Nincs még egy olyan hely a világon, mint az otthonod és az otthon ott van, ahol boldognak érzed magad, bárhol is legyen az. Jelena

„Nincs még egy olyan hely a világon, mint az otthonod – és az otthon ott van, ahol boldognak érzed magad, bárhol is legyen az.” Jelena

A kötet a SANSZ, Program bevándorlók munkaerô-piaci integrációért címû projekt keretében valósult meg. A projekt az Európai Unió Európai Integrációs Alap támogatásával valósult meg. A projekt azonosító száma: EIA 2011 / 1.1.3.

A kötetben közölt tartalmak a szerzôk nézetei, és az abban foglaltak semmiképpen sem tekinthetôk az Európai Bizottság vagy a Belügyminisztérium hivatalos állásfoglalásának; sem az Európai Bizottság, sem a Belügyminisztérium nem tehetô felelôssé azok, illetve az abban foglaltak bárminemû felhasználásáért. Projektvezetô: Pataki Teréz

A kötetet szerkesztette és a szövegeket lektorálta: Komjáthy Zsuzsanna, Pataki Teréz A szövegeket fordították: © Majoros Kata, Pödör Sára, Kazanlár Szilvia Illusztrációk és borítóterv: © Rajka Mária Tördelés és szerkesztés: Bognár Judit, Arthitech Grafikai stúdió Kiadó: Artemisszió Alapítvány 1016 Budapest, Mészáros utca 10. Tel./ Fax: (06 1) 413 6517 Email: [email protected] www.artemisszio.hu

Nyomdai munkálatok: Szó-Kép Kft. 1158 Budapest, Késmárk u. 24-28. ISBN SZÁM: ISBN 978-963-88744-3-6

„A bátor béka meséje“ közléséhez hozzájárult a szerzô, Renny Yaniar. A „Sün otthona“ címû vers megjelenését a Branko C´opic´ Endowment engedélyezte. © Minden jog fenntartva. A kiadvány az Artemisszió Alapítvány tulajdona, mely szerzôi jogi védelem alatt áll. A mû egyetlen részlete sem használható fel, nem tárolható és nem sokszorosítható.

OTT MINDEN SOKKAL JOBB, MINT ITT, CUKOR IS VAN, MÉZ IS MAGYARORSZÁGON ÉLÔ BEVÁNDORLÓK MESÉI

BEVEZETÔ

EZ EGY NEM MINDENNAPI MESEKÖNYV Olyan mesék gyûjteménye, amelyeket Magyarországon élô bevándorlók választottak, mint számukra kedveseket. A történetek mesélôi messze földrôl, Ázsiából, Afrikából, Közép- és Dél-Amerikából, vagy éppen az Európai Unión kívüli Európából jöttek. Közös bennük, hogy mindannyian Magyarországon élnek, itt tanulnak, vagy dolgoznak, s nagyrészt itt is képzelik el jövôjüket. A másik közös bennük, hogy mindannyian résztvevôi voltak 2012-ben az Artemisszió Alapítvány bevándorlók beilleszkedését segítô programjának. Az Alapítvány évek óta kínál komplex segítséget a felé forduló harmadik országbelieknek a társadalmi és munkaerôpiaci integrációban. Célunk, hogy a migránsok minél könnyebben szót értsenek másokkal, magyarokkal és nem magyarokkal egyaránt, és hogy minél inkább megtalálják a helyüket, legyen szó a közvetlen, személyes kapcsolatokról, vagy az iskolai, munkahelyi környezetrôl. Egymás megértésének egyik eszköze természetesen a magyar nyelv elsajátítása, de része az is, hogy minél többet tudjunk és értsünk a másikról, annak gondolkodásáról, vallott értékeirôl, s az, hogy ez a tudás kölcsönös legyen. Ezek a gondolatok vezettek minket arra, hogy megkérjük a programban résztvevô migránsokat, hogy osszanak meg velünk egy számukra fontos, jelentéssel bíró történetet. Minden közösség, társadalom ismeri a történetalkotás és mesélés fogalmát. Szerepe sokrétû, csoportot teremt, normákat közvetít, és szórakoztat, s ennél fogva a történetalkotás egy olyan közös tudás része, amit kultúrától függetlenül értünk. Ám a mese mondanivalója, már nem biztos, hogy mindannyiunk számára egyértelmû, és azonos. Az itt összegyûjtött történetek, népmesék, legendák és eredetmítoszok önmagukban is nem mindennapi élményt kínálnak az Olvasónak. Idôrôl idôre újra lehet olvasni ôket, más lesz a jelentésük elsôre, és más lesz másodikra, és megint más évek múlva, egy másik élethelyzetben – az értelmezés szintjei szinte kimeríthetetlenek. A mesekönyv különlegességét mégis a történetek sokfélesége adja. Sokfélesége nyelvezetnek, fordulatoknak és logikának, és sokfélesége a meséken keresztül megmutatkozó népeknek 4

és kultúráknak. A megismerés mikéntje az Olvasóra van bízva: akár az egyes mesékre és kultúrákra, akár magára a különbözôségre, a találkozásra, a váratlanra hangolódik rá, mindenképpen gazdagodik. Mindehhez újabb értelmezési keretet adnak a bevándorlók mesékhez fûzött mondatai ,s rövid bemutatkozásai. Ezek a megjegyzések, melyek hol magyarázatok, hol pedig ajánlások, mindannyiunk számára közös, és mélyen bennünk élô fogalmakat hoznak be: család, anya, haza, otthon. E közeliség teszi értelmezhetôvé számunkra a migráns-lét élményeit: az útra kelés, a vándorlás és a megérkezés izgalmát és feszültségét, és az otthon megteremtésének nehézségét. A mesekönyvhöz tartozik egy CD-melléklet is, mely a kötetben szereplô meséket tartalmazza eredeti nyelven, a meséket hozók elôadásában. A CD-t ajánljuk mindazoknak, akiket érdekel, milyen a nyelvek hangzása, és azoknak is, akik szeretnék a történetmesélôket személyesen hallani. Végül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik részt vettek a mesekönyv létrehozásában. Mindenekelôtt azoknak, akik történetüket adták a közösbe, alig várom, hogy az elkészült kötetet kezükbe adhassam! Köszönettel tartozom gyakornokunknak, Halász Dórának, aki a mesefelvételeket koordinálta magabiztos szakértelemmel; és önkénteseinknek: Pödör Sárának, Majoros Katának és Kazanlár Szilviának, akik a szövegeket fordították, lelkiismeretesen, odaadóan; valamint a Civil Rádiónak, mely a mesefelvételekben segített minket önzetlenül. Önkénteseink elkötelezetten, okosan és szívvel dolgoztak, s ezért tisztelettel adózom elôttük. A történeteket illusztrálta, és a borítót tervezte: Rajka Mária – örömmel és büszkén forgatom rajzait. A szövegeket gondozta, a szavakat súlyozta, és millió más módon segített Komjáthy Zsuzsa, akivel, azt gondolom, sikerült úgy együtt dolgoznunk, ahogyan dolgozni érdemes. A mesekönyv biztosan nem készült volna el Koczka Lia és Pálfay Kriszta segítsége nélkül, nem lehet elégszer megköszönni, hogy mindig ott vannak, amikor szükség van rájuk. Nem marad más hátra, mint kiengedni a könyvet a kezembôl, s átengedni az Olvasónak. Örömmel és bizalommal teszem: örömmel, mert remélem, hogy az Olvasónak is legalább olyan örömet szerzünk vele, mint amilyet nekünk jelentett a vele való foglalkozás, s bizalommal, mert azt remélem, olvasás közben kihallatszik azok hangja is, akik e történeteteket mesélik.

5

Mese Iránból

Sziasztok, én Peiman vagyok, és örülök, hogy ha nem is találkozunk, de elmondhatok nektek egy történetet. Úgy volt, hogy egy perzsa történetet hozok, Iránból. Igazából nagyon nehéz volt, hogy találjak egy rövid történetet, rövid mesét, mert nincsen olyan rövid mese, amit el lehetne mondani pár perc alatt. Nekem nehéz volt megtalálni, ezért megkérdeztem az anyukámat. Felhívtam, és megkértem: anya, gyere fel a skype-ra, légyszi, és segíts nekem, mondjál nekem rövid történeteket perzsául. És ô mesélt és mesélt. Végül kiválasztottam egy mesét, ami úgy nagyjából hat- hétszáz éves. Egy Molana nevû költô írta. Kíváncsi vagyok, hogy ismeritek-e, ô egy nagyon híres költô, és a történet címe az, hogy a „A kalmár és a papagáj”. Peiman vagyok, 26 éves, Esfahanból, Iránból. Jelenleg kortárs táncot tanulok, táncos és koreográfus szeretnék lenni. Fontos nekem, hogy mindenki számára hasznos legyek.

A kalmár és a papagáj Élt egyszer egy dúsgazdag kalmár, aki a messze Indiából egy csodaszép papagájt hozott magának. Ez a színpompás tollakkal ékesített madár nem csupán párját ritkítóan szép volt, hanem rendkívül éles eszû és igen elbûvölô is. Ám alighogy a kalmár hazavitte és kalitkába zárta, szótlanná, keserûvé és nyugtalanná vált, tovaszállt korábbi felhôtlen boldogsága. Egy napon a kalmárt üzleti ügyei újra Indiába szólították. Indulása elôtt megkérdezte szolgálóit, milyen ajándékkal kedveskedhet nekik, mi a szívük leghôbb vágya. Senkinek sem kellett kétszer mondani, volt, aki egy rend új ruhát kért, volt, aki különleges csemegéket, drága nedûket, mások egzotikus hangszereket, kifogyhatatlan volt a kívánságok tárháza. A kalmár végül a papagájhoz fordult és így szólt hozzá: „Kedves papagájom, mit kívánsz, mit hozzak neked Indiából?” Mire a papagáj így felelt: „Ó… Én nem is tudom… Oly bánatos, oly elkeseredett vagyok itt... De várj csak, meg is van! Kérlek, menj el a dzsungelbe, az egykori otthonomba, keresd fel az enyéimet és a többi madarat, és meséld el nekik a történetemet. Mondd el, milyen mélabús vagyok, milyen sanyarú a sorsom ebben a szûkös ketrecben. Kérd meg ôket, adjanak nekem tanácsot, mit tehetnék ebben a bezártságban, hogyan lehetne újra boldog az életem.” 6

„Ez lenne minden kívánságod?” – csodálkozott a kereskedô. A papagáj bólintott: „Igen, mindössze ennyit kérek.” A kalmár tehát útra kelt India felé. Miután üzleti ügyei végére járt, és az összeírt ajándékokat is egytôl egyig megvásárolta, nekivágott a dzsungelnek, hogy felkeresse a papagáj barátait és rokonait. Végül találkozott egy nagy csapat madárral, akik egy faágon énekeltek és táncoltak. A kalmár így fordult hozzájuk: „Tudnátok nekem segíteni? Van egy papagájom, aki itt nôtt föl köztetek, innen vettem ôt, de otthon kalitkában tartom. Ô kért rá, hogy keresselek fel benneteket, és mondjam el, hogy a szûkös kalitkájában nem repkedhet szabadon. Boldogtalan, mert nem találkozhat más madarakkal, és börtönének érzi a kalitkát. Megszakad a szívem, hogy mindig szomorúnak és csüggedtnek látom. Azt szeretném, ha olyan boldog lenne, mint annak elôtte, amikor megismertem.” A madarak összenéztek, élénk csivitelésbe kezdtek, látszott, hogy valamin nagyon törik a fejüket. Kis idô múltán fogták magukat, lefordultak a faágról, és kilehelték a lelküket. A kalmár a meglepetéstôl mozdulatlanná dermedt, majd kitört belôle a jajveszékelés: „Ó, mi történt itt?! Mit tettem? Mind kimúltak volna?!” Kétségbeesetten kiáltozott, hogy felhívja magára a madarak figyelmét, de azok már nem éltek. Így hát hazaindult. Útközben azon töprengett, hogy elmondja-e a papagájnak ezt a különös históriát. Meghányta-vetette a dolgot, és végül úgy határozott, hogy nem hallgathatja el az igazságot. Így is tett. Így beszélte el a történteket: „Üzleti ügyeim elintézése után nekivágtam a dzsungelnek, rá is leltem a rokonaidra és a barátaidra, s elmondtam nekik, amire kértél. Ennek hallatára mind lefordultak a faágról, és jobblétre szenderültek.” A papagáj figyelmesen végighallgatta a történetet, aztán napokig törte a fejét, hogy mi lehetett az üzenet, mit is kellene tennie. Néhány héttel késôbb a kalmár, mint minden nap, elindult, hogy üdvözölje a papagáját, és játsszon, beszélgessen vele kicsit. Ám ahogy kinyitotta a kalitka ajtaját, holtan találta a madarat a ketrecben. Igen elbúsult, nem tudta, mitévô legyen, utoljára úgy határozott, szeretett papagájától a házon kívül vesz végsô búcsút. Kinyitotta a kalitka ajtaját, kivette belôle a madarat, megcsókolta és elbúcsúzott tôle. Ám amint az ablakokat kitárta, a papagáj felpattant, kiröppent, jó messzire szállt, és onnan kiáltott vissza a kalmárnak: „Szabad vagyok! Most már teljesült minden kívánságom!” 8

Mese Indonéziából, Jáva szigetérôl ahogy Husnah elmesélte

Azért választottam ezt a történetet a bátor kicsi békáról, mert attól eltekintve, hogy a fôhôs egy béka, szeretem, amirôl a történet szól. A bátorságról, ami a döntéshez kell, amit egy jobb élet reményében hozunk. A békának sikerül kiugrani a festôi tóból, ahol már nem akar élni, és végül sikerül találnia egy új világot. Soha ne félj valóra váltani az álmokat, a te álmaidat, légy bátor! Tiszteld környezeted és a természetet. Husnah vagyok, sok idôt töltök a gyermekem nevelésével. Érdekelnek a megújuló energiaforrások. Szeretnék minél több embert, minél több kultúrából megismerni, és velük együtt magyarul tanulni.

Renny Yaniar:

A bátor béka meséje Kongki, a kis béka egy gyönyörû tóban élt, mely telis tele volt lótuszvirágokkal. Élete boldog volt, virágok sokasága figyelte és óvta mindennapjait. Kongki azt gondolta, hogy ez a legcsodálatosabb hely a világon. Egy nap azonban unatkozni kezdett, és már nem lelte örömét semmiben. „Vajon milyen lehet az élet a tavon kívül?” – kérdezte magában kíváncsian. „Vajon milyen lehet a világ odakinn?” Elôször édesanyját kérdezte: „Anya, mi van a tavon túl?”. Anyja elcsendesedett, szeme a múltba révedt, majd a hallgatást így törte meg: „Kongki, szépen kérlek, soha többet ne kérdezz errôl, és soha ne akarj odamenni! Kongki elámult, és tovább gondolkozott. Hipp! Hopp! Kongki beugrott a lótuszvirág levelei közé. „Megkérdezem apát inkább!” – gondolta magában. „Apa, mesélj nekem arról a világról, ami a tavon túl van!” – kérlelte ôt. Ám édesapja válasz helyett kisbékája szemébe nézett, s úgy mondta: „Kongki, még csak gondolnod sem szabad erre!”, majd folytatta a rovarok gyûjtögetését. Kongki tovább úszott. „Ó, hogy mennyire unalmas itt nekem! Mindig csak kis halakkal találkozom… Úgy érzem, mintha börtönben élnék…” – panaszkodott magában. Csalódott volt, hiszen szülei nem akarták neki elmesélni mi van ’odakinn’. „Hiszen nem is ismerik a kinti világot!” – gondolta dacosan, majd tovább úszott, és felkapaszkodott egy lótuszvirágra. 10

„Hohó, hát itt van ez a nyughatatlan kisbéka!” – hallotta Kongki a háta mögül. Nagyapja hangja volt, azé a békáé, akit mindenki csak úgy ismert: a Hôs Béka. Amikor fiatal volt, ôt tartotta mindenki a tó legbátrabb békájának, mert neki sikerült elvándorolnia onnan. „Nagypapa, micsoda véletlen!” – kiáltotta Kongki boldogan. „Kérlek, mesélj nekem a kinti világról!” „Hohó, Kongki, csak nem máshova húz a szíved?” – kérdezte tôle a nagyapja. „Menj csak, Kongki. Nézd meg, mi van a kinti világban, nézz körül! De légy óvatos a kígyókkal, macskákkal, emberekkel, és minden más gyanús lénnyel! A legfontosabb, hogy mindig légy résen!” – tanácsolta. „Nagypapa, nem akarsz mesélni arról, amit odakinn láttál?" – kérdezte újra Kongki. „Ugyan, Kongki.” – ásított a nagyapja unottan. „Már százszor meséltem errôl. Senki nem mer nekiindulni, elhagyni otthonát azért, hogy kipróbálja magát odakinn. Értelmetlen hát errôl beszélnem, nem igaz?” „De én menni akarok!” – erôsködött Kongki. „Akkor menj! Csak ne felejts el szólni anyának és apának.” – szólt az öreg és elúszott. Hipp! Hopp! Kongki veszélyesen közel ugrott a lótuszvirág levelének széléhez. Megpróbálta elérni a tó világának mezsgyéjét. Hopp! Egy nagy ugrással elérte a tó melletti pázsitot. „Hurrá! Kijutottam!” – kiáltotta. „Nahát! Itt minden olyan csodálatosnak tûnik!” – ujjongott magában. Hipp! Hopp! Kongki folytatta az ugrálást. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögött. „Ó, jaj!” Egy ismeretlen lény az út oldalára sodorta Kongkit, majdnem agyonnyomta. De szerencséje volt, nem esett baja. A szíve viszont vadul kalapált. „Ez lenne az ember?” Kongki egy nagy és magas dolgot látott, ami nem úgy ugrált, mint ô. „Ez nem lehet béka!” – gondolta magában. Hosszú lábai voltak, és olyan óriásikat tudott lépni velük! „Ez lenne a leghatalmasabb teremtmény?” – kérdezte magában. Bizony Kongki, ez a lény maga az ember. Éppen a tavat nézi, miközben te ugrálsz körbe-körbe.

12

Mese Szenegálból

Apám egyik nôvére szombat esténként mindig átjött hozzánk, és ô mesélte nekünk ezt a történetet. Nálunk a mese a családi nevelés része. A másik ember tiszteletére tanít, legyen akárhány éves, és a társadalmon belüli együttélésre készít fel. Egymásnak szoktunk mesélni, s a történetekre felnôttként is emlékezünk. A szereplôk többsége általában állat-vagy növényalakban jelenik meg. Az általam választott mese arról szól, hogy minden ember képes sikeres életet élni a saját fizikai, szellemi adottságaival. Kerüld a csalást, és éld az életed, ami neked adatott. Almamynak hívnak, szenegáli vagyok. Magyarországon, Budapesten élek 2010 óta.

A hiéna és a koldus Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy hiéna. Egy napon arra ébredt, hogy egy morzsányi betevô falatja nem sok, annyi sincs. Szegény párának már kopogtak a szemei az éhségtôl, jártányi ereje sem maradt. A falu utcáin kóborolva azonban észrevett egy vak embert, aki egy kapualjban állva varázsigéket mormolt, s az emberek köszönetképpen alamizsnát adtak neki. Addig duruzsolt az utcán, míg koldusbatyui roskadásig meg nem teltek élelemmel. A hiéna csak nézte, nézte sóvárogva a koldus tarisznyáját. Ám ahányszor csak közelebb lopózott, minduntalan elûzték. Leste, leste a világtalant naphosszat, ahogy kántált: „ila-i-la-la”, és az emberek alamizsnát adtak neki, amíg zsákjai csordultig nem teltek, majd hazatért. A hiéna egyszer csak így szólt a vak emberhez: „Hallod-e, nem szeretnéd visszakapni a szemed világát?” A vak ember vágyódva felelte: „Dehogynem, hisz ezért imádkozom minden áldott nap az Mindenhatóhoz!” A hiéna erre ezt mondta: „Ami engem illet, én meg vak szeretnék lenni, hogy aztán cserélhessek veled, és beavass engem a kántálás fortélyaiba.” A vak ember beleegyezett, és megígérte neki, hogy megtanítja a varázsigékre, amikkel alamizsnát kéreget. A hiéna megvakult, a vak pedig visszanyerte a látását, és megtanította a hiénának a varázsigéket. Az ezt követô napon a hiéna szorgalmasan kántált, és degeszre töltötte zsákját ennivalóval. Majd hazatért lepihenni barlangjába és locsogással múlatta az idôt. Amikor ismét rátört az éhség, vállára vette zsákjait, hogy visszatérjen a faluba. Ám félúton rádöbbent, hogy a varázsigéket idôközben elfelejtette. Egy szót sem tudott többé felidézni, és a vak embert sem tudta többé megtalálni. Így végezte hát, ostobán. 14

Hogy miért választottam a „Haina és az emberevô óriást”? Mert ez a legismertebb mese, amire minden marokkói emlékszik a gyerekkorából, ezt mesélték a nagymamák lefekvés elôtt. Mese Marokkóból

Nourddine vagyok. Marokkóban, Settatban születtem és nôttem fel. Anyám egyetlen gyereke vagyok, az ô nevét viselem. Jelenleg projektmenedzserként dolgozom.

Haina és az emberevô óriás Egy kis marokkói faluban, egy hatalmas paratölgyerdô szomszédságában, élt családjával a gyönyörû szép Haina, nagy boldogságban. Közelgô esküvôjére készült unokafivérével, Adillal. Egy napon Haina tûzifáért indult a közeli erdôbe a falubeli lányokkal. Ragyogó napsütés volt, ezért bátran keltek útra. A lenyugvó nap körül azonban sûrû, sötét fellegek gyülekeztek, így a lányok visszafordultak, hogy még a sötétedés és a vihar kitörése elôtt hazaérjenek. Hirtelen a rengetegbôl egy emberevô óriás lépett eléjük, mire a lányok hangosan kiáltozva menekültek. Haina lélekszakadva rohant, ahogy csak a lába bírta, de az óriás végül utolérte, megragadta a karjánál fogva és a barlangjába cipelte. A faluba érve egyik lánynak sem volt bátorsága elmondani a történteket Adilnak. Biztosak voltak abban, hogy az óriás azonnal felfalta Hainát, és attól féltek, hogy a bátorságáról híres Adil majd bosszút akar állni érte. Ám soha emberfia nem tudta még legyôzni az óriást, miért kellene hát értelmetlenül feláldozni Adilt? Marokkóban a heti vásárokat souknak nevezik. Amikor Adil a városi soukban járt, fülébe jutott, hogy mi is történt valójában Hainával. A falubeliek figyelmeztetését meg sem hallotta, magához vette kését, a tarisznyájába egy kis lepényt és datolyát tett, tömlôjébe friss vizet mert, és azon nyomban útra kelt Haina keresésére. Ment, mendegélt az úton és egyszer csak egy csupa karmazsinpiros virággal borított domboldalhoz ért. Különösnek gondolta a látványt, ezért megkérdezte a dombot, miért piroslik így. A domb 16

17

ekképpen válaszolt: „Azért pompázom talpig karmazsinban, mert Haina útja rajtam vezetett keresztül.” Egy kôhajításnyira onnan, Adil szeme elé egy napsárga virágokkal teli domboldal látványa tárult. „Miért fénylesz így?” – kérdezte Adil, s a domb így felelt: „Azért virítok talpig sárgában, mert Haina útja rajtam vitt keresztül.” Alig haladt tovább, egy hófehér virágokkal benôtt domboldal látványa fogadta. Adil ôt is megkérdezte, mire a domb így szólt: „Azért tündöklöm ragyogó hófehérben, Adil, mert Haina itt él a közelemben.” A domboldal túloldalán valóban egy kis falu feküdt. A minaret közelében egy édesanya gyermekeivel vizet merített a folyóból. Adil megkérdezte, hogy hallottak-e Hainaról. A gyermekek láthatóan feszengtek, majd az egyikük végül kibökte: „Haina abban a nagy házban lakik, de óvakodj a közelébe menni! Légy óvatos, mert az az óriás háza!” Adil cselhez folyamodott. Kedvesen megkért egy kotlóst, hogy lopakodjon be a házba, és csenjen el egy gyapjúszálat a szövôszékrôl. A kotlós rögtön ráállt. Egy szempillantással késôbb Adil már látta is, ahogy a kotlós gyapjúszállal a csôrében szalad ki a házból, nyomában Hainával. A lány látványa túláradó boldogsággal töltötte el Adilt. Haina is repesett az örömtôl, és így kérlelte ôt: „Adil, könyörgöm, ne gyere utánam, az óriás hamarosan hazaér! Ha meglát, vagy ha csak megérzi a bôröd szagát, nyomban felfal! Menj, rejtôzz el az erdôben sötétedésig. Éjfélkor halkan lopakodj be a házba, és hozz magaddal egy éles kést, hogy kiszabadítsd a hajamat az óriás karmai közül és együtt megszökhessünk. Adil, kérlek, légy nagyon óvatos!” Adil úgy is tett, ahogy Hainának ígérte: elrejtôzött egy elhagyatott barlangban, hogy ott várja be az éjszakát. Az óriás épp éjfél elôtt érkezett. Mindenütt körbeszaglászott és így szólt: „Hmm… friss hús szagát érzem, Haina, mi ez?!” „Csak a szolgálók hoztak vizet a faluból, az ô szagukat érzed.” – válaszolta Haina. Az óriás elhitte. „Rendben, most nyugovóra térek, hogy holnap még több embert felfalhassak!” – hahotázott félelmetesen. „Haina, gyere ide!” – parancsolt rá, és mint minden este, feltekerte ocsmány szôrös kezére Haina szép hosszú haját, hogy a lány nehogy el tudjon szökni, és álomba merült.

18

Adilnak sem kellett több, és már be is osont a nyitott ajtón keresztül. Ahogy megpillantotta az óriást, kezére csavarva Haina hajával, vette a kését, és kiszabadította ôt. Ám ahogy a lány felpattant, a szobában lévô edények és tálak hangos csörömpölésbe kezdtek, és így kiáltoztak: „Hé, óriás, Haina most szökik unokafivérével, Adillal! Hé, te álomszuszék, ébredj már!” Az edények egyre izgatottabban lármáztak: „Ébredj hát, kelj már fel, Haina elszökik!” Haina azon nyomba észrevette az edények zsibongását. Ezért hamar kioldott egy nagy, sóval teli zsákot, és széthintette a sót a szobában és az edényeken. Azok rögtön elhallgattak. Az óriás pedig tovább horkolt, mély álomba merülve. Adil és Haina sebtében kisurrantak, de a konyha egy rejtett zugában egy kis tányér, amire véletlenül nem jutott a sóból, hatalmas ricsajt csapott: „Kelj már fel, te hétalvó, ébredj!” Az óriás végül csak felébredt, hatalmas haragra gerjedve felpattant, és lóra kapott, hogy utolérje ôket. Ahogy Haina meghallotta az óriás közeledését, behúzta Adilt az út közepén álló fa mögé, és minden bátorságát összeszedve, amikor az óriás a közelükbe ért, egy nagy marék sót szórt az arcába. Ekkor az óriás lovastul együtt semmivé vált, hisz mindannyian tudjuk, hogy a só minden démont és rossz szellemet elûz. Haina és Adil szép csendben hazaindultak. Visszatértek a falujukba, a szüleikhez és a barátaikhoz, és hamarosan hét országra szóló lakodalmat csaptak, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

19

Mese Iránból

Nem tudom, hogy ki írta ezt a mesét, és szerintem senki se tudja. Ez egy nagyon régi történet. Gyerekként ismertem meg. Amikor gyerek voltam, másra se vágytam, csak hogy felnôtt lehessek, de most azt szeretném, ha visszatérne a gyerekkorom. Azt hiszem, meg kell becsülnünk a gyerekkorunkat, és élvezni, amennyire csak lehet. Babak vagyok, szülôvárosom, Teherán mintegy 4000 km-re van Budapesttôl. Budapesten élek, egyetemre járok. Azt szeretném, ha bejárhatnám a világot, és ennek a csodálatos világnak minden részén élhetnék egyszer.

A furfangos öregasszony Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, aki egy hatalmas erdôség szélén lakott, éppen átellenben a lányával, aki a rengeteg erdô másik oldalán élt. Az öregasszonynak nagyon hiányzott a lánya és a veje, és egy napon elhatározta, hogy meglátogatja ôket. Bár az erdôn keresztül vezetô út hosszú volt és veszélyes, tele vérszomjas vadállatokkal, az öregasszony a következô reggelen vette a batyuját és útra kelt. Alig indult el, egy farkas állta az útját, és így szólt: „Ó, micsoda ínycsiklandó fogás, micsoda pompás lakoma!” Az öregasszony nagyon megijedt, de a tôle telhetô legnagyobb nyugalommal így válaszolt: „Üdvözöllek, te kedves, nyájas, jóravaló farkas úr, remélem, jól szolgál az egészséged. Kérlek, ne tarts fel, engedj utamra, a lányomhoz és a vejemhez sietek látogatóba.” A farkas azonban tiltakozott: „Dehogy engedlek én tovább! Már két napja egy falatot sem ettem, és a kölykeimnek sem vittem vacsorát!” A furfangos öregasszony erre így szólt: „Nézd, milyen apró és töpörödött vagyok, jártányi erôm sincs. Hadd ballagjak tovább a lányomékhoz, ôk jóllakatnak mindenféle finomsággal, alaposan felhizlalnak, és majd visszafelé jövet eszel meg.” 20

Az öregasszony folytatta útját, ám amikor delelôre hágott a nap, hirtelen egy tigris ugrott elé a fáról, és így vicsorgott: „Ó, micsoda ínycsiklandó fogás, micsoda pompás lakoma!” Az öregasszony nagyon megrémült, de minden erejét összeszedve így válaszolt: „Ó, tigris, te gyönyörû tigris! Tudom, hogy kedvességed végtelen és utamra engedsz enyéimhez.” A tigris azonban ellenkezett: „Éhes vagyok, öreganyám!” Az öregasszony sóhajtva így válaszolt: „Hiszen semmi hasznomat sem vennéd, csupa csont és bôr vagyok. Engedj tovább utamon a családomhoz, ahol majd ropogós sült csirkével és mindenféle földi jóval tömhetem tele a bendômet és jól kigömbölyödöm.” A tigris ezzel megelégedett és útjára engedte, bár alaposan a lelkére kötötte, hogy siessen vissza. Az öregasszony továbbindult, ment, mendegélt napnyugtáig, amikor egy oroszlán rémisztô ordítására földbe gyökerezett a lába. Az öregasszony a tôle telhetô legnyájasabb hangon így szólt hozzá: „Üdvözöllek, oroszlán úr, a dzsungel királya, a tigris és a farkas ura, te vagy minden állatok fejedelme, az elefántok és az egerek parancsolója. Oly késôre jár, és nekem tömérdek a teendôm, kérlek, engedj utamra!” Az oroszlán így válaszolt: „A világ minden kincséért sem engedlek tovább. Az út le van zárva, itt nem mehetsz át.” Ám az öregasszony nagy bölcsen így folytatta: „Igazán megtisztelô, hogy figyelemre méltatsz, de nézd, milyen kicsi és gyönge vagyok. Engedj tovább utamon a családomhoz, ahol majd ropogós sült csirkével és mindenféle földi jóval tömhetem tele a bendômet és jól kigömbölyödöm.” Az oroszlán végül kötélnek állt. „Lemondok róla, hogy nyomban felfaljalak, de várni fogok rád, amikor visszatérsz.” Estére az öregasszony megérkezett a lánya házába. Ott nagy örömmel fogadták, megölelték, megcsókolták, és hatalmas lakomával kínálták. Evés közben az öregasszony elbeszélte nekik a történteket. Teltek múltak a napok, végül elérkezett a hazatérés órája. Az öregasszony ekkor így szólt gyermekéhez: „Édes lányom, veszélyes út áll elôttem, akad-e számomra egy jókora sütôtököd?” Ahogy a lánya elôadta a tököt, az öregasszony kivájta a belsejét, búcsút vett a lányától és a vejétôl, és belebújt a tök belsejébe. A lánya visszatette a tökre a levágott tetejét, és jókorát gurított rajta a hazafelé vezetô úton.

22

A tök pördült, fordult, gurult, mígnem az oroszlánhoz ért. Az oroszlán rámordult a tökre: „Hé, te guruló tök! Nem láttál útközben egy jó nagy, kövér öregasszonyt?” Az öregasszony a tök belsejébôl remegô hangon így válaszolt: „Esküszöm neked, hogy semmilyen öregasszonyt nem láttam, még csak nem is ismerek! Kérlek, guríts tovább, engedj utamra!” A lóvá tett oroszlán elhitte, és továbbgurította a tököt. A tök pördült, fordult, gurult tovább, amíg a tigrishez nem érkezett. A tigris így üvöltött rá: „Hé, te guruló tök! Nem láttál egy jó kövér, zsíros öregasszonyt?” Az öregasszony rettegô hangon felelte: „Esküszöm neked, hogy semmilyen öregasszonyt nem láttam, még csak nem is ismerek! Kérlek, guríts tovább, engedj utamra!” A kijátszott tigris tovább is gurította a tököt. A tök pördült, fordult, gurult tovább, míg a farkasba nem ütközött. Amikor a farkas kérdezte a tököt az öregasszonyról, felismerte a hangját, és így kiáltott rá: „Hiszen te vagy az öregasszony, megismerem a hangodat, elkaplak, megállj!” – azzal nekiesett a töknek. Ám a bölcs öregasszony elôrelátó volt, kiugrott a tök másik végén, és ahogy a farkas belebújt, a tököt a sziklás ösvény széléhez gördítette, és a farkast a szakadék mélyére taszította. A megjárt út végén megnyugodva, boldogan tért haza otthonába.

23

Mese Mexikóból

Ez a mese a “Popol Vuh – A maja-kicse indiánok szent könyve”, vagy “Popol Wuj” címû könyvbôl van, ami a Maja civilizációból ránk maradt meséket gyûjti egybe, és ami megpróbálja megmagyarázni a világ eredetét, a civilizációt, és a természeti jelenségeket. Ezek a magyarázatok mágikus, vagy természetfeletti jellegükben különböznek a hódítás utáni meséktôl. A mesében szereplô “Dziú” madár a vörösszemû gulyajáró maja megfelelôje. Ezeknek a madaraknak zöldes-bronzos fényes fekete színû tollazatuk és piros szemük van. Parazita költési szokásukról is ismertek, vagyis arról a stratégiáról, ahogyan a kiszemelt gazdamadarakat manipulálják, hogy felneveljék a fiókáikat. Bibiana vagyok Mexikóból. Magyarul tanulok, ez a harmadik nyelv, amin beszélek. Ha ismersz pár szót valamilyen más, idegen nyelven, az magával hozza azt is, hogy szerte a világon lesznek barátaid.

A dziú madár Azt mesélik ezen a vidéken, hogy egy szép napon Chaac, az Esôisten, mert arra támadt kedve, sétálni indult a Mayab mezein – „a kiválasztott kevesek földjén”, ahogy a Yucatán-félszigetet akkoriban nevezték. Chaac már elôre gyönyörködött a bôven termô, sudár növények látványában, ám mekkora volt a meglepetése, amikor meglátta, hogy a növények bizony gyengécskék, a föld pedig kimerült és szomjazik. Amikor az Esôisten rádöbbent, milyen soványnak ígérkezik a termés, gond felhôzte el a homlokát. Töprengett magában, mitévô is legyen, míg végül arra jutott, fel kell égetni az egész mezôt, hogy a televény friss erôre kapjon, és azzal táplálhassa az új vetést. Gondolatát tett követte: megkérte egyik szolgálóját, hívná csak össze a Mayab összes madarát. Elsôként a tarkatollú, kávészín szemû dziú érkezett meg. Alighogy megült egy ágon, máris odaröppent nagy sietve a fekete toh, akinek legnagyobb ékessége gyönyörû tolldíszben pompázó hosszú farka volt. A hiú toh elöl keresett helyet magának, ahol mindenki jól láthatta. Szép lassan a többi madár is összegyûlt, és Chaac szólásra emelkedett: „Azért hívtalak egybe benneteket, mert nagyon fontos feladatot szeretnék rátok bízni. Olyan fontosat, hogy minden élôlény léte ettôl függ. Hamarosan felégetem az ültetvényeket, és azt kérem tôletek, hogy minden növény magjából mentsetek meg egy keveset, mert ez az egyetlen módja 24

annak, hogy újra elvethessük ôket egy jobb termés reményében. Bennetek van minden bizodalmam. Keljetek tüstént útra, mert máris lángra gyújtom a mezôt.” Amint Chaac elhallgatott, a dziú madár azt gondolta magában: „Én a kukoricaszemeket fogom megkeresni, mert azt hiszem, az az egyik legfontosabb dolog, ami az élethez kell.” Eközben a toh madár emígy okoskodott: „A kukoricamagvat kell megmentenem; mindannyian irigykedni fognak rám, ha én találom meg elsôként.” Így aztán a két madár majdnem egyszerre röppent fel, de amikor a toh meglátta a dziút, elébe vágott és félrelökte, hogy ô lehessen az elsô. A dziú azonban zavartalanul, nyugodtan folytatta útját, nagyon eltökélt volt: megtalálja és megmenti a kukorica magvát. A toh olyan gyorsan szállt, hogy hamarosan minden társát megelôzte. Már majdnem elérte a földeket, amikor ólmos fáradtság lett úrrá rajta. Azt gondolta: „Megpihenhetek egy kicsit, hisz én már majdnem célba értem, a többiek pedig még messze járnak.” Így is tett: leereszkedett a földre és lefeküdt az ösvény mellett. Bár csak pihenni akart egy keveset, szándéka ellenére elnyomta a buzgóság, és észre sem vette, hogy beesteledett, ahogy azt sem, hogy pompás farka kilógott a csapásra. A toh már jó mélyen aludt, amikor odaértek azok a madarak, akik nem tudtak repülni, és gyalogosan igyekeztek céljuk felé. Mivel a sötétben nem látták alvó társukat, mindahányan áttapodtak farktollain. A farkára záporozó lépésekre végül a toh is felébredt, és csodálkozva látta, hogy szépséges tolldíszébôl egyetlenegy toll maradt csupán hírmondónak. Elképzelni sem tudta, mi történhetett, de arra gondolt, ha gyorsan megtalálja a kukoricaszemet, a madarak – hôsies bátorsága láttán – megfeledkeznek majd megtépázott-kopasztott büszkeségérôl. Eközben a többi madár odaért a földekre. Legtöbbjük azt a magvat kapta fel, amelyik a legközelebb volt, hiszen a tûz már teljes erôvel tombolt. Majdnem mindegyikbôl kimentettek már egyet-egyet, épp csak a kukorica hiányzott. A dziú elkeseredetten kutatott a kukoricaszemek után, de akkora volt a füst, hogy a csôre hegyéig se látott szegény. Ekkor ért oda a toh. Amikor aztán meglátta a hatalmas lángnyelveket, egy csapásra megfeledkezett a kukoricáról! Felkapta az elsô útjába esô magvacskákat, amik történetesen a zöldparadicsoméi voltak, mert a tûz ott még nem volt olyan pusztító erejû. 26

Nem így a dziú. Bizony ügyet sem vetett rá, hogy a lángok belekaphatnak szárnyába: addig keresettkutatott, míg rá nem lelt a kukoricamagvakra. Bátran odarepült és csôrébe kapott néhány magvacskát. Erre már a toh sem tehetett egyebet, csodálva társa bátorságát odareppent hozzá, hogy kifejezze hódolatát. A két madár egymásra nézett és ekkor vették észre, hogy valami végérvényesen megváltozott mindkettôjükön: a toh szeme már nem ébenfekete volt, hanem zöld, akár a paradicsom, amelyet kimentett a lángok martalékából; a dziú szárnya szürkévé fakult, szemei pedig tûzpirosan izzottak – ô túlságosan is közel szállt a nyaldosó lángnyelvekhez. Chaac és a madarak nagyra értékelték a dziú hôstettét, és egybegyûlve azon tanakodtak, mivel hálálhatnák azt meg neki. Végül éppen a toh volt az, aki szánva-bánva korábbi viselkedését azt javasolta, ruházzák fel a dziút különleges elôjoggal: „A dziú nagy áldozatot hozott értünk, most rajtunk a sor, hogy jutalmul mi is megtegyük ugyanezt. Azt javaslom, hogy mától a dziú bármely madár fészkébe lerakhassa tojásait, mi többiek pedig megfogadjuk, hogy úgy nevelgetjük majd fiókáit, akár a sajátunkat.” A madarak jó szívvel fogadták az ötletet, s így történt, hogy a dziúnak nincs többé gondja otthonra-családra-fiókákra. Csak elrikkantja nevét – „dziú-dziú” –, amikor fészekre van szüksége, a madarak pedig, hogy beválthassák fogadalmukat, szolgálatkészen lesik, vajon az ô fészkükre esett-e a hôs választása.

27

Mese Elefántcsontpartról

Adam vagyok, Elefántcsontpartról származom. Tavaly költöztem Budapestre Londonból, a családommal. Jelenleg informatikusként dolgozom, de egyszer szeretnék majd létrehozni egy önálló kereskedelmi vállalkozást. Jó lenne utazni, bejárni a világot, és felfedezni más embereket és kultúrákat. Tanulni fontos, tanuljatok, és élvezzétek a felfedezés örömét.

Abla Pokou hercegnô Abla Pokou hercegnô a 18. században született Osei Tutu király nemzetségének leszármazottjaként. Osei Tutu király a mai Ghána területén élô hatalmas Ashanti törzs alapítója volt. Az Ashanti társadalom anyaági örökösödési rendszer alapján mûködött. A hercegnô nagybátyja, Osei Tutu halálakor örökösödési háború tört ki Dakon – Pokou második fivére – a kijelölt trónörökös, és egy idôsebb nagybácsi, az uralkodó Iza család egy oldalági leszármazottja között. Mindketten szerettek volna vezetôi lenni ennek a virágzó törzsnek, amely tagjai értettek a földmûveléshez, a bronzöntéshez, az ékszerkészítéshez és az ébenfa maszkok faragásához. A királyság fôvárosát, Kumasit szétziláló testvérgyilkos háborúban Dakont végül megölték. Pokou hamar megértette, milyen sors várna megboldogult bátyja követôire, akik körülötte csoportosultak. A felgyújtott terek, a letarolt mezôk, a kifosztott otthonok látványa ráébresztette, hogy nem maradt más választása, csak a menekülés, hogy elkerülje a mészárlást. Miután a férjét megölték, összehívta a nemeseket, a hûbéreseket és a szolgákat, és elhatározta, hogy a következô éjjelen elhagyják Kumasit, és észak-nyugat felé menekülnek, hûséges katonáik kíséretében. A Comoé folyó partjához érve, ami természetes határa volt ôseik földjének és egy számukra ismeretlen területnek, megtorpantak, mert nem tudtak átkelni a háborgó hullámokon. A folyó felé 28

emelve karját, a királynô a jóshoz fordult, aki a szent hagyományok ôrzôje volt, és megparancsolta: „Beszélj a folyó szellemével, tudakold meg tôle, mit kér tôlünk azért, hogy átkelhessünk a túlsó partra.” A bölcs így szólt: „Királynôm, a folyó szelleme haragos. Haragja addig nem csitul, míg fel nem kínáljuk neki a legdrágább kincsünket.” A nôk levették arany- és elefántcsont ékszereiket. A férfiak elôvezették bikáikat. Ám a varázsló ezekkel a szavakkal lökte el azokat magától: „A legdrágább kincsünk a gyermekünk!” Minden anya reszketni kezdett. Mint minden Ashanti nô, tudták, hogy nehéz idôkben az istenek gyermekáldozatot követelnek. Néha még a gyermekek siratása is tiltott volt, nehogy a fájdalom látványától feldühödött istenek haragja lesújtson az egész törzsre. Mert mi más választása maradhat a halandónak, ha ôsei lelke szól hozzá a varázsló száján keresztül? Egyetlen önként jelentkezô sem hagyta el a kétségbeesett tömeget. Ekkor Pokou lépett ki a folyópartra. Kendôjébôl kioldotta a gyermeket, akit a hátán hordott, és beborította a földre halmozott ékszerekkel. „Kouakou, egyetlen gyermekem! Megértettem, hogy fel kell áldozzalak, fiam, a törzs túléléséért.” A vihar lecsendesedett. A legenda szerint egy csapat víziló hidat formált a folyón, hogy a törzs átkelhessen. Majd a vihar újra feltámadt, és a szél ezt süvítette: „Baouli” – ami azt jelenti, hogy a gyermek halott. Ez hát az elefántcsontparti baule nép eredetének története.

30

Mese Mexikóból

Mindenképpen olyan történetet akartam hozni, aminek mexikói gyökerei vannak, és ami valamiképpen bemutatja a mexikói kultúrát, azt a mexikói kultúrát, ami két kultúrából született, de ugyanakkor egy és egyedülálló. A tragikus szerelmi történet mögött megjelenik az is, hogyan keveredtek az indiánok a spanyolokkal, és milyen volt a helyzete ezeknek az embereknek és a gyerekeiknek az újonnan létrejött Mexikóban (vagy Új-Spanyolországban, ahogyan korábban hívták). Ezt a történetet legjobban az engedetlen gyerekek ismerik, akik a nagyszüleiktôl hallották. Amikor gyerek voltam, nekem is sokszor mesélték, és nemegyszer úgy éreztem, hogy a legenda fôhôse valahol ott kering az éjszakában, a nagymamám háza körül. A történet egyszerre emlékeztet engem a gyerekkoromra, és a hazám eredetére. Minden egyes ember más és más, csodás történetet tud neked mesélni. Figyelj oda ezekre mielôtt elkezded a saját történetedet, így többet fogsz érteni. Sergio vagyok, mérnökként dolgozom Budapesten.

La Llorona Hûvös éjszakákon, amikor a szél végigsöpör Mexikóváros utcáin és átsüvít az ablakpárkányok rései közt, a vénasszonyok ezt a legendát mesélik. Hajdanában történt, azt beszélik, röviddel a spanyol hódítók érkezése után. Tenochtitlán – ahogyan akkoriban a várost nevezték – egy része még a völgyben elnyúló Texcoco-tó felszínén úszott. Színpompás virágokban gazdag, vízimadarak zsongásától élénk, s varázsfuvolák dallamától zengô város volt. Élt ott egy elbûvölô szépségû mesztic lány, spanyol és helyi indián szülôk gyermeke, aki talpig fehérbe öltözve sétálgatott a város utcáin. Az indiánok úgy tartották, olyan gyönyörû volt, mint egy azték istennô. Amikor hófehér ruhájában, két hosszú copfba font, csillogó fekete hajával kilépett a szülôi ház ajtaján, még a nap is fényesebben ragyogott. Fiatal volt még, amikor a tó partján megismerte a környék legdélcegebb férfiját, egy spanyol kapitányt. Elsô látásra egymásba szerettek, és a lány hamarosan két gyönyörû fiúgyermekkel ajándékozta meg ôt, akik olyan erôsek, egészségesek és eszesek voltak, aminél különbet emberfia nem kívánhat. Az ikrek voltak a kapitány minden büszkesége és öröme, bár édesanyjukkal hamarosan megszakította kapcsolatát. 32

Hogy miért is hagyta el ezt a gyönyörû lányt, valójában senki sem tudja. Egyesek szerint szájukra vették volna az emberek, ha mesztic feleséggel mutatkozik. Mások szerint mindig is kalandor természetû volt, akinek csak a következô hódításon járt az esze. Néhány hónappal késôbb, amikor a lány a csatornáknál járt az ikrekkel, egy spanyol hölgy társaságában látta meg a kapitányt. És bár a kapitány is észrevette ôket, tudomást sem vett róluk. Amikor a lány a nevén szólította, csak egy közömbös pillantást vetett feléjük, majd elsétált, új szeretôjével az oldalán. „Gyere vissza, ne hagyj el!” – kérlelte a lány kétségbeesetten, de válaszul csak a szél zúgása hallatszott. „Hát már a gyermekeidet sem akarod látni?!” – de már túl késô volt, a kapitány messze járt. A feltörô könnyek elborították a lány arcát. „Akkor vedd el tôlem ôket is!” – kiáltotta és eszeveszett dühében a csatornába taszította a csecsemôket, akik eltûntek a fák gyökerei között. Síri csend borult a tájra. Miután felszárította könnyeit és meglátta gyermekei csöppnyi testét arccal lefelé úszva a folyón, elérhetetlen távolságban, akkor kezdett csak ráeszmélni, mit cselekedett. Egész éjjel fel s alá bolyongott a folyóparton, görnyedten kutatva a sötét gyökerek között a holdfényben. Kétségbeesett jajveszékelését nem hallották meg, és senki sem sietett a segítségére. Reggelre virradóan a tóhoz közeli mezôn dolgozó munkások már csak a holttestére bukkantak rá – fehér ruhájában fátyol takarta arcát. Ezért mondják a város vénjei mind a mai napig, hogy óvakodj egyedül sétálni éjszakánként, különösen a csatorna partján. A lány még mindig ott bolyong, gyermekeiért kiáltozva – távoli jajveszékelését hallani a szél zúgásában. A legenda szerint, amikor kopogtatott a túlvilág kapuján, az ôrzô számon kérte rajta a kisdedek lelkét. Addig nem is nyerhet bebocsátást, amíg rájuk nem talál – ezért kutat szüntelenül keseregve, a víz közelében. “La Llorona” – a síró lány – így nevezik azóta. „Gyermekeim, kincseim!” – sóhajtja. „Hol lelhetnék rátok?” Ezért soha, de soha ne menj a Texcoco-tó partjára egyedül éjnek évadján. Ki tudja, talán összetalálkoztok, és kétségbeesésében téged hisz majd eltûnt gyermekének. 34

Mese Szerbiából

Nehéz volt szerbül mesét választanom, mert angol szakos voltam, és mindig angolul kellett olvasnom – így szakadt meg a kapcsolatom a szerb nyelvû irodalommal. Majd eszembe jutott Branko Copic, aki gyerekkorom kedvenc szerzôje volt. Bármikor, ha a könyveit olvasom, valami melegség-érzés tölt el, és egy pillanatra újra gyereknek érezhetem magam. Ezt a mesét azért választottam, mert az otthonról szól, az otthon meglétének fontosságáról. Próbálom itt, Magyarországon, megteremteni az otthonom, és ez néha nagyon nehéz. De bármikor, mikor hazajövök egy hosszú nap után, élvezem ezt a kis teret, ami az enyém, amit nem is igazán birtokolok, de amit megpróbálok minél meghittebbé, barátságosabbá és melegebbé tenni. Biztonságot ad nekem ebben a rohanó világban. Jelena vagyok, angol szakos egyetemi hallgató, jövendô emberi- és állati jogi aktivista.

Branko C´opic´:

A sün otthona A DICSÔ VADÁSZ

Levelet kapott – mondják – Ježic´ úr.

Fák sûrûjében sehol egy csapás

Medve látta, mézédes szavakkal

Ježurka Ježic´ barangol folyvást.

Jött a levél, postásnyúl futárral.

Gyakran látják vadászni: ebbôl él,

Rövid cím, szép a betûvetése:

Háromszáz tüskéje senkit sem kímél.

„Sün barátomnak

A farkas, a medve s a birkanyáj

Az erdôszélre.”

Tudja: a sünnek hív tisztelet jár.

A levél így szólt:

Héja méltatja, féli a farkas,

„Ježurka, testvérem, rád oly gyakorta

Kígyók álma tôle nem nyugalmas.

gondolok én.

Dicsôség támad nyomdokaiban

Lúdtollakkal borított, sziklás odúmból írok most

Rémülettôl sápadt virradatban.

Mily gyönyörûség! Jöjj hamar, siess házamba, egy percet se

A RÓKA LEVELE

késlekedj!

Egy napon, teljesen váratlanul

Teli gyomorral,

36

Zsíros bajusszal várlak, szaladj,

Hosszú köszöntômet bevégezve,

Lakomámról nehogy lemaradj.

Korgó hassal érkeztem ebédre.”

Ölel, csókol, vár oly régóta

Nekiültek hát a lakomának,

Az aláírás: Mica, a róka.”

Az ínycsiklandó ebédhez láttak.

A sün oly vidám: – megyek, nem vitás,

Pompás fogások egymást követvén

Készülök immár –, s futó pillantást

Ježurkát áldomásra serkenték:

Vet tüskéire, és nagy gondosan

Igyunk házadra, s egészségedre

Egyenként élezi alaposan.

S Žuc´o, a vadászkutya vesztére.

- Az erdôben rámtámadhat bárki,

Négyórás lakoma végeztével

Jól felkészülten tudjak helytállni.

Pukkadásig teltek étellel.

A RÓKÁNÁL

AZ ÉJJELI ERDÔ

A nap éppen delelôre hágott,

Az erdôre eközben bealkonyult,

Hogy Ježic a kapuban megállott.

A kék mennyboltra az éj fátyla hullt.

A kôfalnál, róka háza elôtt

Egy pillangó szárnycsapása rebben,

Leveszi Ježurka a fejfedôt.

S falevelek táncolnak a szélben.

Mosolyogva bókol, mint úriember,

Az éj csendes, pisszenés se hallik,

Köszönti Rókát csillogó szemmel.

Csak a vadmacska szeme villódzik.

- Szeplôtlen Róka, üdvözöllek,

A szentjánosbogár bûvös fénye

Tüskéimmel meghajlok elôtted.

Lámpást gyújt a szénfekete égre.

Díszítse kakastoll az otthonod,

Egy bagoly huhogva az éjbe

Tyúkhússal legyen telt lábosod,

Inti prédáit éberségre.

Libatollból készüljön legyezôd, S kacsatollal borított heverôd.

A TÁVOZÁS

Áldás s békesség szálljon házadra,

A sün felállva száját megtörli,

Kutya ugatását se halld soha.

- Indulok, ideje útra kelni.

38

Pompás volt lakomád, Isten biza,

A FARKAS

De az est leszállt, indulok haza.

A Róka nesztelen árnyként oson,

- Hová indulnál ily késôn? –

Óvatosan inal az avaron

Hízeleg neki Mica kérôn,

S míg rémült csendben fürgén lohol,

Hogy otthonában marasztalhassa.

A farkas tûnik elô ímhol.

Ám a sün kitér, így szabadkozva:

- Grr, valld be a vadásznak, hova futol

- Köszönöm szíves meghívásod,

Csak nem galambot fogtál, Róka úr?

Már szerény hajlékomba vágyok.

- Épp felderítem – lihegi Róka –

- Maradj sün barátom, turbékolja

Miért oly becses a sünnek otthona?

Róka, Ježic´ karjába karolva.

- Otthon? Az hitvány értéktelenség,

Ám Sün makacsul ragaszkodik,

Egy galambért bárkivel cserélnék.

Hazatérne, vackába vágyik.

Veled tartok, értem én a tréfát

Zörgô avarban szaporázván

Lássuk a bolond sün úr hajlékát.

Menetel ezüstös holdvilágnál, S aranyló csillagfényben duruzsolja:

A MEDVE

Otthonom, földi paradicsomom.

S míg ketten nyílsebesen szaladtak, A méh-barát Medvébe botlottak.

A HAJSZA

- Gyanús az iram – mordul a medve – Tán

Róka erôsen morfondírozott:

mézzel telt tó van a közelbe’?

Sün házában mi oly féltett dolog?

- Dehogy, csak elképzelni sem tudjuk

Ha ily elszántan vágyik haza,

Mivel több a sün vacka, mint

Biztosan gazdag az otthona.

egy lyuk?

Tán tollakkal takart padlója,

- Ó, botorság! Orromra esküszöm,

Sült galambbal teli plafonja…

Egy vadkörtényire sem becsülöm.

Igen fényûzô palota lehet,

Odaadnám egy jó csupor mézért,

S huss, lopva sün nyomába ered.

Feladnám rögtön bárki kedvéért. 39

- Veletek tartok, értem a tréfát

Be is érik sünt a nap végére

Lássuk a bolond sün úr hajlékát.

Egy terebélyes bükkfa tövébe’. Az évszázados fa törzsén odú,

A VADKAN

Benne bükkfalevél vánkos lapul.

Zúgó patakként szaladnak

Sün orcája belépve felderül,

már hárman,

Miközben a lefekvéshez készül.

Mígnem mocsárhoz érnek váratlan,

Gonddal megveti hüvelyknyi ágyát,

Egy vadkan dagonyázik ott lustán,

S ásítva nyújtóztatja benne lábát.

Tökrôl-makkról henyén

S szuszog boldog megelégedésben:

álmodozván.

- Édes otthonom, én menedékem!

- Barátaim, mire e vágta?

Csodás palotám, famennyezetem,

Eszem-iszom lesz, bizonyára.

Pihe-puha bölcsôm, avarszônyegem,

Fel is ugrik rögtön nagy robajjal,

Hozzád én mindörökké hû

S a farkasra tekint kérdô arccal.

maradok,

- Csak a rejtélyt kutatjuk,

Rád a legdrágább kincsemként

te varacskos

gondolok.

Hogy a sünnek háza miért oly

Gond és félelem nélkül élek itt,

magasztos.

S megvédlek utolsó leheletemig.

- Fél ebédemre, arra se becsülöm, Zsíros hurkáimra megesküszöm. Veletek tartok, értem a tréfát Lássuk a bolond sün úr hajlékát. A SÜN HÁZÁHOZ ÉRVE Futva csörtetnek céljuk felé, Letiporva, mi útjukba ér. 40

A HÁROM ZSIVAJGÓ

Ezért szenvedtek nagyon ti hárman

Medve, vadkan, farkas, egész csapat

Kín-keserves otthontalanságban.

Gúnyosan hahotára fakad.

Amint hallom, ti rablásból éltek,

- Ježurka Ježic´, te tüskés bolond

Ezért lesz csúfos végetek.

Mit szerethetsz úgy e viskónyi odún?

Bölcsen helyesel hallva ezt Róka,

Hisz vityillód roskatag kalyiba,

Most már a sün véleményét osztja.

Vackod szegényes, tetôd rozoga.

A tanácsot megfogadva elfut

Szûkös és sötét, akár egy

Többieknek a szélbe vész hangjuk:

patkánylyuk,

- A sün valójában nagyot téved,

Még bolháknak is van itt tanyájuk.

S immáron téged is bolonddá tett.

Egy tál lencsét se ér ez a teknô, Hallod-e, te balga hetvenkedô.

BEFEJEZÉS

Így korholják mindhárman mérgesen

Itt a vége, ez a történet?

Csak a róka hallgat megszeppenten.

Tanulságát megjegyezzétek! Szegény párát, a gyilkos ordast,

A SÜN VÁLASZA

Agyoncsapta egy paraszthorda.

Ježurka felkel s csillogó szemmel

A mézrabló, ügyetlen medvét,

Ezt osztja meg a vendégivel:

Ó, jaj, a méhek agyoncsípték.

- Hisz ezen a helyen születtem,

A vadkant is lelôtték a télen

S még ôrzöm emlékét szívemben.

Az idei vadászat hevében.

Bár kuckóm szerény, de sajátom,

A fák között mind a mai napig

Itt az én örök szabadságom.

Ježurka Ježic´ folyást vadászik.

Szorgosan dolgozom, vadászom naphosszat,

Mesterségének nagy szakértôje,

S végül itt lelek nyugodalmat.

Dolgos s otthonának éber ôre.

Lelketlen ördögfajzat lehet, Kinek étel háznál becsesebb. 41

Mese Oroszorszábból

Az emberek évezredek óta keresik az élet értelmét. Sok könyv íródott, de választ rá bennük nem találunk. Szerintem a válasz bennünk van. Csak körül kell néznünk. Körülöttünk almafák állnak, nekünk kínálják legjobb gyümölcseiket, hogy ne legyünk éhesek. Gyógynövények segítenek egészségesnek maradni, hogy ne kelljen orvoshoz járni. A gyerekek emlékeznek erre. Az általad ültetett kert az élet, a világ tele van kertekkel, élettel, és minden élet segíti a lelkünk. Az ember régen gondtalan élt a Paradicsomban. Mára a Paradicsom helyett maradt a kert, az életünk, amin mind munkálkodunk, más választásunk nincs. Mariana vagyok, születési helyem a Szovjetunió, orosz származású vagyok. 180 fokot fordult az életem, s most egy gyönyörû helyen vagyok. Tudod, mi a neve? Magyarország! Nem vagyok gazdag, de boldog vagyok. Sokat tanultam az élettôl. Imádom a természetet. Két iskolát végeztem, balettet tanultam és geodéziát, de más is van az életben. Soha nem érzem, hány éves vagyok, még a tükörben se. Még sok feladatom van az életben, most búcsúzom, köszönöm mindenkinek!!!

A parasztember az égbe megy Egy napon egy parasztember beengedte a pincéjébe kakasát. A kakas igen szemfüles volt és talált néhány borsószemet. Nagyon megörült és kikiabált a tyúkoknak: „Gyertek ide, gyertek ide mind! Finom szemecskéket találtam!” A parasztember, aki mindent hallott, megmérgesedett, és kidobta a kakast a pincébôl. A borsószemecskéket locsolta, védte, gondozta és vigyázott rájuk. A borsócska nôtt, nagyon gyorsan nôtt, egyszer csak beterítette a padlót. Akkor a parasztember levágta a hosszú hajtásokat. De a borsócska tovább nôtt, befonta a falat, elérte a mennyezetet. Akkor a parasztember újra megvágta a borsócskát. De a borsócska tovább nôtt, egészen a tetôig. Akkor a parasztember lyukat vágott a tetôre. A borsócska pedig még tovább nôtt – egészen az égig! A parasztember akkor gondolt egyet, s azt mondta a feleségének: „Feleségem, édes feleségem! Én felmászom aborsón az égbe, meg akarom nézni, mi van ott! Szerintem ott jobb, mint itt, biztos cukor is van, méz is – minden épp elég.” „Ha fel akarsz mászni, hát menj!” – mondta a felesége. A parasztember elkezdett mászni, fel az égbe. Az ég messze volt, a parasztember fáradt volt, nehéz volt az út. Végül sikeresen felért. A borsócska tetején egy kastély állt. A parasztember belépett a 42

kastélyba, ahol olyan szép volt minden, de olyan, hogy teljesen elvakította az embert. Mégis képtelen volt becsukni a szemét, körülnézett. Középen látott egy tûzhelyet, hát, azon mi minden volt! Rántott csirke, pulyka almával, sertéssült, sütemény – vált minden láthatatlan láthatóvá! Csak ki kellett mondani, ha megkívánt valamit: ha a lelkébôl kívánta, ott is termett. Egy gond volt csak vele. A tûzhelyet egy kecske vigyázta. A kecskének hét szeme volt. A parasztember azonnal tudta, mit kell tennie, és azt mondta a kecskének: „Aludj szépen szemecske! Aludjál!” Elaludt a kecske elsô szeme, majd a második is. A parasztember még hangosabban mondta, s egyik szem a másik után aludt el. Már hat szeme elaludt. Azonban a hetedik, mert a parasztember nem vette észre, hogy a kecske fejének hátulján is van még egy szem, ébren maradt. A parasztember evett-ivott, mindaddig, míg tele nem lett a hasa. Akkor kimerülten elaludt. Nemsokára hazajött a kecske gazdája, és az állat mindent elmesélt neki. A gazda nagyon megmérgesedett, s a parasztembert a tarkójánál fogva kihajította. Elment a parasztember oda, ahol a borsócska volt, de már nem lelte. „Mit csináljak most?”– tanakodott magában. Talált pókhálót, és kötelet font belôle. A kötél beakadt az égbe. A parasztember elkezdett rajta lemászni. Egy ideig nem volt semmi gond, de egyszer csak elfogyott a kötél, s a föld még nagyon messze volt. Más választása nem maradt, mint ugrani. Keresztet vetett hát – és ugrott! Lesz, ami lesz. Sokáig zuhant szegény, aztán beleesett a mocsárba. A mocsár a nyakáig ért. Sokáig ott volt, vagy nem, senki nem tudja, de az biztos, hogy egy kacsa fészket rakott a parasztember fejére. Tojását is odatojta. A parasztember ravasz volt, nagy figyelemmel lesben állt, hogy elkapja a kacsát. El is kapta a kacsa farkát. A kacsa erôsen fel akart szállni. Erre a parasztember még jobban kapaszkodott, és így sikerült kimásznia a mocsárból. Ekkor hóna alá kapta a kacsát és a tojásokat és elindult hazafelé. Otthon mindent elmesélt a feleségének, de nem ez a fontos. Nem az a csoda, hogy a parasztember leesett égbôl, hanem az, hogy oda fölmászott! Ha föl nem mászott volna, az én mesém sem volna! 44

ARTEMISSZIÓ ALAPÍTVÁNY Közhasznú szervezet egy kulturálisan érzékeny, felelôs, tudatos és befogadó társadalomért. Hiszünk abban, hogy a kulturális sokféleség iránti tisztelet elengedhetetlen a békés egymás mellett éléshez egy globalizálódó világban. Valljuk, hogy a sokféleség esztétikai és intellektuális élmények forrása. Meggyôzôdésünk, hogy az érzékenység ezekre az élményekre tanulható és ez a tanulás nem csupán a közösség, de az egyén fejlôdésének is a záloga. Tevékenységünk során a különféle társadalmi csoportokat és személyeket ahhoz segítjük hozzá, hogy a kulturális különbségekbôl eredô konfliktusokat könnyebben megértsék és feloldják, ugyanakkor képesek legyenek a kulturális sokszínûségbôl fakadó lehetôségek és elônyök felismerésére és hasznosítására is. Szakmai munkánk alapját a kulturális antropológia és a szociológia elméleti háttere, valamint a nem formális nevelés módszertana képezi. Hogyan érjük el céljainkat? 1. Teret adunk a különbözô társadalmi és kulturális hátterû emberek közötti párbeszéd, interakció és együttmûködés javításához. 2. Készségeket fejlesztünk, attitûdöket közvetítetünk és ismereteket adunk át az interkulturális kompetencia fejlesztése érdekében egyéni és társadalmi szinten. 3. Elôsegítjük a szociálisan hátrányos helyzetû és kulturális hátterük miatt diszkriminált emberek társadalmi integrációját és 4. Ösztönözzük az aktív társadalmi részvételt. Legfontosabb eredményeink Interkulturális készségfejlesztô és elméleti képzések, valamint globális nevelés mûhelyek, amelyeken eddig több mint 1500 heterogén osztályt tanító pedagógus, szociális munkás, bevándorlókkal foglalkozó szakember, valamint nemzetközi ifjúsági programokban résztvevô fiatal, illetve szakember vett részt. Hosszú távú nemzetközi mobilitási projektek, melyek során több mint 500, köztük 300 szociálisan hátrányos helyzetû fiatal szerzett interkulturális élményt önkéntesként vagy szakmai gyakorlatosként külföldön. Két ilyen jellegû projektünkkel nívódíjat értünk el. Integrációt elôsegítô programok munkanélküli fiataloknak, menedékkérôknek, migránsoknak és 46

romáknak és az ezek támogatására kifejlesztett mentor- és önkéntes programok, valamint kompetenciafejlesztô eszközök és képzések. Egyéni kompetenciák feltérképezése a Digitális Életpálya Térkép (DÉT) módszerével, hátrányos helyzetû emberek munkaerô-piaci és társadalmi integrációjának elôsegítésére. Kiadványok és pedagógiai segédletek az interkulturális tanulásról és a globális nevelésrôl, melyek eddig 5000 emberhez jutottak el. Számos kutatás, konferencia, kerekasztal-beszélgetés, klubest és nemzetközi nyári egyetem az integráció, a menekültügy, a városantropológia, a globális nevelés és az interkulturalitás területén több mint 1000 résztvevôvel. Nagyszabású kiállítások, kampányok (Városképek, 2004-2005; A Másik, 2008-2009). A több mint 40 000 látogatót vonzó „A Másik” címû kiállítás 2008-ban az Európai Kultúrák közötti Párbeszéd Évének magyarországi fôeseménye volt, amelyet a budapesti és a genfi Néprajzi Múzeummal közösen rendeztünk meg. A „Falak helyett szavak” interaktív kiállítást 2010 és 11 között közel 1000 fô látogatta meg, nagyrészt iskolások és pedagógusok. A „Figyelj rá, adhat neked” címû országos kampány a kulturális sokszínûség és elfogadás elôsegítéséért, amelyet a Menedék Egyesülettel közösen valósítottunk meg, hozzávetôleg 1 000 000 embert ért el. Szolgáltatásaink • Interkulturális készségek és képzési igények felmérése és speciális tréningek nyújtása az oktatási, közigazgatási, üzleti, civil és szociális szféra szakemberei, valamint a diákok és a szolgáltatásokat igénybe vevôk, különös tekintettel a szociálisan hátrányos helyzetûek számára. A tréningek a konfliktusok megelôzésére, feloldására és a kulturális sokféleségbôl fakadó elônyök kihasználására irányulnak. • Globális nevelés tréningek, képzések és mûhelyek pedagógusok és diákok számára. • Képzések az önkéntességrôl és az önkéntes-menedzsmentrôl, mentorálásról és mentorprogramokról, valamint a Digitális Életpálya Térkép használatáról civil és közigazgatási szervezeteknek és egyéneknek. • Tréningek ifjúsági szervezetek részére az interkulturális ifjúsági munka módszertanáról • Külföldi szakmai gyakorlati és önkéntes programok szervezése. • Szakértôi tevékenység. 47

TAR TALOM BEVEZETÔ

4

A KALMÁR ÉS A PAPAGÁJ Mese Iránból, Peimantól. Fordította: Pödör Sára

6

RENNY YANIAR: A BÁTOR BÉKA Mese Indonéziából, Jáva szigetérôl, Husnahtól. Fordította: Majoros Kata

10

A HIÉNA ÉS A KOLDUS Mese Szenegálból, Almamytól. Fordította: Pödör Sára

14

HAINA ÉS AZ EMBEREVÔ ÓRIÁS Mese Marokkóból, Nourddine-tól. Fordította: Pödör Sára

16

A FURFANGOS ÖREGASSZONY Mese Iránból, Babaktól. Fordította: Pödör Sára

20

A DZIÚ MADÁR Mese Mexikóból, Bibianától. Fordította: Kazanlár Szilvia

24

ABLA POKOU HERCEGNÔ Mese Elefántcsontpartról, Adamtól. Fordította: Pödör Sára

28

LA LLORONA Mese Mexikóból, Sergiotól. Fordította: Pödör Sára

32

BRANKO C´OPIC´ : A SÜN OTTHONA Mese Szerbiából, Jelenától. Fordította: Pödör Sára

36

A PARASZTEMBER AZ ÉGBE MEGY Mese Oroszországból, Marianától

48

48