Nina Stein KATALIN LEÁNYAI ATHENAEUM © Pető Andrea, 2009 A. könyvben felhasznált idézetek Bernardim Ribeiro: A Sóvárgás könyve című művéből származnak. Fordító: Ladányi-Túróczy Csilla. Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók es Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó utca 4-8. Tel.: 235-5020 E-mail:
[email protected] Honlap: www.athenaeum.hu Felelős szerkesztő: Vincze Orsolya Műszaki vezető: Rácz Julianna Borítóterv: Weiler Péter Nyomdai előkészítés Pala 8 Bt. Készült az Akaprint Nyomdaipari Kft.–ben, 2009 ben Felelős vezető a nyomda igazgatója ISBN 978 963 9797 91 8 Megépítette a házát a bölcsesség, s hét oszlopát is felállította. Barmait levágta, borát megkeverte, és az asztalát is megterítette. Kiküldte szolgálóit és kihirdette a város magasabb pontjain: „tapasztalatlanok, kerüljetek beljebb!” Az értetleneknek meg ezt mondja: „Gyertek, egyetek a kenyeremből, igyatok a borból, amelyet kevertem! Éltek, csak hagyjatok fel a dőreséggel és járjatok az értelem útjain!” Péld 9,1-10 „Fiatal lány, szinte gyermek voltam még, mikor anyám házából nagyon messzire kerültem. Hogy miért vittek el onnan, mivel még kicsi voltam, nem tudtam. Most azonban azt hiszem, hogy annak indoka nem lehetett más, mint, ahogy tűnik: már akkor is az volt, ami később bekövetkezett.” 1806. november 25. A lány a vastag, tölgyfa ajtó mögött rejtőzött. Visz-szafojtotta a lélegzetét, és kinézett az ajtórésen. A többi lány közben bent a házban, lázasan készült a körmenetre. Kacagva próbálgatták a vakítóan fehér főkötőket, kötényeiket hátul bekötötték. A lány szinte beleolvadt a faajtóba, érezte a fa illatát. Neki menekülnie kell innen, hiszen megtudta a titkot. Soha nem beszéltek arról, hogy miért is élnek ők elzárva ebben a különleges házban. Ő megtudta. És látta meghalni azt, akit a legjobban szeretett ezen a világon. A védelem mögött meglátta a veszélyt. Senki sem állhat a törvények felett. Semmilyen törvény felett. Hiába hiszi azt a ház nagy hatalmú vezetőnője, hogy mindent tud, és mindenkit ellenőrizhet. A lány büszkén kihúzta magát: őt bizony nem. Egyedül azon aggódott, hogy lóra kell ülnie. Remélte, a férfi betartja az ígéretét, és előkészít mindent, ahogy meghagyta neki. Igazából tudta, nem kell aggódnia, a férfit kapzsisága a szövetségesévé tette, pedig nem is sejthette, mi-Valójában az a kincs, amit ő ebből a házból magával visz. A város főterén álló templom harangjai megkondultak. Ez volt a jel. Indulnia kellett a megbeszélt helyre. Kinyitotta a kaput. Szerencséjére a köd belepte a várost, így nem fog feltűnni senkinek az utcán a magányos alak. A köpenyébe burkolózott, szemébe húzta a 1
férfikalapot, és kilépett az üres utcára. Körülnézett, aztán elindult. Nem vette észre, hogy árnyékként követi egy alak, aki eddig a szemközti kapuban meghúzódva várta, vajon ki lép ki a Katalin-ház ajtaján. A köd hamar elnyelte a lány törékeny alakját. REMÉNY „A változás uralkodik mindenen.” 2005. április 10. A keső tavaszi napfény tompán tűzött be az egyetemi szemináriumi terembe. Az ablaküvegen még látszott a sok évvel ezelőtt végzett, hevenyészett festés nyoma, mivel azóta senki nem vette a fáradságot, hogy az ablakot alaposan letisztítsa. Mira még mindig nem értette, hogy lehetett ilyen naivan bolond, hogy azt remélje: ha ugyanarra az egyetemi órára jár, mint Ni-met, akkor a fiú majd felfigyel rá. Most unottan körbenézett a teremben. „A történészek között kevés csinos fiú van – állapította meg szomorúan. – Mintha minden csinos fiú közgazdásznak, no meg tornatanárnak menne.” Még egyszer megkísérelte, hogy egyre távolabbra kalandozó figyelmét csoporttársára összpontosítsa. Egy vékony, szemüveges lány rendkívüli elszántsággal, de követhetetlenül unalmas részletesseggel olvasta fel kiselőadását. Mira hiába remélte, hogy valamit tanulhat belőle. Próbálta magában felidézni az előadás címét. Aztán a témáját. Aztán feladta. Ráadásul Nimet be sem jött az órára. Pedig Mira csak miatta vette fel a „Lakáskultúra a 19-20. századi Magyarországon” című tantárgyat. Látta a fiú nevét a feliratkozási íven, erre gyorsan ő is jelentkezett. A többiek legalább azért jöttek, mert a tanár több, fontos tudományos testület tagja. Remélték, hogy egy megfelelő dolgozattal talán el tudják érni, hogy szükség esetén ajánlólevelet írjon nekik, ami kulcsfontosságú volt a doktori ösztöndíj elnyeréséhez. Fontosabb, mint a kutatási terv. Csak ő lehetett olyan buta, hogy azt higgye, a szemináriumon munkájával, no meg karcsú termetével fel tudja magára hívni Nimet figyelmét. Annak idején barátnője, Zia is figyelmeztette arra, ami már nyílt titok volt az egyetemen: Nimet az egyik befolyásos egyetemi professzor unokájának csapja a szelet, és már esküvőről is beszélnek. „Okos és céltudatos fiú ez, így egészen biztos a doktori ösztöndíja” – sóhajtott Mira. Hiányzott neki Zia. Együtt jól ki tudták beszélni a csoporttársakat. De sajnos barátnője másik szakja a török volt, és a lány egy isztambuli nyelvi részképzés során férjhez ment egy török fiúhoz. Mira tulajdonképpen megértette. Ha lehet választani egy magát halálra dolgozó, unalmas magyar férj és aközött, hogy az ember lánya anyagi biztonságban, nyugodt idegenségben el egy világvárosban, egy éppen olyan unalmas férj mellett, akkor nem lehetett kétséges a döntés. Csak Mirának hiányzott a társ, akivel három évet lehúztak együtt színjelesen az amúgy teljesen érdektelen egyetemen anélkül, hogy egyikük is meg tudta volna mondani, miért is bifláznak be a vizsgaidőszakokra annyi dátumot és uralkodót. Ziának legalább nem kellett a jövője miatt aggódnia. Ő már megoldotta. Mirának még mindig a barátnőjétől kapott vitriolos e-mailek jelentették a nap fénypontját. Igaz, a levelek idővel egyre rövidültek, és Zia legendás humorérzéke is mintha megkopott volna. „Nyilván túl sok időt tölt az férjével” – gondolta magában Mira, akinek nem volt különösebben jó véleménye a tórók férfiról. Ekkor kinyílt a szemináriumi terem ajtaja, és jókora késéssel Nimet lépett be. Jóképű fiú volt, széles, kisportolt vállal. Magabiztos mosollyal ült le az első sorba, biztatóan rámosolygott a tanárra és a beszámolót tartó lányra, biccentett, mintha azt jelezné, „ne zavartassátok magatokat, folytassátok nyugodtan”. A közjátéktól a felolvasó lány még jobban zavarba jött, a hadarása már az érthetetlenségig fokozódott. Mivel csak rövid idő volt hátra az órából, és nyilván már többen várták irodája előtt, ezért a tanár gyorsan, semleges szavakkal megköszönte a kiselőadást, biztatta a hallgatókat, hogy a kérdéseket inkább a következő órán tegyék fel, majd kiviharzott a teremből. Mira csalódottan csukta össze jegyzetfüzetét, amelybe ezen az órán sem került egy sor sem. 2
Nimet már nem volt sehol, amikor Mira körülnézett. Következő héten viszont neki kell előadást tartania. Így talán jobb, ha most elmegy a könyvtárba. Tegnap már kikérte az egyik kisvárosi hetilap századfordulós számait, hátha talál benne néhány hivatkozást vagy képet, amit fel tud használni a „Vidéki elit lakásviszonyai a századfordulón” című lélegzetelállítóan izgalmas dolgozatához. „Miért is vállaltam ezt el?” – dühöngött, miközben a reménytelenül ritkán járó buszt várta, mely felvitte a könyvtárba. A könyvtárban, mint mindig, most is várni kellett ülőhelyre, de Mira addig is megpróbálta a gondolatait a dolgozatában szereplő vidéki városra, Tirpére összpontosítani. Nem is ő választotta ki ezt a porfészket – vallotta be magának. Próbálta felidézni a folyamatot, hogy is került ide, hogy most a könyvtár hideg márványlépcsőjén ülve várja az ülőhelyet. Hát persze – Nimet említette a szemináriumi kiselőadásában, hogy az általa kutatott értelmiségi kör tagjai többször megfordultak a déli határvárosban, Tirpén. Több sem kellett Mirának, még aznap utánanézett a városnak, hátha szóba kerül egy szeminárium előtti beszélgetésnél, és lenyűgözheti Nimetet. A magyar gazdaság- és várostörténet a 19-20. században című ösz-szefoglaló alapmunkában megtalálta, hogy Tirpe a 19. század közepéig virágzó bányászváros volt. A kedvező földrajzi fekvés már a középkorban területi központtá tette, hiszen a folyó, amely mellett feküdt, sokáig határfolyó volt a Habsburg Birodalom és a török hódoltsági területek között. A környező hegyekben ritka érceket találtak, a virágzó bányászat mágnesként vonzotta a külföldi vendégmunkásokat, akik szakértelmüket és idővel családjukat is magukkal hozták. Tirpe határ menti fekvése azonban nem csak előnyt jelentett. A határ túloldalán a 18. század végén kitört lázadás és háború miatt a város kereskedelmi forgalma visszaesett, sőt, a menekülők is a városon keresztül zúdultak át a békésebb élet reményében. Az utolsó itteni háború 1787 és 1791 között zajlott. Azóta Tirpében takaros, és a háborúk ellenére szépen gyarapodó polgárság élt, a város falai között mindenféle nemzetiség otthonra lelt. Nimet talán említett egy értelmiségi önképzőkört is az előadásában, de Mira, hi ába lapozgatta most a füzetét, ennek nem találta nyomát. Persze átkozta magát, hogy miért nem jegyzetelt pontosabban. A szemináriumon elhangzottakból csak a hordós esetre emlékezett, amikor a császári csapatok egy ré sze, Tirpétől nem messze táborozva, pálinkás hordó kat zsákmányolt. A csapatok másik része, a gyalogosok zokon vették, hogy a cimboráik ki akarták őket hagyni, és nyomatékosan követelték jussukat a zsákmányból. A huszárok, akik a hordók jogos tulajdonosainak vélték magukat, erre lövésekkel válaszoltak. Egy lovascsapat is beavatkozott a gyalogosok védelmében, akik félreértették a helyzetet, mert azt hitték, hogy a törökök támadtak – így ők is elkezdtek lövöldözni. A félreértésből kialakult csatának majdnem ezer halálos áldozata lett, és hogy a nagyobb botrányt elkerüljék, a császári csapatok tábort bontottak. A törökök, amikor néhány nap múlva keresztülvonultak az elhagyott táboron, döbbenten nézték a császári csapatok saját maguknak okozott pusztítását. Közben a török hadsereg hátában fellázadtak a janicsárok is, és a teljes zűrzavarban biztos, ami biztos, némi vérengzésre is sor került a civil lakosság között. Ez indította el a menekülési hullámot, amely aztán Tirpén keresztülhaladt. A napóleoni háborúk már nem érintették a várost, a polgárok a jótékony konjunktúrát kihasználva gazdagodtak tovább. Mira biztos volt benne, hogy jó döntés volt ezt a várost választania, mert a tanára értékelni fogja. Nála csak azok kaptak jelest, akik kimutatták, milyen toleráns politika jellemezte évszázadokon át a történeti Magyarországot. Épp eddig jutott a gondolataiban, amikor végre szólította a mindig mogorva, kék köpenyes teremőr, aki élet-halál uraként osztotta a belépőket az egyetemistáknak a 3
túlzsúfolt könyvtárban. A lány felbaktatott a könyvtár márványlépcsőjén, és leült a megrendelt nagy újságkötegekkel megrakott asztal mellé. Megint a könyvlift alá kapott helyet, ami azt jelenti, hogy a vékony álmennyezet felett minden öt percben elgurul egy kis műanyag könyvszállító doboz, melynek fémkerekei idegesítően csattognak. A lány rutinosan kapta elő a zsebében lapuló kis szelencét, melyben az elmélyült szellemi munkához nélkülözhetetlen füldugóit tartotta, magában emlegetve a felújított könyvtár tervezőjét, meg azt, aki kispórolta a hangszigetelést az olvasóteremből. Mira a megsárgult újság számait lapozgatta. Áldotta a szerencséjét, hogy az újság mikrofilmre vételére még nem volt pénze a könyvtárnak, így nem kellett a szemét a régi csehszlovák mikrofilmolvasó gép előtt kifolyatnia. Az ország, ahol a gépeket gyártották, már régen megszűnt, de a gépek kicserélésére még nem jutott pénz. Az újság viszont, a szó legszorosabb értelmében, a kezében mállott szét. Miközben azzal küzdött, hogy az olvasótermi felügyelő ne vegye észre az asztalán a minden egyes lapozásnál egyre növekvő papírtöredék-halmot, mely a sárgult lapok széléről gyűlt össze, egy fotóra lett figyelmes: „Az apát a dolgozószobájában” – olvasta a képaláírást. A képen öszszeaszalódott, kicsi öregember ült egy hatalmas íróasztal mögött, szeme élénken sugárzott, mintha ki szeretett volna nézni a fényképből. Az íróasztalt furcsa abrosz borította, melyen Mira olyan mintákat látott, mint még soha életében. Otthon is sok régi szőnyegük volt, de ezen a textilen nem a szokásos perzsának mondott geometrikus minták voltak, hanem ismétlődő körök, a körcikkelyekben pedig apró pontok, így első ránézésre is rendkívül modernnek tűnt. Hihetetlen, szokatlan izgalmat érzett, és elkapta a vadászösztön. Mindig alacsony vérnyomása most megszaladt, arca kipirult, keze izzadni kezdett. Felállt, hogy megnézze az apát életrajzát az olvasóterem polcain sorokozó egyik kézikönyvben. Korkut (? –1900) valószínűleg árva gyerekként nevelkedett a tirpei várost szemináriumban, majd egyházi pályára lépett, apáttá 1842-ben választották. Pályáját Tirpében kezdte, ahol különösen nagy szerepe volt a Katalin-kultusz elterjesztésében (^Katalin-érem). A templomban Katalin-kápolnát emeltetett; jótékonyságáról, valamint jelentős gyűjteményéről ismerték. Gyűjteménye főként Katalin-relikviákból állt. Kéziratban fennmaradt értekező munkái, melyeket a kortársak méltattak (különösen – >Horváth Jenő 1832-1892), valamint hagyatéka 1945-ben elégtek az apátságba beszállásolt szovjet csapatok gondatlansága miatt. Az életrajzból kiderült, hogy Korkut az egész évszázadot átélte, és közben szinte ki sem mozdult városából, melyet annyira szeretet, és melynek szellemi felvirágoztatásában komoly részt vállalt. A városban működő apátság jótékonysági intézményeket tartott fenn, sőt, hírnevet szerzett műgyűjtőként is. „Nyilván ez a valami az asztalon egy keleti kelme” – vizsgálta egy nagyítóval a képet Mira. A nagyítót, egy ellenállhatatlan mosolyért cserébe, a szomszéd kutatóasztalnál ülő, okleveleket tanulmányozó fiatal férfitől kérte kölcsön. A férfi még akkor is reménykedett abban, hogy ez volt a várva várt fordulat eseménytelen életében, amikor Mira már régen eltűnt a fénymásoló irányában. Az apát képét tartalmazó lapszámot óvatosan kiemelte a kupacból, és a dossziéjába rejtette, kihasználva, hogy a felügyelőnő, egy cseppet sem zavartatva magát, épp egy interneten talált receptet diktált be telefonon. „Még szerencse, hogy a kép a lap közepén van, így akkor is megmarad, ha a lap szélei még tovább törnek” – gondolta a lány. A fénymásolóban megvárta, amíg a fénymásoló gépet üzemeltető fiú egyedül maradt. Így, némi huzavona után, sikerült sürgősségi felárral megrendelnie a nagyítást a térítőről, miután hosszasan magyarázta a fénymásolós fiúnak, hogy mennyire érdeklik a textilek. A fiúnak amúgy oly mindegy volt, akár az atombomba készítésének leírását is kinagyította volna, mert Mira, ellentétben a könyvtár többi látogatójával, vonzó nő volt. Mandulavágású szeme melegséget sugárzott, mosolya még a legreménytelenebbül 4
elszürkült közkönyvtári alkalmazottat is emlékeztette arra, milyen lehet valóban élni. Mindig csinosan, diszkrét sminkben indult el otthonról. Csak elsőéves egyetemista korában izgatta, hogy mennyire kilógott évfolyamtársai közül, akikre mind ráfért volna egy stylist. Megjelenésének sokat köszönhetett, most is sikerült elfeledtetnie a fiúval, hogy ilyen régi újságokról csak több hónapos határidővel vállalhatna el fotómásolatot, de mivel úgysem ellenőrizte senki a szabályok betartását, a srác különösebb aggodalom'nélkül betette a fénymásolóba a sárguló újságot. kóborangyal Mirát elkapta a tudományos kutatási szenvedély, amin maga is elcsodálkozott. Sosem hallott még a Korkut-gyűjteményről, de elhatározta, meg kell tudnia, mi történt vele. Óvakodott visszaülni a helyére, mert félt tőle, hogy a nagyítós férfi ezt bátorításnak fogná fel. Ahogy attól is tartott, hogy az illető esetleg összeszedi a bátorságát, és körbesétálja a könyvtárat, hátha megtalálja a titokzatos lányt. Mira úgy becsülte, még van elég ideje arra, hogy elvégezze a dolgait, amíg a férfi rászánja magát erre a lépésre. Beült a könyvtár egyik kopott bőrfotelébe, és nézegette a fénymásola tot. Nem volt egyszerű, mert a könyvtár tervezői úgy gondolták, bőven elég pár, a plafonon épp csak pislákoló neoncsővel megvilágítani az ötméteres belmagasságú termet. A fekete-fehér fénymásolat, ugyan nem a legjobb minőségben, de kirajzolta az asztalterítőn a mintát. A textil sorokra volt osztva, abban futottak a minták, amilyeneket Mira még soha sem látott. Körök és négyzetek, belül pontokkal és keresztekkel. A sorokat néha négyzetbe foglalt minták szakították meg. A lány egyre reménytelenebbül nézte a másolatot. Ezzel a feladattal egyedül nem birkózik meg. Segítséget kell kérnie. „Át kéne mennem a művészettörténeti gyűjteménybe” – gondolta. „De Berdis félreértheti. Azt hiszi, azért találtam ki ezt az egész »ismeretlen gyűjtemény«-tör-ténetet, hogy kezdjük újra.” Berdis jó családból származott, szüleik régi barátok voltak, akik mindent megtettek a két bölcsész összeboronálása érdekeben. Anyagi gondjai soha nem voltak, mivel a híres orvos felmenők megengedhették maguknak, hogy egyetlen fiúk bölcsészkedjen. Berdis meg volt győződve róla, hogy neki csak egy feladata van a világon: mindent tudni. Ez elég időigényesnek bizonyult, és ezért semmit sem fejezett be hamar. Diplomamunkáját hosszasan írta, a megkezdett cikkek sem akaróztak valahogy elkészülni, hiszen mindig akadt egy újabb adat, amely az addigi munka további folytatására ösztönözte. A másik ok, ami késleltette különböző dolgozatok befejezését, az Berdis hobbija, az informatika volt. A stratégiai számítógépes játékokkal eltöltött napok, hetek és hónapok után úgy gondolta, hogy jobb programokat tud írni, és autodidakta módon megtanulta a programozást. Összekötve a hobbiját választott szakmájával, a művészeti emlékek digitalizálásával kezdett foglalkozni. Ugyan kollegái és főleg professzorai számára a számítógép szükséges rossz volt, Berdis élvezte, hogy szaktudásával önállóságot és elismerést vívott ki magának, amit aztán jól meg is fizettek. Végzés után adminisztratív állást kapott a könyvtár egyik kutatócsoportjában, amit nyugodtan elfogadhatott, hiszen soha nem pénzért dolgozott. A munkában nem kellett megfeszülnie, így minden fennmaradó idejét a doktori értekezése megírásának szentelhette. A soha el nem készülő dolgozatról aztán részletesen, bőségesen használva mindenféle informatikai szakkifejezést, a végtelenségig tudott beszélni. Mira többek között ezzel indokolta, hogy miért hagyta ott így rövid egyhetes flört után. „Berdis ideális hangos lexikonnak, de még beszélgetőpartnernek is elviselhetetlen, nemhogy férjnek. Mindig kioktat. És ha éppen nem kioktat, a számítógép képernyőjét bámulja” – fakadt ki anyjának, aki szerette volna látni a két fiatal szerelmének kibontakozását, de ebből a mondatból rájött, hogy a hosszú évek gondos tervezési munkája veszendőbe ment. Lányát nem érdekli Berdis. Azt óvakodott kifejteni, hogy
5
mennyi előnye van, ha a leendő férj otthon a képernyőt bámulja, de nem akarta a lánya illúzióit lerombolni. „Vajon hol rontottam el a nevelését?” – mondogatta a későbbiekben édesanyja, Mira pedig ezek után megtartott magának minden részletet eseménytelennek nem igazán mondható magánéletéről. Anyja csak azt a sajnálatos tényt látta, hogy lánya huszonötödik életéve felé közeledve sem tud felmutatni partiképes fiatalembert. Ami anyját aggodalommal töltötte el, az Mira makacsságát erősítette, aki elhatározta, hogy saját útját járja, bármibe kerül is. Mira most úgy döntött, megkeresi Berdist. A fiu valóban ott ült törzshelyén, a könyvtár művészettörténeti különgyűjteményében, háttal a bejáratnak, most is névjegyének számító barna kordzakóban. Asztalán hatalmas kupacokban álltak a könyvek és a kéziratok, előtte kinyitva a laptop. Mira magától értetődően ült le mellé az üres székre. A fiú ránézett, okos zöld szemét a szemüveg felnagyította. Érdeklődve hallgatta Mira lelkes elbeszélését a készülő dolgozatról, mivel évek óta jártak együtt egyetemre, de először látta a lányban megcsillanni a tudományos érdeklődés szikráját. Nem mintha Mira ne lett volna kitűnő minden tárgyból, de az egyetemi követelmények teljesítése soha nem okozott számára különösebb szellemi megerőltetést. „Milyen csinos, amikor kíváncsi” – gondolta Ber dis. Az első lépés egyszerű volt. Felállt, hogy megnéz ze a katalógusban, valóban létezetl-e ilyen néven gyűjtemény. Az asztalra tette a fadobozt, és hosszasan keresgélt. Diadalmasan kihúzott egy cédulát, helyére pedig betette a ceruzáját, hátha még valaki az életben kíváncsi lesz erre az adatra. Korkut-gyűjtcmény (19. század első fele) Barokk és klasszicista stílusú, liturgikus, ezüst ötvöstárgyak gyűjteménye, melyet Korkut halála után a végrendelet szerint lepecsételt raktárban Tirpében őriztek, és Korkut halála után negyven évvel Tirpében árverésre bocsátották. – Ennyi? – kérdezte Mira csalódottan. – És hol van most a gyűjtemény? – A cédulából csak ennyi derül ki – válaszolta Berdis, és óvatosan visszatette a katalógusba az elhasználódott sárga kartont. – A tárgyak az árverezés utan nyilván magángyűjtőkhöz kerültek, és attól kezdve nem tudható róluk semmi. Valószínűleg régen kivitték még az országból is. Mira elgondolkodott a hallottakon, és azon töprengett, érdemes-e megmutatnia Berdisnek a kinagyított asztalkendőt Nem volt mit veszítenie, így aztán előhúzta a lapot a dossziéjából. – Láttál már valaha ilyen mintát? – tette fel a kérdést. A fiú levette a szemüvegét, és egészen közel tartotta szeméhez a lapot. Mira meglepődött, hogy Berdis ilyen rosszul lát. Hirtelen olyan emberinek érezte. A fiú Mirára nézett, és megrázta a fejét. – Sajnos ilyen jeleket még sohasem láttam. Lerajzolhatom? Hátha valahol összefutok ilyen mintákkal. – A ceruza után nyúlt, és gondosan a papír szélére másolt néhány mintát. „Ügyesen rajzol – állapította meg a lány. – Mint egy sorminta.” Eltette a fénymásolatot, és felállt. – Talán őrzik valahol az apát hagyatéki listáját. Vagy az árverési jegyzéket. Érdemes lenne lemenni a helyi levéltárba, megnézni, mi van ott – tanácsolta a fiú. A nyelve hegyén volt, hogy szívesen elkísérné, aztán meggondolta magát. Mira is érezte, hogy a levegőben log az ajánlat, ezért gyorsan köszönetet mondott a segítségért, és kisietett. Meglepte a támogató melegség, amellyel Berdis segítette. „Úgy látszik, nem úszom, meg, hogy leutazzam” – mormolta Mira, amikor kilépett a könyvtárból. Any-nyi anyagot már összegyűjtött, amennyiből megtarthatta a szemináriumon a beszámolót. A legfrissebb életmódkutatások angol nyelvű szakirodalmát már átnézte. Most már csak az empirikus anyagot kellett volna ráhúzni a kész elméletre. 6
Még bőven van ideje megírni a dolgozatot, de most lenne érdemes utazni, amikor még távolinak tűnt a beadási határidő. Tudta magáról, hogy bármikor képes zavaros és időigényes érzelmi történelekbe keveredni, amik aztán jelentősen csökkentik a munkamorálját. Jobb tehát minél hamarabb túlesni az utazáson, ha már nem lehet elkerülni. A könyvtár előtt megvette a szokásos napilapját, amit, mint mindig, most is hátulról kezdett olvasni. Miközben a buszra várt, szeme megakadt egy kis híren: RÉGI HÁZAK ROMJAIRA LELTEK AZ ÉPÍTŐMUNKÁSOK – VESZÉLYBE KERÜL A VÁROS ÚJ BEVÁSÁRLÓKÖZPONTJA? A helyi önkormányzat egy osztrák és török tulajdonú cégnek a korábbi városi park helyén lévő telket bevásárlóközpont építésére ajánlotta fel. Az építkezés megkezdésekor a munkások egykori polgárházak alapjaira leltek. Az MTA Régészeti Intézetének munkatársai elkezdték a helyszínen a leletmentést, a házak funkciójáról azonban az alaprajzok alapján egyelőre csak feltételezéseik vannak. Tegnap az önkormányzat nyilvános ülésén az ellenzéki képviselők támadták a város vezetését, amiért a páratlan történeti örökség védelme helyett egy multinacionális cég érdekeit szolgálja ki, és a feltárás meggyorsítására adtak utasítást. A polgármester visszautasította az ellenzéki vádakat, és ígéretet tett, miszerint abban az esetben, ha a feltárt leletek tudományos szempontból jelentősnek bizonyulnának, az önkormányzat saját forrásokat biztosít azok megőrzésére és egy megfelelő múzeum létrehozására. – Akkor hát holnap utazom – suttogta félhangosan magának Mira, és összehajtotta az újságot. Éppen a szóban forgó városban, Tirpében volt valaha a Kor-kut-gyűjtemény. HIT „E vágy arra kötelez mindenkit, hogy szélsőséges tetteket hajtson végre.” 2005. április 11. Mira mindig is utált vonaton utazni. Úgy érezte, a rácsapódó vasajtó soha többet nem nyílik ki. Két taktikát dolgozott ki a vasúti utazás elviselésére: vagy könyvbe temetkezve olvasott, s így próbálta elfelejteni, hogy egy valószínűtlenül vékony vassínen gyorsan futó vascsőbe ül bezárva, vagy fel-alá sétált a büfékocsi és a vonat másik vége között, azt remélve, hogy talál ismerőst, akivel beszélgetni lehet. A vonat szinte teljesen üres volt. Végigsietett a szerelvényen, egy-két hazatérő egyetemistán és a pesti gyógykezelésről hazatartó nyugdíjason kívül senki nem ült rajta. Az első osztályon is csak egy utast talált. Ápolt, jól öltözött, középkorú nő volt. Előtte az asztalon vékony, nyitott laptop, a nő meredten nézte a képernyőt, fülében fülhallgató. „Úgy talán elviselhető ez az út”- gondolta Mira, és visszament a helyére. Nincs más menekülés a hátralévő időre, mint az olvasás. Elővette a magyar textilművészet történetéről kikölcsönzött könyvet. „Miért oly unalmas minden szakkönyv?” – tette fel magának a kérdést, s ő maga is tudta, hogy hiába, miközben sorra olvasta a fejezeteket. „Alaposan adatolt. Szokták az ilyenre mondani. Csak olvashatatlan – lapozta kedvetlenül a könyvet. – Csak az nem derül ki belőle, honnan kerültek azok a minták az apát asztalterítőjére. Hacsak nem a török birodalom valamely területéről hozatta a vásznat. A határ ott futott a szomszédban. De ilyen minta ott sem volt szokásos.” Hiába nézte át a másik magával hozott könyvet is, a török szőnyegekről szólót, egyikben sem talált akár csak hasonló mintát sem. Hogyhogy senki nem vette még észre azt a mintát? Tirpében Mira leszállt a vonatról. Még nem járt a városban. Sosem utazott puszta kíváncsiságból, csak ha valahol dolga volt. Budapesten otthon volt, nem is vágyott máshova. Rögtön megérezte a kezén a piszkot. A pályaudvar éppen olyan volt, mint az összes többi, ahol eddig járt: olcsó cigaretta füstje keveredett a por szagával. Csellengett az állomás környékén, hátha meglátja, merre van buszmegálló, ahonnan feltehetően bejut 7
a központba. Előtte a jól öltözött, elegáns nő lépkedett az első osztályról. Mira egykedvűen figyelte. A nő a zsebébe nyúlt, kihúzott egy zsebkendőt, amivel egy kis dobozt is kirántott, és az hangtalanul leesett a földre. Mira lehajolt, felkapta a furcsa címeres cigarettatartót, és a nő után szaladt: – Elnézést, ezt elejtette! A nő megfordult. Mirára átható kék szempár szegeződött. – Nagyon köszönöm! Igazán kedves. Gondolom, Ön nem idevalósi. Mirát zavarta a magázás, de próbált a hideg szembe nézve határozottan felelni: – Valóban nem. A levéltárba jöttem. Kutatni – tette hozzá, hogy a nő fontosabbnak gondolja. Ez volt az első alkalom, hogy nem csak magának vallotta be, mennyire élvezi a tudományos kutatást. Talán ebben a pillanatban jobban megértette Berdist, aki egész napokat töltött a könyvtárban könyvekbe temetkezve. Mira őszintén meg akarta tudni, mi történt a gyűjteménnyel, és szinte teljesen elfelejtette, hogy eredetileg csak azért vállalta ezt a témát, hogy jó benyomást tegyen Nimetre. Most már ez a titokzatos terítő az ő saját kutatási területe lett. – Nahát, micsoda véletlen! Mehetünk együtt, ha akarja – válaszolta a nő megnyerő mosollyal. – Na és milyen kutatási téma hozta ebbe a városba? – A Korkut-gyűjtemény l kutatom – felelte Mira. A nő arcáról hirtelen lehervadt a mosoly. Jéghideg, metsző hangon válaszolt: – Hát azon már nincs mit kutatni. De jöjjön, ha már egyszer megismerkedtünk, akkor elviszem. Beszálltak egy kis piros autóba, amely a pályaudvar parkolójában várakozott. Mirának fogalma sem volt az autómárkákról, de feltűnt neki az autó makulátlan tisztasága és gyönyörű belső kiképzése. A nő gyorsan és határozottan vezetett a szürke városon át, melynek egyszínű unalmát csak színes samponhirdetések plakátjai törték meg. A kocsi megállt egy sárga barokk épület előtt. Mira csodálkozva nézett ki az autóból: az épület meglepően jó állapotban volt. – Itt van a levéltár és a múzeum. Jó munkát? –mondta a nő hidegen. Mira megköszönte a fuvart, és kiszállt. A lenyűgöző méretek egyértelművé tették, hogy az egykori apátság előtt áll. Behajtotta a vaskaput; ahogy átvágott az udvaron, léptei alatt zörögtek a kavicsok. „Valaki nagyon szeretheti itt a virágokat, és van elég ideje a gondozásukra” – gondolta. Az udvaron, kis kőedényekben szebbnél szebb virágok nyíltak. Az egyiknél Mira megállt egy pillanatig. Lehajolt a virághoz: még sohasem látott hasonlót, mintha gyöngyvirág, ibolya és hóvirág keveréke lett volna. A kis harangokat apró, zöld pettyek lepték, amelyek végtelen bájt kölcsönöztek a virágnak. Felállt, és továbbment az ösvényen, aztán belépett a nagy faajtón. A portásfülkében paprikás krumpli melegedett a rezsón, illata betöltötte az előteret. A portás kék tréningnadrágban és mackóbarna, kötött kardigánban ült, a sportújságot olvasta, és szinte fel sem nézett, mikor odavetette: – A levéltáros úr mindjárt jön, addig menjen, várja meg a múzeumban: a lépcsőn fel, balra. Nem kell jegyet vennie. Mira elindult a meredeken felfelé kanyarodó lépcsőn. A falon lógó festményekről egyszerű fekete ruhás, szigorú tekintetű férfiak néztek le rá. A múzeum nagy, faragott tölgyfa ajtaja nyitva állt. „Hogyhogy ezt nem tüzelték el az oroszok?” – tette fel magának a költői kérdést a lány. Közelebb lépve látta, hogy az ajtó egészen új, csak ügyesen tették rá a patinát, tehát az apátsági épületek újjáépítése csak mostanában fejeződhetett be. Ez a városi múzeum éppen olyan unalmas volt, mint minden olyan múzeum, amely időrendben akart bemutatni minden fennmaradt és beleltározott régi tárgyat a nagy, könnyen porosodó tárlókban. A kis, fehér kartonpapírra írógéppel írt feliratok a tárgyakat részletezték, a betűző napfény már kifakította a betűket. Hogy a közvetlen kegyetlenséggel 8
idesütő nap mit tesz a tárgyakkal, abba Mira nem is akart belegondolni. Akiknek pedig az lett volna a feladata, hogy megvédjék a tárgyakat, úgy látszik, nem nagyon törődlek a dolgukkal. A kiállítás, ahogy az mindig lenni szokott, a pattintott kőszerszámokkal kezdődött, odébb néhány csorba fazekastermék árválkodott a tárlókban. Majd jöttek a vasszerszámok, a bányászati eszközök, néhány apró ércdarab, és máris a város középkori történeténél jártunk. A kora újkornál látszott, hogy ide is elért az új történelemírás igénye. Ez a gyakorlatban csak annyit jelentett, hogy ide is került egy kiegészítő tárló a hódoltság idejének mindennapi életéről, ahová az itt élő törökök, magyarok, németek, zsidók és délszláv népek hétköznapi tárgyait zsúfolták össze kis hozzáértéssel. Onnan is látszott, hogy ezt a tárlót utólag tehették be, hogy a fa színét még nem szívta ki annyira a napsütés. Sőt, jó néhány tárgynak ki volt hagyva a hely, és gondos kezek a következő megjegyzést gépelték egy kis kartoncédulára: „A tárló rendezés alatt áll.” Aztán jött a katonaság, a kereskedelem és a művelődés történetének bemutatása: a magyarázó szövegeket, mintha egy az egyben nagyították volna ki egy történelemkönyv lapjairól, és mellettük ott hevert két semmitmondó tárgy. „Mit is keresek én itt?” – küszködött Mira az egyetemi órákról már jól ismert zsigeri unalommal. Unta. Aztán végre megtalálta a „Hitélet a városunkban” című tárlót. Városunkban a 11. század elején építették az első kőtemplomot, mely a 13. században leégett. A helyi Kozsor család támogatásával újjáépítették, majd a tatárjárás után fektették le annak az erődszerűen megépített templomnak az alapját, mely a mai templom helyén állt. A török megszállás idején kereskedelmi helyzetének megerősödése miatt a város soknemzetiségűvé vált, a délről érkező délszláv, zsidó és muzulmán betelepülők is megépítették saját templomaikat. A katolikus misszió mindvégig az erődtemplomban működött, köszönhetően a hittérítők személyes diplomáciai képességeinek és a híres ispotálynak, ahol sok török birodalmi tisztségviselő gyógyíttatta magát. 1690-ben, a törökök kiűzése után, a város apátsági székhely lett. A város apátjai és a szerzetesek a monarchia más részeiről érkeztek. Az egyik legjelentősebb apát Ovádia volt, aki aktívan részt vett azon menekülők befogadásában, akik a Török Birodalomban 1780-ban kitört trónutódlási viszályt követő vérengzés elől érkeztek a városba. Az ő nevéhez fűződik a magyarországi Katalin-kultusz elterjesztése is. A városban élő apátok közül az utolsó, az 1806-ban született és 1900-ban elhunyt Korkut apát az egyedüli, aki az itt működő szemináriumban tanult. Korkut tette a legtöbbet a város szépítéséért és modernizálásáért a park létrehozásával. Halála után, szokatlan módon, a tirpei apát címet többet nem viselték, az apátságban élő szerzetesek a monarchia más területére költöztek. Az apátság épülete a híres mű-gyűjteménnyel együtt a városra szállt. Az itt működő múzeum a felújítás után, 1996-ban nyílt meg. „No, igen, de hol a gyűjtemény?” – nézett körül Mira. Azt már megtudta, amit a könyvtárbeli kézikönyv írója nem tudott, hogy tudniillik az apát 1806-ban született. Visszament a bejárathoz, hátha előkerült már a levéltáros. Az illatokból és a portás mosolyából világos volt, hogy elfogyasztotta a paprikás krumplit. A kék tréningruhás férfi elégedett mosollyal szemre vételezte a csinos, fiatal látogatónőt, és a szemközti ajtóra mutatott: – Már várják. Mira egy magas, tölgyfa ajtón keresztül lépett be a terembe, melynek falát a plafonig szekrények borították. Nyilván ez volt régen a híres könyvtár. Fiatal férfi ült az egyik asztalnál. Dús, hosszú, fekete haját a füle mögé fésülte, egy hatalmas könyv fölé hajolt, melyet erős fényű lámpa világított meg. Mira körbenézett, nem látott senki mást, így közelebb lépett.
9
– Jó napot kívánok! – Próbált határozottnak tűnni. – Kutatni jöttem, a kutatási kérelmet már faxon le-küldtem. A nevem Nóvák Mira. A férfi okos, meleg tekintettel nézett fel rá. Néhány hosszúnak tűnő másodpercig csak figyelte. Mira zavarba jött. Kihúzta magát, és némi magabiztosságot erőltetett magára. – Igen – bólintott végül a férfi –, megkaptam, és meg is lepődtem a szokatlan kutatási témán. Engem Blagics Gábrielnek hívnak. Miért érdekli a gyűjtemény? Mira, gondolván, hogy a legjobb taktika az őszinteség, belevágott: – Annak alapján, amit eddig tudok róla, azt gondolom, Korkut egészen különleges ember volt. – Szünetet tartott, és várta a hatást. A férfi elmosolyodott. – Nem is tudja, milyen igaza van. Nézze, mit készítettem ki magának – mutatott az asztalon fekvő, nagyalakú, vastag papírkötegre. A város telekkönyve. Mira sosem látott ilyet, de volt bátorsága bevallani a férfinak, hogy nem érti, hogy mi köze van ennek a Korkut-gyűjteményhez. – Nézze – magyarázta türelmesen Gábriel, miközben felütötte a bőrbe kötött könyvet a papírkönyvjelző mentén, és erős kezével mutatta a megfelelő bejegyzéseket a lapon itt van annak a területnek a nyilvántartása, ahol most a bevásárlóközpontot építik. Hallott róla, nem? Ez egy nagy telek a város szívében. A főtér felőli részen van, ahol már nagyon régóta egy park terül el. Régebben sohasem értettem, hogyan maradhatott meg érintetlenül a város közepén egy ekkora park, ami ráadásul kifut egészen a város határáig. A 19. században Tirpe egy nyüzsgő kereskedőváros volt, amely mágnesként vonzotta a betelepülőket. Ha megnézi a városi iratokat a 19. század elejéről, mást sem fog találni, mint panaszleveleket, hogy kevés a házhely. A kérelmezők folyamatosan kérték a város határának módosítását. – Mira még mindig csodálkozva nézett, miközben Gábriel foly tattá. – Láthatja. Itt a bejegyzés a telekkönyvben, hogy ezen a helyen korábban két nagy ház is állt. A Lancor család háza, a 17. század elejétől, és aztán mellette egy másik ház is. Ispotály vagy árvaház, a 19. században. Aztán egy nagy tűzben mind a kettő teljesen elpusztult, de a környező házakban nem keletkezett nagy kár. A nagy telek a tűzvész után az apát tulajdonába került. A két telek szomszédos volt, ezért az apát a leégett ház helyén kertet alakított ki, amit aztán az apátsághoz csatolt. És aztán a saját kertjében felépíttetett egy új szárnyat. Mira átkozta magát, amiért nem vett részt lelkesebben a paleográfiai órákon, ahol elsajátíthatta volna az oklevélolvasást, és csak vaksin pislogott az apró betűs, elhalványuló bejegyzésekre. Hirtelen azt sem tudta volna megmondani, milyen nyelven íródott a bejegyzés. Lehet, hogy a férfi csak arra volt kíváncsi, mennyire járatos a kérdésben. Dühödten kellett bevallania magának, hogy semennyire. Zavarát leplezendő, gyorsan letette a táskáját a földre, elővette a jegyzetfüzetét, és gyorsan belefirkantott pár értelmetlen feljegyzést. Gábriel rámosolygott. – Jöjjön. Kikészítettem a korabeli helyi sajtót. Ha átlapozza, biztos talál benne olyasmit, ami a kutatási témájába vág. – Mira tudta, hogy Gábriel már nyilván százszor átlapozta az újságokat, csak nem akar helyette dolgozni, tehát most neki is végig kell nézni ugyanazt a sajtóanyagot. De a nyomtatott sajtót legalább könnyű elolvasni. Miközben letelepedett a hosz-szú tölgyfa asztalnál álló süppedős székbe, könnyedséget tettetve megkérdezte: – Nem foglalkozott más a Korkut-gyűjteménnyel? – Mostanában nem. De a kutatási naplót megnézheti – vetette oda Gábriel. Jól idomított tudományos kutatóként Mira tudta, ez azt jelenti, be kell írnia magát a nagy könyvbe. A statisztika miatt. A vastag bőrkötéses könyvben kíváncsiságból megnézte az első bejegyzést: 1940 januárjában járt itt az első kutató, valamilyen Ögey Isztambulból. Bár csak nehezen, de azért az utca és a házszám is olvasható volt. Ezt Mira gondosan felírta a füzetébe. Visszalapozott a könyv végére, és 10
bejegyezte magát Sirin Ögey alá, aki épp a múlt héten érkezett Bécsből. „Mitől ilyen érdekes ez a gyűjtemény, ha Magyarországon azt gondolják róla, hogy nincs is? És két hasonló nevű török kutató is kíváncsi rá?” – tette fel a kérdést, de már ült is vissza, és lapozta az újságokat, melynek szerencsére itt a teljes évfolyamai jó állapotban maradtak meg. Mirát mindig vonzotta mások életének, titkainak megfejtése. A nyomtatott helyi hírek azonban nem tartogattak olyan nagy meglepetéseket. Megtudta, ki látogatott a városba, ki házasodott, ki halt meg. Az aktuális helyi hírek: ünnepek, évfordulók. Semmi kü lönleges. Az apát beiktatásának minden egyes évfordulóján aggódtak Korkut egészségéért, hosszú évtizedeken keresztül. Ezt Mira igen szórakoztatónak találta. Maga elé képzelte az apát alig leplezett kárörvendő arcát, ahogy olvasta ezeket a cikkeket, melyeket nála egyre fiatalabb és fiatalabb újságírók írtak. Az apát mindig túljárt a halál eszén, és még mindig élt, pedig a helyi újságban, nyilván minden eshetőségre készen, évtizedekkel előre megírták a nekrológját. Aztán nyilván, aki megírta, meg is halt, csak az apát élt. Akkor úgy tűnt: örökké. Az egyik újság hírt adott arról, hogy az apát rendszeresen vezetett egy vitakört a tudomány állásáról, ahova messze földről érkeztek a híres tudósok. De az újságból ennél több nem derült ki. Eszébe jutott Nimet, és kis lelkiismeret-furdalással feljegyezte a hivatkozást. „Talán még jól jöhet egyszer, ha véletlenül összefutunk” – gondolta, bár egyre kevésbé volt erről meggyőződve. Szerepelt néhány tudósítás arról is, hogy a helyi munkásegylet a fővárosi agitátorok hatására tiltakozott az apátság új szárnyának építése ellen. Követelték, hogy az apát a költséges építkezés helyett inkább a munkások életkörülményein javítson. Két évvel később rövid újsághír tudósított az új szárny megnyitásáról. De azt, hogy mi célból volt szükség az új szárnyra, egy szóval sem említették. Mira lassan rágta át magát a vastag keménytáblák közé kötött újságokon. Elérkezett az apát beiktatásának 70. évfordulójához, ahol az apátról leközölték ugyanazt a képet, mint amit a másik könyvtárban talált. Szinte ugyanaz volt a beállítás, mint a másik lapban. Csak az asztalt borító szövet mintái rajzolódtak ki élesebben. Mira elővette a lemásolt képet. Ugyanaz a portré. Ezek szerint Korkutról csak egy képet készítettek, és azt adták le mindenhova. Az apát egy asztal mögött ül, és magabiztosan tekint a nézőre. Tudatosan vajon? De miért van ott az a terítő? Egyáltalán, ugyanaz a terítő? Összehasonlította a fénymásolattal. Látszatra egyformák voltak a minták, de ahogy jobban szemügyre vette, Mira észrevett pár különbséget. A jelek majdnem ugyanazok voltak, de ezen a képen más sorrendben szerepeltek. Minden minta kör alakú volt, és csiga alakban futottak benne körbe az apró minták. Némelyik körszeletekre volt osztva, és a szeletekben látszólag összevissza helyezkedtek el a minták. Az egyik terítőn némelyik körszelet tele volt mintákkal, a többi részletében megegyezett a másikkal, de az egyik körszeletet feketével kitöltötték. Az egyik körnek kettős szegélye volt, több másiknak csak egy, noha a körökön belül a minták mind a két körben ugyanazok voltak. Sőt, néhány körben a kör kettős széle között is futottak minták. A szeletekre osztott körívek néha kettős vonallal voltak elválasztva, melyek között néha csak egy-két, néha sokkal több vonás volt. Néhol a vonások összekapcsolták teljesen a két vonalat, néhol csak a bal, máshol pedig csak a jobb oldalhoz csatlakoztak. „Biztos van benne rendszer, de sosem fogok rájönni, mit is jelentenek” – mondta magának Mira, aztán tovább olvasta az újságot. A lap rövid tudósítást közölt Korkut apát haláláról és arról, hogy a végrendeletének megfelelően minden személyes tárgyát az új szárnyban helyezték el. A szárnyat lezáratták, mert úgy rendelkezett, hogy a hagyatékot negyven év múl-
11
va lehet csak elárverezni. A teljes bevételt a városnak ajánlotta fel, hogy jótékony célra költsék. Mira levette a könyvespolcról az újság negyven évvel későbbi évfolyamát. Ebben valóban közöltek egy rövid tudósítást az árverésről: 1940. augusztus 30-án az örömteli és régen várt események miatt csak csekély érdeklődés mellett tartották meg Tirpén a jó emlékezetű Korkut apát hagyatékának nyilvános árverését. A hagyaték listáját igényes kivitelben nyomtatták ki Horváth és Társa nyomdájában, melyhez 4 pengőért juthattak az érdeklődők. A listát postai úton is megvásárolhatták. Az árverésen, melyen a polgármester mellett számos városi előkelőség megjelent, meglepetést keltett, hogy érkezett egybeni ajánlat a hagyaték egészére, mely a kikiáltási összérték duplája volt. Az ajánlattevő, akit a Lip-sitz és Társa bécsi ügyvédi iroda képviselt, a polgármesterhez eljuttatott levélben közölte, hogy csak az egész gyűjtemény egybeni megvásárlása érdekli. A végrendelet végrehajtásával megbízott jegyző az árverés megnyitása után rögtön szünetet rendelt el, majd ezután bejelentette, hogy a város az egybeni vételi ajánlatot elfogadta, az egyenkénti árverezéstől eltekínt, és a hagyatékot egyben eladottnak nyilvánította. A vevő, akinek kilétét a megbízott, Lipsitz és Társa nevű bécsi ügyvédi iroda képviselője nem árulta el, ígéretet tett, hogy a gyűjtemény elszállításáról mihamarabb gondoskodik. A vevő néhányat az apát személyes tárgyaiból a városban alapítandó múzeumnak ajándékozott, hogy méltóan emlékezhes senek meg Korkut apátról és szerepéről a város fejlődésében. Mira gyorsan felállt, és az olvasó Gábrielhez sietett. – Hogyan juthatnék a hagyatéki leltárhoz? – kérdezte. Gábriel felnézett és elmosolyodott. – Hát igen, ez az igazi kérdés. A leltárak eltűntek. A nyomda húsz példányban nyomtatta ki, de ahogy kijött a nyomdából, az ajánlattevőt képviselő bécsi ügyvéd az egészet egy tételben megvásárolta. Arról a papír, hogy a nyomdát megbízták a hagyatéki leltár kinyomtatásával, megmaradt a nyomdász más irataival együtt a városi iparosok iratai között. Az eredeti leltár pedig valószínűleg akkor éghetett el, amikor az apátsági épület is kiégett 1945 nyarán. Érdekes, hogy senki más nem tett le kauciót, hogy részt vegyen az árverésen, mert nem lehetett tudni, hogy lesz-e háború vagy sem Erdély visszacsatolása miatt, és nem sokan vállalkoztak az útra. De az is lehet, hogy a helyi újságban megjelent hirdetmény nem jutott el több emberhez. A többi tárgy és irat elveszett a háborúban, vagy elégett, amikor a Vörös Hadsereg istállónak használta az apátságot. Gondolom, erről már hallott. Az antik parkettán gyújtott tűz hamar-továbbterjedt, és az épület gyorsan kiégett. Azoknak a tárgyaknak a jegyzéke maradt csak meg, amelyeket az új tulajdonos a városi múzeumra hagyományozott. Ezek akkor a városházán maradtak, mert még nem készült el a múzeum. Szívesen megmutatom, itt vannak kiállítva az emeleten. – Gábriel már állt is fel. Mira most vette észre, milyen magas. Ő maga sem volt alacsony, de mellette kicsinek érezte magát. Elindultak a sötét folyosón a kiállítóterem felé. És Mira tudta, felesleges megkérdeznie a Korkut-hagyaték új tulajdonosának a nevét. SZABADSÁG „A találékonyság mindenben nagy hatalommal bír, a szerelemben még inkább, mint bármi másban.” A levéltárból kilépve a főlépcsőn mentek fel a múzeumi részlegbe. Mirának már ismerősek voltak a falon lógó, szigorú arcvonású férfiak. Átmentek a kiállításon, és megálltak egy kis beugrónál. Innen jobbra folytatódott volna a tárlókkal teli termek végtelennek tűnő sora, amit Mira már látott. A terem ajtaját nehéz, vörös bársonyfüggöny takarta el, nyilván azért nem vette észre az ajtót, amikor először keresztülment erre. Az 12
ajtót külön kulcs nyitotta, amelyet Gábriel zörögve fordított el, majd a kis sötét teremben felgyújtotta a villanyt. Ahogy belepett, Mira szembe találta magát az apat életnagyságúnál is nagyobb portréjával, mely kísértetiesen emlékeztetett a helyi újságokban megjelent képre. Egy fontos különbséggel. A festmény mellkép volt. Így még inkább kiemelte az apát metsző tekintetét, amely ellenállhatatlanul fúródott a látogatóba. A gazdagon aranyozott keret eredetinek tűnt, tehát a vásznat keretezéskor csonkították meg, nem keretezték újra. Mira kérdően nézett Gábrielre, aki kéretlenül is bólintott, és-megszólalt: – A festmény arányaiból egyértelmű, hogy a keretezésnél levágták a kép alját. – Miért volt ennyire fontos a minta? – kérdezte hangosan Mira, inkább csak magától. Előhúzta a fénymásolatot, és összehasonlította a festménnyel. Gábriel már nyilván eljutott odáig, hogy összevesse a két képet. Mira nem merte megkérdezni, mire jutott. A férfi, mintha rá se hederítene, látszólag elfoglalta magát a terem világításával: fel- és lekapcsolgatta a lámpákat. A fényben Mira körbenézett. A körben álló üvegtárlókban néhány apróbb tárgyat látott, de magyarázó feliratot egyet sem. Gábriel az egyik széken felhalmozott kupacból kivett egy áttetsző műanyag fóliatasakba csúsztatott gépelt lapot, és a lány kezébe adta. Mira olvasni kezdte: KORKUT-GYŰJTEMÉNY LELTÁRA Az egykor legendás gazdagságú műgyűjtő és jótevő gyűjteményéről csak közvetett források állnak rendelkezésre. Látogatói, így orvosa is említette, hogy hálószobájában kelmék, festmények hatalmas gazdagságát tartotta, melyhez hasonlót még nem látott sem színben, sem mintában. A hagyatékot 1940. november 25-én egyben elárverezték, és a kiállításon látható tárgyakat az új tulajdonos kérésére állandó kiállításon mutatják be. A teremben látható tárgyak: 1. Balzsamkeverő mozsár, márványból, hat kanállal és mozsártörővel, 15. század körül, Kis-Ázsia 2. Kézzel festett csempe, kiterjesztett szárnyú sassal. 17. század, Kis-Ázsia, perzsa munka 3. Fakazetta, tetején titkos papírtartóval, 18. század, kis-ázsiai munka 4. Kézmelegítő fémdoboz, fémtálcával, bőrfedővel, 17. század, Kis-Ázsia 5. Ötszögű bronz karkötő, oroszlánnal és sassal, 17. század, Kis-Ázsia 6. Tükör, fém (ismeretlen eredetű, 15. (?) század) 7. Üvegpohár, 14. század, Velence, Bizánc (?) Mira csodálkozva nézte a hét tárgyat. Mit jelentsen ez? Ennyi a gyűjtemény? Hol vannak itt barokk, liturgikus ötvöstárgyak? Miért minden kis-ázsiai? Látva Mira döbbent arcát, a ki nem mondott kérdésére válaszolva Gábriel így szólt: – Gondolom, azon töpreng, hogy a gyűjtemény új tulajdonosa miért éppen ezeket a tárgyakat adományozta a városnak. Maga szerint melyik itt a legérdekesebb tárgy? Mira megvizsgálta a hét kis tárgyat a tárlókban. Talán az üvegpohár – vagy inkább a tükör? Bár első pillantásra nem nézte volna tükörnek a sötét lapocskát. De ott volt a kérdőjel a gépelt leírásban, így aztán a tükröt választotta. – így van – komorodott el Gábriel –, ez egy nagyon különleges tükör. A világon nem sok olyan példány létezik, ami múzeumban is megtekinthető. Persze magángyűjteményben feltehetően több is megmaradt. Legendás, hogy milyen kevesen ismerik a titkot, hogyan kell ezt a fémtükröt elkészíteni. Az összetétel ón, réz és még valamilyen anyag, amiről máig sem tudjuk, mi: éppen olyan titkos, mint az az eljárás, ahogyan ilyen fényessé tették. A legenda szerint napokig folyamatosan, szünet nélkül kellett dörzsölni, hogy tökéletesen tiszta képet adjon. Állítólag egyetlenegy család ismerte 13
a fémösszetételt. Kivételezett az, aki ebben a tükörben megtekintheti önmagát. A tükörben megjelenő képnek sokan misztikus jelentést tulajdonítottak. Gábriel odalépett a tárlóhoz, zsebéből cérnakesztyűt vett elő, felhúzta, és kivette a tükröt. Megdörzsölte, Mira elé tartotta, aki torzítás nélküli, kristálytiszta arcképével találta szembe magát. A lánynak zavarában egy pillanatra elállt a lélegzete. – No, egy darabig nem kell aggódnom az ördög miatt – mosolyodott el Mira, aki ismerte a hiedelmet, miszerint ha valaki megnézi saját képmását a tükörben, attól távol marad a gonosz. Egy ilyen különleges tükör hasznosnak bizonyulhat a jövőben, ha a kutatása során nem mindennapi helyekre jut el. Mira másik ötlete az üvegpohár lett volna. Mindig lenyűgözte, ahogy a törékeny üvegek dacolnak az idővel. Gábriel kivette a poharat tárlóból, és a lámpa felé tartotta. A fény pompázatos színekben tört meg az üvegen. – És az üvegpohár? – kérdezte Mira. – Mi benne a különleges? – Nézze meg a fénytörést. Belül csillog egy-egy szín – forgatta Gábriel a poharat a fény előtt. A lány lenyűgözve nézte a milliónyi szikrát. – Nagyon sokáig csak igen kevesen tudtak ilyen különleges harmóniát elérni az összetevők között. A mesterek Bizáncból menekítették az üvegkészítés titkát Velencébe, amikor előbb a keresztesek, aztán később a törökök elfoglalták a várost. Ezt a titkot is magukkal vitték olasz földre. Ma úgy mondanánk, ipari titok. Magukat a mestereket, akik tudták, hogyan lehet ilyen üveget gyártani, Velence nagyon féltékenyen őrizte, mert csak ők ismerték a gyártás bonyolult technológiáját és a szükséges anyagok összetételét. – De hogyan érte el a Velencei Köztársaság, hogy senki más ne tudjon annyit fizetni a mestereknek, hogy megérje elárulniuk a gyártási titkot? – kérdezte Mira, miközben az üveg varázsos tisztaságát nézte. Még emlékezett a tanulmányaiból arra, hogy az üvegáru nagy presztízst jelentett Európa nemes udvaraiban. – Velencében az üvegkészítőket külön kémhálózat figyelte – válaszolta Gábriel. – Főleg a mestereket, akik az üvegkészítés bonyolult iparágának a tetején helyezkedtek el. Őket hívták az „éjszaka férfijainak”, csak ők ismerték a szükséges anyagok megfelelő ösz-szetételét és arányait. Persze, jó néhány országból megpróbálták magukhoz csábítani a mestereket, és voltak olyanok, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Az eltávozottakat a családjaikon keresztül próbálták a velenceiek rábírni arra, hogy visszatérjenek. Előre megírtak egy sor könyörgő levelet a velencei rendőrségen. Gondolom, néhány mesternek feltűnhetett, hogy amúgy nem különösebben művelt feleségük milyen kifinomultan és szívhez szólóan rimánkodik írásban a hazatéréséért. Amikor megérezték a köztársaság vezetésének kitüntetett figyelmét, már sejthették, hogy nem lesz zökkenőmentes a visszatérésük a hazájukba. Ám ha a család segítette a szökést, vagy ha a feleségek titokban utána akartak volna menni a szökevényeknek, rögtön lefogták, és börtönbe zárták őket. – De nyilván volt, akinek sikerült elmenekülnie – reménykedett Mira, aki alapvetően azt szerette, ha a történeteknek jó a vége. – Igen – folytatta Gábriel –, de hát üveget nem lehet titokban gyártani, eladni meg pláne nem. Tehát a tárgyak hamar a szökevények nyomára vezettek, és a Velencét hűtlenül elhagyó mestereket gyorsan megmérgezték a Velencei Köztársaság erre külön kiképzett ügynökei. Nem kockáztathatták az üveggyártás becses kereskedelmi monopóliumának elvesztését az emberi kapzsiság miatt. Az üveg keresett, ritka, tehát igen jövedelmező cikk volt. Szóval elég nagy volt a kockázat, de hát a nagy haszon sokakat csábított nagy tettekre – komorodott el Gábriel. – Az üvegnek mágikus hatalmat is tulajdonítottak – folytatta. – Az alkimisták például az üveg prizmáján keresztül nézve keresték azt a fémet, ami szerintük a követ arannyá változtatta. A hiedelemnek az volt az alapja, hogy ahogy a főnix, a mitológiai madár, úgy az üveg is 14
tűzben született, a tűz adja az életet. Az üveg azonos volt a szépséggel. Szóval van ötlete, miért éppen ezek a tárgyak maradtak itt? – kérdezte Gábriel, miközben óvatosan visszatette az üveget a helyére, és biztatóan mosolygott Mirára. „Halálra idegesít a jóindulatával, egyáltalán miért foglalkozik ennyit velem?” – gondolta Mira, amikor megakadt a szeme a férfi jobb kezére tetovált csiga alakú jelen. Egyre jobban tetszett neki Gábriel. Ez a felismerés őszinte haraggal töltötte el, mint mindig, ha érezte, nem ura teljesen önmagának. – Nem, nem tudom – mondta határozottan dühö sen. „Talán itt is működtek alkimisták, mint minden rendes városban akkoriban. Hát persze… – csapott a fejére –, hiszen Nimet egy ilyesmi értelmiségi csoportot kutat” – jutott eszébe, de ezt most nem akarta megosztani Gábriellel. – Lassan indulnom kell a pályaudvarra, ha el akarom érni az utolsó vonatot Pestre – mondta a lehető legundokabb hangján, és visszaadta a nejlondossziéba bujtatott listát. J
– Pedig érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy mitől ilyen árnyalatú az üveg. Tudja, az üvegkészítésnél a különböző összetevők pontos arányának nagyon fontos a szerepe, csak így lehet elérni, hogy ne homályosodjon be az üveg, ha kihűlt. Amúgy, ha nem nagyon sietős a dolga, olcsón fel tudom ajánlani a levéltár vendégszobáját. Most éppen nem használja más kutató. Holnap délelőtt még körbenézhet a levéltárban – biztatta Gábriel meleg hangon. Hirtelen semmi nem jutott Mira eszébe, ami miatt nemet mondhatott volna. Főleg, mert újabb szál merült fel, amivel kapcsolódhat Nimet kutatásaihoz. Ez baj is, mert egyre jobban érdekelte a város, és egyre kevésbé Nimet. Mintha olvasna az arcában, Gábriel így szólt: – Jöjjön, addig is nézzük meg a templomot! A férfi lekapcsolta a villanyt. Kimentek a szobából, majd visszasétáltak a tömötten is üres tárlók között a levéltári részbe. Mira érezte, otthonosan mozog ebben a közegben. Ettől megrémült, de követte Gábrielt, és kiléptek a kései napfényre. „A be nem fejezett dolgok nem jelentenek újdonságot.” – Ha már itt van, meg kell néznie a Katalin-ereklye helyét, amiért messze földről ide zarándokolnak az emberek – mosolygott rá magyarázóan Gábriel, amikor kifelé indultak a múzeumból. Mira legszívesebben egy tál meleg ételt nézett volna meg alaposan, mert ekkor jutott eszébe, hogy reggel óta nem evett, de kötelességtudóan bólintott. Eddig bármit javasolt a férfi, egyre közelebb vitte a titokzatos hagyatékhoz, bár egyre több megválaszolatlan kérdéssel kellett szembenéznie. A templom az apátság mellett volt. „Persze, hol máshol is lenne?” – gondolta Mira, de azért meglepték a templom méretei, meg az is, hogy milyen jo állapotban volt. Beléptek. Gábriel keresztet vetett, Mira pedig hátrébb húzódott, hogy a férfi ne vegye észre, hogy nem ő nem vet keresztet. Tudta, hogy Gábriel a szeme sarkából figyeli. „Mindegy” – húzta ki magát dacosan, és látványosan körülnézett. Megálltak a képeslapárus pultjánál. Mira kezébe vette az egyik egyszerű medált. A kerek fémdarab egyik oldalán egy csak körvonallal ábrázolt női fej, a másikon egy kocka sarkait jelölő negy pont, középen pedig még egy pont volt. Az idős árus, szinte fel sem nézve a vastag, újságpapírba kötött könyvből, amelyet olvasott, odavetette: – Csodálatos Katalin-medál. Mira kérdően nézett Gábrielre, aki mosolyogva magyarázta. – 1789-ben egy tirpei nő gyermekágyi lázban feküdt. Már mindenki lemondott róla, amikor a betegágyánál megjelent alexandriai Szent Katalin, a betegek védőszentje. A szent adott az asszonynak egy medált, és azt mondta, ha a nyakában hordja, akkor az megvédi és meggyógyítja. A nő hamarost meggyógyult, a medál pedig igen népszerű lett, 15
különösen a várandós anyák között. Az öt pont a medálon Krisztus öt sebét jelenti. A levéltárban külön gyűjtemény van azokból a levelekből, amelyeket a környéken lakó nők mondtak tollba, elmesélve különleges hatását életükben. A legelső levél persze attól a nőtől van, akinek először megjelent Szent Katalin, akit állítólag a kerékről ismert fel, amellyel ábrázolni szokták. A pápa a tirpei apát javaslatára elfogadta a medál csodatévő hatását, amelynek aztán elképesztő gyorsasággal elterjedt a viselete a környéken, érthető módon, főleg nők között. „Biztos, ami biztos, ártani meg nem árthat” – gondolta Mira. Vett egy érmét, betette a pénztárcájába, aztán Gábriellel a barokk templom bal hajója felé indult. Az egyik oldalkápolnát most restaurálták, és nagy, műanyag leplek között bújtak be. A kápolna bejárata felett a Szent Katalin kápolnája felirat állt. – Hahó! – kiáltotta hangosan Gábriel, ahogy közeledtek. Erre mintha megváltoztak volna a fények az elválasztó műanyag függöny mögött: az ultraviola szín eltűnt. Mikor félrehajtották a nehéz, műanyag függönyöket, látták, hogy hatalmas reflektorokkal világították meg a falat, amelyen fehér kezeslábast viselő restaurátorok dolgoztak. – A, szóval végre idetaláltatok! – szólt a maszk alól egy női hang. Gábriel felnevetett. – Szóval már találkoztál a kutatónővel? – kérdezte. A restaurátor levette a maszkot. Mira felismerte azt a kellemetlenül elegáns nőt, aki reggel behozta a pályaudvarról. – Örvendek – mondta sután Mira. Egy darabig csak reflektorok zizegését és a másik restaurátor munkájának a hangját lehetett hallani. – Érdekes munka folyik itt – törte meg a csendet Gábriel. – Látja ott a Katalin-ereklyét a falban? „Már hogyne látnám” – dühöngött magában Mira, de azért közelebb lépett. A falban vastag üveg mögött egy ametisztből készült kis doboz volt, rajta igazgyöngyök, rubin és egy aranykereszt. – Ez persze csak másolat, üvegből. Az eredetit még a hetvenes években biztonsági okokból elvitték az Egyháztörténeti Múzeumba. De ott nem állították ki. Senki sem tudja, miért – tette hozzá Gábriel. – Ez a tárgy minden, a magyarországi liturgikus művészetet bemutató tankönyvben benne van: „Barokk ercklyetartó, amely Szent Katalin ruhaszegélyé – nek foszlányát tartalmazza” – mondta Mira, hogy jelezze, azért ő is ért valamihez. – Barokk? És ruhaszegély? – kacagott fel a restaurá-tornő. „Hű, de idegesítő vagy” – gondolta Mira, de mosolyt erőltetett az arcára, miközben Gábriel folytatta a kiselőadását. – A kápolnát kétszer alakították át. Először akkor, amikor idehozták az ereklyét, és elkészítették ezt a freskót, amit most restaurálnak. Másodszor a 19. szazad végén, amikor a falképre restaurálás címén egy ismeretlen művész ráfestett egy Szent Katalin-képet. Gondolom, nem találta elég szépnek. Hát megszépítette a korabeli neoreneszánsz stílusban. 1919-ben, a román csapatok közeledtére a kápolnát gyorsan befalazták, így megmenekült. A lelakatolt apátsági raktárban meg a románok nem kutattak, megelégedtek azzal, hogy a főépületben berendezték a főhadiszállásukat, ott, ahol most a múzeum van. Amikor beléptek a templomba, Mira rájött, hogy már látta ezt az elég jellegtelen Szent Katalin-festményt, amit különböző méreteiben képeslapokon, színesben és feketefehérben is árultak a bejáratnál rózsafüzérek és medálok társaságában. A templom háromhajós bazilika volt. Az északi oldalkaput befalazták, és erre a falra festették a freskót. Mira közelebb lépett. A freskó egyszínű háttér előtt két térdelő alakot ábrázolt: egy férfit, egyszerű, fekete
16
ruhában, mint amilyet a múzeum folyosóján látott férfiak viseltek, és egy nőt, furcsa, egyenruhaszeru, sötétszürke öltözetben, fehér fejkendővel és fehér köténnyel. Mindketten profilból látszottak, olyan élet-szerűek volt, mint egy fotón, majdhogynem kiemelkedtek a festményből. A férfi jobb kezét furcsán kicsavarva egyenesen felfelé tartotta, bal kezével pedig a térdelő nő jobb kezét szorította a szívéhez. A két alak feje felett egy kapu volt látható, és annak a közepén a falba süllyesztett rekesz az ereklye számára. Az ereklyetartó fölé egy hatalmas csigavonalat festettek. Még így, a kép romjaiból is látszott, milyen színpompás lehetett valaha. Mira tátott szájjal bámulta a festett csigavonalat. Éppen ilyen alakú volt Gábriel kezén a tetoválás. Rögtön megértette, miért festették át a képet a múlt században: színes, titokzatos világa nem illett az unalmas kisváros unalmas hétköznapjaihoz. A közhelyes Katalin-ábrázolás jobban megfelelt az itteni életvitelnek. Elővette a jegyzetfüzetét, elkezdte bemásolni a képet. – Mennyire ért a szimbolikához? – kérdezte a resta-urátornő. – Még csak most kezdtem ezzel foglalkozni, hiszen negyedéves vagyok az egyetemen – mosolygott Mira a fiatalság kegyetlenségével a nőre. Gábriel törte meg a hirtelen beállt csendet, magyarázni kezdte a kép hátterének színeit. – Azok a színek, amelyeket az ismeretlen freskófestő használt a kép tetején, az ókor óta misztikus jelentéssel bírnak: a piros a jólét, a béke – színe; a zöld a mennyé; a kék a nemesség és a nagyság, a sárga pedig a boldogság színe, mely távol tartja a gonoszt. De hát ez minden szimbólumszótárban benne van – mondta Gábriel, miközben erős kezével a színeket és a jeleket mutogatta, és egyre közelebb húzta Mirát magához, hogy a lány pontosan tudja követni. – Nézze a kép tetején levő szimbólumokat. A szem a gonoszt tartja távol, a csillag pedig megment a mérgezéstől. Ezt a szimbólumot ritkán kapcsolják össze a női figurával, tehát lehet, hogy ez itt különleges jelentésre utal. A csiga a világmindenség jele. Azé a világé, melynek a törvényei megismerhetők, mely folyamatosan alakul, de örökké létezik. Ez a fajta csigaábrázolás a Napot is jelentheti, mint minden élet forrását. Tudja, hogy a régiek szerint három világ létezett párhuzamosan: a mi világunk, a civilizált világ, a kozmosz, a rendezett világ, amelynek a törvényei megismerhetőek és az univerzum, a világmindenség. Ott fent, a festmény tetején, a szárnyas Nap egészen különleges és ritka ábrázolás. Gyanítható, hogy egy titkos társaság jelképe. A férfi jobb kezének tartása azt jelzi, hogy az egyetemes szeretet ott érkezik be az emberi testbe, és a nőbe távozik, akinek a szívén áll meg. Nem mindennapi ábrázolás, hogy a nő az egyetemes szeretet legfőbb befogadója, a férfi pedig csak közvetítője. Ez azt jelenti, hogy ez a férfi és nő a teljes ismert világ minden törvényét ismeri, de a valódi megismeréshez csak a nő juthat el – fejezte be Gábriel. Csendben álltak, aztán Mira, elhúzódva a férfitól, egészen közel lépett a freskóhoz. Még sehol nem látott ehhez hasonlót. A kép alját vastag, kékesfekete festék fedte, a kép tetején vékony csíkban szerepeltek a szimbólumok. Elgondolkodott. – Igen, nem mindennapi ikonográfiái szempontból, de dogmatikailag semmi meglepő nincsen benne. A tételes vallás mindig is a férfiak területe volt, míg a női vallási élmény, az isten megtapasztalása, a misztika világába tartozott. Ennek a két princípiumnak az egyenlőségét hangsúlyozza az egyház. Sőt a nő szerepe fontosabb, hiszen ő Jézus jegyese, a Fény küldöttjének egyenlő párja. Ez csak annyiban rendkívüli, hogy a Biblia eredeti szellemiségét jeleníti meg. A tételes vallás képviselői a későbbiekben a hatalmat tekintették elsődlegesnek, nem a kétes kimenetelű megélést. – Mira izgatott lett, mint mindig, ha férfiak és nők egyenlősége került szóba. Az különösen zavarta, ha valaki most fedezi fel, hogy vannak területek, ahol a nők a férfiak előtt járnak. De jobb, ha most nem bőszíti fel őket, a nőt nem érdemes, Gábrielt pedig nem szabad, hiszen meg kell tudnia a jelek értelmét. 17
– Tudják, ki a férfi és a nő? – kérdezte Mira rekedtes hangon, miközben szemlélgette a jeleket. – Ezt legalább tudjuk – nevetett fel a restaurátornő. – Anitta és Lancor, a testvérpár, az apátság melletti telek tulajdonosai. Ők helyezték el a templomban a Katalin-ereklyét annak emlékére, hogy a városban leányneveidét alapítottak. Az ereklyének csodatevő erőt tulajdonítanak. De aztán ez a ház, melyben a leánynevelő intézet működött, valahogy mégis teljesen leégett. Ott állt az apátság mellett, és a szerencsétlenségben valószínűleg a testvérpár is meghalt. Csak egyetlen lány menekült meg az ott lakók közül, ő itt maradt a városban. A házat pedig a testvérpár minden vagyonával megörökölte az apát, aki annak az apátnak az elődje, akinek a gyűjteményét hiába keresi. – És most ennek a testvérpárnak a házát tárják fel a parkban? – kérdezte Mira. – Igen. Most már mennünk kell. A kollégák szeretnék befejezni a mai adagot, mert csak korlátozott ideig kaptak engedélyt erre a munkára – válaszolt Gábriel. A restaurátornő már felvette a maszkját, és alatta egy nem túl lelkes viszlátot mormogott. A másik restaurátor, látszólag rájuk sem hederítve pepecselt tovább a falon. Gábriellel kiléptek a templomból. – Ott van egy kocsma, ha siet, vehet meleg hot dogot vacsorára – mondta Gábriel. – Ha visszamegy a múzeumba, a portás megmutatja a szobáját. Nekem most mennem kell. Holnap kilenckor nyitunk. Viszlát! – És elindult a városközpont felé. Mira ott maradt éhesen a templom előtt. Utálta a hot dogot, mint minden húsfélét, de mert nem akart időt pazarolni azzal, hogy más ehetőt keres, a füstös étteremben megvette a száraz kiflit a virsli nélkül. A múzeum portása csak bólintott, kezébe adta a kulcsot, és felfelé bökött: jobbra a lépcsőn. Mira felment, és az első szobához érve bedugta a kulcsot a zárba. A nagy ajtó nyikorogva kinyílt, és ő pedig ott állt magányosan a levéltári vendégszobában. „Mindennek a lényege a kis dolgokban rejlik, mert a kis dolgok azok, amelyekre az emberek odafigyelnek, hiszen mikor a nagyokra sor kerül, azokkal már előre számolnak, és nagy dolgokat nem is cselekszik senki, csak életében egyetlenegyszer.” A kutatók számára fenntartott szoba a levéltár része volt, a falakat itt is beborították a könyvek és dobozok, mert kutató kevés járt erre, de mint minden levéltárban, raktárból mindig hiány volt. Az intézmények termelték a hivatalos papírokat, amit aztán akár fontos volt, akár nem, a levéltárban kellett megőrizni. A szoba közepén hosszú, levéltári asztalon állt egy nagy kartondoboz, amelyben az iratokat tárolták. Gábriel kesztyűt és maszkot is készíttetett mellé. A sarokban megvetett ágy állt, a gyakori mosásban papírvékonnyá vált krepp ágyneművel. Innen nyílt a hosszú folyosó, amelynek a végén volt a jobb napokat látott vécé és a zuhanyzó. Az asztalon az elmaradhatatlan üvegkancsó, tele zavaros vízzel és két lefordított, olcsó, vastag falú üvegpohár. Mira letette a holmiját. Szerencsére, minden eshetőségre készen, mindig nála volt egy váltás fehérnemű és fogkefe. Nem gondolta volna, hogy tudományos kutatás miatt lesz erre szüksége, és nem egy íz galmas kaland miatt. „Bár ez is lehet még izgalmas.” – Gondolatban felidézte Gábriel kezét a tetoválással. Könnyű izgalom futott rajta végig, közben átkozta magát, hogy olyan gyorsan magába gyűrte a kiflit, amely most ágyúgolyóként nyomta a gyomrát. Elővette a telefonját, és tárcsázott. Még nem volt olyan késő, hogy a munkamániás Berdis ne legyen a könyvtárban. A telefon kicsöngott. – Halló! – szólalt meg az ismerős hang.
18
– Szia, itt vagyok Tirpén. Itt maradok éjszakára. Nem tudnád megnézni nekem, hogy ki irányítja a városi templom restaurálását? Voltam ott, láttam, most dolgoznak rajta, őrületesen érdekes kép került elő, és kellene belőle nekem egy másolat – hadarta a lány. – Restaurálás? Most? A mai gazdasági viszonyok között? Ez elég hihetetlen. De megnézem, és jelentkezem. Más? – kérdezte reménykedve. – Semmi – mondta határozottan Mira. – Kösz előre is! Szia! Megkönnyebbült. „Ezzel megvolnánk – gondolta –, akkor nézzük az iratokat.” Feltette a maszkot és felhúzta a kesztyűt. Kinyitotta a dobozt. Legfelül feküdt a leltár: a Seraser család hagyatéka A listát 1996. november 25-én zárta le a levéltári munkatárs. Mira gyorsan a végére lapozott. Az aláíró nem volt más, mint maga Gábriel, aki gondosan kiderítette a család történetét is, melyet a leltár elején közölt. Seraser 1789-ben költözött a városba különleges császári engedéllyel. Származása ismeretlen, de valószínűsíthető, hogy azok közé tartozik, akik a törökök vérengzése elől menekülve, délről érték el a várost. Sikerült kivételes uralkodói letelepedési engedélyt szereznie. (1. sz. dokumentum). –Itt ceruzával gondosan beírva „ez az egyetlen ilyen engedély!” Miért kellett neki és hogyan kaphatta meg ilyen hamar? – „Rövid idő alatt tekin télyes vagyonra tett szert, és a város egyik megbecsült adófizetőjévé vált (2. sz. dokumentum). 1812-ben megnősült. Felesége a helyi Szent Katalin-házban nevelkedett (3. sz. dokumentum, kelengye lista).” – Ceruzával itt is bejegyzés: utánanézni, mi ez a ház. – „A frigy gyermektelen maradt, és Seraser korai halála után” – ceruzával beírva: erről nincs bejegyzés az anyakönyvben!!! – „felesége más örökös híján az apátságra hagyta a vagyonát. További dokumentumok jegyzeke4. sz. napló 1820-1876 5. sz. papírkötés” Mira már látott adóívet és kelengyelistát. Az egyetemen komolyan tanítottak gazdaságés családtörténetet, és nehéz volt elkerülni, hogy ehhez kapcsolódó források ne kerüljenek a hallgató kezébe forrásolvasás órán. Mira sem volt kivétel. Most hálás volt ezért a tudásért, futólag belepillantott a papírokba, melyek soraiból a biztos jómód sugárzott. „De mi lehet az a papírkötés?” – gondolkodott el Mira, sietősen lapozgatva a papírok között. A doboz alján keménypapír fedéllel papírmappát talált „Papírkötés” felirattal. Kicsomózta és kinyitotta: a mappában selyempapírba csomagolva egy vékony lapocskát talált. Gondosan kihajtogatta a lapot, amelyben hártyavékony négyzetes kis papírdarab bújt meg. Mira abban sem volt biztos, hogy papírból volt. Értetlenül forgatta a furcsa, áttetsző anyagot kesztyűs kezében. A lapon fekete jelek sorakoztak, melyek, úgy látszott, valamiféle bonyolult rendszert alkotnak. Némelyik jel ismerősnek tűnt az asztalterítőről. Mira elővette a telefonját, hogy lefényképezze. Akkor látta meg, hogy üzenete jött Berdistől: „A Szent Katalin kápolna restaurálása tíz éve befejeződött. A testvérpárról a képet megjelentették a MűvTörtKözl 1998/4. 23-27-ben. Te mit láttál ott? Berdis” „Ezt én is szeretném tudni” – gondolta Mira. A biztonság kedvéért készített még néhány képet a furcsa papírról, és elküldte Berdisnek. Aztán az órájára nézett. A templomnak még elvileg nyitva kell lennie. Döntött. Visszamegy. Az iratokat éjjel is át tudja nézni, ha már ilyen kedvesen idekészítette Gábriel. Nem értette, miért ilyen készséges vele, úgy viselkedett, mintha azt hinné, közös titkaik vannak. „Nem is lenne rossz egy jó kis közös titok” – sóhajtotta, miközben levette a maszkot és a kesztyűt. A lépcsőn lefelé menet focimeccs-közvetítés zaját hallotta. Egy pillanatra megállt, hogy kitalálja, ki is játszik. A legkedvesebb mosolyával a portáshoz fordult, aki a meccset nézte.
19
– Na, hogy áll az Inter? – A portás meglepetten nézett fel. Nem szokta meg, hogy nők járjanak kutatni a múzeumba, és főleg nem olyanok, akik ráadásul értenek is a focihoz. „Eddig nyert ügyem van – gondolta Mira –, talán most már embernek tekint.” – Elmegyek, járok egyet, megfájdult a fejem, nem akarom zavarni – mondta. – Nem zavar, menjen csak, az utóbbi időben kevés kutató van erre. Majd beengedem, kopogjon nyugodtan – mosolygott a portás, aki a szemét már ismét a kis, hordozható, fekete-fehér tévére meresztette. Mira sietve ment ki a kapun, közben a nagyobb hatás kedvéért végigsimította a homlokát, mint aki a fájást akarja elhessenteni. Biztos volt benne, hogy a portás utána néz, már csak rutinból is leellenőrzi a fenekét. Aztán átfutott a kavicsos udvaron a templomba. Az ajtó valóban nyitva volt, óvatosan betolta. Furcsa, kékes fények szűrődtek ki a nagy műanyag függönnyel eltakart kápolnából. Mira a fal melletti sötétet kihasználva csendesen odalépdelt a függönyhöz. Visszafojtott lélegzettel hallgatta'a kiszűrődő beszélgetést: – Látod, ott is kirajzolódik egy jel a kék festék alatt – ismerte fel Mira az ellenszenves nő hangját. – Igen, látom. Várható volt, hogy a kép három részre tagolódik: a kép közepe jelenti a létező világunkat, teteje az ég, az alja pedig a pokol – válaszolt rá Gábriel hangja. Erős vaku villant. – Aztán a sarokban is – mondta a nő. Újabb villanás. – Megvan a kék festék alatt a teljes felirat? Inkább fényképezd le még egyszer – szolt a másik férfira a nő erős hangján.– Hol van a kislány? – kérdezte. – A levéltári vendégszobában. Odaadtam neki a Se-raser-hagyatékot. Azzal ellesz – felelte Gábriel. – Hiba volt neki odaadni – mondta metszően a nő. – Én direkt nem említettem, hogy épp Seraser felesége volt az egyetlen, aki megmenekült a Katalin-házat elpusztító tűzből. Ha te nem hívod rá fel a figyelmét, sosem találja meg. – Ebben nem vagyok olyan biztos. Ha elkéri a kutatói segédletet, rögtön rájön a tárgyszavakból, hogy ez az egyetlen anyag kapcsolódik a Katalin-házhoz. És akkor a segédletből másra is rájöhet. De egyelőre nem kérte el. Nem tűnik veszélyesnek, mert nem okos és nem is tájékozott. Ezzel elfoglalja magát egy darabig, úgyhogy ne aggódj. Mira arca égett a sötétben. Nagyon szégyellte magát, hiszen valóban nem volt tájékozott. Eszébe sem jutott a kutatási segédletet elkérni, pedig azt első évben tanítják a Történelem segédtudományai órán. Nem is tartotta magát soha különösen okosnak. De mégis ő az, aki most itt leskelődik. Kihúzta magát. Belesett a műanyag fólia résén. A képet egy maszkos, fehér ruhás alak ultraviola fényű kézilámpával világította meg, a nő pedig fotózta. Gábriel elegánsan keresztbe tett karral figyelte őket, a falnak támaszkodva. A freskó hátterében, mely korábban sokszínűen ragyogott, most, a furcsa fényben, bonyolult, de rendben sorakozó, bordó színű minták rajzolódtak ki. Ugyanazok a minták, amelyek a szigorú tekintetű Korkut apát asztalterítőjét is díszítették. Mira eleget látott. Csendesen kilopózott a templomból, és visszament a levéltárba. A portás boldogan nyitotta ki az ajtót: – Egy-null! – kiáltott már előre. – Remek! Nem is vártunk mást a fiúktól! – szólt vissza Mira, és betámolygott a szobájába. Nem kellett megjátszania a fejfájást, valóban hasogatott a feje. Végiggondolta a helyzetét: segítséget kell kérnie. Tárcsázta Berdist. – Halló, már vártam a hívásodat – kapta fel rögtön a telefont a fiú. – Mi történik ott? Tudod már, mi ez?
20
– Ha tudnám, nem hívnálak – jegyezte meg epésen Mira. De azonnal meg is bánta, hogy undok volt. Most segítségre volt szüksége. De Berdis, mintha nem is hallotta volna az élt a hangjában, elemében volt, omlott belőle az információ. Mirának pedig most éppen ez kellett. – Ez egy nagyon ritka talizmáning kis darabja. Évekig írták a feliratokat a különlegesen elkészített selyemre, melynek mágikus hatalmat tulajdonítottak. A darab a családban öröklődött apáról fiúra. Hogy mi van rajta pontosan, azt nem tudom még, de Magyarországon még nem került elő ilyen darab. Most mit fogsz csinálni? „Ha én azt tudnám” – gondolta Mira, de nem akart határozatlan benyomást kelteni. – Figyelj! – mondta, és villámgyorsan döntött. –Gyere holnap ide a városi levéltárba, és kérd el a kutatói segédletet. Próbálj megtudni mindent a Katalin-házról és a Korkutgyűjteményről, vagy a Seraser családról. –Türelemmel várt, míg a fiú felírta a lebetűzött neveket. – Én addig megnézem az ásatásokat. De most küldök még képeket, van itt még egy dokumentum, mentsd el. És akkor holnap találkozunk. Oké? – Oké. Várom. Szia! – és letette. „Akkor lássunk hozzá” – gondolta Mira, és elkezdte fényképezni, és küldeni a Serasernaplót. Ahogy lapozta, feltűnt, hogy néhány lapot kivágtak belőle, egyes lapok pedig vastagabbak voltak, mintha utólag összeragasztottak volna egy-egy oldalt, hogy elrejtsek, ami a lapok másik oldalára íródott. A kézírás sem egyezett mindig, de hát az iras a korral is változhat, meg az író lelki állapotát is tükrözheti. Mira gépiesen lapozgatta a sárgult füzetet, és küldte a képeket Berdis telefonjára. Remélte, a fiú most hasznosítja a számítógépes tudását, mert kételkedett benne, hogy őt ide valaha is visszaengedik kutatni. Hosszú lesz az éjszaka. „Nincsenek gonoszok ott, ahol nincsenek jók is, és nincsenek gazemberek, csak ott, ahol van mit rabolni.” Reggel hétkor Mirát a mobilja ébresztette. Ügy érezte, mintha csak most feküdt volna le. Valóban nem aludt sokat az éjjel, de most azonnal felpattant zuhanyozni. A tusolóban csak hideg víz folyt, hiába csavargatta a meleg vizes csapot. Meztelen lábát felsértette a zuhanyzótálca lepattogzott zománca. De a fehér zománcon futó vékony vércsík még inkább erősítette az elszántságát. A végére kell járnia az ügynek. Nem engedheti meg, hogy igaza legyen annak a kellemetlenül elegáns restaurátornőnek. Felöltözött. A portás nem volt sehol, nyilván még aludt. De szerencséjére a kulcsot belülről a zárban hagyta, úgyhogy a lány csendesen kisurrant az apátságból. „Először is kávé kell – döntötte el Mira, bár aggódott, hogy hol talál kávét ilyenkor reggel ebben az isten háta mögötti városban. – Addig úgyis hiába megyek az ásatáshoz, nem látok semmit. Ha Berdis el is éri az első vonatot, nem lesz itt tíz előtt. Bár nem korán kelő típus, de talán miattam most képes lesz korábban összeszedni magát.” Ahogy kilépett, megpróbálta felidézni a várostérképet, amit Gábriel mutatott neki tegnap. A ház romjainakjobbra kell lennie. Talán ott a fák mögött. Mira elindult abba az irányba, és a főtér egyik árkádos háza alatt élelmiszerboltot vett észre. Bement, abban a reményben, hogy van kávéautomata az előtérben. Az sem lehet rosszabb, mint az egyetemi büfében a kávé. A bolt a kora reggel ellenére forgalmas volt. Munkába indulók vettek zacskós tejet és szivacsos pékárut. A lány a szemével a gépet kereste, meg is találta. Előtte néhány munkásruhás férfi állt, kávéval és keverttel teli kis üvegekkel a kezükben. Míg félálomban pénzérmékért kotorászott, fél füllel hallgatta, miről beszélnek. – Nem értem, mit kerestetnek velünk. Ilyen jól befedett ház kiásása nem nagy szám, mintha direkte takarták volna be földdel – mondta egy idősebb férfi.
21
– Talán azért kell feltárni, mert furcsa szögben húzták fel a falakat. Meg teljesen üres is. Mintha kisöpörték volna – mondta egy másik, kezét a műanyag kávéspohárral melegítve. Mira végre elkészült a pénz kiszámolásával, és a géphez furakodott, amikor valaki megszólította: – Na, milyen kicsi a világ! Hát te hogy kerülsz ide? Felnézett, az egyik munkásruhás férfi mosolygott rá. Mira csak alig ismerte fel az egyik egyetemi tanársegédet, akivel tavaly rövid, de értelmetlen viszonyba keveredett, mikor az egyetemen felvette az óráját. A tanársegéd arról volt ismert, hogy mindenkinek ötöst adott, és a diákjaitól az órán a legkevesebb erőfeszítést sem követelte meg. Viszont szívesen töltötte estéit a csinosabb diáklányokkal az egyetemhez közeli kávézóban. Tőlük viszont elvárta, hogy odaadó figyelemmel hallgassák végtelennek tűnő történeteit a munkájáról, miközben elképesztő mennyiségű fehérbort ivott meg. Aki a hallgatónők közül a legtovább bírta, és ott maradt a kávézóban, azt este elhívta magához. Mira is kipróbálta egyszer, bár a történeteket már aznap este érdektelennek találta. De a kíváncsisága, mint mindig, ismételten győzött. – A levéltárban kutatok egy szemináriumi dolgozathoz – mondta Mira könnyedén. – Gondoltam, megnézem az ásatásokat is. Te ott dolgozol? – Igen, gyere oda nyugodtan. Elég érdekes, de írni nem lehet róla addig, amíg a feltárás teljesen be nem fejeződik. Az meg lehet egy hét, meg öt év is. Attól függ, kinek ad igazat a műemlékvédelem: a régészeknek vagy a multinak. – Ennyire súlyos a helyzet? – kérdezte a párbeszéd biztonságától megkönnyebbülten Mira, miközben ő is belekapaszkodott a meleg, műanyag pohárba. – A régészethez sok pénz, türelem meg szakértelem kell. Manapság egyikből sincs túl sok: annak, akinek türelme van, nincs pénze; akinek pénze van, annak nincs se türelme, se szakértelme. Akinek meg szakértelme van, annak se pénze, se türelme. Na gyere, körbevezetlek. A fejesek nem kerülnek elő tízig – kezdte újabb eszmefuttatását a fiatal régész. Közben kiléptek a boltból. A munkások különösebb sietség nélkül követték őket. – Ennyi az egész csapat? – kérdezte visszanézve Mira. Valahogy nagyobb szabásúnak képzelte a feltárást, nem olyannak, hogy négy férfi szerszámokkal sétálgat a város főutcáján. Ez nem volt sem hősies, sem titokzatos. – És persze láthatod az ásatás legnagyobb nevezetességét. Van egy macska, mindennap ugyanott ül, és elegánsan távozik, amikor odaérünk – törte meg a csendet a régész. A főtéren át a park felé indultak, mely rendezetten és jellegtelenül terült el az apátság mellett. A hatalmas, erős fákat csodálva Mira arra gondolt, hogy ezeket ki fogják vágni, amikor a betonozott parkolót építik a szupermarkethez. Megérkeztek egy palánkkal elválasztott építési területhez. Beléptek. És tényleg, az egyik fal tetején okos tekintetű, nagy, fekete macska ült, amelyhez, mikor közel értek, magát cseppet sem zavartatva felállt, és távozott. A munkások addigra mind odaértek. Zavartan morogtak. Volt, aki jó, volt, aki rossz előjelnek vélte a macskát, páran keresztet vetettek. – Lehet, hogy ez a Távozó Macska Udvara – mondta Mira hangosan, de mire kimondta, már megbánta. Miért nem tudja soha a száját tartani? A férfiak elhallgattak, és kérdően néztek rá. Mirának most már mentenie kellett a helyzetet, mintha mi sem történt volna, mosolygott, és érdektelen kérdéseket tett fel a munka állásáról és az aznapi teendőkről. A feltárást körbefogó drótkerítés mögött látszott, hogy szépen előrehaladtak a munkával. A földet leszedték, és már kirajzolódott a falak bonyolult rendszere. Vékony pálcákat vertek le, hogy jelezzék a falakat, majd összekötötték őket zsineggel. Mira, mikor meglátta a bonyolult zsinegerdőt, gyorsan előkapta a füzetét, és elkezdte lerajzolni az 22
alaprajzot. Otthonos terepen mozgott, sok ásatáson járt már, szerette elképzelni, hogyan nézhetett ki a ház, amikor még emberek laktak benne. A ház nem lehetett sem polgárház, sem kolostor. A kifeszített zsinegeket követve, első ránézésre, inkább bentlakásos műhelyfélének tűnt. A műhelyben látszott a nagy üstök helyének a lenyomata, ahol valamit főzhettek, valószínűleg festéket. Aztán volt két kisebb terem is, az egyikben szintén főzés nyomai látszottak. „Nem csoda, hogy a ház leégett, ha szinte minden szobában főztek valamit” – gondolta Mira. De néhány nagyobb szoba funkciójáról fogalma sem volt. A falakon tűz nyoma látszott. A munkások közben nekiálltak dolgozni. A földet bontották tovább a falak mentén. Néhol már a padlószintnél tartottak. Az ásók koppantak. Ilyenkor a régész megrázkódott, és odarohant. Fojtott hangon súgott valamit a munkás fülébe, aztán sóhajtva tovább-állt, mert a másiknak koppant a szerszáma. A férfi odalépett Mirához, szemében őszinte szomorúság ült. – Néha az az érzésem, valakik azt akarják, hogy direkt ne tárjunk fel semmit – mondta. – Nem kaptunk a központi rendkívüli leletmentési keretből egy fillért sem, mert állítólag a minisztériumi ügyintéző elvesztette az aktát. Ezeket a munkásokat egy helyi vállalkozó küldte át a saját építkezéséről, aki elhatározta, hogy betesz a helyi önkormányzatnak, és lokálpatriótaként segít a helyi történeti emlékek feltárásában. Mintha ezzel akarna példát mutatni. Persze az, hogy ez a vállalkozó kis boltokat üzemeltet, amelyek majd mind tönkremennek, ha itt felépül a szupermarket, az egy másik dolog. De ezek a munkások még sose dolgoztak ásatáson! Több kárt csinálnának, mint hasznot – ha volna mit feltárni, de alig van valami. – Miért nem hoztad el a diákjaidat az ásatásra? Egy kis terepmunka biztos rájuk férne – kérdezte Mira. Azt megtartotta magának, hogy mennyire sajnálja azokat a diáklányokat, akik a terepmunkáról lemaradva, sok, más irányú tapasztalattal is szegényebbek lesznek. – Ez a másik rémtörténet! Az egyetemen a dékán nem engedélyezte, hogy a szakmai gyakorlatot terepen tartsuk. Adózási okokból! Azt mondta, hogy ha idehozom a diákokat ásni, akkor az munkavégzésnek minősül, és aztán fizethetné az egyetem az ilyen meg olyan járulékot utána az államnak. Meg aztán, ha valaki megrándítja a bokáját az ásatáson, akkor beperelhet minket, hogy nem biztosítottunk megfelelő munkakörülményeket. Ezért inkább hétfőnként feljárok Budapestre gyakorlatot tartani a régészhallgatóknak, és a teremben beszélgetünk arról, milyen terepen dolgozni. Rémes. A bajban az a szerencse, hogy ebben a házban nincs sok mindent feltárni. Még soha nem dolgoztam olyan ásatáson, ahol ennyire nem volt tárgyanyag. Nem is értem – nézett körbe tanácstalanul. – De hát nem leégett minden? Akkor tárgyanyag sincs – mondta bátorítóan Mira. – Kollegina, még szerencse, hogy ezt nem a vizsgán mondta, mert megbuktattam volna, hiába ilyen csinos – bizalmaskodott a régész. – Az égés néha a régész legjobb szövetségese, mert konzervál olyan tárgyakat, amelyek különben rég elpusztultak volna. Másrészt ott kellene lenni az égés utáni pornak. Itt meg semmi sincs. Mintha megátkozták volna ezt a helyet – legyintett. Amikor a padlószint előkerült, a régész nógatására a munkások elővették a kis lapátokat meg az ecseteket. A nap megcsillant a kormos föld alól kibukkanó színes csempéken. Ettől kezdve csak ecsettel dolgoztak, nem túl nagy lelkesedéssel. De hát a nap így is elmúlik – gondolhatták. – Szerinted meddig tarthat a teljes feltárás? – kérdezte Mira a fiút. – Nem látok a földbe. A padló alatt lehet még pince is. Ilyen görbe falakat még nem láttam sehol. Mi dolgozunk, ameddig dolgozhatunk, aztán meglátjuk. Ha semmi mást nem találunk, mint amit eddig, vagyis egy leégett polgárházat műhellyel, talán kijárattal a folyóhoz, akkor nagyon nehéz lesz meggyőzni a műemlékvédelmet, hogy ne temettesse 23
vissza a leletet, és ne adja ki az építési engedélyt az áruházra nagy betonozott parkolóval. Amit még tehetünk, hogy mintát veszünk a festékekből, és elemezzük. Ez elég hosszú ideig tart, mert Magyarországon nincsen erre a vizsgálatra alkalmas gép. Mire megjön a vizsgálati engedély, hogy megvan az elemzés kifizetésére a valutafedezet, az minimum egy év, és akkor indulhatna a vizsgálat. Ha elindul. Mira megértően bólogatott. Aztán megkérdezte: – Valami tárgyat nem találtatok, bármit, amivel lehet érvelni, hogy teljesen fel kell tárni a házat? – Hát nemigen. Mintha kisöpörték volna. Az egyik falban találtam egy furcsa követ beépítve, de az nem elég – szomorodott el a régész. – Meg a piros pózna helye sem, ami azt jelezte, hogy itt állt meg a postakocsi. – Furcsa követ? – kapta fel a fejét Mira. – Hát annyira nem furcsa, csak én még nem láttam ilyet, de én kora középkorra specializálódtam, és ez sokkal későbbi lehet. Persze, a kő véletlenül is lehet ilyen alakú. Nézd, itt van a képe a telefonomban, mert lefényképeztem, mielőtt becsomagoltam. Mira közelebb hajolt. A képen levő kövön négy pont volt bevésve, melyek szabályos négyzetet adtak ki, középen egy másik ponttal. A pontok helye meglehető sen kopottnak tűnt. Mintha nagyon sokan megérin tették volna. Mira önkéntelenül a táskájához kapott. Ez az öt pont volt a csodát és gyógyulást hozó Kata lin-érmén is, amely ott lapult a tárcájában. De ezt nem kötötte a férfi orrára, aki közben kedvtelve méregette, mint egy tetszetős árut a kirakatban. – Koszi. Biztos vagyok benne, hogy a terület feltá rása tartogat meglepetést – zárta le a beszélgetést Mira. Mélyen sajnálta, hogy ez a közhely csúszott ki a száján, de végül is akaratán kívül a kezükbe adta a macska-rejtély megoldásának kulcsát. A férfi még tett egy kísérletet, hogy megbeszéljenek egy randevút estére, de Mira rutinosan elhárította. Biztos, ami biztos, búcsúzáskor megkérdezte, hogy a férfi melyik vonattal megy Pestre, mert semmi esetre sem akart azon a vonaton utazni. Sietett vissza a levéltári szobájába. Berdis már biztosan megérkezett. Ahogy belépett a múzeumba, megcsapta az otthonosság érzése. Ideje hazamenni innen. Köszönt a portásnak, aki a legfrissebb sportújságot olvasta, és bement a szobájába. A doboz már nem'volt ott, így sietve összecsomagolt, leadta a szoba kulcsát a portásnak, és átment a kutatóba. Tényleg ott ült Berdis, elmaradhatatlan, barna kordzakójában, és egy nagyalakú könyvet lapozgattak Gábriellel. – Hát előkerült? – mosolygott rá Gábriel. – Köszönöm, igen. Szia! köszönt Berdisnek. – Ismerik egymást? – fürkészte őket Gábriel gyanakodva. – Csoporttársak voltunk – füllentett könnyedén Mira. – Kicsi a világ. Tudod, ki vezeti az ásatást itt? Az, akihez régészeti terepismeretre jártunk, na hogy is hívják… – tettette Mira meggyőzően, hogy nem jut a férfi neve az eszébe. – Volt az ásatásnál? – kérdezte Gábriel, akinek minden melegség eltűnt a hangjából. – Igen. Olvastam róla az újságban. Bár, ahogy elnézem, nem találtak elég érdekes leleteket ahhoz, hogy meg tudják akadályozni, hogy pláza vagy mi épüljön. És Berdis, te mit találtál? – fordult kíváncsian a fiúhoz. Mira meglepve tapasztalta, hogy Berdis jelenléte biztonságot ad neki Gábriellel szemben, aki megint nagyon vonzóan festett. Teljesen feketében volt, sűrű haját vastag copfba fogta. Miközben őket nézte, erős kezét könnyedén összefonta a mellén, és ez kiemelte erőteljes csuklóját. – Képzeld, a régészek megtalálták a ház előtt a piros pózna nyomát, amivel jelezték, hogy ott állnak meg a postakocsik – lelkendezett Mira, hogy megtörje a csendet. 24
– Ha ezt a régész kollégájuk mondta, nagy barom volt – mondta hidegen, de meglepően őszinte nyerse-séggel Gábriel. – A postakocsi-szolgálat jóval az után ért el idáig, hogy a ház leégett. De most magukra hagyom a kutató hölgyeket és urakat, ha végeztek az előkészített anyaggal, szóljanak – vetette oda, és kiment. A fiatalok magukra maradtak kérdéseikkel. – Nézd! – mondta Berdis a kötetre mutatva. – Itt vannak a légi felvételek a temetőről. Ezt adta ide Gábriel, amikor a Seraser családról kérdeztem. Úgy tűnik, valaki nem sajnálta a pénzt, hogy sírokat tüntessen el. Egy egész parcellát a városi temetőben. Nézd csak – bökött a térképre –, itt látszik az apró, katonásan sorakozó sírok helye. Töprengve nézték a két térképet. Gábriel közben visszajött a szobába, és áthívta őket a másik terembe a számítógépéhez, hogy nézzenek meg egy képet. A képernyőn egy 19. századi metszeten furcsa alakú sírkövek voltak láthatók. Egyikük sem látott még hasonlót. Gábriel érezte a meglepetést a hallgatásukban. – Ez persze nem fénykép, de akár így is kinézhettek azok a sírkövek. Ezek közül már egy sincs meg – mondta, aztán rákattantott az e-mailjeire. Berdis és Mira csendben kimentek. Mira tudta, hogy Berdis imád temetőkbe járni, amit ő sosem értett. Vannak olyanok, akik az udvarlás legmeghittebb pillanatában felajánlják az imádott lénynek, hogy együtt elmehetnek sírokat nézni, és természetesnek veszik, hogy a másik is odalesz ezekért. Rövid románcuk alatt Berdis is elkövette ezt a hibát, de ez volt a legeslegvégső pont: Mira szakított vele. Most, ahogy kifelé tartottak a múzeumból, Mira úgy érezte, talán mégis lehet valami a temetőlátogatásban. – Nem nézzük meg a sírokat? – kérdezte, de nem nézett Berdisre, aki a legtermészetesebbnek tűnő hangon válaszolt. – Én is éppen ezen gondolkodtam. A fénymásolt térkép alapján hamar megtalálták a temetőt. Mira igyekezett nem körbenézni, így remélte, hogy elkerüli a rátelepedő, tartós rosszkedvet. A földet mereven bámulva követte Berdist, aki viszont elemében volt. A sorba rendezett sírok között rózsabokrok virágoztak. Mira nagyot szippantott a fűszeres, meleg levegőből, és ráeszmélt milyen jól érzi magát Berdis mellett. Ahogy haladtak előre, a sírok egyre rendezetlenebbek lettek. Egy elhanyagolt, bokros részhez értek. Régen itt állhattak azok a kis rendezett sírok, de most már semmi sem látszott. A bokrok között furcsa alakú kőtömb állt. A bozót állapotából ítélve nem gyakran jártak erre. Mira egy pillanatig tétovázott, aztán széthajtotta a bokor ágait. Kérdően nézett Berdisre, aki bólintott, és követte. A nagy, négyzetes kőtömb oldalánál Mira felfedezte azokat a kis bájos, fehér virágokat, amelyek a múzeum udvarán is nőttek. A kőtömb mindegyik oldalán alig látható feliratmaradványok voltak. A kocka alakú kövön pedig kilenc, szintén kőből faragott emberi koponya állt, egymástól egyenlő távolságban, felső részükön egy vékonyabb kőlapot tartottak. A kőlap peremén felirat futott körbe. A felső négy sarkán egy-egy formátlan kődarab állt. Mira és Berdis közelebb ment. Ahogy jobban megnézték, világos lett számukra, hogy korábban valaki vagy valakik tudatosan szét akarták verni a kőlap tetején a faragványo-kat és kivésni a feliratot. Pedig a kőlap tetején valaha egyszerű, egymásnak dőlő szívek állhattak, melyekből lángok csaptak ki. Ezeken is lehetett valami felirat. Mira soha nem látott még hasonlót, próbálta letapogatni a feliratot, de sietniük kellett, hogy le ne késsék a hamarosan induló vonatot. Gyorsan fényké pezni kezdtek. „Ott voltak hát ketten, de egyikük se volt ott valójában.” Visszafelé éppen csak elérték a Budapestre induló vonatot. Ahogy a szerelvény kigördült az állomásról, Mira mély álomba merült. Nem sokat pihent az előző
25
éjjel. A fáradság elnyomta a közlési vágyát, hogy minél hamarabb megossza valakivel a „felfedezést. Már Budapest határában jártak, amikor felébredt. Berdis szemben ült, és őt nézte. Lehet, hogy elég régóta. Mosolygott. Mira kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Mindjárt megérkezünk – próbálta a feszültséget oldani, és céltalanul kotorászott a táskájában. – Igen. Én még felfutok a könyvtárba, meg kell néznem pár dolgot. Holnap feljössz? kérdezte könnyedén Berdis, miközben összepakolta a könyveket maga körül, melyekel az úton olvasott. A fiú mindig rengeteg könyvvel utazott, mint aki retteg, hogy akár egy pillanatra is biztos ismeretek nélkül marad. Mira mosolygott nagy füles utazótáskáján, mely elválaszthatatlanul hozzátartozott a fiúhoz, akkor is, ha csak a szomszédba ugrott át. – Persze. Holnap kell előadást tartanom az órán a lakáskultúráról. Utána megyek. Aztán már nem beszéltek. A pályaudvaron a vonatnál rögtön elváltak. Mira rohant haza, hogy az előadása előtt rendszerezze a gondolatait. Hátha Nimet is ott lesz az órán. Végül is ezért az egyetlen alkalomért jelentkezett arra a szemináriumra, most aztán nem ronthatja el az előadását. Akkor igazán kár volt hónapokig vesztegetni az idejét azzal, hogy értelmetlen szemináriumi előadásokat hallgatott. Másnap reggel minden remekül ment, egészen addig, míg Mira meg nem érkezett az egyetemre. A hirdetőtáblán megtalálta az aznapi keltezésű, kézzel írt kiírást, hogy a szeminárium elmarad. Lassan a többiek is odaszivárogtak a terem elé, s átkozódtak, hogy nem keltek volna fel ilyen korán, ha előre tudják, hogy a tanár nem kegyeskedik bejönni órát tartani. Mira is szidta magát, mintha ez is csak vele fordulhatott volna elő. A kiselőadást ezek szerint nem tudja elmondani, csak írásban adhatja be. Terve, hogy így hívja fel magára a figyelmet, csődöt mondott. Dühében elhatározta, hogy csak azért is felmegy a könyvtárba megnézni, mire jutott Berdis. Mire felért, a könyvtár már zsúfolásig megtelt, de ő a különgyűjteménybe ment, így nem kellett kivárni a sort az ülőhelyért. Berdis szokás szerint a számítógép előtt helyezkedett el, amikor Mira belépett a szobába. – Mit találtál? – kérdezte a lány köszönés helyett. Ahogy kimondta, megbánta, hogy Berdisen veri le a dühét. De a fiú nem reagált a modortalanságra, hanem odafordult a számítógépéhez, és magyarázni kezdett. – Nézd, ez a Művészettörténeti Közlöny 1998. évi 4. száma. Abban az évben szüntették meg a kiadását, valakik eldöntötték, hogy túl sok szakmai folyóirat van, és ezt a számot már nem nyomtatták ki. Így spórolt a nyomdaköltségen valami nagyokos kolléga. De az elektronikusan betördelt változatot az egyik lelkiismeretes munkatárs elküldte a könyvtárnak. Nézd csak meg, ebben van a cikk a Szent Katalin-kápolna restaurálásáról meg a képek az ultraibolya fényes vizsgálatáról. Itt vannak a te mintáicUs. És találd ki, ki a szerző? – Gábriel – olvasta meglepve Mira a képernyőn. –De ha tudta, hogy a jelek ott vannak, miért játszotta a meglepettet a fényképezésnél? Talán ezzel akarta elterelni a figyelmet valami más, fontosabb dologról. Ír valamit a jelekről? – Nem, csak annyit, hogy titkosírás lehet, amelynek a megfejtése a jövő kutatóira vár. De itt azt írja, hogy a lefestett kék alapzat alatt egy felirat is van. Sőt, magát a feliratot is közli szövegszerűen: „Ezt az isteni és szent kápolnát Szent Katalin mártír emlékére építette odaadó keresztény L és … legnemesebbek mind ko zótt,…. apátsága alatt az Úr 18XX évében.” – A feliratot még azelőtt megrongálták, hogy a 19. században lefestették volna. Biztosra akartak menni. Aztán a freskóra festették az új Szent Katalin-képet. Szerencsére UV fényben kirajzolódik valami az eredeti szövegből. Úgy tűnik, hogy valaki nagyon alaposan el akarta ezt a különleges képet tüntetni. Talán a szárnyas Nap miatt. Ez az 26
alkimisták jól ismert jelképe. Nem is értem, a festő hogyan merte ezt az ábrázolást egy templomban alkalmazni. Mira elismerően nézett rá. Ezen felbátorodva Berdis lelkesen folytatta. – Közben még valamit kiderítettem. Emlékszel a bécsi ügyvédi irodára, amely megvette egészben a hagyatékot? Kiderült – azt már taktikai okokból nem részletezte Mirának, hogy egész éjszaka ezen dolgozott –, hogy ez egy fontos közvetítő cég volt Ausztriában és más németek által megszállt kelet-európai országokban. Főleg zsidó tulajdonú műkincsek megvételével foglalkoztak. 1945 után a tulaj enyhe ítéletet kapott háborús bűnökért és kollaborá-cióért. Azzal védekezett a tárgyaláson, hogy ezzel mindenki jól járt: a zsidók is kaptak valamit a műkincseikért, igaz, messze nem a piaci árat; a megrendelők is gyönyörű és ritka darabokhoz jutottak kedvező áron. Hogy mitől következett be ez a hirtelen, csak az egyik csoportnak, mégpedig a vásárlóknak kedvező árcsökkenés, azt a bíróság nem nagyon firtatta ekkor. A hidegháború miatt hamar elfelejtkeztek erről a zavaró pöttyről az ügyvéd életrajzában. Ugyan később ügyvédként nem dolgozhatott, de vállalkozásba kezdett. Alapított egy jól menő, kézifestéssel foglalkozó textilüzemet, ahol a sok háborús özvegyet alacsony bérért foglalkoztatta, s ebből virágzó textilgyár lett. Lehet, hogy már te is hallottál a Sula termékekről. Az anyagok festése egészen egyedülálló, és a festékek összetételét ipari titokként kezelik. A mostani tulaj mellesleg az osztrák iparkamara egyik vezetője, az akkori ügyvéd fia. Nézd, megkerestem a honlapjukat. A képernyőn feltűntek a gyár méregdrágán megrendelhető termékei. Hihetetlen színekben pompáztak a sálak, a kendők és a különböző kelmék. Némelyiket egészen különleges minta díszítette. – Korkut apát mintái! – kiáltott fel Mira. – Ez a jel, ami most a Sula márkajele, ez volt azon a dobozon, amely az ál-restaurátornő zsebéből kiesett. Tehát a Sula cégnek dolgozik. Mit akarhatott megtudni? Hiszen már megszerezték az egész hagyatékot. Felhasználták a kelmefestés technikáját, a mintákat, méghozzá ipari méretekben. És miért ezeket a jellegtelen tárgyakat hagyták a városi gyűjteményben? – Biztos vagy benne, hogy azok a tárgyak jellegtelenek, nem csak kicsik és értéktelennek tűnők? – kérdezte mosolyogva Berdis. – Igazad van – mondta Mira magába szállva. – Végül is jelzik a látogatónak, hogy Korkut apát számára fontos volt a gyógyászat, a karkötő meg lehet esetleg titkos jel, hogy aki viseli, az valahova tartozik, és csak a beavatottak ismerik fel – lapozta a jegyzetfüzetét. –A doboz pedig utalhat a rejtett tudásra. A tükör és az üvegpohár azt jelzi, hogy milyen különleges minőségű tárgyakat gyártottak ezen a vidéken. A sas meg Bizánc jelképe, ahonnan az üvegkészítés titka származott. De mire utalhatnak a tárgyak így együtt, amikor az egész hagyaték náluk van? – Igen – mondta Berdis –, de ne felejtsd el, a Sula cégnél az ál-restaurátornő és a társai nem biztos, hogy tudnak Gábriel publikálatlan cikkéről! – A fiú próbálta ismét az érdemeire terelni a figyelmet, de el kellett ismernie, hogy az írásból amúgy sok minden nem derül ki, csak az, hogy vannak titkos, eddig megfejtetlen jelek. – Tehát a megfejtéshez az ultraibolya fénnyel készült képek még kellhettek nekik, azért fényképezték le a mintákat, amelyek Korkut térítőjén is voltak. De vajon mihez kell ez az egész? – gondolkodott hangosan Mira. – Nem lehet, hogy az egésznek semmi értei me, ugyanúgy, mint a Kövendy-kódex rejtjeleinek? Tudod, amit egy alkoholista egykori jurátus hamisított, és adott el a jóindulatú, amatőr történész Köven dy grófnak? Az meg, szegény, meg volt róla győződve, nyilván sugalmazásra, hogy fel fogja fedni a magyarok eredetét, és így örökre beírja a nevét a magyar történettudományba. Az egész magyar 27
történész szakma próbálta megfejteni a kódex jeleit, míg rá nem jöttek, hogy az egész csak egy blöff. – Bedugta a pendrive-ot Berdis gépébe. – Nézzük meg a fotókat a sírról. Vajon miért hívta fel rájuk a figyelmedet Gábriel, amikor a Seraser-hagyatékról kérdezted? Miért mondta, hogy már nem léteznek a sírok, ha egy mégis megmaradt? – kérdezte magától is. Talán magáról a sírról megtudnak valamit. A képernyőn kirajzolódott a kocka, és kinagyítva már olvasható volt az oldalán futó latin nyelvű felirat. Berdis fordítani kezdte: – Útban a Kánaán földje felé az Arany-hegy folyójánál áll a város négy kapuval, az Arany Hajnal Rend tagjai hajnalkor csillagocskák segítségével félelem nélkül mennek ide be, és nem mennek soha tovább. Úgy tűnt, hogy akik kivésték a feliratot, nem tudták befejezni a teljes rombolást, és ez a rész olvasható maradt. A kocka tetején a kilenc koponya is meglepően jó állapotban őrződött meg. Ezek tartották a felső kőlapot, amelyen egyetlen szó állt: értelem. – Ezek ott a kőlaptetőn egymáshoz támaszkodó lángoló szívek, amiket szétvertek – kiáltott fel Berdis. –De mit jelenthet a szöveg? – nézett tanácstalanul Mi-rára. Soha nem volt jó a rögtönzésben. Neki idő kellett ahhoz, hogy valamire rájöjjön. Ellentétben Mirával, akinek az agya rögtön kattogott, és gyorsan jött elő a megoldásokkal. – A csillagocskák, a stelline, az apácákat jelentette a középkorban, mert a csillagok tiszták és távoliak. A városnak meg négy kapuja volt, hogy a gonosz ki tudjon belőle menni, mert átfújja a szél. Folyó meg van a varosban, és regen aranybánya is volt. De hogy kerül ide a Kánaán? – kérdezte Mira. – Az könnyű – legyintett Berdis. – Ha nem szó szerint vagy nagyon szimbolikusan kell érteni, akkor például a kabbalában Csehországot jelenti. Már csak azt kéne megtudni, mi az az Arany Hajnal Rendje? – Nézd! – mutatta Mira. – Nem azt mondta Gábriel, hogy a kápolnában a szárnyas Nap valami titkos társaság jele volt? Lehet, hogy a szabadkőművesek jelvénye, mint az Arany Hajnal Rendje, amely akkoriban az egyik leghíresebb rend volt. Berdis kérdően nézett rá. – A szabadkőművesek világi mozgalom volt, és nem aranycsináló vegyészek gyülekezete – jegyezte meg szkeptikusan. – Ennyit tudunk, vagy pontosabban, ennyit engednek tudni magukról. Ne feledd, ez egy másik titkos társaság. Már ha valóban egy másik társaság. A szabadkőművesek várták a közelgő hajnalt, amely visz-szaállítja a tökéletességet. És ez a tökéletesség lehetett a női princípium. A Jupiter volt a jelképük, a csillag, mely Keleten kel fel, és a hajnalt jelzi. Lehet, hogy a nők szerepe jelenti a közös pontot, amit Gábriel any-nyira félreértett. Berdis mint férfi azonnal férfitársa pártját fogta, akit Mira azért bírált, mert valamit nem tudott a nőkről. – Rendben van – mondta Berdis –, de vajon miért vésték ki a szöveget? Lehet, hogy van benne valami rejtett utalás a titkos tudásra, amit valaki vagy valakik el akartak tüntetni? A szabadkőművesek tudniillik meg voltak győződve arról, hogy van egy titkos, elveszett, ősi tudás. – Amennyit én tudok a szabadkőművesekről, ők az arany lapocskát, a fémgömböt és a bronzlapot keresték. Az ezeken látható jelek összeolvasása határozza meg a helyet, ahol a mellvértet elrejtették a titkok titkával. És ha ez a mellvért előkerül, akkor az összes társadalom tökéletesen kezd el működni. Addig is ennek a tökéletes társadalomnak az elveiről beszélgetnek. Persze, titokban – Mira ahogy kimondta a szavakat, rögtön kétkedni kezdett, hogy komolyan vegye-e saját magát. – Nem lehet, hogy azok, akik ebben a házban laktak, az „összeolvadást” szó szerint értették, azaz megpróbáltak a helyszínen létrehozni a tökéletes társadalmat, és ezért vegyészkedtek? Berdis morgott valamit, de ez Mirát nem tántorította el. Tovább gondolkodott. 28
– Emlékezz a freskóra, ott világosan tagolódik a világ: tetején a szimbólumok, aztán a térdeplő pár, majd a feketére lefestett csík. De az átmenetekről nem tudunk meg semmit, csak azt, hogy a nőn keresztül valósulnak meg. A szakirodalomban az van, hogy csak a hang terjed a világok között, ezért imádkozol, mert azt hiszed, hogy a hang eljut a másik világban a fen-sőbb lényhez. Óriási felfedezés lenne, ha megtalálnánk a szöveget, amelyek ezt az átmenetet létrehozták a meglevő ásványi anyagok alapján. Ez lenne a materializmus igazi diadala – fűzte hozzá nevetve. Mira a templomban látott minták miatt kezdett igazán hinni a titkos tudáshoz vezető jelekben. Főleg, amikor az apat asztalterítőjére gondolt. Azon is valami üzenet lehet, amit a beavatottak tudnak csak elolvasni. Láthatóan erre a következtetésre jutott a Sula gyár is, ezért küldött ki egy expedíciót a jelek összegyűjtésére és vélhetően a megfejtésükre. Mira gyanította, hogy Gábriel mar tudta, hogy mi van a freskón, és hogy valójában arra volt kíváncsi, mit keresnek a varosban es mire jöttek rá a Sula gyár képviselői, no meg ők ketten. – Hátha a Korkut-terítőn meg a freskón látható jelek adják a megfejtést? – kiáltott fel Mira. Berdis elmosolyodott. – Ez nem rossz ötlet önmagában, most már csak azt kéne megtudnunk, hogy mit kell összeolvasni, vagy minek alapján kell dekódolni azokat a térítőket. De az egyik legfontosabb probléma az, hogy miért pusztítottak el azokat a sírokat? Talán azért, mert az ideme-nekülőket az elhagyott hazájukra, az ottani szokásokra emlékeztette? Mint tudjuk, a városban rengeteg emigráns, betelepülő élt. Biztosan vágytak haza, gyötörte őket a honvágy. A honvágy halálos betegség, és akkor még nem volt rá ellenszer. Mira nem szólt, így hát Berdis folytatta a maga enciklopédikus módján. – A honvágyat Johannes Hofer svájci orvos határozta meg földrajzi betegségként, mert először a svájci gárdisták, az első külföldre csoportosan kiszervezett vendégmunkások betegedtek meg benne. A gárdistáknál a honvágy hatására monománia és melankólia alakult ki, amely aztán olyan testi tünetekben is jelentkezett, mint láz és gyengeség. A múltnélküliséget, a nosztalgiát a lakóhely iránt megörököljük, mint halálos betegséget. A szó görög eredetű, és azt jelenti, hogy „fájdalmas vágyódás az otthon iránt”… – Itt a fiú egy árnyalatnyi szünetet tartott. – Igen, mert fájdalom nélkül nem lehet megúszni a valódi érzelmeket – fejezte be, és nem mert Mirára nézni. A lány a karkötőjével babrált, igyekezett elkerülni Berdis tekintetét, aztán megszólalt. – A hagyomány szerint szellemek tartják a nosztalgiát életben. Ezek lehetnek jó és rossz szellemek. Ebben az esetben, úgy tűnik, gonoszak voltak, mert nem maradt semmi sem a Katalin-házból. Várj! Emlékszel, hogy amikor mondtam Gábrielnek, hogy az ásatáson jártam, milyen ellenséges lett, pedig addig igen segítőkész volt? Ott lehet valami nyom, amin elindulhatunk. Nézzük meg a rajzaimat! Hátha rájövünk valamire, amire ő nem szeretné, hogy rájöjjünk. A rajzok fölé hajoltak, és megpróbálták felidézni, hogyan nézhetett ki a város főtere. Berdis előkereste a könyvtár térképgyűjteményéből a város 18. és 19. századi alaprajzát. Mira rajzait összevetették a térképekkel. – Látod, itt fut a folyó a város mellett. A megerősített fal és a főtér között, az apátság mellett állt egy ház, már a legelső térképen is, de azt a városfalig kifu tó kert veszi körül. Úgy tűnik, a kertet beépíthettek, de egyik térképen sincs rajta, ami azt jelenti, hogy akármit tárnak is most fel, nem létezett hosszabb ideig, mint negyven-ötven év. És a 19. század közepén készült térképen már hiányzik az apátság melletti ház, és az egész telek, mint egyetlen hatalmas park, az apátsághoz tartozik. – A térképen Mira követte az el-
29
mondottakat. – A jelenlegi feltárás szerint viszont itt a park helyén egy igen nagy és bonyolult épület állhatott. Nézd – mondta Mira, miközben összekötötte a jegyzetfüzetében a falakat –, olyan alakú, mint egy csiga. Berdis morgott valamit arról, hogy a csiga szimbóluma Mira agyára ment. – Nézzük meg a Seraser-naplót, amit elküldtél a telefonomra. Lementettem a képeket a számítógépemre. Hátha okosabbak leszünk. – Jó, de előbb járjunk a macska-történet végére – mondta Mira. Látva Berdis döbbent arcát az újabb állat megjelenése hallatán, Mira elmesélte, hogy a felta rásnak mindennap látogatója van. – Nem értem, mi a különleges abban, hogy egy kóbor macska ül egy kertben – jegyezte meg Berdis, akibe amúgy nem szorult sok költőiség vagy intuíció, és ráadásul macskaszőrallergiája is volt. – Én megmondom – diadalmaskodott Mira. – Nem emlékszel a másodéves vallástörténet órára? Az előadó, Kővári, akit később egyetemi tanárra neveztek ki, sokat írt arról, milyen szerepet töltött be a macska az antik vallásokban. Én ugyan nem olvastam el akkor egy sort sem, de erről beszélt nekünk fél évig, és kötelezővé tette az óralátogatást, meg ellenőrizte is: jelenléti ívet kellett aláírni minden alkalommal. A Távozó Macska Udvarának története Bizáncból származik. Ma az Isztambul – tette hozza tudálékosan. Aztán lesütötte a szemét, érezte, elvetette-a sulykot. – Ott működött a Studius, ahol összegyűjtötték az akkori világ minden tudását. Az iskolakolostort a Kr. u. 4. században alapították, és sok könyvet és tekercset mentettek át ide a barbárok fenyegette Rómából. A kolostor megerősítve és magányosan allt a lakóházak között az elővárosban, ide tértek be zarándokként azok a tudósok, akiket a törökök és az arabok előrenyomulása miatt fenyegetett az új, iszlám hatalom. Ha szerencséjük volt, könyvekkel, tekercsekkel megrakodva jöttek, ha nem, gyalog, kimerülve, csupán az életüket mentve. De a fejükben magukkal hozták a tudást, amit aztán a kolostor nyugalmában leírtak. A Studius befogadta őket, hatalmas, fold alatti raktáraiban tárolták azokat a könyveket, amelyeknek létezését a nyugati kereszténységben nem is sejtették. – Mira érezte a rá szegeződő tekintetet. Mégis volt értelme a szemináriumra járni, es dolgozatot írni a Studiusról. Végre o tud valamit, és nem Berdis. Folytatta. Élvezte a hangját, ahogy kiselőadást tartott. Szinte sajnálta, hogy nincs nagyobb közönsége, csak Berdis. – Természetesen sok legenda kering arról, milyen könyvekből állt a gyűjtemény. Sokan ma naivan azt gondolják, hogy a templomosok kincseitől az aranykészítés kézikönyvéig minden ott volt, még a bibliai tekercsek nem kanonizált másolatai is. A Studius megőrizte a függetlenségét. Hogy miképpen tartották távol a császárt és az embereit a kolostortól, az rejtély. Főleg azért, mert állítólag a Studius menedéket adott a máshonnan elüldözötteknek. Mondják, befogadták a Keletről jött eretnekeket is, a könyveikkel együtt, és nem adták ki őket a császárnak A kolostorlakók gyakorlottan összecsomagoltak, amikor hírt kaptak arról, hogy a keresztesek a Szentföld helyett a biztos zsákmánnyal kecsegtető Bizánc felé veszik az irányt. A keresztesek 1204-ben, a város ostromakor valamiért megkímélték az épületet. A pletykák szerint azért, mert addigra a fontos iratokat már elrejtették máshová. A lovagok persze nagy gonddal keresték az egész városban azokat a ritka iratokat, melyekből Velencében nem volt példány. De hát a rejtegetésnek és a rablásnak éppen az a közös jellemzője, hogy mind a két fél érdekelt abban, hogy titokban maradjanak a részletek, így nem tudjuk, mi történt a Studiusban, mit találtak vagy mit nem. Berdis feszült figyelemmel hallgatta. Mira folytatta, egyre jobban élvezte az előadását.
30
– A bizánci császárok aggódtak a kolostorban esetleg meglapuló eretnekség miatt, erről hosszú levelekben tájékoztatták a pápát. Aztán az egyházszakadás után úgy gondolták, nem kell tovább fokozni az amúgy is feszült viszonyt a keleti kereszténységen belül működő különböző irányzatok között, és ezzel a főleg könyvekkel foglalkozó csoporttal nem törődtek. Érdekes módon éppen a róluk írt levelekből tudjuk azt, amit egyáltalán tudunk róluk, pedig ez a forrás érthetően eléggé elfogult. Az világos, hogy biztosan működött iskola és könyvmásoló a kolostorban. De itt nem hercegek vagy nemesek fiai nevelkedtek, hanem azok, akik az arisztokrata csemeték nevelőit tanították szerte a világon. Az igazságot soha nem fogjuk megtudni, mert mielőtt az oszmán-török csapatok elfoglalták volna Bizáncot, a kolostort valószínűleg kiürítették. Erről több feljegyzés is készülhetett, mert kettő is fennmaradt. Az egyik leírja, hogy amikor elkerülhetetlennek látszott a város bekerítése, Konsz-tantinosz, a Studius vezetője, összehívta a legfiatalabb diákokat, és feltárta előttük a város reménytelen helyzetét. Hiába élvezték a császár titkos támogatását, hiába voltak a császárok közvetve a tanítványaik, a világ nem hallotta meg segélykérő szavaikat. Nem volt illúziójuk a törökkel szemben sem. Jó néhány menekültjött azokból az országokból, amelyeket török csapatok már elfoglaltak. Egy megoldást láttak csak: úgy gondolták, a legértékesebb könyveket szétküldik a világban, abban a reményben, hogy a tudás cseppekben nem olyan ártalmas és nem is olyan esendő, mint egyben, összegyűjtve. Az ott tanuló diákok kis ládákban kihozták az előre gondosan kiválogatott könyveket. Egy kis könyves ládával utazó férfi nem volt olyan veszélyben, hiszen nem volt feltűnő. Konsztantinosz a lelkére kötötte minden diákjának, hogy mindig neveljenek maguk mellett diákokat, akikre ráhagyják a tudásukat, hogy ha eljön a jó, békés idő, a könyveket, az elvesztett tudást megint össze tudják gyűjteni. Addigra a Balkánon kiépült az eldugott és megközelíthetetlen hegyi kolostorok hálózata, ahonnan évszázadok óta tartották a kapcsolatot a Studius nevezetes tudósaival. Az ott összegyűlt tudósok megállapodtak egy jelben, amelyről mindenki felismeri a másikat, évszázadok múltán is, de, hogy mi volt ez a titkos jel, azt ma már nem tudjuk. Sőt, azt sem tudjuk pontosan, hova kerültek, és milyen könyvek voltak ott egyáltalán. A helyet, ahol a kiürítés előtt a végső beszélgetés elhangzott, egy másik leírásból tudjuk, hogy a Távozó Macska Udvarának nevezték el. Persze lehet, hogy ez is legenda. – És mi az a forrás? – kérdezett közbe Berdis. – Az egyik ortodox szent életét, most nem emlékszem pontosan, melyikét, le kellett írni, hogy a szinó-dus jóváhagyja a szentté avatást. Ebben leírják, igaz, néhány száz éves késéssel, a végső beszélgetésnek egy változatát. A szöveg regényes formában íródott, azzal a céllal, hogy az adott szent szerepét a veszélyes költözési folyamatban kiemelje. Ez kellett ahhoz, hogy bizonyítsák, nem hiába alakult ki az illetőnek kultusza azon a vidéken. Ebben szerepel az a bizonyos macska, a leleményesség, a szabadság szimbólumaként, és azt is megjegyzik, az összes állat közül a macska a legintelligensebb. Azt is megemlítik, hogy macskák őrködtek azon kolostorok épsége felett is, ahol a Studiusból származó könyveket rejtették el. Ezek a macskák reggelre elmentek, hiszen csak éjszaka kellett őrizni a helyet a gonosztól. Néhány európai könyvtári kataló gusban szerepelnek olyan könyvek, amelyek talán a Studiusból származhatnak, de mindig rejtélyes a sorsuk: odakerülésük éppen úgy, mint az eltűnésük vagy az eredetük. A térség zavaros története mindig kedvezett a rejtélyeknek. Vagy azoknak, akik a rejtélyeket kihasználják. – Gondolod, hogy könyvek vannak a romok között? – kérdezte Berdis. – Nem hiszem, inkább valamilyen utalás arra, hogy hol lehetnek, és főleg, hogy mik azok a könyvek. Ne felejtsd el, a tirpei kolostorban már a török megszállás alatt működött egy nagyon híres kórház, meg missziósház is. Ideális rejtekhely lehetett a könyveknek, 31
vagy legalábbis a könyvek egy részének. Hiszen feltűnés nélkül lehetett benne jönnimenni a folyó miatt. – És mi lett a Studiusszal? – kérdezte a lány maga biztos tudásától meglepett Berdis, és hogy leplezze zavarát, néhány billentyűt leütött a számítógépen. – Semmi meglepő vagy olyasmi, amit ne lehetett volna előre látni. A törökök elfoglalták Bizáncot. A kezdeti időben toleranciát hirdettek. Ha feltételezzük, hogy Konsztantinosznak volt egy csepp esze, ezt az időt is kihasználta arra, hogy folytassa a könyvek kimentését. Aztán a törökök elfoglalták a kolostort, Konsztantinoszt és a többi ott maradt szerzetest elhurcolták. Soha többet nem hallottunk róluk. A könyvtárat, vagy azt, ami megmaradt belőle, kirabolták, és az épületet mecsetté alakították. Nem tudjuk, hány könyv maradt ott, mi lett a sorsuk. Aztán az épületet tűz meg földrengés rongálta meg, végül a romok a helyi lakosok építőanyagigényét szolgálták ki. – Mirának csak most jutott el a tudatáig, miket is mondott. A macska lenne a megoldás? Ezért nevette volna ki a restaurátornő? Merthogy a Katalin-ereklye tartója sokkal régebbről származna, mint a barokk kor? Lehet, hogy a Korkut-hagyaték tényleg nem más, mint a Studius egy része? Ezért bizánciak a tárgyak! Óriási felfedezés lenne! Meg kell tudni mindent, amit csak lehet a Studiusról. Az akkori szemináriumi dolgozatához is Berdis segített anyagot gyűjteni, de az főleg építészettörténeti vonatkozású volt. Mira biztos volt benne, Berdis emlékszik minderre, mert ő soha nem felejtett el semmit. Kész volt a terve. – Tehát a következőt kell tenni: te elkezded Kővári tanár úr publikációs jegyzékét olvasni, hátha írt valamit még a Studiusról vagy a bizánci könyvmentésről, én meg átolvasom a Seraser-hagyatékot. Berdis nem ellenkezett. Mielőtt elindult a vallástörténeti gyűjteménybe, még kinyomtatta a naplóról átküldött képeket. Mira kényelmesen elhelyezkedett egy fotelban, kinyitotta a dossziét, és elkezdte olvasni a szépen kiírt kézírással papírra vetett szöveget. JELEK „Messziről szokta elrendelni a bajokat a végzet, hiszen mindjárt kezdetben nem lehet felismerni igaz mivoltukat.” 1812. november 24. Katalin napja előtti éjszakán írom e sorokat. Éppen tizenhat éve, 1796 ősze óta zárva a Katalin-lányok lakóhelyének ajtaja a külvilág számára. De holnap, a reggeli misére gondosan vasalt egyenruhájukban, zárt sorokban kivonuló lányok végérvényesen megváltoztatják a világomat. A kapu akkori bezárása az én elhatározásom volt, s ez volt életem legbölcsebb döntése. Boldogságos tizenhat évet töltöttem a zárt vaskapu mögött, a magas kőfal mögött, melyet befutott a lilaakác. Lassan elfogy az idő, melynek eltöltését ebben a testben ezen a földön rám kiszabták, így elbeszélem azt a történetet, melyről kevesen tudnak, részleteit nem ismerik, és akik a szemtanúi voltak, legszívesebben elfelejtenék. Az én kötelességem mindent megtenni, hogy ez a felejtés teljes legyen. De a szerelem mély és pusztító érzését, mely szükségszerűen magánnyaljár, elfelejteni sajnálom. A történet éppen huszonhárom esztendeje kezdődött, mikor vészterhes idők jártak. Amióta a város határváros, megszoktuk, hogy a háborúk és a belviszály könyörtelenül rátelepedik az életünkre. Sokan eltűntek, elmenekültek, vagy egyszerűen csak megölték őket, és akkoriban senki sem kérdezett az eltűntek felől. A túlélők az új világ új reményeibe kapaszkodtak, melyekben aztán csalatkoztak. Ezek a remények fiatalnak és ártatlannak tűntek. Aki túlélte a vészt, előre nézett, és nem vette észre, hogy a múltból balsorsot hozó erők a jövőt is játékszerüknek tekintik. A város, ahol éltünk akkor, és ahol most hosszú életem befejezem, távolinak tűnik a világ minden pontjáról. Hagyományainkra és őseink tetteire büszkén, nem gondoltunk 32
azokkal az erőkkel, melyek a birodalmak végein fekvő házainkat veszélyeztethetik. Családom ősei mindig közösségünk megbecsült tagjai voltak. A nagyapám a töröktől való megszabadulás után érkezett a városba. Éppen csak elfedték itt a háború átható nyomait. A lélek láthatatlan sebei megmaradtak, és örökre elválasztottak minket az itt lakóktól. A gazdag, bányát rejtő földet a császár kegyelméből a messzi Nyugatról idevándorló nagyapám a nemességgel együtt kapta, s azóta is jól gazdálkodtak a család férfi tagjai a rájuk bízott javakkal. Birtokainkon gondosan vezették a bányákat, melyek bőven adták a kincset és munkát a környékbelieknek: családom férfi tagjait megbecsülte a város. A hagyományok szerint a családban a férfiakat gondosan taníttatták Csehországban. Ők éppen annyi lázadó gondolatot ismertek meg a messzi kollégiumban, amennyi a mindennapok és a maguk méltó elviseléséhez megkívántatott. A leendő családfőket hosszú tanulmányutakra küldték távoli bányák tudós művelésének megismerésére. Mikor visszatértek, újításaikkal még jobban hasznosították a föld rejtett kincseit. A família boldogságára generációk óta árnyékot vetett a családba beházasodott nők rövid élete. Kit a gyakran támadó lázas kór vitt el, ki gyermekágyi lázban halt meg. Hiába volt a sok adomány a szépen gazdagodó templomnak és a magányos könyörgés a hideg, sötét estéken. A házunkban a férfiak sokáig éltek magányosan, munkába feledkezve, kevés gyermekük pedig félárvaként, szomorúan nőtt fel a nagy házban, tanítók felügyelete mellett. A magány itt a mindennapok része volt akkor, mikor a szomszéd házakból gyerekzsivaj hallatszott. Az elkerülhetetlen magány adatott meg nekünk, melynek ellenszeréül csak az olvasás és a tudomány maradt. Az olvasás az, mely nekem is olyan sok gyönyörűséges órát szerzett az elmúlt években. A bányákból szépen csorgó jövedelmek elköltésekor mindig gondoltak a város szépítésére. A város elöljárói a templom és az ispotály fenntartásában számíthattak a családunkra. Városunk hosszan nyúlik el a folyó partján, másik oldalán gazdag bányákat rejtenek a dombok. Házunk egyik bejárata a templom előtti vásártérre nyílt, a másik a városból kivezető útra. A ház tágas, nem hivalkodó pincéjében bőségesen állt a termény, fogadószobájában gondosan sorakoztak a könyvespolcokon a messzi tájról hozott, bőrbe kötött könyvek, melyek zavarba hozták a kevés és kivételezett látogatót, akit apám nem hivatalában, hanem itt, az otthonában fogadott. A ház kőkerítése mellett, a folyó partján nagy gyümölcsöskert volt, melyet aztán a huszonhárom évvel korábban történtek miatt kivágattak. Ide épült fel a Katalin-lányok zárdája, ahol eddigi életemet töltöttem, s amely holnaptól örökre megváltozik. „Nincs a világon egyetlen hely sem, mely megvédene bennünket önmagunktól.” 1811. november 24. Ebben a városban és ebben a házban nevelkedett az ikerpár: Lancor és Anitta. Mindketten nagyon szép emberek lettek. Örökölték anyjuk szép, tiszta szemét, mely oly szomorúan nézett az ebédlő falának képéről. Termetre karcsúak, alkatra is hasonlóak lettek. De bőrük barna, hajuk éjfekete, nem úgy, mint anyjuké. Az asszony csillogó, szőke haja, kék szeme, szépséges arca pillanatnyi csendet parancsolt azon keveseknek, akik beléphettek az ebédlőbe, és ott megpillantották a róla készült festményt. Ha a testvérpár ünnepeken kilépett a házból, egymáshoz láthatatlan kötelékekkel kötve együtt mozogtak, mintha nem két ember lettek volna. Anittát furcsa különcnek tartották a város lakói, mert sosem kereste más lányok társaságát. Tudatosan maradt távol a város életének fontos eseményeitől, ahol férjet találhatott volna magának. Nem járt bálokba és színielőadásokra, sem vendégségbe, sem a piacra. Ellenben, mint a szolgálók mondták suttogva a piacon, sokat olvasott, s ritkán 33
mozdult ki otthonról. Minden szegény apjuk hibája, bólogattak a városlakók, ha egy-egy temetés vagy esküvő alkalmával számba vették a városban lakó hajadonokat, és latolgatták a férjhezmeneteli esélyeiket. Nem kellett volna az apjának annyi ideig magára hagynia, meg taníttatnia sem, vélték sokan. Nem sejtették az igazságot. A két testvért sok minden más is összefűzte. Nemcsak a dajka, aki mind a kettőjüket táplálta, nevelte, egészen addig, míg a fiút és a lányt különválasztva kellett volna oktatni, hanem a közös magány is, melyet éreztek. Anyjuk születésükkor meghalt. Apjuk mindig távoli idegen maradt számukra, aki kevés időt töltött otthon a sok munka és a távoli birtokok igazgatása miatt. Ha otthon volt is, a könyvtárszobában ült, vagy a pincében berendezett laboratóriumban dolgozott. A városban azt rebesgették, a furcsa férfi titkos társaság'hoz tartozik, amely az aranykészítés titkát akarja megtudni. Ez nem volt ritka elfoglaltság akkoriban, amikor minden tudományos furcsaságra ráfogták: aranykészítés. A férfi gyakori, hosszú útjait is sokan ezzel a titokkal magyarázták. Az utakról újabb és újabb, furcsa alakú eszközökkel és néha titokzatos látogatókkal tért haza, akik éppen olyan váratlanul távoztak, mint ahogy megérkeztek. A háznak két kijárata volt, az egyik a folyó felé nyílt, s így bárki jöhetett vagy távozhatott anélkül, hogy a város örökké kíváncsiskodó lakói észrevehették volna. Az ikerpár neveltetése, mely esetleges és felületes volt, a városban szolgáló fiatal papra, Ovádiára hárult, aki apjuk barátja és tanulótársa volt, később a varos apátja. Mikor az ikrek betöltötték a tizedik évüket, a fiút az egyik reggeli után a könyvtárszobába vitték. A lány is követte, de apja szolgája bezárta előtte a nehéz faajtót. A lány leült a padra. Megérkezett Ová-dia, megcsókolta a lány homlokát, megsimította a finom, okos arcot. Mindig lenyűgözte a lány tiszta, de kemény tekintete. Aztán határozott léptekkel bement a könyvtarszobába, magára csukta az ajtót. Tanítani jött. A kislány azonnal felugrott sikítani, kiabálni kezdett, kis öklével addig verte az ajtót, míg kiserkent belőle a vér. A kiabálásra odasiető dajkája próbálta elhúzni, de a kis testben nagy akarat feszült. A jajkiáltást hallva, az ajtó másik oldalán a fiú is rákezdte, őt a pap kevesebb gyakorlattal nem tudta lefogni, és Lan-cor feltépte az ajtót. A testvérek összeölelkeztek. Csend lett. A pap elmosolyodott, és mindkettőjüket bevitte a szobába. Attól kezdve a testvérek együtt tanultak a könyvtárszobában. Ahogy telt az idő, a papnak egyre több dolga lett, és nem telt bele három év, a testvéreknek már az apátságba kellett átjárnia az oktatásra. Reggelente, mise után a dajka átvitte őket. A gyerekek szépen felöltözve ültek a nagy, kemény támlájú bőrszékbe. Ovádia apát megtanította nekik a betűvetést, a Bibliát és a matematika alapjait. Kezdetben csak a fiút akarták vinni az oktatásra, mert egy lánynak akkoriban nem kellett tudnia olvasni. De ő tiltakozott az ellen, hogy bárhova is egyedül menjen. Ahogy a síró, tiltakozó fiút kicibálták a házból, Anitta rögtön ágynak esett magas lázzal, és ezért azt gondolták, nem árthat, ha a lány is vele megy. De ekkor még minden könyvből csak egy példányt vettek. Anitta a titkos és tiltott alkalmaknak minden részletét az eszébe véste. Minden elhangzott szóra emlékezett. A tanulás lehetőségéért neki meg kellett harcolnia. Nem akarták beengedni, de saját erejével mégis elérte a célját: ugyanúgy tanulhatott, mint a testvére. Az, hogy valójában mit is tanult meg, soha nem derülhetett ki. És senki számára nem is volt érdekes. Az apát mindig a fiút kérdezte először. Ritkán volt olyan, hogy a fiú ne tudta volna rögtön a választ. Sőt, soha. Így Anitta lassan kénytelen volt megtanulni, hogyan élvezze csendben a láthatatlan jelenlét hatalmát. És a hallgatást. Egész életében feleslegesnek tekintették, nélküle mindenki boldogabban élt volna. Az, hogy létezett, csak gondot és fájdalmat okozott. Talán az ő feleslegessége miatt halt meg anyja, akinek csak egy gyermeket, a fiút kellett volna megszülnie.
34
Abban az időszakban a tudós férfiaknak a beszéd jelentette a tudást, és ez volt a tudás átadásának egyetlen formája is. A csendet tartották a tisztaság forrásának, és emiatt az egyik legfontosabb női erénynek. S mindezt azért, mert Éva szavakkal csábította el Ádámot, és ezért a beszédet egyszerűen azonosították a tudással. Anitta pedig mindig hallgatott, de nem erényességből. Amikor azonban eljött az ideje, hogy Lancor a távoli csehországi kollégiumban tanuljon, mint a családjának férfi tagjai, és ezzel meginduljon a férfivá válás útján, Anitta élete válságba került. A testvérek nem akartak elválni egymástól. Hosszú sírás és drámai hangú veszekedés után találták ki a levelek cseréjének bonyolult rendszerét. Ez igen költséges volt: a család futára folyton az utat rótta, hozta-vitte a leveleket, a csomagokat, de így legalább az apjuk biztos lehetett benne, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik. Anitta bátyja mindennap hosszú levelekben számolt be kollégiumi tanulmányairól, minden könyvből két példányt vett. Ezt a jegyzeteinek másolatával, az instrukciókkal és a professzorokkal folytatott beszélgetések részletes leírásával eljuttatta Anittának. A két testvér az ország két, egymástól távoli részében is úgy érezhette: nem váltak el, amikor az anyaméhből magányra kiszakadtak a világra. A két gyermeket összekötötte a testvéri kötelék, melyet a munkájának élő apjuk soha nem értett meg. Ő egyedüli gyermeke volt korán halt anyjának, s talán ezért sem találta meg a gyermekeivel a közös hangot, a kapcsolatot. „Míg egyik bánatból a másikba torkolló változás létezik, egyik jóból a másikba vezető nincsen.” 1813. november 24. Apám, mondják, sosem épült fel anyám korai halála miatt érzett szomorúságából. Tudta, hogy a családba beházasodott nők végzete minden szeretet és gondoskodás ellenére beteljesedik, mégis védtelen volt a fájdalommal szemben, mely leteperte, és nem eresztette. Sokat és keményen dolgozott, kerülte a társaságot meg a lakomákat. Örömmel nézte testvéremet, Lancort, míg én hiába kerestem reménykedve tekintetét. Tudtam, nyomasztja a magány és legfőképpen a jövőm, hiszen ahogy növekedtem, én is láttam, egyáltalán nem hasonlítok az anyámról készült képre, mely a többi ősünkével együtt a könyvtárban függött. Gyakran elüldögéltem ott, egyedül, a magas támlájú széken, nézegetve a fekete ruhás férfiak falakon körben függő képeit, akik mind idősek voltak. A nők örökre fiatalok maradtak, mert a képek a haláluk után készültek. – A szomorú tekinteted, csak azt örökölted tőle – mondta a dajkám, mikor kiterelt minket a teremből, remélve-félve, hogy apám váratlanul hazatér, s beveszi magát a könyvekkel teli szobába. Amikor apám váratlanul meghalt, Ovádia apát átjött a ravatalhoz. Csak ketten álltunk mellette. A cselédek nem jöhettek be a szobába. Az apát rám emelte meleg, okos, barna szemét, és azt mondta: Apád kiváló ember volt, nagy tudású, de titokzatos ember. Mikor együtt tanultunk abban a távoli kollégiumban, ahol most Lancor él, a tudásával mindenkit lenyűgözött. De a tudásnak csak az lehet a célja, hogy tudást adjon. Ezt apád is tudta. Várjuk meg, míg megjön Lancor, ő méltóan veheti át a helyét. – Megfogta az állam. – Te is majdnem azt tudod, mint a bátyád. De óvatos vagy és csendes. Jól elboldogulsz majd a birtok igazgatásával, míg Lancor néhány év múlva hazatér. Aztán minden az övé lesz. De majd én is meglátogatlak esténként, ha a teendőim engedik. Megbeszéljük, hogyan fogunk élni mi ketten – ekkor megsimogatta az arcomat –, de erről senkinek nem kell tudnia. Magamra maradtam a csendes házban, csak Lan-cort vártam haza nagyon, hogy magányomból, egyedüli társamként, megszabadítson. Ovádia apát titkos éjszakai látogatásai nem enyhítették sem a szomorú ságot, sem a csendet, ami körülvett a 35
házamban. Ezekből az időkből emlékszem az apát nagy, meleg kezére és szemének mély szomorúságára, ahogy a gyertyafénynél engem nézett. Senki sem tudott éjszakai látogatásairól. Nem értettem, miért olyan szomorú, ha rám néz. Akkor értettem meg a sorsomat, hogy hosszú életem folyamán nem fogok tudni férfit boldoggá tenni. „A halálon túl nincsen bosszú sehol.” 1811. november 24. Apjuk még fiatalnak számított, amikor egy reggel Anitta hiába várta. Aztán rátalált a könyvtárszobában. Ott ült a nagydarab, erős férfi a vastag tölgyfa asztalra borulva, előtte érintetlenül állt a vacsorája. Nem firtatták, hogy a sok és komoly munka, saját készítésű gyógyszerei, melynek összetételét senki mas nem tudta, esetleg a mindig benne lakozó szomorúság vagy netán a járvány vitte el. Gyorsan eltemettek. A temetésen ott volt az egész város, de a vidéken duló epidémia miatt a messzi barátok, iskolatársak nem jöhettek. Az ismerősöket, miután apja levelezését átolvasta, Anitta maga értesítette szép, gyöngybetűkkel megírt üzenetben. A temetőben a holttestet a családi sírboltba tették, mely szokatlan alakjával, a feliratos lapot tartó kilenc koponyával éppen úgy kitűnt a környezetéből, mint egész életük. A tomboló kór miatt nem lehetett hazahívatni a bátyját sem, bár a futárok nem kevés leleményességgel és csengő aranyakért kijátszották a karantént. De olyan kísérettel, amely a fiúnak volt, lehetetlenségnek tűnt útnak indulni ilyen vészterhes időben. Anitta tehát átvette a család vagyonának irányítását, jó hasznát véve annak a tudásnak, amit apja és bátyja mellett hallgatva szerzett meg. „A szegény árva” – így nevezték akkoriban a városban, sejtetvén e család nőtagjainak szomorú sorsát. Ugyan árva volt, de szegény nem. Egyszerű fekete ruhát viselt, mikor a város vezetői viziteltek nála, akik nem is titkolták azon szándékukat, hogy kifürkésszék gondolatait, és jelentős hozományával együtt megszerezzék valamelyik rokonuknak feleségül. Kiskorúként sem ő, sem a bátyja nem juthatott még az örökséghez, azt az apát, apjuk régi barátja kezelte. Anitta szoros szövetségesre lelt benne. Sokan nem értették, hogyan és miért támogatja az apát, hogy Anitta a saját felügyelete mellett egyedül éljen a házában, mikor úgy volt szokás, hogy a nők felett a családfő gyakorolta a jogokat. Az apát annyit mondott csak, hogy Lancor, amint teheti, hazatér, de a valódi okot csak ketten tudták: ő és Anitta. Mikor csendesült a járvány, Lancor is megérkezett a messzi iskolából. Hajnalba nyúló, hosszas megbe szélesek után minden maradt a régiben. A lány vezette a háztartást és a gazdaságot, a fiú pedig visszatért a kollégiumba. Hosszú ideig búcsúzkodtak összeölelkezve, apjuk sírja mellett, a családi kriptánál. Nem tudták, mennyi időre válnak el, de érezték, ennek nincs jelentősége. A futárok jöttek-mentek közöttük, változó gyakorisággal, hiszen zavaros idők jártak. Már érezni lehetett a készülődő változást, a hadi készülődést a határon túl. SORS „Amiről el van rendelve, hogy megtörténjek, minden módját is ejti annak, hogy bekövetkezzék.” 1811. november 24. Apam, Lancor, ahogy nekem kesobb elmondta, fiatalon került el a városból, tanult és világot látott. Azzal, hogy apja korán elküldte innen, sok vésztől megmentette, de sok más bajnak a jövetelét akkor még nem lehetett előre sejteni. Lancor sudár ember volt, tekintete nyíltan találkozott annak szemével, akivel beszélt. Ritkán szólt, akkor is halkan és keveset. Az őszinte tanulni akarás és a tudás tisztelete jellemezte, mint akkor oly sokakat. Kevesen voltak azok, akikhez igazán bizalommal fordult. Akkoriban hadi zajjal terhes idők jártak, és ő messzi idegenben, cseh foldon értesült a földjét fenyegető veszélyről. Ekkor tanulmányait félbehagyva hazaindult. Mire megérkezett, a hadjárat már véget ért. Mivel fiatalkorát a várostól messze töltötte, Lancornak nem volt a városban barátja, ezért 36
mindennél jobban ragaszkodott ahhoz, akivel együtt tanultak és járták be a világot. Közösen megül tett útjukról azonban keveset beszéltek. A beköszöntő béke csak rövid ideig tartó nyugodalmat hozott, Lancor úgy döntött, végleg visszatér barátjával otthonába. A barátja aztán többet soha nem ment el innen. Alattin, Lancor barátja, régi, nagy múltú, de elszegényedett család utolsó sarja volt, aki tudta, csak magára számíthat. Lancor ezt a magányra épülő magabiztosságot becsülte benne, mert ő Anittával soha nem volt magányos. A családi hagyományok miatt ő is abban a távoli kollégiumban tanult, mint Lancor. Ott sorsuk örökre összefonódott. Furcsa közelség és távolság volt közöttük. Szövetség és fegyverbarátság. Mindketten szenvedélyesen szerettek lovagolni, birkózni, sokat fürödtek a hideg patakban. Együtt olvasták a régi szerzők műveit, és összekötötte őket az állandó kutatás szenvedélye is. Ahogy egyre mélyebbre ásták magukat az ásványtanba, őket is megérintette az aranykészítés titkának misztikuma, a tudás mágikus ereje. Sok kiváló férfi kereste akkor ezt a titkot. Hittek benne, ők megtalálják, ők a kivételesek és a legkiválóbbak mind között. Alattin a tanulásban első volt, a kedvességben utolsó. Aki találkozott vele, meghökkent hangos határta-lanságától. Önbizalma, mely nem tűnt alaptalannak, ha közelről megismerte valaki, első pillanattól taszította azokat, akik a beszélgetésekben saját magukat vágyták a másik szemében megerősíteni. S mikor Alattinnak tanulmányai befejezése után lakhelyet kellett választania, hiszen a családi birtoka idegen kézen volt, apám felajánlotta, hogy tartson vele. Így érkeztek meg hozzánk. Lancor adott a barátja véleményére, s szívesen múlatta vele az idejét, sokszor megbántva a városi előkelőket, akik mégis elfogadták ezt az újabb furcsaságot is a családunktól. „Szomorúság nincs a férfiakban azóta, mióta könyörület lakik az asszonyokban.” 1797. november 24. Alattinra úgy emlékszem vissza, mikor már nem viselte a fiatalsága rakoncátlan báját, hanem inkább összehúzott szemmel méregette a világot, csak azért, hogy a következő pillanatban kirobbanhasson belőle megfellebbezhetetlen harsánysággal az ítélet. Ilyenkor bőre, mely valószínűtlenül sápadt volt télen és napbarnított nyáron, alig észrevehetően gyöngyözni kezdett. Ahogy beszélt, hangereje emelkedésével egyre szélesebbek lettek a kézmozdulatai is. Széles és lapos keze nem illett kifinomult mondataihoz, melyekből én magam sem kapcsolatunk elején, sem később nem értettem sokat. Világos, tiszta szeme színe folyamatosan változott: mikor dühös volt, a szeme szinte kifehéredett a világoszöldből. Ha beszélt, mélyen képezte a hangot, élvezte, ahogy tisztán és hangosan törtek elő belőle a szavak, és bezengték a szobát. Ha behunyom a szemem, érzem izzadságának szúrós szagát, mely kérlelhetetlenül megjelent a homlokán, ha fontos érvelésbe kezdett. Ez volt az egyetlen jele annak, hogy ő is ember, mint mi mindnyájan, mert tökéletessége, mely testi és lelki vonatkozásban is igaz volt, mindenki és minden fölé emelte. De Alattin, ha választhatott, kerülte az emberek társaságát. Azt vallotta, a földön rövidke idő adatott meg nekünk. Inkább olvasott, s csak akkor szólt, ha tudta, hogy fontos, mert ezzel a társaságban kellett kijelölnie helyét. Ilyenkor kegyetlenül lecsapott, mint ragadozó a gyenge állatra, és szavaival szétzúzta azt, akit a sors a vitában elébe sodort, és fenyegette uralkodó helyzetét. Érdekes, a hosszú évek alatt soha nem láttam írni: vagy beszélt, vagy olvasott. Ha döntési helyzetbe került, soha nem választotta azt, mely boldogságot hozhatott volna neki vagy annak, akit talán igazán szeretett. Mikor először találkoztam vele, noha személyét is merni véltem a bátyám leveleiből, meglepett tökéletes alkata és tekintetének nyílt félelemnélkülisége. Mikor a két férfi 37
megérkezett, Lancor elé siettem. Tudtam, hogy Lancor talán aznap érkezik, de nem vártam vele barátját, aki, mint a levelekből tudtam, olyan sokat jelentett neki. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez a barátság a jövőben miképpen változtatja meg kapcsolatunkat és vele mindkettőnket. Futottam az érkezők felé, átöleltem bátyámat. Bőre érintése boldog biztonsággal töltött el. Hirtelen lefejtette a kezemet magáról, s így szólt: – íme, a barátom, akiről már annyit írtam. Végre szavát vettem, hogy velünk fog élni. Nagyon boldog vagyok. Kerestem szememmel az ismeretlen férfi tekintetét, és hirtelen nagy, mélyzöld szemet láttam a sűrű, fekete szempilla mögött. Ajkán huncut félmosoly játszott, mély, erős hangon szólalt meg. – Szóval itt az okos kisasszonyka… Valamit hebegtem, s közben a cselédek jöttek-mentek, málhát bontottak, nem volt mód a beszélgetésre. Ők ketten, egymást átkarolva, nevetve felfutottak a könyvtárszobába. Alattin beköltözött az egyik emeleti vendégszobába, s naphosszat nem láttam, mert Lancorral járták a birtokot, a bányákat. Amikor későn hazatértek, nagy zsákokat meg ládákat cipeltek. A pincében leporolták apánk laboratóriumát, új eszközöket szereztek be, s hosszú estéket töltöttek el ott, míg én a szobámban olvastam. Alattin mindig mosolyogva, de szótlanul ment el mellettem. Egyik ritka alkalomkor, mikor bátyámmal kettesben voltunk, ezt szóvá tettem. Nehezteltem rá, hogy megváltoztatta a kapcsolatomat a testvéremmel. Legnagyobb megdöbbenésemre Lancor így felelt: – Ne hidd, hogy nem vesz észre. Hiszen nagyon becsül, minden nekem írt leveled megmutattam neki… Mikor kiáltani akartam mélyen megélt elárultatá-somban, kezét felemelve így vágott a szofolyam elébe: – Talán inkább fél tőled… Gondolod, olyan gyakori, hogy egy lány a férfiakkal tanulhat? Minden fontos könyvet megkaphat? Gondolod, gyakori, hogy egyedül élhet kedvére, anélkül, hogy férjhez adnák, talán akarata ellenére is? Megértettem a nyílt fenyegetést hangjában. A távolban eltöltött évek nyomot hagytak kapcsolatunkon, hiába volt gyakori levélváltásunk, megéreztem a hidegséget. Hiszen alig értünk meg huszonegy nyarat, a templomban láttam, hogy a kortársaim már mind férjek oldalán sápadnak: vagy másállapotban voltak vagy szoptattak. Megborzongtam még a gondolattól is. Kiutat kellett találnom. Össze voltam zavarodva. Most először jelent meg előttem a lehetőség, hogy valaki társam lehet az eddig végtelennek tűnő magányban. Soha senkivel nem voltam olyan közvetlen viszonyban, hogy tanácsot kérjek tőle. Az apátot önző érdekek is vezethették irányomban, melyek ellen hadakozni értelmetlennek tűnt, talán azért is, mert alaptalanok voltak a félelmeim. Így összeszedtem bátorságomat, s egy alkalommal, amikor Lancor rövid ideig a városban időzött, és Alattin pedig egyedül volt, egy cselédet küldtem az emeleti szobájába azzal az üzenettel, hogy várom a könyvtárszobában. A torkom összeszorult, mikor hallottam, hogy dübörögve, erős léptekkel megérkezik – Hívatni tetszett, okos kisasszonyka? – kérdezte tréfásan összehúzott szemmel. Könnyednek akart látszani, de láttam a leheletfinom izzadtságcseppeket az arcán. Talán ő is zavarban volt. Tartott ettől a beszélgetéstől. Megéreztem az illatát, ahogy meghajolt. – Tanácsát szerettem volna kérni… – mondtam, miközben minden igyekezetemmel próbáltam hangom remegését elnyomni – abban az ügyben, hogy mit tegyek… – éreztem, előre kigondolt kérdésem egyre rosszabbul hangzik – a jövőben – fejeztem be, kis megkönnyebbült szusszanással, melyet hiába minden reményem, tudtam, észrevett.
38
– Az okos nők igazi fegyvere, ha képesek az ösztöneikre hallgatni – felelt Alattin komoly hangon. Éreztem, ő az első férfi, aki komolyan vesz. Pontosan mérlegelte a szavait. – De tudniuk kell, hogy így is vesztesek. A veszteségbe való nyugodt beletörődésből származhat az az erő, mely segíthet ennek elviselésében, és az, kivételes esetben, akár győzelemre is segít het. – Mire befejezte, éreztem, zöld szemével azt fürkészi, mit tudok erre mondani. Megéreztem, ettől az érzéstől akart megkímélni, azért került addig. Védte lennek éreztem magam, tenyeremet kiverte a víz, tudtam: vesztettem, pedig a csata nem is kezdődött el. – Hogy lehetnék győztes? – hebegtem. Mikor kimondtam, már tudtam, nevetséges vagyok. Elárultam magam előtte, kéretlenül. Jóindulatú fölénnyel elmosolyodott, mint aki tudta, hogy ez következik. Talán remélte az ellenkezőjét, de lelke mélyén érezte, csak ennyi telik tőlem. És ettől kezdve a beszélgetésünk szinte untatta. Érzékelhető kedvtelenséggel válaszolt, hangszíne karcosan hideg lett. – A kiút valóban a remények csökkentése, az ideálok erősítése, az érzékenység képviselete, a vitalitás kockáztató vállalása, a szenvedésben való növekvő hosszúságú vigasz nélküli bennmaradni tudás, és a hatalom indokolt képviselete és indokolatlan akarása (egyre pontosabban tudván indokolt és indokolatlan minőségeiről), az alárendelődés indokolt és indokolatlan minőségeivel való bátor kísérletezés újrateremtett elegyeiből jön ki. Ez az elegy csak szenvedés által jöhet létre. Hát, ezt az idő talán majd meghozza, addig is művelje magát, okos kisasszonyka. Dühös lettem tehetetlenségemben. Ügy éreztem, lehetetlenséget kér tőlem. Hiúságomban nem szoktam hozzá a lenézően kioktató hanghoz. Most már tudom, akkor valóban ez volt az egyetlen lehetőség, ha úgy teszek, ahogy mondja, de én nem álltam készen. Éreznem kellett volna, hogy egyetlen esélyem, ráadásul kettőnk egyetlen esélye, ha képes vagyok hatalmának elfogadására. Erre képtelen voltam akkor is, és talán még most is, mikor ezeket a sorokat írom. Féltem saját szenvedésemtől, ezért hosszú életem alatt sokaknak okoztam akaratlanul is szenvedést. Hidegen, amennyire csak tudtam, azt mondtam: – Ha szükségem lesz újabb tanácsára, majd hívatom – kíséreltem meg határozottságot erőltetni magamra, de éreztem, milyen szánalmas a próbálkozásom. Alattin elnyomta keserű mosolyát, még azt is megengedte, hogy ezt én is észrevegyem. Szeme szomorú volt, s jelezte, hogy az elkerülhetetlen beszélgetés számomra kiábrándító véget ért, de az ő reményeinek is a végét jelentette. Aztán meghajtotta magát, s szó nélkül kiment. Hosszú ideig nem láttam. „Sok minden mássá lesz, mint amivé lennie kellene.” 1789. november 30. Mondják, életünk a megszokott mederben folyt addig, míg a szomszéd országból menekülők hosszú menete a városunkon át nem haladt. Férfiak, gyerekek, nők, idősek sokasága mentette életét és mozdítható vagyonát nagy ökrös szekereken a veszély elől. Lancor, aki akkor már a város egyik elöljárója volt, mint a család férfi tagjai általában, segítségükre sietett. A város szélén a kimerült és rémült vándorlóknak, kik nem saját akaratukból váltak hazátlanná, gyorsan egyszerű házakat húzatott fel, s szerette volna rábírni őket a maradásra: városunk gazdagítására és talán saját magánya enyhítésére. De a végzet elrendeltetett, s a pihenő, melyet oly sokan talán végleges megtelepedésnek-reméltek, nem tartott sokáig. Hiába volt Lancor minden igyekezete, a levelek, amelyeket futárokkal küldött szerteszét nagy befolyással bíró egykori kollégiumi társainak: a menekülők nem maradhattak. Lancor mégis sok időt töltött közöttük, s mivel nyelvüket még tanulmányai során megtanulta, ők bizalommal fogadták. Bár szokásaik mások voltak, Lancor mindezt jól ismerte, és napjait ott múlatta. Ekkoriban ritkán láttam. Ezek a beszélgetések megváltoztatták az életét. Sokszor jött haza éjjel, nagy és nehéz 39
csomagokkal, pedig előírá-ok tiltották szigorúan, hogy bárki bármit elfogadjon, vagy megőrizzen e vándoroktól. Amilyen hirtelen jelentek meg a menekülők, olyan váratlanul vonultak a környékre a császári csapatok, amelyek az éppen hogy letelepülteket továbbmenetel-re kényszerítették. Egy éve már, hogy ott laktak e különös népek a város szélén, de nem maradhattak tovább, pedig az életüket éppen kezdtek elrendezni. A földünkön még temetőt is nyitottunk nekik, hiszen sokan nem bírták az utazás fáradalmait és a kiűzetés szomorúságát. A császári csapatok jelenléte nyomatékot adott az indulási parancsnak. Lancor hiába kérte a birodalmi felettesek türelmét, hiába könyörgött kivételért, ajánlotta fel vagyonát biztosítékul, a menekülőknek folytatniuk kellett útjukat, melynek végcélját még sejteni sem merték. November volt, Katalin-nap előtt, mikor a viharos, esős éjszakán a katonák lovainak patkói a város utcáin dobogtak, és az emberek jajveszékelve vonultak az utcán csomagjaikkal. Lancor is kirohant a házból hűséges szolgájával, aki mindig elkísérte messzi útjaira. Mikor hajnalban fáradtan és szomorúan visszatértek, Lancor kezében egy bebugyolált újszülöttet tartott. A kései óra és a zűrzavar ellenére a gyermek békésen aludt. Dönteni kellett, mi is legyen a kisdeddel. Én is előjöttem szobámból, ahol naphosszat bezárkózva olvastam, a nagy jövés-menésre, mely ezen az éjszakán az utcát elöntötte. A férfiak, Lancor és Alattin, magukba roskadva ültek a régi idők bútorai között. A kaly hában ropogott a tűz. Lancor karjában ott bóbiskolt a csecsemő. Mikor a nagy lárma okát megtudakolni a szobába beléptem, megláttam a szemében a szomorú ságot, és megéreztem a változás lehetőségét. Így a következő történetet mondtam el, azt tettetve, hogy a kezemben tartott könyvből olvasom fel: – A costai király lányának szépségéről, jóságáról, okosságáról messze földön beszéltek. A hír eljutott a római Maxentiushoz, akit vitézsége és gazdagsága méltán emelt a rómaiak fölé. Elhatározta hat, feleségül kéri a lányt. Katalin, mert így hívták a lányt, ahelyett, hogy örült volna, mint várni lehetett, elutasította az ajánlatot, mert titokban az új hit követője lett. Maxentius vagyonánál csak büszkesége volt nagyobb, megparancsolta, hogy vessék a lányt börtönbe étlenszomjan, míg meg nem gondolja magát. A lányt tizenkét napig tartották becsukva, de minden reggel galamb szállt be a cellájába, táplálta a lányt, aki kitartott elhatározása mellett. Mikor a fogság végén lehetősége lett volna elfogadni a gazdag római ajánlatát, ismét nemet mondott. Ezzel aláírta a halálos ítéletét, és lefejezték. Amikor a kard lesújtott, a lány nyakából tej csurrant ki vér helyett. Azóta Alexandrái Katalin, kinek neve napja november 25., a szónokok, a filozófusok, a férjhez menő lányok, az írástudók, a szövőnők és a dajkák védőszentje. Ez a csecsemő – folytattam – Szent Katalin lánya lesz, és házunk mellett, a kert helyén építünk egy zárdát, ahol majd felneveljük. Idefogadunk még tizenegy lányt, akiket sorsuk megfosztott a családjuktól. Mi, Katalin leányai leszünk a család. A lányok dolgozni fognak, és kezük munkájával biztosítják, hogy az általunk kiválasztott férjeiknek jó társai és gazdaságuk jó vigyázói legyenek. S hogy a város büszke legyen a leányaira, minden Katalin-napon körmenetben visszük el a templomba azokat a saját készítésű ajándékokat, melyek a templom szépülését szolgálják majd. Mint tudod, kedves bátyám, apánk sok csodálatos tárgyat birtokolt. Az egyik Szent Katalin ruhaszegélyének a foszlánya, amit a ház felszentelésekor elhelyezhetünk a templomban. A gyermeket a törvények ellenében csak úgy tarthattuk magunknál, hogy egyik cselédünk akkoriban elhalt gyermekeként jegyeztettük be a könyvbe. A halott csecsemőt a tanyán temettük el csendben. A gyermek a Katalin nevet kapta a keresztségben. Érkezésével az életünk alapvetően megváltozott, de ennek irányát akkor még egyikünk sem sejthette. VÁGY 40
„Nincs nyereség, csak ott, ahol veszteség is van.” 1822. november 24. A menekültek távozása utáni évek az építkezés megszervezésével teltek el. Anitta mestereket hozatott messzi földről, s Lancorral újra és újra áttervezték a készülő épületet. Gondolni kellett arra is, hogyan szervezzék meg a kislányok mindennapjait. Anitta elemében volt, az optimizmusa átragadt mindenkire, aki részt vett az építkezésben. A házat úgy alakították ki, hogy a ház alakja egy csigavonalra emlékeztessen. Bátyja meg is lepődött, milyen erővel és határozottsággal irányította Anitta az építkezést. Néha azt gondolta, olyan, mintha a lány fejében már ré gen készen lennének az építési tervek, és csak az alkalomra várt, hogy a ház melletti telken megvalósítsa álmát. A ház külső részébe vagy szirmába, ahogy Anitta nevezte, bejöhetnek a szállítók és a segédek, hiszen a munkához és a lányok ellátásához sok mindenre szükség volt. Itt jelölték ki a segítő személyzet lakhelyét is. Az udvaron kút állt. A következő sziromban, melyet vaskapu választott el a raktáraktól, kaptak helyet a műhelyek, a mosoda, a konyha és az étkezőhelyiség, mely körbefogta a ház közepén levő kör alakú kertet. Itt rendezték be a fogadószobát is, ahol a lányok felügyelet mellett találkozhattak a látogatóikkal, akik a busás hozomány reményében és az istenes és dolgos neveltetés bizonyosságában remélhetőleg idővel feleségül veszik őket. Itt tartották a lányoknak a misét is. A következő sziromban voltak a lányok hálókamrái, szám szerint tizenkettő, a könyvár, az imaterem és a lányok körül tüsténkedő két szolgálólány szobái. Végül, a virág legbelső szirmában volt Anitta lakrésze, ahonnan ki tudott lépni a tágas kertbe. Mikor először mutatta meg bátyjának a tervrajzot, az elismerően csóválta a fejét: „Mint egy mesterien szőtt pókháló!” – csettintett. A tereket kettéválasztó falakba, átjárókat építettek, de csak az építőmester tudta hová, s az ő hallgatását busás summával vásárolták meg. Az egyik ilyen átjáró a pókhálószerűen felépített virág közepéből, Anitta szobájából vezetett a lépcsős föld alatti folyosón keresztül a ház könyvtárszobájába. – Szükségem van rád – ölelte át Anittát bátyja, aki ragaszkodott ahhoz, hogy csak ők tudjanak az átjáróról a két épület között. Ezt a titkot Anitta elárulta, és ezért később megfizetett. Anitta mindig fegyelmezett arcán megengedő mosoly suhant át, s ennek megfelelően suttogott utasításokat már aznap az építőmester fülébe, aki aztán este új segédekkel tért vissza dolgozni, mikor a többi munkás már fáradtan a szállására ment. Így épült két, egymásról nem sokat tudó csoport munkájával párhuzamosan a ház. Az építőmesterben pedig megbíztak a testvérek, hiszen már az apjuknak is dolgozott. – Egy ilyen intézményt fenntartani, feladattal ellátni nem könnyű – nézett az apát szemébe félelem nélkül Anitta, mikor a mise után, szokásukhoz híven, kettesben leültek az ebédhez. Anitta egyszerű vonalú, dísztelen szürke ruhát viselt, fehér köténnyel. Az apát, aki mélyen le volt kötelezve a családnak, értette a célzást. Ha meg akarta őrizni a bőven folyó támogatást egyházának és megtartani Anitta barátságát, neki is kell valamit tennie. Úgy tűnt, e furcsa ház fennmaradásának biztosítása lesz az a valami. – Az istenes és dolgos nevelés nagy kincs. Akármelyik férfi boldog lehet, ha jól nevelt és hozománnyal ellátott leányt választhat magának – válaszolta megfontoltan. – Én is így gondoltam – mosolyodott el Anitta. –Minden nálunk nevelkedő leány számára letétet helyezek el az apát úrnál, s annak kamatait a házasuló lány hozományul megkapja. – Igyekszem a könyörületességet megszolgálni – mosolygott magában az apát, aki tudta, többet nyert a Katalin-házzal, mint amennyit vesztett. – Az egyetlen félelmem – folytatta –, hogy a lányok egymás között Krisztus tanításait fogják magyarázni – komorodott el.
41
– Ettől nem kell félnie. A Bibliát olvasni fogjuk, nem magyarázni – válaszolta Anitta, akinek a fejében már formálódott az általa vezetett ház házirendje. Az apát nem értette, miért kezdtek olyan hirtelen az építkezésbe, s bárkivel beszélt erről, senki sem sejtette a valós okot. Azt sem tudta, bár hamar híre ment, hogy honnan került elő hirtelen egy Katalin-ereklye, hiszen a család magánkápolnájának létezéséről sem volt eddig tudomása. Pedig a szállongó hírek szerint eddig ott tartották a csodatévő ereklyét. Ahogy látta, a buzgó hitgyakorlat egyáltalán nem volt jellemző a családra. De vannak kérdések, melyeket jobbnak látott most nem feltenni. A környékén híre ment az új ereklyének. Mivel rossz idok jártak, es hol a jeges eső, hol a portyázó csapatok vittek el a termést, egyre többen keresték fel a város templomát könyörgésekkel, kisebb adományokkal Szent Katalinnak. Főleg a nők kozott volt népszerű az ereklye. Közben az épülő Katalin-házról is sokan beszéltek. Egy reggel a munkára jelentkezők meglepődve látták az első bebugyolált leánygyermeket. Később, amikor újabb csecsemők érkeztek, már nem lepődtek meg, s gyorsan futottak a hírt vinni Anittának. Anitta mindig tudta, mit kell tennie, s befogadta a gyermeket. Lassan emelkedtek a falak. A telek, ahol a ház épült, a városfalnál húzódott, mélyen benyúlt a város szívébe. A meredek városfal alatt hömpölygött a folyó, melynek kereskedelmét köszönhette a város. Mire az épület elkészült, a dajkákkal már tizenegy kislány költözött be. Egyik sem volt idősebb egyévesnél. A következő Katalin-napon meg lehetett tartani a felszentelést. Az épület belső vaskapuján ezek után férfi nem léphetett be. A felszentelés körmenettel kezdődött: az ereklyét, Alexandriai Szent Katalin ruhaszegélyének a foszlányát, ünnepélyesen elhelyezték a templomban. A hírek szerint ezt a díszes ereklyetartót a család eddig a saját házában levő kápolnában tartotta. Az apát ekkor elmondott emlékezetes szentbeszédében kiemelte, hogy az ereklyét a család egyik őse a Szentföldről hozta, ahol a Sínai-hegy csúcsára Katalin tes tét az angyalok felvitték. A beszéd nyomtatott változatban is terjedt, és később a Katalin-ereklye pápai elismertetésében is kulcsszerepet játszott. A KATALIN-LÁNYOK NAPIRENDJE Az Úr kegyelméből annak 1790.dik évében apáti hozzájárulásra beterjesztem az Istenes Katalin-lányok napirendjét jóváhagyásra. A Katalin-házban lakó lányokat az istenes életvitelre és alázatos földi szolgálatra neveljük. Anyagi áldozatot nem kímélve felépítettünk egy olyan házat, melyben istenes célokat szolgálhatunk. A lányokat kisgyermekkoruktol arra neveljük, hogy maguk tartsanak rendet közös, egybenyíló szobájukban, melynek berendezése szalmamatracból, bőrpárnából és kis faszekrényből áll. A Katalin-lányok házában belül nincsen ajtó, csak a vezetőnő szobáját zárja el egyetlenegy, így a leányok mindig a közösségben és a közösség által élnek. A napirendet is Isten szolgálatára alakítottuk ki. Minden reggel négy órakor egy kijelölt Katalin-lány jelzi az ébresztőt, kétszeri csengetéssel. A lányok közös imádságra gyűlnek össze, melyet kásából és tejből álló reggeli követ. A napot a lányok munkavégzéssel töltik, melynek során megtanulják azokat az ismereteket, melyekre férjhezmenetelük után saját istenes és dolgos életük folytatásához szükségük lesz, mint fonást, szövést, varrást, főzést. Minden lánynak képesnek kell lennie az olvasásra, és részt kell vennie a közös könyvolvasáson. Mind a munka, mind az étkezés alatt az alkalomra kijelölt Katalin-lány a lélek nemesítésére a Bibliából felolvas. A heti olvasott szöveg kiválasztását az apát előzetesen jóváhagyja. A Katalin-lányok házában csak női személyek laknak, a cselédek a lányoktól elválasztva. A munkát délben megszakítja az ebéd, mely köles, bab vagy krumpli, vasárnap hússal, esetleg gyümölcs. Az ebédet követően csak a munkájukkal foglalatos-
42
kodnak délutánig. Este hat órakor misét hallgatnak, majd kenyér, sajt, gyümölcs a vacsora. Ezt magányos elmélkedés követi, mely után minden lány nyugovóra tér. A miséket az apát által kirendelt pap tartja a Katalin-ház kápolnájában. A Katalin-lányok viselete egyszínű sötétszürke ruha, fehér kötény és fehér kendő, mely takarja a hajat és mentes a földi hiúságoktól. Minden lánynak saját pohara, tányérja van, melybe, éppen úgy, mint a ruhájába, a fésűjébe, az alsóneműjébe, bele van írva nevének kezdőbetűje. A tárgyak tulajdonosát gyöngyök is jelölhetik, melyeket borító mázba égetik a lányok nevét. Minden leánynak három váltás alsóruha jár, kétévente cipő, téli és tavaszi köpeny. A lányok látogatót csak felügyelet mellett fogadhatnak, előzetes apáti engedély alapján, a kijelölt teremben. A látogató fogadása azt a célt kell, hogy szolgálja, hogy a leányok beteljesítsék kötelességüket: hasznos és hűséges társai legyenek a kiválasztott tirpei férfiaknak. A város templomában a Katalin-lányok a nekik elkülönített zárt részben minden év november 25-én, Katalin-napkor a templomban az ünnepi misét meghallgatják, és mindennapi szorgos munkájukhoz erőt merítenek a Szent Katalin-ereklye érintéséből. Az úton a templomba körbejárják a várost, hogy viselkedésükkel a város lakosait a hívő és keresztény élet kötelességeire figyelmeztessék. LETÉTI HAGYATÉK Mi, Anitta és Lancor…….a nagyméltóságú apát úr és Alattin úr jelenlétében a következő végrendeletet tesszük. Minden ingatlan vagyonunkat, úgymint a házat, a kertet, a bányákat, az ércolvasztókat, valamint a kovácsműhelyekből származó bevételünket letétbe helyezzük az egyház óvó keze alá, mely azonban halálunkig meghagy minket ezen vagyontárgyak kezelésében és birtokában. A jövedelem egyharmada a Katalin-házban folyó termelés, az élelmiszer és az egyéb költségeik megfizetésére Anittát és Lancort illeti halálukig, a második egyharmad az anyaszentegyházra száll, melyből keresztényi jóságát gyakorolja, harmadik harmad pedig a Katalin-lányok hozományának alapja. A nagyméltóságú apát úr, illetve meghatalmazottja rendelkezik a Katalin-házban nevelkedett tizenhatodik évüket betöltött árva lányok kiházasításáról, melyhez a lányok a tizenhat év alatt megszerzett istenes tudást, háztartási és gazdálkodási ismereteket kapják a csekély hozomány mellé. A Katalin-házba a férjhez ment lányok helyett újabb lányokat lehet befogadni, akiket Isten szeretetére nevelnek. A ház biztosítja az ottlakó lányok jólétét és biztonságát. A Katalinház más adományokat csak közös beleegyezéssel fogad el, melynek feltételeiről a letétet tevő Anitta és Lancor együttesen megállapodtak. Amennyiben ők törvényes örökös nélkül halnának meg, minden ingó és ingatlan vagyonuk felett az apát úr, illetve az apátság majdani vezetői rendelkeznek. A fentieket tudomásul vettük és kézjegyünkkel hitelesítjük. Az Úr 178.. éve november havának 28. napján „A túlzott szerelem nem az értelem földjén él.” 1806. november 24. Mikor Lancor hazatelepült a kollégiumból, átvette tőlem a birtok mindennapi ügyeit. Ebben az új munkában is hűséges társra lelt Alattinban. Mindez megváltoztatta életem addig megszokott ritmusát. Ritkán maradtam kettesben Lancorral, és ő akkor is gondterhelt volt, gyorsan kinyitotta az asztalon heverő egyik könyvet, és olvasott. Türelmetlenül várta Alattint. A magány, amely eddig megszokott társam volt, most hirtelen fájni kezdett, hiszen voltak szeretteim, akik egy fedél alatt éltek velem. De se Ovádia apát, se Lancor nem figyeltek már rám. Alattin soha nem volt képes másra, mint önmagára figyelni. Felnőttem, és a
43
szokások szerint már nem ebben a házban kellett volna élnem. Én pedig nem akartam elmenni innen. Az otthontalanság a hatalom nem akarása. Nekem ez volt az otthonom. A város világát érdektelennek találtam, és ekkor, mint aztán életem végén is, az olvasás volt az egyetlen szórakozásom. A sors a segítségemre sietett, és örömöt találtam az akkor kezdődő építkezésben. De szomorúan láttam, hogy Lancort mennyire érdekli Katalin sorsa. Soha nem kérdeztem, kinek a gyereke, és sosem kivételeztem vele tudatosan, a többi lány kárára. Lancor annál inkább. Ha otthon volt, vacsora után a vendégfogadó szobában kikérdezte, hogy telt a napja, mit olvasott. Katalin bármit mondhatott, Lancor boldog volt a válasszal. Úgy mosolygott rá, mint rám talán soha. Én meg ott álltam a háttérben, és megint feleslegesnek éreztem magam. Hallgattam. Aztán egy idő után már nem kísértem be többet a szobába Katalint, sőt a titkos átjárót is megmutattam neki. Lancorral kettesben maradtak. Az általam készített előírások szerint nem szabadott volna felügyelő nélkül látogatót fogadnia. De ebben az egy esetben vele mégis kivételt tettem. Katalin éles eszű lány lett, a többi lány közül messze kimagaslott mind megjelenésében, mind képességeiben. Örömmel beszélgettem vele, és segítettem az írásban. Gyönyörű teste, hamvas, puha bőre, sűrű, göndör haja örömet okozott nekem, mikor megérintettem. Szomorúan gondoltam arra az időre, mikor férjhez kell adnunk. Az egyik ritka alkalommal, amikor közösen vacsoráztunk Lancorral, felvetettem ezt a témát, s ez volt az a kérdés, ami első és egyetlen vitánkhoz vezetett. Azt latolgattuk, melyik lányt kihez adjuk férjhez, hogyan sikerül majd előteremtenünk a hozományt, de mikor Katalinhoz értünk, Lancor felpattant. – Őt soha nem adom férjhez. Nincs az a férfi, aki megérdemli ezt a kincset. Nem nekik neveltem. Meglepett váratlan kirohanása, és nem is teljesen értettem. Úgy éreztem, igazságtalan velem. Büszke voltam arra, hogy én neveltem a lányt, testvérem csak a tanulás eredményét ellenőrizte, gondoltam akkor, saját házam örömétől megvakulva. Akkor még azt gondoltam, Katalin éppen olyan nő, mint mi, mindannyian. Nem kellett sok idő, hogy rádöbbenjek végzetes tévedésemre. Az érzelmek elhomályosították tisztánlátásom, és bántott, hogy immár másodszor kerültem ki a bátyámnak fontos személyek köréből. Valaki mindig közénk állt. És ekkor még nem volt hatalmam ezt megakadályozni. VÉGZET „Aminek meg kellett történnie, anélkül, hogy valaki gondolt volna rá, eredetét a gondolattól legmesszebb nyerte el, a tett pedig az okban hasonlított.” TÖRVÉNYSZÉKI TÁRGYALÁS JEGYZŐKÖNYVE* Városi törvényszéki tárgyalás, melyet gyilkosság és lopás vádjával Deli Miklós, tir-pei lakos ügyében tartottak. A vádlottat bevezetik a tárgyalóterembe, személyazonossága megállapítást nyert, és a törvényszék elé állították, megkérdezték: – Vádlott, megerősíti a vallomásában foglaltakat, vagy van-e még valami előadnivalója? – Vallomásomat megerősítem, de elmondanám, hogy én életem eddigi negyvenhat évében semmilyen erőszakot senki ellen nem alkalmaztam. Már a nagyapám is a Lancor család birtokain dolgozott a bá* Országos Levéltár, Helytartótanácsi Iratok, C szekció 43. doboz, Processus criminales, 1806, No. 13. Közölve: MOLNÁR József, Bűnök és büntetés a XVIII. századi Magyarországon, Szeged, 1934. (Források a kriminalisztika tanulmányozásához: Űj folyam, 15), pp. 75-78. nyákban. Én a Katalin-házból hoztam el péntek délelőttönként a kész szöveteket, és vittem be azt, amit előző héten kértek. Az utóbbi időben egyre több olyan anyagot kértek, 44
melyet Lancor messze földről kis zacskókban hozatott el. Talán új textilfestékkel kísérleteztek. Mindig ugyanaz a leány adta ki a szövetet és a listát a kért árukkal, s ez volt az a lány, aki a segítségemet kérte a szökésben. Én segítséget adtam, és a történéseket, melynek ilyen gyászos vége lett, magam nem kezdeményeztem. – Vádlott, vallomásában nem említette, hogy a kap csőlátót az istenes és elzárt intézmény növendékével a leány kezdeményezte. Megteheti kiegészítését. – A leány, akinek nevét nem tudtam, és most sem tu dom, egy napon egy rózsaszálat tett a két szövet köze Mikor a rakodásnál kérdően a lányra néztem, akkor vettem csak észre, hogy a lány már régóta nyíltan figyelt a fehér főkötő alól, tiszta tekintettel. A lány odalépett hozzám, kezével összezárta a kezem a rózsa körül, úgy, hogy a szirom és a lány finom keze egyszerre érintett meg, majd hátat fordított, és visszament a haz ba. Egy hét múlva egy másik szál virág volt, s mikor a lany kezét a virágra zarta, alig érthetően azt suttogta: „Segítsen nekem!”, de aztán bement, mert egy alak feltűnt az udvaron. Következő alkalomra a lány már nem hozott virágot, hanem hozzám hajolva azt suttogta: „Katalin-napkor kimehetünk innen. Szerezzen nekem akkorra ruhát, lovat és kísérjen el Pozsonyba. Meglesz a jutalma.” Kezembe tette azt a gemmát, amit most Pozsonyban próbáltam eladni, és a vesztemet okozta. A bíróság elnöke ekkor ismertette a bíróság tudakozódására Tirpéből érkezett válaszlevelet, melyben a város elöljárói kifejezték örömüket, hogy a Katalin-lány eltűnése, mely sokakat régóta izgalomban tartott, habár nem szerencsesén, de megoldódott. A város bírája levelében sajnálkozott, hogy az értékes gemmák létezéséről, sem eltűnésükről nem tudnak érdemben adatot szolgáltatni. S mivel jogi kapcsolatot az eltűnt Katalin-lánnyal a holttest hiányában felállítani nem tudnak, így a pozsonyi igazságszolgáltatás joghatósága ellen kifogást nem emelnek. Mit kíván hozzátenni a vallomásához a gemmák ról? – Az úton az egyik pihenőnél a lány megmutatott nekem egy kihúzható táblákból álló könyvet és benne három sorban a színes gemmákat A lány azt állította, az apja adta az útra, hogy költségeit fedezze. Nem vagyok literátus ember, olvasási nem tudok, a kötet gerincének feliratát felidézni nem tudom. A lány azt mondta, apja tovább védeni nem tudja, ezért döntött a kockázatos szökés mellett. Félt, hogy őt is megölik, mint legjobb barátnőjét. Hogy kik és miért, nem mondta, és nem kérdeztem. Északra tartottunk a lány kérésére, mert akkoriban egyedül útra kelni nem volt tanácsos, s benne volt a megállapodásunkban a biztonságos kíséret a végcélig. Azt mondta, az útirányt mindig csak az előző nap este mondja meg, így nem tudom, hova szándékozott eljutni. Egyik éjszakai pihenőnk alatt rablók ütöttek rajtunk, akik bőven garázdálkodtak az utakon. A lányt magukkal hurcolták, én csak úgy menekülhettem meg, hogy éppen a lovakat ellenőriztem, s a sötétségben elbújva a rablók nem találtak rám. Ártatlannak vallom magam, mert az öt gemmát fizetségül kaptam a lánytól, és jó lelkiismerettel lépek az Úr színe elé, mert megdolgoztam értük. Felolvassák Tichy Miklós pozsonyi ékszerész vallomását, akinél kopogtatott a vádlott, Deli Miklós, 1806. december első hétfőjén sötétedés előtt. Tekintete űzött volt, de ebben semmi rendkívülit nem talált Tichy. Szökött rabok, kiszabadított gályarabok vándoroltak együtt azokkal, akik harcok vagy járvány miatt valtak földönfutókká. A férfi erős kezét ökölbe szorította, majd a kereskedő elé tolva kinyitotta. Nagy tenyerén értékes ókori gemma csillogott. A barna féldrágakőbe egy nő portréját metszették. Tichy vallomása szerint rögtön tudta, a férfi csak lophatta a tárgyat, melynek ritkaságát döbbenten vizsgálta nagyítójával. Sosem látott még hasonló kidolgozású követ, a női fej pedig egészen ritka volt. Tudta, akit megbabonáztak ezek a kövek, az gyűjti őket, lehet még több darab is 45
elrejtve belőlük az ijedt férfinál. Ezért fondorlatosan azt állította a vádlottnak, hogy éppen a nehéz idők miatt nincs elég pénz az üzletében a gemma megvásárlásához, és kérte, jöjjön vissza egy óra múlva az árért. Ezalatt elment a laktanyába segítségért. A magához hívott katonák elrejtőztek a boltjában, ahol az egy óra leteltével visszatérő Delit elfogtak e előállították. – Hogyan tervelték ki a szökést, hiszen a tirpeiekle velükben azt írják, hogy egy napig észre sem vették, hogy a lány megszökött a híres leányneveidébői? – Egy rend Katalin-ruhát rejtett el nekem a lány az utolsó adag szövet között. Megígértem, hogy egy a lánnyal egykorú és hasonló alkatú női rokonomat beöltöztetem, s Katalin-nap hajnalban becsempészem a házba, s akkor bent csak sokára veszik majd észre a cserét. A lány pedig röviden kitanítja, hogyan kell viselkednie az ünnepnapon. A megbeszélt helyre kotot tem ki a lovat, közel a házhoz, a vásártér melletti utcában, és vártam a lányt, aki a megbeszélt időben, az apátság harangjainak kondulására meg is érkezett. Aznap rendkívüli köd volt, a novemberi hideg, nyirkos levegő csontig hatolt. Nem nagyon néztek akkor az emberek egymásra. A vádlott elvezetése után a többi iratot és a tárgyalásvezetői előterjesztést felolvasták, melyet a bíróság tagjai egyhangúan jóváhagytak: Deli Mikós bűnös a Tirpéről származó Katalin-lány meggyilkolásában és kirablásában. Elvetemültségét mi sem bizonyítja jobban, hogy a holttest nem került elő, és hollétéről való minden tudakozódást visszautasított, ezért kötél általi halállal büntetendő. Mivel a vádlott az ítélet ismertetése után a fellebbezés jogával nem élt, az ítéletet másnap hajnalban végrehajtották. 1 számú melléklet: Az öt gemma a mai napon a bírósági döntés értelmében elárvereztetett. Mind az ötöt az egyetlen ajánlattevő, Tichy Miklós pozsonyi ékszerész vásárolta meg, az ebből befolyó összeg az előírásoknak megfelelően, költségeink levonása után, a kamarának átutalásra került. Az akta lezárattatott és irattárba tétetett Pozsony és Tirpe városában. Gáspár András bíró Pozsony, 1807. január havának második keddje HATALOM „A szerelem soha nem bocsáthat meg a szeretetlenségnek „ Holnap 1812. november 25-e lesz. A város lázasan keszul a körmenetre. A lányok, akik szorgosan dolgoznak a szövődében és a festékek főzésénél, nagyon várják a pillanatot, mikor megint megnézhetik a kinti világot, mely aztán férjet ad nekik. Alázatra és munkára neveltem őket, mintha mind a tizenketten az én lányaim lennének. Pedig közülük csak egy volt kivételes, de vele sem éreztettem soha, hogy más, mint a többi, még ha neveltetésére különös figyelmet fordítottam is. A Katalinnak keresztelt gyermek gyönyörű, okos nővé cseperedett. A lányt gyakran látogatta Lancor a titkos föld alatti folyosón, mely összekötötte a Katalin-házat és azt a házat, ahol gyermekkorunkat töltöttük, ilyenkor vele tartott a barátja is. Ezeken a találkozókon én már felesleges voltam, csendben kimentem. Ahogy becsuktam az ajtót, hallottam, ahogy egymás szavába vágva beszélgetni kezdenek. Nem is emlékszem rá, mikor kezdett másképpen viselkedni velem Katalin. A lány mindig feltűnő jelenség volt. Nemcsak küllemében volt figyelemre méltó, hanem tehetségében, amit a szövésben és a hímzésben gyakorolt, de az olvasás művészetében, sőt az éneklésben is. Mindig kitűnt a környezetéből. Szeme és arca ragyogott a biztonságtól és az örömtől. Legjobb barátnője az a lány lett, aki másodikként érkezett a Katalin-házba. Sokszor voltam kettesben Katalinnal én is, együtt olvastunk és írtunk. Legmélyebb titkaimat őrző naplómat is megosztottam vele. 46
Az együtt töltött utolsó évben későn jött a tavasz. Meleg kábátokba, köpenyekbe burkolózva kergetőztek a lányok az udvaron, mikor társa elől menekülve Katalin átfogta az egyik fát. Ahogy visszanézett, láttam szemében a meglepetést. A fa, csak ez az egyetlen fa, amelyet Katalin átkarolt, virágba borult. Mindenki megállt az udvaron, és hirtelen nagy lett a csend. Most már tudom, az én hibám egyedül, hogy nem vettem észre a jeleket. Testének illata elbódította az eszemet, és a Katalin-lányok egyenruhája eltakarta azt, amiről beszélni kívánt velem, még szeptember egyik estéjén. Utolsó beszélgetésünk Katalinnal viharos volt és szenvedélyes. Gyermeke, mint büszkén mondta, hamarosan megszületik, és akkor a gyermek apjával házasságot kíván kötni. Én tudtam, ezt nem engedhetem meg, mert ezzel minden, amiért eddig éltem, és amit nehezen magamnak megteremtettem, semmivé válik. Nem tűrhetem, hogy tönkretegye biztonságos világomat és gondosan felépített rendjét. Többet nem szóltam hozzá. Ekkor még tanácstalan voltam. Éjszakánként sétáltam a csendes házban, ha elfáradtam, leültem a székembe, és hangosan olvastam. A hangom biztonságot adott magányomban. A tudás nem mindenkit vezet el helyes cselekedethez. De mikor eljött az ideje, az élet megoldotta a gyötrő kérdést. Katalin napokig vajúdott lent a pincében, ahova levitettem, hogy mások ne hallják meg sikolyait, és ne vigyenek róla hírt. Ide még a bátyám sem tehette be a lábát. A vajúdó lánynak egyik hűséges szolgánk viselte gondját. Én is megpróbáltam minden általam ismert gyógyírral enyhíteni a fájdalmán. Amikor az erős kisfiú végre megszületett, a fáradt és kimerült Katalint megitattam. A lány hálásan nézett fel rám, mert rövid ideig azt hihette, megbocsátottam neki, de aztán a rátörő fájdalomból megértette, hogy meg fog halni. Ezzel beteljesítette a családunkba került nők végzetét, akik soha nem láthatják, ahogy gyermekeik boldog felnőttekké válnak. – Vége. Vége. Vége. Mindennek vége. Az egésznek vége – mormolta halálsápadtan Lancor, mikor megvittem neki a hírt. Lancor és meglepetésemre Alattin is összeomlott Katalin halálának hírére. Alattin szomorúságát nem értettem, és mindennél jobban fájt. Lassan jöttem csak rá, hogy Katalin mindkettőjük életében más szerepet játszott, mint azt korábban gondoltam. A két férfi hamar befogatott, és elmentek. Sokáig nem jöttek vissza. Addigra én elrendeztem a dolgokat, tetszésem szerint. A fiút a szokatlan Korkut névre keresztelte az apát, abban a reményben, így egy ideig nem derül ki, hogy a csak lányok számára, apáti védnökséggel fenntartott házban ezen a néven valójában egy fiú nevelkedik. Újabb feladatot kellett egyedül megoldanom, és tudtam, cselekednem kell. A közelgő Katalin-nap jó alkalmat kínált arra, hogy biztosítsam a változatlan rendet magam körül. Elhatároztam, hogy a házban élő Katalin-lányok közül, akit lehet, busás hozománnyal a közelgő Katalin-nap alkalmával azonnal férjhez adok. Az apát gyorsan intézte az esküvőket és a hozománylevelek kiadását – sürgetésemre vagy talán csak a saját lelkiismerete megnyugtatása miatt. A városban hűséges szolgáim segítségével elterjesztettem, hogy egy hálátlan és megtévedt lány az előző évi Katalin-napi körmenetben megismert férfival egész évben tudtom nélkül levelezett. A leveleket megtalálni nem jelentett problémát. A lány az ez évi kormeneti kavarodását kihasználva egy mellékutcában megszökött. Egy darabig senki sem kereste, de mikor a mise után visszatértünk a házba, úgymond, az eltűnést észrevettük. Aznap vastag köd borította a várost. Mintha az égiek meghallották volna a kérésemet, hogy segítségre van szükségem, mert egyedül nem tudok minden terhet cipelni. A nagy, áthatolha-tatlannak látszó szürkeség rosszkedvvel és kétellyel töltötte el a város lakóit, akik megértették a hiábavalóságot. A köd megjelenését jó előjelnek tekintettem. S így is volt. 47
Akkor távozott az életünkből a család egyik régi szolgája, aki régóta segített a Katalinház ellátásában is. Még nagyapám fogadta fel nagyapját. Minden pénteken nálunk járt, ő vitte el az elkészült kelméket, melyek értékesítését, szállítását a bátyám intézte. Aztán nem jött többet. Egy ideig azt hittük, hogy a környéken garázdálkodó rablók ölték meg, aztán Pozsonyból kaptuk a hírt, hogy felakasztották. Ezzel eltűnt az értékes kelmeszállítmány ára is. Hogy mi tűnt el vagy veszett el örökre még, azt akkor nem volt időnk kutatni. De nem ez volt az egyetlen fájó veszteség, ami ekkor ért. Egy másik idős szolgánkat az akkor tomboló járvány vitte el, még a Katalin-nap estéjén. Már hetek óta feküdt lázasan. Tudtuk, halálán van, ezért értesítettük a rokonait egy közeli faluban. Ijedt, sápadt, fekete ruhás lány jött, aki összecsomagolta a nagynénje holmiját, és az idős nőt szekérre rakva elvitte, hogy a szülőházában haljon meg. A drámai események és az esküvők után csak néhányan maradtunk a Katalin-házban, köztük azok a kislányok, akiket akkor, Katalin-nap estéjén tettek le a szerencsétlen anyák a ház kapujába, ők leánygyermekükjobb életében reménykedtek, és akkor nem tehettem meg, hogy nem fogadom be őket. A fiú, aki ott született a Katalinházban, velük együtt növekedett, tanult, lányként Elhatároztam, hogy böjttel és szigorú munkával segítjük Istent, és kérjük, bocsásson meg társunknak, aki hűtlenül elhagyta a házat. Ve-zeklésül a Katalin-lányok tizenhat évig nem mentek ki a házból városi körmenetre sem, s ezzel elkerültem azt is, hogy a felmerülő kérdésekre választ kelljen adnom, így senki sem jöhetett be, és nem is léphetett ki a ház kapuján tizenhat évig. Így híre sem mehetett annak, mi történik a házban, ha csak az nem, hogy a Katalin-lányok a felügyeletem mellett istenes és dolgos módon töltik napjaikat. A Katalin-ház bezárásáról és annak indokairól levélben tájékoztattam az apátot, aki fogadalmunkat a templomban a következő vasárnap ki is hirdette. A város azon utcáját pedig, ahol utoljára látták az eltűnt Katalin-leányt, elnevezték a Fehér özvegyek utcájának. A lakosok körében elterjedt, hogy a sűrű ködben a szent életű lányt gonosz erők ragadták el, és ezzel a város templomában őrzött ereklyébe vetett hit még jobban megerősödött. A Katalin-érmék, mint mondják, még inkább fogytak ez után az eset után, s ezzel tovább gazdagították az apátság kincstárát. „Nem törődtem azokkal a jelekkel, amelyek által Isten a közelgő változásokra akart figyelmeztetni.” Közben a fiú, aki 1812-ben, a legnagyobb titokban világra jött, szép, okos kisfiúvá érett. Amit lehetett, megtanítottunk neki. A vékony csontú fiúcska arcából szinte sütöttek nagy, kifejező, barna szemei. El kellett rendeznem az ő életét is. Nem maradhatott a Katalin-házban tovább, lányruhában, lányként. Legjobb helyen Ovádia apát mellett volt. A szemináriumban megtaníthatta mindarra, amire majd neki magának is szüksége lesz, ha az apát helyébe lép. Ez a fiú lesz majd a tirpei apát, az ispotály vezetője, testvérem titkainak tudója, melyet én, mert lánynak születtem, sohasem tudhattam meg. Alattin és Lancor gyakran találkoztak négyszemközt a fiúval. Hogy miről beszéltek, sohasem tudhattam meg. Mindkettőjüket nyugtalanította, hogy a bányáink lassan kimerülnek. Titokban egy különleges üveg gyártásával is foglalatoskodtak, de nagyon nehéz volt megtartani a mestereket az állandó fenyegetettség mellett. A külföldi bérgyilkosok es a kapzsi adószedők miatt titkolni kellett valódi tevékenységű ket, mely pedig nagy örömet okozott nekik. És nekem is, amikor a karcsú, áttetsző tárgyakat hozták nekem ajándékba, melyeken a fény ezer színben tört meg. Mindig lázas izgalommal készültem ritka közös vacsoráinkra, pedig pontosan tudtam, hiába: a két férfi úgy beszélgetett, mintha én ott se lettéin volna. Egy kérdést sem tettek fel nekem, hogy bevonjanak a világukba. Szerintük hallgatni születtem. Feladatom any-nyi volt, hogy közönsége legyek egyre messzebbre vivő elméleti beszélgetéseiknek, melyek mindig egyformán fejeződtek be. A testvérem és 48
a barátja izgatottan felugrott, nekem futtában jó éjszakát kívánt, és lesietett a pincébe, hogy új ötletüket vagy az új anyag ösz-szetételét kipróbálják. Én pedig ott maradtam egyedül a szobában a vacsora romjaival és régi szolgáink együtt érző pillantásával. Ahogy teltek az évek, Alattin nem sokat változott. Megmaradt kirobbanó harsánysága, hajában az ősz szálak csak kiemelték szeme tüzét, ha magához ragadta a szót. Ilyenkor két kezét ökölbe szorította, úgy tette le nyomatékkal az asztalra. De néha kiüresedett a tekintete. Arca teljesen kifejezéstelenné vált. Mintha nem is lett volna ott, mintha mindegy lett volna neki, hol van. Ez egyre többet fordult vele elő Katalin halála után. De a megmaradt mosolyok, mely mindig megjelent az arcán, ha engem meglátott; s melyről hosszú éveken keresztül sem tudtam eldönteni, hogy részvétének vagy a megvetésének jele. EMLÉKEZET „A gonosz ugyanis nemcsak megsemmisítette a jót, hanem arra is törekedett, hogy ne maradjon senki, aki emlékezne rá.” A Katalin-ház megépítése előtt a napok pontos napirend szerint zajlottak otthonunkban. Kevés, megbízható cselédünk pontosan tudta a dolgát. Régóta a család szolgálatában álltak, és annak idején az őseik a mi családunkkal együtt érkeztek a városba. A nappalok a gazdaság, a bányák, a nyájakkal kapcsolatos ügyek intézésével teltek. Az igazi élet a házban, mint apám idején is, a vacsora után kezdődött. Ekkor apám, ugyanúgy, ahogy később Lancor és a barátja, először a könyvtárszobában beszélgettek, olvasgattak, majd lementek a pincébe. Ide engem soha nem hívtak, ilyenkor a szobámban olvasgattam. Régen azonban, még mielőtt a bátyám elment Csehországba tanulni, még együtt olvastunk, sokat nevettünk és vitatkoztunk. Mikor megértettem, hogy közös életünk visszafordíthatatlanul megváltozott, és ebben nekem mar semmi szerep nem jut, gyógyfőzetek készítésébe kezdtem. A házban élő lányok élete az eltervezett rend szerint zajlott. Persze mindig voltak apró napi gondok, de ezek megoldását nyugodtan ráhagyhattam hű szolgáimra. Elhatároztam, felelevenítem azt a tudást, amit azokon az órákon hallgattam, amikor még Lan-corral együtt tanított minket az apát. Házunkhoz tartozott egy kert, mely kifutott a folyóig. A téli, hideg estéken elterveztem, milyen növényekkel ültetem be. A terület nem volt nagy, de minden fontos, céljaimhoz szükséges növénynek jutott benne hely. A kertet kör alakban alakítottam ki, és négy, egyforma körcikkre osztottam, amelyeket kavicsos ösvények választottak el egymástól. A virágágyásokba különböző időszakokban nyíló növényeket ültettem, amelyekből kenőcsöket és olajokat főztem; a könyvtárunkban lapuló sok, régi könyvből betűztem ki a recepteket. A kert közepére azok a palánták kerültek, amelyek fő-zetei különös gondot igényeltek. Először csak a Katalin-ház lakóit és a birtokon élő munkásokat gyógyítottam, később már azokat is, akikhez tudományom híre elért, és ezért elém járultak. A betegeket nem engedtük be a házba, hisz akkoriban még járványok dúltak. A ház utcai oldalán alakítottam ki számukra egy ráccsal elválasztott szobát, melyet átfújt a folyó felől jövő szél. Itt fogadtam a rászorultakat. Lancor örömmel vette új elfoglaltságomat. Megcsodálta a kert kifinomult alaprajzát, elismerően ölelt át. A Katalin-ház pincéjében műhelyt rendeztem be, ahol a növényeket szárítottam, főztem. A polcon üvegekben sorakoztak a porok, textilzacskókban az illatszerek. Lancor gyakran járt le hozzám. Látogatásai örömet okoztak. Attól kezdve távoli útjairól sohasem tért haza üres kézzel. Mindig hozott egy-egy új edényt, receptet vagy egy addig ismeretlen port, növénymagot. A virágágyások lassan megteltek ritka és hasznos növényekkel. Egy este elmondta, hogy a városban rendőrügynökök tűntek fel, akik a kísérleteik iránt érdeklődtek. A kísérletek igen nagy kockázattal, viszont talán még ennél is nagyobb anyagi haszonnal kecsegtettek, melyről mostantól le kellett mondanunk. Lassan 49
felszámolták a bányáknál azokat a kísérleteket, amelyek a titokzatos, távolból jött mestereknek adtak munkát, és bátyám ekkor furcsa eszközökkel ajándékozott meg. Nem kérdeztem, mire szolgáltak a furcsa csövek és üstök, csak eltettem őket a ház pincéjébe. Ide senki sem léphetett be, biztos helyen voltak. Évekkel később, egyik este Alattin kivételesen nem vacsorázott velünk. Bátyám az egyik távoli bányába küldte, de neki magának a városban volt dolga, tehát velem töltötte az estét. Vacsora után összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem tőle, miért távolodott el tőlem annyira, mióta hazatért az iskolából. Ellenségesen nézett rám. – Miért, nincs meg mindened, hogy szeszélyeidnek hódolj? – kérdezte élesen. – Ez nem a szeszélyem, régen ez volt kettőnk közös élete – feleltem hidegen. Lancor lehorgasztotta a fejét, és mikor felnézett, láttam, szeme megtelt könnyel. – Nem érted. Erről nem beszélhetek senkinek. Főleg neked nem. Gyere, mutatok valamit, de ígérd meg soha, senkinek nem beszélsz róla. A pinceajtóhoz mentünk, Lancor kezében tartotta a lámpást. A sötétből hűséges szolgája lépett elő, és kérdően nézett rám, majd Lancorra, aki megnyugtatóan szólt. – Ne aggódj, de őrködj tovább! Lementünk a pincébe, amelynek az egyetlen kulcsa korábban apánknál, most pedig mindig Lancornál volt. Ide én eddig még soha nem léphettem be. A hideg, nyirkos lépcső régen a borospincébe vezetett, ehhez nemrégiben új részeket építettek. Ahogy lejjebb értünk, a nyirkosság is kevésbé érződött. Az egyik folyosó végén újabb zárt ajtó állt elénk. Lancor kinyitotta, és meggyújtotta a falon függő fáklyát. Egy laboratóriumba érkeztünk, a falakat körös-körül beborító polcrendszeren mindenféle színes porokkal, kristályokkal, kenőcsökkel és folyadékokkal teli üvegek sorakoztak. Továbbmentünk. A következő szobában kisebb ládák álltak, rajtuk a csiga jól ismert jele. Az egyiket a bátyám felnyitotta. Tele volt könyvekkel és tekercsekkel. Az egyik ajtó mögött vízcsobogást hallottam, nem is gondoltam, hogy már ilyen messze járunk a ház bejáratától. – Ez már a folyó. Nézd, itt a másolóműhely és a barátaim szállása – nyitotta a következő ajtót. Itt fekhelyeket is láttam. Most senki sem volt itt rajtunk kívül, a másolópultok üresen álltak. Lancor körbemutatott a teremben. – A Tudás van itt elrejtve a könyvekben, amely sokaknak jelenthet gyógyulást, de ha rossz kezekbe kerül, halált hoz. Mi feladatul kaptuk ennek a tudásnak a terjesztését. A mai idők nem kedveznek nekünk. De te segíthetsz a tudás megmentésében és terjesztésében. – Kérdő tekintetemre válaszul folytatta. – Sok olyan anyag van, melynek összetételét régóta tudósok százai kutatják. Itt a könyvekben megtalálod a választ. Minden fém ugyanazon összetevőkből áll. De attól függően, hogy melyikből mennyi van benne, lesz az anyag réz vagy arany. Mi ezeket az összetevőket határozzuk meg úgy, hogy lebontjuk a fémeket legtisztább egységeikre. A kísérletek eredményeit feljegyezzük. Ez a Secreta Naturae. A könyv mállékony anyag, de ha a Katalin-lányok azokat a jeleket, amelyeket csak az értő szem olvas ki és ért meg, beleszőnék az itt készített anyagokba, akkor a jövőben sok beavatott embernek nyújtanának útmutatást. Csak hogy tudjad, mennyire szeretlek és bízom benned, elmondom: ezek a jelek a valóság leegyszerűsített elvei, minden tudás és nyelv alapjait adják. Sokan az életüket adnák, hogy megszerezzék a jelentésük titkát, és saját önző céljaikra használhassák. Ezért csak egyetlenegy példány létezhet a könyvből. De mi úgy határoztunk, hogy útmutatót adunk e kérdések megoldásához azoknak, akik a világ más részein keresik kérdéseikre a választ. Ebben segíthetnének a Katalin lányok, ha a kelmékbe beleszőnék azokat a mintákat, amelyeket mi előre elkészítünk és megtervezünk nekik. Újabb közös titok kapcsolt össze bennünket. Szótlanul mentünk fel a pincéből, és csókkal búcsúztunk egymástól, mint régen. Másnap a bátyám szolgája egy rajzot adott a kezembe, mert gazdája korán elutazott. Ennek a rajznak az alapján készült el az első kelme 50
mintája, melyet az évek alatt még sok száz fajta szövet követett. A Katalin-hazban növekedett lányok megtanulták, hogyan kell a festéket főzni, hogyan kell a gyapjút, fonni a selymet, szőni a megadott minta alapján. Ugyan a jelek értelmét nem tudtuk, de azt igen, hogy fontos, amit teszünk. És ami nekem a legfontosabb volt akkor: ezzel újra bebizonyíthattam Lancornak nélkülözhetetlenségemet. Rá következő születésnapunkra könyvet adott nekem ajándékba, minden könyvek legbecsesebbikét. Azt mondta, nálam lesz a legjobb helyen, egy nőnél sosem keresnék. Ekkor már sejtette, hogy többen is a könyv nyomában vannak, mások is meg akarják fejteni a jeleket, hogy a tudást saját céljaikra használhassák. A könyv aranyszínű borítóján ott állt a cím: Sec-reta Naturae. Hosszú generációk óta ebbe jegyezték fel kísérleteiket azok, akik a csiga jelét viselték. Attól kezdve új utak nyíltak meg előttem, nemcsak örömömet leltem a pincében végzett kísérletekben, hanem a későbbi korok okulására magam is bevezettem a könyv hátsó lapjaira elért eredményeimet, s az utat, ahogy hozzájuk eljutottam. „Soha semmilyen nagy dolog nem érhet véget másképpen, csak nagy szerencsétlenségek következtében.” 1812. november 24. Holnap befejeződik, ami harminckét éve elkezdődött. Akkor fiatal voltam, reményekkel teli, azt hittem, saját világomban sérthetetlen leszek. Mégis, éppen ott ért a legnagyobb fájdalom. A Katalin-ház az én házam volt, de nem maradhattam tovább benne, és most szükségem volt egy másik helyre, ahol ellakhatom, míg élek. Seraser közeli háza jó megoldásnak tűnt. Se-raser kezén is ott volt a csiga alakú tetoválás, mint olyan sok látogatónk kezén az elmúlt években. Nem fog zavarni abban, hogy úgy töltsem időmet, ahogy tetszik, és a kölcsönös tisztelet biztosítottnak tűnt. Terveink szerint holnap, a körmenet idején, tűz üt majd ki a Katalin-házban, és mert a ház a feladatát betöltötte, leég. A romokat gondosan betemetjük, hogy senki se keressen, és főleg ne találjon meg semmit. Egyre kisebb lett a világ, és bátyám gondterhelt arcán láttam, hogy a mi életünk nem tartható fenn itt tovább. A tűz után azokat a lányokat, akik túlélik a vészt, ideiglenesen az apátság melletti kórházban helyezzük el, míg a megfelelő férjeket a helyi falvakból ki nem választjuk. A fiút, Korkutot pedig az apát gondjaira bízzuk. Az ő feladata lesz a neveltetése, és az, hogy bevezesse mindazokba a titkokba, amelyeknek a bátyám volt a tudója. Papírokat tudunk neki készíteni, hiszen van benne gyakorlatunk. Én pedig férjhez megyek Se-raserhez, aki a többi menekülővel együtt nagy szerencsétlenségük kezdetekor érkezett a városba. A bátyám és barátja már régóta ismerték Serasert. Gyakran volt vendég házunkban azokban az időkben, mikor még reménykedtek abban, hogy a menekülőket letelepíthetik a városunkban. Akkoriban a bányáink már kezd tek kimerülni, és bátyámék úgy gondolták, hogy egy új eljárással több érchez tudnak jutni. Seraser hatalmas termetű, erős, fekete hajú és szakállú férfi volt. Zöld szeme okosan csillogott. Remekül rajzolt, így a bátyám rábízta a Katalin-kápolna kifestését, s ehhez meg tudta szerezni a különleges engedélyt. Jól emlékszem rá, mikor először beléptem a szivárvány minden színében pompázó kápolnába. Ott állt a hatalmas termetű Seraser, a ruhája tele festékfoltokkai. Őszinte örömmel mosolygott az ecsetjétől még nedves freskóra. A felszentelés után több megrendelést is kapott a környéken, népszerű festővé vált. Képeit soha nem írta alá. „Alázatból – mondta –, más módokon tudatom azzal, aki arra érdemes, hogy én festettem.” Úgy terveztük, hogy a külvilággal elhitetjük, hogy bátyám és Alattin az oltás során a tűzbe vesztek. A két férfi úgy gondolta, hogy előző éjjel együtt elhagyják a várost. A szolgákat már hetekkel korábban előreküldték a fontosabb málnákkal, melyekbe a 51
laboratóriumi eszközöket, a ládákat és a furcsa eszközöket csomagolták. Hogy hova, nem kérdeztem. A maradékot az apát pincéjébe hordták át éjszakánként. Hogy pontosan mit, sosem tudhattam meg. Gondoskodtak arról is, hogy a költözést a beavatottakon kívül senki se vegye észre. Az apátság pincéjét már régóta átjárók kötötték össze a Katalin-házzal és a bátyám házával. A kijárat, amelynek mindig jó hasznát vettük a zavaros időkben, a mi pincerendszerünkön keresztül vezetett a folyóra. A két férfi közösen tervezte a távozást, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Én már nem követhettem őket. Életembe rengeteg változást hozott ez a két férfi, s egyik változást sem én kerestem. De mindig megpróbáltam megtalálni a helyem az általuk alakított új helyzetben. Senki nem volt, aki ebben segítsen, senkivel sem tudtam megbeszélni. Munkám eredményét, ha vonakodva is, de idővel ők maguk is elismerték. Azt a közelséget, mely engem és a bátyámat anyám méhétől fogva összekötött, előbb Alattin, majd Katalin törte meg. Mindkettejüket szívből gyűlöltem, de most már megbocsátok nekik. Katalin-nap előtt Alattin eljött hozzám elbúcsúzni. Lancor közben kint várt a lovakkal és a málnákkal. Nem akartunk feleslegesen gyanút kelteni, ezért csak kis terhet vittek magukkal. Alattin szinte semmit nem változott az együtt eltöltött évek során, csak barna hajában csillantak meg a fényben az ősz hajszálak. Mélyen a szemembe nézett. – Mind az erények, mind a hiányok minősége, de a valós különbségek is, valamint a hatás közvetlensége is távolságot kívánt – búcsúzott el tőlem. Már nem érdekelt, mit mond. Elkésett az önigazolása, hiszen mindketten vesztesek lettünk. Sohasem tudhatta meg, hogy Katalint, akit annyira szeretett, és olyan sokat jelentett neki, én magam pusztítottam el. Indulás előtt megkínáltam előre elkészített borommal. Nem utasíthatta vissza. Gyorsan és mohón ivott a kehelyből. Miután kihunyt élete szikrája, elvettem tőle a családjától örökölt varázserejű talizmánt, de a másik jelét magánál tarthatta. Igazából tudtam, hogy éppen olyan erős vagyok e talizmánnal, mint nélküle. De gyengeségemben, melyet elvesztésének bizonyossága miatt éreztem, szükségem volt tőle egy tárgyra, hogy hátralévő életemben rá emlékeztessen. A hártyavékonyra finomított bőrön a család évszázadok óta őrizte a szöveget. Most örökre az enyém marad, még ha gazdáját nem birtokoltam is soha. Kimentem Lancorhoz, aki a lovaknál várakozott, és azt hazudtam, hogy Alattin csak később követi, mert hirtelen fontos elintéznivalója akadt, mely még bizonytalan ideig a háznál tartja. Lancor csodálkozva emelte rám a szemét, de nem szólt semmit. Tudta, új kérdésekre már nem maradt idő. A régiekre kellett megadni a választ. Magam csuktam be a ház kapuját Lancor mögött, akit nem láttam soha többet. „Egy jós azt mondta neki: ha megváltoztatja az életét és a nevét, örök szomorúság vár rá.” 2005. április 13. Mikor az olvasásban idáig jutott, Mira körbenézett, hol lehet Berdis. Szeme káprázott a könyvtár rettenetes megvilágításától, a villódzó fénycsövektől, de a fiút sehol sem látta. Átment a másik különgyűjteménybe, de ott sem volt. Berdis nem szokott ok nélkül eltűnni. A könyvtárban elvileg tiltották a telefon használatát, ezért Mira csak a női mosdóban kapcsolta be a telefonját. Nem csalódott, jött is az üzenet: „valamit találtam. Átmentem az Akadémiára. Este hívlak. Berdis”. Addig is Mira összeszedte a gondolatait. Elővette a jegyzetfüzetét, és elkezdte felírni, amit meg akart tudni. Hirtelen két kérdés jutott eszébe: 1. Mi az a Secreta Naturaé*. 2. Mi lett a Katalin-lányokkal? Noha nem volt biztos benne, hogy ezek a legfontosabb kérdések, rögtön megnyugodott attól, hogy leírta őket, mintha az írással némi biztonságot nyert volna az egész bonyolult 52
história felett. Örömmel nézegette szépen kiír t kézírását az elegáns jegyzetfüzetben. Persze ezzel még nem jutott közelebb a megoldáshoz. Becsukta a füzetet, és elégedetten, a végzett munkától elfáradva, hazaindult. A rögzítőn már várta Berdis üzenete: hívja fel, ha hazaért. Mira tárcsázott, Berdis fáradt hangon vette fel a telefont. – Mit tudtál meg? – kérdezte a lány. A fiú hangja egy pillanat alatt felélénkült, ahogy a kutatásáról kezdett beszélni. – Te, itt valami nem stimmel. Megnéztem a Studiusról készült igen bőséges szakirodalmat, és próbáltam megkeresni Kővári tanár úr publikációit. De a publikációkat egyszerűen nem találom. A tudományos közleményeinél vagy az évszám nem stimmel, mert akkor éppen nem jelent meg a folyóirat; vagy nem is létezik olyan címmel folyóirat, amit megadott. A cikk, amely nekünk most kéne arról a bizonyos macskáról, például állítólag az Acta Bizantium című folyóirat 13. számában jelent meg akkor, mikor maga a folyóirat már rég meg szűnt, és az utolsó száma a 11. volt. Mira értetlenkedett. – Mi van? Azt akarod mondani, hogy Kővári egész életműve, amely alapján kinevezték egyetemi tanárrá, nem létezik? Vagy ez is a Korkut-gyűjtemeny titkának része? – Nem tudom, hogy ez a titok része vagy egyszerű tudományos szélhámosság, de az biztos, hogy ezzel nem sikerült előrébb jutnom. Az Akadémián kikértem a doktoriját, és végiglapoztam. Ugyanaz, mint az egyetemi doktorija, de a megadott, tizenöt évnyi munkát tartalmazó publikációs jegyzékben szereplő művekből egyetlenegyet sem találtam meg. Ráadásul sem az itthoni egyetemi könyvtárakban, sem a nagyobb külföldi könyvtárakban nincsenek meg azok a gyűjteményes kötetek, amelyekbe állítólag tanulmányt írt. – De hát a könyveiből adott ki fejezetet olvasni az óráin! – kiáltott fel Mira, és úgy érezte, a titok megfejtése egyre messzebb kerül tőle. – Persze az, hogy a könyvtárban nincs meg, még nem jelent semmit, lehet, hogy csak a titkárnő felejtette el beküldeni a kötelespéldányokat. De a megadott művek az állítólagos kiadók honlapján sem szerepelnek. Ezek a könyvek, hidd el, nem léteznek. – Ha ő nem, talán más csak írt róla – mondta türelmetlenül Mira. Jobban izgatta a Korkut-hagyaték, mint az, hogy a tudományos élet újabb disznóságai-val foglalkozzon. Bár titokban díjazta az ötletet: egy nem létező, igazi posztmodern kvázi-életmű, amelyet a legmagasabb szinteken is elismertek. Egy pillanatra eszébe jutott az egyik éjszakai telefonbeszélgetése Zi-ával: barátnője nevetve mondta, hogy ha az egyetemen a budapesti telefonkönyvet adnák be szakdolgozatnak, az sem tűnne fel senkinek. Akkor elhessegette ezt a gondolatot. Most itt van egy fontos gyűjtemény, amely pedig állítólag nincs is. Éppen az ellentéte a tanár úr életművének, amely állítólag van, pedig nincs. Most neki azzal kell foglalkoznia, ami létezik. – Akkor induljunk ki a Secreta Naturae-boi – javasolta Mira, és röviden összefoglalta, amit a Sera-ser-naplóban olvasott. Azt ugyan nem értette, hogyan került a nő naplója a levéltárba megőrzésre, ha egyszer minden nyomot el akart tüntetni… de majd nyilván ezt is kiderítik. Furcsállotta, milyen természetesnek tekinti, hogy számíthat Berdis segítségére. – Jó – mondta Berdis. – Holnap nekiállok megkeresni, maradt-e belőle máshol példány. Feljössz velem a könyvtárba? – kérdezte óvatosan. Mira megérezte a reményt a fiú hangjában, de kíváncsisága erősebb volt annál, hogy megtartsa a kellő távolságot. Azt is tudta, hogy Berdis segítsége nélkül nem ismeri ki magát a katalógusban. A realitás most is győzedelmeskedett az érzelmein. – Persze, akkor kilenckor – válaszolta könnyedén. Másnap a könyvtár büféjében megfelelő mennyiségű kávé elfogyasztása után Mira azon töprengett, vajon miért nem érti meg a büfésnő évek óta, hogy van olyan rendelés, 53
hogy dupla eszpresszó tejjel, és miért önti két pohárba a két rövid kávét, amely csak egybe-öntve ér egyet is? Pedig ugyanazok a kialvatlan szemű tudósok járnak ide évek óta. A fiatalabb egyetemisták már messze elkerülik ezt a könyvtárat, hiszen nagyon régóta nincs pénz a legújabb szakirodalom megvásárlására. Manapság pedig már csak azt lehet hivatkozásként használni. Berdis és Mira a cinkosság magabiztosságával kértek ülőhelyet a régi nyomtatványtárba. A katalógusban persze nem találták a Secreta Naturae-t. A régi nyomtatványok listájában sem akadtak semmire, úgyhogy megnézték a tematikus listát is, de nem volt olyan könyv, amelyben az ásványokról írnának. – Lehet, hogy nem is ez a könyv címe? – gondolkodott Berdis hangosan, egy újabb kávé felett. Ugyanaz a büfésnő nem egészen kettő óra alatt elfelejtette, hogy szokták kérni a kávét. Mirának nem volt ereje panaszkodni. Megfogta a két eszpresszót, és összeöntötte őket, közben vadul járt az agya. – Ki foglalkozik ezzel? Nem lehet, hogy a gyüjte-ménygyarapodást kéne megnézni? Mi van, ha itt van az épületben a kötet, csak még nem katalogizálták? Minden komputer mellett van egy kockás spirálfüzet, amelybe beírják a legfontosabb dolgokat, amelyek aztán sose kerülnek bele a rendszerbe – mondta Mira. – Jó ötlet – szedte össze a papírokat Berdis. – Ismerem a nőt, aki azt az osztályt vezeti. Odaszólok neki. – Küldött egy SMS-t, a készülék berregése jelezte, megjött a válasz. – Mehetünk – mondta diadalmasan. A könyvtár ötödik emeletén volt az iroda. A falak mentén végig fa katalógusdobozok álltak egymás he-gyén-hátán. Az, aki itt dolgozott, biztos átlátta a rendszert, de a belépőt rögtön mellbe vágta a rendetlenség. „Nesze neked komputerizáció – gondolta Mira –, ebből még semmi sincs sem a neten, sem az olvasótermi katalógusban.” A könyvtárosnő fanatikus macskabarát volt, aki egy alapítványt is létrehozott a süket macskák védelmére. Amikor Berdis ezt felfelé menet a lépcsőn elmesélte, Mira azt hitte, rosszul hall. – Süketek? Mitől süketek a macskák? – kérdezte döbbenten, és nyomban gondolkodni kezdett azon, hogyan kapcsolódhat ez a Távozó Macska Udvarához. Amikor a macskát a csincsillával keresztezték, nem vették észre, hogy az egyik gén hibás. A szép fehér, selymes szőrű cicák, amelyek a keresztezés eredményeképpen születtek, mind süketek voltak. Mikor észrevették a génhibát, a tenyésztők szélnek eresztették a cicákat. Ettől kezdve a rossz gén korlátlanul terjedt tovább. Ez meglehetősen magas halálozási arányhoz vezetett a macskáknál. Ez a nő meg van arról győződve, hogy neki kell a süket fehér macskák gondját viselnie, ha már a tenyésztők a teremtésüknél valamit alapvetően elrontottak. Beléptek az irodába. A félhomályos szoba falait macskákról készült naptárképek borították, a padlón szerteszét cédula- és könyvkupacok hevertek. Az egyik mögül idős, kontyos nő emelkedett fel, akiről hamar kiderült, hogy Berdis családjának balatoni telekszomszédja. Berdissel lefutották a kötelező udvariassági köröket, megtárgyalták az összes közös ismerős, valamint a könyvtárosnővel élő süket fehér macskák hogylétét, aztán a fiú a tárgyra tért. A kontyos nő felismerte, hogy végre olyan helyzetbe került, amiben elismertetheti saját maga és munkája fontosságát, ami szerinte már amúgy is régen esedékes lett volna. Hogy időt nyerjen, hümmögött, és a papírjait rendezgette. – Nehéz dolog megkeresni egy könyvet, aminek nem tudjuk sem a címet, sem azt, hogy ki írta – morogta, és egyenesen Mira szemébe nézett. Mira udvariasan mosolygott: ezt speciel eddig ő is tudta, és var ta a folyatást.
54
– De csak van itten valahol egy füzet…? – kezdte a nő. Berdis igyekezett nem Mirára nézni, aki ugyanolyan feszült arckifejezéssel nézett, mint amikor a macskákról hallott. A fiú ismerte már Mirát annyira, hogy tudta, ez a legbiztosabb unalom jele nála. – Ez a legutóbbi időkben bejelentett könyvhagyatékok listája – mutatott egy régi, kockás spirálfüzetre. –A legtöbb esetben még nem volt kapacitásunk kimenni, és felbecsülni a köteteket. Ezen az osztályon csak én dolgozom, és én meg nem szakadhatok százfelé, a mindennapi ügyintézés elviszi a napomat. Ebbe vezetjük azokat a hozzávetőleges leírásokat, amelyeket a bejelentő örökösök megadnak. Ez is több, mint a semmi. Mira diadalmasan nyúlt a füzetért, és hangos, de nem túl meggyőző köszönömök mellett vette el a nőtől. Helyet kutatva nézett körbe. – Itt le tudtok ülni. A füzetet nem lehet kivinni a szobából – mondta a kontyos nő. – Én úgyis kávézni akartam, addig nyugodtan át tudjátok nézni. Nincs olyan sok – fejezte be biztatóan, és kiment. Berdissel csak szorosan összepréselődve tudtak leülni a kicsi díványra. Olvasni kezdték a kék golyóstollal írt bejegyzéseket. A könyvtárosok gondosan bevezettek minden hívást, amit kaptak. Legtöbben a hagyatékban rájuk maradt régi könyvek értéke felől érdeklődtek. Nyilván eszük ágában sem volt nyomott áron eladni az állami könyvtárnak, amiről tudták, amúgy sincs pénze a könyvvásárlásra, csak le akarták ellenőrizni az antikvárius ajánlatát. A régi könyvekről a legtöbb esetben kiderült, hogy milleniumi Mikszáthvagy Jókaiösszkiadások. Egyszer csak megpillantottak egy két évvel korábbi bejegyzést Korkut városából. Valaki a nagymamája régi könyveit akarta felbecsültetni. A latin címek beolvasásával nem boldogult a telefonáló, de ott volt a neve és a telefonszáma. Mira és Berdis egymásra néztek, a fiú pedig már tárcsázott is. Egy fiatalos női hang szólt a telefonba. Berdis nem habozott, a könyvtár dolgozójaként mutatkozott be, és a kötetek felől érdeklődött. A nő meglepődött. – Hát, azt hittem, már rég elfelejtettek. Igen, meg van még a könyv. Anyai rokonságomból maradt rám örökségül. Nagyon díszes, és igen réginek tűnik. A könyvnek elég titokzatos a története, már ahogy nekem elmesélték. – Berdis és Mira összenézett, és aztán a fiú a lehető legsemlegesebb hangján igyekezett megkérdezni, hogy megnézhetik-e a könyveket. – Persze. Mikor tudnának jönni? – kérdezte a nő. – Holnap! – suttogta mutogatva Mira Berdisnek. – Holnap! – kiáltotta boldogan Berdis a telefonba, és zöld szemében még melegebben csillogtak a barna pettyek. „Nem tudom, minek örül jobban, hogy megvannak a könyvek, vagy, hogy velem utazhat” – morgolódott magában Mira, de titokban beismerte: imponált neki, hogy Berdis minden feltétel nélkül segíti. Az azonban, hogy a nő a telefonban csak egy könyvről beszélt, elgondolkodtatta. „Ha úgy esik, hogy önmagával kerül összeütközésbe, jobban árt onnónmagának, mint bárki másnak.” 2005. április 15 A városba vezető vonatuton mind a ketten olyan mélyen a gondolataikba merültek, hogy azt sem vették észre, hogy a szomszéd ülésre egy férfi telepedett le, aki az újságja mögül időnként őket figyelte. Mirában lassan összeállt a kép. Most már biztos volt benne, hogy a Studius könyveit rejtegették a leégett házban. A piros oszlop pedig, amit a régész kolléga postaoszlopként azonosított, valójában a titkos jel, amit mindenki ismerhetett, aki szerepet játszott annak idején a könyvek kimentésében. Hogy ráhibázott, amikor kutatni kezdett a terítő után! A 55
jelek, Korkut asztalterítőjén meg a templomi freskón, nyilván titkosírással írt üzenetek voltak, és a beavatottak, a titkos társaság tagjai számára olyan egyértelműen olvashatók, akár az újsághírek. Tirpében sokan leszálltak a vonatról, köztük utas-tarsuk is aki diszkréten követte őket. A belvárosban hamar megtalálták a Fehér özvegyek utcájában a keresett házszámot. Mira unalomból bámészkodott, de Berdis már mutatta is, merre kell bemenni. Fiatalosan fürge, idős nő nyitott ajtót. Ruhája tiszta, de régi és ódivatú volt. Mira próbálta megbecsülni a korát, hetven felett lehetett, olyan nyugdíjastanárnő-típus. A nő egy sötét, zegzugos, szekrényekkel telezsúfolt folyosón át egy világos nappaliba vezette őket. Leültek a süppedős fotelekbe. Velük szemben, a szép, antik bútorok közötti vitrinben a hetvenes és nyolcvanas években kiadott, puha fedelű regények között vastag, bőrkötéses, régi kötetek álltak. Mira leplezetlenül bámulta a könyveket, míg a nő próbálta őket kávéval vagy vízzel kínálni. Mindketten a fejüket rázták. Nem nagyon tudták palástolni a türelmetlenségüket. – Látom, maguk nem azok a fajták, akik vesztegetik az idejüket – mondta csalódottan a nő, amikor látszott, hamarabb a tárgyra kell térnie, mint gondolta. Magányában azt remélte, hogy a fiatalok látogatása egy jóízű beszélgetésre is alkalmat ad. – Én is szeretem a könyveket, de ma már megfizethetetlenek nekem. Régen, mikor tanítottam… – nevetett kényszeredetten, és a vitrinhez ment. – Ezek a kötetek régóta a családunk tulajdonában vannak. Mikor gyerek voltam, az idősebb nők szerettek mesélni – ábrándozott el, és végigsimította a könyveket. – Ezekről sokat mesélt a nagymamám. Gondolom, ezért jöttek. – A könyvek mögül kivett egy szép, berakásos fadobozt. –A könyv gazdája állítólag ezt tartotta a legnagyobb becsben, és miután a nő váratlanul meghalt, az uk nagyanyám elhozta a házából. Őszintén megvallva, nem tudom, hogy ajándékba kapta, vagy csak elhozta, mikor eljött, erról sosem beszélt. Ami érdekes, hogy nagyon ritkán… sőt, úgy emlékszem, sosem nyitotta ki. Azt mondta, hogy aki ezt kinyitja, annak szörnyű bajai lesznek. A Titok Könyvének hívta. Ha már itt vannak, nézzük meg – ajánlotta fel bizonytalanul. Berdis Mirára nézett, és bólintott. – Lássuk. A nő kinyitotta a gazdag berakásos bükkfa dobozt Mira kíváncsian lesett bele, de csalódottan kiegyenesedett. A dobozban egy meglepően kis alakú, de vaskos kötet lapult. Az időtől és a használattól megsötétedett, vastag pergamenre írt lapokat bőrkötés fogta össze. A nő Berdis es Mira elé tette az asztalra. Mira a zsebében kotorászott, mert emlékezett, hogy a cérnakesztyűt még tegnap a könyvtárban a nadrágja zsebébe gyűrte. Most jól jött, látta a nő elismerő tekintetét, ahogy felhúzta. A kezébe vette a kötetet, es végigsimította a fedelét. Aranyozott borító derengett fel, rajta a dombornyomásos cím: Secreta Naturae. A két fiatal a könyv fölé hajolt, a lapok maguktól szétnyíltak. A lapokon a nyomtatottnak tűnő, apró betűs szöveg mellett különböző, kézzel írt latin nyelvű bejegyzések és a Korkut apát térítőjéről ismert minták keveredtek a szövegben. Minden lap alján ott volt a csiga jele, amelyet a templom freskójáról Mira már ismert. – Mi a terve a könyvvel? – kérdezte Mira alig leplezett kíváncsisággal. – Hát, maguk jöttek a könyvtárból, maguknak kell tudni, mennyire értékes – felelte a nő gyanakodva. Berdis gyorsabban találta fel magát. Mira még mindig elmélyülten, de céltalanul lapozta a csigával meg-jelolt lapokat. .Tudtam, hogy a csigának köze van a megoldáshoz!” – ujjongott magában. Nem is akarta elhinni, hogy a végére járt a rejtélynek. Boldogságot, fáradtságot és szomorúságot érzett egyszerre. Hirtelen eszébe jutott Gábriel. Vajon azért segítette a kutatását, hogy megtalálja ezt a könyvet? Ezt keresik a Su-la gyár munkatársai is, hiszen hiába szerezték meg az egész hagyatékot, ez a könyv abból hiányzott.
56
Berdis közben már elővette a fényképezőgépét, és elkezdte fényképezni az oldalakat. Az idős nő minden egyes vakuvillantással gyanakvóbb lett, ajkát összeszorította. – Nem fog ártani a fény a könyvnek? – kérdezte, és már húzta volna a dobozt maga felé. – Á, nem – próbálta Berdis könnyedén venni a dolgot. Mira közben teljesen mozdulatlanul nézett maga elé. Tehát ez az egyetlen könyv, amely megmaradt a gyűjteményből, és ez is csak azért, mert ellopta a cseléd, akiben Anitta megbízott. – Tud valamit a könyv tulajdonosáról? – kérdezte Mira, remélve, hogy amíg a nő válaszol, Berdis még több oldalt le tud fotózni. A nő elmosolyodott. – Hát persze. Úgy hallottam, kivételes nő volt. Hamar egyedül maradt, nem voltak rokonai. Mindent ellenőrizni és mindenkin uralkodni akart. Váratlanul érte a halál, nem tudott mindent pontosan úgy elrendezni, ahogy akart. Úgy hallottam, egy reggel nem ébredt fel. Nem tudni, mi baja lehetett, mindig saját magát gyógyítgatta főzeteivel, azt mondogatta, azért él olyan sokáig, mert orvost soha nem látott. Persze nem volt már fiatal… – kezdett emlékei felidézésébe a nő. –Akkor halt meg hirtelen, mikor kivételesen Korkut apát éppen nem volt a városban. Nem volt végrendelete, vagy ha volt is, akkor a szolgálók nem találták meg. A családunkból a nők az ő családjánál szolgáltak cselédként generációkon keresztül. Mi is akkor érkeztünk a városba menekültként, mikor olyan sokak. Az én dédnagyanyám volt, aki a hagyatékát és az iratait a városnak adta letétbe. Mire az apát visszajött a városba egyik útjáról, már mindent elrendeztek. Így az apát – magyarázta szinte egy szuszra, miközben a fiatalok bőszen bólogattak –, tudják, Korkut apát volt, a híres műgyűjtő, talán hallottak már róla, hasznosítani tudta az elárverezésből befolyt összeget az egyház által fenntartott árvaháza javára. Akkoriban ez volt a szokás, ha valaki rokon nélkül halt meg. A családom az ő halála után vette meg ezt a házat a város központjában, s utána már nem vállaltak többet más háznál szolgálatot. Kis üzletet nyitottunk, ami a háborúig jól is ment. „Szóval Anittának a saját testét mégsem sikerült legyőznie” – gondolta Mira. És a hirtelen halál meg a szolgálók leleményessége vagy talán éppen önző mohósága miatt maradt fenn a hagyaték. A cselédek nyilván kifosztották a házat. És most ő, Mira, itt tartja a kezében az egyetlen olyan könyvet, amelyről hitelt érdemlően tudni lehet, hogy a Studiusból származik. – És mi lett azzal a híres Korkut-gyűjteménnyel? –kérdezte. – Hát éppen idejében vitték el innen, mielőtt az oroszok ideértek volna – válaszolt a nő, de aztán gyorsan megállt. Fürkészte a tekintetüket, vajon nekik mi a véleményük a Vörös Hadsereg magyarországi tartózkodásáról. Berdis megérezte, hogy így megpróbálhat a nő bizalmába férkőzni, úgyhogy fényképezés közben néhány mondatot odavetett arról, hogy a családjától mi mindent vettek el. Azok. A nő láthatóan megkönnyebbült. Aztán közelebb hajolva azt mondta: – Hát azért olyan nagy gyűjtemény nem volt. Inkább, ahogy hallottam, főleg edények meg szövetek. Néhány régi könyv. A nagyanyám azt mondta, hogy az apát sok könyvet adott el közvetlenül halála előtt. A pénzt meg elnyelte az apátság fenntartása. De sok ládát azért elszállítottak az árverés után. Azok legalább biztonságba kerültek – dőlt hátra megnyugodva. Újabb sérelmet lehetett felemlegetni. Most minden érdeklődését a két fiatalra fordította. – Magukat miért érdekli a gyűjtemény? – kérdezte vizsgálódva. – Ebből írom a… hm… a disszertációmat – mondta Mira, és igyekezett nem Berdisre nézni-, aki ezt hallva majdnem kiejtette a kamerát a kezéből. – Hát, nem irigylem. Titokzatos történet ez. De akkor gondolom, hosszabb ideig maradnak a városban. Nálam esetleg ellakhat – mondta kis társaságot remélve, aztán 57
folytatta: – A régiek közül már senki más nem él. Én is talán csak azért, mert még nem nyitottam ki eddig a könyvet – pislogott aggódóan a kötetre. Berdis és Mira nem akarták érteni a célozgatást, de aztán kénytelenek voltak becsukni a könyvet és visz-szazárni a dobozba. Összeszedelődzködtek és elindultak. Megígérték, hogy beszélnek a könyvtári illetékessel, hogy mennyit tud felajánlani a könyvért. Blöfföltek, mert természetesen tudták, hogy a könyvtárnak egy fillérje sincs gyarapításra. Amikor kiléptek a kapun, elhatározták, hogy a vonat indulása előtt még beugranak a templomba. Mira meg akarta mutatni Berdisnek a freskót, ha már itt vannak. Látták, hogy a régi ház előtt parkol a bécsi rendszámú fehér Mercedes. Míg Berdis a térképen kereste, merre is menjenek, Mira alaposan megnézte az autót. A sötétített üveg mögött mintha többen ültek volna a kocsiban, de nem szálltak ki. Nem tetszett neki, errefelé kevés bécsi rendszámú autó járt, de elhessegette a gondolatait. Berdis közben megtalálta az utat. Átvágtak a városon. Mirának természetes volt, hogy megfogják egymás kezét a séta alatt. A templom előtti téren éppen vásárt tartottak. A kis asztalokon kézi készítésű fajátékokat, lejárt szavatosságú édességeket és kínai pulóvereket árultak. Mira unottan nézelődött, mert utált vásárolni, de a templom felé át kellett haladniuk az asztalok között. Hirtelen különleges illat csapta meg az orrát. Egy idős nő házi készítésű szappanokat és illatszereket árult. Mirának kifinomult szaglása sokszor okozott már fejzúgást. Az egyszerű szürke ruhát, fekete kendőt viselő néni rámosolygott a lányra. Mira hirtelen úgy érezte, valahol már látta ezt az arcot. Az élénk tekintetből bölcsesség áradt. A nő, látva Mira bizonytalanságát, egy kis szürke tex tűpárnát vett elő az egyik papírdobozból, és feléje nyújtotta. A párnát apró virágos hímzés díszítette. – Ez segít a fejfájásán. Mira csodálkozott, hogy honnan láthatta, hogy gyakran küzd szaggató fejfájással. A nő csak bólintott, és azt mondta: – Hagyja csak, látom. A kertemben sokféle különleges gyógynövény van. Dédnagyanyámtól tanultam ki, melyik mire jó. Ő pedig az ő nagyanyjától. De nekem nincsen lányom, ezért nincs senki, akinek átadhatnám a tudást a füvek és virágok természetéről és erejéről. Régen több füvesasszony élt ebben a városban és a környéken. De ma már csak én maradtam. A többiek meghaltak vagy elmentek. Mira zavartan forgatta a kis párnát. A belőle áradó meleg illat jótékonyan simította el a fejfájását. Nem tette fel a kérdést, mert tudta a választ: a Katalin-házban éltek ezek a nők, ott tanultak. Aztán férjhez mentek a környéken, és lányaikat tanították tovább. Ha voltak. Kifizette a párnát, és továbbment. – De honnan olyan ismerős nekem ez az arc? – gondolkodott még mindig, amikor Berdissel beléptek a templomba. Legnagyobb döbbenetükre a freskó helyén egy fehérrel lemeszelt négyzetet láttak. – Igen! – kiáltott fel Mira. – Hiszen az idős nő a piacon, a férfira meg a nőre hasonlít a freskón! Majd meglátod a reprodukción! – Nem túlzás ez? – hüledezett a váratlan fordulaton Berdis, majd csendesen hozzátette: – Ez a rejtély lassan kezd az agyadra menni. – Nincs ebben semmi túlzás – mondta sértődötten Mira. – Attól, hogy nem említi, Anittának nyugodtan lehettek gyerekei, abban a házban fel sem tűnt volna senkinek. És a naplója alapján bárki lehetett a gyerekének vagy gyerekeinek az apja, Ovádia apát és Alattin is. De persze az is lehet, hogy Lancor az apa. Berdis morgott valamit, hogy Mira kissé messzire jutott a spekulációival, de a lányt nem lehetett elkedvetleníteni. Lelkesedésében, hogy újabb kapcsolatot fedezett fel a titokzatos házzal, Mira a templomból kilépve felhívta Gábrielt, aki készségesen elmondta,
58
a freskót ideiglenesen elszállították Törökországba. A restaurálásnál olyan anyagokat fedeztek fel rajta, melyek konzerválásában a törökök nemzetközileg különlegesen jó eredményeket értek el, és felajánlották a festmény ingyenes restaurálását. A török-magyar kormányközi egyezmény keretében a képet már ki is vitték az országból. Aztán, majd ha kész lesz, a városi múzeumban állítják ki, persze ha lesz rá pénz egyáltalán. – Na, az sem holnap lesz – dörmögte maga elé Berdis, mikor elhelyezkedtek a vonaton. – De miért kellett elvinni restaurálni, ráadásul külföldre, ha tíz éve egyszer már rendbe hozták? És azt mondtad, hogy a múltkor éppen dolgoztak rajta. Nem értem. Az összes többi magyar freskó pereg le a falról az elhanyagoltságtól, ezt meg három hullámban is helyreállítják rövid időn belül. Aztán már nem beszéltek sokat. A vonat kerekei unottan kattogtak, Mira érezte, közeleg megszokott szorongása, de most nem hagyhatja itt Berdist, beszélgetni meg már nem akart. Egészen addig csendben ültek, nézték a tájat, míg a fiú telefonja meg nem szólalt. Berdis unottan vette fel, aztán egész teste megfeszült. Mira aggódva nézett rá. Berdis csak röviden szólt a telefonba: „Nem tudom, nem, nem, nem tudom”, aztán bediktálta lakcímét. – Mi történt? – kérdezte Mira, mikor Berdis letette a telefonját. A fiúnak fehér volt az arca a döbbenettől. – Képzeld, a nő, akinél ma jártunk, meghalt. A rendőrség telefonált. Lefújták gázsprayvel, leütötték, megkötözték. A szíve nem bírta. A rendőr azt mondta, igen szervezetten kihordták a holmijait, mintha költözne. Ezt látták a szomszédok, akiket kihallgattak. De mivel a nő elmesélte, hogy a könyvtártól jönnek felbecsülni a könyveit, a rakodásban nem találtak semmi szokatlant, azt hitték, hogy gyorsan dolgozunk. Nyilván a régi könyveit lopták el. Talán a Secreta Naturae-t is. Az én számom volt az utolsó hívás a telefonjában, így jutottak el hozzám. – Milyen borzalmas! Akkor az egyetlen bizonyítéka a könyv létezésének a te fényképezőgépedben van? –kiáltotta Mira. – Igen. Ha megérkezik a vonat, azonnal felmegyek a könyvtárba, és lementem, bemásolom a képeket – mondta határozottan Berdis. Mira örömmel látta, hogy a fiú milyen magabiztos, és egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy életidegen bölcsész. Mikor befutott a vonat, nem haboztak, együtt siettek fel a könyvtárba. Berdis már dugta is a kábelt a fényképezőgépbe. Mindketten döbbenten néztek: a képernyőn a lapok aranyosan csillogtak, semmi más nem látszott. Nézték egyik képet a másik után. Csak a tiszta fény sugárzott a képekről. – Mi történhetett? – kérdezte Mira, és érezte, közel áll a síráshoz. – A könyv lapjait valószínűleg átitatták valamilyen vegyülettel. Ettől maradt meg a könyv olyan sokáig épen. Észrevetted, hogy a lapok széle nem volt foszlott vagy töredezett, mint általában az ilyen könyveké? A halott állat, vagyis a bárány bőrét, amiből a könyv lapjait készítették, bepácolhatták egy különleges, fémes anyagba, ami miatt sokáig ellenállt az időnek. Arra, hogy ezt majd sok száz év múlva valakik vakuval akarják lefényképezni, biztos nem gondoltak. Hát ezért – lógatta az orrát Berdis. Mira vigasztalásul szinte magától értetődően átölelte, de közben keservesen sírni kezdett. Már olyan közel jártak a rejtély megoldásához. Agya még e legelkeseredettebb pillanatban is szüntelenül járt. Van-e valami, amit elfelejtett, ami mégis előreviszi? Hát persze! Az eredeti ereklyetartó az Egyháztörténeti Múzeumban! – Már tudom, mit kell tennem! – mondta, miközben a könnyet törölgette a szeméből. Megkönnyebbülten fújta bele az orrát a Berdis által lovagiasan felajánlott zsebkendőbe, majd szedelőzködni kezdett. 59
Berdis csak hápogott. Az előbb még vége volt a világnak, most meg… – Hova akarsz menni? – színlelt könnyedséget a fiú, alig gyűrve le meglepődését. Mira gyorsan összefoglalta, amit eddig megtudott az ereklyetartóról, és feltette a kérdést, amire most mindennél jobban akarta tudni a választ: – Az rendben van, hogy a tirpei testvérpárt ábrázoló freskót állandóan restaurálják, de vajon miért nem állították ki eddig azt a különleges Katalin-ereklye-tartót? „Mindenkinek azt kell várnia a fájdalomtól, ami őt illeti belőle.” Az tűnt a legegyszerűbbnek, ha kutatóként jelentkezik be a Budapesti Egyháztörténeti Múzeumba. Kutatási témaként a női szentek magyarországi kultuszát jelölte meg a kérelemben. Ez elég széles terület volt, és első ránézésre ártalmatlannak is tűnhetett. Mira hosz-szas telefonálás után végre ígéretet kapott, hogy a kérelmét beviheti személyesen is, és rögtön elbírálják. A telefonálás során gyakran kellett hivatkoznia szemináriumvezető tanára kifejezett ajánlására, aki ugyan most külföldön van, de határozottan támogatja a kutatást. Csak remélni tudta, hogy nem olyan lényeges ez a kérdés, hogy leellenőrizzék az egyetemen. Biztos, ami biztos, faxon is elküldte a kérelmet, hátha ezzel tovább gyorsítja a kritikusan lassú ügyintézést. Már kidolgozta a tervet, hogyan fog a lehető leghamarabb bejutni az intézménybe, de nem számított a múzeum kutatási osztályának éber vezetőjére, aki másnapra adott neki időpontot. A volt Érseki Palota klasszicista épületében Mira és az ereklyetartó között az első, és akkor végsőnek tűnő akadálynak a teljhatalmú megbízott mutatkozott: – Kovács Ödönné – mondta bemutatkozásul, mikor Mira végre megtalálta a keresett ajtót. Az asszony olcsó, műanyagkeretes szemüveget, kék munkaköpenyt, testszínű harisnyát és kényelmes papucsot viselt. Hosszú, őszes haját hátul kontyba fogta össze. Nyakában ormótlan borostyánkő függött olcsó ezüstláncon. Hatalmas, tágas irodában ült, melyben a szobanövényeken kívül csak egy zárt ruhásszekrény állt. A falon egy naptár. A teljesen üres asztalon egy dosz-szié volt kikészítve. Mira gyanította, hogy ebben lapul az ő elfaxolt kutatási kérelme. Az elmúlt évtizedekben Kovácsné munkaköre abból állt, hogy szigorú tekintettel vonta kétségbe, hogy a kérelmezőnek bármilyen olyan anyagra lehetne szüksége, amely a múzeumban megtalálható. Végigmérte Mirát, majd elégedetten dőlt hátra: egyszerű dolga lesz. – Szóval a női szentek kultuszának magyarországi történetét kutatja. Olvasta a Kumorovics-féle jegyzéket? – kérdezte. Mira ebből rögtön rájött, hogy az asz-szony nyilvánvalóan felkészült a találkozójuk előtt. Sosem hallott a Kumorovics-féle jegyzékről. – Nem – válaszolta. „Az őszinteség a legjobb taktika” – ismételgette magában, bár némi kétely fogta el. Ha ez olyan fontos lett volna, Berdis nyilván felhívta volna rá a figyelmét. – Akkor talán ott kellene kezdenie a keresést. Javaslom az egyetemi könyvtár kézikönyvtárában szabadpolcon is hozzáférhető szakirodalom tanulmányozását, mielőtt az eredeti tárgyakat akarja megtekinteni – oktatta ki csípősen Kovácsné. – Egy egyetemi szemináriumi dolgozat elkészítéséhez az az anyag bőven elegendő. Egyébként, az összes, múzeumban őrzött tárgy fényképe megtalálható különböző kiadványokban, többek között a Magyar ötvösművészet története című kötetben. Corvina Kiadó, 1976 – tette hozzá. – Ott megnézheti őket. Kiváló minőségűek a reprodukciók – fejezte be mondókáját. Kinyitotta az asztalon fekvő dossziét, beleírt néhány sort, aztán becsukta, és a fiókba tette. A maga részéről ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Egyszerű volt: ha Mira azt válaszolta volna, hogy ismeri a Kumorovics féle jegyzéket, akkor azt mondta volna, hogy a keresett tárgy éppen a restaurátor-műhelyben van, és majd értesíti, ha elkészül. Kumorovics Bernát szerzetes volt, aki hosszú évek munkájával állította össze a jegyzéket, végigjárva az összes 60
magyarországi és határon túli kolostort es templomot. A renden belüli rivalizálás miatt a jegyzék egyetlenegy, kéziratos példányban maradt fent. És ez a példány Kovácsné szekrényében volt elzárva már néhány évtizede. Akkor került oda, mikor Kumorovics kilencvenkét évesen meghalt. Ko-vácsnénak kellett volna gondoznia a hagyatékot, de évtizedek óta hozzá se nyúlt. Nyilván azért, mert a jegyzék latinul íródott, az egyetlen világnyelven, ahogy Kumorovics tartotta, Kovácsné pedig nem tudott latinul. A múzeum igazgatója talán ezért bízta épp rá mint megbízható káderre ezt a feladatot, mert így két legyet ütött egy csapásra: Kovácsnéból sohasem lett tudományos munkatárs, és régi tudományos ellenfele, Kumorovics szenzációs munkája is örök felejtésre ítéltetett. De ezt persze Mira nem tudhatta, ahogy azt sem, hogy a jegyzékről a szakmában azt rebesgették, hogy a rendőrség a rendek államosításakor elvitte, és attól kezdve nem látta senki. Arról is szárnyra kelt a hír, hogy a szegény, mindenki által szeretett és becsült, halk szavú szerzetes abban a tudatban halt meg, hogy az életműve megsemmisült. Mira kényszeredetten mosolygott. Biztosan tudta, hogy Kovácsné, akinek soha életében nem sikerült tudományos fokozatot szereznie, nem írhatja elő neki, milyen anyagokat kutathat és mit nem. „Ezt a rémesen buta és alattomos nőt nyilván a meg bizhatósága miatt alkalmazzák itt, az pótolja a szaktudását – gondolta Mira. – De kinek az érdeke, hogy senki ne kutathasson a múzeum anyagában?” Ennél az idős, saját történészi karrierjet feladni kényszerült, csalódott nőnél csak az angyali nyugalom, az agresszivitás kerülése és a mohó tanulni vágyás segíthet. Ez utóbbit nem volt nehéz megjátszania. Persze kérdéses, hogy mennyit mondhat el neki a Korkut-gyűjteményt körülvevő titkokból. Úgy döntött, hogy leginkább semmit. Szorult helyzetében az a mentő ötlete támadt, hogy az ereklyéket őrző gyűjtemény kurátorával akar személyesen beszélni. Kovácsné mérlegelte, mi történne, ha azt mondaná, hogy a kurátor szabadságon van, de ezt el kellett vetnie, mert a lány olyan ügybuzgónak tűnt, hogy még a végén ellenőrizné. Végül is nem lehet baj abból, ha beszélnek. Ő is tudja a dolgát. A kutatási ügyek mindenható felelőse így hát megkérte Mirát, menjen ki, míg telefonon megszervezi a találkozót, ezzel is érzékeltette, hogy mekkora szívességet tesz neki. Mira kint álldogált, és a napsütésben fürdő, gondozott kertet bámulta az ablakból. Egy kis idő múlva résnyire tárult az ajtó, és Kovácsné jelent meg a küszöbön: – Második emelet, 202. Ovetári, a gyűjtemény kurátora már várja magát – mondta, és köszönés nélkül visszacsukta az iroda ajtaját. Ettől kezdve a lány kutatása már nem az ő felelőssége, nyugodott meg, és elégedetten vette elő a női magazint a fiókjából, ahova akkor rejtette, mikor Mira belépett. Remélte, a nap hátralévő része már nyugodtan telik. Mira elindult felfelé a lépcsőn. Nagy nehezen megtalálta a sokadik mellékfolyosón a keresett ajtót. A folyosó nagyon meleg volt, mert az ablakokon egyenesen tűzött be a nap. Az ablakpárkányokon álló cserepes virágok a kiszáradt földben az életben maradásért küzdöttek. Az egyik cserépben az a furcsa, fehér-zöld pettyes liliomféle virágzott, melyet a város apátsági kertben látott először. Mira örömmel szagolta meg, aztán továbbment, és bekopogott. Semmi válasz. Megint kopogott. Határozottan kinyitotta az ajtót, és átlépte a magas küszöböt. Újabb ajtó tornyosult előtte. Ezen is kopogott, majd felnyúlt, hogy a fejmagasságban lévő, nagy rézkilincset lenyomja. Kinyílt az ajtó, és a félhomályban feltárult a plafonig bepolcozott szoba. Mira orrát megcsapta a jól ismert levéltári porszag. A földön hatalmas iratkupacok. Mindenhol papír. Alig lehetett észrevenni az ablaknál álló, alacsony, reverendás férfit. Nyilván ő volt a kurátor. A lány hozzálépett, de rögtön zavarba is jött, mint mindig, ha nála alacsonyabbakkal kellett beszélgetnie. Megrogy-gyantotta a térdét, így már csak 170 centiméter magas volt, de a 61
férfi még így is sokkal alacsonyabb volt nála. A csillogó fémkeretes szemüveg mögül biztatóan mosolygott rá a kedves tekintet. – Hát maga az, akit érdekelnek a női szentek magyarországi ereklyéi? – kérdezte a férfi, már előre örvendezve, hogy milyen pompás beszélgetésnek néz elébe. Mira lehűtötte. – Csak egyetlenegy. A Szent Katalin-ereklye, amit Tirpéből hoztak ide. Az idős férfi elkomorodott. – Hát ebben sajnos nem segíthetek – mormogta, és elindult az íróasztala felé. Leült, mintha Mira ott sem lett volna. Eltelt egy kis idő. A lány megszégyenülten álldogált. Ez már neki is sok volt. Először Kovácsné, most meg ez a férfi. Úgy csinál, mintha ott sem lenne. – Mi az, hogy nem segíthet? Ki tiltja meg? – bugy-gyant ki Mirából. Hirtelen elvesztette a türelmét. –Vagy itt van az ereklyetartó, vagy nincs? Vagy megnézhetem, vagy nem? Mitől olyan titkos ez az ereklyetartó? Dupla vagy semmit játszott. Őszintén kirobbanó ér zelmeit már a férfi sem hagyhatta figyelmen kívül. Ovetári kinyitott egy nagy könyvet, amely az asztalán hevert, és hosszasan lapozott benne. Egy kis idő múlva úgy tűnt, megtalálta azt, amit keresett. – Jöjjön ide – intett Mirának. A lány odalépett az íróasztalhoz. A leltárkönyvben elolvasta a bejegyzést, amelyre a kurátor ujja mutatott. Szent Katalin ereklyetartó. Ötvösmunka. Aranydoboz, rubin és igazgyöngy berakással. Pontosan nyílik. Eredetileg kocka alakú tárgyat tarthattak benne melyen ót szabályos bemélyedés volt. Leltárba vételkor üres. Származási helye: Örményország (?). Fotó: 2241976. Negatívszám: 224-1-1976 és 224-2-1976. Feltalálási helye: A tárgy lappang. – Mi az, hogy lappang? – sikoltott fel Mira. – Mi az, hogy üres? Mi az, hogy kocka? Hiszen egy ruhafoszlánynak kellene benne lennie! Az idős férfi nyugodtan nézte. Mintha latolgatta volna, mennyit mondhat el neki. – Tudja, hogy a rubin a vér köve? – kérdezte, miközben szúrós szemmel vizsgálta a lányt, vajon menynyit tud, és mennyit tudhat meg. – A rubin és az aranykereszt együtt az Arany Hajnal Rendjének a jelképe. Ha eljutott hozzám, akkor gondolom, hallott már róluk… – mondta. Mira csak bólintani tudott. – Az Arany Hajnal Rendjének tagjai veszélyes titkok megfejtésére tették fel az életüket. Örüljön, hogy egy titok megmaradhat titoknak. A Hit Kapuján nem lehet büntetlenül átlépni. A végítélet majd akkor jön el, amikor nem marad már több titok, sem árnyék. Akkor minden megjelenik a teljes világosságban. Minden tárgy és minden személy feloldódik az igaz ság keresésében. Mira lába a földbe gyökerezett. – Vannak olyan tárgyak, melyek azért veszélyesek, mert az otthonra emlékeztetnek. Jusson eszébe annak a négy férfinak a története, akik hosszas meditálás után bejutottak a paradicsomba, a titkok kertjébe. Az egyikük rögtön szörnyet halt, mert nem követte az utasítást, a második odanézett, ahova nem lett volna szabad, és megőrült, a harmadik nem elégedett meg azzal a tudással, ami adatott, és eretnek lett, egyedül a negyedik férfi járta meg az utat a két világ között úgy, hogy épen visszatért – mondta Ovetári és visszaült az asztalához. Részéről a beszélgetés véget ért. – Mit tudott ő, amit a másik három nem? – kérdezte Mira, de tudta, nem kap a kérdésére választ. Megfordult, halkan elköszönt, és kiment a szobából. Úgy döntött egyenesen hazamegy. Otthon ruhástul rávette magát az ágyra. A párnába
62
temette az arcát, és sírt. Miért nincs meg semmi? Miért nem talál meg semmit? Lassan megnyugodott. Felhívta Berdist. A fiú nyugodt, de fáradt hangon válaszolt. – Gyere fel a könyvtárba. Megmutatom, min dolgozom. Mira úgy érezte, nem engedheti meg magának, hogy egyetlen szövetségesét megsértse, és őszintén megmondja, egy cseppet sem érdekli, hogy éppen min dolgozik. Gyorsan megmosta az arcát, és elindult. A közlekedés mindig elfárasztotta, ahogy nézte a régi, piszkos buszokon zötykölődő rosszul öltözött, szomorú embereket. A könyvtárban a fiút a szokott helyén, a számítógépe mögött találta. Berdis felnézett rá. – Gyere, nézd csak meg ezt – mondta a fiú köszönés helyett. Mira mellé húzta a székét. A képernyőn egy jól ismert, minden középiskolai történelemkönyvben fellelhető fotót látott: „Karlócai hadnagyot tetten érik a gyilkosság után”. A fénykép a Hadügyminisztériumban készült 1941 nyarán, mikor a rendőrök elfogták Karlócai hadnagyot, aki lelőtte főnökét, a hadügyminisztert. A képen a riadt férfit sötét ruhás férfiak fogják körbe, de az arcuk nem látszik. A pisztolyt éppen kicsavarják a kezéből. A vaku felnagyította a hadnagy rémült, világos színű szemét, aki egyenesen a kamerába nézett. Az eset egy ideig megakadályozta a korai magyar hadba lépést, mert a hadügyminiszter a háború feltétlen híve volt. A hadnagyot nagyon gyorsan katonai bíróság élé állították, de még az ítélethozatal előtt életét veszítette – máig tisztázatlan körülmények között. Vagy öngyilkos lett, vagy belehalt a vallatásba, vagy szökni akart, és aközben lőtték le. Aztán 1945 után a kommunista történetírás az ellenállás hőseként rehabilitálta. Mira nem tudta, hogy Berdis ezen a történeten dolgozik. – Mi közöd van neked ehhez? – kérdezte türelmetlenül. Berdis válaszul elindított egy számítógépes animációt. Feltűnt a NonFrontier Digital lógója. Berdis számítógépes programozással sok pénzt keresett, bár erre egyáltalán nem volt rászorulva. A filmen egy rekonstruált palotát lehetett látni, majd egyenruhás emberek mentek ki-be az ajtókon. – Ez a régi Hadügyminisztérium számítógépes rekonstrukciója, ahol Karlócai hadnagyot a gyilkosság után elfogták. A szovjetek az ostromban szétlőtték az épületet, és csak az alapok maradtak meg. Most egy hotelt akarnak a helyére építeni, és a tervezők megkértek, próbáljuk meg jó pénzért elképzelni, hogyan nézhetett ki az eredeti épület és belseje a telekkönyvi adatok és a megmaradt metszetek alapján. Hát így – mondta. Elégedetten hátradőlt a székében, kezét ösz-szekulcsolva a feje mögé tette. – Mi köze van ennek a Korkut-hagyatékhoz? – Mira próbálta elnyomni a türelmetlenséget a hangjában. Berdis válaszul kinagyította a Karlócai hadnagy elfogásakor készített képet. Majd fényképeket pörgetett le a Hadügyminisztérium épületéről, és lejátszott egy rövid híradórészietet is: a később meggyilkolt hadügyminiszter beiktatása és első napja az irodájában. Aztán elindult az animáció, mintha az épület belsejében járnánk. Néha piros nyilak jelentek meg a képernyőn, rámutatva egy-egy pontra az épületben, onnan aztán a vonalak elmosódtak. – Összevetettem ezt a képet, és az épületről meglevő képi anyagot. A nyilak jelzik, hogy hol vannak a különbségek. Nem látod? Ezt a képet a tetten ért Karlócairól nem ebben az épületben készítették, ahol a holttestet megtalálták. Ott nem volt olyan szoba, amelynek ilyen beosztású ablaka lett volna. A belmagasság sem stimmel. A Hadügyminisztérium ötméte-res belmagasságú palota volt, ez meg ahhoz képest egy luk, csoda, hogy ki tudnak benne ezek a derék és feltehetően magas katonák egyenesedni. A gyilkosság délelőtt történt, a fényképen pedig sötét van a szobában, nem jön be az ablakokon a fény, pedig nincsen lefüggönyözve.
63
– Jó, akkor Karlócai volt a bűnbak. Majd nyilván lesz egy PhD-hallgató, aki megírja, hogy miért lett ő az ideális bűnbak. Talán azt is kideríti, hogy hogyan halt meg. De… – inkább nem fejezte be, hogy az erőszakos és ostoba hadügyminisztert a lehető legkevésbé sajnálta. Majd a képernyőre pillantott. Egy ház falai csiga alakban tekeregtek felfelé. Ez már a Katalin-ház rekonstrukciós filmje lehetett. – Van itt egy kis probléma – mosolygott Berdis. A képernyő villódzni kezdett. A rekonstrukciós film már másodszor futott le, de Mira még mindig nem szólalt meg, csak meredt a képernyőre. Berdis ekkor magyarázni kezdett: – A házat a te rajzaid alapján berajzoltam és akkor láttam, hogy Karlócait egy hasonló alaprajzú szobában tartóztatták le. – Élvezte, hogy a lány lenyűgözve nézi. – De hát akkor a Katalin-ház már régen nem állt – ocsúdott fel Mira. – Az igaz, de lehet, hogy azok, akiknek a terítők mintáival eljuttatták az üzeneteket, máshol felépítettek egy hasonlót. Lancor is átadhatta a tervrajzot, róla sem tudunk semmit, mi történt vele, miután megrendezték a tűzvészt. De ez még nem minden – folytatta –, tudtam, hogy hallottam már Tirpe nevét valahol. Ez volt az egyik legtöbbet fényképezett magyar város a 20. század elején. Rögtön eszembe kellett volna jutnia, amikor Gábriel mutatta a metszetet a furcsa alakú sírkőről. A metszet fényképek alapján készült. De szerencsénk is van, mert az 1910-es években egy gazdag bankár hibbant fia irtóztató pénzt ölt az elméletének bizonyítására, miszerint a vonuló vándormadarak útja megegyezik a földben található energiavonalakkal. A család pénzén végigjárta ezeket az útvonalakat egy mindenre kapható kalandorral, aki állítólag régészetet tanult. Az apja pénzéből alaposan dokumentálták az utat. Meg voltak róla győződve, hogy ezen az úton őseink szentélyeket építettek, mert a föld alatt futó erőket imádták. Na és, képzeld, az a piros oszlop, amit az ásatásnál találtak, éppen egy ilyen helyet jelölt. A képernyőn megjelent egy szenrajz az oszlopról. – Honnan tudod? Hány ilyen oszlop maradt meg? –kérdezte Mira, miközben lenyűgözve figyelte a képernyőt. – Ez az egyik rajzuk. De nem Magyarországon készült, hanem Boszniában, egy kis hegyi faluban. – És mit csinál egy ilyen energiafolyam, már ha létezik, és miért kell megjelölni? – Mira szeretett abban a hitben élni, hogy racionalitás mindenekfelett áll. – Szerintük ennek az oszlopnak az alja beleér a föld alatt futó energiafolyamba, tehát közvetlenül vezeti fel az ősi erőt. Így az erre járóknak, akik ismerték ennek a jelentőségét, meg kellett vágniuk magukat, és egy csepp vérrel adózniuk a helynek. Ezzel a vérrel engesztelték ki a vándorló lelkeket. Nézd meg a rajzodat! Az ásatáson lévő oszlopnál bejelölted, hogy a világ négy égtája felé mutató vájat vezet az oszloptól. Ez vezeti a vért, mely az életet jelenti, és közvetlenül teremt kapcsolatot a földben futó energiákkal. – Ezért mondta Gábriel, hogy ez nem postakocsioszlop. Látod, ő már akkor tudta! – kiáltotta Mira. Berdist rendkívül bosszantotta, hogy a lány Gábriel munkája iránt tanúsított lelkesedést. De nyelt egyet, és folytatta. – Még mindig nincs vége! Ezek ketten végigfényképezték és végigrajzolták egész Kelet-Európát. Volt rá idejük, apuka jóvoltából pénzük is, és kellően elszántak voltak. Berajzoltam a térképre, hogy annak idején hol találtak ilyen oszlopokat. A vajatokat, amelyek a vért vezették, ők nem említették, de ez nem biztos, hogy azt jelenti, hogy nem is voltak. Lehet, hogy egyszerűen csak nem tulajdonítottak nekik jelentőséget. Megnyomott egy billentyűt. A számítógép képernyőjén feltűnt Európa térképe. – A két amatőr kutató ráadásul azt is kimutatta, hogy a pontok egybeesnek az évszázadok alatt kitört különféle felkelések és lázadások helyeivel. Felvittem az adataikat 64
számítógépre. – Mira ránézett a képernyőre. A városokat jelölő pontok jól láthatóan húzódtak keleti és nyugati irányban: Örményországtól Magyarországig. Az egyik legnyugatibb pont Tirpe volt. – Az energiafolyamot el is nevezték: ez szerintük a Vándorlás a Menny és a Pokol között. Furcsa egybeesés, mert ugyanaz annak a könyvnek a címe is, amely a középkorban a legtitkosabb tanokat tartalmazta. Swedenborg, 18. századi svéd miszticista munkájának is az a címe, hogy Menny és Pokol. Ebben a könyvben leírta, hogyan sikerült neki átjárni a világok között. Ennek az átalakulásnak a titkát később sokan megpróbálták megfejteni. Voltak, akik az átalakulást különböző szerek bevitelével akarták siettetni. Néhányan ennek kapcsán kellemesen töltötték el az időt, de voltak, akik a kísérletek során megmérgezték magukat. Állítólag sok hasznos gyógyszert is úgy fedeztek fel, hogy az átalakulást segítő szereket tesztelték. Mira meglepődött azon, hogy Berdis a kábítószeres élményt kellemesnek nevezi, de a fiú folytatta: – Akik ebben hittek, azoknak a tudás és a hit átmentése volt a feladata és a hivatása. Hittek a lélek vándorlásában. Állították, hogy a tudás nem hal meg. – De honnan tudjuk ezt? A titkos tudásnak nem az a jellegzetessége, hogy titkos? Talán a két utazó ismerte a könyvet? – vetette közbe a lány, akit zavart, hogy Berdis milyen otthonosan mozog az ő kutatási témájában. – Persze, igazad van. Nem tudhatjuk pontosan – mosolyodott el Berdis, aki – mert jól ismerte a lányt – érezte, hogy túlment a határon. – Ezt az egész átalakuláselméletet csak a miszticisták ellenfelei által vezetett kihallgatások jegyzőkönyveiből és a vádiratokból ismerjük. Nem nagyon népszerűsíthették a tanaikat széles körben, mert állandóan figyelték őket. És a titkos tanok bizony, úgy, ahogy mondod, éppen attól titkosak, hogy titokban tartják őket. A vádiratokból az derül ki, hogy életre-halálra kerestek mindenkit, akiről feltételezték, hogy az Arany Hajnal Rendjéhez tartozik. Ők voltak a szerzői a Secreta Na-turae című könyvnek. – Miért? – kérdezte Mira. – Mivel érdemelték ki a hatóságok kitüntetett figyelmét? Akkoriban Európa története semmi másból nem állt, mint titkos társaságok történetéből. – Sokan hittek a lélekvándorlásban, de azt azért meg lehet érteni, hogy ezek a tanok nem voltak népszerűek Európában a 18. század végén. Az még inkább érthető, hogy sokféle intézmény és hatóság kutakodott azok után, akik az örök élet titkát keresték, és ráadásul némi eredményt is elértek. Gondold csak el, mi lenne a következménye, ha mondjuk, egy uralkodó örökké élne. Vagy mondjuk, csak a nagy adófizetők. De ismétlem, csak a halálos ellenségeiktől tudunk bármit is róluk. Úgy tűnik, hogy titkos gyűlése ken, hol máshol, olvasták fel hangosan a könyveket. Ezek közül egynek sejtjük a címét a nyomozati anyagokból, ez a már említett Secreta Naturae. A közösség és feltehetően az átalakulás maga is a közös olvasással jött létre, már ha tényleg létrejött. És egy kö zösség létrehozásához egy könyv kellett, mely hajszálra azonos volt az összes többi ilyen könyvvel. Berdis folytatta: – Az egyik tag, aki talán csalódott volt, gondolom én, hogy nem alakult át, vagy csak egyszerűen megrémült, feljelentette az egész bandát felforgatás vádjával. A kihallgatási jegyzőkönyv fennmaradt, de azt is cenzúrázták. Nyilván a kihallgatok is érdeklődtek az átalakulás folyamatai iránt. Nézd – mondta, és elővett egy fénymásolt oldalt –, itt a szöveg. Berdis olvasni kezdte: – Itt vallom, hogy szándékaim istenesek voltak A természet titkait csak az Istennek tetszőén akartam megtudni. Semmi más nem vezérelt, mint lelkem üdvösségének elnyerése. Ezt ígérték nekem azok, akikben vakon hittem. Ígérték, ha részt veszek a szertartáson, megtisztul az én lelkem. Akkor K… azt mondta, legyek a háznál 65
holdtöltekor, éjfélkor, és ott fogok azokkal találkozni, akikkel együtt elérhetem azt, amire vágyok, de csak ha arra érdemes vagyok. Már bánom, hogy odamentem, már megbántam, hogy az olvasásban részt vettem, és már tudom, hogy az ördögneklettem pusztító szándékában az eszköze. – Honnan tudod, hogy ennek bármi köze van a dologhoz? Nekem úgy hangzik, mint egy rendesen megkínzott összeesküvő vallomása, aki aztán mindent bevall, csak hagyják már békében meghalni – hitetlenkedett Mira. – Onnan, hogy amit olvastak, az nem volt más, mint a Secreta Naturae egy változata. És… – tartott hatásszünetet – mert ezt a vallomást, mely az egyetlen ismert vallomás az átalakulásról, Tirpétől nem messze vették fel a különleges kirendelt nyomozók, még mielőtt a ház leéghetett. Persze a nyomozók akkoriban jakobinus összeesküvők után kutattak. Lehet, hogy ők voltak azok, akikről Anitta írt a naplójában. Ettől a vizsgálódástól rettenhetett meg Lancor, és ezért dönthettek úgy, hogy felszámolják a házat és az összes kísérletet. – A természet titkait csak az Istennek tetszőén akartam megtudni. Semmi más nem vezérelt, mint lelkem üdvösségének elnyerése – olvasta fel hangosan újból Mira. – Ez elég fűrészporízűen hangzik. Hogyan gondolhatta valaki, hogy a természet titkait megfejtve átlényegülhet? – Nem rossz hipotézis, de szerintem ezt sosem tudjuk meg, legalábbis addig biztosan nem, míg nem látunk egy ilyen könyvet. Amikor meg megnézhettük volna Tirpén, még nem tudtuk, mit kell keresnünk. Lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy valaki a kezébe vehette a könyvet – szomorodott el Berdis. – Hát ezt nem hiszem – mondta Mira, aki maga is meglepődött saját optimizmusán. – Akiknél most van a könyv, azok is a kezükbe veszik. Hogy mit tudnak kiolvasni belőle, és azt mire használják, az már más kérdés – próbálta összeszedni a gondolatait. –A rend tagjai valószínűleg elég pontos anatómiai ismeretekkel rendelkeztek, valamint ismerték a görög-római szerzőket, meg az arabokat is, akik az emberi létet kettéosztották testre és lélekre. Berdis felemelte a kezét. – Szerintük, ha valakit az életében nagy méltánytalanság ért, annak a lelke kapott még egy lehetőséget. Ha pedig valakinek nagy tettet kellett végrehajtania, akkor nem halt meg a lelke. Beleszallhatott valakinek a testébe, és abban a testben elvégezhette a feladatát a közösség érdekében. A másik testét az idegen lélek általában szavakkal érte el. Azaz, valaki elmondott egy olyan szöveget, amellyel feljogosította a másik vándorló lelkét, hogy testét időlegesen a saját céljaira használja. – És honnan tudják, hogy melyik lélek merre jár? –kerde te metsző hangon Mira Fogalmam nincs. De persze a lelkeket is két csoportba lehet osztani: jó lelkekre és rossz lelkekre, azaz segítőkre és ártókra – magyarázta, miközben igyekezett nem Mirára nézni, aki rosszallóan rázta a fejét. A fiú folytatta előadását: – A rossz lelket ki kell űzni, mert az még egy utolsó gonoszságot akar művelni a másik testben, és nyilván félrevezeti a befogadó testet. Ilyenkor lélekkiűzést kell tartani, amit csak ku lönleges helyen lehet elvégezni, ahova kilenc lépcső vezet… Ezen vehetett részt ez a szerencsétlen is, akiből kicsikarták kínzással a vallomását. De honnan tudod te ezt mind? – vágott közbe Mira. Az eretnekek és az összeesküvések ellen harcoló intézmények nem arról voltak híresek, hogy bármit a véletlenre bíztak. Ha sikereket értek el, dokumentálták. Ezek a szervek pontos feljegyzéseket és instrukciókat készítettek a tagjaiknak arról, mit kell keresni-
66
ük. Ezeket a kezikönyveket a szakirodalom szerint a boszorkányok felkutatásához használták. Szép számmal maradt fenn belőlük, ami miatt a nemzetközi történészszakma úgy tartja, hogy Magyarországon kulo nősen sokáig és kegyetlenül üldözték a boszorkányokat. Azt nem is említettem még, hogy a vallomástevő nő volt. És a jakobinusok, mint tudjuk, nem fogadtak be nőket a tagjaik sorába, tehát politikai összeesküvő nem lehetett. Mirának derengett valami az olvasmányaiból, hogy a francia jakobinusok a királypártiaknál is kegyetlenebbül csaptak le azokra a nőkre, akik komolyan vették az egyenlőség, szabadság és testvériség eszméjét. Mintha olvasott volna valamit arról is, hogy valaki ezekkel a boszorkányüldözést dokumentáló iratokkal magyarázta meg a nők alacsony részvételét a közéletben. Ezeket a feljegyzéseket a cikk úgy értékelte, mint az elrettentés történelmi eszközét, mellyel a nőket bezárva, a háztartásban láncolva tartották, akkor, amikor egész Európa forrongott és átalakult. Mira szkeptikus volt az ilyen érvelésekkel szemben, főleg, mert a boszorkányüldözést 1755-ben betiltották, jóval az előtt, hogy az emberi jogok bárkinek itt eszébe jutottak volna. De ezt most megtartotta magának, és hallgatott, Berdis pedig folytatta. – Amúgy nem biztos, hogy szükségszerűen szerencsétlen lett volna az illető, ha, pechére, nem jelentik fel. Lehet, hogy valami sikert is elértek az öngerjesztette átalakulási folyamatban. A közösség erejét biztosan megtapasztalták. Ne felejtsd el,” hogy ehhez a szertartáshoz tíz ember kellett. A leírások szerint a lé-lekűzők körbeálltak a szobában, és a 91. zsoltárt mondták el sokszor egymás után, egyre gyorsuló tempóban. Hittek abban, hogy a szavak ereje ki tudja űzni a gonosz lelket. Azt gondolták, hogy a szöveg hangos olvasása hozza létre a tudást. Gondolom, ismered a szövegét. – A fiú felállt, és leemelte a tömött könyvespolcról a Bibliát. Kinyitotta, és elkezdte hangosan olvasni: Aki a Fölséges védelmében lakik, aki a Mindenható árnyékában él, / az így beszél az Úrhoz: Te vagy a váram, és a menedékem, Istenem, benned bízom! / Ő szabadít ki az életedre törő vadasz csapdájából. / Szárnyaival oltalmaz, tollai alatt menedékre lelsz, hűsége a védőpajzsod. / Nem kell félned az éji kísértettől, sem a nappal repülő nyilaktól; / sem a sötétben terjedő ragálytól, sem a fényes nappal kitörő dögvésztől. / S ha ezren esnek is el oldaladon, a jobbod felől tízezren, téged nem találnak el. / Saját szemeddel lathatod majd, látni fogod a bosszút a bűnösökön. / Te, aki így beszélsz: az Úr a menedékem, te, aki a Fölségest hívtad oltalmadra. / így nem ér semmi baj, csapás nem közelít sátradhoz. / Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. / A kezükön hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék a lábad. / Oroszlánok és kígyók között lépdelsz, oroszlánkölyköt és sárkányt tiporsz el. / Hű volt hozzám, azért megmentem, védelmezem, mert ismeri nevemet. / Ha hozzám fordul, meghallgatom, minden szükségben közel vagyok hozzá, megszabadítom és dicsőséget szerzek neki. / Napok teljességével áldom meg és megmutatom neki üdvösségemet. Berdis becsukta a könyvet, és leült. – Közben persze figyelni kellett arra, hogy a kiűzött lélek hova távozik. Segíteni kellett a vándorló lelket iránymutatással, merre haladjon. Ezért készítettek iránymutató köveket, követ öt ponttal, mely a világ négy égtája felé mutatott. Mellesleg valószínűleg erről a jelről ismerték fel egymást a társaság tagjai. A vándorló lélek külső jelet hagy azon a testen, ahova időlegesen beköltözött, hogy ott elvégezze a feladatát, amit életében nem tudott végrehajtani. Talán a te szép Gábriel barátod csiga alakú tetoválása ilyen – tette hozzá epésen. Mira nem szólt semmit. – Erről a csiga alakú jelről ismerhették fel egymást a beavatottak. És ha megnézed ezt a házat, vagy pontosabban, a rajzaidat – folytatta Berdis ismét a számítógép képernyőre mutatva –, látod, hogy a tirpei feltárt ház minden
67
szobájába éppen kilenc lépcső vezet. A szobában ki kellett jelölni a négy égtájat, hogy a lelkek tudjanak tájékozódni. Az oszlopnál pedig ott a világ négy égtája fele futó csatorna a vándorló lelkeknek. * – Hát, lassan összeáll a kép – szólalt meg Mira. Bár azt kicsit nehéz elképzelni, hogy szegény vándorló lelkek megállnak minden kőnél, hogy kitaláljanak a szobából – jegyezte meg kissé szkeptikusan. Berdis sokat dolgozott a rekonstrukción, úgyhogy nem hagyta racionális érvekkel a saját teljesítményét kisebbíteni. – Sőt – mondta, és visszatért gépén a Karlócai gyilkosság rekonstrukciós filmjéhez. Kinagyította a képet. – Ha megnézed, itt is látszanak a földön a bevésett csatornák. Ami azt jelenti, hogy a hadügyminiszter és Karlócai részt vettek egy ilyen ülésen egy, a Katalin-házhoz hasonló épületben. A tárgyalás teljesnek mondott anyagát már régen kiadták, mert 1945 utan ezt a szegény katonatisztet kitűnően fel lehetett használni propagandacélokra. Nagyon alulról kezdte az életét: árva gyerek volt, saját kitartásának és szívós munkájának köszönhette, hogy a vezérkarban szolgálhatott, aztán hirtelen öntudatra ébredt, és fellázadt zsarnok fasiszta felettese ellen. Ebből a peranyagból azt is tudjuk, hogy a hadügyminiszter és a hadnagy korábban elválaszthatatlanok voltak. Sőt, a hadügyminiszter finanszírozta Karlócai tanulmányait. Erre a súlyosbító körülményre a katonai ügyészek többször is felhívták a figyelmet. Az is érdekes, hogy Karlócai végig megtagadta a vallomástételt, és nem fogadta el kirendelt védő segítségét sem. Hallgatott. Aztán titokzatos korulmenyek közepette meghalt. De hogy került oda fényképész, ahol a titkos gyűlést tartottak, azt nem értem. – Talán a kép is ugyanúgy üzenet, mint Korkut apát térítőinek mintái. Valakiknek így akartak üzenni, hogy az összeesküvők ennyit tudtak tenni a magyar hadüzenet megakadályozásáért – gondolkodott hangosan Mira. Berdissel újra és újra megnézték a szoba rekonstrukciójáról készült videót Hallgattak. Mirának valami szöget ütött a fejébe. – Nem értem. Az rendben van, hogy a gyilkosság egy olyasmi szobában történt, mint amilyet Tirpében tártak fel. De nem tudjuk, hogy pontosan hol. Ha nyíl vánosságra akarták volna hozni, azt már a per alatt megtehették volna, de nem akarták, sőt, kitaláltak egy másik, igen hihető helyszínt, és a tanúkat is kiképezték. Még ez is rendben van. De hogyhogy nem találnak a Katalin-haz feltárása során semmi tárgy anyagot? Emlékszel, a régész a helyszínen emiatt panaszkodott. – Ja, hát ez nem bonyolult – legyintett Berdis. – Ezt a házat már egyszer feltárták. A 19. század végén a romantikus nemzetépítés jegyében hirtelen kitört a re gészeti mánia. Mindenki tárgyakat akart találni a történelmi mondák alátámasztására, és ennek jegyében Tirpe környékén is sok ásatást végeztek. Amatőr régészek hada szállta meg a környéket, részben az akkoriban igen népszerű energiafolyam-elmélet miatt, részben meg azért, mert azt remélték, hogy az aranybányákban még lehet ércet találni. Úgyhogy feltárták a rég bezárt bányákat meg a munkások régi lakóhelyeit is. Találtak üvegmaradványokat is, ami azon a környéken igen ritka leletnek számított. A régészek főleg a régi kutakat szerették feltárni, mert elődeink előszeretettel használták őket szemétlerakónak. Így tudták növelni a kútban a víz szintjét. A Katalin-ház maradványainál is feltárták a régi kerti kutat. Találtak egy szoba méretű üreget és egy járatot, amely közvetlenül az apátság épületéhez vezetett. Ha megnézed az Archeológiai Értesítő 1902-es évfolyamát, akkor láthatod, hogy a Katalin-házat vagy legalábbis a romjait, egyszer már megtalálták. Mira felkiáltott a megdöbbenéstől. – És mi volt az üregben? 68
– Nagyon sok por, meg emberi csontmaradványok. Akármit vagy akárkit, esetleg akárkiket falaztak is el oda, gondoskodtak róla, hogy egy maró anyag hatására teste vagy testük idővel teljesen szétporladjon. De nagyon úgy tűnik, hogy ez a kútból nyíló üreg, vagy inkább terem, egy kis magántemető lehetett. Nem szerettem volna azoknak a helyében lenni, akiket oda befalaztak. Amúgy csak egy kis kerek fémdarabot, valami jelvényfélét találtak a befalazott részben. Legalábbis a cikk ezt írja. Olyan fémből öntötték, amely ellenállt az időnek. Próbálták kideríteni az ötvözet összetételét, de az akkori technikával nem sokra mentek. És a jelvényen a leírás szerint – itt megállt, és szünetet tar tott – egy csigavonal volt és öt pont. – Ez nyilván az üzenőérme volt, amellyel a fontos üzenetek vivőit azonosították, hiszen akkor még nem volt személyi igazolvány. – Mira nem használta ki a helyzetet, hogy elégtételt vegyen azért, mert a fiú ed dig nem nagyon hitt sem a csiga, sem a macska szimbolikájában. Berdis értékelte a lány nagyvonalú gesztusát. – Nem lehet, hogy azt az Alattint is ide temették? Anitta azt írta a naplóban, hogy egy tárgyat nála hagyott, mikor megölte. Arról nem írt, hogyan tüntette el a holttestet, de nyilván a házon belül intézte el. Le het, hogy ez az a fém üzenőérme az, amit nála ha gyott. Nyilván fontos volt neki, hogy ha bárki később megtalálja ezt a belső temetőt, tudja mihez vagy kihez kötni. De hogyhogy nem tud senki erről a feltárásról? – kérdezte Mira. – Nagyon egyszerűen – sóhajtott Berdis megköny-nyebbülten. Újból ismert terepen mozgott. – A feltá rást a kutatást pénzelők kérésére visszatemették, mert nem érdekelte őket az egyszerű textilfestő műhely. Hiszen nem volt ott más, csak egy porig égett műhely és sok-sok összezúzott üveg egy üregben. Sem fegyvereket, sem ékszereket nem találtak, ezért az egész feltárás érdektelennek tűnt. Az Archeológiai Értesítő pedig nyomdai hibára hivatkozva visszavonta az egész 1902-es évfolyamot. A következő-1902/1903-as évfolyamot összevonva adták ki, de ez az egy cikk, amely a feltárásról tudósított, valahogy kimaradt az újranyomásból, mert a cikk szerzői új részletekre bukkantak, és át akarták írni a cikket. Ami aztán soha nem jelent meg. – Akkor te honnan tudod, hogy egyáltalán létezett? És hogyan kapcsolódik ez a vándorló lelkekhez? –kérdezte Mira. – Hát, egy vándorló léleknek biztos nem jött be a vándorlás. De menjünk sorjában. Véletlenül találtam ezt a hivatkozást lábjegyzetben egy a korai magyar üvegművesség történetét feldolgozó monográfiában. – A fiú nem részletezte, mennyi munka volt, míg az összes magyar üvegművességről szóló könyvet átlapozta, remélve, hogy talál valamit a Korkut-gyűjte-mény üvegtárgyairól. – Ebben említik, amúgy mellékesen, a csontok között talált kis fémtárgyat is a csigával és az öt ponttal, mert a szerzőt az ipartörténet érdekelte, és ez érdekes terméknek tűnt. A feltárásról készült eredeti cikk szövege viszont azóta eltűnt. A szerző, akinél a hivatkozást találtam, szerencsénkre éppen jó pillanatban, még a bezúzás előtt elolvasta. Ö főleg arról írt, milyen érdekes, hogy ennyi nagyon drága, ritka és nemes üveget találtak egy isten háta mögötti kisváros műhelyében. Lelkiismeretesen felsorolja, mi volt még az üveg mellett. Amúgy csak anynyit ír még az ásatásról, amennyit én is az előbb meséltem neked, de többet nem tudhatunk meg, mert a szerzőt főleg az üvegek érdekelték, ezt hivatkozta be, tehát ez maradt fenn. – És mi következik ebből? – szomorodott el Mira. – Azt nem tudjuk, mennyit tártak fel a házból. De az biztos, hogy amikor visszatemették a ház alapjait, elvitték, ami kellett nekik, és átépítették a romot olyanra, amilyen formában meg akarták őrizni a ké sőbbi koroknak, arra az esetre, ha lesz még egyszer egy szerencsés valaki, aki feltárja. De gondolom, mindent megtettek, hogy ilyen ne legyen. 69
Mira komolyan kételkedett abban, hogy csupán szerencse kérdése lenne az, hogy a profitéhes osztráktörök multinacionális cég éppen ezt a területet nézte ki az új létesítménye számára, de a gyanúját megtartotta magának. A fiatalok másnap is találkoztak a könyvtárban. Mira magával vitte az összes jegyzetét, hogy kéznél legyen. Lassan itt volt az ideje, hogy nekiálljon megírni a dolgozatot, bár a kutatást jobban élvezte, mint az írást. Azzal akarta kezdeni, amivel a kutatást is: az apátról készült képpel. Leírta az első két mondatot. De hiába nézte a képet hosszú percekig, kénytelen volt beismerni, hogy nem tudott meg semmivel sem többet a jelekről, mint az elején. Lecsapta a tollat. Elszomorodott. Felment Berdishez az irodájába, és köszönés helyett az asztalára tette a képet. – Sok mindent tudunk a vándorló lelkekről meg az energiafolyamokról, de ahhoz nem jutottunk közelebb, hogy mit jelentenek ezek a jelek – jegyezte meg csalódottan Mira. Nézték az apát térítőjéről készült képet. – Mit főzhettek abban a laboratóriumban, ami aztán porig leégett? A szabadkőművesek meg a jakobinusok nem vegyeszkedtek, hanem politizáltak. Ezek meg a Katalin-házban mintha nem is törődtek volna a politikával. Az az érzésem, hogy nekik szinte mindegyvolt, hol élnek. – A szabadkőművesek főleg politizáltak, de az alkimisták ipari méretekben vegyeszkedtek – mondta óvatosan Berdis, akire átragadt a lány szomorúsága. – Lehet, hogy tényleg alkimisták laktak a Katalin-házban? – gondolkodott Mira hangosan, aki az alkimistákról ugyan nem sokat tudott, de azzal a kicsivel kapcsolatban is igen szkeptikus volt. Aztán némi tanakodás után beírták az alkimistákat a számítógép keresőprogramjába. Az első találat egy aznapi előadás volt. – A titkos tudás alkímiája, Kovály Endre profesz-szor előadása a Magyar Vegyiművek Művelődési Házában a Magyar Alkimisták Egyesületének szervezésében – olvasták, és egymásra néztek. – Biztató, ha egy titkos társaság az interneten hirdeti a rendezvényeit. Ebből is látszik, hogy mit jelent a haladás. Már a titkok sem a régiek. De nem valami nagy szélhámosság ez? Bár, ha egy professzor tartja… – tanakodott magában Berdis, aki kritika nélkül tisztelte a tudományos hierarchiát. Már írta is be Kovály Endre nevét a keresőbe. Rögtön feltűnt Kovály honlapja: a rossz felbontású, homályos fotón csak az látszott, hogy a professzor műanyagkeretes szemüveget hord, és erősen kopaszodik, amit úgy próbál leplezni, hogy oldalt hosszúra növesztett őszes haját keresztbe fésüli. Elkezdték olvasni a szöveget, de sehol sem találtak semmit, ami bármiféle egyetemi állasra utalt volna. Annál több szöveg es link volt a lapon. Mira, szokott türelmetlenségében, gyorsan döntött. – Te olvasd el azt a sok cikket, ami itt van a honlapján, én meg megnézem, kik ezek a magyar alkimisták. Mindegyikünk azt csinálja, amiben jó: te olvasol, én meg emberekkel beszélgetek. Még éppen odaérek az előadására. Aztán hívlak. Berdis csak intett, hogy rendben. Szinte nem is hallotta, hogy Mira elköszönt, mert már elkezdte leszedni a cikkeket a lapról. Mira tudta, hol van a szebb napokat látott művelődési ház, ahol a magyar alkimisták összegyűltek. Gyerekkorában még iskolai ünnepségeket rendeztek az épületben, aztán többször privatizálták, de egyik tulajdonos sem akart igazán pénzt fektetni bele. Így éppen olyan volt, mint húsz éve, csak az azóta eltelt idő is hagyott rajta nyomokat. A megkopott épületben, a faliújságra kitett papírcetlin fedezte fel az előadás helyét. Az útja a büfé mellett vezetett, amely semmit sem változott a gyerekkori ünnepségek óta. Vett egy kávét, és a műanyag pohárral a kezében sietett fel a csigalépcsőn az előadás színhelyére. A teremben leült a legutolsó sor szélére, és körbenézett. Legnagyobb döbbenetére telt ház volt: főleg sötét, rossz minőségű, ódivatú szabású öltönyöket látott. Mint mindig, gyorsan leellenőrizte, hogy félelme, miszerint ő az egyetlen nő a teremben, megalapozott-e. Sajnos, ez volt a helyzet. 70
A beszélgetés egy kicsit elhalkult, mikor az első sorból felemelkedett egy alacsony, tömzsi férfi. Hosszú ősz haját hátrafésülve, copfban hordta. – Szeretettel köszöntök mindenkit a Magyar Alki misták Egyesületének előadásán – kezdte. – Mint tudják, éves előadássorozatunk előadói ingyenesen vállalják a részvételt. Pályázataink, hogy forrásokhoz jussunk, továbbra is sikertelenek, mert meg mindig sokaknak áll érdekében, hogy a tudás ne terjedhessen. Ezért is külön öröm, hogy alapítónk, Kovály Endre elvállalta, hogy megosztja velünk újabb kutatásainak eredményeit. Kutatásaiét, melyeket anyagi nehézségek dacára és az elismertség hiányával küzdve töretlenül folytat. Dörgő taps volt a reakció. Mira a hátsó sorból figyel te, ki is a híres alapító. Az első sorból szerénységet mímelve tápászkodott fel egy nagydarab, pocakos férfi. Mira meghökkenve figyelte, hogy épp olyan ing, nadrág és zakó van rajta, mint amilyet nagyapja hagyatékából még évekkel ezelőtt ajándékoztak el az árvízkárosultaknak. „Ha az alkimisták az aranycsinálás receptjét keresik, nekik még biztos nem sikerült megtalálniuk, különben nem pályáznának állami támogatásra” – gondolta. Kovály odalépett az előadói asztalhoz, és kiváló orgánummal beszélni kezdett. Mondatai tisztán csengtek, a közönség lebilincselve hallgatta. – Kedves Hallgatóim! Az alkimisták évszázadok óta tapasztalják az üldöztetést és a megvetést. Így volt ez régen, és így van ez ma is – emelte fel a mutatóujját a nagyobb hatás kedvéért, mely helyeslő hümmögést váltott ki a hallgatóság soraiban. – S így marad, míg a világ megérik annak a tudásnak a megértésére, amely-lyel mi és elődeink rendelkezünk. Sokaknak az az érdeke, hogy úgy állítsanak be minket, mint kapzsi, pénzsóvár alakokat, akiket csak az aranykészítés titka érdekel. Pedig vannak lényegesen izgalmasabb titkok is, ugyebár? – kérdezte cinkosán, és a közönség bennfentesen helyeselt. – De mit is jelent az aranycsinálás? – folytatta. – Semmi mást, mint a fekete fém átalakítását a világosságba és a tökéletességbe. Az arany színe és tulajdonságai a lelket jelentik, azt a lelket, mely mentes a földi bűnöktől. Az arany lelke átszáll egy másik, távolról sem tökéletes vagy nemes anyagba. Ez a folyamat, mint jól tudjuk, a tiszta tűz erejét igényli, mely átalakítja a halott, fekete fémet a természetes aranynál értékesebb és tisztább arannyá. A tökéletes egység és a lelki tökéletesség az, amire törekszünk, nem holmi pénznyerésre. Nem egyszerű materiális célok vezették őseinket vagy minket, hanem nem kisebb cél, mint a szakmánk elismertetése, és az, hogy az arra érdemesek előtt megnyissuk a lelki nemesedés lehetőségét. – A közönség helyeslően morgott. Mira egy pil lanatra elgondolkodott, vajon a jelenlevők érdemesnek tekintenék-e őt erre a lelki nemesedésre. Közben a szónoklat nem állt meg. – A tudomány, a bölcsesség és a misztérium összekapcsolódása az, ami minket erdekei: ahogyan a test lelkivé válik, ahogyan a fekete fem átlényegül a tökéletes lelkiségbe. Ez a folyamat hat lépcsőből áll. Leoltanák a villanyt? A hirtelen sötétségben a férfi odalépett az írásvetítőhöz, és felkapcsolta. A fólián gondosan kinyomtatott szöveg jelent meg. Mira a fejek között előrehajolva próbálta olvasni: 1. Mérgező, halott víz eltávolítása 2. A sötétség lelkének megtisztítása a fény lelkével 3. A feltámadás meghirdetése 4. A fény általi megvilágosodás 5. A szent házasság 6. A pecsét, a folyamat befejezése Ez után hosszú szócséplés következett arról, hogy az új fém, a férfi bronztestéből és a nő ezüsttestenek egyesüléséből jön létre A sötét, meleg teremben Mira csendesen mosolygott magában, ahogy a szeplőtelen 71
fogantatás kémiai elméletét hallgatta. Kissé untatta az előadás, gondolatai elkalandoztak, arra gondolt, vajon mennyire fárasztó lehet ennek a hiú és unalmas embernek az írásait olvasni, ahogy azt most épp Berdis teszi. Ekkor az előadó felemelte a hangját: – Az életet adó víz a szent világossággal csak a menyasszony szobájában egyesülhet, mely kiszabadítja a test börtönéből a lelket. Ez nem a feltámadás, ez az emberi elet új minősége, mely csak a női princípiumon keresztül valósulhat meg. Tudjuk, hogy van kapcsolat ég és föld között, és ez a kapcsolat a női princípium segítségével az anyagokon keresztül valósul meg. Magát a folyamatot már le is tudjuk írni. – Levette a fóliát, és egy másikat tett fel. Mira azt hitte, rosszul lát. A képen olyasmi jelek sorakoztak, mint Korkut apát térítőjén, csak némileg leegyszerűsített formában. Nem szerepelt mindegyik, amire Mira emlékezett, és láthatóan eléggé gyakorlatlan kéz rajzolta fel óket Az előadó folytatta: – Már a korai alkimisták megpróbálták írásban rögzíteni a folyamatokat, hogy meddig jutottak el munkájuk során, mely a lélek tökéletesítését jelentette a testből a lélek felé. Ez a legegyszerűbb vegyi képlet, melyet John Dee használt a Monas Hieroglyphica című munkájában. Itt arra tesz kísérletet, hogy leírja, hogyan működik a kozmosz, hogyan rögzíthetők írásban az ekkor lejátszódó folyamatok. Ahogy Dee mondta – itt a biztonság kedvéért hatásszünetet tartott –, „Mindennek a kezdete a jel”. Ez a tudás azonban beavatott olvasókat kíván. Mi sem lehetünk biztosak benne, hogy a tudást, amit elődeink hagytak ránk, pontosan olvassuk. A rendszerében a jelek értelme a következő: a pont a föld jele, a kör a föld, a kettős kör a mennyország, a félkör pedig a hold – mutatott kivetítőjén a jelekre. – A zseniális Dee megalkotta a természet ábécéjét, melyben a szimbólumok a szavakat jelentik, a számok a betűket, a kabbala törvényei szerint jelölve ki a sorban megfelelőt… Mira nem várt tovább, felugrott és kirohant a teremből, miközben már tárcsázta is Berdist: – Te tudod már, mik azok a jelek a terítőn? – kérdezte, miközben kettesével vette a lépcsőket lefelé, mint régen, amikor még kislány volt. – Vegyi képletek és folyamatok leírása, de szerintem a professzor úr kevesebbet tud erről, mint mi – válaszolta Berdis. – Idejössz? – Nem. Inkább találkozzunk egy közeli kávézóban, már eleget ültem az utóbbi időben a könyvtárban. Amikor Mira berobbant a kávézóba, Berdis már egy asztalnál üldögélt. Az éltető kávé után a lány elővette a kinagyított terítő fényképét. Elkezdte kirajzolni a mintákat egy papírra. Berdis figyelte. – Szerinted el fogjuk valaha tudni olvasni az üzenetet? – kérdezte. – Ha nem hinnének benne, a Sula gyár nem dolgozna ezen a folyamaton olyan régóta. És nem lenne résen Gábriel, hogy megtudja, meddig jutottak el. Megpróbálom átgondolni, bár ha ismerjük is a jelek rendszerét, nem biztos, hogy el tudjuk őket olvasni. A körök azt jelentik, hogy az ábécé melyik része, a hozzá kapcsolódó vonal vagy pont pedig, hogy az ábécé melyik betűje. Egy kör valószínűleg egy adott folyamatot foglal össze. A különböző fémeknek meg folyamatoknak is megvan a maguk külön szimbóluma. De hogy melyik nyelv ábécéjét használták, azt speciel nem tudjuk – dobta le a tollat Mira, aki amúgy is gyenge volt kémiából. Még mindig Ovetári kérdése csengett a fülében: mit tudhatott a negyedik férfi, hogy ép ésszel megjárta a Paradicsomot, és visszatért? – Rájöttem! – kiáltott fel. – Biztos héber betűkről van szó. Ott számít, hogy a betű milyen számú helyen áll. Te mit tudtál meg Kovály cikkeiből? És ki az a Dee?
72
– Dee 16. századi angol alkimista és matematikus, I. Erzsébet tanácsadója volt. Az egész életét könyvek gyűjtésének és a világmindenség általános nyelve megértésének szentelte, ami szerinte a matematika volt. Kovály meg, úgy tűnik, hisz abban, hogy létezik az alkimisták hálózata, akik ezt a Dee-féle ábécét használják kommunikációra. Hogy Dee honnan vette az eredeti ötletét, az nem ismert. Egyébként sokat tudunk róla, fennmaradt a könyvtárjegyzéke, meg az utazásainak leírása is. És képzeld, hol is járt? Csehországban, azaz a Kánaánban. Ott, ahol a Lancor család férfi tagjai és Alattin is tanult. Megfigyelték, hogy ez után az útja után Dee-nek tökélesedett és megváltozott a jelrendszere. Bár nemcsak ő, hanem például Guillaume Postel, I. Ferenc francia király isztambuli követe is ebben az időben utazgatott errefelé. Megrögzött kéziratgyűjtő volt, mint akkoriban szinte minden tanult ember, de ő ki is adta az első kabbalista művek fordításait. Lehet, hogy elvetette a sulykot, mert ezek után sok évet töltött házi őrizetben magányosan egy kolostorban. Biztos valami olyasmit publikált, amit nem lett volna szabad. No de térjünk vissza a minden nyelv alapját jelentő jelrendszerhez. Idővel mindenki hozzátette a saját változatát, de többnyire ebből a Dee-féle ábécéből indultak ki, mert alkimistának lenni alapvetően egyéni elfoglaltság. Gondolom, senki sem akarta, hogy mások teljesen kiismerjék a kutatási eredményeit, aztán előbb lényegüljenek át. Csak az a kérdés, hogy ha ennyire titokban akarták tartani az eredményeiket, és ha ennyire sokat kockáztatott az, aki valamit nyilvánosságra hozott, akkor miért festette le magát Korkut apát a terítővel? – gondolkodott hangosan Berdis. – Mondjuk, Korkut apát és köre tényleg egy titkos társasághoz tartozott, és ezzel akart üzenni, hogy hol keressék a többieket. Vagy így tudatta a hozzáértőkkel, hogy meddig jutottak a kutatásban. Lehet, hogy ez is egy azok közül a titkok közül, amelyek elkerültek nyugatra a Studiusból, csak aztán ott éppen a lényegét nem értették meg – mondta Mira és elvonult egy nyugodt sarokba, hogy elolvassa a cikket, amit Berdis talált neki, és folytassa a Seraser-napló olvasását. NÉPSZABADSÁG, 2003- ÁPRILIS 3. A New York-i Metropolitan Museum legújabb szerzeményeit bemutató kiállításon a látogatók megcsodálhatták azt a könyvet, melynek táblái kihúzható fiókként páratlanul értékes és ritka római kori gemmákat rejtenek. Az úgynevezett Sula-gyűjteménynek, melynek öt darabja hiányzik, magyar vonatkozása is van, hiszen az adományozó dédanyja 1823-ban érkezett a mai Magyarország területéről Amerikába. A család, mely a száz leggazdagabb amerikai család közé tartozik, vagyonát textilgyártásból, illetve bányászati újításaiból szerezte. Az örökösök a múzeumban letétbe helyezték a családi műkincsgyűjtemény néhány darabját. A kiállítás megnyitóján jelen voltak a New York-i székhelyű magyar szervezetek képviselői is, akik sajtóközleményben fejezték ki sajnálatukat, hogy a jelenlegi magyar kormány nem biztosítja az anyagi feltételeket ahhoz, hogy a kincseket Magyarországon is bemutathassák. Az amerikai család képviselője nem kommentálta azokat a híreket, miszerint Magyarországon ruháznának be egy új szupermarket-hálózatba, és a kormánnyal adókedvezményről tárgyalnának. „Létezik a szerelem erejéből merttett akarat, és olyan is, melyet a kényszerített szerelem ad.” 1857. november 24. Lancor napról napra gondterheltebb lett, és kérdésemre elmondta, hogy aggasztja a környéken folyó nyomozás. Érezte, előbb vagy utóbb eljutnak hozzánk. Cselekedni kellett. Seraser azzal a rendíthetetlen nyugalommal vette tudomásul, hogy meg fog nősülni, melyért annyira tisztelték a társai. Nem sejthette, hogy Lancor ezért hívatta magához, de az életében minden fordulatot egykedvűen fogadott. Mikor belépett, és Lancor rám 73
mutatott, majd tiszta, csengő hangján elmondta, mi a kívánsága, maga Seraser is úgy érezhette, hogy ennél logikusabb lépés közös életünkben nincsen is. A látogatása alatt végig hallgattam. Seraser eddigi életében is mindenben vakon követte Lancor utasításait, ebben sem tehetett kivételt. Tudta, sok forog kockán, nem hibázhatnak. A bátyám egykor megmentette az életét, mikor már a nyomában voltak, és közel állt a halálhoz, így hálával tartozott. Művészetének meg persze Lancor támogatásának köszönhetően takaros, de nem hivalkodó házat vásárolhatott a szomszédjában, ahova most velem költözik majd be. Sokszor látott Lancor házában. Ügy éreztem, meglepi az erő, amely belőlem áradt. Lancornak és Alattinnak szükségük volt munkájukhoz a Katalin-házra, rólam pedig egyre több pletyka terjengett akkoriban. Nekem is kellett egy hely, ahol magamban élhettem. Egyre többen érdeklődtek a ház iránt, és az újabb háború is növelte az emberek gyanakvását. A császári nyomozók az első lány titokzatos szökését még elnézték, de ha még egy haláleset történt volna, nem kerülhettük volna el a kiterjedt vizsgálatot, akármilyen messzire ért is el az apát befolyása. Seraser szabadon utazhatott a munkája miatt, senkinek sem tűnt szokatlannak a hatalmas termetű festő gyakori távolléte. Utazásai során megbízásokat teljesített, híreket és könyveket vitt. Bajban levő sorstársakat segített jó szóval és a Lancor bányáiból befolyó készpénzzel. Nővel soha nem volt dolga; hivatása, melyet szolgálatnak fogott fel, teljesen lekötötte. Busa nagy fejét hatalmas, sűrű, fekete hajkorona ékesítette, melyet copfban viselt. A városiak művészi hajlamaival magyarázták furcsaságát, és titokban úgy véle kedtek, hogy összeillő pár vagyunk mi, Seraser és én, a két különc, akik jócskán benne jártunk már a korban. Nem tűnt fel senkinek, és az apát mindent meg is tett ennek érdekében, hogy a házasságlevélre nem az én, hanem egy másik, a házban korábban élt nő adatait írták. Így bár a jelenben léteztem, a jövőből eltűntem. Idővel senki sem fogja felismerni Seraser asszonyában Lancor húgát. A szertartást szűk körben tartottuk meg. Alattin volt az egyik tanú. Úgy cselekedett, ahogy kellett. Mikor tekintetünk találkozott, szeméből semmit sem tudtam kiolvasni. Érzelmet pedig főleg nem. Seraser a házasságunk estéjén már el is utazott, hónapok múlva érkezett csak meg. Nekem csak annyit mondott, hogy Lancor épségben megérkezett a távoli hegyi kolostorba, ahova indult. Alattint még várják. Majd nyugovóra tért külön szobájában. Másnap korán reggel újból elutazott. Így ment ez éveken át, míg egy útról már csak a szolga tért vissza, hogy átadja az üzenetet: Seraser meghalt az akkor dühöngő lázas járványban. Meggyászoltam, ahogy illett, aztán minden erőmet arra fordítottam, hogy kezembe vegyem történetünk emlékezetének irányítását. Első lépésként Ovádia tanácsára hívattam egy középszerű, de igen divatos művészt Pozsonyból a saját költségemre. Ovádia is megöregedett, de kettőnk között a kapcsolat túlélt minden időt. Szomorúan figyeltem gyors testi romlásának jegyeit, de nekem nem lehetett azon változtatnom. A festővel lefestettem a Szent Katalin-freskót, ez volt az egyetlen nyom a városban, amely a házra emlékeztetett, ahol életem harminckét évét töltöttem. Aztán minden freskót átfestettem a környéken, amelyről tudtam, hogy Seraser keze munkája. Szétverettem és bezúzattam a sírköveket a temetőben, ahova a menekülők a városban töltött egy év során temetkeztek. Ovádia nem értette, miért kell a temetőhöz nyúlni, de látszólag megnyugtatta az érvem, hogy idegenek ne nyugodjanak ebben a földben. Így tűnt el minden nyoma a tudásnak, amely azonban a beavatottak számára örökre fennmaradt. Csak egyetlen sírkövet hagytam meg. A saját családomét. Nem éreztem elég erőt, hogy elpusztítsam, pedig tudtam, hogy hibát követek el. Kevés tárgyat vittem át a leégett házból az új otthonomba: a könyvet, melyet Lancortól kaptam, és amelynek olvasása és kiegészítése olyan sok örömet okozott 74
nekem, valamint egy ládát üvegcsékkel, melyekben a különböző fezeteket és porokat tartottam. Magányos estéimen ezekkel kísérleteztem, próbáltam tökéletesíteni a Tudást, és magamon próbáltam ki a főzetek hatását. Gyakran előveszem és nézegetem Alattin talizmánját, a papírkötést, mely viselőjének nem hozott sem boldogságot, sem szerencsét. Ovádia apát, aki teljes körű meghatalmazást kapott Lancortól ügyeinek intézésére, közelgő halálát érezve továbbadott Korkutnak. Mikor a hírt meghozták, hogy Ovádia álmában meghalt, megkönnyebbültem. Előző este is vele vacsoráztam, és senki sem sejthette, hogy halálában mi volt a részem. Már régóta kérlelt, hogy segítsek, mert fájdalmai elhatalmasodtak rajta. Tudta, hogy még van a Katalinházból hozott szereimből, habár új otthonomban már csak egyszerűbb főzeteket tudtam készíteni. Beleegyeztem, azzal a feltétellel, hogy mindent megtesz, hogy utódja Korkut legyen. Ezt már hónapokkal korábban megígérte, de csak akkor hittem neki, amikor megmutatta a másolatát azoknak a leveleknek, amelyeket e tárgyban írt. Ekkor hagytam nála egyet az üvegcséimből, melynek hatásában biztos voltam. Aznap még hidegebben búcsúztunk, mint valaha. Ovádia halála után valóban Korkutot választották apáttá, akit én neveltem fel, s akiben igazi társat találtam öreg napjaimra. Az apát vékony csontú, hajlott férfivá lett az évtizedek alatt, s közös titkaink örökre összekötnek minket. Korkutnál látszólag pezseg az élet. Fogatok jönnek-mennek, de hogy maga mivel is tölti a napjait, azt a külvilág csak sejti. Az általa vezetett szeminárium messze földön híressé lett, távolról jönnek a városba tanulni. A látogatók éjjel érkeznek, és éjjel távoznak. Gyakran tartanak felolvasóesteket, melyeken csak a meghívott idegenek vesznek részt, a városból szinte senki. Én magam gyakran voltam az apátságban tartott vacsora vendége, egyedüli nőként, de soha nem hívtak meg a felolvasásokra. Tudtam, a vacsorák után felálló férfiakat nem követhetem a felolvasóterembe, hanem haza kell térnem. Az estekről csak annyit tudnak Tirpében, amennyit a felszolgáló cselédek kifecsegtek: hogy ilyenkor előre elkészített szövegeket vitatnak meg, amelyeket gondosan lefűzve őriznek az apátság levéltárában. Korkut tervezi a szövegek kiadását, de még nem került rá sor. Közeli barátai nincsenek, soha nem bízott meg igazán senkiben. Vagy ha valakiben igazán megbízott, akkor nem tartotta fontosnak ezt a tényt bárki mással megosztani. Még velem sem. BOLDOGSÁG „A bánat nem más, mint ismeretlen igazságot birtokolni.” 2005 május 12. Mira a tanszéki titkárságon a tanár leveles doboza ban hagyta megírt dolgozatát. A doboz már tele volt dolgozatokkal, levelekkel, meghívókkal, körlevelekkel. Látszott, hogy a tanár talán, ha hetente egyszer megnézi a postáját. Mira nem írt mindent bele a dolgozatba, amit Berdissel együtt kinyomoztak. Főleg az 1940-es árverésre helyezte a hangsúlyt. Módszertani szempontból elemezte, mit lehet megtudni egy hagyatéki katalógusból a lakáskultúráról. A módszertani elemzés elfedte, hogy a tényekről, azaz arról, hogy mi volt a katalógusban, semmi nem maradt fenn. „Úgysem olvassa el. Ha meg elolvassa, ezt a részét leg alább megérti” – gondolta Mira. Miután nem volt több óra a félévben, Nimettel sem találkozott többet, aminek, legnagyobb meglepetésére, valójában még örült is. Otthon egy levél várta az ágyán. A bonyolult címer tanulmányozása után rájött, hogy a feladó az Osztrák Köztársaság Kulturális Intézete. Egy aznap tartott rendezvényen koszöntik az Ausztriába induló új magyar ösztöndíjasokat. Mira nem tudta kinek-minek köszönheti a meghívót, de azon egyáltalán nem lepődött meg, hogy csak a rendezvény napján kapta meg. Homályosan emlékezett rá, hogy valamelyik egykori barátja nagy energiákat 75
fektetett egy osztrák tudományos ösztöndíj megszerzésébe. Lehet, az ambiciózus fiünak végre sikerült elérni a célját, és ő íratta fel Mirát a meghívottak listájára. Akárki volt is, nem tehette ok nélkül. Az okra Mira, mint mindig, most is kíváncsi volt. Döntött: elmegy, hiszen az intézet amúgy is közel volt. Különben is mindig vonzotta, ha minden következmény nelkul lehetett ismeretlen emberekkel fecsegni. Szűk, fekete szoknyát és magas sarkú cipőt húzott, mely még inkább kiemelte karcsú termetét. Elégedetten szemlélgette magát a tükörben, a jobb benyomás érdekében feltett még egy kis rúzst, és elindult Az Osztrák Intézet kapujában a civil ruhás őr biccentve mutatta az irányt, és csak egy gyors szemmozdulattal ellenőrizte, hogy a Mira kezében tartott papír valóban a meghívóe. A terem ekkor mar megtelt fontosságuk tudatában levő férfiakkal és nőkkel, akiknek a vásárlás óta egy számmal kisebbnek bizonyult szövet kiskosztümjük. Mira a terem szélén állt meg. Nem látott sehol ismerős arcot. Ez biztonsággal töltötte el, és nyugodtan nézelődni kezdett. Az intézet igazgatója, a kifogástalan szürke öltönyt viselő sportos, őszülő férfi éppen semmitmondó köszöntőjét adta elő. A férfi láthatóan nem tudta, s talán nem is érdekelte, most éppen melyik országban van, azon kívül, hogy nem Ausztriában. Mira úgy sejtette, nem ez az első alkalom, hogy az igazgató ezt a beszédet elmondja a helyi és a globális kultúra termékeny találkozásáról, hiszen mielőtt nem olyan régen kinevezték a magyarországi intézet élére, más országokban volt ugyanilyen intézetek vezetője. Talán már a holnapi golf partin jártak a gondolatai, mikor rutinosan beszélt az évszázados közös múltról és a kultúráról mint összekötő kapocsról. Mira nem hallgatta végig, jó érzékkel a büfé felé indult. Itt már sokan álltak tálakkal a kezükben, akik valószínűleg szintén otthonosan mozogtak a fogada sok világában. „Igazi Sacher-torta, annak nincs párja!” – mondta mintegy magának Mira, hogy fokozza saját örömét. Mindig elégedettség töltötte el, ha hibátlanul elkészített ételt látott. Észre sem vette, hogy mellette egy köpcös, kopasz férfi hozzá hasonló, őszinte elragadtatással nyúl a torta felé. A férfi felnézett rá, és Mira már öntudatlanul roggyantotta is a lábát, hogy ne feszélyezze a meglepően kedves, kék szemű úriembert. A lány egy időben sokat járt fogadásokra, és akkor leszűrte magának a tanulságot, hogy ilyen helyeken csak ügyintézőkkel lehet találkozni, akik izzadságszagúan játszanak meg valamiféle könnyedséget, és riadtan néznek körbe, hátha meglátják azt, akivel feltétlenül beszélniük kellene. Ezt a férfit is láthatóan csak a Sacher-torta érdekelte. Mint őt magát is. Mira úgy döntött, megpróbál beszédbe elegyedni vele. Kiderült, hogy Paul Widengernek hívják, és azt a céget képviseli, amelyik nemrég megszerezte a legtöbb magyarországi bánya koncesszióját. Mira úgy érezte, jobb, ha nem kérdez rá a részletekre. Így mindketten megmenekülnek egy kínos helyzettől: Paulnak nem kell előadnia egy kitalált történetet, amit nyilván már ezerszer elmondott, neki meg nem kell bájosan mosolyogva tettetnie, hogy akár egy mondatát is elhiszi. Ehelyett inkább a jó tortákról beszélgettek. Kiderült, Paul meglepően tájékozott az európai cukrászdák kínálatában. Láthatóan a férfi is örült annak, hogy végre őszinte és vidám, emberi beszélgetést folytathat valakivel. Mira már szinte kezdte jól érezni magát, mikor ismerős hangol hallott a háta mögül. – Jó napot! Örülök, hogy újra látom. Gábriel lépett hozzá a tömegből. Paul arca hirtelen megkeményedett. – Ismerik egymást? – A férfi kék szeme szinte megfagyott, tekintete hideg lett és kíméletlen. Mira a szeme sarkából figyelte. Megnyugodott, ezt az arckifejezést már jól ismerte a fogadásokról. Pedig már majdnem elbizonytalanodott, hogy létezik kivétel. Ezzel Paul minden érdekességét elvesztette a szemében, és a lány őszinte érdeklődéssel fordult Gábriel felé.
76
– Mira, nagyon jó, hogy találkozunk, akartalak hívni, csak nagyon sok dolgom volt. Költözöm Bécsbe. Elnyertem a Sula gyár ösztöndíját. A magyarországi képviselőt, látom, már ismeri – biccentett Gábriel Paul felé. Tehát Gábriel folytatja az együttműködést a Sula gyárral, méghozzá okosan, az ő költségükre. Mira valahogy nem lepődött meg, és a férfi kutatási témájáról érdeklődött. – A virtuális világot akarom tanulmányozni, az információk új mátrixait. Itthon már nincs sok minden, amit tanulhatnék – válaszolta határozottan Gábriel. Mira ezzel mélyen egyetértett, és még kíváncsibbá vált, ahogy Gábriel belemerült a mondókájába. – Úgy gondolom, hogy mi egy sajátos virtuális világot érzékelünk valóságként. A gondolatokban élünk, melyet saját magunk hozunk létre. Ebben az elképzelhetetlen bonyolultságában kirajzolódó térben találkozunk és élünk. A terek éppen olyan elérhetetlenek és megváltoztathatatlanok, mint a múltunk és a történelem. És ha egy laboratóriumban elvégzek egy mozgássort, akkor a világ bármelyik részén található robot ugyanabban az időben elvégezheti ugyanazt a mozgást. Mira esküdni mert volna rá, hogy ezeken a robotokon a csiga jele lesz, és az sem kizárt, hogy idővel majd érceket fognak bányászni nehezen hozzáférhető bányákban. Közben Paul Widenger már az egyik nagykövettel beszélgetett, de Mira érezte, hogy a szeme sarkából őket figyeli. – Erre a térre sem a létező anyagi világ okozati viszonyai, sem az ott jelen levő érdekek, sem pedig a tudatos cselekvő nincs befolyással – folytatta lelkesen Gábriel. – Ez az a tér, ahol végtelen számú a világ újrateremtésének lehetősége. Olyan emberek hálózatát szeretnék kialakítani, akik nem hiszik az emberi testet megváltoztathatatlannak és tökéletesnek. Az evolúciót folytatni kell, de szoros kapcsolatban a Földdel, amely maga szervezi meg a saját és így a mi életünket is. Ezt mi nem változtathatjuk meg mesterségesen. Mira hümmögött, mire Gábriel hozzátette: – Nem is reméltem, hogy megkapom ezt az ösztöndíjat. Az idén a nanotechnológia volt a sikertéma. –Mira elkerekedő szemét látva tovább beszélt. – Az anyagokat fel lehet bontani apró részecskéikre, és ha ezeket a részecskéket más sorrendben rakják össze, akkor más anyag keletkezik. Kis szerkezeti egységeket és részecskéket terveznek és építenek meg, ezt a folyamatot hívják nanotechnológiának. Eddig ebben semmi új nincs, hiszen az alkimisták aranykészítési tervei is ezen az elven alapultak, csak a technológia változott meg azóta: most még apróbb részekre tudják felbontani az anyagokat – tette hozzá mosolyogva. Közben hangosan bejelentették, hogy az ösztöndíjasokat mikrobusz várja, viszi őket tovább egy zártkörű vacsorára. Gábriel sietve hozzátette: – Mellesleg biztosan hiányozni fog nekem a város, ahol a családom generációk óta él. Nem tudom, mikor jövök vissza Magyarországra, de ha jövök, feltétlenül jelentkezem majd. A kutatási témánk nagyon hasonló, és én is kíváncsi vagyok, hogyan halad – ígérte búcsúzóul. A tömeg megritkult, mert az emberek ottlétük értelmét vesztették a befolyásos személyek távozásával. Mira is elindult haza. A terem lassan kiürült, a pincérek már kezdték összeszedni a fogadás maradványait. Mikor Mira hazaért, megnézte leveleit a számítógépén. Megérkezett a régen várt válasz Ziától. Még akkor írt neki, mikor először jött haza Tirpéből. Mira úgy érezte, itt a megfelelő időpont a régóta tervezett, de folyton halogatott isztambuli látogatás kivitelezésére. Eddig nem volt igazán kíváncsi arra, hogyan él legjobb barátnője egy másik városban a férjével. Azt persze furcsállotta, hogy Zia ilyen hosszú ideig nem válaszolt.
77
Most viszont azt is ki fogja tudni deríteni, ki és mi található azon a címen, ahonnan a kutatási napló szerint 1940-ben a török kutató, Ögey érkezett. „Oroszlánok és kígyók kozott lépdelsz, oroszlánkölyköt és sárkányt tiporsz el.” Zsolt 91,13 2005. május 17. A Budapestről Isztambulba tartó repülő tele volt, Mirat két kék öltönyös, selyem nyakkendős üzletember közé ültették. A bal oldalon ülő férfi elolvasta a színes sportújságot, majd elmélyülten tanulmányozta az isztambuli repülőtér alaprajzát. A jobb oldalon uló lapos kis laptopon fürkészte az eladási adatokat jelző grafikonokat, amelyekből prezentációt készített nagy, színes betűkkel és olyan címekkel, amelyek egyszerűségükkel szinte fejfájást okoztak Mirának. „Célok, Okok, Eszközök, Siker” – olvasta a képernyőn. Bárcsak ilyen egyszerű lenne a világ! A gépen Mira volt az egyetlen magányosan utazó nő, rajta kívül nők csak gyerekekkel vagy férfi társaságában utaztak, mint feleség, szerető, titkárnő esetleg mindhárom együtt. Miközben a lány a vegetáriánus menüt, a mindig egyforma, ízetlen sült zöldségekkel töltött, sápadt szivacsos zsömlét majszolta, napilapot olvasott, hogy elmeneküljön szomszédja laptopjának agresszív villogásától. Az állatkísérletekben ártalmatlannak tűnő gyógyszerek a klinikai kipróbálásuk során nem várt reakciókat válthatnak ki az embereken. Ezt kuszobóh ki, ha a laboratóriumi állatok és az emberek közé „emberszabású egereket” iktatnak. Az egereket emberi őssejttel kezelik. Az őssejtes injekció eredményeképpen az egerekben emberi szövetek (erek, kötőszövet, csontszövet) fejlődik ki. Ezeken az „emberszabású egereken” tesztelték az uj daganatellenes készítményt, mely igen hatékonynak bizonyult a „közönséges egerek” esetében, de itt semmifele eredményre nem vezetett. Ez a kísérlet választ ad majd arra, miképpen sike rült egerek millióit kigyógyítani a rákból, miközben ezek a szerek nem váltják be a hozzájuk fű zött reményeket, ha emberekről van szó. Mira áldotta a józan eszét, hogy hosszú ideje nem eszik húst, ha csak egy módja van rá. A jobb oldalán ülő kék zakós épp egy távol-keleti akciófilmmel pihente ki a sikeres üzleti tervezés fáradalmait. Végre megérkeztek Isztambulba. A reptér érkezési csarnokának nyüzsgésében Zia várta, aki puhán meghízott, és egy túlontúl harsány, divatos új ruhát viselt. Mirának furcsa volt, mert korábban Zia tudatosan nem törődött a divattal. Az összkép most mégis egyszerűnek tűnt. Mira zavarban volt, barátnőjét idegennek érezte, utálta az egész helyzetet. Semmiségekről beszéltek, míg a nagy betonparkolóban megtalálták a drága dzsipet. Mira örült, hogy nem kell tömegközlekedéssel bebumliznia a városba, és elmélyülten figyelte a nagy forgalmat. Zia feltette márkás napszemüvegét. „Remélem, hamis, különben egy kisebb vagyonba kerülhetett” – gondolta Mira. Zia közben benyomott egy cédét. Szólt a török popzene. – Nagyon örülök, hogy jöttél. Legalább volt alibim kimozdulni. Az anyósom persze értetlenkedett, hogyan utazhat egy nő egyedül Budapestről ide. De te voltál az esküvői tanúm, úgyhogy emlékeznek rád. Legalább elszabadulhattam otthonról. – Már másodszor mondod, hogy kiszabadulsz. Olyan szörnyű itt? – Dzsemmel jól megvagyunk. Budapesten azt mondta, hogy minden gondot levesz a vállamról, és én leszek az ő isztambuli hercegnője. Ez így is lett. Egész nap otthon ülök, nincs is miért kimennem az utcára, mert mindenről ő meg az anyja gondoskodik. Még jó, hogy van internet. És te? Mi ez a hirtelen tudományos érdeklődés? Pasi van a dologban? – kérdezte Zia nevetve. Mira összefoglalta a történetet, de taktikusan kihagyta belőle a férfiakat, csak a titokzatos hagyatékról beszélt. Zia hallgatta. Hitte is, meg nem is, hogy a barátnője egy 78
szemináriumi dolgozatba ennyi energiát fektet. Nem ilyennek ismerte, bár rájött, hogy ha van is valamilyen titok a háttérben, azt most úgysem fogja megtudni. Majd holnap, a helyszínen megpróbálja kiszedni belőle. – Holnap reggel ott kezdünk. Megkerestem a címet, amit küldtél, ahonnan a török kutató, valami Ögey nevű jött. Nincs messze a patriarcha palotájától, az egykori görög negyedben, amely teljesen lepusztult. Isztambul európai város, de abban a negyedben nőt nem nagyon látsz az utcán, legfeljebb fátyolban, férfi mögött baktatva. De kettőnknek együtt fényes nappal nem eshet baja. Reméljük, turistának néznek. Közben megérkeztek egy, a városközponttól távoli lakóparkba az ázsiai részben. A hegyre felfutó betonházak bárhol állhattak volna. A házak között kiégett fűcsomók és vékonyka facsemeték sorakoztak. Látszott, nemrégen költözhettek be a lakók. Erre nincs tömegközlekedés, csak a domb aljában állnak meg a zsúfolt minibuszok, ahova, adta tudtára Zia egy ka-csintással, nőnek egyedül felszállni nem nagy öröm. Dzsem ma taxival ment dolgozni, hogy ő a dzsippel el tudja hozni Mirát a reptérről. Különben egy ócska Volkswagen bogara van, ha mégis el kell valahová jutnia a közelben. A szőnyegszagú lakásban ott élt velük Dzsem anyukája. Róla nem írt a lány a levelekben. Mira most már értette, miért. A nő vékony, aszott asszony volt, egyszerű fekete ruhában. Tekintete alázatos, de kemény. Végigmérte Mirát, mielőtt átölelte volna. „Hát, nem kedves, de alattomos. Szegény Zia” – gondolta, miközben kiosztotta az ajándékokat. Zia persze legjobban a magyar újságoknak örült. A Mira által gondosan kiválasztott méregdrága sálat csak félredobta. A vacsora csendes volt, az ételek finomak. Dzsem, a férj, nem került elő, mert sokáig kellett dolgoznia. – Én biztos beleőrülnék, ha itt, a világvégén, az anyósommal együtt kellene mindennap várnom a dolgozó férjemet – mormolta elalvás előtt Mira, de arra gondolt, ezt holnap nem fejti ki barátnőjének. Reggelre kavet kapott es tul édes, homokszerű sutit, amiért nagyon hálásnak kellett lennie, mert, ahogy azt Zia széles gesztusokkal elmagyarázta, az anyós maga sütötte. Beültek az ütött-kopott Volkswagenbe. Az őrült forgalomban Zia remekül vezetett, és igazán elemében volt. Nagyokat nevetett, integetett az elhaladó dudáló autóknak. Úgy tűnt, mintha az autóvezetés a személyes kapcsolattartás része lenne. Az úton nem is látott más női sofőrt. Átmentek a Boszporuszon az európai részbe, majd leparkoltak. Mira csak most vette észre maga körül a szörnyű szegénységet. A poros, valaha kockaköves utakon foltos, kopottas macskák üldögéltek, gyerekek verekedtek visítva egy labda körül. Mira elővette a térképet, és nyakába akasztotta fényképezőgépét, de aztán elővigyázatosságból mégis betette a táskájába. Szakállas férfiak mentek el mellettük, akik rájuk sem néztek. Felkapaszkodtak a dombon. Néhány lakás félig leégve tátongott, lakói úgy hagyták. Mira fuldoklott a felszálló porban, utálta a meleget és főleg magát, nem értette, hogy mit is keres itt, átkozta saját makacsságát. Zia közben, mint mindig, folyamatosan beszélt és gesztikulált. Próbálta barátnőjét faggatni közös ismerőseik magánéletéről. Mira tőmondatokban válaszolt. Unta. Végre megtalálták a keresett házat. A szebb napo kat látott, 18. században épített, szép faház most lakatlannak tűnt. Belestek a fakerítés résein. A kapu nem volt bezárva. Beléptek a gazos udvarra. Mira érezte, hogy valaki figyeli A szomszéd ház erkélyen idős férfi ült, és fentről nézte őket. Megbökte Ziát: – Kérdezd meg tőle, hogy tudja-e, kié ez a ház. Zia törökül kiabált fel, a férfi válaszolt. – Azt mondja, menjük el az elöljárósághoz, ők tudják. Elindultak. Az épületet könnyen megtalálták. Mira aggódott, de belestek az ablakon, és látták, hogy a tisztának tűnő szobában férfiak teáztak szinte muzeálisnak tűnő, szürke mechanikus írógépek mellett. Ziaval beléptek. Minden fej rögtön feléjük fordult Zia roppant élvezte a helyzetet. Rövid beszélgetés utan egy belső szobába tessékelték őket, 79
ahol idős férfi üldögélt olcsó, rövid ujjú, fehér pamutingben, meztelen lábát műanyag papucsba bújtatta. Zia beszelt Mira mosolygott, bár már nagyon unta, hogy nem érti, mi történik körülötte. Féltékenységet érzett, ez az ő története, nem Ziáé. A tisztviselő, aki eléggé meg volt lepődve, hogy egy európai nő szinte akcentus nélkül beszél törökül, rögtön ingatlanspekulációt sejtett. Kísérletet tett, hogy ebből az akcióból ő is részesedjen, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy ha komoly lenne a dolog, nem nőket küldtek volna-ide tárgyalni. Sóhajtott egy nagyot, felállt, és levett egy vastag könyvet a polcról. Ziának mutogatott valamit, aki mosolygott, és csak annyit mondott: – Megyünk. Beültek az autóba. Zia nem is mondott semmit, egészen addig, míg be nem tértek egy egészen ismerősnek tűnő kávézóba. A terem tele volt fiatallal, bárhol lehettek volna: Budapesten, Párizsban vagy Berlinben. Ugyanazok a ruhák, gondok, tekintetek és zene, mint bárhol máshol. Zia rákezdett. – Régen ebben a házban működött egy fogadó, ahol zarándokok szálltak meg. Ez nagyjából az ifjú törökök hatalomátvételéig volt így. A könyvbe azt is bejegyezték, hogy elég sok adót fizettek a hatóságnak. Most a tulajdoni lapra az van írva, hogy az Értelem Társasága a tulajdonos, ez a társaság állítólag még most is működik. De hogy hol, azt senki sem tudja, mert innen már elköltöztek, még a II. világháború idején. Azóta nem fizettek adót a bentlakók után, a ház pedig üresen áll. Ennél többet nem is tudtam meg – fejezte be. – Ja, és a másik név, akit küldtél, és töröknek tűnt, az tényleg török, csak Bécsben él. Megnéztem, néha tanít itt az egyetemen. De most senki sincs ott. Ez a leveled jó alkalom lesz arra, hogy mikor hazamegyek, átmenjek Bécsbe. Talán megpróbálhatnám befejezni az egyetemet is. – Mira kételkedve hallgatta. Zia imádott terveket kovácsolni, mert azt hitte, ezzel magát a tervet is végrehajtja, de erre a legritkább esetben került sor. Mira tekintetét látva Zia folytatta: – Bár, nem sok jóval kecsegtet a jövőmre nézve, hogy anyósomnak sokadjára sem tudtam megmagyarázni, miért kell egy nőnek tanulnia. Ö büszke arra, hogy neki sosem kellett tanulnia, a jó férje mindent biztosított a számára, amit csak kellett. Nem kellett szégyenszemre dolgoznia. Képzelheted… – legyintett. És ömleni kezdett belőle a panasz. Mira unatkozott, mert neki, Ziával ellentétben, nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, milyen szabadságot nyújthat a nők nek a hagyományos családszerkezet bárhol a világon. Törökország sem lehetett kivétel. Zia férjének a családja az ötvenes években érkezett egy anatóliai falucskából Isztambulba. Az elvárások, hogy hogyan kell egy feleségnek viselkednie, lassan változnak, már ha valaha változnak egyáltalán. Mira nem értette, Zia hogyhogy nem gondolt arra, milyen lesz feleségnek lenni külföldön, hiszen régen a lány egy pillantással felmért és beazonosított mindenkit. Itt most nagyot tévedett. De lehet, hogy csak elfáradt, és hálás volt a semmittevés lehetőségéért. Mire hazaértek, Dzsem már aludt. Mira elhatározta, hogy másnap inkább múzeumba megy. Őszintén megkönnyebbült, mikor Zia azt mondta, hogy nem ér rá egész nap. Ugyan nem nagyon értette, mi dolga lehet, mikor előző nap olyan lelkes volt a látogatása miatt. Mivel át akart menni a város európai részére, Zia kivitte a hajóállomáshoz autóval. Megállapodtak, felhívja, ha tudja, melyik komppal jön vissza, és akkor lejönnek érte. Mira szeretett egyedül bóklászni idegen városokban. Nem zavarta, hogy így ő is a turisták szokásos útvonalát követi. Gondolta, megnézi a görög negyedet még egyszer, hátha talál valami érdekeset. De addig is beült egy internetes kávézóba megnézni, jött-e Berdistől levele. Nem jött. Ezen meglepődött. „Akkor én sem írok neki” – gondolta dacosan, pedig szívesen megosztotta volna vele az utazás eddig nem túl szívderítő tapasztalatait. Mellette az asztalnál fiatal török fiú ült, aki ingyenes pornóoldalakat nézegetett, és közben néha laposan oldalra pislogott felé. Mira kissé arrébb húzódott. De döntött. Nem boldogul 80
egyedül. A fiúhoz fordult, magára erőltette legkedvesebb mosolyát, és angolul kérte, hogy segítsen neki megtalálni egy barátját az isztambuli telefonkönyvben. A fiú szemén látta, hogy szívesen lenne ő is barát. Sírin Ögey ötször szerepelt az isztambuli telefonkönyvben, Mira mindegyik számot gondosan kiírta. Még elég korán volt, ha az illető az a tudós, akit keres, még biztos otthon van, és most ébredezik. Vett egy telefonkártyát, és lázas tárcsázásba kezdett a kávézó hátsó részében berendezett telefonfülkéből. Az első szám kicsengett, és nem válaszoltak. A második számon gépi üzenetrögzítő jelentkezett törökül. A harmadik számnál egy férfihang szólt bele. Mira megmarkolta a telefont, becsukta a szemét, hogy jól tudjon koncentrálni arra, amit hall, vagy amit hallani szeretne. – Nóvák Mira vagyok, Budapestről, Magyarországról – mondta az előre megfogalmazott mondatokat. –Egyetemi hallgató vagyok, és a Studius gyűjteményét kutatom. Tudom, hogy érdekli vagy a családjából valakit érdekelt a Korkut-hagyaték Tirpén. – Ezt a biztonság kedvéért le is betűzte, hátha törökül máshogyan ejtik. – Csak ma vagyok Isztambulban, tudom, hogy elfoglalt, de nagyon örülnék neki, ha találkozhatnánk. Nagyon nagy segítséget jelentene. – Elhallgatott. A másik oldalon csend honolt. Mira aggódott, lehet, hogy a férfi már le is rakta a kagylót, mikor a vonal végén megszólalt tökéletes angolsággal a hang, hogy szívesen látja ma kora délután négykor az irodájában. Kérdezte, van-e nála papír és ceruza, és lebetűzte a címet. Elköszöntek. Mira szíve gyorsan vert, rögtön megnézte az utcanevet térképen. Az iroda a görög negyedben volt, nem messze attól, ahol előző nap Ziával jártak. A megadott utca az egyik híres mecset közelében húzódott. Gyorsan fizetett a kávézóban, miközben a fiatal fiú csalódott pillantását érezte a hátában. Mira odament a téren levő taxiállomáshoz, beült az egyik kocsiba, és rábökött az összehajtogatott térképen a mecsetre. Az idős sofőr bajszos képe felderült a jó fuvarra, közben a lány előhúzta a gondosan bekészített fejkendőt a táskajából. A sofőr megnyugodva bólintott, gázt adott, és szédületes cikázás és dudálás után megérkeztek a mecsethez. A mecset körül a parkban rengeteg, a tikkasztó melegtől elfáradt, túltáplált galamb csipegette a tökmaghéjakat, amit folyamatosan termeltek a padokon, csoportokban beszélgető fiatalok. Mira elkezdte keresni a mecset környékén az utcát. Az egyik padon két lány ült. A lányok fején is kendő volt, de erősen festették magukat. Mira megmutatta nekik az utca nevét a papíron, és a lányok némi tanakodás után biztatóan mutogattak egy irányba. Az utca egy régi fal mellett futott, mely az ősi bizánci városfal maradványának tűnt. A régi kőfalat különböző vésések és feliratok tarkították. Ahogy haladt az utcán a ház bejárata felé, hirtelen meglátott a falon egy régi rajzot. Egy város leegyszerűsített térképét ábrázolta. A városfalat négy kapu díszítette, és egy folyó mellett feküdt. „Ez akár véletlen is lehet” – gondolta Mira. A kőfal beugrójában aztán megtalálta a kis faajtót a keresett házszámmal. Lenyomta a kilincset, az ajtó nyitva volt. Az út a falon túl egy kertbe vezetett, ahol egy fehérre meszelt, piros tetős ház állt. A kertben hatalmas, puha szőnyegként virágzott a fehér-zöld pettyes virág, melyet Mira jól ismert már. A ház ajtaja zárva volt. A csöngetésre egy egyszerű fekete öltönyt és magasan záródó nyakú inget viselő, karcsú, szakállas, fiatal férfi jelent meg. Meleg tekintettel nézett Mirára, mintha már korábbról ismernék egymást valahonnan. Kölcsönösen bemutatkoztak. Mira tudta, nem szabad kezet nyújtania. – Örülök, hogy megtalált minket. Nagyon szép országból jött el hozzánk, apám is sokat mesélt róla – mondta a férfi, és fejet hajtott. Előreengedte Mirát, aki belépett az alacsony mennyezetű épületbe. A férfi mögötte felkapcsolta a villanyt. Mirának most tűnt fel a vastag rács az ablakon, és a bonyolult riasztórendszer, amely kívülről egyáltalán nem látszott. Megcsapta orrát a por jól ismert szaga. „Tehát levéltárban vagyok” – ujjongott 81
magában. A kis teremben, az üvegtárlókban textilek álltak, melyeket speciális világítással védtek a napfénytől. A piros bársonyszöveteken aprólékos minták, ezüstfonalak. Mira már látott ilyet. Az ortodox egyházban hasonló felajánlási szöveteket készítenek valakinek a halálra emlékezve, vagy ha bűnök miatt vezekelnek. Ilyenekkel takarták le a templom belsejét. Mira mindig csodálattal figyelte a kézimunkákat. Ő maga egy gombot sem tudott felvarrni, és került minden kapcsolatot a tűvel, a cérnával és a kötőtűvel. A lány az orrát egészen az üveghez nyomva nézte a szöveteket, csodálta az apró öltéseket, melyekkel a már korábban több ezer öltéssel megvarrt oroszlánt vagy galambot rögzítették a bársonyhoz. Hirtelen elfeledkezett a fiatal férfiról, aki a háttérből figyelte minden mozdulatát. Sirin Ögey ekkor közelebb lépett hozzá, és megkérdezte, hogy tetszik neki a szövet. Mira, meglepetését leplezve, azt válaszolta, hogy ismeri ezt a fajta egyházi textilt. Persze ez enyhe füllentés volt, mindössze egy félévet hallgatott szövetrestaurálásról az Iparművészeti Múzeumban. A férfi elmosolyodott. – Akkor már biztos ilyet is látott – mondta, és intett, hogy kövesse egy sötét sarokban álló, letakart tárlóhoz. A férfi felhajtotta a nehéz bársony takarót, és felkapcsolta a tárló melletti állólámpát. A tárlóban káprázatos színeket vert vissza a tenyérnyi szövetda rabról a hirtelen kigyulladó fény. Mira a Korkut fényképéről már ismerős mintákat látta viszont. Elállt a lélegzete, a pulzusa gyorsabban vert. A férfi összehúzott szemmel figyelte. – Ismeri ennek a textilnek a történetét? – kérdezte. Mira megrázta a fejét. – De láttam már hasonló mintát otthon – válaszolta, és előhúzta táskájából a Korkutról készített kép másolatát, amit a kutatás kezdete óta mindig magánál hordott. A férfi ránézett a képre. Elmosolyodott. – Igen, én ismerem a rejtélyes gyűjtemény történetét, amely talán nem is olyan rejtélyes. Kér egy teát? –kérdezte, és leoltotta villanyt. A vastag bársony viszszaereszkedett a tárlóra. Mira bólintott, a férfi a fali telefonba mondott valamit törökül, majd újra a lányhoz fordult: – Kövessen, kérem. Elindultak a szűk folyosón. Kilenc lépcsőn kellett lemenni, a lány követte a férfit. Egy szobába érkeztek, amelynek nem volt ablaka. A férfi a középen álló, süppedős fotel felé intett, mely kényelmesnek látszott. Mira mégis tartott attól, ha leül, nemcsak a térde nyomja majd a karját, hanem a bizonytalan kimenetelű beszélgetés végeztével nagyon nehéz lesz majd belőle méltósággal kikászálódnia. Ahogy elhelyezkedett, áldotta az eszét, hogy mint általában, most is nadrágot viselt. A padlót furcsa mozaik fedte, melynek nagy részét eltakarta a puha szőnyeg, így Mira nem látta pontosan a mintákat. Ögey kiment, és egy pillanattal később már vissza is tért szépen metszett teáspoharakkal. A tea egyszerre volt méregerős és émelyítően édes. Mira hálás volt az asztal közelségéért, ahova diszkréten letette a szinte érintetlen, tűzforró italt. – Látom, megegyezik az érdeklődésünk. Ez a textil, amit megmutattam, gyűjteményünk egyik különleges darabja – mondta a férfi. – Nem tudjuk, hol készítették, mert a színezése egészen különleges. Valahonnan Kis-Ázsiából származik ez a régi technika. Különböző ércek és ásványok főzetében áztatták az anyagot. Ma sem tudják a titkát. De ez nem minden. –Egy nagy szekrényhez ment, kemény kartonokra ragasztott fekete-fehér fotókat vett elő, és Mira elé fektette őket az asztalra. – A textil a minta miatt is érdekes. Látja, ezek egészen különleges és ritka szimbólumok. – Mira nem akart közbevágni, hogy jól ismeri a mintákat Korkut fényképéről. Inkább csendben maradt. Bízott benne, hogy a férfi elmondja, mit jelentenek a jelek. De az, mintha olvasna a gondolataiban, kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna.
82
– A másik, ami miatt ez a szövet érdekes, hogy a textilt pergamenre varrták. A pergamenekre pedig egy ismeretlen görög szerző szövegét írták. Az egyik magyarázat szerint a tudatlan kézimunkázok csak azért tették ezt a pergament a szövet alá, hogy tartást adjon a textilnek. Mások szerint viszont így mentették és rejtették el a szöveget, amely nem más, mint nem kanonizált bibliai szöveg. Így juttatták be a legbiztosabb helyre: a templomba. Mit gondol? – fordult a lány felé. Mira megtartotta magának a véleményét, hogy a templom nem feltétlenül a legbiztonságosabb hely, ismerve a történelem során a különböző erőket, amelyek főleg egy másik vallás templomainak lerombolásában jeleskedtek. – Kiadta valaki ezt a szöveget? És hogy került ide ez a szövet? – kérdezte gyorsan Mira. A férfi mosolygott. – Nyilván már maga is sejti, hogy ez nem egy átlagos gyűjtemény. Mi nem törekszünk tudományos babérokra. Az is csoda, hogy maga hogyan talált meg minket. Bár én magam személy szerint nem hiszek a csodákban, hiszen túl sokat láttam már belőlük. Tehát oka van, hogy maga megtalált minket. De kezdjük az elején! – avatta be bizalommal Mirát. – A társaságot reges régen alapították meg. A közösség, mely a gyűjteményt fenntartja, annak a gondolatnak a közössége, mely minden embert összeköt. A tagok arra törekszenek, hogy megértsék, mi történik a világban, méltósággal elfogadják a valóságot, és aztán megkíséreljék a jobb irányba befolyásolni az eseményeket. Ezért tudott a szervezet hosszú évszázadokig fennmaradni. Ez tartotta össze a szétszóródott tagokat, akik később el kezdték összegyűjteni azokat a tárgyakat, amelyekről fontosnak tartották, hogy a tudás birtokosainak felügyelete alatt maradjanak. A világnak ezen a részén mindig nagyon megbecsülték a tudást. Volt időszak, mikor ki kellett innen menekíteni a tárgyakat, most azonban eljött az idő: össze kell szedni és visszahozni őket. Így folyamatosan hozzák vissza ide a tárgyakat, erre a biztos helyre. Amikor zavaros idők jártak, sokan sok pénzt fizettek azért, hogy kijussanak ebből az országból, s a társaság tagjainak megvoltak a megfelelő kapcsolatai a hivatalokhoz. Akinek segítségre volt szüksége, mindig tudta, kihez kell fordulnia. Az utazási engedélyekért sok pénzt adtak. Közben a tagok járták az iskolákat, keresték a tehetséges és megbízható fiatalokat. A kiválasztottakat képezték és tani tották, külföldre küldték őket tanulni. Amikor a férfiak visszatértek a tudással, már készen várta őket a lista, hogy milyen tárgyakat kell megszerezniük és honnan. Mikor az ország háborúba kényszerült Oroszországgal 1852-ben, amire már rég vártunk és, talán, részünk is volt az előkészítésében, a fiatalok elindultak a listákkal. Megpróbálták a tárgyakat megvenni, ha nem sikerült, akkor más módon megszerezni. Ögey összehajtogatta a kartonpapírokat, és visszarakta őket a szekrénybe. Most egy albumot vett ki, és azt tette az asztalra. Kinyitotta és Mira felé fordította. A lány végiglapozta az oldalakat, melyen újságkivágások sorakoztak mindenféle nyelveken. Meglepte, hogy a beragasztott cikkekhez mindig tartozott illusztráció. – Ez azoknak az eseteknek a gyűjteménye, mikor sajnálatos módon nem tudtuk elkerülni a nyilvánosságot a tárgyak visszaszerzésekor. Látom, megtalálta a magyar vonatkozásokat – mosolyodott el. Mira valóban éppen azt a részt nézte, ahol a magyar nyelvű cikkeket gyűjtötték. Olvasta a szalagcímeket: „Titokzatos betörés a gazdag magángyűjtő villájába”, aki aztán nem tett feljelentést, mert nem tudta megnevezni, mi tűnt el a gyűjteményéből. Aztán „Hiány az Egyháztörténeti Múzeum leltárában”: a korábbi igazgató halálakor az utód leltározást rendelt el, mire kiderült, hogy a múzeum értékes ötvöstárgyai eltűntek, és végül Karlócai fotója egy hosszú cikkel.
83
– Ezt a képet már láttam. Itt mi történt? – kérdezte Mira, és odafordította Ögey felé az albumot. – A hadügyminiszter megrettent a kockázattól, hogy a háborús időkben igazolvánnyal lássa el azokat, akik a feladatokat végrehajtották. Meg kellett halnia. Sok energiát fektettünk abba, hogy egyengessük a karrierjét. De ne ijedjen meg, nem vagyunk kegyetlen gyilkosok, csak a hűtlenséget és az árulást toroljuk meg már évszázadok óta. – És minden tárgyat visszaszereztek már? – kérdezte Mira, aki óvakodott belegondolni abba, hogy menynyire jogosak a kincsvisszaszerzők akciói. Világossá vált számára, hogy itt a Studius szétszóródott kincseit gyűjtik össze. – Bárcsak úgy lenne. Sajnos, még azokat a tárgyakat sem mindig sikerül megszereznünk, amelyeknek biztosan ismerjük a hollétét. Ha nem hozhatjuk visz-sza a kincseket, akkor legalább a sorsukat figyelemmel kísérik a társaink ott, ahova, vágyaink és terveink szerint csak ideiglenesen, elkerültek. Addig, míg mi aztán biztos helyre nem menekítjük. Néha a tudás nagy kárt okoz, ha avatatlan kézbe kerül. Mások meg saját anyagi hasznukat akarják gyarapítani a tudással, ami szintén árulás. A pénz csak eszköz, melyet a világ tökéletesítésére és széthullott darabjainak újbóli összerendezésére szabad használni. Mira feszülten, de gyanakodva hallgatta, és azon gondolkodott, miért mondja el ezt neki? Ezek szerint a Sula cég a mintákat és a textilfestés leírását a Studius örökösei ellenére szerezte meg. És lehet, nem is tudják, hogy mit festenek a méregdrága kendőikre, amit ráadásul az egész világ láthat az interneten. Gábriel biztos közéjük tartozik, ő figyeli, ki és mit tud a gyüjteményről, ezért segített neki is. Gyorsan végigfutott az agyán, hogy vajon tud-e valaki arrói, hogy ő idejött. De a férfi meleg hangja és tiszta tekintete megnyugtatta. Nem maradt más lehetősége, mint nyugodtságot erőltetnie magára. – Ezt a házat egy magántársaság tartja fenn. Jótékony alapítványként vagyunk bejegyezve, mert errefelé sok a katonai puccs, és ez az intézményes forma tűnik a legmegbízhatóbbnak. Talán érdekeli magát egy történet. A határon véletlenül lefoglalták az egyik visszatérő szállítmányt, egy bizonyos hagyatékot. Hiba csúszott a szervezésbe, az éppen ügyeletes vámtisztet nem tájékoztatták előre a ládák érkezéséről, és ő csak elvámolandó régiséget látott. A dobozokat a vámraktárba szállították. Zavaros idők voltak, aztán valahogy elfelejtkeztek róluk. A dobozokban textilek és könyvek voltak, melyeknek a legnagyobb ellensége az egér. Mire a raktárból megszereztük a dobozokat, csak ez a darab szövet maradt meg. Sok doboz eltűnt a raktárból, mivel a hivatalok is kreatívak tudnak lenni a maguk módján. Soha nem tudjuk meg, pontosan mi volt bennük, és hogy valóban az egerek pusztították el a dobozok tartalmát, mint ahogy azt a vámtisztek állították, vagy ők adták el másnak jó pénzért. Bár, ha a textil alatt levő szöveget publikálnák, ez az egy kis szövetdarab is elég lenne, hogy felforgassa mindazt, amit a múltunkról tudunk. De mi nem felforgatni akarunk, hanem építeni. Mira elgondolkodott. Lehet, hogy a Sula cég fizette le a vámtiszteket, és ők szereztek meg a hagyatékot. Csak éppen nem fejtették meg a titkot. Ez megmagyarázná az álrestaurátornő viselkedését. Most már biztos volt benne, hogy Gábriel a titkos társaság tagja, aki arra kíváncsi, mit tudnak az illetéktelenek. Nyíl ván az ő feladata kinyomozni azt is, hogy hová tűnt a Studiusból származó kötet, amely valószínűleg az idős tirpei nő életébe került. A férfi közben visszavitte az albumot, és kinyitotta a másik, fal melletti szekrényt. Mira látta, hogy a szekrények csak első pillantásra néznek ki öregnek. Belül temperált, korszerű tárlóhelyeket alakítottak ki. A férfi kesztyűt és maszkot vett fel, és kihúzott egyet az apró kis dobozok közül, aztán gondosan vissza csukta a nagy faajtót. Az elővett dobozt Mira 84
elé tette az asztalra, majd kinyitotta. A dobozban egy finom bőrbe csavart tárgy és egy kis könyv lapult. Mira önkéntelenül is afelé hajolt. A férfi kihajtogatta a bórt, és egy követ tartott Mira elé, aki nem lepődött meg azon, hogy a kövön négyzet alakban négy lyukat lát. Tudta, mit kell tennie Ki nyújtotta a kezét, és ujjait a mélyedésekbe helyezve tenyerével megérintette a középen levő lukat. Megérezte a kő sima hidegségének erejét. A férfi biztatóan mosolygott rá, és visszatette a követ. Majd egy aranyozott fedelű könyvet helyezett Mira elé az asztalra. A címlapon ott díszelgett a felirat: Secreta Naturae. Kinyitotta az egyik oldalnál, majd lehúzta fehér cérnakesztyűjét, és az asztalra támaszkodott. Mira csak ekkor látta meg a férfi jobb kezén a csiga alakú tetoválást. A férfi követte Mira tekintetét, és bólintott. – Most pedig kérem, olvassa fel a szöveget hangosan – szólt ellentmondást nem tűrő hangon. Mira ránézett a könyvre. A lapjai egyben voltak, nem töredeztek. A lány tudta, ez a könyv a világ szimbóluma, hasonló ahhoz, amit egyszer már látott. Nem kellett megérintenie, hogy tudja, a lapjai vastagok, és ellenállnak az időnek, mert átitatták fémmel. A könyv bal oldalán futott a szöveg, mellé néhol kézzel bejegyeztek olyan mintákat, mint amelyek Korkut apát térítőin voltak. A szabadon hagyott részekbe apró betűkkel írták a megjegyzéseket. Mira látta, hogy több kéz vezette a könyvet, több időszakban. A jobb oldalon színes, festett illusztráció díszlett, de azt már nem értette, hogyan kapcsolódik a szöveghez. Nem ez volt a megfelelő pillanat ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel. Olvasni kellett, úgyhogy Mira hangosan olvasni kezdett. Arra sem volt ideje, hogy a szöveg mellett apró betűkkel lejegyzett olvasási instrukciókat és megjegyzéseket kövesse. Sodorta a szöveg. Mikor végzett a lappal, felnézett. Ögey így szólt: – Ugye tudja, mit kell tennie? Mira bólintott, és újból olvasni kezdett. Mikor másodszor olvasta ugyanazt a szöveget, mámoros érzés töltötte el: az olvasás értelme hirtelen megvilágosodott benne: ez maga a beavatás. A latin mondatok tiszta eleganciája, mint mindig, most is lenyűgözte. Az ősi tudósok szabadon vándoroltak Ég és Föld között. Ütjaikról, melyen a Tudást keresték, és megtalált darabjait elvitték, csak kevesen tértek vissza, és még kevesebbeknek meséltek. Megtudták, a Tudás a Földön a Nőben születik újjá, akinek véget nem érő vándorlása hosszú évszázadokon keresztül tart. S akkor elér majd a Kapuhoz, melyet megérinteni mindenki vágyik, habár azon a belépés elkerülhetetlen és fájdalmas. A magány és a jel vezeti a Nőt ezen az úton. A Tudás nem mindig hozott boldogságot annak, aki kereste. A véletlen és az Arany Hajnal Rendjének nagy hatalmú, de a világban a beavatatlanok számára láthatatlan tagjai segítik az úton, mely a tudáshoz és a Világ jobbításához elvezet. Mira később nem is emlékezett rá, hányszor olvasta fel a szöveget, mikor Ögey megszólalt. – Köszönöm. Most már mindent tud, és készen áll az Ön előtt álló feladatokra. – Becsukta a könyvet, és visszatette a dobozba, majd a tárlóba. Mira megpró bált felállni a süppedős fotelból, érezte, szédül, de egyenesen tartotta magát. Nem volt már miért maradnia, tehát elköszönt. Ögey szótlanul kísérte ki a kapuhoz, és hosszan nézett a távolodó lány után. Hazafelé indulva Mira elgondolkodott, mennyit mondjon el Ziának a felfedezéséből. Furcsán zúgott a feje, talán túl erős volt a tea, de itt a környéken nem látott egy helyet sem, ahova egyedül be mert volna ülni. Valahogy mégis eljutott a kikötőbe. A nemzetközi forgatagban már nem tűnt fel az utcán az egyedül sétáló, ráadásul fejkendő nélküli nő.
85
Mira fáradtan lerogyott egy kávézóban a székre, és limonádét rendelt. Közben beesteledett. Mikor a megbeszélteknek megfelelően telefonált, Zia zavartan mondta, hogy most mégsem tud kimenni érte, üljön be taxiba az ázsiai oldalon a kikötőnél, nagyon olcsó. Ez megoldotta a kérdést. Megtartja magának a történetet. Mira áldotta az eszét, hogy csak egy hétvégére jött látogatóba, és holnap már megy is haza. Észrevette, mennyire hiányzott neki Berdis. Kíváncsi volt rá, a fiú hogyan értékeli majd a nap történéseit. Mire taxival Zia házához ert, csak az anyós volt otthon. Az asztalon cédula várta, hogy a barátnője vendégségbe ment a férjével. Az anyós alattomos mosolygása elől Mira bemenekült a szobájába, és sajgó lábbal hamarosan elaludt. Reggel Zia keltette, mert indulni kellett a reptérre. Dzsem már korábban elment teniszezni a dzsippel. A reptérre vezető úton végig hallgattak. Zia a márkásnak tűnő napszemüvege mögé bújt, nem tartotta szükségesnek, hogy megmagyarázza a tegnap estét. Nagy ölelésekkel és fogadkozásokkal búcsúztak egymástól. Pedig már nem volt mitől búcsúzni. Nagyon korán kiértek a reptérre. Zia nyilván szeretett volna minél hamarabb megszabadulni tőle. Mira tulajdonképpen nem is bánta. Szerette a repterek felelőtlen szabadságát, hiszen a beszállókártyával a kezében már mások felelőssége volt, hogy róla gondoskodjanak. Legalább egy órája volt még a beszállásig, addig körbenézett a könyvesboltban. A fogyókúra és a sminktanácsok hidegen hagyták, színes kertészeti folyóiratokat nézegetett, ahol egy, a díszkertek történetéről szóló különszámot talált. Mindig érdekelték a virágok. Nagy meglepetésére felfedezte a lapban azt a növényt, amit a tirpei városi múzeum kertjében, és az Egyháztörténeti Múzeumban is látott. A virág, amint most kiderült a lapból, az úgynevezett Mária virága, a kolostori kertművészet nemesítésének terméke. A középkorban különösen nagy becsben tartották a Szűz Mária életéhez és cselekedeteihez kapcsolódó virágokat, ez az egyik volt közülük. A virág eredete ismeretlen volt, de gumójából gyógyító főzeteket készítettek egyes kolostorokban. Megfigyelték, hogy csak egyes helyeken termeszthető, s ezért azt javasolta a szaklap olvasóinak, akik esetleg kedvet kapnak a ritka virághoz, hogy vásárlás előtt konzultáljanak az eladóval. Mira nem lett volna meglepve, ha csak ott nőtt volna ez a virág, ahol régen a Studius tagjai alapítottak kolostorokat. A repülőn most szerencsére nem ült mellette senki. Megkönnyebbülten vette kezébe a kiosztott napilapot. Mindig megnyugtatta az érzés, ahogy kinyitotta az ismerősen zörgő újságpapírt. Ekkor a szeme megakadt egy híren: Húsevő házi egerek ölik a fiatal albatroszokat egy dél-atlanti-óceáni szigeten. A brit fennhatóság alá tartozó Gough-szigeten a fiatal, csak itt költő albatroszok 80%-a elpusztult. Az albatroszoknak nincs természetes ellensége, ezért fészküket a földre rakják. Éjjelente egerek támadják meg a madarakat, és belerágják magukat a fiókák testébe. Az albatrosz körülbelül 10 kilogrammot nyom, az egér pedig 35 grammot, de a madár a vérveszteség és a különböző fertőzések miatt elpusztul. A szigeten csak a portugál hajósokkal együtt jelentek meg az egerek, addig a szigeten nem éltek ragadozók, és a földön fészkelő madarak nem tanultak meg védekezni ellenük A sziget egyes részein az egerek békések, másutt viszont igen agresszíven viselkednek, a kutatók azt feltételezik, hogy ezt a magatartást egyik generáció tanítja meg a másiknak. Ehhez hasonlót még soha nem figyeltek meg a vadon élő egereknél. A vér vonzza az egereket, melyek a világ egyik legszélesebb és legnedvesebb területén kiváló minőségű táplálékhoz jutnak. A Goughszigeten élő albatroszfaj (Diomedea dabbenená) a kihalás szélére került.
86
Mira mélyen megdöbbent: „Pedig az, aki albatroszt öl, az örökre átkozott lesz. Úgy tűnik, ez az egerekre nem vonatkozik. Hiába, őket választják a tudósok a modellorganizmusnak, amelyen kísérleteznek, mert nagyon hasonlítanak az emberre. Mi meg sosem tudjuk meg, hogy ebből meg az általuk állítólag elpusztított könyvekből az egerek mit nyertek.” Közben a repülőn felszolgálták a szokásos párolt zöldséges, szivacsos zsemlét. Mira elaludt. Álmában megjelent egy nő. Hosszú ruhát viselt, szokatlan, fehér kendő volt a fején. Kezében kis bőrkötéses könyvet tartott. Mira menekült volna, de a nő puha köpenyével beborította. Fullasztó meleget és a ruha poros szagát érezte, nem tudott mozdulni sem. A gép éppen a leszálláshoz készülődött, amikor Mira felébredt. Tudta, Berdis várja a repülőtéren, ő pedig egy barna kordzakót hozott neki ajándékba. 2005. június 23. Egy hét múlva Mira az egyetemre indult. Míg várt buszra, a megállóban olvasta az aznapi újságot: a műemlékvédelmi hivatal a múzeum szakértőjének javaslatára engedélyt adott a tirpei ásatás betemetésére és az építkezés folytatására. Mira fogadni mert volna, hogy ez a szakértő csak Gábriel lehetett. Az önkormányzat ellenzéki képviselői élőlánccal akarnak tiltakozni a döntés ellen, és meghirdették a „Tiltakozás napját”. Mira elmosolyodott. Megvette a másik napilapot is. Ebben rövid interjút közöltek Gábriellel, aki a város története szempontjából fontosnak minősítette az ásatást. A polgármester hajthatatlan volt; a dilemmát, hogy mi a fontosabb, egy olyan 18. századi polgárház alapjainak megóvása, amelyből jó néhány amúgy is teljesen épen megmaradt a város főterén, és csak hosszú ideig a pénzt nyeli majd restaurálással, vagy ötven új munkahely teremtése a bevásárlóközpontban, a közelgő helyhatósági választások elég egyértelműen eldöntötték. Egy gazdasági hetilap a beruházó cég tulajdonosairól írt, akiket még nem tudtak pontosan azonosítani. A török és osztrák konzorciumnak ez volt az első nagy beruházása Kelet-Európában. Mira gyanította, Gábriel nem boldogtalan, hogy a titokzatos ház története feldolgozatlan marad. Nyugodtan elmehet Bécsbe, a ház romjai pedig hamarosan, most már tényleg véglegesen eltűnnek a bevásárló központ alapjai alatt. Gábriel kiválasztott ösztöndíjasként kutathatja az új, virtuális világ titkait, és közben remélhetőleg arra is rájön, mi is került a Stu-diusból a Sula gyár birtokába. Berdissel most mindketten pályáztak külföldi ösztöndíjra, mert az áhított kutatói állásra itthon még kilátásuk sem volt. Mira remélte, ha majd külföldön élnek, a kalandok közepette jobban elviseli Berdis megingathatatlan nyugalmát, amely egy idegen országban még jól jöhet a túléléshez. Mostanában legbelül mély, meleg boldogságot érzett, mert Berdissel való kapcsolata átalakult. A kozos kutatómunka során rájött, teljesen megbízhat benne, és ez pótolta a szexuális izgalmat, mely korábbi választásaiban meghatározó volt. Előbb-utóbb a szüleiket is be kellett avatniuk, akiknek persze feltűnt, hogy ők ketten túl sokat beszélnek telefonon az utóbbi időben. A szülők boldogsága határtalan volt, hogy végül mégis nekik lett igazuk, és a fiatalokat tényleg egymásnak teremtették. Gyorsan gyártották is az önigazoló elméleteket: nem is baj, hogy az esküvő előtt mindketten tapasztalatokat szereztek. Így majd jobban megbecsülik egymást. Mira saját élményeit igyekezett eltitkolni, mert Berdisnek nemigen voltak. Mindig követte szeretett nagymamája tanácsát: nem kell a férfiaknak mindazt tudniuk, amit mi tudunk. Az egyetemen ilyenkor, vizsgaidőszak végén, már üresen kongott a folyosó. Mira úgy érezte, hogy jobb, ha a büfében egy lélekerősítő kávét azért magához vesz. Leült a folyosón, hogy erőt gyűjtsön. A tanarával szomszédos irodában dolgozó, kellemetlen pro-fesszornő inas x-lábaival végigkopogott a folyosón. A nő mindig sápadt arcából kivirított az előnytelen, vérvörös rúzs, amellyel kedvtelen, vonalszerű ajkát 87
akarhatta kihangsúlyozni, de csak ragadozószerű állkapcsára hívta fel a figyelmet. Szalmaszínű, vékony haja sem tompított arckifejezése hegyességén. Kíméletlenségében Mira nem találta az eredetiség nyomát sem, ezért minden konkrét cél nélkül elkezdett táskájában matatni, hogy elkerülje a nő határozottnak szánt, de valójában zavaros tekintetét. Megvetette magát gyávaságáért, hogy nem mer a szemébe nézni, és a könnyebb utat választja, de fáradt volt ahhoz, hogy magabiztosságát bizonygassa. Amikor az agresszív női cipősarok-kopogás elhalt a folyosó végén, Mira mély lélegzetet vett, és a leckekönyvével a kezében bekopogott tanara ajtaján. A professzor lazán elterült a legalább harmincéves, piros műbőr fotelban, melyet fémszegecsek tartottak össze. Meglepve nézett a lányra, mintha nem is várta volna, hogy jegyet ker. Hosszan kereste a dolgozatot az íróasztalon, mire egy nagy kupac alján megtalálta. Kihúzta, és gyorsan, rutinosan, hátulról előre végigpörgette: – Figyelemre méltó, eredeti, levéltári kutatásra alapuló dolgozat. Gratulálok. Jeles. – Már nyúlt is az indexért. Mira már régen tudta a jegyet az elektronikus rendszerből, és azt is, hogy mindenki, aki erre az órára járt, ugyancsak jelest kapott. Az egyszerűség kedvéért. „Biztos, hogy ki sem nyitotta, megmondta a titkárnőnek, hogy a listán szereplőknek írjon be egy jelest, az irodalomjegyzékre is csak most vetett egy futó pillantást” – dühöngött magában Mira, de mosolyt erőltetett az arcára. Igazából nem is volt mérges. Az órák fele amúgy is elmaradt, mert a tanár közéleti szerepet is vállalt. Ahogy Ziával többször megállapították a kávéjuk felett, a tanárokat manapság nem a diákokkal végzett közös szellemi és pedagógiai munka színvonalával mérik. Mira amúgy is kidobott időnek érezte az órákat, mert a tanár, hogy még egyszerűbben letudja a dolgokat, mindig a diákok beszámolói köré építette a kurzust. Addig sem neki kellett beszélnie. A csoporttársak változó színvonalú kiselőadásaiból sokat nem lehetett tanulni. Mira inkább maga olvasta el a cikkeket. – Meg tudta nézni a tanár úr a kutatási tervemet a szakdolgozathoz és majd a doktorihoz? – kérdezte. Amikor az bizonytalanul hebegett, a lány előhúzta az előre kinyomtatott újabb változatot. Tudta, hogy a tanára úgyis elveszti azt a példányt, amit korábban a tanszéken hagyott neki. Nem baj, most elolvastatja vele. A kezébe nyomta a papírt, és mosolyogva leült. A tanár szeme végigfutott az oldalon: látta, hogy nem hosszú. Mély levegőt vett, és olvasni kezdte. DOKTORIÖSZTÖNDÍJ-PÁLYÁZAT Tudományos hálózatok és a tudás morfológiája a 19-20. századi Kelet Európában (A téma fontosságának meghatározása különös tekintettel az eddig elért eredményekre. Max. 250 szó) A korábbi szakirodalom (lásd mellékelt szakirodalom-jegyzék) elsősorban a főúri kastélyokban kialakult tudáscentrumokat vizsgálta az országosan is jelentős szerepet betöltő főurakra és főnemesekre koncentrálva. Eddig a kutatások a tudás létrejöttét és tartalmát a családi, valamint az oktatás alatt megszerzett hálózatokon keresztül vizsgálták a könyvtárjegyzékek és levelezések alapján. A javasolt dolgozat újszerűsége abban áll, hogy a nagypolgári, iparos rétegek mentális térképét kísérli meg felrajzolni, különös tekintettel a korábbi szakirodalom és kutatók által elhanyagolt nőkre, akik azonban kulcsszerepet játszottak a könyvek megvásárlásában és terjesztésük megszervezésében. A dolgozat egy esettanulmányra, a tirpei polgárság vizsgálatára alapulva összehasonlítja a női oktatás és művelődés színtereit és folyamatait hasonló adottságú, jelentős iparos réteggel rendelkező más magyarországi városokkal. A tirpei eset kiválasztását az indokolja, hogy rendelkezésünkre áll a Tirpei Városi
88
Levéltárban az egyik kulcsszereplő és nevelt lányának közösen írott naplója, a jelentős helyi ipar tárgyi emlékei is nagy számban maradtak fenn. Ezeket a forrásokat interdiszciplináris módszertannal (narratív elemzés, to-pografikus régészet) vizsgáljuk. A kutatás segítségével új információkhoz juthatunk a szakirodalmi források hiánya miatt eddig nem kutatott, iparban aktív szerepet játszó nőkről. A tervezett kutatás ipartörténeti vonatkozása is jelentős, az üveg- és textilművesség magyarországi történetéhez értékes adalékokkal szolgálhat, mivel a tirpei polgárság a Kárpát-medence, sőt Európa más iparosaival is kapcsolatban állt. Az ebben az évben jeles eredménnyel megvédett diplomamunkám a magyarországi forrásokat tárta fel. Terveim szerint azt továbbfejlesztve a nemzetközi szakirodalmat és forrásokat kívánom tanulmányozni a szélesebb kontextus megismerése céljából. A munka első eredménye a Művészettörténeti Értesítőben megjelenés alatt álló „Adalékok a női szentek ereklyéinek textilművészeti vizsgálatához Magyarországon” című tanulmányom. Ugyanakkor meghívtak előadónak a bécsi Sula gyár által szponzorált, a bécsi Technika- és Tudománytörténeti Kör által jövő tavasszal megrendezendő ipartörténeti konferenciára. Az elfogadott előadásom címe: „A textil- és üvegmű-vesség kapcsolata Magyarországon a 18-19. század fordulóján”. A tanár felnézett. – Érdekes, egyedi megközelítés. Feltétlenül adja be a pályázatát. Megbeszelem a tanszékvezető úrral, hogy támogassa magát. – Köszönöm, tanár úr. Nagyon élveztem az órát, de legfőképpen a dolgozathoz a tudományos kutatást. És a jövő hónapban férjhez megyek – fűzte hozzá, mintegy mellékesen, miközben eltette az indexét a táskájába, és felállt. – Gratulálok! így hát akkor magából sosem lesz igazi történész. Bár igazán sajnálom, mert van érzéke a történelemhez. Sok boldogságot! – Mira érezte, hogy a tanár megkönnyebbült, eggyel kevesebb szívességet kell kérnie gyűlölt főnökétől. Közben megszólalt a mobilja, felvette, és erős magyar akcentussal angolul kezdett beszélni. Búcsúzóul csak intett a lánynak. GONDOLAT „Lelke mélyéből felsóhajtott: Miért akar jelet ez a nemzedék? – mondta. Bizony mondom, ez a nemzedék nem kap semmiféle jelet.” Márk 8,12 Mira kilépett az irodából az egyetemi folyosóra. A magas falak visszaverték annak a pár lézengő diak nak az ideges zsongását, aki még sietve próbált aláírást szerezni olyan tárgyak látogatásáról, amelyek előadóival még soha nem találkozott. Ezért volt rossz a magyar egyetemi rendszer: itt az elektronikus nyilvántartás mellett még létezett a leckekönyv, ahova biztos, ami biztos, be kellett íratni a tanárokkal a jegyeket. Berdis azt mesélte, hogy az angol egyetemeken már minden elektronikusan megy: a tananyag, a tanár előadása videón, a számonkérő teszt mind a honlapon vannak. A diák nem is találkozik azzal, aki a tananyagot össze állította, nyilván ez a legolcsóbb, a gondolkodó embert megfizetni nemcsak drága, hanem veszélyes is. Mira elhaladt egy csoport mellett, mely éppen azon tanakodott, vajon hogyan nézhet ki a tanár, de közben megszédült a levegőtlen folyosón. A jobb keze feje viszketni kezdett. Önkéntelenül megvakarta, aztán még erősebben, de a viszketés csak nem akart megszűnni. Az épületből kifelé menet rápillantott a viszketés helyére, ahol jól láthatóan kirajzolódott a csiga formájú tetoválás. „Mivel a gyanú, ha egyszer utat talált az emberhez, nem tűnik el egészen, még akkor sem, ha nem talál hitelre.” AZ ESEMÉNYEK KRONOLÓGIÁJA 89
i. sz. IV. század Bizáncban megalakítják a Studiust, mely az 1204-es ostromot túlélve egészen az 1460(?)-as évekig működött 1042 Egy oklevél a Kozsor család birtokaként említi Tirpét 1690 A Tirpei misszió vezetőjét apáti rangra emelik 1600-as évek eleje A Lancor család beköltözik Tirpére 16. század vége A Tirpe körüli hegyekben felfedezik az értékes érclelőhelyeket 1789 A délvidéki háború elől menekülő Seraser beköltözik Tirpére 18. század vége A Katalin-kultusz megjelenése Tirpén 1790 A Katalin-ház felszentelése 1806. november 25. Katalin napon eltűnik az egyik Katalin-lány 1811. szeptember Boszorkányságért elítélnek egy Tirpe melletti faluból, Kompból származó lányt. Ez az utolsó ilyen jogcímen meghozott ítélet Magyarországon. 1812. november 2. Seraser esküvője a Katalin-házban nevelkedett Katalin nevű árva lánnyal 1812. november 24. Éjjel tűz üt ki a Katalin-házban, ahol állítólag mindenki bent ég 1830. augusztus 20. Seraser Tirpétől távol eltűnik, halottá nyilvánítása hosszú ideig eltart. A dokumentumok a városi levéltárban megtalálhatók 1842 Ovádia apát halála, utódja Korkut 7876” Seraser Katalin halála 1900 Korkut apát halála 1940. augusztus 30. A Korkut-hagyaték árverése Tir-pén 1945 nyara Az apátságba beszállásolt szovjet katonák gondatlansága miatt keletkezett tűzben az épület teljesen kiég 1947 A Sula gyár (korábban Lipsitz) első, kézi festésű kelmékből készített sálaival megjelenik a piacon 1996. november 25. A tirpei levéltár lezárja a Seraser család náluk őrzött hagyatékának leltározását 2003. április 2. A New York-i Metropolitan Museumban kiállítás nyílik a Sula család gyűjteményének kincseiből 2005. április 10. A tirpei bevásárlóközpont építése közben lakóház romjaira bukkannak 2006. július 14. Az osztrák-török konzorcium építette tirpei bevásárlóközpont felavatása UTÓSZÓ A Katalin-lányok háza, egy lányárvaház létezett a középkori Rómában. A ház valóban titokzatos körülmények közepette égett le. A ház romjait nem régen tárták fel, és megtekinthetők a Római Nemzeti Múzeumban. John Dee (1527-1608 [?]) alkimista és matematikus volt, Guillaume Postel (1510-1581) pedig kéziratgyűjtő kabbalista, de kapcsolatuk egymással és az i. sz. 5 században, Bizáncban alapított Studius kolostor gyűjteményével, melynek tartalmáról, őrzőiről és hollétéről semmit nem lehet pontosan tudni, kitalált. Éppen úgy, mint ahogy a regény alakjai, cselekménye és helyszíne is csupán a képzelet műve. Külön köszönet Borús Juditnak és szerkesztőmnek munkájukért.
90
