Gyilkosok, haramiák! Öljük meg őket! A diákok a skólából is kitódultak, s fenyegetve gyűltek a katonák köré. Csabai, aki mind ez ideig nem akart az összetűzésbe beleavatkozni, most hirtelen megjelent az ajtóban. Nagyot kiáltott. Mindnyájan feléje fordultak. Csendet intett, s Biró magiszterrel ünnepélyesen kivonult a katonák elé. A földön fekvő diák előtt megállt, s harsányan kérdezte: – Mi légyen ez?! Miért ölik a diákokat? Ki parancsolta ezt? Hangja, magatartása annyira számon kérő volt, hogy a katonák parancsnoka maga is megzavarodott, s dadogva mentegetőzött, akár egy felsült diák, hogy parancsa van a főkapitánytól minden diák nevét megkérdezni s bizonyos személyeket közülük azonnal lefogni. – Kendnek fegyvervonásra nem lehet parancsa! Ezért felelni fog! kiáltotta Csabai. – Engedjék be a diákokat a skólába! A tiszt tétovázott egy pillanatig. – Magiszter úr – mondta ijedten –, legalább akik kint állnak, kiáltsák el a nevüket egyenként. A legszigorúbb parancs… – Legyen úgy – intett Csabai. – Domini – kiáltotta a diákoknak –, akik az őrségen túl állnak, egyenként jöjjenek! A fiúk megindultak. Repkedtek a nevek sorra egymás után. – Garázda Huszár. – Haramia Nepomuk. A parancsnok gyanút fogott. – Szájtátó András. – Nem igaz – ordított a katona –, magiszter úr, hogy hívják ezt a diákot?! A magiszter félvállról felelte: – Nem hallotta kend? Tőle kérdezze, ne tőlem. Szájtátó Andris. A diákok felröhögtek. A katona rákvörös lett. De többet nem szólt. Tűrte, hogy a befelé tartó diákok egy sereg vaskos gúnynevet vágjanak a fejéhez. No majd lesz ezért nemulass! Amikor Dávid Uhuval hátul, a kerteken keresztül bemászott a skólába, a növendékeket összegyűlve találta a nagy szálában. Zsivajgásuk kicsapott a kertbe, az utcára. – Menjünk a királyhoz! Küldjünk követséget! – kiáltotta egy vékony kamaszhang. – Satisfactiót! Elégtételt! – zúgták a fiúk. – A királyhoz! – A királyhoz? Még mit nem! Hova a ménykűbe, Prágába?! – Tiltakozzunk Zay előtt! Vonuljon ki a diákság! Kövesse meg a skólát, kövesse meg! A diákok felugráltak. – Előre a foglyokért! – A kis Tarczalin az ugyan nem segít! – Az ki? – Hát akit megszúrtak. – Hordozzuk körül ágyastul! Hadd lássa a város! Gyerünk Tarczaliért! A rektor maga ment be hozzájuk. De csak ez kellett. – Gyerőfi, Bodoni – kiáltották – legyenek szabadok! – Domini – igyekezett túlharsogni a növendékeit –, szerkesszen az ifjúság egy folyamodványt Ferdinandus király őfelségéhez. Ez helyes. De ugyanakkor intézzen petíciót védelemért és közbenjárásért a skóla pártfogóihoz, a környék hitünkön lévő nagyságos és

nemes uraihoz. A rektor a reggeli összetűzés óta valamiképpen megnyugodott. Ha a főkapitány Bodoni miatt ki akarná füstölni Kassáról a skólát, a pártfogó lutheránus urak a fegyvervonás miatt üthetik a vasat. Bizakodva latolgatta magában az erőket. Az öreg király pápista, de Miksa főherceg s Nádasdy Tamás, a nádor, Luther híve. Az ajtó hirtelen kicsapódott. Egy sápadt kisdiák állt meg benne, Szokoly-Nagy. – Domine Rector! Domini seniores – kiáltotta lihegve –, a főkapitány elviteti a foglyokat! – Elviteti? Kit vitet el? – hökkent, nyugtalan moraj csapott fel. – Beszélj világosan! – Tegnap, amikor takarodó idején hazafelé szaladtam, elfogtak, csak most eresztettek ki. Hallottam, amint az őrök egymással beszélték, hogy a két diákot kiviszik Kassáról… Egy pillanatnyi csend, aztán vad, őrjöngő kiáltások harsainak, felemelkedtek az öklök. A bosszú, a düh hulláma szinte nekifeszült a szála négy sarkának, rázta az ablakokat, emelgette a tetejét. A terem végében kis Forgách felugrott az asztalra. – Ne hagyjuk! Mentsük meg őket. Előre! Futólépésben hömpölyögtek az őrség háza felé. A két Forgách fiú odatörtetett Dávid mellé. – Ne félj, kiszabadítjuk őket! – kiáltott a kicsi. – Kiszabadítjuk! kontrázott a nagy. Dávid Szokoly-Nagyot kutatta. – Igen ám, de hol vannak? – Odatolongtak a fiú mellé. – A kapuboltból nyílik egy folyosó, azon az első szoba. Elébük tűnt az őrség háza. Éppen egy szekér állt meg előtte, négy katona ugrott le róla. A katonák befutottak a kapun. – Most hurcolják el őket! Sebes futásban értek a ház elé. A meglepett őröknek épp annyi idejük volt, hogy magukra zárják a vasalt kaput. A fiúk dörömbölni kezdtek. – Adjátok ki a diákokat! Adjátok ki! – Takarodjatok! Még csak ez kellett. Máris harminc erős váll feszült a kapunak, s a zár recsegve engedett. A kapu megingott, de nem nyílt ki. Bentről is nekifeszültek. Lihegve küszködtek vele. De már a diákok is hozták a feszítővasakat, szekercéket, amit csak leltek a szomszédos udvarokban. Csépelték, repesztették a fát, a vasat. A nagy tölgyfa kapu recsegett, leszakadt eresztékéről, s bezuhant a kapubolt alá. Egy pillanat, s a diákok átrohantak rajta és a két tábor ölre ment egymással, ember ember ellen. Nem sok köszönet volt belőle. Odabent kemény legények álltak, megvédtek a szűk kapunyílást, sőt anélkül hogy fegyvert rántottak volna – erre, úgy látszik, parancsuk volt –, kiszorították az ostromlókat a kidöntött kapu elé. Dávid megrázta Szokoly-Nagy vállát. – Te! Nem lehetne az udvar felől? Hátul mi van? – Az ablakuk oda néz, de rácsos. – Gyertek – húzta vissza Dávid Uhut s a két Forgáchot a verekedésből. Megkerültek egy utcát, átmásztak egy magas kőfalon, s bent voltak az őrségház udvarán. A fal mellett lopakodtak előre. Ha észreveszik őket, semmi reményük sem marad a menekülésre. Szokoly óvatosan egy kis ablak alá vezette őket, lábujjhegyre állt s belesett. A szobában az ajtónak dűlve, kifele fülelt György meg Bodoni. Rájuk füttyentettek, s aztán neki, közösen feszegették az ablakrácsot. De a vas nem engedett. Újra és újra próbálták. – Ez mi? – kis Forgách hirtelen lehajolt és bebújt egy nyíláson. Dávid belesett a szobába. – Hohó, a kemence!… Te Szokoly – suttogta –, szaladj vissza, ahogy csak bírsz, s mondd meg: még egyszer neki, teljes erővel! És kiabáljanak, ahogy a torkukon kifér. Szokoly elfutott. – Mit akarsz?

Kis Forgách most bújt ki a kemencéből. – Meg kell próbálni. Megvárták, míg a ház túloldalán megint magasra csapott a harci zsivaj, s akkor Dávid bent a kemencében verni kezdte a szegletet Forgách fokosával. – Szóljatok be, hogy ahol én, döngessék ők is. A kiégett agyag nehezen engedett. A fokos nagyokat puffant rajta. Csak meg ne hallják. Csoda, hogy nem hallják. Feszülten, ugrásra készen füleltek a kinti s benti zajokra. Jönnek-e erre katonák, omlik-e már az a tégla. Túloldalt az utcán lelappadt a zsivaj. Eltávolodott. Csóka övénél fogva kiráncigálta Dávidot. – Engedj engem. Ha egyszer megbomlik, a többi szinte magától megyén. Csóka dühödt lökésekkel vágott bele. Egyszerre bentről kis robaj hallatszott, az első tégla kiesett. Gyors kezek bontották tovább. – Kész – bújt ki Csóka. De már akkor meg is jelent a kemencenyílásban egy fej, Bodoni feje. Ilyen kenyeret se vetett még ki kemence. Megragadták a vállát, a karját, s előtűnt Bodoni, az angyal, a fél arca merő véraláfutás, a szája fölhasadva s a torkán óriási kötésként valahogy általvetve a lepedő. Elesik, ha fel nem fogják. Jött utána György, a másik rokkant. És aztán neki! Végigrohantak az udvaron a két beteggel, egymást tolva, húzva át a falon, s már kint álltak az utcán. Legfőbb ideje volt. Odakint a diákokat visszafele szorították a frissen érkezett katonák. Felszedték Szokoly-Nagyot, aki már a fal tövében várakozott rájuk, s nagy léptekkel igyekeztek a legközelebbi városkapu felé. Kijutni Kassáról, mást nem tehettek, kijutni, amilyen gyorsan csak lehet. A kapuban, a kapu előtt, egész szekérsor állt, egyik a másik nyomában. Éppen kalmárok érkeztek Bécs felől, kést, süveget hoztak, meg sáfránt és kanári cukrot is. A kaputiszt egyenként vette számba az áruskocsikat. Az őrség leste, hogy mikor pottyan le valami, egy kis pálinkára való, miegymás. A diákokkal senki sem törődött. A városon túl, a dombok között, letértek az útról, kifújták magukat, összeültek tanakodni, mi legyen? Józan, szomorú tanakodás volt. Most ocsúdtak csak rá: míg Zay a főkapitány, többé nem mehetnek Kassára. Annak már vége, elmúlt, mintha csak a kriptabolt takarná. Igaz, nyílik nekik új élet, de vajon mi lesz az? Szokolyt visszaküldték és kitanították, mit tegyen, milyen búcsúüzeneteket adjon át, mit hozzon magával. Dávid Erhardtnak csak ennyit üzent: ne nehezteljen rá! Aztán, hogy Szokoly elment, s a két Forgách meg leereszkedett a Hernád-parti Újvárosba lovakért (– Csak nem fogunk gyalogolni! csörgette kis Forgách a pénzeszacskóját), Dávid fölkapaszkodott Csókával és a két beteggel Plattner présházába a Vörös-hegyre. Ott várták be a többieket. Tiszta, kopár őszi nap volt. A felhő felszakadt. Körülöttük a szedett szőlőtőkék rőt bőrleveleit zörgette a szél. Távolabb, a dombok két oldalán, az ázott föld szürkéslila barázdái fölött tompán fénylettek, sor sor mögött, a szélben már megszikkadt szőlőkarók. Körül a hegyeknek, a Hernád zöldesszürke vizének s a völgyet végigkanyargó útnak élesen, pontosan rajzolódtak ki a vonalai. A levegő áttetsző volt és hideg. Messzire el lehetett látni. Dél felé az út megélénkült, csapatok vonultak ki Kassáról. Zay hadai század század után. Csak nem őmiattuk? A szepesi kapun jöttek ki s fordultak lefele, Tokajnak. De hát pattantyúkkal? Várostromra készen? A Hernád mentén, ameddig csak a szemük ellátott, gyanakodva nézték a sereg tétova kígyóját, s találgatták, vajon hova tart? Lassan, nehézkesen múltak az órák. Mi lehet Kassán? Mi történhetett? Már a Forgách bárónak is visszatértek az Újvárosból egész kis ménessel, s a skólából nem jött ki senki sem. Hiába kémleltek, üres volt a szőlődombi dűlő. Csaknem alkonyodott már, amikor a mély úton mégis feltűnt két lovas. Szokoly-Nagy volt

az egyik, de hogy ki lehet a másik, a rézsút fényben nem tudták kivenni. Csak nem a preceptor? Aztán egyszerre innen is, onnan is a hegyláb, a Hernád felől meg hátulról, a hegyek közül egyenként vagy párosával jöttek a diákok. Fekete ruhás, tógás alakjuk benépesítette a sötétedő, üres szőlőhegyet. Szüret óta nem járt itt ennyi ember. Jöttek búcsúzni. Kassa városában már nem tanulnak együtt. Aki elmegy, az talán nem is tanul többé. Erhardt leszállt a lóról, tétován megállt, a nyeregtáskával bajlódott. Dávid odalépett hozzá. – Lássa, Dávid… – de nem volt a hangjában szemrehányás, csak fátyolos szomorúság. – Nem tehettem másként. – Tudom. Nem néztek egymásra. Lesütött szemmel álltak a ló mellett. – Azt azért sajnálom – erőltette a szót Dávid –, hogy azt a Tacitust abba kellett hagynom. Szokoly visszavitte? Erhardt bólintott. – Tiberius drámáját számomra keresztülhúzta, hogy így mondjam, a saját történetünk. – Dávid szája szögletén átvillant egy mosoly. – Vajon bosszút áll-e Asinius Galluson? Erhardt megrázta a fejét. Azt jelentette: hiába tréfálózik, mégis szomorú ez. – A hatalmasok mindig bosszút állnak. Akkor is, most is, ne felejtse. Ha tehetik, olyanok, mint Tiberius. Asinius Gallus hős volt, erkölcsi hős, de mint a neve is elmondja: szamár is. Egy mondat az életébe került. – Értem. – Dávid arca felvillant. – Asinius Énekes nem hős, de tán nem is szamár. A hatalmasok csak azon állhatnak bosszút, aki a kezükben van. A skólán például, a kassai diákokon vagy azon a préceptoron, akit a szökevényekkel együtt meglátnak. Én soha nem hívtam ki senkit magam ellen még ennyire sem, úgy cselekedtem, ahogy kellett. Erhardt elpirult. – Hogy mit csinálok, az az én dolgom. Hogy nekem mit “kell”! – Uhum. Csak álltak egymás mellett szótlanul, mint akik tudják, hogy értik egymást, és nem kell sokat beszélniük. Aztán a diákok összeölelkeztek, s a kassaiak indultak vissza, a szökevények pedig előre. A lovasok még velük mentek a dombtetőig. Ott a szeles magaslaton, a homályos esti fényben még egyszer alátekintettek a városra. Kassa zárt tömbje, égbe nyúló tornyok sötétje s körül a bástyaormok pártázatos vonala, lámpák csillagfényével behintve, ágaskodott a vizek gyűrűjében. Fényei pislákoltak az éles levegőben, mint téli éjszaka a csillagok. S mintha a vizek s a bástyák nemcsak őrségházakat és boltokat, mesteremberek műhelyeit őriznék, hanem valami égre törő, nagy emberi szándékot is. Még talán sohasem látták ilyen rejtelmesnek és szépnek, ilyen önmagán túlmutatónak, mint innen a magasból. – Most hova? – kérdezte Erhardt. Dávid vállat vont. – Azt hiszem, legelőször Bodonihoz. – Hogyan? Azt hittem, Győrbe… Nem mennek vissza Győrbe? – Győrbe?! – kacagott fel keserűen György. – Jó volna! Ha oda mehetnénk. Ha nekem oda lehetne!

VI. FEJEZET

Virágvasárnap délelőtt beállított Ihász Mátéékhoz Gyerőfi Lukács. Az ötvösmester prémes, téli mentéjébe burkolózva kint lábadozott az udvar napos szögletén; erőlködve kelt fel és sietett az üdvözlésére. Anna a kert végében tisztította fiatal gyümölcsfáit, nyeste az ágakat. Apja hangjára felfigyelt, leeresztette a kertészkést, s telt, puha nyakát előrenyújtva hallgatózott. Gyerőfi mente nélkül, könnyű dolmányban hetykélkedve állt a meghervadt arcú Ihász előtt. Csak úgy virult a gutaütéses egészségtől. Nem sejtette, hogy a gazdán kívül legalább három emberben úgy kondul meg a hangja, mint az öreg harang. – Nászuram! – harsogta. A ház beleremegett. Anna hátul, Róza néni a konyhában. Barabás, az ötvöslegény a műhelyben. Odakint Gyerőfi és Ihász nevető szájjal, hosszan, öregesen rázogatták egymás kezét. Mintha a vendég legalábbis egy fél országot bejárt volna, amíg ide elért. Ha egy fél országot nem is, egy fél esztendőt azért letaposott közben. Hírét sem látták azalatt Ihász portáján. – Nászuram, az asszony küldött… Haragszik. Már most haragszik a jövendő menyére! – egész teste rázkódott, úgy hahotázott. – Mert azt mondja: magától nem jön hozzá, mindig hívni kell! Ez olyan kínkeserves hazugság volt, hogy Ihász elröstellte magát Gyerőfi helyett. A szája elsavanyodott. – No hiszen – legyintett a látogató, maga is észbe kapva –, szó, ami szó, elvárjuk nászuramékat ebédre húsvét vasárnapján. Úgy, mint a múlt esztendőben. Ihász arcára kiült a savanyúság. Amióta betegeskedett, mintha nem is tudna az emberekkel úgy beszélni, mint régen. A bosszankodását most sem tudta lenyelni: – Karácsony napján volt az… Az is két év előtt! – Hogyan? Karácsony napján lett volna? Nem lehet az, nászuram! Gyerőfi hökkenten vakargatta a feje búbját. – Ugyan mi lehetett húsvétkor, hogy nem ültük meg? – Észbe kapott, hogy beleesett a saját csapdájába. – Beteg volt, nászuram, bizonyára beteg volt! – Nem emlékszem. – Igaz… igaz… Az ember feledékeny. Nem emlékszik. A rosszra legfőképpen!… No, nászuram, elvárjuk kenteket. Sarkon fordult s elment. Ihász gondterhelten bámult utána. Vajon mi rejlik itt? Kora tavasz volt, még az se igazán. A palánkok mentén, az árokparton, az üres telkeken éppen csak kidugta magát a sarjadó fű, itt-ott a bokrokon kipattantak a rügyek. A meggyűlt téli por még ott szállongott a száraz föld felett, s a gyenge hajtás, az áttetsző selyempuha levél úgy bújt ki, szánandó erőlködéssel, a kemény, poros agyagrögök közül. A fák tar gallyakkal, kopáran álltak, mintha számukra nem készülődnék a tavasz. De a megmetszett szőlő Anna kertjében, a kis kőpad körül, a lugasban, sírni kezdett, s el nem apadó nagy könny csepp jei meg-megkoppantak a kövön. Sírt, sírt, az egész borús nagyhéten, pedig száraz, téli indáin nem látszott még se új hajtás, se rügy. Amikor húsvét vasárnapján Ihász, Annával és Róza nénivel elindult Gyerőfiékhez, mintha az idő megfordult volna, erőre kapva sütött a nap, langyos volt a fátylas, eső utáni levegő. A címerpajzsos, frissen meszelt kúriába – hogy kicsinosodott a ház is, amióta nem látták – egy szolgalegény engedte be őket. Gyerőfi maga csak a tornácig jött elébük, de harsányan, rokonként ölelkezett. Ihász beteg háta majd beleroppant. – Hát asszonynéném? – kérdezte Anna. – Megyek, megkeresem! Gyerőfi elkapta Anna

csuklóját. – Ohó, lányom, a vendégnek a vendégházban a helye. – Tréfás erőszakkal betessékelte őket. Az újonnan épült nagy szobában még meglapult a téli levegő. Egy évszakot léptek vissza, amikor benyitottak. A falak nyirkos mészszaga elkeveredett a magukra hagyott, öreg tölgyfa bútorok felengedő lélegzetével. A kő, a gerendák, a szőnyegek s a súlyos bútorok téli magányukban kisajátították a szobát, elhódították a háztól. Hiába lobogtak most nagy fahasábok a tűzhelyen, dohos, be nem lakott volt az ősz óta lezárt vendégház. Gyerőfi a tűz elé vezette őket, székeket igazított alájuk, párnát kínált Annának, Róza néninek. – Csak kényelmesen, nászuram, mintha otthon volna! De azért úgy szorgoskodott körülöttük, olyan szertartásosan, mint az első alkalommal. Csak amikor a tálakat hozták, Gyerőfiné csak akkor került elő. Suhogott rajta a nehéz, selyem tafotaszoknya, magasra f el tűzve feszült meg a pruszlik. Feketén, komor méltósággal állt meg előttük. Gyerőfi elborult, nyugtalanul kémlelte a feleségét. Gyerekes, feszült igyekezet ült ki az arcára. Az asszony mosolytalanul körbejártatta a szemét. – Édes lányom, nászuram! – nyújtotta a kezét, s mozdulatlan arccal mutatta, hogy hova üljenek. Amíg a szolgalegény az asztal közepére, de inkább Gyerőfiné elé igazította az öreg tálat a tormás tehénhússal, csend volt, olyan csend, hogy hallatszott az óntál csusszanása a damaszton. Sorban szedtek a tálból. A porhanyósra főtt, kövér tehénhús – csak úgy remegett tetején a zsírja – mállott, szétomlott szinte a nyelv nyomására a szájban. Leveses, érett ízével csípős-édesen keveredett el a tormás lé, amelyben reszelt édes mandula és puha, apró szemű szőlő enyhítette a gyökér erejét. A tányérok mellé, mint az udvarházakban szokásos, könnyű, faragott késeket terítettek. Ihász szakértő szemmel nézegette az ébenfa nyelű, ezüstvirágos kis szerszámokat. – Francia munka vagy talán vallon? Gyerőfi kapott a szón. Megörült a dicséretnek vagy inkább annak: van miről beszélni. – Francia az, legalábbis arra esküdött a német, akitől vettem Bécsben, az István-templom oldalában… Mert úgy volt az, hogy a múlt évben magam hajtottam Norimbergába… – Marci! – Gyerőfiné váratlanul felcsattant, olyan élesen, hogy az asztalnál ülők hökkenten néztek rá, s az ura elhallgatott. S hogy a legény két tállal a tenyerén belépett, elébe sziszegte: – Kevés a tormás lé, nem látod?! A legény hirtelenében nem tudta, mit csináljon, tétovázott, majd tálastul hátrált kifelé… – Mit viszed a tálat? Tedd le! – s a szeme összeszűkült. A legény letette a tálakat az asztalra, s remegett a keze, ahogy felemelte róluk a magas borítót. Pirosra sült kappan volt egybenegyben, mézes tésztával. – Elég az, lelkem, nem kell annyi mártás! – Róza néni, akihez csak a hangos beszéd ért el, kapva kapott a szón. – Az én anyám azt mondta: minek az a sok lé, ha hús van elég, csak elkényezteti a férfiembert. Gyerőfiné nem felelt, csak a szemét villantotta a legényre. Gyerőfi a torkát köszörülte. – Hol is tartottam? Igaz is. Norimbergánál. – De már elmehetett a kedve a történettől, mert nem mesélte tovább, inkább nyugtalanul felállt, s odalépett a pohárszékhez. – De már ezt a kappant meg kell öntözni. – Sorra töltögetett a régi pénzekkel kivert ezüstkannából. – Nem éppen híres bor, de az enyém, magam szüreteltem. – Az a jó. Az az igazi… – Ihász inkább csak Hiedelemből helyeselt, ne csak Gyerőfi maga gyötrődjék a beszéddel. Anna némán nyújtotta a poharát, csak lopva mert Gyerőfinére pillantani. A kelletlen női

arcból György szeme nézett vissza rá. Hogy lehet az olyan kedves, s ez olyan idegen! Gyerőfi fölemelte a poharát, s felharsant: – No de hát, nem haszontalanságból ülünk mi itten. Igyunk, nászuram! Minek búsulnánk? – Igyunk egyet az én György fiamra, de mit is beszélek, a mi György fiunkra! Ezt a poharat aztán mindnyájan kiitták. Száraz, erős balatoni bor volt benne. Ihász megismerte, ilyen nem terem Győr körül. – Mert nagy újság van, nászuram! Nagyon nagy újság! – Még a székét is közelebb húzta Ihászhoz. – Most, most tán lehet valamit csinálni! Ihász gyors, bizalmatlan pillantást vetett a gazda arcába. A legény újabb fogást tett elébük, hozta az elmaradhatatlan húsvéti bárányt zöld lében. Ihásznak egyszeriben melege lett. Ezért ülnek hát itt! Jön a fiú, akarják a lányt. De hát akkor ő, hogy éljen ő azután? Magában az öreg Rózával? Beteg szíve feldobogott. Már látta, Anna kis kertjét felveri a gaz. A házban, a műhelyben szomorú, nagy csendesség. Anna szeme kitágult, s úgy függesztette rá Gyerőfi örökké eleven, pirospozsgás arcára, mintha sohasem akarná levenni róla. Nem mert reménykedni, inkább csak a szeme reménykedett. Haza, hazajönne az ő Györgye!… Megszokta s elhitte már, hogy az úriszék ítélete a fejvesztésről nem olyasmi, amitől neki kell szédülni az ajtófélfának, ahogyan első hallásra tette. Meg lehet azt váltani. Igen, de hogyan? Mikor? A reménység csak napokra bizsergető izgalom, mint a bujkáló láz, de hónapról hónapra, évről évre mégiscsak elhervaszt. Ez a két és fél esztendő Anna friss, puha száj szögletére odafújt két vékony vonalkát. S ahogy most bátortalanul, reménykedve Gyerőfire nézett, az a sok bujkáló gyötrelem meggyűlt, lobot vetett, s benne égett nagy, kitágult szemében. De Gyerőfi nem szólt, latolgatni látszott, mit mondjon el, mit nem. Róza néni éppen belemártotta a báránysültet a zöld mártásba. Belekóstolt, majd fölszegte, megrázogatta a fejét. – Nem azért mondom, ez is finom, meg az is nagyon finom vékony, öreg hangja elégedetten csengett –, de én a zöld mártást a bárány alá tárkánnyal, turbolyával, petrezselyemmel, no meg vöröshagyma tört levével csinálom. Azt szűröm rá a borban főtt fehér cipóra. Ez is finom – újra csak rázogatta a fejét –, meg az is nagyon finom… – Ez búza zöldjével van… – vetette oda Gyerőfiné. – Aha, ha… gondoltam, mindjárt gondoltam! – Csóválta a fejét, mint aki sohasem hallott ilyet. – Búza zöldjével? Gyerőfi felhorkant. – A bíró azt mondta, nekem üzente, ő nem bánja, jöjjön haza a fiú. Ihász bólintott. – Szubotich kanonokkal is beszéltem, megmondtam, mit sem ér már a káptalan ítélete, hiszen hiába a per, a nemesség: nemesség! Meresztette a szakállát, de nem szólt, megrágta előbb. Jól van, mondta, az ítélet bírságra változik. Pénzre… Csakhogy én a káptalan orrában vagyok. Tudom én. Lenyúznák még a bőrömet is. De nem hagyom. Nem én. Még a fiamért sem. Mert mi baj lehet? Tanul az úrfi. Nem hordó a feje, nem pattan szét a sok tudománytól. Ha pedig nagyon vágyik haza, hát majd küld – levelet. Gyerőfi önkéntelenül a feleségére sandított. Az asszony arca olyan lett, mint az egyiptomi gránit. Gyerőfi felnevetett, erőltetetten, nyugtalanul. – A káptalan most azt próbálja, hogy az én marháimból csináljon fejős tehenet magának. Láttam a kanonok arcán. Elébe vágtam: azt mondtam húsz arany, egy dénárral se több! Vagy kell az a jó húsz darab sárga csikó és a kosfejű Gyerőfi jó szándéka, vagy pedig tudóst nevelek a fiamból. – Hátravetette magát a széken, s magaelégülten leste Ihászékat. Élvezte a feszültséget, kinyúlt, s felhajtotta a poharát. – De hát kelleni fog nekik. Legalább Szubotich azt mondta. Hazajön a fiú. Örül majd az anyja – újra rápillantott a feleségére –, no meg Annácska is. Igaz-e? Fölállt s végigragyogtatta a szemét a vendégein. A pohárszékről leemelt egy tarkán

zománcozott kannát, fedelén emberi alak ágaskodott, s most abból töltögetett. – Egy csepp óbort a vánkosfánkhoz! Szögletes, zömök kanna volt, túlságos nagy fedéllel. A zománca is rikító, vásári. Ihásznak nem tetszett. Alig végeztek a vánkosfánkkal. Gyerőfiné felállt az asztaltól s megállt. Úgy tudott mozdulni, szólni, hogy nemcsak Annának, de a meglett embereknek is elakadt tőle a lélegzete. – Engedelmet, Ihász uram, Anna lányom, de engem vár a kocsi. Az ünnepet apámurammal szoktam tölteni. – Biccentett és kisietett a szobából. Egy pillanatnyi kellemetlen csend lett. Aztán kintről belevágott az asszony rikácsolása. – Erzsi! Mit csináltál ezzel a fánkkal…?! Te…! – valami puffant. Nesze!… És a tormás lé…! Ihász homlokát befutotta a verejték. Gyerőfi bosszúsan legyintett. – Fel ne vegye, nászuram! Rossz napja van éppen. Megint ivott. Ihász felállt. – Mi is elmennénk. Ideje. Gyerőfi sietős szóval, rossz lelkiismerettel tartóztatta őket. – Nászuram! Sose bántsa! Minden ünnepet az apjánál tölt. Ne feledje, hosszú az út odáig. Maga kísérte ki őket. Mintha a fejébe szállt volna a bor, az udvaron tétován lépett. A kapuban átölelte Anna derekát. – Aztán Anna lelkem, az én jövendő menyem okos lány, tudom én azt, még írni is tud. Igaz-e? – Igaz – felelte a lány lesütött szemmel, s nem mert elhúzódni. – Hát akkor írja meg az én fiamnak, hogy itt volt. Ne restellje, küldje el mielőbb. Mert addig az a rossz fiú nem hajlandó írni a tulajdon anyjának. Ez az, ez fáj ám neki!… No, csak tegye, amit mondtam, meglássa, megszereti magát. S még a kapu elé is kijött utánuk. Az öreg Póky kúriája fenn ült a falu legtetején. Ha az úr a tornácon kikönyökölt, szinte a jobbágyainak könyökölt be az ablakába. Porszem le nem hullhatott, madár fel nem repülhetett, hogy ő ne látta volna. Magas, szikár, fekete ember volt Póky András. Egyenes, mint a szálfa, a szeme szúrt, mint a vas. Legalábbis ilyen lehetett, így emlékeznek vissza az uraságra az öregek a faluban. Mert hiába, hét évtized elbánik még a jófajta, kemény emberrel is. Kicibálja, megfakítja a haját, beleheli a szeme tükrét, megráncigálja a szálfaderekát. Az öreg uraságnak már csak a szemöldöke őrizte a régi színét, nagy bozontja annak is dereseden, a szeme néha tétován elkalandozott, s a feje meg-megreszketett. De azért még ott könyökölt a birodalma felett, mint hajdanán. Előtte az udvar tele volt apró gyerekkel. Két dundi, pöttöm a kulcsárnéé, nemhiába ő nyitja-zárja a kamrát, három nagyobbacska, létracsontú a kapuőrző huszáré. A többi ki ezé, ki azé az asszonycselédé. Az úr éppen számolt valamit. Nagy angliai bicskájával egy-egy rovást húzott az asztallapba. – Hogy is volt csak? – morogta. – Eladtam három gönci hordóval. Itcéjét kiméri a kocsmáros két pénzért. Egy hordóban van hatvanhetven itce. A gyerekcsapat harsogva, kiáltozva futott a tornác felé. Élükön a huszár kis fekete porontya. Azt üldözték éppen. A fiú a csapat elől nagy merészen befutott a tornácra. S hogy a többiek megtorpantak, odabent karját nyújtogatva tombolt, rikoltozott. – A kocsmáros kiméri két pénzért… Ejnye no. – Póky belezavarodott. – Mentek innen! – Elkapta görcsös, jókora vadkörtefa botját, s nagyot ütött vele a téglára. A kemény kézhez szokott bot megpendült, mint a húr.

A gyerekek megrebbentek, elhallgattak. – Itcénként keres hát fél dénárt – Póky kitartóan rótta vonalait. A tornác mélyén a huszárfiú elébb csak a nyelvét öltötte a várakozó csapatra, majd a biztos helyről szamárfüleket is küldözgetett feléjük. – Bee… – harsogták vissza Póky előtt a gyerekek. Az úr egyre számolt. Ötvenhárom, ötvennégy, ötvenöt, ötvenhárom, ötvennégy… – megrázta a fejét. Brr, hiszen az volt már. Fogta a botot. – Kutyateremtette kölykei! – s közéjük vágta. A bot nem először röpült már így. A porontyok jól ismerték, s félreugrottak előle. Most mégis valahogy szerencsétlenebbül kalimpált, nem nézte, hova vág: ketten is elterültek. Egy pillanat, s rémült visításukkal megtelt az udvar. A konyhából, az istállóból, a cselédházak felől összefutottak az asszonyok. Csattantak a gyors anyai pofonok. – Mit abajgatjátok az urat! De amikor látták, hogy nagyobb a baj, hogy a földön fekvő két kis ártatlannak tán még a csontja is eltört, egyszeriben, akár a libák, összefutottak mindnyájan Póky előtt. – Ki hallott már ilyet! Botot dobni a porontyok közé! – perelt az úrral egy hegyes menyecske. – Nem barmok azok! Nem állatok! – Az úrnak is volt saját gyermeke, tudhatja! – lármázott a kulcsárné. Visszaveri még kenden a Jóisten! – Vén csont, nem sajnálja a saját porontyát sem! Tudja is, bánja is, melyik az övé… – Fene a büdös pofátokat, elhallgattok rögtön! – Póky ököllel rácsapott az asztalra. – Takarodjatok! Az asszonyok nem mozdultak. Hiába, az ököl ványadt, vén ököl volt, szét nem rebbentek tőle. – Még neki áll följebb – szájalt Pókyval a menyecske. – Agyonveri az ember porontyát! Jaj, szegény kis ártatlanom… – Coki te, mars innen! – dühösködött a vénember. Belenyúlt a zsebébe, és odaszórt az asszonyok elé néhány ezüstdénárt, mint magot a csirkéknek. – Nesztek, egy szó se legyen több! Azok nagy hirtelen lecsaptak a pénzre. – Ejnye, no – sikított fel az egyik –, az én porontyom halódik, ezek meg elkapkodják! – Levágta karja közül a szipogó gyereket, s úgy kapott két kézzel az ezüst után. – Engedi el rögtön – csavargatta az ujja közül a dénárt a menyecskének-, az enyém: az én pénzem! – S hirtelen odahajolt s beleharapott az ujjába. A vénember elégedetten vigyorgott fölöttük. Fejükkel a föld felé, hátsójukkal az égnek, marakodtak. Póky hirtelen összeütötte a tenyerét. – No, ki-ki dolgára! Nem mész?! Ideje volt, Gyerőfiné éppen most fordult be a kapun, s a kocsiülésről még tán azt is látta, hogyan hadonásznak előtte az asszonyok. Póky hideg, morcos arccal fogadta a lányát, nehogy erről itt szólni merjen. De Gyerőfiné maga is olyan fagyosan szállt le a kocsiról, hogy az öreg megijedt, még utóbb megneheztel rá. – Az a fő, csakhogy megjöttél, édes lányom! – engesztelte. Az asszony leült mellé a tornácon, s egyszeribe kibuggyant belőle. – Hallja-e, apámuram, György hazajön, elveszi a mesterlányt. Az öreg fejével előredöfött a levegőbe. – Miért hagyod? Gyenge vagy! Ne engedd! – Apámuram is hozzáadott Gyerőfi Lukácshoz! Pókyba belefulladt a szó. Ezt neki, éppen neki mondja tulajdon leánya! De aztán a harag,

az elkeseredés olyan cirmos lángjait pillantotta meg az asszony szeme mélyén, hogy hirtelen megijedt, s maga kezdte vigasztalni. – Miért? Tán nem jól tettem? Rossz sorod van neked? Nincs szép házad, nemesi udvarházad Győrben? Gyarapodtok évről évre! Nézz csak körül itt, hogy tengődünk mi ebben a rossz házban. Nálunk nem látsz pénzt, lányom, szinte hónapszámra. – Persze, ha mint a kendermagot szórja eléjük a dénárt. Hallottam hírét. Az öreg elvörösödött. – Ki mondta? Hazudik, aki mondta! – csattant fel. – Pár rossz dénár volt, mit bánod! – Hirtelen észbe kapott: jókor veszekszik a lányával! Siránkozva folytatta: – Még te is énrám vágsz, ahelyett hogy segítenél. Pedig most elkelne. Gyerőfiné megenyhült. – Mit kíván kegyelmed, apámuram? Póky odahajolt hozzá, s még a kezét is rátette a térdére. – Eladtam a boromat, három öreg hordóval. Opitz Gáspárnak Győrbe. Nincs pénz, kell a pénz, hiába. – Várhatott volna vele, jön a katonaság, tudhatja. Az öreg keservesen szívta a fogát, s felfortyant: – Jókor szólsz! Miért nem mondtad? – S hallgatott, míg le nem nyelte a mérgét. – Eh, mindegy már! – legyintett. – Vén róka ez az Opitz, azt mondja, vigyem be Győrbe a bort én, ő megfizeti. Gyerőfiné úgy tett, mintha nem értené. – Hát küldje be, apámuram. Az öreg aggodalmasan kémlelte a lányát. – Hiszen… igaz… igaz… – hümmögött. – Hozzátok kellene ám bökte ki –, mert úgy nem kérnek vámot. Ha ti viszitek. Onnan majd elhordja a kocsmáros. Az asszony megrázta a fejét. – Még mit nem! Dehogy lehet azt! – Már hogyne lehetne! Nagy pénz a vám, hidd el, lányom. – S hogy Gyerőfiné egyre tiltakozott. – Azt gondoltam, megfelezhetnénk… ami így megmarad. Az asszony legyintett. – Tegyen le róla. Meg sem merem említeni az uramnak, ha csak meghallja, agyonver. – Ugyan, ugyan! – csettegett az öreg. De Gyerőfiné hajthatatlan volt. – Az ember éljen békében, így mondja az uram, és jól mondja! Fizesse meg a vámot. Ha tán nem is jár, akkor is. Megtérül másutt. Többet ér a béke a várossal, a káptalannal, mint az a pár garas. Az jobban kamatozik, többet fial. Póky felfortyant: – Micsoda? Mit beszélsz? Ami az ember jussa, az jussa! – pattogott. – Azt nem hagyja, nem ám! – Fejével megint csak bökdöste a levegőt. – Az urad… nohát, az uradban, tudom én azt, nincs egy szemérnyi vér! – Az én uram a Hódoltságot – az asszony fojtottan, hidegen kezdte –, azért járja tán a Hódoltságot, van év, háromszor is! Apámuram mikor látott utoljára eleven törököt? – s a hangja vágott gúnyosan. A vénember felpattant. – Jól figyelj, Borbála, vagy beviteted azt a bort, vagy nem. Én csak annyit mondok, ismered azt a virágos aranyboglárt, ami az anyádé volt? Az asszony bólintott. – Hát előbb lesz ezé a koszosé, azé a condráé – kiáltotta, s rámutatott az egyik szolgálóasszonyra, aki éppen átfutott az udvaron –, mint a tiéd! Mert tőled még annyit sem kaptam, mint ezektől… Lisztes, petyhüdt arca feszült, piros lett. – És hogy a törökkel… hát ki harcolt ellene, ki volt ott Buda alatt?! A te urad az nem, az

biztos nem! De én, én ott voltam! – rávágott az asztalra. – A kutya úristenit! Én hullattam a véremet, nem Gyerőfi! Mert ő csak tőzsérkedik, kalmárkodik a törökkel. Nohát, kell is ahhoz bátorság?! Gyerőfiné felállt. – Még egy szó, s engem se lát többet! – Micsoda? Mit beszélsz?! – A vénember már csak hápogni tudott dühében. Rátámaszkodott az asztalra, s úgy lihegte bele a lánya arcába. – Hát ide figyelj! Nekem te ne dölyfölj, ne kevélykedj! Ki borja vagy, hé? Begyeskedj az urad, a fiad előtt! Bezzeg azoknak nem mersz. Tudom én, hallottam én… Annak az Ihász Annának hízelegsz, azt babusgatod, mert a fiad másként nem ír neked!… Huj, micsoda asszony lettél… Elfajzottal, de elfajzottal tőlem! Gyerőfiné, mint akit megütöttek, hátralépett. Vele, vele beszél így az apja! Kihúzta magát merev méltósággal. – Apámuram se panaszoljon rám – vetette oda gőgös torokhangon –, megteszem, amit akar. Pókynak még kemény volt az arca, de hogy öreg agya lassan felfogta a szót, elvigyorodott. – No látod, megértjük mi egymást, tudtam én. – Odalépett a gőgjébe belefagyott asszonyhoz. – Amikor olyan kislány voltál, mint az a kis dundi a kútnál – mondta békítőleg –, egyszer magam fürösztöttelek, akkor is olyan engedelmes, jó kislány voltál, Borbála… – S bütykös, vén kezével megpaskolta az asszony telt, erős hátát. Anna benyomta a kaput, s amíg belépett, önkéntelen félfordulattal visszapillantott. Már bánta is. Az a svalizsér tiszt ott jött mögötte. A tiszt észrevette a lány pillantását, gúnyos, bizalmaskodó mosoly villant át a szájszögletén. Anna becsukta a kaput, s megtorpant, nyugtalanul, felajzottan. Ebbe a nyurga, kicsit hajlott hátú svalizsér tisztbe egyre többször belebotlott. Ha a céhnél eljárt beteg apja dolgaiban vagy az adótisztnél – mostanában sűrűn megesett –, jövet vagy menet egyszerre csak feltűnt, és holdudvaros, sokat élt szemével tolakodóan üdvözölte. És hogy nézte azután is, hogy tudta nézni! Anna úgy gondolta, hogy a tiszt már nem lehet fiatal, volt vagy harmincöt éves. Szakállát nagy arcátlanul kiborotválta, mint a legények, pedig szőke haja, bajusza már őszült. Csupasz, aszalódó képén egyre ott lebegett valami hetyke vigyor. Mintha mindig mindenen nevetne. Nem azzal a gyöngyöző, szívből jövő magyar jókedvvel, hanem gúnyosan s hidegen, csak az eszével. A német svalizséreknek volt a parancsnoka. Anna ásót s kapát fogott, s hátrament a ház mögé, a kis kertbe. Hogy kisütött a nap, minden munka egyszerre szakadt rá. Kiszabni az ágyasokat, eldugni a virághagymát, megojtani a gyümölcsfákat. Mert most már minden talpalatnyi földet kihasznált, beültetett. Megtanulta, kitapasztalta a kertészet mesterfogásait. Egy öreg mandulafa volt a büszkesége, amelybe szőlőt bújtatott, úgy, hogy az belefogant a törzsbe, s az idén már együtt termett rajta mandula a szőlővel. Mélyre nyomta az ásót, s jó erősen forgatta a porhanyós földet. Időnként lehajolt, megtapintotta a langyos ásónyomot, s a rátapadt löszös agyagot három ujja között morzsolgatta. A műhelyből csilingelő, könnyű kalapácsütések röppentek fel, s pendülő galambokként szálltak át az udvaron, emelkedtek a tető fölé. Az alkonyodó nap rézsút sugarai végignyújtózkodtak a kőfalak mentén, s meggyűjtötték a meleget a kert végében, a hegylábnál. Hosszan elfekvő, lilás árnyék-arabeszkekkel rajzolták teli a földet. Anna szembefordult a fátyolosán tündöklő napkoronggal, s a sugarak kápráztatták a szemét. Felegyenesedett, s rátámaszkodott az ásóra. De hiszen ez az ő ideje – gondolta.

S máris feltámadt benne az a régi-régi játék. Csak egyet kellett pillantania, s a mandulafa mögül kilépett a látogató. Szomorú, fekete fiú volt, olyan bánatos, mint a szomorúfűz, olyan vékony, mint a nádszál. – Szép jó estét, testvérke! – hajolt meg előtte Anna. – Szép jó estét! – viszonozta a fiú. – Jaj, testvérke – panaszolta –, annyi a bajom, a bánatom. – Jóra fordul még, ne félj. – Pedig félek, de félek… Mi lesz az én apámurammal, ha elöregszik? Mi lesz az én mátkámmal? Nem érek én semmit. Ha férfi volnék, még segíthetnék magamon, de így csak csoda segíthet rajtam, mint Árgírus királyfin. – Ejnye, testvérke – mondta a fiú. – Itt van ez a síp, ha belefújok, három kívánságod teljesül, mondd sorban szépen, mi legyen az? – Először is, várj csak, gyógyuljon meg az én apámuram. Másodszor… másodszor pedig jöjjön haza az én mátkám, legyen meg az esküvőnk. – No de, három ez máris! – Ó dehogyis, még hátravan egy! Harmadszor meg, harmadszorra, békéljen meg velem az én mátkám családja. – Meggondoltad jól? Anna újra kezdte, s egy vonalat húzott maga elé az ásóval. Ez az apja egészsége. A második vonalat már bizonytalanabbul tette mellé: legyen ez a hazatérés, vagy maga az esküvő? A harmadikat pedig meg sem húzta. Mert György anyjával össze kellene melegedni, igaz, hiszen szörnyű lenne egy fedél alatt az örökös civódás – de hát akkor még boldogságot sem kívánt magának, se jó szerencsét, hosszú életet. Györgynek békességes életet. És hol marad Róza néni, róla teljesen megfeledkezett… Hiába, kevés az a három kívánság! Felnézett, s most vette csak észre, hogy a kert árnyékba borult. – No, menj, testvérke – suttogta –, még ások egy kicsit. De lélekben már úgy kifordult a munkából, hogy hamarosan abbahagyta, s leült a kőpadra. Olyan meleg, enyhe tavaszi alkonyat volt, hogy nem tudott még megválni a kerttől. Jólesett még idefent tűnődnie. Elővette a kebléből György párjával érkezett új levelét. Szétbontotta az árkus papirost, de csak belenézett itt-ott, hiszen tudta fejből már. “Kedves Húgom – futott a szeme –, bizony nagy jó érzés nekem messze idegenben, hogy az én mátkám hűségesen gondol rám, miattam még írni is megtanult.” Elmosolyodott magában, lám, már Györgynek is tetszik. Pedig először azt írta: Ne tanítson az a Gergely deák, ki tudja, miféle jómadár. Ihásznak kellett bizonygatnia: kivénhedt seregdiák Gergely, fehér a szakálla. Gyerőfiné meg azt üzente volt, aki vitte-hozta a szót –, én sem tanultam meg írni, ne tudjon az én menyem se! Bontani kezdte a másik levelet is, de mégis visszahajtotta, mert a ház felől előtűnt Barabás, az ötvöslegény. Olyan tétován lépegetett, mintha nem is tudná, hová igyekszik, csak éppen kikukkantott volna a kertbe. Mégis zavart oldalgással egyre közelebb ért a lugashoz. – Leányasszony, nézze csak! – S váratlanul a háta mögül egy csillogó, ezüst kézmosó medencét nyomott a lány kezébe. Barabásnak vöröses oroszlánfeje volt. Gyerekkorában eltört a gerince, s ő úgy volt púpos, hogy a púpja alig látszott, de azért mindenki rögtön látta rajta, hogy nyomorék. Szép, büszke fejét, mint egy súlyos napraforgót, hajlott szolganyak hordozta. – No, leányasszony, mit gondol, milyen virágot tegyek rá? Anna figyelmesen nézte a formás kis medencét. – Kéket, égszínkéket. – Olyan erdélyi módra? – Hát persze. Az az újmódi. De meg illik is hozzá, szép lesz. A fiú csóválgatta a fejét. – Hm, talán mégse…

Anna felnézett rá. Barabás elakadt. – Hiszen, ha gondolja… Meg lehet próbálni… Megpróbálhatom… – S töprengve, de már megadással, ahogy jött, visszalopakodott. Anna megvárta, míg a fiú eltűnt a műhelyben, s csak akkor bontotta szét a másik borítót. “Zokon ne vegye az én Úrnőm – olvasta –, hogy idegen kéz írja ezt a levelet. Az ő mátkájára és kettőjük hű szolgájára meg ne nehezteljen érette, mert valójában György úr, aki gyengélkedik, akar hírt adni magáról, s a levél írója csupán másoló diák. Bizony nem kevés búsulásunkra esett, hogy az egész család gondja, baja a leányasszony gyenge vállára szakadt. Miért nem írt nekünk előbb a bajokról? Ha mással nem, legalább tanáccsal szolgálhattunk volna. Hiszen ilyen kurta bizalomra okot nem adtunk. Meghánytuk-vetettük, mit kellene tenni Ihász uram műhelyének felvirágoztatására. Nemrégiben György úr levelébe már belefűztem: miként készítik Erdélyben a zománcot. Ez az új módi mostanság. Élni kell vele. Most idezárom egy új serlegforma rajzát, ami igen divatozik Kassa ötvösei között, pedig itt vannak most, úgy mondják, az ország első mesterei. Bizony nem lett volna szabad Ihász uram betegeskedése miatt bezárolni a műhelyajtót, levenni a céh jelvényét. Jó, hogy Barabást felfogadták, de már előbb kellett volna. Most már szétfutott a híre, hogy Ihász uram nem dolgozik, s persze nehéz összeszedni újra az elrebbent csináltatókat.” Odalent valaki kinyitotta az utcai kaput, hallatszott a nyikordulása. Kisvártatva felcsendült Róza néni hangja. – Édes lelkem, aranyoskám! – Úgy tetszett, hozzá jött látogató. Anna megkönnyebbülten hajolt vissza a levélre. “Megbocsásson nekem az én Úrnőm, hogy imigyen feltárom, mit gondolunk. De hát nem is kenyerem a mulattató levélírás. Pedig gyakorta gondolok arra, ha valami szépet, érdekeset találok a könyvekben, hogy meg kellene írni, el kellene mesélni Anna leányasszonynak, de tudom, hogy amúgy is elhalványodik, szétfoszlik az én tenyerestalpas előadásomban. Jómúltkor is, hogy olvastam egy szelíd rigócskáról Catullus latin költő versét, nyomban Anna leányasszony rigócskájára gondoltam. Vajon megvan-e még? El is határoztuk György úrral – azt hiszem, éppen az alvilágot járó Aeneas történetét forgattuk akkoriban –, hogy odahaza majd a nyugalmas téli estéken a régi nagy mesterek műveiből elmesélgetünk, megmagyarítunk ezt-azt a mi Úrnőnknek. Mert ha keserves is volt, mifelettünk nem telt hiába ez a két esztendő. György úr ma már úgy olvassa a latin históriaírókat, mestereket, mintha magyarul szólnának. (Még németül is tanult valamicskét.) Meglátja, Úrnőm, eltátja száját ország-világ, milyen beszédeket tart majd a megyegyűléseken.” Anna felnézett. Odalent Róza néni s a vendége olyan hangosan beszéltek, nem lehetett előle kitérni. – No de ki hallott már olyat? Zöld lé tört búzából? – csattant fel a néni. – Mondtam is, finom, meg kell adni, finom! De tárkonnyal, turbolyával, zúzott vöröshagyma levével még finomabb! – Megmondtad – helyeselt a másik öregasszony –, jól megmondtad, Rózái! Egy darabig csöndben suputyáltak, nem lehetett hallani. – Hajaj! Megjön, meg bizony – kiáltott fel újból Róza néni –, ne féltse a mi lányunk! – Mert lenne más is, hallod-e, Rózái! Valaki nagyon nézi ezt az Annát, nagyon nézi. El-elkísérgeti. – Ugyan ki? Mondd hát! – Hohó… Ne szólj szám… – kárált a vénasszony. – Csinos ember, annyi szent. Igazi úr. Tiszt úr! Anna összerándult, s morcos, keserű arccal bámult Dávid levelére. Jaj, ez a Róza néni, ezek az örökös házasító suttogások! Hogy gyűlölte őket, gyűlölte… Egyszerre vigasztalhatatlant elszomorodott. Hiába, nem illik egy jámbor mesterlány a tanult, skóladiák úrfi mellé. Nem méltó ő Györgyhöz! Hogy is lenne méltó?

Az egyik este megint benézett Ihászékhoz Gyerőfi. Tele volt jó hírekkel. Most már összeül a káptalan, s eldönti… Csak úgy ragyogott az arca, míg mesélte, kivel mit beszélt, hogy beszélt. Az ajtóból visszaszólt Annának: – Édes lányom, lássunk aztán. Elvárunk ebédre minden ünnepen. Anna így el-eljárogatott Gyerőfiékhez. Az embert még meg is kedvelte, s hogy hozzászokott az asszony fortyogó s kirobbanó természetéhez, azt is könnyebben viselte. Igaz, Gyerőfiné mintha lehiggadt volna, behúzta a körmét, s ügyetlenkedve még meg is cirógatta Annát. Felnyitotta előtte a menyasszonyi ládáit, elővette az esküvői ruháját, s rápróbálta a lányra. – Ejnye, de szép lennél benne. Én is szép voltam. – Csak az arcát ne látta volna Anna közben az ezüsttükörben! Még magával is cipelte a rokonaihoz. – Nem jársz te sehova, Anna. Nem lehet úgy otthon élni. Forogni kell a világban. Majd én viszlek. S vitte is. Valamikor pünkösd után átüzent: készüljön fel Anna, de nagyon szépen készüljön fel, lakodalomba mennek. Anna húzódozott. Minek menjen ő lakodalomba György nélkül? Mit keressen egymagában Dóczi Kata esküvőjén? Ez a Dóczi kisasszony meg se látta őt azelőtt. De hiába, nem mert nemet mondani Gyerőfinének. Kocsin hajtottak a lakodalmas házhoz, pedig nem is volt messze. Az a szép kék bársony díszszoknya volt Annán, bársony a válla, bársony a dereka, amelyre maga hímzett ezüstszállal csillogó, nagy virágokat. Fényes, ezüstszínű selyemövvel fogta össze a derekán. A nyakába rubintos nyakbavető láncot tett, s a zománcos násfa rajta maga volt a szíveket sebző Cupido isten. Válltartónak, szoknyakapcsolónak a legszebb boglárokat válogatták össze. Ihász ötvösművészetének a remekeit. Ahogy Anna ide-oda libbent, a ruha meleg-kék hátterében, hol halványan derengett, hol váratlan felragyogott egy-egy drága ékszer. Halovány ezüstfény és tűzragyogás váltogatta magát rajta, akár az arcában a vér. A lakodalmas házban már javában folyt az ünnep. A nászolók a lánykikérés ceremóniáján már túljutottak, s Kata éppen most jött elő frissen átöltözve, hátát verdeső, kifont hajjal, élővirág koszorúval a fején. A hegedűsök, ahogy megpillantották, elkezdték vonni a menyasszony táncát. Az egész ház besereglett a táncterembe, ahol a násznagy – Anna egyszerre felismerte, hiszen ez maga Pálffy, az alispán – kettőt-hármat fordult Katával öregesen, kényelmeskedve, majd kényesen, két ujján tartva, odavezette az örömszülők elé. A lány a szülei előtt térdre esett, s nevetve-sírva – hiszen hol elkapatottan kacarászott, hogy ez az ő esküvője, hol meg a könnyei peregtek – hallgatta végig a násznagy búcsúztató szavait. Aztán cuppogó csókok, ölelések, zokogások és harsány kacagások közepette átadták a menyasszonyt a vőfélynek, aki a vőlegény nevében már ott várakozott rá, hat, égő szövétneket tartó ifjúval. Megindították a táncot, de csak a nászoló kisasszonyok táncoltak s körülöttük a fáklyás, deli ifjak. Aztán egy intésre az ifjak fáklyáikkal az ajtóhoz futottak, az ajtó kipattant, és benne állt a vőlegény. A vőfély elébe vezette a menyasszonyt, kivonta kardját, egy suhintás, s levágta a virágkoszorút a fejéről. S ahogy a koszorú aláhullott, mindenki tapsolt, vivátozott, harsogva éltette az új párt, s az ujjongó, mámoros zsivajt félelmesen általverve, tompán dörrentek az udvaron a mozsarak. Nem, semmi baj, csak az az öröm hangja. A vőlegény most kapta meg a lányt! Megkezdődött hát a tánc. Gyerőfinéhez sorra jöttek az ifjak, elkérni Annát. A lány halovány volt, elfogódott, a szeme ugyan csillogott, de mintha restellne, rávonta a pilláit. Míg a lengyelváltóst meg a süveges táncot járta, érezte, a nyitott ajtón keresztül egyre nézi valaki. De hogy ki az, nem merte megkeresni. Hiszen jóformán még körül sem mert nézni a lakodalmas házban, s csak azt látta, ami egy-egy pillantással éppen a szemébe ötlött, s az izgalom és a bor miatt még azt sem egészen; de már riadoztatta az is: a fényes, úri vendégsereg, az idegen pompa, hogy még az öreg házat is hogy kiöltöztették: a drága kárpitok

a falakon, s az asztalokat roskadásig betöltő ezüst asztalnemű. Csak lépegetett, keringett, hajlongott a táncosok kezén, míg túlról, a szomszéd szobából egyre követte az a szempár. Érezte még a hátában is. Később, a tánc szünetében megállt mellettük valaki. Ez az, gondolta. Gunyoros, mosolygó arc hajolt föléje. Nyújtotta a kezét. – Engedelmével, leányasszony. A svalizsér tiszt volt. Anna önkéntelenül elpirult. – Lám, lám, hiába takargatta azt a két lakkszemét, ha csak megpillantott – nevetett rá a tiszt bizalmaskodva –, mégis összetalálkoztunk! Ismerjük ám egymást – magyarázta Gyerőfinének –, majd mindennap látom a leányasszonyt. – Csak kend ne nézegesse az én fiam mátkáját! – Gyerőfiné felajzottan nevetett. – Nem a kend fogára való! – Engedelmével – sziszegte talányos, gúnyos arccal. Az asszony szája sarka megremegett. Négyen-öten ültek még az asztalnál, középen egy kicsi, pufók menyecske – a nevetése egyre a mennyezeten csilingelt – két bozontos férfival. A svalizsér maga mellé húzott egy boroskannát, poharakat kerített, s leült Anna mellé. – Tölthet ék? – S ügyes kézzel nyújtotta feléjük a könnyű ezüstpoharakat. Ittak. S a svalizsér újra töltött. – A leányasszonyokat sajnos már nem táncoltathatom – jobb lábát úgy mozdította meg, mintha el lenne merevedve –, de ha más szórakozással szolgálhatok…? Mesélhetek idegen országokról. Tudok vidám történeteket, szép szerelmes történeteket! – Ingerkedve villant Annára. – Látom én, úgyis az érdekli! Látom a szemén. Anna megrázta a fejét, s nevetett. – Látja? Csudát! Azt mondja meg, miért nem táncol. Tán megsebesült? Vagy úgy tartja, nem illendő… – elharapta a szót. – Úgy érti, már nekem nem illendő? – a tiszt kényszeredetten elhúzta a száját. – Akinek kedve van, galambom, annak illik. Nekem van kedvem, de még milyen nagy kedvem van. Csakhogy merev a bokám. Tudja, egy lándzsaszúrás. Nem vette észre? . – Nem, nem látszik. – No lám, egyszóval megnézett – csapott le Annára. – Mégis megnézett az utcán. Most szólta el magát! – kötekedett. Anna vele nevetett. A tiszt esze vágása felajzotta. A férfi merész volt, de nem kellemetlen. A svalizsér egyszerre rámutatott a lány nyakán a násfára. – Ni, nézzék csak, mit hord a leányasszony: Cupido. Engem máris lenyilazott. – Mókásan a szívéhez kapott. – Itt halok meg, nem a harcmezőn. Körülöttük felbuffant a nevetés. – Ez a Rudi, nagy legény! A tiszt odahajolt Annához, s belesuttogott a fülébe: – Tudja, harcmezőn, az a legfertelmesebb! Az ember ott tátog, vergődik a füvön… Anna elvonta magát. – De igen, igen! – Mi?… Mit mondott?! – kiáltott mellettük az egyik menyecske. Ezek a férfiak – zsémbelt incselkedve –, ahogy megpillantanak egy helyre kislányt, nyomban suttognak, sóhajtoznak, dürrögnek. Mondhatom, csuda egy szerzet. És el nem unják?! – Kapitány úr, valljon színt – hergelte Gyerőfiné –, még nem unta el az örökös epekedést? A svalizsér sokatmondóan hunyorgott. Annát megint táncba vitték. – Az öltözőszobába! – kiáltotta utána Gyerőfiné – Oda gyere! – De a tánc hosszan elnyúlt, a hegedűsök ismételtek, s mire vége lett, Anna már meg is felejtkezett róla, s nyugtalankodott, hogy Borbála asszonyt nem találta az asztalnál. Keresni kezdte a szobákban, végig a zegzugos folyosókon, mert a lakodalmas ház olyan volt kicsiben, mint egy várkastély, szokatlan beugrókkal, ismeretlen célú ajtókkal, hogy szinte

el lehetett tévedni benne. Végre meglelte az egyik öltözőszobát, de az üres volt, pedig emlékezett rá, hogy ők ott rakodtak le. A ház elhagyott, túlsó felében aztán – egy asszonycseléd igazította útba – rátalált a másikra. A félhomályos kis szobában valaki háttal nézegette magát az ezüsttükörben. Nem látszott, csak a zöld selyemrokolyája. Ahogy Annát a tükörben megpillantotta, feléje intett. A lány beljebb lépett. A selyemrokolyás kifordult. Anna majd felsikoltott meglepetésében. A svalizsér tiszt állt előtte. A tiszt elnevette magát, s félredobta a rokolyát. – Aranycsibém, ne menj el! – kiáltotta. – Igyunk egyet. – Megragadta a kifelé hátráló lány kezét, és belenyomta a tele poharat. Anna önkéntelenül átvette. A tiszt ráköszöntötte: – Leányasszony, ezt felkeli hajtani! Egy-kettő! Egy-kettő! Fenékig! – parancsolta. Anna kortyolt néhányat, de mintha közben egy kattanást is hallott volna, csak amekkorát egy zár kattan, ha ráfordítják. Vagy a füle káprázik? Rázárták az ajtót? Líbabőrös lett a félelemtől végig a karja, a lába. De hiszen akkor… Elugrott, akár az őz, de a férfi gyorsabb volt. Elkapta a karját. – Ne, ne menjen még! – a hangja rekedt volt, forró. – Egész este csak erre vártam! Anna nem mert birkózni. Megállt. – Tessék! Mit akar? Eltökélt komor gyerekarc meredt a katonára. Mintha nem libegne a derekán bársonyszoknya, nem hullámozna a keblén gyengén fűzött pruszlik. A svalizsér visszahőkölt. Hiszen sziklavár ez, mit ér itt a lovasroham. De már nem hátrálhatott. – Leányasszony – kiáltott fel –, mi van a szemével?! Hogy néz rám? – Az arca elé kapta a kezét. – Jaj de kegyetlen! Ahelyett hogy elmosolyodnék, és kedvesen azt mondaná: “Ugyan mire várt, kapitány úr!” Bizony, így illik. Anna mozdult egyet. – Mert akkor én – tartóztatta a tiszt – meghajolok, így, és azt felelem: “Kegyelmedre, leányasszony… Kegyelmedre vártam…” és sóhajtanék egyet, így, s epekedve néznék, így. – S ahogy beszélt, már játszotta is, olyan élethűen és mulatságosán, hogy Anna száj szögletére önkéntelenül kiült valami mosolyféle. – No látja, csak bátrabban. És ez a két jégkristály a szemében az is olvadozhatna… Tudja, leányasszony, én már sok országot bejártam, s ezért nem is szeretem a nyers magyar szokásokat. Mi, a császári könnyűlovasság tisztjei, akkor vagyunk boldogok, ha a lányok, olykor bizony az asszonyok is, ránk nevetnek. No, mosolyogjon hát, galambom! Sírni ráér, ha már elmentünk. – Kapitány úr – szólt Anna –, kérem, vezessen a mátkám anyjához. Illendő szép galantériájáért hálásan fogok magára mosolyogni. A tiszt szeme elcsúszott, rá az ajtóra. Ostoba helyzet. Ő maga lármázzék, hogy nyissák ki. Kacagjon rajta az egész tisztikar, röhögjenek a szemébe a legényei. Eh, a leány jóhírének már úgyis befellegzett. Akkor már… Hirtelen a násfa után nyúlt. – Mutassa! – Kapitány úr! – kiáltott fel Anna. De megérezte, hogy a tisztről egyszeriben lefoszlott a lovagiasság. Dörömböljön? Sikoltson? Mit ér, ha valóban fogoly? Csak a saját egérútját kurtítja. Nem, meg ne lássa a svalizsér, hogy fél. Annál rosszabb. A tiszt már jobbjában tartotta a násfát. Felhevült, csupasz arccal hajolt rá. – Várjon, leveszem. – Hirtelen hátrakapott a nyakszirtjéhez, s már nyújtotta is az ékszert, ezüstláncán. – Tessék.

– Aranycsibém, de ostobácska vagy! – A katonának reszketett a keze, amikor átvette. – No lám, te kis hamis, a Cupido. – A férfi rámutatott a szerelemre bujtó kis istenfira. – Látja, ő az oka, mindennek ő az oka. – S megfogta a lány karját, s unszolva húzta maga felé. Anna elvonta magát. – Vigyázzon – kiáltotta –, feldől a boroskanna! – S míg a férfi kutatva félrenézett, lerázta a kezét magáról, mint a macska az esőt. Odalépett az asztalhoz. – Töltsön. A tiszt felkapta a kannát, amely ott lapult meg a földön a lába és egy ruhával telis-tele rakott szék között, s töltött a két pohárba. Jókora serleg volt az övé, szép kis keresztelőpohár-féle az Annáé. Dolmányujjával letörölte a homlokát, és szomjasán felhajtotta a bort. A szűk kis szobában megszorult a meleg, mert az ablak elé függönyt akasztottak, hogy öltözni lehessen. Az az egy szál gyertya a tükör előtt vöröses fénnyel szórta tele a székekre rakott s hátul a magas dunyhás ágyon felhalmozott sok belépőt, könnyű selyemsubát, rokolyát. Csupa drága női holmi, nehéz, illatos, forró volt tőle a levegő. A férfi megszédült. Milyen puha fészek ez, csupa selyem meg bársony. És ez a bor is… Vörös karikák táncoltak a szeme előtt. Nem, nem engedi ki a keze közül a lányt! Az asztal melletti két székről félreszórta a ruhaféléket. – Jöjjön, üljön ide, leányasszony. Mézes bort is hoztam. – Előkotort egy másik kancsót, s beleszagolt. – Ez az. Csókos poharat iszunk! Anna elébe állt. – Kapitány úr, nem iszunk többet. Elmegyek. Engedjen! – Előbb iszunk! – De aztán tüstént…! Becsületére? A férfi töltött, de a keze úgy ingadozott, hogy a fűszeres bor a földre loccsant. Fogta az öreg serleget, s fenékig kiitta. – No, most a csókot. – Arról nem volt szó. Engedjen! Engedjen nyomban! A svalizsér fölállt. – Előbb a csókot! – De… – Aztán nem bánom! – Várjon, várjon! – hátrált Anna. – Hajoljon előre, hogy felérjem, a kezét fonja össze hátul. – S a derékból előrehajló kapitányt, maga is előrehajolva, homlokon csókolta. De a férfit elöntötte a vér. – Hohó, aranyoskám – kapott a dereka után –, nem úgy verik a cigányt! – S előrelódult. Anna hátrapattant, s kettőjük közé döntötte a széket. A svalizsér belebotlott, megbillent s végigzuhant a padlón. Estében kapaszkodót keresve még magára rántott az ágyra rakott ruhákból is. Anna kihasználta a pillanatot. Egy lépés az ajtóhoz, lenyomta a kilincset, megrázta. Zárva volt. De már tudta, hogy mit csinál. Az ablakhoz ugrott, felszakította, s a szoknyáját maga alá kapva, hirtelen kilépett rajta. Az ablak alacsony volt, könnyen leereszkedett. Csak kintről pillantott vissza. A tiszt bávatag, üres arccal tápászkodott éppen a földről, jobbra-balra hányta magáról a drága selyemholmit. Aztán a függöny visszacsapódott. Anna vaktában két-három gyors lépést tett a sötétben, s megállt. A házból ajtón, ablakon át áradt, zubogott kifelé a tánc dübörgése. Odabent izzadva tátogott, kábán sikoltozott az öröm. A sípok eszelősen vijjogtak, részegen dönögött a cimbalom, a forgatag ütemére dobként zubogott, dobogott a padló, tántorogva fel-felcsapott az ének. A lakodalmas öröm kiáradt, szétterült a házak mentén, aláfolyt a sáncokon túl az éjszakai földekre, s aki csak hallotta, az őrök a bástyán, a kései hazatérők a kocsmákból kilépve, maguk is össze-összeütötték a bokájukat, emelgették az ujjúkat.

Fehér éjszaka volt, édes, balzsamos Szent Iván-éjszaka. Mintha a nappalt ezüsttükörben mutogatná a telehold, sápadt, halovány tükörben. Anna az udvar belső szögletében állt, a tornác alatt. Vajon ki zárta rá az ajtót? Ki zárhatta rá? A pókmarás égni kezdett. Nem, az lehetetlen! Hogy is lehetett volna Gyerőfiné?! De hát ki volt az? Az udvar túlsó végében alakok mozogtak, ott lehetett a konyha. Arrafelé lopódzott, ne találják az ablak alatt. Hirtelen fojtott hang ütötte meg a fülét. Megtorpant. – Aztán mi volt? Mondd! – hallotta. – Instállom, Gazda Gyurka nem hagyta. Ő vámot nem fizet. A kocsmáros embere is lármázott. Közvetlenül a küszöb mögött állhatták, bent a folyosón. A nyitott ajtó eltakarta Annát, de ha továbbmegy, odabentről a fény is rávetődik, észre kell venniök. Ott maradt hát meglapulva. – És aztán? – sziszegte bent a jól ismert női hang. – Instállom, csúnyán marakodtak. A vámos csak egy hordóval akart beengedni. De Gyurkában dolgozott a bor, részeg volt az, kérem, rávert a lovakra: bemegyen erőszakkal. De az őr elkapta ám a gyeplőt, a lovak befutottak az árokba, a kocsi megdőlt. Úgy csurgott kifelé az a fáin bor, csak úgy bugyogott. Jöttek is a katonák szövétnekkel meg a kannával az ingyenborra. A folyosón most lépések közeledtek. – Kotródj! Anna megdermedt. Belapult az ajtó mögé. Valaki kilépett, s végigbaktatott a tornácon lusta, csosszanó cselédlépésekkel. Anna állt és borzongott. A szája elnyílt, mintha csodálkoznék. Nem gondolt semmire sem. Aztán egyszerre föleszmélt, megmozdult, átvágott az udvaron, ki a kapun, s a holdfényben fürdő utcákon át, futott, futott, ahogy csak bírta hazáig. Halkan az ajtót, ne nyikorogjon… Bent kezdett csak emlékezni, ésszel utánakutatni, hogy mi történt. A svalizsér várt rá az öltözőszobában. Bizonyos, hogy rá várt. De ki volt a cinkosa? Aki az ajtót… Gyerőfiné lett volna? Eszelős iszonyat ült ki az arcára. De miért ő? Hiszen más is lehetett, akárki, egy szolgalegény… Gondolkozott, erőlködve gondolkozott. Lejátszotta sorra az este minden jelenetét. Látta az asztalt, ahol ültek, a férfiakat, a viháncoló menyecskét. Hallotta Gyerőfiné hangját: “Nem a kend fogára való!” Hallja a svalizsért: “Engedelmével!” Hogyan? Engedelmével!… Látja az asszony árulkodó szájszögletét. Földobta magát az ágyban. Menye legyen ennek az asszonynak? Éljen egy fedél alatt vele? Lesse az arfcát napról napra, mikor ül ki rá a bizonyos igazság? Keze belekapott a sötétbe, mint a fuldoklóé. Segítség? De ki segítene? Kire boruljon rá? Kinek suttoghatná a fülébe? Nincsen neki senkije, aki dideregve magához vonná, aki megvigasztalná a teste melegével… Mit tehet az apja? Elmegy, és felbontja a mátkaságot. Most, éppen most, hogy György végre hazajön. Hirtelen elöntötte valami enyhület. György! Ő az egyetlen! Száraz, cserepes ajakkar belesuttogta a nevét a sötétbe. De hát György – szúrt bele a még nagyobb fájdalom –, hogy szólhatna ő Györgynek? Ha elmondja, György meggyűlöli a tulajdon anyját. Meg kell gyűlölnie. Ha pedig az anyja mellé áll, hogyan éljen ő akkor vele? A könnye kétoldalt aláfolyt, végig a gyenge bőrén, s meggyült a sarjú hajak között a nyakszirtjénél. Nem, nem lehet ő már György felesége. Hogy nemesúrfi György, attól még igen, hogy világot járt diák, tán attól is… de ő, ő Borbála asszony fia!… Hiszen ha valamiért, hát ezért

tette Gyerőfiné, ezért… Hogy közibük álljon örökre. Csak jártatta, egyre jártatta az agyát. De nem bírta már, nem bírt gondolkozni sem, úgy összekeseredett a szíve, a lelke. Hogy el ne aléljon, meg ne bomoljon, bele kellett cseppentenie egy kis reménységet. Mert mégis, mégis… György most már hazajön. Hazaér az ő okos mátkája! Kitalál valami gyógyírt! Hiszen azért járt skólába. Azért tanult. Hogy is titkolózhatna őelőtte… Jaj, bár érne ide virradóra! Hány nap lehet még hátra? Istenem, hány nap? Most már mindegyik egy örökkévalóság… Addig hánykolódott, zokogott, míg el nem aludt nagy bánatában. Amikor felébredt, az apja állt az ágya mellett. – Virágocskám – mondta –, Gyerőfiék az éjszaka megint összetűztek a káptalani tiszttel. Azt mondják, bort akartak behozni, vám nélkül. Össze is verekedtek. Nem tudom, ők hogymint gondolják, de hogy a káptalan nem fog már engedni, annyi szent… Hát gondolkozzál, lányom…!

VII. FEJEZET Micsoda éjszaka volt. Vak, süket novemberi éjszaka. Odafent az őrtorony tetején a virrasztó mit se látott, akár a szemére is ráhúzhatta volna a süveget. Ez volt a leghidegebb óra, ilyenkor pitymallat előtt. A virrasztó didergett, belapult a toronyszegletbe, öles dárdáját nekitámasztotta a pártázatos mellvédnek, és csak bámult, bámult maga elé, az álmosító nagy feketeségbe. Szélroham csapott át a váron. Fel akart nézni, de káprázott a szeme előtt a völgy, a somlyói hegyhát. Fekete karikák villantak. Aztán süllyedt, elúszott a kép. Bent feküdt a vackán, tudja, kelnie kell, menni, őrködni, de hiába gyürkőzik az álommal, rátör, rátelepszik a melle közepére, fekete farkas, lihegő vörös nyelvvel, s mégsem képes felnyitni a szemét… Valami kattant benne, különös, ijesztő kattanás, nem fáj, semmit sem fáj, csak rémületes, mintha valamelyik vérerében egy cseppnyi lőpor felrobbanna. Összerándult, s felriadt végre. Már erősen pitymallott. A szél a víz felől nehéz ködcsomókat hömpölyögtetett fölfelé a hegyekbe. Messze, a folyó menti úton mintha lovasok ügetnének. Olykor-olykor elért hozzá a hang. Nyúlt a dárdája után. Belepte a dér. Megint az ügetés. De már látta is. Két lovas tartott a várnak. Piszkos, szürke reggel volt. A köd utolsó foszlányait most űzi szét a szél. A nap lassan felkapaszkodik a hegyek fölé, fátyolosán, küszködve, a fél égbolt belepirul az erőlködésbe. A lovasok megálltak a várároknál, a kapu előtt. – Hej, hé! – kiáltottak fel. – Hej! A virrasztó nem mozdult, száját se nyitotta. Ez már mások dolga: a kapuőrzőké. Odalent a két lovas újra kiáltott. A toronyablak megzörrent. Valaki kitekintett. A lovasok türelmetlenkedtek. – Jöjjön kend, nyissa már meg! A nap közben már kibújt a fátylaiból. A nagy réztallér jó kis aranypénz lett. A dér ragyogni kezdett. A lovasok hosszúra nyúlt árnyéka óriásként imbolygott a csillogó mezőn. Az egyik kapuőr végre lekiáltott: – Kit keresnek, uraimék?! – Nem ismerte a lovasokat, nem jártak ezek soha Szilágysomlyón. – Báthory István őnagyságát!

Az őr nem felelt. Megrázott egy kolompot, aztán eregetni kezdte a felvonóhíd lánckerekét. A kolompszóra a kapuhadnagy előjött. Fürkész pillantást vetett a lovasokra. Két fiatal legény, kíséret nélkül – ennyit látott. – Honnan jönnek, uraimék, ilyen hajnalban? – Kassáról. – Hm… Az messze van. – Messze bizony. Itt éjszakáztunk Somlyócsehin. – Mit kívánnak a mi urunk őnagyságától? – Majd megmondjuk őnagyságának. A hadnagy tétovázott. – Jelentse meg az úr, országos dologban jöttünk, két nap óta egyvágtában. A tiszt a lovakra tekintett. Csakugyan meghajszolták őket. – Kit jelentsek? – Gyerőfi György és Énekes Dávid diákokat. – Jöjjenek – engedett utat maga előtt –, beszéljenek Csuthy urammal. Végigmentek a szűk kapufolyosón, amely meredeken futott felfelé, ki a várudvarra. A széles, mély öblű téren már nagy volt az élet. Lovasok készülődtek: kapáltak, prüsszögtek a simára kefélt hátaslovak; párásán szállt a leheletük. A profontház előtt katonák hosszú láncban hajigálták a kenyeret. Csakúgy áradt az egész udvaron a frissen sült kenyér illata. Gyerekek álltak körülöttük, csupa felfelé nyújtott kis kar. A hadnagy átvezette őket egy újabb őrségen, s bent voltak a belső várban. A várnagyra, Csuthy uramra, várakozni kellett. Sáfárok, kulcsárok, fullajtárok voltak nála, azokkal rendelkezett. Csak a hangja hallatszott ki. Furcsa hang! Mintha két állat lakna benne, dorombolt, dorombolt, de bele-belevonított a dorombolásba. Szorongva hallgatták. Vajon mi lesz ebből? Ellovagolni ide még csak könnyű volt, most jön a neheze. György megbontotta a nyakán az inget. Szép, szép, hogy Halmiban (mert Kassáról egyenesen Halmiba lovagoltak) a két Forgách meg a házigazdává vált Bodoni lelkendezett a tervért… “Persze hogy visszavágunk Zaynak! Csak egy macskaugrás útközben, hazafelé, s már mehettek is tovább!” – De nem nekik kellett ide eljönniük. A bárónak, a két Forgách tartott volna legalább velük! Aztán az egyik fullajtár intett nekik. A hadnagy előrement. A várnagy – elterebélyesedett, mahomet ember, hatalmas, őszülő üstökkel – egyszerre ott állt előttük. – Quid vultis, amici? Mit akartok? – Túlságosan is közel álló szeme szúrósan rájuk tapadt, de a szája mosolygott. Melyiknek higgyen az ember? – Erdélyország főkapitányához jöttünk, várnagy uram – mondta György –, vele szeretnénk beszélni. – Őnagyságával?! – kiáltott fel a várnagy, de az arca nyomban megolvadt. Dörzsölgette a kezét. – No, honnan is jöttek diák uraimék? – Kassáról. – Ejha, Kassáról! Az szép város! Ha az ember kiáll a Mihály-templom kapujába, végiglát az egész Hernád-völgyön. Igaz-e? – A Mihály-templomtól? Onnan ugyan semmit se lát, várnagy uram! Az benn van a város közepében. – Aha, ha, a közepén – nevetett Csuthy. Megkopogtatta a homlokát. – Öreg ember feledékeny… De azért csöppet sem látszott feledékenynek. Kurta pillájú szemhéja sebesen pislogott. Mosolya álarcként ült ragadozó arcán. Míg egyre kérdezgetett, kínálgatva rakta György elé a csapdákat. Miféle ember? Dávid feszülten figyelte. Körmönfont, gyanakvó! Más, mint ők, másfajta… akár a szatmári főkapitány, az a Balassa, akinek még az öreg nemesasszony, Bodoniné is csak suttogva meri kimondani a nevét. Az is innen jött Erdélyből. Izabella királynő bizalmasa volt.

Most meg már Miksa király tábornoka. Rossz sejtelmekkel hallgatta a várnagyot. Pillanatról pillanatra hogy változik a hangja: kedveskedik, ellágyul, s már fel is csattan, és nevet fölénnyel, kiismerhetetlenül. György hangja vele szemben milyen gyanútlan. Csuthy szemöldöke hirtelen fölszaladt a homlokába. – Hogyan? Nem Kassáról vágtattak ide uraimék? – Nem egyenest jöttünk. – Hanem honnan? – Mostan Szatmár alól. – Szatmárból? – kiáltott fel a várnagy. – Mit csinál a mi nagy jó urunk, vitézlő Balassa Menyhárt úr? György, mintha most kapott volna észbe, rányitotta a szemét Csuthyra. Jó is lenne belelátni a fejébe. Balassa Menyhárt, két éve sincs, úgy foglalta el csellel Báthory várát, Szatmárt. Tán csak nem békéitek meg azóta? – Úgy hírlik – rántott egyet a vállán –, éppen Erdélyre készülődik. – Hohó! Erdélyre! Balassa uram?! Vigasztalni indul tán Bebek Ferenc meg a két Kendy özvegyét? Vigasztalni! – Csuthy vadul kacagott. Félelmes volt. Balassa maga vágatta le Bebeket meg a két Kendyt. Akkor kapta jutalmul Izabella királynőtől szatmári birtokát. Csuthy belevörösödött a nagy nevetésbe. – Azt mondod, amice, Erdélyre? Hohó! Mit ki nem módol a nagy jó úr! – Csupa készséges, repeső mosoly volt, de a szeme összeszűkült, nagy, karmos ujjai belemélyedtek a karfába. Hirtelen előrehajolt. – Mit tudtok, ki vele! – mordult rájuk gorombán. – Őnagyságának jöttünk megjelenteni! – Ez az országos dolog? – Ez! Csuthy fölállt. Száján újra atyai mosoly lengedezett. – Várjanak itt rám. A fiúk egyedül maradtak a hadnaggyal. Megint ez a várakozás! A torkuk lüktetett. Maguk bújtak bele a hurokba, s most szinte feszülni érezték a nyakukon. Meghúzzák, leoldják? Mit lehet azt tudni? Mi ezeknek két diák? Két légy az ablaküvegen. Csak nem akart vége szakadni a várakozásnak. A hadnagy velük szemben mintha egyre őket nézné. Félelmes volt, s mégis álmosító. Két nap egyvégtében lovagoltak, pitymallatkor keltek, az izgalomtól is ki voltak állva, s ennyi jó mozgás után most csak ültek a melegben és vártak. Ugrásig felajzottan s mégis szinte bóbiskolva. De sebaj, ha ez a bosszú ára! Mintha újra ott lennének a Halmi-hegyen, a szőlőben. (Napos délelőtt szalonnát sütnek a rozzant présház előtt.) Dávid hunyt szemmel újraélte a pillanatot. Szinte piros madárként szállt ki akkor a lángok közül a gondolat: mi lenne, ha Zayt Báthoryval veretnék végig?! Furfangos gondolat. De kár, hogy meg nem állta s elmondta a fiúknak! Pedig tudta, érezte: lehetetlen, Uhu bezzeg hallgatott volna a helyében. Ő tudja, mi az okos bátorság. Ezek a Forgáchok meg Bodoniak mennek, mint a kosok. Azt hiszik, nekik lehet… De Uhu otthagyta őket… Az ő vadóc, rézképű Uhuja… Terebes alatt, az erdőszélen hirtelen felkiáltott: – No, én megérkeztem! Isten veletek, fiúk! Ne keressetek! – s belerohant a sűrűbe… Igen, ez Uhu! így búcsúzott három év után. Szégyellt volna másként… Meg Bodoni anyja is akarta… Akarta, hogy vágjanak bele. Pedig fél, hogy fél Balassától! A katonától! De még jobban gyűlölte. Dávid maga előtt látta az asszony haragos száját, lengő, dúlt fürtjeit. – Van Isten! – kiáltotta. – Rajtaveszt ezen Balassa! Kifosztotta Szatmár nemességét.

Pedig jobb lett volna nyomban Lévának fordulni, nem kerülni délnek, hanem menni egyenest, Lévának, ahova az öreg Gyerőfit kérették, hogy döntse el: mi legyen velük most már. A szomszédban felhangzottak Csuthy közeledő toronylépései. Fölriadtak. – Jöjjetek, uraimék! Helyreigazították a mentéjüket. Belepte őket forrón a verejték. Tágas, ikerablakos, szép terembe nyitottak be. Közepén, az oszlopos, mennyezetes ágy előtt fekete férfi állt, nadrágban, patyolat ingben. Mellette, dolmánnyal a kezében, díszes úr buzgólkodott. Oldalt a nagy öblű, bölcsőforma asztalnál két olajos arcú, lenyalt hajú férfi hajolt a trick-track játék ostáblája fölé. A fiúk az ajtóban megálltak, köszöntek illedelmesen. Senki sem felelt. Csuthy a szakállas, fekete férfi mellé lépett, akire az a díszes úr most segítette fel a dolmányát, s szembefordult velük. – Jöjjetek közelebb – szólította meg őket latinul –, őnagysága üdvözöl benneteket, és tudni óhajtja, mit kívántok tőle. György tétovázott. Hogyan? Csuthyval fog beszélni? Arca még mélyebbre sápadt. Nem is méltatja őket szóra maga az úr?! – Spectabilis ac magnifice Domine, nagyságos urunk! – kezdte szálkás torokkal. – Kassáról menekült diákok vagyunk. Két másik társunkkal kénytelen elhagytuk a skólát, és Halmiba mentünk Bodoni Pál birtokára. Amit ott tapasztaltunk, azt kívánjuk megjelenteni. Báthory nem figyelt. – Nagyságos uram – erőlködött György –, Balassa Menyhárt úr összeszedette a kádárokat Szatmárból, Ugocsából Halmiba. Velük tenger sok hordót csináltatott. Nagy gaztett készül. Valaki, a hadnagya kikottyantotta. György homloka fényleni kezdett. Báthory öltözködött. A komornyik eligazította rajta szederszín selyemdolmányát, s gombolta a sűrű velencei üveggombokat. Báthory magas ívű, vad szemöldöke alól alig vetett rájuk egy pillantást. Ez is olyan volt, mint a ragadozóé, magányos s gőgös. – A hadnagy azt mondta: Szatmár alatt Balassa csapatai egyesülnek Zay Ferenc főkapitány katonáival. Kassáról menekülve mi láttuk is őket, éppen nekivágtak pattantyúkkal a tokaji útnak. A két úr be akar törni Erdélybe, le végig a Szamos völgyén. A meggyesaljai híres jó boroknak készültek a hordók. Ingyenborra vágynak a jó urak! Dávid összevonta a szemöldökét. Ezt azért nem kellett volna. – Amikor Szatmáron áthaladtunk, éppen kiindult a sereg Németiből, előre a Szamos mentén. A komornyik most megrázott egy kis harangot. Nagy hajlongások közepette besietett egy hórihorgas legény. Szinte nekiesett a nagyúrnak, ráhajolt, mintha fel akarná dönteni, s a szakállát kezdte rendbe szedni. Báthory egykedvűen tartotta az arcát, s tűrte, hogy a legény kaparásszon rajta. Valamit közben odavethetett neki, mert a legény hirtelen vörös lett, Csuthy pedig felmordult: – Fene a bitang disznaját, hányszor megmondtam neki, ne leheljen nagyságodra. György hallgatott. – Dic, mondd – intett neki Csuthy. – Nincs tovább – felelte György. – Ennyit tudunk. A várnagy a homlokát ráncolta. – Hm! Balassa és Zay katonái… Mekkora had? – Vannak tán másfél ezren. A nagyúr jobb karját nyújtotta a komornyiknak, hogy igazgassa el csipkés kézelőjét, s félig elfordulva odaszólt Csuthyhoz. – Kassáról miért jöttetek el? – kérdezte a várnagy.

– Hosszú története van annak. Untatnánk vele őnagyságát. Báthory intett a szemöldökével. – Csak halljuk! – parancsolta Csuthy. György meghajolt s belefogott. Kicsit tán terjengősen kiszínezte a skóla körüli ügyeket, miként üldözte a diákokat Zay, hogy feküdt ő bele az őrök elől a patakba, de kellemes, tiszta hangon, rövid, világos latin mondatokban. Az idegenek az ostábla mellett abba is hagyták a játékot, úgy figyeltek. Még Dávidnak is jólesett hallania. Szemernyit azért irigykedett: ez a György de könnyen visszanyeri a bátorságát. A fiú már a végső összetűzést mesélte, apró kis visszatartott mosoly vibrált a szájszögletén. – Akkor ez az ebhitű Zay – így mondta kissé mulatságos latinsággal: religionem canis credens –, ez a pápista… Csuthy hirtelen erélyesen megverte az asztalt. Az arca összerándult. György meglepetten pillantott rá, értetlen, gyanútlan szemmel. Aztán egyszerre torkán akadt a szó. – Akkor a kapitány… akkor… a… a kapitány – kapkodott rémületében. Vészjósló, nehéz csend lett. A szálában minden szem rájuk meredt, még a komornyiké is. A nagyúr katolikus volt. Buzgó, hű katolikus. Komisz egy helyzet. Dávid megtapogatta a nyakát. Miért hagyta Györgyöt beszélni? A fiú most hátrafordult – a szemében az a kutyakönyörgés – s úgy mondta, mintha nem is érthetnék, magyarul, mint a skólában: – Súgj! Segíts! De hát hogyan? Dávid előrelépett, s gondolkozás nélkül belekapott valami mentő mondatba, félkábán, ahogy a szavak hozták. – Ismeretes hazánk állapotában az a széthúzás, belháború, amelyet a sok sújtó baj és vész között, azt tetézve… – egy pillanatra kicsúszott alóla a célba vett befejezés – igen, azt tetézve a vallási viszály idéz fel közöttünk. Nagyságos uram – kiáltott fel időnyerésül –, mi ennek az egymás ellen fenekedő, magyart a magyarral szembeállító, hazánk dúlt-romlott állapotát nem tekintő – majdhogy meg nem nevezte a törököt, de észbe kapott: ki tudja, Erdélyben tán nem illendő –, ennek az egymást pusztító harciasságnak vagyunk az áldozatai. Lesütött szemmel kezdte, de most a lélegzetnyi szünetben rávetette a tekintetét egyenesen Báthoryra. Tudni akarta, mi lesz: végigvágat rajtuk? Legázolja őket?… De hogyan? Nem, nem akart hinni a szemének. A nagyúr félrefordult, száját, két orcáját kezébe temette, de a szeme körül megtüremlett a gyenge bőr, vibráltak rajta az apró szarkalábak. Semmi kétség, Báthory mulatott rajtuk. – Nagyságod jól tudja – folytatta most már inkább szégyenkezve, mint ijedten –, a pápa őszentsége is a békét keresi. A tridenti zsinat határozatai alapján maga, hozzájárult országunkban a reformált szokáshoz, a két szín alatti áldozáshoz. Ha az én társam és barátom az imént illetlenül és meggondolatlanul fejezte is ki magát, kérem nagyságodat, ne nekünk rója fel, hanem Zay kapitánynak, aki a pápa jámbor szándékát lábbal tiporja… – Bene, benissime, amice – szakította meg a várnagy –, hagyjuk ezt. – Mosolygott ő is, de azért karmos bagolyszeme sebesen pislogott. Hm… Azt az egyet mondjátok meg még nekünk, uraim, miért jöttetek hozzánk? Nem vagytok erdélyiek? – Nem – rázta a fejét Dávid. – Hát akkor? – Gondoltuk, hogy őnagyságának kedvében járunk, ha hírét hozzuk, Erdélyt mi fenyegeti. – Értem, nagyon értem – s nagy bizalmatlanul simogatta a szakállát. – Őnagysága úgy véli – szólt kisvártatva –, hogy senki sem töri magát • ingyen, idegen uraságok szép szeméért. Mit kívántok tőle? – Nem haszonért tettük! – Nem azért? Hanem hát miért? Dávid az arcán érezte Báthory kutató, éles pillantását. A torka összeszorult. Megint az a

hurok. Ezek akkor feszítik meg, amikor akarják. Sarokba szorítottan kénytelen kiadta magát. – Nekünk magunknak is volt mit elszámolnunk Zay kapitánnyal. Azért jöttünk. – S kiverte a hőség, hogy kimondta. Csuthy elsavanyodott, féloldalt még a száját is legörbítette. – No, jól van – mondta aztán –, Őnagysága elbocsát benneteket. Várakozzatok rám odakünn. A fiúk meghajoltak és kihátráltak az ajtón. A nagyúr szembefordult velük, de nem szólt, nem mozdult, mintha semmit sem látna, kifejezéstelen arccal keresztülnézett rajtuk. Alig kattant mögöttük az ajtó, György végigtörölte a homlokát, s felmordult: – A mindenit… A te főzted! – Ugyan! – Persze, én vagyok a hibás! – lovalta bele magát. – De miért? Mert rád hallgatok! – Csak maga tehet róla, domine György, miért nem vigyázott a nyelvére! – Hát persze, én, mindig én. De ki hozott engem ide? Ki találta ki? Mentünk volna Lévára egyenest! Az apámhoz… – Hohó, domine, de ki kapott rajta? Ki akart indulni hanyatthomlok? Nekem csak eszembe jutott. – Hallgass! Egy kéz nehezedett György vállára. – Csendesebben, uraimék! A hadnagy állt mögöttük, most vették csak észre. – Behallatszik… – A nyitott díszfolyosóról lépett be, úgy látszik, ott várakozott rájuk. A háta mögött, az ajtókeretben fehéren villantak a folyosó páros oszlopai. Kiléptek a napfényre, s csak álltak felhevültén. Az oszlopos, nyitott loggia az emelet déli oldalán húzódott végig. A magasból ráláttak a bástyákra, az öreg tornyok között a külső épületekre. Alattuk ásított a belső udvar kútja. Odalent a várkápolnában most megkondult a harang. A lábuk alatt kinyílt az ajtó, s egy fiatal lány lépett ki rajta. Az udvar napos csücskén egy pillanatra megállt, gyerekkezét fázósan összedörzsölte, s az arcát belefordította a fénybe. Piros köntöse fellobogott. A fiúk szeme rátapadt, mintha valóban égne. A lány végigment az udvaron, hosszú szoknyáját fél kézzel megemelve, s eltűnt a kápolnaajtóban. A magasból csak most tekintettek szét. A bástyákon túl az ég aljáig csupa erdős dombhát kuporgott, ameddig csak ellátott a szem. Mint a csipkerózsát, már megkapta lombruhájuk az ősz, s kifényezte. A bíbor, a sárga és a hervadászöld ragyogott a napfény mézpermetében. A loggia fehér kőoszlopai képekre szabdalták a tájat, édes, túlérett festményekre, emberi összhanggal, rejtett értelemmel telt meg keretükben a parttalan természet. Dávid nekidűlt a loggia falának, s az oszlopok között kicsit megcsillapodva bámult bele a fényeket ragyogtató tájba. A déli nap anyásmelegen simogatta. – Hogy tetszik kendteknek? – mutatott végig az oszlopsoron kedvetlenül a hadnagy. – Szép. – Szép? – A hadnagy elégedetlen volt a válasszal. – Éppen csak megjárja. Valami taljánt hozatott őnagysága, s azzal építtette. Hallgattak egy darabig. A fiúk befelé figyeltek. Nyertek vagy vesztettek? Sejtelmük sem volt, mit hoz a következő pillanat. Megfeszültek, mint az ideg, de hogy milyen sorsot fognak ki, még titok fedte. Nem hogy Zayval, velük, velük mi lesz?! – Bogaras egy fickó volt ez a tálján. – A hadnagy tovább fecsegett. – Nem hagyta, hogy az itteni mesterek rakják, ahogy szokták. Pedig elhihetik nekem, azok jobban értették. Nézzék csak, mire volt jó ide ikeroszlopokat rakni? Fölös költség! Egy vastagabb is megtenné… De az úr a taljánt pártolta.

Bent egy ajtó csapódott, Csuthy jött. – Diák uraim – kiáltotta örvendező nagy hangon –, jöjjenek! Őnagysága elvárja, hogy a vendégei legyenek! Nem volt ám Kassán olyan dolguk, mint itt leszen. György megenyhült. – No, látják kegyelmetek… – lelkendezett a várnagy. – Mondtam én őnagyságának rögtön: nem lesz itt baj. Öcsémuraim értenek a szóból. – Széles tenyerét ráfektette a fiúk vállára. – Megülnek nálunk egy kicsit. Hanem az udvari regulákat, azt meg kell tartani! Ebéd, vacsora, jó időben az ebédházban. Italt ad a pincemester, amennyi csak kell… No, nem éppen kemény regula… Hát áll az alku, édes öcsémuraim? Kezet rá! – S lecsúsztatott kézzel, jobbról s balról elkapta a csuklójukat. A fiúk összenéztek, két riadt, behúzott nyakú bárány, hűha, de mi lesz az öreg Gyerőfivel? – Hűm… hanem, hogy el ne felejtsem… Van itt még egy regula. Fura egy regula! – Csuthy felhahotázott nagy, barátságos kedvvel. Amíg az úr távol van, addig innen se ki, se be! Vendégnek semmiképpen. – Medvemancsával kétoldalt magához ölelte a fiúkat. – No, öcsémuraim, jöjjenek. Ezen nem múlik. – Pár lépést hurcolta őket, vaserő volt a karjában, s akkor hirtelen megállt. – Hanem hát kendnek – mordult hirtelen Dávidra – azt üzeni őnagysága: jól jegyezze meg – s a hangja már vágott –, Erdély főkapitánya nem pálca, akivel meg lehet fenyíteni a császár kapitányát! Nem pálca ő senki fia kezében! Dávid arcából kiszaladt a vér. “Mit is mondott ez az imént?” – Nem úgy gondoltam – dadogta. – Hiszen tudjuk, tudjuk. Azt az ebhitű pápistát sem úgy gondolta, öcsémuram! Most már György rándult össze. A várnagy hátrafordult s felkiáltott: – Hé, hadnagy úr! Vezesse hát el az ifjakat! – S hirtelen otthagyta a két dermedt diákot. A hadnagy szótlanul megindult előttük. Bénultan követték. Vajon hova? A szűk lépcső egyre kanyargóit lefelé. Csak kanyargón, kanyargóit. Úgy forogtak benne, mint ólom a puskacsőben. Meddig még? Hol köpi ki őket? Csak nem a föld alatt, a börtönökben? Aztán egyszerre csak kint álltak a külső nagy udvarban. Egy lovász tartotta a lovaikat. A hadnagy füttyentett neki. – Mutasd meg az istállót! – parancsolta. S elballagott. A fiúk fellélegeztek. Ha igaz, hát nem rabok. De valahogy még egyre rájuk súlyosbodott a levegő. Az istállóból visszatérve két gyerkőc várta őket a belső kapuban. – Diák uraim – szólott az egyik –, a várnagy úr küldött minket kentekhez szolgálatra. Fürge szemű, mosolygós arca volt, mint az ólomüveg: tiszta, de nem áttetsző: azt nézte, melyik úrhoz szegődjék. – Tessenek velem jönni. Mindent megmutatok. A belső udvaron kezdték. Végigmentek a mohos köveken, ahol az imént az az idegen lány. – Ez a várkápolna. – A gyerkőc a veretes kapu előtt megállt, kezét rátette a kilincsre. György elfordult. – Diák uram, erre, erre, tessék! Sorba menjünk, az a parancs. Nyitotta az ajtót, nehéz tömjénszag áradt ki. György tétovázott. – Domine, lépjen be – szólt latinul Dávid –, fentről bizonyára figyelnek. A kis gótikus kápolnába piros, kék, sárga pászmákban áradt be a napfény, s színminták szőnyegeit terítette a lábuk elé a kövekre. A fiú felmutatott a festett üvegablakra, amelyen, ahogy előreléptek, sziporkázva gyulladt s aludt ki a napkorong. – Őnagysága Párizsból küldte haza. Végigmentek a templom főhajóján, előre a homályba borult főoltár felé. A gyerkőc térdet hajtott előtte. Ahogy kémlelve a fiúkra visszanézett, arcára halvány fény ömlött. Most vették

csak észre, oldalt egy szűk, ablaktalan fülkében magányos gyertya égett. Ahogy odafordultak, meglibbent a lángja. Az az idegen lány térdelt előtte. Összekulcsolt kézzel hajolt a gyertya felé, az arca, leomló fekete haja csupa fény volt. Imádkozó árnyéka ott imbolygott a falon, akár a nagytemplomban Zayé. A két fiú megrezzent. A lánynak komolykodó kis gyerekarca volt, íves szemöldöke, durcás, puha szája. Nagy szempilláinak árnya ide-oda rebbent. Mintha már látták volna másutt is, régen… Olyan gyengének látszott, olyan szívig hatóan fiatalnak. De hiszen lehetetlen… Dávid megbabonázva egyszerre föleszmélt: “Erhardt Madonnája!” – Az olasz mester leánya – sustorgott a legényke kamaszhangja. A lány megrebbent, elpirult. Odakint ebédre kolompoltak. Amint beléptek a tágas ebédlőházba, valaki felugrott a végében, s hevesen integetni kezdett. Hátrapillantottak, fejüket csavarva, vajon kinek szól? De már az futott is feléjük. Meg egy társa. – Miéi amici! – kiáltották. Elkapták a fiúk kezét, veregették a hátukat. Hurcolták őket az asztalukhoz. Az a két olasz volt, aki az ostáblánál játszott. Lenyomták őket a székre, dőlt a szájukból a szó. Alig értették. Negyven év körüli lehetett az egyik, mozgékony, húsos, cigányarcú, szeme, mint egy kondottiéré, a másik hozzá hasonló, csak bágyadtabb, fiatalabb. Mintha tíz év előtt a kondottiérét megfonnyasztották volna, akár valami gyümölcsöt, s most itt járkálna két alakban. Kettőjük között üres volt a szék. Egy surranás, s a piros ruhás lány lebbent oda. – A lányom! – kiáltotta a kondottiéré. – Mamma mia! – ijedezett a kislány, hogy a fiúkat megpillantotta. – Giuditta! – szólt rá az apja. A lány illendően térdet hajtott előttük. A nappali fényben, mint az éretlen gyümölcs, nem is volt olyan szép. György felkelt, hogy üdvözölje. A kondottiéré belekapaszkodott a karjába, húzta vissza a székre. – Ugyan? Még kicsike! – De papa, igenis már tizennégy éves múltam! – Arca, akár egy bimbó, nagy hirtelen kifeslett: a szeme, a szája rájuk ragyogott. A két olasz beszédre szomjasán vetette magát a diákokra. Más nem is szólt aztán hozzájuk. De mégis, mintha a tisztektől zsibongó, öblös ebédlőházban mindenki róluk beszélne, őket nézné, érezték még a tarkójukon is. A kondottiérét maestro Fugának hívták, Báthory vívómestere volt, kicsit lomha, telt testét pillanatonként elöntötte valami indulat. A homlokán végig – nem éppen jó cégér a vívás mesterének – fehér forradás húzódott, ez ilyenkor elvörösödött. A másik, dottore Rossi, afféle titkára meg könyvtárnoka volt a nagyúrnak. Versengtek egymással a fiúkért. – Amikor én a dózse fiát tanítottam – kérkedett a maestro. – Az is csak kereskedő volt! – szúrt felé a doktor. – A dózse fia – ismételte Fuga vöröslő forradással – éppen olyan volt, mint én, izmos, nyúlánk. A maszkabálon egyforma köntöst húztunk, senki sem tudta, melyik-melyik. Akkor kaptam ezt a vágást! – Nekem azt mondta, maestro – kiáltott Rossi megjátszott együgyűséggel –, hogy lent szerezte Calabriában. A maestro szeme megvillant. – Rosszul emlékszik. Ölre mentek szinte. A kondottiére vitte volna a két fiút nyomban vívni, a másik a könyvek közé.

Végül a vívásban egyeztek meg. Rossi megragadta Dávid csuklóját. – Hanem ez az első, vigyázzanak – suttogta –, a várnagy, Csuthy, attól óvakodni kell! – Jettatore! Szemmel verő – licitálta felül a maestro. – Nem látták? Összenőtt a szemöldöke! Ha elfordult, tartsák rá két ujjúkat egymásra fonva, így, akkor megtörik az erejét. Átmentek sebesen a vívóterembe. Fuga hozta a kovácsoltvas vívópáncélokat, a zárt sisakokat hozzá. – Gyerünk, gyerünk! – sürgette őket. – Most elválik – nevetett Rossi. – Rajta leszünk! Olyanok voltak a páncélban, mint valami kísértetek. Hangjuk mintha pincéből jönne. A védett nyíláson át csak a szembogaruk villogott ki. Fuga nyújtotta a gombhegyű vívókardokat. – Gardia! – kiáltotta. Elsőnek György állt ki. A mester előrelépett. – Saluto! – kardját összeütötte Györgyével, s tisztelgett. – No most! – Lomhán, egykedvűen mozdult. György előretört, jobbra oldalcsellel s aztán rá a fejre. Ahogy szokás, jó erővel. Az olasz alig emelt a karján, s hátralépett. György ütése szikrát vágott a kardmarkolatán. A fiú továbblendült, s most alsó cselvágást próbált. A mester késett a védelemben, megint hátrált. György tüzesen követte. Szorította egészen a falig. No most, most már szembe kell szállnia. De nem. Az öreg kettőt mozdult – bámulatos, hogyan csinálta –, s már meg is kerülte a fiút, s megint hátrálhatott végig a terem hosszában. Györgyöt ez a halogatás felbosszantotta. Gyorsabb lett s hevesebb. Egy pillanatnyi nyugvást sem hagyott, egyre szikrázott a kardja a mesterén. Az meg csak védekezett, de azért már lassabban hátrált, s az ütéseket is keményebben fogadta. Szép, férfias küzdelem volt. Jó volt belefelejtkezni, lemosni magukról Csuthy szavát, nem érezni az arcukon gyanakvó tekintetét. Vendégek voltak, szabadok, játszó, mulatozó cimborái a nagyúr bizalmas szolgáinak. Dávid egészen kipirult tőle, olyan gyönyörűség volt, hogy György az olasz mesterrel szemben megállja a helyét. A szeme odavágott Rossira: “No, ugye!” A doktor röhögött, szemtelenül, pokoli jókedvvel, bele a fiú arcába. Valamit olaszul odakiáltott a mesternek. – Most figyeljen – intett Dávidnak. A mester egyet lépett. – Puff! – kondult György sisakja a kardja alatt. Megálltak. György lihegett. A páncélból kihallatszott. – Rajta! – Alig emelték fel a kardot, megint egy kondulás. – Tovább! – Vágás a sisakon. – Tovább! – Vágás a mellvérten. Tovább! – Megint a sisakon. György még nem is mozdult, már kongott valahol a páncél. Zúgott tőle a feje. A mester meg ott előtte, mintha nem is ő ütne, unott medve. Szinte csak csuklóból suhint oda. Végül György türelmét vesztve leengedte a kardját. – No látja! – nevetett a doktor. – Vívni tud a maestro, ha mást nem is. Hirtelen megrezzentek az ólomüvegek. Trombiták harsantak, peregtek a dobok. Szaladtak az ablakhoz mind a négyen. A külső várudvaron, katonai rendben ott állt a főkapitány hada. Lovasok, gyalogkatonák, pattantyúsok. Tenger nép, mind glédában, kimérten. Báthory a lovát táncoltatta az udvar közepén. Kétoldalt hosszú, fölzászlózott kürtjeikét fújták a harsonások. A nagyúr intett, vezényszó csattant, s mintha csak most venné kezdetét valami nagyszerű férfijáték, az egész had, minden kicsi bábu, vigyázzba merevedett. Aztán egy csapásra kirepültek a kardok; meztelenül villantak a napfényben, s a fejek úgy meredtek a nagyúrra,

hogy a toll rezgett a süvegeken. Újabb vezényszó. Meghullámzott a gyaloghad. Az első osztag megindult, át a kapun, ki a várból. A fiúk csak bámulták perzselő, vad izgalommal. Hova vonul a sereg? Szatmárra? Zay ellen? Sikerül hát? Sikerült mégis! Sereg indul a szavukra. Kirepül az ő parittyájuk…! Elvonult sorra század a század után, kiürült a nagy udvar, Báthory intett a mellette álló Csuthynak, megsarkantyúzta a lovát, futott egy félkört az udvaron, s elvágtatott. Kísérete, csupa válogatott lovas, utána. A fiúk égtek, lobogtak, s az olaszok nem tudtak semmiről. Érthetetlen. Pedig hát ott voltak, bent, a nagyúrnál. György kapta magát, ki a teremből, le az udvarra. Hova ment a sereg? Kellett a bizonyosság. Dávid a nyomában. Futottak. A belső várkapunál az őrség hirtelen keresztbe vágta előttük a dárdáját. Majd beleestek. – Állj! Uraiméknak kilépni nem szabad! Megmerevedtek, fejbe verten, kábultan. Hát ez volt az… Hiszen Csuthy megmondta. A lázból hidegen ocsúdtak. – Vendég nem léphet se ki, se be, míg az úr távol van…! Kint az udvar túlsó végében most megnyikordult emelkedtében a felvonóhíd – már ismerték a hangját –, s döngve csapódott be a hatalmas várkapu. Csak álltak, és nem néztek egymásra.

VIII. FEJEZET Dávid néhány napig kerülte Györgyöt. Elbújt a belső vár valamelyik zugában, beletemetkezett dottore Rossi könyveibe. György beszívott ajka, harapós pillantása elriasztotta. Mintha a fiú szokott, zivataros bosszankodásából most valami makacs, sértett harag maradt volna vissza, amely nemhogy múlik, de még jobban elmérgesedik idővel. Dávid legszívesebben megrázta volna György vállát. “Nézze, domine, ne hibáztasson engem! így történt, nincs mit tenni. Majd csak elengednek bennünket hamarost.” De azért futkosott a hideg a hátán, ha arra gondolt, hogy az öreg Gyerőfi talán már Lévára ért, ők meg kénytelen egyre itt rostokolnak. A somlyói vár üres volt, mint egy gazdátlan pókháló. Néhány szolga lézengett csak benne, s odakint a külső várban az őrség. De olyan élettelenül, mint valami száradt légytetem. Csuthy elvonult rejtekébe. Amikor György bejelentette magát nála, kiüzent: őnagysága visszatértéig nincs mit beszélniük. Nem volt más a fiúk körül, csak a két olasz. Báthory a páduai egyetemen ismerkedett meg Rossival. A fiatal tudósban nem udvari szekretáriust keresett legfőként, hanem nagyralátásában történetírót Erdélynek. De a doktor fázott minálunk. A latin humanistából az idegen földön egyszerre előbújt az olasz. Sutba dobta Erdély történetét, kilopta magát a nyirkos partiumi őszből: Boccacciót fordítgatta latinra. A Dekameron hőseinek firenzei kastélyában időzött naphosszat, holdudvaras szemű olasz donnák s szívet s mi több: édes kapcsokat nyitogató nemesúrfiak között. De itt sem tudott megállni: félretette Boccacciót, s maga kezdett írni. Nem latinul, de olaszul. Naphosszat írt. Arca megnyúlt, szeme opálosan ragyogott. Már egyszer odáig alázta magát, hogy a maestrónak felolvasott belőle, de aztán Fuga mozdulatlan holdarcába beletekintve, harapta volna le inkább a nyelvét, azt kívánta. Dávidban megsejtett valami rokon szomjúságot, valami friss, de még célra nem talált higanymozgású kíváncsiságot, s rávetette magát. Boccaccio fordításával kezdte, s mert a fiút lázba hozták a vidám s szókimondó történetek, az új irodalom sósabb, forróbb vérárama, Rossi nyomban fel akarta olvasni a saját

novelláit is. – De hiszen nem értem! – tiltakozott Dávid. – Dehogynem! Csak ért annyit olaszul. – Egy szót sem. Rossi gyanakodott. Olvasta s fordítani kezdte mindjárt latinra. – Látja, megy ez! Ment, mert a doktor fordította. – Mert nézze, latinul azt mondják: História est magistra vitae.( Latin mondás: A történelem az élet tanítómestere) Mi pedig így mondjuk: Storia é la maestra della vita. Hát nem ugyanaz? – Majdnem… – Dávid nyúlt a Dekameron kétféle kézirata után. Összeolvasta a latint az olasszal. Rossi meg egyre magyarázott hozzá. Ezt így kell ejteni, azt úgy. A hangok nálunk lágyabbak: a c cs lesz. Minden puhább, dallamosabb. Ego sum: io sono. Közben rájuk esteledett. Dávid fogta s magával vitte a két kéziratot. Fent a vendégszoba mécsese mellett még birkózni akart vele. Türelmetlen volt, izgatott: ilyen könnyű volna megtanulni egy nyelvet. Az ember egyszerűen beleugrik az idegen nyelvtengerbe, s máris úszik a latin segítségével. Igaz, mire jó a latin… nemhiába három éve vele kel, vele fekszik, az a kenyere… Könnyű láz fogta el, jóleső mámor: megtanul olaszul is. Egyik nap a maestro és Giuditta megkésve értek az ebédhez. A kislány jobbjában, baljában egy-egy nyulat emelt a magasba, úgy futott az asztalhoz s körbe-körbe ugrándozta a zsákmánnyal. Kissé zöldes bőrű arca, mint a nyulak orrában a vér, téglaszínű volt a széltől. Nagy diószeme ragyogott a friss vadászboldogságtól. Nem is akart megválni a nyulaitól, s bár a kutyák odakünt szüntelenül csaholtak, míg evett, fél kézzel le-lenyúlt, megsimogatta átharapdált bundájukat, szólongatta, tapintgatta tetemüket. A fiúk már megszokták, hogy Giuditta az asztalnál felkiált, kacarászik. De most felajzottan pillanatonként felviháncolt. Dávid figyelni kezdett. Hiszen a kislány róluk beszél. El-elkapta a szavai értelmét. – Apa, a durcásat vigyük magunkkal vadászni. A maestro legyintett. – De apa, miért nem? György pár napja szenvedélyesen lovagolt. Körbe-körbe a nagy várudvaron. Amikor a mester a lánnyal kiindult, melléjük ugratott, s velük ügetett a kapuig. Vissza ugyanígy. Addig ő ott bóklászott a falak mentén. – Nézd, milyen szomorú – fecsegett tovább a kislány. – Pedig ha mosolyog, szépek a fogai. Szemtelenül megnézte Dávidot. – Ez a másik már megvigasztalódott. Ni, hogy tömi magát. Kiüríti a tálat. György az asztalnál rendszerint hallgatott. Fuga a vadászatot mesélte. – Egy farkast is felvertünk… Giuditta belevágott: – Ez a fekete farkas! Hogy villog a szeme. Apa, apa, ez meg a bárány! De már nekem inkább a farkas tetszik! Dávid nekigyürkőzött. – Kisasszony, szomorú vagyok! – bizonytalan nyelvvel ejtette az olaszt. – Nem remélhetek? Eltátott szájjal néztek rá. Giuditta bíborpirosan felpattant, de Rossi elkapta a karját, s így a lány hirtelen ráborult az asztalra, arcát karjába temette, s toporzékolt. – Megbocsássanak, csak próbálok beszélni – szerénykedett Dávid. A maestro felugrott, magasra emelte a poharat. – Amice mio – harsogta –, bravó, bravissimo! – s bornedves szájjal, ünnepélyesen homlokon csókolta a fiút. Giuditta kipislantott a két karja közül, s aztán rákacagott Dávidra, pukkadozva s kisisteregve, mint a habzó bor. A doktor dagadozott a büszkeségtől. Beszéltette a fiút, s dicsérte: – Che intelligenzia!

Csak György húzódott magába mogorván, ellenségesen. A jókedv, a nevetés őt csak bosszúsággal tömte, egész belepuffadt. Megvárta az ebéd végét, s akkor hirtelen kirúgta maga alól a széket. – Gyere vívni! – mordult Dávidra. – Ahogy kívánja, domine! – önkéntelen kis fölény keveredett a feleletbe. Csak ennyi: hiszen értelek én! – No, gyere… – kapta el a karját. – Most…? Jobb lenne… – húzódozott Dávid. De György máris vonszolta magával, s szinte kitépte a lelkendező olaszok közül. Leesett a hó, s ők még mindig foglyok voltak. Gyerőfi Lukács már haza is érhetett Léváról Győrbe. Tán a postalegény is meglelte már a közös magyarázkodó levéllel. Rossz lelkiismerettel várták a válaszát. Ha ugyan válaszol. A meggyesaljai kalandból közben országos háború lett. Zay és Balassa háta megett Báthory bevette Szatmári, Nagybányát, s most a fejedelemmel együtt Ecsed várát ostromolta. Borzongató volt ez a tél. Havazáskor villámlottak a sűrű hófelhők, dörgött az ég. Váradtól fel Munkácsig tépte az országot a háború, a fehér havon a csaták nyomán kirozsdált a vér. S ők ketten pedig bent ültek a várban, fogolyként s mégis védetten, gondtalanul. Lesz-e önálló Erdély, s kié lesz? Ez volt a tét odakint. S számukra: megnyílik-e s mikor a langymeleg fogság? Egy este, február vége lehetett már, főúri vendéget jelzett a kapukürt. Dávid éppen odafent olvasott Báthory könyvtárszobájában. Mire felnézett, lovas katonák vonultak be az udvarra, egész csapat. Belepte őket a sűrű, tél végi hóesés, a nagy pihéjű februári hó. Süveget rakott a süvegükre, a mentéjükre vastag, fehér köpönyeget. Kik lehetnek, nem látszott. Mokány szerecsen lovakon ültek, s a lovak farka csomóba kötve. Különös! De hiszen a kezükben lófarkos kopja! Dávid hirtelen felugrott. – Törökök! De akkor már Csuthy sietett elébük, s hajlongott nagy tiszteiénél. Követség érkezett. Az egész vár az ablakokban tolongott. Felkavart mindenkit a török. Dávid Rossi mellett egyik hibát a másik után csinálta az olaszban. A doktor nem állta meg. – Signore Énekes, mi baja? – S kis gúnyos mosollyal: – Csak nem nyugtalanítják Erdély barátai? A követség Szatmárra tartott Báthoryhoz, s csak a hó miatt szorult be Somlyóra. A vezetője, Izmail bég, szikár, egyenes hátú török. Izomra és bőrre soványodott arc. A szeme tűz, de mintha befelé világolna, csak ha parancsolt, akkor lobbant fel. Az egész ember akkor élt igazán. Máskülönben magába húzódva ténfergett a várban, órákat álldogált a loggián, elnézte a Krasznán túli dombok havas sátortáborát, vagy sétált a bástyán, csak a szerecsen inas kísérte. Az őrök hamarosan megszokták, nem törődtek vele. így hívták: a bivaly. Még tréfálkoztak is egymással: – Ni, a bivaly! Hajtsd el! Tudták, most jött csak Magyarországra. Nem próbált magyarul szólani senkivel. A bég, ahogy szokta, ott álldogált a nyitott ajtókeretben. Jött a kapuhadnagy, jókedvvel, tán kapatosán is. – No, Marci – kiáltott rá az őrt álló legényre –, ha megparancsolnám: vágd bele a dárdád, belevágnád? – S a feje odaintett. Az őr kezében megremegett a dárda. – Bele én – kiáltotta –, de bele ám! Hisz hadnagy uram kontója! A tiszt vastagon, hosszan nevetett, észre sem vette, hogy a bég hátraugrott s eltűnt az épületben. Dávid a könyvtárablakból látta az arcát, a szeme riadását az ugrás előtt. Döbbenten meredt

a már üres ajtókeretre. Mi volt ez? Miféle istenkísértés? Hiszen megértette! Tud magyarul. Mellbe vágta a kipattant titok. Tán maga is magyar. Azért nem szólal meg soha. De figyel, s végiglépi a bástyákat magánosán. Vajon mi lakik benne?… Töprengéséből Csuthy zavarta ki. Leveleket lobogtatott, egész köteggel. Most hozta egy lovas ember Kassáról. – Őnagysága kérdezteti – állt meg egy pillanatra –, öcsémuraim milyen jutalmat óhajtanának? Gondolják ki közösen. Dávid izgatottan nyúlt a levelek után. Jutalmat? – hökkent aztán, hiszen akkor… Belekapott a levegőbe. Jön vissza Báthory! Vége a fogságnak. De mire megszólalt volna, Csuthy eltűnt az olaszok ajtajában. Most kellett volna megkérdezni, bosszankodott magában. Ilyen ostobaság! Már szaladt volna Csuthy után. De hogy felismerte a címzéseken Erhardt keze írását és két levélen is Annáét, magával ragadta az újabb izgalom, és hevesen törte fel a pecsétet. Hogy várta már a leveleket! De jóformán beléjük sem tudott még olvasni, máris berobogtak hozzá az olaszok, kiáltozva. Mi van itt ma? Máskor a szú percegését is hallani. Pattanásig feszülten nézett fel a levélből. Fuga kitárt karral szavalt a szoba közepén. A sebhelye piroslott. – Hogy én odaüljek? Hogy az én lányom velük egyék?! Jaj, szegény kislány! Szegény kislány! – Fejét fogta, s kiáltozott, mintha gyilkolnák. Csuthy a követség tiszteletére ünnepélyes estebédet rendezett, s arra hívta meg őket. A maestro egyre jajgatott: – Halálos bűn egy igaz kereszténynek! A doktor türelmesen csitította. – Ugyan, ugyan! Dávid nem állta tovább, kirohant előlük. S ahogy volt, köpenyeg nélkül, a levelekkel a kezében, fel-le rótta a havas bástyát, hogy az őr nem tudta mire vélni. De hiába járta át a fagy, nem csillapodott le. Erhardt felkavarta az emlékeit: milyen messzire is tűnt tőle Kassa, a diákélet! Anna meg égő nyugtalanságot cseppentett belé. Valami titkolt jajszó, elrejtett panasz bujkált a sorai közt, mint a magukra maradt özvegyasszonyok esdeklésében. Azt írta, hogy fürdőre viszi beteg apját, Stubnya-fürdőre mennek, s ott most már halogatás nélkül, igen, így írta: “halogatás nélkül” látniuk kell egymást Györggyel. Mintha valami veszedelem környékezné. De ugyan mi fenyegeti Annát? Gondolkozott, olyan feszülten gondolkozott, hogy a szeme az összevont redők alatt szinte eltűnt a szemüregében. – Csak lenne nyitva a várkapu. Nyílna meg csakugyan! Ideje nagyon, hogy Gyerőfi végre a maga ura legyen… – Hirtelen észbe kapott, s futott a levelekkel Györgyhöz. Másnap, az estebédhez kinyitották Báthory ikerablakos fogadóházát. Odakint már alászállt a kietlen téli szürkület. Bent összevonták a nehéz függönyöket, s a kárpitba öltöztetett szála vörösbe játszva ragyogott a drága gyertyafényben. György és Dávid előtt nesztelenül tárultak ki az ajtók, elsőnek érkeztek. A terem közepén, mint valami oltár, fehéren s ezüstholmival megrakottan villant ki egy óriás, kerek asztal a szőnyegek és kárpitok skarlát derengéséből. A sokkarú gyertyatartók csúcsán, mint megannyi aranyozott kis püspöksüveg, lobogott a láng. Csupa fény és tündöklés. Még a lélegzetüket is visszafojtották. A csend s a langyos-édeskés viaszillat rejtélyes és ismeretlen szertartás áhítatát keltette fel bennük. A loggia felől végre lépések közeledtek. A két olasz mester jött, és Apor uram, a palotástiszt az első hadnaggyal. Suttogva beszéltek ők is. A maestro alatt felcsikordult a márvány, akár egy szentségtörő sikoltás. Megérkezett Csuthy a három törökkel. Izmail bég, Musztafa, a másodkövet és Kürt aga, a tolmács. Az ajtó mögött, a többiekkel szemben ünnepélyesen megálltak. Csuthy oldalt lépett, s feszesen bemutatta a somlyói udvart. Látásból mindenki ismerte egymást. Dottore Rossi, maestro Fuga… A követ összefont karral, méltósággal biccentett minden névre.

Csuthy az asztalhoz tessékelte a vendégeit. Kitüntető, nagyúri módon. Közben a hazai időjárásról beszélt, amely bizonyára zord és barbár ahhoz az enyhe török tavaszhoz képest, amelyet a fényességes szultán fővárosában élveznek. A teremben két tarka cserépkályha ontotta a meleget. Az asztalon az ezüst, rajtuk meg az ékszerrel rakott díszruha ragyogott. Csuthy mályvaszín dolmányán halványsárga selyemátvető: a nagyvezír ajándéka. A másodköveten s az öregedő Kürt agán fénylő selyemkaftán, mint a keleti madarak tollazata. Rossi, Dávid mellett, félhangosan meg is jegyezte: – Nézze csak, kínai selyem. Valódi. Elhiheti nekem. – De Csuthy rájuk tekintett rosszallóan. Csak a bég köntöse volt rideg és egyszerű. Hozták az első fogásokat. Még senki sem szólt, csak Csuthy és a követ. Kürt aga fordította a szavaikat. Az inas sorra töltött. A törökök feszengtek. – Almaié. – Nyugtatta őket a várnagy. Felállt, s kezében a boros pohárral üdvözölte a követséget. Így folyt a lakoma komoran és méltósággal. A harmadik pecsenye után az asztalnokmester vörös bársonypárnán behozott egy-egy díszkardot. Csuthy hátralépett. Engedelmet kért a követtől, de nagy megtiszteltetésnek venné, ha Báthory őnagysága ajándékát a jelenlétében adhatná át hű szolgáinak. Megvárta, míg az aga lefordítja, és a bég előzékenyen bólint. Akkor Györgyhöz és Dávidhoz fordult. – Kérem diák uraimat, hogy fáradjanak ide. – A fiúk kényszeredetten léptek elébe, nem sejtették, hogy mi készül. – Ti eljöttetek és hírül adtátok – kezdte Csuthy –, hogy a fényességes és dicső szultán hű alattvalóját, az erdélyi fejedelem őnagyságát a Habsburg király csapatai fenyegetik. – Megállt, az agára nézett, aki kezdte fordítani. – Napnál világosabb példa ez. Mindenki láthatja belőle, miként éreznek, hogyan gondolkoznak a becsületes magyarok. Kinek vállalnak önként, a szívük szerint is hűséget. Lám, ez a két diák úr Győr városába való, Miksa király birodalmába, mégis lóhalálában jelentették, hogy a szultán hatalma ellen mi készül! Az én uram, a fejedelem főkapitánya, az ő híradásukra foglalta vissza Szatmár erős várát! Nagy boldogság az, hogy a bölcs és nagyra hivatott Izmail bég előtt tehetek most eleget uram parancsának, és jutalmazhatom őket. íme, aki messze földre megy, messzire elviheti a hírét. Aki bölcs és hatalmas uraságok színe előtt megjelenik, bölcs és világot kormányzó uraságok fülébe juttathatja el az igazságot. S aki tán most saját szemével látja és tapasztalja, egykor maga is világot kormányzó hatalmasság lesz. Akkor pedig már tudni fogja, hogy mi igaz, mi hamis abból, amit mirólunk, szegény magyarokról fecsegnek a gonosz hírvivők. Szertartásosan általadta a kardokat. Kissé meghajolva fogadták, György is, Dávid is, illendőség szerint. “Csavaros egy fő! A mindenit! – gondolta magában Dávid. – Valószínűleg Báthorytól tanulta. A nagyúr gőgje és esze, tán kicsit túljátszva. Ám tudja jól, hogy kell elrendezni a dolgokat.” Feszengve szorongatták a kezükben a díszkardokat. A várnagy nyomban észrevette. – Helyezzék vissza uraimék a díszpárnára, s tegyék fel őket a pohárszékre – intézkedett. – Kívánom – tette hozzá újra ünnepélyesen –, hogy a szultánhoz való hűségben, s a haza javára forgassák. Megint ittak, most a fiúk egészségére. Az erős hegyaljai bor (csak a török serlegekbe került almaié) már dolgozott bennük, felhevültek a fejek, a maestro sebe egyre bíborlott, de a hideg ünnepi feszesség még ellenállt. Csiklandó érzés volt: az arcizmokat birizgáló nevetésvágy, a kétfelé pillantó szemek derűje kereste az útját. Már bugyborgott, forrt a vér a vékonyodó jég alatt.

S ők újra s újra ittak. “Hiszen a kardokat meg lehet köszönni – nyilallt át Dávidon, s egyszeriben utat szakítva felszökött s szétáradt benne a jókedv. – No, Csuthy uram, most visszakapod! – Nem bírt magával, felállt. Meg kellett kapaszkodnia. – A mindenit, ez a bor!” – S elmosolyodott, hogy rápillantott a döbbenten nyeldeklő Csuthyra. – Nagyságos efendi – kezdte. – Kitüntetett bennünket Báthory őnagysága. Nagy tisztesség! Még nagyobb tán, hogy a te színed előtt! – Most ő nézett Kürt agára, hogy kezdje fordítani. Várt, s lehajtotta a fejét, de így is érezte a pattanó feszültséget. (Csak lassan, csak óvatosan!) Erővel fogta magát, nehogy egyszerre beleszaladjon. – Hadd lássa nagyságod a színtiszta igazságot – folytatta. – Nem azért jöttünk, nem a jutalomért. S főként nem azért maradtunk Somlyó várában, hogy ezt a nagy tisztességet bevárjuk. Higgye el, nagyságod, bizony nem. Míg az aga fordította, merően nézte Csuthyt. A várnagy két kézzel fogta az asztal lapját. A tekintete alatt elsápadt. – Mi tartott mégis bennünket őnagysága körében? – (Csak nyugalom, Csuthy uram, nyugalom, minek siessünk, ha nem muszáj!) – Mi tartott Báthory főkapitány úr várában, mint titeket, nagyságos efendi, a hó?! Mire az aga befejezte a tolmácsolást, Csuthy homloka verejtékesen csillogott. – Amikor mi eljöttünk ide… (csak gyötrődj vén, ravasz udvarnagy, csak reszkess a botránytól) még a fákon rajta volt a lomb, s csodálatosan ragyogott, efendi, az őszi erdő… Mi itt maradtunk! – emelte fel a hangját. – Mert itt tartott erővel… Csuthy felvágta tiltón a kezét, a szája szétnyílt. – Mert itt tartott erővel – harsogta Dávid – a hűség! a becsület! Látni akartuk, hogy jól szolgáltunk-e? Megállt, s ahogy a megkönnyebbült, könyörgő szemű várnagyra rápillantott, majd elnevette magát. (No, gőgös nagyúr – gondolta –, velünk vásárolod meg a török bizalmát? Hát jó, legyen. De legalább beleizzadsz!) Nem elégedett meg azonban ennyivel. Hajtotta tovább a bor: lássuk csak az efendit! – Hozzád fordulok, nagyságos Izmail bég! – folytatta, s belenézett egyenesen a török arcába. – Hallgasd meg alázatos szolgád, és bocsásd meg neki, ha tán fiatalságában könnyelműen kéri türelmedet. Izmail végighallgatta a tolmácsot, s intett. – A becsület, a hűség, azt mondtam, bennünket kötelezett, hogy jöjjünk és szolgáljunk az igazsággal. De a fényességes szultán vajon hogy érti, meddig érjen a mi hűségünk? Levessük-e a mi magyar dolmányunkat, s felöltsük-e vajon a török kaffant? Nem csalódom, nagyságos efendi, ezt tőlünk nem kívánja. A török mosolyogva intett. – Nem, nem óhajtja. – Mert aki a mi hazánk nyelvét beszéli, az sehol másutt nem lelheti fel az otthonát, sehol másutt nem élhet becsülettel! A tekintete rátapadt Izmailra. Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. – Egyszer láttam egy előkelő urat – Dávid nem adta fel a küzdelmet –, aki a német császár szolgálatában megtagadta őseit, német nevet vett fel, tette, mintha nyelvünkön nem értene, s eljött hozzánk, hogy országunk nagyjainak hűségét kipuhatolja. Mit gondolsz, efendi, mire jutott ez a szerencsétlen? Izmail felemelte a kézfejét. Egy pillanat volt. Bármit akart, azonnal visszafogta, s már hallgatta a tolmácsot azzal a keleti álarcmosollyal. Dávid továbbfeszítette a húrt. – Mire jutott? Másokat akart becsapni, s magát csapta be. Hűséget keresett, de csak hűtlenséget talált, mert a szolgalegények, az ajtónállók és az urak ellesett fecsegésére ügyelt.

Az emberek meggondolatlan érzéseire. Ám a hűség nemcsak érzés – emelte a hangját –, de akarat. Az ész eltökéltsége. Mint ahogy azt te is tudod, efendi… Végigpillantott a három törökön. Musztafa, a másodkövet a serlegével babrált, az aga tekintetén személytelen érdeklődés csillogott. Izmail kimunkált arcában akaratlanul benne élt a személyisége. Ez az arc tudta, hogy róla van szó. Dávidnak ez elég volt. – Úgy gondolom – hangja a beszéd befejezése felé lejtett –, ez a színlelő azért talált csak hűtlenségre, mert maga is hűtlen volt. Mi ezzel szemben azon próbálkozunk majd, hogy mindegyre megerősödjünk az illendő hűségben, és Báthory őnagysága ajándékát s a te kitüntető kegyes figyelmedet a jövőben becsülettel megszolgáljuk. Felhajtotta a borát, s leült. Az inas körülhordozta az ezüst kézmosó tálat. S mintha csak ezt várta volna, a bég felállt, és Kürt aga kíséretében szertartásosan visszavonult estéli imára. Ám a díszebéd még nem ért véget. A kényszerű szünetben Csuthy Dávidhoz lépett, és félrevonta az ablakmélyedésbe. – Amice – mondta atyai hangon, mintha nem is az ő arca kékült volna el az előbb –, kevesebb hév, több óvatosság! A hatalmasokkal akar ujjat húzni?! Dávidban még mindig ficánkolt a bor. Cseppentett gúny volt az udvariassága. – Hogy is merészelnék! Csuthy keresztülsiklott az orcátlan válaszon. – Csak azért, mert mi értünk a szóból, de van, aki mindjárt odakap a torokhoz! Dávid mosolygott. Megtapogatta a nyakát. – Ez a torok most aranyat ér. Őnagysága szívesen meghallgatná belőle a szót. S hogy Csuthy gyanakodva figyelt, belevágta a szigonyát. – Őnagysága Szatmárt megnyerte, hogy meghallgatott, most tán többet is nyerhet. – S tette, hogy odébb lép. A várnagy kinyúlt, megfogta a dolmányát. – Hohó, öcsémuram, hohó! Szóljon csak bizalommal! – Nyitva van-e a várkapu számunkra? A várnagy szaporán pislogott. – Legkedvesebb vendégeink ki-be járnak rajta, amikor akarnak. Dávid nem szólt. – Ejnye, no, öcsémuram. Hát már csak nincs panasza rám? Nem éltek nálunk nagyúri módon? Nem magam adtam embert rá, mégpedig háború idején, hogy a leveleiket elhozza Kassáról? Nem én kérdeztem: őnagyságától mit kívánnak? Nem én adtam a díszkardokat? Mit akarnak még, öcsémuram? Mi a barátság, ha ez nem az? – Majdhogy könnyek nem ültek a szemében. – Az előbb is, meg sem haragudtam. Hát mondja csak az öreg Csuthynak, amit mondani akar… – Izmail bégről mondanék valamit… De ráér még, majd ha mindent elrendeztünk… (Megállj csak, négy hosszú hónapig mi várakoztunk rád!) Csuthy felemelte a kezét. – Te…! – Aztán hirtelen leengedte s megenyhült. – Ide figyelj, öcsém! Ha alku, legyen alku. A kapu nyitva, mehettek. De többet ajánlok: itt maradsz Őnagysága szolgálatában, Rossi doktor mellett… Nem fogod megbánni… No, ugye! – dörzsölgette a kezét. – Halljuk hát! Szóval Izmail bég? – Magyar! – Tessék? Nem értem! – A bég magyar, vagy legalábbis tökéletesen ért magyarul. Egy pillanat s Csuthy vonásai kifordultak magukból. Felkiáltott. – Mit mondsz?! Honnan tudod? – Tudom! A törökök ebben a pillanatban léptek be a terembe. A várnagy megindult feléjük. – Az alku

áll – csak ennyit vetett hátra. Musztafa és Kürt aga tértek meg. A béget kimentették. Csuthy intett. – Talán most egy kis ribiszkelevet? A fiú új serleget hozott a két töröknek, s színig töltötte hegyaljai vörössel. Hirtelen oldódott meg az este feszessége. Még a székeket is összébb húzták. A törököknek már attól az egy serlegtől megpezsdült a kedvük. A maestro pompás katonafeje felcsigázta a harcias Musztafát. Kézzel-lábbal s a palotástiszt tolmácsolásával előadott történeteik s főként a maestro mesébe illő párbajkalandjai, asszonyszöktetések, vad főúri viadalok még Rossit is kirázták savanyú unalmából, aki most már kaján mulatsággal figyelte őket. Kürt aga Dávid és György közé telepedett le. így közelről szinte csonttalanra puffadt arc, csak barna udvarú örmény szeme eleven. – Efendi – szólt Györgyhöz –, a barátjának ékes nyelve van. Még a nagyságos bég is gyönyörűséggel hallgatta. Várt, mosolygott. – Hiába, jól tudta az efendi, hogy milyen hatalmas úr előtt beszél. – S hogy György szemöldöke megrándult, jelentősen suttogta: Izmail bég a fényességes és dicső padisah követe! A nagyvezér bizalmas hírvivője! – De hiszen mintha csak közember volna! A köntöse is. Az aga az égre fordította a szemét. Fehér tükre kivillant. – Jaj, efendi, ez a legnagyobb dísz, az ő egyszerűsége. A hosszú derviskaftán, mint a gyaurok szerzeteseié. Megveti az ékszert, a vagyont, az élvezeteket, nem is házasodik, csak a szerit birodalomnak él. Janicsár! Nyúlt a pohár után, s hunyt szemmel kortyolt a tilos italból. – Hanem te szerencsés vagy, efendi – a kézmozdulata, mintha megajándékozná, úgy fordult Dávidhoz. – A nagyságos bég tekintete megakadt rajtad. Kár, hogy nem igazhitű muzulmánnak születtél, azt mondta. A padisah birodalmában nincsen olyan polc, amelyet el nem érhettél volna! Gondold csak meg: a padisah birodalmában… Szemben az olaszok hangosan nevettek. Musztafa érdes hangja kicsapott a zsivajból. – Izmail bég… – kiáltotta. Az aga megrebbent, kezét hirtelen lerántotta maga mögé. A bor kiloccsant, rá a selyemre. Kialudt, öreg arccal fordult az ajtónak. S hogy felfogta, vakrémület volt, restelkedve rázta le magáról a rubintszín csöppeket. A vastag szőnyeg alatt is megremegett a padlat. Musztafa lépett mögéjük. Kegyetlen száját féloldalt gonosz mosolyba rántja egy szörnyű forradás. Gőgösen állt Dávid fölött. – Efendi, jól vésd eszedbe a szavaimat! – A hangja betöltötte a termet, karját megjátszott, nagy mozdulattal felemelte. – Országotokban a hű gyaurok a padisah ékszerei. Fennen ragyognak, ha igaz a fényük, sárrá válnak, ha hamis. Aki nem a padisaht szolgálja, ellenség, aki rosszul szolgálja: áruló! – Ökle haragosan csapott a levegőbe. – Elfújjuk, mint a pelyvát, porba vetjük, mint a töreket! Egyszerű ez! Elhallgatott, de arca, teste tovább fenyegetett. Hirtelen felcsuklott és elnevette magát, hangtalan, dühös nevetéssel. – Kevélykednek ma is a gyaur kutyák… Várakat építtet ellenünk a német király. Meg a horvát bán: Zríni gróf. Sárgyűrűket. De mit ér el? Egy jó óra nyugvása nem leszen a várban! Pusztán őrködik majd a kiéhezett őrség. Ingyen adja meg magát a szultán parancsára… Dávid belebámult a vöröslő arcba. Ugyan miért mondja? Engem mint illetne? Csuthyra pillantott. Most a török is őt nézte. Nem volt rajta semmi látnivaló. Csak tartózkodás és némi nyugalom. Nem neki szól. De hát akkor…? Csak nem értette a bég ajánlkozásnak…? Az aga a török paradicsomot festegeti, ez meg fenyeget. Kutatva nézett ismét a várnagyra. De jó lenne legalább annyit tudni a törökről, mint az erdélyiek. Mert az is lehet, hogy ez itt a

szokásos, ezerszer eljátszott jelenet: csábítani, rémítgetni. Émelyegve vizsgálta a követeket. Elütő, szinte ellentétes két arc, de azonos fennhéjázással sugárzik róluk: milyen hatalmasak vagyunk! íme, az uraink! Belesápadt a gondolatba – apáé, Matyié, Csuthyé, Báthoryé! Ujja rátévedt arra a nyakában függő ezüstgarasra. De hisz a tulajdon szülőanyjáé! A réges-régi seb hirtelen felszakadt. Ha él szegény, ilyenek között morzsolja a napjait. Az ő szülőanyja! Hány éve is? Tán tizenhárom, hogy elhurcolták. Egert vívták akkor… Hozza a patakról fejre tett kosárban a mosott ruhát. Együtt teregetik ki a fehér gyolcsot a zöld fűre. “Nem úgy, bogaram!” hallja a hangját. Erre emlékszik. A hangjára. Alig többre. Csak nézte meredten a törökök kezét, Musztafa goromba lapáttenyerét, az aga olajos, kéjenc ujjait. Ilyenekre hordja a vizet, főz, adja az ételt – a nyers húsba belevágott a kés –, ilyenek ölelték?! S ő meg itt velük lakomázik. Megémelyedett s kiszédelgett a fogadóházból. Odakint a loggián mellbe lökte a hideg esti levegő. A lilás derengésben dülöngéltek a karcsú oszlopok. Bukdácsolt, meg-meglódult fölötte a szikrázó, elpattanó nagy buborék. Óriási teátrum! Csillagmilliárdnyi néző, s most ő áll a színpadon. Hiúság, fájdalom, émely kavargóit benne. Soha még nem jutott ilyen magasra. S hogy fájt… Nem értette, szédült, miért illeti ez őt? Ő csak játszott a gondolataival. Kimentette Györgyöt Zay kapitány markából, bosszút igyekezett állni rajta, megizzasztotta Csuthyt viszonzásként, kikémlelte Izmailt, mert kíváncsi volt… Soha, de soha nem merészelt volna ország-világ ügyéről gondolkozni, nagyurak dolgát firtatni, s most mégis itt áll. Hízelgett magának: Báthory elvonult a szavára, részese egy háborúnak, melyben Erdély fejedelme mérkőzik a megboldogult Ferdinandus fiával, Miksa császárral. A temesvári pasa serege kimozdult, s a szultán küldi a követét. És megy a katona faluról falura – szólalt meg benne egy más hang –, török-e, német-e, mindegy, kiveri a gazdát a házából, mindenütt ő a gazda! Ezt már ismerte hazulról. Utána csak a puszta fal marad. De ő itt ül Báthory várában, és udvarolják kétfelől is. Elkapta az uraság mellet dagasztó dölyfe. Mert mit akart a török? Valamit akar tőle! És Csuthy is kéri a szolgálatát. Szekretárius lesz, szekretárius uram! Nem győzött ámuldozni rajta. Ha Jákob létráján indulhatna fölfelé, akkor sem szökellhetne nagyobbat. De hová? Hová is indul ő? Egy pillanat s eloszlott benne a mámor, a nagyravágyás. Jákob létrája köddé vált a levegőben. Szürke, biztos talaját tapodta Dávid a kötelességnek. Hiszen nem szabad ember már! Nem váltogathatja az urait. Gyerőfi Lukácsnak tartozik ő engedelmességgel. “Külön is megkérem Énekes Dávidot – jutott eszébe Anna levele, s mintha a hangját is hallaná hozzá –, külön megkérném, ha törődik még szegény »úrnője« sorsával, segítse az én mátkámat, hogy jöhessenek mielőbb Stubnya-fürdőre, ahol beteg apámuram felgyógyulását várom. És adná tanácsát, mint adta eddig is, mostani nyomorúságomban”… Felsóhajtott. Nem lesz titoknoka Báthorynak, nem hallgathatja Rossit többé a hegycsúcson fészkelő olasz városkákról, az alkonyodé, árkádos terekről s arról, hogyan buggyannak át a rakott kőfalon a kövér gliciniabokrok, mint valami lila vízesés. Milyen lehet megállni a vakító sziklákon, a szikrázó tenger fölött, milyen is lehet a tenger? És Pádova! Az egyetem! Még a derék maestro kalandos meséi is elmaradnak tőle, a dózséról és a hercegnőkről. A nagyvilág, amelynek Somlyón utolérte a lehelete, az elmét, szívet dobogtató, örök izgalmú nagyvilág foszlott el a sorsa elől a semmibe. Nem láthatja ő Rómát, Páduát, Velencét, nem fogja ő meglátni soha! Köddé válik ez is, ahogyan köddé vált Wittenberga! Az ő háza a Gyerőfi ház, az ő sorsát odafűzte az édesapja. Neki itt van György és Györgynek Anna. Házuk a háza, s az ő útjuk az egyetlen útja. Lehiggadva, elszomorodva álldogált a loggián. Az éjszakai szél valami enyhe, alig-alig bontakozó virágszagot, valami növényi, édeskés illatot sodort a hó felett. Déli szél volt, langyos és mégis hűvöskésen simogató, jó volt nekifordítani az arcot. Dávid érezte, hogy ez

az a pillanat, amikor a hegyek déli oldalán megkásásodik a hó, a patakok jégfűzője kipattan, s a jégcsapok, cseppre csepp, szaporázva hozzák közelebb, közelebb a tavaszidőt. Beleszippantott a szélbe, s egyszerre átjárta a mellkasát valami érthetetlen jó öröm. Fogságnál, szabadulásnál, békénél, háborúnál, török szultánnál, Miksa királynál és minden szekretáriusságnál nagyobb dolog: a csont is érzi, mélyen a húsburokban: fordul az évszak! Menjünk akkor Stubnyára! Most jutott eszébe: György még nem is tudja: mehetnek, nyitva a kapu. “Ezt is megcsináltam neki – gondolta kesernyésen –, hogy becsülettel elmehetünk.” Legyintett s indult vissza a fogadóterembe. György már nem volt ott. Nem találta szobájában sem. Kicsit megmérgesedve (most már csak azért is) végigkereste az üres ebédlőházban, a kihalt udvaron. Hol lehet? A könyvtárszobában, ahova utoljára nyitott be, mintha valaki megmozdult volna az ablakmélyedésben. – Domine György? – Mit akarsz? – felelte egy bosszús hang. Előrelépett. Túlnan György alakjának sötét tömege kettévált. Valaki elhúzódott mellőle. Egy vékony árnykép. Az ablak kirajzolta az arcélét: az olasz lány. – Domine, megbocsásson – Dávid hirtelen roppant zavarba jött –, nyitva a kapu… holnap indulhatunk, ha tetszik. – Hagyj most! Nem sürgős! – De Domine, nem érti? Szabad az út? Mehetünk! Mehetünk Stubnyára! György kinyúlt, s magához vonta a lányt, aki makacskodva engedett. Nem sejtették, hogy minden mozdulatukat elárulja a kinti derengés. Dávidot, ahogy nézte őket, elöntötte a düh. – Értem – suttogta rekedten –, nem sürgős már!… És miért nem, domine? – a hangja elfeketedett. – Ha szabad kérdeznem?! – a sötét szobán át fenyegetőleg megindult a pár felé. – Csak!… Csak, nem sürgős!… Menj innen! Dávid felnevetett. – Csak? – Vészes egy nevetés. – Elragadnak az érvei, domine. Ha kívánja, meg is írom Anna leányasszonynak, hogy megédesedett a fogság. György feléje ugrott, feltartott ököllel. – Te, vigyázz! Elhallgass! Vadul, ütésre készen néztek egymással farkasszemet. Dávidban hirtelen elült a verekedő düh, csak a harag maradt. – György úr, szégyellje magát! Jókor játszadozik itten! – Sarkon fordult. – Jó éjszakát! – úgy köszönt el, mint aki nem is köszön többé. Fáradt, leeresztett vállal baktatott a szobájába. Másnap reggel György egyenest nekifutott a várudvaron. Különös, tán restelkedő mosolygás ült a szája szögletében. – No, domine Énekes, mi legyen? Dávid fél éjszakán át töprengett rajta. Hagyja sorsára Györgyöt? Álljon Báthory szolgálatába? Tán joga is lenne rá. Vagy maradjanak itt mindketten? Csak ne volna törökös világ ez, s ne járna egyre az eszében: “adná tanácsát mostani nyomorúságomban”. Hidegen felelte. – Az lesz, amit akar, domine. Mindenki megy a maga útján. Én is! – Ejha! így állunk?! – György elborult, bizonytalankodva simogatta az állat. Dávid nem szólt, hagyta. – Nem úgy van az! – rázta a fejét György. – Ne mondd, hogy parancsolok neked! – A hangsúlya elárulta, hogy elvégre az is megilletné. – Figyelj, megvívunk egymással. Ha te győzöl: megyünk, ha én: maradunk még! Nem volt nagylelkű ajánlat. György Kassán még jobban vívott nála. Dávid összepréselte az ajkát, indult a vívóteremnek. A szeme sarkából látta, hogy György

mögötte integet valakinek. Felnézett, s elfutotta nyomban a pulykaméreg, pedig az előbb haragos sem volt, csak tanácstalan. Giuditta állt felettük a loggián. Odabent György mókázva öltötte fel a páncélt, vette a gombos végű kardokat. – Nosza, eldől a sorsunk! – nevetett. – Zeusz, segíts! Kihívtam a végzetet! – s a karddal Dávid felé bökött. – Dottore Énekes, lássuk, micsoda mester! – hergelte a fiút. De csak a szava vágott könnyelműen. Vad támadással kezdte, lerohanással, ám nyomban változtatott a harci módján, hogy Dávid erejét megérezze. Egyszerre csalafinta kis vágásokat próbált. Könnyen, finoman, teljes figyelemmel. Dávid hátrált előle, összeszorított foggal, vicsorogva. Érezte, még mindig gyengébb Györgynél. Nincs mentség rá, akár a csatamezőn. No most, azt a vágást – jutott eszébe –, amit a maestrótól tanult, amit csak éppen gyakoroltak. Guggolva tört előre, alulról felfelé ütött, váratlanul, teljes erővel. Jó pillanat volt a goromba cselre. György hátrahőkölt. A kard nagy ívben perdült ki a kezéből. Egy hunyorításra megmeredt, s már ugrott is érte. De elkésett. Dávid fürgén rányomta a lábát a pengére. György a zárt sisakban felhorkant. – Ereszd! – hörögte. – Ereszd el, az istenedet! – s hajolt a markolat után. De Dávid visszalökte a kardja hegyével. – Menjen innen, domine! Győztem! – ledobta a sisakját, s a keze fejét végighúzta a homlokán. – Hé! Hátrébb! – a fickándozó György vértjét újabb lökés érte. A fiú meghátrált. Mint az ítélet, állt előtte Dávid. A lába a pengén, törzse előredűlve, nyújtott jobbjában meztelen kard. Elnyílt száján erőlködés és harag, sápadt arcán valami zöldes, szürkés, megmeredt keménység. Kicsit előbbre álló szemfoga kivillant, a szeme hunyorítva. Nincs alku benne, nincs fellebbezés, csak akarat… György még sohasem látta így. Tétovázott, s aztán ő is kibújt a sisakból. Meglepett, kisfiús arca csupa verejtékgyöngy. Úgy megült a szája szélén, mintha könnyezne. Egyszerre felnevetett. – Az ördögbe is – kacagta tele szájjal. – Hát akkor menjünk. Gyere, Dávid, legalább látjuk Annuskát! – De domine… – Eh, domine, domine? Mit dominézol? Szervusz, humillimusz! hátba verte Dávidot. – Megyünk Annuskáért! Hallod? Dávid csak nézte, s lassan kioldódott belőle a harag. Mintha szétoszlott volna körülötte valami nehéz, fullasztó köd. Az ország, a török, a jövő beláthatatlan szövevénye. Újra a régi György állt előtte. Megenyhülten gondolta: “Mégis derék, jó fiú!”

IX. FEJEZET Bár a kard úgy döntött, mégsem indultak azon nyomban. Dávid nem akart üres kézzel nekivágni a bizonytalan jövőnek. Ha már nem is élnek Csuthy ajánlatával, gondolta, legalább pártfogó levelet kér Báthorytól valamelyik dunántúli főúrhoz. Közben megszaladtak a napok. Mire a sárkányfogas, címeres levéllel a zsebükben felcihelődtek, már csak a csücske maradt meg a hónak, s ez is az északi oldalakban, a fák között. Enyhe, fényes volt a levegő, meleg szél bizsergette az ember nyakát, előcsalta, megcirógatta a gyenge hóvirágfejeket, végigsimítgatta az ágak mézgás, duzzadt rügyeit. A fényküllős, halovány égen habos, könnyű

felhők hozták el nyugatról a tengerparti jó időt. Még búcsúzni is jó. volt a mézes, tavaszi napfényben. Öröm hátra-hátra fordulni a nyeregben, s integetni Giudittának, aki fönn a kapubástyán lobogtatta a kendőt, látni mellette Rossi doktort (milyen sápadt a fényben, hogy meghervadt a télen az a tudós citromfeje), megmosolyogni a maestrót, aki magasra tartott karral még egyre-másra utánuk kiált. Aztán, hogy az út elfordul, lekapni a süveget, s búcsút inteni vele még egyszer utoljára, s ellesni a pillanatot, ahogy azok hárman a bástya szürke kőtömbjei fölött még feléjük ragyognak. (Hogy világítanak az arcok messziről!) Kicsit sóhajtani utána: ez is megvolt, ez se lesz többé. S végül mégis vidáman megnógatni a lovat, megtapintani a dolmányzsebben Rossi kis ajándék Vergiliusát, s jó iramban kivágtatni a faluból, be a lombtalan erdőbe. Könnyedén, fiatalon, hiszen tavasz van, forr, zubog a völgy, futnak a patakok, mint az ifjúi vér, zirren, pattan a tajték. Micsoda harsogás, a hömpölygő víz micsoda locsogása áradt, emelkedett körülöttük végig a hegyek között. S milyen félelmes lett egyszerre a csend, hogy kiértek másnap a nyírségi laposra, milyen ijesztő a nagy, tányérsima síkság tündöklő némasága. Előttük, félkörben az Ecsedi-láp felől, szinte Debrecenig óriás ezüsttükrökkel csillogott a síkság, villódzva, megsokszorozva verte vissza a fényt. – Olyan ez, mint nálunk, odahaza! – kiáltott fel Dávid. Az ember, akit Csuthy melléjük adott, hogy a tocsogókat, tavakat, ereket kerülgetve, Tokajig átvigye őket, megállt a fényözönben, s maga is hunyorgó, téli szemmel kereste az utat. – Odahaza? Hol? – hökkent György megkésetten. – Hát minálunk! – Egyszerre ráeszmélt: az volt ilyen habos kora tavasz, amikor Gyerőfi Lukács hazulról elvitte. Mikor is? Négy éve már. – Elszomorodott. – Istenem… Matyi tán azóta asszonyt is hozott a házhoz. Hárman vannak megint, az az ő helyén ül. – Magára maradva didergett az emlékeivel. Látta apját a ház falánál, nekidűlve, esett, szomorú vállal. Őket sem lehet otthagyni, a sorsukra bízni odaát a Hódoltságban. Csak állt, s valahogyan messzire nézett. Visszamenni?… Csak úgy lehet visszamenni, ha mindjárt vele együtt ki is jönnek! De hova és hogyan? György az emberrel már előtte járt, rántott egyet a kantáron, hevesen, hirtelen. Sietnie kell, sietni… Harmadnap Tokajnál átkeltek a Tiszán, Csuthy embere visszafordult: ez már a császári Magyarország. A fiúk fogadót kerestek, kinyújtózkodtak, pihentek egy napig. Györgyből mintha kipárolgott volna a somlyói mogorvaság, szinte leste Dávid kívánságát. Forralt bort hozatott. Jó sok ánizzsal, mert a “dottore” úgy szereti. Csörgette a pénzét. – Tudod – mondta, hogy elfújta az éjjeli mécsest –, azért ez a Giuditta kedves egy jószág volt. Hajaj… – De hiszen egy szavát sem értetted! – Értettem én. Mindent. Pedig be nem állt az a csöpp szája! – Ugyan? – De, de… El sem hiszed, tudom, pedig egyvégtében mókáztunk, nevettünk. Azt mondta egyszer: majom vagyok. Mutatta, hogy ugrálok a fákon. Láncot kötött a kezemre, s úgy sétáltatott. Máskor megjátszottá, hogy ő Csuthy. Álló nap porolt, kiabált. Az is volt, hogy ő Énekes Dávid. – Nocsak! – Bizony… Úgy lelopta a járásod, a mozdulataidat, a hasamat fogtam. Te, olyan szeme volt, jobban ismert, mint én. Tőle tudom, hogy tartod a kezed, ha megszólítanak, oldalt hajtod a fejed, köhintesz. így. Csuda mulatságos volt. Megjátszottuk, hogy ő hercegnő, s én pedig szerelmes apródja vagyok. A szemem láttára kel és fekszik, én vetkeztetem. De egy ujjal sem érhetek hozzá. Csak ha jókedvű, akkor megcsókolhatom lopva még a térdét is. Dávid felkönyökölt az ágyban.

– Csak nem tán?… – No látod! Te csak jöttél és leteremtettéztél. Mit tudtad te? A doktor, az jó barátunk volt. – Rossi? – Az, az. Tudod, mit csinált? Elvitte magával mindenfelé a maestrót. Dávid felnevetett. – Mert bosszantani akarta! – Nem igaz. – De, de. Látta, hogy pukkadozik a lánya miatt. Bolond, féltékeny. György elborult. – Azt hittem, barátságból… – Miért? Szóltál hozzá egy jó szót? Meghallgattad, amit írt? – Csakugyan, kellett volna? – György szótlanul tűnődött egy darabig. – Hanem, te Dávid – mondta aztán –, erről nehogy szólj Annának… Anna más. Dávid megbosszankodott. – Csak te el ne áruld magad! Másnap, hogy a Tiszát maguk mögött hagyták, megváltozott a tájék. A síkság ugyan még egyre kísérte őket, de a távolban köröskörül hegyhátak domborodtak, mintha egy óriás, kidolgozott tenyér közepében lovagolnának. A folyók vékony, hosszú pántlikáikkal általszelték a földeket, de nem ültek meg erre, nem időztek el sásos, nádbugás ingoványok között. Csak itt-ott, a part menti tavaszi áradásokban csillogott az eget tükröző, nyugalmas víz. Hogy átkeltek a Hernádon, az út kettévált, egyik ága felkanyarodott északnak a folyó mentén, a másik belefutott a Sajó völgyébe. Az elágazásnál régi táborozások nyoma feketéllett. György rábökött a Hernád menti útra. – Estére tán Kassán lehetnénk!… Tüzet gyújtottak ők is. Szalonnát sütöttek. – Tudom én azt… Nem bocsátód meg soha. – A fiú arcán keserű fintor ült. – Ugyan!… – A szalonna üveges, tömpe ujjacskáit megfeszítve belegyöngyözött a fellobbanó parázsba. Dávid felriadtán kapta ki a lángból, s aztán csak simítgatta, itatgatta vele a kenyerét. – Edd már, kihűl! – György újabb szalonnagerezdet tűzött fel. – Bár fene tudja, te csak olyan fiók preceptor lehettél volna Kassán… Nem éppen nagy uraság… Gazdálkodni, az igen! Majorságot csinálni!… Te, én már kigondoltam, az lesz jó, birtokot szereztetek apámmal. Anyám is mindig arra vágyott. Hidd el, amióta csak jövünk, ezen töprenkedem. Megesküszünk Annuskával, és téged meg visszaküldelek a skólába. – Ragyogott az arca. – No, jól leszen? Dávid kesernyésen mosolygott. – Nem lehet az… – Miért? Küldök én pénzt! Rendbe szedek én, rendbe szedek most mindent. A végén még te is megtudod, hogy ki az a Gyerőfi György! Dávid képzeletében egy tógás fiatalember vándorolt a német egyetemek felé. Hányszor látta magát így? Hónapokon, éveken át dédelgette elalvás előtt ezt a képet. S most beledermedt, hogy Györgyöt hallgatva felfedezte: nem lehet ő már ez az Énekes Dávid! Az a diák toronyiránt futna neki a nagyvilágnak, könnyű szívvel… De ő?… – Eh, nélküled – morogta kedvetlenül – meg Uhu nélkül Kassa hideg fészek! György felugrott. – Bolond beszéd! – Megrázta Dávid vállát. – Te, csak lennénk már Annuskánál! Aztán az apámnál! Megtalálom én a módját, meg én! Arca átfűlt, belelkesedett. Mintha évekig tartó kábulatból ébredt volna fel sebtében, az időt visszarángatva akart úrrá lenni a sorsán. Felugrott. Széles vállát nekivetette a levegőnek, csak

úgy feszült benne az akarat. Alkonyaiba hajló délután volt, amikor az elcsigázott lovakkal felkapaszkodtak az utolsó magaslatra, s az eléjük táruló völgyben ott feküdt Stubnya-fürdő. A gerincen egy pillanatra megtorpantak. Fönn még sütött a nap, narancsszínben meredeztek a hegyormok, de a távolabbi völgyekben már úgy hömpölygött előre a kékes, esti pára, akár dagálykor a tenger. Stubnyáig, a kis Túróc-völgyig azonban még nem ért el. A meredek hegyhátak között még csupa erős, keveretlen szín világolt: vadzöld, buja rét, fehérre meszelt házak barna, meredek tetősipkával, megannyi kucsmagomba. S ahol legmélyebb volt a szín, a zöldet kékbe játszva, sötéten ásított a tó. Tükre felett – ott vannak a melegforrások – könnyű, fehér köd szállongott. Vajon itt van-e még, odalent van-e még Anna? Csak nem jöttek hiába? A bokájuk, a csuklójuk belegyengült a gondolatra. Aztán hajrá, vadul zúdultak lefelé. Óráknak tűnt, pedig percekbe sem tellett a fogadó előtt visszarántani a gyeplőt, s fulladt hangon megtudakolni, hogy hol szállt meg az ötvösmester. Majd a két ló felkaptatott a szürkületi utcán (az ott, az a mohos zsindelytető), s a patkócsattogás magasra csapva szakadt meg Annáék kapuja előtt. S már csak egy pillanat műve volt leugrani, megverni az ajtót, s szinte az ajtószárnnyal együtt beesni a tágas földszinti szobába – és ott aztán megtorpanni s magukra eszmélni a szoba mozdulatlan homályában a kinti lovasrohamból. Odabent csak a tűzhely szájában világolt a parázs, s estebéd utáni nagy hallgatások emlékét idézte fel a meglobbanó rőtes fény s a lengedező, meghűlt vacsoraszag. Mintha örökkön-örökké csak várakoznának itt. Dávid ezt látta: Valami mozdul a padkán. Tán ketten is ültek ott. Az egyik felugrik, megkavarodik a homály, majd hirtelen kiadja egy lány körvonalát. Oldalt az ágyon felkönyököl valaki. S ők csak állnak belevakult szemmel a nyitott ajtó mögött. Egy apró sikoly, s akkor az a lány feléje lép, és olyan gyötrött reménykedés rejlik a szóban, ahogy kérdve kibukik belőle: György? – hogy Dávid beleremeg. György elébe ugrik, s elkapja a derekát. – Anna! Rebbenő ölelés, s Anna már nyújtja a kezét feléje – milyen biztos fogású kéz –, s húzza őket befelé az ágyhoz, sebten, sietve. – Apám, ide nézzen! Dávidba újból belefájdul a szó. S az öreg Ihász (jaj, hogy sétál rajtuk riadt, távoli tekintete) reszkető fejjel igyekszik felülni, s vékony, elgyötört a hangja, amikor megszólal: – Áldassék a magasságos Úristen! Anna pedig ezt látta: Két férfi zuhan be a szobába. Föl kell ugrania. Vad, szívszorító riadalom üti mellen s csap át benne hirtelen lobogó örömbe. Még nem látja, de tudja már. Csak áll. Hiszen százezerszer elgondolta magában… Csakhogy ő két vékony diák kopogtatását leste… Akkor a sikoly és az ölelés, de az ölelésben érzi az arcon, György fanyar, felhevült bőrén, milyen ismeretlen ez a férfi, mennyire idegen. Visszatántorodik: hogy megcsalta a várakozás! S hirtelen kinyúl a másik után. De ahogy Róza néni felgyújtja a mécsest, s György fekete haján, meleg diószemén imbolyog a fény, a vágy, az emlék felbolydult raja lassan visszatalál s rátelepszik a valóságos Györgyre. Lopva vizsgálja a mátkáját: az arca változott, tán keményebb. De milyen széles, erős a válla! És Dávid, a szolgáló deákja? A rőtes parázsfényben ékkövek villognak a kardja bársonytokján. Sápadt, befelé fordult arcában feszült látószemek. Most megremeg a szája széle. Vékony, érzékeny száj. Vajon belül is úgy átalakul egy ember, ahogy a külseje? Borzongva nyújtja feléjük a poharat, s apja helyett, férfi módra velük iszik. S míg Róza néni sápítozva tesz-vesz körülöttük, ők hárman – egymás szájából tépve ki a szót – önfeledten szövik, fonják, kérdik négy év történetét, az öreg Ihász egyszerre felcsuklik az ágyban. Döbbenten merednek rá: ott ül színes csergetakarójába bugyoláltan, csapzott, fehér haja a

szemében, szája elnyílva, és a vállát rázza a hangtalan zokogás. A feje mintha egyre nemet intene. A hirtelen csendben vékony, nyüszítő hangon felsír, akár egy csecsemő. Fényesen, hegyi-tisztán sütött a nap. Fenn, az áttetsző magasban sugarasan tündökölt a havasi-kék égbolt. Az éles fényzápor behatolt szinte a bőr alá is, és felszította a megaludt, téli színeket. A völgy harsány foltokban tarkállott, mintha mindenütt zászlók lobognának. Annát a két fiú elkísérte a fürdőkig. Közrefogták, a szíve felől György, jobbján Dávid. Most látták először fényes napvilágnál, s parázsszemük szinte perzselte a lány bőrét. Anna nem sütötte le a tekintetét, és nem is emelte egyenesen rájuk, de ahogy beleütközött óhatatlanul abba a két rászögezett szempárba, elöntötte a vér. Vékony bőre volt, kitetszett rajta a le s föl sétáló pirosság, olyan vékony, mintha az arcán a lelke is meztelen lenne. Pedig, ha a bőre el is árulta, a vonásai meg sem mozdultak közben. György pedig nem tudott a nézésével betelni. Mintha mellkasa közepén csapdosott volna-valami harangnyelv, olyan dobbanásokat érzett, hogy az este megpillantotta Annát. Azóta egyre remegett benne a hang. S ahogy most mellette lépegetett a lány azzal a komoly s mégis könnyed járásával, azzal a nem hivalkodó, de magára adó csinossággal, minden lépésével szinte nőttön-nőtt, egyre lázasabb lett ez a hangtalan harangozás, hogy György egész lénye átfűlt, zengett, remegett tőle. Valami újat, megfoghatatlant érzett meg Annában, s úgy kutatta ámuldozva, elcsodálkozva pillanatonként: ez a lány, ez lenne a régi Annuska? Újra s újra végigsiklott a tekintete szürke ünneplő köntösén (milyen sudár, karcsú a dereka benne), milyen gyöngéd és előkelő a fahéjszín nyaka hajlása. Megzavarodva már szinte azt sem hitte el, hogy tegnap este Anna átölelte őt, és olyan segélykérőén suttogta el a nevét. Felfedezte rajta, amit eddig sohasem látott meg az asszonyokon, hogy mennyi apró csinosság ékesíti: bársony fejkendőjét ugyanaz a fehér csipke futja körül, mint a pruszlikját, s hogy súlyos, csigásán aláhulló hajfonatát milyen szép két ezüstboglár tűzi vissza a fejére. Olyan sóvárgás emelkedett fel benne, olyan vágy, hogy ez az ismeretlen, sejtelmes, új Anna övé legyen örökre, s olyan gyengédség, hogy szinte öntudatlanul lefutott az útról a tópartra, ahol a télen-nyáron langyos víz sásos szegélyén liliomféle, törékeny szirmú, nagy virágok nyíltak, s félig besüppedve a sás közé letépte a legközelebbit. Csak elkésve hallotta meg Anna szavát: – Ne bántsd! Jaj, nem szabad letépni! Zavart, kisfiús arccal nyújtotta a virágot. Anna restelkedve vette át, mert ahogy a fürdőkhöz közeledtek, egyre többen jártak az úton, ismerősök is, akik már messziről köszöntötték az ötvösmester lányát, s a hátuk mögött még utánuk fordultak – s olyan szemérmes zavarral forgatta az ujjai között, hogy György megint csak azzal a megrendült, szinte tolakodó kíváncsisággal itta a vonásait. Egy pillanatig így álltak szemtől szemben, s akkor Anna elvörösödve hirtelen kihúzta magát, felnézett a virágról egyenesen Györgyre. S szürke, lázas szeme gyors villanásaival úgy mérte végig az idegenné vált szép, fekete férfit – ha te nézhetsz egyre, én is nézhetlek! –, hogy György elkapta a tekintetét, s az ő arca is lángba borult közben. Dávid észrevette a szemük játékát, s nevetett magában. De azok ketten, most már elfogódottan megcsendesedtek, úgyhogy amire a fürdőház előtt magára hagyták Annát (ott várakozott rá az öreg Ihász), György nyugtalankodva faggatni kezdte Dávidot. – Mit gondolsz, megneheztelt? – Ugyan miért? – Még arra sem akart felelni, hogy mi bajuk van, tudod, amiről írt. Dávid megbosszankodva nyitotta Györgyre a szemét. Nem látja, csakugyan? Amint felértek a dombra, a Lovagokhoz címzett vendéglő elé, visszafordult. – No, nézd! A fürdőháztól nem messze, az út közepe táján, egyik kezével Annára nehezedve, másik

kezében bot, ott tipegett hazafelé Ihász Máté. Dávid rájuk mutatott. – Az a baja… Nem tudja, mi lesz vele. Mihez kezdjen majd szegény. – Nem tudja?… Hogyan?… De hiszen elveszem! – kiáltott fel György. – Érted?! Még az idén elveszem én! És még aznap külön lovas embert küldött Győrbe, vigye s hozza a levelet, hova menjenek az öreg Gyerőfi elé a sorsukat elrendezni. Délutánonként most már együtt üldögéltek Annáék háza mögött, kint a kertben, a Beszterce felé ereszkedő út alatt. A kurta tavaszból hirtelen kora nyár lett, akár egy-egy suhintás villantak el a délutánok. György és Anna egy korhadozó padot találtak maguknak (szinte, mint odahaza), amelyre csaknem ráhajoltak a kert végi bolyhos levelű mogyoróbokrok. De a kertből kilépve át-átkerültek a sövény végi árkon is, s nekivágtak olykor a szemközti hegyoldalnak – itt mindenütt szemközt volt egy-egy hegyoldal, akármerre fordult az ember. Egy nap Dávid három fenyőrigót szerzett a szénégetőktől, a kert mögött, a hegy aljában akarták megsütni őket. György taposott helyet a tűznek, körülrakta kövekkel, Dávid a gallyat szedte hozzá. Anna odabent a konyhában kopasztotta a madarakat. Úgyis a hegyre nyílt a konyhaajtó, s Róza néni ki-kinézett rajta, hogy lássa, miben mesterkednek a fiatalok. Nemsokára fanyar füstszag keveredett a késő délutáni, langyos levegőbe. A nap még nem ment le, hosszúra nyújtotta a cserfák árnyékát. Magasra nőtt itt a cser, s mint a templomi oszlop, csak odafönt terjesztette szét a boltozatát. Ahogy az alkonyi napsugár belefeküdt a meztelen faderekak közé, sötét meg világos, hosszú sávokra osztotta körülöttük a tisztást. A füst világoskéken lebegett a fejük fölött, amint a tüzet körülülték. – No, mondd tovább, Dávid – sürgette Anna a fiút. Ő ült a nyárs egyik végénél, Dávid a másiknál, elnyúlva a földön. Közöttük szelíden forgott a megcsendesedő tűz fölött a sorjába fűzött három rigó. – Kínai selyem volt? – Az. De valahogy csak nem akart továbbkerekedni a történet Dávid száján. Éppen a somlyai törököket mesélte a lánynak, de egyszerre csak elakadt a szava. Nézte Annát. – Csakugyan kínai selyem volt? – Csodálkozott György is, kicsit elkésve. – Nem is tudtam. Anna egy fatönkön ült, úgy forgatta a nyársat. A két fiú oldalt hevert a ritkás erdei pázsiton, mint a villa két ága. A lány haja le volt eresztve, két hosszú fonatban, s nevetett, bosszankodott, zsörtölődött, amint egy faággal igazgatta a szalonnadarabokat a rigókon, mert azok mindenáron ki akartak pöndörödni a bőr alól. Mintha elfújták volna róla azt a néhány esztendőt, tisztára gyereklány volt megint. – Olyan ez – mondta Dávid –, olyan ez, mint akkor a szőlőben. Emlékeztek? Ültünk már mi így. Anna fölnézett. Dávidra emelte a cirmosszürke szemét. – Akkor… a szőlőben… – mondta lassan, s elborult a szeme. – Hajaj! – sóhajtott közbe György is. – Amikor egyszerre csak elébukkant anyám azzal az istenverte levéllel… Akkor kezdődött a baj. – S megint sóhajtott. – De rég is volt! – Nyúlt a kulacsa után, kortyolt egyet, köszörülte a torkát. Aztán dudorászni kezdett: – Mikor a juhász bort iszik… Anna a tűzbe nézett, nem szólt. De mikor György eldúdolta a második sort is: Szölke szamár szomorkodik… – felkapta a fejét, és közbenevetett. – Én vagyok a szölke szamár, tudom én azt. Mert szomorkodom, hogy iszol. – Hát mért szomorkodol érte? – Mert nem vársz sorodra. Várd meg a pecsenyét elébb. Csak kapdosol mindig a kulacs után. György nevetett, szinte dorombolt. Mintha virágszállal ostoroznák, úgy esett neki, hogy

Anna szidja, zsémbeskedik vele, mint régen. – Hohó! A pecsenye! – Előrehajolt, s vadászkésével hirtelen lekanyarintott egy combot, s már be is falta, cseppnyi volt az egész. De azért léhogott utána, látogatta a száját, hogy milyen forró. – Így jár, aki mohóskodik! Nem szégyelled magad? Legalább porhanyó már? – Porhanyó! Anna megdöfködte az ággal a húst – jó volt csakugyan. Lekapták a nyársat, rá a nagy, leterített lapulevelekre, s szelték a vadászkésekkel. Felséges is volt a fenyőrigó íze, itt, a fák alatt igazi erdei pecsenye. Fenyőtű volt a zúzájában, s az a kis fanyar füstíz, ami rátapadt, az tetszett a legjobbnak. Némán falatoztak, csak a parázs pattogott néha, s oldalt egy villámsújtotta, száraz cserfán elkésett harkály kopogott. Lassan betakarta őket az éjszaka. – No de most aztán igazán igyál, Annuska! – György fél kézzel megfogta a lány hajfonatát, húzta maga felé, s az ajka elé tartotta a kulacsot. – Nem, nem, mindjárt… – De, igyál! – Most már a lány nyakára tapadt a tenyere, aztán magához vonta a vállát, s úgy erőltette. A lány vonakodott, bontakozott volna kifelé. – Csak nem Dávid előtt röstelled magad? Hát amikor tízéves se voltál, s azt mondtad a szőlőben, hogy a szeretőd vagyok. – Nem igaz az. – Meg amikor már a mátkám voltál, bizony megcsókoltál!… Anna lesütötte a szemét. – Gyerekek voltunk. – Felugrott, kettészelte a maga rigócskáját, s már át is szökkent az árkon. Hátha rátukmálhatja apjára vagy Róza nénire. György maga ivott búvában. – Róza néni! Mindig!… Száraz dió csörögdögél, a vénasszony dörögdögél… – énekelte. – Igyál, Dávid! Dávid oldalt feküdt, feje a karján, mintha aludnék. Kinyúlt, s nagyot kortyolt ő is. Aztán hirtelen föltérdelt. – No, én megyek. – Hova a nyavalyába? – Én őrizzem előled a mézes csuprot? – s fölállt. Olyan keserűre sikeredett a hangja, hogy maga is elcsodálkozott. – Nono. Tőlem ugyan őrizheted, nem vagyok én olyan mulya biztatta György. De Dávidot ez nem vigasztalta. Fölszedte a kését, s ment. Hallotta háta mögött György dalolászását: Akárhol én járjak-keljek e világ szerint, víg szívemben nálad vagyok szerelmem szerint… Dávid átugrott az árkon, s csörtetett bele a bokrosba. A kert alján ment végig, fel az út felé. A magas fűben egyre-másra aludtak ki a szentjánosbogarak, amint eldobogott mellettük. Az útra én, megállt s fölnézett. Az égre írva narancsvörös D betű formában fénylett a hold. – Decrescit – motyogta. – Hazudik a holdvilág. Hazudik. – Tántorgott egy cseppet, erős volt a bor. Akkor utolérte Anna hangja: – Dávid! Dávid, hol vagy? A fiú megtorpant. Várt. Talán tévedett csak. De nem, újra hallatszott a kiáltás, sürgetőn, sőt György hangja is melléje kurjantott. Visszafordult. Mikor átlépte az árkot, lehajolt, s a csörgedező kis érben megmártotta a kezét, végigsimította a homlokán. Két fa közt, a tisztás széléről pillantotta meg újra őket. A kihunyó tűz rőtes fénybe vonta

Annát, amint ott állt felborzolt, összekuszált hajjal, mégis egyenes háttal, feszesen. György a tűz mellett guggolt, s buzgón kaparászta a parazsat egy nyárssal. – Segíts, Dávid, összeszedni a holmit – mondta csöndesen a lány. A szeme komoly volt, az arca mozdulatlan – ez már megint az új Anna arca. Nem is szóltak többet, összeszedték a holmit, széttaposták a parazsat, s indultak befelé a házba. Boldogasszony napján Dávid egyedül ment Annához. György reggel kilovagolt, hogy megnézze a szomszédos bányákat, a híres gálicforrásokat, amelyekben rézzé válik a vas – s még mindig nem ért vissza. Anna aztán úgy akarta, hogy együtt menjenek elébe. Az út a völgyből öreg tölgyesen vezetett keresztül, hogy egyre magasabbra kanyarogva elvesszen a fenyők birodalmában. A tölgyek határán Anna megállt, nem akart mégsem messze elbarangolni. Előttük az irtás a kora délután szélcsendes napsütésében maga volt a méhek, darazsak, lepkék paradicsoma. Villódzott, dongott, csapongva hullott, emelkedett körülöttük a sok hímporos, hártyás szárny. Alattuk a fürdőházak végigláttak föntről az egész Túróc-völgyön – fehéren lobogtak. Orrukat megtöltötte a meleg föld májusi jó szaga. Még alig beszéltek, csak jöttek felfelé nagy iramban. – Nicsak, ni! – kiáltott föl Dávid, s rámutatott előttük egy fatönkre. A korhadt, tarka gombákat fialó, mohával lepett rönkön óriás szarvasbogár ragyogott acélkéken. – Nézze, leányasszony! – Hajolt a bogár fölé, s megbirizgálta mellette a mohát. – No, nézze. A bogár lelapult, s nagy, ágas szarvait szétnyitva figyelt. – Ne bántsd! – suttogta Anna. Dávid óvatosan a két ujja közé fogta a harcias óriást, s odatartotta Anna arca elé. A lányt elöntötte a vér, s érthetetlen indulat vetett lobot a szemében. – Megmondtam, ne bántsd! – Ne féljen, leányasszony! – S mert a bogár erős lábaival már-már letolta testéről a fiú két ujját, hirtelen a tenyerére pottyantotta. – Csak azért vettem fel, nézze, milyen gyönyörű. A potroha kékes, selyemfényű, elöl meg lilásbarna, öntött a páncélja. Ugye?… No, menj. Nagy lendülettel magasra feldobta a szarvasbogarat, hogy elszálljon, de az nem tudta kibontani a szárnyait a levegőben, s koppanva esett vissza. Odafutottak hozzá. – Jaj, mit csináltál? Letört szegénynek majd a fél agancsa! – Anna szemében harag égett. Dávid elszomorodott. – Ejnye, de sajnálom. – Felemelte a földről, s rátette óvatosan egy ágra. – No, menj, te szegény! – A szarvasbogár meglapult egy ideig, aztán fel-le sétált az ágon, a potrohát emelgette, majd szétbontotta a páncélját, nagy surrogással felrepült, fel, az irtás fölé, s eltűnt a tölgyek koronái között. – Viszi szegény a törött kis szarvát. Elrejtőzik valahol. Tán el is pusztul. – Higgye már el, leányasszony, nem akartam bántani! – Ennyi elég neki. Tán meg sem leli többé a párját. Vagy annak már nem kell így. Ne nevess! – De hiszen csak egy bogár! Anna azonban nem oldódott meg. – Felbolygatni a más életét, azt igen, ahhoz mindenki ért! így megfogni – két ujjával mutatta. – Ó, nem akarnak rosszat! – Elfordult, s szótlanul állt egy darabig. – Tudod – kezdte anélkül, hogy visszanézett volna –, volt egy leányka a szomszédunkban, aki után járkálni kezdett egy svalizsér tiszt. De a lányka már jegyben volt mással. Egy menyegzői mulatságon aztán a tulajdon mátkájának az anyja rázárta a lányra meg a tisztre az öltözőszobát. Tán megbeszélték előre, ki tudhatja? A lányka ugyan kilépett az ablakon, nem történt semmi baj. Még el tudott szállni… – mutatott az üres ágra. – De mit tegyen most már? Hozzámenjen a jegyeséhez? Mondja el neki, mi történt? Akkor az a szomszéd leányasszony tanácsot kért

tőlem. No, felelj nekem, okosan, mit mondtál volna neki? Dávid rossz sejtelemmel nyitotta Annára a szemét. A lány messzire elnézett, s a keze gyötrött kis mozdulatokkal egy ágról tépegette a leveleket. – Azon múlik – kezdte lüktető torokkal –, hogy ki a jegyese, és ki az az asszony. Ismerni kellene őket… mert például, persze csak úgy mondom, van, akivel nehéz lenne így egy fedél alá költözni. – Oldalról is látta, Anna elvörösödött. – És ha annak a lánynak nincs más választása? – Ha nincs más?… Elakadt a szavuk. György a fenyők felől nagyot rikoltva vágtatott feléjük. Egyik este lovas ember ügetett el Ihászék kertje mögött a besztercei úton. Eltűnt, s kisvártatva jött visszafelé. A kert végében megállt, mintha keresne valamit. Átugratta a patakot, s betörtetett a bokrok közé. Nagy, vállas alakja a félhomályban közvetlen a beszélgetők előtt bukott ki, majd letaposta őket. Rámeredtek. Az meg a magasból egyre csak nézett rájuk, s még morgott is valamit magában. – Apám – ocsúdott fel egyszerre György, s ugrott hozzá. – Apám… itt…? Lovon…? – Csakhogy megismertél! – Zsémbesen kászálódott le a lóról. Mint a kivénhedt kotlóstyúk, szaladgálok a fiam után! – De hiszen ez lehetetlen – kiáltott György –, meg nem járhatta az emberem Győrt ezalatt! Hogy kerül ide? – Bezzeg az enyém megjárta Somlyót, mégsem jöttetek át Besztercére! – Átölelte a fiát, de sértetten, haragosan, hogy ezt az utolsó pár lépést is neki kellett megtennie. Nem elég, hogy Anna bizonytalan híradására fellovagolt miattuk Besztercére. Csak nagy nehezen értette meg, hogy Gazdag Gyurka nem érte el őket a levelével. Még Ihász betegágyánál is egyre azt hajtogatta: – Anna szép szeméért bezzeg idejöttél. De az apádért három lépést sem teszel. Pedig megírattam, hogy várlak. No, várhattalak! – De hát, apámuram, elmentünk volna mi… – Hallgass, tudom én… A fiútól is – intett Dávid felé – több tiszteletet vártam volna. Kemény húsú, telt öreg lett Gyerőfi Lukácsból. Kétoldalt az állkapcsa szögletén csomósán kitüremkedett az izom. Súlyos arcát telis-tele hálózta a sok kipattant kis ér. A négy esztendő kiszínezte fejét: az orcája vörösebb lett, a bajusza, szemöldöke fehér. Fáradt erő ült a vonásain. Hanem azért, hogy magukra hagyták a felbolydult Ihász családot, Gyerőfi mégis megenyhült. Az estebéd végére – odafent az emeleti szobában szolgálta fel a fogadós – az arca is mintha megereszkedett volna. Megfogta György csuklóját. – A kezed, milyen úri kezed van… – Hátravetette magát a székben, karját összefonta tekintélyesen. – No, elég az üres beszédből, mondjad, fiú, most már veletek mi legyen? György előrehajolt, feszülten, hirtelenkedve. – Apámuram – kiáltott fel –, kiterveltem én azt! Nem leszek többé kölönc a nyakán. A saját lábamra állok! De ahogy kifakadt, már meg is aludt a heve. A torka elszorult, s szava bizonytalanul, erőtlenül csengett. Dávid nem győzött csodálkozni rajta: György, aki olyan fél kézzel tud bánni az anyjával, dadog, ötöl-hatol az apja előtt. Hanem mondhatta most már akárhogy, Gyerőfi Lukácsnak mégis könnybe lábadt tőle a szeme. A saját lábára áll, a saját lábára a fia. – A te korodban én már régen magam kerestem a kenyerem. Rákönyökölt az asztalra, elégedetten rezegtette a fejét. – Mikor is? Tán tizenhat sem voltam, amikor belefogtam. Még akkor Ferdinandus volt a király Budán… Bizony…

S mintha megfeledkezett volna róluk, belesüppedt az emlékeibe. – Hát akkor, fiam – riadt fel egyszerre –, értjük egymást. Mégsem ártott az a skóla. Végre egyet gondoltunk veled, mi is az anyáddal. Egyelőre elmentek Augsburgba, mert oda most sok barom megy, és az elszámoláskor szívesen becsapnak, majd vigyáznod kell, mi addig elintézzük a káptalannál, hogy visszajöhess Győrbe. Szubotich már úgysem húzza soká, meglegyintette a szél. Szép rendben átveszed tőlem a tőzsérséget, én már öreg vagyok hozzá! Hát isten éltessen, te hazatalált fiú! – S ismét elérzékenyedett. – Hogy én… én tőzsér legyek? – jajdult György. Gyerőfi felhajtotta a bort, és megtörölte a bajuszát. – Megbeszéltük anyáddal! – Apámuram, megmondtam én – szűkölt György –, én gazdálkodni akarok. – Gazdálkodni…? – csodálkozott a szeme a fiúra. – Ugyan kinek a birtokán? – A miénken! Szerezzen kend! Vegyen a kamarától. Az öreg csak most értette meg, hogy György az imént mit hordott össze neki. Felhorkant fájdalmasan. – Megbolondultál?! György észbe kapott. – Apám, megkövetem – mondta higgadtabban –, segítsen rajtam még ez egyszer. Adja ki a jussom valami kis birtokban. Meghúzódok én ott Annuskával. – Eh! – legyintett Gyerőfi. – Tán magamból vágjam ki?! – Anyám is birtokra vágyott egész életében, ha értem nem teszi meg, tegye meg érette. – Te ostoba, te – dühödött meg az öreg váratlanul –, az anyád, fenét akar az anyád! Ha ő uraskodni akart is, esze, érted, legalább volt hozzá! Jön a török! Mit csinál veled meg a birtokoddal! Mit gondolsz?! Fut a birtokáról, és a városba könyörgi be magát minden nemesúr. Az imbolygó, gyenge mécsesfény is megmutatta, hogy kikelt magából. Arca rézvörös lett. Ökle alatt remegett az asztal. Dávid megijedt: milyen törékeny az öregkori erő. Az ajtón kopogtattak. A fogadós jött alázatoskodva – csupa fül, csupa szem kíváncsiság –, s háromlábú vasserpenyőt hurcolt be, ő meg a legénye, tele parázzsal. – Nyakunkon a fagyosszentek. Ha megengedi, Gyerőfi uram. Odahúzogatta a parazsas serpenyőt a tőzsér közelébe, majd az asztalon rendezkedett, lassan, körülményesen. György közben fel s le járt a recsegő deszkapadlón, felfújt, sértett arccal. – Hallja kend – unta el végre Gyerőfi –, elég már a szöszmötölésből! – S folytatta, mintha a fogadós ott se lenne: – Nem tudom, ki ültetett bolhát a füledbe – s szeme Dávidra villant –, de az is hatökör lehetett! Én láttam a törököt. Még ez a tessék-lássék béke is oda van! Maga a szultán készülődik. A marha ér valamit ilyenkor, meg az ezüst. A marha, míg lábon van, az ezüst a föld alatt. A többi prédává lesz… Ne mondd, hogy nem hányom-vetem meg veled az életed gondját apróra, de hát mi a mennykőbe akarsz birtokot éppen most? És miért vinnéd ki a jó erős várból Annát? György nem felelt, féloldalt fordult a nyers gerendákból összerótt falnak támaszkodva, és kibámult a sötétbe. – Tudod jól – folytatta az öreg már lehiggadva –, tudod, hogy én már négy év előtt áldásomat adtam rátok. Keljetek egybe, akár őszre, ha akarod. Mihelyt hazajöttél. De ne feledd: Anna szegény lány, mesterlány, nem lehet nagyságos úrasszonyok meg kisasszonykák közé vinni. Szép, szép, hogy a szívedre hallgatsz, de meg ne bánd később. Mert most még választhatnál mást is, aki mellett könnyebb életed lenne… György még egyre kifelé tekintett, mintha nem is figyelne. A szoba gerendamennyezete az ablak felé rézsút alászállt, szinte vezette a szemet ahhoz a tűzcsillogású, megvakult üveghez. – Márpedig – vágta fel egyszerre a fejét – én tőzsér nem leszek soha! Annyi szent! Gyerőfi éppen széttárt tenyerét melengette a rostélynál, de mintha megégette volna, kapta

vissza, s felbődült: – Micsoda?! – Nem, én bizony nem! – fordult vele szembe György toporzékolva. – Engem ne fitymáljon senki! Láttam én, mi az! Az öreg hátranyekkent, mintha meglőtték volna. – Nekem olyan, de olyan becsületem van… – suttogta, két kézzel a szíve fölött. – Még a budai basa is névről ismer! – Mit a budai basa?… Menjen az urak közé, ott megtudhatja! Gyerőfi félj aj dúlt: – Az én fiam… – megragadta Dávid könyökét. – Ez az én fiam… – S irtózatos, mi volt egyszerre a hangjában: – Hát büdös az úrfinak a tőzsérség! Egy élet becsülete neki ennyit ér…! – Eh, kegyelmednek meg mit ér az én életem? – vágott vissza György. – Kis áldozattal megválthatná. Áldanánk a jó szívét! – Te ostoba, te – markolt a magasba Gyerőfi –, vénségemre koldussá nem leszek miattad… Amíg élek – vágott le az öklével –, így leszen, ahogy most. Elmész Augsburgba, megértetted, őszig ott maradsz! Birtokról, egyebekről szót se halljak többet! György elnyílt szájjal, halottfehéren hallgatta. – Nem megyek – sikoltotta magas fejhangon, akár Borbála asszony –, nem és nem! Gyerőfi előrehajolt, s az asztalba kapaszkodva lassan, öregesen felállt, de mintha az asztalt a kezében tartaná. – Micsoda? – lépett feléje. – Hogy beszélsz te?! György rámeredt a közeledőre, s kijózanodott iszonyú riadással. S mielőtt az öreg megragadta volna, futott a szobából, hogy az ajtó döngve csapódott be utána. Aztán Gyerőfi csak ült maga elé bámulva, s a mutatóujjával cikcakkos ábrákat rajzolt a borpocsolyákból. Dávid nem merte megszólítani. Üres, szomorú csend volt. A parázs a serpenyőben sem zizegett többé, sötétvörösre, majd apránként feketére dermedt. Tompa beszéd, edénycsörömpölés hallatszott fel az ivóból. – Az isten nem ver bottal – mozdult meg Gyerőfi –, hajaj! Gyenge voltam az anyjával. Gyenge… – Recsegtette a székét, sóhajtozott. – Élére raktam a garast, szerző ember voltam. No, megbecsüli a fiam! Pedig élhettem volna könnyebben is. De az ember gyűjt örökösen, eleinte magának, aztán már csak a fiának. Hiszen végezetül az a négy láb föld is elég. No, ideje, hogy nekem is kiadják… Sírkövet azt csináltasson, mondd meg az úrfinak, szép, faragott követ. Ráírathatja: nemes Gyerőfi Lukács uram, ez kell csak neki. Elhallgatott, busa, ősz fejét a könyökére támasztotta, s úgy bámult egyre a küszöbre, mintha ott lenne valaki. – Gyerőfi uram – köszörülte a torkát Dávid –, megkövetem, kegyelmed nem hallotta még: Somlyó várában levelet is adott velünk Báthory István. Gyerőfi ránézett gyanakvó, összevont szemmel. Azután utánanyúlt, s jó darabig nézegette az ibolyaszín pecsétes levelet. – Hm, mit ír benne? – Szolgálatunkat ajánlja Zrínyi Miklós grófnak. Ha kegyelmed is úgy gondolja, megpróbálhatnánk, mit ér. Gyerőfi felmordult. – Augsburgba pedig elmentek! – Ahogy parancsolja kegyelmed. De György úrfi tán szívesebben menne Csáktornyára. Gyerőfi nem szólt, nézegette a címzést. Lassan forgatni kezdte a fejében: Zrínyi Miklós, a tárnokmester, Velencével senki más, csak az ő kalmártisztjei tőzsérkednek… – Eleget ér ahhoz, hogy foganatja is legyen? – bökött a levélre.

– Nem ok nélkül kaptam! – No, itt van – vetette oda Dávidnak. – Menj, keresd meg Györgyöt, reggel indulunk! Megmondd neki, itt legyen tüstént. Vigyázzon, ha jót akar! Dávid csak erre várt, futott Ihászékhoz. Nagy, holdas éjszaka volt, fényes és hideg. Mintha minden szürkés csillámporral lenne beszórva, az út, az udvarok, a tetők. Csak a házfalak villantak fehéren. Annáéknál sötét az ablak, de nem, mintha mégis pislákolna odabent valami gyenge fény. Halkan, bátortalanul megkoccantotta az ajtót. Valami pattant bent. Anna lépett ki, s az ajtószárnyat behúzta maga mögött. – György itt van? – György? Hogy lenne? Mi történt? (Hogy elsápadt, vagy csak a holdfény?) – összekaptak az apjával. György elrohant. (Az arca meg se rebbent, de a szemében az a riadás.) – Most mi lesz? – Nem tudom… Az öreg nem akar tudni a birtokról. György meg nem akar tőzsérkedni. Talán elmegyünk Zrínyi gróf udvarába… meglehet… Gyerőfi reggel már indulni készül. (Mint a kő, olyan az arca, s mészfehér. Vigasztalni? Hogy lehet vigasztalni?) – Leányasszony, ne féljen. Nem kell már soká várnia. Előttünk a széles világ. Hamar megleljük a helyünket benne. – De Barabás… mit mondok Barabásnak? És ha bánatában odébbáll?! Megmondta: csak ha eljegyezkedem vele, akkor marad! – Ne hagyja! Marasztalja! Tudja, hová, a csáktornyai udvarba visszük kegyelmedet, Annuska. Itt van az erdélyi nagyúrnak, Báthorynak az ajánlólevele. Tudunk írni, olvasni latinul, olaszul, még egy kicsit németül is. Megtanított bennünket Plattner Anton Mária meg dottore Rossi. És vívni is tudunk, ha éppen az kell. Meglátja, kapni fog rajtunk Zrínyi gróf. Rendbe szedjük a számadókönyveit, megírjuk a leveleit, jó urunk lesz nekünk hamarosan. – (Tán mégis ide kellene vonni szegényt, átölelni s úgy enyhíteni.) – De György? Hol van György? – Nem tudom. Tán odalent iszik az alvégen. – Dávid megmozdult. – Megyek én is! – De leányasszony!… Anna befelé fülelt a házba. – Alusznak. Gyere. Az út üres volt. Az ablakok sötétek. A nagy, fényes csendben csak a lépteik üteme csapott fel, amint egyszerre csattant Dávid vasalt sarka Anna sarujával. Mintha jó iramban két férfi sietne végig a völgyön az éjszakában. Körös-körül a hegyek: alvó ősállatok, s mintha gyantát párolognának, úgy leng a kesernyés fenyőillat a szélben. Az irtás felől róka ugatott, mint a penge, vágott a távoli vonítás. Anna derékból kicsit előrehajolt, a homlokánál s leomolva a válláig a haja felfénylett. Dávid most vette észre, nincs rajta más, mint vékony, éjszakai ingválla. Aztán egyszerre felcsukló énekszó vágta szemközt őket, mint egy szélroham. Ott álltak a faluvégen, a düledező ivó előtt. Nem is ivó, földbe süllyedt putri volt, a gazda esténként fenyőpálinkát mért a bányászoknak. A derengő pergamentablakon s az ajtórésen át vastagon, durván áradt ki a korhelynóta. Anna behúzódott az árnyékba, Dávid magában lépett be. Az egyetlen asztalnál György mulatott a gazdával. A pállott, nyirkos penészszagban szinte csúszott a padló, a fal. György felrikoltott. – Hohó, az őrség! – Gyere – Dávid megfogta a karját. – Gyere haza! György vadul ellökte. – Kint van Anna is!

– Micsoda? – György véreres szemmel nézett föl. – Akkor mulasson ő is! – Felrúgta a székét, s az ajtófélfába belecsapódva ugrott ki a szabadba. S ahogy odakint megpillantotta a didergő lányt, tántorogva rábukott. – Annuska! Drága Annuska! Olyan, de olyan menyegzőt csapunk! – S belecsókolt vadul a nyakába.

X. FEJEZET Dávid rápillantott a félréthajtott árkus papirosra. Az udvarnagy szűk, lomszagú írókamrájába olyan gyéren szűrődött be a kinti fény, hogy az ívet a keskeny ablak felé kellett fordítania. A falba vésett, keszeg rés kicsalta a szemet a lomok, számadókönyvek közül a kapuhíd elé s onnan a messze elnyújtózó réteken át, ki, egész a Drávát rejtő füzessorig, amely úgy domborodott fel a mezőből, mint a zöld mente szélén a vidraprém. – Hát a sarnóczai major? – kérdezte. Alattuk, a várárokban reggeli torokkal brekegtek a békák. A kamrában egy óriási szúnyog énekelt. A telibeszédű, fiatal udvarnagy a fejéhez kapott. – Ajaj! Sarnócza! Nem egy ludat, egy tikmonyat sem kaptunk onnat már az idén. – Péterhida? – Az úgy volt. Egy hajnalban általjött a török a Dráván. Köd volt, nem láttuk. Hogy a víz nyelné el őket! Dávid új nevet betűzött ki a papirosról. – Györgyös? Az udvarnagy feszengett az elszámoltatás miatt, szégyenlősen, akár egy süldő lány. – Jelentse meg kegyelmed, mi, amit megkapunk, mind bejegyezzük nyomban. – Előrántott egy vastag, szamárfüles könyvet. – Itt van, ni, Györgyös… Onnat kaptunk kaszáláskor húsz kocsi szénát. Azon túl semmit. – Hát Istvándi? – Istvándiba azért elmentünk Péter-Pál után. Pedig messze esik. Amit találtunk, elhoztuk. – Félrevetette a könyvet. – Hat jó vitézünk veszett oda. – Kátja? – Még a népet is elhajtották onnan. – Bivalyosrét? – Az sincs már. Hogy a bivaly vonja szét a tagjaikat! – Kerekeskő? – Kétszer megvédtük tőlük. Tördelje szét őket a kerék! Harmadszorra meglepték szegényeket. – Komlósd? Az udvarnagy széttárta a kezét. – Hajoljon csak ki, kegyelmed. S keresse meg az üszkeit arra, túl, a Rinyán. Annyi most a török… Átjönnek Verőczéről, fellovagolnak Siklósról. Ami előttünk van délnek, a Rinya túlsó partján, mind elpusztult. Nem úgy van az, adja tudtára magának az úrnak, Zrínyinek, mint volt… Újra csak felütötte a könyvet, tukmálta Dávidra. – Nézze csak, nézze… És kérdezzen meg kegyelmed hites embereket… Miből éljen a vitézség? Mert kiszállni kiszálltunk mink a falvakra sorra, akárhogy vigyázott a török. Behordtuk, ami kellett. De most már nincsen falu, nincs major. Meg zsoldfizető mester se járt erre, van, hogy három éve.

Dávid ezt már ismerte. – Őnagysága mégis mindent látni kíván sorjában, regestrumban. – Azt lehet. – Az udvarnagy tekintete egyszerre megakadt a mezőn, s a vonásaiból is kialudt a titkolt méltatlankodás. Odalépett az ablakhoz, furcsa, fürkész tekintettel. Előttük, a rét kellős közepén magános lovas ügetett a vár felé. A színjátszó, gyönyörű zöldből úgy kivirított a magyaros skarlát mentéje, mint egy óriás pipacs. Az udvarnagy csak nézte megütődött vizslaarccal. Az a titokzatos lovas pedig nagy iramban felkaptatott az útra s vágtatott neki a várnak. A kapuhíd előtt aztán váratlanul visszarántotta a lovát. Meglengette a fényes magasban lófarkas kopjáját, s beleszúrta az agyagba. Felvijjogott, akár az ölyü, s elugratott fordultában. De már akkor kidörrent a várkapu, s feldübörgött a cölöphíd három lovas alatt. – Utána, utána! – No, nézze csak, nézze, a törökjét! Az, ahogy jött, vágtatott át a réten, neki a Drávának. Szinte úszott ló s lovasa a mező tengerében. Egy dárda villant s fényesen süvített utána. – Ej, messzi volt, nem érte. Majd a másik! Szorítják, mégis beszorítják… Ott jön az árok! – a török ló megbotlott. – No, most! – De nem, a lovas nem hemperedett le a fűbe, csak a keze nyúlt ki egyenlítésül. Aztán ugratott s szinte repült maga is. Már közel a Dráva. Most megtorpan, egy pillanat, lova magasra ágaskodik. Beéri, nosza, beéri a harmadik magyar vitéz! De a török elugrik, be a borzas fejű parti füzek közé, éppen csak megvillan még egyszer a mentéje. Sikerült a bitangnak! A három lovas megállt a füzes szélén – milyen aprócskák ilyen messziről –, s kardjuk lángot vetett, ahogy rázták, fenyegetve a fejük fölött, mielőtt visszadugták volna. – Látta kend? – mondta az udvarnagy. – Most láthatta. A kapu előtt összesereglettek a vitézek, megbámulták a ledöfött török kopját, mintha nem láttak volna hasonlót. Mert virtus dolga, pimasz egy virtusé, a nagy öles fát fényes nappal ideszúrni. A végére levelet kötözött a török. – Hol a diák, jöjjön a seregdiák! – kiáltozták lent. Az udvarnagy nyitotta az ajtót. – Nézzük meg. Mire kiértek a kapu elé, jókora embergyűrű közepén a diák már olvasta is a levelet. Köszönetünket és magunk ajánlását a babócsai vitézeknek! ím, a mostani időben azért tettünk mi egy kopját a kaputok elé, hogy aki felveszi, velünk a viadalhoz is készen legyen. Halljuk mi úton-útfélen, hogy bennünket ti ócsároltok, szidogattok, mert nem hagyjuk, hogy a török császár birodalmában fosztogassátok a népet. Márpedig vagyon nekünk tisztességünk, becsületünk, hitünk, nem vagyunk sem ökör-, sem kecskelopó tolvaj népek, ne szidogasson bennünket senki. Azért, aki közületek a kopját felveszi, álljon ki velünk szál magában, vagy ha akar, szolgáival. De igaz vitéz legyen, próbált, jó hírű. A választ elvárjuk hozzánk, Verőczére. A vívásban pedig semmi fondorlat ne legyen. Isten éltessen benneteket! A felolvasó háttal állt Dávidnak, de a hangja olyan feledhetetlenül ismerős volt, az a rekedtes, magát a levél szövegének csúfondárosan általengedő hang, hogy a fiú izgatottan elébe került. Busa, csontos arc hajolt a levélre, mély szemgödre fölött vastag, összenőtt szemöldök. Dávid rohant volna felé, de nem fért hozzá. Hirtelen mást gondolt: fűszálat tett a két hüvelykujja közé, s füttyentgetett így, hogy: ta-tá, ta-tá, ta-tá. Fél szemmel látta, hogy a diák felkapja a fejét. Ez volt a kassai hívójelük. Dávid lebújt s újra füttyentett, most már tele tüdőből. Egy kéz csapott a vállára. S aztán két kar szorította át, hogy még a bordája is beleroppant.

Ez az Uhu hogy megerősödött. Csak nézegették, veregették egymást, ölelkezve. Majd egy éve, hogy elváltak, s hogy megfordult azóta velük a világ! Napokig mesélhetnék a históriáit. De még egy fia szót sem szólhattak, a vitézek máris ragadták, sodorták magukkal Csókát a várkapitány elé, dühös nagy felbuzdulással. A kapitány, Ormándy, egy hirtelen haragú, alacsony ember, kinek rózsás, fonnyadozó arcát fehér haj és bajusz lengte körül, úgyhogy felpaprikázva olyan volt, akár egy behavazott naplemente, éppen jött velük szembe a várpiacon. (Dávid még az este, hogy megérkezett, tisztelgett nála.) Átvette a levelet, s fitymálva böngyörgette. – No, ki leszen – szólt emelt hangon –, aki majd jól a szakállukba pökik? Egyszerre mozdultak többen is, de morgolódva, kedvetlenül. – Úgyse hagyja a német! – kiáltotta valaki. – Két év előtt is mi volt miatta! Bosszúsan pislantgattak a várudvar túlsó vége felé, ahol szűk plundrában, vastag bőrsüvegben német gyalogzsoldosok rajzoltak. – Feladnak minket megint! A németek hadnagya szimatolva, feltartott orral máris odasündörgött. A szemöldöke, a szempillája szinte világít, olyan fehér, s hozzá vörös a bőre. Belepislantott a várkapitány válla fölött a levélbe. – Kell nekik a praktika – szólt a bajusza alatt, németül, megvetően. De a kapitány, úgy látszik, megértette, mert vörös lett, mint a pulyka fityegője. – Márpedig ez a viadal megleszen! – mondta ércesen, és még a fejét is rárezzent ette. – Nincs miért tiltani többé. Vége a békességnek. Maga a császár hirdet a pogányra keresztes háborút. A vitézek csoportja megbolydult. Egy hórihorgas fővitéz előretörtetett. Mintha a lobogójuk lenne, úgy lengedezett fölöttük őszes, barázdált feje. – Engedjen engem tekegyelmed – szólt a kapitányhoz. – Engem meg a két szolgámat. – Káldy uram?! – kiáltott Ormándy. – Ismét Káldy uram? – De a vitézek csak hümmgettek: ha akar, legyen. Látszott, hogy nagy a becsülete az öreg fővitéznek. – Úgy hát írja meg a diák a válaszlevelet – intett Uhu felé a kapitány –, de a bajvívás eminnen legyen a Dráván, nehogy cselt vessenek a besték az átkelésnél. Káldy megragadta Csóka vállát. – No, gyere, öcsém! – Bementek az udvarnagy írókamrájába. Az öreg vitéz feje, törzse, mintha hullám himbálná, úgy süllyedt, emelkedett, míg előrelépdelt elképesztő hosszú lábán. Uhu odabent kinyitotta az íróládát. S megfaragott két fehér lúdtollat. Káldy türelmetlenkedett: – Írjad! Dávidnak mit volt mit tenni, ki kellett várnia a végét. Ti verőczei törökök – diktálta a vitéz, bütykös ujjú jobbját Csóka vállán nyugtatva –, én a ti vasas kópiátokat két derék szolgámmal egyetemben felvettem. Aki vívni akar közületek, készen legyen s álljon föl Péterhida alatt a Dráva-mezőn, holnap kora reggel. És fegyver legyen nála, egy jó kopj a és egy éles kard, semmi több. Páncélban, sisakban. És a viadal mindhalálig legyen. Mert ha Isten nekem adja a diadalt, hát én fejét veszem. Megszorította a fiú vállperecét. – Megvan? Uhu szépen, tisztán írta a papírlapra. Látom, igen cirkáljátok – folytatta Káldy –, hogy ki légyen az, aki a kopj át f elveszi. Amikor Nándorfehérvár magyar kézben volt, én tibennetek sokat ismertem. Akkoron Szendrőben Baly bég tartotta a szandzsákot, azon eszetekbe jut.

Káldy kitekintett az ablakon, úgy gondolkozott. Dávid meglepetten nézett a fénybe mártott arcba. “Nándorfehérvár? – Réges-rég lehetett az! Ez a deres fejű óriás a hetedik évtizedét taposná?!” Akkoron megrablánk a császár földjét, és reánk támadott két vajda: egyik a zonoki, a másik a runiki. Mindkettőnek ott fejét vettük, és a zonoki vajdának én vettem el a fejét. Azért arról meggondolhatjátok, hogy ki vagyok én! Dávid most már emlékezett. Nándorfehérvár még Mohács előtt esett el. Ez a fő vitéz látta azt a Magyarországot, amelyen nem tapodott még a török. Amikor aztán a szendrői vajda bosszút állni alászállott a fejérvári mezőre – mondta tollba Káldy érces, nagy hangon, mintha csak a török ott állna előtte –, én kapucsibasa Amhát szendrőinek vettem a fejét. Azért azon is eszetekbe vehetitek, hogy ki vagyok én!… És amikor megszállottá maga a török császár Fehérvárat, és az ágyúkat a kapura hozatta, és mi, vitézek kitörve elfogtuk mind a pattantyúkat, akkor én fejét vettem Zarhán agának az ágyúk mellett, ki janicsáraga volt. Azért erről is tudhatjátok, hogy ki vagyok én! Uhu alig győzte írni. S közben magában bosszankodott, mikor fog ő már végre Dáviddal szólhatni? Hány fejet sorjáz elő Káldy? Amikor pedig egy hajnalon bejöttetek a leomlott bástya mellett a törésen, de mi kivágtunk benneteket, hét zászlót nyertünk, és én a törésen fejét vettem magának Naszuf vajdának. Hát erről is megtudhatjátok, hogy ki vagyok én! (Meddig tart ez még?) Káldy nagyot fújt. (Erőt gyűjt vagy tán megelégelte?) – No, jól van – mondta. – írd még oda, öcsém, e levél kelt Babolcsán, etcetera. – Nekiindult az ajtónak. – Eljön érte a kisszolgám. S már dongott mögöttük a padlat. Alig lépett ki, Uhu felrikoltott: – Dávid! Az árgyélusát! Hogy kerülsz ide? – Odaugrott, s mellbe lökte a fiút. – Mesélj! – Hohó, előbb te mesélsz! – Dávid örökké figyelő arca egyszerre megolvadt. Úgy estek egymásnak, mintha rácsot húztak volna fel közülük. Szinte kicsordult nagy tarkaságában másnap napkeltekor a szűk babolcsai várpiac. Zöld, meggyszín, skarlát ünnepi dolmányokon, csillogó dárdavégeken, kapálózó lovak farán sikonkázott a langyos, vöröses fény. A kapu előtt Káldy fekete páncélban, tollas sisakkal, most emelték rá a lovára. Az óriás, szőke sörényű állat belerengett. Két másik páncélos vitéz leste az öreg parancsait: két fia, ők vele együtt vívnak. Néhány kiöltözködött legényke sürgölődött körülöttük: az unokái. A címeres Zrínyi-zászlót meglengette a reggeli szél. A várkapitány, maga is fényes ezüst sisakban, a serege elé léptetett, felrikoltott a kürt. A kantárok megfeszültek. Dörrent a várkapu, s aztán feldobogott a híd, s a fényes sereg a harmatos, reggeli csillogásban belelovagolt, egyenesen keletnek, szinte a kelő, óriás napkorongba. Ősz volt már, Szent Mihály hava, de micsoda gyönyörű ősz! Az idei év pazar kedvvel bánt a vénasszonyokkal. A nyárból visszahozta Kisasszony napja után az egészséget adó, langyos meleget, az átfűlt levegőt, hogy még napszállat után sem kell tartani a csúztól, visszahozta a csontokat gyógyító, arányló napfényt. Mintha a nyár, az igazi nagy nyár kukkantott volna vissza az augusztus végi néhány zord nap mögül s biztatott volna: itt vagyok még, ne féljetek. Csakhogy mégis elszállt közben a részeg heve, a vérbágyasztó perzselése. Telt, érett napok

sorjáztak egymásra. Hajnalonkint könnyű pára kelt a Dráva felől, lengedező, gyönge fátyol, meg-megszúródott a parti nyárfákba, bele-belegomolyodott a füzesekbe, aztán, ahogy megragyogtatta a nap, szállt, emelkedett, eltűnt, s már csak a harmat csillogott a levéltenyereken. A gyümölcsösökben virított a téli alma és a körte, az utakra roskadozva hajoltak rá hamvaskék terhükkel a vadóc szilvafák, s a szőlők körül surrogó, nagy csapatokban gyűltek a seregélyek. Tán ez a legszebb idő az egész esztendőben. Az öregek kiültek a házak elé, a küszöbre, s azt mondták, mert az öregember keserű: igen, ha ilyen volna az élet. A gyönyörű pirkadattal eltelve, frissen, pezsgő kedvben vonult a csapat bajt vívni, öklelőzni. Káldy elöl a várkapitánnyal, a nemzetsége élén. Dávid Uhu oldalán, a sereg vége felé. A levegőben ökörnyál szálldosott, fel-felcsillant a fényben, beleakadt az ember hajába, csiklandozta az arcát, végigsimítgatta, mintha selyemmel simogatnák. A lovak prüsszögtek, felnyerítettek, ahogy laza kantárral végigügettek a friss, jó illatú mezőn. Egy domboldalban megállt a had, hogy bevárja az előreküldött cirkálókat. Uhu odanyomakodott szorosan Dávid mellé. – No, mondd már! Mi volt aztán! – Már elmondtam… – De mondd töviről hegyire. Szóval odaadtad a levelet Csáktornyán az udvarnagynak? Igaz? – Odaadtam. – Aztán? – Csóka olyan követelőén várta a történetet, hogy Dávid felnevetett. – Jól van, no… Szóval az udvarnagy, tudod, egy olyan bikanyakú horvát, előbb amúgy igazán végigmért bennünket, mi Györggyel persze tettük, mintha észre sem vennénk, de azért úgy illegtünk, kezünk a markolaton, hogy a díszkardokat igencsak szemügyre vehesse, s aztán eltűnt egy földig érő ajtószőnyeg mögött. Ez már benn volt Zrínyi Miklós palotájában. Mi várakoztunk jó sokáig. Maga a gróf egy belsőbb szobában fogadhatott, mert csak elvétve hallatszottak kifelé a hangok. A dombról ráláttak a kanyargó folyóra, amint ágakra bontva, egyesülve és megint szétoszolva rohant ezernyi apró szigete között. A Verőcze felé kiküldött cirkálók éppen most bukkantak fel a túlsó partján. A csapat meghullámlott, mindenki azt figyelte, hogy gázolnak át a folyón, hol térdig, hol hasig a nagy sodrú vízben. – Mi hallatszott? – sürgette Uhu Dávidot. – Csak egy kiáltás: “Báthory Istvántól?! Lehetetlen!” Aztán csend lett, majd megint ez a hang: “Hiszen fogoly! Miksa király foglya Prágában! Követként érkezett, és börtönben ébredt!” S már halkabban, gúnyos hangsúllyal: “Ám őfelsége adott szava szent!” Akkor egy más hang: “János Zsigmond titkos leveleit is mind leküldé a portára Szolimánnak. A fejedelem most a torkán érzi a selyemzsinórt!” – Nem értem – ráncolta a homlokát Uhu. – Úgy sejtem, az az értelme, hogy János Zsigmond elveszejtésére a császár a szultánnak általadatta kettőjük titkos levelezését, a törökellenes szerződéseket. A követét, Báthory Istvánt pedig lakat alá tétette. Gyönyörű egy história! így akarta lemetszeni egyszerre Erdély fejét és kardját. Csóka ámuldozott. – Nem igaz tán? – Ördögöt nem. Tudni kell, hogy Báthory, a főkapitány, még a tavasszal, nem sokkal utánunk elindult Miksához békét szerezni… No, akkor jött az udvarnagy – tért vissza Dávid a történethez –, s bevezetett bennünket a palotaszobába. Nem volt ott senki, ahogy képzeltem, de amikor beléptünk, széttárult szemközt a függöny, s egy fiatal főúr lépett be, olyan

korunkbeli, s nyújtotta a kezét. Választékos, szép latinsággal szólott, lágyan, mintha Olaszhonban kapott volna rá. György úr volt, őnagysága legidősebb fia. Neki elmondtuk sorra, mi volt, hogy volt Somlyón. A téli háborút, Tokaj, Szatmár, Nagybánya ostromát. – Kikötötte rá az udvar – így szólott bele György úr – a pápai török segélyt, s azon felül nekem két váramba került ez a háború lent, az Unna mentén, amit a török bosszúból elfoglalt. A kibocsátott cirkálók közben, akár a csiga tapogatózó szeme, visszahúzódtak a csapathoz. Most kelnek át a Dráván a verőczei törökök. Vagy másfél száz lovas. Úgy tetszik, nem készülnek cselre. A kapitány rendelkezni kezdett. A csapat kettévált. Egy részük ellovagolt keletnek, Istvándi mögé. Ők még várakoztak kis ideig. – Akkor György úr megkérdezte tőlem, milyen szolgálatra gondoltunk. Merthogy kedves bátyja neki Báthory István őnagysága, s az ő kérésének szívesen tenne eleget. Azt hiszem, a levél úgy volt írva, hogy legyen foganatja valóban. De máskülönben is, már amikor belépett György úr, láttam én, hogy szerencsénk lesz, mert tudod, az ember érzi azt, hogy kivel ért szót, kivel nem. Meg aztán, ahogy meghallottam az ő olaszos latinságát, igyekeztem én is mindjárt választékosabban beszélni, váltig mondtam a cs-t c helyett, s citáltam rakásra Senecát, Cicerót. Parancsszó csattant. A lovasok megindultak, neki Péterhidának. Lassú ügetésben. – Mi volt aztán? – Semmi. Akkor elmondtam György úrnak, hogy mivel szolgálhatunk neki. Annak, hogy Gyerőfi ért a tőzsérkedéshez, legott megörült. Oda is rendelte a tiszttartó mellé, a baromhajtáshoz. – Dávid kicsit elmosolyodott. – Nem mondom, savanyú lett a domine képe… Akkor sorra vettük, hogy engem micsodás szolgálatra rendeljen. Mondtam, hogy íródeákja, titoknoka lehetnék, rendbe tenném a levéltárát, a könyveit, de csak rázta a fejét. Akkor azt mondtam: nagyságod bizonyára szüntelen bajoskodhat, nyűglődhet a várak elszámoltatásával meg a vitézi zsolddal. Tömérdek pénz kárba megy, mert nem teszik írásba, nem veszik meg a kamarán. Elnevette magát. A kamarán, mondta, no hiszen, próbáljon meg kegyelmed pénzt kicsikarni belőle! De hogy mivel marad adós, azt tudni kell! így rám bízta, hogy járjam be a várait, s vegyek minden tartozást pontos regestrumba. Eléjük tűnt a falu: Péterhida. Nagy, üres szérűskertekhez, gyümölcsösökhöz közeledtek. A fák alján rakásra poshadt az alma. Pezsgő, bizsergető szaga kicsapott az útra, mintha a jobbágyasszonyok a fák alatt erjesztenék az édes almabort. A faluszéli első háztetőn cirmos kandúr verebészett, rákurrogott a lovasokra, s elszaladt. Micsoda falu ez? Hol maradnak a kutyák? Alszik itt ember s állat? Sehol egy kukorékolás, egy röffenés, még a kútágas se nyikordul. A kapuk nyitva, az udvarokba belátni, a délelőtti jó időben kriptái a csendesség. A házak nyomorult belsejét kihányták, földbe taposták. Rongy, hordódonga, liszthulladék, szemét. S itt is, ott is felpárázik s elundokítja a levegőt valami kunkorgó édeskés bűz, a hullaszag. – Látod – mutatott a házak közé Uhu –, egy hajnalon rájuk törtek, s elvitték a népet. Csak a fecskék csivogtak az üres tetőkön, költözés előtti, ideges csiviteléssel, s cikáztak, ide-oda csapatostul. És a por csapódott fel a sereg nyomán, s úgy szállongott a porták felett, mintha az eleven falu keverte volna fel. Kivágtak a Dráva-rétre. A jókora, üres téren békésen, díszben várakoztak a török lovasok, mintha csak éppen rókavadászatra vendégeskednének itt. Vörösre, kékre festett lovaik felbokrétázva, zászlóik kibontva. És a síposaik fújják, egyre fújják, így távolból csupa rokon meg ismerős. Tömött bajszok, olajos, keleti arcok, széles, mongol pofacsontok. A várkapitány hívatta Uhut. A vezérek tolmácsaikkal előrementek egyezkedni. Lassan közelebb s közelebb vonult egymáshoz a két had. Az udvarnagy odaszólt Dávidnak. – Diák uram, látott-e már ilyet? Most nézze meg, milyen az eleven török!

Dávid mosolygott, nem felelt. – Belzebub mellyessze meg őket – káromkodott az udvarnagy –, nem kimódolták, hogy mégis a mi hátunkban legyen az ingoványos. Munkába kezdtek az igazlátók, kétfelől is kimérték a teret. A sereg a tojásdad rétdarabot óriás, tarka gyűrűjébe zárta. A bajvívók felálltak, a törökök is páncélban, leeresztett sisakrostéllyal. Aztán a csendben felrikoltott a kürt, szinte csattant a hangja, s a három-három küzdő a súlyos kopjákkal egymásnak rontott. Micsoda robogás. A nehéz lovak alatt reng a föld. A kopja, mint a nyárs, mered előre. Körül a nézők lélegzetét mintha láz hajtaná, az erek megfeszülnek, az orcák vörösek. Az ember csak a szemében él. Most, most érik el egymást. A kopjak vashegye, akár a kígyófej lengedez, lesi prédáját a levegőben. A török vívók nem állták, félreugrottak. A lovak a súlyos páncélosokkal úgy robogtak el egymás mellett, mint a nekivadult bivalyok. De a bajvívók már fordultak is, a dárdahegyek óriás fénycsóvákat írtak a levegőbe. Újra elölről kezdődött a robogás. Már közelebbről. Elérik egymást! Most, most ez a pillanat! Egy reccsenés, sikoly s vad, irtózatos robaj. Zuhog a vas, nyerítenek a felborult lovak. Az egyik ifjú Káldy felnyársalta a törökjét. De a lova veri a füvet, vicsorít, nem tud fölkelni. Maga is lassan tápászkodik. Visszazuhan kétszer is. Végre áll. Néz, de vakon. Akkor végre észreveszi az átszúrt törököt. Mint a részeg, úgy célozza meg, s háromszor is hozzávág, míg felmutathatja az izzadt, törzs nélküli főt a kardja hegyén. Bőg az éljen, a taps. A síposok és kürtösök riadója megállítja a viadalt. Hadonásznak, verik a nyeregkápát az öklök. A győztest, lovukról leugorva, körbefogják a társai, s elvezetik. Ingadozva lép. Hátul, Dávid jól látja, bontják róla a páncélt, bent iszamós a vértől. Közben azok négyen újra nekirugaszkodnak. Már harmadszor, már negyedszer. Habosak a lovak, izmuk hullámzik, feszül a nedves, fénylő bőr alatt, nagyokat horkannak. Kígyóznak a kopjak, keresik a testet. Az öreg Káldy felvijjog, úgy döf, hogy szinte áll a nyeregben. A török mellvértje megkondul. Recseg a kopja, kapaszkodik a kéz, a ló két lábra hőköl. Káldy kiugrat (mestere a lónak), a török ló és lovasa hempereg a fűben. Meghullámzik a gyűrű, kavarog a kiáltás, óriás tölcsér a levegőben, tombol, őrjöng a had. – Éljen! Éljen! Győzelem! – S túloldalt felmerednek magasra a kopjak. Káldy mint a héja csap a törökre. Leveti magát a lóról. Irtózatos az ereje. Kardja megvillan magasra szökve. Akkor egy török, mint a nyíl, odapattan, s ráborul a sebesültre. A bátyja, a testvére. Az igazlátók rohannak hozzá. Káldy feléje csap, de még így sebesülten is, kulcsolt kézzel, térden bukdácsolva könyörög a másikért. Úgy verik, rúgják, vonszolják odébb. Az öreg magyar megáll, körülnéz, tétovázik. Megölheti, úgy tartja a jog. S ebben a pillanatban borzasztó robajjal zuhan szinte a lába elé a másik fia. Az öreg feljajdul, hagyja ellenfelét, lép a fiához, de már mellettük a győztes török bajvívó, kezében görbe kard. A Káldy fiú hörög, tápászkodik, de nem bír. A török hozzávág, a nyakára. Az öreg előreugrik, s felfogja a csapást. A török felkiált, tiltakozón, vadul, s veszekedett dühvel rohan rá. Káldy derekasan állja, de vágják kétfelől is az igazlátó törökök. Az öreg hátrál a lova felé, de már ott áll a fia, viaskodik ő is. Ketten négy ellen. Bőszükén, ordítva érkezik – a két magyar igazlátó. Csattannak a pengék, valaki lezuhan. – Árulás! Árulás! – körös-körül süvítve repülnek ki a kardok, s irtózatos dühvel robban egymásba a két sereg. S a kidagadt ér, őrjöngő izom vág, döf, nyomakszik, öl. – Hitszegés! Bosszút! Bosszút! Harmadfélszázan viaskodnak ott, ahol az előbb az a négy. Hol vannak már azok?

Harmadfélszáz lovas törne, vágna előre, hiszen ha volna hely, mintha két vízesés robbanna össze, csak torlódnak a lovak, le se hull a fűre a halott, s holttá lesz odalent a paták alatt, aki ép. Körül szétcsap a levegőben a csatamoraj. Reccsen a csont, kondul, csattog a kard. Üvölt a hadakozó had. A számra nagyobb török sereg megnyomja a magyart, szorítja hátrafelé. Észre sem veszik, már ingoványos a fű, a ló besüpped csüdig. Fáradtan mozdul, nem ugrik el a kard elől. Ebből már nincs menekvés. Későn eszmélnek fel. Oldalt a Dráva, mögöttük a mocsár. De a magyar kürt szól, egyre szól, sikongnak a hangok borzongató vészriadóban. S akkor Péterhida felől megelevenedik a rét, kék, barna, lila dolmányok tarkasága rajzik elő, s vágtat a török hátába. Az elrejtett tartalék had. Nő, egyre nő a csapat, szinte szállnak a lovak, máris dobog a föld, villognak a dárdák. A török ocsúdik. Csapdába került. Megfordul, vissza, vissza, s rohan a gázlónak. Egy csapat szpáhi ugyan szembeszáll még a rohammal, de a többi szűkölve szalad, menti az életét. Egy pillanat csak – vágtat tajtékosan az idő is –, a szpáhikat legázolja a roham, s aki még ideát maradt a törökből, elhull vagy megadja magát. Vége! Győzelem! Micsoda győzelem! Távol valahol harang kondul, dél van. A mozdulatlan levegőben hosszan rezeg a messzi hang. Szinte csilingel, mint az ezüstcsengő. A színek a gyönyörűséges déli fényben: a zöld s benne a sok-sok piros belevágnak a szembe, vibrálva szökkennek fel. Milyen harsány, tarka is a rét! Vérpárás szablyák (nagy lapulevelekbe törlik őket a vitézek), türkiz kaftánok, meztelen, nagy tetemek, csillogó kantárok, levágott bíborló fők (piros harmat hull le róluk), vért virágzó sebek. Buggyanó, alvatlan pirosság! A Dráva-mező nagy, zöld tenyerében azon frissiben felmutatja az égnek. A nap a mennybolt magasán, az égi óriás szem csak nézi, nézi, rebbenéstelen. Sehol egy felhő, haloványkék, mozdulatlan az ég. Az öreg Káldyt most kötözik fel a lóra. Már nem él. Két fia igazítja a köteléket, az unokái tartják. Körös-körül a mezőben mindenki sürög, szorgoskodik. Vetkőztetik a tetemeket, elfogdossák az elszabadult lovakat, kötözik a sebesülteket, láncra fűzik a foglyokat, van vagy tizenöt. S amikor már minden együtt van, a zsákmány, a halottak, a magyar sereg sietve elindul haza. Munkába veheti hát a csatahelyet a feledtető, rendbe szedő természet. Közeledtükre – látják a rétek felől – az otthoniak fellobogózzák a várat, bontogatja már a szél a címeres babócsai zászlót, s ahogy a kapu elé érnek, megdördül a bástyán az ágyú, dörög s dübörög, füstbe vonva a palánkokat, egyik a másik után. Rezeg a levegő, hallják Szigetváron, Berzencén, Vízvárban, hallja az egész határvidék. A füzesekből, a sűrű nádasokból, a tocsogós kelőkről felcsap a tengernyi vízimadár, s vijjog, felhőként kering odafönt. S ők bevonulnak a várba. A sereg élén tiszteletadásból a holt Káldyt vezetik, utána a nemzetsége, s csak akkor léptet be Ormándy, a kapitány s a vitézek. Megállnak a várpiacon. S a harsonások, síposok, dudások fújják, torokszakadásig, peregnek a dobok, s a cigányhegedősök és cimbalmosok egész bandája gyantáz a középen. Győzelem! Győzelem! S már oszolna a had elfelé, ki-ki a dolgára, pihenésre, akkor a kapu körül egyszerre megint kavarodás, dulakodás, s már csattog a fegyver. Mire a várkapitány odaugrat, a német zsoldosok kaszabolják a fogolyőrző vitézeket, kettő ott vergődik a földön, s ölik a török foglyokat. Ormándy ordítva veti magát közéjük, vágja, tapossa őket a lóval, mire szétválnak, s akkor futva érkezik a német hadnagy, arca virít, keze a markolaton. – Én kendet lőporral vettetem fel – támad rá a kapitány – bitang haramia gyalogjaival! Mit csinált kend?! – Semmit – rántja vállát orcátlanul a német –, már föl sem szabad vonni a törököt?

Rendben, sorjában a nyársra? – s vigyorog. – Nem, aki fogoly! – nyomul felé a kapitány –, és nem, akit én fogtam el! – Úgy vág a mellvértjére, hogy belekondul. – Hogy aztán kezdődjék elölről a praktikázás – döf előre a fejével a német –, járjanak a levelek innen oda s onnan ide hónapszám! Ki tudja, hogy mit írnak bennük, mit nem?! – Én kendet – emeli buzogányát Ormándy – magam verem agyon! – S kirobban: – Bitang, kurafi németje! A bajvíváshoz bezzeg nem fűlik a foga, de ölni, azt kéne. – Léptetne feléje, de a zsoldosok résen vannak, dárdákba fut, aki mozdul. – Nem, dehogy tesz kend olyat! – gúnyolódik a hadnagy. – Tudja azt kend, várkapitány uram. Nem teheti meg! Ott van a hadbiztosság! Ormándy legyűri magát, s már csak a foga között morogja: – Zrínyi uram ha tudta volna! Dehogy fogadott volna be! – S aztán fennszóval kiáltja az udvarnagyot: – Aki itt fegyvert vont, lefogni! A holt vitézeket a vár piacán ravatalozták fel, fekete posztós, ölmagas dobogón. Föléjük sátrat vontak, fekete volt az is, csak a virág, a sok őszi virág virított ki belőle. És megindul a búcsúvonulás. Jöttek a rokonok, ahogy szétszivárgott a hír, a barátok, az ismerősök, messze az egész környékről. Káldyt siratni, ő feküdt középen, felvándorolt a várba egy fél falu. Menyecskék, vénasszonyok, eladó lányok, menyei, napái, unokái, jobbágy cselédei. Szegett fejjel, nehéz, felcsosszanó léptekkel járultak elé a férfiak, kulcsolt kézzel, megrebbenő szemmel az asszonyok. Az óriás vitéz nyitott koporsóban feküdt, vértben, páncélban. Az arca ép volt. Busa szempillája összevonva, a homlokredőkön, az orcaráncokon férfias, kemény figyelem. Mintha még mindig ott állna szemtől szembe az ellenséggel. Dávid döbbenten hajtott fejet előtte. Ennek a vitéznek ebben telt el az élete – gondolta. Harci készültségben. Őrködött délnek, keletnek. Keze, mint a koporsóban itt, a kardján pihent örökösen. Ott kezdte Nándorfehérvárnál ötven évvel ezelőtt, amikor még nem tudta megvetni a török a lábát Magyarországon, s most itt esett el a birtoka kapujában. A töröknek öt évtized kellett, míg idáig elért. Hány ezer és ezer ilyen vitéz Káldyt vágott le, míg kirághatta magának azt a hatalmas karéjt az ország testéből? S hol lenne már, ha ezek nem éltek volna? Bécsben? Augsburgban? Norinbergát fenyegetné? Mit éltek ezek át, irtózatos. Attól olyan hajlíthatatlanok. Hallotta Káldy hangját: “Fejét vettem akkor.” Kevély hang volt, csaknem kérkedően kegyetlen. Ezek tudták, milyen a török, s hogy kell vele bánni! Dávid megborzongott. Itt minden életre-halálra megy. Rettenetes sors! Rettenetes ország! Csak nézte a betelt sorsú, szigorú halottat, s gondolkozott. Mi mindent láthatott! Budavárát, Mátyás palotáját, Ulászlót, Lajos királyt. Egy hatalmas, erős birodalmat a tengertől fel a Kárpátokig. Ez a nagy múlt pusztul el benne, a gazdag, egész Magyarország, talán ő az utolsó, aki látta a saját szemével, s most azt is a sírba viszi magával. Leszegett fővel lépett ki a sátorból. Egyszerre csak Uhu állt előtte, hozzáhajolt, s megfogta a könyökét. – Nézd csak – suttogta, s észrevétlen odamutogatott a gyászolók közé. – Nézd meg jól. Alacsony, barna kislány jött velük szembe, mongolos arc, villogó macskaszemmel. Egész lénye kecses, finomka, törékeny. Mintha odaintett volna Csókának egy arcrebbenéssel. – Miért nézzem? A lány most lépett be a sátorba. Uhu hümgetett, mintha mást akarna mondani. – Az unokája. Dávid rápillantott kérdő, vizslató szemmel. – No várj még – mondta aztán, hogy Uhu olyan elmerülten figyelte a lábfejét.

Visszafordult, s a bejárattól oldalt húzódva megállt a sátor sötét kárpitja mögött. A lány a középre rótt gyalulatlan kereszt előtt előbb imádkozott, s aztán járult csak a nagyapja felé. Arcát féloldalt hajtotta, és sírni kezdett. Nem azzal a bugyborékoló zokogással, amelyet hamar felvált az enyhület, hanem szinte hangtalanul, hosszan. Dávid a homályból észrevétlen figyelte. Úgy tetszett neki, hogy az igéző kellem: haja sötét csillogása, pofacsontjainak ázsiai íve, mandulaszemének kínai vágása így közelről szinte tovatűnt róla, hogy helyt adjon arca mélyebb tartalmának. “Nicsak – állapította meg magában Dávid –, a fitos orrocskája szemtől szembe milyen elrajzolt, kemény.” Uhu odakint várta. Belekarolt s vitte az írókamra felé. – Kedves teremtés – mondta Dávid. – Nem is hinnéd, ír, olvas – lelkesedett Uhu. – Latinul már én kezdtem tanítani. Bejárt a várba, a nagyapjához. Ha tudnád, milyen esze van s hogy vág! Csóka nagy holdarca megint kirezesedett. De beszélni akart, látszott rajta. – Úgy hívják, Magdolna. Káldy Magdolna. Ugye, milyen szép már a neve is? Szegény Uhu – gondolta Dávid közben –, mi lesz ebből? Mert jó, hogy Ormándy, míg a sógoránál járt Terebesen, véletlenül rábukkant Uhura, és elhozta ide magával seregdiáknak, de a nemes kisasszonyt a seregdiákjával bizony nem boronálja össze. Dehogy hagyja azt a Káldy nemzetség! Valamit tenni kellene ezzel az Uhuval, valamit csinálni belőle. De mit? Hogyan? Hiszen még magamagából sem lett semmi sem! Becsülete, neve hol van neki? Felelet helyett könnyedén hátba vágta Uhut. – Így állunk hát, domine Csóka? És tudja a kisasszony? – Hogyne! – És…? Uhu röstelkedett. – Tudod, mostanában a tanulás kicsit nehezebben is megy éppen emiatt. Dávid nem állta meg, nevetett, megértőén, okosan. De Uhu így sem bírta elviselni, s felpattant. Járkálni kezdett a szobában, még az ajtót is kitárta, mint Erhardtnál Kassán. Csakhogy most a nyirkos ősz helyett a nyári alkonyat enyhe-édes lehelete libbent be. Az esti szél elhajtotta a vár körüli mocsár fülledt páráit, elfújta a dongó szúnyoghadat, s nyugat felől a tolnai csererdők és nagy tölgyesek fanyar illatát ontotta rájuk. A friss, erdőszagú levegőbe pedig egyszerre új szín keveredett: a sült hús pompás illata, hogy összefutott a nyáluk. A várpiac is elcsendesedett közben, a gyászolók lassan hazavonultak. – És te? – kérdezte Uhu némi járkálás után. – Neked…? Nincsen, aki… Dávid lesütötte a szemét. Jól tudta, önként illett volna vallania, nem bevárni a kérdést. De az ő dolgáról nem lehet beszélni! Mit mondjon? – Van… Persze, van – válaszolta vontatottan. – De tudod, túl magasan nőtt, nem én szakasztom le! – Kicsoda? – Egy mesterlány. – Egy mesteré? És nem adnák hozzád? Hogy lehet az? – Csóka hangja csupa megrökönyödés. – Hol?… Dávid kínosan feszengett. – Győrött. De tudod – tette hozzá gyorsan, hogy elterelje a figyelmet –, beteg az apja. Azért nem várhat rám. Mire vehetnem én el? Hogyha Zrínyi György úr őnagysága örökös uram lenne, ha szervitora lehetnék… – Ohó – kiáltott fel Csóka –, hiszen régi történet ez, most jut eszembe, meséltél róla Kassán! A nevét is tudom, az apja ötvös, emlékszem – lelkendezett gyanútlanul –, persze, persze, hiszen a mátkád volt… a mátkád… És csak akkor kapott észbe, amikor már kimondta, és rátekintett Dávid kényszeredett,

kínzott arcára. – Szentséges Úr Jézus! – s megnémította a kipattantott titok. A kapukürt hírhozót jelzett, már harmadízben. A frissen érkezett lovas lépésben jött felfelé, tétován tekingetve szét a homályosodó téren. S ahogy a fiúk szeme elé ért, a szakácsok szalmával szított óriás máglyái hirtelen rőt fénybe vonták. Dávid rábámult, s már rohant is feléje. – György! Gyerőfi ledobta magát a nyeregből. S nagy hirtelen átölelte. – Dávid! – repesett a hangja. – Érted jöttem. Hírt hozok. Nagy hírt! Őnagysága hívat! Most pillantotta meg mellettük a másik diákot. – Hohó, hiszen ez… hiszen ez domine Csóka! g S míg Uhuval kezet rázott: – Diákot keres őnagysága, aki olaszul tud. Taliánok vannak nála, azok mellé. Én ajánlottalak. Az a parancs, harmadnap este, törik-szakad, ott legyünk Csáktornyán! S hogy egy szuszra elmondott mindent, nagyot nyújtózott, ropogott a csontja is. – Elfáradtam, el ám! – feszítette domború mellét. – Hajnal óta hajszolódom miattad!…

XI FEJEZET Dávid abban a függönyajtós palotaszobában álldogált Csáktornyán, ahol először szólt vele Zrínyi György, a fiatal gróf. Csakhogy akkor az a sorsot szabó pillanat a hangját is majd megremegtette, most így féloldalt, a válla tartásából, az elfordulásából is kitetszett, hogy szokottabban, csaknem otthonosan jár-kel ő idebent. Pedig a nagy tölgyfa asztalnál, a háta megett, most is ott ült a fiatal főúr, és Dávidban a jövő ma sem vert kevesebb kétséget, mint annak idején. Zrínyi György pedig nyakig az országos gondban, kicsit előredugott arccal írt, már éppen egy árkus papiros legalján. Az ablak előtt, az udvar mohakeretes kőkockáin gyenge napfény játszott, szétterült, majd tovatűnt, tétován benyújtogatta s megint kilopta lábát a szobából. De Dávid észre sem vette. Azon gyötrődött: felfelé lökik most, vagy alásüllyed, mint akire nagy követ kötöttek? Visszakívánkozott, vissza, a mozdulatlan, biztonságos anyaföldre. Ne lehessen abban része sohasem? A háta mögött abbamaradt a lúdtoll sercegése. Visszafordult eltökélten. – Nagyságod ugyan kiválasztott engem – kezdte rekedten –, és titkos terhének reám akasztja gondját, de hiába, nincsen nekem elegendő méltóságom hozzá! Se járatosságom az életben. – S hogy a fiatal gróf még mindig lefelé szegezte a tekintetét a papírra, előrelépett. Emelkedtem tán eddig nagyságod szemében, szolgálni igyekeztem a regestrumokkal, az olaszok mellett, de nagyot esnék mostan. Félek, a toronyból mélybe. Zrínyit írás közben zavarta a szó, a hangja türelmetlen volt. – Hagyja el, Énekes uram! Az én dolgom ez. Ha túlontúl sokra bízom, magam látom majd kárát! Egykorúak voltak. Tán még inkább Dávid idősebb. De hogy Zrínyi Miklós az őszön, annyi vesződés után, megbántva, elutálkozva odahajította országos tisztségeit a császár elébe, György úr máris egy félországnyi birtokóriás gondját viselte a vállán. Egy sebesült óriásét, aki véges-végig csupa-csupa török lándzsaszúrás. – Nagyságod engedelmével az én károm nagyobb lesz – Dávid nem hagyta annyiba. – Mert nekem mindenem oda van, ha kiesem a bizalmából. Ha nagyságod helyettem egy

próbált, nagy nevű szolgájára ruházza a dolgát, s engem mellé ad csupán tolmácsnak, deáknak, tán több haszonnal járhatnék. Zrínyi megütődött. – És a haragom, a neheztelésem is arra szállna, ugye? – Hátravetette magát a székben. – Arra és nem kegyelmedre! – Nem ilyen garasoskodva gondoltam – próbálta helyreigazítani Dávid. – De hogy szólhatnék én nagyságod vagy éppen az apjaura nevében. Én, én szerződjem, alkudozzam? Az én szavam pehely… – Mit szabódik kegyelmed? – vágott bele a főúr, neheztelőn, haraggal. S ahogy a bújócskázó nap most éppen odatűzött, két rokon arc nézett egyszerre Dávidra. Az asztal mögül a fiatal grófé s fölötte, a falon vadonatúj festmény, az apja: Zrínyi Miklós. Fent, az írott képen csupa zord erő, méltóság, elseprő akarat, lent az eleven fiú: törékenyebb test s beljebb húzódott lélek. A hasonlóságban is mekkora eltérés! Györgyön az a duzzadt, erős Zrínyi-száj, elvékonyultabb. A feje is előkelő, hosszúkás, tűfej. Vad, fekete haját vigyázva lesimítja, míg az apjáé lobog. A méltósága tartózkodás, az ereje szívósság. De a szeme, György úr nyitott barna szeme most olyasforma indulatban égett, mint a képen a másiké. – Eh – legyintett –, tudja azt kegyelmed jól, édes mindegy azoknak az idegen uraknak, hogy ki milyen ágyból született! Azt nézik: mit hoz magával, mire bízzuk mi magunk. – S még mindig bosszúsan felállt, járkálni kezdett a szobában, még a haja is felborzolódott, hogy hátra-hátralökte türelmetlen ujjbeggyel. Alacsony, mozgékony, finom csontú férfinak tetszett, de a válla, a mellkasa, mint a lovasoké, erősebben fejlett. – Jól látom, úgy járok én kegyelmeddel – állt meg Dávid előtt, s gunyorosan félrehúzta telt ajkát –, mint Pádovában egy kolduló némberrel. Akár egy sor nyírt bokor, úgy ülnek azok a fényes lépcsőkön miseidőben. Kezük az olvasón, előttük a fatálka, abban koppan a pénz. – A tekintete felderült az emléktől, úgy leste a diákot, pedig mostanában koravén lett már a gondtól. – Ezt az anyót is ott láttam a templomajtóban naponta, a többi közt, de mindig meghúzódva hátul. Nekem éppen ez ütött szöget a fejembe. Egy koldus ne tudja, hogy szemesé a világ? Vetek neki valamit csak azért is, gondoltam, s odalépve, eléje teszek a kőre egy garast. De fölébe hajolva látom, hogy afféle eszement vénecske lehet, koldus a koldusok között, még fatálkája sincs! Lenyúlok a garas után, hogy adok helyébe egy egész tallért. Odakap ám ő is, előbb, mint én, még a kezem is megüti, s rám kiált, hogy az az övé, az ő ezüstje! Dehogy adja ő azt… – Nevetett, s civódva toldotta hozzá: – Ilyen kend! Félti a garasát. Dávidot égette a példa. – Nem is tagadom – vágta rá. S csak azután szakadt fel benne a válasz. – Ám nagyságod még ma sem ítéli meg úgy, amint kell, a kolduló némber dolgát. Zrínyi szemöldöke fölszaladt. – Annak az asszonynak nem volt semmije – emelt a hangján. Aztán lett egy ezüstje. Nem nagy pénz. Neki akkor teljes egy vagyona. Nagyságod pedig azt a szegény némbert egyszeriben a vagyonától akarta megfosztani! Mintha nagyságodtól, engedelmet a hasonlatért, elragadnák egy marokkal Csáktornyát, Babolcsát, Szigetet meg azt a negyven-ötven várbirtokot, végig lefele a tengerig… György úr nevetett. – Hohó, de én adtam volna egy tallért. – S leste, Dávid hogy vágja ki magát. – Lehet. De közben volt az a pillanat, amikor az anyó úgy hitte, kifosztották! – Kegyelmed kiforgatja a történetet ellenemre. Pedig az a koldus az én jó szándékomba fullánkot döfött. – Mentsége legyen a tudatlansága… – És ha – csillogott Zrínyi szeme, és az arcát is Dávid orra alá dugta –, és ha lett volna néki magához való esze?

– Úgy nyomorúsága a mentsége! A főúr vidáman kiáltott fel: – De megbocsátó, Énekes uram! Ugyan az én káromra. Mellettem egy szava sincsen! – Egész magam nagyságod oldalán állok! Csak éppen mentegetem – vágta ki magát Dávid – azt a szegény némbert! Derűsen, felajzottan értek a párharc végére. A főúr megnyúlt, koraérett arca most kölykösen ragyogott. Odakint az udvaron lépések csosszantak, gazdatiszt uraimék érkeztek a palotába. Zrínyi felriadt, elkomorult. – Szabódik-e még kegyelmed? Dávid megrázta a fejét. Zrínyi elmosolyodott. – Reméltem is. – Egy szemrehányó oldalpillantás. – Habár előbb reméltem…! Kegyelmed mellé adom Sztanko Márk tiszttartó uramat, hogy a tőzsérségben segítse tanácsaival. A többihez nincs köze. Adok kíséretet is. Vigye a kenyerespajtását, Gyerőfi uramat meg négy fegyveres emberünket. Megírtam minden szolgámnak, szolgáló uramnak: kegyelmedben személyemet lássák és tiszteljék. – Az asztalról egy metszett atlaszt ragadott fel, és Dávid elé tartva mutatta rajta az utat. – Erre mennek majd, végig a várbirtokainkon, Sztanko uram már tudja. – Ujja sorra rábökött az atlaszon. – Várasd, Medvevár, Dubovácz, Ogulin és Modrusz, onnan már egyenesen visz az út ki a tengerig… Várasd, Medvevár, Dubovácz, Ogulin… Tíz nap nyeregben – ez volt az út. Ismeretlen földön át délnek, egyre délnek. S mintha a természet játszana velük: tavaszból indultak, jó április-időből – ébredezett már a mező, barkát virágzott a Drávafüzes –, s mentek visszafelé egyre a télbe. Hideg, keleti szelek fújtak, bújócskázó esőket hoztak, komisz, aprócska esőket, egyik ment, a másik jött. Csomósán tapadt a lovak szőre, rozsda lepte a fegyvert, az átnedvesedett, pállott bőrtől feldörzsölődött ember, állat. A szél búgott szakadatlan, szétzavarta a felhőket, újakat hozott helyettük, a tar erdőket – egyre sokasodtak az erdők – zúgatta, tördelte felettük. Napközben a lovon ki-ki behúzta a nyakát, s maga elé meredt kedvetlen, harapós hallgatásban. Esténként nagy tüzek melegében szárítkoztak, fűszeres borok mellett, az apró horvát várak nyirkos szobáiban. És mégis délnek mentek, délnek! Valahol távol előttük, messze-messze, még azon is túl, ahol az ég alja ráhajlik a hegyekre, Dávid tudta, ott a tenger. Benne jártak már mélyen Horvátországban. A folyók nyugatról keletre folytak, s a völgyek fordulóiban fenn ültek a csúcsokon a várak. Közeledtükre mindenütt zászlót vontak a toronyra, a várkapitány elébük sietett, s bent lobogott, pattogott a tűz a vendégszobában. – Nem látja kegyelmed, Énekes uram – mosolygott Sztanko –, előttünk csatlós jár ám, viszi a hírünket. Egyedül ő volt otthon errefelé, s mutatta is. – No, nézzék, most iramodik el a csúcsról a hírvivő. Nagy erre a vigyázat! S kell is, a völgyek keleti mélyén ott lapul a török. Lassan megfogytak a várak. Kopár, terméketlen lett a vidék, nőttek, megsokasodtak a hegyek, elmaradtak a fák is, csak a fenyő állta még. Falu se volt már, embert se látni, sem a keze nyomát, csak nagy néha régi tüzek pernyéi feketélltek az út mentén. S akkor a hullámzó, kopár hegyek hátán előtűnt Modrus vára – kis, mohával lepett lélekvesztő a sziklák taréjai közt. A viharos szél szinte lelöki a mélybe, s az út innen egyenesen visz, így mondta Zrínyi György, Zenggbe. Egyenesen? Csakhogy előbb mintha az eget kellene megmászniuk! Át a Nagy-Kapella hegységen – micsoda út! Kezükben a lovak zablája, lépésről lépésre vonják őket a koponyaszín köveken fölfelé, fölfelé, vad, habos patakokon át, ősfenyők sötétjében. Néha egy sor dördülés, szikla vagy korhadt fenyőszál zúdul le a mélybe, míg a nekivadult szél meg-megtaszítja a lábat, dagasztja a ruhát, telibúgja a fület, egymás kiáltását sem hallják. Aztán egyszerre lecsapó fehér madárraj: rájuk szakad a hófergeteg. Örvénylenek

a sűrű, nagy pihék, csúszik a patkó, a vasalás. Fehér s mégsem látszik a föld. Csak bóklásznak vaksin az orruk után. Végre fent a gerincen, a szélmarta sziklán, bokáig állnak a hóban, fújtató, lángoló arcú hóemberek. Nincs út, sehol nincs út, csak ez a vak kavargás. S akkor a viharos szélben felszakad a felleg, egy pillanat, kisüt a nap, s alattuk messze, lent s végig a szemhatárig valami felragyog. Mintha millió ágyú lobbanna el, szinte hallják a dörrenést. Vakultan s süketen állnak, megbűvölten, mozdulatlanul. A tenger, a tenger! Villog, tündököl az óriás ezüstlap, rátűz a déli napsugár, s a fekete viharfelhők sötéten úsznak át a tükrén. Dávid odaugrik Györgyhöz, szemében benne a szélverte víz, hátba vágja s átöleli. – Nézd – lobog a hangja –, nézd csak! A lábuknál – most eszmélnek rá – egyenesen zuhan le a sziklafal, kavarog a fényben az iszonyú mélység, s a szélrohamok vad lökései között feszül, megcsuklik a térd. – Ott, ott – mutatja Sztanko Márk, s könyökből fogja, vezeti Dávidot, míg mindketten hátrafeszülnek, ingadozva a szélben –, az ott Zengg vára. S alattuk a parton, kiugró szirtfok csupán, apró játékházacskák, mind fehér, s fölöttük, a csúcson szürke tornyocskák, összerótt bástyafalak. Annyi csak, mint egy virágzó galagonyabokor. Előtte a tengeren gályák sürögnek bontott vitorlával, éppen fordul neki egy a szemközti szigetnek, dől a bárka, fehéren pezseg körülötte a tajték. – Az Veigla vára – bök a sziget felé Sztanko –, az meg Növi, Bribir, Grizani – mutat nyugatnak a parton –, s ott messze-messze, nem is látni már, Buccari. Mind, mind az úré! A sziklafalban – alig látni a hótól, út kanyarog lefelé. Szűken, vadmeredeken fordul a mélynek. Nem sok jóval biztat, hogy innen épségben levezet. A lovak kapálnak, visszahőkölnek. Két csatlós húzza-tartja őket, maguk is dermedezve, míg végre reá kapnak. Az út bujkál a sziklák közt, s aztán már szelídebben ereszkedik lefelé, a hó is elmarad észrevétlen. Óriás fenyők nyújtják fel koronáikat a mélyből, télizöld tenyerük ujjhegyén megannyi kis világoszöld csízmadár – az idei hajtás. A fák közül, a kanyarodóknál egyre közelebbről villan elő Zengg. A tenger is megelevenedik, egyenként kitűnnek az űzött hullámok, ahogy habosán szétterülnek. A szél is elállt, vagy nem is állt el, de mégis másforma, furcsa szél van. Párás, meleg szél. S mormogást hoz fel magával, távoli, végeláthatatlan mormogást, mint amikor vasárnap, vénasszonyok zsolozsmáznak az üres templomban. Mire leérnek a nagy ereszkedőből, s nyílegyenest vágtatnak a partnak, betölti a fülüket a tompa moraj. A tenger zúg, ostromolja a csipkés szélű sziklát. Egy fordulóban váratlanul elébük virul egy magnóliabokor, ámulva nézik óriás tulipánvirágait, s lejjebb fává vált oleanderek, s a védett ligetekben rózsás-sárga labdák a tömött gallyakon: narancs. De ismerősek. Persze, Kassáról Anton Mária narancsai! A tengerről fúj a szél, a déli szél, hogy a párás levegőben végigpatakzik mindnyájukon a verejték. S miközben felszikráznak a patkók a meredek zenggi főutca macskakövein, hogy bámészan kifut az ajtók elé a nép – ők még a lovon dobják le magukról a prémes mentét, a süveget. Úgy kaptatnak fel a vár elé kigombolt dolmányban, hajadonfőtt, vállra hulló, szétkuszált hajjal, mintha csak futottak volna éppen egyet a magyar mezőkön. Dávid elöl, mögötte Sztanko uram Györggyel, hátrébb a csatlósok és a modruszbeli kísérők. Az egyik felkiált a kapuőrnek: hívja a várkapitányt. Megszólal a kürt, nyílik a kapu, lejön elébük a kapitány maga. Dávid latinul szólítja meg, tört válaszokat kap, olaszba csap át, s a kapitány arca széles mosolyba fut. De Sztanko uram horvátul rákiált, csak annyit érteni belőle, hogy az úr, az úr! A kapitány levett föveggel meghajol, s maga vezeti fel Dávid lovát a várpiacra. Maga segíti le a fiút a nyeregből. Sürögnek a szolgák, kiveszik a kezéből a mentéjét, lecsatolják a málhát a vezeték lóról. A kapitány a kezét szorongatja, tereli be magához. Odakint pedig a bástyákon sorra megdördülnek az ágyúk, a lőporfüst kéken kering a nyitott ablak előtt, repül a tengeren a

hang, megszázszorozva veri vissza a hegység, lesi az egész partvidék. Felröppen magasra a Zrínyi-zászló: – Itt van az úr – hirdeti –, megérkezett az úr! – Vagy ha nem is az úr – fordítja Zrínyi György levelét Sztanko a kapitánynak, Prsicsnek –, olyan, mintha az úr lenne maga. Egy óra sem telik bele, alulról, a városból díszruhás küldöttség vonul fel. Elöl a főbíró a tanácsurakkal, s bársonypárnákon, szép, fonott tálakon hozzák az ajándékokat. Vékony, édes búzakenyeret, ezüstpikkelyes, puha húsú tengeri halakat, óriás, rozsdavörös rákokat (hogy kidülled gonosz szemük!). Betódul a várba a kíváncsi sokaság, és a kapitányi ház oszlopos udvarán csak álldogálnak csendben, míg Dávid, Sztanko uram halk biztatására, ki nem lép elébük, két márványoszlop közén, a kíséretével. (Hogy illet ez engemet?! Hogy is illetne! S az arca fellobog.) De azért a főbíró beszéde után méltósággal int, hogy vegyék által az ajándékokat, s a horvát üdvözlő beszédre olaszul mond köszönetet. S arra hátul, a magisztrátus mögött a szaporán összesereglett nép tapsolni kezd és éljenez, asszonyok integetnek feléje – szinte sütik ezek a viruló, égő, nagy szemek. S akkor oldalról – talán éppen az a vörös hajú széplány – a haja mintha sapka lenne rajta, mellbe dobja egy korai rózsaszállal. Dávid lehajol érte, szája elé emeli, s mélyen beleszagol az arcát csiklandó puha sziromkehelybe. A széplány felkacag erre, csiklandozva, hogy Dávid lesüti a szemét. A nép eloszlik, s Sztanko uram nekigyürkőzve, tört magyarul bizonygatja – ne értse senki más –, hogy ennek így kell lennie, ő itt az úr, Dávid, a fiú csak akkor veszi észre, hogy a tavaszi rózsából ujjába szaladt egy tüske. Úgy beleakadt, alig akart kijönni. Ki kellett metszeni a bicskával. S mire kiszedegette, úgy elálmosodott – hiába, annyi minden történt ezen a napon! –, hogy egyszerre csak szó nélkül elnyúlt a kapitány medvebőrén, a nyitott ikerablak alatt, s már el is ejtette a szavakat, nem ért hozzá többé a beszéd, csak a tenger morajlása, csak a tenger zúgása, míg a ringató bölcsődalból ki nem kelt s rá nem terült az álom. Átaludta a napnyugtát, az estét. Éjszaka volt, csillagos, szikrázó éjszaka, hogy fölébredt. Távolról elcsendesedve zsongott odalent a víz. A tenger éjszakai lehelete beáradt a szobába, langyos, tejes lehelet, mintha az édesanyja lehelgetné. Feltápászkodott, s kidugta a fejét a csavaros oszlopok között a furcsa, nyárias levegőbe. Lent a csöppnyi kertek ontották a virágillatot, hogy önkéntelen megízlelte többször is a drága levegőt. S csontjait ropogtatva nyújtózkodott. Bent, a szoba sötétjében felkacagtak. Hátrafordult. A gyér fényben György és Sztanko már iddogáltak az asztal mellett. György nyújtotta a teli poharat. – Gyere, rád vár. Igyunk… – A hangja kicsit vágott. – Igyunk a mi urunkra! Dávid nem bánta, felhajtotta. Sűrű, tintaszín bor volt, lila, mint az ég. És telt, akár az olaj vagy a méz. Zamatos, édes. A dél, gondolta, a dél. S újra az ablakhoz fordult, s nézte, nézte a titokzatos, gyönyörű estében, hogy pillogatnak alattuk a fények. Valahol kiáradt a kemencetűz, s vörösen fellángolták a falak. Mélyen lent, a kikötőben, egy zuhanásnyira alattuk: lila lobogással égett egy üstben az olaj. A fények előtt árnyak mozogtak, érezni lehetett: él a város. A csendben ott bujkált valami dallam, megpendült s elhalt – lant tán, vagy citera. Olyan szomjúság fogta el utána, olyan heves vágy, hogy szinte felráncigálta Györgyöt. – Nézd – mondta rekedten, szédelgőn –, hagyd a poharat, nézd! S lemutatott a csillogásra. – Micsoda éjszaka van! Miután Sztanko urammal és a várkapitánnyal elrendezte sorra a tennivalókat, Dávid bedugta a fejét Györgyhöz. – Georgius, hasadra süt a nap! Ébredj! – Kint szikrázott a fény, mintha lakkozva lenne, úgy

csillogott a világ. A füst vékony kis csíkokban kanyargóit föl az égbe. Szinte állt a levegő. Ha az ember beletartotta a korai napba az arcát, a száján, a szemhéján megérezte benne a tüzet. György hunyorogva ébredezett. – Figyelj csak – mondta Dávid, és kitekintett. A tenger kék volt, olyan valószínűtlen mélykék, hogy nem győzött vele betelni. Vissza-visszafordult hozzá, mert valahogy nem hitte. – Emlékszel arra az olaszra, aki az ősszel Csáktornyán járt, tudod? – Persze. – Megismernéd? György bólintott. – Signore Pierro Savello. Jegyezd meg a nevét. Nem ma, mert ma csak odahaza várakozik, de holnap estére, holnaputánra bizonyosan feljön ide a várba. Amikor megpillantod, de vigyázz ám, hogy ő ne lásson, menj le a városba, keresd meg a házát, gazdag, előkelő ház, kopogtass be, és várj rá, míg visszatér. Akkor pedig mondd, hogy régóta üldögélsz nála, kérdezd meg tőle, hogy a te urad, Zrínyi őnagysága követe mikor tiszteleghet a házában. György mosolygós, kerek arca szinte megnyúlt, annyira nem tetszett neki. Dávid nevetett. – Színlelés ez, játék! – Értem, de akár tüstént megkérdezhetem. – Csakhogy én nem akarok hozzá lemenni. Jöjjön ő előbb. – És ha nem jön? – Hohó, jön, de még mennyire! Máris fölveti a nyugtalanság, lesi, hogy mi lesz. Hát még, ha fülébe jut, hogy leveleket küldtem Velencébe, és hogy kinek küldtem, márpedig odajut, mert a csatlósnak meghagytam, nehogy jó pénzért elmondja Signore Savellónak. György felkacagott. – Így hát ott is van már, és alkudoznak… Ha pedig Savello megtudja, hogy kiknek írtam, ő is veszi a kártyát, és küldi Velencébe kalmártársához, messer Boltinellihez. Talán még ide is invitálja sürgősen. És ez így van jól. – És aztán? Mi lesz aztán? – Sok minden. Savello házában lesz például egy szép, fiatal donna, úgy mondják. Aki esetleg kitünteti érdeklődésével Giorgio de Gyerőfi urat, amíg várakozik… – Mosolygott Dávid. – És a szép kisasszony sok mindent megkérdezhet közben… – Nosza! – kiáltott fel György egyszerre élénken. – És ezért helyesebb, ha a nemes és hevülékeny úr nem tud előre mindenről. György fölrántotta kényes, puha száját méltatlankodásában. Dávid elnevette magát. – Várj, elmondom. De ne panaszold aztán, hogy a kisasszony egyetlen porcikája többet ér… Nos, kicsit feljebb nyomjuk a marha árát itten. Mi is értünk a sáfárkodáshoz, nemcsak a velenceiek. Egy kis tőzsércsalafintaság. Tudod, a Hódoltságból már nem hajtanak fel idén a háború miatt. Krajnában, Síriában vész van. Horvátországban, Tótországban pedig a Zrínyi-birtokokon nem tudnak általvergődni az idegen tőzsérek. Már úgy egy év óta nem… Érted már? Most majd megtanácskozzuk a velencei tőzsér urakkal, hogy mi kell nekik, s főként milyen árért? Mert az mégsem lehet, hogy a mi urunk felét kapja tőlünk Buccariban annak, amit a signorék Velencében bezsebelnek. György ajka lefittyedt. – Ezért az a nagy parádé? – A kutya mindenedet! – bosszankodott Dávid. – Ebből annyi, de annyi arany lesz… György a fülére csapta a két tenyerét. – Mintha az apámat hallanám! Dávidnak nevetnie kellett, s aztán hirtelen odahajolt Gyerőfi keze fejéhez, s ujjait visszafeszegetve, beleordított a dobhártyájába. – És innen Raguzába megyünk! – Nocsak? – kapta szét az a tenyerét. – Igen, igen. Elvitorlázunk Raguzába hamarosan. Nem titok. Mondd el a szép donnának.

– Miért? Nem értem. – Bízd rám! Signore Savello kap rajta, megijed, így puhítjuk. – Eh, ne bolondozz! Másnap estefelé azonban – mégiscsak jól jövendölte Dávid – beállított a várba a kereskedő. Már tudta, hogy Zrínyi György arra a tolmácsoló diákra meg Sztanko uramra bízta a vásárt, s nyakát dagasztotta, a derekát merevítette, hogy mégis neki kell elébük járulnia. Csak ne hajtaná úgy az idő! Mert olyan kontraktust csinál most, de olyat! Ha rá nem licitálnak…! Tagbaszakadt, nagydarab ember volt Savello. Akkora ökle volt, úgy tudta letenni az asztalra, hogy az emberek megrezzentek tőle. A hangja akkor is fontoskodva zengett, ha azt mondta: szép az idő. Már az őszön Csáktornyán erőltette, hogy Zrínyi tiszttartói kössék le magukat neki, s amikor a tisztek, ajánlatára, prepozícióra rá se rántva, egykettőre kiebrudalták, bevádolta őket az úrnál. Most bizsergető, nagy reménykedés dagasztotta: mégiscsak utána küldtek! S ha nem is tüstént, majd odahaza, a saját házában – gondolta – vendégként, lakoma közben traktára szorítja végre a magyarországi urakat. S míg Dávidra várt – kicsit várakoztatták, hogy az önbizalma lohadjon –, elfanyalodva ugyan, de volt ideje sorban mindent kifundálni. Arra a lakomára aztán – a várban sehogyan sem hullott az ölébe az az áhított manna – hamarosan meginvitálta Zrínyi küldötteit Savello. S ahogy kigondolta jó előre, szagos olajjal befúvatta, virággal kidíszíttette a házát, hogy legalább az édes rózsaillat fedje el a vendégei nagy idegenségét. A többit elvégzi a bor, a drága ételek. És csakugyan, ahogy egymást váltották asztalán az ínycsiklandozó, szokatlan fogások, az articsóka tobozai, a rózsás szegélyű, hószínű rákhús, a szalonkák és húros rigók s a hasadó húsú halak, savanyú-édes mártásaikkal – az Isten tudná, hogy mit tesznek beléjük –, s ahogy a vadpecsenye ismert bűze s a rákok gyomorfordító szaga összekeveredett a rózsaolaj elvékonyodó illatával, igazi lakomává vált a lakoma, úgy, ahogyan kívánta. De mégsem egészen olyanná. Mert amitől a legtöbbet várta, abban csalódott a legnagyobbat. S azért ült ő, ha éppen nem udvarolta Dávidot vagy Sztanko uramat, dühös, vértódulásos izgalomban, hogy az alsó ajka féloldalt feltüremlett, amint túlontúl rázárta a felsőre, makacs bulldogharapással. Az asztalfővel Dávidot tisztelték meg, aki Zrínyitől kapott díszköntösében egyformán kedveskedett a házigazdával és vendégeivel, két zenggi tanácsúrral s az olasz nyelv és a szép társalgás tekervényeivel küzdve, még arra is gondja volt, hogy észrevétlen oda-oda vessen egy-egy rosszalló szemöldökrándítást Györgyre, aki vele szemben, az idegen nyelvű beszédben magára maradva, egyedül csökönyös nagy pillantásaiban élt. A lány, akit György alig leplezve bámult, Savello kisasszony, ott ült Dávid oldalán, leszegett fejjel, levont szempillával, szótalan. Nem látszott belőle más, csak kékesfekete, leeresztett haj sátora s benne egy keskeny, mandulaszín arcéi. Konok, zárt, mozdulatlan. Savello időnként rápillantott, s ilyenkor az inas, de már petyhüdtes nyakán fellüktetett az ér. Közben ittak, sűrűn és sokat. Kezdetben könnyű vérpiros chiantit, s aztán már nehéz, tüzes, alattomos borokat, amelyek magukban őrzik s belopják a vérbe a déli lejtők megrekedt forróságát, az augusztusi nap vulkanikus hevét. A zöldes muránói üvegpoharakban gyűrűzve csillogtak, mint megannyi izzó, óriás gránátszem. A lány is ivott, de mintha magában inna. György éhes vadásztekintete – annyi hiába epekedés után – már nem is ostromolta többé, hanem elúszva a feje fölött már a komornája arcát égette, aki ott segédkezett a lány mögött. Dávid érezte s látta is lopva a szeme sarkából, hogy pipiskedik, hajlong kecsesen jobbra, balra a komorna. De maga az úrnő titokzatos és mozdulatlan maradt tányérra szegezett szemével, arcába hulló, sűrű haj fonalaival. Csak vékony, gyerekes háta meg a gödrös, akaratos válla rándult egyet-egyet. A lakoma végén, amikor a kézmosó tálat a komorna kettőjük között felkínálta, s ő is, Dávid is egyszerre nyúlt feléje, mégis egymásba akadt a

tekintetük. A kisgyerek csodálkozik rá így valamire, ahogy ez a lány. Nagy, lakkos mandulaszemei elnyíltak, ahogy belevesztek Dávid szemébe, s aztán mintegy varázsütésre a szája, a szemöldöke, némán is szinte megszólalt. Haját kétoldalt hátradobta, s felnevetett puha, gyermekes kacagással. – Ha a fejét le akarná hűteni kissé, signore – s valahogy a szavait is olyan dallam járta át, mint a válla könnyű rezdülését –, úgy megmutatnám az utat a tetőre. A szobában – bár mindkét márványkeretes ablaka szabadon állt a napfénytől forró falak fülledt melegen tartották a tengerízű levegőt, úgyhogy a lakomázók arcát, homlokát fényes csillaghálóval lepte be a pára. Vékony, sudár lány volt Elisa. Csupa remegés. Hosszú, fényessárga selyemköntöséből, amelynek bő, könnyű ujja visszahullott könyökig vagy még azon is túl, zöldesen, meleg-sápadtan derengett ki a bőre. A fejét, hollóhaját hátravetette várakozón. Úgy kínálta, nyújtotta a karját, azzal a magához húzó bizalmas mozdulattal, hogy Dávid csuklójával – amely ott nyugodott a lány hűvöses bőrén – és keze fejével akaratlanul is kisejdítette a selyem alatt keblének lágy domborulatát. Mintha mindent, mindent valami bársonyos-édes szürkéskék színnel vontak volna be, a házakat, a sziklákat, a szigeteket, a víz végtelen alföldjét. A közeledő estében a lagúnák erjedt-meleg szagát s a nyílt tenger frissebb leheletét váltogatva lengedeztette a tétova szél. Odalent, a kikötőben most gyújtották meg a hajósok számára az üstben az olajat, a kikötő jelét. A szürke-kékben messzire lobogott a narancsláng. A tetőperemnél álltak, még mindig kart karba fűzve. – Apám meghagyta, hogy keressem kedvét az idegennek, aki házunkat meglátogatja. – S csengett a kacagása. – Azért hallgatott úgy? A lány nem felelt, csak állt, hozzásimulva, s hirtelen rácsúsztatta a fiú kezét a derekára. – Majd kedvében járok! – S végigborzongott a háta a fiú karjában. Dávid egy lélegzettel felszívta Elisa hajának üde napfényszagát, leheletének borral vegyes, meleg, jó ízét. Aztán visszavette a kezét. – Megfogadta az apja parancsát – mondta csendesen. Amilyen gyönge, vékony teremtésnek látszott, olyan vadul lökte el a fiút. – Az övét? Én? Soha!… – s ráfújt Dávidra az a konok arc. S aztán újból odabújt a mellére. – Iszonyú nekem itt! – suttogta. – Iszonyú! Nagyúr! Nemesember! – könyörgött fulladtan. – Vegyen meg! Vigyen el innen! – S Dávid kezét újra magára fonta. – Elisa! – kiáltott lentről Savello. – Elisa! Gyertek már! – S elindult utánuk a lépcsőn. Lent most hordták fel a lakoma utáni frissítőt. Afféle mandulatejjel készült, hideg ital volt, édeskés, de magvas a malagabortól. Amint beléptek, a szemközti ajtó vörösen felvilágolt, égő fáklyát hozott be a szolga. Megrebbenve néztek egymásra a fényben. Savello maga mellé vonta Dávidot. – Signore Énekes, beszéljünk a kontraktusról. – Korai még a szó – erőltette Dávid magára a nyugalmat. – Korai? – rökönyödött meg az olasz. – Épp ideje! Legfőbb ideje! Megírjuk az egyezséget, úgy, amint tavaly volt. – A szeme odavillant Dávidra. – Se a gróf úr őnagysága, se kegyelmed nem bánja meg. Dávid már mosolygott, erősen, magabiztosan. – Másképpen lesz az, signore. Új nap, új világ – így mondják. És mégis, ha rám hallgatnak a tőzsér urak, soha ilyen üdvös, hasznos kontraktust nem kötöttek volt, mint most. Erre gondoljon, signore! Ezt írja meg signore Boltinellinak. Ha ő is idefáradna… Mert nagyobb dolgot is tudnánk tán végezni…! Az én uramnak, Zrínyi őnagyságának arany kell, sok-sok arany, fegyverre, zsoldra. Lehet, több évre előre is elkötelezzük magunkat. Savello kitüremkedett szájjal gondolkozott.

– Több évre, azt mondja, signore? Hm… – Lesz időnk még egyezkedni, Savello úr, csak előbb, nem titok, bevárjuk a szavát Negro da Ponté Carraro és Mazzeo della Vazancio szenátoroknak. Savello az ajkába harapott. – Kár velük vesződni! – Odameredt előrelökött állal Dávid szeme elé. – Háromezer ökörre adunk előleget, kétszeres áron!… Itt a kezem! Dávid megrázta a fejét. – Meglátjuk, meggondoljuk, nem hipp-hopp és nem krajcáros dolog ez, signore. – S mielőtt tudta volna, hogy mi vonja, otthagyta a kereskedőt, aki nem merte tartóztatni, és az ablak felé lépett. A fáklya túlsó oldalán, hogy csak közeledve tűnt ki, az ablakmélyedésben ott állt György, Sztanko uram Elisával és a komornával. A lány kitágult Íriszét – benne lobogott megkettőzve a fáklya – Dávidon tartotta babonázón. Mögöttük, kint az ablakon túl, az éjszakában, énekszó emelkedett a magasba, távoli, édes zengésű női hang, s mint társa vesztett madár bolyongott a sötétben. Angelina, az a vörös széplány, énekelt a pizzeriában. Egyszerre a citera is belekapott a dalba, s a sűrű, epekedő csapongás átváltott szaggató, ujjongó örömbe. Olyan vad, mámoros, volt még messziről is, úgy igézte, vonta őket magához, mint a dombtetőn a Szent Iván-éji tűz. – Vigyenek! Vigyenek el! – kiáltott Elisa. – A signorékkal elenged apám! – S már oda is perdült Savellóhoz. Otthagyták a meglepett kereskedőt a zenggi tanácsurakra. S ahogy voltak, öten, Elisa a komornával s ők Sztankóval hárman férfiak kiléptek az útra. Zengg egyetlen útjára, amely mint a kígyó, lusta nagy gyűrűkben futott fel a tengertől a várig (a többi csak lépcső, kurta sikátor). Egyet fordultak, s ott álltak a kocsma előtt. Már későre járt, de a sötétben a boltok apró fénypontjainak világában élet lüktetett, az árusok kint üldögéltek a nyitott ajtókban – föl-le hullámoztak a sétálgatok, a város lélegzett, mozdult az éjszakában. A pizzeriából kiáradt a térre a kemencetűz vörhenyes fénynyalábja, és Angelina hangja sóváran, édes-búsán szállt fölöttük. Mikor vadásztam, ti lánykák, sólyommal apró madárkát, a nap dobált tüzes lándzsát s nem leltem hűs víz forrását. Csak bámészkodtak befelé, hallgatták megbűvölten. Az ivóból feléjük lopódzott, orrukat csiklandozta a meleg kenyér és az olajban sülő hal szaga. A levegő langyosán, ízekkel tele simogatott, mint az anyai kéz. Elisa szép volt. Feszülő arcán, nagy szemén libegve táncolt a tűzfény, leomló, hosszú hajában szétterült az éjszaka. A válla, a háta csupa hajlékony ruganyosság, mint a fiatal jegenyetörzs. És hogy illik hozzá az oldalán az az idegen! A kíváncsi nép szinte gyönyörűséggel leste a sötétből: csigás gesztenyehaj, gondolkozó homlok, vékonyán metszett száj, bár csöppnyi ravaszság vagy keserűség a száj körül, éppen csak annyi, amennyi egy fénybe mártott fiatal arcot férfiasán beárnyékol. És Angelina énekelt. Szelíden kérdem, ti lánykák, szép húgaim, violácskák, ha tudjátok víz forrását, szolgátok egy kortyra vár hát. Tisztán, mélyről buzogott fel a dallam, s valami kimondhatatlan nagy boldogság volt

hallgatni idegen bánatát. Elisa tágult, nagy szemmel itta magába a fényt, a sűrű éjszakát, a lépegető éneket, s egyszerre – Dávid döbbenten vette észre – hosszú pillái megrebbentek, s két nagy könnycsepp szaladt le az arcán. De azonmód, fénylő, két elapadt patakággyal a bőrén, mégis felnevetett. – Olyan boldog vagyok, olyan… – s valami úgy felizzott benne, hogy Dávid végigborzongva elkapta róla a tekintetét. S ahogy fölnézett, most látta csak meg, hogy a pizzeria előtt közben megtelt a tér, s ők Elisával úgy álltak öblös, fényes közepén, a hallgatók karéjában, hogy a szemek a sötétből egyre rajtuk fürödtek. S már eszmélt is: bizonyára ez itt, ez az Elisa a legdrágább virágszál. A gazdag Savello lány. S már latolgatta: micsoda újság, hogy itt látják a lányt éjszaka – s éppen vele. S ez egyszeriben úgy lehűtötte, hogy még a köntösét is összébb vonta, marokra fogva a két kulcscsontja alatt. De Elisa könnyedén magához vonta, s megrázta a karját. – Mire gondol? Nézzen rám! S ahogy újra odahajolt hozzá, akár a tetőn, érezte a lélegzete langyos hullámait. – Tudod, én mindig-mindig várakoztam – suttogta az arcába a lány. – Vártam, nem is tudom, mire! Csak álltam az üvegkarikák előtt, naphosszat ott álltam, bámultam a tengert, a sivár hullámhátakat, amint jöttek-mentek, a fák ágait, s minden roppanásba beleremegtem! Ha ajtó nyikordult, felvert a szívem… És nem történt semmi, semmi sem! Nem nyitottak rám: gyere, menjünk innen! Megszabadítlak az apádtól!… Az apám… – lihegte – jaj, az apám… – És tehetetlen, gyönge ujjakkal megszorította a fiú csuklóját. Dáviddal ismét megforrósodott s lehűlt a langyos éjszaka. A keze szorítása! De kinek van ilyen puha-pici ujja odahaza, hogy mint a csecsemőké, gyönyörűség az érintése? S ahogy szíve már-már engedett volna a lány keservének, érezte: mégis ez a levegő teszi, az éjszaka, a Dél. És a hangja józan volt, reszelős. – Jön majd valaki. Ha itt lesz az ideje. De Elisa még egyre befelé figyelt, egyedül magára. Ernyedten már, lezárt, árnyékos szempillákkal suttogott tovább: – Mint a virágok odakint a kertben, úgy szerettem volna nyílni évről évre, magasra futni, áthajolni a falon. Törökrózsa lennék! Vagy inkább ritka szép bordó rózsa! Olyan telt, nagy fejű, olyan tárt, hogy aki csak megpillantana, fájna utánam a szíve! Dávid elszomorodott, a tenyerébe vette Elisa gyerekes öklét, s megrázta a fejét. – Mire nem vágysz? Hiszen aki csak rád tekint, belesajdul abba… De a lány kényesen elvonta magát. – Ne csak sajogjon, fájjon. Akarom, hogy fájjon egy életre! És búcsúzáskor a Savello ház előtt, a vékony csillagfényben, mintha csak a füléhez hajolna, arcát Dávid arcához súrolta, s a két idegen férfival mit sem törődve – a komornája már háttal állt –, forró száját lopva belefürdette a fiú ajkába. És csak akkor szaladt be. Dávid arra eszmélt fel, hogy György veregeti a vállát. – Domine, domine, nem kell azért megijedni! – És nevetett csúfondárosan, irigyen. Egy nap, fülledt, párás délben megérkeztek a velencei signorék. Madárcsőrorrú gyorsgályán jöttek, ha a szél alábbhagyott, megvasalt rabok húzták a súlyos evezőket a hajó gyomrában. Dávidot álmából verték fel a jó hírrel. (Rákapott, hogy olasz mód átaludja a déli forróságot.) Gyötrő, nehéz álomból ébredt. Még az előbb ott járt-kelt Elisával valami kékesszürke, opálos tájon, tenger és hegyek között, nagy nyári holdfényben, hogy minden-minden világolt, mintha a földet csillámporral hintették volna be. A levegőben a fenyvesek kesernyés gyantaszaga áradt. És olyan könnyű volt minden, hogy szinte szálltak – talán a telihold tette –, hegyeken lépkedtek át, szakadékokon lebegtek keresztül, és csupa

gyönyörűség volt a világ, cseppentett gyönyörűség. És akkor ő könnyű szívvel, gondtalanul ölelte át Elisa derekát, és a lányban sem volt többé kényes büszkeség, a kalitjából szabadult madár begyeskedése. De amikor egy pillanatra szétváltak, hogy egymás szemébe tekintsenek, s aztán annál forróbban olvadjanak egybe, Dávid riadva eszmélt: hiszen Annát tartja ő a karjában. Igen, Annát! És aztán már csak állt lehajtott fejjel az ő úrnője előtt, remegve, elgyengülve az örömtől, bűnbánattal és megbocsátásra várva. És Anna hozzáhajolt – jaj, valóban őhozzá! De akkor odalépett melléjük Elisa, a szemében az a bomlott cigánynyugtalanság. És most már valahányszor kinyúlt Anna után, Elisa derekát érte a karja, Elisa csókját érezte, de ha Elisát zárta is a karjába, Anna kelt ki belőle! Erre ébredt, csuromvizesen, sebes szívdobogással. Kint még egyre meleg szél fújt, súlyos sirokkó, fojtó párájában akadozott a lélegzet, hajszolódott forrón a vére. Az égen nehéz fellegek úsztak, ólmos szivacsfelhők, s lent szürke hullámokat vetett a tenger. A kőoszlopnak támaszkodva – talán a kő hűvösebb –, száraz torokkal bámult le az útra, s követte tekintetével a kereskedőket, akik a várkapitány öszvérein, fél szemmel egyre szolgájukat és a málhahordókat vigyázva, lassan kapaszkodtak felfelé. Elisa képe eltűnt, szertefoszlott benne, mint az álma. Öröm bizseregtette, kopár öröm, hogy ezt is megérte: eljöttek, itt vannak mégis, s egyben elfogta a szűkölés is, hogy kezdődik a próbája. S csak nézett, nézett megfeszített figyelemmel, egyetlen szemmé válva, mintha beléjük tudna látni. Hárman érkeztek Velencéből. Szakállas, méltóságos arcok, büszkébbek, parancsolóbbak s mégis finomabbak, mint az itteniek. A hírhozó már tudatta: a két szenátor és harmadikként Boltinelli. Ezekkel az erős férfiakkal kell hát neki megvívnia! – S míg hátrahúzódva egy utolsó pillantást vetett rájuk, az arca szürke lett és kemény. De odalent, az udvar közepén – bevárta, hogy odáig felérjenek – már csupa mosoly volt, előzékeny kedveskedés, míg Györggyel és Sztanko Márkkal az oldalán Zrínyi nevében sorra köszöntötte a vendégeit. A kereskedők felajzottan lelkendeztek: – Hihetetlen! Nem kell tolmács! – Tárták a kezüket. – Valóságos mirákulum! – Még másnap is a közös tanácskozáson, amelyre Dávid Boltinellit és Savellót is meginvitálta, oda-odaszóltak egymáshoz (fél hangon, hadd hallja): – Szinte hibát sem ejt a fiatal nemesúr! És hozzáfordulva: – Nem járt nálunk, signore? Akkor hogyan…? Dávidot feszélyezte a nagy hűhó. – Ej, sokan megtanulnak olaszul Magyarországon! – S bókolt hozzá, hogy a hangsúlyán enyhítsen: – A tudományok és az új művészetek miatt. A kereskedők olvadoztak, mintha őket érte volna a dicséret. – A mi művészetünk!… A mi isteni festőink!… Da Ponté szenátor megragyogtatta élveteg, dióbarna szemét. – Küldünk majd egy velencei képet, signore, emlékül. Dávidnak tetszett a figyelmességük, hajlékony, gyors szavuk, arcukat ragyogtató, könnyed életszeretetük. Mint a bőrük, a mosolyuk, úgy csillogott rajtuk a sok drága holmi, az áttört selyem, az ékszer. Gyűrűk, kösöntyűk, bizánci csatok garmadája. Urak voltak, gazdagok. Maguk sáfárkodtak mégis. De hiszen Dávidot éppen ez nyugtalanította. Mit lát belőlük? Azt sem tudja, mi az erejük, hol a gyengéjük. Odahaza inkább kiismeri magát. Hallgatta pergő nyelvüket, magabiztos nevetésüket. Hogy gondolta ezt a fiatal gróf? Ő vágja ki a bőrük alól az aranyat, amikor azt sem tudja, hol keresse. Önkéntelen megtapintotta nyakában függő egyetlen kincsét, azt a Zrínyi Györgytől kapott aranyos násfát, amelyet most viselt először életében. (Tán ékszer nélkül nem is ember az ember ezek előtt!) És alig legyűrt izgalommal fogott bele a kontraktus dolgába. Felindulását persze észrevették, és tüstént kihasználták.

– Nagyszerűen meg fogunk egyezni! – kiáltott fel Da Ponté. Bravó, bravissimo, signore! Lássuk az árakat – folytatta pártfogó, atyáskodó hangsúllyal. Dávid belenézett a múlt évi kontraktusba, s olvasta fennhangon, bár tudta jól, mit kaptak Zrínyi gazdatisztjei. S hozzátette ugyanakkor a velencei baromárakat. – Hagyja el, signore! – mordult Vazancio, a másik szenátor. – Hogy mi volt nálunk, azt mi tudjuk! Dávid magában mérgelődött. Hohó, nagyon is pehelynek vesztek! S kezdett lecsillapodni: hiszen ezeknek ugyanaz a figyelem az erejük, ami őneki is! S cselt vetve könnyedén dobta elébük: – Azóta tán valamicskét emelkedtek is az árak? – Ugyan! – rántott a vállán fanyarul Vazancio. És Da Ponté nevetett. – Istenem, van, hogy alább szállnak, van, hogy feljebb. A többiek nem szóltak, se Savello, se Boltinelli (felfelé kunkorodó szemöldök, összevont szem, merev arc, mintha örökké a tengert kémlelné), de Dávid jól látta, hogy még az ő álarcszerű arcán is nagy figyelem ül. Ezek éppen arra kíváncsiak, hogy mit tud ő. – Így szokott ez lenni, signore Da Ponté – nevetett ő is, és belemelegedve tovább játszott. – Van úgy, hogy az árak szüntelen felfelé kúsznak, akár mulatságon a legények a hájjal kent fára. Nekünk azt írják Padovából, hogy meghaladják ott a tavalyi másfélszeresét. – Lehetetlen! – kiáltották egyszerre. Da Ponté nevetett, mintegy Dávidon is mulatva: – De hát signore, hova gondol! Dávid felvett egy hártyát, és rögtönözve olvasott róla latinul. – Az Padovában volt! – csaptak rá. – Ha ugyan volt! S régen. – Persze hogy Padovában, s persze hogy régen – húzódott a szája gúnymosolyba (még mit nem: égről a csillagot!), s belenevetett egyenesen a szemükbe: –, mert Velence már a kétszerese körül jár! – s figyelte, hogy robban bennük a szó. Jól talált. Még Boltinelli is felpattant, nemcsak a szenátorok, s megrökönyödve tiltakoztak. Da Ponté ünnepélyesen a vállára tette gyűrűktől csillogó nagy kezét. – Uram, kedves fiatal uram – s a szeme szinte könnyben úszott. Higgyen egy idős, tapasztalt embernek: nem lehetséges! A hír útbaindítója, ki tudja, miért?, hazudott! Csalárd, gonosz szolga volt. Vagy becsapták, vagy elvétette!… írni sem tudott tán… – Engedelmet, uraim, a magunk embere, lehet, hogy hazudott. Már szárazon, feszesen szólt (nesztek atyáskodás!). – De kezemben van, véletlenül kezembe került messer Boltinelli saját kezű levele signore Savellóhoz! Signore Savello – s itt odafordult a darázscsípte kereskedőhöz – akaratlan átnyújtotta nekem, ajánlattevő leveléhez odafogva. Csak az imént vettem észre. Tessék, maga írja, messer Boltinelli! Egy pillanatnyi csend lett. Savello kelletlen nyúlt a levele után. – No de uram, kedves jó uram! – kiáltott aztán annál hangosabban Da Ponté. – Ma így van, holnap másként! Ezen aztán igazán nem szabad fennakadnunk ilyen nem mindennapi egyezkedés során! – De már látta: kevésbe vette a fiút, s óvatosabb lett. – Signore, ne legyen titok közöttünk: Velence hadakozik a törökkel, idegen kalmárok felverték az árakat. De meddig tart ez? Egyet mozdul a signoria, és vége! – Szenátor uram! – vágott bele Dávid. – Nem reméltem, hogy így egyetértsünk! Az árak magasak! Ma így van. Stíriában, Krajnában pusztul az állat, vész van. A törökkel háborúban vagyunk. Bizonyos, hogy a háború után, tán négy-öt év múlva másként lesz minden. De mi ezt a kontraktust ma kötjük. Hie et nunc! Szenátor uram! Éppen ma és éppen azért, mert mi Velence mai szűkös állapotán nyomban könnyíteni tudnánk! Da Ponté összevont szemmel csak nézte. Ördög bújt ebbe a diákba! De Vazancio nem vette észre, s belemordult: – A szűkösségen? Hova gondol, signore, ahhoz sok kell!

– Mennyi kellene? – csapott rá Dávid. – Szenátor uram, tőlünk sok is telik. Da Ponté dühösen villant Vazancióra. – Mit kíván áruba bocsátani Zrínyi gróf? – fordította vissza. – Megmondom egyszerűen, signorék, a múlt évi áron egy ökröt sem! De becsületes, új áron annyit, amivel Velence szorultságán segíthetünk, ha kell, magunkat is megtartóztatva. Így viaskodtak, szinte alkonyatig. Éjszaka kopogtak Dávid ajtaján. A küszöbön, libegő gyertyával ott állt Da Ponté. Fején bojtos hálósipka, a vállán hosszú agyi köntös. – Signore, megbocsát, láttam, hogy égeti még a mécset. Én sem tudok aludni. – Letelepedett Dávid mellé. – Egy korsó máltai bort hozattam, megiszogathatnánk. – Az ajtón már kopogott is a szolgája, s hozta a bort. Dávid kíváncsian nézte, vajon mit akar? Da Ponté megérezte, nevetett. – Signore, ne féljen, szó se essék a kontraktusról! Csak a magamfajta öreg kíváncsi: mit csinál mécses mellett a magyarországi nemesúr? – Olvastam. Da Ponté nyúlt a könyv után. – Versek! Azt hittem, Platón vagy más klasszikus mester. Az jobban illene a kezébe, megbocsásson. – Lapozgatta a könyvet. – Hohó, hiszen ez Petrarca daloskönyve… Emlékszik, signore, a hetvenegyedikre? Áldott a nap, a hó, az év… – álltam a gondolán egy ablak alatt –…a szép ország is, melyben rabja lettem – úgy szavaltam, két szép szeme bűvös tekintetének. Húsz év előtt volt. Majdhogy el nem vettem tizennyolc éves fejjel. Hiába, fiatalság bolondság… Ma már jobban szeretem a csúfolódó, sziporkázó verseket. Ismeri Aretinót? – Nem. – Nem is halion róla? Hihetetlen! A pápa, a kardinálisok, I. Ferenc meg V. Károly császár tömte a zsebét, csak ne írjon róluk. Egyszer volt nálam is. Az öreg festőt, Tiziano Vecelliót is elhozta. Mondták, akkoriban metszett ki a zsebéből száz aranydukátot. Megfenyegette: megénekli, hogy hanyatlik. S Tiziano fizetett. Ne higgye, nem volt harag köztük azután. – Az ajka lebiggyedt. – Művészek! De azért Tiziano csodás mester. Nem látott tőle semmit sem? Kár! – Töltött a poharakba. – Magyarországon nem festenek? – Keveset. – Hogyan élhetnek anélkül? – Kinek fessenek, a töröknek? – Persze, persze… De ahol nincs török, ahova nem ér el. – De hova? Mintha nem hallotta volna, Da Ponté tovább forgatta a könyvet, s fél figyelemmel belekapdosott itt is, ott is a sorokba. – Signore, ne is tagadja, szerelmes – tette le végül. – A versek kivallják. Igaz hát, Savello lánya? – s nevetett. – Vajon – nevetett vele Dávid –, vajon igazat vallanak-e rólam? – Erősen úgy gondolom. – Olyan bennfentesen, cinkosán beszélt Da Ponté, hogy Dávid nem tudott rá haragudni. – Persze Savello tagadja. Ám az apák vakok. Rajtuk csak a férjek tesznek túl. De hogy a hős a szerelemről olvas, az beismerés eskü alatt. – Bizonyosan? – Persze. Az ember maga olvas. Ez a veszély kezdete. Aztán együtt olvasnak. S akkor már nincs visszaút. Vigyázzon! – Tréfásan megfenyegette a mutatóujjával. Dávid talányosán, okosan mosolygott. – Ez akkor még csak az első stádium. A kezdet. Hanem egyről megfeledkezik, signore, más lány is akad! – Igaz, de így vagy úgy, az epekedés édes óráit kurtítom, most látom csak. – Nyúlt a gyertya után. – Engedelmet, uram! – Fényes, húsos szájjal mosolygott a szakállába. S már a küszöbről fordult vissza. A szerelem csorduló gyönyörűség! A legtöbb! Kivált, ha még előtte

áll az ember! Dávid jókor reggel magához kérette Györgyöt. De csak Sztanko Márk jött. – Gyerőfi uram az éjszaka elázott odalent. Még alszik. – Hadd aludjon! Da Ponté éppen Boltinellinek mesélte az esti látogatását, amikor Dávid belépett a tanácskozószobába. A szenátor rávillantotta a szemét, s bizalmasan mosolygott: “Signore, leleplezték a költők!” Felpezsdült, barátságos kedvvel ültek neki az alkunak. Leginkább Da Ponté vitte a szót, történeteket font a beszédébe, idézgetett, tréfálódzott. Dávidra sandítva csillogtatta nagyvilági jártasságát. De hiába, az alku egykettőre megfeneklett mozdíthatatlanul. S mint a birkózók, ha a küzdelemben egyik se gyengül, csak feszül az izom, szorul a test a testhez, a velenceiek belekeseredtek, beledühödtek a viaskodásba. De ez sem segített. Múltak az órák, a napok. Közös ajánlatuk fölött szinte csillagokig ért, amit Dávid Zrínyi nevében kívánt, s amiért körömszakadtáig harcolt velük. Negyednap Vazancio egyszerre felugrott. – Én a köztársaság szenátora vagyok, nem afféle baromhajcsár! – Két szeme kidülledt, orcájára vörös foltok telepedtek. – Vége legyen ennek! Nem kelletem magam, mint egy sarló kanca. Signore, jól tudja – s mint a bak bökött Dávid felé –, arcátlanul sokat kér! Da Ponté utánakapott, de Vazancio ellökte. – Arcátlanul sokat! Megmondtuk, mit adunk. Estig válaszolhat! S tapsolt a szolgáknak, s rendelkezett. – Vigyék a málhát, készüljön a gálya, reggelre indulás. Dávid már jó ideje tartott ettől. Mégis Vazancio szava úgy felkavarta, hogy attól félt, még majd megbicsaklik a hangja. Lassan felállt. – Zrínyi gróf őnagysága nevében sajnálkozom, szenátor uraim… Nincs egyezség közöttünk, látnunk kell. íme, ez megmásíthatatlan feleletünk. Mi magunk is elvitorlázunk reggelre kelve, parancsolat szerint Raguzába, az ottani kereskedőkhöz. Nem válhatunk el azonban úgy, hogy őnagysága nevében meg ne kövessem szenátor és kereskedő uraimat azért, ha valamiben hiányt szenvedtek szűkös vendéglátásunk alatt. – Meghajolt, s Sztankónak és Györgynek intve, hogy kövessék, magukra hagyta őket. György az ajtó mögött elkapta a karját. – Mit csinálsz? Elmennek ám! De Dávid felindultan nem tudott, nem akart ott válaszolni, s a feje fölött szólt hátra: – Sztanko uram, szaladjon tüstént! Kerítsen gályát reggelre. Egyszerre indulunk, egymás mellől! Estére bejött hozzá újra Da Ponté. Becsülettel sajnálkozott: Vazancio elvesztette a fejét, mióta egyik fiát a bordélyban leszúrták, a másik meg Keleten odaveszett, el-elönti a düh, mint valami roham. – Így tán mégsem indulnak reggel? – A kereskedő meglepetten pillantott rá. – Vagy kitartanak amellett, amit signore Vazancio dühében határozott? Da Ponté elkomorodott, a hangja visszautasító volt. – Kitartunk amellett, amit már előbb közösen eldöntöttünk. Aztán hallgatott egy darabig. – Azért nem kell, hogy haraggal végezzük… – Megtiszteltetés lesz számomra, ha Da Ponté szenátor úr emlékezni fog rám – mondta Dávid –, kitüntetés, ha jó szívvel emlékezik. – Eh, hagyja el, signore Énekes. Kétszer is becsapott engem, nem fogom elfelejteni. – Én?! – Igen, igen. Először, amikor azt hittem, már megbocsát, egy sárgacsőrű úrfi – hogy mondjam? – a provinciákból, akivel két perc alatt végezhetünk. Másodszor pedig, amikor azt hittem, hogy okos, tudományokban járatos fiatalember, aki tán kissé fellegekben járón, de

becsülettel szerelmes, ahogy derék fiatalokhoz illik. – Nos, signore, és nem vagyok az? – Nem – intett a kezével Da Ponté. – Nem, nem hiszem. Ha signore valaha is megnősül, hm, no de hát… Dávid mosolygott. – Tessék, nem sért meg az őszinte szó. – Ha valaha is megnősül, olyan lányt választ, aki vagyont hoz, vagy magas hivatalt. Az esze, az esze meg sem engedi, hogy másba beleszeressen. Láttam, hogy uralkodik magán, megfigyeltem, amikor Vazancio majdhogy az arcába nem vágott… Nem kell, dehogy kell signorének Savello lánya. – Szenátor uram, meggyóntat, mint a jó pásztor! – Nem. Csak az eszét vizsgálom, s arra apellálok most is. Dávid kíváncsian nézett rá. – Hallgasson rám, signore. Mi holnap elindulunk. Az egyezségből semmi sem lesz. Miért? Mert az az ár, amit Zrínyi gróf nevében signore kér, túlságosan magas. Ezt jól tudja, signore, maga is, s ha megszorítjuk, nem is tud mást mondani: így parancsolta a gróf úr. Hát ha valóban nem sérti az őszinte szó: ez nem így van! Éppen ellenkezőleg, a gróf úr megbízta, cselekedjék, ahogyan jónak látja. Dávid arca elsötétült. Da Ponté hallgatást parancsolón emelte fel a kezét. – Tudjuk, mindegy, hogy miként, kitől! így van. De signore nem egyezik meg. Pedig mi túl járunk már a józan ész végső határain. Nincs tovább. Csupáncsak saját vagyonúnkból telik még némi személyes ajándékra. Mondjuk, száz aranydukátra. Dávid nem mozdult, csak a tekintete sétált egyszer körbe a szobában, mielőtt beletűzött volna Da Ponté arcába. – Egyszóval, szenátor uram, meg akar vesztegetni! A kereskedő állta a tekintetét. – Úgy is mondhatjuk… Igen. Nincsen abban semmi. Száz hibátlan, velencei arany… Dávid csak nézte. – Kevés! A szenátor összevonta a szemöldökét, várt. – Nem kevés – mondta lassan –, egy egész kis vagyon! – Kevés! – emelt a hangján. – Mennyit kíván, signore? – Többet! A kereskedő habozott. – Legyen százötven. Dávid rávágott az asztalra. – Százötven? Az atyaúristenit! Hát csak annyit ér az én becsületem? – Nevetett fitymálva. – Százötven! Da Ponté vékony, kicsit puffadt bőre a szeme alján lassan kivörösödött. Keze belekapaszkodott az asztallapba. – Legyen hát… Legyen kétszáz! Ez az utolsó szavam! – Felállt, arca csak úgy sugározta megvetését. A fiú azonban elébe lépett, útját állta. – Csak nem neheztelt meg rám, szenátor uram? – Már mosolygott. – A sáfárkodás az sáfárkodás – felelte Da Ponté szárazon. – És természetesen azé a pálma, aki megnyeri. Ám az ilyesfajta kontraktusoknál, hogy így mondjam: a közvetítésnek, az egyezségkötésnek meg van a szokásos, becsületes ára. Túllépni, túlfeszíteni nem illendő! Dávid fogta a kancsót, s töltött. – Nem baj, azért iszunk rá! – S kezébe erőltette a poharat. – Isten éltesse, szenátor uram! Isten éltesse! A kereskedő kényszeredetten felhajtotta.

– Signore, tudja, mire ittunk? – Az egyezségre. – Korántsem! Arra, hogy ismét emeltek uraim egy fél garassal az áron! – Hogy? Hogyan?… – Számítsa csak ki, signore. A kétszáz arany elosztva barmonként úgy fél garast tehet… Egyszóval még mindig feljebb lehet lépni – megnyomta a szót – józan ésszel! – Elfogadja, signore? – villant Da Ponté tekintete. – Nem – rázta meg a fejét Dávid –, még valami mindig hibádzik. Jól tudom, hogy szenátor uraimék a szokásos árak legmagasabb csúcsát ígérgetik. De vajon, engedelmet, becsületesek-e a szokások? Nem jelentették-e azt, hogy a tőzsérek sokat kerestek, s az eladók hozzájuk mérten keveset? Pedig a barmot le kell hajtani a Dunántúlról a tengerig, meg kell védeni a törököktől! Hány hajcsár, hány barom, egész gulyányi vész oda! A rossz szokást váltsuk most jóra. Gondolják meg, signorék! Da Ponté komoran hallgatta. – Hagyjuk ezt, vállalunk mi is bőséggel. Nagy a költség, a vesződség, sok barom pusztul el a hajóúton. – Mi az ahhoz képest, míg végigjár háromszáz mérföldet! – A barom megy, ha hajtják. De a hajón… Megbocsát, signore – mondta már ismét mosolyogva –, erről többet tudok! Dávid szeme megvillant. – A hajtásról meg én, bizonyos, hogy én tudok többet. – Fejét felvetette, újra harcra készen. A kereskedő megérezte. Valami szíj ás erőbe ütközött bele megint, konok, ronthatatlan akaratba, amelyet hiába próbálnak legyűrni, négyen, közös erővel, immár ötödnapja. Hogy férkőzzenek hozzá? – Töprengett. – Mert mit ér a sáfárügyesség, tapasztalat, a tekintély vagy akár a zsivány erőszak, ha nincs egy rés ehhez az idegenhez, amelyen keresztül bele lehet hatolni. Élettapasztalata megsúgta, hogy éppen emiatt siklik ki a kezükből. Akárhogy törte rajta a fejét, nem tudta elképzelni, hogy mit gondol magában ez a tanult, eszes diák! Nem kell neki a pénz! Hát akkor mi hajtja? S mert megszokta, hogy gondolatait nyomban kamatoztassa, hirtelen változtatott a hangján. – Signore – mondta –, kérdeznék valamit, feleljen nekem őszinte szóval. Jóbárát a jóbarátnak. – Ha tudok, szívesen. – Árulja el nekem a titkát! – A titkomat? – nyitotta nagyra a szemét. – Igen – mondta Da Ponté –, hallgasson rám, egyet s mást láttam már a világból, és ismerem az embereket. Nos, ha signore ajánlatunk szerint megegyezne velünk, és hazavinné a kész kontraktust, dicsérné, becsülné érte Zrínyi gróf. Soha ennyit el nem értek még a tiszttartói. Ismerje el nekem igaz lelkére: nem így van? – Szenátor uram, amit lát, helyesen látja. – Mi tartja hát vissza? A haszon? A haszon a grófé! Honnan ez a szívósság, ez az eltökéltség? Itt valami lappang. Van valami erőt adó, nagy titok magában, signore Énekes! Dávidnak kis, kesernyés mosoly bujkált a szája sarkában. – Van… Lehet, hogy van! – S valahova a falra nézett Da Ponté feje fölött… – De hát mi az? Mi a titka? – sürgette a velencei. – Megmondom, signore: egy asszony! – S jobbjával lassan megtapintotta az inge alatt azt az ezüstgarast a nyakában. – Egy asszony? – A kereskedő a homlokához kapott, s aztán reményt vesztve legyintett. S anélkül, hogy egy szóval is tovább erőltette volna, leszegett fejjel, bizonytalanul elhagyta a szobát.

Reggelre útra készen állt a zenggi kikötőpart szegélyénél a nagy velencei gálya. A vitorlavonó köteleket marokra fogták a hajósok, nehogy összekuszálja őket a szél, az elővitorla már a magasban csattogott. Mögötte, alig egy hajóhossznyira – Sztanko uram így rendezte el – egy másik, jóval kisebb vitorlás gálya várta az utasait. Északi szél fújt a hegyek felől, hajózni való ügyes kis szél volt, feszítette a köteleket, hogy rezegtek, mint valami húr. Mehetett, ki hová akart: nyugatnak, Velencébe, keletnek Raguzába. A kereskedők még a parton álldogáltak, az eget kémlelték, a szelet méregették, összevont, bosszús szemmel. (A málhák berakva, minden szolga a helyén.) Dávid odalépett hozzájuk. – Signorék, ugye nincs harag? Jövőre talán több szerencsénk lesz! – Egyenként kezet fogott velük. – Isten segítse uraimat! – S Györggyel és Sztanko Márkkal indult a bérelt hajó felé. – Rajta! A vitorlák… szólt oda harsányan a gályamesternek. Arcában megfeszültek azok a kis, éles vonalak, a haját lobogtatta a szél. György megragadta a karját. – Te Dávid, hát csakugyan? – S visszalesett a kereskedőkre. – Ne nézz oda! – pattant a fiú haragja. – De hát… – Gyerőfi uram, hallgasson most – vonta el Sztanko –, majd eljön a beszéd ideje. A kereskedők odasodródtak a hajókorláthoz, összehajoltak. – Komédiázik? Da Ponté megvonta a vállát. – Te barátkoztál vele! – Eh, mit tudom én! – tört ki. – Nem látok bele! Akár igen, akár nem, kitetszik, ha elindulunk. Vazancio visszapillantott a másik gályára. – Nem tud utolérni minket. Da Ponté legyintett. – Nem is akar. Konok fajta. Barbár! Nem lohol utánunk. – Beszállt a gályába, s onnan szorított kezet a hajlongó Savellóval. De ahogy belepillantott húsos, telt arcába, amelyre akaratlan kiült a titkolt elégedettség, egyszerre a gyertya felgyulladt benne, s majdhogy bele nem vágott abba a tiszteletteljes arcba. – Hiszen ez itt marad! Neki vitorláznak el! Végül minden az ölébe hull. Egy kis szerencsével, ha a diák, mint várható, Raguzában kudarcot vall. A fedélzeten előrebotorkált, s intett a mord, gyanakvásban égő Vazanciónak. A hajósok közben már dologhoz láttak. Kúsztak sebesen felfelé a vitorlák, óriási dunnájukba belekapott a szél, kiduzzasztotta, rátapasztotta őket a kötelekre. A hajó megdőlt s megindult a part mentén. Egy szemvillanás elég volt. Da Ponté az összeget elfelezett hüvelykujjai mutatta. Akkor felordított: – Kapjátok el a kötelet! – S kiugrott a partra. Dávid hajója már elkötve táncolt a szürkés, felkavart vízen. A mester most vonta be a kieresztett nagyvitorlát, a hajó széloldalra fordult. – Signore, signore! – kiáltott Da Ponté. – Ez a legeslegutolsó szavunk! Dávid kihajolt a korláton. Vagy tíz lépés választotta el attól a víz fölé hajló aggodalmas, nyugtalan arctól. – Hallom, szenátor uram. Da Ponté a part szélén lépett egyet-kettőt, csaknem bele a zavaros vízbe. – Legyen fél tallérral több barmonként… Dávid összevonta a szemét. Várt, mintha latolná. Nem szólt, megtehette: ő a nyertes! Csöppnyi elégtétel annyi vad szívszorongásért, hogy a szenátor füléhez emelt kézzel lesi a válaszát! Hát ő mégis! S egyszerre, mint a fájás, állt bele az öröm, hogy körmét a tenyerébe kellett vájnia, nehogy kicsapjon a szavából. – Jól vagyon! – kiáltotta végre. – Én is mást mondok! Újat! – S intett a mesternek, hogy forduljanak vissza.

De már akkor megdöntve sodorta is a gályát sebesen a szél, ki a parti szélárnyékból a hánykolódó szabad tenger felé. Da Ponté a bajuszát harapdálva várakozott, míg a hajó nehézkesen körbefordult s kikötött. A szeme szinte eltűnt mély ráncai közt. A parton ott az egész kikötő. Kíváncsi pillantások: kell-e segítség, tanács? A szolgák arcán pedig valami elnyomott, rejtett vigyorgás búvik elő, ha félrefordul, hogy legszívesebben beléjük verne. – Signore, ha már így van – mordult a partra lépő Dávid felé nagy bosszúsan –, legalább a málhát vitesse fel! Dávid vidáman kiáltott: – Szenátor uram, ez természetes! Majd az öszvérek! A vendégeink gondja a mi gondunk! Odafent a várban frissítőket hozatott, s mert az urak megéheztek, egész kis reggeli lakomát. – Da Ponté szenátor úr szavára – kezdte, hogy a szolgák kihúzódtak – hadd mondjak én is még soha nem hallottakat. Újat. Vadonatújat! – megállt, körülpillantott, úgy csigázta őket. – Ennyit: nem kell nekünk a magasabb ár, elfogadjuk a tegnapit is! – Hogyan?!… – Üres birkaarcok meredtek rá gyanakvóan. – Lássuk! – Igen, igen, tüstént meglesz a nyitja. Elfogadjuk az alacsonyabb árat, mert tudjuk, a köztársaságot milyen súlyos szűkösség, milyen éhség lepi meg, ha mi nem kínáljuk segítő kezünket. A szemöldökök mordul összefutottak. – Az én uram családja – emelt a hangján Dávid – a Zrínyi, a Barberini család éppúgy élethalálharcot vív reges-régtől fogva a törökkel, mint ahogy Velence. Nézzenek, szenátor uraimék, erre a kicsiny atlaszra – terített eléjük egy metszetet Dávid –, itt vannak az én uram birtokai véges-végig a török nyargaló mezejében, a köztársaság kapuja előtt. Nekünk itt kell megállnunk, ezt kell megvédenünk, mert ha ezt elveszítjük, senki nekünk új birtokot, új várat, új jobbágyot nem ad. Pedig ha mi magunkat pusztulásra hagyjuk, nemcsak a miénk pusztul, hanem elvész minden Isztriáig, sőt azon is túl. Miksa király meg nem védi azt. Mert ha zsoldost küld is, nem fizeti. Úgy pedig nem lehet. Tudták ezt, eszükben tartották a köztársaság régi derék urai, mert jó szokás szerint Zrínyi Miklós gróf úr apjának évről évre hadisegélyt adtak. Da Ponté már sejteni kezdte, mindez mire megy ki. S megenyhült. Fenemód kifőzték a vállalatukat! – Szenátor uraim, nálam jobban tudják, hogy a köztársaság ma is töméntelen drága dukátokat fordít arra, hogy a magyar király hadait növelje. De hová jut ez a pénz, azt ki ismeri? Mire költik, milyen pazarló, csillogó udvarra? Zrínyi gróf őnagysága segítő karját kínálja most Velencének, de viszonzásul segítséget vár! Szenátor uraim nyomós szóval szólhatnak a tízek tanácsában, és meggyőzhetik a dózsét: ne késlekedjék régi jó szokás szerint egyenesen Zrínyi őnagysága kezéhez juttatni azt az évi hadijárandóságot, amit a Zrínyi család a tengerpart védelméért annyi éven át kapott, s amit a köztársaság Magyarországon a török elleni hadakra szán! – Végigpillantott rajtuk, hogy vajon jól megértették-e, s befejezésül megnyomta a szót: – Ez lenne az az országok közötti kötés, amit uram nevében ajánlok. Feszült, telt csendbe hulltak bele a szavai. Óriás íve volt a gondolatnak, kellett egy-két szempillantás, míg ki-ki, úgy-ahogy bejárta. A prágai Hradzsintól a pápai Angyalvárig, sőt tán a madridi Prádóig érinti valamicskét a keresztény világ minden fejedelmét. “Mit kíván Zrínyi? – összegezte magában Da Ponté. – A magyar király törökellenes segélyét. Sok, felette sok! Háború idején lehetetlen elvonni Miksa királytól és neki adni, még ha titkon is. De az ilyesmi napvilágra jut. Igaz, Zrínyi védi az egész tengerpartot… De van másik út: támasszuk fel a család hadisegélyét. Gambarára számíthatok, rá tudnám Venni Foscarit és Baldassare Longhót – ujjain számolta –, Da Mulat. Tán hozzájárul a tízek tanácsa. Meg lehet próbálni… S mit ad?

Annyi barmot, hogy mi szabhatjuk meg az árakat a köztársaságban!” – kezében megremegett a pohár, mire ideért. Hirtelen letette, és csak annyit mondott: – Signore, olyan gondolat ez, olyan nagy gondolat, amin magába szállva eltöprenghet az ember! – S intett Vazanciónak, hogy nem magában akar ő töprengeni. Kintről, a nagy udvaron át, már egy ideje tompa mormogás, vontatott zsolozsmaszerű énekszó közeledett feléjük. Gyerekek, asszonyok, katonák, a vár vitézei nyomultak az ablakuk alá, s tarka gyűrűjükben hosszú láncra fűzve egy csapat rab. Heten-nyolcan egy láncon, mint a törököknél. S a csapat énekelt: Messzi földről jöttünk, árva rabok, koldulgatva, kérve, hogy kiváltsuk magunk végre, ne pusztuljunk el rabságban! Málló, földszín arcukban sötét barlangként tátongott szájuk, elvékonyodott, ráncos nyakukat rezegtette az ének, és csörgették, csörgették az ócska láncokat. A kereskedők felálltak, s az ablakból bámultak le rájuk. Drága urak, kérünk szépen, ne sajnáljátok, mit adhat jó szívetek a bőségben, váltsatok ki, bárha rabnak, nálatok leljünk oltalmat, titőletek el nem válva. Kibocsátott keresztény rabok voltak. Váltságdíjukat koldulták össze a töröknek. Vazancio a köntösébe nyúlt, s levetett nekik egy ezüstpénzt. Az udvar macskahát kövei közt vaksin tapogatott utána egy torzonborz öreg, a szakálla szinte ráfolyt a földre. De valahogy nem egyenesedett fel azután sem. Dávid meglátta: hiszen ez vasban járt, azért görbült meg. Csak nézte a betört gerincet. Az előrehajló s már örökre felfelé pislogó arcot. S ahogy előbb a szánalom, fejét úgy öntötte el a vér a másik dobbanásra. (Engem sem váltana ki senki!) – Signorék – kiáltotta rekedten –, nézzétek, nézzétek meg őket jól! Ma ők, holnap mi! – S hirtelen indulatában odakapott a nyakához, az aranyos násfához, és szinte letépte, úgy dobta a koldulok közé. És ahogy sárga villanással aláhullott az arany, odakint megtorpant az ének, elnémult a nép, s a dermedt, furcsa pillanatban az öreg hirtelen letérdelt, s vele térdelt le aztán a többi fogoly is, s a kezüket a magasba, a nagyurak felé emelték. Dávid oldalt visszapillantott, előtte a selymek, ékszerek. Da Ponté vörösre gyúltan, Vazancio és Boltinelli sápadozva. Belebámult az arcukba, s a szeme parázslóit. És akkor Da Ponté megmozdult, levonta súlyos ametisztköves aranygyűrűjét, s lehajította. A keresztények szabadulásáért! Vazancio felszakította az erszényét, s leszórta, hogy csilingelt a kövön az ezüst. Az urak sorra adakoztak. Az udvaron felrivalgott az éljen. Dávid odalépett Da Pontéhez. Jobbjával lefelé vonta nyakáról a szorító dolmányt. – Tudja, hol van az az asszony? Da Ponté figyelmesen nézte a felindult arcot, és nem tudta, mire vélni. – Ha él még, ő is odalent van a töröknél!

– Igen, értem… – dadogta aztán Da Ponté, és zavarodottan elhúzódott, hogy valóban megértette. Delelőjén jár már az adriai nyár. S ők: egyre a kontraktusokat igazítgatták. Egyik nap telt a másik-után. S közben megjött a híre: Szulejmán átlépte a határt. Már Zimonyban van. Hova tart? Egernek? Szigetvárnak? Olyan volt Magyarország, mint fű a lépésre emelt csizma alatt. És a kereskedők azt cirkalmazták, mi lesz, ha így fordul, ha úgy. Nehéz, fullasztó volt a nyár. Nappal a déli vad tűz verte a zenggi sziklát, forralta, hevítette, hogy égette a talpat a kő. Esténként jött a sirokkó, lomha felhőket, forró párás levegőt hozott valahonnan Afrika felől, nedvesen tapadt a ruha a bőrre, nem adott enyhületet az éjszaka. Dávid belefogyott, sápadt arca még sárgásabb lett, s gödröket vájt bele a gond. György jobban bírta, többet is ivott hozzá, igaz. Ott ült unos-untalan a pizzeriában, s Angelina már tegezte is. Se vége, se hossza az egyezkedésnek. Miért? Mi lehet itt? Mintha a vére csepegne el, a vére, úgy teltek a napok, az órák. Mit tegyen? Faggassa ki négyszemközt Savellót? Jól megértette a kereskedő apró, óvatos jelzéseit, tudta, hogy az beszélni akar vele, de nem hederített rá. Kár lenne, gondolta, a két szenátort újra megbosszantani Savellóval. Vagy talán éppen ez hiányzik? Ránézett a Petrarca-kötetre, és kesernyésen elmosolyodott. Eh, legyintett, s mégis elindult hozzá. A Savello házban a komorna nyitott neki ajtót s vezette előre. Megcsapta a lány gyenge illata, hogy beleremegett. Erre nem készült fel. S akkor egy pillanat: ott állt Elisa is! Ami vére volt, egyszeriben ott feszült, lángolt a fejében, hogy meg kellett kapaszkodnia. Elisa csak belepillantott a férfi arcába, s mindent leolvasott róla. – Megismer még, signore – s a hangja szemrehányón, halkan búgott. – Szép, hogy megismer! – felnevetett keserűen, bele az arcába. Dávidban felágaskodott a düh, a szégyen, hogy mit játszik így vele, s utánakapott, a dereka után, se látva, se hallva. De a lány résen volt, hátraugrott, s kihúzta magát gőgösen. – Megbomlott? – sziszegte. – Hogy merészel, signore? Ott a gyöngyfüggöny mögött az apám, most jelenti be a komorna. – Toppantott. – Hogy merészel? Dávid lehajtotta a fejét. – Kérem bocsánatát! S akkor Elisa megint odadugta elébe az arcát, mint az előbb. A szeme kitágult, és a pillája olyan meghatóan repdesett, mint akkor éjjel. – Nem igaz – súgta, és forró lehelete ráfújt. – Nem igaz, senki sincs, csak én! Dávid felhördült. Elisa elnyílt, puha szájjal leste. – Kisasszony, én signore Savellóhoz jöttem! – Hazudsz! – sziszegi a lány. – Hozzám, hozzám jöttél! Az apám?… Nincs is, nem is él számodra… Csak én, én. Senki más!… – Szinte hang nélkül súgta: – Engem akarsz megölelni! Engem… – A dereka majdhogy súrolta Dávid testét. A fiú utánanyúlt, és két gyenge karját puhán a hátára szorítva, a kezében tartotta a lányt. Az nem vonakodott, nem feszítette meg a testét, csak kacagott, apró, halk kacagással. De Dávid csak fogta eltökélt, óvatos kézzel. – Nem, Elisa – rázta meg a fejét –, ne várd, nem ölellek meg. Mást szab ki nekünk az élet! Bizony mást… – S a szava mélyről tört fel, lehiggadtan, egyszerűen. – Te azt hiszed: én vagyok az idegen “nagyúr”, s hogy az Isten is nekem szánt. Megcsal a látszat, Elisa. Tudd meg, és bocsásd meg az igazat: koldus vagyok. Senki fia, még nemesúr sem! Amit elértem, a fejemnek köszönhetem, és a fejem azt mondja: meneküljünk egymástól. S most egyszerre közelebb vonta magához a kezében holttá lett lányt, és gyöngéden a homlokához értette az ajkát.

– A csókodat is visszaadtam… Menj hát, Elisa, és jelentsd meg apádnak, hogy itt van személyesen, ahogy mondani szoktátok: az a fiatal nemesúr Magyarországról. S ezzel lesütötte a szemét, és elengedte a lányt, s már nem is fogta föl – lelki békéjének örök szerencséjére – Elisa kínzott búcsúpillantását a gyöngyfüggöny mögül. Mire visszatért a várba, órák alatt készen állt a kontraktus. (Most egyeztek meg hirtelenében egymás közt, vagy már előbb eldöntötték volna?) Da Ponté hozta be Dávidhoz másnap. – Gyakran felkeresi, signore, mostanában Savello házát? – kérdezte, s szinte a levegőből igyekezett kiszimatolni, hogy mit beszélhettek azok ketten az ő hátuk mögött. – Tudja, szenátor uram – kacsintott rá Dávid –, mostanában Petrarcát olvasom! – Hiszen jól van, jól van! A velenceiek útra keltek. Már minden Da Ponté és Vazancio szenátorok tekintélyén, befolyásos szaván múlott: ad-e, s mekkora hadisegélyt Velence? Zrínyi György azt írta – fordulvást hozta válaszát a lovas ember-, maradjanak, sürgessék, várják be. A szultán Magyarországon van, mikor izzadjon aranyat nekünk a köztársaság, ha nem most? A szultán Magyarországon! Dávid átélte ezt gyerekként. Onnan ez az álma: egy óriási máglya, félországnyi máglya, tűzkarjai falutól faluig nyúlnak, és vérrel kell oltani, szüntelenül sűrű embervérrel. S a máglya közepében most Anna állt, mint egy boszorkány, felkötözve! És előtte kéken hullámzott a tenger, s fehér csipkés fodrokban villogott a parti szikla. Ha hátrafordul, a feje fölé tornyosulva a fenyőerdős nagy hegyek. A levegő tündöklő, tiszta s olyan sós, hogy megnyalva érezni lehetett az ember szája szélén. A fülledt, sirokkós napok után gyönyörűséges volt a nagy nyár. Előtte terült el az egész város, belátta végig a kanyargó, nagy utcát, szinte minden udvar nyitva állt a tekintetének. Látta a kikötőt, a sürgő-forgó kis hajókat, s a nagy szállító gályák tele rakománnyal ott vonultak el előtte a canale delié Montagnán. Aztán, ha a szemét feljebb emelte egy vonalnyival, a tengeren ott ringatóztak a szigetek, ringatóztak, és bámulták napestig a vízben erdős, bozontos hátukat, fehér kikötőiket. Dávid ott állt, egyre ott állt az ablakban, és csak nem jött hír Velencéből, nem közeledett, nem ért Zenggbe a dózse pergamentjével s Da Ponté aranyaival az a hajó. Hát a két szenátornak nincs elég súlyos szava? Éjszakánként felriogatta a félelem. Csak hátulról, a hegyszoroson túlról érkezett hírvivő: Szigetvárt ostromolják! Odatelepedett az ablakba, könyveket hozatott magának, s olvasott, szomjasán a feledésért, mintha lázas volna. Már meg sem látta a tengert, sem a vibráló fényes levegőt. Pedig, ahogy fordult az év, fordult Szent Mihály havába, világosabb lett a kékség, mintha tejet csöppentettek volna bele, s a part is halaványult. Szeles napok érkeztek, a hegyről alászabadult a bóra, a hajók a kikötőkben vesztegeltek. Nagy felhőcafatokkal volt tele az ég. De ahogy a nap kisütött, egy-két óra múlva már újra égetett a nyár, s körös-körül a lejtős oldalakban telt, feszült a szőlő bogyója, s ért az édes, mézédes füge, hogy fűszerétől – mintha csak virág lenne – illatozott a levegő. A kedve oda lett egészen, megtüskésedett belülről. György is elzüllött mellőle, észre sem vette, hogy a fiú csak lődörög a kikötőben, s iszik. A zenggiek közül az öregebbje megmosolyogta a háta mögött, de a fiatalok bosszúsan villogtatták feléje vad, fekete szemüket. Róla s Angelináról furcsa történeteket beszéltek. Egy nap – tiszta, szép idő volt még, de már, hogy előrehaladt az év, a hegyek felől korábban szakadt le a homály, s a tengeren ilyenkor vékony pára jelezte az őszt – amint alkonyatkor magába merülten áthaladt a pizzeria előtt, valami kiáltásféle szállt el a füle mellett. Aztán kisvártatva megint egy dühös szó, s már rajzott is ki bentről a nép. – Kurafi! Bitangja! Szinte megütötte a hang, visszatorpant, s felülről s kicsit távolabbról leste, mi lesz. A fene ezt a Györgyöt! Gyerőfi három idegen fickó előtt hadonászott, törte az olaszt, pénzről, aranyakról, s azok röhögtek rajta, ugratták s meg-meglökték, hogy egyiktől a másikig

tántorodott. Előjött a lány is, Angelina. György rákiáltott. A lány megrázta az aranyfüggőit, nevetett. György odaugrott hozzá felemelt ököllel, de egy vörhenyes fickó elébe állt, azzal dulakodott aztán. Dávid feléjük indult dühödten. Már vívtak is. Az a vörhenyes, ferde szájú fickó (Angelina szeretője) egyenes gosperddel vagdalkozott Györggyel. A másik három kivont spádával leste, mi lesz. György már józanodott. – Álla Italiana! – biztatták a ferde szájút a fickók. – Nem tud olasz mód vívni. – S diktálták a tempót: – A fondo! Avanti, avanti! Riposta! A zsalus ablakok s a térre szakadó sikátortorkolatok a verekedésre megteltek kíváncsi fejekkel. György ügyetlenkedett. Dávid egy szökkenéssel közbeugrott, felütötte a kardokat. – Vissza! Vissza! Parancsolom! – S már magyarul förmedt rá Györgyre: – Mit csinálsz?! – II signore, il signore – hallotta távolabbról. A ferde szájú leengedte a kardját, s bal kézzel rámutatott a lányra. – Megütötte, signore! De a három fickó rátört Dávidra. – Ördögbe veled! Takarodj! Megverekszünk! – Nem! – csattant a hangja. – Ez részeg! – Te nem vagy részeg! El innét! – S feléje vágtak. Dávid kivédte a csapásuk, s hátralépett, de a kardok követték. Felbődült, s egy vad-hirtelen nyilallással közöttük termett, s támadott kétfelé. – Nesze nektek olasz mód! – kiáltotta. S dühe, minden keserűsége belefutott a kardja hegyébe. – Rajta! György! Vágd! Aztán már csak a vasak csattogtak. Azokkal a híres körvágásokkal kezdte, amelyeket maestro Fugától tanult. De ketten jöttek rá. Erre irányt váltva oldalra ugrott, hogy csak egy ellenfele maradjon, s olyan sebesen tört rá, hogy az majd belehátrált társa kardjába. György a harmadikkal tusakodott. De a fickók észbe kaptak, kétfelől, oldalról jöttek. Az a szürkületi óra volt, amikor az őszi borús alkonyat hirtelen hozza el az estét. Még meg-megvillantak a kardok, de már alig látszott egy-egy sebes suhintás. Inkább csak érezte az ember. Dávid tudta, sokáig nem bír már velük. Körülnézett segítség után. De a bámészkodók már szétfutottak, az ablaktáblák behúzva. Az utca aljában egy hang az őrség után kiáltott. De hol a másik ellenfele? Most látta csak: a falnál áll, és a vállát tapogatja. S hogy Györgyöt balkézt maga előtt találta, rákiáltott: – Hátrálj felém! Egyik már megsebesült! S mikor már egy vonalba értek (György homloka is vérzett) előretört ismét, s egy lendületből odacsapott a fiú ellenfeléhez. Az megriadt s elugrott. Akkor felkiáltott: – Vágd! Gyere! – S megint kétfelé vívott. A fickók megzavarodtak, a harmadik valamit rikoltott, mire káromkodva nekihátráltak egy meredek sikátornak, és elfutottak. Dávid lihegett még, mire megjött az őrség. A támadók sehol. Angelina térdre vetette magát előtte (vörös haja az estben szinte feketének tetszett), s úgy húzta karjánál fogva elébe a ferde szájú legényt. – Kegyelmezz neki, signore! Nem tett semmit sem! – Jól vigyázz! – vágott Dávid szava. – Ha a nemesúrnak baja esnék, ti feleltek érte! – S cipelte fel Györgyöt a várba.

– Felbérelte – motyogta György még egyre italosán –, jól tudom én, felbérelte őket az a cafra cemende! No, megkeserüli! – De miért? – S Dávidban felizzott a harag, a számonkérés. Mondd! Mi történt itt?! – Eh… Semmi! – hárította el György. Dávid várt egy darabig. – Úgy! Semmi? De majdhogy le nem szúrtak! – A szeme égett. Azt hiszed, nem tudom? – S mint egy ütés csattant Gyerőfi arcán. Miféle becstelenség?! György sunyítva hallgatott. De Dávidot odafönt a várban újra elfogta a düh, míg Györgyöt vetkeztette a szolga az ágyon, s a fiú részeg fejhangon Angelina aranyairól motyogott, s a ferde szájú fickóról, aki most került csak ki a börtönből. Fene a jó dolgát! Hát ilyen könnyű neki a világ! Aztán hogy György elaludt, még hosszan virrasztóit fölötte, s már harag nélkül, inkább elszomorodva tűnődött kettőjük egymástól elhajolt ikeréletén. Reggelre ott volt Da Ponté. Egy szolga hozta íróládikáját, a hártyákat és a pergamenjeit. Az arca ragyogott. Karját szélesen kitárta. – Minden itt van! A kontraktusok! – kiáltotta. – A dózse határozott. Sorra mutogatta a pecsétes pergameneket. Kirakta az asztalra tehénbőr erszényeit. Dávid vigyázva egyeztette a bekezdéseket, úgy szólnak-e, ahogyan megállapodtak, s közben valami megmagyarázhatatlan szomorúság telepedett rá. Megvan, sikerült hát. Amit rábízott Zrínyi György, teljesítve. De egy nyárba telt, egy egész hosszú nyárba. Mi történt addig odahaza, és mi lehet ott most?! Ha két hóval előbb ér vissza Da Ponté! Ha csak egy hóval! Ha a dózse nem húzza-vonja a végezését. Mert akkor még ezekből az aranyakból, amelyeket most sápadozva számol, fegyver lehetett volna, fal, bástya, palánk. De most már! Egész arca megkeseredett. Ami pusztulásra ítéltetett, bizonnyal elpusztult. Szent Mihály havában visszafordul a szultán, menekül az ősz elől. – A köztársaság levelét a hadisegélyről – nézett fel a pergamenről Dávid Da Pontéra – a dózse és a tízek tanácsának majd maga a mi legnagyobb urunk, Zrínyi Miklós őnagysága fogja elismerni, és ő maga mond majd érte köszönetet. A kereskedő megütődött. Aztán csak ennyit felelt: – Zrínyi György úr őnagysága levele is megteszi. Dávid bólintott. Da Ponté azonban mégsem állta meg. – Signore nem tudná? – Csodálkozva pillantgatott Dávidra. – Hogy Zrínyi Miklós?… A fiú a fejét rázta. – Elesett Szigetváron! Dávid felugrott. – Hős volt, nagy hős! Az égő, leomlott várból kirontott a törökre. Elakadt a lélegzete. – Sziget elesett? – szakadt ki belőle. – El. – És Miksa császár serege? Az olasz megvetőleg legyintett. – Harc nélkül szétoszlott… Harc nélkül! Százezer fegyveres… Gyalázat! Az egész keresztény világ gyalázata! A legnagyobb keresztény sereg!… De előbb persze felégette a várost, ahol táborozott. Most jött a híre. Dávid feljajdult: – Győrt? – súgta falfehéren. – Csak nem Győr városát?! – és megrázta két kézzel Da Pontét. Az bólintott. – A tízek tanácsa látva a teljes hadi tehetetlenséget, azért határozott úgy – mondta aztán szárazon –, hogy az egyetlen hős törökverő családnak, a Zrínyi grófoknak visszaadja régről szokásos hadisegélyét… Két órába sem telt, Dávid már felfelé kapaszkodott kíséretével a hágón. Hajtotta, űzte jó

lovát, nógatta az embereit, vissza, vissza a feldúlt Magyarországba.

XII. FEJEZET Két vékony árnyék, egy gyereklány mezítláb s egy fejkendős nőalak osont végig az öregvár málló fala mentén, a házomladékok s az üszkös gerendacsonkok között. A tűz marta őrtorony felől kürtszó jelezte: zárják a várkaput. A tető nélküli városban – mintha az égés a dunyhát emelte volna le az emberek füléről – a legmélyebb kalyibába is elhatott a figyelmeztetése: útjáról ki-ki térjen meg, aláhajlik legott az esthajnal! – Későn jöttél – mondta a fejkendős –, rám esteledik, mire visszaérek! – Csak az imént fogott nyanyám az óbégatásba! Átmentek egy tövig rontott házon, s egy rozzant kamrácskában rányitottak a beteg némberre. – Szítsd fel a tüzet! A kislány rászórt a parázsra egy kis hulladék fát, amit ott gyűjtögetett a romok között, s fújni kezdte. Szőke, gyönge csontú kislány volt, szomorú, koraöreg arccal. A beteg, akár egy rongycsomó kucorgóit az ágyon. – Egy kis levet – nyöszörögte –, főzz egy kis balzsamlevet, lelkem. – Az arca forró volt. Mire a gyógyító főzettől megcsendesedett s elaludt, odakint már javában szürkült. A fejkendős előrehúzogatta kétoldalt a fekete vásznat, rá szinte az orra hegyére, s indult nyugtalanul, riadozó szívvel, mint az erdő vadja. Odakint már legszívesebben szaladt volna. De az októberi kékes derengésben nem mert nekiiramodni, mert a keszeg gyalogösvény omladék falakat, üstös nagy köveket kerülgetett, néhol pedig magasra szaladt valamelyik ledőlt vályogfal helyén, mintha dombra futna. A környék üres volt, kihalt, félelmesebben, mint a puszta közepe, ahol évszámra nem jár sem ember, sem állat. A romok sötéten vágódtak bele a zöldeskék égkaréjba, a lankás tetők helyén csupa-csupa rémforma, gólyanyakú kémény, letöredezett, dülöngő oromfal. A levegőben émelyegtető füstszag és hullabűz. Az őszi szél még nem győzte kiseperni. Aki így látja, azt hinné, halott romváros. A lakói kivesztek, elhagyták. Nem is lesz benne élet tán egy évszázadig. Pedig most is élt. Csakhogy a polgárok leköltöztek éjszakára a halál elől a sírba: az eltorlaszolt pincekapuk mögött, a behúzott födelű vermekben a családok most tértek nyugovóra, megmaradt motyóik között. Ki nem bújnak onnan napvilágig. Győrt Miksa király zsoldosai gyújtották fel bosszúból, mert a polgárok tanácsa a töméntelen rablást, gyilkolást megsokallva, mindenáron szabadulni akart tőlük. Most aztán pórul járt. Oda a város.’ A zsoldosok zöme, igaz, elszelelt, szétszéledt – hiszen a polgárok első dühükben elevenen vetették bele a tűzbe a fosztogatókat –, de az ostobábbja még egyre itt lézeng, éjszakánként ássa a pincéket, zsákmány nélkül nem indul haza. Az őrség, akár a patkányt, úgy veri őket agyon egyenként. Az ösvény átvágott a régi főúton. A leány, akár a nyíl surrant keresztül rajta. Nem les rá, csak nem leskelődik ott senki sem! De a sarokról rákiáltottak, majd gyors, nehéz lépések kanyarodtak a háta mögé. Vasalt katonabakancsok. Már futott, ahogy bírt, de a két zsoldos a nyomában. Szólongatták. Az egyik elkapta a szoknyáját, s visszarántotta. Szembefordult velük, s kitépte magát, de az arca csomós volt a rémülettől, hogy hiába, most, most aztán nem szabadul. Nekiszorították egy füstös házfalnak. A két zsoldos belebámult az arcába, a félrefitult kendő alá, s összeröhögött. – Menecke – mondta az egyik, aki felszedett pár magyar szót –, szép menecke! Nem félni

– magára mutatott –, jó ember. – A társa véknyába bökött. – Jó ember! – S kezdték tapogatni, van-e rajta ékszer. A lány védekezett. Minden izma megfeszült, de azoknak bivalyerejük volt, fél kézzel kétfelől lefogták, hátraszorították, s nyomkodni kezdték a melle két almáját, s bontani rajta a ruhát. Torkát megfeszítve elsikította magát. (Hányszor hallott ilyen sikoltást, ki nem búvik arra egy teremtett lélek. Most mint egy idegené szólt a saját hangja.) Arcul verték érte, kétfelől is, s már emelték felfelé és dobták le a sárba. Egy kőpillér s egy tört gerendavég vágódott a nyitott szemébe. És a tele égbolt. Közepén, fent a holdkorong s körülötte babonás, kék-lila lángban a gyűrűs holdszivárvány. Az iszony, az undor olyan görcse rántotta össze, hogy ellankadt félájultan, s csak a szemét takarta le a karjával. Valami roppant. Egy test zuhant rá s gördült át rajta keresztben, jajdulva. Felnézett. Egy katona állt mellettük, s rúgott éppen teljes erővel a lábát tartó zsoldosba. Az lebukott oldalt elcsodálkozva, de a másik, a társa már tápászkodott is nagy káromkodással, és vonta ki a kardját. A tiszt a lány fölé hajolt és rákiáltott. – Fuss! Aranycsibém! – S odavágott a zsoldoshoz. A svalizsér… Anna futott, mintha üldöznék… Egyedül az ásító, üres házak között, elnyílt, merev szemmel, szűk, lihegő torokkal. Elbotlott, elzuhant, nem is tudott róla. Úgy bukott be Róza nénihez az udvarmélyi kamrába (ez a földbe vájt lyuk, ez legalább megmaradt) egy halálfélelemben. A svalizsér… – járt az agyában a motolla – a svalizsér… Azóta, a menyegző óta nem mert a tiszt a szemébe nézni, pedig látták egymást! Az öregasszony valahonnan mézes bort kerített – honnan szerezte, hiszen nem volt már semmijük? –, s azzal itatgatta, vigasztalta. S közben siránkozott maga is. – Megmondtam, mit jársz ki, megmondtam… Aki beteg éjjel, beteg az nappal is. Hívjon el akkor, küldjön embert a füvekért. Meg nem fizetik neked a te törődésedet… – S már bele is zökkent a szokott kerékvágásba. – Mert mit adnak? Egy-két tojást, egy kis lisztecskét. De te mennyit fáradsz? Csak összeszedni azt a sok kamomillát, árnikát, hérincset, kiásni a nadragulya- meg a macskagyökeret!… Látom én. Odakint feltámadt az éjszakai szél. Elöl, az udvar aljában valami megnyikordult. Anna megrettent. – Pszt! Hallgasson! Utána jönnek. Csak nem akadtak a nyomára? A fejbőre végigbizsergett forrón, a félelemtől egy lucsok lett a teste. Nyitott szemmel kuporogtak az ágyban, meg-megriadva minden kinti neszre. Csak telne el már az éjszaka! S akkor egy gyenge hang érthetően suttogta: – Aranycsibém! Anna kiugrott az ágyból, s reszketve rést nyitott az ajtón. Ember nem állt az udvaron. Megcsalta volna füle? De lent a földön, az ösvény közepén – jól mutatja az apadó holdfény – mintha mozdulna valami sötét rönk. Feléje lépett, reá hajolt. A svalizsér tiszt, fél térden. S ahogy betámogatták Róza nénivel, Anna fehér ingén is rózsákat festett a vére. Befektették nyomban a másik ágyba. Halotti ágy ez, Ihász benne múlt ki Péter-Pálkor, Barabás itt halt meg az égés után, s most a svalizséré. A vállán meg a combján szúrták meg a zsoldosok. Anna gyakorlott szemmel vizsgálta a sebét, simított rá lapulevelet, tett reá tépést. S ahogy sürgölődtek körülötte s virrasztottak felette – a tiszt sok vért vesztett: öntudatlan fel-fellökte magát az ágyon –, észrevétlen elnyugodott bennük a félelem. Nem hallották többé a kinti neszeket, az éjszaka sejtelmes roppanásait, csak bent az álomba szenderedő férfi lassan-lassan megcsendesedő lélegzetét.

A Gyerőfi-portán, odafönt a kiégett fal fölött, egy mester eresztette egybe a frissen ácsolt gerendákat. Az udvar náddal, forgáccsal, homokkal meg mésszel volt tele. Gyerőfiné kilépett a vendégszobából, amelyet betakart már valami szedett-vedett tető, s elnézte a mestert megkeseredett szájjal. Bukna le, törné ki a nyakát, gondolta. Minek ez? Mennének innen, már mindegy, akárhová! – Palotára való tetőt rak ez itten! – szólt vissza az urának. Az öreg Gyerőfi rá se hederített. Az asszony majd elsírta magát dühében. Kár a drága tallérért! Itt újrakezdeni! Nem nő romon virág! Csak legalább a fia itt lenne, akkor bírna az öreggel. A férje is kijött, s odavetette neki: – Hiába leskel, ebből pedig ház lesz! – Már nem félt az asszonytól, csak gyűlölte, öregen, keseredetten. Ezért szenvedett ő egy életen át, ezért? Az udvarra lovas katonák hajtottak fel. Öten, vezeték lovakkal. Az asszony megriadt, s futott elébük dülledt torokkal. – Elmenjenek innen kendtek, ez nemesi porta! Egy telt képű, mosolygós fickó felrikoltott. Hetyke, félrecsapott süveg himbált fekete, tömött fürtjein. – Dehogy megyünk! – S éppen elébe csusszant le a lóról. – György! – búgta, sikoltotta az asszony, s bukott a karjába. Öreg ujjai ott kapirgáltak kétfelől az izmos vállakon. Aztán csak bámulta a könnyein keresztül. Deli férfi lett az ő vékqny fiából! György elszomorodott. De összementek az öregek. Megkopott vén varjak. S mi van itt? Rom minden. Ki kéne bujdosni innen valahová messzire. De hová?… És az öregek már rakatják a házat. Úgy látszik, van miből, telik! – Énekes uram is itt van – vonta az anyja tekintetét Dávidra. Az asszony illendően üdvözölte a nemesforma, kardos fiatalembert. – Nem emlékszik kendre – nevetett az öreg Gyerőfi gonoszkodva, s megveregette Dávid vállát. – Nem mondom… Az asszony elsötétült. – De emlékszem! – S terelte őket befelé az egyetlen szobába. Odabent, hogy az idegen csatlósok nem látták, újra megölelte a fiát, és sírva fakadt. – Öt éve nem láttalak, öt éve!… Mit szenvedtünk mi közben! Micsoda öt év! A sírban éltünk, fiam, fél lábbal a sírban!… Dávid csak elnézte a zokogó asszonyt. Hol van az a Gyerőfiné, akire ő mindvégig visszagondolt? Hová lett? Az a kemény, dühös, vállas nőszemély. Hogy dolgozik az idő! Ugyanaz az arc, ugyanaz, csakhogy már vénasszony. Alig formáz rajta: két vonal megtöri az arca kerekségét, s lehervasztja az ajka leheletnyi domborúságát, s már kész. Ami tegnap virult, ma már hajlik a sír felé. De sebesen megy! Az asszony öreg keze végigtapickolt György domború mellkasán. – Csakhogy itt vagy, fiam, csakhogy már itten vagy! Istenem, hogy ezt is megértem! Ha tudnád, mi volt itt! Mit hozott nekünk ez a nyár! Belevénültem, fiam, úgy igaz. Hányszor futottam ki napjában: nemes porta ez, nem lehet beszállásolni! De hogy hajtsam el őket ezzel a két gyenge kezemmel, ha a beste zsoldos teszi, hogy nem érti a szót, s bejön a fegyverrel? Megbomoltam volna, ha meg nem ment bennünket az a derék jó úr, az a Stassen báró! – Az kicsoda? Gyerőfi Lukács csak legyintett, de az asszony lelkendezve mondta a magáét. – A mi jótevőnk, fiam! Ezredkapitánya volt a bajor lovasoknak. Igazi úr! Megkért engemet mint nemesasszonyt, hogy fogadjam be a házamba. Hát persze hogy vendégül láttuk. Még a szolgái is tőlünk kapták a kenyeret. De őr is állt a ház előtt, be nem léphetett hozzánk senki fia idegen… Igaz, a szénánk, ami volt, az oda lett, hat lova volt csak magának a bárónak, meg a virágaimat is lenyesegette, elküldözte egy menyecskének… Még fiatal volt a lelkem. Persze

apád nem érti a tréfát, s zokon vette, hogy egy éjszaka, kicsit italosán, megemelték grófi barátaival a kamrát, hogy kiviszik elénk az utcára. A rossz kamra meg összedűlt. Erre a katonákkal reggelig úgy szétszedették, hogy nyoma sem maradt… Meg hogy az Erzsit, a kocsis feleségét úgy kellett kivenni a kezéből… Gyerőfinéből dőlt a szó, szinte bomlottan, mintha belül is formálta volna az idő. Fel-felkiáltott: – Neked védelmeztem ezt a házat, neked! Az öreg Lukács csendben mustrálgatta a fiát, nagy néha szólt. – Aztán mi hírlik Csáktornyán? Jobb-e szolgálni, mint tőzsérkedni? Dávid alig állta meg, hogy a sok beszédbe bele ne vágjon: Hát Ihász Anna? Él-e, hal-e? Hajszolódtak érte végig a Dunántúlon, s most tessék, György megnémult, elfelejti! Az egyik csatlós illedelmesen kopogtatott s belépett. – Már mostan velünk mi legyen? – kérdezte Dávidtól. – Ránk esteledik. Gyerőfiné felpattant. – Itt nem maradhatnak, semmi hely! Jó, ha te, fiam, elférsz velünk. Menjenek ki az Újvárosba, a majorba, de a vermet ki ne bontsák, meghagyd! Széna nincs, se szalma! – Instálom, nem vagyunk mi tolvajok! – Hagyja el, anyám – intette le György –, ez Énekes uram gondja. Melléje adta őket őnagysága, mert még sok az utakon a kóbor haramia. Dávid felállt. Az asszony elnyílt szájjal pillantott fel rá. – Gyerőfi uram – kérdezte Dávid –, megalhatunk akkor odakint? Megfizetnénk az abrak árát. Az öreg kijött velük az udvarra. – Csak vegyen tekegyelmed, ami kell, nem mérem én pénzért. S mert megérzett valamit György szavából, vagy mert megérintette a viszontlátás, még utánaszólt: – Nem volt kendhez sose rossz s nem is lesz az öreg Gyerőfi! Dávid végigügetett a három csatlóssal az úri utcán, ki a Sforzia-bástyáig. Hogy összecsuklott a város! Akkoriban teles-tele volt ez az út, s hosszan elnyúlt, akár ősszel az ökörnyál. A török börtön, a pellengér, a piac, aztán a szép lábasházakban a boltok – hogy ragyogott az a bársony! –, s most milyen kurta s a java rom. Egy jó iramodás, s máris itt a Bécsi kapu és a híd. A Sforzia-bástyáról aztán rábökött az újvárosi majorra. – Oda tartsanak kendtek. – S maga visszafordult. Indult, de nem Gyerőfiékhez. Ment, pedig nem tudta: nem jár-e hiába. Leszállt a nyeregből, úgy vezette a lovát, mert a magasból belelátott egyre a kiégett, leomlott falak közé, és a sok kifordult háztetem, egyik a másik után, eltöltötte szorongató balsejtelemmel. Beljebb, a város szívében, a Kalmár utcában, a piacon legalább rakják már itt-ott a szarufákat, bontják a romot, tatarozzák a falat. A szem felvidámodhat egy-egy nyers mestergerendán, kimeszelt oromfalon. Vajon hol van Anna? Vajon él-e még? Végig a Dunántúlon, Csáktornyától Győrig, annyi tövig égett falut látott, annyi temetetlen tetemet és annyi friss sírhantot, hogy a szeme már hozzászokott a halálhoz, csak az esze lázadt ellene és a szíve borzongott. És mindegyik sír és mindegyik perzselt tető úgy szólt benne: Anna. És a szorongás végesvégig űzte, sarkantyúzta, szívugrasztóbban, izomfeszítőbben, mint ő a lovát. És most mégis mintha egyszerre ólomsúly ülné meg a tagjait. Befordult az úri utcából a Káptalan-domb felé. Egy sor faház állhatott itt a szélen, mert a letarolt kerteken át be lehetett látni a tűz marta öregfalig. Hogy is volt az? György fent az új kancán, már a nevére sem emlékezett, s ő előtte gyalog. A sikátor fordult, beért két kiégett házsor s magas kertfalak szorítójába. Hogy lehetett innen menekülni, ha elöl már lángot kapott a fa? Meg kellett állnia. Azért nem látni élő lelket erre? Már topogott Ihászék kapuja előtt, s rá sem ismert. De a leégett ház falán szeme önkéntelen elolvasta a két névbetűt és az évszámot. S már dobta is fel magát a nyeregbe, hogy lásson, keresztüllásson a kőfalon. Senki nem tűnt elé, az élet semmi nyoma. De hátulról mégis valami

nyikordulás hallatszott. – Hé! – kiáltott. – Hé! – s vadul, ököllel megverte a kaput. – Jövök már, jövök – egy töpörödött kis öregasszony igyekezett előre, olyan roskatagon, hogy mindig máshová lépett, mint amerre indult. A szeme is olyan tétova. Ősz kis konty ül a feje tetejében, s a göncös szoknyája, mintha ötven évvel ezelőtt szabták volna rá, most már ide-oda löttyén, a földet súrolja. Dávid, ahogy a nyeregből lenézett rá, nem látott belőle többet, mint a hegyes, nyúlfarknyi kontyocskát és az öregesen üres két szemét. – Itt laknak Ihászék? Riadalom, gyanú rántotta össze a néne ráncait, s aztán egyszerre elsimult az arca. – Énekes uram! – szakadt fel belőle. – Ejnye, no, nem ismer meg! Dávid leszállt a nyeregből. – Róza néni! – Jöjjön, csak jöjjön! – kapta el a keze fejét az öregasszony, s mintha futna, úgy rángatta Dávidot befelé, de bizony csak lassacskán. Félútról, ahol megtörik az udvar, Dávid már látta, áll valaki a kútnál, vizet mer éppen háttal. Most felegyenesedik, jobbjában a kancsó, feléje fordul. Az alkonyodé nap éppen odasüt rá. Fekete ruháján lecsüngő fekete kendő, s rajta előrebukva, hosszú két hajfonat világol érett-arany fénnyel. – Anna! – Dávid odaugrott hozzá, s nyúlt a kancsó után, otthonosan. – Majd én. – De ahogy átvette, letette. S két kézzel kapaszkodtak egymás karjába, könyökből, szinte mint a birkózók. S az arcuk merő fény. – Megjöttünk! – Honnan? – Mostan Csáktornyáról. – Dávid csak nézte: milyen leheletvékony a kis arca s a szeme, zöldesszürke szeme, hogy megnőtt, szinte lázban ragyog. – Ihász uram? – Meghalt szegény. Visszahőkölt a szótól. – György? György hol van? – Megjött ő is. – Tán baja esett…? – S úgy megriadt a tekintete. De hogy Dávid a fejét rázta. – Hol van hát?! – Majd eljön. Estére, meglehet… Anna hátravetette a két hajfonatot. – Akkor menjünk be, Dávid. Add a korsót. – S hajolt érte. De Dávid gyorsabb volt. – Majd én, leányasszony. Az agyagpartba vágott kis kamrába Anna lépett be előbb. Milyen vékony, gondolta a fiú, istenem, de vékony, ez a hátán végigpatakzó két hajfonat szinte egészen elfödi. Bent Róza néni az ágy szélén kuporgott és zokogott. Meztelen lába a levegőben lóbált, a papucsa lecsúszva. Anna odalépett hozzá, végigsimította borzolt, ősz tincseit. – No, Róza néném – de az ő válla is megreszketett. A rozoga asztalon egy kés, milyen girbegurba, elhajlott kés, éle nincs, férfi kezébe sem venné. A falon szivárog a víz, az ajtó megvetemedve. Dávid mögéjük lépett. – No, lelkeim, no – suttogta esetlenül. S közben a tekintete ide-oda járt, hiszen nincs itt semmi: egy koszlott dunna, rozzant szék, a háta letörve; abban a horpadt háromlábasban valami kis zsír lehet, s fenn a polcon, apró bögrécskék sorban, ugyan nem lehet bennük étel. S a levegő olyan nyirkos, dohos, hogy máris didergett. Magához vonta a két szerencsétlent, rá az izmos, erős mellére. – Leányasszony, ugyan hát, ne sírjon… Mióta élnek itt? De Anna szája annál jobban felbugyborékolt. – Apámuram már itten halt meg. Nem bírta… – Mikor?

– Péter-Pál idején. – Hát a ház? – Kellett a katonáknak! – Az egész? – Mind. A műhely is! Barabást elzavarták. Bár ment volna világgá! De itt maradt, itt halt meg az égéskor, én tartottam azt a szegény görbe hátát. – S megreszketett újra a válla. – Még a kertet is letaposták… De miért? Miért? Dávid hallgatott tehetetlen. Aztán kifordult az ajtón, s jött is vissza nyomban a nyeregről leakasztott útitarisznyával. – Leányasszony, találja ki, mit hoztam? – S elébe dugta két összezárt tenyerét. Anna visszafordult. Puha kis arca csupa, de csupa könnycsepp. Szája körül a két aprócska árok fénylik, színig telten. Dávid rázogatja zárt öklét, sután, gyerekesen. – Megmutatom, de csak ha felhagy a könnyekkel… Anna szája körül egy kis mosoly próbálgatja magát. A szempillája csapzott, de már hála ül a szemében. Dávid szétnyitja a tenyerét. – Jaj – sikít Anna –, ez micsoda?! – Aranyalma! Narancs! Magam szedtem a tengernél. Kicsit összeaszott ugyan az úton. – Dávid szemérmesen magyaráz. – Az első érő narancs volt idén. Egyenest leányasszonynak szakasztottam le. Anna felpillant, s a szeme megakad Dávid arcán. – Tudtad is te, élek-e? – A hangja szomorú, színe sincs benne magakelletésnek. Törődtél is vele! – De leányasszony! Anna csak nézi, mintha most látná meg először, s Dávid arca a tekintete alatt lassan elvörösödik. Aztán a lány hátracsapja a hajfonatát, s a szája széle megremeg. – Miért mondod te nekem, leányasszony? Tegezzél engemet, Dávid! – S hangja, mint réges-régen, kedvesen anyás-meleg. Dávid szeme bepárásodik. – Gondolod, Annuska, gondolod? S míg azok ketten a kis töppedt naranccsal babrálnak, ismét körülpillant. A kemence hideg, fa sehol. – Most pedig befutok. Hol a balta? – Nincs fa. – Hogyne volna. – Kezébe vette a baltát, hüvelykjén próbálta az élét (Istenem, mikor járt ez köszörűsnél!), s előrement a házig. A romok között itt is, ott is megszenesedett gerendák, csonka rönkök feküdtek. – Hát ez mi? – Róza néni nem engedi. Kell az még a házhoz. – Ez már nem. – Szép nyugodtan felhasogatott belőlük egy jó ölre valót. – Nem jó ez zsindelynek sem. – S amikor a kemencében már duruzsolt a tűz: – No, most az estebédet! De Annának csak ölébe hullott a keze. Dávid hát csülköt, gomolyát vett ki az iszákból, meg a disznólába levében keményre főtt tojásokat és egy jókora cipót. Nyomta Anna kezébe a kést. – Te szegd meg! Ahogy meglátta szemükben az éhséget, majd hogy ki nem fordult a falat a szájából. Egyszerre nagy erőt érzett, nyugalmas, célhoz érő férfiakaratot, hogy akármi lesz, ennek a két szegény árvának rendbe szedi az életét. S míg azok jóízűen nyeldesték a falatokat, magában már bele is fogott a tervezgetésbe. Aztán vette a bütyköst. De ahogy Anna elébe tette a három pohárnak valót, úgy meghatódott, hogy megint küzdenie kellett magával, olyan rozzant kis ólompohárka volt az

egyik, olyan fületlen csorba cserép a másik kettő. – Isten éltesse, Róza néni! Isten éltessen, Annuska!… Tudod, mire iszunk most? Az új házra, az új életre! – Új ház? Honnan lesz az, Dávid?… Nincsen nekünk semmink! Anna hangja reménytelen volt. – Pénz csak a tetőre kell. A falak jók, láttam. – Dehogy gondolok én rá! – Ihász uram nem hagyott hátra semmit? – S már forgatta a fejében, hogy mibe kerülne a tető. – Semmit. – Hm! Lehetetlen. Miből éltek? – Tudod, a füvekből. A gyógy főzet ékből. Adnak érte szegény beteg népek ezt, azt. – Hát a kaput ki csinálta meg? – A svalizsér tiszt. Itt ápoltuk, mert megszúrták. Tudod, akiről már Stubnyán beszéltem. – És Gyerőfiék? – kérdezte Dávid. – Gyerőfiék nem segítettek? – Nem kértem. Legkivált a svalizsér miatt. Hiszen emlékszel, elmeséltem neked. – Nem volt már se gyötrődés, se fájdalom a hangjában. Csak sorolta szárazon: így volt, így történt. S Dávid egyszerre megérezte: annyi szenvedés rakódott azóta rá, hogy tán már ki is hunyt a régi kín parazsa, s nem égeti. Akkor felállt. – Annuska, akad itt egy ásó? – S már indult is a pincének, ahol a katonák csákánnyal csapolták meg az öreg hordókat, hogy a földre öntött bor ecetes dohszaga kiűzte a pince régi, jóízű leheletét. A mécses gyenge fényében méricskélve fel-le járt, még vizet is locsolt a földre, hogy megtudja: ástak-e benne? – Ihász uram, szegény, megmondta nekem még Stubnyán, hogy itt vannak az aranyai. – Kimérte arasszal a földet, mielőtt nekikezdett. A mécsláng lepkeként táncolt Anna reszkető tenyerében. Verdeső világa Dávid hajlongó alakját óriásként lebegtette a boltozatos falon. Anna nem hitt még az óriásnak. – Apámuram megmondta volna nekem is! – De azért csak ott állt, s bele-beletúrt a hűvös homokba, amit az ásó kidobott. – Aztán mi lett a svalizsérrel? – kérdezte a fiú pihenés közben. – Erőre kapott, meggyógyult hamarosan. Csontja nem törött, csak sok vére folyt el, amikor miattam megverekedett. – És másként, tudod, úgy, nem volt bajod vele aztán? Anna elmosolyodott. – Ó, dehogy. Nem volt az rossz ember. Csak hát, istenem, kedvelte a virágot… de én tüskés virág voltam neki. Velem egyszer már pórul járt… Meg aztán látta ő azt, hogy apám ágyába fektetem, pátyolgatom, magam kezével kotyvasztom a sebe írját… hát tisztességtudó lett. Te, az az idegen, se ángyom, se bátyám ember derekasabb volt hozzám, mint sok más… Meg is mondta: aranycsibém, mert így hívott, a mátkád anyjába, a jövendő napádba soha meg ne bízzál! Dávid újra nekikezdett, aztán egyszerre csak felkiáltott örvendezve: – Ebben ástak már, Annuska! Nem így hordta ezt ide a Duna! – És megint néhány lapátnyomás után: – Jó homok ez, megőrzi tisztán, amit beletesznek. Száz év, annyi, mint egy nap. Még a bőrt sem eszi meg. Már bele is állt a verembe. – Mérd csak újra, Annuska, öt lépés a pincefenéktől, három a nagy ászokfától, így mondta. Anna kimérte. – Bizonyosan? – Bizonyosan.

Mégis lassan elöntötte a reménység. – Ni csak, hogy megszaladt az ásó. – Dávid előremutatott a verem mélyébe, s lehajolva kaparta is a homokot két kézzel. De semmi. Aztán egyszerre az ásó vastag rögöt dobott ki. Dávid észre sem vette, de Anna megrugdosta, s mert csak nem akart szétomlani, hirtelen lehajolt hozzá. – Annuska, a mécsest! – morgott rá Dávid. De Anna egyszerre felsikoltott, s a kezében ott remegett egy öreg, homokos erszény. – Mutasd! – a fiú kikapta a kezéből s megrázta. Csengett. Hirtelen összehajoltak, hogy a hajuk, a gesztenyeszín s a mogyoró (egyforma az a félhomályban) összekeveredett. S ahogy Dávid feltépte az erszényt, a mécsesfényben nagy, sárga lángokat vetett a kibukkanó aranypénz. Huszonöt szépen vert, meg nem metélt aranyat rejtett a zacskó. Odafent a kemencepadkán, susogva, mert Róza néni már közben elaludt, szemérmesen s mégis nyugtalanítón egymáshoz bújva, már rendezkedtek is belőle. – Első, hogy a házat megcsináltasd. Náddal, mert az a legolcsóbb. Öt aranyat adj érte, ne többet. Most még Csicseri meg a többi mester még nagyon dülleszti a tokáját, de majd adják alább is, ha megérkeznek az idegen mesterek. Két-három aranyért vegyél eleséget télire, hajat, őrölt búzát, sózott húst gereznájával meg füstöltei. De nézd meg apróra, mert ilyenkor a tavalyi könnyen férget kap. Aztán vegyél fát is elegendőt. A kamrában langyos meleg terjengett, s míg Róza néni halkan szuszogott hátul az ágyban, ők a padkán szőttek-fontak a terveket. Olyan jó volt békességesen elülni a melegben, s hallgatni Dávid szavát, magába szívni szivacsként a belőle áradó erőt, s megosztani vele a gondot, akár egy testvérrel. Anna hallgatta, hallgatta, s a szava nyomán szinte látta, hogyan épül fel a ház, hogy virul ki a kert, hogyan virrad fel újra az ő árva, aláhajolt élete. A fejét kicsit előreejtette, hogy hosszú nyakán végig kitetszett az apró, sarjadó haj, s térdére könyökölve a tenyerébe támasztotta az arcát, így nézett fel oldalvást, kicsit alulról Dávidra, hálás, meg-megfényesülő szemmel, mert már az is meghatotta, hogy felnézhet rá, s követheti ismerős-okos eszét. De ahogy egyszerre ráébredt, hogy odakint már leereszkedett az éjszaka – bent még a tűz világolt –, hirtelen úgy belefájdult valami. – Hát György? György nem jön már? – S mintha szégyellne a mátkáját és éppen Dávid előtt, megmerevedett, s kicsit félre is húzódott tőle. S csak ült magában, szótlanul, egyenes háttal. – De Annuska, a nyakába esett az anyja – mentegette a fiú Györgyöt. – Az nem ereszti, nem hagyja! Még aludni sem. Eteti, itatja. Körülötte forog most az egész ház. Majd eljön később, persze, reggel! – De a szentségit! – S Anna arca vörös lett s görcsös a haragtól. Dávid belezavarodott. – Később, Annuska, később… – De valahogy megakadt a szava a levegőben. Hiszen mit váratta már György ezt a lányt! S akkor kinyúlt, megfogta a kezét s simogatni kezdte vigasztaló formán. De olyan édes volt, olyan édes a lány keze az ő ujjai között, hogy felizzva reá bukott, s bele kellett csókolni a tenyerébe. Anna nem vonta el magát. S akkor Dávid felgyulladva és mindent feledve, a karjánál fogva fordította maga felé Annát, s mert a lány nem tiltakozott, csak visszanézett rá várakozással: előbb ügyetlenül a hajába szaladt a csókja, s csak aztán lelte meg az ajkát. Reszkető, puha kis csók volt, több benne a vallomás, a szerelem jegye, mint a céljára lelt vágy. Nem is borultak újra össze, csak ültek szótlanul, kéz a kézben. Dávid ujjai tapintgatva, simogatva ismerkedtek Anna tenyerével. Meleg tenyér, puha, de erős, simítani tudó, és meg lehet benne bízni. Nem is Elisa gyenge ujja, kényes csecsemőkeze. Nőszemélynek való szép kéz és emberséges… De Dávid egyszerre csak gyöngéden, óvatosan visszahelyezte Anna hozzáhajló karját, a

jobb mellé, az ölébe, s elhúzódott. – György! – suttogta kínzottan. – György el fog jönni! Tudom én! Ő ilyen, ismerem. Eljön! – S hirtelen vadul felugrott Anna mellől. – Később – lehelte felé Anna a kemencepadkáról –, te mondtad. Későn… De Dávid irtózatosan felocsúdott már. Rekedten lihegte: – Engem megvettek, tudod! Kihoztak a Hódoltságból, tudod! Kassára küldtek, taníttattak, tudod!… Ember lettem Gyerőfi ezüstjén. Megállók a lábamon! De nekem azért van lábam, hogy Gyerőfi úrfi ne bukdácsoljon!! Megértetted?! – S a szava vágott. S hogy Anna hallgatott, megverten, tiltakozón csak mondta tovább: – Nem, nem vagyok én a magam gazdája! Én adósságon híztam, azon növekedtem. Most fizetek. Kétfelé is, tudd meg, kétfelé! Mert ott van az apám, odahaza a Hódoltságban!… Neki, neki tartozom a legtöbbel. Mert ő odaadott… öt pénzért, a halotti pénzért ingyen megvált tőlem, pedig már legénygyerek voltam, álltam a munkát, könnyebb lett volna az öregsége… De odaadott, hogy megszabaduljak a töröktől… Ő hajolt, ő izzadt, ő robotolt azóta is helyettem, míg én tanultam. Hát én most megkeresem s kihozom őket, kihozom a tíz körmömmel is… Mert én Zrínyi gróf első deákja vagyok, nekem lehet. Lehet csatlóssal járnom… Lehet fizetnem! – Feketén, kétségbeesetten nevetett. Anna csak bámult rá. Keze az ölében, bénán. Csupa-csupa mozdulatlan, reménye szegett várakozás. S fölötte Dávid fiatal, kemény arca, megfeszül akár az íj. A foga úgy vicsorog, mintha vívna, s a melle zihál. – Elmegyek, Anna! Igen, elmegyek! – Elmégy… – nem küldte, nem marasztotta. A hangja olyan volt, de olyan, mintha elpattant volna benne valami. Kint álltak már a kapu előtt az éjszakai utcán. Anna nekitámaszkodott a kőfalnak, arcát gyenge fénnyel hintette be az őszi hold. Keze hozzálapult az érdes, nyirkos kőhöz. Nesztelen éjszaka volt, rebbenéstelen. Magukban álltak a város közepén, két árnyék, s előttük lehajtott fejjel Dávid lova. A fátyolos, halott fény eltakarta előlük a pusztulást, derengésében élőnek tetszett a hold; a házak vonala szinte épen fehérlett, melegen, mintha benne aludnának a családok. Úgy, ahogy együtt látták évekkel ezelőtt. Fejük felett a rövidlátóan hunyorgó szem az égen, az örök remény és altatás holdja azt mutatta: élet, jövő! De Dávid csak a nappalt látta, a romot, a kötelességet. – Megfázol, Anna! – s felszállt a nyeregbe. Fél kézzel fogta a kantárt, s szabad jobbjával könnyedén megérintette a lány vállát, aki odalépett a ló oldalához szótlan, sorsot váró, felfelé tekintő arccal. Dávid a vékony fényben még egyszer belenézett a szemébe. Egy mozdulat – de nem, nem hajolt rá. – Isten megáldjon, Anna! – S ment anélkül, hogy legalább búcsúzóul megcsókolta volna. December havában, Miklós-napon magas, hajlott hátú, diákforma ember kopogtatott be a Gyerőfi-kúriába. Már addigra készen állt a ház, bár ugyan sebtében, foldozottan – s bútor is került bele, meg kárpit. Mondják, színig töltögette Gyerőfi kincses ládikáit a háború. György félszeg, nagy örvendezéssel fogadta a vendéget. – Domine preceptor! Isten hozta minálunk! – Még a hangja is váltott egyet közben. A házasul férfiból előtűnt a skóladiák. De csak annál inkább fogta maguknál a préceptort, vitte körül a házban. – Domine Erhardt vesződött mivelünk Kassán! – állt az anyja elé. – Nem lehet nála kedvesebb vendégünk! Pedig elég volt neki egy szemvillanás, s látta: nem olyan úr a preceptor, akinek hitték diákként. Hogy csal az emlékezet!

Erhardt Wittenbergába tartott. Lejött Pozsonyig a postafogaton, s onnan Dávid miatt elkerült Győrbe. De Dávid elment vagy három hét előtt, be a Hódoltságba, él-e, hal-e, nem tudják. – Nem kellett volna hagyni! György füttyentett. – Próbálta volna meg, domine! Erhardt úgy döntött, megvárja. Csúsztak, másztak a sötét téli napok, egyik a másik után. György hamar elunta a préceptort, s ráhagyta az öreg Gyerőfire, aki megkeseredetten, a kemencekuckóból egyre a magáét fújta: – Összefogott ellenem az asszony s a fiam. Birtokra megy el a sok jó tallér!… Vett volna Isten magához! Minek nyűvi a napot a vénember? – S csak nézett, nézett rokkantán, beletörten. György meg csupa tűz, csupa tettvágy. Karácsonykor az esküvő! Lót-fut, töri magát, táncol, mint a lidérc. De mintha mégsem menne minden, ahogyan kell. Estére lángol az italtól, s ráborul Erhardt vállára: – Hogy szeretett ez a kislány, hogy szeretett engem! Most meg fúj, akár a macska: az esküvőig semmit! – S György nagy, karikás szemmel ébred. Vagy ötödnapra megérkezett Dávid. Csapzottan, lesoványodva, az arca beesve, csak a szeme világított, szúrósan, elvadultan, mint a kivert állaté. Ahogy lecsúszott a lóról, szaladt Erhardtot üdvözölni. A preceptor kis zsámolyon kuporgott az ablakfülkében, olvasott éppen. A belépőnek úgy tetszett, nem volt más, mint egy alig színezett árnykép. Domború homlok, diákos, fiatal arcéi, szűk, összecsukló váll. Dávid szembefordult a fénnyel. A preceptor felugrott, hirtelen a fiú fölé nőtt, tárta a kezét, majdhogy ölelte volna. De ahogy a kivilágított arcba belenézett, szinte megrémült tőle, pedig Dávid kiélesedett vonásait meglágyította az öröm, s csak apránként, ahogy a mosolya lehervadt, ült ki rá valami harapós, szíjas konokság. – Domine Énekes – kiáltott fel Erhardt, egyre szorongatva a fiú kezét –, csak nincs valami baja? Agyonhajszolta magát! Nem akar aludni? Dávid mozdult egyet. – Nem, semmit se akarok én…! – s a hangja tompán szólt, mélyről. S ahogy fáradt, kialvatlan szemmel kutatta a précdptor megsoványodott arcát, csöppet tán feljebb tolódott homlokát, rejtekező tekintetét, lassan magára talált ismét. – Semmi se lehet inkább enyhületemre mondta a régi, tanítványi-baráti szóval –, mint domine preceptor társaságában magamat mulatni. De a preceptor másként gondolta a találkozást, s most nem lelte a szavakat. Úgy érezte, hogy Dávid Kassán, két év előtt, elébe jött a szónak, most mintha inkább elhúzódott volna előle. S ettől Erhardt maga is olyan merev lett, akár egy kristálypohár. – Nem akartam anélkül kiindulni Wittenbergába – kezdte nagyon is kurtán –, hogy meg ne tudjam, domine mint él. Hogy egymással ne beszéltünk volna. – Hát sikerült, domine! Mégis sikerült! – Olyan öröm rezegtette Dávid kiáltását, s úgy sugárzott belőle a két év előtti melegség, hogy Erhardt felbátorodva, hirtelen mégis kimondta: – Hogy meg ne tudakoljam: nem tartana-e velem? – Mint érdemeltem ezt? – súgta Dávid rekedten. – Mint érdemeltem? – S míg a preceptor hűvösen, ahogy már szokta volt, fejtegette: mi az egyetem díja, hogy fognak élni, mennyi pénz kell, s hogy ő magának is van egy kis rákölteni való öröksége, Dávidban, mint a jó sírás előtt, olvadozni kezdett a megkeseredett fájdalom. Egy más világból szólt hozzá Erhardt, annak a hívó szavát, távoli üzenetét hozta el. Egy világét, ahol az embert aszerint becsülik, ami benne lakozik. S egyszerre átjárta: ide született ő, ide vágyna most is, ha jelentene még valamit számára ez a szó, ez a minden, hogy világ!

Lehiggadva, szomorúan szólott, hogy Erhardt befejezte: – Miért mennék én Wittenbergába? A preceptor fel jaj dúlt: – Hogy kérdezhet ilyet? De Dávid hallgatott, s a kérdésekkel teli csendben végül is, akarata ellenére, keményen szól a hangja. – Feleljen nekem, domine, úgy mint tanítványnak. Miért? – Csak nem kívánja? – A preceptor habozott. De hogy Dávid rábólintott, Erhardt arca rózsás lett a szégyentől. – Én mondjam? Nekem kell mondani? – S kitört. – Hol van ez az ország? Lejjebb a béka fenekénél! Ha száz évben egyszer kihajt nálunk a tudomány, bimbóhajtását is lerontják, megtapodják a vadak… Dávid felpattant. – No, domine, kimondta, itt úgyis letapodják, mit kezdenék én vele? – Újra ültetné! – Megest letapodnák! – A mi dolgunk palántáim. Istené a gondoskodás. Nem tudhatjuk előre, mi leszen… A mag sem tudja, amikor éppen beérik, hogy kihajt-e, megsokasodik-e a fiákban, vagy szétszóratik a szélben. De Dávid vadul rákiáltott: – A mindenségit! Azt azért tudjuk: sziklán hiába hajt ki a mag! Vicsorgó farkas nem nevel gyenge bárányt! Erhardt csak bámulta, micsoda harag forgolódik benne, micsoda kétségbeesés. Két kezét széttárta. – Akkor is csak vetni kell. – S elmosolyodva, magát mentegetve a példa miatt: – Romulust és Rémust is farkas nevelte. – De nem ember-farkas! Hallgattak. Dávid fel s alá járt Erhardt előtt. – Domine preceptor – állt meg egyszerre –, ne bántsa a szavam. Míg élek, el nem felejtem hozzám való barátságát. De a mi utunk kettévált Kassán, és most is szétválik. Hallgasson rám. Elmondok mindent sorjában… – Szívet kitáró, nagy megindulás járta át, olyan, amit nem érzett még soha teljes egy életében. – Én már idestova egy éve szolgálom Zrínyi György gróf urat. Engem őnagysága szervitorrá fogadott. Csáktornyán, a palotától nem messze, házzal is megörvendeztetett. Ez mostan volt ezen az őszön, hogy visszatértünk Zengg várából, Sziget eleste után. Akkor engem őnagysága megkínált, kimennék-e külországba egyetemre, mert hogy ő nem bánja, ő is megjárta, ha akarok, menjek. Láttam, nélkülözne, de azért csak elküldene, mert van benne szeretete a tudománynak és úri nagylelkűség. Akkor én, hogy Zengg várából jöttünk visszafelé – folytatta Dávid –, láttam már a háború szélét. S hogy őnagysága után járkáltunk, láttam a Dunántúl egyfélét. Hamvában azt, ami ép volt tavaszkor. Azt mondtam őnagyságának: én bemegyek a Hódoltságba, és kihozom a családom, mert nekem ez az első. S mert meg akarom szolgálni az ő hozzám való jóságát, itt maradok a keze ügyében, míg helyre nem billen a kifordult világ. Később, jövőre tán, szíves örömest nekivágnék az útnak. Nekünk, jobbágy-diákoknak legfőbb istápunk, kutyabőrünk a tudomány. Mert ha Báthory István őnagysága odahagyja Pádovát és hazatér, akkor is Báthory István marad! Az még a prágai börtönben is. De mik vagyunk mi tudományok nélkül? Megmondtam: miattuk vagyok én még nagyságodnak is Énekes uram. Erhardt mosolyogva hallgatta. – Domine, nem restelkedik előttem? Velem magyaráztatja, hogy minek a tudomány, az erudíció. S közben már rakja is össze az útiiszákját, készül Pádovába. – Én? Dehogy készülök én! – s megint az a tompa hang. Erhardt felkapta a fejét. – De domine!

– Minek készülnék?! – tört ki egyszerre. – Töltenem a fejem éjtnap, négy-öt esztendő hosszan. Aztán hazajőve, hogy haszna is legyen, csinálnék valamit, szépen rendbe szedve előadnám, mondjuk, Magyarország történetét. De hazaérve nincs már Magyarország! Eljöhet az is! Vagy az első úton lemetszi a török, lebunkózza a német tudománytól nehéz fejemet. – Ráhajolt Erhardtra, összevont, villogó szemmel. Csupa-tüske arccal. – No, domine, szóljon valamit erre! A preceptor legyintett. – Együgyűség ez, Dávid. Magyarország él, élni fog. A fejére pedig ki-ki vigyázzon. Minél többet rejt, annál inkább. Dávid homlokán megint megfeszült az ér. – Úgy? Együgyűség! Együgyűség?! Preceptor úr, hol él? Tán máris Wittenbergában? De ez itt Győr városa, engedelmével! Győr városa volt, amíg fel nem égette a német. És ha Pozsony felől sétált ide, akkor az út mentén sorra magyar tanyák, falvak voltak, engedelmével, voltak, mert a nép szétbujdosott a német elől. Ha nem szaladt, felkötötték a lábánál fogva. Hol a tinója, vermelt búzája, parázzsal vallatgatták… A király zsoldosai! A beste német! De Magyarország él! Erhardt rátette kezét Dávid vállára. – Csillapodjék, domine! Magyarország akkor is él. Még ha a király zsoldos serege ki is fosztotta, fel is dúlta. És engedelmével – mondta most már ő is felindulva –, Erasmus is német, Luther Márton is német, és én is német vagyok. És az országot nem a német dúlta, hanem a zsoldos, aki bármilyen nyelven karattyol, egyforma. Ordas gazember. Azért zsoldos. Másként szántana, vetne, művelné a kertjét, vagy szüretelné a borát. De zsoldos, azért, hogy a másét szüretelje. Dávid elmosolyodott kesernyésen. – Domine preceptor, joggal figyelmeztet a különbségtevésre, a disztinkcióra! Igaza van. Nem a német. A zsoldos. Meghajolok és megszívlelem. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk az ilyesmire. De mentségünk egy másik sarkalatos tétel: az általánosítás. Nálunk a garázda zsoldos: német vagy vallon. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ami pedig az ország dolgát illeti… Kifosztották és feldúlták. De az ország él? Nem, domine, nem él, halódik. A nép pusztul. Pedig az az ország! Az verte meg a törököt Nándorfehérvárnál, az állította meg Kőszegnél. A jobbágy az egyenes kaszával. Míg a keresztyén sereg ott várakozott Bécs alatt, tétlenül, páncélban, vértben, fényes fegyverekkel vagy nyolcvanezerén. Éppúgy, mint most Győrnél. Gondolkozzék, domine. Huszonhatban volt Mohács. Negyvenegyben esett el Buda. Nem nagy ideje. A mi apáink még látták töretlenül az országot. A szép egészet. Mi már csak darabokra tépve. Kassától Pozsonyig, Pozsonytól Csáktornyáig: kirágott, száraz kenyérhéj. És a bele? Nos, hallgassa meg a bele pusztulását, azt már magam láttam, ezzel a két szememmel. Újra föl s alá járkált, olyan felindultan, hogy Gyerőfiné, benyitva a szobába, nem merte megszólítani, s kisomfordált. – Én a Hódoltságban nőttem fel, tudja, domine? A vidékünkön falu falu mellett, nem messze Kecskemét. Hatodfél éve hogy kihozott Gyerőfi uram. Hát én most odahaza voltam! Odahaza! – S felnevetett vadul, hogy Erhardt beleborzongott. – Zrínyi uram három csatlósa kísért, belopakodtunk, átúsztattunk a Dunán. Úgy ismertem a vidéket, akár a tenyerem. Igen, úgy! Bele is vezettem őket nyomban a vízbe. A szittyó közepibe. Mert az az út, ami volt, amin én kijöttem a barommal, az az út nincsen már. Érti, domine preceptor, azt már belepte a víz! Csak vergődtünk a vízben két álló napig. Akkor egy pákászra leltünk. Az mentett ki. Odaveszünk, ha tovább tart. Habókos öreg volt a pákász, alig-alig szólt, s ha szólt, azt nem lehetett érteni. Mondtam, hogy vezessen. Legyintett. Nyújtottam egy ezüsttallért. Visszaadta. Aranyat, nem kellett neki. Ügy kényszerítettük fegyverrel, hogy jöjjön. Az egyik csatlós ki volt állva, hozzá vágott. Azt megértette. Vitt által a vízen, többnyire szittyós, mocsaras laposok mentén, szárazon. Néha úsztattunk is. Kerültünk nagyokat. Ember sehol.

Ahol nincs víz, csupa ugar van, felveri a gaz. Mentünk előre, lestem a pákászt, csapdába visz-e? Azt hittem, megtébolyultam: itt voltam gyerek, vagy tán nem itt voltam? Ismerősek voltak a buckák, az erdők, a vízmosások. De puszta volt a vidék. Sehol egy szántó! Végre egy óriás hársfát felismertem, valamikor madarásztam rajta. Itt van Ágasegyháza nem messze. A pákász felkúszott a fára, onnan mutatott valami romot, így mentünk tovább. Felvettem a lóra, magam mellé, sarkantyúztam a lovat, egy óra még, és hazaérek! A legények mögöttem fütyürésznek, jól hallani. Faggatom a pákászt: van-e török? Nincs török, nincs török – s vigyorog. Aztán megálltam a házunk előtt. Egy sárkupac volt. Egy sárkupac, ahol tizenöt évet éltem! A faluból már a templom se állt, a kőtemplom! Akkor nekiestem és fölástam a házunk dombját. Puszta kézzel ástam, körömmel. A legények segítettek. Nem volt alatta semmi. Csak egy gyerekcsontváz. Kié lehetett? A pákász sírva fakadt. Végigcsurogtak a szakállán nagy, piszkos könnycseppjei. Énekes Ambrus, mondtam neki, mondtam vagy százszor. Ambrus, Ambrus, ütögette a fejét, ott volt, hebegte, Dózsánál, emlékszem. Az Nagy Ambrus volt!… – Nagy Ambrus? Énekes Ambrus? Ambrus. – Nem is szólt többet. Csak integetett, hogy el, el. Akkor bementünk Kecskemétre. Olyan üres volt addig minden, mint a tenyerem. A bíró mordul fogadott. Ráhozzuk a törököt. Énekes Ambrus – nincsen olyan. Mitőlünk nem jöttek hozzá. Mi lett a néppel? – Elvitték! – Hová? – Honnan tudja? Elvitték, elbujdosott. Az ember, mint a jószág, elbitangol. Menjünk a prédikátorhoz, az talán tudja. S kiadta az utunkat. Ő se látott bennünket, mi sem láttuk őt. Mentünk a prédikátor után. Afféle vándorprédikátor volt, egyszer itt, másszor ott. Szerencsénk volt, harmadnap a nyomára leltünk, elértük. Nagy, gubancos szakállából ránctalan, fiatal arc tekintett ki. Jól a szemünkbe nézett. Én is az övébe. Nem akartam hinni a szememnek: Domine, tudja, ki volt? Nem találja ki! Bodoni! A bolond Bodoni. Kérdeztem: hogy kerülsz ide? Mint élsz? Csak elnézett messzire. Kék szemében nagy-nagy nyugalom. – Isten vezérelt, mondta. Megmutatta az utat. – Faggattam: Ambrust, az apámat, Énekes Ambrust látta-e?… Nem emlékszik. Ő nevet nem kérdez sosem. Csak prédikál. Mi a név Isten előtt? Mindnyájunkat tenyerében tart amúgy is. Úgy jöttünk aztán, végig a Dunáig nem láttunk egy embert. Öt év előtt volt tíz-tizenkét falu az úton s egy sereg tanya. Hova lettek, domine? Nem lesznek tán soha többé. Erre feleljen: hova lett a nép? Puszta tér lesz Magyarország, ember nélküli vadon. Miért? Mert benne a török! Hát nem és nem! Ott megfogadtam a szittyós, szikes pusztaságban: én nem megyek sehová. Se Pádovába, se Wittenbergába. – Önkéntelen a nyakához kapott, a nyaka alá, s szorongatta, tapintgatta a gyolcsinget. – Tudomány? Mi kell ide más, mint vitézség és haditudomány. Meg a magyar becsület… Én már megmaradok Zrínyi gróf oldalán. Ölni, ölni őket… – Elszűkült sárga arca izzott, hogy befejezte. De mintha csak a falnak beszélt volna. – Nézze csak, domine Dávid – szólt Erhardt, s a hangja száraz volt, bőszítő –, szép dolog az áldozat, de csak okosan érdemes. Ezt az országot úgysem mi védjük meg. Nem mi és nem Zrínyi úr. – Hanem? – Hanem a keresztény világ, a császár őfelsége. Dávid az asztalra vágott. – Az Atyaúristenit! És ezt itt mondja, domine, éppen itt! Nézzen csak szét: jól megvédtek. Ezt a részt százezer zsoldos dúlta, amazt százezer török. Egymásban kárt nem tettek, csak a magyarban. Még jó, hogy kolerában, pestisben elpotyogott a harmada. Az az Isten büntetése. – Domine Énekes, heveskedik és ostobaságokat beszél! – Erhardt úgy intette le, mintha katedráról szólna, de a szeme már neki is égett. – És azt sem tudtam – nézett jó erősen Dávid arcába –, hogy gyáva! Dávid felhördült. De Erhardt felemelte a kezét. – Hallgasson, most én beszélek! Arra, hogy

a mezőn levágják, mocsárba beszorítsák, domine: nagyon drága. Kockára tenni az életét: gazemberség. Ha Zrínyi Miklós elesik, az ország nemes tölgye zuhan alá, igaz, de helyébe áll máris a fia. A hatalom, a rang polcaira mindig akadnak urak. Egyik váltja a másikát. Hadd váltsa! így van ez jól. De ha Énekes Dávid elesik, ha nem járja végig a tudomány útját, nem pallérozza ki négy-öt fiatal nagyúr eszét, nem segít bele tíz-húsz jobbágyfiút a tudományba, s nem írja meg, mondjuk, magyar nyelven vagy éppen szép tacitusi latinsággal (az se kutya) az ország történetét, akárcsak egy évtizedet belőle, hát az nagyobb baj, nagyobb baj bizony ennek az országnak! Nevet, domine? Nevessen! Majd megérti!… De Dávid nem nevetett. Erhardt csak nézte. – Énekes Dávidnak, ha érzi magában a tudományok vonzását, nem a halált kell kihívnia, hanem a hosszú, munkás életet. Halni tudnak elegen. De foggal, körömmel a veszedelmeken, a halálon is átmenteni magunkat, jobbfelünket az utódokra hagyni, ez a nagy bátorság s jótett. Várni, várni, várni! Ez a mi dolgunk. Megértjük, meg fogjuk érni, elgyengül a török, felszabadul Budavára! S akkor, amit Mátyás király gyűjtött, a gyönyörű Corvinákhoz (ha ugyan meglesznek még) új köteteket kell odailleszteni. És az ő palotái romjaira új palotákat kell építeni. És az ő országa helyébe új országot. S ehhez bizony fej kell, tudomány, járatosság a világban. Énekes Dávid ne tudná? Dávid megrendültén hallgatta. Erhardt egyszerűen szólott, s mégis olyan tisztán, szépen, mintha templomban beszélne. A fájdalom, amely odaát rákövesedett a szívére, mintha sziklát hordozna a melle közepében, olvadozni kezdett benne. Rákönyökölt két karral az asztalra, s csak vizslatta vele szemben ezt a sovány, okos, befelé tekintő arcot, a félszeg barátét, akiről tudta, hogy a maga szegénységében és tartózkodásában talán erősebb s íjasabb nála. S egyszeriben eszébe jutott, hogy mit mondott neki ez a jóbarát Kassán, mit mondott az ő életéről, s már szegyeiké is, hogy milyen hetykén felelgetett rá akkor. Hálát érzett, szívtől szívig érő hálát, hogy odajött hozzá, a szegény diákhoz maga a preceptor (miért foglalkoztatta őt a kis szolgadiák élete?), pedig ma már sejti: szólni akkor is Erhardtnak volt nehezebb. Úgy emlékezett rá, mintha tegnap történt volna. “Hagyja csak a térítést, a tréfacsinálást a nagyságos úrfiakra. Megszerettetni magát a rektorral, szépszerével kijutni Wittenbergába, ez az élete, domine Énekes.” De ő nem hagyta el Gyerőfit. Bár hagyta volna! S ettől megint megmozdult s ránehezedett a kő, és húzta, húzta le a földre. Hogy még a két karján is ugrándozott az izom, s a torka összeszorult. Így ültek hosszan, szótlanul. S akkor a konyhából behallatszott, hogy odakint valaki zokog. Csendesebben hüppögött előbb, aztán valami suttogás, s már úgy szakadt ki a hangja, mintha vassal kínoznák. Dávid összerándult. Erhardt elborzadt, mi volt az arcán, milyen iszonyat. Dördült mögötte a szék, ugrott az ajtónak. Odakint Gyerőfiné és Anna. Az asszony előredőlve susmogott, és Anna – jól hallotta Dávid –, Anna az asztalra borulva zokogott. A fiú megtorpant. Anna fölnézett, s kitántorult az udvarra. Gyerőfiné utána. Nem maradt más utánuk, csak az asztalon elmaszatolt apró tócsákban Anna könnye és egy fényes arany. Dávid felvette, nézte. Rendes, jó arany volt. Átfordította. Rajta az évszám. S akkor megtántorodott, s az arany táncolni kezdett a tenyerén. Odakint Gyerőfiné rikoltozott. S azután György. Arcukba vágott a durva, boros hang. Az udvaron, a tornácoszlopnak nekifeszülve ott áll Anna. Két keze tapad a kőhöz. A körme belevág. A tekintete kóvályog tébolyultan. Az arca, mintha ütnék, olyan kemény. György felröhög, ahogy megpillantja őket. – Hohó, Dávid! No, gyere, halljad! Gyere, gyere! – De az arca vörös, dühöngő. Úgy tör rá a lányra. – Kitől kaptad? Te, ne hazudj! Ki vele, kitől kaptad! – Öklét emeli. Anna szeme összeszűkül. – Megmondtam, apámtól maradt, megmondtam százszor. A pincében volt elásva.

Huszonöt arany. – S nem néz Dávid felé. A hangja elszánt, kemény. György felnevet vadul. S kiköp. – Te dög, te! Idei arany, idei veretű. Hol a tokja? Elhoztad az erszényt? Gyerőfiné húzza is már elő a szoknyazsebéből. György csak rápillant. – Nem járt ez soha földben! Más járt s másutt! – S megmondja durván: – A svalizsér! – S elkapja Anna pruszlikját. – Valid, be itt, asszonyanyám előtt: a svalizsér! Te cafat, te ringyó! – S rángatja a lányt. Egy ugrás. Györgyöt két kar elkapta hátulról s odébb tette, akár egy liszteszsákot. S ahogy Gyerőfi visszapattant, ütésre készen, ott állt előtte Dávid. – Az aranyakat én adtam Annának! György szeme még ködös volt a féltékeny dühtől. – Nem igaz, a svalizsér! – Velencei dukátok. Nem látod? Zrínyitől kaptam. György csak apránként ocsúdott fel. – Úgy – sziszegte aztán –, vagy úgy!… Hát te voltál!… És miért? – lépett előre új dühvel. – Ha szabad kérdeznem, mi jogon? – s az arca elfeketedett a vértől. Dávid még tartotta magát, de a szava, gúnyos, lassú hangja húsba metszett. – Miért?… Mert te… te, György, nem adtál! Azért! – Hát hogy… hát hogy merted?! – csattant György őrjöngésbe. Te paraszt, te, hát az utamba állsz?!… Neked nem volt elég?… Nem volt elég Somlyón? Nem volt elég Zenggben? Engem, engem leckéztetsz szüntelen?… A gazdádat?… Bitang, kétszínű róka, eleszi, ami az enyém… Dávid ráordított: – Elhallgass! – Úgy?… Úgy?… – fűtötte feljebb magát György. – Hát te vagy az, nem a svalizsér! Miattad hideg a mátkám! Én ostoba! Te szeretted el! – Hátralépett, és kivont karddal tört rá. – Meghalsz! De elvétette: az első csapás belevágott a szarufába. A másodikat már kivédte Dávid kardja. Úgy ugrottak egymásnak, mint a farkasok. – No, úrfi, meglátjuk! – lihegte Dávid, s verte magát kifelé a tornácról az udvar közepére. Dermedt, vészt hozó csend lett. Csak a kardok csattogtak. A kopár téli udvar közepén, a mészgödrök és a homokbuckák között kergette egymást a két sötét árnyalak. A felhős égből tompa fény szitáit alá. Villogott, szikrát vetett a vas. Gyerőfiné sikoltozott: – Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! A Krisztusra! A Krisztusra! Rohant feléjük, letérdelve, összekulcsolt kézzel kúszott a vívók közé. György feléje vágott. – Pusztuljon innen! De az asszony akkor se hagyta. – Erzsi, az urat, hívd ki az urat! – S maga is rohant be Gyerőfiért. Akkor Dávid guggoltában, alulról felfelé – megint a maestro fogása – felvágott teljes erőből, hogy a kard kiszállt György hüvelykje alól, s bukfencezve aláhullt. György felvonított, s kapott a penge után. De már Dávid jobb lábával ráugrott a vasra, s hajtotta el Györgyöt két csattanós, lapos ütéssel. Gyerőfiné azt hitte, levágja a fiát, s az ajtóból pattant elébe, s védte a testével. – Én… én… voltam!… Én tettem! – sikoltotta. – Az én bűnöm… Irgalom… Én mondtam, hogy az aranyak… – Ne féljen, nem bántom! S már felbukkant Gyerőfi is ijedten, mit sem értve. Dávid leeresztette kardját, s lenyúlt a másikért. Ott állt két karddal a Gyerőfi ház s az

összefutott szomszédok előtt. – Gyerőfi uram, álljon ott meg, s hallgasson nyugodtan – rendelkezett. – A fia kardot vont rám. Ez az elszámolás órája. Az elszámolás… Ide gyere, György, elém! – parancsolta. – Gyere ide! György bátortalanul előrelépett, a térdei remegtek. – Ne félj – mondta erős, tiszta hangon, hogy a szava az egész udvart betöltötte. – Nem bántlak, tudod te azt jól. Én mindent Gyerőfi Lukács uramnak köszönhetek, mert ő taníttatott. Azért nem bántlak. Csak elszámolunk, el, egymással, örökre… Úgy figyelj! – Magasra emelte a kardot. – Az én életem a tudomány lett volna, az lenne, a tudomány, ma is! De te odacsaltál a templomba Kassán a főkapitány elé. Akkor nekem Erhardt preceptor azt mondta, hagyjalak a sorsodra, maradjak a skólában, ő elrendezi. De én eldobtam magamtól a skólát, a pártfogását, kiszedtelek az őrök kezéből, és elszöktem veled. Tartoztam Gyerőfi uramnak, és fizettem neked. – Suhintott a karddal, mintha vonást húzna a levegőben. – Akkor elmentünk Báthoryhoz. Ott nekem Csuthy, a várnagy, szekretáriusságot ajánlott. Erdély első udvarában lehettem volna szekretárius. De én hagytam, tán nem is mondtam el neked. Ez volt a második… Akkor elvittelek Zrínyi gróf úrhoz Csáktornyára, szolgálatot szereztem neked, mert nem akartál tőzsérkedni. Csak emlékezz sorban, aztán elvittelek Zenggbe. Láthattál volna egy kis csücsköt a világból, de te csak Angelinát, a vörös széplányt láttad. Ezért kis híján leszúrtak. Én szedtelek ki a brávók kezéből. S ez már talán az ötödik fizetség. György megmozdult türelmetlenül. Az ajka megnyílt, mintha szólna. Dávid előrenyújtotta a kardját. – Ne mozdulj! Ne merj szólani! Neked ma nincs több szavad. Most én beszélek! És ez még nem minden… Az udvar közepe táján állt, komor, eltökélt ítéletosztó s előtte György. A többiek körül, a tornác mentén, dermedten. – Ez nem minden – emelt a hangján Dávid. – Én a te mátkádba beleszerelmesedtem, már réges-régen. Stubnya előtt, de Stubnyán legkivált. Most már tudom: soha nem tartottál volna ki mellette, ha bennem ez a szerelem nem élteti a tiédet. Pedig én megpróbáltam úgy szeretni Annát, mint a testvéremet! Most, Győrben megtudtam, hogy ő is szeret engem. Megtudtam, de én félreálltam az utadból, György, félreálltam, magam döntöttem kettőnk sorsáról. Közöttünk pedig semmi nem volt. Egyetlenegy csók volt akkor este, amikor te nem mentél el hozzá, és én odaadtam neki a pince mélyén, ami aranyam volt, mintha Ihász kincse lett volna. Sohasem tudtál volna meg semmit, sohasem árultam volna el, hogy az én aranyaimból készült a fészek a te boldogságodhoz. De az anyád a svalizsért Annára ráküldte, azt is tudom, és ha te nem tudod, hát csak faggasd ki szépen. S téged meg bujtogatott az aranyak miatt! – És a szeme úgy szúrt, úgy szúrt egyenest Gyerőfinére, hogy az összegörnyedt, s az arcát eltakarta a keze fejével. – És végül te megütötted Annát, és kardot vontál rám! Betelt a pohár, György! Nincs több adósságom. Ha ott feküdnék leszúrva, ahogy akartad, akkor is hiába keresnéd rajtam! Hát most sincs, nem marad, pedig elviszem Annát! Elviszem, ha velem jön. Felemelte jobbját, úgy intett a lánynak a kinyújtott karddal. – Kérdezlek téged, Ihász Anna, felelj előttük: így volt-e? így történt? És Anna előrevetette a fejét, keze a keble alatt nyugodott. – Így volt minden. – Mondd hangos szóval: akarsz-e a feleségem lenni? S míg minden tekintet egyszerre reá tapadt, világos, tiszta hangon felelte: – Akarok, Dávid. – Hallottad? – Mutatott a kard Györgyre. – Megértetted? Ő volt hű hozzád, nem te hozzá! Te voltál a kurafi, láttalak Somlyón, Zenggben, s mégis te merted gyalázni! Most pedig ezt a kardot – felmutatta György kiütött szablyáját –, ezt a kardot, amit én szereztem neked, és amit te mégis rám fogtál, eltöröm. Ne kössön, ne fűzzön többé bennünket

egymáshoz! – S két kézre fogva meghajlította a pengét, feszülő izommal, hogy az, mint az íj meghajolt s elpattant. S míg a darabjait maga elé szórta a földre, mintha benne is elpattant volna valami. – Elszámoltunk, György. Nincs kettőnk között már semmi, se adósság, se kard. Csak az emlék, ami jó is, rossz is, vegyesen… A maga pengéjét visszatolta a hüvelyébe. A hangja már fáradt volt, szomorú. – Gyerőfi uramat pedig úgy tisztelem mindig, mint apámat. Tőle csak jót kaptam. Isten áldja meg. Nincsen nekem már apám őkívüle, akit tisztelhetnék. Gyerőfi tétován emelte a karját, az ajka megnyílt, mintha szólni akarna. Két tiltó szempár meredt rá, a fiáé, a feleségéé, így aztán a keze aláhullott, tehetetlen. – Gyere, Anna! – nyújtotta Dávid a kezét. – Jöjjön, domine Erhardt! A csatlósok eljönnek majd a holmiért. – S kézen fogva kivezette őket a fagyos udvarról. Másnap egy fedeles útiszekér indult ki Győrből Pozsony irányába az elhagyott téli úton. Bent, a fonott szekértető alatt Dávid és Anna, mögöttük ügetett Erhardt (Dávid lován) és a csatlósok. Pozsonyig együtt mennek. Aztán ki-ki a maga útján. Erhardt Wittenbergába, Dávid Csáktornyára, haza. Az égen vastag, hamuszínű fellegek úsztak. Gyenge északi szél fújt, nem tolakodó, inkább jókedvű szél: éppen csak kicsípte egészségesen az utasok arcát. Aztán egyszerre óriás kristálypelyhekben pilinkélni kezdett a hó. Az első hó ezen a télen. A lovak belefújtak, pürrögve szimatolták. A pelyhek beszállingóztak a tető alá. Anna ráhajtotta a fejét Dávid vállára, aki már gondolatban Csáktornyán rendezkedett. S mondta, ahogy eszébe jutott, hogy ez lesz meg az lesz a házban. – Csinálok külön kamarába való polcot a főzetescsupraidnak. Meg: – Kirakjuk zománcos cseréppel a kályhakemencét. Uhu ért hozzá, majd segít. – Te – szakította meg Anna –, hallgasd csak, mit mondott Róza néni még a reggel. – No, mondd! – Megölelt, s azt mondta: “Tudod, lányom, én titkon mindig azt reméltem, hogy a svalizsér. Hogy az lesz… Az mégis tiszt úr!… De hát így is jó!” S ezen aztán összeölelkezve kacagniuk kellett, hogy Anna nyíló, boldog szájába belereppent egy csiklandós, puha hópihe. – Milyen az íze? – Akár a méz!

UTÓSZÓ, AVAGY MI A TÖRTÉNELMI IGAZSÁG A REGÉNYBEN? Az Ezüstgaras történelmi regény. Cselekményének ideje pontosan meghatározható: a tizenhatodik század hatvanas éveinek elején kezdődik és 66/67 telén zárul. De a történelmi regény: regény. Félreértés azt képzelni, hogy a tudomány eredményeinek népszerűsítő eszköze – még ha fel is használja a tudomány eredményeit. Célja más. Ha a tudomány arra a kérdésre igyekszik feleletet adni: mi, hogyan és miért történt, a regény mindig is személyesebb, egyedibb szempontokat érvényesít: az embert a magánéletében ábrázolja. Főkérdése nem a hogyan történt, hanem a hogyan éltük át? Illetőleg: hogyan élték át hősei? Ez a kérdése a regény legkülönbözőbb alfajainak: a szerelmi, a lélektani, a társadalmi, és természetesen a történelmi regénynek egyaránt. Ez uralkodik még a regény ősformáján, a kalandregényen is. Nincs akkora különbség ez alfajok vagy változatok között, mint ahogyan azt – főleg a rossz, a sikerületlen művek alapján – feltételezzük. Minden emberi történés, Ádám és Éva történetétől kezdve és még a kivételes

Robinson-históriát se zárva ki, a történelemben játszódik, így vagy úgy, jobban vagy kevésbé, de befolyásolódik tőle. Aki hosszan él, előbb-utóbb ráébred, hogy történelmet élt meg – még ha pillanatról pillanatra nincs is tudomása arról, hogy személyes világára, magánéletének sok apró-cseprő eseményére hogyan hatnak a történelem körülményei. Hogy az a roppant malom, mely észrevétlen és látszatra tőlünk függetlenül jár, hogyan formálja vagy zúzza éppen össze. Mert a történelmet csak nagy ritkán éljük meg azzal az érzéssel, hogy most éppen történelmet élünk. Többnyire csak visszatekintve látjuk be, hogy bizony azt éltünk. Az Ezüstgaras hőse, Énekes Dávid, a maga egyszerű létében (mely ugyan idővel – láttuk – alaposan bonyolódik) éppen olyan öntudatlanul éli világát, mint ahogyan éljük mi, mai emberek, többnyire a magunkét. Melyik Dáviddal egykorú mai fiatal gondol arra, hogy bizonyos történelmi adottságok, Magyarország földrajzi és politikai elhelyezkedése, gazdálkodásának fejlettsége, kulturális szintje az ő jelen és jövendő életmódját, távolabbi sorsát, lebontva majdani keresetéig, anyagi jólétéig, keretek közé fogja? Ki gondol arra, hogy magyarnak születve a múlt eseményei, a történelem által mélyen befolyásolt sorsot kapott örökül? Hogy valamibe belenő – akarva-akaratlan. Énekes Dávid se sejtheti, hogyan formálja sorsát az, hogy magyar. Hogy a tizenhatodik századi magyar történelem úgy fordult, ahogyan fordult. Születni néhány évvel Buda eleste után született, akkoriban, amikor az egész Alföld török szandzsák lett, az idegen birodalom része. Anyját a török területet biztosító és kiterjesztő 1552-es háború után vitték magukkal örök szolgaságra a törökök. (Eger várát is 1552-ben ostromolták meg – ez volt az újabb nagy területet hódító, Temesvár, Arad, Lippa, Ság, Gyarmat, Drégely, Veszprém és Szolnok várát bevevő török hadvezetés egyetlen kudarca.) 1562-ben, amikor a regény kezdődik, annyit tud 15-16 éves jobbágygyerekfejjel, hogy az idegen töröktől félni kell, s hogy a magyar jobbágyfalunak most az parancsol. Valószínűleg azt is tudja, hogy a falu, nem is olyan rég, az elmenekült földesúré volt. De már arról aligha lehet tudomása, hogy annak a bizonyos történelmi malomnak a forgása – negyedszázaddal a születése előtt – szétzúzta a több száz éves magyar királyságot, s ez a tény nemcsak a nemesurak, de az egyszerű emberek életét is gyökeréből kiforgatta. Annyit tapasztal ebből, hogy az ő élete is megfordul: apja odaadja marhahajtónak, pedig azt tiltja a török meg az Alföldön már érvényét vesztette magyar törvény. Miért adja oda? Szeretetből, gondoskodásból. Döntése azon a történelmi belátáson alapszik, hogy bármi bizonytalan is a lét egy tőzsér idegen kenyerén, mégis bizonyosabb, mint a török alatt odahaza a faluban. Ez egyszerű, világos, történelmileg meghatározott helyzet. Már sokkal inkább magyarázni kell a győri eseményeket. Itt már bonyolultabbak a sorsot meghatározó viszonyok. Különösen a Gyerőfi család vonatkozásában. Hogy is van ez? A városban a város polgárainak a bíró parancsol, s a bírónak a város földesura: a káptalan, mert Győr nem szabad királyi város. De a káptalannal szemben van egy vele rivális, sőt fölébe helyezett másik hatalmasság: a várkapitány, aki a bécsi haditanács, vagyis magának a királynak a nevében tevékenykedik. Győr ugyanis végvár, éppen kiépítés alatt, amely Bécset van hivatva védeni. De a városi bíró, sőt a káptalan hatalma alól kikerül az, aki nemesítést kap, aki nemes. Gyerőfi, a megtollasodott marhakereskedő, erre törekszik, nemesítésre. Kapóra jön neki, hogy a király pénzügyi szerve: a kamara nem tudja a leszállított marhát kifizetni. A pénz helyett, amit úgyis hiába vár, nemesi kutyabőrt kér. S meg is kapja, vagy megkapná, ha az asszonyi hiúság, ravaszkodás botrányt nem kavar. A királyi kamara akkor is, később is állandóan fizetésképtelen volt. A Habsburg-gazdálkodás évszázadokon át kolosszális adósságokkal küzdött. Ha kapott is meglehetős összegeket a törökellenes háborúra a szomszédos német rendektől s főleg a pápáktól, a rengeteg csengő arany nem mindig jutott el a kamaráig s onnan a hitelezőkig vagy a zsoldfizető mesterekig – előbb épült belőle Bécsben a Hofburgnak, a császári palotának új szárnya. Az egymással rivalizáló, befolyásuk körét féltékenyen őrző győri hatalmak között nagyon

is csínján, óvatosan kellett volna Gyerőfiéknek lavírozniuk, hogy a kívánt nemesítést baj nélkül elérjék. Elsősorban a várostól magától, majd a város földesurától, a káptalantól kellett tartaniuk. A magyar városok, ha módjuk volt rá, gátolták polgáraik nemesítését, s ha idegennek betelepülésre engedélyt adtak, rendszerint kikötötték, hogy nem fog nemesítésért folyamodni, ha pedig nemes volt, előjogairól lemond: vagyis részt vesz a városi közterhek viselésében, s önként a városi bíró hatáskörének veti magát alá. Ez a városi polgárság természetes védekezése volt, amely az amúgy is kétes és bizonytalan helyzetben, a nyugati fejlődéshez képest sokkal rosszabb pozícióban, küzdött jogaiért. Énekes Dávid tehát Győrben, a városi életnek számára elképesztő újsága mellett, egy, a kor viszonyait tükröző sokkal összetettebb, bonyolultabb társadalmi helyzetet ismer meg, mint amit odahaza tapasztalhatott. Megismeri a területileg megcsökött, egyre kisebbedő királyi Magyarország valóságának alsóbb szintjét. Igaz, a Gyerőfiék nemesítése körüli összeütközés nem alapszik történelmi adaton. A győri szereplők, ahogyan Dávid maga is, kitalált szereplők. A nemesítésre váró család, a bíró, a káptalan, a várkapitány összeütközésére még átalakítva alkalmazható feljegyzés sincs, hogy is lehetne, hiszen a város a későbbiek során, 1566-ban leégett, majd a tizenöt éves háborúban, a századvégen többször is gazdát cserélt, átmenetileg török kézre került. A szerző e részben nem hasznosíthatott hiteles forrásanyagot, hanem a korviszonyok általános ismeretében kitalált egy történetet, melyet tipikusnak tekint, s melynek elemeit számos, más irányú adat teszi hitelessé. Ezzel szemben már nem azonos a helyzet a Kassán játszódó fejezetekben. Kassán a kor valóságának magasabb szintjére érkezünk. Mai szóval: a magyar kultúra és politika kérdéseinek belsőbb köreihez. Egyfelől a reformációhoz, úgy is mint a 16. és 17. századi magyar kultúra legfőbb kelesztőjéhez, valamint a szellemi, ideológiai harcok egyetlen nem fegyveres küzdőteréhez; másfelől ahhoz a társadalmi-nemzeti konfliktushoz, amelyet a Bécsből irányított királyi Magyarország magában rejt, s mennél keletebbre megyünk Bécstől, s mennél inkább előre az időben, annál inkább nyilvánvalóvá válik. A konfliktus gyökere egy korán, már a kettős királyság idején feltárult ellentmondás: a Habsburg király igazgatni, uralkodni akart ugyan (többnyire erőszakosan, a magyar hagyományok sérelmére), de az uralma alatt tartott területet megvédeni nem tudta. Abban a két fejezetben tehát, amely Kassán játszódik, s amely a regény belső célja szerint Énekes Dávid kiművelődésének történetét és első jellempróbáit kívánja érzékeltetni, már sokkal több konkrét történelmi vagy kultúrhistóriai anyag van belerejtve, mintsem az olvasó gondolná. Nemcsak Zay főkapitány, a királyi hatalom képviselője, az egyetlen katolikus lélek a katolikus udvarral szemben álló, tisztán Luther-hivő városban, történelmi személy, de szintúgy az a város lutheránus plébánosa: Hilarius Tamás is, kinek békére igyekvő, erasmusi embersége a tudomány által dokumentált. Ugyancsak nem regényírói kitalálás a Zay főkapitány “megtérítését” célzó, (mai szemünkkel) gyerekesen ostoba kísérlet a dómban-, az oltár előtt, csakhogy a történelmi valóságban nem Bodoni dörgött rá Zayra, s tetszelgett lepelbe burkolva isten angyalának szerepében, hanem a prédikátor Bornemisza Péter, Balassa Bálint későbbi nevelője, az Elektra magyarítója és az Ördögi kísírtetek írója. (Különben Bornemisza könyvéből való az a bájoló mondóka, amellyel a javasasszony a patakban átfázott Gyerőfi György tagjaiból a csúzt kiűzni igyekszik; ez a némileg átstilizált bájoló-bűvölő versezet ritka-ritka pogány kori emlék.) Hogy e térítési jelenet hitelét megtámogassa és hogy a korabeli vallási egzaltációt érzékeltesse, a regény Bodoni szájába ad nem egy idézetet az Ördögi kitinetekből, bár az igazság kedvéért meg kell jegyezni: Bornemisza a vallásreformálás terén nem jutott el ahhoz a radikális végkövetkeztetéshez, mint a részben róla mintázott figura: nem tagadta Krisztus isten voltát. Ez már a Calvin által megégetett Servet Mihály és az erdélyiek által börtönbe zárt Dávid Ferenc püspök tétele volt. Ám aki az ember Jézus Krisztusról beszélt (ezt teszi a regényben Bodoni), az legalább olyan pestises

eretnek lett a kálvinisták és Luther-hivők szemében, mint amilyen eretnekek voltak ők a katolikus hivők előtt. A különböző reformátorok ugyanis különböző radikalizmussal reformálták az egyházat. Luther kiiktatta a szentek imádatát, Calvin pedig még a képeket is kihajigálta a templomból. (A katolikusok a korabeli felfogás szerint azért bálványozók, mert szentek képei, vagyis bálványok előtt imádkoznak, mint a pogányok.) De Serveten és Dávid Ferencen kívül az egyistenhitből háromistenhitre átképző Szentháromság-tant (Atya-Fiú-Szentlélek) nem kezdte ki senki sem. Ők, a mózesi egyistenhitre visszatérők, a “zsidózók” vagy mai nevükön unitárius vallásalapítók megtették – a többiek, a kevésbé radikálisok legnagyobb felháborodására. De ne higgyük, hogy a velük szemben álló és egymással aránylag jobban megférő két protestáns felekezetnek nem voltak roppant ellentéteik. Éspedig nemcsak dogmatikai, hanem ami még alapvetőbb filozófiai téren. Calvin tételét, a predestinációt, mellyel az akarat szabadságával szemben lényegében a determinizmus mellett foglalt állást (a bűn ellen ugyan küzdenünk kell, de a mindent előre tudó isten amúgy is megszabta, mit fogunk cselekedni), nem hallgathatta heves ellenállás nélkül egyetlen valamirevaló lutheránus. Se katolikus hivő, természetesen. Hilarius Tamás nemhiába idézi Erasmust: “Nyugodtan halok meg, mert a halál megszabadít a hitvitázók dühétől.” Visszatérve a vallási ellentétek leple alatt is jelentkező társadalmi-nemzeti feszültségre, arra a konfliktusra például, ami Zay és a lutheránus iskola között kirobban: maga a diákok színielőadása persze írói kitalálás – ha az iskolai színielőadás, az iskoladrámák bemutatása általános volt is. A feszültség viszont történelmi tény. Papok, tanárok elüldözése az előzménye. Az előadáson felhasznált Szkhárosi Horvát András-vers is eredeti korabeli szöveg, éspedig talán a legradikálisabb vádirat a hatalom gyakorlói, a fejedelmek és minden rangú urak ellen, amit csak vallási köntösbe öltöztetve a prédikátorirodalom létrehozott. Bornemisza Péter mentette meg számunkra, felvéve szövegét 1582-ben megjelent Énekeskönyvébe. Báthory István várában, Szilágysomlyón megint csak fontos lépést teszünk előre Énekes Dávid képességeinek kifejlesztése és a magyar politikai valóság mélyebb megismerése területén. A magánéleti rész, György és Dávid viszonyának alakítása, a kis olasz lány epizódja persze itt is szabad területe az írói fantáziának. De a magánélet kerete, a köztörténeti rész, hiteles adatokon alapul. Zay főkapitány Balassa Menyhárttal társulva csakugyan kiindult hadaival a medgyesaljai szüret kirablására. Vagy talán abból a célból is. Mindenesetre kisebb háború lett a vállalkozásból, melyet erdélyi részről Báthory István, a váradi főkapitány, Erdély hadiirányítója vívott velük. Báthory a későbbiekben a legnagyobb hírre szert tett politikus, 1571-től erdélyi fejedelem, majd 1575-től lengyel király. Neve szerepel a Padovában tanult magyar diákok listáján, olasz kapcsolata, műveltsége közismert. Hogy akkor és ott – a háború lecsillapítása ügyében – járt-e nála szultáni követség, nem bizonyítható, de hogy a szultán számolt személyével, kapcsolatot tartott vele, az kiviláglik Báthory fejedelemmé választásának történetéből. A választógyűlésnek küldött szultáni fermán ugyanis Báthoryt jelölte fejedelemnek. Ez köztudott volt, bár állítólag a fermánt senki fel nem bontotta. Az országgyűlés tehát fejedelemmé választotta Báthoryt, majd felnyitva a fermánt, megállapíthatta: mely szerencsésen egyezik az általa választott személy a felséges szultán által kijelölttel. Ilyen volt a független Erdély. Pontosabban: ilyen volt a függetlensége. Énekes Dávid számára Szilágysomlyó már nagypolitikai iskola. A Habsburg királyi Magyarország ismerete után betekintés a törökös magyar világba. Már nem sok kell ahhoz, hogy az idegen hatalmak erővonalaitól át- meg átszőtt teljes helyzetkép egybeálljon. Ez játszódik le benne Zrínyi György szolgálatában, Babolcsa végvárában és a zenggi küldetésben. A korabeli végvári életről sok mindent tudunk. A török-magyar párviadalokról szintén. Az idegen katonák betelepítése, a zsold elmaradása, a végvárakat tápláló falvak kipusztulása, a

vitézség lassú elnyomorodása hiteles tény. Benne van minden történelemkönyvben. Itt csupán az elvont megállapítások visszaelevenítése, életre keltése volt az írói feladat, a végvári valóság élménnyé tétele – nemcsak az olvasó, hanem a korábbiak kiegészítéseként Énekes Dávid számára is. Ha valaki a megelevenítés történelmi hitelét keresi: még a várkapu elé szegzett kihívólevél (és rá a válasz) is valódi, jóllehet némi stiláris változtatással, mert a szó szerinti közlést nemigen értené a mai olvasó, meg nyelvileg ki is lógna a regénynek csupán módjával archaizáló stílusából. (A korabeli nyelvnek végigvitt teljes rekonstrukciójára igazából nincs mód; egy kísérlet van rá, de az is regényünknél száz évvel későbbi nyelvhasználat újraélesztését célozza. Lásd Laczkó Géza híres regényét, a Német maszlag, török áfiumot.} De a végvári élet – valljunk színt – csak epizód a regény felépítése szempontjából. Épphogy bepillantás a karddal vívott országvédelembe. Dávidot sorsa – pontosabban: a regényírói szándék – más, még fontosabb területre viszi, azt kell megtanulnia, és tehetségével ott kell helytállnia. A gazdálkodás kérdése, a védekezéshez szükséges pénz előteremtésének ügye lesz Zrínyi György megbízásából az ő személyes gondja. Hogy ez mekkora gond, és hogy a védekezés, a hadak fenntartása, a védővonal valamelyest is bizalomkeltő állapota rajta múlik, a pénzen, azt elég kevesen látszanak tudni a királyi Magyarországon. (Vagy mi, utólag, romantikus ábrázolásainkban szinte hallgatunk róla.) Igaz, tudja a bécsi haditanács, amely kétségbeejtő pénztelenséggel küzdve igyekszik legalább Győr várát és Érsekújvárat így-úgy korszerűvé tenni, hogy Bécset, hova az ozmán hadi áradat már két ízben is (1529 és 1632) elért, a közvetlen török támadástól mentesítse. És tudja még a Dunántúlon a Zrínyi család. Elsősorban Zrínyi Miklós, a még életben lévő szigetvári hős, aki ugyan nem szerepel a regényben, de nyomós említés történik róla. Salamon Ferencnek, a 19. századvég nagyszerű történészének, Az első Zrínyiek című könyve adatról adatra haladó páratlan rajzot ad Zrínyi Miklós gazdálkodásáról, tűzön át, vízen át, ravasz jogfosztással, erőszakos eltulajdonítással, mondjuk ki: ármánnyal, csellel végzett birtokszerzéseiről. Fantasztikus és sikeres története ez a mindenáron való megmaradásnak. A délről, a tengerpart felől a török miatt egyre észak felé terjeszkedő, óriásira felduzzadt birtoktestekből hogyan lett pénz? Pénz a hadak tartásához. Legelsősorban – néhány más, nem mindennapi vállalkozás mellett – marhakereskedéssel. A marha a 16. század második felében Magyarországnak fő exportcikke. (Gabonaexportról a korabeli termelési hozamok miatt aligha lehetett szó. A gabona termelési hozama olyan alacsony volt, hogy a népességet tavasszal, kora nyáron többnyire éhínség pusztította.) A “nervus rerum gerendarum” vagyis a pénz, ami a latinoknak az idézet szerint a dolgok idege, de nekünk magyaroknak akkor a megmaradás feltétele volt, bizony nagyrészt ezen a marhaexporton nyugodott. Énekes Dávid Zrínyi szervitoraként, személyét képviselő bízott szolgájaként ebbe lát bele. Meg belelát lassan, apránként még valami másba is, nem kevésbé alapvetőbe. Egy háttérben álló, szinte megfoghatatlan, erős realitásba. Abba, hogy a megmaradásnak, egy nemzet fenntartásának a hadivédekezésen túl más útja is van. S ez: nyelvi és szellemi kultúrájának erősítése. És hogy ez a kettő csak együtt, egymást kiegészítve hatékony. A tanulás, a művelődés, a tudomány szolgálata mint egyéni út, mint a társadalmi kiemelkedés számára egyetlen lehetséges útja, már korán, már Kassán megkísérti Dávidot. De Báthory és Zrínyi György udvarában (és persze Zenggben a világ összefüggéseivel bővebben ismerkedve) ébred rá a tudásgyarapítás közösségi jellegére, a kultúra összetartó, szervező és irányító szerepére. Arra a tartósabb és szilárdabb hatásra, melyre a kard eredményei mellett, olykor azok híján is, éppen nemzeti, nemzetfenntartó szempontból a kultúra teljesítményei képesek. A török korra gondolva, többnyire a hadidolgokról beszélünk, a vitézi helytállás tetteiről, de aránylag keveset emlegetjük azt a roppant szellemi pezsgést, azt a kulturális nemzeti önvédelmet, amely vallási köntösbe öltözve nagy hirtelen létrejött, s amelyet éppen az a hit szított magasra, hogy az Úristen bűneink büntetéséül küldte országunkra a pogány

törököt. E hitben a korabeli kultúra centrumai, az egymással szemben álló felekezetek (kálvinisták, Luther-hivők és katolikusok) teljességgel egyek voltak. Legföljebb egyik a másikban látta a bűn elkövetőjét, és bűnöst keresve egymásra mutogattak. De a magyar kultúra népet egybetartó hatékonysága az olykor alpári szellemi viaskodások közepette is hirtelen nagyra nőtt. Mivel a ránk maradt művek nyelvileg kissé távoliak, vallási problematikájuk kihűlt, a korabeli magyar kultúra éltető mivoltát, hatékonyságát, szervező erejét hajlamosak vagyunk leértékelni. Holott elemi erejű volt. Részben neki köszönhetjük, éspedig kiemelkedően a prédikátorok szerepének, hogy a magyar népességben nem indult meg az a törökösödési folyamat, ami a Balkán népességében megindult. Hadd nyomatékoljam: egy nemzet nemcsak a harctereken, a győztes csatákkal őrzi magát, biztosítja fennmaradását, tartja épen államalkotó képességét. Vegyük számba, tíz ujjunk se kell hozzá, hány csatát nyert meg a magyarság ezer év alatt. S hányat ebből a török korban? A vesztes csata – tán csak Mohi és Mohács a kivétel – elsősorban a politikai irányítók életét változtatja meg, kevésbé és csak közvetettebben a népét. Ezt Énekes Dávid megsejti, megérti. Ezért mondja azt, hogy ha az egyik vitéz nagyúr elvész, kidől a sorból, áll helyébe más. A rang, a hatalom polcai mindig betöltetnek. A kultúra munkásai azonban ilyen könnyen nem helyettesíthetők. Amit nem hoztak létre, nem pótolható. Amit viszont létrehoztak – ha jól hozták létre –, hatékonyan áll – századokra. Többek között úgy is, mint a közösséghez, az országhoz tartozás érzelmi köteléke. Énekes Dávid fokról fokra magasabbra lépve az önművelés és a társadalmi-történelmi tapasztalatszerzés lépcsején, ráébred arra, hogy még egy olyan harccal teli korban is, mint az övé, a kard, a vitézkedés önmagában kevés. Másra is szükség van, ma úgy mondanánk, kulturális erőforrásokra a fennmaradáshoz, a mindenkori jelenben készülő jövőhöz. És arra is ráébred, hogy ezt a mást, ezt a többleterőt azok sem nélkülözik, akik a megmaradásért folyó harcot rangjuknál, társadalmi elhelyezkedésüknél fogva magasabb fokon irányítják. Ha azt kutatja a kíváncsiság, hogy mi a történelmi igazság (s egyben a legfontosabb írói mondanivaló) ebben a fejlődésregényben, mely szántszándékkal széles képet, már-már a réteg-röntgennel vetekedőt, igyekszik rajzolni a kor valóságáról, akkor nem az aprólékos részletek adatokkal alátámasztott pontosságával, hanem igazából Énekes Dávidnak ezzel a felismerésével kell válaszolni. Azzal, amit a regény végén – talán-talán túlságosan is direkt fogalmazásban – Erhardt preceptor és Dávid egymással vitázva, egymásnak mondanak. Mert az ugyan a kor valóságából levont, de általánosabb, más korokra is érvényes igazság. Persze, hogyha a nép eltűnik, kipusztul, még őt is szétmorzsolja a történelem, akkor ez a csatavesztéseket is korrigálni képes kulturális erő sem marad hatékony. Énekes Dávid ezt a reményt szegő veszélyt is megtapasztalja. Átéli szülőfaluja, az Alföld pusztulását. Ez megint valóságos történelmi tény, amelynek egyenes következménye a magyar népesség számbeli megfogyatkozása az általa nagyjából kitöltött Kárpát-medencében. Nem egy történészünk szerint ez a néppusztulás, majd népességcsere teszi lehetővé, hogy a trianoni békeszerződés az egykori magyar királyság területének kétharmadát más államokhoz csatolja. De ez már közvetlenül a mi korunk története. Az író mindenesetre elismeri, hogy az Alföld pusztulásának rajzában egy valamivel későbbi állapotot hozott némileg előre. A nagy pusztulás nem a század második harmadában, hanem inkább a századvégen, a tizenöt éves háború idején következett be, mikor is török és tatár seregek átteleltek az Alföldön. De hogy ez a pusztulás a török kor lezárulása után mekkora volt, milyen katasztrofális, azt Szekfű Gyula, századunk egyik legjelentősebb magyar történésze, két térképpel érzékelteti Magyar történetében. Az egyik a tizenötödik században ismert alföldi falvakat tünteti fel, a másik ugyanarról a területről a tizennyolcadik században tényleg létezőket. A kiürült térkép, az egykori falvak helyén tátongó üresség minden leírásnál többet mond. (Lásd a mellékelt térképet.) De mondom, lehetséges, hogy az, amit Énekes Dávid a szülőföldjén tapasztalt, még nem

jellemezte az Alföld egészét, még nem volt általános. Vitatkozó partnere, Erhardt preceptor vissza is utasítja érvét, mivel nem tart – biztonságosabb helyeket járva végig – a nép végső kipusztulásától. Dávid is visszakozik ebből a kétségbeesés szülte és minden törekedést semmissé tevő pesszimizmusból, s nem azért nem választja a tudomány útját, mert azt már reménytelennek és fölöslegesnek tartja, hanem mert magánélete: szerelme, Anna sorsának elrendezése ezt számára, ott és akkor, nem teszi lehetővé. Győr ugyanis 1566-ban csakugyan leégett (császári zsoldosok gyújtották fel, ez megint történelmi adat), és ha Annához köze van, évekre elmennie lehetetlen. A történelem és a magánélet egybejátszása ennek a régtől dédelgetett álomnak a megvalósításától pillanatnyilag elüti. De ő sem vall mást, mint Erhardt; jól tudja ő is: mekkora éltető szolgálat a támadott országban az egybetartó és erőt adó művelődés szolgálata. Hogy Dávid idővel ezt fogja szolgálni vagy ezt is, nem kétséges. Végezetül még csak annyit: bármennyit beszéljünk is a regény történelmi hiteléről, a belerejtett igazságokról, az írónak mégsem csak az a célja, hogy adatokkal megtámogatható élőképet készítsen múltunk egy pillanatáról. A regény, mint ahogyan mondtam is, más, nem afféle puzzle-kirakós. Benne van maga az író is, erről, arról, becsületről, emberségről, tájról, hazáról, életről és halálról való gondolkozása. Benne van a saját világképe. Ezt a világképet már a jelen dajkálta, s nem a múlt, s címzettje is a jelen, a mindenkori olvasó. Lényegét, igazságait az fordítja át olvasás közben a maga életére, élethelyzetére. Az író reménykedik abban, hogy az említett történelmi igazságokon túl erre a másfajta, személyes közlendőjére is rátalál a mai olvasó. Harminc évvel a megírása után, ebben bizakodva bocsátja újra útjára regényét. 1984. augusztus havában