NNCL1216-4B1v1.0 AMANDA SILVER. A kéz, amely a bölcsőt ringatja. Fordította Szilágyi Zsuzsa Hermina 1995 ISBN

NNCL1216-4B1v1.0

AMANDA SILVER A kéz, amely a bölcsőt ringatja

Fordította Szilágyi Zsuzsa Hermina 1995 ISBN 963-11-7253-8

-1-

1. fejezet A férfi olyan lassan biciklizett, hogy úgy tűnt, bármely pillanatban a felborulás veszélye fenyegeti. A hátsó sárhányóhoz erősített utánfutó mintha kiegyensúlyozta volna, olyasformán működött, mint a tőkesúly meg a hajókormány. Öreg, rozsdás, ütött-kopott bicikli volt, már lepattogzott róla a zöld festék. A járgány és tulajdonosa is meglehetősen sajátosan festett ezen a környéken, a Madison Parkban, amely a felső középosztály hagyományos lakhelye, csupán néhány mérföldnyire Seattle belvárosától. Ha járt is néha kerékpáros a Madison Park utcáin, az vagy egy egészséges életmódot folytató felnőtt volt a maga csillogó-villogó tízsebességes kerékpárján, vagy egy élénk színűre pingált sportmodell. A kerékpárosok, a gyerekek és a felnőttek is, szinte kivétel nélkül fehérek voltak. Az a fiatalember, aki lerobbant biciklijén lassan pedálozott fölfelé a meredek domboldalon, fekete volt. Ruházata ugyanolyan ócska és lompos, mint a biciklije. Az overallja valamikor régen khakiszínű lehetett, de mostanra annyira beborították a festék- és zsírfoltok, hogy az eredeti szint már csak néhány barna folt erejéig fedezhetni föl rajta. A kapucnis pulóverét már úgy agyonmosták, hogy az egykori élénkvörös piszkos rózsaszínné fakult. Ócska magas szárú edzőcipője csupa lyuk, a cipőfűző összecsomózódva. Még Seattle Mariners feliratú sapkája is ütött-kopott volt, az ellenzője középen meggyűrődött. Sohasem járt még ezen a környéken, és kíváncsian nézett körül. A fákkal szegélyezett utca mentén a nagy telkeken jól megépített, öreg házak álltak. A rendezett, csinos kertekben a gondosan nyírt pázsit üde zöldje szinte világított. A levegőben enyhe sós pára érződött. A férfi hagyta, hogy kiguruljon a bicikli, és megállt az egyik ház előtt. Kihúzott egy darab papírt a pulóvere zsebéből, és az azon lévő számot összehasonlította a kapu fölöttivel. Ez az! Mosolygott, ahogy méregette a házat. Régi, masszív, victoriánus épület a századforduló idejéből, amelyet az örökkévalóságnak építettek. Magas, csúcsos, zsindelyes teteje volt, magas emeleti ablakai és szép kidolgozású rácsos párkányai. A házat széles, árnyékos terasz vette körül, amelyet faragott oszlopok és díszes korlát ékesített. Gyakorlott szeme végigfutott az épületen, de nem talált túl sok hibát rajta, legfeljebb egy kis festék férne rá itt-ott, főként a párkányon. Leszállt, gondosan leállította biciklijét, fölment a lépcsőn, és becsöngetett. Bár a csengő hangját nem hallotta a ház belsejéből, más hangok kiszűrődtek. Valahol be volt kapcsolva a tévé, és azon kívül is hallatszott két hang. Egy férfié és egy kislányé. Énekeltek. - Én vagyok a hajóskapitány - énekelte a férfi. - De még milyen jó kapitány - énekelte a kislány. Újból megnyomta a csengőt. - Te nagyon-nagyon jó vagy, de meg kell értened, hogy én egy igazi jó csapatnak parancsolok énekelte a férfi. - Mi nagyon-nagyon jók vagyunk, de meg kell értened, hogy ő egy igazi jó csapatnak parancsol helyeselt a kislány. Világos, hogy senki sem hallotta a csengőt. Lement a teraszról, és ahogy körbesétálta a házat, benézett az ablakokon. A ház belseje egyszerre volt stílusos és kényelmes, rendezett, de nem betegesen rendes. A nappaliban játékok hevertek szanaszét a földön, és a gyűrött tegnapi újság is ott volt a kanapén. A bútorok ugyanolyan jól megmunkált darabok voltak, mint maga a ház. Sötét, kárpitozott karosszékekkel és masszív, dísztelen fabútorokkal rendezték be a szobát. Az egyik szobában nagy, kerek dohányzóasztal állt, amelyet egyetlen világos kidolgozású juharfa lapból készíthettek. A sötétre beeresztett és fényesre vikszelt tölgyfa padlóra durva szövésű, változatos mintájú, élénk színű indiai szőnyegeket terítettek. Egy magas, cseresznyefa állóóra méltóságteljesen ketyegett a sarokban. Temérdek szobanövény virított az ablakokban, cserépedényekben az asztalokon és nagy réz virágtartókban a földön. Élénken folytatódott az éneklés, most, hogy a ház oldalához ért, még hangosabban hallotta. - És apa, néha mondod majd, hogy soha, de soha nem vagyok tengeribeteg! - Hogy soha? - Nem, soha! - Hogy soha? - Hát, majdnem soha! Épp a konyhaablakon bámult befelé. Egy fiatal nő járkált odabenn. Magában mosolygott, mintha csak annak örülne, hogy a férje és a lánya valami olyan egyszerű dologtól is boldog, hogy együtt énekelnek egy Gilbert és Sullivan dalt. A konyha egyik sarkában, újságokkal körülvéve állt egy hintaszék. A régi festék lekopott róla, alatta látszott a világos fa. Kimondottan csinos, nagy, barna szemű és vállig érő fekete hajú nő volt, lezser pulóvert és bő nadrágot viselt. Ennek ellenére a férfi jól látta, hogy nemsokára szülni fog. A nő három pohár gyümölcslét töltött. Nagy, antik ebédlőasztal állt a konyha közepén, rajta három teríték. A falakon lambéria, a földön terrakottaborítás. Észrevette, hogy a hűtőszekrény ajtajára mágnesekkel élénk színű gyerekrajzokat

-2-

akasztottak. A tűzhely fölötti akasztókon egy tucat nagy lábos és serpenyő lógott, fényes rézfenekükkel kifelé. Még hangosabb lett az éneklés. Vidáman zengett a dal. Egyiküknek sem volt valami jó hangja, de nagyon élvezték az éneklést. - Szinte sosem tengeribeteg... Hát szóljon háromszoros éljen (és egy a ráadás) a bátor hajóskapitánynak! A férfi épp ekkor érkezett a hátsó bejárathoz, és már kopogni is akart, amikor a nő meglátta, elejtette a gyümölcsleves dobozt, és sikítani kezdett. A narancslé tócsában állt a lábánál, és végigfolyt a kőpadlón. A nő hátrálni kezdett az ajtótól. A sikítás láncreakciót indított útjára. Odakint a férfi ijedtében fölugrott, és befogta a fülét. Szorosan behunyta a szemét, és ordított. Odafönt hirtelen abbamaradt az éneklés. Egy pillanattal később megjelent egy pizsamanadrágos férfi, és mögötte futott egy kislány. A kint álló férfi egy pillanatra mintha gyökeret vert volna, meg sem tudott mozdulni. - Hé, maga! - kiáltotta a férfi a konyhából. - Mit keres itt?! A férfi hangja szinte beléhasított, s elég erőt adott neki, hogy megmozduljon. Futásnak eredt, egyenesen az utca irányába. A férfi odabentről az ablakon át követte mozdulatait. A teraszon tartóztatta föl, megállt a férfi és a kapu között, elzárva ezzel a biciklihez és az utcára vezető utat. A rémült ember megállt, szeme kitágult a félelemtől, és föltartotta a kezét, mintha meg akarná védeni magát. - Ne bántson! - mondta remegő hangon. - Kicsoda maga? Kinyitotta a száját, és beszélni próbált, kínos dadogással küszködve. Végül is sikerült egyetlen szót kinyögnie. - Solomon. - Mit keres itt? Reszkető kezekkel vett ki egy darab papírt a zsebéből. A másik férfi gyorsan átfutotta az írást, és leesett az álla. A fekete férfi figyelte, arcán félelem és izgalom vegyült a félénkséggel. Biztos volt benne, hogy nagy bajban van. - Elnézést kérek - mondta a házbeli férfi. - Nagyon sajnálom. Solomon megvonta a vállát. Lefelé nézett, mintha elmélyülten tanulmányozná a terasz kövezetét. A férfi kezet nyújtott, Solomon fogadta a kézfogást. Durva, bőrkeményedéses tenyere volt, mintha egész életében kétkezi munkát végzett volna. A fehér ember keze puhább és kisebb volt. - Michael Bartel vagyok - mondta -, nem akartam megijeszteni. Bocsásson meg! Kerüljön beljebb! Kinyitotta az ajtót, és beengedte Solomont. Solomon olyan óvatosan ment végig a szobákon, mintha csak attól félne, hogy a puszta jelenlétével is összetörhet valamit. A nő és a gyerek még mindig a konyhában voltak, a gyerek anyjába kapaszkodva, félig anyja mögé bújva kukucskált az idegen irányába. S bár ez az ember mindannyiukat megijesztette, a kislány úgy döntött, neki tetszik a nyílt, komoly arca. Solomon észrevette, hogy a narancslét hamar föltörölték. Ettől egy kicsit jobban érezte magát. - Drágám - mondta Michael Bartel -, az úr azt mondja, hogy a Jobb Lapok Társaság küldte. - Jobb Napok - javította ki Solomon szerényen. - Bocsánat. Jobb Napok Társaság. Solomon beszélni kezdett, sikeresen legyőzve a dadogást. - A Jobb Napok Társaság segíti a szellemi fogyatékosokat a munkalehetőséghez jutásban. - Úgy mondta, mint aki kívülről megtanulta ezt a kis szónoklatot. - Én ott lakom. - Az utolsó három szó inkább szívből jövőnek tetszett, nem olyan bemagoltnak, mint a többi. A kislány rámosolygott. A férfi széles, vidám mosollyal válaszolt. Most már kevésbé látszott idegesnek, mintha már nem félt volna attól, hogy megbüntetik. Mrs. Bartelen látszott, hogy megnyugodott. - Hát persze. Maga jött, hogy megépítse a kerítést! - Próbáltam az utcai ajtónál csöngetni - mondta Solomon önmaga védelmében. - Senkit sem akartam megijeszteni. Remélem, nem dühösek rám. - Nem vagyunk dühösek magára. Nekünk kell bocsánatot kérnünk. Elnézést. - Mrs. Bartel közelebb lépett hozzá. Az asszony biztató mosolya nagyon megnyugtatta Solomont. - Az égvilágon semmit sem hallottunk a Gilbert és Sullivan miatt. - Kik azok? - kérdezte Solomon. - Az ének - mondta Mrs. Bartel. - Engem Claire-nek hívnak. - Odahúzta a kislányát maga mellé. - Ő pedig Emma. Emma is fekete hajú volt, mint a mamája, és apródfrizurát viselt. A nagy, kerek, mosolygós fekete szeme volt a legbájosabb benne. - Nagyon örülök az ismeretségnek, Emma. Solomon bátortalanul megrázta a kislány kezét. - Cipőt húzok, hogy megmutassam Solomonnak a kertet. Emma, kérdezd meg a vendégünket, hogy

-3-

kér e inni valamit. Emma bólintott. -A mama azt mondta, kérdezzem meg, hogy akarsz-e valamit. Solomon egy pillanatra elgondolkodott. Volt valami, amit nagyon akart, ezért azt mondta a kislánynak. - Szeretnék egy új, piros kerékpárt - mondta nagyon komolyan. - Nagy kosárral a kormányon. Emma bólintott, mint aki tökéletesen megértette a dolgot. - Nagyon klassz. De nem kérsz valamit inni? Mondjuk narancslét? Solomon nem szívesen gondolt a narancslére ebben a pillanatban. Szeme a kávéfőzőn állapodott meg. - Inkább innék egy kis kávét, ha lehet. - Mindjárt kijön - mondta Emma. Töltött egy csésze kávét a pulton álló edényből. - Tejet és cukrot? - Köszönöm, nem kérek. Solomon a sarokban álló hintaszéket nézegette. Szépen hajlított fából, erős csapolásokkal készített régi bútordarab volt. Helyeslően bólogatott, miközben ujjaival végigsimította a fa felületét. - Szép munka - mondta hozzáértően. - Gyerekünk lesz - jelentette be Emma. - A mamám odaadja neki a hintaszékemet. Solomon komoran bólintott. - Büszke lehetsz rá. A ringatás nagyon fontos. - Azt hiszed? - kérdezte Emma. - Úgy tudom - felelte. Bartelék visszatértek a konyhába. Claire sportcipőt húzott, a férje pedig farmert és pulóvert. - Mehetünk? - Igen, asszonyom. Kimentek, és Solomon egyenesen a régi, rozsdás drótkerítés felé vette útját, amely körbefogta az egész telket. Komoly arccal, alaposan megvizsgálta. Megmozgatta a tartóoszlopokat, és úgy találta, hogy nagyon gyenge lábakon állnak, aztán megpengette a drótkerítést, mintha csak valami lehangolódott zeneszerszám lett volna. Egy élénksárga iskolabusz állt meg Bartelék házánál, de Solomon alig vette észre. Még akkor sem nézett föl, amikor a sofőr hangosan dudált. - Emma, itt a buszod - mondta Michael. - Solomon, nekem most iskolába kell mennem - mondta Emma, miközben berohant a házba az iskolatáskájáért. - Ne felejtsd itthon a kabátodat! - kiabálta a mamája. - Jó! - Emma berontott a hátsó ajtón, egy pillanattal később pedig kezében a táskájával és az esőköpenyével kiviharzott az utcai ajtón. - Sok szerencsét a délutáni próbádhoz! - kiáltott utána az apja. - Sziasztok! - kiáltotta Emma. Fölpattant a buszra, és az ajtó egy szisszenéssel becsukódott mögötte. Solomon mindeközben le sem vette a szemét a kerítésről. Mereven nézte, de mintha nem is a régi kerítést látta volna, hanem már az újat képzelte a helyébe. - Oké - mondta végül. - Értem. - Tett néhány lépést. - Azt akarják, hogy itt végződjön. - Hát, nem egészen - mondta Claire bizonytalanul. Nem volt biztos benne, hogy megsérti-e azzal, ha kijavítja. Ugyanolyan pontos elképzelése volt arról, hogy milyennek kell lennie a kerítésnek, mint Solomonnak. Claire dolga volt, hogy megértesse Solomonnal, pontosan milyen kerítést is akar. - Nem, nem egészen. A kerítésnek körbe kell vennie az egész területet, és ide szeretnénk a kaput. - Claire azt a helyet mutatta, ahol most is állt a kapu. Solomon elgondolkozott egy pillanatra. Volt egy fontos kérdése. - Mire kell önöknek a kerítés, hogy bent tartsa a bent levőket, vagy hogy kint tartsa a kint levőket? Ez enyhén szólva is furcsa kérdés volt. Claire és Michael zavartan egymásra pillantottak. Michael úgy gondolta, ez az egész ügy egy marhaság, és remélte, hogy a felesége nem dolgoztat ezzel a furcsa fiatalemberrel. Claire-t nem lehetett olyan könnyen zavarba hozni, mint a férjét, és megpróbált értelmesnek hangzó választ adni. - Hát - mondta kimérten -, azt hiszem, mindkettőre. De főként arra, hogy kint tartsa a kint levőket. Solomon hozzáértően bólogatott, mint aki értelmezi a választ. Végignézett a kerten, egészen a házig, tekintete átölelte az egész telket. Sóhajtott egyet, és vidáman elmosolyodott. Solomonnak soha nem volt saját otthona, és ezért jobban érdekelték őt a házak és a családok, mint a többi embert, akiknek az ilyen dolgok maguktól értetődőek. - Ez egy jó hely. - mondta halkan -, némelyik otthon igazi fészek. Claire elmosolyodott. - Azt hiszem, ez igaz. - Most lemérem. - Szélesre kitárta a két karját, és olyanformán kezdett lépkedni a kerítés mentén, mintha kötéltáncos volna. Hangosan számolta is a lépéseket.

-4-

- Egy, kettő, öt, kilenc... Michael hitét vesztve nézett a feleségére. Ez már sok volt. A kerítés rendeltetésére vonatkozó kérdést még csak el lehetett volna könyvelni afféle különcségként, de hát ez az ember nem tud számolni! Michael elejétől fogva nem volt biztos benne, hogy jó ötlet a Jobb Napok Társaságtól alkalmazni valakit, és ez a viselkedés csak megerősítette kételyeit. Már éppen mondani készült valamit, amikor Solomon abbahagyta a számolást. Odafordult Bartelékhez, arca széles vigyorba rándult, szemében csillogott a jóindulat. - Csak vicceltem. - Nagy kezével beletúrt a zsebébe, mint aki keres valamit. Egy fényes, ezüstös tárgyat vett ki az overallja zsebéből. - Van mérőszalagom is. - És megmutatta a nagy, hetvenöt lábas mérőszalagot. Claire nevetett, és Michael is megkönnyebbültebbnek látszott. Most már tudta, hogy ez csak tréfa volt, de még mindig kétségeket táplált arra nézve, hogy okos dolog-e Solomont alkalmazniuk. - Indulnom kell a munkahelyemre - mondta Michael, és a ház felé vette útját. - Hát akkor minden rendben van idekint? - kérdezte Claire. - Tökéletesen - mondta Solomon, és elmosolyodott. - Csak szóljon, ha szüksége van valamire. Claire karon fogta a férjét, és bementek a házba. Claire-nek szimpatikus volt Solomon, mert volt humorérzéke. Mikor beértek a házba, Michael hangot adott kétségeinek. Amíg öltözködött, hálószobájuk emeleti ablakából figyelte Solomont. - Nem is tudom - kezdte bizonytalanul, miközben ádámcsutkájánál babrált a nyakkendő csomójával. - Gondolod, hogy neki való munka ez? Végtére is nem olyan egyszerű egy kerítést megépíteni. Én nem vagyok biztos benne, hogy... Claire az öltözőasztalánál ült, a tükörben nézte magát, miközben egy kevés púdert tett az arcára. - Jaj, Michael, nem hiszem, hogy ezen izgulnunk kellene. A Társaságnál azt mondták, Solomon nagyon gyakorlott az ilyesmiben. És én is itt leszek. Egész idő alatt ellenőrizhetem. Michaelt nem lehetett meggyőzni. Elfordult az ablaktól, és keresztbe tette a karját. - Akkor is. Nem a legjobb ötlet, hogy egy szellemi fogyatékossal építtetünk kerítést. Annak egyenletesnek, biztonságosnak, jól tervezettnek kell lennie... - Michael, a fogyatékos embereknek is kell munkalehetőséget adni - mondta Claire élesen. - Persze hogy kell munkalehetőséget adni, de miért pont a mi kerítésünkön kell dolgozniuk? - Ha tudja, hogyan kell csinálni, miért ne adjuk meg neki a lehetőséget? A Jobb Napok Társaság nem küldte volna őt, ha nem bíznának meg benne. Michael még mindig nem volt meggyőződve a dologról, és tett egy utolsó kísérletet, hogy jobb belátásra bírja a feleségét. - Figyelj! Nem volna egyszerűbb, ha adományoznánk néhány száz dollárt a társaságnak, és kész? Claire bólintott egyet. - Igen, azt hiszem, az sokkal egyszerűbb lenne. - És nagy barna szemével ránézett a férjére, tekintetéből sugárzott a vidámság és a helytelenítés. Michael megvonta a vállát. - Oké, rendben, győztél. Csak ne nézz rám ilyen szemekkel! Ezt ki nem állhatom. Claire melegen elmosolyodott, és odament a férjéhez. - Ez az én férjem. Odahúzta a férje arcát a magáéhoz, és hosszan, puhán szájon csókolta. A férfi átölelte, és megsimogatta a pocakját. - Hogy érzed magad, angyalom? - Tökéletesen - morogta. A férfi puhán megcsókolta a nyakát, orrával végigsimítva puha bőrét. Claire kinyújtózott, és boldogan megborzongott a férfi érintésétől. - Mmm! - sóhajtotta. - Nem is tudtam, hogy a tudósok ilyen jól tudnak csókolózni. - Nem is tudtam, hogy a terhes nők ilyen szexisek. - A férfi fölemelte, és gyengéden a nagy franciaágyra fektette. - Na, gondold meg újra... 2. fejezet Seattle-ben sokan dr. Victor Mottot tartották a város egyik legjobb szülész-nőgyógyász szakorvosának, olyannyira, hogy Claire Bartel szerencsésnek érezte magát, hogy a második terhessége közepén éppen ennek a nagy tiszteletnek örvendő doktornak lett a páciense. Dr. Mott rendelőjének várója sokat elárult magáról az orvosról. Gazdagság, kényelem és elegancia uralkodott benne. A luxuskivitelű ultramodern berendezést visszafogott stílus jellemezte. Olasz gyártmányú, acél és bőr kombinációjú kanapék, az elegáns dohányzóasztalon sok folyóirat, az American Baby-től kezdve a francia Vogue-ig. A kliensek - hat-nyolc Claire-korabeli asszony, akik valamennyien folyóiratokat olvasgattak, amíg a sorukra vártak - jól illettek ebbe a környezetbe. Akadtak más nőgyógyászok is, de Victor Mottot tartották a

-5-

legjobbnak. Mindegyik nőnek jó frizurája volt, ki voltak festve, és olyan elegáns ruhákat hordtak, hogy Claire rendetlennek, szinte slamposnak érezte magát a farmer kismamanadrágjában, edzőcipőben és dzsekiben. Attól meg még rosszabbul érezte magát, hogy valahányszor egy új nő érkezett a rendelőbe, az ott ülők alaposan szemügyre vették a kismamaruháját, cipőjét, ékszereit. Claire sejtette, mit gondolhatnak róla. Persze a többiek nem tudhatták, hogy Claire úgy tervezte, az illusztris Mott doktornál tett látogatás után azonnal visszamegy dolgozni a Seattle-i Botanikus Kertbe, ahol önkéntes munkát vállalt. Feszengve végiglapozta az egyik kismamaújságot, már alig várta, hogy túl legyen a vizsgálaton, és újra kimehessen a szabad levegőre. Sehol másutt nem érezte olyan jól magát, mint a Botanikus Kertben, és semmi sem tudta annyira elbátortalanítani, mint egy orvosi rendelő. Sajnálta, hogy az első szülésze nyugdíjba ment. Megbízott benne, és úgy gondolta, jó lett volna, ha nála szülheti mindkét gyermekét. Claire nagyon megnyugodott, amikor a nővér végre őt hívta. - Mrs. Bartel? - Én vagyok az. - Fölállt, és bement a nővér után az egyik vizsgálószobába. A nővér egy kicsit megnyugtatta. A csinos váróból ítélve Claire hasonlóan csinos nővérekre számított, de dr. Motte egy idősebb nő volt, olyan hokiedzőtípus. A nővér leültette Claire-t egy acél vizsgálóasztalra, rátette a karjára a vérnyomásmérőt, és fölpumpálta. A szemüvege fölött a vérnyomásmérő skáláját figyelve azt kérdezte. - Most van itt először dr. Mottnál? Claire bólintott. - Igen, az az orvos, akinél az első gyerekemet szültem, nyugdíjba ment, és dr. Mott volt olyan kedves, és a terhesség közepén átvállalt. - Tudja - mondta a nővér fürgén -, ő az egyik legjobb a szakmában. - Letekerte a vérnyomásmérőt Claire karjáról. - Tudja, ő is nemsokára apa lesz, néhány hónap múlva. - Nem is tudtam. A nővér adott neki egy köpenyt. - Vetkőzzön le teljesen! - mondta hivatalos hangon. - Vegye föl a köpenyt, és elöl hagyja nyitva! Claire gyorsan levetkőzött, bebújt a köpenybe, és leült, hogy kivárja a sorát. Utálta ezeket a hosszú várakozásokat, és zavartnak, védtelennek érezte magát ebben a kórházi köpenyben. Szinte felpattant, amikor tíz perc múlva kinyílt az ajtó, és belépett az orvos meg a nővér. - Hogy vagyunk ma, Mrs. Bartel? - Dr. Mott jóképű, magas, nagydarab, negyvenes férfi volt, egész fejét hullámos barna fürtök borították, fogai pedig egytől egyig épek és hófehérek voltak. Könnyed, jóindulatú mosolyát a szeme körül kis ráncok kísérték. Könnyed stílusa miatt koránál fiatalabbnak tűnt, ahogy kék szemének pillantása végigsuhant Claire nyitott köpenyén. - Jól vagyok - mondta Claire. - A gyerek jó nagy murit csapott odabenn. Úgy tűnt, ez nem nagyon érdekelte dr. Mottot, aki Claire kartonját olvasgatta. A nővér sürgött-forgott a háttérben, műszereket pakolt egy steril kendőre. - Lássuk csak... Önnek asztmája van. Okozott ez valami problémát? Claire megrázta a fejét. - Nem. Időnként előjön, de mostanában elég ritkán. Általában a stresszel függ össze. Az orvos félretette a kartont. - Jó. Akkor megvizsgálom. - Megkocogtatta a lábtartókat az ágy végén. - Tegye föl a lábát. Elfordult, hogy elővegyen egy műanyag kesztyűt egy dobozból. Claire egy pillanatra megtorpant, mielőtt a lábát föltette volna. - Úgy tudtam, a harmadik hónap után már nem szoktak teljes vizsgálatot végezni. Dr. Mott Claire-re villantotta fogpasztareklám-mosolyát. - Tudja - magyarázta -, általában a harminchatodik hétig nem végzünk ilyen vizsgálatot. De az első alkalommal szeretem minden betegemet teljesen megvizsgálni. Claire bólintott, és fölfeküdt az asztalra, lábát belehelyezte a fém lábtartóba. Végtére is ő az orvos, és a magyarázat teljesen logikusnak hangzik. A falon lévő telefon halkan megcsörrent, és a nővér gyorsan fölvette. - Igen? - Egy percig hallgatott, aztán dr. Motthoz fordult. - Doktor úr, Mrs. Miller van a telefonnál. Megint a teszt eredménye miatt telefonál. Az orvos szeme odaszegeződött Claire mellének domborulatára, ami éppen kilátszott a nyitott köpeny alól. Claire megérezte a pillantását, és megpróbálta összehúzni magán a köpenyt, hogy betakarja. Dr. Mottnak mintha nehezére esett volna, hogy elforduljon, és mintha nem teljesen fogta volna föl, amit a nővér az imént mondott. Szeme még mindig odatapadt Claire-re, amitől a nő kissé kellemetlenül érezte magát. Végre elfordult. - Mit is mondott, ki az? - Mrs. Miller, doktor úr. Mott bólintott egyet, mint aki fölidézi magában a beteget. - Legyen olyan kedves, Maria, mondja meg neki az eredményt. Minden lelete negatív. Mondja meg

-6-

neki, hogy ha van valami kérdése, majd később visszahívom. Valószínűleg még ma délután. - Igen, doktor úr. - Az irodámban van a dosszié. És ha már ott van, fölhívná a labort a tegnapi víruselemzés ügyében? A nővér bólintott és kiment. Dr. Mott körbesétálta az asztalt, és Claire fölé hajolt. Kikötötte a köpeny övét, és széthajtotta. Megtapogatta Claire mellét, és az ujjai a másodperc tört részével hosszabb ideig időztek ott, mint feltétlenül szükséges lett volna. Aztán laza körkörös mozdulatokkal nyomkodni kezdte őket. Amikor az ujjai finoman végigsimították a mellbimbóját, Claire a férfi arcára nézett, és látta, amint az behunyja a szemét, és a légzése is egyre mélyebbé válik. Lehet, hogy csak koncentrál... Összerázkódott az érintésétől, kifejezetten kellemetlenül érezte magát, arcába szökött a vér. A férfi megérezte a nyugtalanságát. - Fájdalmat okoztam? - suttogta... - Nem - mondta Claire. - Jó… akkor jó... Továbbra is a mellét vizsgálta, de megváltozott az érintése. Claire küzdött a rémület ellen, amely egy pillanatra erőt vett rajta, próbálta elhitetni magával, hogy csak beképzeli a dolgokat. Váratlanul megmozdult, és a hirtelen mozdulat mintha fölébresztette volna dr. Mottot. Kinyitotta a szemét, de a keze még mindig Claire mellén maradt. - Minden rendben van - mondta kissé rekedt hangon, és az asztal végéhez ment. Így az asztalon kiterítve, fölhúzott térddel és kipeckelt lábbal a köpeny mintegy sátrat képezett Claire előtt, s így nem láthatta a doktor kezét. Dr. Mott titokban levette a gumikesztyűt, és előbb egy, majd két ujját lassan és módszeresen ki-be mozgatta. Claire megrángott, és eltorzult az arca. - Hideg? - Egy kicsit - nyögte ki nagy nehezen Claire. - Próbáljon ellazulni. A doktor tovább húzogatta az ujjait, másik kézével pedig a hasát simogatta, mint aki méhszájat és a méhet akarja kitapintani. Claire már többször volt nőgyógyászati vizsgálaton, és nem tartozott éppen a legkellemesebb emlékei közé, de ez a vizsgálat mintha nem lett volna teljesen normális. Dr. Mott mintha nem a más orvosoktól megszokott gyors, hatékony módon intézte volna a vizsgálatot. Sokkal inkább érzéki volt, mint orvosi, inkább simogatás, mint vizsgálat. Claire felső ajkát kiverte a veríték. A plafon hangszigetelt borítását nézte, és arra koncentrált, nehogy hatalmába kerítse a pánik. Beleharapott az ajkába, a szeme gyorsan és szorosan becsukódott. - Minden rendben van. Rendben van - mondta dr. Mott vastag torokhangon. - Rendben van, teljesen rendben... A váróban ülő divatos nők fölnéztek, amikor Claire gyorsan az ajtó felé iramodott. Mindenki láthatta a rémületet az arcán. Ez csak egy dolgot jelenthetett. valami nincs rendben. Komplikáció, pozitív laborlelet. Minden terhes nő rémálma. Néhányan megérintették a hasukat, mintha talizmánt fognának, amely elűzi a balszerencsét. - Mrs. Bartel! - hívta a recepciós. Claire ment tovább, mint aki nem is hallotta. - Mrs. Bartel! Meg kell beszélnünk a következő... De Claire már ott sem volt. A föld alatti parkolóhoz vezető mozgólépcsőn már érezte az asztmaroham félreismerhetetlen jeleit. Mintha vasabroncsok fogták volna körül, úgy összeszorult a tüdeje. A mellkasa emelkedett és összehúzódott, és Claire-t rémület töltötte el. Érezte, hogy fuldoklik, képtelen volt beszívni a levegőt. Szörnyű tehetetlenség kerítette hátalmába, amint az asztmaroham elhatalmasodott rajta. A tüdeje egyszerre volt üres és túltelített. Hangosan kapkodott levegő után, és kínlódó torokkal, görcsös szájjal zihált. Kétségbeesetten beletúrt a táskájába, elővette az inhalálókészüléket és befújt a szájába. A keserű orvosság a szája hátsó részébe spriccelt, és Claire amilyen mélyen csak tudta, belélegezte. A zihálás fokozatosan csökkent, de a félelmetes érzés, hogy képtelen lélegezni, megmaradt. Gyengének érezte a lábát, és szédült. Mindent megtett, hogy megnyugodjon, maradék energiáját egyetlen gondolatra összpontosította. elmenekülni innen. 3. fejezet Claire úgy állt a zubogó forró zuhany alatt, mintha a kétségbeesett, szinte hisztérikus csutakolással a kosszal együtt a szégyent is lemoshatná magáról, és még a rossz emléket is elűzhetné. Még mindig érezte a férfi kezét a testén, még mindig hallotta a nehéz lélegzetét. A meleg víz jó volt, és megtisztító. Ahogy a víz zubogott, érezte, hogy egyre jobban megnyugszik kissé fölszabadultabb lesz attól a gondolattól, hogy sikerült hazakeverednie és lefürödnie anélkül, hogy összeomlott volna.

-7-

Kilépett a zuhanyból, és bebugyolálta magát két vastag törülközőbe, egy harmadikat pedig a vizes haja köré csavart. Nekitámaszkodott a mosdókagylónak, és mélyeket lélegzett. Bár már otthon volt, a saját lakásában, és egy kicsit összeszedettebb lett, még mindig ideges volt. Nem akarta elhinni, mi is történt dr. Mott rendelőjében. Még mindig látta, milyen meglepett képet vágott a férfi, amikor hirtelen összezárta a lábát, és leugrott a vizsgálóasztalról. Egyetlen szót sem szólt, nem tiltakozott. Csak egyszerűen kitalált egy történetet, miszerint elfelejtette, hogy fontos találkozója van valakivel. Mindketten tudták, hogy kevés dolog lehet egy terhes nőnek fontosabb, mint az orvosi vizsgálat, de a férfi belement a játékba. Mindketten tudták, mi történt. A férfi nem is próbált bocsánatot kérni... Claire letörölte a párát a fürdőszobatükörről, megnézte magát egy pillanatig, aztán behunyta a szemét, és a homlokát a hűs, nedves üvegnek támasztotta. Lüktető fájdalmat érzett a szeme mögött, az asztmaroham és az orvosi rendelőben történtek utóhatásaként megjelenő fejfájás első jelét. Meggyötörtnek, érzelmileg kimerültnek érezte magát, és rosszul volt. - Claire? Összerezzent és megfordult. A férje állt a fürdőszobaajtó előtt, és már tudta, hogy valami baj van. Claire pirospozsgás arca most sápadt volt és megnyúlt, a szeme fájdalmat és szorongást tükrözött. - Michael! Megijesztettél. - Jól vagy? Claire mindig az erő szobra szeretett volna lenni, sosem árult volna el gyengeséget, még a férjének sem. Bólintani próbált, de összezavart érzelmei és idegei elhatalmasodtak rajta. - Jaj, Michael... - a hangja könnyes volt. - Mi van? Mi történt? A gyerek? Claire megrázta a fejét. - Nem, a gyerek jól van. Rólam van szó. - Claire... Szipogva és reszketve a férje karjába hullott. Forró és keserű könnyeket hullatott. Néhány percig a karjában zokogott, elmerülve saját nyomorúságában. Lassanként fölszáradtak a könnyei, és még kimerültebbnek érezte magát, mint azelőtt. Lassan és nehezen, de sikerült összeszednie magát. Michael odakísérte az ágyhoz, és Claire szinte összecsuklott, aztán védekezőn összezsugorodott. Michael gyöngéden megsimogatta a haját. - El kell mondanod, hogy pontosan mi történt. Claire odafordította könnyáztatta arcát Michaeléhez. - El akarom felejteni az egészet, Michael. - Kérlek, Claire. Ez nagyon fontos. Lassan, eleinte akadozva, elmesélte a férjének a dr. Mottal való találkozást. Michael föl-alá járkált a szobában, próbálta leküzdeni föltámadó haragját. - Ahogyan tapogatott - mondta Claire izgatottan. - Az emlővizsgálattal kezdődött... Olyan volt, mintha simogatott volna. És aztán a hangja... A hangja... egész különös volt... kihívó. - Kihívó? - kérdezte Michael. Claire, undorát és a kellemetlen emlékeket gátló természetes ösztönét leküzdve megpróbálta újra átélni azt a pillanatot. - Olyan volt, mintha, mintha felizgulna, miközben vizsgál engem. - Egy pillanatra úgy tűnt, megint előtörnek a könnyei. - Nem vagyok tökéletesen biztos benne, de amikor fölállt, azt hiszem... azt hiszem, merevedése volt. Michael abbahagyta a járkálást. - Micsoda?! - kiáltotta mérgesen. - Michael, megígérted, hogy nyugodt maradsz! A férfi mély levegőt vett, nyugalmat erőltetett magára. - Oké, oké, nyugodt vagyok. - Pillanatnyi szünetet tartott. - És ő... megpróbáltál kirohanni, vagy kiabáltál, vagy ilyesmi? - Meg voltam rémülve - mondta Claire szomorúan. - Nem tudtam, mit csináljak. - Gondoltad, hogy bánthat? - Nem tudom. Egyszerűen kimentem onnan, amilyen gyorsan csak tudtam. Látta, hogy ideges lettem, de nem szólt egy szót sem. - Panaszt kell tenned! - mondta Michael határozottan. Claire elsápadt és érezte, hogy szédülni kezd. Ha panaszt tesz, az csak fölkavarja az ügyet. Még az újságírók is megszimatolhatják. - Nem! - kiáltotta. - Nem lehetek biztos benne. - Szemei körbejárták az egész szobát, mintha akárhová szívesebben nézne, mint a dühös férjére. - Claire, meg kell tenned! - De Michael, dr. Mott olyan fölkapott orvos! Úgy értem, mi van, ha tévedek. Mi van, ha megvádolom, és nincs is igazam? Minden ok nélkül tönkreteszem! - De még amikor ezt mondta, akkor is tudta, hogy nem tévedett. Pontosan tudta, hogy mi történt, és tudta dr. Mott is. Tiltakozott ellene, mert nem

-8-

volt ereje, hogy szembenézzen a tényekkel. Michael várt egy hosszú pillanatig. - Most már biztos vagy benne? - Tudta, hogy a felesége sohasem vádaskodna csak úgy. Ha Claire úgy gondolja, hogy molesztálták, akkor biztosan molesztálták. Claire bólintott. - Igen - mondta csöndesen. - Akkor panaszt kell tennünk! Claire kezdett ismét összeroppanni. - Nem, Michael, nem vagyok képes rá. Michael leült az ágy szélére, átölelte a feleségét, és magához szorítva ringatni kezdte, mint egy gyereket. A szája közel volt Claire füléhez. - Ha nem jelentjük be ezt a dolgot az orvosetikai bizottságnál, akkor majd mással is megcsinálja ugyanezt. Bíznod kell magadban, drágám. - Nem tudom, hogy képes vagyok-e megtenni, Michael. Egyszerűen nem tudom. - Egész idő alatt melletted leszek. Együtt fogjuk végigcsinálni. - Jaj istenem, - mondta Claire szenvedő hangon. - Miért épp velem kellett ennek megtörténnie? - Nem fog megismétlődni - mondta a férje halkan. - Büszke vagyok rád, drágám. Helyesen döntöttél... Az elkövetkező néhány hétben Claire Bartelnek százszor, sőt tán ezerszer is alkalma volt föltenni magának a kérdést, hogy valóban helyesen döntött-e. Eleinte visszafogottan zajlottak a dr. Mott elleni bejelentéssel kapcsolatos ügyek, de amikor a történet eljutott az újságokhoz és a tévéhez, Claire az egyre élénkülő vita középpontjában találta magát. Egyre jobban visszahúzódott a lakásába, a családjához, amely a béke szigetét képezte a médiaviharban. Önmagához híven, Michael kiállt felesége minden lépése mellett, és együtt sikerült megőrizni a méltóságukat. A panasz benyújtása viszonylag egyszerűen ment. Claire fölkereste a megfelelő hatóságot, és jegyzőkönyvet vetetett fel az esetről. Az orvosetikai bizottság hivatalnokai azt mondták, hogy meg fogják vizsgálni a panaszt, és majd visszatérnek rá. Néhány nap múlva jelentkeztek is, és bemutattak egy iratot, amelyben Mott cáfolta a vádakat, és orvosi tolvajnyelven leírta, mi is történt akkor a rendelőben. Claire ezzel el is ejtette volna az ügyet, de Michael, aki nagyon dühös volt, mert nem elég, hogy dr. Mott molesztálta a feleségét, de még hazugnak is nevezte, ragaszkodott a folytatáshoz. Az újságok valahogy megszerezték a sztorit, és mivel Mott olyan felkapott orvos volt, nagy figyelemre méltatták az ügyet. Az elkövetkező néhány hetet beárnyékolták a meghallgatások, tanúvallomások, perekkel és ellenperekkel való fenyegetések, de a jogi gépezet kérlelhetetlenül zakatolt. Dr. Victor Mott konyakot ivott egy nagy, öblös pohárból a dolgozószobájában, és a pohár széle fölött a híreket nézte nagy képernyős tévéjén. Új jelenet következett, és meglátta saját arcát, amint mosolyog a világba. Valamelyik medikusbálon készülhetett a felvétel, és meg lehetett volna mintázni róla a sikeres orvos szobrát. Hibátlan szabású estélyi zakó, elegánsan megkötött fekete nyakkendő. - Dr. Victor Mottot, az elismert seattle-i szülész-nőgyógyász szakorvost ma beidézte a kerületi ügyészségi hivatal... A botrány akkor tört ki, amikor Mott egyik állapotos páciense bejelentést tett az állami orvosi bizottságnál, hogy a doktor az egyik vizsgálat alkalmával szexuálisan zaklatta. Claire ijedt arca jelent meg a képernyőn. Az orvos belekortyolt az italba, és emlékezetébe idézte, hogyan rohant ki Claire a rendelőből. Emlékezett, hogy akkor ideges lett, de aztán elhessegette a félelmét. Azzal nyugtatta magát, hogy ez a nő úgysem fog semmit tenni, ahogy a többiek sem tettek. - Az első vád elhangzása óta még négy asszony tett olyan bejelentést, hogy dr. Mott a vizsgálatok során szexuálisan zaklatta őket. „Ezzel vége!” - gondolta dr. Mott. Ha Bartel lenne az egyetlen, akkor még leszerelhetné a támadást - egy hisztérikus terhes nővel szemben az ő szava számítana. - Bűncselekmény gyanújára hivatkozva az állami orvasetikai bizottság továbbította az ügyet a területi ügyészségi hivatalhoz, amely a mai napon hét pontos vádiratot fogalmazott meg dr. Mottal szemben. Bűncselekmény. A szó visszhangzott a fejében. A szégyent, a praxisa elvesztését még csak kibírta volna. De az a lehetőség, hogy börtönbe kerül... még gondolni sem tudott rá. Egyetlen lehetősége maradt. Egyetlen dolgot tehetett még. Egy fáradt sóhaj kíséretében kiitta a konyakot, és óvatosan letette a poharat. Kinyitott egy asztalfiókot, elővette nehéz, ezüstveretes revolverét, fölhúzta, a halántékához tette és meghúzta a ravaszt. 4. fejezet A nő hallotta a hangokat, és tudta, hogy hozzá beszélnek, de minden olyan távolinak, kivehetetlennek, értelmetlen szavak és kifejezések kavalkádjának tűnt, aminek semmi köze sem volt

-9-

hozzá. - Az öngyilkossági záradék teljesen világos - mondta az egyik hang. - Attól tartok, ez bombabiztos. Hosszú, zavart, megilletődött csönd támadt. Aztán valaki papírok közt matatott. Valaki a torkát köszörülte, és megreccsent egy szék. - Hall minket? - Jól van? - Hívjak...? - Mrs. Mott? Peyton Mott összerázkódott. Mereven ült egy tárgyalóasztalnál abban az ügyvédi irodában, amelyik évek óta képviselte a férjét. Vele szemben ült a négy partner. A régi időkben, amikor a férje Seattle egyik legfelkapottabb orvosa volt, ugyanezek az ügyvédek hálásak voltak, hogy az ő ügyeit intézhették. Most, hogy szégyenbe került, a feleségét és az ő ügyeit is úgy kezelték, mint valami kellemetlenséget, amin gyorsan és csöndben túl kell esni. Az asszony kék szemének tiszta, jeges pillantásával nézte őket, kezét az ölében nyugtatta. Gyászában is magával ragadóan szép volt. Alabástromszín bőre és aranyló haja szinte izzott fekete zakója mély kivágásában. Valószínűtlenül kék, távol ü1ő szemeiben csillogott az ártatlanság. - Ne haragudjon, megismételné? Az az ügyvéd, aki ezt a kellemetlen megbeszélést vezette, megköszörülte a torkát. - Amint mondtam, a végrendelet öngyilkossági záradéka egyértelmű. Mindamellett még sikerülhet rávennünk a biztosítótársaságot, hogy megadjon önnek egy kisebb járadékot. - Egy kisebb járadékot? - mondta Peyton Mott. Egy másik ügyvéd vette át a szót. - Ön is tudja, Mrs. Mott, hogy bár a férjének jelentős vagyona volt, azt az állam befagyasztotta. - Befagyasztotta? Semmilyen érzelmet sem mutatott az arca. Olyan volt, mintha ott sem lett volna a szobában. - Hm... ez a szokásos eljárás, amikor valószínűsíthető, hogy a vagyont többen is perelik. Az ügyvéd félbeszakította a magyarázatot. Peyton jeges arckifejezése, ridegsége elbátortalanította. Egy pillanatra úgy gondolta, jobban szeretett volna egy zokogó, jajveszékelő özvegyet látni. - Kér egy pohár vizet, Mrs. Mott? A nő nagy sokára megrázta a fejét. - Köszönöm, nem. - Természetesen a házban maradhat, amíg az épületet nem értékesítik, de azt javaslom, hogy kezdjen el valamilyen más lehetőséget keresni önmaga számára. - Értem - mondta. - Ez minden? Az ügyvédek egymásra néztek. Egyikük sem akart mást mondani, és mindannyian szerettek volna elszabadulni innen. - Azt hiszem, Mrs. Mott, ezzel mára végeztünk is. - Köszönöm - mondta Peyton. Fölállt, még mindig tökéletesen tartotta magát. Tett néhány lépést az ajtó felé, aztán megtántorodott. Még az a kevéske szín is eltűnt az arcáról. Egyik karját kinyújtotta, hogy megtámaszkodjon az asztal sarkában, a másik kezével pedig a hasa erőteljes domborulatához kapott. Azt suttogta. - A gyerekem... Az ügyvédek fölpattantak. - Te jó isten! Peyton kifordult szemekkel zuhant a süppedős padlószőnyegre. A sziréna vijjogása belehasított az agyába, és valami éles fájdalom azonnal magához térítette. Szúró fájdalmat érzett ott, ahová az intravénás injekciót kapta. De sokkalta erősebb fájdalom töltötté el alul, a lába között és attól fölfelé. Odanézett, és látta, hogy a combján folyik a friss ütőeres vér, és hogy egy mentős ápolja a lába között. A vér összefröcskölte a mentős fehér egyenruháját. Peyton szemei megteltek félelemmel, és belesikított az oxigénmaszkba, amelyet szorosan a szájához és az orrához rögzítettek. A mentőbejáratnál úgy érezte, mintha megtámadták volna. Kilökték a mentőautóból, rátették egy szállítóasztalra, és egy csapat traumatológus keselyűként lepte el véres testét. Levetkőztették, és futtában egy kórházi papírköpenyt terítettek rá. A köpeny alsó fele csaknem azonnal tele lett vörös foltokkal. Amíg az asztal végiggurult a folyosón, Peyton a mennyezeti lámpák fölvillanó fényeit bámulta, és hallotta, amint a nővér azt kiáltja. - Vért kell majd adnunk neki! - A gyerekem... - nyögte Peyton. - Mentsék meg a gyerekemet! Az asztal és a traumatológusok átsüvítettek a műtő ajtaján, és az orvosok munkához láttak. Rengeteg tűt szúrtak a karjába, melyeken át gyógyszereket fecskendeztek a vérébe. Az orvosok nekiestek, gyorsan próbáltak tenni valamit. Testének mélyében vájkáltak, valamit kiszakítottak belőle. A lába és a combja elzsibbadt, de természetellenesen nedvesnek és nyitottnak érezte magát.

- 10 -

Valami kilökődött belőle... és az orvosok már nem foglalkoztak vele. - Kint van! Transzfúziót! Kisfiú! Egy fiú, aki az elvesztett férfi helyébe léphet. - Kérlek, maradj életben! - nyögte. - Nagyon kérlek... - Nincs szívhang! - Elektrosokkot! Pillanatnyi csönd támadt, amelyet csak az orvosi berendezések zúgása és kattogása tört meg. Egy tárgyilagos hang hallatszott, gyakorlott szakemberé, akinek az élet és a halál mindennapos dolog. - Túl késő. Elvesztettük. Peyton mozdulatlanul feküdt a takaró alatt a kórházi ágyban. Csúnyán kicserepesedett a szája, kék szeme pedig mintha besüppedt volna a koponyájába. Alig vett tudomást a nővérről, aki mellette ült, meg az ételről, amit elé tettek. A nővér egy falatot tartott a szája elé, ahogy egy anya eteti a gyermekét. - Ennie kell! - mondta. - Sohasem akar kikerülni innen? Peyton nem válaszolt. A nővér reményvesztetten sóhajtott. - Csak három falatot, és aztán békén hagyom. Peyton lassan megrázta párnán nyugvó fejét. A nővér is csóválta a fejét, és fáradtan összeszedte a tálcát és az edényeket. - Reggelinél találkozunk. Azt akarom, hogy egyen valamit, amíg én vagyok az ügyeletes! A szavai semmi hatást nem tettek Peytonra. - Akar tévét nézni? - Volt egy tévé, a szobában, az ággyal szemben a falra erősítve. A nővér bekapcsolta a távirányítóval. - Nézze egy kicsit a tévét! Hátha jobban lesz. A tévé vagy egy órán át fecsegett, anélkül hogy Peyton ránézett volna. Aztán elkezdődött a híradó, de az első két-három hír nem érdekelte. Néhány ismerős szó ütötte meg a fülét, fölismert néhány nevet. - ...egy, a dr. Victor Mott-üggyel kapcsolatos kiegészítő jelentés szerint négy, összesen tizenötmillió dollárra rúgó kártérítési pert indítottak a Mott-vagyonnal szemben. S bár a Madison Parkban lakó Mrs. Claire Bartel volt az első, aki megvádolta Mottot, hogy egy vizsgálat során szexuálisan zaklatta, ő maga nem-indított pert. A többi nő csak azután állt elő sérelmeivel, hogy Mrs. Bartel bejelentést tett az állami orvosi bizottságnál... Peyton szeme Claire Bartelre szegeződött a képen. Épp egy bírósági épületből sodródott kifelé riporterek és tévékamerák gyűrűjében. Egy férfi, feltehetőleg a férje, védelmezően átkarolta a vállát. A férfi másik kezével a tévékamerákat és mikrofonokat hárította el. Peyton szemei odatapadtak Claire karjához, amelyet védekezően összetett a hasán, mintha pajzsot tartana még meg sem született gyermeke elé, hogy megvédje a világ szörnyűségeitől.

- 11 -

5. fejezet Fél évvel később Joseph Bartel valamivel nyolc óra után született egy tavaszi vasárnap reggelen. Nagy baba volt, apja kék szemét és szülei sötét színeit örökölte. Szülei szemében Joe minden kétséget kizáróan a világtörténelem leggyönyörűbb fiúcsecsemője volt. Komplikáció nélkül folyt le a szülés, és rövid kórházi tartózkodás után anya és fia hazatérhettek. Claire élete teljes volt. Solomon már hetekkel korábban befejezte a kerítést. Amíg dolgozott rajta, megváltozott a helyzete Bartelék világában. Már nem volt óvatos és félénk, megnyugodott a család szerető légkörétől. Alig néhány hét alatt Solomon csaknem családtaggá vált. Amikor a míves kerítés utolsó léce is a helyére került, Claire és Michael azonnal talált számára valami más munkát. Megkérték, fesse le a viktoriánus ház cizellált párkányait. Kialakult a család kényelmes reggeli menetrendje. Claire korán reggel levitte a kicsit, betette a kiságyába, és nekiállt reggelit csinálni, Michael és Emma pedig szokásos reggeli éneklésükbe fogtak. Amikor elkészült a reggeli, Solomon megérkezett a kerti ajtó felől, és eljátszotta megszokott reggeli színjátékát. Megállt a teraszon, és bejelentette. - Közeledem a kerti ajtóhoz. Claire, aki a tűzhelynél ügyködött, elmosolyodott, amikor meghallotta Solomon komoly, mély hangját. - Már nagyon közel vagyok a kerti ajtóhoz. Claire odafordult, és integetett. - Szia, Solomon! Solomon mosolyogva kinyitotta az ajtót. - Bejövök a kerti ajtón. - Igyál egy kávét! Emma és Michael leviharzottak a lépcsőn, és berontottak a konyhába, Emma nekiesett a kiságynak. A kis Joe, aki a kiságyban izgett-mozgott, megijedt a hirtelen lökéstől, és ijedtében sikított egyet. - Jaj! Bocs, anyu! Solomon ösztönösen a kiságyba nyúlt, hogy megnyugtassa a gyereket. Claire odament hozzá, és fölvette a kicsit. - Solomon, gondolj a Jobb Napok Társaság szabályzatára! Jobb, ha nem nyúlsz a gyerekhez. Solomon elkámpicsorodott. - Bo... bo... bocsánat - dadogta. - Elfelejtettem a szabályt. Csak segíteni akartam. - Tudom - mondta Claire nyugodtan. - Látod, Joe-nak semmi baja. Fölemelte a gyereket, hogy megvizsgálják. Solomon komolyan bólintott, de még mindig egy kicsit zavartnak látszott. - Majd kint megiszom a kávémat - motyogta. - Solomon, nem kell kimenned. - Tudom - mondta mosolyogva. - De ideje, hogy dolgozni kezdjek. Claire, csípőjén ringatva a babát, odafordult a férjéhez. Már napok óta dédelgetett egy tervet a fejében, és ez a pillanat alkalmasnak mutatkozott, hogy elmondja Michaelnak a dolgot. -A Botanikus Kertben kicserélnek néhány kisebb üvegházat - mondta könnyedén. - Úgy hallottam, hogy eladnak néhány vázat. Michael fölnézett a reggelijéből, és lassan elmosolyodott. - Hadd találjam ki, ne mondd meg! Saját üvegházat akarsz építeni. Claire imádott kertészkedni, és nagyon szerette a Seattle-i Botanikus Kertben végzett önkéntes munkát. Mindig arról álmodozott, hogy majd óvodát nyit, de tudta, hogy egy ekkora vállalkozás meghaladja a lehetőségeit. De azért eljátszott a gondolattal, hogy valami kis vállalkozásba fog, például finom fűszereket termeszthetne, és elláthatná a delikát élelmiszerüzleteket és a jobb éttermeket. - Csak mert - mondta, abban a reményben, hogy meggyőzheti a férjét - maga a szerkezet már megvan. Csak az üvegek egy részét kellene kicserélnem, és talán az illesztéseken javítani. - Drágám - mondta Michael komolyan -, nagyon sokat vállalsz magadra. Gondolkodtál már azon, hogy fölvehetnénk egy dadát? Claire megvonta a vállát. - Michael, én nem ismerek dadákat. És sokba is kerül. Michael összeráncolta a szemöldökét. Tudta, hogy inkább arról van szó, hogy a felesége nem nagyon akarja a dolgot, semmint a pénzről. Nemrég léptették elő, és nagyon megemelkedett a fizetése. Semmiféle pénzügyi akadálya nem volt, hogy fölvegyenek egy dadát. - Ugye, nem a pénzről van szó? - Nem - vallotta be Claire. - Nem teljesen. Már hat lánnyal elbeszélgettem, de még a növények locsolását sem bíznám rájuk, nemhogy egy kisgyereket. - Nem csinálhatsz mindent magad, Claire. - Nyugtalanság suhant át a férfi arcán.

- 12 -

- És Solomon? - vetette föl Emma. - Mi lenne, ha ő lenne a dadánk? Claire és Michael egymásra mosolyogtak. - Nem vagyok biztos benne, hogy jó dada válnék belőle, Emma. - Miért nem? Claire óvatosan választotta meg a szavait. Emma imádta Solomont és órákon át tudott beszélgetni vele, vagy, ha szerencséje volt, sikerült elcsalogatnia a munkájától egy alapos fogócskázás vagy birkózás kedvéért. Claire tudta, hogy Emma rájött, Solomon valamiért más, mint a többi ember, de sem Michael, sem Claire nem volt biztos benne, mit is értett meg a kislány. Claire nem akarta, hogy a lánya féljen új barátjától, és tudta, hogy diplomatikusnak kell lennie. - Emlékszel, beszélgettünk róla, hogy Solomon szellemi fogyatékos. - Ühüm - bólintott Emma. - Tudod, ez a fogyatékosság nagyon különleges emberré teszi őt. Ezért vannak dolgok, amiket Solomon nem tud megcsinálni. Érted? Emma újból megrázta a fejét. - És akkor mi lesz majd, amikor Solomon befejezi a párkány festését? - Jó kérdés. - Emma és Claire Michaelra pillantottak. Solomon további alkalmazásáról neki kellett a végső döntést meghoznia, és ha a család hölgytagjait boldognak akarta látni, akkor eljött a pillanat, hogy tegyen valamit. - Nem mintha erőltetném a dolgot, drágám - mondta Claire kedveskedve. - Azt hiszem, keresnünk kell neki valami munkát. - Jaj de jó! - kiáltotta Emma. - Örülök, hogy ez megoldódott - mondta Michael -, mert nekem már indulnom is kell. Michael negyedóra múlva elindult, Claire pedig kitárta a Solomon által épített kaput, és kikísérte Emmát az iskolabuszhoz. Valahányszor a kerítésre nézett, elmosolyodott. Gyönyörű munka volt, tökéletesen egyenes és művészien tervezett, a hegyes tartóoszlopok katonás sorban álltak. Emma visszahőkölt, mint aki nem akar fölszállni a buszra. - Mama - mondta vékony hangon -, nem érzem jól magam. Claire lehajolt, hogy az arca egy szintben legyen a lányáéval. - Menj gyorsan el a WC-re, addig tartom a buszt. - Nem az a baj. A fejem fáj. Claire Emma homlokára tette a kezét. Nem volt láza, egy csöppet sem volt meleg. - Emma, az iskola miatt izgulsz? Emma egy pillanatig tétovázott, aztán gyorsan törtek elő belőle a szavak. - Egy hülye fiú a suliban mindig cukkol. Claire aggódva összeráncolta a szemöldökét. - Elmondtad a tanító néninek? Emma lehajtott fejjel lassan bólogatott. Claire átölelte a kislányát. - Tudod mit! Ma érted megyek, és beszélek azzal a fiúval, jó? Emma hitetlenkedve az anyjára nézett. - Beszélni fogsz vele? - mondta bizonytalanul. - Igen. Rendben van? - Nem hiszem, hogy elég kemény vagy. Inkább apu beszéljen vele. Apu sokkal keményebb nálad. Az iskolabusz odaért Bartelék házához, és kinyitotta az ajtót. Claire hallotta, hogy a harmadikosok meg a negyedikesek szokás szerint ricsajoznak a buszban iskolába menet. - Megígérem, hogy kemény leszek. Ne félj, drágám! - Nem félek. Emma arcon csókolta a mamáját, és fölkapaszkodott a buszra. Claire integetett az induló busznak, aztán észrevette, hogy Emma dzsekije a kezében maradt. - Várjon! - Meglobogtatta a kabátot a levegőben. - Emma! Álljon meg! A kabátod! - Néhány yardot futott a busz után, de mindjárt rájött, hogy nem fogja elérni. A dombról lefelé menet már gyorsult, amikor hirtelen megállt. Claire utánafutott, és beadta a dzsekit az ablakon. Egy nő lépett ki a busz elől, és intett a sofőrnek. - Köszönöm. Köszönöm, hogy megállt. - Szívesen - mondta a sofőr, és a busz recsegve-ropogva elindult. - Köszönöm - mondta Claire. - Azt mondták, később esni fog, és elfelejtettem odaadni neki a dzsekijét. - Nagyon szívesen. A két nő egy pillanatig zavartan várt. - Hát... - mondta Claire. - Köszönöm. - Bartelék házát keresem - mondta a nő. - Nem tudja, véletlenül merre... - Én vagyok Claire Bartel. - Ó! - A nő kezet nyújtott. - Peyton vagyok. Peyton Flanders. Hallottam, hogy dadát keresnek. - Hogy dadát keresünk? - mondta Claire zavartan. - Nem emlékszem, hogy az ügynökségen

- 13 -

mondták volna, tudja, teljesen kiment a fejemből, hogy a ma reggelben állapodtunk meg. Általában nem szoktam elfelejteni, ha megbeszélek valamit. - Nem beszéltünk meg semmit - mondta Peyton gyorsan. - Azt akarja mondani, hogy az ügynökség csak egyszerűen ideküldte? - Nem az ügynökségtől jöttem. Claire megrázta a fejét, hogy magához térjen. - Bocsánat, nem értem. Peyton bocsánatkérőn, védekezőn elmosolyodott. - Az az igazság, hogy eddig még csak egyetlen családnál dolgoztam, ők pedig most elköltöznek. Nem tudtam, mihez is kezdjek ezután, és amikor a kislánnyal, akire vigyáztam, a parkban voltunk... folytatta Peyton zavartan. - Tudja, hogy van az, a dadák sokat fecsegnek, és hallottam, hogy önök éppen keresnek valakit. Ezért... Claire nem tudott róla, hogy az, hogy a családja alkalmazna valakit, mindennapos beszédtéma lenne a város parkjaiban. Ettől kissé kellemetlenül érezte magát. - Értem. - Bocsánat - mondta Peyton még mindig zavartan. - Nem kellett volna idejönnöm. Nem akarom zavarni. - Nem, nem! - mondta Claire gyorsan. - Ne menjen el. Ha már eljött, jöjjön be a házba. Lehet, hogy nem a megszokott úton érkezett, de Claire rögtön tudta, hogy Peyton sokkal inkább az a típusú nő, amilyen dadát ő akar a gyerekei mellé, semmint azok a lányok, akikkel eddig elbeszélgetett. Idősebb volt, és komolyabbnak, megállapodottnak tűnt. Peyton szépen is volt fölöltözve. Drága fekete esőkabátot, szürke, hólos gyapjúnadrágot, egyszerű fehér blúzt és egy élénklila selyemsálat viselt. Claire gyorsan főzött egy teát, és a két nő leült a nappaliban, a dohányzóasztal mellé. Peyton körülnézett a szobában, tekintete végigsiklott a családi fényképeken, a régi, de szépen rendben tartott masszív bútorokon, a falon lévő akvarelleken és a gazdagon zöldellő növényeken. Claire székének támlájára akasztva lógott egy kis hangszóró, nem sokkal nagyobb, mint egy cigarettásdoboz, egy hordozható babaőr. Ezek voltak Claire Bartel életének részletei, és Peyton szinte magába itta őket. - Általában egy egész sor kérdést teszek föl - mondta Claire, bocsánatkérően mosolyogva. - A sor általában így kezdődik. Elvégezte már a középiskolát? Elég idős már ahhoz, hogy jogosítványa legyen? De látom, hogy az ön esetében... - Túl öreg vagyok? - kérdezte Peyton, és a szeme megtelt ijedséggel. - Nem, egyáltalán nem, épp ellenkezőleg. Peyton kissé megkönnyebbült. - Ez megnyugtató. Ekkor Claire egyik hamis gyémánt fülbevalója, mint egy könnycsepp, lehullott a földre. Peyton lehajolt, hogy visszaadja. - El ne veszítse! - mondta. Claire visszatette a fülbevalót a helyére. - Laza a zárja. A férjem már régóta mondja, hogy csináltassam meg, de valahogy soha sincs időm rá. - El tudom képzelni, két gyerek mellett mindig úgy érzi az ember, hogy túlságosan rövidek a napok. Claire bólintott. - Ezért keresünk valakit a gyerekek mellé. Maga mióta dolgozik dadaként? Peyton egy pillanatig zaklatottnak látszott, mintha egy régi emlék árnyéka futott volna át gyönyörű arcán. A hangja komoly és szomorú lett. - Néhány évvel ezelőtt kemény dolgokon mentem keresztül... Elvesztettem a férjemet, és néhány nap múlva a gyermekemet is. - Úgy tűnt, mindjárt könnyek peregnek le sápadt arcán. - Ne haragudjon! - mondta Claire. Székében ülve megmozdult, kényelmetlenül érezte magát, amiért egy idegen ilyen bizalmas részletekbe avatta be. -A vetélés miatt többé nem lehet gyermekem - mondta Peyton szomorúan, és aztán nagy levegőt vett. - Egy közös barátunk segített elhelyezkedni egy családnál, akik dadát kerestek. Nagyon jól sikerült a dolog! Claire megköszörülte a torkát. Egy kicsit beleképzelte magát ebbe a szörnyű szituációba, és restelkedett, amikor belegondolt, mi lenne az ő saját érzelmi reakciója. - Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de nem érez... valami féltékenységet? Peyton boldogan mosolygott. Mintha a nap tűnt volna elő a felhők mögül. - Nem, dehogy. Imádom a gyerekeket, Mrs. Bartel. És nagyon komolyan veszem a munkámat, a gyereknevelést. Számomra ez rendkívül hálás munka. Az anyaság után ez a második legszebb dolog a világon. - Ezt jó hallani - mondta Claire. Megnyugodott, hogy Peyton rosszkedve elmúlt, és nyoma sem maradt benne az önsajnálatnak. - Én egy kis vállalkozásba kezdek mostanában, gyógynövényeket termesztek majd a kertben. Bár az egész nem túl nagy, elég sok dolgom lesz vele, és kevesebb időm marad a gyerekekre, bár itthon fogok dolgozni. - Saját vállalkozás - mondta Peyton csodálattal -, ez fantasztikus!

- 14 -

- Már régóta álmodoztam erről. - Úgy tűnik, önnek mindene megvan, amit csak akarhat - mondta Peyton nyugodtan. - Egyszerűen tökéletes. - Szerencsés vagyok - ismerte el Claire. A babaőr hangszórójából Joe elégedett gagyogása hallatszott. Fönt volt a szobájában, és éppen most ébredezett. Claire fölpattant. - Ez a fiam - mondta nevetve. - Pontosan időben ébredt, és lefogadom, hogy farkaséhes. - Szeretném megnézni - mondta Peyton kedvesen. Claire fölvitte Peytont a második emeletre. - A gyerekszoba rögtön a háló mellett van, és a babaőrön keresztül mindent hallunk, amit Joe... - Claire! Fönt van? - Solomon állt a lépcső aljában. - Szeretném, ha ellenőrizné a párkány színét. - Itt vagyok, Solomon. Solomon fölment a lépcsőn és megállt a gyerekszoba előtt. Félénken Peytonra nézett. Az ismeretlen emberekkel való első találkozás mindig nehezen ment neki, és Peyton nagy kék szemének pillantása átjárta, mintha a nő azonnal mindent tudott volna róla. - Solomon - mondta Claire -, ismerkedjék meg Peytonnal. Solomon festi nálunk a párkányt. - Örülök, hogy megismertem, Solomon. - Jó napot! - mondta Solomon félénken. Félszegen megrázta a nő kezét, és festékes ujjaival összekente blúzának a kézelőjét. Peyton úgy kapta el a kezét, mint akit leforráztak vagy megkarmoltak. - Bocsánat! - Solomon összegörnyedt, mint aki attól tart, hogy megütik. Peyton küszködött, hogy ne mutassa a dühét. Feszült, hazug mosoly ült ki az arcára. - Nem történt semmi. Előfordul. Mindenkivel megesik az ilyesmi. Joe sírva fakadt. - Ideje, hogy megebédeljen - mondta Claire. - Megyek vissza dolgozni - motyogta Solomon. Claire kivette Joe-t a kiságyból, és egy pillanatra maga elé tartotta. Akárhányszor ránézett a fiára, mindig csodálattal töltötte el. Ez a tökéletes kis ember az övé volt, saját teremtménye, kifogyhatatlan örömeinek forrása. - Gyönyörű gyerek - mondta Peyton puhán. Kíváncsian nézett körül a szobában. A tágas, világos helyiségben, melynek falait élénk színű tapéta borította, egy kiságy, egy pelenkázóasztal és egy komód állt. Az egyik falat egy márványkandalló törte meg, a hozzá való tűzbakkal és szerszámokkal. Egy állványon piszkavas, csipesz és lapát volt. A gyerekszoba sarkában, a fehér hintaszékben ülve - ez volt Emma régi hintaszéke - Claire nem tudta megállni, hogy ne a büszke anya mosolyával nézzen Peytonra. Amikor kivette a mellét a szoptatós melltartóból, Joe rácsimpaszkodott, a szája rátapadt a megduzzadt emlőre, kis karját a mell domborulatára támasztotta, mintha szorosan akarná tartani a mamáját. Időtlen jelenet volt, anya és gyermeke, a Madonna és a gyermek, az örökkévaló nyugalom képe volt ez. Peytonban forrt az irigység. - Hogy elszaladt az idő! - mondta, miközben próbálta elfojtani irigységét és haragját. - Rám ment a fél délelőttje. - El kellett szabadulnia onnan, még mielőtt a dühtőt és az irigységtől sikítani kezd. - Kitalálok. Kivett egy borítékot a táskájából. - Itt vannak az ajánlóleveleim. Ott hagyom őket az előszobaasztalon. Claire-t meleg teljességérzet fogta el, békében volt az egész világgal, mintha a mellén nyugvó csecsemő élete minden vágyát megtestesítette volna. - Peyton - mondta biztatóan -, eljönne ma hozzánk vacsorára? Szeretném, ha megismerkedne a férjemmel és Emmával. Peyton megállt egy pillanatra az ajtóban, és elgondolkodott. Egy-két pillanattal ezelőtt már csaknem felhagyott a tervével, de a bosszúvágy hirtelen elhatalmasodott a lelkén, őrült mámor kerítette hatalmába. - Ma este? Nagyon szívesen. 6. fejezet Emma Bartel nem tudta pontosan megmondani, miért utálja őt annyira Roth. A fiú valamivel idősebb volt, mint Emma, és egy kicsit nagyobb is, mint a többi gyerek a Denny-Blaine Iskola udvarán. A legtöbb gyerekkel szemben szemtelen és erőszakos volt, de válogatott gúnyolódásait és legrosszabb tréfáit mindig Emmának tartogatta. Ügyes kis verekedő volt, nagyon ügyelt rá, nehogy az áldozatok szülei vagy a tanárok meglássák a kínzásokat. De az udvaron terrorhatalommal bírt az apróságok fölött. Emma mindig szeretett iskolába járni, de ahogy Roth zaklatásai egyre komolyabbá váltak, egyre kevésbé akart iskolába menni. Órák közben a tanára, Mrs. Henry védelmében biztonságban volt. Csak amikor a csengő megszólalt, akkor érezte teljesen elveszettnek magát. Ígéretéhez híven Claire Bartel eljött a lányáért az iskolába, hogy beszéljen Emma tanárával arról a

- 15 -

kisfiúról, aki megkeseríti a gyereke életét. De sajnos azok a felnőttek, akik nagyon is komolyan veszik, hogy ők maguk kit szeretnek és kit nem, nem mindig értik meg, hogy ugyanezek a dolgok mennyire fontosak a gyerekeik életében, akármilyen kis gyerekekről legyen is szó. Vagyis Mrs. Henry és Claire úgy határoztak, hogy itt legfeljebb valami félreértés történt, amit egy egyszerű kézfogással el lehet intézni - vagyis annak az ötéves kori megfelelőjével. A tanár és Claire ott álltak Roth és Emma mellett, és megpróbáltak békességet teremteni. - Mondd, Emma - kérdezte Mrs. Henry nyugodtan -, bántott téged Roth? Roth, aki egy fejjel magasabb volt Emmánál, nem vesztette el a hidegvérét. Egyenesen áldozata szemébe nézett, mintha csak biztatná, hogy köpje be. Emma reményvesztetten nézett az anyjára. Hát nem látja, amit ez a fiú szavak nélkül mond? - Drágám - mondta Claire -, Mrs. Henrynek megmondhatod. A gyerekeknek különlegesen kifinomult érzéke van a tekintély iránt, a játszóterek tekintélyuralmi rendszere ugyanolyan szigorú, mintha csak bűnözők hozták volna létre. - Nem- mondta Emma -, nem bántott. Roth karba tette a kezét, és önelégülten vigyorgott a felnőttekre, mint valami bandavezér, aki visszaverte a támadást. - Roth - mondta Claire -, lehetnétek jó barátok Emmával, nem? - Igen - mondta Roth -, biztosan. - Látod, Emma - mondta Mrs. Henry lágyan - nincs mitől félned. Emma kézen fogta a mamáját. - Menjünk haza, anyu. - Köszönj szépen el Mrs. Henrytől és Rothtól! - mondta Claire. - Viszontlátásra! - mondta Emma. Roth épp a tanár mögött állt. - Szia, Emma! - mondta Roth vidáman. Aztán fölemelte az öklét, és az ajkairól azt lehetett leolvasni. - Rohadt dög! Emma azonnal megszerette Peytont, és ragaszkodott hozzá, hogy kézen fogva körbevezesse a dadáját az összes kedvenc helyén a házban. Bevitte Peytont a hálószobájába, és ünnepélyesen bemutatta neki minden egyes plüssállatkáját és babáját. Claire csak nagy nehézségek árán tudta őket kicsalogatni a konyhába, mert ragaszkodott hozzá, hogy Emma segítsen neki elkészíteni a vacsorát. Kezébe adott egy habverőt, hogy csinálja meg a salátaöntetet. Mialatt Claire a hűtőszekrény, a tűzhely és a szakácskönyv körül sürgölődött, Peyton Joe-val játszott, aki boldogan gügyögött a járókájában. - Neked miért nincs családod? - kérdezte Emma. - Ilyet nem illik kérdezni, Emma! - figyelmeztette Claire. - Nem baj - mondta Peyton. - Mert dadaként egy másik családhoz tartozhatok. Ez a magyarázat megnyugtatta Emmát, és a kislány tovább kavarta a salátaöntetet. - Nagyon örülünk, hogy Peyton velünk van, igaz, Emma? - mondta Claire a szakácskönyvét nézegetve. - Igen - mondta Emma szárazon. - Peyton, mindig az én dolgom a salátaöntet keverése. - Látom. - Most pedig a te feladatod a terítés is! - mondta Claire. - Apu mindjárt itthon lesz. - Oké! - Emma bólintott, elővette a késeket, a villákat, és elkezdett teríteni négy személyre. - Nem haragszik, ha megkérdezem, hogy mi a férje foglalkozása? - Az apu egy bolond tudós - felelte Emma. Claire és Peyton összemosolyogtak. - Nem egészen - mondta Claire. - Michael genetikai mérnök. Egy Biotechnika nevezetű cégnél dolgozik. Most éppen egy olyan baktérium kifejlesztésével foglalkozik, amely megvédi a gabonát a fagytól. - Úgy hívják, hogy „Fagy-stop” - mondta Emma tudálékosan. - Michael most próbálja a környezetvédelmi hivatallal elfogadtatni. Ez a hároméves projekt utolsó lépése. A hivatal nagyon óvatos, amikor arról van szó, hogy valami furcsa új baktériumot engedjenek ki a természetbe. - Sürgősebb dolgok elvonták Claire figyelmét a férje munkájától. - Emma, először az alátéteket tedd le! De Emmát már nem érdekelte a terítés. Becsapódott az utcai ajtó. - Itt az apu! - kiáltotta boldogan. Odarohant az apjához, aki fölemelte és szeretettel magához szorította. - Szia, majmocska! - Nem vagyok majmocska! - tiltakozott Emma vidáman. Odament a feleségéhez, és megcsókolta. - Szervusz, kedvesem! - Claire válla mögött meglátta Peytont. Michael kissé szégyenkezve kibontakozott az ölelésből. - Michael, ismerkedj meg Peytonnal - mondta Claire. - Jó estét! - mondta Peyton, miközben kezet rázott vele. A nő egy pillanattal később engedte el a férfi kezét, mint ahogy az normális lett volna, és egyenesen a szemébe nézett. - Örülök, hogy megismerhetem, Peyton. - Egy pillanatra farkasszemet néztek. - Apu! Igyekezned kell, már majdnem kész a vacsora. Menj szépen kezet mosni! - Emma az ajtó

- 16 -

felé rángatta az apját. - Te jó isten, kész kis házisárkány! A vacsora végére Peyton már egészen beilleszkedett a Bartel családba. Étkezés közben könnyed és szívélyes volt, mindig segített Claire-nek a tálalásnál és a leszedésben, de soha nem tolta előtérbe magát, nem feledkezett meg arról, hogy nem ő a legfontosabb a családban. Claire-nek sikerült egy pillanatra egyedül elkapnia Michaelt a konyhában. - Na, mit gondolsz? - kérdezte suttogva, nehogy Peyton meghallja. - Fantasztikus - dünnyögte Michael. - Csak nincs valami svindli a dologban? - Dehogyis. Biztos nem marad örökre dada, de azt hiszem, egy évre megszerezhetjük. - Nagyon jól hangzik. Csapjunk le rá, még mielőtt kap egy jobb ajánlatot. Peyton még mindig az ebédlőasztalnál ült. Emma a tányérokkal ki-be járkált a konyha és az ebédlő között. Joe gügyögött a járókájában, Peyton mellett. - Amikor kész lesz az anyu üvegháza, az én dolgom lesz az eper! - mondta Emma. - Tényleg? Az nagyon komoly feladat lehet! - Peyton csak fél füllel figyelt a kislányra. A földön hirtelen meglátta Claire fülbevalóját - azt, amelyiknek kilazult a kapcsa. Gyorsan letérdelt és fölvette. - Az is - folytatta Emma. - Anyu azt mondja, hogy az eper nagyon igényes növény. - Az biztos - Peyton várt, amíg a kislány visszamegy a konyhába. Aztán fölállt, beletömte a fülbevalót Joe szájába, és már jött is a színjáték. - Joe! Bartelék hallották Peyton, izgatott és ijedt hangját. Claire visszarohant az ebédlőbe, Michael és Emma meg utána. Peyton lehajolt a járókába. - Joe! - Ujjaival a kicsi szájában kutatott. Michael és Claire a járóka körül álltak. - Mi az? - Valami volt a szájában - mondta Peyton. - Már majdnem lenyelte. - Kinyújtotta a kezét, és a tenyerén egy kemény, csillogó valami volt. - Anyu fülbevalója! - kiáltotta Emma. Claire megfogta a fülét. Meg volt rémülve. - Biztos akkor szedte ki a fülemből, amikor büfiztettem. - Bűntudatosan nézett a férjére. - Bocsánat. - Nem történt semmi - mondta Michael. - Joe-nak kutya baja. - Bocsánat, hogy mindenkit megijesztettem - mondta Peyton halkan. - Nem, dehogy - mondta Michael. - Jó, hogy észrevette. Claire kivette Joe-t a járókából, és magához szorította. A gyerek gügyögött a boldogságtól, hogy a kezében lehet. - Hála Istennek, Peyton időben érkezett! - mondta Michael. 7. fejezet Peyton másnap reggel tért vissza Bartelék otthonába. Egy bőrönddel és egy nejlonszatyorral a kezében fölment a terasz lépcsőjén, és egy pillanatra megállt az utcai ajtó előtt, és fölemelte a kezét, hogy csöngessen. Ekkor az a hátborzongató érzése támadt, hogy valaki nézi. Lassan megfordult, és fölnézett. Solomon az eresz alatt egy létra tetején állt, kézében egy darab smirglivel. Odaföntről félénken bámult le rá. Peyton egy közönyös pillantást vetett rá. Azután széles mosolyt erőltetett arcára, és integetett neki. Solomon szégyenlősen visszaintegetett, aztán folytatta a munkáját. Claire nyitotta ki az ajtót. - Majd csináltatnunk kell magának egy kulcscsomót - mondta. - Hoztam egy kis ajándékot - mosolygott Peyton, és átnyújtotta Claire-nek a nejlonszatyrot - Ezt Joe-nak hoztam. - Igazán nem kellett volna. - Claire beletúrt a csomagolópapírba, és kivett egy harangjátékot. A harangok kis csövek voltak, amelyek a széltől egymásnak ütődve tompa, üres hangot adtak. - Azt mondják, az ilyen harangjátéktól jobban alszanak a gyerekek - mondta Peyton. - Milyen aranyos! Tudja mit, először megmutatom a szobáját az alsó szinten, aztán fölakasztjuk a harangjátékot a gyerekszoba ablaka elé. - Jó. Peyton szobája az alagsorban volt, a kazán és a mosókonyha mögött. A pincelépcső meredek és sötét volt, és maguk a helyiségek sem túl világosak, a falakon csupasz vakolat. A válaszfalak tetején drótok futottak végig, a háttérben a kazán tompa morgása hallatszott. Claire hirtelen elszégyellte magát, amiért Peytont az alagsorba költöztette, mintha ezáltal befeketítette volna. - Itt egy kicsit sötét van - mondta védekezőleg -, de a szobája sok napot kap. Kinyitotta a hálószóba ajtaját. Michael és Claire mindent megtettek, hogy a szobát kényelmessé és széppé varázsolják. Volt benne egy nagy ágy, rajta élénk színű ágyterítő, és több könnyű nádbútor. A sarokban az állványon egy vadonatúj tévé állt, az éjjeliszekrényen pedig egy digitális ébresztőórás rádió. - Remélem, megfelel - mondta Claire. Peyton széles, megnyerő mosolyra fakadt. - Tökéletes...

- 17 -

Claire lefekvés előtt mindig benézett a fiához. Megállt a kiságy mellett, és elnézte, ahogy szép nyugodtan alszik, ahogy emelkedik és ereszkedik a mellkasa. Hosszú ideig elragadtatottan nézte, amíg a fáradtság erőt nem vett rajta. Megcsókolta Joe bársonyos arcocskáját, ellenőrizte, hogy bekapcsolta-e a pelenkázóasztalon lévő babaőrt, és aztán bement a saját szobájába. Michael már ágyban volt, a térdének támasztott nagy sárga jegyzettömbön dolgozott. Belemerült az oldalakon át futó bonyolult egyenletek, számítások tanulmányozásába, és csak számolt és számolt. Claire rövid selyemhálóingében jött ki a fürdőszobából, a vékony pánt lecsúszott keskeny válláról. Az ajtófélfának támaszkodott. - Megjöttem - közölte Claire hívóan mosolyogva. Michael szégyellősen elvigyorodott. - Drágám, tudod, hogy a jövő héten le kell adnom a környezetvédelmi hivatalnak ezt az anyagot. Claire odaballagott az ágyhoz, és bebújt a takaró alá, odasimult a férjéhez, és megcsókolta a nyakát meg a fülét. - Nem ér kihasználni egy gyönge férfit, és ráadásul egy egyenlet kellős közepén. - Meddig kell még dolgoznod? Michael egy pillantást vetett az órára. - Fönn tudsz maradni fél tizenkettőig? Claire odadörgölőzött a férjéhez, mint egy macska, aki azt akarja, hogy foglalkozzanak vele. - Megreszkírozhatnánk esetleg a negyed tizenkettőt? - Fél tizenkettő és kész. - Akkor megegyeztünk - mondta Claire. Összegömbölyödött az ágyban, feje belesüppedt a puha párnába. Michael visszatért a számításaihoz, és mélyen elgondolkozott. De kisvártatva a számok már összefolytak előtte. Erősen megdörzsölte a szemét, és megpróbált összpontosítani, de legyűrte az álmosság. Letette a munkáját, és leoltotta az olvasólámpáját. Befészkelte magát a felesége mellé, kezei a vékony hálóing alatt jártak, simogatták a selymes, hűvös testet. Claire sóhajtott, és már majdnem fölébredt, de aztán tovább aludt, és hamarosan a férje is álomba zuhant. Az éjszaka közepén megszólalt Peyton digitális ébresztőórája, halk, zümmögő hangot hallatott. A nő azonnal fölébredt, és gyorsan kinyújtotta a kezét, hogy elnyomja a vekkert. Akár egy kígyó, kicsusszant az ágyából, és egy pillanatra megállt a sötét szoba közepén, kinyújtott nyakkal figyelte az öreg házban terjengő zajokat. Könnyű pamut hálóinget viselt, csak a galléron és a kézelőkön végigfutó kis csipke díszítette. Mezítláb volt. Olyan óvatosan mászott föl az alagsori lépcsőn, mint egy betolakodó, átment a nappalin, és föl az emeletre. Amikor fölért, a hálószobák előtt megint várt egy kicsit, mint valami állat, amikor a szelet szagolja. Olyan feszülten figyelt, hogy már úgy tűnt, mintha nem is zajokra összpontosítana, hanem csak bámulna a sötétségbe. Aztán, nagyon óvatosan, mintha csak egy bombát hatástalanítana vagy egy széfet törne fel, elfordította a gyerekszoba gombkilincsét, bement a szobába, és betette az ajtót maga mögött. Ismét várt egy kicsit, beszívta a szoba illatát, a csecsemő tiszta szagát, a hintőpor- és szappanillatot. Tágra nyílt szemekkel, hogy lásson valamit a sötétben, Peyton odament a hintaszékhez, kivett belőle egy párnát, és a kiságyhoz indult. Úgy tartotta maga elé, mint valami fegyvert. Egy pillanatra odatartotta a párnát Joe csöndes, nyugodt arca fölé, mintha nem lenne egészen biztos benne, hogy mit is fog csinálni. Aztán arrébb ment, és gondosan rátette a pelenkázóasztalon lévő babaőrre, hogy jól betakarja. Peyton kivette Joe-t a kiságyból, fülébe suttogva, gyöngéden fölébresztette, megnyugtatta, amikor morcosan sírdogálni kezdett. Odavitte a gyereket a hintaszékbe, leült, és a karjában ringatta. Elővette a mellét a hálóingéből, és betette a mellbimbóját a kisfiú éhes szájába. Joe odatörleszkedett a puha bőréhez, és csak szopott és szopott. Meleg áramlatként folyt belőle a tej, és érezte, hogy valami elektromosság lüktetve átjárja a testét, megkönnyebbülés és boldogság sugárzott az arcán. - Drágám - lehelte. A hold besütött a szobába, odakinn a harangjáték finoman ingott és csilingelt a szélben. 8. fejezet A napok csöndben folydogáltak, a megszokott napirend kényelmes volt Bartelék és Solomon számára, Peytont pedig a közelgő győzelem érzésével töltötte el. Akár egy fúró, bedolgozta magát Bartelék életébe, minden erőfeszítés nélkül hatolt be a család testébe, mint valami lappangó betegség. Michael, Claire és Emma egyre jobban megbíztak benne, mit sem tudva arról, hogy kígyót melengetnek a keblükön. Peyton nélkülözhetetlenné vált a háztartás zökkenőmentes vezetésében. Bár dajkának vették föl, Peyton hamarosan mást is megcsinált. A kertben már épült az üvegház, és amikor Claire nem lehetett ott, hogy ellenőrizhesse a munkálatokat, Peyton figyelt a munkásokra. Ügyeket

- 18 -

intézett, bevásárolt, főzött, takarított. De nem volt szolgáló. Peyton nagyon hamar Emma pajtása és bizalmasa lett, és összebarátkozott Claire-rel. Mindig segített és mosolygott, Emmát mindig megnyugtatta, Claire-nek jó tanácsokat adott. Csak árnyalatnyi egyenlőtlenség maradt a két nő kőzött, apró különbség a családban elfoglalt helyüket illetően, de minden olyan jól alakult, ahogy csak lehet. Egyedül Solomon és Peyton viszonyultak hűvösen egymáshoz a családban. Óvatosan kerülgették egymást, mint a bokszolók, amikor fogást keresnek. Csak az indítékaik különböztek egymástól. Solomon egyszerűen meg akart szabadulni Peytontól. A nő tudta, érezte, hogy az összeütközés elkerülhetetlen, és amikor majd elérkezik az ideje, el kell távolítania Solomont a háztól. Nem volt kétsége afelől, hogy ezt minden nehézség nélkül sikerül majd megtennie. Időről időre Peyton szerepe kissé, ám minőségileg átalakult. Claire és Michael feszített napirendjében nem nagyon maradt idő kikapcsolódásra és társadalmi életre, de néha-néha a barátaiknak sikérült rávenniük őket, hogy menjenek el együtt szórákozni. Ilyen alkalmakkor Peyton mintha Claire húgává lépett volna elő, mint aki a nővérének segít elkészülni egy fontos randevúra. Egyenesen a fürdőkádból jövet Claire egy nagy törülközőbe burkolózva ült a fésülködőasztala előtt, és parfümöt csöppentett a nyakára és a két melle közötti puha völgybe. Peyton mögötte állt, minden mozdulatát figyelte, mint egy gyerek, aki arról álmodozik, hogy egy szép napon ő is ezt fogja majd csinálni. - Nem hiszem, hogy sokáig maradunk - mondta Claire. Föltett egy arany karperecet a csuklójára, a vörös kövek egy pillanatra megcsillantak a tükörben. - A Union Square Grillben vacsorázunk. Fölírom neked a telefonszámot. Peyton bólintott. Jól ismerte azt az éttermet. Valószínűleg az volt Seattle legdivatosabb és legelegánsabb étterme. A régi szép időkben gyakran vacsoráztak ott a férjével, és a tulajdonos mindig személyesen kísérte őket a megszokott asztalukhoz. - Rendben van - mondta kötelességtudóan. - Ez a karkötő valami csodás. Rubintok? Claire kinyújtotta a kezét, és ő is megcsodálta a karkötőt. - Nem, nem rubint. Bár az lenne. Gránát. Michael vette nekem egy régiségvásáron. Peytonnak férje halála után a legtöbb ékszerét el kellett adnia. Irigykedve nézte a szépen megmunkált darabot. - Kölcsönveheted, amikor csak akarod - mondta Claire. - Köszönöm. - Peyton elfordult a tükörtől, hogy megcsodálja a ruhát, amely az ágyon feküdt. Fényes, bordó selyemből készült, szinte csillogott, nyilvánvaló volt, hogy nagyon előnyösen kihangsúlyozza majd Claire sötét színeit. - Hú! - mondta Peyton csodálattal. - Ez igazán különleges alkalom lehet. - Mindig nagyon elbűvölőnek és szexisnek érzem magam ebben a ruhában. Ezt is Michaeltól kaptam ajándékba. A kedvence! - Meg is értem - mondta Peyton, és cinkosan rákacsintott. - Először harisnyát kellene húznom. - Claire bement a gardróbba, és kutatni kezdett az egyik fiókban. Peyton elvette az asztalról a parfümös üvegcsét, mintha csak eljátszana vele. - Milyen harisnyát vegyek? - kérdezte Claire - Feketét vagy testszínűt? Peyton kinyitotta a kis üveget. - Milyen színű a cipőd? - Peyton gyorsan kis foltot ejtett a ruha gallérján a sűrű illóolajjal. A selyem gyorsan beszívta a folyadékot, és a ruhán szembetűnő, ronda folt éktelenkedett. - Fekete - szólt ki Claire a gardróbból. - Akkor mindenképpen fekete harisnya illik hozzá. - Peyton visszatette a parfümöt a fésülködőasztalra. Ez a kis szabotázsakció nagyon felvidította. El kellett nyomnia egy önelégült mosolyt. Claire fölhúzta a fekete harisnyát, és visszajött a szobába. Fölvette a ruhát, és a filmszerű anyag érzékien suhogott a teste körül. - Köszönöm, hogy segítettél megoldani ezeket a világrengető problémákat. - Meztelen hátával Peyton felé fordult. - Fölhúznád a cipzárt? Bartelék háza előtt dudálni kezdett egy autó. - Itt vannak - mondta Claire. - Igyekeznem kell. - Érezd jól magad! - mondta Peyton. Claire még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, előrehajolt és bandzsított. -A francba! - Mi az? Mi történt? - Foltos a ruhám! Most hoztam haza a tisztítóból. Ez hihetetlen! - Megszagolta a foltot. Az utcán türelmetlenül dudáltak. -A parfümöm! Biztos parfümös volt a kezem! - Várj egy kicsit! Hozok folttisztítót. - Peyton kiment a szobából, és leszaladt a lépcsőn. Michael és még egy férfi álltak a hallban. Marty Carven egy kicsit magasabb volt, mint Michael, kicsit vonzóbb, kicsit gazdagabb és kicsit elegánsabb. (ő és a felesége, Marlene, Bartelék régi barátai, néhány házzal lejjebb laktak ugyanabban az utcában, egy valamivel nagyobb, elegánsabb lakásban. - Miért nem jöttök már?

- 19 -

- Késésben vagyunk - mondta Michael bocsánatkérően. - Marlene nem akar bejönni? - Nem - mondta Marty - telefonál. - Marlene-nek jól menő ingatlanügynöksége volt, és egyetlen percet sem vesztegetett el hiába. A kocsitelefon számlái hatalmasra rúgtak. Marty fölnézett a lépcsőn, és meglátta Peytont. - Marty, ismerkedj meg Peytonnal. - Jó estét, Peyton! - mondta Marty széles mosoly kíséretében. Marty végigjártatta a szemét a nőn, és nem is próbálta titkolni, hogy meg van elégedve a látvánnyal. - Örülök, hogy megismertem. Ne haragudjon! - Ezzel elsietett a konyha felé. Marty rákacsintott Michaelra. - Lehet, hogy nekünk is ideje lenne már gyerekeket szülni? - Csak szeretnélek fölvilágosítani benneteket - mondta egy hang mögöttük -, hogy nem fogják tartani az asztalunkat. - Martene Carven, Marty felesége állt a bejáratnál. - Marlene - mondta Michael -, gyönyörű vagy! - És könnyedén arcon csókolta. Igazat mondott. Marlene harmincas éveiben járó, karcsú, jó alakú, vonzó nő volt, vörösesbarna haja tökéletes frizurába rendezve. A lehető legdivatosabb drága ruhákat hordta. De volt valami keménység a barna szemében, ami mindezt az egyénisége részévé tette. Ezek a szemek pillanatnyilag gyanakodva Martyra szegeződtek. - Mi van veled? - Mit értesz az alatt, hogy mi van velem? Mi lenne velem? - Marty ideges mozdulatot tett. Még ha nem is tett semmi rosszat, Marlene akkor is képes volt bűntudatot kelteni benne. Peyton egy üveg folttisztítóval a kezében előkerült a konyhából. Marlene bólintott egyet, mint aki megbizonyosodott valamiről. Marlene egy pillanat alatt végigmérte Peytont. - Mi is lenne veled, te disznó. - A szája elmosolyodott, de a szeme nem. - Azt hiszem, még nem találkoztunk. - Odanyújtotta keskeny kezét, körmei vérvörösek voltak - Marlene Carven vagyok. Ön biztosan Peyton. Peyton első pillantásra tudta, hogy ellenségre akadt. - Jó estét! - Megpróbált elsiklani, de Marlene elzárta az útját. - Poison - mondta. - Tessék? -A parfüm. Claire parfümjét használta. Poison. Christian Dior. - Ne haragudjon - mondta Peyton higgadtan. - Claire-nek szüksége van rám odafönn. Marty szemével követte, amint Peyton fölment a lépcsőn. - Mit bámulsz? - kérdezte Marlene epésen. Claire gyorsan átöltözött, de nem volt megelégedve magával. A fényes, bordó színű ruha helyett egy hosszú, virágmintás Laura Ashley-modellt viselt, amely a nyakánál magas csipkegallérral záródott. Csalódottnak érezte magát, amiért szexis nőből tiszteletre méltó asszonnyá alakult. Ha nem is volt meglett asszonyság, látszott rajta, hogy már anya. - Itt a folttisztító - mondta Peyton. - Már késő - mondta Claire. - Majd legközelebb. - Fantasztikusan nézel ki! Claire felbukkant a lépcső tetején, és lenézett. Marlene és Michael egymásba karoltak, és a nő lustán flörtölt vele. Claire arca megnyúlt, amikor meglátta Marlene tökéletes öltözékét. Szürkének és rendetlennek érezte magát. Vére titkon forrni kezdett a féltékenységtől. - Bocsánat, hogy mindenkit föltartottam - mondta, miközben lejött a lépcsőn. - Csakhogy itt vagy - mondta Marlene. - Gyönyörű, mint mindig. - Szívből megcsókolta és átölelte Claire-t. – Megnéznétek végre ezt a szép kislányt? - Azt hittem, azt a szexis selyemdarabot veszed föl - mondta Michael. Ingerültség futott át Claire arcán. - Van valami bajod ezzel a ruhával? Michael dadogva próbált kikászálódni a csávából. - Én nem azt akartam... Én csak azt akartam mondani, hogy csodálatosan nézel ki, drágám. Én... Marlene belekarolt Claire-be, és kivezette az ajtón, miközben görbe pillantást vetett Michaelra. - Sok mindent kell még megtanulnod a nőkről - mondta Marlene diadalmas mosoly kíséretében. - Érezzék jól magukat! - kiáltott utánuk Peyton vidáman. 9. fejezet Peyton minden erőfeszítés nélkül váltogatta a szerepeit. Néhány perc leforgása alatt Claire kis húgából Emma nővérévé alakult. Amikor a felnőttek kiléptek a kapun, boldogan nevetgélt Emmával, tapsoltak örömükben, hogy övék az egész ház. Peyton hozott egy vödör vajas-sós pattogatott kukoricát, és megengedte Emmának, hogy annyi üdítőt igyon, amennyi csak belefér. Levitték a finomságokat Peyton szobájába, mint a gyerekek, aki titkos búvóhelyet találtak. Órák hosszat bámultak mindenféle tévéműsort,

- 20 -

lehetőleg minél nagyobb marhaságokat, végezetül pedig megnéztek egy éjszakai horrorfilmet. Emma a hetedik mennyországban érezte magát. - Ez tök jó! - kiáltotta. - Anyu soha nem engedi, hogy megnézzem. Peyton kacsintott. - Ezért kell titokban tartanunk a dolgot. Emma tágra nyílt szemekkel nézett rá. - Titokban? - Tudod, mi az, hogy titok? - Peyton úgy suttogott, mint valami összeesküvő. Emma bólintott. - Igen. Az az, amit senkinek sem szabad elmondani, akármi van. - Úgy van. És most már nekünk van egy titkunk. - Tényleg? - Emma megborzongott a gondolattól, hogy egy felnőttel van közös titka. Biztos volt benne, hogy az egész osztályban senki sem dicsekedhet ilyesmivel. - Igen. Ez csak a mi kettőnk titka. - Hú! - Emma odatörleszkedett Peytonhoz. - Még sosem volt titkom! - Hát akkor nehogy elfelejtsd... - Tudom. Titok. - Emma egy kisebb marék pattogatott kukoricát tömött a szájába. Peyton tudta, hogy a gyerekek szinte mindig igazat mondanak, és hogy Emma értékes információforrás lehet a Bartel család belügyeivel kapcsolatban. - Tudod - mondta kedvesen -, nagyon klassz, hogy megismerkedtem Marlene nénivel és Marty bácsival. Ugye milyen jó fejek? - Igen - bólintott Emma. - Minden évben klassz ajándékokat kapok tőlük a szülinapomra meg karácsonykor. - Igazán? Mindig, egész kicsi korod óta? - Még meg sem születtem, és már akkor is. - Akkor már biztosan nagyon régen ismerik az aput meg az anyut. Emma halványan elmosolyodott, mint aki egy újabb titkot akar megosztani a barátnőjével. - Marlene néni és apu együtt nőttek föl. Szerelmesek voltak egymásba. Peyton elégedetten vigyorgott. Ez aztán a főnyeremény! Ebből az információból még szép hasznot húzhat. - Tényleg? - Aha. - Emma tekintete a tévére tévedt. Peyton nem akarta félbeszakítani a beszélgetést. Megsimogatta a kislány haját. - Neked van már udvarlód? Emma fölült, és ronda grimaszt vágott. - Fúj! Nincs! Utálom a fiúkat! - Utálod? Hogyhogy? - Ha elmesélek neked valamit, megígéred, hogy senkinek sem mondod el? - suttogta Emma. - Megígérem - mondta Peyton komolyan. - Ez a mi titkunk, emlékszel? - Van egy fiú az iskolában, Rothnak hívják, és nagyon, de nagyon utálatos velem, de azt mondta, ha árulkodom róla, akkor egy rohadt dög vagyok. - Ezt mondta? Emma bólintott. - Olyan undok velem, Peyton! - Mit csinál? - Undok dolgokat. - Mint például? - faggatta Peyton. Emma egy pillanatra elgondolkozott. - Egyszer például odajött hozzám az udvaron, és azt mondta, hogy van nála egy méhecske. - Egy méhecske? - Igen, aminek fullánkja van. És rátette a fejemre, és azt mondta, hogy nem szabad megmozdulnom, mert megcsíp. - És te mit csináltál? - Ott álltam. Meg se mozdultam. De aztán szólt a csengő, és a többiek mind visszamentek az osztályba, csak én nem, mert nem mertem megmozdulni. Aztán Mrs. Henry kijött, hogy megkeressen, de én nem árulkodtam Rothra, és akkor Mrs. Henry nagyon mérges lett rám. - Emma szipogott egy kicsit ezen a kellemetlen emléken, és még jobban befészkelte magát Peyton ölébe. - Nem tudom elhinni. Minek hívott téged? - Rohadt dögnek - mondta Emma. - Rémes. Miért nem mondtad el a mamádnak? - Elmondtam, de nem használt. Nem hiszem, hogy elhitte. Biztos azt gondolta, hogy csak kitalálom az egészet, pedig nem. - Én hiszek neked - mondta Peyton szilárdan. - Majd én elintézem ezt a Rotht jó alaposan. - Elintézed? - Majd meglátod.

- 21 -

- Az klassz lenne! - Csak bízd ide a dolgot! Peyton szorosan átölelte Emmát, és reszketett a dühtől arra a gondolatra, hogy gyerekek milyen gonoszak tudnak lenni egymással. A nem éppen zökkenőmentes kezdet után a Union Square Grill-i vacsora jól alakult. Minden nagyon finom volt, és a közösen elfogyasztott bor oldott hangulatot teremtett. A társalgás a nemek szerint tagozódott, Claire és Marlene halkan beszélgettek az asztal feléjük eső végénél, a másik oldalon pedig Marty és Michael merültek bele a vitába. Marlene rágyújtott. Drága, súlyos arany öngyújtója volt. Claire nem szerette, ha cigarettáztak körülötte, de a Marlene-nel való barátságnak ez volt az ára. Claire elvette az öngyújtót, és a kezével méregette. - Ez valami gyönyörű - mondta. - Szinte megéri dohányozni, hogy az embernek egy ilyenje lehessen. Marlene erőteljesen leverte a hamut a cigarettáról. - Tiffany - mondta. - Marty hozta nekem, amikor legutóbb New Yorkban járt. - Odébb tolta az öngyújtót, és elszánt pillantást vetett Claire-re. - Mondanom kell neked valamit - mondta. Claire mosolygott. Marlene-nek mindig volt valami mondanivalója mindenkihez. Ez is a vele való barátság ára volt. -A dadátokról akarok beszélni veled. - Peyton? Mi a baj vele? - Ő maga. - Nincs vele semmi baj. Egyszerűen fantasztikus. Emma imádja, Joe-val pedig úgy törődik, mintha csak a sajátja lenne. Ha találkoztál volna azokkal az üresfejű nőszemélyekkel, akikkel elbeszélgettem, mielőtt Peyton megjelent, megértenéd, hogy mire gondolok. Marlene-t mindez láthatólag egyáltalán nem győzte meg. - Figyelmeztetlek, még bajt okozhat. - Bajt? - nevetett Claire. - Ugyan miféle bajt okozhat Peyton? - Soha, de soha ne engedd, hogy egy vonzó nő felelősségteljes pozícióba jusson nálatok. Rossz üzlet. Ilyen egyszerű. - Peyton? - mondta Claire. - Felelősségteljes pozícióba? Marlene bólogatott, és szippantott a cigarettájából. - Én megmondtam - tette hozzá, miközben kifújt egy kékesszürke füstfelhőt. - Hogy is van az a mondás? A kéz, amely a gyereket... a bölcső, amely ring... Marty behajolt a beszélgetők közé. - Te Marlene, mennyit kaptál a múlt héten a Fletcher házért? A beépített kalkulátor kattogni kezdett Marlene agyában. - Három valamennyit. - Visszafordult Claire felé. - Csak azt akarom mondani, hogy vigyáznod kell magadra. Claire az égre emelte a szemét. - Ne hülyéskedj... - De az asztal alatt megkereste Michael kezét, és megszorította. - Komolyan mondom - ismételte Marlene. - Claire, ez igazi harcmező, és nem engedheted meg, hogy az otthonodban folyjon az ütközet. Túl nagy a nyomás. Mostanában el van veszve az a nő, aki nem keres meg ötvenezret egy évben, és még emellett nem marad ideje a szexre meg arra, hogy házi készítésű lasagnát csináljon. Michael közbevágott. - Mi a csudáról beszélgettek? -A nagy küzdelemről - mondta Claire nevetve. - Marlene nem valami nagy szakács, de egész biztosan fantasztikus lasagnát csinál. - Marty jót nevetett a saját viccén. - Marlene, tegyél hozzá ehhez a kombinációhoz még két gyereket is, és akkor már segítségre van szükséged - mondta Claire tényszerűen. - Ez a szupernő-teória hamar megkopik! Michael bűnbánó pillantást vetett a feleségére, aztán kivett egy cigarettát Marlene dobozából. - Ellopok egyet, ha nem haragszol, Marlene. - Szolgáld ki magad! - Rémes hatással vagy rá - mondta Claire. - Soha nem dohányzik, csak ha veled van. Michael mélyet szippantott, ízlelgette a füstöt. - Ha egyszer-egyszer rágyújtok, az még nem halálos. - De úgy bűzlesz tőle, mint egy hamutartó. Marlene nem igazán figyelt oda, valamin nagyon gondolkodott. Hirtelen elkapta Claire karját. - Rájöttem. A kéz, amely a bölcsőt ringatja, a világot is igazgatja. 14. fejezet

- 22 -

Peyton napjai meghatározott rend szerint folytak. A délelőtt közepére rendbe tette a házat, és kikísérte Claire-t, aki a Seattle-i Botanikus Kertbe ment az önkéntes munkáját végezni. Ebéd előtt kiment a parkba, Joe-t a babakocsiban tolta maga előtt. Egész nap ez volt a legkedvesebb foglalatossága, kint lehetett a napon, a friss levegőn, a többi fiatal anya és gyerek között. Mindig beleélte magát, hogy Joe az ő gyermeke, hogy neki magának is olyan tökéletes családja van, mint Barteléké. Végső soron tudta, hogy egyszer majd mindez az övé lesz. Tudta, megérdemelte. Elrendeltetett. Peyton leült egy padra a parkban, és megnézte Joe-t. Ébren volt, és nagy szemekkel nézte az őt körülvevő világot. Megsimogatta az álla alatt, és gügyögött hozzá egy kicsit, amit Joe szívmelengető mosollyal jutalmazott. - Kisfiú vagy kislány? - kérdezte valaki. Peyton fölnézett. Egy nő állt a babakocsi mellett. Kicsit idősebb volt Peytonnál, és neki is volt egy gyereke. Peyton nem tudta nem észrevenni, hogy a nő gyereke közel sem volt olyan szép, mint az ő kis Joe-ja. - Kisfiú - felelte megnyerő mosollyal. - Joe-nak hívják. - Kivette a gyereket a babakocsiból, és büszkén az ölébe ültette, mintha valami cégér lenne. - Szia, Joe! - mondta a nő. Joe gügyögött, izgett-mozgott és nevetett. - Hány hónapos? - Három - mondta Peyton. - Gyönyörű. A maga szemét örökölte. Peyton csak úgy sugárzott. - Tényleg úgy gondolja? A két nő egy darabig beszélgetett, társalgásuk a terhesség és a gyereknevelés általános tapasztalatai körül forgott. Peyton megtette a kötelező tiszteletköröket a nő kislánya körül, dícsérte a szemét és a mosolyát, és elnézte, ahogy újdonsült ismerősének dagad a keble a büszkeségtől. Mikor a nő már kissé barátkozóbbnak tűnt, Peyton finoman leszerelte, mondván, hogy most jutott eszébe, találkoznia kell valakivel. Emma a lábával hajtotta a hintát, olyan magasra, ahogy csak bírta, és élvezte, ahogy a szél belekap a hajába, a nap meg melegen süti az arcát. A szünet már félig letelt, és hál' istennek Roth eddig még egy szót sem szólt hozzá, csak időnként egy-egy pillantást lövellt felé, mintha az alkalmas pillanatra várna, amikor támadásba lendülhet. A fiú az egyik homokozóban ült, és a megfélemlített haverjainak tartott kiselőadást. Emma a legrosszabbtól tartott. A hinta hirtelen megállt. Peyton állt mögötte, és fogta a hintát. - Szia, Peyton. - Szervusz, kicsikém! - Peyton megcsipkedte Emma orcáját, és ezt suttogta a fülébe. - Melyik az? Emma megmutatta. - Látom. - A dada elengedte a hintát, és végigment az iskolaudvaron. Roth éppen kérkedve mesélt valamit. - Aztán azt mondtam neki, hogy semmi baj, haver. Maga már úgyis a múlté. Bumm! - És öklével belecsapott a tenyerébe. Az udvaroncai idegesen nevetgéltek. - Ez történik, ha valaki ujjat húz velem. Bumm! - Újból összecsapta a kezét, és várta, hogy társai nevessenek. De nem nevettek. A három fiú fölfelé nézett, Peytonra, aki szoborként tornyosodott fölibük. Mielőtt Roth bármit tehetett volna, a nő megragadta, és talpra rántotta. - Aú! - visította. - A karom! Peyton annyira fölhúzta, hogy már csak az edzőcipője eleje súrolta a homokot, az arca pedig közel volt a nőéhez. - Üzenetet hoztam neked, Roth - morogta mély torokhangon. - Roth, hagyd békén Emmát. Ha továbbra is macerálod, széthasítom a fejedet. Világos? Nagy könnycseppek futottak végig Roth arcán. Peyton úgy megrázta, mint egy terrier, a patkányt. - Azt kérdeztem, világos? Roth meg sem tudott szólalni a sírástól. Csak zokogott, és közben élénken bólogatott. - Akkor jó - vicsorogta Peyton. Elengedte a fiú karját, és az nyöszörgő kupacként zuhant le a földre. Az udvaron az összes gyerek rémült csodálattal nézte ezt a kis jelenetet. Tekintetük elkísérte Peytont, amint győzelemittasan kivonult az udvarról. Amikor elment Emma mellett, rákacsintott. - Titok! - suttogta. Az Emma melletti hintában ülő kislány helyeslően nézett Peytonra, amint az Joe-t tolva távolodott. - Olyan klassz a mamád! - Ő nem a mamám - mondta Emma csöndesen. - Jó lenne, ha nekem is ilyen klassz mamám lenne. Emma Peyton után bámult. El kellett ismernie, hogy Peyton tényleg nagyon klasszul viselkedett. És

- 23 -

nem lehetett letagadni, hogy teljes sikert ért el ott, ahol a mamája gyalázatos vereséget szenvedett. Boldog volt és hálás, örült, hogy többé nem kell elviselnie Roth kínzásait. És mindezt Peytonnak köszönhette. A mamája miért nem intézte el az ügyet ilyen gyorsan, ilyen kis felhajtással? Érthetetlen volt számára a két nő közötti különbség. A mamája a mamája volt. Peyton inkább olyan barátféle. Emma ránézett egykori ellenségére, és egy kicsit megsajnálta. Roth egyre csak szipogott a homokozóban, a gyerekek pedig a bukott zsarnokoknak kijáró megvetéssel nézték. Mindannyian nagyon boldogok voltak, hogy Peyton egyszeriben föltűnt a semmiből, és ilyen könnyedén elintézte Rotht. Minden egyes gyerek tudatában volt annak, hogy Roth dicsősége már a múlté. 11. fejezet Claire mindig nagyon szerette a reggeleket. Abban a néhány csöndes órában, még mielőtt a ház és a világ fölébredt volna, mielőtt a mindennapos élet apró-cseprő problémái beárnyékolták volna a napot, szerencsésnek érezte magát, amiért van néhány zavartalan boldog perce. Tiszta fejjel, frissen ébredt a kora reggel csöndjében, kibújt az ágyból, és Joe szobája felé vette útját. Az éjszakai szoptatás, az ágya és a kiságy közötti botorkálás már csak halovány emlék volt, bár mindez még csak néhány órával ezelőtt történt. Ezekben a fölkelés utáni csöndes percekben fedezte föl igazán az anyaság örömét. Azokban a kivételes percekben ő és a mellén lévő gyermek teljesen és tökéletesen egybeolvadt. Ilyenkor mindig úgy érezte, hogy bármire - bármire - képes lenne, hogy megvédelmezze. Nem létezik nagyobb erő, amely összekötné anyát a gyermekével. De Claire legszebb pillanatait az elmúlt néhány héten megzavarta valami, amit sehogyan sem értett. Kivette a fiát a kiságyából, leült a hintaszékbe, és odatette a puha szájacskáját a melléhez. De ahelyett, hogy a bársonyos kis nyelv finoman követelőzni kezdett volna, azt érezte, hogy a fiát egyáltalán nem érdekli a melle, hanem morcosan eltolta magától, mintha csak valami kellemetlenségnek tartaná. Claire-t összezavarta a fia viselkedése, és ahogy Joe rángatta a fejét, hogy eltávolodjon a mellétől, Claire érezte, amint elönti a harag, le kellett küzdenie a dühét. Szerette volna megrázni a gyereket, és követelni, hogy mondja meg, mi baja. Beletelt egy-két pillanatba, amíg megnyugodott. Mély lélegzetet vett, és azt mondta magának, hogy nem tehet ki a haragjának egy ártatlan teremtményt, egy bűntelen kisgyermeket, aki mit sem tud arról, hogy megszegi a felnőtt világ rendjét. Nem telt sokba, míg a jó anya fölülkerekedett Claire-ben. Magához ölelte kisfiát, megcsókolta és a fülébe súgta, hogy őt szereti a legjobban az egész világon. A mérge elszállt, bántó zavarodottságot hagyva maga mögött, nem tudta, mit tehetne még, hogy örömet okozzon neki. De az alapvető, megkerülhetetlen tény nem változott. Joe nem fogadta el a tejét. A kisfiú nevetett neki. Gügyögött, gagyogott, sikongatott, mocorgott és szerette, amikor hozzányúlt, de nem akarta az anyja tejét enni. Zavartan és kissé lehangoltan jött le reggelizni. Peyton épp rendet rakott a konyhában. Emma már elindult az iskolába. - Peyton, nem tűnt föl neked valami Joe-val kapcsolatban? - kérdezte Claire. Peyton megrázta a fejét. - Nem. Minden a megszokott rendben ment, Miért? Történt valami? - Nem... nem... - mondta Claire. - Csak kíváncsi voltam. - Beletúrt a hajába. - Michael fél ötig dolgozott a Környezetvédelmi Bizottsághoz beadandó javaslatán. - Remélem, sikerülni fog - mondta Peyton szórakozottan. Éppen a tányérokat tette be a mosogatógépbe. Michael csaknem ugrándozott örömében, amikor bejött a szobába. Annak ellenére, hogy éjjel sokáig dolgozott, kíváncsinak és izgatottnak tűnt. Egy nagy borítékot tett a konyhaasztalra. - Jó reggelt? Peyton rámosolygott. - Adjak valamit neked? Kérsz enni? - Köszönöm, de nincs időm rá - mondta. - Van egy megbeszélésem a laboratóriumban, és még meg kell állnom a gyorspostánál. Megpaskolta a borítékot. - Ma van a nagy nap. Ennek a borítéknak holnapra Washingtonban kell lennie, hogy még határidőre odaérjen a Környezetvédelmi Hivatalba. - Én nem adhatnám föl neked? - kérdezte Claire. - Ezzel neked igazán nem kell törődnöd. Úgyis bemegyünk a belvárosba Peytonnal, a Botanikus Kertbe, nem áll semmiből föladnunk. - Biztos, hogy lesz időtök rá? Feltétlenül el kell mennie még ma este. - Izgatottnak tűnt, nem akarta ezt a fontos dokumentumot szem elől téveszteni. - Bízd csak rám! Michael arcon csókolta a feleségét. - Köszönöm, drágám. Most már indulnom kell. Peyton még sohasem járt a Seattle-i Botanikus Kertben, és már nagyon kíváncsi volt rá. Claire

- 24 -

állandóan szuperlatívuszokban beszélt róla. Már évek óta dolgozott ott önkéntesként, s bár a családja azóta gyarapodott, még mindig talált rá időt, hogy hetente néhány órát dolgozzon. Az üvegházak párás és nyirkos levegőjét Peyton meglehetősen nyomasztónak találta, de Claire elemében volt, ugyanolyan buzgalommal ápolta az óriási növényeket, mint ahogy a gyerekét mutatta be annak idején. - Mi itt olyanok vagyunk, mint egy nagy botanikuscsalád - magyarázta Claire. Peyton egy padon ült, és figyelmesen nézte Claire-t, időnként egy-egy pillantást vetve Joe-ra, aki a hordozható járókájában feküdt. - Az itteniek képesek elüldögélni olyan érdekfeszítő témákat ecsetelve, mint a gyökérrothadás meg a faforgács vízelvezetési tulajdonságai. Peyton elmosolyodott, és megsimogatta Joe haját. - Jó, ha valakinek van családja - mondta. Claire óvatosan lemetszett egy léggyökeret egy nagy virágzó növényről. - Mi az? - kérdezte Peyton. - Orchidea. - Nem tudtam, hogy ilyen nagyra megnőnek. - Ez egy nagyon ritka faj - mondta Claire. Kis kézi permetezővel befújta a növényt, az arcán tanulmányozni lehetett volna az összpontosítás gesztusait. Joe elalvófélben volt. Claire nagy válltáskája Peyton lábánál hevert, s látszott benne Michael borítékja. - Ezt a fajtát mindig nyirkosan kell tartani - folytatta Claire -, mert egyáltalán nem képes tárolni a nedvességet. - Értem - mondta Peyton. Claire a növények sűrűjében sétált, finoman megérintette a cserepeket és a zöld ágakat. Ahol kevés volt a nedvesség, kiszórt egy kis vizet a permetezőből. - A te üvegházad is ilyesmi lesz? - kérdezte Peyton. - Remélem, csak sokkal kisebb. Claire épp az egyik növényt metszette, sebészi precizitással távolítva el az ágakat. Peyton gyorsan benyúlt Claire táskájába, és egy zsebtolvaj ügyességével kivette a borítékot, és betette a blúzába. Claire-re pillantott, aki még mindig belemerült a növényeibe. - Már nagyon kíváncsi vagyok rá. - Peyton megnézte az üvegház tetejét. A fölső ablakok nyitva voltak, az üvegszárnyakat bonyolult lánc- és csigarendszerrel húzták föl. Peyton észrevette, hogy abbamaradt az ollócsattogás. Fölnézett, és szeme Claire furcsa, átható pillantásával találkozott. Egy szörnyű percig attól tartott, hogy Claire meglátta, amikor ellopta a borítékot. Kényelmetlenül mocorgott. - Tudod, Peyton - mondta Claire -, én nagyon jól tudok figyelni. Peytont nem hagyta cserben ébersége. - Igen...? - Csak azt akarom, hogy tudd, ha egyszer beszélni szeretnél valamiről, én mindig szívesen meghallgatlak. - Miről kellene beszélnem? - Peyton nagy szemei tanácstalanok voltak. Most Claire érezte kényelmetlenül magát, már bánta, hogy fölvetette ezt a kényes kérdést. - Csak arra, gondoltam, hogy sosem beszélsz a férjedről. Azt hittem... Peyton úgy bámult rá, mint aki nem teljesen érti, mit is mondott neki Claire. Furcsa csönd támadt. Claire biztos volt benne, hogy nagy baklövést követett el. Nem lett volna szabad átlépnie a munkaadó és az alkalmazott közötti láthatatlan vonalat. Már kezdte valóban úgy érezni, hogy Peyton családtag. Világossá vált, hogy Peyton nem így gondolkodott. - Bocsánat - mondta Claire zavartan. - Nem kellett volna szóba hoznom. Peyton hosszú ideig hallgatott. „Elgondolta, milyen abszurd is lenne elmagyarázni családja tragédiáját éppen annak a nőnek, aki az egészet okozta. Aztán lassan, távolba révedő arckifejezéssel beszélni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy fáj neki a visszaemlékezés. - Még gyerek voltam, amikor megismertem - mondta. - Tíz évvel idősebb volt nálam, nagyon okos, jóképű és vonzó. - Kék szemének átható pillantását Claire-re vetette. - Imádtam őt - mondta tényszerűen. - Peyton... - Claire látta, hogy fájdalmas erről beszélni. - És ő is imádott engem - folytatta. - Mindig azt mondta, hogy előbújik a nap, amikor belépek a szobába. Vigyázott rám. Teljesen összeomlottam, amikor... - Amikor? - Amikor meggyilkolták. Claire lélegzete is elállt, kesztyűs kezét a szájához kapta. - Meggyilkolták? Te jó Isten! Peyton összeszorította az ajkát, a szemében düh és gyötrelem tükröződött. A hangja is megváltozott, keményebb lett. - Nem találták meg a tettest. De biztos vagyok benne, hogy egyszer majd előkerül. - Peyton Claire-re nézett. - Gondolod, hogy így lesz? - Remélem - mondta Claire. - Én is. - Peyton fölállt és elmosolyodott. Teljesen megváltozott a hangulata.

- 25 -

- Van itt valahol egy mellékhelyiség? - Az előcsarnoknál. Peyton bezárkózott egy kabinba, nagy levegőt vett, és érezte, hogy ég az arca. A düh elöntötte az agyát. Az a tény, hogy annak a nőnek beszélt a férje haláláról, aki megölte őt, olyan őrült indulatokat szabadított fel benne, hogy már nem bízott abban, hogy uralkodni tud magán. Először is elővette Michael borítékját a blúzából, és mérgesen apró darabokra tépte. Azután az egészet a vécébe dobta, és nagyon meg volt elégedve a pusztítással. Claire, a tökéletes kis feleség a nap végére jóval kevésbé lesz tökéletes. De még mindig érezte a haragot a vérében - a boríték megsemmisítése nem oltotta bosszúszomját. Ökölbe szorított kezét belevágta a fülke acélfalaiba, s a dörrenés tompán visszhangzott a zárt térben. Úgy belerúgott a fülke oldalába, hogy a lemez behorpadt. Aztán fölkapta a vécékefét, és azzal püfölte a vasfalakat, míg a műanyag nyél apró darabokra nem tört. Aztán hirtelen, mintha kikapcsolták volna, abbahagyta. Kapkodta a levegőt, a vállai emelkedtek és ereszkedtek, a düh még mindig ott viharzott az agyában. Mélyeket lélegzett, hogy szapora pulzusát lecsökkentse, és képes legyen uralkodni a felháborodásán. Öt egész percbe tellett, mire el tudta határozni magát, hogy kimenjen a vécéből és csatlakozzon Claire-hez. Joe ébren volt. Claire becsomagolta egy takaróba, majd beletette a babakocsiba. Indulniuk kellett. Claire még mindig egy kicsit ideges volt Peyton miatt. Reménykedett benne, hogy nem volt túlságosan tolakodó, amikor tragikus sorsáról, a régi sebekről kérdezősködött. Amikor Peyton visszajött a mellékhelyiségből, nyugodtnak és higgadtnak tűnt, nyoma sem látszott rajta a fészültségnek. - Jól vagy? - kérdezte Claire. Peyton sugárzóan mosolygott. - Persze - és tolni kezdte a babakocsit. Egy arra járó nő bekukucskált Joe babakocsijába, és elmosolyodott. - Milyen gyönyörű kisfia van - mondta. - Köszönöm - mondta Peyton büszkén. Claire egy pillantást vetett Peytonra, mint aki nem jól hallott. De Peyton mosolya semmit sem árult el. A gyorsposta ügyintézője türelmesen várt, amíg Claire újra és újra átkutatta a táskáját. - Még ma el kell küldenem valamit, de sehogy sem akarom megtalálni. Pedig tudom, hogy itt van mondta Claire. Egyre idegesebben kutatott a táskájában. - Ma reggel tettem be. Érezte, hogy elhatalmasodik rajta a pánik, a tüdeje összeszorul, és levegő után kapkod. - Bocsánat - dadogta. - Tudom, hogy... az nem lehet, hogy… De nem volt ott. Erősen zihálva visszarohant a gyorsposta épülete előtt álló autójához. - Mi a baj? - kérdezte Peyton izgatottan. - Nem találom Michael borítékját. Nincs a... nem látod a földön? Vagy a hátsó ülésen? Peyton a fejtámla fölött hátranézett. - Nincs ott. Láttam, hogy beletetted a táskádba. - Nincs ott. - Hangosan és nehezen szedte a levegőt, ahogy az asztmaroham erősödött. - Jól vagy, Claire? Claire bólintott, és kinyitotta a kesztyűtartót, kivette az inhaláló készüléket, és befújta a gyógyszert a szájába. Lassanként rendszeresebbé vált a légzése, de az arca az izgalomtól és az aggodalomtól sápadt maradt. - Csak az asztmám - mondta még mindig lihegve. - Mindjárt elmúlik. Csak akkor jön elő, amikor nagyon ideges vagyok. Peyton elraktározta az információt a fejében. - Majd előkerül, Claire - mondta megnyugtatólag. - Meg fogod találni. De nem találták meg. Végigkutatták az egész útvonalukat, a Botanikus Kertet, és darabokra szedték a házat. A borítékot azonban nem lelték. Mire Michael hazaért a munkából, Claire szürke volt az izgalomtól és az aggodalomtól. Tudta, hogy a férje nem az a típus, aki dühében üvöltözni kezd, és a falhoz vágja a tányérokat. Bizonyos mértékig nem bánta volna, ha ilyen. Jobb levezetni a feszültséget, mint ha az ember sztoikus nyugalmat mutat. Claire nem tudta elviselni Michael csalódott és fájdalmas tekintetét, dühös hallgatását és fagyos modorát. Michael egész este levegőnek nézte, alig szólt hozzá, mintha még a felesége puszta látványa is zavarná. Peyton aznap este nagyon tartózkodóan viselkedett, amint megvacsoráztak és leszedtek, visszavonult alagsori szobájába. Feküdt az ágyán, és élvezte a föntről jövő kínos csöndet. Lefekvéskor Claire tett még egy utolsó kísérletet a kibékülésre. - Michael - mondta megfontoltan -, valaki biztosan kilopta a táskámból. Egyszerűen eltűnt. Újra végigjártam az egész utat, fölfordítottam a házat. Michael kimerülten bólogatott. Claire összes mentsége sem tehette jóvá azt a tényt, hogy egy csomó munkája kútba esett. Csalódást okozott neki, és a kutatócsoportjának is. Claire bátortalanul megpróbált valami jót is keresni a rosszban.

- 26 -

- Mit mondtak, amikor fölhívtad a Környezetvédelmi Bizottságot? Azt, hogy el fogják fogadni? Michael gépies hangon felelt. - Azt mondták, hogy majd a következő negyedévben foglalkoznak vele. Három hónapot várnunk kell, még mielőtt egyáltalán megvizsgálják. - De azután engedélyezik? Michael fáradtan sóhajtott. - Ezen már túl vagyunk, Claire. - Tudta, hogy valamit csinálnia kellene, de nem volt képes rá, hogy átölelje a feleségét. Megsimogatta a vállát, és lefeküdt. - Jaj, Michael, annyira sajnálom. - Tudom, drágám - mondta Michael közönyösen. - Minden rendbe fog jönni - megfordult, a hátával a felesége felé. - Michael... - Kérlek, Claire. Rettenetesen fáradt vagyok. 12. fejezet Michael megbántottsága és haragja teljesen elmúlt, mire Bartelék Cravenék és Peyton felsorakoztak Emma iskolájának dísztermében, hogy megnézzék az osztály szokásos évi előádását. A gyerekdarabok hagyományához híven Emma és tucatnyi osztálytársa különböző növényeket játszottak, amelyek a tanárnő zongorakíséretének hangjaira kis magocskákból erős fákká serdültek. Nem volt valami nagy előadás, de a boldog szülők szemében a kis hajtásokat és erdei teremtményeket játszó színészpalánták megérdemelték volna az Oscar-díjat. Még az eredendően oly cinikus Marlene is élérzékenyült az est izgalmaitól. Ugyanolyan lelkesen tapsolt, mint az elragadtatott szülők, annak ellenére, hogy már majd meghalt egy cigarettáért. Amikor vége lett az előadásnak, a családok, a gyerekek és a tanárok elvegyültek a díszterem forgatagában. Martene félrehúzódott a tömegtől, és a nyitott ajtóban végre rágyújtott. Emma a gratuláló szülők és tanárok gyürűjében állt, Peyton pedig hátul maradt, Joe-t ringatta a karján, és suttogott neki. Mikor megfordult, észrevette, hogy egy nő őt bámulja. A parkbéli barátja volt. Peyton arcán látszott, hogy összpontosít, körülnézett, mint valami sarokba szorított vadállat, amely szökési lehetőséget keres. - Nem is tudtam, hogy ide jár a gyereked Mrs. Henry osztályába? Az én lányom is Mrs. Henry osztályába jár. - Lehet, hogy a nő egyszerüen csak most költözött a környékre, és próbált barátnőt szerezni magának, de Peyton nem kockáztathatta meg, hogy Claire és Michael hazugságon kapják. - És itt van az a gyönyörű kisfiad is! - A nő már nyújtotta is a kezét, hogy megsimogassa Joe fejét. Peyton gyorsan elhúzta a gyereket. -Azt hiszem, összetéveszt valakivel - mondta hidegen. - De hiszen a múlt héten a parkban beszélgettünk. Biztos vagyok benne, hogy te vagy az! Peyton szemei összeszűkültek. - Azt akarja mondani, hogy hazudok? - sziszegte undokul. - Nem... dehogy - hebegte a nő, akit meglepett Peyton furcsa viselkedése. - Elnézést - mondta Peyton udvariasan, és odament az Emma körül állókhoz. Claire kivette Joe-t a karjából. - Hogy van a pici? - Azt hiszem, nagyon fáradt - mondta Peyton. A tekintete az ajtóra tévedt. Marlene úgy figyelte, mintha valami bonyolult titkot akarna megfejteni, aminek az egyetlen nyitja maga Peyton. Emma megmámorosodott a reá zúduló sok dicsérettől. - Láttál? - kérdezte, és belecsimpaszkodott Peyton szoknyájának a szélébe. - Peyton, láttál engem? Peyton melegen megcsókolta Emmát. - Mindent láttam! - kiáltotta. - Nagyon klassz voltál! - Fantasztikus volt - mondta Marlene, miközben odasétált a többiekhez. - Ugye, egy született kis tehetséggel van dolgunk? Jól lepipáltad a többi zöldséget. Emma nehezen aludt el aznap este, az előadás izgalmai és a sok dicséret miatt nem akart lefeküdni. Aztán a végzetes kimerültség letaglózta, és Claire a lánya örömét látva boldogan jött le az emeletről. Peyton a nappaliban ült, amikor Claire belépett. Leült a kanapéra, és a sötét szoba félhomályában elfojtott hangon beszélgetni kezdtek. - Emma elaludt? - kérdezte Peyton. - Végül is elnyomta a buzgóság - mondta Claire mosolyogva. - Ugye, nagyon szereti, amikor Marlene és Marty itt vannak? - jegyezte meg Peyton. Claire bólintott. - Egész kicsi kora óta imádja őket. Marlene volt az első ember, akire rámosolygott. - Marlene-re mindenki mosolyog. Ő olyan... - Olyan...?

- 27 -

Peyton zavart mozdulatot tett. - Azt hiszem, elbűvölő. Claire egyetértett. - Igen, ugye tényleg elbűvölő? - Nagyon. Ő az a típusú nő. - Az a típusú? - kötekedett Claire. - Milyen fajta nő az a típusú? - Tudod jól. Mindig összeszedett, divatos, elegáns. Magabiztos. Mindjárt észre lehet venni, milyen nagy hatással van a férfiakra. Úgy vonzza őket, mint valami mágnes. - Aha... - Claire egy pillanatra elgondolkodott a dolgon. Marlene még egy gyerekbulin is mindig nagyon jól ápoltan jelent meg. S bár farmert és csizmát viselt, mégis ő volt a legjobban öltözött nő az egész teremben, ahogy ott állt a sok fiatal anya között, akik mind „gyerekbiztos” ruhákat hordtak, bő ingeket és köpenyeket - sokan így próbálták leplezni a gyerekszüléstől elnehezült testüket. - Én már csak nagy ritkán érzem gyönyörűnek magam - mondta Claire szomorúan, és elnyomott egy sóhajt. - Jól elfáradtam. Azt hiszem, fölmegyek aludni. - Jó éjszakát! - mondta Peyton. Másnap reggel Claire ismét nyugtalan volt. Joe megint nem akart szopni. Most már nagyon ideges lett, és úgy határozott, itt az ideje, hogy Michaellal is megossza a félelmét. Michael éppen öltözködött, amikor Claire belépett a hálószobába. - Michael, valami nem tetszik nekem Joe-val kapcsolatban. Michael önkéntelenül is a fésülködőasztalon álló babaőrre pillantott. Joe boldogan gügyögött és nevetgélt a szomszéd szobában. - Mi baj van? Elég vidámnak tűnik a hangja. - Az evésről van szó. - Az evésről - mosolyodott el Michael. - Mi a baj? Telhetetlen? Claire nem volt humoros kedvében. A gyerek egészsége forgott kockán. - Nem szopik úgy, ahogy szokott. Michael jókedvét mintha elfújták volna. - Mióta megy ez így? - Körülbelül három hete. - Három hete! - Attól félek, hogy el fog apadni a tejem - mondta Claire panaszosan. - Hívjuk ki az orvost! - mondta Michael. - Már megtettem - felelte Claire. - Azt mondta, hogy amíg a gyerek egyenletesen gyarapodik, nincs semmi baj. - És? Gyarapodik? Claire bólintott. - De nem értem, mitől. Alig eszik valamit. Michael átölelte a feleségét. - Biztos minden rendben van, drágám. Claire hagyta, hogy megvigasztalják, de lelke mélyén nyugtalan volt, mintha csak egy felhő vetett volna árnyékot napsütötte, boldog otthonára. Michael ugyanolyan céltudatos volt tudósként is, mint családapaként. Amikor megérkezett a laboratóriumba, és fölvette a köpenyét, egy csapásra megfeledkezett a családjáról, a feleségéről és a gyerekeiről. Nagyon meglepődött, amikor fiatal asszisztense, Adam megbökte. Michael egy számítógép-monitor előtt ült, az ujjai föl-alá futkároztak a billentyűzeten, miközben DNS-modelleket futtatott a gép elektronikus agyában. Még csak föl sem pillantott. - Adam, maga olvassa le a számokat, én meg figyelem a bemenő adatokat. - Nem ezért jöttem, Michael. Látogatója érkezett. Michael fölnézett. Adam vigyorgott, és összeráncolta a szemöldökét. - Látogatóm? - Sohasem volt látogatója a munkahelyén. - Igen, az irodájában várja önt. Azt mondja, Peyton Flandersnek hívják. Most Michael ráncolta össze a szemöldökét. - Peyton! Mit keres itt az a lány? - Nem mondta. De tényleg nagyon jól... - Igen. Tudom. Ő a dadánk, Adam. Adam zavarában elvigyorodott. - Aha, az más. Igazán elárulhatnád, hogy honnan szereztél ilyen jó munkaerőt. - Még mielőtt dadát keresnél, kell egy pár gyerek is! - felelte erre Michael, és a vállával utat tört magának a folyosó felé. Amikor belépett az irodájába, Peyton a falon függő diplomákat olvasgatta. Finomam ringatta a babakocsit, amelyben Joe aludt. Michael azonnal odament a kocsihoz. Peyton az ujját a szája elé téve suttogta. - Úgy alszik, hogy csak na! Ne haragudj, hagy itt zavarlak, de négyszemközt akartam beszélni

- 28 -

veled. Michael izgatott lett. - Minden rendben van? Csak nem történt valami otthon? - Nem - suttogta Peyton. - Minden rendben. Csak támadt egy ötletem. - Egy ötleted? Peyton bólintott. - Már néhány napja motoszkál a fejemben. - Halljuk, mi az. - Hát, úgy tudom, hogy most lesz Claire születésnapja, és gondoltam, jólesne neki, ha meglepnénk egy születésnapi bulival. Nem volt valami jó kedve az utóbbi időben, különösen mióta az a dolog történt a tervezeteddel. Meghívhatnád a barátaitokat... Michael elmosolyodott. Peyton elbűvölő volt, és mindenre gondolt. - Remek ötlet! Azt hiszem, Claire nagyon örülne neki. - Gondolod, hogy Marlene besegítene egy kicsit? - Besegítene? Viccelsz? Át fogja venni a parancsnokságot. - Lehet, hogy jobb, ha nem mondjuk meg neki, hogy az én ötletem volt - suttogta Peyton. - Miért ne? - Csak azért, mert nem akarom, hogy Marlene azt gondolja, hogy a vetélytársa akarok lenni. Mármint Claire barátságát illetően. Nem szeretném, ha félreértené a dolgot - mondta Peyton ártatlanul. Michael megértően mosolygott. - Úgy látom, már egész jól kiismerted Marlene-t. A suttogás meglehetősen intim hangulatot adott ártatlan beszélgetésüknek. Egy pillanatra mintha még a tekintetük is összetalálkozott volna. Aztán Michael elfordította a szemét, és Peyton válla fölött benézett a laborba. Adam nézte őket, arcán még mindig ott ült a vigyor. Megtört a varázs. - Azt hiszem - mondta Peyton sietve -, ideje indulnunk. - Kösz, hogy beugrottál. - Michael lehajolt a babakocsihoz, megcirógatta a kisfia arcocskáját. - Szia, kisember! Amikor fölegyenesedett, Peyton közel hajolt hozzá, és olyanforma mozdulatot tett, mint aki át akarja ölelni és meg akarja csókolni. Michaelnak egy pillanatra elállt a lélegzete, úgy érezte magát, mint valami kis állatka, akit mindjárt megtámad a kígyó. Peyton keze a vállát súrolta. A nő levett egy kis fehér tollpihét a láboratóriumi köpenyéről, és alaposan szemügyre vette, mint aki nem is sejti, mennyire merészen és kihívóan viselkedik. - Csak nem csirkét kopasztott? - kérdezte. Michael idegesen nevetett, és leporolta a vállát. - Nem, legalábbis nem ma. Honnan kerülhetett ide? Peyton elengedte a tollat. Odatolta a babakocsit a kijárathoz, és Michael kinyitotta neki az ajtót. - Otthon találkozunk - mondta a pesztra. - Viszlát! A laboratóriumban mindenki Peytont figyelte, amint végigtolta a babakocsit a folyosón, és elment.

- 29 -

13. fejezet Solomon imádott dolgozni. Jólesett neki, ha megmutathatta a világnak, hogy ért valamihez. Amikor először jött Bartelékhez, tudta, hogy ellenállásba fog ütközni, tudta, hogy a „normális” emberek mindig azt hiszik, hogy semmit sem képes rendesen megcsinálni. Minden áldott nap minden órájában bizonyítania kellett. De a munkájával minden kétséget eloszlatott, és megmutatta, mennyire érti a dolgát. Solomon nagyon szeretett Barteléknél dolgozni. Befogadták, hasznosnak érezhette magát, és pótolták a családot is, ami Solomonnak sohasem adatott meg. Szerette volna a kis Joe-t csak egyetlenegyszer a karjában tartani, és kicsit fájt neki, meg zavarta is, hogy ezt nem tehette meg, de valamit valamiért. Majd egyszer Joe is akkora lesz, mint Emma, és akkor majd játszhat vele, úgy, ahogyan a kislánnyal - hempereghetnek a füvön, és nevetgélhetnek mindenféle bolondságon. Solomon tudott várni. A ház párkányán végzett munkáját nagyon komolyan vette, egymás után vitte föl a festékrétegeket a cizellált viktoriánus rácsozatra. A párkányok hangsúlyos sötétzöldje erőteljes kontrasztot adott a sápadt krémszín házfalaknak - az egész ház szép, egységes látványt nyújtott, és Solomont büszkeség töltötte el. Az alsó szint párkányaival már végzett, most az emeletiek következtek. Úgy döntött, hogy legfölül, a csúcsos tető alatti aprólékos díszítéssel folytatja a munkát. Egy nagy falétrát támasztott a ház falának, és fölmászott. Egyik kezével kapaszkodott, a másikban a festékesbödönt és a keskeny ecsetet tartotta. Lassan, vigyázva mászott, amíg föl nem ért a gyerekszoba magasságába. Elfordította a fejét az ablaktól, kicsit bűnösnek érezte magát, mint aki attól fél, hogy kukkolósnak tartják. Pedig akart egy pillantást vetni a kis Joe-ra, aki valószínűleg ott aludt a kiságyában. Kicsit szégyellte ugyan magát, de azért benézett az ablakon. Jól ki tudta venni a kiságyat, és a rácsain át is láthatta, hogy az ágy üres. Solomon arca eltorzult. Furcsának találta a dolgot. Tudta, hogy Claire nincs otthon, és hogy a kis baba ilyenkor aludni szokott... Aztán meglátta a hintaszéket. Peyton ült benne, a blúza ki volt gombolva, és Joe boldogan szopott. Peyton átszellemült arccal, lehunyt szemmel ült, fejét önfeledten hátravetette. Solomon csak bámult, és érezte, hogy végigfut rajta a félelem. Homályos, és töredékes ismeretei voltak a csecsemőkkel és az anyasággal kapcsolatban, de biztos volt benne, hogy csak a mamájuk szoptathatja a gyerekeket. Minden más természetellenes. Peyton megijesztette, kezdettől fogva ijesztőnek találta. Már amikor legelőször találkoztak, amikor összekente a festékkel Peyton blúzát, akkor tudta, hogy Peyton gyűlöli őt, hogy az ellenségének tekinti. Solomon a lelke legmélyén érezte, hogy Peyton gonosz. És azt is tudta, hogy ez a nő egy pillanat alatt el tudja pusztítani, ha alkalma adódik rá. Solomon egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán úgy döntött, hogy el kell tűnnie innen. Gyorsan igyekezett lefelé a létrán, de még mielőtt eltűnt volna az ablak elől, a festékesbödön csörömpölve beleütközött a zsindelybe. Dermedten nézett be a szobába. Peyton kinyitotta a szemét, és a tekintetük összetalálkozott. Egy percig farkasszemet néztek. Aztán a nő elfordult, és összehúzta a blúzát, amely az imént még látni engedte a mellét. Solomon szinte rohant lefelé a létrán. Amikor lent volt a földön, visszanézett az ablakra, mint aki arra számit, hogy ott megpillantja a nőt. De ehelyett csak a gyerekszoba csukott ablakát látta. Solomon zavarában és szomorúságában megpróbálta más feladatokkal elfoglalni magát, de nem tudta kitörölni az emlékezetéből az iménti nyugtalanító jelenetet. Peyton, amint a kis Joe-t szoptatja. Elfogta az aggodalom. Nem tudta, mit tegyen, nem tudott logikusan gondolkodni. Nem volt biztos benne, hogy képes lesz Michaelnak és Claire-nek elmondani, amit látott - ideges lenne, dadogna, és rosszul mondaná el a történetet. Peyton azt mondaná, hogy hazudott... És őt végén még elküldenék. - Solomon! Fölpattant és megfordult. Emma állt mögötte, és boldogan mosolygott. Úgy hatott, mint mikor felhős időben feltűnik a nap. - Már három óra van? - Solomon nagyon igyekezett, hogy könnyed és élénk legyen a hangja. - Meg akarom mutatni neked a szobromat! Emma egy élénkpiros papírmasé kupacot tartott a kezében. Solomon elvette a papírgombócot a kislánytól, körbeforgatta, és alaposan megvizsgálta. - Nagyon szép. - Látod - mondta Emma boldogan -, félig oroszlán, félig meg madár. - Aha... - Ez az eleje. - Látom - mondta komolyan Solomon. - Ez a farka vagy a lába? - és egy dudorra mutatott a gombóc egyik oldalán. - Az a szőréhez tartozik - mondta Emma sértődötten. - Hát persze - állapította meg Solomon. - Most már látom. Ez igazi remekmű, Emma. Emma sugárzott a boldogságtól. - Tudtam, hogy te meg fogod érteni. - Szia, Emma! Szia, Solomon! - Peyton úgy jött ki a házból, mint aki éppen Emmát várta. - Szia, Peyton! Nézd meg a szobromat!

- 30 -

Peyton futó pillantást vetett a papírmaséra, szinte le sem vette a szemét Solomonról. A férfi egyre feszültebb lett, érezte, hogy az arcába szökik a vér. Idegesen megnyalta a száját. - Emma, menj szépen be! Beszélni szeretnék Solomonnal! - Oké - Emma szolgálatkészen beszaladt. Peyton egészen közel ment Solomonhoz, mintegy beszorítva őt a ház falához. A férfi úgy húzódott el tőle, mintha Peyton maga lenne az ördög. - Gyogyós vagy? - kérdezte fenyegetőleg. Mosolygott, de a szemében villámlott a megfélemlítés vágya. Solomon reszketett az idegességtől, próbálta elkerülni a nő tekintetét, és elereszteni a füle mellett a kérdést. - Kérem, hagyjon békén! - dadogta nagy nehezen. - Azt kérdeztem, hogy gyogyós vagy-e. - N-n-nem... Peyton még közelebb hajolt. Solomon hátrált, és mint valami teknős, szinte teljesen a nyakába húzta a fejét. Érezte a nő parfümének illatát, édes lehelete is az arcát érte. - Szobatiszta vagy, te gyogyós? Solomon félelmét mintha elfújták volna. Fékezhetetlen düh lépett a helyébe. Gyűlölte a nőt. Gyűlölte, amiért megsértette őt, amiért megfosztotta a méltóságától. Gyűlölte, amit a családjával tett, a barátaival. Olyan dühös volt, hogy nem tudott megszólalni. Nagy kezei keményen ökölbe szorultak. Peyton gúnyos pillantást vetett Solomon ökölbe szorított kezére. - Rajta - mondta -, üss meg! Az nagyon szépen beleillene a tervembe. Solomon pontosan tudta, mire gondol Peyton. Kieresztette a kezét. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a fejét. Az katasztrófához vezetne. - Ne húzz velem ujjat, te gyogyós! - sziszegte. - N-nem engedem, hogy bántsd őket - dadogta -, ők a barátaim. - Megmondtam, hogy ne húzz velem ujjat! És eszedbe ne jusson elmondani nekik, amit láttál! Senki sem fog hinni neked, megértetted? Ha elmondod, amit láttál, majd én is elmondom, hogy mit láttam. És az én történetem jobb lesz. Megértetted? Solomon meredten állt. - Azt kérdeztem, megértetted? Solomon nagy nehezen bólintott. - Akkor jó - mondta Peyton, és elvonult, vissza sem nézett. Véget ért a nap, és Solomon éppen a hatalmas szerszámostáskájába pakolta a holmiját. A kerékpárja és az utánfutó a garázs előtt állt, a kalapácsait, csavarhúzóit, tiszta ecseteit meg a franciakulcsait pakolta bele. Ezt nagyon sokszor csinálta már, amióta az eszét tudja. Precízen betenni a szerszámokat a dobozba. Az ősi rítus valahogy biztonságérzetet adott neki. De ma még ez sem volt megnyugtató hatással rá. Nehéz volt a szíve, és aggodalom kínozta. Nem mondhatta el Barteléknek, amit látott. Peyton nagyon hamar ellene fordítaná a történetet -, ugyanakkor azonban árulónak érezte magát, aki tudja, hogy valami bajt okoz a legjobb barátainak, de nem képes segíteni rajtuk. Michael tűnt fel a garázs hátsó ajtajában, a kezét zsebre vágta, és nagyon zavartnak látszott. Solomonon átfutott a félelem. Peyton csinált valamit - minden csontjában ezt érezte. - Solomon, ráérsz egy kicsit? Solomon nyögött valamit. - I-igen... - Gyere be a garázsba! - Oké. - Solornon úgy tette meg azt a néhány métert a garázsig, mint az elitélt, aki az akasztófa alá indul, és elkeseredetten próbált felkészülni az őt váró szörnyű jelenetre, amelyről most már biztosra vette, hogy bekövetkezik. De arra, ami valójában következett, egyáltalán nem volt fölkészülve. Claire és Emma is ott várták Michaellal. Amikor belépett a garázsba, valamennyien elkiáltatták magukat, és bejöttek. Egy pillanatig Solomon nem is tudott arra a valamire figyelni, amit mutattak neki. Agya először csak a csillogó pirosat érzékelte. Aztán már tisztán látta. A garázs közepén egy ragyogó piros kerékpár állt, a kormányhoz csillogó-villogó kosarat erősítettek, a nyerget pedig egy nagy piros masni ékesítette. - Meglepetés! Solomon barna szemét elöntötték a könnyek. Michael odatolta hozzá a kerékpárt, és rátette Solomon kezét a fehér műanyag kapaszkodóra. - Ezt a tiéd, nagyfiú. Emma összevissza ugrándozott, tapsolt, és boldogan nevetgélt. Solomont elöntötték az érzelmek. - Ti... ti a barátaim vagytok - mondta könnyeivel küszködve. - Hát persze - mondta Claire -, mi itt mindannyian barátok vagyunk. Peyton, akit senkinek sem jutott eszébe meghívni az ünnepségre, mozdulatlanul állt a teraszon, és hallgatta az udvarból jövő örömteli hangokat. Tudta, hogy Solomon nem fogja megmondani Barteléknek,

- 31 -

hogy látta őt, amint Joe-t szoptatta, ahhoz túlságosan is jól sikerült megfélemlítenie. De most, hogy látta, mennyire szeretik, hogy Emma micsoda majomszeretettel csügg ezen a gyerekszerű férfin, Peyton végérvényes elhatározásra jutott. Tönkre kell tennie őt. 14. fejezet - Látnod kellett volna az arcát, amikor átadtuk neki a biciklit - mondta Claire. Claire és Peyton az alagsori mosókonyhában voltak, Peyton szobája mellett. A tiszta ruhákat hajtogatták, két csinos kis kupacba pakolták azt a nagy halom ruhadarabot, amit az imént szedtek ki a szárítógépből. - El tudom képzelni. - Peyton kibámult az ablakon. - Egész... bonyolult játékot játszanak. A mosógép fölötti ablak épp a hátsó kert füvére nézett. Solomon és Emma nagyban birkóztak és bukfenceztek a friss gyepen. A levegő megtelt Emma boldog sikongatásával. Csak úgy viháncolt meg visított, ahogy Solomon csiklandozta, úgy rázta a kacagás, hogy alig kapott levegőt. Claire elnézte a kislányát, és az örömét látva őt is boldogság töltötte el. A melegház váza már majdnem teljesen felépült az udvar hátsó traktusában, épp csak az üvegezés hiányzott. - Emma egyszerűen rajong Solomonért - mondta Claire. Peyton pillanatnyi szünetet tartott, mint aki elbizonytalanodott. Claire megérezte ezt a kis határozatlanságot, és kérdő pillantást vetett rá. - Mondani akartál valamit, Peyton? Peyton mély lélegzetet vett. - Claire, lehet, hogy semmi közöm hozzá, de egyfajta... nem helyénvaló viselkedést vettem észre. Claire megrázta a fejét, és elsápadt. - Mit értesz az alatt, hogy ,,nem helyénvaló”? Peyton beletúrt a hajába, mint aki nem tudja eldönteni, hogy folytassa-e. - Azt hiszem, elég kényes ügy. Biztos, hogy tévedek. Tudom, mennyire megbízol Solomonban. Claire arcvonásai megkeményedtek, a hangja hidegen szólt. - Valamit biztosan félreértettél. Solomon sohasem tenne ilyesmit. Peyton bólintott, és helyeslően bólogatott. - Igazad van. Biztos vagyok benne, hogy igazad van. Nyilvánvalóan észre vettük volna, ha Emma valami ilyesmit titkol. Elnézést, hogy egyáltalán szóba hoztam a dolgot. - Örülök, hogy megtetted - mondta Claire. Alsó ajkát harapdálta, és nagyon elgondolkodott. Azután kiment a szobából. - Befejeznéd egyedül? Elfelejtettem valamit... Peyton visszatért a ruhákhoz, és magában mosolygott. Kivette Emma egyik kis bugyiját, egy világoskéket kis rózsaszín masnival a derekánál, összehajtotta, és betette a farmerja zsebébe. Már elvetette a kételkedés magját, itt volt az ideje, hogy valamitől ki is keljen. Claire úgy volt Peyton szavaival, mint az ember egy laza foggal, vagy valami gyenge, de azért érzékelhető fájdalommal szokott lenni, egész délután és este ott bujkált benne, amit a nő mondott. Az a rettenetes lehetőség, hogy Solomon molesztálja a kislányát, viharfelhőként lebegett fölötte. Meggyőzte magát - kétszer is -, hogy Solomon nem normálisan érdeklődik a kislány iránt, már biztos volt benne, hogy a cselekedetei nem voltak ártatlanok.... Aztán eszébe jutott Emma jókedvű nevetése, és meggyőzte magát, hogy semmi más nincs közöttük, mint szeretet és ártatlan játékok. Megpróbálta emlékezetébe idézni mindazt, amit valaha életében hallott a gyerekek molesztálásáról. Összeborzadt, amikor eszébe jutott, hogy a gyerekek gyakran jóvátehetetlen lelki sérüléseket szenvednek, ami egész későbbi életüket beárnyékolja. Megrémülnek, és szégyellik magukat valami miatt, amit nem tudnak befolyásolni. De valahol azt is olvasta, hogy az ilyen gyerekek visszahúzódóak, csöndesek, barátságtalanok, és hogy soha nem keresik szabad akaratukból a molesztálójuk társaságát. Ez egészen biztosan nem vonatkozik az ő kislányára. Mindig keresi Solomont, megpróbálja eltéríteni a munkájától, hogy játsszon vele. Végül is úgy határozott, hogy Peyton tévedett. Talán saját traumatikus múltja tette különösen éberré, hogy minden ok nélkül is fenyegető veszélyt érez. De mégis... Amikor Claire aznap este lefektette a kislányát, nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy próbát, hátha fölfedez valamit. Végtére is, Peyton nem hozott volna föl egy ilyen súlyos témát, ha nincs valami alapja a gyanújának. Emma már bebújt az ágyába, a babája is ott volt a karja hajlatában, és már alig bírta nyitva tartani a szemét. Claire leült az ágy szélére, és megsimogatta a lánya homlokát. - Nagyon szeretlek téged, ugye, tudod, drágám? - Claire hangja kedves és .megnyugtató volt. Emma bólintott. - Ühüm. - És tudod, hogy ha bármi történt veled, jó vagy rossz, mindig elmondhatod nekem, és semmi baj nem lesz. Tudod, hogy akkor is szeretni foglak. Akármi történik is.

- 32 -

- Ühüm. Emma szeme tágra nyílt, majd nagyon komoly lett a tekintete, és figyelmesen hallgatta a mamáját. Claire egy pillanatra megijedt, hogy megrémiszti a kislányát. De továbbment. - Mert nem szabad, hogy titkaink legyenek egymás előtt, Emma. Olyan emberek között, akik szeretik egymást, baj ha titkok vannak. - Kezébe vette Emma arcát. - Érted? Emma homlokán kis ráncok jelentek meg. Hát persze hogy voltak titkai Peytonnal - egy egész csomó titkuk volt! Nagyon szerette volna elmondani a mamájának, de nem volt képes megszegni a fogadalmát. Claire világosan látta, hogy valami bántja a kislányát. - Mi az, drágám? - Semmi - mondta Emma tompán. Claire csitítóan megsimogatta a szomorú kislány homlokát. - Tudod, milyen nap lesz holnap? - Ühüm. A melegház napja. - Igen. És te is ott leszel, és segítesz nekem, jó? - És még mindig az én dolgom lesz az eper? Emma hangjában valami arra utalt, mintha a kislány attól tartana, hogy meg fogják büntetni valamiért, hogy valamiért összeütközésbe került a mamájával. - Hát persze, drágám. Emma megnyugodva bújt vissza az ágyába. Claire gondolataiba merülve ült az ágya szélén, amíg csak a kislány el nem aludt. Solomon és az a néhány munkás, akit egy építési vállalkozótól szerződtettek, néhány nap alatt megépítették a melegház alapját, és fölállították a Botanikus Kerttől vásárolt fa vázszerkezetet. A tetőablakok nyitására és csukására szolgáló szerkezet beépítése már komolyabb munka volt, ehhez már üveges szakembereket kellett hívni. Másnap reggel meg is érkeztek a munkások, és megkezdték az üvegek beállítását a faszerkezetbe. A melegház falai üvegszálas poliészter lapokból készültek, amelyek beengedik a fényt, de nem lehet átlátni rajtuk. Csak a tetőre terveztek tiszta üveget, úgy kellett beépíteni őket, hogy egy lánc és csigarendszer segítségével ki lehessen nyitni az ablakszárnyakat. Emmát zavarba ejtették ezek az áttetsző üveglapok. - Hogy lehet az, hogy nem látok át ezen az üvegen? - Ez üvegszálas poliészter, drágám. - Claire éppen valami olajos piszkot mosott le az egyik alkatrészről egy kis lavórban, aztán fölállt, és leporolta a farmerje térdét. - Azt hittem, a melegházak teljesen üvegből vannak. - Nem mindig - magyarázta Claire türelmesen. - Ha tiszta üvegből lenne, túlságosan fölmelegedne a belseje, és a nap megperzselné a növényeket. - Megfogta az ajtó melletti kereket, amelynek a segítségével lehetett szabályozni az. üvegszárnyakat, és megpróbálta elfordítani. Régi volt, elhasznált, és nehéz volt megmozdítani. - A mennyezet tiszta üveg lesz, mert az jobban beengedi a napfényt. De vigyázz, ne nyúlj hozzá a tiszta üveghez, mert az nagyon éles. Emma alaposan szemügyre vette a melegház téglapadlóját. Fölkapta Claire hegyes kislapátját, és játszani kezdett vele. - Hol lesz az eper? Claire még mindig azzal a makacs kerékkel küszködött. - Az eper a gyógyfüvek mellett lesz. - Egy pillantást vetett a lányára. - Emma, tedd le azt a lapátot! Nem játék! - Oké! - Emma letette a lapátot, és kiment. - Szia, Solomon! Solomon fönt volt a létra tetején, a tető csúcsánál lévő párkányt festette. Integetett és mosolygott. Peyton jött ki a házból, egyik kezével Joe-t szorította a csípőjéhez, a másikbán a babaőr volt. Egy pillanatig elnézte, hogy küzd Claire a kerékkel. A rendszerbe biztonsági okokból beépítettek egy féket is, amely azt volt hivatott megakadályozni, hogy a lánc végigvágódjon az egész szerkezeten, és az ablakok hirtelen becsapódjanak. Ez a fék már nagyon elöregedett, csaknem teljesen megette a rozsda. Ez volt az oka annak, hogy az egész dolog nem működött tökéletesen. Claire rácsapott a keze élével, a fogaskerék engedett, és a kerék nyikorogva megmozdult. A lánchoz rögzített ablakok azonnal becsapódtak. Még az a szerencse, hogy nem volt üveg a keretben. - Claire - mondta Peyton -, Joe babaőre kimerült, és sehol sem találtam elemet. Szerinted ne nézzem meg Solomon utánfutójában? Claire még mindig a gépezetet vizslatta. - Jó ötlet. Neki mindene van. A kerékpár után kötött utánfutó amolyan állandó családi viccforrás volt. Solomon megszállottan igyekezett, hogy minden elképzelhető munka minden lehetséges szerszámát magával hordja, és Michael meg Claire - Solomon engedélyével - kiszolgálták magukat, ha valamire szükségük volt a hosszabbítótól kezdve a nagykalapácsig.

- 33 -

Peyton bólintott, és elindult a garázs felé, csak azért állt meg egy pillanatra, hogy Joe-t kényelmesebben helyezze el a karjában. Claire levette a kesztyűjét, és odébb dobta. - Tele van a kezed - mondta. - Majd én megnézem. Odasétált a garázshoz, és egy kicsit várt, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Kinyitotta az utánfutó tetejét, és szétnyitotta a szerszámosláda fölső rekeszét. A rémülettől kitágult pupillákkal bámult a második fiókba. Az olajos, csillogó szerszámok között ott hevert Emma egyik-bugyija, a világoskék, amelynek kis rózsaszín masni díszíti a derekát. Claire úgy érezte magát, mint akit pofon ütöttek. Kivette a bugyit a fiókból, hátrált néhány lépést, aztán megfordult. Valaki állt az ajtóban. Claire sikított. Solomon, aki a bejáratnál állt, leejtette a festékesdobozt, és ő is sikítani kezdett. A betonpadlót elárasztotta a zöld festék. Claire ellökte magától a férfit, és futásnak eredt. Peyton a gyepen át odarohant hozzá, és átölelte Claire-t. - Mi a baj? Mi történt? Claire levegőért kapkodott. Érezte, hogy összeszorul a melle, és egyre inkább elhatalmasodik rajta a pánik. A kezében szorította Emma bugyiját, és végtelen undor fogta el. - Solomon - lihegte -, molesztálta Emmát. - Összerázkódott a rettenettől. - Te jó Isten... - Claire! Nyugodj meg! - Azok a szörnyű játékok... Peyton magához ölelte, anyáskodott fölötte. Claire teljesen összegörnyedt, levegőért kapkodott, torka hangosan zihált. - Jól van... jól van - mondta Peyton. - Gyere be, és keress egy inhalálót! - Segített Claire-nek fölmenni a terasz lépcsőjén. A hátsó ajtóból Peyton még visszanézett Claire válla fölött. Solomon a garázs előtt állt, és őket nézte. Reszketett. Peyton győztes mosollyal a szemében viszonozta a pillantását. Michael azonnal elindult a munkahelyéről, és már otthon volt, amikor a Jobb Napok Társaság két képviselője megérkezett. Halkan beszélgettek az előkertben. Solomon is velük volt, bűnbánóan lehajtotta a fejét, és nagyon nyomorultul festett. - Solomon, mondd el nekünk szépen, hogy mi történt? - A Jobb Napok Társaság igazgatója egy acélszürke hajú, kellemes hangú idősebb ember volt. - Mr. Hopkins... - Solomon szája feszülten dolgozott, kétségbeesetten igyekezett, hogy beszélni tudjon. - É-é-én, ö-ö-ő... én... én nem... - Bántottad a kislányt? - kérdezte a másik ember a Jobb Napok Társaságtól. - Neeem! Én szeretem őt! Michael félrenézett. - Hozzányúltál? Solomon szomorúan bólogatott. - Amikor... amikor... játszottunk. - Játszottatok? - B-b-birkózósat játszottunk. A három férfi sokatmondó pillantást váltott. Hopkins és a társa a földet bámulták. - Mr. Bartel, nagyon sajnálom a történteket. Nem gondoltuk volna, hogy Solomon valaha is ilyesmit csinálna. Tragédia. Őszintén sajnálom. Michaelban ellentétes érzelmek vihara dúlt. Egyik pillanatban szerette volna a kezébe kaparintani Solomont és minden csontját összetörni. A másik pillanatban sajnálta ezt a férfitestben élő gyermeket, aki aligha volt képes különbséget tenni jó és rossz között. Azért egy dologban biztos volt. - Solomon - mondta keményen -, el kell menned innen! Solomon ijedtében tágra nyitotta a szemét, és hirtelen ismét ura lett a szavainak. - Ne haragudj, de mi rosszat tettem? - Oké, Solomon, indulnunk kell! - mondta Mr. Hopkins. És a csuklójánál fogva a saját maga által épített kertkapu felé kezdte vonszolni Solomont. A férfi hagyta, hogy néhány méteren át cibálják, aztán megállt, mint aki gyökeret vert. - Claire! - kiabálta. - Ne engedd, hogy elvigyenek! Hol van Emma? Emma, segíts nekem! Emma szélsebesen odarohant a nappali ablakához, csak úgy patakzottak a könnyek a szeméből. - Solomon! Miért visznek el? - Claire megpróbálta elvinni az ablaktól. - Mama - zokogta Emma -, nem értem. Miért viszik el azok az emberek Solomont? Claire érezte, hogy a sírás határára érkezett. - Drágám - könyörgött -, kérlek, gyere el az ablaktól! Kérlek, Emma! Emma elfordult az ablaktól, nagy könnycseppek peregtek le az arcán. Ellökte magától a mamáját, és hüppögve kiszaladt a szobából. - Emma! A kislány átrohant a konyhán, és ki a kerti ajtón. Claire-t a megcsalatás és a féltékenység éles fájdalma töltötte el, amikor látta, hogy a kislánya a gyepen át egyenesen Peyton karjaiba rohan. Peyton épp az arcát süttette a délutáni nappal, a kis Joe mellette feküdt egy kiterített pléden.

- 34 -

Becsapódott az első ajtó, és egy perccel később Michael lépett be a szobába. Megállt Claire mögött. - Hát - mondta -, ezzel megvolnánk. Claire vigaszt keresve hozzá fordult, de látta, hogy a férje arca fagyos és kemény. A levegőben érződött a feszültség. - Te jó ég - suttogta Claire -, azt gondolod, hogy mindez az én hibám? - Ezt nem mondtam. - Én hoztam ide, és én hagytam, hogy ez megtörténjen, igaz? Ezt gondolod, nem? - Ez természetesen nem a te hibád, Claire. Csak szomorú vagyok! - csattant fel Michael. Megengeded, hogy szomorú legyek? Claire érezte, hogy remeg a szája széle, és már majdnem elöntötték a könnyek. - Honnan tudhattam volna? - kérlelte Michaelt. - Neked sem tűnt föl semmi. - De én nem vagyok itthon egész nap - mondta röviden. - Nem csinálhatok mindent egymagam. A düh eloszlatta Claire elkeseredését. - Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy nem vagyok itt. Nem tudok itt lenni. Nekem dolgoznom kell. - És nekem nem? - felelte Claire gyorsan. - Itt van a melegházam meg a Botanikus Kert... - Önkéntes munka - a hangja majdnem gúnyos volt. - Az is munka! - mondta Claire dühösen. - És itt vannak a gyerekek is. - Meg Peyton - felelte Michael. A hangjuk az udvarra is kihallatszott, és Emma, a dühös szavak elöl menekülve egyre jobban beletemetkezett Peyton ölelésébe. - Miért veszekszik a mama meg a papa? Peyton megsimogatta a haját. - Csak mindenki szomorú Solomon miatt, ennyi az egész. Emma odafordult Peytonhoz. - De nem értem. Mit csinált Solomon? Peyton megrándította a vállát. - Szerintem a mamád nem igazán szerette Solomont. Ezért idejöttek és elvitték. - Egyetlen alkalmat sem mulasztott volna el, hogy az anyja ellen fordítsa Emmát. - De ez nem igazság! - A dolgok nem mindig igazságosak - mondta Peyton kedvesen. - Én szeretem Solomont - mondta Emma csüggedten. - Tudom, hogy szereted. Szerettem volna segíteni Solomonon, de féltem, hogy a mamád engem is elküldene... Emmán végigfutott a félelem, és még szorosabban átölelte Peytont. - Ezt nem teheti meg! - a hangja nagyon élénk volt az izgalomtól. - Én nem engedem, hogy elküldjön! - Ne izgulj, Emma! Én itt maradok veled, akármi is történik. Emma sokáig nem szólt egy szót sem, próbálta megérteni ennek a hosszú, szomorú napnak az eseményeit. Végiggondolt mindent, ami történt. Solomon nincs itt, és nem értette, hogy miért. Az apja szomorú, és nem értette, hogy miért. Az egész ügyben az egyetlen közös nevező csak az anyja lehetett. Ő maga a gonosz. - Utálom - mondta végül. - A te mamád biztosan nem volt olyan undok, mint az enyém. - Nekem nem volt mamám. Meghalt, amikor még nagyon pici voltam - mondta Peyton kedvesen. Még a gondolat is megrémisztette Emmát. Tágra nyílt a szeme, és nagy levegőt vett. - A te mamád meghalt? De hát akkor ki vigyázott rád? Peyton tárgyilagosan felelt. - Saját magamra kellett vigyáznom. - Peyton - kérdezte Emma komolyan -, ha valami történne a mamámmal, te vigyáznál rám? - Hát persze, drágám. - Peyton odapillantott a házra, és egy kicsit hallgatta a kiszűrődő veszekedést - És a papádra is vigyáznék. 15. fejezet Az elkövetkező néhány hét nehéz és zavaros volt az egész család számára, de senki sem viselte nehezebben, mint Claire. Michael beletemetkezhetett a munkájába, de Claire minden áldott nap kénytelen volt szembenézni a családjukat sújtó tragédia következményeivel. Tönkrementek az idegei, és a legkisebb bosszúságot sem volt képes elviselni. Bűntudata óriási mértéket öltött. Michael újra és újra elmondta neki, hogy nem tartja őt felelősnek az Emmával történtek miatt, de ő úgy viselte a szégyenét, mint valami titkos sebet, és azzal igyekezett jóvátenni, hogy megpróbált tökéletes feleségként viselkedni és példás háztartást vezetni. Ez a fajta hozzáállás nem befolyásolta a lelki egészségét, és nem kötötte le a figyelmét sem.

- 35 -

Egyik reggel, amikor Peytonnal együtt ágyazott a hálószobában, Claire-nek sehogyan sem sikerült mintaszerűen behajtania a lepedőt. Sokszor próbálkozott, de a vászon csak nem akart egyenesen maradni. Érezte, hogy egyre inkább elönti a düh, és még ügyetlenebb lett. Peyton keze finoman végigsiklott a lepedőn. -A francba! - mondta Claire dühösen, és végigvágott a lepedőn. Peyton ránézett, szemében szánalom tükröződött. Megpaskolta az ágyat. - Ülj le! Claire sóhajtott egyet, és leült, Peyton mellé telepedett, a combjuk összeért. Peyton a tenyerébe vette Claire kezét. - Emmával minden rendben lesz - mondta halkan. - Hidd el nekem! Claire megpróbált megnyugodni. -A gyermekpszichológus azt mondja, az természetes, hogy nem tudja azonnal elmondani, hogy mi történt vele. A gyerekek nehezen öntenek szavakba ilyesmit. - Úgy ismételgette az orvos végkövetkeztetését, mint valami imádságot. - Ez természetes - mondta Peyton. De nem tudta megállni, hogy ne töprengjen állandón Emma megpróbáltatásain. Igyekezett nem gondolni a részletekre, mindarra, ami a lánya és Solomon között történt, de minduntalan groteszk képek villantak föl az agyában. - Utálom, hogy újra és újra végig kell gondolnia a dolgot. A bensőmet szaggatja a fájdalom. Könnyek tolultak a szemébe. - Claire... - Peyton úgy simogatta a hátát, mintha az együttérzését akarná belemasszírozni. - És olyan másképp viselkedik velem az utóbbi időben - mondta Claire izgatottan. - Haragosan és védekezőn viselkedik. Mindig óvatos és bizalmatlan. Mintha félne tőlem. Olyan, mintha... gondolod, hogy engem hibáztat, amiért nem vigyáztam rá? - egy könnycsepp pergett le az arcán. - Ssss... - nyugtatgatta Peyton. Még erőteljesebben simogatta Claire hátát. - Próbálj pihenni! Claire föladta, és lassan lefeküdt az ágyra, aztán hasra fordult. A hátát az utóbbi napok feszültségeitől nagyon mereven tartotta. Peyton ujjai bejárták a hús és az izmok rejtett zugait, mintha ezzel felszabadítaná a szorongást, enyhítené a feszültséget. Peyton föltérdelt az ágyra, Claire háta fölé hajolt, simogatta, ütemesen, melegen, megnyugtatóan. Egy megkönnyebbült sóhaj szabadult fel Claireből. Kényelmesen elvackolódott az ágyon, és behunyta a szemét. - Ez nagyon kellemes, nagyon jó... Peyton tapasztalt kézzel simította végig Claire gerincét, masszírozta a kis csomókat. Claire bágyadtan reagált Peyton érintésére, kellemes, lebegő érzés fogta el. Hirtelen rájött, milyen kevésszer is érintették meg az utóbbi hetekben. Mintha valami fal lett volna közte és a férje között. Csak felületesen ölelte meg őt, nem hidegen, de távolságtartón. Mélyen és nyugodtan lélegzett, és magában mosolygott. A puha, meleg simogatás otthonos érzése nemcsak az izmait lazította el, hanem beszélgethetnékje is támadt, ahogy Peyton finom ujjai a nyakát simogatták. - Van valami, amiről nem tudsz - suttogta. - Valami, amiről nem tudsz... Még valami, ami miatt olyan szörnyű, hogy ez megtörténhetett Emmával. Peyton keze beletúrt Claire hajába, és finoman masszírozni kezdte a fejét. - Mi lenne az? - kérdezte fojtott hangon, mintha a hangos beszéd elrontaná a hangulatot. - Engem is molesztáltak. Kilenc hónappal ezelőtt. Egy orvos... úgy, mint Solomon, valaki, akiről azt hittem, megbízhatok benne. Peyton egy pillanatra abbahagyta a masszírozást, de Claire semmit sem vett észre. Peyton gyomra liftezni kezdett, az arca égett. Egész idő alatt, amíg Barteléknél volt, sem Claire, sem Michael nem említette az elhunyt férjével való találkozásukat. - Rettenetes - mondta Peyton, miközben a keze becsúszott Claire inge alá, és megérintette a meleg bőrt. A keze fölkúszott egészen a melltartó keskeny pántjáig, kicsatolta, és lejjebb csúsztatta a vállpántokat. A keze már fönt járt Claire finom nyakánál, és átkarolta azt. Peyton szája mosolyra rándult, és megkeményedett a tekintete. Abban a pillanatban meg is fojthatta volna. De még várni akart, amíg elérkezik a megfelelő pillanat... - Úgy érzem, Michael azt gondolja, hogy ez részben az én hibám. Sohasem mondott ilyesmit, de én úgy érzem... - A te hibád? Mi az istenért gondolna ilyesmit? - Nem kiabáltam. Nem tettem semmit. Hagytam, hogy megtörténjen. Megfagyott bennem a vér. Peyton végigfuttatta a körmét Claire hátán, majd átfogta a derekát. Claire fölemelte a csípőjét, mint aki zöld utat ad a további intimitásoknak. - Néha - mondta Claire álmodozón - azt hiszem, néha az is megfordul a fejében, hogy én engedtem, hogy megtörténjen. Peyton előrehajolt, a melle Claire hátát súrolta, nedves ajkai Claire fülét érintették. - Engedted? - suttogta. - Engedted, hogy megtörténjen? Claire megrázta a fejét.

- 36 -

- Féltem tőle. Egy... egy szörnyeteg volt. Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy szinte úgy tűnt, mintha csókolóznának. - Rettenetes lehetett - mondta Peyton rekedt hangon. - Igen. Az egész olyan borzasztó volt. Szörnyű. Egy undorító alak volt. Peyton már eleget hallott. Lemászott Claire hátáról, mintha csak egy nyeregből szállna ki. Kiment a szobából, és otthagyta Claire-t hason fekve, a melléig fölgyűrt inggel. Claire fölkönyökölt, és a válla fölött Peytonra nézett. Hangosan lélegzett, a haja ziláltan-festett, és az arca tüzelt. Mint valami vadász, amikor becserkészi a zsákmányt, úgy kerítette be Peyton egyre inkább az áldozatait. A csapda már majdnem összezárult, a nagy műgonddal létrehozott kelepce már csaknem szorosra hurkolódott az ellensége körül, és tönkretette őt. Peyton nagy csapást mért a családra Solomon elüldözésével, megmérgezte a viszonyt anya és leánya között. Most elérkezett az ideje, hogy megrontsa Michael és Claire kapcsolatát is. Pontosan tudta, hogy fegyverarzenáljának melyik darabját fogja bevetni: a féltékenységet. Michaelnak sikerült halkan néhány szót váltania Peytonnal a születésnapi meglépetésbuliról. - Marlene szeretne találkozni velünk valamikor, a mai nap vagy ma este, hogy összeállítsuk a meghívottak listáját. De én már nem vagyok annyira biztos benne, hogy jó, ha megszervezzük ezt a bulit. Mit gondolsz? Peytonnak úgy kellett tennie, mint aki komolyan elgondolkozik ezen a kérdésen, pedig már pontosan tudta, hogy mit fog válaszolni. - Szerintem neki kell látnunk a dolognak - mondta, némi látszólagos gondolkodás után. Mindannyiunknak jót tenne egy kis vidámság. Tulajdonképpen, azt hiszem, Claire-nek most nagyobb szüksége van rá, mint bármikor. Tudod, mennyire önmagát okolta mindenért. Michael bólintott. - Azt hiszem, igazad van, Peyton. Lehet, hogy csak hallani akartam valaki mástól is. Megyek, fölhívom Marlene-t. - Hívd - mondta Peyton. A nő gyorsan leszaladt a lépcsőn, fölkapott egy kupac frissen vasalt ruhát, és mire fölért vele a második emeletre, Claire már jött is ki a gyerekszobából. - Van itt néhány dolog Michaelnak, de nem akartam zavarni. Bent van a hálószobában, és zárva van az ajtó. - Köszönöm - mondta Claire. - Majd én beviszem. Marlene nagyon elfoglalt nő, és jó darabig eltartott, amíg sikerült egy olyan időpontot találniuk, ami neki is és Michaelnak is megfelelt. Michael először azt javasolta, hogy ebédeljenek együtt, de Marlene nem tehette - éppen Claire-rel volt randevúja ebédnél. Végül is este fél nyolcban állapodtak meg. Ha Claire bármit is hallott volna a beszélgetés elejéből, teljesen ártatlan társalgásnak hitte volna. Ahelyett amikor benyitott, egyetlen mondatot kapott el. - Nem, nem sejt semmit - mondta Michael nevetve. Az ajtónak háttal állt, és kissé ráhajolt a kagylóra. - Nem a legjobb ötlet innen beszélnünk, majd fölhívlak a laborból. Claire vigyázva letette a ruhát az ágyra, és kisimította az ágyterítőt, hogy egyetlen apró ráncocska sem maradt rajta. A halántéka lüktetett, és érezte, hogy elhatalmasodik rajta a szorongás. Michael gyorsan, bűntudatosan letette a telefont, és úgy tett, mint aki teljesen beleveszett a megfelelő zakó kiválasztásába. Egy kék blézert vett ki, egy kicsit elegánsabb darabot, mint amit rendesen a laboratóriumban viselt. - Kivel beszéltél? - kérdezte Claire, reménye szerint mintegy mellékesen. - Hmm? - Az előbb. A telefonon. - Ja, ööö, Adammel beszéltem, a laboratóriumból. - Aha! - Claire még mindig ugyanazon a helyén simítgatta az ágyterítőt. - Az a helyzet, hogy ma sokáig bent kell maradnom. Valami... baj van a teuacycline-tesztekkel. - Értem - mondta Claire monoton hangon. - Későn jössz. - Igen. - Michael fölvette a divatos zakóját, és arcon csókolta a feleségét. - Ne várj meg ébren! Úgy sietett az ajtó felé, mint aki alig várja, hogy elmeneküljön a felesége elől. Claire ott maradt, ahol volt, és egyre csak simítgatta az ágyterítőt. Egyetlen pontot bámult, és nagy zűrzavar uralkodott a gondolatai között. 6. fejezet Aznap Claire Marlene-vel ebédelt, és többször is majdnem odáig jutott, hogy elmondja a barátnőjének, arra gyanakszik, hogy Michael hűtlen hozzá. Sok minden tartotta vissza attól, hogy ezt végül is megtegye, gyakorlatias okok és babonák egyaránt. Nem volt képes hangosan kimondani azt a mondatot, hogy ,,azt hiszem, Michaelnak van valakije”. Az ajkai már ízlelgették a szavakat, de még nem bírta kimondani. Olyan volt, mintha valami természetfölötti erő korlátozta volna, mintha azáltal, hogy kimondja, valóra is válna a dolog. Claire a legmeghittebb barátnőjének sem tudta megvallani a félelmét, mert

- 37 -

szégyellte bevallani, hogy nem tudta megtartani a férfit, mintha a férje hűtlensége végső soron az ő hibája lett volna. Claire nem tudott beszélni erről, mert nem tudta volna elviselni Marlene sajnálkozó pillantását. A sajnálatot jogos harag követte volna, majd Marlene átvette volna az irányítást, ahogy ez már a természetéből következett. Stratégiákat vázolt volna föl, hogy Claire hogyan szerezheti vissza a férjét. Vagy elárasztotta volna a válással kapcsolatos tanácsaival - ügyvédeket ajánlott volna, fölvázolta volna a különélésre és a válásra vonatkozó hivatalos dokumentumok lehetséges változatait. És mire kihoznák a kávét, már a láthatás és a tartásdíj kérdésével is végeznének, sőt a házat is meghirdetnék a piaci viszonyoknak megfelelő reális áron. Marlene barátként viselkedett volna, aki a legjobb szándékkal segít, amiben csak tud, de elleplezné a saját nyugtalanságát. ,,Csak nem ragályos a hűtlenség? Ugye, a saját házasságom nincs veszélyben?” vagy a megnyugvását, hogy a pestis elvonult, és valaki másra sújtott le. Így tehát Claire az egész ebéd alatt higgadt arckifejezéssel ült, kötelességszerűen megrendelte a salátáját, de nem kért bort, és úgy tett, mint aki nagyon megütközik azon, hogy Marlene már a második pohár bort rendeli. Elmosolyodott, amikor úgy érezte, hogy mosolyognia illene valamin, és néha nevetett is, amikor ebédelő partnere megeresztett egy-egy kincstári szellemességet. De nem is érezte az étel ízét, alig figyelt arra, amit Marlene mondott, egész idő alatt csak úgy örvénylettek a gondolatok a fejében. A délután fönnmaradó részében szinte gépiesen viselkedett. A két nő elment a Factoria Bevásárlóközpontba, a Nordstrom's meg a Neiman-Marcus üzleteiben új ruhákra vadásztak. Claire alig vette észre, amikor Marlene dollárszázakat költött az I. Magninban egy csizmára, és a Doubledayben összevásárolt vagy fél tucat kemény kötésű könyvet. Az sem zavarta Claire-t, hogy amikor meg akart állni egy faiskolánál, hogy három zsák trágyaillatú talajtakarót vegyen, Marlene pajkosan cukkolni kezdte. De egész nap olyan volt, mint valami automata, a gondolatait mindvégig lekötötte a fájdalmas gyanú. Nagy kő esett le a szívéről, amikor végre beállt Volvójával a saját háza kertjébe. - Biztosan nem akarod, hogy hazavigyelek? - Dehogy - mondta Marlene, miközben kiszállt a kocsiból. - Még tűsarkakon is tudok két sarkot gyalogolni. - És belecsippentett Claire arcába. - Köszönök mindent. Különösen azt élveztem, amikor a trágyát vettük. - Talajtakarót - helyesbített Claire. - Mindegy. Peyton jött ki a házból, Joe-val a karján. - Sziasztok! Marlene szándékosan figyelmen kívül hagyta, hogy Peyton köszönt, minden figyelmét Joe felé fordította. - Ez a kisember egyre szebb lesz, valahányszor látom. - Amíg Claire kipakolt a kocsiból, Marlene elvette Peytontól a kisbabát, puszilgatva, és gügyögött neki. De Joe fáradt volt és nyűgös. - Segíthetek, Claire? - ajánlkozott Peyton. Amikor behajolt a kocsiba, hogy kivegye az egyik huszonöt font súlyú zsákot, a pillantása hirtelen Marlene táskájára esett, amely ott hevert a hátsó ülésen, benne pedig ott csillogott az elegáns arany öngyújtója. Peyton hirtelen elhatározással fölmarkolta és zsebre vágta. - Olyan gyorsan nő. Olyan, mintha minden alkalommal egy másik gyereket látnék. Mi a baj, kicsikém? - Joe arcocskája összeráncolódott, a szája kesergős sírásra csorbult. Joe a végsőkig próbára tette Marlene anyai gyakorlatát. Kérőn a barátnőjére nézett, hogy szabadítsa meg ettől a rosszkedvű csomagtól. - Itt vagyok... Add ide nekem! - Claire karjába vette a fiát, és finoman ringatni kezdte. Ez mintha még jobban dühbe gurította volna, Joe egyre inkább visított. Marlene úgy tett, mint aki befogja a fülét. - Jó kis tüdeje van, mi? Claire megpróbálta csitítgatni a kisbabáját, suttogott hozzá, és az egyik karját kissé rázogatta. - Jól van, drágám, minden rendben van. De Joe csak nem akart megnyugodni. Rángatózott és rugdalózott az anyja karjában, az arca kivörösödött a sírástól. Peyton visszajött, miután letette a talajtakaróval teli nehéz zsákot a kocsi mellé. - Nem tudom, mi van vele ma. - Kinyújtotta a karját - Hadd próbáljam meg én. Joe átment hozzá, és kényelmesen befészkelte magát Peyton karjába. A dada magához ölelte, suttogott neki, és nyugtatgatta. Azonnal mérséklődött a sírás, és Joe már mosolygott is. Marlene Claire-re nézett, aztán Peytonra, aztán megint Claire-re. Pillanatnyi furcsa nagy csönd támadt, amelyet csak a gyerekszoba ablakára akasztott harangjáték csilingelése tört meg. - Mi ez a zaj? - kérdezte ravaszul Marlene. -A harangjáték - mondta Claire, és a gyerekszoba ablakára mutatott. - Peytontól kaptuk ajándékba. Marlene elmosolyodott. - Ja. Biztosan nagyon kedves dolog. De már megyek is. - És elindult az utca felé. Claire hirtelen nem akart egyedül maradni. - Marlene - kezdte Claire rábeszélőn -, Peyton az egyik legjobb süteményét készíti ma estére, nincs

- 38 -

kedved átjönni Martyval és megkóstolni? Michael későn jön haza, és gondoltam, hogy... Marlene igyekezett jól színlelni, de kénytelen volt belekapaszkodni az első kifogásba, ami eszébe jutott. - Ne haragudj, de nem fog menni, ma este meg kell mutatnom egy vevőnek a Fletcher-házat. Claire arca összerándult. Emlékezett rá, hogy Marty büszkén mesélte a Unión Square Grillben, hogy a felesége milyen ügyesen adta el azt a bizonyos házat. - Azt hittem, már eladtad. Marlene egy pillanatra zavarba jött - ami nem túl gyakran esett meg vele. - Igen... eladtam, de ki hitte volna, az utolsó pillanatban az anyagiak miatt kudarcba fulladt a dolog. Majd máskor eljövünk. Kösz a meghívást. Peyton konyhaművészeti remeke egy csodálatos csokoládészuflé volt. Fölvert tojásfehérjéből és reszelt édes csokoládéból készült habkupola. Amikor már bent volt a sütőben, az olvadó csokoládé pompás illata megtöltötte az egész házat. Peyton azonnal hozzálátott, hogy kitakarítsa a konyhát. Minden tele volt csokoládéval. - Milyen finom illata van! - mondta Claire. Peyton pajkosan elvigyorodott. - Valahol azt olvastam, hogy a csokoládé jól helyettesíti a szexet. - Hát... én szeretem a csokit - mondta Claire -, de... Peyton bólintott, de a huncut mosoly továbbra sem hagyta el az ajkát. - Gondolom, te meg Michael nem hagyjátok kialudni azt a bizonyos tüzet. Claire érezte, hogy arcába szökik a vér. - Hát, ami azt illeti, mi mindig... nagyon szerettünk együtt lenni. - Egy pillanatra megállt, zavarba ejtette, hogy a férje az utóbbi időben nem nagyon foglalkozott vele. Újból elöntötték a kétségek. - De az utóbbi időben kicsit másképp alakultak a dolgok. A szülés után minden nehezebben megy - Claire zavartan folytatta. - Az ember meghízik, fáradt, és nem érzi... vonzónak magát. Peytont nem lehetett ilyen könnyen leszerelni. - Biztos vagyok benne, hogy Michael ugyanúgy vonzódik hozzád, mint a legelső nap, amikor szemet vetett rád. Úgy értem, egy férfi soha nem tud másképp gondolni az első szerelmére. - Ó, nem én voltam Michael első szerelme. Ahhoz ő túl korán kezdte. Találd ki, ki volt Michael első szerelme, még hamvas tizenhat éves korában! - Marlene - mondta Peyton közömbösen. Claire arca megnyúlt. - Honnan tudtad? Peyton enyhén megvonta a vállát. - Tippeltem - mondta, és lehajolt, hogy megnézze a szuflét a sütőben. - Majdnem kész van. Kár, hogy Michael nem eszik belőle. Egyébként min dolgozik ilyen későn este a laborban? - Jó kérdés - mondta Claire. Hirtelen fölkapta a konyhai telefont, és a labor számát tárcsázta. Összevont szemöldökkel hallgatta, ahogy a készülék egyre csak csöngött, és csak nehezen tudta megállni, hogy ne csapja le a kagylót. Senki sem veszi föl a telefont a laborban. - Talán már elindult haza. -Lehet - modta Claire bizonytalanul. - Föl szokott hívni, amikor elindul. - Biztos vagyok benne, hogy nincs miért izgulnod - mondta Peyton, és biztatóan Claire vállára tette a kezét. Michael és Marlene egy bár sarkában üldögéltek, nem messze a laboratóriumtól. Teljesen lekötötte őket a születésnapi buli részleteinek megbeszélése. Michael nem sokat tévedett, amikor azt mondta, hogy Marlene úgyis át fogja venni a dolgok irányítását. Már megbeszélte a menüt a hidegkonyhával, kiválasztotta a borokat, és megállapodott a virágárussal is. Már csak a meghívandó vendégekről kellett dönteni, és úgy tűnt, Michaelnak még ebbe is kevés beleszólása lesz. Michael hátradőlt a bokszban, kortyintott egyet az italából, vett egy cigarettát. - Van tüzed? Marlene arca eltorzult. - Nem találom a Tiffany öngyújtómat. Marty idegrohamot fog kapni, ha megtudja. Michael rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. - Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez az egész születésnapi buli egy jó ötlet. Marlene bólintott. - Emma miatt? Michael leütötte a hamut a cigarettájáról. - Emma miatt. És Claire sem volt igazán önmaga az utóbbi időben. Marlene egy pillanatra elhallgatott, azon gondolkodott, amit Michael az imént mondott. - Mi újság Peytonnal? - kérdezte könnyedén. Michael melegen elmosolyodott. - Peyton egyszerűen fantasztikus. - Tényleg? A férfi fejét ingatta, mintegy csodálva a családja hihetetlen szerencséjét.

- 39 -

- Hidd el, egyszerűen nem tudom elképzelni, mihez kezdtünk volna nélküle. Marlene előrehajolt, mint aki mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát. Olyan nő volt, aki nyíltan vállalta a véleményét, de azt is jól tudta, hogy mikor nem kell beleavatkoznia más dolgába, különösen, amikor ilyen érzékeny kérdésről van szó. Kezébe vette a vendégek listáját, hogy átolvassa. - Rendben van - mondta, és a hangja hirtelen nagyon tárgyilagosra váltott. - Kifelejtettünk valakit? Claire az ágyban olvasott, amikor Michael hazaért. Bűntudatosan mosolygott, amikor meglátta a feleségét, utálta, hogy a háta mögött kell intéznie a dolgokat, még akkor is, ha a lelkiismerete teljesen tiszta lehetett. - Szia, drágám! Claire alig nézett föl a könyvéből. - Szia! - mondta kelletlenül, a hangja halk volt, és fátyolos. Michael nekilátott, hogy kigombolja az ingét. - Hogy telt az estéd? - Jól - hangzott az udvarias válasz. A hálószoba levegője megtelt feszültséggel. A hangulatot oldandó, a férfi letelepedett az ágy szélére. - Haragszol rám? Mondtam, hogy ma sokáig dolgozom, nem? Claire letette a könyvét, és összefonta a két karját. Óvatos, védekező testhelyzetet öltött, mint akiben hirtelen megszűnt a férje iránti bizalom. - Telefonáltam a laborba. Senki sem vette föl. Michael meglepődött. Nem tudott könnyen hazudni. - Fölhívtál?... Biztosan valamelyik olyan szobában voltam, ahol nincs telefon. Claire-t nem lehetett meggyőzni. - Aha. - Ne haragudj - mondta a férfi. - Föl kellett volna, hogy hívjalak. Végignyújtózott az ágyon, és közelebb húzódott, hogy átkarolja a feléségét. - Nem akartalak megijeszteni, kicsikém. Claire megadta magát az ölelésnek, de szinte ugyanazzal a mozdulattal el is húzódott a férfitól. - Füst. Füstszagot érzek. Te dohányoztál? Michael nyelve ismét elakadt egy pillanatra a meglepetéstől, aztán belekapaszkodott az első ostoba hazugságba, ami eszébe ötlött. - Öö... az egyik technikus cigarettázott. Biztosan a hajam fölvette a szagot... - De egyszer azt mondtad nekem, hogy senkinek sem engeded, hogy a laborban dohányozzon erősködött Claire. Michael kifogyott a hazugságokból. Most már tényleg azt szerette volna, ha letesznek erről a meglepetésbuliról. Claire olyan ideges volt az utóbbi napokban, hogy bármilyen kis bizonytalanság is ártalmasnak tűnt a számára. - Claire - folytatta kimerülten -, rémes napom volt, keményen dolgoztam, és nagyon, de nagyon fáradt vagyok. - Elvonult a fürdőszobába, alaposan megmosta az arcát, hosszan sikálta a fogait, megpróbálta levakarni magáról a cigarettaszagot. Az utóbbi néhány hét feszültségei meg a lefekvés előtti összeütközésük Claire-rel elvette Michael éjszakai nyugalmát, egész éjszaka zavaros álmok gyötörték. Az éjszaka közepén hirtelen fölébredt, és egy kis ideig ült az ágyon a hálószoba sötétjében. Valami zaj zökkentette ki nyugtalan álmából. Ismeretlen hangot hallott az alsó szintről. Michael odapillantott Claire-re. A nő mélyen aludt. Kibújt a takaró alól, és a szőnyeggel borított lépcsőn halkan leosont a földszintre. A zaj irányát követve a konyha felé ment, megállt az ajtó előtt, és benézett. A helyiségben nem égett a villany, csak a hűtőszekrény lámpája világított, a gép ajtaja nyitva volt. Peyton a konyha kövén térdelt, épp a kiborult jégkockákat szedegette össze. Nem tűnt meglepettnek, amikor meglátta Michaelt. A nő nagy lassan felállt, közben a tekintetét egy pillanatra sem vette le Michael arcáról. Lazán a frizsidernek támaszkodott, melynek mélyhűtő részéből áradt a jeges levegő. A hűtő halvány fényében a leheletfinom, kivágott hálóing alatt kirajzolódott meleg, meztelen teste. A nő szeme vágyakozón és kérlelhetetlenül tapadt rá. - Én csak... valami zajt hallottam - mondta. - Leejtettem a jégkocka tartót. Bocsánat. Michael megfordult, hogy visszamenjen a hálószobába, aludni. - Akkor jó. Jó éjszakát! - Kérsz valamit? - Tessék? Ja. Kösz, nem. Peyton egy lépéssel közelebb ment hozzá.

- 40 -

- Biztos? - kérdezte rekedtes hangon. - Melegíthetek neked valamit. A férfi tudta, hogy most a karjába vehetné és megcsókolhatná, és egy pillanatra hatalmába kerítette a vágy, hogy meg is tegye. De uralkodott magán. Egész házassága alatt egyetlenegyszer sem vágyott másik nőre, még egy olyan vonzóra sem, mint Peyton. Egy-két lépést visszatántorodott. - Azért kösz - motyogta. - Jobb lesz, ha... - Sarkon fordult, és fölsietett a lépcsőn, s közben a hátán ott érezte Peyton tekintetét. 17. fejezet Emma imádta, ha az „ő dolga” volt valami, és a meglepetésbuli napján Marlene egy nagyon fontos feladattal bízta meg. Neki kellett Claire-t elvinnie otthonról szombat délután és visszahoznia a buli kezdetére. Az alatt a három óra alatt, amíg nincsenek otthon, Marlene és a hidegkonyhások hada éppen át tudja rendezni a házat a bulihoz. Az első vendégeket fél négyre várták, és Emmának megmondták, hogy négy óra körül próbáljon meg hazaérni a mamájával. Emma ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a mamáját a szokásos szombat délutáni ügyintéző körútjára. Claire-nek nem volt túl sok tennivalója. Át kellett mennie a szupermarketbe, meg be kellett adnia a heti szennyest a tisztítóba, és a gyerek csak megnehezítette volna a dolgát. De Emma nern fogyott ki az ötletekből. Követelte, hogy a mamája vigye el a Botanikus Kertbe, mert tudta, hogy onnan nem fog egykönnyen elszabadulni. Emma nagyon elégedetten játszott a melegházakban, de egy pillanatra sem feledkezett meg a fontos feladatáról. Odaszaladt a mamájához, aki még mindig az orchideák miatt bosszankodott. - Mennyi az idő, mama? - kérdezte. - Négy óra lesz. - Akkor jó - mondta Emma. - Úgy értem - mondta egy műásítástól kísérve -, fáradt vagyok. Menjünk haza. Claire visszafordult a növényhez, és kissé megnedvesítette. - Egy perc, és megyünk, drágám. Emma nem habozott. Kézen fogta a mamáját, és a kijárat felé ráncigálta. - Gyere már, mama! Claire nagyot sóhajtott, és megadta magát. Emma egész délután nagyon jól, és türelmesen viselkedett. Már tényleg itt volt az ideje, hogy induljanak. A kocsiban Emma szeme a szokásosnál is jobban csillogott, és egy kicsit sem tűnt fáradtnak. - Ne felejtsd el bevinni a tisztítóba a ruhákat - figyelmeztette a mamáját. - Azt hittem, kifáradtál. - Peyton szólt, hogy figyelmeztesselek. Claire beindította a Volvóját. - Rendben van, főnökasszony. A vegytisztító csak néhány sarokra volt a Botanikus Kerttől, és Emma bent maradt az autóban, amíg Claire bevitte a kupac ruhát. Jerry, a kiszolgáló, névről ismerte őket. - Hogy van, Mrs. Bartel? És hol van Emma? Claire leszórta a ruhákat a pultra. - Kint van az autóban. Jerry előkészítette a vállalási tömböt, és beletúrt a kupacba. - Legközelebb hozza be őt is! Nézzük csak! Négy pantalló. Kettő... nem, három ing. Kicsit keményítsük is, ugye? Claire odaadta a kék zakót is. - Bűzölög a cigarettafüsttől. Jerry kissé meglepettnek tűnt, amikor átvette a zakót, és ellenőrizte a zsebeket. - Nem is tudtam, hogy a férje dohányzik. - Nem is. Pontosabban már régóta nem. Akkor hagyta abba, amikor összeházasodtunk. - Na, majd kiszedjük ebből ezt a bűzt, ne izguljon. - Jerry benyúlt a zakó oldalzsebébe. - Mi ez? Marlene arany öngyújtója ott ragyogott Jerry tenyerén. - Mrs. Bartel, nem valami kellemes, hogy nekem kell ezt megmondanom, de úgy fest, a férje titkolja ön elől ezt a szokását. Claire fölkapta az öngyújtót, és egyre csak bámulta. A finom, puha aranyba az MC monogram volt belegravírozva, kétség sem férhetett hozzá, hogy az öngyújtó Marlene-é. Hirtelen fojtogatni kezdte a tudat, hogy a legrosszabb gyanúja bebizonyosodott. Szeme tágra nyílt, gyengének érezte a térdét, a gyomra liftezett. - Jól van? - kérdezte Jerry - Mrs. Bartel? Mrs. Bartel... Claire kirohant a tisztítóból, beült a kocsiba, lihegve, ahogy az asztmaroham szorongatta a torkát. - Mi a baj, rnama? - Semmi, drágám, semmi... - Claire kivette a kesztyűtartóból az inhalálót, és befújta a gyógyszerét a

- 41 -

tüdejébe. A kormányra borulva várt, amíg egészen biztos nem volt benne, hogy képes baj nélkül vezetni. Aztán sebességbe tette az autót, és amilyen gyorsan csak tudott, hazament. Emma a karjánál fogva vonszolta a mamáját, becipelte a konyhába, hogy onnan a nappaliba vezesse. A ház csöndes volt, és teljesen kihaltnak látszott. Claire kiszabadította a karját a lánya kezéből, és kihúzott egy hokedlit. Nem volt biztos benne, hogy megtartja a lába. Rátámaszkodott a konyhaasztalra, és a halántékát masszírozta. - Mami - kérlelte Emma -, mit csinálsz? Menjünk be! Azt akarom, hogy menjünk be! - Emma - mondta Claire olyan nyugodtan, ahogy csak tudta -, szeretném, ha fölmennél a szobádba, és játszanál egy kicsit. - De mami! - Emma - csattant föl Claire -, egyedül akarok maradni egy kicsit! Emma érezte, hogy a mamája rettentően szomorú, és ettől meg is ijedt. Beszaladt a házba. Claire-rel forgott a világ, beteges gyengeség lepte meg. A világ, az ő világa, amely valamikor olyan boldognak és tökéletesnek tűnt, most romokban hevert. Undort és gyűlöletet érzett, öntudatlanul sajnálta magát, lelke mélyén bűntudata volt, egész lénye tiltakozott a megcsalatás ellen. Minden és mindenki, akit szeretett, becsapta. Még a kisfia sem fogadta el a mellét. Most pedig a férje és a legjobb barátnője szövetkeztek, hogy megcsalják. Az otthona, a barátsága és a házassága került veszélybe. Úgy érezte, éppen azok verték meg, akikben a legjobban bízott, akikről azt hitte, hogy szereti őket. Egy pillanatra azt hitte, megbolondul. Kisvártatva Michael lépett be a konyhába. Nyugodt és gondos volt, mint mindig. A kiegyensúlyozott, határozott, megbízható Michael. Michael, minden nő álma, a gyermekei apja, aki megesküdött, hogy egész életében hű lesz hozzá. De most annak látta, ami valójában volt: hazugnak, szélhámosnak és képmutatónak. - Claire - kezdte -, mi a baj? A nő szeme ugyanolyan hűvös volt, mint a hangja. - Hogy tehetted ezt velem? - Mit értesz ez alatt... - Tudod te azt nagyon jól, te mocskos disznó! - a mondat végén már hangosan ordított. Michael nyögött egyet, és rosszkedvű pillantást vetett a másik szobára. - Claire, kérlek! - Ne mondd nekem, hogy „Claire, kérlek”! vicsorogta, miközben odadobta a férfinak az öngyújtót, mint valami adut. - Hazudtál nekem. - Nyugodj meg! - könyörgött Michael. - Kérlek... Claire szikrázott a dühtől. -A francba! Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg! - Claire - könyörgött Michael -, nem érted a dolgot. - De értem - replikázott Claire. - Nagyon is jól értem. - Nem, nem érted - erősködött Michael. Claire nagy levegőt vett, és elordította magát. - Marlene-t dugtad! - Elég legyen már! Vendégeink vannak. Akik látni szeretnének téged. A barátaid. A barátaink. - Miről beszélsz? - Erről - Michael elkapta Claire karját, és bevitte a nappaliba. Odabent egy csomó ember állt, olyasformán, mintha arra várnának, hogy csoportkép készüljön róluk. Az összes barátjuk, a szomszédaik, a laborbéli kollégák, a Botanikus Kert munkásai. Emma középen állt, Peyton a kislány vállán nyugtatta a kezét. Marlene lángoló tekintete égetett. Egy pillanatra Claire-re nézett, majd megfogta a táskáját, és kivonult a házból. Marty kezében egy tálcán hatalmas, fehér és zöld színben pompázó torta volt, amely egy melegházat formázott. Bocsánatkérően fölemelte, és ennyit mondott. - Meglepetés.

- 42 -

18. fejezet. A buli kínosan feszült hangulatban folytatódott, és senkit sem ért váratlanul, hogy korán befejeződött. Claire az egész ünnepség alatt úgy bolyongott, mint egy alvajáró, a sokk és a szégyen elnémította. De a megaláztatása alatt ott lappangott a rettegés. Úgy érezte, hogy valami véglegesen elromlott, hogy az élete alapjaiban rendült meg. De mi hozta őt ilyen állapotba? Mi az a rosszindulatú erő, ami arra indította, hogy bizalmatlan legyen a férjével és a barátaival, hogy mindenütt ellenséget lásson? Csak úgy volt képes megbirkózni mindezzel, ha magába zárkózott, kivonva magát az eseményekből. Miután az utolsó vendég is elment, úgy tette a dolgát a ház körül, mintha mi sem történt volna, kikaparta a tányérokat, összepakolta a poharakat, elcsomagolta a maradékot. Emma nem került elő, és Peyton sem, aki ilyenkor általában segített neki és megnyugtatta. Éppen mosogatott, amikor Michael bejött a konyhába, és megállt mögötte. Hatalmas súlyként nehezedett rá Michael csöndes, kérdő jelenléte. - Hát - mondta Claire gyorsan - végül is nem volt teljes csőd. - Teljes csőd? - ismételte meg Claire szavait Michael szarkasztikusan. - Nem, nem volt teljes csőd. Senki sem halt bele, ha erre gondolsz. Claire leeresztette a vállát. - Nagyon örülök, hogy vetted a fáradságot, hogy odavess nekem egy bulit. Nagyon szép gondolat volt. Michael forrt a dühtől. -A francba a bulival! Csak te érdekelsz! Miért nem bízol bennem? Hol van a régi Claire?! - Michael undorral fordult el tőle. - Michael... - A férfi kiment a konyhából. - Ne menj el! Michael! Kérlek... Aznap éjjel külön szobában aludtak, mindkettőjüknek gyötrő, nyugtalan álmuk volt. A család felbomlásának veszélye félelemmel és szorongással töltötte el őket. Másnap reggel Claire és Michael a házon belül a lehető legsemlegesebb terepen találkoztak, Joe szobájában. - Beszéltél mát Marlene-nel? - kérdezte a férfi. - Nem tudom... hogy leszek képes a szemébe nézni. - Claire lefektette Joe-t a kiságyába, és odafordult a férjéhez. - Michael, gyere vissza az ágyunkba ma éjjel. Nem tudok jobban bocsánatot kérni, mint ahogy eddig tettem. - Claire átkarolta a férjét. - Nem tudok nélküled aludni. A férfi gyöngéden megsimogatta a nő fejét. - Jól van, drágám, jól van... - Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova együtt, még ha csak egypár napra is. Michael bólintott. - Jó ötlet. Kiveszek néhány nap szabadságot. Arra gondoltál, hogy Peyton meg a gyerekek is jöjjenek, vagy csak mi ketten? - Csak a család, Peyton nélkül... - A hangja hirtelen elbizonytalanodott, mintha félne Peytonról beszélni a férjével. - Nem értem. Azt hittem, örülsz neki, hogy Peyton itt van. - Igen is, meg nem is. - Claire, ha valami nem tetszik neked abban, amit Peyton csinál, miért nem mondod meg neki. - Ennél bonyolultabb a dolog - mondta Claire szomorúan. - Sokkal bonyolultabb. - Ez úgy hangzik, mintha haragudnál Peytonra. - Nem haragszom rá. Ettől meg úgy hangzik, mintha neheztelnék rá. Csak arról van szó... hogy annyi rossz történt velünk, amióta ő itt van. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy minderről ő tehet? - Nem... nem tudom. Lehet, hogy a legnagyobb hiba az volt, amikor bentlakó dadát vettünk föl. - Claire, Peyton nagyon nehéz helyzetekben is megállta a helyét, amióta nálunk van. Peyton mozdulatlanul ült a földszinti konyhaasztalnál, és forrt a vére a dühtől. - Kérlek, menjünk el együtt valahová - könyörgött kétségbeesve Claire. - Majd akkor beszélünk erről. Michael megadta magát. - Jól van - mondta. - Elutazunk, csak a család. Jó lesz így? - Igen. A földszinten Peyton tágra nyílt, őrült szemekkel oldalra nézett, és egyre csak a babaőr hangszóróját bámulta. A Peyton éjjeliszekrényén lévő ébresztőórás rádió bekapcsolódott, halk klasszikus zene hallatszott a sötétben. A nő azonnal fölébredt, és kikapcsolta. Hajnali három óra volt. Kibújt az ágyából, magára húzta a farmerját meg egy bő pulcsit, és az alvó házon át kiment a melegházba. Kinyitotta az ajtót, és kitapogatta a tetőablakok vezérlésére szolgáló gépezetet. Claire megolajozta a fogaskerekeket meg a féket, hogy tökéletesen működjön. Peyton óvatosan kieresztette a

- 43 -

zárat, és kinyitotta az ablakokat, azután teljes súlyával ránehezedett a láncra, és kiakasztotta a biztonsági féket. Végül benyomott egy lapátot a fogaskerekek közé, és hátrébb lépett. Most már az egész alkotmányt csak a lapát nyele tartotta. A lapát feje, mint valami fegyveren a ravasz, az ajtó két szárnya közé ékelődött. Ha a lapát elmozdul, az ablakok lecsapódnak. Peyton becsukta a melegház ajtaját maga mögött, odabent a gépezetet kizárólag a lapát jelentéktelen tömege tartotta nyitva, olyan volt ez, akár egy csapda, amely egy pillanat alatt bezárul áldozta fölött. 19. fejezet Marlene makacs nő, volt. Természetéből adódóan vulkáni tűz is loboghatott volna benne, és ha akar, nagyon meg is haragudhatott volna, de neki fontosak voltak azok az emberek, akiket szeretett. Még mindig mérges volt Claire-re, amiért hagyta, hogy a féltékenysége fölébe kerekedjen a józan ítélőképességének, haragudott, amiért még a legjobb barátját is képes volt megvádolni azzal, hogy elszereti tőle a férjét, haragudott, amiért nem bízott jobban benne. De nem volt mélyen megbántva. Néhány nap alatt elsimul az egész, egy-két hét alatt a szégyenérzet is megszűnik, és a dolgok többé-kevésbé visszatérnek a normális kerékvágásba. Időközben Marlene-nek az üzleti ügyeivel is foglalkoznia kellett. Nem a sértődékenysége tette őt Seattle egyik legnépszerűbb ingatlanügynökévé. Függetlenül attól, hogy mikor került haza előző éjjel, reggel nyolckor mindig az íróasztalánál ült, és soha nem ment haza anélkül, hogy az aznapi ügyek minden egyes részletét ne tisztázta volna. Több feladaton is képes volt dolgozni egyszerre. Átnézte a postáját, és levelet diktált, jegyzetelt és begépelt néhány számot a komputerébe. Az asszisztense nálánál tizenöt évvel fiatalabb volt, de Marlene a fáradtság egyetlen jelét sem mutatva képes volt többet dolgozni nála. Az irodájába főként a kimerültségre hivatkozva távozó dolgozók helyett kellett új munkaerőt fölvennie. Marlene épp őrült tempóban diktált, csak annyi szünetet tartva, hogy szippanthasson egyet a cigarettájából, miközben átfutotta a reggeli lapok üzleti híreit. Olyan közel tartotta a diktafon mikrofonját a szájához, mintha mindjárt bele akarna harapni. - És ha bármely más szolgáltatásunkkal rendelkezésére állhatunk, kérjük, hívjon bennünket, bla-bla-bla. Szájába vette a cigarettáját, és nekiállt a következő levelet diktálni. Valaki kopogott, és az egyik fiatal, csillogó szemű asszisztense, aki úgy nézett ki, mint Ivy League, bejött az irodájába. - Marlene, most érkezett meg az új ajánlati jegyzék. - Egy nyaláb papírt és fényképet tett le Marlene hatalmas asztalára. Az ajánlati jegyzék valójában az ingatlanügynökségek nyersanyaga. Marlene fölmarkolta a papírokat, és átfutotta őket. - A legtöbbjükkel már találkoztam. Igen, már láttam ezeket... a Rosen-ház, a Pentel-ház. Kutyák. Ezeket úgysem lehet eladni, amíg meg nem erősödik a piac. - Enciklopedikus tudással rendelkezett a Seattle-ben és környékén lévő valamennyi luxusingatlanról. - Nem, ebben nincs semmi nekünk való... - folytatta, aztán elhallgatott, egy fényes felületű, színes fotót tartott a kezében. - Talált valamit? - kérdezte az asszisztense. A fényképen egy dombtetőre épült hatalmas villa volt látható, Newport Shores Bellevue nevű részén. A házból magával ragadó kilátás nyílt a tóra. - Na fene, nem hittem volna - mondta. - Dr. Victor Mott. A jó öreg doki ingatlanja még mindig a piacon van. - Olyan közelről nézte a képet, hogy már bandzsított, aztán kihúzta a fiókját, és kivett egy nagyítót. Ahogy alaposabban megvizsgálta a képet, nem tudta eltitkolni meglepetését. - Ezt nézd meg! - Mit? - kérdezte az asszisztens. Marlene fölkapta a fejét. - Maga még mindig itt van? Mire vár? Borravalóra? A fiatalember megértette, hogy itt most nincs szükség rá, és kisietett a szobából. Marlene visszatért a fényképhez, és magában elmosolyodott. Annak a háznak az egyik ablakában, amelyben valaha Victor és Peyton Mott lakott, ott lógott egy ugyanolyan harangjáték, amilyet Bartelék gyerekszobájának ablakán látott. Marlene fölkapott egy vastag fekete ceruzát, és bekarikázta ezt a jelentéktelennek tűnő részletet. Azután fölállt, elnyomta a cigarettáját, és fölkapta a zakóját. - Elmegyek a könyvtárba. Mondja le a délelőtti programomat! - rendelkezett, miközben az ajtó felé sietett. Az asszisztens nagyon izgatott lett. -A könyvtárba?! De hiszen Mr. Rauchcsal van találkozója tizenegykor, negyed egykor meg Richardsonékkal kellene lezárnia az üzletet! Marlene dühös pillantást lövellt rá a válla fölött. - És? - Mit mondjak nekik? - kérdezte a fiatalember.

- 44 -

Marlene tekintetétől még egy szobanövény is lehervadt volna. - Találjon ki valamit! - csattant a hangja. - A Harvardon végzett, nem?! Kis sport Mercedesében Marlene úgy döngetett végig a főutcán a Megyei Könyvtárba, mintha ő lenne az egyetlen autós a városban. Beállt a parkolóba a vörös téglás épület mellett, és csikorogva fékezett. A könyvtárban úgy parancsolgatott az alkalmazottaknak, mint valami marsall, egyik rendelést adta a másik után. Néhány perc alatt szert tett egy mikrofilmolvasóra, és az előző évi teljes Seattle Examiners sorozatra. Még azt is elérte, hogy a könyvtáros befűzze neki a filmet a gépbe - senki sem mert szembeszegülni Marlene-nel, amikor rájött a parancsolgatás. Körülbelül egy órájába tellett, de amikor megtalálta, amit keresett, hátradőlt a kemény könyvtári székben, és a képet bámulva önelégült vigyor ült ki az arcára. Belefeledkezetten már nyúlt is a cigarettájáért, de aztán rájött, hogy könyvtárban van. A mikrofilmolvasóban egy szemcsés, fekete-fehér kép volt látható a dr. Victor Mott temetésén megjelent gyászolókról. Elöl, középen, a legelőkelőbb helyen a zokogó özvegy állt. Tetőtől talpig feketében volt, de még ezen a rossz minőségű képen is nyilvánvalóan látszott, hogy sokadik hónapos terhes. Nagy, sötét szemüvege mögött, is nyilvánvalóan az volt, aki Peyton. - Semmi kétség - suttogta Marlene. Kirohant a könyvtárból, anélkül hogy visszatekerte volna a filmet, és leadta volna a pultnál. Szinte égtek a gumik, amikor kiállt a parkolóból. Egyik kezével kormányzott, a másikkal az autótelefonján Bartelék számát tárcsázta. Bekapcsolta a mikrofont, és türelmetlenül várta, hogy kicsöngjön a készülék. - Halló? - Peyton volt az. Marlene ajka gúnyos mosolyra fintorodott. - Claire-rel szeretnék beszélni - mondta fagyosan. Gázt adott egy sárga lámpánál, és kis híján elütött egy gyalogost. - Megkérdezhetem, ki keresi? - mondta Peyton. Valami idegesítette Marlene hangjában, és húzni akarta az időt. Érezte, hogy Marlene-nek nagyon sietős a dolog. Marlene élesen nevetett. - Igen, megkérdezheted, ki keresi. Marlene Craven. Betűzzem? - Claire nincs itthon - mondta Peyton. - Hát persze hogy nincs. - Megmondom neki, hogy kerested. - Biztosan megmondod. - Marlene letette a telefont, elhúzott egy alig mozduló kocsisor mellett, és gyorsan egy másik számot tárcsázott. - Biotechnika. - Beszélhetnék dr. Michael Bartellel? - Egy pillanat. - Miközben Michael laborjának telefonközpontosa kapcsolta, halk klasszikus zene szólt. A finom harmóniák egyáltalán nem voltak megnyugtató hatással Marlene összetépázott lelkére. Ismét a telefonos hűvös hangja hallatszott. - Sajnos nem tudom adni. Nincs az irodában, és a hangosbemondó hívására sem felel. Marlene válogatott káromkodásokba öntötte a véleményét a rossz hír hallatán. - Kíván üzenetet hagyni? - kérdezte udvariasan a recepciós. - Igen, mondja meg neki, hogy amint szabad lesz, azonnal hívja föl Marlene Cravent, nagyon sürgős ügyben! A Botanikus Kertben sem volt szerencséje. A telefonközpontos azt mondta, hogy Claire ott volt a melegházban, sőt lehet, hogy még ott is van, de akkor éppen a szerszámait teszi el a cserepes ültető sufnijába. - Hát akkor kapcsoljon a cserepes ültetőbe! - csattant föl Marlene. - Ott nincs telefon - hangzott a válasz. Marlene értetlenkedő pillantást vetett az égre. Mi az, hogy valakit nem lehet elérni telefonon? Marlene-t éjjel-nappal, bármely pillanatban meg lehetett találni a kocsitelefonján, a személyhívóján vagy a lakásában lévő hét telefonkészülék valamelyikén. - De elképzelhető, hogy már útban van hazafelé? - Igen, hölgyem. Ma kilenc és tizenkettő között kellett itt lennie. - De ha még nem ment el, kérem, mondja meg neki, hogy Marlene kereste, és hogy feltétlenül hívjon vissza! Nagyon sürgős! - Igen, asszonyom. Marlene furikázott egy kicsit Seattle utcáin, s közben azon gondolkodott, mit kellene tennie. Döbbenetes és rémisztő volt, amit fölfedezett, és Marlene égett a vágytól, hogy elmondja valakinek. Azt is alig várta már, hogy találkozzék Peytonnal, és kiderítse, pontosan mit is tervez ez az állítólagos dada. Egy dologban persze egészen biztos volt. Dr. Victor Mott özvegye nem puszta szívbéli jóságból dolgozik Barteléknél. Marlene-nek minden baj eszébe jutott, ami Claire-t és Michaelt érte az utóbbi hetekben - az elveszett jelentés, Solomon elbocsátása, a meglepetésbuli fiaskója, Claire gyanakvása Michaelra -, és azt gondolta, hogy valamilyen módon minden Peyton miatt történt, hogy valami sajátos bosszú elemei ezek, Peyton bosszúja az ellen az asszony ellen, aki megkongatta a vészharangot a perverz férje fölött. És

- 45 -

Marlene tíz nagy üzletére is fogadott volna, hogy Peyton még nem végezte be a dolgát, hogy meg sem áll, amíg teljesen tönkre nem teszi az ellenségeit. Hirtelen bevillant az agyába, hogy Peyton egyedül van otthon a kis Joe-val. Nem tudta elképzelni egy nőről, még Peytonról sem, hogy bántson egy ártatlan kisgyermeket, de azért elhatározta, hogy odamegy Bartelékhez, és megvárja, amíg Claire hazaér. Aztán majd együtt pakolnak ki Peytonnak. Beletaposott a gázba, és ráfeküdt a dudára. Egy kisteherautó a kereszteződés közepén állt, várva, hogy balra kanyarodhasson. Mögötte egész sor kocsi várakozott türelmesen. Csak Marlene nem. Ujjai izgatottan zongoráztak a kormányon. Rágyújtott egy cigarettára. - Szórakoztok velem? Igen, ezek szórakoznak velem. - Észrevette, hogy pillanatnyi szünet áll be a forgalomban. - Menj már! - De a kisteherautó várt, amíg teljesen üres nem lett az út. - Mi ez? Felvonulás?! - Elege lett a várakozásból. A padlóig nyomta a gázt, és az egész kocsioszlopot meg az óvatos teherautó-sofőrt megkerülve átsüvített a kereszteződésen. Marlene nagyon meg volt elégedve önmagával, amikor fölhajtott a kis dombra Madison Parkban. Örült, hogy végül is leleplezte Peytont. Kezdettől fogva nem volt szimpatikus neki. Nincs ahhoz fogható elégedettségérzet, mint ami attól tölti el az embert, ha kiderül, hogy igaza volt. Már várta, hogy találkozzon az úgynevezett dadával, és kidobja Barteléktől, hogy elvegye a kezét a bölcsőtől. Marlene üzenetei, amelyeket a város legkülönbözőbb helyein hagyott, kezdtek eljutni a címzetthez. Amikor Michael visszaért az. irodájába, megkapta az üzenetet, hogy Marlene kereste, de épp egy megbeszélésre kellett sietnie, és nem volt ideje visszahívni őt. Azért örült a hívásnak. Lehet, hogy a dolgok kezdenek visszaállni a normális kerékvágásba. Claire akkor kapta meg az üzenetet, amikor hazaindult a cserepes ültetőből. Elolvasta a kis cédulát, és zsebre vágta. Gondolta, amint hazaér, fölhívja Marlene-t. Peyton a gyerekszobában volt, és finoman ringatózott a fonott hintaszékben, miközben Joe a vállán pihent. Marlene-re gondolt, meg a telefonjára. Ha Marlene rájött valamire, akkor el kell intéznie a nőt. A dolog ennyire egyszerű volt. Joe mocorogni és nyöszörögni kezdett. Peyton fölemelte, és karhossznyira a feje fölé tartotta. - Óóóóóóh! - sóhajtotta. - A mama nagyon szeret téged, te kis sózsák. Joe nevetett, izgett mozgott és rugdalózott boldogságában. Megszólalt a csöngő. Peyton gyorsan letette a gyereket a kiságyába, és leszaladt a lépcsőn. Nem érte meglepetésként, hogy Marlene állt az ajtóban. Ahogy Peyton kinyitotta az ajtót, Marlene, a dadát odébb taszítva, már bent is volt a házban. - Claire! Marlene vagyok! Hol vagy, Claire? Peyton úgy határozott, hogy az ártatlant fogja adni. - Jól vagy, Marlene? Marlene megfordult, és ellenséges pillantást vetett rá. - Nem - mondta gúnyosan -, orvoshoz kellene fordulnom. Tud valakit ajánlani, Mrs. Mott? - Tudja? Marlene futólag bólintott. - Tudom. Hol van? Peyton lehajtotta a fejét, mint aki megadja magát az elkerülhetetlennek. -A melegházban van - mondta. - Jó. - Marlene győzelemittasan kiviharzott a nappalin át a hátsó ajtóhoz. - Claire?! - kiáltotta, miközben leszaladt a terasz lépcsőjén. Marlene megállt a melegház bezárt ajtaja előtt. - Claire, bent vagy? Fontos dologról van szó. Semmi köze a bulihoz. Kinyitotta az ajtót, és belépett. Az ajtó sarka nekiütközött a lapátnak, és kiütötte a kerék és a lánc közül. Egy fél pillanat alatt a lánc végigcsörömpölt a szerkezeten, a kerék csak úgy pörgött. A melegház tetőablakai lecsapódtak. Marlene csak azt látta, hogy éles üvegszilánkok milliói záporoznak feléje. Még sikított egyet, és feltartotta keskeny, szépen manikűrözött kezét, hogy megvédje magát a halálos zuhatagtól. Az első darabkák tőrként szaggatták a kezét meg a fejét. A szilánkok sörétként csapódtak az arcába, a pofacsontig fölszakítva a húst. A mély sebből ömlő vér ellepte a nyakát és a mellét. Két, még biztosabban halálos találat is érte, az egyik a nyakába fúródott, a másik a ruháján át mélyen a mellébe. Marlene lezuhant a melegház téglapadlójára, és saját vérétől fuldokolva nem tudott segítségért kiáltani. Fájdalom és pánik lett úrrá rajta, amint karjával hadonászva még próbált megmenekülni a haláltól. Peyton a teraszon állva hallgatta ellensége halálhörgését. Néhány pillanat múlva Marlene küzdelme véget ért. Amikor minden elcsöndesedett, Peyton nyugodtan bement a házba. A konyhában kihúzott egy fiókot, és kivett egy inhaláló készüléket. Módszeresen addig pumpálta, amíg teljesen ki nem ürült, azután visszatette. A házban sok helyen volt hasonló szerkezet - a dolgozóban, a nappaliban, a nagy hálószoba

- 46 -

melletti fürdőszobában, az éjjeliszekrényben. Csak néhány percbe tellett valamennyit kiüríteni. Azután melegen fölöltöztette Joe-t, betette a babakocsiba, és kivitte a parkba levegőzni. Claire kissé nyugtalan lett, amikor meglátta, hogy Marlene Mercedese ott áll a ház előtt. Először üzenetet hagyott a munkahelyén, aztán meg idejött. Lehet, hogy Marlene meg akarja beszélni vele a dolgot. Akárhogy is van, Claire reménykedett, hogy nem kerekedik nagy jelenet. Azt most nem lett volna képes elviselni. Claire átvetette a vállán a táskáját, kivett egy ültetőtálcát a Volvo kombi hátuljából, és a házat megkerülve hátrament a melegházhoz. Mintha csak meg akart volna nyugodni, mielőtt bemegy a házba, először biztos helyre akarta tenni a növényeit, amelyek oly fontosak a számára. Kinyitotta a melegház ajtaját, s amint belépett, a lába alatt megcsörrent az üveg. Marlene saját vérében fürödve hevert, tágra nyílt szeme meredten nézett, mintegy elképedve saját halálának különös kegyetlenségétől. - Jóságos Isten! - sikította Claire. Az ültetőtálca nagyot csattant a padlón, és Claire eldobta a táskáját. Kitántorodott a melegházból, és a házhoz rohant. Az asztmás fulladás szinte azonnal föllépett, könnyen lehet, hogy még életében nem volt ilyen súlyos rohama. Mire odaért a teraszlépcsőhöz, már elkeseredetten zihált. Bevánszorgott a konyhába, és fölkapta a telefont, de bénultan remegő kezében alig tudta megtartani a kagylót. Végül sikerült fölhívnia a mentőket. Ziháló lélegzetétől alig hallotta a telefont. - Kilencszáz. Mi történt? Claire egyetlen hangot sem tudott kiadni a zihálástól. Az ajkai dolgoztak, a-szája is kinyílt, majd bezárult, de egyetlen szót sem tudott megformálni. Mindent átfogó hisztéria tört rá, mely satuként szorította. A mentőszolgálat telefonosa a vonal túlsó végén hallotta a vészterhes zihálást. - Halló?! Halló?! - A telefonos benyomta a kereső gombját a pulton. Claire mindent megtett, hogy okosan gondolkodjon. Kirántotta a konyhai fiókot, a késeket, villákat meg a kanalakat kiszórta a padlóra, előrántotta az inhaláló készüléket, és belőtt a szájába. Amikor fölfogta, hogy üres, a szeme tágra nyílt a rémülettől, és kétszeres erővel tört rá a pánik. Fölbotorkált a lépcsőn, és kirántotta az éjjeliszekrény fiókját. Kivette az inhalálót, és betette a szájába. Ez is üres volt. Majdnem letépte a fürdőszobai orvosságos szekrénykét a falról. A fiolák és tubusok rengetegében turkálva levert egy szájvizet, az üveg belezuhant a porcelán mosdókagylóba, és fölrobbant, mindent átható mentolos illattal töltve meg a helyiséget. Belőtte az inhalálót a szájába: üres. Már csak egy inhalálója maradt. Arról tudta, hogy tele van, csak előző nap vette. A táskájában volt. A táska pedig a melegházban. Az oxigénhiánytól szédelegve letántorgott a lépcsőn, és a konyhában lévő romhalmazon át kibotorkált a teraszra. Még ki tudta venni, hogy a táskája az ajtó két szárnya közé ékelődve hever a melegház bejáratánál, és lépésről lépésre küzdve elindult érte. Aztán úgy érezte, a föld hirtelen egyre közelebb kerül hozzá. Egy pillanat, és tágra nyílt szemmel feküdt a terasz kövén. Azután valami nagy, megsemmisítő sötétség áradt szét benne. 20. fejezet Claire szakaszosan nyerte vissza az öntudatát. Először csak annyit érzékelt, hogy tudatánál van, hogy a sötétség lassanként visszavonul, mintha egy sötét függönyt húznának el az ablak előtt. Azután zajok egyvelegét hallotta, de eleinte még nem sikerült a különböző összetevőit szétválasztania. Fokozatosan fölismerte a hangokat, némelyiket közelről hallotta, másokat távolról, volt olyan is, amelyet hangszóróból jövőnek gondolt. A háttérben ráismert az eső egyhangú dörömbölésére, amint a cseppek egyenletesen koppannak az ablakpárkányon. Szeme színek és formák, világos és sötét zavaros összevisszaságára nyílt. Néhányat pislogott, és lassan minden fölismerhető képpé állt össze a szemei előtt. Michael aggodalmas arca jelent meg előtte. - Ébren vagy, Claire? Hallasz engem? Claire bólintott. Michael gyöngéden megsimogatta a homlokát. - Minden rendben van, drágám. Biztonságos helyen vagy, a kórházban. - Kórházban? - Ne félj! Rendbe fogsz jönni. Az agya a frissen hallottakkal küzdött. Miért van kórházban? Jól volt… Azután, egy rémes pillanat alatt minden eszébe jutott. A pánik, a félelem, a fojtogató asztmaroham... Marlene. Ahogy ott feküdt a melegházban. A vére... És a vak tekintete. Claire megpróbált fölülni. Az agya kiadta a parancsot az izmoknak, de azok megtagadták az engedelmességet. Michael csitítgatta, és finoman visszanyomta az ágyba. Claire alig hallhatóan kérdezte.

- 47 -

- Marlene...? Michael arckifejezése megváltozott. Elfordította a fejét a feleségétől. - Baleset volt, Claire. Nem hibáztathatod magad miatta. A nő kinyújtotta a kezét, és belekapaszkodott a férje karjába. - Marlene... - Könnyek futottak végig az arcán. - Tudom, milyen szörnyű ez, drágám - mondta a férfi szomorúan. - Kérlek, próbálj pihenni! Mindent megtett, hogy megvigasztalja a feleségét, simogatta a kezét, míg el nem aludt. Michael fölegyenesedett, és kiment a szobából. Peyton és Emma a folyosón várták, Emma Peyton ölében ült. Joe a babakocsiban aludt. A kislány arcán patakzottak a könnyek, Peyton arcán mélységes aggodalom tükröződött. Michael a karjába vette a lányát. - Hogy van a marna? - kérdezte az apjába kapaszkodva. A férfi megsimogatta a kislány fejét. -A maminak még egy ideig itt kell maradnia, de aztán jól lesz. Ne aggódj, kicsikém. Peyton megkönnyebbültnek tűnt. - Hála Istennek! - Az égre emelte a tekintetét. Magában meg átkozta a körülményeket, amelyek lehetővé tették, hogy Claire elkerülje a halált. Ha a mentők telefonügyeletesének nincs annyi lélekjelenléte, hogy megkeresse a hívás helyét, és kiküldjön egy rohamkocsit, Claire már halott lenne. - Gyertek, menjünk haza - mondta Michael. Ő ment elöl, Emmával a karján, Peyton pedig a babakocsit tolva haladt a nyomukban. A bejáratnál Michael ösztönösen megállt egy pillanatra, hogy bevárja a családját, mielőtt kivezetné őket a hideg, nedves estébe. A bejáratnál dolgozó recepciós nővér elnézte őket, és magában arra gondolt, milyen bájos család is az övék. Michael, hogy a gyerekek meg ne ázzanak, úgy sietett az esőben, hogy nem nézett se jobbra, se balra, miközben az egész parkolón átrohant az autójáig. Egyikük sem vette észre a parkolót övező bokrok mögött álldogáló alakot. Ebben a hideg, esős időben Solomon ácsorgott ott, piros kerékpárjával az oldalán. Kitartó munkával elolvasta az újságban a Marlene haláláról és Claire összeomlásáról szóló rövidhírt. Nem teljesen értett meg minden részletet, de a leglényegesebbet igen. Claire beteg lett, és a családja bajban van. Fölnézett a kórház világos ablakaira, próbálta kitalálni, vajon melyik Claire-é. Aztán összetett kézzel imádkozott. Az áztató eső egész éjjel szakadt. Éjféltájban az ég koromszínébe belehasított egy nagy fehér villám. Az időjárás a legkevésbé sem zavarta Peytont. Csak dünnyögött magában, amint rendet tett a házban, enni adott a családjának, és lefektette Emmát. Ez volt az első este, hogy Claire nem volt ott, és Peyton kimondhatatlanul élvezte a helyzetet. Nemsokára ez mát mindig így lesz. Az akadályok egyre-másra tűntek el az útjából. Marlene végérvényesen eltávozott, Claire csak időlegesen - de még lesz majd más lehetőség is. És amikor majd Claire is elment, Michael és Emma nagy gyászukban az ő, vagyis Peyton karjaiba omlanak. És mire Joe elég nagy lesz ahhoz, hogy megtudja, Claire legfeljebb halovány emlékkép lesz számára. Peyton még mindig dudorászott magában, amikor fölment a gyerekszobába, és fölvette Joe-t. A kisfiú álmosan és erőtlenül hevert a karjában, Peyton ringatta, és halkan énekelgetett neki. - Tente, baba, aludj már, hoz majd dalt a kismadár. Magához ölelte a kisbabát, állát finoman a gyerek puha hajacskáján nyugtatta. - Hoz éneket, gyönyörűt, vagy majd egy gyémántgyűrűt. Joe elnehezült szemei lecsukódtak, és álmos sóhaj hallatszott. Peyton letette a babát a kiságyába. Mennydörgött és szakadt az eső, de a vihar mellett valami más zaj is hallatszott, a kalapálásé. Peyton az ablakon át kinézett az udvarra. Michael a melegház előtt állt, és szögeket vert az ajtón keresztbe rakott két vastag deszkába. Bőrig ázott, de úgy látszott, mit sem törődik az arcán csorgó vízzel. Dühödten püfölte a szögeket, a törékeny alkotmányon vezetve le dühét. Peyton épp csak magára kapott egy dzsekit, és már rohant is ki, hogy megpróbálja visszavinni a férfit a házba. - Michael - könyörgött -, kérlek... A férfi ráemelte a tekintetét, de mintha nem is látta volna. - Állandóan Marlene arcát látom magam előtt – mondta elgyötörten. Megrázta a fejét, a hajából csurgott a víz. - Egyszerűen nem vagyok képes fölfogni, hogy meghalt. Peyton átkarolta a férfi vállát, és úgy vezette a ház felé, mintha egy rokkantnak segítene. A konyha, ahol csak egy piros ernyőslámpa világított a régi parasztházba illő asztalon, meleg volt, és megnyugtató. - Le kell venned azt a sok vizes ruhát! - mondta Peyton. - Nem kockáztathatod meg, hogy te is megbetegedj...

- 48 -

Michael nem tiltakozott, amikor Peyton kigombolta és levette róla az ingét, sőt akkor sem szólt semmit, amikor a nő elővett egy törülközőt, és lassú, meleg, ráérős mozdulatokkal elkezdte fölitatni a vizet a csupasz hátáról meg a válláról. Michael behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett... - Teljesen átáztál - mondta Peyton bársonyos, csábító hangon. Előrejött, hogy lássa a férfi arcát, a törülközővel gyöngéden végigsimítva a férfi bordáit és mellbimbóját, mintha bosszantani akarná. - Teljesen átáztál - mondta elcsukló hangon. Összeforrt a pillantásuk. A nő most az arcát törölgette, de közben nem vette le róla a tekintetét. Az ő nedves hajáról is elszabadult egy vízcsepp, és végigfutott az arcán, egész a szájáig. Úgy nyalta le, mintha mézízű lenne. - Peyton - mondta Michael rekedten suttogva -, ezt abba kell hagynod! - Psszt! - A törülköző most a hajánál járt, a fejét simogatta. - Sohasem voltam hűtlen. Peyton bólintott. - Tudom. - Számomra csak egyetlen nő létezik. Peyton közel hajolt hozzá, az ajkai majdnem hozzáértek a férfi füléhez, mintha meg akarná csókolni. - Tudom. Neked egyetlenegy nőre van szükséged. Óvatosan odébb húzódott, és a férfi nyaka köré kerítette a törülközőt. - Jó éjszakát! - mondta halkan. 2. fejezet Claire teste gyorsabban gyógyult, mint a lelke. A kórház, a fertőtlenítőszagú levegő, a nővérek hazug jókedve és a gyors, személytelen orvosi vizitek lehangolóan hatottak rá. De a kórházi körülmények közel sem tették olyan levertté, mintha arra gondolt, hogy miért is került ide. Úgy érezte, cserbenhagyta a saját teste. Ha tudott volna lélegezni, mint egy normális ember, akkor egyszerűen telefonált volna, kihívta volna a mentőket, és megmenthette volna barátnőjét. Claire-t gyötörte az a kép, ahogyan utoljára látta Marlene-t, a világtalan szemében ülő dühös megdöbbenéssel. Michael, aki napjában kétszer hűségesen meglátogatta, megnyugtatta, hogy már semmit sem tehetett volna, hogy egy telefon már semmit sem változtatott volna. Nem volt képes kimondani a szót, ,,halott”. Azt mondta, hogy mire Claire megérkezett, „már elment”, mintha Marlene csak egy hosszú utazásra indult volna. - Már semmit sem tehettél volna. Addigra már elment. - És Marty? - kérdezte Claire. - Visszament Keletre, hogy egy darabig a családjával maradjon. De Claire nem erre volt kíváncsi. - Engem hibáztat? - Dehogyis! - mondta Michael határozottan, de a pillantása meghazudtolta szavait, és a férfi tudatában is volt ennek. Félrenézett. Bűntudat és szorongás töltötte be Claire-t attól a pillanattól kezdve, amikor felébredt, egészen addig, amíg este nyugtalan álomba nem merült. Még akkor sem tudott szabadulni tőle, amikor Joe és Emma felől érdeklődött, éhesen falva a gyerekeivel kapcsolatos híreket. Peytont egyszer sem említette. Claire-t tíz nap múlva engedték ki a kórházból. Amikor Michael és Emma kitolták a tolókocsiját az épületből a szikrázó napsütésben úszó parkolóba, nagyon megkönnyebbült. - Jó kint lenni - jegyezte meg. - Holnap elmehetsz a Botanikus Kertbe - mondta Michael, miközben segített neki kiszállni a tolószékből és beülni a kocsiba. - Nem tudom, mi szükség van erre a vacakra, tökéletesen tudok járni. - Ez a szabály a kórházban. Elhelyezkedett az első ülésen, Emma meg a hátsón. Michael indított. - Hogy érzed magad, drágám? - Túlságosan is aggályoskodóan viselkedett, mintha Claire nagyon idős lenne vagy rokkant. - Jól. - Itt a gyógyszered? -A táskámban van - mondta. - Holnap majd be kell ugranom a gyógyszertárba. - Majd én elmegyek. - El tudom én hozni. Amikor a kocsi kiállt a parkolóból, Emma nagy mocorgásba fogott, és kinézett a hátsó ablakon, éppen akkor, amikor Solomon előjött a bokrok közül, és dühödten pedálozott utánuk. A tíz napon át, amíg Claire a kórházban volt, Solomon nem hagyott fel az őrködéssel, ha csak egy szabad perce akadt, azonnal ott termett a kórháznál. S a kitartás meghozta a gyümölcsét. Solomonnak fülig ért a szája, Emma meg integetett neki, reménykedve, hogy a szülei nem látják meg. - Emma - mondta Claire. - Emma!

- 49 -

Emma előrefordult. - Tessék? - Kapcsold be a biztonsági övedet! Emma becsatolta magát, de még sikerült egy utolsó pillantást vetnie Solomonra a hátsó ablakon keresztül. De a Volvo a nagy forgalomban valahol elvesztette Solomont. - Minden rendben van, drágám? - kérdezte Claire. Emma mérges volt, amiért szem elől vesztette a legjobb barátját. - Igen - mondta bosszúsan. Amikor az autó megállt a ház előtt, Claire más szemmel nézett a jól megszokott épületre, mintha olyasmit látna, amit azelőtt még soha. Ez volt az otthona, de most sokkal kevésbé tűnt barátságosnak, mint korábban bármikor. Belül is másmilyen volt. Valaki más takarított, valaki más törölte le a port a bútorokról, valaki más főzte a vacsorát a konyhában. Amíg Claire megállt az előszobában, és körülnézett, a kis bőröndöt cipelve Michael is megérkezett. Minden a megszokott helyén volt, ahogy mindig, de valahogy mégis minden másmilyennek tűnt. A konyha felől megjelent Peyton. Egyszerűen volt felöltözve, mégis elegánsnak hatott, a haját szépen megfésülte, a nadrágja tökéletesen élre vasalva. Szemének élénksége és pirospozsgás arca éles kontrasztot képezett Claire sápadtságával. Csak úgy sugárzott belőle az egészség és a vidámság. Arcon csókolta Claire-t, az ajka olyan sima és hideg volt, akár a porcelán. - Szia, Claire! Jó, hogy itthon vagy. - Jó itthon lenni - mondta Claire. - Fölviszem a táskádat - ajánlkozott Michael. Claire magához szorította a táskáját. - Nem vagyok rokkant, Michael. - Michael - mondta Peyton, egy pillanatra tárgyilagosra fordítva a hangját -, mielőtt elfelejtem, az iskola titkárnője visszahívott. Csütörtök este lesz az értekezlet. Beírtam a naptáradba. - Kösz, Peyton. - Érezte, hogy Claire kérdőn néz rá. - Pénzt akarnak szerezni az iskolának. Peyton hallott róla, amikor Emmáért ment az iskolába. - Aha. - Claire tekintete Peyton csuklójára siklott. A saját arany és gránátkő karkötője, amelyet Michaeltól kapott ajándékba, ott lógott a nő karján. Peyton követte Claire tekintetét. - Azt mondtad, vegyem csak kölcsön. Nem baj? Egy összefonódó gondolatsor futott át Claire agyán. Ha Peytonon van a karkötő, akkor a nő bent volt a hálószobában, és turkált a holmija közt. - Bocsánat - mondta Peyton elszomorodva -, remélem, nem csináltam semmi bajt. - Minden rendben - mondta Claire kimérten. A dada boldogan elmosolyodott, elmúlt a válság. - Vissza kell mennem a konyhába. Nem szeretném, ha odaégne a vacsora - mondta, és kiment a konyhába. Claire fölállt, és elindult a lépcső felé. Látni akarta a kisfiát. Michael követte, mintha csak attól félne, hogy valami történik vele, ha szem elől téveszti. Joe mélyen aludt a kiságyában, és Claire-t a gyermeke iránt érzett szeretet meleg hulláma járta át, ahogy nézte a kisfiút. Elmosolyodott, és könnyek szöktek a szemébe. Ez volt a legjobb terápia, amit csak kaphatott. Joe egyetlen kis álmos mosolya már meg is gyógyította a lelki sebeit. - Szervusz, drágám! - suttogta. Lehajolt, hogy fölébressze a gyereket. Michael közbeavatkozott. - Ne csináld ezt! - Miért ne? - Peyton mondta, hogy ne ébresszük föl. Rossz éjszakája volt. - Igen? És te hol voltál? Michaelt mintha meglepte volna a kérdés. - Hogy én hol voltam? - Amikor a fiunknak rossz éjszakája volt. - Aludtam. - Értem. - Claire fölegyenesedett. A pillantása a tapétára vetődött. A plafon alatt egy körbefutó csíkban zöld és kék teknősök pompáztak a falon. - Mi történt a tapétával? Michael elmosolyodott. - Peyton csinálta. Nem tetszik? - Jó lett volna, ha valakinek eszébe jut, hogy először megkérdezze tőlem - mondta dühösen. - Meglepetésnek szántuk, Claire. Azt gondoltuk, örülni fogsz neki. Ha akarod, levetetem vele. Claire megvonta a vállát. - Mindegy. Azt hiszem, lepihenek egy kicsit. - Tedd azt - mondta a férfi, és gyorsan kiment a szobából, mintha csak menekülne. Claire-nek nehezére esett, hogy nyugodtan feküdjön. Az előző tíz nap eseményei állandóan ott

- 50 -

kísértettek fejében, és attól a nyomasztó érzéstől sem tudott szabadulni, hogy vendégnek tekintik a saját házában. Hirtelen fölkelt, és hogy valami hasznosat csináljon, elkezdte kipakolni a bőröndjét, szétválogatta a ruháit a mosáshoz. Az a farmer, amit azon a szörnyű napon viselt, szépen összehajtogatva a bőrönd legalján hevert. Amikor alaposan megnézte a zsebeit, ráakadt arra az összegyűrt papírfecnire, amit azon a bizonyos napon adtak oda neki a Botanikus Kertben. Hívja vissza Marlene Cravent, sürgős - ennyi állt rajta. Az utolsó szót kétszer aláhúzták. Mi lehetett annyira fontos? - gondolta Claire. Jól ismerte Marlene-t. Kicsi volt az esélye annak, hogy sürgősen meg akarta volna magyarázni a meglepetésbuli dolgát. Valami másnak kellett lennie. Claire úgy határozott, hogy másnap kideríti, mi volt az. 22. fejezet Másnap reggel, amikor odament, Marlene ingatlanügynökségének dolgozói kissé bizalmatlanok voltak Claire-rel szemben. Sokáig eltartott, amíg mindenki elcsámcsogott a meglepetésbuli körüli bonyodalmakon, és mindenki tudta, milyen szörnyű körülmények között halt meg Marlene Claire melegházában. Mindenki azt mondta, hogy baleset volt, Marlene beosztottai ennek ellenére gyanakvón és bizalmatlanul viselkedtek. - De miért akarja megnézni az irodáját? - kérdezte az asszisztens. Claire maga sem tudta egészen pontosan. Csak valahogy az az érzése támadt, hogy Marlene halála nem egy egyszerű tragikus baleset volt. Megmutatta azt a fecnit, amelyet előző este talált a farmerja zsebében. - Ezt az üzenetet aznap kaptam, amikor meghalt - mondta. - Ismertem őt. Ha Marlene azt mondta sürgős, akkor tényleg sürgős volt. - Igen - mondta a fiatalember hitetlenkedve. - De hogy fogjuk valaha is kideríteni, hogy mi volt az? - Azért jöttem ide, hogy kiderítsem - mondta Claire. Marlene halála óta mindent érintetlenül hagytak az, irodájában, mint valami oltáron, minden ugyanúgy maradt az asztalán. Claire szemügyre vette a tárgyakat, néhány bekeretezett fényképet - az egyiken Marty volt, a másikon Claire, Michael és Emma. Akkor készültek, amikor együtt voltak síelni Squad Valleyben. Az asszisztens közel hajolt az asztalhoz, mint aki attól tart, hogy Claire meggyaláz valamit. - Mit csinált aznap reggel? - kérdezte. - Hát... Már itt volt, amikor bejöttem, ez mindig így volt. Minden a szokásos rendben ment, úgy körülbelül fél tizenegyig vagy tizenegyig. Aztán egyik pillanatról a másikra kirontott az irodájából, és azt mondta, hogy mondjam le az összes délelőtti programját. Egy nagy tárgyalást és egy utolsó megbeszélést. Ilyet nem szokott csinálni. Neki mindig az üzlet volt az első. Claire bólintott. - Tudom. Megmondta, hogy mi történt? Megmondta, hogy hova rohan így? A fiatalember megvonta a vállát. - Azt mondta, hogy a könyvtárba megy - A könyvtárba? - Igen, furcsa, nem igaz? - Nem mondta, hogy mit keres? Valami üzleti dolgot? Például, hogy ellenőrizze a jogos örökösöket? Az asszisztens megrázta a fejét. - Nem, Marlene nem foglalkozott ilyesmivel. Az ilyen aprómunkára megvannak az embereink. Azt mondta, hogy a könyvtárba megy, de nem mondta meg, hogy miért. Sajnálom. Claire egy pillanatra elgondolkozott. - Mit csinált Marlene, mielőtt elment a könyvtárba? Az asszisztens homlokát ráncolva gondolkozott. - Éppen akkor adtam oda neki az új jegyzéket. Átnézte, aztán kizavart. Körülbelül tíz perc múlva meg elviharzott. -A jegyzék itt van az asztalán? Az asszisztens bólintott, és rámutatott egy papírhalomra. - Ez az. Claire fölmarkolta a lapokat, és figyelmesen nézegetni kezdte. Nem sokat mondtak neki, amíg meg nem látta a Mott-házat. Közelebb vitte a szeméhez a képet, és elszörnyedve vette észre a feketével bekarikázott harangjátékot. A szája elé kapta a kezét. - Te jó Isten! - szisszent fel. - Mi az? Claire megrázta a fejét. - Semmi. Vagyis... mennem kell.

- 51 -

Claire leállította az autóját a Mott-ház előtt, egy darabig elnézte az épületet, és hallgatta az egyik spalettáról lelógó harangjáték csilingelését. A félelem hideg hulláma járta át, úgy tűnt, mintha ez a modern fehér épület gonoszsággal teli, vészjósló, elvarázsolt kastély lenne. Kiszállt a kocsiból, és körbejárta a házat, mint aki nem egészen biztos benne, hogy mit is kell tennie. Egy kicsit álldogált a kerti úton, aztán visszafordult, hogy beüljön a kocsijába. Ekkor a ház bejárati ajtaja kivágódott, és egy férfi lépett ki rajta. - Mrs. Boyaijan! Csakhogy eljött! - A férfi nagy léptekkel közeledett hozzá, kezét előrenyújtotta, arcán a kereskedő széles mosolya. - Bruce Silverman vagyok, a Carney-ügynökségtől. Már féltem, hogy megtréfál. - A férfi alaposan megszorította Claire kezét. - Elnézést, de én nem... én csak... - Nem, ne szabadkozzon! Jobb későn, mint soha. Nézzünk körül odabent, rendben? - És bekísérte a házba. - Azt hiszem, nagyon tetszeni fog magának. Ebben a kategóriában ma ez az egyik legjobb ház a piacon. Háromezerkétszáz négyzetméter, mindent külön terveztettek, európai stílusú konyha. Nem kímélték a költségeket. A ház be volt bútorozva, de hidegnek, sterilnek, lakatlannak hatott. Modern, króm-, üveg- és bőrbútorok voltak benne, a padlón márványborítás. Claire ráismert a stílusra, ugyanez a steril elegancia jellemezte dr. Victor Mott rendelőjét is azon a hónapokkal ezelőtti rémes napon. Álomkórosként járt szobáról szobára, miközben Bruce Silverman követte őt, és mutogatta a beépített szekrényeket meg a világítást. - Az összes márvány valódi, olasz import. Amint láthatja, mindenből a legjobbat választották. Claire mintha mit sem hallott volna az egészből, ezért az ügynök gyorsan taktikát változtatott. Lehet, hogy elijeszti a vevőt. Lehet, hogy azt hiszi, ezt nem engedheti meg magának. - Most biztosan azt hiszi, hogy ez a ház rengetegbe kerül. Meg kell, hogy mondjam, hogy az eladóknak nagyon, nagyon sürgős a dolog. Claire szeme végigfutott a szobákon. Itt lakott Victor Mott, és itt halt meg. Itt lakott Peyton. Eljött innen, hogy új otthont találjon magának... - Megnézhetném a gyerekszobát? -, kérdezte Claire. Bruce megeresztette kereskedői vigyorát. - Honnan tudja, hogy van gyerekszoba is? Hékás - mondta, miközben ravaszkásan odapillantott Claire-re -, maga már biztosan látta a házat, nemde, aranyoskám. Claire elővette a kincstári mosolyát, amikor a férfi betessékelte a gyerekszobába. Olyan pazarul kialakított szoba volt ez, amilyet csak egy ifjú anya elképzelhet magának. Ennek az elegáns gyerekszobának egyetlen részlete volt csak fellelhető Joe jóval szerényebb szobácskájában: a kék meg zöld teknősökből kialakított fríz, amely körbefutott a falon. Egy pillanatig le sem tudta venni róla a szemét, azután elfordult. - Nagyon bájos gyerekszoba, nem gondolja? - kérdezte Bruce, de Claire figyelmét már a szekrények kötötték le, amelyek tele voltak gyerekruhákkal, játékokkal és babaápoló szerekkel. Minden ott volt, amire egy csecsemőnek valaha is szüksége lehet. Ezekben a tárgyakban Claire azonnal megérezte azt a sóvárgást, azt a türelmetlen vágyat, ami egy jövendőbeli anyát tölt el. Egy pillanatra csaknem megsajnálta Peytont. Aztán meglátott valamit, amitől kiverte a hideg verejték. Egy nagy műanyag tölcséres pumpa volt az, közönséges használati tárgy, amely egyáltalán nem illett a gyerekszoba puha rózsaszí-néhez és kékjéhez. - Furcsa egy dolog - mondta Bruce. -, Ez meg miféle játék? Claire megkövülten állt. - Ez nem játék. Mellpumpa. - Mellpumpa? - Arra való, hogy ne apadjon el a nő teje akkor sem, ha nincs gyerek, akit szoptasson. - Claire-nek fölfordult a gyomra az undortól. Peyton táplálta az ő gyermekét, ennek a nőnek a mellbimbója volt a kisfia szájában. Joe-t Peyton táplálta, az ő teje jelentette számára az életet, nem az igazi édesanyja. Erősödő émelygés fogta el Peyton szörnyű tettének gondolatára, és hirtelen az ajtó felé vette útját. - Hé - kiáltotta Bruce -, várjon… Claire meg sem állt. Kirohant a házból, egyenesen az autójához. Bevágta magát a kormány mögé, és a kocsi csikorgó kerekekkel távolodott a járdaszegélytől. Bruce Silverman a kerti úton állva zavarában egyre csak bámulta a távolodó autót. Nincs üzlet, gondolta szomorúan. 23. fejezet Claire jól belekapaszkodott a kormányba, és átdöngetett a városon. Nézte ugyan az utat, de nem is igazán látta, az agya egyfolytában dolgozott, és nem is minden rendszer nélkül. Úgy kattogott, mint valami gép, számított és elemzett. Most már minden érthető volt. Peyton rejtélyesen feltűnt a házuknál. Claire halványan emlékezett rá, hogy kissé meglepődött, de Peyton annyira tökéletesnek tűnt, hogy nem kellett kétszer megfontolnia,

- 52 -

hogy fölvegye-e. Eszébe jutott, hogy még arra sem vette a fáradságot, hogy fölhívja azokat a referenciákat, amelyeket Peyton hagyott neki. És akkor kezdődtek a bajok. Az az elveszett boríték, amelyben a férje fontos munkája volt, hogy Joe nem akart enni. Claire-nek az arcába futott a vér, amikor eszébe jutott, mennyi szenvedést és fájdalmat okozott Peyton Solomonnak. Mennyire szégyellte magát! Abban a pillanatban, amikor Peytont kitették a házból, megkeresi Solomont, és megpróbálja helyrehozni a dolgot. Agyába villant, hogy Peyton megpróbálta fölébreszteni benne a gyanút, hogy a férjének viszonya van a legjobb barátnőjével. Előre eltervezte Claire megszégyenítését a bulin. Amihez csak hozzáért, bizalmatlanságot és viszályt szült. És halált. Peyton nem tudhatta, hogy Marlene rájön az igazságra, az nem lehet, hogy Marlene-nek állított volna csapdát a melegházban. Az a csapda neki magának, Claire-nek készült. Peyton kiürítette az inhalálókat. Peyton azt akarta, hogy meghaljon. Peyton a családját akarta... Épp akkor hajtott be a ház udvarára, amikor Peyton az asztalra tette a vacsorát. Michael azonnal fölpattant, amikor Claire belépett az ebédlőbe. A férfi izgatottnak látszott, de Claire nyugodtabbnak érezte magát, mint az utóbbi időben bármikor. - Hol voltál? Már el sem tudtam képzelni, hol lehetsz. Fölhívtam a Botanikus Kertet. Claire oda sem figyelt rá, kemény tekintetét Peytonra szögezte. - Jól vagy? - kérdezte Michael. Claire közelebb ment Peytonhoz, farkasszemet néztek. Észre sem vette, hogy a férje meg a lánya úgy néznek rá, mintha valami betolakodó lenne a saját házában. - Claire? Mi a fene folyik itt?! - Claire - mondta Peyton megnyugtatólag -, nagyon fáradtnak látszol, miért nem... Claire szája mosolyra rándult, és hátrahúzta a karját. Aztán minden gondolkodás nélkül hagyta, hogy a karja előrelendüljön, és az öklével jókorát húzott Peyton arcába. Peyton hátratántorodott, nekiesett egy széknek, és lezuhant a padlóra. Emma sikított. - Ki vagy rúgva! - üvöltötte Claire. - Te jó ég, Claire! Mi a fene történik itt? Claire az öklét készenlétben tartva közelebb lépett. Lenézett a földön kiterülő Peytonra, aki bizonytalanul fölemelté a fejét. Keskeny csíkban folyt a vér az orrából, és a szája is fölrepedt. - Egész idő alatt... csapdákat ácsolt. - Csapdákat ácsolt? - Michael, ez a nő dr. Mott özvegye. Michael elsápadt. - Hogy kicsoda? Peytont elfogta a félelem, és nagy nehezen fölállt. - Claire... - Tűnj el a házamból! - sziszegte Claire. Peyton tekintete Claire dühödt arckifejezéséről Michaelra siklott. - Michael... Ellenem fordult, pont úgy, ahogy te megjósoltad. - Hogy micsoda? - Nem érti, hogy hogyan kerültem éppen ebbe a családba. Mondd meg neki, Michael! Valamikor meg kell tudnia. - Mit kell megtudnia? - Hogy mit kell tudnia? Tudnia kell rólunk. Michael, mondd meg neki, hogy mi... - Mi? Nincs semmi mi, Peyton. - Egy lépéssel közelebb ment hozzá. - El kell menned. Most. Fájdalom és csalódottság tükröződött Peyton tiszta kék szemében. Már rég átlépte valóság és képzelet határát. - Hogy mondhatsz ilyet, Michael? - A hangja magas volt és szenvedélyes. - Mit csinálsz? Emlékszel, azt mondtad, csak egyetlen nő létezik a számodra. Michael átkarolta Claire-t, és magához vonta. - Claire-re értettem, a féleségemre. Peyton gyorsan megrázta a fejét, mint egy bokszoló egy súlyos ütés után. Michael szavai fájdalmasabbak voltak, mint Claire ütése. Aztán megkeményedett az arca. - Oké. Jól van. Hozom a gyerekemet, és már megyünk is. - Gyerek? - nyögte Claire. - A te gyereked? - Úgy értem - mondta nyugodtan -, csak lemegyek, és összeszedem a holmimat. - Michael, azt akarom, hogy elmenjen. Most azonnal! Michael bólintott. Odament a bejárathoz, és kivágta az ajtót. Eleredt az eső. - Most elmész, Peyton! Összerakjuk a holmidat, és holnap eljössz értük a laborba. Peyton bólintott. - Igazad van, Michael - mondta tényszerűen. - Mindenkinek jobb lesz így - Fölvette a táskáját az előszobaasztalról, és már indult is volna ki, az esőbe, amikor Claire utána szólt. - Peyton - mondta -, a kulcsaidat! Peyton szórakozottan bólintott. - Természetesen. - Kivette a kulcsait a táskájából, és letette az előszobaasztalra. Kellemesen

- 53 -

mosolygott, miközben egyikükről a másikukra nézett, aztán körbejártatta a szemét a szobán, mint aki érzékeny búcsút vesz. - Sajnálom, ha valami bajt okoztam. Ti mind olyan kedvesek voltatok. - Megfordult, és mint valami alvajáró, kiment az esőbe. Michael betette mögötte az ajtót, és kulcsra zárta. Emma még abban a pillanatban, amikor a mamája behúzott Peytonnak, bebújt az étkezőasztal alá. Amikor meghallotta az ajtó csapódását, kirohant, és belecsimpaszkodott a szüleibe, nyöszörgött, és csurgott a könny a szeméből. - Minden rendben van, drágám, nincs semmi baj - mondta Claire halkan. - Most már minden rendben van. - Odafordult a férjéhez. - Michael, hívd a rendőrséget! -A rendőrséget? - És szállodában fogunk aludni. - De Claire, nyugodj már meg! Nálunk vannak a kulcsai. Nem tud... Claire nem volt vitatkozós hangulatban. - Többre képes, mint gondolnád. Ő csinálta ki Solomont. És ő ölte meg Marlene-t. Az a baleset nekem készült. Érted? Egy percbe sem tellett, amíg Michael fejében összeállt a kép. - Rendben. Szedd össze a gyerekek holmiját! Hívom a rendőrséget. Amikor a rendőrségen fölvették a telefont, Michael nem tudta, hol is kellene kezdenie. Elhatározta, hogy nem fogja a legelejétől kezdeni, és nem volt képes arra, hogy gyilkossággal vádolja Peytont. Hebegett-habogott, aztán csak azt kérte, hogy azonnal küldjenek egy járőrkocsit a házukhoz. Biztos volt benne, hogy sokkal jobban el tudja majd magyarázni a dolgot szemtől szemben. - Nem tudunk azonnalra küldeni valakit, hacsak nincs életveszélyes helyzetben. Életveszélyes a helyzete? Michael elbizonytalanodott. - Hm, nem - mondta végül. - Oké. Megvan a címe, és amint tudunk, kiküldünk valakit. Michael megcsóválta a fejét, elégedetlenül tette le a telefont. Bement a konyhából az ebédlőbe. Minden úgy volt, ahogyan hagyták. A szék fölborulva a földön, a vacsora, amit Peyton főzött, az asztalon hűlt. Még csak néhány perce játszódott le a dráma ebben a szobában, de úgy tűnt, mintha hetekkel ezelőtt történt volna. Helyére tette a széket, s közben azon gondolkodott, nem vitték-e túlzásba az ügyet, nem pusztán Claire hisztériája ragadt-e át a család többi részére is. Kétség fogta el, hogy Peyton valóban képes volt-e megtenni mindazt, amivel Claire vádolta őt. De mindenképp jobb, ha most enged Claire-nek, egy szállodában töltik az éjszakát, és reggel átgondolják a dolgot. Az asztalon lévő ételt bámulta, azon gondolkodott, nem kellene-e egy kicsit összepakolnia. Aztán egy kézlegyintéssel elhessegette a gondolatot. Elindult az ajtóhoz, de hirtelen megállt, és feszülten figyelt. Valahol a házban, nagyon halványan klasszikus zenét hallott. A hangot követve bement a konyhába. A polcon lévő rádió ki volt kapcsolva. Újból megállt, és hegyezte a fülét. A zene lentről jött, Peyton szobájából. Michael kinyitotta az ajtót. Ahogy ott állt a meredek lépcső tetején, és lenézett a sötétségbe, minden idegszála pattanásig feszült. A zene hangosabb lett. Most már biztos volt, hogy onnan lentről jön. Egy pillanatig várt a lépcső tetején, aztán megtette az első lépést lefelé a homályba. Félúton megállt. - Peyton?! - kiáltotta a sötétbe. Semmi válasz. Leért a lépcső aljához, a mosókonyha előtt állt, innen nyílt Peyton odúja. Egy gyors pillantást vetett a pinceajtóra, amelyik egyenesen a kertbe vezetett, és megállapította, hogy le van lakatolva. Peyton szobájának ajtaja résnyire nyitva állt, és sápadt fény szűrődött ki rajta. Michael hangosan megköszörülte a torkát, mintha csak figyelmeztetni akarná a bentlévőt, hogy ő ott van az ajtó előtt. - Peyton? Nagy levegőt vett, és kitárta az ajtót. A szoba üres volt. A rádiós óra hangszórójából áradt a zene. Michael kikapcsolta. Saját félelme fölött mosolyogva Michael gyorsan kiment a szobából, lekapcsolta a villanyt, és fölment a lépcsőn. Hirtelen ugyanolyan erős késztetést érzett, hogy kívül kerüljenek ezen a házon, mint Claire. Tudta, hogy csak képzelődik, de nem tudott szabadulni ettől az érzéstől. Nappali világosságnál majd mindent jobban fognak látni. Michael kinyitotta a lépcsőház fölső végét záró ajtót és már csak egy fél másodperce maradt, hogy azonosítsa az ajtóban álló alakot. Peyton volt az, esőáztatta haja teljesen hozzátapadt a fejéhez. Egy lapátot tartott a kezében, amelyet irdatlan erővel Michaelhoz vágott. A lapát telibe találta a férfi mellét. Michael egész testét átjárta a fájdalom, csillagokat látott. Megbicsaklott a lába, és legurult a lépcsőn, kezét védekezőleg maga elé tartva. Peyton kegyetlenül újból támadott, még egyszer hozzávágta a nehéz vaslapátot, amely ezúttal a fejét találta el. A repedező csont és a kitörő fogak hangzavara megtöltötte Michael koponyáját. Peyton újból

- 54 -

megütötte, és férfi átesett a korláton, s vagy tíz láb magasból a betonpadlóra zuhant. Peyton megállt egy pillanatra, hogy megvizsgálja munkája eredményét. Michael nem mozgott, és ömlött a vér az állkapcsából meg a halántékából. A jobb lába természetellenes szögben hevert a teste alatt. - Áruló! - köpött utána a nő. Claire bedobált néhány dolgot egy bőröndbe, fölkapott egypár játékot Emmának, és egy marokra való pelenkát Joe-nak. Ahogy körülnézett a gyerekszobában, várt egy kicsit, mint aki nem tudja pontosan, mit is kellene most tenni. Lentről meghallotta egy csapódó ajtó zaját. Claire odarohant a lépcsőfordulóhoz. - Michael? - Az alsó szinten minden csöndes volt. Claire hangjában érezni lehetett a rémületet. -Michael? - Mama - mondta Emma ünnepélyesen -, nagyon félek! Claire odafordult a lányához. - Emma, menj vissza a gyerekszobába! Zárd be az ajtót, és maradj ott Joe-val! Ne nyisd ki, amíg én nem mondom neked. Megértetted?! Emma bólintott. - Senki másnak ne nyisd ki az ajtót! Rendben? - Igen - felelte a kislány. - Jó kislány vagy - Magához szorította a kislányát, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Várt, amíg hallotta a zár kattanását, azután elindult lefelé. A nappaliban minden a helyén volt. A pamlag melletti lámpa még mindig égett. Csak az ablaküvegnek csapódó esőszemek koppanása hallatszott. - Michael? - A hangja nagyon hangosnak tűnt a ház rezzenéstelen csöndjében. Lassan, óvatosan mozgott, mintha kifeszített kötélen vezetne az útja, vagy aknamezőn kellene átkelnie. Az ebédlőben minden úgy volt, mint azelőtt, kivéve azt az egy széket, amelyet Peyton földöntött. Az ismét a rendes helyén állt. Claire nem emlékezett rá, hogy ő tette volna vissza. Biztosan Michael volt az, gondolta. A konyha is csöndes volt. Az asztalon kis kupacban félbehagyott kötés hevert. Peyton kötögetett itt. - Michael? A pinceajtó nyitva volt. Claire odament a lépcső széléhez, és lenézett a sötétbe. Boldogabb időkben a pincelépcső teljesen ártalmatlannak tűnt. De most annyira volt vonzó, akár egy kripta. A szíve majd kiugrott a melléből, a fülében is lüktetett a vér, de Claire erőt vett magán, nem engedett a menekülés kényszerének. Hol van Michael? Meg kell keresnie, lehet, hogy szüksége van rá. Elindult lefelé a lépcsőn, feszülten figyelt, kész volt rá, hogy megküzdjön az életéért. A lépcső alján, ahol minden csupa homály és sötétség volt, leeresztette a vállát, összeszedte minden bátorságát, és benyitott a Peyton szobájába vezető ajtón. Ekkor érezte, hogy egy hideg, nyirkos kéz marokra fogja a bokáját. 24. fejezet Claire levegő után kapkodva fordult vissza a sötét lejárat felé. Michael ott hevert a lábánál. A nadrágja sötétlett a vértől, az arca elsápadt a szenvedéstől. Claire térdre esett mellette. - Michael! Te jó Isten! - Itt van a házban - lihegte Michael. - Michael.... - Eltört a lábam. Segítségre van szükségünk. Claire fölállt. - Várj - mondta -, fölmegyek a gyerekekért. - Azzal elindult fölfelé a lépcsőn. - Hívd ki a rendőrséget! A lépcső tetején Claire nagyon óvatosan nyitotta ki a konyhába vezető ajtót, attól tartott, hogy Peyton lesben áll a konyhában. A konyha nyugodt volt és csöndes. Claire odasettenkedett a telefonhoz, és lekapta a falról. De még mielőtt tárcsázhatott volna, egy lapáttal kiütötték a kagylót a kezéből. Peyton ott állt, fegyverrel a kezében, a szeme szinte belefúródott Claire-be, az arcáról sütött a gyűlölet. Fenyegetőleg fölemelte a lapátot, és közelített. - Útban vagy, Claire! Ez most az én családom! - Peyton Claire fejét célozta meg a lapáttal. Claire fedezéket keresett, és a lapát egy sor porcelánedénybe talált, fehér liszt- és cukorfelhő robbant szét a konyhában. Claire fölpattant, és megpróbált kirohanni a konyhából, de Peyton útját állta, és ismét fenyegetőleg magasba emelte a lapátot. Ez alkalommal a lapát hátulról telibe találta Claire fejét. Valahol az agya legmélyén Claire hatalmas mennydörgést hallott, azután a földre zuhant. Peyton vigyorogva hajította el a lapátot, és elszántan a lépcső felé vette útját, hogy megszerezze a gyerekeit, és megszökjön.

- 55 -

Odafönt Emma nem fogadott szót az anyjának. Meghallotta az összetört porcelán csörömpölését a konyhában, és kinyitotta az ajtót. Most bizonytalankodva állt a lépcsőfordulóban. Peyton ott találta meg, kis arcán félelem és bizalmatlanság tükröződött. - Szia, drágám! - mondta szeretetteljesen. - Nem kell félned semmitől. Minden rendben lesz. Mondd meg szépen, hol van a kisbaba? Emma bizalmatlan volt. Félt ettől a nőtől, akit valamikor úgy szeretett. - Na - mondta Peyton lágyan. Letérdelt, úgy, hogy az arca egy vonalba kerüljön a kislányéval. Mondd meg! Mondd meg szépen a mamának, hogy hol van. Emma egy pillanatra elgondolkozott, aztán mintegy megadóan leeresztette a vállát. A gyerekszobához vezető folyosóra mutatott. - Ott van bent - mondta. - Látod? Nem is volt olyan nehéz, igaz? - Peyton arca ellágyult. Fölállt, és gyorsan bement a gyerekszobába. Odahajolt a kiságy fölé. Üresen találta. - Emma! - sziszegte. Még épp idejében fordult meg, hogy lássa, amint a gyerekszoba ajtaja becsukódik. - Te nem vagy a mamám! - üvöltötte Emma, miközben bevágta az ajtót, és teljes erejéből nekitámaszkodott. A kulcs ott volt kis kezében. Míg Emma a kulccsal küszködött, Peyton nekifeszült az ajtónak. De mire odaért, már hallotta is, hogy a zár nyelve a helyére kattan. Öklével verve az ajtót, Peyton éles hangon ordított. - Emma! Emma! Azonnal nyisd ki az ajtót! Megértetted, Emma! Emma egy lépést hátrált, és lihegve nézte az ajtót. Egy pillanatra elcsöndesedett a gyerekszoba. Aztán félelmetes csattanás hallatszott. Peyton fölkapta a kandalló elől a piszkavasat, és kész volt utat törni magának. Erre a hangra Emma azonnal nekilódult, és végigfutott a folyosón. Kinyitotta az ágyneműs szekrényt. A törülközők és lepedők között ott volt Joe, a takarójába bugyolálva. Emma végigpillantott a folyosón. A piszkafa vashegye ki-kivillant az ajtó falapján át. Peyton néhány pillanat leforgása alatt kiszabadítja magát. Emma beugrott a szekrénybe, és magára húzta az ajtót. Odabújt a kisöccse mellé, és átkarolta a kisbabát. Igyekezett levegőt sem venni. A gyerekszoba ajtaja kivágódott, és Peyton ott állt, a piszkavassal a kezében. Végigvágtatott a folyosón, és berontott a hálószobába. - Hol vagy, Emma?! - Gyorsan fölforgatta az ágyat, beletúrt a szekrénybe, berontott a fürdőszobába, elráncigálta a zuhanyfüggönyt. Elszántan bement Emma szobájába, és mindent alaposan átkutatott. Nyoma sem volt a kislánynak. Lent lesz. Biztosan lent lesz... A lépcső tetején megállt és hallgatózott. Csönd volt a házban... aztán meghallott valamit. Haloványan, valahol a háta mögött, meghallotta Joe sírását. Győzelemittasan megfordult, és egy diadalmas vigyor kíséretében az ágyneműs szekrényhez lépett. - Emma, nagyon rossz kislány voltál. - Amikor kinyitotta az ajtót, a győzelemittas arckifejezés egyik pillanatról a másikra leplezetlen dühbe váltott. Az ágynemű között a babaőr hangszórója hevert, Joe sírását közvetítve. Peyton sziszegve kapta föl a műanyag dobozkát, és teljes erőből a szekrényajtóhoz vágta. A sírás tovább folytatódott valahol a házban. Peyton mozdulatlanul állva hallgatózott, megpróbálta bemérni, honnan jön a hang. Nem erről az emeletről, de nem is lentről. Lassan fölemelte a fejét a mennyezet felé. Emma fönt volt a padláson. A piszkavassal a kezében Peyton fölkapaszkodott a padláslépcsőn, és berontott az alacsony, dohos helyiségbe. - Te vagy az! Solomon állt a padlásablaknál, Joe-val a kezében, Emmának segített kimászni az ablak előtti esőcsatornára. Solomon legnagyobb létrájának csücske ott látszott az ablak mögött. Solomon kinézett. Nem volt lehetősége rá, hogy mindannyiukat kimenekítse az ablakon át, még mielőtt Peyton támad. Magához ölelte Joe-t, a testével védelmezve a gyereket, és a vállát fordította az ellenség felé. A piszkavasat a magasba tartva Peyton támadásba lendült. - Add ide a gyereket! - sziszegte. - Nem! Peyton gonoszul mosolygott. - Nem? - Nem! - mondta Solomon határozottan. - N-nem lehet a tiéd. - Add ide a gyereket, vagy betöröm a fejed! - Hagyd békén! - sikította Emma. - Peyton! Peyton megfordult. Claire állt a padlásajtóban egy nagy konyhakéssel a kezében. - Menj el onnan! - parancsolta. - Már megmondtam, hogy útban vagy - Peyton odament Claire-hez, és minden habozás nélkül kiütötte a kést a kezéből a piszkavassal. A kés a helyiség egy sötét sarkába szállt. A második ütés a vállán

- 56 -

érte Claire-t. - Mama! - sikította Emma. Claire térdre zuhant, és Peyton már a gyilkos csapáshoz emelte a vasat a feje fölé. Hirtelen borzalmas sípoló, fuldokló hang hagyta el Claire ajkát. A melle csak úgy zihált, ahogy elkeseredetten levegőért kapkodott. Peyton undorodva rázta még a fejét. Lejjebb engedte a piszkavasat, és lehajolt, hogy a szája Claire fülével legyen egyvonalban. - Mi a baj, Claire? Nem kapsz levegőt? Claire zihálása betöltötte a szobát, a szemében rettegés és fájdalom ült. - Elképesztő vagy - vetette oda Peyton. - Amikor Michael szeretkezik veled, az én arcomat látja. Ha Emma rosszat álmodik, az én nevemet kiabálja. A kisbabád az én tejemet szopja. - Sajnálkozva nézett Claire-re. - Már teljesen elapadt a tejed, Claire. És ha valamit el kell dönteni, még levegőt sem kapsz. Claire vonaglott, minden erejével azon volt, hogy lélegzethez jusson, a szája elkeseredetten tátogott. Peyton fölegyenesedett, és Solomonra meresztette a szemét. - Add ide a gyereket, vagy megöllek! - Nem! Peyton háta mögött megjelent Claire feje. A lihegése megszűnt, a színlelt asztmaroham örve alatt a tehetetlensége elhatározássá változott. Peyton a válla mögött hátrapillantott, és meglátta, amint Claire teljes erejéből nekiront. Peyton elvesztette az egyensúlyát, és kivágódott az ablakon át a párkányra. A másodperc törtrészéig tántorgott, kezével szélmalom módjára hadonászva, kétségbeesetten próbálta visszaszerezni az egyensúlyát. Aztán előreesett a nedves, éjszakai égbe, és a földre zuhant. A zuhanás útját csak Solomon kerítése törte meg, a két fehér oszlop lándzsaként beleállt Peyton hátába. A feje hátrabicsaklott, nyitott szeme a fekete felhőkből szakadó esőbe meredt. - Mami! - Emma Claire karjaiba vetette magát. Solomon lazábbra engedte a kisbabát védő testét, és idegesen odamutatta a gyereket Claire-nek. - N-ne f-félj, Claire – mondta -, nem bántottam. Claire bólintott. - Tudom. Solomon izgatottan nyújtotta oda a csecsemőt a mamájának. Tudta, hogy Claire nem szereti, ha ő a kezébe veszi a gyereket. - Most már elveheted. Claire megrázta a fejét. - Nem, el kell mennem, hogy segítsek Michaelnak. Te fogsz vigyázni rá. - Én? Én vigyázzak rá? - Solomon el sem tudta hinni. - Miért ne? - mosolyodott el Claire. - Már eddig is nagyon ügyes voltál. Solomon sugárzott a boldogságtól, amikor Claire átkarolta, és melegen arcon csókolta. - Azonkívül - tette hozzá -, te családtag vagy...

- 57 -