J. Kenner ÖRÖK RABSÁG ATHENAEUM ATHENAEUM. Budapest. Copyright 2013 by Julie Kenner. Hungarian translation Sóvágó Katalin, 2014 ISBN

J. Kenner

ÖRÖK RABSÁG

ATHENAEUM

ATHENAEUM

Budapest

Copyright © 2013 by Julie Kenner

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2014

ISBN 978-963-293-325-2

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

1

Mély álmomból ránt ki a félelem. Feltornázom magam a szürke árnyékokba pólyált szoba ágyán. A digitális óra tompa zölden izzó kijelzője szerint éppen elmúlt éjfél. Zihálva lélegzem, szemem kimered, mégsem látok. Már elfelejtettem a lidércnyomást, de utolsó foszlányai még meglegyintenek, mint egy kísérteties köpeny rongyolt szegélye. Elég erős, hogy eltöltsön rémülettel, mégis annyira anyagtalan, hogy páraként foszlik szét, amikor utána kapnék.

Nem tudom, mi rémített meg. Csak abban vagyok biztos, hogy egyedül vagyok és rettegek.

Egyedül?

Gyorsan megfordulok az ágyban, és jobbra nyúlok. Meg sem kell érintenem a hűvös, drága ágyneműt, anélkül is tudom, hogy ő nincs itt.

Lehet, hogy Damien karjaiban aludtam el, de már megint egyedül ébredtem.

Legalább tudom, mi okozta a lidércnyomást. Ugyanaz a félelem, amely hetek óta társam éjjel-nappal. Az a félelem, amelyet műmosoly mögé próbálok rejteni, miközben nap mint nap ülök Damien mellett, és hallgatom, ahogy az ügyvédei aprólékos részletességgel végigveszik a védelmet. Ahogy elmagyarázzák a német perrendtartást gyilkosság esetén. Ahogy valósággal könyörögnek neki, ugyan derítsen már fényt gyermekkorának sötét zugaira, mert ők is ugyanolyan jól tudják, mint én, hogy csak ezektől a titkoktól várható a szabadulás.

Ám Damien konokul hallgat, bennem pedig egyre nő a kínzó félelem, hogy el fogom veszíteni. Elveszik tőlem.

Nemcsak a félelem a baj. Még meg kell birkóznom a félelemből fakadó, nyomasztó, istenverte tudattal is, hogy semmit sem tehetek érte. Semmit, azon kívül, hogy várok, figyelek és remélek.

De én nem szeretek várni, és sosem hittem a reményben. Az a sors rokona. Nekem túl megfoghatatlan mindkettő. Én cselekvésre vágyom, de az egyetlen, aki itt cselekedhet, az Damien, ő pedig mostanáig következetesen megtagadta.

Szerintem ez a legrosszabb forgatókönyv. Értem ugyan a hallgatása okát, mégsem fojthatom vissza az önző haragot. Mert nemcsak magát áldozza föl ezzel. Hanem engem is. Bennünket, a fene egye meg!

Fogy az időnk. Már csak néhány óra választ el minket a tárgyalástól, és hacsak Damien meg nem gondolja magát, nagyon valószínű, hogy elveszítem.

Szorosan behunyom a szemem, nehogy kicsorduljanak a könnyeim. A félelmet visszaverhetem, de a haragom olyan, mint egy élőlény. Attól félek, ki fog robbanni belőlem, akármilyen keményen igyekszem is fegyelmezni. De közben félek is kordában tartani, nehogy annál brutálisabb legyen a végső robbanás.

Amikor megküldték a vádiratot, Damien megpróbált távol tartani, mert azt hitte, ezzel megvéd. Csakhogy tévedett, én pedig elrepültem egészen Németországig azért, hogy ezt közöljem vele. Több mint három hete vagyok itt, azóta nem volt olyan nap, amelyen bántam volna, hogy idejöttem. Nem kétlem, hogy igaz, amit akkor mondott, amikor meglátott az ajtaja előtt. Hogy szeret.

De a tudás nem csökkentheti a balsejtelmet, amely azóta növekszik bennem. Különösen éjszaka félek, amikor egyedül ébredek, és tudom, hogy ő a whiskyhez és a magányhoz menekül, holott én át akarom ölelni. Szeret, igen. Mégis attól félek, hogy már megint eltaszít. Nem egy nagy lendülettel, hanem sok kicsivel.

Nahát, csessze meg.

Kivakarom magam ágyunk trendi kényelméből, és felállok. Meztelen vagyok, lehajolok a bolyhos, fehér fürdőköpenyért, amit a Kempinskiben adnak. Damien fejtette le rólam az esti zuhanyozásunk után, én pedig otthagytam a puha kupacot az ágy mellett.

Az öv más tészta. Turkálnom kell a gyűrött ágyneműk között, hogy megtaláljam. Damiennel a szex mindig intenzív, de ahogy közeledett a tárgyalás, úgy lett még szilajabb és szenvedélyesebb, mintha azzal, hogy nekem parancsol, az ítéletnek is parancsolhatna.

Lustán dörgölöm a csuklómat. Nem maradtak nyomok rajta, de csak azért, mert Damien vigyáz. Ugyanezt nem mondhatom el a seggemről, amely most is nyilallik tenyerének ütéseitől. Örömömet lelem a maradandó bizsergésben és a tudatban, hogy Damiennek ugyanakkora szüksége van az engedelmeskedésemre, mint nekem arra, hogy alávessem magam az akaratának.

Megtalálom az ágylábnál begyűrt övet. Az este ezzel kötötte hátra a kezemet. Most a derekamra kötöm, és szorosan meghúzom. Élvezem a fényűző kényelmet a hirtelen, erőszakos ébredés után. A szoba is megnyugtató, minden részlet maga a tökély. Minden deszkáját politúrozták, csecsebecséit és műtárgyait ízléssel válogatták össze. De most nem veszek tudomást a szoba kellemességéről. Én csak Damient akarom megtalálni.

A hálóból túlméretezett öltözőszoba és káprázatos fürdőszoba nyílik. Benézek mindkettőbe, noha nem számítok rá, hogy itt találom meg Damient. Majd átmegyek a kényelmes ülőalkalmatosságokkal berendezett, tágas nappaliba, amelynek kerek asztalát elborítják a papírkötegek és a dossziék: az üzleti levelezés. Damien továbbra is irányítja a vállalatát, akkor is, ha a fejünkre dől a világ. Tetejükön különböző jogi dokumentumok, amelyeket az ügyvédje, Charles Maynard adott oda neki, hogy okvetlenül tanulmányozza át őket.

Lecsúsztatom magamról a fürdőköpenyt, és belebújok a fantasztikus mozaikmintás zsákruhába, amelyet Damien egy fotel karfájára dobott, miután levette rólam az este. Pár órára elmenekültünk a válóság elől vásárolni a híres müncheni Maximilianstrasséra, ahol annyi cipőt és ruhát kaptam, hogy saját butikot nyithatnék belőlük.

Beletúrok a hajamba, és odamegyek a telefonhoz a bárpult mellett. Megparancsolom magamnak, hogy ne térjek be a fürdőszobába, felfrissíteni a sminkemet, amely bizonyosan elmázolódott. Ez nehezebb, mint amilyennek hangzik; születésem óta azt verték a fejembe, hogy igazi úri hölgy nem megy el hazulról tökéletes smink nélkül. Ám Damien mellett szamárfület mutattam ifjúságom számtalan keserűségének, és most fontosabb őt megtalálnom, mint átrúzsoznom a számat.

Fölemelem a kagylót, tárcsázom a nullát. Szinte azonnal beleszól egy idegen kiejtéssel beszélő hang.

– Jó estét, Ms. Fairchild.

– A bárban van? – kérdezem. Nem kell megmagyaráznom, hogy ki.

– Igen, ott. Vitessek az asztalához egy telefont?

– Nem, nem szükséges. Lejövök.

– Sehr gut. Tehetek még valamit önért?

– Köszönöm, nem. – Már éppen letenném, amikor észbe kapok, hogy mégis van valami. – Várjon! – szólok bele a kagylóba, mielőtt az alkalmazott bonthatná a vonalat, majd beszervezem segítőmnek, hogy elterelhessem Damien figyelmét a démonairól.

Az épület kora és a berendezés eleganciája ellenére a szállodának korszerű hangulata van. Otthon érzem magam benne. Türelmetlenül várom a liftet, és még türelmetlenebb leszek, miután belépek a fülkébe. Egy örökkévalóságig tart, hogy leérjek, és amikor végre kinyílik a fényűző előcsarnokba vezető ajtó, egyenesen célba veszem a viktoriánus stílusú bárt.

Vasárnap hajnalhoz képest a Jahreszeiten bárban nagy élet van. A zongora mellett egy nő áll, és halkan énekel az összeverődött vendégeknek. Alig figyelek rá. Damien nem lesz a zenebarátok között.

Inkább körülnézek a fával és vörös bőrkárpitokkal burkolt helyiségben, elhárítva egy pincér segítségét, aki le akar ültetni. Egy pillanatra megállok egy szőke nő mellett, aki nagyjából egykorú velem. Pezsgőt szopogat, és nevetgél egy férfival, aki az apja lehetne, de fogadok, hogy nem az.

Lassan megfordulok, végighordozom a tekintetem a báron. Damien nincs a zongora mellett, nem ül a pultnál, sem valamelyik piros bőrszéken, amelyek egymástól egyenlő távolságra állnak az asztalok mellett.

Kezdek aggódni, hogy talán elment, amíg lejöttem a lifttel. Aztán teszek egy lépést balra, és rájövök, hogy amit tömör falnak néztem, valójában optikai csalódás, amit egy oszlop okoz. Most már látom a bár másik részét, és a túlsó falba épített kandallóban égő tüzet. Apró, kétszemélyes kanapé és két szék áll a kandalló előtt. És igen, ott van Damien.

Azonnal fellélegzem. Annyira megkönnyebbülök, hogy kis híján a szőke vállába kapaszkodom. Damien az egyik széken ül, háttal a szobának, arccal a lángoknak. Széles, egyenes válla mintha arra termett volna, hogy elbírja a világ terhét. Mégis szeretném, ha nem kéne ezt tennie.

Elindulok felé. Lépteim hangját elfojtja a vastag szőnyeg és a beszélgetés moraja. Méternyire tőle megállok. Máris érzem az ismerős vonzást, amely mindig elfog a közelében. A dizőz most a Since I Fell for You-t turbékolja. A hangja tiszta, erős, és olyan bánatos, hogy attól félek, mindjárt zokogni kezdek, kisírom magamból az elmúlt hetek feszültségét.

Nem! Azért vagyok itt, hogy Damient vigasztaljam, nem fordítva. Megújult elszántsággal folytatom utam. Amikor megérkezem hozzá, a vállára teszem a kezem, lehajolok, és végighúzom ajkamat a fülén.

– Zártkörű a parti, vagy mindenki bejöhet?

Inkább hallom, mint látom, ahogy elmosolyodik.

– Attól függ, ki kérdi. – Nem néz rám, de néma hívással fölemeli a kezét. Megfogom, ő gyengéden elfordít, hogy a szék elé kerüljek. Ismerem arcának minden hajlatát. Ismerem az ajkát, a mimikáját. Ha behunyom a szemem, akkor is el tudom képzelni vágytól sötét vagy nevetéstől ragyogó szemét. Csak rá kell pillantanom éjfekete hajára, és máris érzem ujjaim között a sűrű, puha tincseket. Nincs benne semmi, amit ne ismernék, mégis beleremegek, ha nézhetem, olyan erővel, hogy kis híján összerogyok tőle.

Egyértelműen gyönyörű. De nemcsak a külseje lehengerlő, hanem az egész jelenség: a hatalom, a magabiztosság, a minden porcikájából sugárzó érzékiség, amelyet akkor sem vethetne le, ha akarná.

– Damien – suttogom, mert nem bírom tovább, hogy ne érezzem a nevét az ajkamon.

Széles, érzéki szája lusta mosolyra görbül. A kezemnél fogva az ölébe húz. Boldogan elhelyezkedem izmos, kemény combján, de nem borulok rá. Annyi távolságot akarok, hogy lássam az arcát.

– Akarsz beszélni róla? – Tudom, mi lesz a válasz, mégis visszafojtom a lélegzetem, és imádkozom, hogy ne legyen igazam.

– Nem – mondja. – Csak téged akarlak átölelni.

Elmosolyodom ezeken az édesen romantikus szavakon, nem mutatom, hogy hatásukra megfagy a vérem. Szükségem van az érintésére, igen. De még nagyobb szükségem van az egész emberre.

Megsimogatom az arcát. Tegnap óta nem borotválkozott, borostája horzsolja a tenyerem. Ez az egyszerű tény annyira megrázó élmény, hogy alig kapok levegőt. Eljön vajon az idő, amikor úgy lehetek a közelében, hogy ne vágyakozzam rá? Hogy ne kívánjam az érintését?

Ez még csak nem is érzéki vágy, legalábbis nem teljesen az. Inkább éhség. Mintha a túlélés függne tőle. Mintha ugyanannak az egésznek alkotnánk a két felét, és egyikünk sem maradhatna életben a másik nélkül.

Damiennel olyan boldog vagyok, mint még soha. Ugyanakkor boldogtalanabb is vagyok, mert most már tudom, mi a félelem.

Mosolyt erőltetek magamra, mert semmiképp sem akarom mutatni neki, mennyire félek attól, hogy elveszítem. Egyébként nem érdekes, Damien túl jól ismer.

– Te félsz – mondja. Olyan szomorú a hangja, hogy elolvadok. – Te vagy a világon az egyetlen, akit nem bírnék bántani, mégis miattam rémült a tekinteted.

– Nem – tiltakozom. – Egyáltalán nem félek.

– Hazug – dorgál gyengéden.

– Ne felejtsd el, Damien Stark, hogy én már láttalak akcióban. Te egy elemi erő vagy. Téged nem zárhatnak be. Ők talán még nem tudják ezt, de én igen. Úgy itt hagyod őket, mint eb a Szaharát. Szabadon fogsz távozni. Ennek nem lehet más vége – mondom, mert ezt kell hinnem. De persze Damiennek van igaza: rettenetesen félek.

És igen: átlát a halandzsámon. Gyengéden a fülem mögé igazít egy hajfürtöt.

– Pedig kellene félned. Ez az a fajta ügy, amitől az ügyészek elélveznek.

– De hát csak tizennégy voltál!

– Ezért nem kezelnek úgy, mint egy felnőttet.

Elkomorodom. Még ha tizennégy volt, akkor is számíthat tíz évre.

– És nem is ölted meg Merle Richtert! – Végül is ez a legfontosabb.

Az arca elsötétül.

– Az igazság képlékeny dolog. Ha egyszer beteszem a lábam abba a tárgyalóterembe, az lesz az igazság, amit a törvényszék mond.

– Akkor tenned kell róla, hogy a bírák megismerjék az igazságot. Az istenit, Damien, nem ölted meg! De még ha meg is tetted volna, akkor is voltak enyhítő körülmények.

Csak nemrég mesélte el, mi történt. Összeverekedtek Richterrel, és amikor az edző leesett a tetőről, Damien nem volt hajlandó elkapni a férfit, aki éveken át bántalmazta.

– Ó, Nikki! – Elkapja a derekamat, és olyan váratlanul húz magához, hogy elakad a lélegzetem. – Tudod, hogy nem tehetem meg, amit kérsz!

– Nem kérek én semmit – mondom, ám a szavak falsul hangzanak, mert természetesen kérek. Könyörgök, a fenébe! Amit Damien persze tud, de megtagadja tőlem.

Felágaskodik bennem a harag, de mielőtt kitörhetne, Damien a számra szorítja az övét. Csókja olyan szilaj és megsemmisítő, hogy forró szirmokat bont bennem a vágy. Ugyan nem mulasztja el sem a haragomat, sem a félelmemet, de megnyugtat. Hozzábújok, és imádkozom, hogy sose kelljen elhagynom két karjának biztonságát.

Teste megfeszül alattam, erekciója kidudorodik a farmerből, és izgatja a fenekemet. Fészkelődöm, még jobban rátapadok, mélyebbre dugom a szájába a nyelvemet. Bár a lakosztályunkban lennénk, és nem egy bárban!

Egy perc után lihegve elhúzódom tőle.

– Szeretlek – mondom.

– Tudom – feleli.

Várom, hogy ő is szerelmet valljon, de nem teszi. Szívem kissé elszorul, a mosolyom erőltetett. Szépségkirálynő-választásra való, Leghőbb Vágyam a Világbéke-mosoly. Az a fajta, amit a publikumnak tartogatok, nem Damiennek.

Nyugtatgatom magam, hogy csak fáradt, de nem hiszem el. Damien Stark semmit sem csinál ok nélkül. Noha lehetetlen belelátni a fejébe, eléggé ismerem ahhoz, hogy sejtsem az indokait. Legszívesebben felugranék, hogy ordítsak vele. Könyörögni akarok, hogy ne lökjön el. Azt akarom üvölteni, hogy felfogtam, csak engem akar védeni, mert tudja, hogy elítélhetik. Hogy eltéphetik tőlem. De a fenébe is, hát nem érti, hogy csak bánt vele?

Tiszta szívemből hiszem, hogy szeret. Csak attól félek, hogy a szerelem nem elég. Akkor nem, amikor úgy döntött, hogy eltaszít magától, abban a tévhitben, hogy ezzel megvéd.

Vagyis nem kezdek el szájalni. Ebben a harcban úgysem maradhatok felül, viszont játszhatok a magam módján.

Megújult elszántsággal fényesebbre állítom a mosolyomat, lecsusszanok az öléből, és nyújtom a kezem.

– Tízre a bíróságon kell lennie, Mr. Stark. Azt hiszem, okosabban teszi, ha velem jön.

Gyanakodva feláll.

– Azt akarod mondani, hogy aludnom kell egy kicsit?

– Nem.

Tekintete végigsiklik rajtam. Megremegek, mintha valóban hozzám ért volna.

– Helyes – mondja, és ez az egyetlen szó nemcsak ígéretekkel kecsegtet, de enyhíti fagyos félelmemet is.

Megengedek magamnak egy alig észrevehető mosolyt.

– Nem arról van szó. Egyelőre még nem.

Olyan zavarba jön, hogy most már igazából mosolyognom kell, de nem faggathat, mert bejön a portás.

– Minden előállt, Ms. Fairchild.

Szélesebben mosolygok.

– Köszönöm. Tökéletesen időzített.

Kézen fogom értetlen szerelmemet, és kivezetem az előcsarnokba. Követjük a portást a szálloda elé, ahol az utcán cseresznyepiros Lamborghini várakozik egy nagyon izgatott parkolóőr mellett.

Damien rám néz.

– Mi ez?

– Kölcsönzött autó. Gondoltam, rád fér némi szórakozás ma éjszaka, és innen csak pár kilométer az A9-es. Gyors autó. Német sztráda. Egyszerű, mint a faék.

– A fiúk meg az ő játékaik?

Lehalkítom a hangom, hogy a portás ne hallja.

– Mivel a szobánkban már van néhány érdekes játék, úgy gondoltam, méltányolnál egy kis változatosságot. – Közelebb terelem a parkolóőrhöz, aki már kinyitotta a vezetőülés ajtaját. – Mint hallottam, ez a típus nagyon készséges, azt pedig tudom, hogy szereted, ha dirigálhatsz.

– Valóban olyan készséges? – Végigmér, ezúttal jóval tüzesebben. – Az a helyzet, hogy valóban ezt szeretem. Az engedelmességet. A hatalmat. A parancsolást.

– Tudom – felelem. Becsusszanok az anyósülésre, jó sokat megmutatva közben a combomból.

A következő pillanatban Damien is beül a kormányhoz, és bekapcsolja a hatalmas motort.

– De aztán gyorsan vezess, az majdnem olyan, mint a szex – ingerkedem, és nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá: – Vagy legalábbis a kivételesen jó előjáték.

Már a kisfiús vigyora is megérte a fáradságot.

– Ebben az esetben, Ms. Fairchild, javasolom, hogy erősen kapaszkodjon!

2

Ahhoz képest, hogy vasárnap éjfél van, erős a forgalom a keskeny müncheni utcákban. A Lamborghini türelmetlen motorja hol felbőg, hol dorombol. Legalább annyira idegesíti, hogy nem törhet ki és nem repülhet, mint amennyire engem bosszant, hogy nem bírok zöld ágra vergődni Damiennel.

Befészkelem magam az öblös, piros bőrülésbe, és kissé elfordulok balra, hogy figyelhessem. Engem bőszítenek a közlekedési dugók; ő maga a megtestesült nyugalom és fegyelem. Jobbja lazán behajlított ujjakkal nyugszik a sebváltón. Lassan beszívom a levegőt, és elképzelem, hogy a meztelen térdemet fogja így. Amióta megismertem Damient, sokat ábrándozom, méghozzá szívesen.

Bal kezével tartja a kormányt, és noha mostanában vödörrel hordják ránk a szart, ő tökéletesen felszabadult és magabiztos. Az ülésemből éppen a profilját láthatom: a szobrász vésőjéért kiáltó állát, a mélyen ülő szemét, a gyönyörű száját, amely alig észrevehető mosolyra húzódik.

Borostás arcával, kócos hajával veszélyes lázadónak tűnik a kocsi félhomályában. Egyébként az is, lázadó. Senkitől sem fogad el parancsot, csak önmagának engedelmeskedik. Többek között ezt szeretem benne, mert ez sokkal kiismerhetetlenebbé teszi, mint ha engedelmesen alkalmazkodna a játékszabályokhoz, mint egy rendes kis vádlott.

Kereszteződésben állunk. Elöl zöldre vált a lámpa. Damien gyorsít, majd olyan hirtelen vált sávot, hogy meg kell kapaszkodnom. Rám néz, a tekintete ragyog az élvezettől. Boldogan visszamosolygok rá, és abban a pillanatban nem létezik semmi, ami árthatna nekünk. Nincsen más, csak öröm és szabadság. Bár mindig így maradhatna! Bár így roboghatnánk mindig, soha meg nem állva, csak mi ketten, bele az örökkévalóságba!

Én belefeledkezhetem a menekülés ábrándjába, de Damien a pillanatnak él. Érzem izmainak feszülését, az erőt és a fegyelmet, ahogy sebességet vált, kipróbálja, mire képes az autó, és szabadjára engedi a döbbenetes erejű motort, mielőtt felkanyarodnánk a sztrádára, ahol végre semmi sem lesz a Lamborghini útjában.

Nyeldekelek, és fészkelődöm egy kicsit az ülésen. Azt hittem, csak ugratásból mondom, hogy ez az út olyan lesz, mint a szex. Úgy látszik, tévedtem.

– Te mosolyogsz – mondja, holott rám sem nézett.

– Azt teszem – vallom be. – Azért, mert örülsz.

– Veled vagyok – mondja. – Hogy ne örülnék?

– Csak így tovább – biztatom. – Hízelgéssel bárhova el lehet jutni.

– Nagyon remélem. – Szinte csak mormolja, de ez is bőven elég ahhoz, hogy a testem reagáljon. A bőröm felforrósodik, a tarkómon, a hajam tövében gyöngyökben üt ki a verejték. A mellem elnehezedik, mintha arra lenne szüksége, hogy Damien tenyere alátámassza. Megkeményedett mellbimbóm izgatottan szegeződik a ruhám selymének.

A teljesen ártalmatlan, őszinte megjegyzésnek súlyos töltése van. Elvégre mindketten tudjuk, hogy nincs olyan hely, ahova Damien el ne tudna juttatni, és ahova ne akarnék vele menni.

– Megérkeztünk – jelzi.

Összerezzenek, amikor különös módon épp azt mondja ki, amire gondoltam. Magamhoz térek, és látom, hogy csak a sztrádára gondolt. Gyorsít az A9-es felhajtóján. A kocsi akkora erővel lódul meg, hogy szinte belesajtol az ülésbe. Mélyen beszívom a levegőt, felpezsdít a rohanás és a mellettem ülő férfi.

– Van valamilyen terved? – kérdezi, miközben sebességet vált.

A műszerfalra pillantok. A sebességünk máris megközelíti a 175 kilométert.

– Miféle tervem?

Gunyorosan felvonja a szemöldökét.

– A te ötleted volt, vagy nem? Azt hittem, kieszeltél valami különlegeset.

– Nem én – vallom be, miközben lerúgom a cipőmet, és felhúzom a lábam az ülésre. – Csak egy kicsit dobbantani akartam veled.

– Tetszik nekem ez a terv – mondja. – És pontosan tudom is, hol akarok dobbantani. – Olyan eltúlzott huncutsággal kacsint rám az utolsó szónál, hogy kénytelen vagyok nevetni.

– Perverz! – mondom.

– Csak neked – vágja rá.

Átkarolom felhúzott térdemet. Felém nyúl, végighúzza az ujját a smaragddal díszített platina bokaláncon, amit tőle kaptam ajándékba: tárgyi emlékeztető arra, hogy az övé vagyok. Mintha elfelejthetném.

Keze felcsúszik a bokaláncról a combom hátuljára. Érintése könnyű és buja. Egyszerű simogatás, de az én reagálásom annál bonyolultabb. Forró villámok cikáznak bennem, összesűrűsödnek a lábam között, a mellbimbómat morzsolgatják. Milyen könnyen kialakul az érintés, a gyönyör, a kéj és a vágy mintája! Mintha örökké éheznék, és Damien lenne a legédesebb manna.

Sajnos nem tart soká. Damien bekapcsolja a rádiót, végigszörfözik az állomásokon. Végül talál valami brutális technót, amely teledübörgi a kocsit. Megint sebességet vált, a motor zümmög, Damien kígyózik a minimális forgalomban. Hátradőlök, veretem magamat a ritmussal, és nézem a férfit, aki szeret engem. Azt a férfit, akit én is szeretek. Aki csak hozzám tartozik.

Elkomorodom a kéretlen gondolattól, ami nem is igaz. Ha az én kizárólagos tulajdonom lenne – az enyém, csak az enyém –, elvihetném innen. Megmenthetném, semmivé tehetném ezt az egész bírósági borzalmat.

De nem tehetem. A könyörtelen igazság visszafurakodik a gondolataimba, sötét szorongássá változtatja eddigi széles jókedvemet.

Elfordulok, kinézek az anyósülés ablakán. Mellettünk fák suhannak el az éjszakában, a Lamborghini fényszórói különös árnyékokkal fonják körül őket. Megborzongok a baljós látványtól: olyan, mintha az alvilágban vezetnénk. De még ez sem ment meg a sivár valóság tolakodásától.

Azt akarom, hogy örökké tartson ez az út. Kelet felé akarok menni, ahol talán már öt óra múlva felkel a nap. A végsőkig akarom hajszolni ezt az autót, sohasem akarok megállni. Most egy buborékban vagyunk, amely megvéd, hogy ne érhessenek el azok a nyúlkáló árnyékok. De abban a percben, ahogy megállunk… abban a percben, ahogy visszafordulunk…

Nem! Mély lélegzetet veszek. Erősnek kell lennem. Nem a magam érdekében; Damienért.

– Vissza kellene fordulnunk – mondom, de annyira halkan, hogy bizonyosan nem hallhatja az autót megtöltő zenétől. Kikapcsolom a rádiót, csend lesz.

Damien rám néz. Tekintetében aggodalom váltja fel az örömet.

– Mi az?

– Vissza kellene mennünk. – Beszélni próbálok, de a hangom még mindig betegesen gyenge, mintha önmagammal viaskodnék, mert titokban biztatni szeretném Damient, hogy rohanjunk. – Pihenned kell – erőltetem ki magamból a szavakat, természetes hangnemre törekedve. – Holnap ledarálnak bennünket.

– Eggyel több ok, hogy fussunk, ameddig bírunk.

Nagyot nyelek, hogy ne sírjam el magam.

– Damien!

Vigasztalást várok, megnyugtatást, hogy nem lesz semmi baj. De ő csak megsimítja az arcomat. A mozdulat lökéshullámokat gerjeszt bennem, és ismét könnybe lábad a szemem. Ökölbe szorítom a kezem, és küzdök a készülődő sírógörccsel. Nem bőghetek, most nem, egyáltalán sohasem, a fene egye meg. Majd akkor sírok, ha elveszítettem Damient. És amíg nem tudom, hogy széna-e vagy szalma, addig semmit sem akarok csinálni, csak mellette akarok lenni, minden egyes másodpercben.

Sikerül majdnem őszintén mosolyognom, mielőtt hozzá fordulok.

– Mindjárt. – Rátapos a gázra, a kocsi kilő.

– Hova megyünk?

– Egy helyre, amit meg akarok mutatni neked.

Zavartabb képet vághatok, mint gondolom, mert halkan elneveti magát.

– Ne izgulj! Nem szökünk meg.

Pofát vágok. Hiszen ha megszökhetnénk!

Bal kézzel tovább kormányoz, de a jobbját ráteszi a térdemre. A mozdulat inkább a birtoklás jele, mint a vágyé. Mintha tudnia kellene, hogy itt vagyok. Hátrahajtom a fejem. Szeretném élvezni az érintést, ugyanakkor szeretnék kiabálni is vele. Ordítani és visítani akarok, könyörögni és esdekelni, hogy védekezzen, bassza meg! Mert Damien Stark nem az a fajta, aki meghátrál, és tűri, hogy elpáholják. Vagy olyan, aki belenyugszik, ha veszít.

Nem az az ember, aki bántja a nőt, akit szeret.

Mégis ezt teszi.

Vad, erőszakos gondolatok örvénylenek bennem. Elhalványulnak a város utolsó fényei, csak erdőket látni az út mellett. A motor halkan, egyenletesen dorombol, és én fáradt vagyok. Nemcsak azért, mert későre jár, de attól a sok mindentől is, ami rajtam múlik. Behunyom a szemem és lazítok, de a következő percben felkapom a fejem, mert az autó megáll, és Damien kikapcsolja a motort.

– Mi van? – kérdem bávatagon. – Mi történt?

– Szundítottál egyet – feleli Damien.

Szundítottam?

Összehúzom a szemöldökömet.

– Mennyit?

– Majdnem fél órát.

Ettől tökéletesen éber leszek. Ültömben kiegyenesedem, és körülnézek. Egy rusztikus étterem parkolójában vagyunk. Sok a szabadtéri asztal. Az éttermet már bezárták, az üres asztalok inkább kísértetiesek, mint hívogatók. – Mi ez?

– A Kanzberger Seehaus. – Értetlen képet vághatok, mert elvigyorodik. – Az egyik kedvenc helyem München közelében. Alaine, Sofia és én kijöttünk ide egyszer. Alaine akkor már elég idős volt, hogy vezethessen. Később egyedül jöttem. Sok emlék köt ide – teszi hozzá, és furcsán elcsuklik a hangja.

– De most be van zárva – jegyzem meg bután.

– Nem enni jöttünk – mondja. Kiszáll, megkerüli az autót, és kinyitja az ajtót, mielőtt a kilincsért nyúlhatnék. A kezét nyújtja, hogy kisegítsen. Könnyedén felállok.

– Miért jöttünk?

– Gyere, járjunk egyet.

Az arcát nézem, de nem tudok olvasni benne. Kézen fog, és vezetni kezd egy keskeny, kígyózó csapáson a hatalmas fák alatt. A zöld levelek feketék és szürkék a holdfényben. Fogalmam sincs, merre tartunk, de amikor kifordulunk egy kanyarból, elakad a lélegzetem. Egy tó nyújtózik előttünk a vadon közepén. Tükre villódzik a holdsugaraktól. Úgy tűnik, mintha csak bele kellene ugranunk a vízbe, és megfoghatnánk a hatalmas korongot.

– Gyönyörű! – mondom.

– Isten hozott a Kranzberger-tónál! Sokszor órákat töltöttem itt – mondja. – Kiültem a partra, hallgattam a vizet, a madarakat és a szelet a fák között. Behunytam a szememet, és gondolatban elszöktem. – Eddig a tavat nézte, de most felém fordul. – Meg akartam mutatni neked – mondja, de én azt hallom: ne haragudj!

Nyelek egyet, és bólintok. Meg vagyok illetődve.

– Köszönöm.

Fölemeli összefonódott kezünket, és gyengéden megcsókolja a tenyeremet. A mozdulat édes, puha, szívfájdítóan romantikus. Bár maradhatnánk itt örökké a csipkés holdfényben, elrejtőzve az ábrándban, hogy rajtunk kívül senki sem létezik a világon!

Remegés fut végig rajtam, elfordulok. Olyan gyorsan belehabarodtam ebbe a férfiba, most pedig rettegek, hogy elveszítem. Rettegek, hogy megfosztanak mindattól a jótól, amelyet a szar előéletünk ellenére is fel tudtunk fedezni együtt. Összeszorítom az ajkamat, hogy magamba fojtsam a kétségbeesett sikolyt, mert ezt akarok: sikoltani, ordítani, sírni. Egészen addig, amíg Damien meg nem teszi azt, amit kell, hogy rendbe jöjjenek a dolgok, és elmúljon ez az iszonyat.

De nem teszem, csak állok, mint a cövek, tudva, hogy a legkisebb mozdulattól is kibukhatok. Vadnak, robbanékonynak, veszedelmesnek érzem magam. Jelenleg pedig a robbanás az utolsó, amire szükségünk van.

– Nikki – mondja lágyan. Elengedi a kezem, mögém áll. A vállamra teszi a tenyerét, és melegen, édesen megszorítja. Érzem, ahogy gyengéden megcsókolja a fejem búbját. Keze puhán végigsuhan a karomon, amelyet szabadon hagy az ujjatlan ruha. – Feldühítettelek azon az első estén Evelynnél, emlékszel? Hagynom kellett volna, hogy mérgelődj. Ott kellett volna hagynom téged, egyszer sem nézve vissza.

A szám kiszáradt, mellkasom abroncsok szorítják. Nem akarom hallani ezeket a szavakat. Nem akarom elhinni, hogy még mindig létezhet benne akár egy atom is, amely annak örülne, ha sose lett volna köze hozzám, még akkor is, ha csak azért vágyik erre, mert engem akar védeni.

– Nem – mondom. Ennyi jön ki a számon, ez is rekedt, elfúló hangon.

Szelíden maga felé fordít, a tenyerébe fogja az arcomat.

– Megszakad a szívem attól, hogy félelmet kell látnom a szemedben.

Szavai puhák és becézőek, rám mégis úgy hatnak, mintha gyomorszájon vágtak volna, és ennek megfelelően reagálok. Mindkettőnk legnagyobb döbbenetére lendületet veszek, és pofon vágom.

– Hagyd abba! – ordítom. Minden önfegyelmem elpárolog az indulatok vad robbanásában. – Hagyd abba, baszod! Azt hiszed, ez a megoldás? Azt kívánni, hogy bár sose jöttünk volna össze? Az istenedet, Damien, annyira szeretlek, hogy az már fáj, erre te babusgatni akarsz? Nekem nem az kell, hogy kényeztess, hanem az, hogy tegyél valamit! – Két tenyérrel mellbe lököm. Elkapja a csuklómat, lefogja a kezemet, olyan erősen, hogy felszisszenek.

– Nikki! – A hangja most nem simogató, hanem nyers és veszedelmes. Tudom, hogy túl messzire mentem, de nem érdekel. Ott, ahol róla van szó, nem mehetek elég messze, mert most meg akarom törni. Át akarok törni azon az istenverte makacsságán, és valahogy a fejébe akarom verni, hogy csak azzal mentheti meg magát – minket –, ha védekezik.

– Be fognak csukni – mondom kimérten, fagyosan. – A szentségedet, Damien, te hogyhogy nem majrézol? Én annyira rettegek, hogy reggelenként alig bírok kimászni az ágyból!

Úgy mered rám, mintha kínaiul beszélnék.

– Hogy én nem félek? – Szavaiból süt az alig fékezett harag. Nem tudom, rám irányul-e vagy másra, de olyan erős, hogy reszket tőle. – Ezt gondolod?

Akaratlanul hátrálok egy lépést, ám ő megállít. Elkapja a karomat, ujjai a húsomba vájnak, nem mozdulhatok.

– Csakugyan ezt gondolod? A szentségit, Nikki, alig bírom elviselni a tudatot, hogy elszakíthatnak tőled! Hogy nem érinthetlek meg! Nem csókolhatlak! Nem hallhatom a nevetésedet, nem nézhetlek! Nem lehetek veled!

Annyira belefeledkeztem a szavaiba, hogy észre se vettem: folyamatosan hátrafelé tolt, neki egy fának. Érzem a vékony ruhán át az érdes kérget a hátamon. Keze a tulajdonos mozdulatával siklik le a karomon, azután fel a törzsemen, hogy durván megragadja a mellemet. Felhördülök, amikor belém mar a tüzes, követelő vágy.

Közelebb hajol, ajka súrolja az arcomat.

– El tudok viselni mindent, csak azt a gondolatot nem, hogy elveszítlek. – Ajka perzseli a fülemet. Keze előbb lefelé csúszik a combomon, aztán fel, és viszi magával a ruhát.

– Hogy nem félek? – súgja, miközben megmarkolja az ölemet. Nincs rajtam bugyi, könnyen belém nyomhatja az ujját. Az ajkamba harapok, és hálás vagyok, amiért itt van és megtart, mert olyan az egész testem, akár a folyékony tűz.

– Soha életemben nem rettegtem még ennyire – mondja, azután szájon csókol. Nyelve és ujjai azonos ütemre mozognak a számban és a hüvelyemben. Egy gyönyörű, mennyei percre beletemetkezhetem a csókjába, az ölelésébe, elfelejthetem, hol vagyunk, és miért vagyunk itt. Nem létezik más, csak Damien, és hozzám tapadó testének érzéki, vigasztaló forrósága.

Azután valami elpattan bennem, félresöpörve a vágyat és ezt a kétségbeesett éhséget, amelytől dübörög a pulzusom, és a hüvelyem szorosan rázárul Damien ujjaira. A melléhez nyomom a tenyeremet, és ismét ellököm magamtól.

– Hogy merészelsz félni? Az isten verjen meg, Damien, hogy merészeled azt mondani, hogy félsz elveszíteni, amikor csakis rajtad múlik, hogy véget vess ennek! Lezárhatnád az egészet, és mehetnénk haza!

Mérhetetlen bánattal néz rám.

– Ó, Nikki! Ha megszabadíthatnálak a félelemtől, megtenném.

– Ha megszabadíthatnál? – ismétlem. – Te is tudod, hogy képes vagy rá! És rohadtul be vagyok rágva, amiért semmit sem vagy hajlandó tenni érte!

Most már visítok. Olyan vagyok, mint egy zsémbes hárpia, és utálom érte magam. A rohadt életbe, ebben a pillanatban Damient is utálom!

Patakzanak a könnyeim, és a földre rogyok. Már majdnem elterülök, amikor elkap, és felsegít térdeplésbe. Nem kerüli el a figyelmemet a helyzet iróniája: Damien mindig itt van, hogy elkapjon. Legalábbis ezt hittem. De most már nem tudom, és először érzem magányosnak magam a karjaiban.

– Gondolkoztam – szól halkan. Még egyszer sem hallottam ilyen komolynak a hangját.

Megdermedek. Sosem gondoltam, hogy ennyire hideg, élettelen érzés lehet a remény, pedig az.

– Min? – kérdezem gyanakodva.

Sokáig tétovázik. Már-már azt hiszem, nem is fog válaszolni. Aztán mégis megszólal.

– Olyan sokáig kívántalak – mondja vontatottan. – És most, hogy az enyém lettél, kockáztatok mindent, ami köztünk van.

Igen, akarom ordítani, igen! Észreveszem, hogy belevájom ujjaimat a puha, nedves földbe. Megparancsolom magamnak, hogy lazítsak, és ne képzeljem el a következő szavakat. És ne reménykedjek túlságosan.

– Tőled, Maynardtól és a többiektől eltérően nem vagyok meggyőződve arról, hogy az lenne az üdvözítő megoldás, ha kiteregetném, miket művelt velem Richter. De talán mégis meg kellene próbálnom. Ha ettől ejtik a vádat, talán fel kellene áldoznom a magánszférám sérthetetlenségét, amire egész életemben törekedtem.

Hallom a hangjában a keserűséget. Szeretném megfogni a kezét, aztán mégsem teszem, csak állok, mint a sóbálvány.

– Nem szégyen áldozatnak lenni, igaz? Akkor miért fájjon nekem, hogy a világ megtudja az ocsmányságokat, amiket Richter csinált velem? Miért lenne fontos, miket hord össze a sajtó a sötét éjszakákról a hálószobámban? A megalázó dolgokról, amelyekre kényszerített? Olyanokról, amelyeket el sem meséltem neked, de amelyeket boldogan elfelejtenék. – A szemembe néz, de én csak arcának kemény éleit és síkjait látom. – Ha ettől szabadon távozhatok veled, miért ne dobjam fel a sztorit? Nem kéne kiplakátoztatnom? Végigcsámcsognom tévében, kibeszélős műsorokban, az újságok címlapján? Nem kéne rágógumit csináltatnom a személyes poklomból az egész rohadt világnak?

Valami hűvöset érzek az arcomon. Rádöbbenek, hogy sírok.

– Nem – suttogom a gyűlöletes igazságot. De hát Damien ilyen. Ő a saját törvényei szerint él, éppen ezért szerettem bele. – Még értem sem – mondom. – Még a szabadságért sem.

Szorosan behunyom a szemem, de újabb könnyek buggyannak ki a szempilláim között.

Hüvelykujjával megcirógatja az arcomat.

– Megérted?

– Nem – mondom, de ezt úgy értem, hogy igen, és amikor kinyitom a szemem, látom rajta, hogy ő is tudja. Közelebb jön hozzám, amitől elakad a lélegzetem. Hüppögök egy kicsit, könnyek ízét érzem, amikor a szája az enyémre simul. A csók először puha, gyengéd és édes. Aztán megmarkolja a tarkómat, a másik karjával átkarolja a derekamat, és az ölébe ránt.

Elakad a lélegzetem a megdöbbenéstől, ő pedig kihasználja az alkalmat. A szája szilajabb lesz, a csókja hevesebb, a nyelve az enyémet keresi. Megragadom selymes haját, és átadom magam szája érzéki erejének. A nyelvünk összetapad, a fogunk egymáshoz koccan. Holnap reggel dagadt lesz az ajkam, de nem állhatok ellen a csóknak, amely mindkettőnket lángra gyújt.

Zihálok, amikor elhúzódik tőlem. A szám duzzadt, meggyötört. Azt hiszem, eddig még Damientől sem kaptam ilyen igazi csókot. Többet akarok belőle.

Néma követeléssel hajlok közelebb. Keményen megragadja az államat. Belemerevedek a félszeg fejtartásba, és felnézek rá.

– A mindenem vagy, Nikki. Ezt tudnod kell. Hinned kell benne.

– Hiszek – suttogom. Látom, hogyan remeg a teste, mielőtt megfeszülnének az izmai, hogy magához öleljen. Elolvadok a karjaiban. Annyira szerelmes vagyok, hogy az már fáj.

– Te vagy a mindenem – ismétli. – De nem lehetek hű hozzád, ha nem vagyok hű magamhoz.

– Tudom – mondom, a pólójára szorítva az ajkamat. – Felfogtam. – Hátraszegem a fejem, és a szemébe nézek. – De ettől még nem fáj kevésbé.

– Akkor engedd, hogy megpróbáljam jobbá tenni. – Gyengéden eltol magától, majd hozzám hajol, megcsókolja a szám sarkát. – Itt fáj?

Rázom a fejem. Szememet könnyek csípik, és egy kicsit elmosolyodom.

– Nem? Akkor itt? – Ajka súrolja az állkapcsomat. Elakad a lélegzetem, olyan buja az érintése.

– Nem – felelem, és már határozottabban mosolygok.

Szája következőnek a gödröcskét keresi meg a nyakam tövében. Hátravetem a fejem, hogy jobban hozzám férjen. Ereim vadul lüktetnek az ajka alatt.

– Nem is ott – suttogom.

– Gáz – mondja. – Hogyan gyógyítsalak meg a csókkal, ha azt sem tudom, hol fáj?

– Keresd – válaszolom.

– Nem hagyom abba – ígéri. A szája lejjebb vándorol, megáll vadul verdeső szívem fölött. – Itt biztosan nem – mondja, és már megy is tovább. Fölnevetek, de a hangom átcsap nyers, érzéki sikolyba, amikor a szája rátapad a mellemre.

– Damien!

Megtart a hátamnál fogva, miközben szopogat ennek az észveszejtően drága ruhának a selymén át, és harapdálja érzékeny mellbimbómat. Homorítok, mielőtt elsüllyednék a kéj ködében.

– Itt? – mormolja az ajkaim között.

– Igen – mondom. – Ó, igen!

– Én nem vagyok olyan biztos benne – mondja, miközben leválik a számról. – Jobb lesz, ha tovább keresek.

Gyengéden lecsúsztat az öléből a puha földre, és ráül a derekamra.

– Damien – mormolom – mit…

Az ajkamra illeszti az ujját, aztán fölém hajol, és ismét a mellemet csókolja. Nyögdécselek a gyönyörűségtől.

– Én szóltam – mondja. – Meg fogom csókolni, és elmúlik a fájdalom.

Ezúttal a bal mellemre tapad a szája, a jobbot a kezével ragadja meg. Olyan a teste, mint a szigeteletlen huzal, ráz, ahol hozzám ér. Ujjaitól szikrák pattognak a mellemben és szállnak a testemben. Éhesen homorítok, nem tudok betelni vele.

A szája sajnos túl gyorsan hagyja ott a mellemet, és gyengéden levándorol a testemen. Csak egy vékony réteg selyem választja el az ajkát a bőrömtől.

Most a hasamon van a szája, és a köldökömet kényezteti. Keze végigsiklik a ruhán, felhajtja. A puha anyag ugyanakkor csúszik föl rajtam, amikor Damien ajka lefelé csúszik. Puha csókokkal borítja el a bőrömet, a medencecsontomat, gyengéden, édesen áttér a vénuszdombomra, majd még lejjebb vándorol. És még lejjebb. Akaratlanul homorítok, és felhördülök, amikor a nyelve játékosan megpöcköli a csiklómat, mielőtt rátapasztaná forró száját.

Keze átvándorol a combomra, végighúzza hüvelykujját a sebhelyeken, mielőtt megsimogatná a combtő puhább bőrét. Széttárja a térdemet, hogy szélesebbre nyíljak neki. Riszálni, vonaglani akarok buján érzéki csókjának gyönyörében, de határozott kézzel lefog, hogy pontosan úgy tartsam magam, ahogy ő akarja. A számhoz emelem a kezem, a hüvelykujjam puha tövét harapdálom, és jobbra-balra fordítom a fejem, miközben Damien hozzáértő szája és nyelve lassan-lassan – borzasztó lassan – szítja bennem az édes gyönyört.

Aztán felrobban a világ. Homorítok, kinyitom a szám, de a sikolyomat elfojtja Damien, aki feljebb csúszott rajtam, és most lefog a súlyával. Ajkamra szorítja az övét, érzem a saját gerjedelmem ízét. Mohón a szájába dugom a nyelvemet, és tiltakozva nyögök, amikor elhúzódik. Rátenyerel mellettem a puha földre, fölemelkedik, és a szemembe néz. Lángol a tekintete, de a szenvedély gyorsan szelídül jókedvvé.

– Jobb már? – kérdezi arcátlanul vigyorogva.

– Ó, igen! – felelem, majd a könyökömre támaszkodom, hogy felülhessek.

– Nem – mondja. – Feküdj vissza.

Derűsen felhúzom a szemöldökömet.

– De követelőzőek vagyunk, Mr. Stark. Tulajdonképpen mit akar?

– Azt akarom, hogy meztelen legyél – mondja. A játékosság olyan gyorsan tűnik el az arcáról, ahogy jött, és a nyomában fellobbanó tűz annyira érzéki, hogy ismét benedvesedem.

– Ó!

Lassan fölemeli a ruhám szélét. Nem tiltakozom, csak úgy helyezkedem, hogy lehúzhassa rólam a fejemen át. Félredobja a ruhát, aztán magáról hámozza le a fehér pólót, mielőtt kigombolná a farmerjét.

– Meg foglak baszni. Itt és most, Nikki, a meleg földön, a szabad ég alatt. Meg foglak baszni az egész világmindenség szeme láttára, mert te az enyém vagy, és mindig az leszel, mindegy, hogy hova kerülünk innen.

– Igen – mondom, pedig nem kérdezett, hanem parancsolt. – Ó, igen!

Végighúzza rajtam a kezét, imádattal néz. Mindig tudtam, hogy szép vagyok, de ha Damien néz rám, a gyönyörűnél is többnek érzem magam. Akkor különleges vagyok.

Megsimogatom az arcát, és figyelem, ahogy a tekintete átforrósodik a szenvedélytől. Belefúrom ujjaimat a hajába, megragadom a tarkóját, lehúzom a száját az enyémre. Csókunk éhes és vad, mint körülöttünk a fák és a folyondárok. Közelebb rántom magamhoz, nem bírok betelni vele. Keze simogatja az oldalamat, a mellemet, a lábam közé csúszik. Felnyög, amikor érzi, hogy síkos és készséges vagyok. Nyögése mintha végigvisszhangzana rajtam.

Megszakítja a csókot, és az egyik kezére támaszkodik.

– Most! – Nem várja be a válaszomat, de én már úgyis széttettem mohón a lábamat, és megemeltem a csípőmet, hogy belém döfhesse magát. Felkiáltok, nem a fájdalomtól, hanem azért, mert ez így helyes. Így kell ennek lennie, hogy Damien és én egyek vagyunk. Damien és én együtt nézünk szembe az egész világgal.

Együtt mozgunk szilaj lázban, és amikor felrobbanok az orgazmustól, rájövök, hogy könnyes az arcom.

– Nikki – súgja, és magához húz.

– Nem, nem! – tiltakozom. – Csak azért, mert ez túl nagy ahhoz, hogy magamban tarthassam.

– Tudom – mondja, és még szorosabban ölel. – Tudom, édesem.

Nem tudom, mennyi ideig maradunk így, csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok elmozdulni. Ám Damien hamarosan megsimogatja a csupasz karomat, majd megcsókolja a fülcimpámat.

– Akkor akarsz jönni?

Persze nem akarok. Dehogy akarok. Ám tudom, hogy Damiennek ugyanakkora szüksége van az erőmre, mint nekem az övére. Így csak bólintok, és elveszem a ruhámat, mielőtt fölállnék, majd a kezemet nyújtom neki.

– Kész vagyok – mondom. – Gyerünk.

3

Álmomban újra és újra leesem egy ház tetejéről, és zuhanok, zuhanok, zuhanok. Damien rémülten kap utánam, de hiába. Nem mozdulhat a magasból, én pedig ezer darabra török szét a hideg, kemény földön, és imádkozom, hogy Damien jöjjön oda, és rakjon össze megint, de tudom, hogy nem fog. Nem teheti. Mert ő lökött le a tetőről.

Sikoltva riadok fel. Damienhez tapadok, rémülten kapaszkodom belé, de nem lelek nyugalmat egyenletes szívdobogásában, szelíd szavaiban, mert már nem tudom, hol a határ a lidércnyomás és a valóság között.

Nincs más vágyam, csak az, hogy legyen már vége, de amikor két órával később kilépünk a Kempinski előcsarnokából az utcára, ahol vakuk villognak, és újságírók üvöltenek kérdéseket a ma kezdődő tárgyalásról, mindent visszaszívok. Félek, hogy a tulajdon vesztemet kívántam, amikor azért imádkoztam, hogy legyen vége minél előbb. Szeretnék elbújni a szálloda biztonságos gubójába, ha ez kell ahhoz, hogy megmeneküljek a valóságtól.

Abban a pillanatban, ahogy találkoztunk, körülvett bennünket egy varázsbuborék. De aztán elkezdett betolakodni a külvilág. Az anyám, aki átrepült Los Angelesbe, és hurrikánként szaggatta szét a törékeny életet, amelyet kezdtem végre fölépíteni magamnak. A lesifotósok, akik majdnem agyonhajszoltak, miután megtudták, hogy egymillió dollárért álltam modellt egy akthoz. Most pedig ez a tárgyalás akar romba dönteni mindent, amit Damiennel sikerült megteremtenünk.

Nem akarom elhagyni Damient, és hiszem, hogy ő sem akar engem. De nem szabadulhatok a rémülettől, hogy mindegy, mit akarunk, a sorsnak más tervei vannak velünk. Damien lehet a legerősebb férfi, akit ismerek, de hogyan győzhetné le az egész világot?

Nem kell sokat mennünk, hamarosan megérkezünk a müncheni kerületi büntetőbíróságra, ahova kitűzték Damien tárgyalását. Modern, szögletes épület, csupa fehér kő és üveg. Egyformán hasonlít a Los Angeles-i szövetségi bíróságra és a Dorothy Chandler Pavilionra. Tekintettel a várható előadásra, azt hiszem, így stílszerű.

Az elmúlt napokban jelen voltam párszor az ügyvédek megbeszélésein. Ám akkor nem reszkettem. Ma abba sem bírom hagyni. A csontom is rázkódik, mintha átfagytam volna. Mintha soha nem melegedhetnék fel többé.

Mély lélegzetet veszek, és az ajtó felé csúszom, amelyet a sofőr már kinyitott, ám Damien megfogja a kezemet, és visszatart.

– Várj – mondja halkan. – Tessék. – Leveti a zakóját, és a vállamra borítja.

Behunyom a szemem egy pillanatra, csak annyi időre, hogy szidhassam magam. A fene egye meg, Damiennek most nem velem kellene törődnie! Nekem kellene támogatni őt. Megfordulok a limuzinban, és gyorsan, keményen szájon csókolom.

– Szeretlek – súgom, és remélem, hogy ez az egyetlen szó elmond mindent, amit nem ejtek ki a számon.

A szemembe néz.

– Tudom – mondja. – Most pedig vedd föl a zakót.

Bólintok, vettem a néma üzenetet: akármi történjék, neki mindig gondja lesz rám. Erről nem vitatkozhatunk, elvégre ugyanezt érzem.

Kilépek az autóból, és mire fölegyenesedem, már magamra öltöm a Társasági Nikki-mosolyt, mert riporterek rohannak meg minket egész Európából, az Államokból, sőt még Ázsiából is. Van gyakorlatom az érzelmeim elrejtésében, úgyhogy bizonyosan flegmának és magabiztosnak mutatkozom. Pedig nem vagyok az. Rettegek. És abból, ahogy Damien markolja a kezemet, érezhetem, hogy ezt ő is tudja. Hogy miért nem vagyok erősebb! De bele kell nyugodnom, hogy nem megy. Amíg ennek nincs vége – így vagy úgy –, addig a borotva élén egyensúlyozom. Csak azt remélem, hogy ha majd befejeződik, Damien karjaiba zuhanhatok, és nem a másik irányba, ahol egyedül kell alászállnom a szakadékba.

– Herr Stark! Fräulein Fairchild! Nikki! Damien!

Bekerítenek a hangok, ki angolul beszél, ki németül, ki pedig franciául. Vannak más nyelvek is, amelyeket nem ismerek.

Amióta megérkeztem Münchenbe, le nem száll rólunk a sajtó. És nem csak a tárgyalással piszkáltak. Nem, a bulvárlapok ugyanolyan élvezettel boncolgatják Damien szerelmi életét. Hála istennek, nem csak az én aktképemről süketelnek, meg hogy Damien mennyi pénzt fizetett érte. Nem, ujjongva halásszák ki a kanálisból és lobogtatják meg a fotókat, amelyek Damient ábrázolják a számtalan nő valamelyikével, akivel éppen járt. Manökenekkel. Színésznőkkel. Gazdag örökösnőkkel. Damien maga mesélte, hogy rengeteg nőt megbaszott, de azt is hozzátette, hogy egy se volt komoly. Neki csak én vagyok az.

Hiszek neki, de továbbra sem szeretem ezeket a képeket látni minden újságosnál, minden tévécsatornán és az interneten.

Most viszont boldog lennék, ha a sajtót csak az érdekelné, kivel fekszik le éppen Damien. De ma nem ez a fontos. Ma vért szagolnak, és gyilkosságra éhesek.

Már átléptük a bíróság küszöbét, mire észbe kapok, hogy elfelejtettem lélegezni. Damienre nézek, és kiszorítok magamból egy ványadt mosolyt. A fejét csóválja.

– Ha ott hagyhattalak volna a szállodában, megtettem volna.

– Inkább haljak meg, semhogy ne legyek itt veled. – Sajnos, gondolom, akár bele is halhatok a dolgok jelenlegi állásába.

A folyosókon nyüzsögnek az ügyvédek és a bírósági személyzet. Mindenki rendkívül céltudatosan igyekszik valahova. Alig érzékelem őket. Egyáltalán alig érzékelek bármit, és némileg meglepve veszem át a retikülömet az egyenruhás őrtől. Ekkor jövök rá, hogy most estünk át az ellenőrzésen.

Ötvenes éveit taposó, deres hajú, pallérozott úriember lohol felénk: Charles Maynard, aki azóta Damien jogi képviselője, amióta a kilencéves csodagyerek berobbant a tenisz világába. Nyújtja a kezét Damiennek, de közben engem néz.

– Helló, Nikki. A stábom közvetlenül a tanúk padja mögött fog ülni. Természetesen magának is ott a helye.

Hálásan bólintok. Ha már nem ülhetek Damien mellé, legalább közel lehessek hozzá.

– Beszélnünk kellene, mielőtt elkezdődik – mondja az ügyvéd Damiennek. – Ugye, megbocsát? – pillant rám.

Visítva akarok tiltakozni, ehelyett bólintok. Nem is próbálok beszélni, attól félek, árulkodóan megremegne a hangom.

Damien megszorítja a kezemet.

– Menj be – mondja. – Nemsokára találkozunk.

Ismét bólintok, de nem mozdulok. Állok bambán a folyosón, miközben Maynard pár méterrel arrébb vezeti Damient, be abba a kis tanácsterembe, amelyet a stábja kapott a tárgyalás idejére. Még egy percig ácsorgok, nem akaródzik belépnem a tárgyalóterem súlyos faajtaján. Talán ha nem megyek be, nem kezdhetik el a tárgyalást.

Még akkor is a butaságomat átkozom, amikor mintha a nevemet hallanám valahonnan hátulról, belemosódva a széles, visszhangos folyosó hangzavarába. Először azt hiszem, az egyik riporter próbálja felhívni magára a figyelmemet. Csakhogy ez a hang ismerős. A szemöldökömet ráncolom. Csak nem…

De igen. Ollie az.

Meglátom abban a pillanatban, ahogy megfordulok. Orlando McKee, a srác, akivel együtt gyerekeskedtem, az egyik legjobb barátom, aki sokszor óva intett Damientől, merthogy Damien veszélyes.

Damien szerint szerelmes belém.

Volt idő, amikor megrohantam volna, a nyakába ugrottam volna, és kitálaltam volna neki az összes félelmemet. Most még csak azt sem tudom, milyen érzéseket kelt bennem a jelenléte.

Dermedten várom, hogy odaloholjon hozzám. Lélekszakadva érkezik, már előre nyújtja a kezét, majd lassan leengedi, amikor megérti, hogy nem fogok összeborulni vele.

– Nem tudtam, hogy itt leszel – közlöm fásultan.

– Reggel kerestelek a Kempinskiben – mondja –, de már eljöttetek.

– Van mobilom – világosítom fel.

Bólint.

– Tudom. Telefonálnom kellett volna. De akkora kapkodás volt. Maynard megtudta, hogy együtt jártam iskolába az egyik ügyészhelyettessel, és azt akarta, hogy itt legyek.

– A jogra? – Fogalmam sincs, miért tanul egy német ügyész amerikai jogot.

A fejét rázza.

– Még a szakosító előtt. Kicsi a világ, hm?

– Damien tudja, hogy itt vagy? – kérdezem fagyos, kimért hangon. Ollie kétségtelenül tudja, miért vagyok ilyen elutasító. Ha Damien válogatta volna össze a jogászcsapatát, Ollie nem lenne a kiválasztottak között.

Van benne annyi tisztesség, hogy zavarba jöjjön.

– Nem – mondja, és beletúr a hajába, amelynek általában zilált hullámait ma hátrafésülte. Néhány tincs előrehullik a drótkeretes kerek szemüvegre. – Mit kellett volna mondanom Maynardnak? – kérdezi. – Hogy Stark nem óhajt látni? Ha elárulom, meg kellett volna magyaráznom, miért van így. És ha Stark nem árulta el Maynardnak, hogy szigorúan bizalmas információkat közöltem veled, akkor nekem miért kellett volna kitálalnom?

– Kieszelhettél volna valamit – közlöm vele.

Lassan bólogat.

– Lehet. Csakhogy már Los Angelesben is Stark védelmén dolgoztam. Három hete mással sem foglalkozom. Nem személyes okból vagyok itt, hanem mert értek a joghoz. Még jól jöhetek, Nikki, és te is nagyon jól tudod, hogy Damiennek szüksége van minden segítségre, amit kaphat.

Megparancsolom magamnak, hogy ne kérdezzek rá, mit ért ez alatt. Annyit tudok, hogy Maynard ismeri Damien gyötrelmes gyerekkorát, de azt hittem, a csapatból senki más nem tud róla. Ollie lenne a kivétel? Undorító gondolat, hiszen tudom, Damien mennyire titkolni akarja múltjának ezt a részét. De ezt nem firtathatom anélkül, hogy fel ne tárnám a tényeket. Csak reménykedhetem, hogy Ollie azért nem vesz részt a mostani megbeszélésen, mert ki van zárva a belső körből.

– Te is ott fogsz ülni a védelem asztalánál? – kérdezem, és megkönnyebbülök, amikor a fejét rázza.

– Arra gondoltam, hogy melléd ülök. Ha nincs kifogásod.

– Nincs – mondom. Sok minden megváltozott köztem és Ollie között, de ő segített át életem legtöbb súlyos válságán, ezért indokoltnak érzem, hogy most is mellettem legyen.

Gyengéden elmosolyodik, szelíden a vállamra teszi a kezét. Ám a tekintete komoly.

– Nálad minden rendben? Nem…? Hiszen tudod…

– Nem – válaszolom, bár nem nézek a szemébe. – Jól vagyok. – Mély lélegzetet veszek, nehogy siratni kezdjem azt az időt, amikor még elmeséltem volna Ollie-nak mindent; azt, hogy minden ébredéskor azt várom, mikor kell megküzdenem a belső kényszerrel, amely azt parancsolja, hogy vagdossam magam, és minden este, amikor befekszem az ágyba Damien mellé, álmélkodva állapítom meg, hogy nem jelentkezett a rögeszmém. Nem „gyógyultam ki” – tudom, hogy sosem fogok. Mindig éhezni fogok a kínra, mert attól tudok összpontosítani. Mindig egy kisebb csoda lesz számomra, ha úgy vészelek át egy válságot, hogy nem vagdosom össze magam. De most már itt van nekem Damien, és őrá éhezek. Nem kell kést fognom magamra, mert Damien az én biztonsági szelepem. Damien vigyáz rám és irányít.

Többek között ezért félek elveszíteni.

– Nikki!

– Tényleg – mondom, és ezúttal ránézek. – Se penge, se kés. Damien gondot visel rám.

Látom, hogy megrándul, és egy pillanatra bánom, amit mondtam. De ez csak futó gyengeség. Ollie mindig szarul kezelte a viszonyomat Damiennel, és noha szeretni fogom, amíg élek, ezt nem egykönnyen bocsátom meg neki.

– Örülök – mondja hivatalos hangon. – Minden oké lesz, majd meglátod. Történjék akármi, neked nem árthat.

Bólintok, bár megütötte a fülemet, hogy Ollie szerint nekem nem lesz semmi bajom. Nekem, nem pedig Damiennek. Fellobban bennem a harag, de szomorú is vagyok, mert Ollie már nem érti, mi kell nekem. Ha értené, tudná, hogy Damien nélkül nem leszek egyben. Soha többé.

A folyosón beszélgettünk, talán méternyire a kétszárnyú faajtótól, amely a tárgyalóterembe nyílik. Ollie most az ajtóhoz megy, és kitárja előttem az egyik szárnyát. Csak egy pillanatig habozok, arrafelé nézek a folyosón, ahol Damien és Maynard eltűnt, de még nem jöttek ki a szomszédos helyiségből. Mély lélegzetet veszek, hogy bátorságra kapjak, menetparancsot adok magamnak, és besietek Ollie mellett a tárgyalóterembe, ahol dönteni fognak a további életemről.

Noha a termet már ellepték a riporterek, akik jöttek megbámulni Damien Stark törvényszéki drámáját, a színpadon még senki sincs, leszámítva azt a vigyázzállásban feszítő, egyenruhás embert, aki vélhetőleg a három bírót és a két ülnököt kíséri be a terembe a tárgyalás kezdetén.

Az amerikai tárgyalótermektől eltérően itt nincsen korlát, ami elválasztaná a közönséget a látványtól. Ollie és én a középső átjárón megyünk a tanúk padja mögött sorakozó székekhez. A teremben megnő a zajszint; az emberek pusmognak és fészkelődnek, hogy jobban lássanak bennünket. Egy szót sem tudok németül, de megismerem a nevemet és Damienét az

alapzajban. A járásra összpontosítok, hogy ne kelljen megfordulnom és képen törölnöm a hozzám legközelebb ülő újságírót. Vagy ráordítanom az egész bagázsra, hogy ez nem cirkusz, itt emberéletről van szó. Az én életemről. A közös életünkről.

Még akkor is háttal állok a közönségnek, amikor felhangosodik a zsivaj. Előre tudom, mit fogok látni, ha odafordulok. Naná, hogy kitárták az ajtót, és ott áll a küszöbön Damien, mellette jobbról-balról Maynard és Herr Vogel, a védelem német vezetője, de ők számomra szinte csak foltok. Damient akarom, Damient látom, és most Damien siet felém olyan magabiztosan és hatalmasan, hogy elgyengül tőle a térdem.

A tárgyalóteremben nincsenek kamerák, így tudhatom, hogy nem örökítik meg filmen a pillanatot, amikor Damien magához ölel és megcsókol. Bár az sem érdekelne, ha megörökítenék. Átkarolom a nyakát, hozzátapadok. Nehéz nem sírnom, és nehéz elengednem, de nem kapaszkodhatok bele vég nélkül.

Elenged, hátralép. Perzselően néz rám, miközben hüvelykujjával gyengéden megsimogatja a számat.

– Szeretlek – súgom, és ugyanezt a szót látom szemének felemás tükrében. Ám a mosolya szomorú.

Tekintete átvándorol a mögöttem álló Ollie-ra. Arca kifürkészhetetlen. Kivár egy pillanatot, mielőtt egy biccentéssel üdvözölné, azután visszafordul hozzám, és megszorítja a kezem, majd beül a védelem asztalához az ügyvédei mellé, akik már szedegetik elő az aktatáskájukból a dokumentumainkat, az aktáinkat és a törvényszéki munka többi tartozékát.

Váratlan kimerültséggel rogyok le a székemre. Ollie mellém telepszik. Nem szól, de én hallom a néma kérdést. Bágyadtan mosolygok rá.

– Jól vagyok – mondom.

Ollie bólint.

Jönnek a bírák, hivatalosan is elkezdődik a tárgyalás.

Miután a bíró lezavarja a bevezetőt, feláll az ügyész. Beszélni kezd. Nem értek németül, de el tudom képzelni, mit mond. Lefesti Damient, a fiatal, lelkes, törekvő sportolót. Aki több volt, mint sportoló. Mert már kiskorától hajtotta a becsvágy. Volt üzleti érzéke, szenvedélyesen szerette a fizikát.

Viszont nem volt pénze.

Ó, természetesen, kezdett keresni a bajnokságaival, de mennyi pénz elég egy fiatalnak, aki birodalmat akar építeni? Vagy nem ezt tette? Nem tartozik-e a világ leggazdagabb emberei közé?

És hogy jutott el idáig? Hogyan tett szert az első milliójára?

Netán szabadalmaztatta egy találmányát, amikor még aktív sportoló volt? Vagy meggyőzte az apját, aki kezelte a vagyonát, mivel ő még fiatalkorú volt, hogy fektesse be a teniszezéssel szerzett pénzt?

Vagy netán az edzőjétől örökölte az első ötmilliót? Attól, aki tanította? Gondoskodott róla? Bálványozta?

És hogyan fizette vissza Damien a szeretetet és a gondoskodást? Megérezte a pénz szagát, és megölte Merle Richtert. Ahhoz az első millióhoz vér tapad, érvel az ügyész. Az véres pénz volt, és a német nép most azt követeli, hogy Stark bűnhődjön meg érte.

Így hangzik a mese, amely, ha Damien nem hajlandó cáfolni, attól félek, nagyon hihetően fog csengeni.

Az ügyész egy örökkévalóságig beszél. Figyelem a bírák arcát. Nem látszik rajtuk együttérzés.

Amikor a vádbeszéd véget ér, akkor látom, hogy megsebeztem a térdemet. Nem emlékszem, hogy kivettem volna a retikülömből a tollat, de azt kellett tennem, mert belevájtam a hegyét a húsomba.

– Nikki! – mondja élesen Ollie.

– Semmi bajom! – mordulok rá. Megnyalom az ujjamat, igyekszem elmázolni a véres tintafoltot. Damien meg fogja látni, és majd jobban aggódik értem, mint magáért.

Miközben a vezető bíró beszél, látom, hogy Maynard sutyorogva értekezik Herr Vogellel, akit az egyik legjobb ügyvédnek tartanak Bajorországban, sőt egész Németországban. Udvarias, hozzáértő ember, eddig nagyon jó benyomást tett rám, de most, a tárgyaláson elvakít az idegesség. Éppen összeszedi a papírjait, és felkészül a védőbeszédre, amikor az írnok átnyújt a legmagasabb termetű bírónak egy darab papírt.

A bíró elolvassa, összevonja a szemöldökét, kerepel németül valamit, ami olyan, mint a géppuskaropogás, majd feláll. Éles pillantást vet az ügyészre, majd Herr Vogelre. Maynard ránéz Damienre. Látom a mély redőket a homlokán.

Halvány sejtelmem sincs róla, hogy mi történik. Szerintem Damiennek sincs. Felém fordul. Mi van?, kérdezem hangtalanul mozgó szájjal, de csak a fejét rázza, nem elutasítóan, hanem értetlenül.

Az emelvényen a bírák felállnak. Az ülnökök követik a példájukat. Keserves képpel.

A magas bíró Herr Vogelre, majd az ügyészre mutat, és pár szót mond, amit nem értek, de fontos dologról lehet szó, ha azt nézzük, milyen sietséggel követi a vád és a védelem képviselője a hatóság súlyos ajtóval záródó szentélyébe.

Idegtépő percek következnek. Maynard odahajol Damienhez, és mond neki valamit. Damien a fejét rázza. A teremben a tudósítók sutyorognak és fészkelődnek. Tudom, hogy a nézőtérről minden szempár Damienre szegeződik. Görcsösen markolom a széket, amelyen ülök, mert attól rettegek, hogy ha elengedném, szétesnék. Bár attól is félek, hogy kilyukasztom a fát az ujjaimmal.

Az idő megszűnik, egészen addig, amíg ki nem nyílik az ajtó. Belép a törvényszolga, beszél valamit az egyik német ügyvéddel, aki lehajol, és súg valamit Maynardnak. Próbálok olvasni a szájáról, de persze nem tudok. Ám azt látom, hogy Charles megmerevedik. Ettől az én izmaim is megfeszülnek. Charles megfogja Damien könyökét. Halkan beszél, ám ezt sikerül meghallanom:

– Kéretnek az irodába.

Nagyot nyelek, és amikor Damien feláll, gépiesen kapok felé. Nem veszem észre, mikor mozdult meg, azt sem, mikor lépett oda hozzám, de egyetlen futó pillanatra ráteszi a kezét az enyémre. Mintha áram rázna meg. A szemembe néz, megszorítja az ujjaimat.

Szóra nyitom a szám, csak nem tudom, mit mondjak. Félek, úgy félek! De nem akarom, hogy Damien lássa. Persze tudja, hogy rémült vagyok, de én erős akarok lenni. Olyan erős, amilyennek ő hisz.

Aztán otthagy, eltűnik a súlyos ajtó mögött, amely a bírák irodájába vezet. Olyan helyre megy, ahova nem követhetem, egy olyan világba, amelyet nem értek.

Annyit tudok, hogy a tárgyalásokat általában nem szokták így megszakítani.

Csak a bírák szigorú arcát látom, és Charles Maynard tekintetében az élettelen önfegyelmet.

Csak annyit tudok, hogy Damient elvették tőlem.

És nem érzek mást, csak félelmet.

4

Ollie átült a védelem asztalánál az ügyvédekhez. Tudom, hogy ki akarja deríteni, mi történt, de a távollétében még jobban kizökkenek. Több mint egy órája várunk. Egyedül vagyok, borzasztóan szeretnék már tudni valamit. Amióta Németországba jöttem, most értem meg először, mit jelent idegen földön lenni, mert nem tudom, mi történik körülöttem.

Nem a nyelv jelenti a problémát: az csak súlyosbító tényező. Az összes német ügyvéd folyékonyan beszél angolul, és azt is hallom, mit mondanak Ollie-nak. Azt mondják, hogy ők sem értik jobban, mint én. Átkerültünk a tükör másik oldalára, és attól félek, hogy itt valami sokkal rosszabbat találunk, mint amire számítottunk.

Rátenyerelek a székemre, hogy felálljak. Azután mégis kényszerítem magam, hogy ülve maradjak. A járkálás csak felhívná rám a figyelmet, és már így is észrevettem, hogy a nézőtérről sokan megbámulnak, miközben sugdolóznak. Damien távollétében én vagyok a pótlék. Normális körülmények között nem bánnám ezt a szerepet, de ma nem akarok reflektorfényben állni.

Már egészen biztosra veszem, hogy meg fogok őrülni, ha akár egyetlen percet tudatlanságban kell töltenem, amikor nyílik az ajtó, és kisorjáznak az emberek. Elsőnek a kifürkészhetetlen arcú bírák. Aztán Maynard, majd Herr Vogel. Utánuk az ülnökök, és Damien zárja a sort.

Nem tudom, mikor ugrottam fel, de már állok, amikor a tekintetünk találkozik. Görcsösen ökölbe szorítom a kezem, és némán üvöltök Damiennek, hogy mondja már el, mi történt. Hallgat, és hiába fürkészem az arcát, annyira üres, hogy semmi biztatót sem találok rajta.

Odamegy a védelem asztalához, így alig egy méter választ el bennünket. A szívem alig ver, mert Damien nem néz rám. Hideg hullámban önt el a félelem. De aztán mégis felém pillant, és a tekintetünk ismét találkozik. Pislogok, hogy ne kezdjek el sírni.

Valami rossz, gondolom. Akármi is, nagyon, de nagyon rossznak kell lennie.

Damien elfordítja a tekintetét. Ettől még erősebb lesz a balsejtelmem. Helyet foglal az ügyvédei mellett. Én is leülök. Már van egy tanú – egy portás –, aki látta, amikor Damien veszekedett Richterrel a háztetőn, mielőtt az edző lezuhant. Lehet, hogy van egy másik? Csak erre bírok gondolni, és elemészt a szorongás.

Azután a bírák felmennek az emelvényre, és Ollie visszajön a hallgatóságnak fenntartott részbe. A tanácsvezető bíró pontosan akkor jelenti be, hogy folytatódik az eljárás, amikor Ollie helyet foglal mellettem.

– Te tudod, mi történik itt? – suttogom.

– Nem – feleli a homlokát ráncolva. Ugyanolyan zavartnak látszik, mint amilyennek én érzem magam.

A magas bíró beszélni kezd, lassú, kimért németséggel. Noha Maynard, Herr Vogel és Damien olyan mozdulatlanul állnak, mint a sóbálvány, a többi ügyvéd fészkelődni kezd a védelem asztalánál. Őket nem tájékoztatták zárt ajtók mögött, és most olyan képet vágnak, mintha sokkot kaptak volna.

Mögöttünk pusmognak a nézőtéren. A homály szertefoszlik. Nem tudom, miből vagy miért, de sejtem, hogy valami döbbenetes dolog fog történni. Döbbenetes, de jó.

Ollie-ra sandítok, attól félve, hogy túlzásba viszem a reménykedést, de ő a szemembe néz, és fölemeli a kezét. Keresztbe teszi az ujjait, és ebben a pillanatban meg tudnám csókolni érte. Akármilyen zűrjei voltak is Damiennel a múltban, most Damien pártján áll. Az én pártomon.

A bíró váratlanul befejezi, azután feláll, és nyomában kollégáival kivonul a teremből. Ahogy becsukódik mögöttük az ajtó, a tárgyalóteremben kitör a lárma, egyesek éljeneznek, mások ordítanak, ismét mások pfujolnak. Az egyik jogász megsajnál, és odafordul hozzám.

– A vádak – mondja erős német kiejtéssel. – Ejtették a vádakat.

– Tessék? – kérdezem bután.

– Vége – mondja Ollie, és átölel. – Damien mehet haza.

Elenged. Én csak bámulok rá, a testem kihűlt a sokktól. Félek elhinni, amit hallottam. Félek, hogy rosszul hallottam, valaki mindjárt azt mondja, hogy félreértettem, és bármelyik pillanatban folytatódhat a tárgyalás.

Damien felé fordulok, de még mindig nekem háttal áll, és az ügyészt hallgatja, aki nagyon komolyan mond valamit, de olyan halkan, hogy nem értem, mit mond. Damien mellett Maynard terpeszkedik, aki már-már apai mozdulattal teszi a kezét Damien hátára.

– Igaz? – kérdezem a német ügyvédtől. – Komolyan mondta?

Szélesen elmosolyodik, de a tekintete maga a szelíd megértés.

– Igaz – mondja. – Ilyesmivel nem viccelünk.

– Nem, természetesen nem, de miért, mármint…? – Ám addigra elfordul, mert egy másik ügyvéd kérdez tőle valamit. Azután látom, hogy az ügyész már otthagyta Damient. Akkora öröm tölt el, hogy már nem érdekel, miért és mi történt.

– Damien! – mondom boldogan. Nevének gyönyörűséges íze van a számban. Szeretném megragadni és magamhoz ölelni a pillanatot. Ezt az egyetlen pillanatot, amikor visszakaptam az elveszettnek hitt férfit.

Fordulni kezd, és én elképzelem, milyen lesz az arca: a szeme csillogni fog az örömtől, vonásairól eltűnik a szorongás, amely azóta sötétlett az arcán, hogy megkaptuk a vádiratot.

De nem ezt látom. A tekintete nem meleg, hanem jeges. És sehol semmi öröm. Az arca sivár, hideg, lehangolt.

Értetlenül ráncolom a homlokomat, azután felugrok, és futok hozzá.

– Damien! – nyúlok a keze után. Ujjai görcsösen kapaszkodnak belém, mintha én lennék a mentőkötél a viharos tengeren. – Istenem, Damien! Vége!

– Igen – mondja olyan érdesen, hogy végigszalad rajtam a hideg. – Vége.

Fogja a kezemet, de egyetlen szót sem szól, miközben visszatérünk a szállodába. Arra gondolok, hogy sokkot kaphatott. Talán nem képes elhinni, hogy a lidércnyomásnak valóban vége.

Kettesben vagyunk, a jogászoknak a bíróságon kellett maradniuk, hogy letudják az adminisztrációt, amire szükség van egy peres ügy lezárása után, pláne ha az ennyire váratlanul ért véget. Nem töröm meg a csendet, amíg be nem állunk a szálloda elé, de onnantól nem bírom tovább.

– Damien, vége! Nem is örülsz? – Részemről majd elszállok a boldogságtól, hogy Damien szabad.

Rám néz. Egy pillanatig tökéletesen üres az arca, azután felragyog a mosolyban. Nem széles mosoly, de őszinte.

– Igen – mondja. – Ami ezt illeti, nem is lehetnék boldogabb.

– Ami ezt illeti? – ismétlem értetlenül. – Hát mi van még? Mi folyik itt? Miért ejtették a vádakat?

De a sofőr már ki is nyitotta az ajtót, és Damien kifelé csúszik az autóból. Morgok valami cifrát, és követem. Damien a kezét nyújtja, és összefonja ujjait az enyémekkel. Így tesszük meg a rövid utat a szálloda kapujáig.

Annyira magával ragad a zavar és a boldogság örvénye, hogy egy percig nem is érzékelem a riporterek tömegét a felhajtónál, és a szállodai alkalmazottakat, akik eleven kerítésként tartják vissza őket, hogy mi bemehessünk.

Damien akkor is szenzáció volt, amikor megvádolták gyilkossággal. Most, hogy ejtették a vádakat, még nagyobb sztori lett belőle.

A portás egy köteg üzenettel fogad, amelyeket én veszek át, tekintve, hogy Damient egy cseppet sem érdeklik. Csupa gratuláció, amelyeket a portás is megfejel a magáéval. Damien udvariasan köszönetet mond neki, aztán terelni kezd a lift felé.

– Azt hittem, beugrunk a bárba egy italra! – mondom, pedig ez hazugság. Nem gondoltam én semmi ilyesmit, csak valamilyen reakciót próbálok kicsiholni Damienből. Ugyanakkor utálom magam, hogy effajta komédiázással akarom választásra késztetni.

– Menj csak be, ha akarsz.

– Egyedül? – Hónom alól egy verejtékcsepp indul el, és lefolyik az oldalamon. Kezdek pánikba esni.

– Ollie minden percben itt lehet. Fogadok, hogy boldogan megiszik veled egy pohár italt.

– Nem Ollie-val akarok inni! – mondom, és büszke vagyok a nyugodt hangomra, holott visítani szeretnék. Mert az a Damien, aki flegmán otthagyna Ollie McKee-vel egy bárban, ahol ráadásul éppen most adják olcsóbban az italt, nem azonos azzal a Damiennel, akit ismerek és szeretek. Közelebb lépek hozzá. – Kérlek, Damien, mondd el, mi a baj.

– Csak föl kell mennem a szobába. – Megjön a lift, Damien belép az ajtón.

Követem, ránézek és elkomorodom. Még sosem láttam, hogy a haja tövén kiütne a verejték. A szeme véreres, az arca akár a viasz.

– Jézusom, Damien! – Nyúlnék, hogy rátegyem a kezem a homlokára, miközben a lift fölfelé repít bennünket az elnöki lakosztályba.

Elfordul.

– Nincs lázam.

– Akkor mi a fene bajod van?

Egy percig hallgat, azután megvonja a vállát, és mély lélegzetet vesz.

– Csak zaklatott vagyok.

– Zaklatott? – Vissza kell vennem a hangomból, nehogy kiabáljak. – Mert ejtették a vádakat?

– Nem. Nem azért.

Nyílik a liftajtó. Követem Damient a folyosóra. A lakosztályunk ajtajánál megállunk.

– Akkor miért? – kérdezem természetellenes nyugalommal, miközben ő a zárba csúsztatja a kulcskártyáját. – Az istenedet, Damien, beszélj hozzám! Mondd el, mi történt ma!

A lámpa zöldre vált. Damien belöki az ajtót, belép a lakosztályba. Nem tudom, nem a szemem csal-e, de mintha dülöngélne. Mint aki attól fél, hogy mindjárt kiszalad a lába alól a talaj. Még sosem láttam ilyennek. Kezd megijeszteni.

Mondhatja, hogy zaklatott, de én nem hiszek neki. Ha Damien zaklatott, akkor tombol. Kitör belőle hírhedten ingerlékeny természete, és átveszi az irányítást a környezete felett. A fenébe, fölöttem is!

De most épp olyan, mint akinek homokként pereg ki az ujjai közül a hatalom. Ez az ember nem zaklatott, ez közel jár az összeroppanáshoz, és én borzasztóan, iszonyúan félek.

– Kérlek, Damien! – mondom.

– Nikki…

Magához ránt, és minden félelmem ellenére is majdnem felkiáltok örömömben. Igen, gondolom, csókolj meg, érints meg, használj! Megadok neki mindent, amire szüksége van. Ő pedig tudja ezt – de még mennyire tudja!

Mégsem csinál semmit, csak belefúrja ujjait a hajamba, és magához szorít.

– Damien! – szakad fel a torkomból. Erővel felemelem a fejem, és rányomom a számat az ajkára egy sebző csókban. Azonnal válaszol, a szája vad és követelő. Megragadja a tarkómat, és közelebb ránt. A csók brutális. Erőszakos. Fogunk összekoccan, Damien beleharap az ajkamba, vérzik a szám, de nem érdekel, sőt, úgy érzem, mintha most szállnék fel az égbe, szenvedélyes érintésének, perzselő vágyakozásának szárnyain.

Teste keményen tapad az enyémhez, egyik kezével megmarkolja a fenekemet, és magához szorít. Érzem erekciójának feszülését a nadrágja szövete alatt. Riszálok, majdnem elolvadok a kielégülés fehéren izzó tüzében. Visszajött, gondolom. Damien visszajött.

Ám ez csak illúzió, mert váratlanul ellök. Nehezen, zihálva veszi a levegőt, tekintete zavaros és űzött. Egy szék támlájába kapaszkodik, és elfordítja tőlem az arcát. De már késő, mert túl sokat láttam, és amit láttam a szemében, az maga volt az iszonyat.

Állok, mint a sóbálvány. Nem a félelem dermesztett meg, hanem a tudat, hogy tehetetlen vagyok. Damien elzárkózik tőlem, és nem tudom, hogyan jussak el hozzá.

– Ne! – suttogom. Ez az egyetlen szó, amit ki bírok nyögni.

Arra gondolok, hogy ezt is elengedi a füle mellett, de ő felnéz, és nekem elakad a lélegzetem. Hamuszürke az arca. Futok hozzá, megsimogatom az arcát. A bőre hideg, ragadós.

– Hívom a szállodai orvost!

– Ne! – Rám néz. Látom a borostyánsárga szemében a szenvedést, ám a fekete olyan távoli és üres, akár az éjszaka. A pamlaghoz megy, leül. A térdére könyököl, tenyerébe temeti a homlokát.

– Kérlek, Damien! Nem mondhatod el, mi történt? Nem beszélhetsz velem?

Meg sem moccan.

– Nem. – Ez az egyszerű szó kettéhasít, de nem olyan gyorsan és tisztán, mint az acélpenge. Tüzesen tép bele a húsomba, brutálisan, akár a fűrész. Megtehetem, gondolom. Csak egy gyors mozdulat. Megtehetem, és majd követem a kínt. A szenvedés visszavezet Damienhez. Szükségem van a horgonyra, szükségem van…

Nem!

Megrándulok, elfordítom a tekintetemet. Ha Damien felnézne, ne lássa rajtam, merre kódorogtak el a gondolataim. Nem akarom, hogy lássa, mekkora erőfeszítésembe kerül, hogy ne mozduljak, ne rohanjak be a fürdőszobába, ne kezdjek el kotorászni a barna bőrneszesszerében, ne csavarjam le a régimódi borotva tetejét, ne vegyem ki belőle a friss pengét, amely olyan apró, mégis olyan éles, és olyan édesen kísértő…

A lélegzésre összpontosítok, hogy visszataláljak önmagamhoz. Megszoktam, hogy Damien erejére támaszkodom, és most nem is tudom, képes leszek-e még megállni önállóan a lábamon.

Átül a díványra, és hanyatt dől, de a szeme nyitva van, és felém nyújtja a kezét. Odamegyek, mellé térdelek, szorosan átölelem. A szívem majd megszakad. Úgy félek, olyan borzasztóan félek, hogy a boldogság csak egy futó pillanat, a kerékvágásba visszazökkenő mindenség most változtatja át a mi történetünket románcból tragédiává.

– Szeretlek – mondom csaknem kétségbeesetten, mert azt értem alatta: megrémítesz.

A szájához húzza a kezemet, és puhán végigcsókolja az ujjperceimet.

– Aludnék egyet. – Álmosan hunyorog.

– Hát persze, természetesen. – Ésszerű kifogás, sietek lecsapni rá. Elvégre nem sokat aludtunk az éjszaka, és a hazatérésünk után sem volt nyugodt az álma. Azért tudom, mert én is rosszul aludtam, és ahányszor felébredtem, ő is ébren volt; vagy a mennyezetet bámulta, vagy hánykolódott. Csupán akkor csillapodott le, amikor magához ölelt.

Ez az emlék megnyugtat. Nem sejtem, mi baja lehet most, de azt tudom, hogy neki is ugyanannyira szüksége van rám, mint nekem rá, és ez a lényeg.

Megszorítom a kezét, majd elengedem. Lehúzom a cipőjét, fogok egy takarót, gyengéden ráterítem. Már be is hunyta a szemét. Mellkasa a lélegzete ütemére hullámzik.

Lábujjhegyen át akarok osonni a nappaliból a hálószobába, amikor meghallom telefonja ismerős csörgését. Átkozódva rohanok vissza a díványhoz, mert nem akarom, hogy felébredjen.

Megtalálom a készüléket a zakója belső zsebében. Kiveszem. Ismeretlen szám. Lenyomom a gombot, hogy fogadjam a hívást, és átvegyem az üzenetet.

– Itt Damien Stark telefonja – mondom halkan, arrébb húzódva, nehogy felriasszam Damient. Hallok valamit, ami olyan, mint mikor valaki levegő után kap. Utána semmi. – Halló!

Síri csend. A hívó letette. A szemöldökömet ráncolom, de nem tulajdonítok jelentőséget a dolognak. Lenémítom a mobilt, és az íróasztalra teszem, ahol Damien könnyen megtalálhatja.

Bemegyek a hálószobába, és levetem a konzervatív Chanel-kosztümöt, amelyet a bíróságon viseltem. Átöltözöm élénksárgába, hátha a vidám szín felderít. A rövid gyöngysort magamon tartom; ujjaim megérintik az ékszert, és Damien kezének tapintására emlékszem, amikor azon a reggelen a nyakamra csatolta a füzért. Ledőlök az ágyra, aludni próbálok, de nem jön az álom, és a hangulatom sem javul. Végül nem bírom tovább. Válaszokat kell kapnom, és csak egy módját tudom, hogy megszerezzem őket.

Előveszem a mobilomat, és elküldök egy SMS-t.

Itt Nikki. Beszélnem kell magával. A hotelben van? Találkozhatunk?

A lélegzetemet visszafojtva várom a választ. Remélem, válaszolni fog, nem veszi semmibe a kérésemet. Olyan sok idő telik el, hogy már arra gondolok, pontosan ez történt. Azután megjön a válasz. Majd összelappadok megkönnyebbülésemben.

315. szoba

Összekapkodom a cuccomat, rohanok a lifthez. Oda akarok érni, mielőtt meggondolná magát. Állok a liftajtónál, és még akkor is böködöm a „lefelé” nyilat, amikor már ég a lámpa. Végre megjön a lift egy tizenéves párral, akik úgy állnak egymás mellett, hogy a fiú keze a lány farmerjének a zsebében van, és fordítva. El kell mosolyodnom a látványtól, de rögtön el is fordulok, nehogy megríkasson ez az egyszerű érzelemnyilvánítás.

Én szállok ki előbb a harmadikon. Egy percre megállok, hogy összeszedjem magam. Azután megfordulok, és addig sietek a folyosón, amíg meg nem érkezem a 315-ös lakosztály ajtajához. Kopogtatok, várok, és fellélegzem, amikor Charles Maynard ajtót nyit, és betessékel.

– Köszönöm, hogy hajlandó volt találkozni velem – mondom. – Damien… na, szóval, alszik. – Ez szépítő körülírása annak, hogy Damien maga alatt van. Szerintem Maynard is tudja.

A pamlag felé int.

– Foglaljon helyet. Iszik valamit? Épp akkor jöttem haza, amikor küldte azt az üzenetet, és azon gondolkoztam, hogy rendelek egy kései ebédet.

– Nekem semmi bajom – mondom.

Odamegy a bárhoz, és tölt magának egy rendes adag whiskyt szódával.

– Nagy megkönnyebbülés lehet ez magának – mondja.

– Hát persze, hogy az – morgom ingerültebben, mint akartam.

Rám néz a whiskys palack fölött.

– Elnézést. Ez vállveregetősen hangzott.

Megroggyanok.

– Azért jöttem ide, mert nem értem, mi történt, és tudnom kell. Azért kell tudnom, mert Damien…

De nem bírom befejezni. Nem mondhatom ki – még ez előtt az ember előtt sem, aki gyerekkora óta ismeri Damient –, hogy úgy tűnik, mintha Damien összeroppant volna attól, hogy felmentették. Viszont nem is jöhetek el innen. Maynard az egyetlen, akitől válaszokat kaphatok, és nem távozhatom ebből a szobából úgy, hogy semmit sem tudtam meg.

Így hát várok. Csak a légkondicionáló zümmög. Attól félek, hogy Maynard nem mond majd semmit, és mégis be kell számolnom róla, hogy Damien úgy viselkedett a hotelben, mint egy zombi. És hogy most alszik a díványon. És olyan, mint aki légnyomást kapott. Mint aki most jött egy ütközetből.

Nem akarom elmondani ezeket az ügyvédnek, mert az egy kicsit olyan lenne, mintha elárulnám Damient. Ő pedig nem az az ember, aki a kirakatba teszi a gyengeségét. Az, hogy előttem így mutatkozott, eggyel több bizonyíték arra, hogy mennyire bízik bennem. Most már nem élhetek vissza ezzel. Ez azonban megköti a nyelvemet, és nem magyarázhatom el, miért jöttem ide.

Maynard, hála istennek, a segítségemre siet.

– Idegroncs, ugye?

– Mi történt a bíróságon? Miért ejtették a vádat?

Egy percig néz rám. Most azt latolgatja, elmondja-e vagy sem.

– Kérem, Charles! – rimánkodom. – Tudnom kell.

Eltelik még egy perc. Aztán bólint, és ez a kis gesztus mindent megváltoztat. Könnyebbnek érzem magam. Könnyebben lélegzem. Előrehajolok. Már nem érdekel, mit fogok hallani. Csak az igazságra van szükségem.

– A bíróság kapott bizonyos videókat és fotókat – mondja Maynard. – Közvetlenül a vádbeszéd után. Ezért vonultunk vissza zártkörű tanácskozásra. A képeket megmutatták a vádnak és a védelemnek. Tekintettel a bizonyítékra, a bírák úgy döntöttek, hogy ejtik a vádat.

– A bírák? – kérdezem. – Én azt hittem, az ügyészen múlik, hogy kit ítélnek el.

– Az ügyészség az Államokban nagyhatalom – mondja. – Németországban nem az. A végső döntést a bíró mondja ki. Ebben az esetben a vád és a védelem egyformán támogatta a felmentést.

Bólogatok. Eléggé hidegen hagy, hogy kinek állt hatalmában elengedni Damient. Engem az érdekel, hogy miért.

– Helyes – mondom mereven. – És mi volt a fotókon meg a videókon?

Maynard elmerülten nézi a papírokat a kisasztalon, majd ráérősen rendezgetni kezdi őket.

– Pontosan az, amiről Damien nem akart tanúskodni. Azok a dolgok, amelyeket titokban akart tartani. – Feltekint rám. – Nikki, ne kérje, hogy többet mondjak. Amit eddig hallott tőlem, már az is súrolja a szakmai etika határait.

– Értem. – Alig bírom kierőltetni magamból ezt az egyetlen szót, annyira fojtogatja a torkomat a sírás. Nem tudom, hogy pontosan mi van azokon a képeken, de nagyjából el tudom képzelni, és most már értem, miért roppant össze Damien.

Felállok, mert ebben a pillanatban az minden vágyam, hogy visszamehessek hozzá. Hogy átölelhessem, megsimogathassam, és elmondhassam neki, hogy nem lesz semmi baj. Hogy nem tudja senki más.

Ekkor iszonyú gondolatom támad.

– Nyilvánosságra hozza a bíróság azt a cuccot?

Maynard a fejét rázza.

– Nem – feleli határozottan. – Damien megkapta a másolatot, és a bíróság elrendelte, hogy az aktát zárolják.

– Az jó. – Egyet lépek az ajtó felé. – Köszönöm, hogy elmondta.

– Nikki, adjon neki időt. Nagy sokk volt, de ez igazából már nem változtat semmin. Azokon a fotókon nem volt semmi olyan, ami ne történt volna meg vele.

Bólintok. Majd megszakad a szívem, annyira sajnálom azt a fiút, akinek végig kellett élnie ezt a lidércnyomást.

– Köszönöm – ismétlem, azután kilépek a folyosóra, és behúzom magam után az ajtót. Mély lélegzetet veszek, és az ajtókeretnek támaszkodom. Olyan erős reszketés fog el, hogy lecsúszom a padlóra, mert nem tart meg a lábam. Felhúzott térdemre hajtom a homlokomat, és sírok.

Nem csoda, ha Damien össze van törve. Az egyetlen dolog, amit nem akart nyilvánosságra hozni, lecsapott az égből, mint egy meteor, egyenesen a fejére. Ja persze, a fotókat zárolták, de a bírák látták őket, és a jogászok is. És van még valaki, aki látta őket. És annak a valakinek lehetnek másolatai.

Bassza meg!

Damienhez kell mennem. Át kell ölelnem, meg kell mondanom neki, hogy nem lesz semmi baj. Feltápászkodom, lassan elindulok a lifthez. Megnyomom a „felfelé” gombot, hogy vigyen vissza a lakosztályunkba, majd rögtön megátkozom magamat az önzésem miatt. Nekem van rá szükségem, hogy ott lehessek mellette. Nekem van rá szükségem, hogy átölelhessem. Neki viszont pihennie kell – ahogy meg is mondta. Amit én akarok – amire nekem van szükségem –, az várhat.

Olyan erőszakosan bököm meg a „lefelé” gombot, hogy majdnem belefájdul az ujjam, de még ennyit sem bírok várni. Mozognom kell, és ha nem mehetek Damienhez, máshova kell mennem. Sarkon fordulok, meglátom a folyosó végén a lépcső kivilágított jelzését. Odasietek, lerántom a cipőmet, és mezítláb rohanok lefelé három emeletet. Jó érzés. A lépcső alján visszahúzom a cipőm, és kilépek az előcsarnokba.

Nem is tudom, mit akarok tenni. Olyan hosszú nap volt, és úgy kimerültem, hogy még a hotel ablakain beáradó napfény is rendellenesnek tűnik, holott ez egy igazán gyönyörű nyári nap kora délutánja.

A bejárathoz indulok, ám ekkor rezegni kezd a telefonom. Kirántom a retikülömből, arra számítok, hogy Damien az.

Ollie küldött SMS-t:

Fordulj meg!

Megfordulok. Mögöttem áll, méternyire a bár ajtajától. Fölemeli a kezét, és int.

Akaratlanul elvigyorodok, és visszaintek.

Fölemeli a mobilját, és újabb üzenetet gépel. A következő másodpercben megcsörren a telefonom.

Hölgyem, meghívhatom egy italra?

Nem tehetek róla, nevetnem kell.

Nem korai még egy kicsit?

Megnyomom a küldést, de az üzenet nem megy el, mert a telefonom bedöglött. A fenébe! Rövid fejtörés után eszembe jut, hogy éjszaka, miután visszaértünk a Kranzbergertől, elfelejtettem bedugni a töltőbe.

Fölemelem a mobilt, hogy Ollie lássa, és mielőtt előre indulnék felé, úgy ejtem bele színpadias mozdulattal a táskámba a készüléket, mintha valami használhatatlan és némileg undorító dolgot kellene kidobnom. Előttem megy be a bárba, és mire követem, ő már a pultnál ül. Odajön a pincér, egy martinit tesz Ollie elé. Nekem whisky jár, jéggel.

– Köszönöm – mondom egyszerre a pincérnek és Ollie-nak. – Bár kicsit korai.

– Én nem úgy érzem – közli Ollie. – Ma nem.

Iszom egy kortyot.

– Csakugyan nem – helyeselek.

Kavargatja a martiniját a fogpiszkálóra szúrt olajbogyóval.

– Örülök, hogy Starkot felmentették. Komolyan. Becsszó.

Meglepődöm. Ez váratlan volt. Ettől függetlenül olyan, mint egy szép, fényes szikra egy rohadt napon, amelynek csodálatosnak kellett volna lennie. Így az egyetlen dolgot teszem, amit tehetek: rámosolygok, és megköszönöm a kedvességét.

– Azt hittem, bezárkóztok ünnepelni – mondja.

– Damien alszik.

– Kimerülhetett – mondja Ollie. – Részemről kivagyok. Pokoli menet volt.

Nem állhatom ezt a bájcsevejt.

– Te tudod? – kérdezem agresszíven. – Tudod, miért ejtették a vádat?

Félrehajtja a fejét.

– Valóban azt akarod, hogy szabálysértést kövessek el?

Arra gondolok, hogy Damien mennyire meg van törve. Régebben sosem akartam hallani, amit Ollie mondhatott volna róla, de most attól félek, ha nem tudom pontosan, mi van azokon a fotókon, nem segíthetek.

– Igen – felelem határozottan. – Tudni akarom.

Fúj egyet.

– A fenébe, Nikki! Nem tudom. Különben is, az égvilágon semmit se mondhatnék, már bocs.

Nem jön a fellobbanó harag, amire számítok, viszont elönt a megkönnyebbülés. Akármi is van azokon a képeken, nem akarom, hogy Ollie ismerje őket.

– Minden oké – mondom, és behunyom a szememet. – Oké.

Meghúzza a martiniját.

– Hát akkor ennél egy kései ebédet? Vagy inkább lógnál? Vagy bájcsevegnél?

Reszketegen mosolygok. Az egyik felem igent akar mondani – jóvá akarja tenni, ami elromlott közöttünk. De a másik…

– Nem – mondom, és a fejemet rázom. – Még nem állok készen.

Ollie arcizmai megrándulnak.

– Hát persze – mondja. – Nem probléma. Majd sort kerítünk rá otthon. – Lustán húzogatja az ujja hegyét a martinis pohár szélén. – Hát Jamie-vel beszéltél?

– Nem sokat – ismerem el. – Más dolgaim voltak.

– Persze. Azt mondta, hogy az a görény Raine kirúgatta a reklámból?

Megroskad a vállam.

– A fenébe! – suttogom. – Mikor?

– Rögtön azután, hogy eljöttél.

– Nekem nem mondta. – Tudom, hogy Jamie nem akart ezzel zavarni, amíg le nem zárul Damien ügye, mégis úgy érzem, nagyot buktáztam a legjobb barátnőmnél. – Na és hogy van? – kérdezem. – Járt azóta valamilyen meghallgatáson? Kinéz valami?

– Nem tudom. Azóta nem találkoztunk. Őrizkedem a kísértéstől. – Kerüli a tekintetemet.

– Nem lenne szabad kísértésnek lennie – mondom. – Akkor nem, ha valóban Courtney az egyetlen.

– Igaz ez? – Szúrósan néz rám. – Vagy csak romantikus mese?

– Igaz – felelem, és a szívemhez szorítom Damien képét. – Nincs igazabb dolog a világon.

– Talán igazad van – mondja. Egy kicsit elszorul a szívem. Hogy szomorodhat el ezektől a szavaktól, épp az esküvője előtt?

Úgy rázza a fejét, mintha ki akarná tisztítani, aztán felhajtja a maradék martinit.

– Felmegyek, ledőlök, és figyelem, hogyan forog a Föld. Te?

Damienre gondolok. Ha visszamegyek hozzá, bizonyosan meg akarom majd érinteni, ha csak a bizonyságért is, hogy itt van és létezik. De neki aludnia kell, és most ez az egyetlen, amit kaphat tőlem.

– Kiugrom a városba – felelem. – Terápiás vásárlásra van szükségem.

5

Kilépek a hotelből, balra fordulok, és céltalanul ténfergek az elegáns utcán, amelyen olyan sokszor végigmentünk Damiennel. A Rodeo Drive-hoz és a Fifth Avenue-hoz hasonlóan a Maximilianstrassénak is megvan a maga ritmusa, és ebből is dől a pénz szaga. A múlt héten egymás kezét fogva járkáltunk és vásároltunk itt, Damien és én. Varázslatos volt ez a hely: elűzte a tárgyalás sötét homályát, és megajándékozott néhány fénylő pillanattal, a pompa színes, ragyogó masnijával átkötött díszdobozban.

Borzasztóan szeretnék visszatalálni ahhoz a lelkiállapothoz, hogy csak a csillogóra pucolt rézkilincsekre meg a kristálytiszta kirakatüvegekre gondoljak, és ne maradjon hely a fejemben az aggodalmaimnak. Nem működik. Ez az utca derűvel és fantáziával kényeztetett minket, amikor Damien kezét foghattam, de most csak mohó, tülekedő embereket látok, akik a szájukat tátják, lökdösődnek, és úgy csörtetnek bele a világba, mint akiknek túl sok az ideje és túl kevés a dolga.

A fene egye meg, ünnepelnem kéne! Damiennek ünnepelnie kéne, a rohadt életbe!

Megyek pár sarkot, el a Hugo Boss, a Ralph Lauren meg a Gucci mellett, és egyszer csak megérkezem egy kis galériához, ahova a harmadik müncheni napomon ugrottunk be Damiennel. A vezető, egy mézesmázos mosolyú, cingár ember lelkesen üdvözöl. Tekintetbe véve, milyen szégyentelenül kacérkodott Damiennel, engem meg gyakorlatilag levegőnek nézett, már azon is meg vagyok lepve, hogy egyáltalán fölismer.

– Nahát, Fräulein, de örülök, hogy látom! Hogyhogy nem ünnepel? És hol van Mr. Stark? Úgy örültem, hogy tisztázták.

– Köszönöm – mondom, és akaratlanul mosolyognom kell az áradozásán. Ezt a reagálást reméltem látni Damienen. – Most éppen alszik. Kimerítették az utóbbi hetek.

Mindentudóan bólogat.

– És önért mit tehetek?

Eddig automata üzemmódban működtem, de itt rájövök, hogy mégis van célom.

– Vállalnak szállítást, ugye?

– Természetesen – válaszolja. Van annyira udvarias és rutinos, hogy ne nevessen a hülye kérdésemen.

– Meg szeretném nézni azokat a fekete-fehér nyomatokat – mutatok a szoba felé, amelyben Damien és én több mint egy órán át bámultuk egy müncheni fotós káprázatos képeit.

Olyan sebbel-lobbal követtem Damient Németországba, hogy elfelejtettem magammal hozni a fényképezőgépemet, és bár ez aligha olyan út, amelyet az ember végigfotóz, hogy legyen mire emlékeznie, voltak percek, amikor sajnáltam, hogy nincs nálam a gép. Évekig a kamera volt a védőernyőm: elsőnek a Nikon, amelyet Ashley nővéremtől kaptam gólya koromban, újabban a digitális Leica, amellyel Damien ajándékozott meg Santa Barbarában, az a csodálatos ajándék, amely tökéletesen kifejezte, mennyire megért engem ez az ember, és mennyire a kedvemben akar járni.

Most én akarok az ő kedvében járni. Noha kevéssé járatos a fotózásban, páratlan érzéke van a képekhez. Mindketten el voltunk ragadtatva ezeknek a fotóknak a döbbenetes kompozíciójától és az éteri megvilágításától.

Megállok az egyik előtt, amelyiken a nap éppen lemegy egy hegylánc mögött. Mintha fénykévék lövellnének a képből, és noha sötét az árnyék, mégis tisztán látni a havas hegyoldal összes részletét. Gyönyörű, sötét, romantikus és félelmetes. Damienre emlékeztet. A percekre, amikor magához ölelt és azt suttogta, hogy közöttünk sosem megy le a nap.

Most én akarom megajándékozni ezzel a fotóval. Ki akarom akasztani a malibui házban, emlékeztetőül arra, ami összeköt bennünket. Mert mindkettőnknek tudnia kell, hogy még a sötétben is mindig ott a fény, és történjen bármi, ez így marad az idők végezetéig. Olyan képet akarok, amely azt mondja: szeretlek.

– Gyönyörű nyomat – szólal meg mögöttem a galéria vezetője. – Korlátozott példányszámban készült.

– Mennyibe kerül?

Mondja az árat, amitől majdnem szívrohamot kapok, és ez nem vicc. Ám a kölcsönvett Lamborghinit leszámítva egy vasat sem költöttem el a milliómból léhaságokra – mellesleg ez a kép nem léhaság. Ahogy még egyszer megnézem magamnak, sajátságosan fontosnak érzem, és tudom, hogy ha itt hagyom, sajnálni fogom mindannyiszor, amikor ránézek a malibui ház falaira, és ez a kép nem lesz ott.

Megfordulok, hogy rámosolyogjak az üzletvezetőre, ám helyette a kirakaton állapodik meg a tekintetem. Egy nő áll ott, a kalapja karimáját az üveghez nyomva, mintha leselkedne. Ebben nincs semmi feltűnő, elvégre sokan bámulnak be a galériákba, de valamitől ismerősnek tűnik. A tartásában pedig valami arra utal, hogy nem a képeket figyeli, hanem engem.

Összeborzongok. Váratlan és érthetetlen zavar fog el.

– Fräulein?

– Tessék? Ó, elnézést! – mentegetőzöm, de a tekintetem eközben is visszatér a nőhöz. Hátralép az üvegtől és elmegy. Fellélegzem, utána gondolatban megszidom magam. Kezdek nevetséges lenni. – Igen – mondom határozottan és mosolyogva. – Megveszem.

A galéria vezetője udvariasan bólogat. Nem szabadulhatok a gondolattól, hogy igazából ugrálni szeretne örömében, és ettől elvigyorodom.

– A fotós a városban tartózkodik a hétvégén. Óhajtja, hogy dedikáltassam vele a képet önnek és Mr. Starknak?

– Az csodálatos lenne. Nincs véletlenül egy darab papírja?

Természetesen van neki. Miközben ő súlyos érvágást hajt végre a hitelkártyámon, én felírom a címet, és az idézetet, amelyet a fotós foglaljon bele a dedikációba.

– Minden jót, Fräulein! – búcsúzik tőlem. – Kérem, tolmácsolja Mr. Starknak őszinte gratulációimat!

– Azt teszem – mondom, azzal kilépek a Maximilianstrasséra. Nem egészen egy órája még gyászos homályba borult a fényes utca. Most valamivel világosabb. Megyek tovább, ezúttal nagyobb figyelmet szentelve a boltoknak. Megállok a kirakatoknál, hogy retikülöket és ruhákat nézegessek. Meg öltönyöket, Damiennek. Kétszer is úgy rémlik, hogy a kalapos nőt látom, de mire odafordulok, nincs ott senki. Elkomorodom. Mivel nem szoktam szellemnőket látni, biztos, hogy nem képzelődöm.

Komolyan kétlem, hogy én érdeklem. Fogadni mernék, hogy riporter, és tudja, hogy ha elég kitartóan követ, előbb-utóbb elvezetem Damienhez. Fontolgatom, hogy odamegyek hozzá, és közlöm vele a véleményemet a settenkedőkről, de bár figyelem az arcokat az utcán és a tükörképeket a kirakatokban, őt nem látom többé.

Majdnem három óra hosszat bolyongok a főutcán és a mellékutcákban. Végül nem bírom tovább. Tudom, hogy Damiennek alvásra van szüksége, de nekem meg rá. Igen, ez önzés, de épp elég ideig megtartóztattam magam.

Majdnem odaérek a szállodához, amikor eszembe jut egy kis butik. Damien és én valamelyik este fedeztük fel, amikor visszafelé jöttünk a vacsorázásból. Úgy döntök, hogy ezt még beszorítom a hazatérés előtt. Intek a londinernek, amikor elhaladok a Kempinski előtt, azután keresztülvágok az utcán, és megyek két sarkot a Marilyn’s Lounge-ig, ami egy drága fehérneműbolt. Nem tudom, hogy a szexi alsó kisegíti-e Damient a mélabúból, de ártani nem árthat.

A boltnál egyszer csak hollófekete fürtök villannak föl a szemem előtt. Damien lenne? Habozok, lábujjhegyre állok, hátha így messzebbre ellátok az utcán tülekedő sokaság feje fölött, ám Damiennek semmi nyoma.

Damien és az ismeretlen nő valamiért egymásra csúsznak a gondolataimban. Lerázhatatlan, furcsa előérzet fog el. A szemöldökömet ráncolom, amiért ilyen ostoba vagyok, majd bevonulok Marilynhez.

Nyomban odajön hozzám egy macskaszemű, nádszálkarcsú szőke, és amikor mondom neki, hogy csábító hálóruhát keresek, amiben nem éppen aludni akarok, rám villant egy vakítóan fehér mosolyt.

– A megfelelő helyre jött, Ms. Fairchild!

Sikerül megállnom, hogy reagáljak. Mostanra meg kellett volna szoknom, hogy híresség vagyok.

A szőke nő nekem szenteli teljes figyelmét, sötét hajú kolléganőjére bízva a fél tucat másik vásárlót, akik a falatnyi szaténokat és csipkéket gusztálják. Némelyik arcról megbotránkozott érdeklődést olvasok le. Másokról a csábítás veteránjainak egykedvűségét. A legfiatalabb kizárólag fehér baby-dollokat nézeget, amiből azonnal tudom, hogy menyasszony.

Akkurátus idegenvezetőm miatt nincs időm barátkozni a vásárló sorstársakkal. Már elő is rántja a centimétert, és rám parancsol, hogy tegyem a karjaimat oldalsó középtartásba. Azután olyan közel lép hozzám, mint hosszú ideje senki, leszámítva természetesen Damient, s közli velem a melltartóm méretét – amit nélküle is tudok –, majd végigkalauzol az üzleten, mutogatja a derékig érő fűzőket a hozzájuk illő, szoknyás harisnyatartókkal, a kivágott kosarú melltartókat, neccbodykat, baby-dollokat, sőt még egy retroszettet is, amely Rita Hayworth-t és a mozi többi klasszikus királynőjét juttatja eszembe.

Mire behurcol a próbafülkébe, amely olyan, mint egy kis hotelszoba, eldöntöttem, hogy mégsem vagyok az a szakértő vásárló, akinek mindig hittem magam. A szőke annyira lefárasztott, hogy boldogan és megkönnyebbülten szemezek a jeges vödörben a bontatlan pezsgőspalackkal. Két hosszú, karcsú kristálypohár áll a közeli asztal márványlapján, mellettük egy kancsó narancslé. A lé nyilvánvalóan a vásárlás fáradalmai miatt leesett vércukrot orvosolja. A pezsgő a bukszanyitogató.

Miközben keverek magamnak egy mimózát – elvégre már akkor ki akartam nyitni a bukszámat, amikor beléptem az ajtón –, személyi bevásárlóm egy rúdra akasztja a pongyolákat, hálóingeket, fülledt hangulatú fűzőket. A monogramos vászontáska, amelyet a földre helyez, színültig van valamivel, ami első látásra rongynak tűnik, holott valójában a szexi bugyik és melltartók széles választéka. Ha elfáradnék a dekadens alsónemű próbálgatásában, megpihenhetek a szűrt világítású helyiség hátuljában egy kanapén.

Ha egyszer befuccsol a fehérneműüzlet, Marylin nyugodtan bérbe adhatja az öltözőit szeparénak.

Az első szerelés fekete selyemből készült, olyan puhából, mintha felhőbe öltöznék. Kicsit hosszabb az átlagos baby-dollnál, épp csak combközépig ér. A bő szoknya testhez álló felsőben folytatódik, amiben a mellem – amely egyébként sem kicsi – még nagyobbnak és hetykébbnek látszik. Fölemelem a tangát, hogy lássam az összhatást. Majd, bár ezzel megsértem a fehérneművásárlás etikettjét, bele is bújok. Miért ne, ha egyszer már eldöntöttem, hogy megvásárlom a szerelést?

A tanga alig több egy parányi háromszögnél, amelyet rugalmas fekete zsinór tart. Lassan körbefordulok, ellenőrzöm magam a hollywoodi istennőknek való, háromszárnyú tükörben, amelyet a szoba egyik sarkába szereltek. Komolyan, nem is rossz! De leginkább azt hiszem, Damiennek is tetszeni fogok benne – és nélküle.

Elvigyorodom, és éppen lefejteném magamról a fűzőt, hogy felpróbálhassam a következőt, amikor az eladólány bekopogtat.

– Találtam még valamit, ami érdekelheti. Bejöhetek?

– Persze, kösz! – Lejjebb húzom magamon a felsőt, hogy ne legyek fedetlen – már amennyire elfedheti magát az ember egy átlátszó, mélyen kivágott baby-doll felsővel – és a nyíló ajtót nézem. Fodrokat, csipkét, selymet, szatént várok, ehelyett Damient látom.

– Ó!

Rám szögezi a tekintetét: a majdnem fekete szeme mintha egyenesen a szívembe látna, a borostyánsárga annyira túlárad a gyöngéd bocsánatkéréstől, hogy attól félek, mindjárt elsírom magam. Belép a szobába, én pedig szédülni kezdek, mintha minden levegőt kiszippantottak volna a helyiségből.

– Úgy gondoltam, szükséged lehet tanácsadóra – mondja halvány mosollyal.

– Ii-igen. Az klassz lenne. – Csak makogok, én szerencsétlen. Tekintetem az eladólányra villan, aki elvigyorodik, kihátrál, majd becsukja az ajtót. – Izé, szabad neked itt lenni?

– Úgy látom, szabad. – Egy lépést tesz felém, azzal a damieni arroganciával, amelyet olyan jól ismerek.

Vigyorgok. A megkönnyebbüléstől, az izgalomtól, az örömtől.

– Bocsáss meg. – Az egyszerű szavak túláradnak az érzelemtől.

– Nincs miért bocsánatot kérned – mondom. Az arca nem változik, de látom, hogy most már a szeme is mosolyog, amitől a megkönnyebbülésem egyre csak nő. – Honnan tudtad, hogy hol keress?

Ismét elindul felém, és amikor megáll, alig pár ujjnyira van tőlem. Vérem harsog a közelségétől, a karjaiba akarom vetni magam, de nem mozdulok. Ma Damiennek kell megtennie az első lépést.

– Már figyelmeztettelek, hogy én mindig meg foglak találni. – Szavai olyan puhák és intimek, mint a selyem a testemen. Arra gondolok, hogy talán a parkolóőr említette, hogy látott, bár ez nem fontos. Ebben a pillanatban semmi sem fontos, csak a vágy, amely Damien szemében ég. Veszélyesebb a tűzvésznél, de engem nem érdekel, sőt, éhezem a forróságára. A szállodában kiolthatta azt a pici lángot, de most itt van újból, tízszeres erővel lobog, hogy elborítson és hamuvá égessen minket.

Tekintete lustán végigvándorol rajtam és ezen a semmivel egyenlő szerkón. Nem érint meg, de nem is kell, mert a bőröm máris bizsereg. Karomon és tarkómon ágaskodnak a pihék a próbafülke levegőjének elektromos töltésétől. Okosan tettem, hogy bugyit húztam, mert máris lucskos vagyok Damien közelségétől.

– Megint be fogunk kerülni a bulvárlapokba – suttogom.

A fejét rázza.

– Nagyon meggyőző tudok lenni, ha veszem a fáradságot. A lány egy szót sem fog szólni.

– Ez tény? Mennyire tud meggyőző lenni, Mr. Stark?

– Ezer euró erejéig. – Szeme sarkába szarkalábak gyűrődnek a mosolytól. – Nem engedi, hogy háborgassanak, és ő sem háborgat minket. Persze érdekesebb lenne tudni – teszi hozzá, amikor végre felém nyújtja a kezét, hogy megérintsen –, hogy mit gondol, mi folyik ebben a kicsi, meghitt szobában.

– Bizonyosra veszem, hogy nagyon élénk a fantáziája – mondom szárazon.

– Valóban? – Fontolóra veszi a lehetőséget. – Talán most éppen arra gondol, hogy így érintelek meg – mondja, és az ujja lassan végigvándorol a mellemen. Levegőért kapok, próbálom megőrizni az egyensúlyomat az ingerek orkánjában. A fekete baby-dollt úgy szabták, hogy maximálisan feldúcolja a mellet, és olyan mélyen ki van vágva, hogy alig férek el benne. Nehezen lélegzem, és ez csak fokozza az illúziót, hogy mindjárt kibuggyanok a kosarakból. A mellbimbóm megkeményedett a selyem alatt. Amikor Damien a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogja, alig bírom megállni, hogy ne sikkantsak egyet a gyönyörtől.

– Vagy talán elképzeli a számat a melleden – mormolja, és rögtön meg is cirógat az ajkával, bódítóan szemléltetve a szavait. – Vagy talán egy kicsit huncutabb, és azt képzeli el, amint a kezem lefelé csúszik a hasadon, miközben te libabőrös vagy az ujjaim alatt, és egyre gyorsabban pihegsz, addig, amíg az ujjam hegye meg nem találja ezt az icipici gumírozott pántot, ami a bugyidat tartja.

Ujja bebújik a tanga zsinórja alá. Elakad a lélegzetem.

– Damien. – Ez nem is szó, ez sóhaj, nyögés. Követelés.

Egyik keze becsúszik a tanga alá, a másik a derekamat fogja. Ha nem tartana, összeesnék.

– Megfordul vajon a fejében, hogy alád nyúlok-e, hogy végigborzolja-e az ujjam a nyirkos muffodat? Tudja-e, milyen kemény a csiklód, mennyire fel vagy húzva?

Testem néma borzongással válaszol.

Előredől, ujja tovább izgatja a csiklómat, miközben ajka a fülemet cirógatja. – Tudja-e, milyen nedves vagy, hogy mennyire vágysz rám? Tudja-e, mennyire el akarsz élvezni a kedvemért?

Miközben ezt mondja, belém nyomja az ujját. Felkiáltok és homorítok, hüvelyem izmai feszülnek. – Ezt képzeli el? – kérdezi. A hangja ugyanolyan érzéki, mint az érintése. – Az ujjamat benned, ahogy játszik veled, és egy icipicit megbolondít?

Nem bírok válaszolni. Gondolkodni is alig bírok a bennem készülődő elektromos vihartól, nemhogy beszélni. Átadom magam Damien érintésének, az elkerülhetetlen és robbanékony kielégülés fokozódó feszültségének. Nagyon közel járok, és Damien cirógatása olyan jó érzés. Így akarok maradni, az érzékiség pokoltornácán, ugyanakkor fel is akarok jutni a csúcsra. Fel akarok robbanni Damien karjaiban.

– Gyerünk, Nikki – sürget. – Élvezz el a kedvemért.

Szája a számra tapad, mélyebbre fúrja bennem az ujját, a hüvelykujja erősebben nyomja a csiklómat. Olyan, mintha egy bűvös kódot ütögetne belém. Az orgazmus tüzes szikrái röpködnek bennem, olyan vadul és erőszakosan, hogy nem is tudom, nem lesz-e ebből spontán égés.

Lassan kihúzza belőlem az ujjait. Nyüszítenem kell. – Ezt képzelte el? – súgja. – Az az eladólány, aki tudja, hogy valami disznóságnak kell folynia e mögött az ajtó mögött?

A fejemet rázom.

– Nem stimmel – erőltetem ki magamból a szavakat. – Azt képzeli, hogy őt fogdosod, nem engem.

– Valóban? – Kissé felvonja a szemöldökét, mintha ez a lehetőség meg sem fordult volna a fejében. Muszáj nevetnem. Pontosan tudja, milyen hatással van a nőkre.

– Nohát, nyugodtan összefantáziálhat magának azt, amit akar. – Közelebb húz magához. – Nekem jó lesz a valóság, aki te vagy.

– Nekem pedig te – válaszolom, és abban a pillanatban úgy érzem, nincs nálam szerencsésebb lány a föld kerekén. Damien biztonságban van, ez a délutáni búslakodás pedig csak egy rossz álom. És ami a legjobb: itt vagyok a karjaiban. Ha vannak is még szar dolgok, azok várhatnak. Jelenleg elégedett vagyok.

– Persze van még egy kis kérdés, amelyet meg kell beszélnünk – szól váratlan szigorral. Felnézek rá, mert nem tudom, komolyan beszél-e vagy viccel, de a szeméből semmit sem olvashatok ki. Beleakasztja az ujját a tanga pántjába, és meglő a gumival. – Emlékezetem szerint kötöttünk egy egyezséget, amely biztosította számomra az akadálytalan hozzáférést ott és akkor, amikor és ahol nekem tetszik.

Én is fapofát erőltetek magamra.

– Ha csak nem képzeltem azt, ami az imént történt, ki kell jelentenem, hogy ezek a bugyik a legkevésbé sem jelentenek akadályt.

Hátralépek, könnyedén végighúzom az ujjamat a vénuszdombom meg a combom puha bőrén, körülrajzolva a parányi háromszöget, majd a legfülledtebb pillantásommal nézek rá. – Mellesleg mi értelme a szabályoknak, ha alkalmilag nem szegjük meg őket?

– Érdekes érv. – Lustán végignéz rajtam, amitől ismét bizseregni kezdek. Utána átmegy az öltöző túlsó végébe, leguggol, és megnézi, mi van a vászonszatyorban. Most elfordult tőlem, de a törzse megcsavarodik, így láthatom, hogyan feszül izmos lábán a farmer. A zsávoly kirajzolja a fenekét is. Elképzelem, hogy odamegyek hozzá. Hogy addig hajlok le, amíg a szám rá nem tapad a tarkójára. Hogy a gallérját súroló rövid haja izgatja az ajkamat. Behunyom a szemem, az ujjaimmal simogatom a tenyeremet, és elképzelem, amint megmarkolom a fenekét, nem azért, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat, hanem mert kívánom az érintését. És mert be akarom zsongatni.

Nyelek egyet, de még nem állok készen rá, hogy odamenjek hozzá, és valóra váltsam az ábrándot. Túlságosan élvezem a várakozást és a dekadens gyönyört, hogy láthatom, amint az a boldog farmervászon megfeszül Damien testén.

Fölemeli a kezét, csábítóan himbál a mutatóujján egy csipkés tangát.

– Érdekes – mondja, és megismétli az eljárást, valahányszor előhúz egy-egy méregdrága selymet vagy szatént: bugyikat és melltartókat minden fazonban és méretben. Vannak falatnyiak. Vannak, amelyek mélyebb betekintést biztosítanak, mint amennyi törvényesen megengedett. Vannak, amelyek az orromig felpolcolnák a mellemet. És – Damien szemének csillogásából ítélve – vannak fölöttébb izgalmasak.

Amikor feláll, egy piros tanga és egy piros balconette melltartólóg az ujjáról. – Azt hiszem, Ms. Fairchild, ideje módosítani az egyezségünkön. Akármennyire méltányolom a teljes hozzáférést, szólnak érvek az utazás élvezetei mellett is. – Nyújtja az üres kezét. – Gyere ide – mondja, és én engedelmeskedem.

– Akárhova elmegyek veled – súgom. – Mindent megteszek érted. Ugye, tudod?

Váratlan hévvel magához ránt, hogy ne mozdulhassak karjának bilincsében. Mellem a mellkasához tapad, a bimbóm akár a kő. Érzem erekciójának kemény, forró nyomását gyéren öltözött testemen, de még ennél az élménynél is részegítőbb a tudat, hogy az övé vagyok, és ő az enyém.

Előrehajtja a fejét, gyengéden odaszorítva a homlokát az enyémhez, majd nagyot sóhajt.

– Azt hittem, elmentél.

Értetlenül pislogok, és hátrébb húzódom, azután kivárok egy szívdobbanásnyi időt, hogy fölemelje a fejét, és a szemembe nézzen.

– Felébredtem, és nem voltál ott – magyarázza. – Beszéltem Charlesszal, tőle hallottam, hogy megkerested, és hogy ő szólt neked a fotókról és a videókról. – A fejét csóválja, és felnevet, bár egy cseppnyi humor sincs a nevetésében. – Azt hittem, annyira megundorodtál tőlük, hogy elhagytál.

Szúrósan nézek rá.

– Nem én mentem el – mondom határozott, közömbös hangon. – Te voltál. Én maradtam. – Nyelek egyet, és pislogok, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim. – Maradtam, mert tudtam, hogy visszajössz hozzám.

– Mindig visszajövök – mondja, és ezekben az egyszerű szavakban a megértés ölelkezik a bocsánatkéréssel.

Bólintok, majd megragadom a kezét.

– Nem láttam a fotókat – mondom. – De bármi is legyen rajtuk, én nem hagynálak el soha. Csak arra gondoltam, hogy alvásra van szükséged. – Elfordítom a tekintetemet, nem nézek a szemébe, mert rohadtul önző szavakat fojtottam vissza magamba. Nem gondoltam, hogy rám lenne szükséged.

– Téged akartalak, Nikki – mondja, mintha a gondolataimra válaszolna. – Magamhoz akartalak ölelni, és meztelenre akartalak vetkőztetni. Ki akartalak kötözni, és végig akartam simogatni minden porcikádat. A lábad közé akartam fúrni az arcomat, és újra és újra el akartalak sodorni a küszöbig, de úgy, hogy sose élvezhess el.

Nyelek egyet. Hirtelen nagyon, de nagyon kimelegszem.

– Azt akartam, hogy minden élményed – a mámor minden szikrája, a kín minden kése – tőlem jöjjön. Addig akartalak baszni, amíg könyörögni nem kezdesz, hogy hagyjam abba, és még azután is basztalak volna. Azt akartam, hogy mindent, amit érzel, mindent, amit akarsz, mindent, amire vágysz, az én érintésemen át, az én ágyamban kapd meg. Addig akartalak baszni, amíg semmi sem marad, csak te meg én. Amíg el nem tűnik az egész rohadt világ.

– Miért nem tetted? – A szám annyira kiszáradt, hogy alig bírom kierőltetni magamból a szavakat.

Nem válaszol.

Egy lépéssel közelebb megyek hozzá, bele abba a sűrű, elektromos közegbe, amely kitölti közöttünk a teret. – Ha valamire szükséged van tőlem, annyit kell tenned, hogy elveszed. Te is tudod.

– Nem tehetem – mondja rekedten. – Nem bírtalak volna ölelni úgy, hogy közben azokra a képekre gondolok.

– Én… ó… – Nem tudom, mit mondjak erre, tehát semmit sem mondok, csak a mellére hajtom a fejem, hogy hallgassam a szívdobogását és a légzése egyenletes ütemét.

Egy perc múlva folytatja, valami hátborzongató nyugalommal:

– Azok a képek egy horrorfilmből valók. Azt mutatják, hogy mit csinált Richter, és hogyan csinálta. A lealjasulást mutatják, a kínt, és én soha, de soha nem adom a kezedbe őket. Nem hagyom, hogy akár egyet is megnézz. Képzelj, amit akarsz, de nem tűröm, hogy a múltam úgy kísértse a jelenedet, ahogyan az enyémet.

– Jól van – mondom, mert ugyanannyira nem vagyok kíváncsi azokra a képekre, mint amennyire ő nem akarja megmutatni őket. Kicsit egyenesebben tartom magam. – Viszont ha segítene rajtad, Damien, akkor mutasd csak meg őket. El fogom viselni.

– Nem – mondja, és lassan csóválja a fejét. – Nem akarom, hogy elviseld. Az a múltam iszonyata. Te viszont… te a jelenem valósága vagy. A bizonyíték, hogy túléltem. A mazsola a kalácsvégben – teszi hozzá pimasz vigyorral, amely gyorsan lehervad a szájáról. – Remélhetőleg sose látod őket.

– Miért látnám?

– Akárki is küldte meg a bíróságnak a bizonyítékokat, annak kell, hogy legyenek másolatai. – Ennél a fásult, élettelen hangnál mi sem fejezhetné ki jobban, mennyire elborzasztja ez a nyilvánvaló igazság.

– De hát az illető biztosan nem adja ki őket. Végül is ezek a képek majdnem húsz éve készültek, és az egyetlen sorozat akkor bukkant fel, amikor bajba kerültél.

– Tapasztalatom szerint a napvilágra került dolgok nem szoktak visszamerülni a homályba – jelenti ki Damien.

Ezt nem vitathatom.

– Van valami elképzelésed róla, hogy ki tette?

– Nincs – vágja rá némileg túlzott sietséggel.

– Nem lehetnek olyan sokan, akik tudnak… – Félbeharapom a mondatot. Csak kerülgetjük a molesztálást, amit nem akarok kimondani. – Talán az apád? Neki az volt az érdeke, hogy semmiképpen se kerülj bíróság elé. – Ugyan Jeremiah Starkot nem a fia izgatta, hanem a saját jóléte. Bár a végeredmény ugyanaz.

– Lehetséges – mondja Damien. Érzem, hogy nem akar beszélni erről.

– Csak azt szeretném, ha túl lennél rajta – mondom, boldogan ejtve a témát. – Megérdemled a boldogságot, Damien.

– Te is – feleli, és úgy néz rám, mintha a forradásaimat látná gondolatban.

– Akkor szerencsénk, hogy megtaláltuk egymást – mondom, mert nem akarok a múltra gondolni, amelyet fáradságos munkával hagytam magam mögött. Engem csak a Damiennel közös jövőm érdekel.

Keze becsúszik a hátamon a könnyű felső alá, hogy megcirógassa a bőrömet. Lassú mozdulatokkal simogat, olyan tüzesen, hogy a legszívesebben letépném magamról a vacak baby-dollt, hogy mindenemen érezhessem a kezét.

– Tudod, mit akarok most? – dünnyögi.

– Valószínűleg ugyanazt, amit én – mondom, majd kibújok a karjai közül. – Csak most egy öltözőben vagyunk.

Közelebb lép, a tekintete elsötétül.

– Az hiszem, már elmagyaráztam, mennyi háborítatlanságot ad ezer euró.

– Nagyon jól elmagyaráztad – helyeselek. – Csakhogy sok mindent kell megünnepelnünk, és te többet érdemelsz egy gyors baszásnál egy próbafülkében.

– Az a helyzet, hogy nem is egy gyors baszást akarok.

– Ó? – Ártatlanul átkarolom a nyakát, a testéhez nyomom a medencémet, és lustán riszálok. – Hát mit akarsz pontosan?

A tenyere lassan rácsúszik a fenekemre, és megállít, ugyanakkor magához szorít. Érzem, ahogy az erekciója forrón, éhesen nyomja a nadrágja szövetét. – Téged – mondja egyszerűen. – Meztelenül akarlak, Nikki. Meztelenül, forrón, nedvesen. Hallani akarom, ahogy nyögsz. Hallani akarom, ahogy könyörögsz, és ígérem, hogy nem fogok sietni.

6

– Oda – mondja abban a pillanatban, ahogy betettük a lábunkat a lakosztályunkba, és az ablakra mutat. Habozás nélkül odamegyek. A függönyöket széthúzták, ötödik emeleti ablakunk a Maximilianstrasséra néz. – Ez az – mondja. – Figyelni akarom, ahogy mögötted besötétedik, és kigyúlnak a lámpák. Látni akarom, ahogy a bőröd visszaveri az alkonyatot, és a hajadban ragyognak az éjszaka fényei.

Odasiet hozzám, maga a megtestesült erő, hatalom, és a pökhendiség határát súroló magabiztosság. Nem az az ember, akivel heteken át packázott a német igazságszolgáltatás, hogy végül egy idegen lökje oda neki a szabadságot. Nem, ez az az ember, aki egy birodalmat épített fel. Egy ember, akinek van annyi ereje, hogy visszaverje a démonokat, amelyeket délután láttam.

Ránézek. Semmi sem maradt a lidérces árnyékokból, amelyek eltakarták előlem. Most csak Damien van, a férfi, akit ismerek, és kívánok.

Az a Damien, aki parancsol, aki elveszi, ami kell neki.

Ma este az az egyetlen vágyam, hogy én kelljek neki.

Reszketek, ahogy közeledik, egyfolytában a szemembe nézve. Kinyújtja a kezét, ujjait végighúzza a nyakamon, könnyedén megpöckölve a gyöngysort, amelyet még mindig viselek. Leheletnyi érintése akkora visszhangot ver bennem, akár egy robbanás.

Mélyen beszívom a levegőt, és félrehajtom a fejemet, hogy a nyakam megnyúljon, és ő jobban hozzáférhessen. Rekedten lélegzem, a testem tűzforró. A nyakam libabőrös, amikor ujjai lecsúsznak a vállamra, és gyöngéden megsimogatják a ruhám szövetét, majd átvándorolnak meztelen karom érzékeny bőrére.

Elhúzódik tőlem. Sírni szeretnék a veszteségtől.

– Igen – mondja, mintha egy kérdésre válaszolna. – Így akarlak látni, ahogy állsz meztelenül a világ előtt. Rád akarok nézni, és tudni akarom, hogy az enyém vagy.

– Tudod, hogy az vagyok. – Olyan halkan beszélek, ami szinte még suttogásnak sem nevezhető.

– Mondd ki – szólít fel.

– A tiéd vagyok – válaszolom, mert ez az igazság, és mert tudom, miért akarja hallani. Most veszi vissza az irányítást, amit kitéptek a kezéből – és általam veszi vissza.

Lassan lehúzza a cipzárt a ruhám hátán. Finoman lesimogatja a ruhát a vállamról. A sárga kör olyan a padlón, mint a virág kelyhe. Ott maradok újonnan vásárolt alsómban, a sötétbíbor, félkosaras melltartóban és a hozzá illő tangában. Damien végigjáratja rajtam forró tekintetét.

– Gyere velem. – Kézen fog, és pár lépéssel közelebb vezet az ablakhoz. Nem plafontól padlóig érő ablak, de majdnem. Épp előtte állunk. Még egy lépés, és térddel nekimennék a párkánynak. Damien mögöttem állva fogja a vállamat. Farmerjének vászna hűvösen horzsolja a pucér seggemet. Előttünk kitárja magát egész München.

Lassan előrenyúl, kikapcsolja a melltartómat, lehúzza a pántokat a vállamról, majd a földre dobja. Ösztönösen eltakarnám magamat. – Nem – mondja egyszerűen. Határozottan megfogja a csuklómat, és az oldalamhoz szorítja a kezem.

– De az ablak! – mondom, a körülöttünk magasodó üzlet- és irodaházakat nézve. – Itt házak vannak!

– Senki sem figyel ide. Az ablaküveg színezett, és idebent nem ég lámpa. Senki sem láthat.

Egy picit ellazulok.

– De még ha láthatnának is… – Elnémul, elengedi a csuklómat. Végigsimogatja a testemet, az egyik keze felvándorol a mellemre, és megkeresi a bimbóudvar feszes ráncait. Durván pöcköli a hüvelykujjával a mellbimbómat, és nekem elakad a lélegzetem a dekadens kéjtől. A másik keze becsúszik a tanga alá, hogy a formára nyírt, nedves fanszőrzetemet borzolja. Azzal izgat, hogy az ujjaiból formált V betűvel turkál a nagyajkak alatt, olyan őrjítően közel a csiklómhoz, hogy a legszívesebben feljajdulnék a tehetetlenségtől, és könyörögnék neki, hogy csak egy pillanatra érintsen meg.

– Mi lenne, ha épp ezt akarnám? – súgja. Száját rányomja a tarkómra, majd végigcsókolja borzongó hátamat. A nap eltűnt a látóhatár mögött, odakint gyorsan leszáll a sötétség, tükörré változtatva ablakunkat. Látom benne a szememet, nézem, ahogy a vonásaim felpuhulnak a vágytól.

– Mi lenne, ha épp azt akarnám, hogy meztelenül terpessz a világ előtt, értem folyatva a pinád? – Mögöttem áll, a csípőm ívét simogatja. Lehelete ugyanúgy izgatja a keresztcsontomat, mint parázna szavai a képzeletemet. Sosem voltak exhibicionista vágyképeim, de most csak arra tudok gondolni, hogy Damien megérint, Damien megbasz, és fütyülök rá, hogy sötétített-e az ablak, vagy sem. Nem érdekel, ki látja, én csak be akarok hódolni Damien érintésének, hagyni akarom, hogy fogdosson, a nyelvével simogasson, és mélyen belém fúrja a farkát.

– Damien… – Mintha a belsőm szakadna ki ezzel a szóval.

– Izgat? – kérdezi, és lassan fölegyenesedik. Ruhájának szövete horzsolja a bőrömet, miközben a teste végigcsúszik az enyémen. – Hogy nem tudod, ki leselkedhet, de azt tudod, hogy én így akarlak? Hogy azt akarom, hogy minket nézzen az egész büdös nagy világegyetem, és tudja, hogy történjék akármi, te hozzám tartozol? – Bal keze megállapodik a csípőmön, hüvelykujját beleakasztja a tanga pántjába. A másik keze a hasamat súrolja, majd ismét megközelíti a selyemháromszöget.

Borzasztóan lucskos vagyok, annyira bezsongtam, hogy az már fáj, és némán imádkozom, hogy érintsen meg, de nem teszi. Csak a szavait hallom: – Mondd ki, Nikki. Felizgat?

Úristen, de mennyire! Erőlködnöm kell, hogy beszélni tudjak.

– Folytasd – nyögöm ki. – Érintsd meg, és győződj meg róla magad.

Kuncog. Ujjai súrolják a bőrömet, de nem mennek lejjebb.

– Addig nem, amíg ki nem mondod.

– Igen – lehelem.

Ajka a hajamon vándorol. Érzem szavainak visszhangját, amikor azt súgja:

– Engem is felizgat.

Behunyom a szemem, várom az érintését. Éhezem. De még mindig nem jön. Csak azt érzem, ahogy az ujjai végigsuhannak a vadonatúj tanga pántján. Azután a nyomást érzem, ahogy elszakítja a bugyit a hátsó varrásnál. Elakad a lélegzetem a döbbenettől és az izgalomtól, mert izgató az erőszak és a hűvös szellő a nedves csiklómon, amelyről Damien lehúzza a szakadt bugyit.

– Most mit…

– Pszt! – mondja. – Dőlj előre. Kéz az ablakon. Nem, ne vitatkozz. Gyönyörű – teszi hozzá, amikor engedelmeskedem, és szavai nyomatékául megsimogatja immár tök pucér seggemet. – Most tedd szét a lábad nekem. Úristen, Nikki! – nyögi. – Van fogalmad róla, mennyire akarlak?

– A tiéd vagyok.

Felcsúsztatja a tenyerét a csípőmön, kirajzolja a derekam ívét. Hozzám tapad, a hátamhoz nyomja a törzsét, megragadja a mellemet.

– Tudom – mondja. – De még nem csinállak meg.

Megborzongok, félig a csalódástól, félig a várakozástól. Olyan tüzes vagyok, olyan készséges, és nem tudom, mire számítsak, vagy hova akar eljutni. Csak annyit tudok, hogy kíváncsi vagyok rá.

Ismét fölegyenesedik, azután körüljár, végül megáll a jobb kezemnél, amely széttárt ujjakkal támaszkodik az ablaküvegnek. – Ez tetszik – mondja. Végighúzza az ujját a gyöngysoron, amely az egyetlen ruhám. – Állítólag az osztriga erős afrodiziákum, de én úgy vélem, hogy a gyöngy ugyanolyan izgató. A mondás szerint Kleopátra összetört egyet, és borba keverve megitta, hogy Marcus Antonius ne állhasson ellen neki. Bár én jobban szeretem, ha a gyöngyöt díszítésre használják. Ha már itt tartunk, tudok még néhány díszítést, amelyet szívesen látnék.

– Damien… – Elnémulok, mert nem tudom, mit mondhatnék könyörgésen kívül.

– Ne mozdulj – mondja. – Ne nyúlj magadhoz! Ne zárd össze a lábadat! Majd akkor élvezel el, Nikki, amikor megengedem, egy perccel sem előbb. Ha megszeged a szabályokat, ígérem, nem fog tetszeni a büntetés.

Nyelek egyet, és bólintok.

– Most hová mész? – kiáltok utána, amikor eltűnik a hálószobában. Nem válaszol. Csalódottan behunyom a szemem. Gyötrelmesen tisztán érzékelem minden porcikámat. A nyirkosságot a tarkómon, a hajam tövén. A pihéket, amelyek úgy ágaskodnak, mintha feltöltötte volna őket Damien elektromos vihara. De a legerősebben azt érzem, ahogy sajog a pinám.

Nem nyúlok magamhoz, bár iszonyúan akarok. Kínzóan tudatosodik bennem minden mozdulatom, a levegő minden susogása. Érzem, hogy a csuklómban a vér a csiklóm ütemére lüktet, és az izmaim összehúzódnak a vágyakozástól. Magam vagyok a két lábra állított vágyakozás, és Damien az, akire vágyom.

Csak pár percre ment ki, de nekem úgy rémlik, mintha órák óta várnék rá, kettesben a tükörképemmel. Meztelen nő egy csillogó felületen, egy álomországi város izzó fényeinek háttere előtt. Olyan vagyok, mint Blaine festményein a felgerjedt nők, akiket az ecset örök rabságra vetett, végleg megfosztva őket a kielégüléstől.

Ne!, gondolom. Jaj, csak ne ezzel akarjon izgatni Damien!

Amikor visszajön, van a kezében valami. Leteszi a mögöttem levő asztalra. Nem látom, mi az, de mintha fémes koccanást hallanék.

– Mit csinálsz, Damien? – kérdezem gyanakodva.

Megkerül, gyengéden leveszi a kezemet az ablaküvegről, segít fölegyenesednem. Lustán elvigyorodik, az a gyönyörű szeme egyszerre kacag és tüzel. Előre tudom, mit fog felelni:

– Azt, amit akarok, Nikki. Mindig azt, amit akarok.

Megnyalom a számat.

– És mit akarsz?

– Gyönyört adni neked. – Az asztalhoz megy, elhoz valamit. – Emlékszel erre?

Kinyitja az öklét. Sodort ezüstlánc van a tenyerén. A lánc két karikában végződik, mindkét karikán két-két apró fémgolyó, azoknál fogva lehet széthúzni őket. Ha elengedik a golyókat, a gyűrű összezárul. Bimbócsipesz. Megborzongok a kéjes kín emlékétől.

Végighúzza a hüvelykujját fájdalmasan merev mellbimbómon.

– Ó, igen – mondja. – Látom, jól emlékszel.

Nyögök, miközben ő lustán simogatja a mellemet.

– Hogy került ez ide?

Kuncog.

– Már majdnem egy hónapja itt van, Nikki. Becsomagoltattam és elküldettem Gregoryval pár dolgot. Köztük a kis bőrdobozt, amelyet az öltözőszekrényemben tartok.

– Ó! – Megnyalom az ajkamat. – Nagyon gyakorlatias vagy.

– Olyan ember vagyok, aki szeret előre tervezni. – A hüvelyk- és a mutatóujja közé fogja a mellbimbómat, erősen megszorítja. Felhördülök a kínba hajló kéjtől. Amikor morzsolgatni kezdi a kemény rügyet, az ajkamba harapok. Elektromos szikrák pattognak bennem, ívet húznak a mellemtől a lucskos, lüktető pinámig.

– Damien! – Nem tudom, mit követelek. Gondolatokat is alig bírok megformálni, nemhogy szavakat. Nem érzek mást, csak a gyönyört, és még többet akarok.

Mindent akarok.

Mintegy válaszul a követelőzésemre Damien a gömböknél fogva széthúzza a gyűrűt, azután óvatosan elengedi, és a hideg ezüst ráharap a mellbimbómra, erősebben szorítja, mint Damien. Levegőért kapkodok, annyira meghökkent a tüzes fájdalom, de ez hamar elmúlik, és forró hullámok csapnak át rajtam. Nyögdécselek a gyönyörűségtől, miközben a testem alkalmazkodik a kéjes tortúrához.

– Nagyon messzire mentünk együtt, Nikki – mormolja, mialatt felerősíti rám a másik csipeszt. – De még ennél is tovább viszlek. A szakadék szélén akarok egyensúlyozni veled. Látni akarom, amint szélesre tárod magad féktelenségedben.

Hörögve lélegzem. A mellem hiperérzékeny, és amikor végre – végre! – lecsúsznak az ujjai a farpofáim között a forró, nedves, éhes csiklómra, fel kell nyögnöm.

– Nikki, én mindent neked akarok adni – mondja, a hüvelykujjával súrolva a végbélnyílásomat. Érzem a vágyam síkosítóját. – Azt akarom, hogy kitárja magát előtted a mindenség. Én akarlak kilőni az űrbe, hogy korlátok és gátlások nélkül szállhass. – A nyomás erősödik. Elakad a lélegzetem, amikor valami apró és alaposan bekent tárgy csúszik be a fenekembe.

– Továbbá, Nikki – folytatja a szenvedélytől rekedt hangon –, én akarok lenni az, aki meglasszóz és visszahoz.

– Az vagy – suttogom, a szavaitól és a bennem viharzó érzelmektől ziláltan. – Istenem, Damien, tudod, hogy az vagy. Végem van nélküled.

Elém áll, megsimogatja az arcomat, és olyan hévvel ránt magához, amire nem számítottam. Felszisszenek, amikor az inge súrolja meggyötört, leláncolt mellbimbómat, de ő elhallgattat egy hosszú, majdnem erőszakos csókkal.

– Kérlek! – rimánkodom neki, amikor elenged. Kiszolgáltatott vagyok, elolvadok. A mellbimbómat összesajtoló nyomás lökéshullámokkal veri a testemet. Az a gonosz dugó megtölt, szétfeszít, hiperérzékennyé tesz minden mozdulatra.

– Mit kérsz? – suttogja. – Mondd el, mit akarsz, Nikki.

– Téged, Damien. Mindig téged, és egyedül téged. Azt akarom, hogy érints meg. – Felé nyúlok, megmarkolom a pólóját. – Azt akarom, hogy basszál meg, mert nem tudom, túlélném-e, ha nem éreznélek magamban most rögtön.

– Én is ezt akarom – mondja, mire elernyedek a megkönnyebbüléstől. – Csakhogy meg kell kockáztatnunk azonnali elhalálozásodat – teszi hozzá gonosz vigyorral. – Mert előbb van egy másik ötletem.

Hotelportásunk szerint a Club P1 az egyik legtrendibb lokál Münchenben. A bár óriási és zsúfolt, a törzsvendégek ugyanúgy csillognak-villognak, mint a modern belső. Minden excentrikus és mulatságos, de engem nem érdekel. Egész testem ég. Túlságosan felkorbácsolt Damien édes tortúrája.

Már a limuzinban is nagyon rossz volt, mert Damien azt követelte, hogy tegyem szét ülés közben a térdemet, és tenyereljek magam mellett a puha bőrülésre. Mielőtt eljöttünk, ő maga adta rám a mellbimbókat szabadon hagyó balconette melltartót. A fekete felső gyöngyökkel hímzett selyme folyamatosan horzsolta a mellbimbómat, amitől fészkelődnöm kellett, az pedig mindenféle lökéshullámot, lüktetést és borzongást indított el bennem.

Damien velem átellenben ült, whiskyt szopogatott, és olyan nyers gerjedelemmel figyelt, hogy az egész utat a kielégítetlenség agóniájában kellett megtennem.

Hála istennek, nem volt hosszú út, de most, hogy itt vagyunk, nem akarok mást, csak visszamenni a szállodába. Nem vonz sem a tánc, sem az ivás. Damien ajkát akarom érezni a számon, a kezét a bőrömön, és a farkát tövig a testemben.

Sajnos, kétlem, hogy egyhamar megkapnám, amire vágyom, így sóhajtok egy nagyot, és összpontosítani próbálok az érzéki homályban.

– Ragyogsz – állapítja meg Damien, és önelégülten mosolyog.

– Ragyogok? – kérdezem. – Jesszus, Damien, gyakorlatilag radioaktív vagyok!

– Mmm – mondja, és végignéz. – Látom. – Maga mellé húz, a faburkolatnak támaszt. Jobbról-balról rátenyerel a lambériára, és közel hajol hozzám.

– Fel vagyunk ajzva, Ms. Fairchild?

– Csak egy hangyányit. – Megcsap a szaga, az a whiskyből és a gerjedelem sötét, pézsmás fűszeréből kevert aroma. Úgy hat rám, mint a legerősebb afrodiziákum. Villódzó fekete felsőmhöz fekete bőr miniszoknyát, combközépig érő harisnyát, parányi piros tangát, és nagyon magas sarkú, nagyon baszni való nő benyomását keltő cipőt viselek. Egy lépéssel eltávolodom a faltól, lábujjhegyre állok, és megkapaszkodom Damien vállában, hogy ne essek el.

– Még mindig nem tudom eldönteni, hogy megköszönjem-e ezt – súgom. – Vagy hogy kitaláljak-e valamilyen bosszút.

– Noha nagyon érdekel, milyen lenne kényre-kedvre kiszolgáltatni magamat neked, mindketten tudjuk, hogy csak annyira vagy bezsongva, mint én – feleli. Átkarolja a derekamat, magához húz. A medencénk összeér, erekciója szúrja a hasamat.

– Csakugyan be vagyok – ismerem el, és a testünk közé csúsztatom a tenyeremet, hogy megsimogassam a farkát a farmeren át. A sarokban sötét van, senki sem láthat, de azt hiszem, akkor is megsimogattam volna, ha a táncparketten vagyunk. Részeg vagyok a kéjtől, vakmerő a szenvedéstől, és tudom, hogy Damien is az, mivel nem tolja el a kezemet.

– Viszketek, meleget akarok a hasamba és reménytelenül eláztam – dünnyögöm, a szavaim ütemére húzogatva a kezemet. Érzem, hogy még jobban megkeményedik, és elmosolyodom azon, hogy ilyen hatalmam van. – Damien, tudod, mit akartam a limuzinban? Azt, hogy térdelj le elém. Hogy fogd meg a combomat, nyiss ki szélesre, és nyaljad a csiklómat.

Elég közel vagyok hozzá, hogy halljam, amint a szívverése meglódul, és kapkodva kezd lélegezni. – Érezni akartam, hogyan keményedik meg a mellbimbóm, amikor meghúzod ezt a láncot, hogyan harap rá a testem erre a dugaszra, amikor elélveztetsz, olyan gyorsan és brutálisan, hogy ölben kell behoznod ebbe a klubba.

– A picsába! – leheli olyan halkan, hogy alig hallom.

– Igen – folytatom, mintha semmit se mondott volna. – Be vagyok zsongva. – Lassan simogatom a farkát, mert legalább most az egyszer én diktálhatom a tempót. – De nem kaptam meg, amit akartam. Ezért akarok bosszút állni, Mr. Stark.

– Nagyon helytállóan érvel, Ms. Fairchild.

– Büszke vagyok az üzleti tehetségemre.

Hátralép, a szeme csintalanul ragyog. Majd a kezét nyújtja.

– Gyere!

– Hova megyünk?

– Gyere, és meglátod.

Keresztülvezet a zsúfolt báron, a gyönyörű vendégek között, akik sokkal érdekesebbnek találják egymást, mint minket. Megkönnyebbülök. Nem úgy nézünk ki, mint Nikki és Damien, akik benne voltak a német sajtóban. Én a bulizó szerkómat viselem, Damien lezserre veszi a figurát: farmer, póló, könnyű dzseki, egynapos borosta. Nem azt mondom, hogy nem fordulnak meg utánunk néhányan, de ez inkább Damien szédületes külsejének szól, nem pedig a milliárdos celebnek, vagy annak az embernek, aki hajszál híján úszta meg, hogy bevarrják gyilkosságért.

Amennyire megállapíthatom, a bárnak két nagy terme van, mindkettő tele rikító színekkel és fényes felületekkel. A DJ valami egyveleget nyomat, a téma mintha techno lenne. Csupa olyan zene, amit nem ismerek, viszont istenien lehet táncolni rájuk.

Jelenleg azonban nincs napirenden a tánc. Damien kivezet a teraszra. Megállok egy percre, hogy beigyam a látványt. A törzsvendégeket szürreális izzásban fürdeti a gyertyafény. A teraszon bőrdíványok és kétszemélyes kanapék állnak elszórtan. Vannak olyanok, amelyeknek a közelében színes lámpák világítanak. A bulizók itt bedobhatnak egy italt, és kifújhatják magukat az

energikus tánc után. Másokat elrejtettek a sötét zugokban, ahol a szerelmesek összebújhatnak, és átmosathatják magukat az atmoszférával.

A földszinten a kidobók egyértelműen közölték, hogy a klubba senki sem jöhet be slamposan. Idefent a csillagfényben minden alátámasztja ezt az üzletpolitikát. Mindenki tündököl, beleértve Damient és engem is. Ahova nézek, csillogást látok, de én tudom, mennyi szenny fér meg a fénymáz alatt. Akaratlanul el kell képzelnem, milyen lesz reggel ez a hely, a kiborult italtól mocskos pamlagokkal, a kőpadlón eltaposott csikkekkel és az éteri gyertyákból maradt rücskös sztearinkupacokkal.

Semmi sem az, aminek látszik. Sem ez a klub, sem a vendégek, sem Damien. Én pedig pláne nem.

Odafurakodunk a vendégek között egy kétszemélyes pamlaghoz, amely megbújik egy elsötétített sarokban. Damien helyet foglal, én is ülnék le mellé, de azt mondja, nem, és az ölébe húz, úgy, hogy vele szemben lovagoljak. Acélos combizmai izgatóan nyomják a kemény görcsöt a seggemben.

Egy reszketeg kis aaah szakad föl belőlem a változatos ingerek orkánjában.

– Valami baj van, Ms. Fairchild?

Felvonom a szemöldökömet, riszálok, hozzádörgölöm a fenekemet, szítom magamban ezt az orgiasztikus vihart, és ha jól olvastam az arcában, Damien is megbolondul egy kicsit a ficánkolásomtól.

– Az égvilágon semmi, Mr. Stark – mondom olyan szendén, ahogy csak bírom, holott a testem lánggal ég.

– A rohadt életbe, Nikki…

Előrehúz, hogy érezzem lovaglás közben a csupasz bőrömön, a harisnyám széle felett a farmervásznat feszítő erekcióját. Majd kiugrik a szívem, ahogy a szemébe nézek, és felnyögök, amikor vadul szájon csókol. Egyik keze a keresztcsontomnál fogva beállít, a másik besiklik a szoknyám alá, ujjai megkeresik a tanga vékony selyemszalagját, azután ráérősen körözni kezdenek, hogy megőrjítsenek.

– Damien – súgom –, megláthatnak.

– Akarlak. Itt és most. Azt akarom, hogy itt élvezz el, a karjaimban.

– De… – Körülnézek. Senki sem figyel ránk, és a homályban úgysem látszik, merre ólálkodik Damien keze.

Belém akasztja az ujjait, és nekem rögtön a torkomon akad a tiltakozás. A hüvelyujját úgy nyomja rá a szeméremcsontomra, mintha egy fogantyú lenne a testem. Felhördülök, amikor durván közelebb húz magához.

– Most – ismétli. – Azt akarom, hogy itt menj el a karomban.

– Igen – felelem, mert túlságosan roncs vagyok és túlságosan szemérmetlen, hogy mást mondjak. Jelenleg azt is hagynám, hogy lefektessen a táncparkettre, és ott basszon meg, miközben a tömeg éljenez. Persze tudom valahol a kéj ködében, hogy úgysem tenné. Még mindig a mi buborékunkban vagyunk, megbújva a sötét zugban.

Ám most erre van szüksége. Pedig ő mondta valamikor, hogy nem szexel nyilvánosan. De itt nem is arról van szó. Neki bizonyíték kell, hogy valóban itt vagyok. Hogy nem hagytam el, miután beszéltem Maynarddal. Hogy nem riasztottak el gyerekkorának démonjai.

Mindkettőnknek arra van szüksége, hogy megsemmisüljek benne. Mert tudnom kell, hogy visszajött, és még mindig az enyém.

– Igen – ismétlem, mert csak ezt az egyetlenegy szót találom a gondolatok és érzelmek zűrzavarában. – Istenem, Damien, hát persze, hogy igen!

– Jó kislány! – mondja, és leveszi tenyerét a hátamról. Homályosan érzékelem, hogy zsebre dugta a kezét, de most nem a kéz érdekel. Minden gondolatom az ujjakra összpontosul, amelyek izgatnak a szoknyám alatt, játszanak a csiklómmal. Az ajkamat harapdálom, és abbahagyom a ficánkolást. Én csak egy lány vagyok, aki a pasija ölében ül, nem egy nő, aki mindjárt elsül nevezett pasi ujjazásától.

Csak egy lány, aki futó csókot lop. Csak egy lány…

– Jajistenem! – kiáltom, de a rikoltásomat elfojtja Damien erőszakos szája. Szétrobbanok az orgazmusban – nemcsak azért, mert Damien hozzáértő ujjai olyan ügyesen begerjesztettek, de annak a dugasznak a döbbenetes, észbontó, sokkoló vibrálásától is, amellyel Damien megtömött. Visítani akarok a gyönyörtől, vonaglani akarok, hogy újra és újra beindítsam a sziklazáport, akarom ezt a kéjes forgószelet, hogy pörgessen magával, egyre magasabbra és magasabbra, és az, hogy nem tehetem – mert csendben kell maradnom, meg kell őriznem a nyugalmamat –, csak fokozza a bennem tomboló lázat.

Túlságosan hamar – bár lehet, hogy órákkal később – térek észre. Szívem dübörög a bordáim között. Úgy érzem magam, mintha egy mérföldet futottam volna. Amikor megnyalom a számat, véríze van.

Megdörgölöm, de nem az vérzik. Csak egy másodperc múlva jövök rá, hogy megharaptam Damien alsó ajkát.

– Nem fáj?

– Nikki, te bármikor megharaphatsz.

– Jaj, istenem – mondom. – Jaj, istenem. – Azután: – Miért nem figyelmeztettél, hogy ez az izé ezt csinálja!

Kihúzza a kezét a zsebéből, megmutatja a dugasz távirányítóját.

– A férfiember mindig tartogasson néhány meglepetést.

Elégedetten sóhajtok, aztán lecsúszom róla. Összegömbölyödöm mellette a kis kanapén, és feltűnés nélkül megigazítom a ruhámat.

– Hú! – mondom. – Hát ez perverz volt!

Pajkosan vigyorog.

– És a perverz, az jó?

– Ja – mondom. – A perverz, az nagyon jó.

Átkarol, a csípőmre teszi a tenyerét. Kis idő múlva végighúzza az ajkát a fülemen. Megborzongok a leheletkönnyű érintéstől, majd azonnal felnevetek, ahogy meghallom a szavait:

– Vibrál a segged.

Felvonom a szemöldökömet: – Ez eufemizmus arra, amit most csinált velem, Mr. Stark?

– Panaszkodunk?

– Fenét – mondom.

– Az jó. De nem eufemizmus, hanem a telefonod.

Francba! Igaza van. Feltöltöttem a mobilt, aztán mindenemet otthagytam a szállodai szobában, csak az útlevelemet és a telefont hoztam magammal. Damien a dzsekije belső zsebébe dugta az útlevelemet, a telefonom viszont az én hátsó zsebemben van, közvetlenül Damien tenyere alatt. Kiveszi, átnyújtja, de mikor beleszólok, senki sem felel.

– Nyilván átkapcsolt hangpostára – mondom a szemöldökömet ráncolva. Miközben várom, hogy megjelenjen az üzenet apró ikonja, megnézem a naplóban a bejövő hívásokat, de nem ismerem a számot. Mivel a hangposta még mindig nem jelez, eldöntöm, hogy téves hívás volt, és visszadugom a készüléket a zsebembe. – Erről jut eszembe – mondom Damiennek –, keresett valaki. Pontosan mielőtt elmentem Maynardhoz. Azt hittem, valamelyik német ügyvéd lesz, így felvettem, de senki sem szólt bele. Visszahívtak?

A fejét rázza.

– Valószínűleg nem volt fontos – mondja. Előveszi a telefonját, legörgeti a bejövő hívásait. Azonnal észreveszem a változást. Csak egy villanásnyi ideig tart, ha nem ismerném a legapróbb részletig az arcát, fel sem figyeltem volna rá. Amikor ismét a szemembe néz, semmi sem árulja el rajta a meglepetést vagy a zavart.

Hirtelen fázni kezdek. Megdörgölöm a karomat. Damien ismét elzárja előlem a titkait.

– Ki volt az? – kérdezem félvállról, ám határozottan. – Van valami köze a tárgyaláshoz, vagy ezekhez a képekhez?

– Nem – válaszolja túl gyorsan és túl keményen. Azonkívül elutasító a hangja, és ez idegesít. Azzal győzködöm magam, hogy csak rosszul hallottam a klub lüktető ricsajában, de ezt még én sem hiszem el.

– Akarsz beszélni róla? – Ez kétségtelenül a világ legostobább kérdése, mert ha akarna, nem használna egy szótagú szavakat.

– Nem. – De azért látnia kell az arcomon valamit, mert egy pillanattal később felsóhajt, és könnyedén megsimogatja az arcomat. – Hidd el, semmi.

Megborzongok. A vágytól, igen, de valami más is keveredik bele. Valami sötétebb. Azt gondoltam, hogy azok után, amiken átmentünk együtt, közöttünk nincsenek többé titkok. De most itt vannak a képek. És ez a hívás. Rádöbbenek, mekkora butaság volt azzal áltatnom magam, hogy most majd leomlanak a falak, amelyeket Damien húzott fel maga köré. Damien Stark sok rétegből áll, és bár én élvezem, hogy rétegenként, lassan nyitok utat magamnak a sebezhető, érzékeny mag felé, nem tagadhatom, hogy sok bosszúsággal jár.

Megszorítja a kezem.

– Ne vágj ilyen gondterhelt képet.

Sikerül incselkedően elmosolyodnom.

– Nem tehetek róla – mondom. – Lehet, hogy nem vagyok egy féltékeny típus, de ha itt sorra hívogatnak a régi barátnők, hogy ismét behálózzanak… – Persze viccelek, és azt várom, hogy nevetni fog, magához húz, és elernyed benne a feszültség. Éppen ezért döbbent meg a válasza.

– Hívásokat kapni és hívásokat fogadni két különböző dolog.

– Ó! – Azt hittem, a per miatt keresték, vagy üzleti ügyben, vagy azzal kapcsolatban, hogy ki küldte azokat az átkozott képeket. Nem is gondoltam régi barátnőkre. A sokknak az arcomra is ki kellett ülnie.

– Megmondtam neked, hogy összevissza kúrtam. Biztosan valamelyik nő akar visszatolakodni az életembe. – Feláll, kézen fog, és engem is felállít, mielőtt puhán megcsókolná a tenyeremet. – Azt is megmondtam, hogy egyik sem volt komoly. Nekem csak egy nő kell.

Felvonom a szemöldökömet, és a telefonjára pillantok.

– Ezt ők is tudják?

– Én tudom – mondja. – És te is.

Egy percre csend lesz közöttünk. Illetve ez nem igaz. Ahol Damien és én vagyunk, ott soha nincs csak csend. Ott tűz van, és elektromosság, és kéj és vágy, amelyek a mindenség erejét fogják be, hogy az forrasszon össze minket. Ki vagyok én, hogy harcoljak a fizika törvényeivel?

Odalépek hozzá, elbújok a karjaiban, ahova tartozom.

– Akarsz táncolni? – kérdezem.

– Nem – mondja, és a hangja hőhullámokat indít el bennem. – Haza akarlak vinni az ágyba.

7

– Csakugyan ágyba akarsz vinni? – kérdezem a hátsó ülésen, miközben robog velünk a Prinzregenstrassén a limuzin.

– Ez a tervem – válaszolja. – Hacsak nem akarsz tiltakozást bejelenteni.

– Tiltakozást? Nem. – Felé hajlok. Közöttünk a levegő izzik az érzéki energiától. Az orgazmus a klubban nem verte el az éhemet, inkább még nagyobb étvágyat csinált, mint a vacsora előtt a jó bor, amitől kissé kapatosan várjuk a főfogást.

Vásottan mosolygok rá, aztán lecsúszom a limuzin padlójára, és a combjára teszem a kezem. – De talán javasolhatok egy kis módosítást a napirendben? – Ujjaim fürgén munkához látnak a slicce gombjain.

– Nikki… – Tűz van a hangjában, derű, és egy csipetnyi figyelmeztetés.

– Mi az? Kölcsönkenyér visszajár. Te még sosem ujjaztál meg egy müncheni bárban. És ha nem tévedek, én se szoptalak még le Münchenben, egy mozgó limuzinban. Ezt a mulasztást akarom most pótolni.

Becsúsztatom a kezemet a farmerja alá, és élvezettel hallgatom fojtott nyögését, miközben izgató-cirógató mozdulatokkal megkeresem az utat az alsónadrágja sliccébe. Észbontóan kemény. Csak egy kicsit kell mozgatnom, hogy kivágódjon a sliccen. Ugyanannyira izgatott a lehetőségektől, mint én. Lassan lehajtom a fejem, de közben is felnézek, egyenesen Damien arcába, miközben gyengéden végighúzom a nyelvemet a makkján.

Látom, hogy összerázkódik, és valami felágaskodik bennem. Bujaság, hatalom, birtoklásvágy. Uralomvágy. Tudom, hogy beleőrül, ha nem parancsolhat mindenben. Azt is tudom, hogy az összes ismerőse közül, akikkel az élet összehozta, én vagyok az egyetlen, akinek önként átengedi az irányítást. Kis adagokban, az igaz. De nekem akkor is jutnak percek.

Ez is egy olyan perc.

– A rohadt életbe, Nikki – mondja feszült hangon. – Néha nagyon meg tudsz lepni.

Csak mosolygok. Meg akarom kóstolni, meg akarom érinteni, és nincs, ami visszatartson attól, hogy el is vegyem magamnak, amit akarok. Gyengéden forgatom a tenyeremet a farka tövén. Olyan, mint a puha acél. Rászorítom az ajkamat a makkjára, azután beszívom a számba, és a nyelvemmel izgatom. A szám és a kezem azonos ritmusban jár a farkán.

A kőnél is keményebb lesz, ahogy válaszol a teste. Hallom fojtott nyögését. Érzem, ahogy a hajamba fúrja az ujjait. Egyre közelebb jut a kielégüléshez, és tudom, hogy ezt én tettem vele.

Megrázkódik a szenvedélytől. Hüvelyem összerándul: a testem válaszol a vágyának, és reagál a tényre, hogy eljuttattam a határig.

Buja éhség vesz erőt rajtam. Izgalmam olyan erős, mintha Damien ujjai simogatnának. Ficánkolok egy kicsit, rázom a csípőmet, ahogy tüzesedem. Majd elszállok elégedettségemben, amiért Damien ugyanúgy be van zsongva, mint én.

És teljesen lehidalok, amikor megfogja a derekamat, és fölemel, azután odacsap az ülésre, és a vállára akasztja a lábamat.

– Mit… – De nem fárasztom magam azzal, hogy befejezzem a mondatot. Pontosan tudom, mit csinál, ő maga igazolja a sejtelmemet, amikor előrehajol, megsimogatja a combomat, és nyalni kezdi az érzékeny bőrt a tangám zsinórja mellett.

Egész testemben megremegek.

– Damien – nyögöm. – Mi az isten…!

– Ne mozogj! – Lélegzete perzseli a csiklómat. – Meg ne moccanj! – utasít, majd gondoskodik róla, hogy meg kelljen szegnem a parancsot, amikor egyszerre kapcsolja be a seggembe dugott vibrátort, és a csiklómat izgatva majszolja a tangát.

Felkiáltok és homorítok a meglepetéstől és az érzések szinte elviselhetetlen viharzásától.

– Rossz kislány! – mondja Damien, és kikapcsolja a vibrátort, azután megmarkolja a fenekemet. – Na lássuk, mit tehetünk az ügyben.

Látom a szemében a kaján csillogást. Nagyot nyelek.

– Nem fogok mozogni!

– Késő – mondja, és kihúzza a fenekemből a dugót, ami újabb hullámverést gerjeszt bennem. Testem tiltakozva hánykolódik. Mosolyogva göngyöli bele a dugót egy zsebkendőbe, majd zsebre vágja. – Úgy látom, valaki szereti a játékszereimet – mondja. – Ki kell majd találnom újabb játékokat.

– Jaj, hát persze! – lihegem lelkesen.

Lejjebb csúszik a testemen, végigcsókolja a bal lábamat, és lehúzza a harisnyát. Végül megérkezik a cipőm pántjához.

– Ez jó lesz.

Az ajkamat harapdálom. Nem tudom, mit forralhat.

– Azt tudod, hogy ha tönkreteszed a cipőmet, nagyon kikapsz?

– Még akkor is, ha beindulsz tőle? – Simogatja a rüsztömet, ami kilátszik a cipőből.

Behunyom a szemem, és gondolkodni próbálok az élvezetesen új erogén zóna ellen intézett támadás közepette.

– Vannak dolgok, amelyek ugyanolyan szentek, mint a szex – mondom. – Ezek közé tartoznak a cipők.

Kuncog.

– Talált, Ms. Fairchild. – Rányomja a száját arra a pontra, ahol az imént az ujja volt. Az ajkamba kell harapnom, hogy megőrizzem a mozdulatlanságomat, úgy, ahogyan parancsolta. – Gyengéd leszek.

Szemem tágra nyílik, amikor fogja a biztonsági övet, a bokámra csavarja, becsatolja, végül szorosra húzza a pántot. – Egy megvolna.

Szóhoz sem jutok.

– Damien – kezdem el mégis. De nincs értelme tiltakozni. Úgysem hagyja abba. Nem is akarom, hogy abbahagyja.

– Most lássuk, mit kezdhetünk ezzel. – Akkor jut eszembe, hogy ez a limuzin is a Stark International gépkocsiparkjához tartozik, amikor biztos kézzel félretolja a faburkolat egyik tábláját, és kivesz alóla egy fehér dobozt, amelyen vörös kereszt van.

Felkönyökölök.

– Elsősegély? Pontosan mit akarsz csinálni? – Persze csak viccből kérdezem. Jó, részben.

A szemembe néz. Lassan felcsúsztatja a kezét a combomon, azután megmarkolja az ölemet.

– Meg foglak lepni.

– Ó! – nyeldekelek. Tényleg elhittem, hogy egy pillanatra is beleszólhatok az irányításba? Ha volt is önálló akaratom annak idején, amikor belevágtunk ebbe a kalandba, az már rég oda. Damiené vagyok, hogy azt tegyen velem, ami neki tetszik – és egyedül ettől a ténytől még lázasabb leszek.

– Feküdj vissza, bébi. Feküdj vissza, és bízz bennem.

Szót fogadok, mert megbízom benne. Figyelem, ahogy kibont egy elasztikus pólyát, majd óvatosan ráhurkolja a lábamra, éppen a smaragdos platina bokalánc alatt. A pólya egyik végét átfűzi az ülés keretének valamelyik pontján, amit nem látok, azután megcsomózza. Mozgatni próbálom a lábamat, de nem tudom. Ki vagyok kötve, ki vagyok nyitva, és be vagyok zsongva.

– Damien. – A hangom fojtott és rekedt a vágytól. – Kérlek, Damien.

– Mit kérsz? Hogy érintselek meg?

Elég elképzelnem a kezét magamon, hogy ficánkoljak a gyönyör ígéretétől.

– Igen – mondom. – Ó, igen! Érints meg. Basszál meg. Kérlek, Damien, akarlak! – Ez az éjszaka egyetlen hosszú hergelés volt. Már túl vagyok a kétségbeesés határán.

– Mmm. – Helyet változtat, felemelkedik a padlóról, letelepedik az ülésre azzal szemben, amelyen én terpesztek. Felé nyúlok, kitárt csiklóm az érintésére éhezik, de mielőtt rátehetném a kezemet a lábára, megrázza a fejét. – Nem. Karokat magas tartásba. Ez az – teszi hozzá, amikor engedelmesen elnyújtózom.

Kinyújtott keze megállapodik a mellem fölött. A gyöngyös blúz alatt a mellbimbóm máris keményen ágaskodik, és kéjesen érzékeny a csipesztől, amellyel Damien korábban felékesített. Az ajkamat harapdálom. Éhezem az érintésére. Csak egy leheletnyi simogatásra a mellemen. Csak egy puha cirógatásra a mellbimbómon. Akármire, ami enyhíti a növekedő, nyomasztó feszültséget.

Persze, hogy megtagadja tőlem. Keze lassan végigvándorol a testem – a mellem, a hasam, a sajgó pinám, a lábszáram – fölött, le a lábfejemig. Még a lábujjaim is ficánkolnak, annyira akarnák közelebb vonzani, de hiába. Egyetlenegyszer sem érint meg, csak járatja a kezét a légréteg fölött, amely egyre forróbban ég. Mintha egy villanypaplanba gabalyodtam volna bele, amelyet nem rúghatok le, hogy csak egy kicsit is hűtőzhessek.

Még a légkondicionálás sem fújja a szelet a lábam közé. Csak az anyag simogatja a csiklómat a limuzin mozgásától, és a pulzusom lüktet, olyan erősen, hogy a ruhám belerezeg minden szívdobbanásba.

A hangja dünnyögéssé tompul.

– Mondd csak, Nikki, el tudod képzelni, ahogy megérintem az ujjam hegyével a combod belső oldalát? El tudod képzelni, ahogy a tested összerándul, válaszul az érintésre, amely se nem simogatás, se nem csiklandozás?

– Én… igen.

Olyan halkan mondom, hogy szerintem nem is hallotta. Bár nem számít, mert máris folytatja:

– Az érzékek tánca, mintha egy tollpehely simítaná meg a bugyidat. Egy begörbített mutatóujj, amely lehúzza rólad a tangát. És utána, Nikki? Utána milyen érintést akarsz?

Nem válaszolok, mert arrébb húzódik – nem a lábam közé, ahol a csiklóm izgatottan lüktet az érzéki hangtól és az érzéki szavaktól, hanem följebb. A csípője ott van a mellkasom mellett, miközben fürgén ráhurkolja a csuklómra a túlsó biztonsági övet.

– Damien, de mit…

Nem fárasztom magam azzal, hogy befejezzem a mondatot, mert végzett, és már tudom, mit csinált. Kikötötte a kezemet is, úgy, ahogy a lábamat. Most itt fekszem kikötve a hosszú bőrpadon egy limuzin hátuljában.

– Akarod, Nikki? Akarod, hogy megbasszalak?

– Tudod, hogy akarom. – Higgadtra veszem a hangot, holott igazából sikítani szeretnék: igen, igen, az istenit, igen!

Félrehajtja a fejét.

– Mi volt ez? – kérdezi. Majdnem felkiáltok a csalódástól.

– Igen – mondom. – Igen, uram.

Lustán és némileg túlzott önhittséggel mosolyog. Közelebb húzódik, és látom, hogy apró olló van a kezében. Az olló egyik pengéjét a tangám csipkéje alá csúsztatja, két nyisszantással átvágja, aztán letépi rólam az anyagot.

Homorítok és borzongok. Testem egyszerre könyörög a számmal.

– Kérlek, Damien! Kérlek, kérlek, basszál meg!

– Higgye el, Ms. Fairchild, mit sem szeretnék jobban. De nem. Nem így gondolom. Még nem.

Szó szerint nyüszítek.

A fülemhez hajol, és belesúgja:

– Mi lenne, ha azt parancsolnám, hogy nyúlj magadhoz? Ó, de hát arra sem vagy képes.

Rángatom az övet, amely megköti a kezemet, de semmire sem jutok. Egy kicsit el tudok mozdulni jobbra és balra, de lényegében ott kell maradnom, ahova Damien kikötött.

Megfogja a blúzom szélét, anélkül, hogy hozzáérne a bőrömhöz, pedig én homorítok, mintha a testem akkor is próbálkozna, amikor az eszem tudja, hogy fölösleges. Egy perc múlva feljebb gyűri a blúzt, hogy kilátsszon a csipkés melltartó, és a csavart lánc, amely a kőkemény mellbimbóim között feszül. Végighúzza az ujját a láncon, aztán óvatosan meghúzza. Megint homorítok, áramütések rázzák a testemet, villámok lobognak a mellem és a lüktető pinám között.

– Ó, bébi – dünnyögi. – Úgy szeretem, hogy ilyen tüzes vagy, hogy a tested így válaszol. Tudod-e, mit jelent tudni, hogy ennyire feltétel nélkül átadtad magad nekem? Semmi korlát, semmi gátlás. Az enyém vagy, hogy megérinthesselek, kísértésbe vihesselek, izgathassalak.

– Óhaja parancs, Mr. Stark. – Hangom rekedt a szenvedélytől. – Parancs.

– Örömmel hallom – mondja, azzal átül a limuzin másik, hosszabb ülésére. Ez az ülés merőleges arra a hátsó padra, amelyen kikötözött. – Jelen pillanatban csak nézni akarlak. Nézni akarom a bőröd pirulását. A duzzadt, nedves pinádat, amely értem könyörög. A szúrós mellbimbódat és a mellkasod hullámzását, ahogy megpróbálsz szabályosan lélegezni. Kemény leszek tőle, Nikki, kurvára kemény leszek attól, hogy így láthatlak, kiterítve, éhesen, és tudhatom, hogy én juttattalak ide.

Csak nyögni bírok. Nincsenek szavaim, a bennem tomboló érzelmek hevessége megfosztott a beszédkészségtől.

Megnyomja a belső telefon gombját, és megkérdezi a sofőrtől, milyen messze vagyunk a szállodától. Már csak néhány sarok. Nem tudom, fellélegezzek-e vagy mérgelődjek, amikor Damien utasítja a sofőrt, hogy addig körözzön a háztömb mellett, amíg mást nem mond.

Bontja a vonalat, rám mosolyog, és tölt magának egy whiskyt jéggel. Akkor sem veszi le rólam a tekintetét, amikor meghúzza az italt. Majd visszaül mellém, de továbbra sem teszi le a poharat.

– Nyisd ki a szád – mondja.

Kinyitom. Kivesz egy jégkockát, az ujjai közé fogja. Gyengéden végighúzza az ajkamon. Nagyobbra nyitom a szám, és kinyújtom a nyelvem, hogy érezhessem a szesz bársonyos ízét. Sajnos nem sokáig, mert elhúzza a kezét, és a hasam fölött tartja a jégkockát, addig, amíg három kövér csepp le nem hullik a jégről a túlhevült húsomra. Eltelek villamossággal, lihegek és homorítok. Éhezem. A cseppek lecsordulnak rajtam a mozdulattól, hűvös csíkot húzva a szeméremcsontomig. A bőröm borzong, az éhségem tapintható.

Damien a szemembe néz, majd lassan – rohadtul lassan – végighúzza a jégkockát a lábam között, érzékeny csiklómon. Dobok egyet magamon, nem tudom, szabadulni akarok-e, mert ez már több az elviselhetőnél, vagy még többet követelek. Annyit tudok, hogy nem szabadulhatok. Megkötöztek, kipányváztak, és Damien most azt tehet velem, amit akar.

– Jaj, istenem, Damien, mit csinálsz?

– Hacsak nem tévedek, téged izgatlak fel, nagyon, de nagyon. És azt hiszem, drágám, hogy sikerült is. – Visszadobja a megmaradt parányi jégszilánkot a pohárba. Hátradől az ülésen, bekapcsolja a belső telefont. – Kerülje meg még egyszer a háztömböt – mondja. – Utána visszavihet a hotelbe.

Ekkor értem meg, hogy legalábbis egyelőre nem akar tovább menni. A francba!

– Most büntetsz? – kérdezem. – Mert most éppen nem méltóságomon aluli a könyörgés.

Kuncog.

– Hogy büntetlek-e? Én csak követtem a példádat.

– Miféle példámat? – Fogalmam sincs, miről beszél.

Szeme ragyog a jókedvtől.

– Azt mondtad, hogy még sosem szoptál le Münchenben, egy mozgó limuzinban. Én ebből arra következtettem, hogy téged meg még sosem kötöztek ki félmeztelenül egy limuzinban. Se Münchenben, se másutt. Vagy tévedtem volna?

– Nem tévedtél – mondom. – Azonkívül még sosem basztak meg Münchenben, egy limuzinban – teszem hozzá majdnem nyűgösen. – De úgy látom, ezen átsiklott a figyelmed.

– Panaszkodunk, Ms. Fairchild?

– Igen, Mr. Stark.

– Tudod, hogy szívesen hagynálak így az idők végezetéig? – Tekintete lassan, ráérősen végigvizslatja minden porcikámat, elidőzik a mellemen, aztán a csupasz nyakamon, majd az ölemen. Megborzongok, amikor a hüvelyizmaim összerándulnak a vágytól. – Bebarangolhatnánk Európát autóval, és te végig ott terpesztenél egy limuzin hátsó ülésén, örökké nyitva, hogy élvezhesselek.

– Vagy pedig most ebben a pillanatban visszamehetünk a szállodába, ahol kedvedre gonoszkodhatsz velem. – Fölnézek rá, és elmosolyodom. – Maga jön, Mr. Stark – mondom, és megrázom összekötött kezemet. – De legalább oldozz el.

Mereven előre nézve trappolunk át az előcsarnokon a lifthez, amely mintegy varázsütésre azonnal kitárul. Mintha még a szálloda is megértené, milyen borzasztóan sürgős feljutnunk az emeletre.

Rajtunk kívül senki sincs a liftben. Damiennek dőlök, és élvezem, hogy automatikusan átölel. Abban a pillanatban úgy érzem, hogy a mi világunkban soha, semmi nem romolhat el.

Azután megérkezünk az ötödikre. Az ajtó kitárul. Ahogy kilépünk a folyosóra, a telefonom vibrál és csippan egyet, ami a bejövő SMS jele. A homlokomat ráncolom, és találgatom, hogy Jamie az, vagy Ollie. Most egyikükkel sincs kedvem foglalkozni, de a telefonom úgy van beállítva, hogy háromszor ismételje meg a bejövő SMS-ek jelzését, nehogy elszalasszam valamelyiket. Így legalább az üzeneteket meg kell nyitnom.

Ezt is teszem, és rögtön sóbálvánnyá változom a szövegtől. Ismeretlen feladó küldte, ismeretlen számról.

Ám az üzenetet nem most látom először.

Picsa! Kurva! Ringyó!

Eszembe jut a névtelen levél, amelyet a Stark International továbbított, és reszketek, mint a nyárfalevél. Nagyon rossz előérzetem van. Akkor azt hittem, azért kapom a levelet, mert pénzért álltam modellt egy aktfestőnek. Most arra kell gondolnom, hogy másról van szó.

– Nikki! – Damien megfordul. Rám néz, homlokát aggodalom redőzi. – Mi az?

Nem akarom megmutatni neki a szöveget, nem akarom, hogy a mai este varázsbuborékja szétpukkanjon. De tudom, hogy már megtörtént. Azonkívül azt is tudom, hogy Damiennek tudnia kell róla.

Szó nélkül nyújtom felé a telefont. Izmaim görcsösen feszülnek, várom a dühkitörést.

– Először kapsz ilyen SMS-t? – A hangja egykedvű, határozott, és olyan hideg, akár a jég.

– Igen – felelem tompán. Ismét érzem, ahogy ránk zuhan a való világ. Védőbuborékunk vékony üvege repedezni kezd. Nem tudom, mi történik, ha túlságosan megnő a nyomás, és a szilánkok szerteszét repülnek a világ súlya alatt. Bár attól tartok, hogy hamarosan megtudom.

Remélem, ha bekövetkezik a robbanás, lesz annyi erőm, hogy ne kapjam föl az egyik üvegcserepet, és ne vájjam bele a lágy húsomba.

Megrázkódom.

– Töröld – mondom rekedten. – Tüntesd el a búsba!

– Nem. Le fogjuk nyomozni.

– Később – mondom. – Kérlek, Damien, hagyjuk ezt későbbre! Most nem akarok erre gondolni!

Egy darabig néz, aztán kikapcsolja a telefonomat, és zsebre vágja.

Keresztbe fonom a karomat.

– Hidd el, szivi, ma éjszaka nem lesz szükséged rá.

Akaratlanul elvigyorodom, főleg amikor előveszi a saját mobilját, és azt is kikapcsolja. – Most már csak te vagy és én.

– Pont ahogy szeretem. – Megfogom a kezét, és hagyom, hogy visszahúzzon karjainak oltalmazó gyűrűjébe. A zárba csúsztatja a kulcskártyát, a lámpa vörösből zöldre vált. Testem feszül az izgalomtól, várom a gyönyört, a szenvedélyt, Damien kezének érintését és a farkát tövig magamban.

Várom, hogy visszasüllyedhessek abba a bűvös álomvilágba, ahol valóban nincs más, csak mi ketten.

De mikor kinyitja az ajtót, rádöbbenek, hogy akárhol utolérhet a való világ.

Mert ott – azon a pamlagon, ahol Damien olyan sokszor megbaszott – ül egy nő, akiről sosem hittem, hogy egyszer viszontlátom.

Egy nő, aki sokat forgott Damien ágyában.

8

Carmela D’Amato magas, szőke, és olyan elképesztően gyönyörű, hogy az már szinte fáj. Azóta rühellem, amióta hat éve először megláttam, mert elvitte tőlem Damient.

Jó, akkor nem volt jogom Damienhez, de ettől még szívesen nekimentem volna Carmelának. Dallasban indultam a Texasi TriCounty Szépségversenyen, és Damien, a tenisz csillaga volt a zsűri meghívott tagja. Még soha az életben nem találkoztunk, de akkor odajött az asztalhoz, amelynél ácsorogtam, azon töprengve, ehetnék-e a sajttortából anélkül, hogy anyám rajtakapna. Talán csak én képzelem, de már akkor elektromosan telített volt a kapcsolatunk. Elállította a lélegzetemet. A fenébe, máig elállítja!

Egyedül az álldogálás és a dumálás dekadens álomképeket küldött hozzám. Ha akkor javasolja, megfogom a kezét, elrohanok vele, és egyszer sem nézek vissza. De nem javasolta. És nem velem távozott, hanem Carmelával.

Sosem hittem, hogy egyszer viszontlátom.

Bár akkor arra sem számítottam, hogy egyszer viszontlátom Damient. Úgy tűnik, bezárult a kör.

Ösztönösen közelebb lépek Damienhez. Megfogja a kezem, ujjaink automatikusan összefonódnak.

Carmela tekintete összekulcsolt kezünkre villan, és én alig bírom magamba fojtani a diadalittas mosolyt. Ezt kapd ki, kisanyám! Ami kicsinyes gondolat, viszont őszinte.

– Te mit keresel itt? – kérdezi Damien. A hangja hideg, izmai feszülnek. Érzem, ahogy hullámokban árad belőle az ingerültség.

– Damie, drágám, ne mérgelődj! – Macskásan nyújtózkodik, és a borért nyúl a mellette levő asztalon. Iszik egy kortyot. Tökéletesen otthon érzi magát.

Szívesen felképelném.

– Hogy a fenébe jutottál be? – kérdezi Damien.

Carmela szeme tágra nyílik. Rám pillant.

– Épp eleget voltunk együtt ebben a szobában, hogy kiismerjem magamat. Csak szóltam az egyik szobapincér srácnak, hogy engedjen be.

– Az meg sem fordult a fejedben, hogy ez a srác állásába kerül?

Carmela nevet.

– Miért fordult volna meg? Arra gondoltam, megünnepelhetnénk együtt a győzelmedet. És mikor rúgtál ki engem a szobádból, Damie? Mikor nem örültél, hogy látsz?

– Most – feleli Damien.

Figyelem Carmela arcát. Meghökkenve látom, hogy hidegen hagyta a válasz. A szeme sem rebben. Nem sértődik meg és nem is haragszik.

Más szavakkal már akkor pontosan tudta, mi fog történni, amikor idejött. Rohadt kurva!

– Állj fel – mondom. – Állj fel, és mars ki innen! – Erre már reagál, egy merev, leereszkedő mosollyal, amitől még jobban méregbe gurulok.

Damien megszorítja a kezem, de nem szól. Valamiből tudja, hogy ez most az én harcom.

– Te Nichole vagy, nem? – kérdezi. Egy pillanatig sem kétlem, hogy hajszálpontosan tudja, ki vagyok. – Az a kislány, akin megakadt a szeme azon a nevetséges texasi szépségversenyen.

– Nemcsak a szeme akadt meg rajtam, Carlotta – közlöm, szándékosan rosszul mondva a nevét.

A szeme elkeskenyedik.

– Biztos? A valóság oly ritkán felel meg az elvárásoknak. Remélem, felkészültél a napra, amelyen belátja, hogy végül is nem te vagy a nő, akit akar.

Kiakasztom a legszebb szépségversenyző mosolyomat, és átváltok mézédes texasi nyávogásra.

– Muci, te összetévesztesz magaddal. Damien velem fekszik le, és belőled nem kér. – Elképzelek egy stadiont, amelyben most mindenki felugrik, és tapsolni kezd. – Most pedig húzz innen a búsba!

Tudom, hogy az elevenébe találtam, mert úgy villantja a szemét Damienre, mintha tőle várna balzsamot az ütésre.

Ám Damien nem siet vigasztalni.

– Hallottad a hölgyet – mondja. – Tűnj el innen.

Egy kínos percig azt várom, hogy Carmela vitatkozni fog, de ő feláll. Kiszámított lassúsággal megissza az utolsó korty borát, majd a vállára akasztja a retiküljét. Örökkévalóságnak tűnő idő után átlépi a küszöböt. A súlyos ajtó becsapódik mögötte.

Damienhez fordulok, és látom a tekintetében a dühöt. A veszett haragot. Ám ezt tompítja valami. A megbánás. És a mentegetőzés. Nem, gondolom. Olyan nincs, hogy bocsánatot kérjen ezért a ribancért.

– Nikki, én…

– Mi van? Nem tudtad, hogy itt lesz?

– Tudod, hogy nem – feleli ellentmondást nem tűrő határozottsággal.

– Most azt hiszed, hogy féltékeny leszek, csak mert volt idő, amikor szabadon garázdálkodhatott ebben a lakosztályban? – kérdezem még nála is keményebben. Állnom kell a sarat, és állni is fogom. Töprengően félrehajtom a fejem. – Még hány európai hotellel van ilyen bizalmas ismeretségben Carmela?

– Az istenedet, Nikki!

– Eggyel? Hárommal? Öttel?

Felém lódul. Addig hátrálok, amíg neki nem megyek háttal az oszlopnak, amely elválasztja a nappalit a konyhától és az étkezőtől. – Ő is így állt itt? Mint most én? Háttal a falnak?

– Mi a faszt művelsz? – Hangjában forr a méreg. Tudom, hogy túl messzire mentem.

– Szerinted mit?

– Dühbe hozol – feleli, majd olyan erővel csókol szájon, hogy hátracsuklik a fejem. Kinyitom a számat, hogy még mélyebbre szippantsam magamba, átkarolom a nyakát, átkulcsolom az egyik combommal. Érezni akarom az összetartozásunkat, mert azt senki sem törheti meg, se Carmela, se más.

Gorombán eltépi a száját az enyémtől, de én tovább kapaszkodom belé. Lélegzete legyezi az arcomat, amikor megszólal.

– Számomra most már te vagy az egyetlen, Nikki.

Pihegve nézek vele farkasszemet.

– Nem gondolod, hogy ezt én is tudom?

Pontosan látom, melyik pillanatban jön rá, hogy ugrattam.

– Hacsak nem az ágyban kaplak rajta valamelyikkel, eszedbe ne jusson bocsánatot kérni tőlem, Damien Stark! – mondom. – Ha hiszed, ha nem, sosem áltattam magam azzal, hogy erényövet viseltél, mielőtt lefeküdtél velem.

Végignéz rajtam. Tekintete veszedelmesen felforrósodik.

– Mi van? – kérdezem gyanakodva.

– Azt hiszem, édes Ms. Fairchild, hogy nagyon megérdemelte a büntetést.

– Ó! – Izgalomba jövök már attól, hogy elképzelem, amint üti a pucér seggemet. Mindazonáltal…

Még egy lépést hátrálok, neki az oszlopnak.

– Miért? Mert provokáltalak? Ez nem ér.

– Nem – mondja –, nem azért.

– Hát?

– Te csakugyan elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer egy másik nőt találsz az ágyunkban?

– Nem – mondom.

– Nohát, erről van szó.

Keresztbe fonom a karomat.

– De hát tudod, hogy nem hiszem, és nem komolyan mondtam.

– Tudom – mondja –, de hadd áruljak el neked egy kis titkot. Ez a legjobb ürügy arra, hogy a térdemre fektesselek, és elfenekeljelek.

Megnyalom az ajkamat. Hirtelen meleg lesz a szobában, verejték gyöngyözik a tarkómon és a lábam között. Hátranyúlok, az oszlopba kapaszkodom, nehogy elessek.

– Ezt akarod? – Halkan, nyugodtan beszélek. Én nyilvánvalóan ezt akarom.

– Méghozzá most – feleli Damien. – Nincs ennél nagyobb vágyam.

Hüvelykujját könnyedén végighúzza az állkapcsomon. Behunyom a szemem, mély lélegzetet veszek. Váratlanul nem tudok összpontosítani.

– Miért?

– Tudod te azt, Nikki. Mindenkinél jobban tudod.

Tudom. Olyan nagy szüksége van rám, mint amennyire nekem szükségem volt valamikor a késre – vagy most rá. Azon a napon, amelyen el kellett szenvednie múltjának borzalmas képeit és utálatos kiszuperált barátnőjét, tudnia kell, hogy én feltétel nélkül kiszolgáltatom magamat neki. Hogy ő szabja meg, mikor élvezzek és mikor szenvedjek. Tudnia kell, hogy nálam a végletekig elmehet. És tudnia kell, hogy én is így akarom.

Ez az egész nap egy őrület. Nemcsak Carmela megjelenése a lakosztályunkban, de Ollie feltűnése is Németországban, meg az iszonyú fotók, és Damien reagálása a felmentésre.

Túl sok minden csapódott le bennem, és amikor Damien kiborult, pengét akartam ragadni. De én harcba szálltam az ingerrel. Harcba szálltam és győztem. Nem volt szükségem a vagdosásra, de szükségem volt Damienre. Szükségem van rá. Szükségem van az érintésére, a gyönyörre és a fájdalom fullánkjára. Szükségem van a kielégülésre, hogy ne szakadjak le a horgonyról. Egy biztonsági szelepre, amely megment a szétrobbanástól.

Szükségem van rá – mint ahogy Damiennek is rám.

– Vedd le a szoknyád – mondja mereven.

– Én…

Megrázza a fejét. Értem: a szavak ideje lejárt. Továbblépünk, túl a tárgyaláson, Carmelán és a képeken. Azt üzenjük a való világnak, hogy kapja be, és visszabújunk a buborékunkba. Oda, ahol lenni akarok.

– A szoknyád – ismétli ellentmondást nem tűrő hangon.

– Igen, uram. – Lusta, helyeslő mosolya olyan intim, mintha a kezét húzná végig a csiklómon.

Hátranyúlok, lassan lehúzom a cipzárt. A csípőmet himbálva addig tolom lefelé a szoknyát, amíg a földre nem hull.

– Lépj ki belőle – mondja Damien.

Kilépek.

– Most a felsőt! Vedd le! Dobd oda!

Ismét engedelmeskedem. Érzem lecsupaszított bőrömön a levegőt, amit még izgatóbbá tesz, hogy a mellbimbóm sajog a csipesztől, és a mellemet mintha lehúzná az ezüstlánc pihesúlya. Megborzongok, de nem azért, mert fázom, hanem mert izgat, hogy mi következik. Nem tudom, mit tervelt ki Damien, csak azt tudom, hogy én is akarom, és hogy szenzációs lesz.

Elöl záródó melltartóm kapcsához nyúlok, de ő megrázza a fejét: – Ne, majd én. – Közelebb lép, és nekem hirtelen nehéz lesz lélegeznem, mintha cseppfolyóssá változott volna a levegő. Mostanra meg kellett volna szoknom, ahogy a testem zsongani kezd tőle, és a molekuláim felragyognak a közelségétől. Tudnom kellene reszketés nélkül lélegezni, nem lenne szabad azt éreznem, ha mellette állok, hogy most mindjárt ájultan esem össze. De nem bírom, és jaj nekem, azt kívánom, hogy sose jöjjön ez az a nap. Leigázott ez a férfi, és én nem akarom, hogy bármi is változtasson ezen.

Keze súrolja a mellem felső ívét, miközben leveszi a gyűrűt, és nekem elakad a lélegzetem, amikor a mellbimbómban váratlanul újraindul a vérkeringés. Legalább olyan izgalmas, mint a kezdeti sokk, amikor Damien rám tette. A bárpultra helyezi a gyűrűs láncot, aztán leveszi rólam a melltartót. Belém nyilall a türelmetlenség. Behunyom a szemem, várom, hogy rám tapadjon a szája, megkarcolja a foga a mellbimbómat. De nem jön az édes érzés. Tenyerét végighúzza a karomon, és megragadja a csuklómat. Gyengéden a fejem fölé emeli a karomat. – Ne nyisd ki a szemed – súgja.

Puha szatén csavarodik a csuklómra. Megszorul, odahúzza a kezem az oszlophoz.

– Mit csinálsz…?

– Csitt – mondja. A következő percben ugyanazt a szorítást érzem a másik csuklómon. Mozgatni próbálom a karomat, de nem sikerül. Ekkor jövök rá, hogy Damien odakötött a melltartómmal az oszlophoz.

– Ügyes – állapítom meg.

– Izgató – vágja rá. – Bízhatok benned, hogy nem kukucskálsz?

– Igen – mondom.

– Mmm. – Hangja mintha arra utalna, hogy nem hisz nekem. Kinyitom a szemem, és látom, amint fenyegetően ráncolja a szemöldökét. Szégyellősen vigyorgok, de ő nem szól, csak megfordul, és átmegy a hálószobába, otthagyva engem a nappali oszlopához kötözve, combig érő harisnyában, tűsarkúban, és egy szál konzervatív gyöngysorban.

Forgatom a fejem, próbálom látni, hogy mit csinál, de lehetetlen. Fülelek, de semmit sem hallok.

Behunyom a szemem, és elmondok egy néma imát, hogy ne hagyjon itt. Szerencsétlenségemre tisztában vagyok vele, hogy nem zárhatom ki a lehetőséget.

– Damien?

Nincs válasz.

– Mr. Stark! Uram!

Megint ugyanaz a csend a szobában. Állok egyedül, lényegében meztelenül, és töröm a fejem, hogy hova mehetett. És mit fog csinálni, ha visszajön? Lehet, hogy ez a büntetésem, bár tudom, hogy a jutalom, ha végre megkapom, észbontó lesz.

– És én még azt hittem, hogy türelmesebb vagy! – Hallom a hangját, de ő sehol.

– És én még azt hittem, hogy meg fogsz baszni! Vagy legalábbis elfenekelsz!

Hosszú, könnyű léptekkel bejön a hálószobából. Egyenesen tartja magát, az arcán annak az embernek az önbizalma ül, aki tudja, hogy a föld arra forog, amerre ő engedi. És ez a rengeteg hatalom most mind énrám összpontosul!

– Csalódottak vagyunk, Ms. Fairchild?

– Talán egy kicsit becsapottnak érzem magam – felelem.

– Ígérem, nem fogod annak érezni magad, mire végzek veled – mondja annyi hévvel, hogy csak valami csoda folytán nem olvadok el ott helyben, és nem csorgok ki a béklyóból, mint a vaj. – A limuzinban nem vihettelek el olyan messzire, mint akartam. Ezt jóvá akarom tenni. Lassan, és nagyon-nagyon alaposan.

Valami van a kezében. Látom, hogy az egyik nyakkendője. – Neked nyitva van a szemed – állapítja meg.

– Aha. – Aligha tagadhatnám le, miután egyenesen rá nézek.

– Csukd be – mondja.

Becsukom. Érzem a selyem simogatását a szemhéjamon, aztán egy rántást, ahogy Damien megköti a tarkómon. Ajkát végighúzza a szám sarkán.

– Csinos – mondja. – Most a fülemen simít végig. – Mostantól minden, amit hallasz, minden, amit érzel, minden csipet kéj és kín tőlem fog jönni. Mondd csak, Nikki, izgat ez téged?

– Tudod, hogy igen.

Ajkát végighúzza a nyakamon.

– Miért? – kérdezi, és az egyetlen, egyszerű szó végigvisszhangzik bennem.

Nyeldekelek. Erre a kérdésre nem számítottam.

– Mert – mert ismersz. Mert tudod, mit bírok el. Tudod, mit akarok. Ismered a korlátaimat, Damien. És mert ezeket a korlátokat tolod egyre kijjebb.

– Okos kislány.

Könnyedén végighúzza az ujját a kulcscsontomon, aztán a gyöngysoron. Majd lecsatolja rólam az ékszert. Hallom az összesúrlódó gyöngyszemek csörgését, ahogy morzsolgatja a tenyerében a füzért. Most a mellemre teszi a kezét.

Hátrahajtom a fejem, és görcsösen beszívom a levegőt, miközben a mellbimbómon köröz, masszíroz a kemény, síkos gyöngyszemekkel. Szélesebbre nyitja a markát, kiengedi a füzért, izgatóan húzogatni kezdi a mellem felső ívén, a csücsörítő bimbóudvaron és a túlérzékeny bimbón.

– Damien – mormolom, miközben lesiklatja az ékszert a hasamon, ügyelve, hogy egyszerre csak egy gyöngy érintse a bőrömet. Az valami részegítő, az igazgyöngy hűvös cirógatása. És az édes várakozás, hogy nem tudhatom, mikor érint meg a következő!

Ugrom egy kicsit, amikor a nyakék a csiklómhoz törleszkedik, azután az ajkamba harapok, és megparancsolom magamnak, hogy álljak egyenesen.

– Porrá törjem őket, mint Kleopátra? – suttogja.

– Nekem nincs szükségem afrodiziákumra – lehelem.

– Nem, szerintem sincs. Látom a bőröd pírján, érzem a gerjedelmed szagában. Tudom, hogy amikor megérintelek, ki fogsz folyni értem a küszöb alatt. Nem jól tudom, Nikki?

– De mennyire jól!

– Helyes. – Hallom a hangjában a mosolyt. – Most pedig tedd szét a lábadat nekem.

Azt teszem, és utána felnyögök, amikor húzogatni kezdi a gyöngyöket a lábam között, előre-hátra. Az ékszer síkos lesz a vágyamtól. Az összes tökéletes gyöngyszem végiggördül a csiklómon, és ez az érzés őrjítő, épp ott van, ahol akarom, ugyanakkor még sincs egészen ott. Nincs eléggé ott. Szégyentelenül ficánkolok, még többet akarok. Mindent akarok, a fene egye meg!

– Pszt! – szól rám Damien. Előttem áll, kihúzza a lábam közül a gyöngyfüzért. Tiltakozva nyüszítek. Azután érzem az ujjait, ahogy cirógat, megnyit.

– Igen! – mondom. Éreznem kell magamban. El kell élveznem, szét kell robbannom, meg kell szabadulnom ettől a tébolyító feszültségtől.

Ismét csörögnek a gyöngyök, ahogy összefogja őket a markában, majd húzogatni kezdi a csomót a kétségbeesett csiklómon. Ingerek bombáznak, elégek. A borotva élén egyensúlyozok, az őrületig felizgatva, a jajgatás és az esdeklés határán.

Csak arra nem számítok, hogy még jobban széthúz, és felnyomja belém a gyöngyöket.

– Damien! Mi a…

Egy csókkal elhallgattat.

– Csend – mondja. – És ne mozogj.

Azután elmegy, és itt hagy, meztelenül, kiszolgáltatva, kielégítetlenül. A csiklóm tüzel a belém tömött gyöngysortól, a testem kétségbeesetten vágyik Damien érintésére, az eszem vadul pörgeti a lehetőségeket.

– Damien?

Először nem hallom. Azután nagyon halk zörgés jön mögülem. Rángatom a köteléket, amely magas tartásba kényszeríti a kezem. Le akarom venni ezt a szemkendőt! Látni akarok!

Damient akarom!

A vergődéssel annyit érek el, hogy a gyöngyök még jobban mozognak. Kis lökéshullámok gyűrűznek bennem, de nem elég erősek, hogy eljuttassanak a kétségbeesetten vágyott robbanásig. Damien – hogy essen belé a fene! – elvitt a küszöbig, és itt hagyott.

Szerintem ez hozzátartozik a büntetéshez, amit ígért.

Az oszlop, amellyel a seggem mostanra közeli ismeretségbe került, a határt jelzi a nappali és a lakosztály konyhája között. A legtöbb estén a szobapincérrel hozattunk vacsorát, a konyhát csak a bor és a jégkrém tárolására használtuk. Az utóbbira a múlt héten volt szükségünk, egy éjszakai dőzsölés alkalmával. A frigót az első németországi estémen ellenőriztem, és elégedetten állapítottam meg, hogy fel van töltve.

Hallom, hogy mozog, de nem tudom, mit csinál. Egy fiók koppan. Evőeszközök zörögnek. Azután Damien közeledik egyenletes lépésekkel.

– Van fogalmad róla, milyen gyönyörű vagy? – kérdezi. – A bőröd rózsás. A mellbimbód kemény. Az ajkad nyitva, mintha a csókomat várnád.

– Várom – közlöm vele. Jutalmul végighúzza a száját a számon. Futó érintés, de milyen hatalmas! Mint a pillangó-effektus a káoszelméletben. Egész láncreakciót indít be az a parányi inger. Szikrák zümmögnek és táncolnak bennem. Gyönyörűséges, de nem elég.

– Fordulj meg – mondja.

– Mi? – Rángatom a kezem, amely még mindig ki van kötve az oszlophoz.

– Tedd keresztbe a csuklódat, és fordulj meg – mondja. Gyanakszom, de valahogy megcsinálom. Most szemben vagyok az oszloppal, bár a szemkendőtől úgysem látok semmit, és a hátamat mutatom Damiennek. – Jó kislány. Most csússz lejjebb egy kicsit. Ez az – dicsér, amikor erőlködöm. Hátrálnom kell, hogy megcsinálhassam. A végén a törzsem majdnem párhuzamos a padlóval. Ebben a pózban elmozdulnak a gyöngyök. Reszketeg lélegzetet veszek.

Végighúzza a tenyerét a csípőm ívén. Az ajkamat harapdálom, valami erősebbre vágyom.

– Gyönyörű – suttogja, aztán lejjebb csúsztatja az ujjait. Olyan nedves és felajzott vagyok, hogy még a fojtott, elégedett nyögése is megborzongat. Nyeldekelek, várom, hogy belém nyomja az ujját, de ő visszahúzza a kezét. Felnyüszítek, Damien kuncog.

– Mindjárt. Most más ötletem van. A lábad – mondja, és gyöngéden megütögeti a combom belső oldalát. – Szélesebb terpeszbe.

Ismét szót fogadok. A szemöldökömet ráncolom. Az most nem a keze volt a lábamon, de nem tudom…

– Érdekes, mennyi izgató dolgot lehet találni egy konyhában – szakítja félbe Damien a gondolataimat. – Ez például egész izgalmasnak tűnik.

Valami meleg és lapos tapad a fenekemre. A felülete érdes. Félrehajtom a fejem, találgatom, mi lehet.

– Közönséges konyhai fakanál – mondja mintegy válaszul Damien. – Ki gondolná, hogy tantaluszi kínokat okozhat?

Hűvös fuvallat legyint meg, amikor fölemeli a fakanalat, majd rögtön utána ütés csattan a húsomon. Felkiáltok, mert fáj a seggem, de a sajgást rögtön enyhíti Damien tenyerének erős nyomása a fenekemen. Sajnos, túl korán elveszi rólam a kezét, és újból megüt – nem túl durván, de ahhoz elég erősen, hogy a gyönyör egymillió tűszúrását érezzem az ütés helyén.

Ficánkolok egy kicsit, még többet akarok. Azt akarom, hogy a fájdalom lehorgonyozzon, és azt akarom, hogy Damien kilőjön a csillagok közé.

– Ez az, Nikki – mondja. – Ragyogsz, de a segged már lángol.

Nem bírok beszélni. Én csak még többet akarok. Mégis meglep a következő ütés, mert ezt nem a seggemre kapom, hanem a lábam közé. Egy könnyű felütés a kanál nyelével, épphogy súrolja a csiklómat, mégis apró szikrákat csihol belőlem. Utána még egy, ez már erősebb. Felkiáltok, mert közelebb kerülök a határhoz. Az ajkamat harapdálom, akarok még egyet, de csak egyet. Csak egyet, ami lelök a szakadékba.

De nem a fakanál csattan a csiklómon. Damien ujjai fúródnak belém, Damien rántja meg a gyöngysort. Homorítok, felkiáltok a meglepetéstől és a megkönnyebbüléstől, miközben húzza ki belőlem az ékszert, sorra végigdörgölve az összes pici gömbbel a túlérzékeny csiklómat. Minden gyöngy fokozza a kéjt. Minden milliméter mélyebbre küld az örvénybe, amíg fel nem sikoltok. Testem ráng és reszket, nem bírja tovább féktelen eksztázisom erejét.

– Ó, igen, Nikki, igen…

Hallom a gyöngyök halk koppanását a padlón. Hallom a szövet súrlódását a húson: Damien kilép a farmerjából. Érzem, ahogy simogatja a csípőmet, a fenekemet, és már bennem is van az ujja, megnyit, előkészít – nem mintha szükségem lenne rá.

Mélyen beszívom a levegőt, és nyögdécselek az élvezettől, amikor a nagyajkamhoz nyomja a makkját, majd belém döfi, jó mélyre, olyan mélyre, hogy azt várom, sose lesz vége, bele fogunk zuhanni egymásba.

Elengedi a csípőmet, előrehajol, megfogja a mellemet, és a döfései ütemére nyomkodja a mellbimbómat. Mintha egy sistergő, szigeteletlen áramkör borulna ránk.

A másik keze megkeresi túlérzékeny csiklómat, könnyedén simogatja, egyre följebb juttatva a csúcsra. Már azt sem tudom az agysorvasztó gyönyörtől, honnan jönnek ezek az ingerek, csak annyit tudok, hogy vannak. Hogy kéj vagyok. Hogy elektromosság vagyok. Hogy Damiené vagyok.

A második orgazmus is robbanásszerű. Felkiáltok, testem ráharap Damienre, érintése a csiklómon annyira intenzív, hogy az már fáj. Ám ő nem lankad, egyre tovább csigázza magát. Amikor elélvez, én még javában reszketek és rázkódok. Ha nem lennék kikötve az oszlophoz, biztosan összeesnék.

– Damien. – Ennyit bírok mondani. Ennyi elég.

– Pszt. – Kioldja a kezemet, de a szememről nem veszi le a nyakkendőt. Átvisz a hálószobába, és lefektet az ágyra.

– Látni akarlak – mondom, miközben elkezdi végigcsókolni a testemet.

– Jobban látsz te engem mindenkinél. – Gyöngéden eltávolítja a nyakkendőt. Kinyitom a szemem. Damien mosolyog le rám, és az arca visszatükrözi minden érzelmemet. Megcsókol, mohón és édesen.

– Roncs vagyok – mondom mosolyogva. – Nem tudom, képes leszek-e még mozogni valaha.

– Nem? Hát az baj. – Lejjebb csúszik a testemen, cirógat az ujjaival, az ajkával. Amikor megérkezik a forradásokhoz a combom belső oldalán, végighúzza az ujját a legcsúnyább vadhúson, majd fölemeli a fejét, és rám néz. Reszketegen szívom be a levegőt. Kész vagyok attól, amit a szemében látok. Szerelmet, vágyat, tiszteletet fedezek fel benne.

– Akár roncs vagy, akár nem – mondja –, muszáj, hogy még egyszer megcsináljalak.

– Csináld! – mondom. Érte nyúlok, magamra húzom. Szétteszem a lábamat, ugyanakkor hívogatóan megemelem a csípőmet. Lassan belém hatol, betölt, és egyszerre mozgunk az érzéki ritmusban. Sikoltani szeretnék a gyönyörtől.

Homorítok, és a számra húzom a száját, hogy mindenünk egyesüljön. – Fordulj meg – könyörgök, miután megszakítom a csókot. – Magam alatt akarlak látni.

Felvonja a szemöldökét, de enged a kérésemnek. Meglovagolom, lassú ringással még jobban felnyársalom magamat rá, azután felemelkedem, majd visszaereszkedem, hogy izgassam acélkemény farkát. Nem hunyom be a szememet, hogy figyelhessem az arcát, azt a gyönyörű arcát, amelyen annyi érzelmet láttam már: humort és eksztázist, dühöt és bosszúságot. De most csak boldognak látszik, és ettől, azt hiszem, büszke vagyok. Damien Stark bonyolult ember. És mégis én vagyok az, aki kell neki.

Üdvözült állapotomban is visszacsengenek Carmela szavai. Dermesztő, mennyire összhangban vannak korábbi sötét gondolataimmal, hogy a valóság egyszer úgyis betör, és a dolgok kezelhetetlenné vadulnak.

– Mi az? – kémleli Damien az arcomat.

Nem akarok idehozni közénk egy fekete felhőt, de nem is akarom elrejteni előle a félelmeimet. Akkor nem, amikor tudom, hogy ő az egyetlen, aki eloszlathatja őket.

– Ostobaság – felelem. – Arra gondoltam, amit Carmela mondott. A valóságról.

– Carmela egy hideg, számító ribanc. És én csak egy valóságot ismerek: téged. Ne mondd, hogy kételkedsz ebben.

– Nem kételkedem – válaszolom hévvel –, de akkora zajt csapnak körülöttünk! Nem akarom azt érezni, hogy a fantázia buborékában élünk, de néha ez a benyomásom, és a valóság folyton be akar törni hozzánk. A per. A névtelen levelek és SMS-ek. A sajtó. És most a régi barátnőid.

– Szard le őket.

– Komolyan beszélek, Damien!

– Én is – mondja halálos komolysággal. – Végül úgyse marad más, csak te meg én. Mi alkotjuk a valóságunkat, Nikki. És azt senki sem veheti el tőlünk.

9

Ahogy megyünk másnap reggel a lifthez a londinerrel és a megpakolt poggyászkocsival, folyton hátranézegetek. Valamiért az az érzésem, hogy ott felejtettem valamit.

– Állandóra bérelem ezt a lakosztályt – mondja Damien. – Ha itt maradt valami, a hotel majd utánunk küldi.

– A tiéd a szoba? – Nem tudom, miért csodálkozom, végül is az ismert világegyetem nagy része is az övé. Egyébként is tudom, hogy állandó lakosztályt tart fent a Century Plazában a Los Angelesbe érkező vendégei számára.

– Elég ügyfelünk fordul meg itt. Megéri a kiadást. – Félvállról beszél, mintha semmiség lenne, hogy évi háromszázhatvanöt napban bérli az egyik legdrágább lakosztályt Európa egyik legdrágább szállodájában. – Ha a takarítónők találnak valamit, a portás majd értesíti a vállalati összekötőt. Ne izgulj.

Bólintok, és reménykedem, hogy nem fognak keresni. Ekkor gondolatban a homlokomra csapok, mert beugrik, mit felejtettem ott. – A telefonom! – mondom. – Vissza kell mennünk! – Töröm a fejem, hogy pontosan hol hagytam, de semmi sem jut eszembe. Talán töltődik a bárpulton?

– Itt van nálam – mondja Damien, és előhúzza a bőr futártáskából, amit aktatáska helyett használ.

– Ó! – Kellemetlenül görcsöl a gyomrom. Tökéletesen elfelejtettem az éjszakai névtelen SMS-t, és nem ujjongok, hogy eszembe kellett jutnia. – Megtudtál valamit?

– Még nem. Továbbítottam az SMS-t a stábomnak. Remélhetőleg lesz valamilyen hírük számunkra, amikor leszállunk az Államokban. Addig ne töröld.

– Oké – mondom, bár nem túlzottan lelkesít a kilátás, hogy az a szám vigyorog rám minden alkalommal, amikor ellenőrzöm az üzeneteimet.

Mivel Damien lekapcsolta a telefonomat, visszakapcsolom, hogy megnézhessem az SMS-eimet, az e-mailjeimet és a hangpostámat. Nem számítok sokra – Ollie Németországban van, és tudja, hogy utazom –, de Jamie, Evelyn vagy Blaine kereshetett, főleg miután hallották, hogy Damien ügyében ejtették a vádat.

Naná, hogy van egy emotikonokkal zsúfolt SMS Jamie-től, tele léggömbbel, konfettivel, körülbelül egy tucat smiley-val. A végén egy CWTSY{1}, alatta újabb sor léggömb. Micsoda egy kelekótya! A fejemet csóválom, de közben mosolygok. Válaszolok neki, hogy én is alig várom a viszontlátást.

Evelyn és Blaine hangüzenetben közölték, mennyire várják a hazatérésünket, és öleljem meg Damient a nevükben. „Helyettem meg is puszilhatod!”, teszi hozzá Evelyn.

Továbbá van két e-mailem. Az elsőt az anyám küldte. Már a látásától összerándulok. Végre elértem arra a pontra, ahol nem érzem zsarnokságának sosem szűnő nyomását, így tudom, hogy egyszerűen törölnöm kellene az e-mailt, és győztesnek kellene nyilvánítanom a józan észt. Ám ez túl nagy ugrás lenne. Így csak archiválom az olvasatlan üzenetek közé. Egyszer majd vagy törlöm, vagy elolvasom; a mai napra beérem azzal a győzelemmel, hogy elrendeztem.

A második e-mail sokkal kellemesebb. Lisa küldte, akivel nemrég ismerkedtem meg, de nagyon remélem, hogy át fog kerülni a kapcsolati egyenletem „barát”-oldalára. Átfutom az üzenetét, s akaratlanul elmosolyodom.

– Jó hír? – érdeklődik Damien.

– Lehet. Lisától jött. – Folytatni akarom, de megérkeztünk az előcsarnokba, és ahogy kilépünk a liftből, meglátom Ollie-t. A falnak támaszkodik, és elmerülten társalog egy nyúlánk barna lánnyal. Megmerevedem, azonnal gyanakodni kezdek. Ollie végre

eljegyezte se-vele-se-nélküle barátnőjét, Courtney-t, de nem a leghűségesebb vőlegény. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy épp a közelmúltban párnacsatázott egy jót Jamie-vel.

Kissé fölengedek, amikor a lány elfordul, és meglátom az arcát: a Bender, Twain és McGuire ügyvédi iroda egyik munkatársa. Párszor találkoztunk a tárgyalás előkészületei során. Azzal nyugtatom magam, hogy ő és Ollie csak barátok, majd egy alig hallható „bazdmeg!”-gel nyugtázom, hogy a lány meghitten végigsimogatja Ollie karját, mielőtt a liftekhez indulna.

– Később beszélj vele – szól Damien. Rájövök, hogy tanulmányozott, miközben én Ollie-t figyeltem. – Először higgadj le.

Kezdeném mondani, hogy egyáltalán nem akarok lehiggadni. Én le akarom baltázni a kurvapecér haveromat. Ám tudom, hogy Damiennek igaza van. Ez most nem a megfelelő alkalom, így hát megyek tovább vele a poggyászunk és a londiner után.

Ollie módosítja a tervemet, Ollie, aki valószínűleg nem tudja, mit láttam, mert odasiet hozzánk.

– Nikki! – ölel át. – Elmentek?

– El – mondom mereven. Nagyon jól tudom, hogy Ollie-nak fel fog tűnni a fagyos modorom. Túl jól ismer.

– Oké. – Zsebre dugja a kezét. – Akkor viszlát odaát.

– Persze – mondom. – Majd iszunk egyet.

– De mennyire.

Kínos csönd telepszik ránk, amelyben a múlt kísértetei tolonganak. Nem tudok nem emlékezni arra az időre – nem is volt olyan rég –, amikor, ha összejöttünk, abba se bírtuk hagyni a dumálást. Hát még ha beültünk inni valahová! Minden ilyen esetben elfeledkeztünk az időről, és a személyzetnek kellett kirúgnia záróra előtt.

Ám ezeket az emlékeket puha fátyol fedi. Össze sem hasonlíthatom őket a mostani metsző, veszedelmes valósággal.

Damienért nyúlok. Kérnem sem kell, máris megszorítja a kezem, hogy erőt adjon.

Valami sajnálatféle villan fel Ollie szemében, mielőtt Damienhez fordul.

– Még egyszer gratulálok. Szívből örülök, hogy ilyen jól alakultak a dolgok.

– Hálás vagyok érte – mondja Damien –, és köszönöm a kemény munkát. – A hangja feszült, de őszinte, ami felvidít. Nem várok csodákat, de tudom, hogy ha Damien és Ollie nem találnak valamilyen módot a békés egymás mellett élésre, akkor az én barátságomnak Ollie-val nincs esélye a gyógyulásra.

Elbúcsúzunk egymástól, megyünk tovább.

– Talán csak képzelődöm – mondom Damiennek, mihelyt biztonságban vagyunk odakint. A lányról beszélek, és nyilvánvaló, hogy Damiennek ugyanazon a vágányon jártak a gondolatai. Hinni akarom, hogy csak egy ártatlan beszélgetést láttam, de határozottan flörtölés-érzete volt a dolognak, és az az érzésem, hogy ha egy este felugranék Ollie-hoz egy italra, jó esélyem lenne rá, hogy nem találnám egyedül.

– Nem képzelődsz – mondja Damien –, és Ollie egyszer még nagyon ráfázik a sompolygásra. Talán nem e miatt a lány miatt, hanem azért, mert álomvilágban él, s előbb-utóbb utoléri a valóság.

– Tudom – felelem. – Ollie mindig mesterien értett az önámításhoz.

Befut a limuzin, a parkolóőr kitárja az ajtót, a londiner hátrakerül, hogy berakja a poggyászunkat a csomagtartóba. Damien hátramarad, hogy kiossza a borravalót. Beülök az autóba, és azon töprengek, amit a valóságról mondott. Igaza van. A valóság előbb-utóbb utolér mindenkit. Csak az a kérdés, hogy túl lehet-e élni.

Ahogy Damien követ, azonnal látom rajta, hogy tudja, mi jár az eszemben. Arca megszelídül. Elhelyezkedik mellettem, némán megfogja a kezem. Nem szól, amíg ki nem érünk a városból az A9-esre, amely a repülőtérre vezet. De minket nem zavarnak az ilyen hézagok a beszélgetésben. Pontosan tudom, mire céloz, amikor felém fordul, és csak annyit mond:

–Többféle valóság létezik, Nikki. Mi együtt vagyunk, és kibírunk mindent, amit a világ köpköd ránk.

Mély lélegzetet veszek, megparancsolom magamnak, hogy ne tegyem fel a kérdéseket, amelyek szabadulásért könyörögnek a torkomban: Biztos vagy ebben? Túlélhetjük? Tényleg megmaradunk akkor is, ha kipukkad a buborék?

Damien folytatja, észre sem véve – vagy nem véve tudomásul – a kimondatlan szavaimat.

– Ollie-nak megvan az esélye, hogy hozzájusson ahhoz, amit mi megszereztünk. Valami különlegeshez. De ő fél, és megtorpedózza a saját boldogságát. – Megsimogatja az arcom a kézfejével, olyan szelíden, hogy majdnem elsírom magam. – Én nem félek – mondja. – Emiatt nem. És te sem.

Bólintok, mert igaza van. Még mindig sok félnivalóm van, de a kapcsolatom Damiennel nem tartozik közéjük.

– Mit üzent Lisa? – kérdezi, és nekem ismét ámulnom kell, hogy milyen figyelmes. Tőle nem félek, de időnként még mindig pánikrohamaim vannak a saját vállalkozásom miatt. Lisa, aki üzleti tanácsadó, nemcsak barátom, de lehetséges munkatársam is.

– Azt, hogy az egyik ügyfele Bostonba költözik, és nagyon olcsón kiadna egy üzlethelyiséget Sherman Oaksban.

– Ez remek hír – mondja Damien.

– Talán. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy szükségem van-e rá. – Tervezett vállalkozásom gyakori téma volt közöttünk a németországi napokban. Nemcsak azért, mert ki akartam kérni a tanácsát – végül is ki lehetne jobb ebben olyasvalakinél, aki a maga tehetségéből lett milliárdos? –, hanem mert vállalkozói kalandjaim megbeszélése elterelte figyelmünket a tárgyalásról.

Damien meg van győződve arról, hogy bele kell vágnom; nyissak egy üzletet, és készítsek alkalmazásokat kisvállalkozásoknak, miközben nagyobb terveken dolgozom. Okos tanács, de attól még idegeskedem.

– Legalább találkozz Lisával, és beszéld meg vele a lehetőségeket. Okos, jó hírű, és kiépített ügyfélköre van. Segíthet neked.

Pofát vágok, bár igazat adok neki. Ezt már megbeszéltük egyszer, miután közölte velem, hogy az irodája lenyomozta Lisát, aki tökéletesen tisztának bizonyult. Ekkor néhány válogatott sértést vágtam a fejéhez, és felszólítottam, hogy bízza rám az átvilágítást, mire azt felelte, inkább köszönném meg, hogy eggyel kevesebb dologgal kell foglalkoznom.

Az éjszaka gyertyás fürdővel ért véget, de attól még mérgelődtem.

Egyszóval, bírom Lisát. Jól kijöttünk egymással, ahányszor csak beszélgettünk. Azonkívül elég új vagyok Los Angelesben, és szeretném még néhány baráttal bővíteni a kis kört, amelyet azóta építettem ki, hogy ebben a városban lakom. Miután így elhatározásra jutottam, e-mailt küldök Lisának, hogy nagyon szívesen találkoznék vele, majd belepottyantom a mobilt a retikülömbe, és igyekszem szabályosan lélegezni.

Mellettem Damien fölnevet.

– Jól csináltad! – dicsér. – Elviszlek ebédelni, hogy megünnepeljük. Szereted a halat sült krumplival?

– A halat sült krumplival?

– Meg kell állnom Londonban.

– Rendben. Sofia?

– Baj?

– Dehogy. – Nem sokat tudok Sofiáról azon kívül, hogy hányatott gyerekkora volt, és ő, Damien meg a barátjuk, Alaine, nagyon összetartottak, amíg Damien teniszezett. Tudom, hogy nemrég zűrjei voltak, és Damien haragszik rá, amiért képtelen gatyába rázni magát, ahogy ő fogalmaz.

Azt is tudom, hogy ő volt az első, akivel Damien lefeküdt, de már nagyon hosszú ideje csak barátok.

– Jól van? – kérdezem.

– Nem tudom – feleli, majd beletúr a hajába. – Megint eltünedezik. – Borús arccal nyúl a kezemért. Megszorítom az ujjait.

– Amire csak szükséged van – mondom. – Bárhol, bármikor.

Még sosem jártam Londonban, és nem állíthatom, hogy most túl sokat láttam volna belőle. Damien gépéről azonnal átszálltunk a limuzinba, amely meg sem állt velünk az irodáig. A limóból láttam a forgalmat, az embereket, és épületeket, amelyek lényegesen régebbiek voltak mindennél, ami Texasban vagy Los Angelesben látható. Viszont nem láttam a Tower-hidat, sem a Buckinghampalotát. Még egy brit popsztárt sem. Tulajdonképpen örülök, mert ez nem vakáció, viszont ki tudja, mikor jövök erre még egyszer?

Jelenleg a Stark International londoni irodájánál vagyunk, ami a Canary Wharf üzleti negyedben található, és Damien irodája kitölti a harmincnyolcadik emelet felét. Az épület ultramodern, a berendezés úgyszintén. Damien a rövid repülőút nagyobb részét mellettem töltötte, miközben terveket dolgozott ki Sofia felkutatására. Én egy okostelefonos alkalmazáshoz jegyzeteltem, továbbá e-mailt küldtem Evelynnek meg Jamie-nek, hogy útban vagyunk haza, és azt is elpöttyentettem, hogy komolyan fontolgatom egy üzlethelyiség kibérelését.

Most egyedül vagyok. Lustán ácsorgok az ablaknál, és kibámulok a sivár, felhős világba. Látok valamennyit a Temzéből, de nem sokat, és még a híres folyó sem kelti fel az érdeklődésemet. Gondolataim összevissza kódorognak. Ekkor visszajön Damien két üzleties külsejű nővel, akik szorgalmasan jegyzetelnek táblagépükbe.

Elküldi a bal oldalit, majd folytatja a beszélgetést a jobb oldalival, aki az ötvenes évei végét tapossa. Magas, vékony teremtés, láthatólag nagyon érti a dolgát. Korábban már bemutatta nekem mint Ms. Ivest, az állandó londoni titkárnőjét. Amennyire megítélhetem, Ms. Ives fő feladata abban áll, hogy az összekötő szerepét tölti be Sofia szanatóriuma és Damien között.

Még mindig nem értem, miért fordítanak ilyen kolosszális összegeket Sofia lelki egészségére. Jó, Damien barátja, de tudomásom szerint nem figyelteti titkárnőkkel az összes barátját.

– Értesítsen, amint utolérte Alaine-t – mondja éppen. Alaine jelenleg Los Angelesben séf, ám Damien abban reménykedik, hogy hallott valamit Sofiáról, ha már egyszer ennyire országos haverok voltak gyerekkorukban. Az íróasztalához megy, letekint a papírtornyokra. – Ha már egyszer Londonban vagyok, hozza be a Newton-tervet.

– Máris, Mr. Stark. – Ms. Ives megáll az ajtóban, hogy bólintson felém. – Örülök, hogy megismerhettem, Ms. Fairchild. Sajnálom, hogy nem találkozhattunk kellemesebb körülmények között.

– Én is örülök – mondom. Az ablaknál maradok, amíg Ms. Ives be nem csukja az ajtót, aztán odamegyek Damienhez. – Valami jó hír?

– Sajnos, nem. Nagyjából egy hete kijelentkezett az utolsó elvonóról, és azóta senki sem hallott róla.

– Ó! Sajnálom.

Fintort vág.

– Nem ez az első alkalom, de általában pár nap után visszakerül a St. Albans-i lakásába, részegen vagy elszállva, készen rá, hogy ismét lehozzák a szerről.

– Hány éves?

– Huszonkilenc. Egy évvel fiatalabb nálam.

Tűnődve bólogatok.

– És önként megy rehabra? Mármint nem bírói utasításra?

– Néha azt gondolom, könnyebb lenne úgy – mondja Damien fahangon. – De nem. Önként vonul be.

– Értem – mondom, bár persze nem értem. Damien íróasztala akkora, mint a Jamie-vel közösen használt fürdőszobám, csupa króm, üveg és politúros tíkfa. Felpattanok rá, és harangozok a lábammal, miközben azon tűnődöm, amit mondott nekem – és azon, amit nem mondott el. – Gondolom, aggódsz, hogy valami történt vele. Csak azt nem értem, miért. Felnőtt, teljesen törvényesen jelentkezett ki. Talán úgy döntött, hogy utazik. Elmegy más barátokhoz. Mint hallom, már majdnem tiszta. Talán be akarja bizonyítani magának, hogy józanul is működőképes.

Arra számítok, hogy letorkol, és azt mondja – teljes joggal –, hogy semmit sem tudok erről a lányról. Ám ő komolyan fontolóra veszi a szavaimat.

– Lehet, hogy épp ezt tette – mondja. – De ha te váratlanul nem találnád Jamie-t, mit tennél?

Mivel ez nem is olyan régen megtörtént, pontosan tudja, mit tennék. Frászt kapnék. – Egy pont oda, Mr. Stark.

– Van egy másik oka is – mondja közömbösen. Az ablakhoz lép, ahol én álltam pár perce. Utánamegyek. Kinézünk az üzleti negyedre. De engem nem a kilátás ragad meg, hanem Damien tükörképe az üvegen. A hangja és a viselkedése lehet közömbös, de az arca nem az.

Hallgatok. Egy perc múlva folytatja.

– Sofiának és nekem volt egy megegyezésünk. Én fizetem a számlát. Ő befejezi a kezelést. Nem szeretem, ha semmibe veszik a feltételeimet.

Bólintok. Ismerve Damient, tökéletesen logikusnak találom azt, amit mond. Csak azt nem értem, miért. Noha szinte biztosra veszem, hogy belém fojtja a szót, úgy döntök, megkockáztatom a kérdést.

– Miért fizeted a kezelését? És nemcsak ezt. Több ilyen volt már, igaz?

Feltűnően súlyos csend követi a kérdésemet. Nem tudom, meddig bírom a nyomást. Amikor Damien megszólal, halk a hangja, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul karcos.

– Azóta fizetek Sofiáért, amióta van miből.

Ismét azt kell kérdeznem: „Miért?” Kibököm, mielőtt meggondolhatnám magam.

Most már őt nézem, nem a tükörképét. Ám ő továbbra is kibámul az üvegen. Akaratlanul arra kell gondolnom, hogy a várost látjae, vagy a múltat. És én állok-e mellette? Vagy Sofia?

Ökölbe szorítom a kezem, mert nem akarok féltékeny lenni egy kísértetre, mégis érzem, ahogy a szörnyeteg nyitogatja bennem a zöld szemét.

Damien továbbra sem válaszol a kérdésemre. Azt hiszem, túl messzire mentem. Ám ekkor végre megszólal, és nekem megfagy az ereimben a vér, sőt a velő is megfagy a csontjaimban a szörnyűségtől, amit Damienről kell hallanom, és az ártatlan lányról, aki a barátja volt.

– Mert Richter lánya – mondja Damien. – És az apja egy vasat sem hagyott rá.

Egy percbe telik, hogy felfogjam a szavai értelmét.

– Richter lánya, de az apja rád hagyta mindenét?

– Igen – feleli.

– Tehát ezért gondoskodsz róla? Miért nem írattad rá egyszerűen a pénzt?

– Arról szó sem lehetett – mondja. – Először is, már akkor voltak zűrjei. Ragyogó esze van, de lobbanékony, és nem mindig dönt helyesen. Úgyhogy létrehoztam egy alapítványt. Kap pénzt a szükségleteire. Vásároltam neki egy lakást. Fizetem a gyógykezelését. Röviden, azért van élete és egzisztenciája, mert nem adtam oda neki azt a pénzt. Ha megteszem, valószínűleg már túladagolta volna magát. Legjobb esetben pedig elitta, elhernyózta vagy elkokózta volna az örökségét.

Bólogatok. Tökéletesen logikus.

– Igazság szerint akkor is segítettem volna rajta, ha nincs semmi örökség. – Amióta megszólalt, először néz a szemembe. – Sofia tudta, miket művelt velem az apja. A barátsága segített, hogy ne bolonduljak meg.

– Ó, istenem! – Nem is tudom, hallja-e, mert a számhoz kaptam a kezemet. De az bizonyos, hogy látja a szememben az iszonyt és a bánatot. – Tudta, hogy az apja szörnyeteg!

– Tudta – feleli Damien. – Együtt vészeltük át Richtert. Végül én bizonyultam alkalmasabbnak a túlélésre, de az isten verje meg, Nikki, akkor is mindig ott állt mellettem!

Bólogatok, és peregnek a könnyeim.

– Alaine is?

A fejét rázza.

– Ő semmit sem tudott. Természetesen drága nekem a barátsága, de a Sofiához fűződő kapcsolatom sokkal mélyebb.

Megfogom a kezét és megszorítom. A zöld szemű szörnyeteg visszaaludt. Nincs bennem féltékenység, sőt, ugyanolyan kétségbeesetten meg akarom találni ezt a nőt, mint Damien. Szegény lány, aki megosztotta Damiennel azt a kevéske erejét, és megjárta a saját poklát a tudattól, hogy egy szörnyeteg vére folyik az ereiben!

– Meg fogod találni – mondom. – Mikor nem kaptál te meg valamit, amit akartál?

Ahogy reméltem, ettől elmosolyodik egy kicsit. Átölel, magához szorít.

– Borzasztó lehetett neki ez a tárgyalás – mondom. – Az apja. És te. – Arcomat a mellkasához szorítva hallgatom válaszának morajló visszhangját.

– Nem került szóba közöttünk. Nem szeretett arra gondolni, hogy Merle Richter volt az apja. Pedig pár órával azelőtt beszéltem vele, hogy megérkeztél Németországba. Egyre vártam, hogy majd felhozza. Nem tette.

Nem tudom, mit válaszoljak erre, úgyhogy megkönnyebbülök, amikor Ms. Ives hangja megszólal a kihangosítón. Alaine bejelentkezett Skype-on, akarja-e Damien, hogy átküldje a fali képernyőre?

Damien azt feleli, hogy igen, mire a szoba túloldalán elhomályosodik, majd kékre változik egy díszes tükör, és hirtelen meglátom Alaine arcát.

– Damien! – mondja. – Olyan boldog voltam, amikor ejtették a vádat!

– Köszönöm. Emlékszel Nikkire?

– Hát persze. Örülök a viszontlátásnak, Nikki. Remélem, legközelebb személyesen találkozunk, a legjobb borom mellett.

– Az jó lenne.

Amikor megismerkedtem Alaine-nel, nem tudtam hova tenni a kiejtését. Damien azóta elmagyarázta, hogy Alaine Svájcban nevelkedett. Továbbra is nehezen ismerném meg az akcentusát, bár most, ahogy jobban odafigyelek, egyformán hallom benne a francia és a német hatást.

– Sajnálom, hogy nem értél utol, amikor korábban kerestél. Mint mondtad, Sofiáról van szó.

– Ismét eltűnt – feleli Damien. – Pár napja kijelentkezett, és lelépett. Azóta nem találom. Arra gondoltam, hátha telefonált neked.

– Szerencséd van, barátom – mondja Alaine. – Pontosan tudom, hol van.

Látom Damien tekintetében a megkönnyebbülést.

– Hol?

– Sanghajban.

– Sanghajban? – hitetlenkedik Damien. – Miért? Mikor beszéltél vele?

Alaine összevonja a szemöldökét.

– Három – nem, négy napja. Emlékszel Davidre, a dobosra, aki pár éve megtetszett neki? A banda leszerződött egy hétre egy ottani bárba. Azt mondta Sofia, hogy Chicagóba is elutazhat, ha a bandának bejön a remélt munka.

Damien a halántékát masszírozza. Vonásain sajátosan elegyedik a szeretet az aggodalommal. Apai arc. Úgy képzelem, akkor lesz ilyen az arca, ha majd a srácainkért aggódik egy napon.

A srácainkért? Megdermedek, de nem a félelemtől, hanem a meglepetéstől. Váratlan gondolat, de nem félelmetes, sőt, megnyugtató, mintha titokban betekinthettem volna a jövőbe, ahol Damien és a gyerekeink várnak rám.

– Telefonált neked? – kérdezi Damien. – Próbáltam utolérni a mobilján, de azonnal átkapcsol hangpostára.

– Skype-on keresett – válaszolja Alaine. – Kérdeztem, hogy beszélt-e veled, de nem akart zaklatni a tárgyalás alatt. Meg vagyok lepve, hogy nem hívott fel most, amikor az ügy lezárult, de jellemző lenne Sofiára, ha nem nézné a híreket.

– Össze tudsz kötni vele azon a felhasználónéven, amelyet használni szokott?

Alaine tekintete följebb vándorol, mintha az opciókat olvasná a gépe képernyőjén.

– Azt hiszem, igen. Várj. – Arca ott marad a kivetítőn, de a sarokban megjelenik egy kisebb ablak: pillanatfelvétel egy lányról, akinek tüskés, fekete haja van. A tüskék hegye vörös. Többszörösen átfúrt fülében pici ezüstkarikák. Pikáns, finom, keskeny arcocskája van, a bőre természetellenesen sápadt. Sötétbarna szemét vastagon körülrajzolta fekete ceruzával. Egyetlen szín van rajta, a dús, döbbenetes szája, amelyet harsogó vérvörösre rúzsoz. A korát nehéz megállapítani, mert bár Damien huszonkilencnek mondta, nekem legfeljebb húsznak tűnik. Bár nem tudhatom, milyen régi ez a kép.

– Szerintem ez bejön – mondja Alaine, de szinte azonnal hozzáteszi: – A fene egye meg ezt a lányt!

Nem értem, de aztán meglátom a vörös X betűt a képen.

– Mi ez?

– Lezárta a felhasználói fiókját – magyarázza Damien. – Nincs más kapcsolatod hozzá?

– A mobilján kívül? Nincs. – Alaine szája gondterhelten legörbül. – Esküszöm, az idő felében nem tudom, hogy éppen mi jár a fejében. De azt mondta, Sanghaj után felhív, és tájékoztat, hova mennek legközelebb.

– Szólj neki, hogy keressen meg engem is. Illetve kapcsolj be a hívásba.

– Azt fogom tenni. Ne aggódj, Damien, előkerül. Mindig előkerül. Mindketten tudjuk, milyen csapongó lélek.

– Dúlt lélek – mondja Damien.

– Nem azok vagyunk mind? – kérdezi Alaine, bár közben jókedvűen csillog a szeme. Nyilvánvalóan fel sem fogja, mekkora igazságot mondott ki.

Amint a képernyő kiürül, Damien visszahívja Ms. Ivest, és ad neki egy csomó utasítást. Többek között elő kell keresni David aktáját, azután le kell nyomozni a bandáját Sanghajban. Ms. Ives gondosan feljegyez mindent, és megígéri, hogy azonnal jelentkezik, amint megtudott valamit. Mihelyt kiment, Damien magához ölel.

– Jól vagy?

– Csalódott vagyok – mondja. – Egyébként igen.

Látom az arcán a szorongást, de amikor rám tekint, s elmosolyodik, a ború elhalványul.

– Köszönöm – mondja.

– Mit?

– Mindent.

Akkorát mosolygok rá válaszul, hogy szinte fáj.

– Legyen szerencsénk máskor is, Mr. Stark.

– Azt hiszem, itt egyelőre végeztem – mondja. – Te még sosem jártál Londonban, ugye? Akarsz maradni éjszakára? Elmehetnénk a Harrodsba. Színházba a West Enden. Megnézhetnénk pár nevezetességet.

– Nem – mondom. – Én csak veled akarok lenni. Én csak haza akarok menni.

– Újabb magyarázat, hogy miért vagyunk tökéletesek együtt – jegyzi meg Damien. – Én is pontosan ezt akarom.

10

– Isten hozta önöket a fedélzeten, Mr. Stark, Ms. Fairchild. Parancsolnak egy pohár pezsgőt?

– Köszönöm, igen – mondom, és hálásan elveszek egy poharat. Damien és én egymás mellett ülünk a puha bőrfotelekben. Politúros asztal áll előttünk, hasonlóan politúros fával burkolták a tágas kabin összes felületét. A székek olyan kényelmesek, hogy boldogan vinnék belőlük haza is. Az utaskísérő magas, karcsú lány, aki úgy tornyozza fel a feje búbjára a rengeteg göndör haját, hogy egyszerre képes profi és cuki benyomást kelteni.

Szopogatom a pezsgőt, felsóhajtok, és elismerem, hogy a milliárdos életstílusban van valami.

– Mi történt a másik géppel? – kérdezem. Münchenből egy olyasféle kis géppel repültünk Londonba, mint amilyet Damien a Santa Monica-i hangárban tárol. Az is kényelmes, de ehhez képest semmi.

– Ez a Lear Bombardier Global 8000 – magyarázza. – Az Atlanti-óceánon kelünk át, ne felejtsd. Ráadásul az Egyesült Államokon is. Ezért gondoltam, hogy érdemes olyan géppel utazni, amelybe elég üzemanyag fér. Azonkívül könnyebb dolgozni rajta, mert igazi irodája van. És igazi ágyban alhatsz – teszi hozzá. Könnyedén végighúzza a lábamon az ujját, amitől megborzongok.

– Ezen a gépen van dolgozószoba és ágy?

– A lakosztályban – mondja.

– Hű! – Szeretnék felállni, hogy felfedezőutat tegyek, de az utaskísérő már figyelmeztetett, hogy csatoljuk be a biztonsági öveket, mert a gép a felszállópályához közeledik.

A lány most a lecsapható ülésnél áll, és fejhallgatója mikrofonján át beszél valakivel, vélhetőleg a pilótával. Leveszi a fejhallgatót, odajön hozzánk.

– Mr. Stark, Mr. Maynard kereste telefonon. Mr. Maynard megpróbálta mobilon utolérni, de nem ment át a hívás. Amikor rájött, hogy ön már a gépen van, a tornyot hívta, és arra kérte őket, okvetlenül továbbítsák önnek az üzenetet, hogy az első adandó alkalommal hívja vissza őt.

– Megállhatunk a kifutón?

– Igen, uram.

– Akkor máris hívom. – Előveszi a zsebéből a mobilját. Figyelem, amint a homlokát ráncolva várja, hogy létrejöjjön az összeköttetés. Ugyan miért keresi Maynard? Csak nem a bíróság gondolta meg magát? Szabad ilyet csinálni?

Nézem Damien arcát, de az üres és kifürkészhetetlen. Tárgyalóterembe való arc, arra tervezték, hogy semmit se áruljon el a konkurenciának – vagy nekem.

Egy perc múlva felállt, és noha nyújtom felé a kezem, nem fogja meg. Nem is néz a szemembe. A gép hátuljába megy, és eltűnik egy ajtó mögött, amely feltételezhetőleg az irodába vezet.

A könyvemre próbálok összpontosítani, de ez képtelenség. Legalább harminchatodszor olvasom ugyanazt az oldalt, amikor Damien visszatér. Bólint az utaskísérőnek, aki rádión értesíti a pilótát. Damien leül, becsatolja a biztonsági övét, a gép továbbgurul a felszállópálya irányába.

– Mi történt? – kérdezem.

– Semmi, ami miatt aggódnod kellene. – Még mindig viseli az üres, üzleti álarcot. Mintha egy gigászi ököl szorítaná össze a szívemet.

– De én aggódom. Charles nem hívná fel a tornyot, ha nem lenne fontos.

Elmosolyodik, de erőltetett a mosolya, és egy cseppnyi derű sincs a tekintetében. – Igazad van, nem tenne ilyet.

– Akkor mi az?

– Pár kérdésben adódtak fejlemények, amelyek nem tűrnek halasztást. – A hangja közömbös, a mondatai ésszerűek. Egy szavát sem hiszem.

– Ne rekessz ki újra, Damien!

– Nem rekesztelek ki – mondja határozottan. – De nem minden szól rólunk.

Megdermedek. Szavai felértek egy ostorcsapással.

– Értem. – A térdemen levő könyvet babrálom. – Jó, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

– Nikki… – Már nem hideg a hangja.

Felé fordulok. Rajtam is ott az álarc.

– Nincs semmi baj – mondom.

Fürkészve néz rám. A majdnem fekete szeme olyan mélyre lát bennem, hogy az már szédítő. Olyan sokáig állom a tekintetét, ameddig tehetem. Akkor sütöm le a szemem, amikor attól tartok, kiolvassa belőle, hogy szerintem mellébeszél. Nem értem, miért.

Elfordítom a fejem, tüntetően kibámulok az ablakon. A gép gyorsul, hamarosan elszakad a földtől. Amikor a kerekek elválnak a betontól, arra kell gondolnom, hogy Damien és én is elértünk arra a pontra, ahonnan nincs visszatérés. Ehhez a géphez hasonlóan mi is vagy tovább rohanunk előre, vagy összezúzódunk.

Más választás nincs.

Damienre pillantok. Körülbástyázta magát papírokkal, arcán a szorongás és a titkok álcája. Rettenetesen félek.

Törökülésben kuporgok a lakosztály keskeny ágyán. Kongok az ürességtől. Magammal hoztam az üres pezsgőspoharat, és most úgy fogom, mint egy botot: egyik markomban a talpa, a másikban a keskeny kehely. A szára kilátszik.

Milyen egyszerű lenne, gondolom. Egyetlen rántás. Egyetlen fürge mozdulat, és reccs!

Egyetlen másodperc. Még annyi sem. Itt lenne a kezemben a vékony szár. A törött üveg olyan éles, akár a kés.

A szoknyámat felhúztam a töröküléshez. A vadhús a combomon kilátszik a feszülő anyag alól. Elképzelem, ahogy végighúzom a szárat a legrücskösebb forradáson. Elképzelem, hogy fog fájni, amikor rányomom az üveget a lágy húsra. Elképzelem a megkönnyebbülést, amikor magamba fúrom: mellkasomon enyhül az iszonyú nyomás, felpattan a biztonsági szelep, és végre kivethetem magamból ezt a temérdek szart, ami olyan rég gyűlik bennem!

Ó, hogy kívánom! Istenem, de kívánom!

Nem!

Szorosan behunyom a szemem, kétségbeesetten vágyom Damien kezére. De ő nincs itt, egyedül vagyok, és nem tudom, kibírom-e nélküle.

Lassan körözök a kehely szélével a combomon. Csak egy kis nyomás – nem, nem, a rohadt életbe, nem!

Nem csinálom ezt! Fölemelem a poharat, éppen el akarom dobni, amikor erélyesen kopogtatnak. Bűntudatosan ugrok egyet. Nem számítok Damienre – két órája, amikor elértük a repülési magasságot, visszavonult a dolgozószobájába, ahonnan azóta sem került elő. Azt gondolom, Katie az, az utaskísérő, aki megígérte, hogy felkelt, mihelyt felszolgálják a vacsorát.

– Nem vagyok éhes! – kiáltom. – Inkább alszom még egy kicsit!

Ám az ajtó felpattan, és Damien áll ott.

Az én kezemben pedig ott az az átkozott pohár.

Gyorsan magam elé nyújtom a lábamat, és a fényezett faburkolatnak támaszkodom. Hanyagul leteszem a poharat az asztalra, és abban reménykedem, hogy Damien nem vette észre, milyen gyászos irányba kódorogtak a gondolataim.

Olyan sokáig áll ott, hogy már attól félek, egyetlen szót sem fog szólni hozzám. Az arca kemény, a tekintete szomorú.

– Közölnöd kellett volna, hogy átlátsz a süketelésemen – mondja végül. Megengedek magamnak egy egészen pici megkönnyebbülést. Nem figyelt fel a pohárra, nem tudja, mire gondoltam.

– Természetesen rólunk szól – folytatja. – Nincs az életemben semmi, ami ne rólunk szólna. Hogyan is lehetne, amikor az egész világom körülötted forog?

– Ne! – mondom ingerülten. – Ne próbáld másra terelni a szót ezekkel a romantikus közhelyekkel!

Látom a szemében a fellobbanó haragot. Becsukja maga mögött az ajtót, három hosszú lépéssel átvág a szobán.

– Közhelyekkel? – ismétli érdesen. – Az istenit, Nikki, azt akarod mondani, hogy nem tudod, mit jelentesz nekem? – Felém nyúl, de végül mégsem érinti meg az arcomat. – Nem mondtam el ezt neked minden egyes nap, azóta, hogy együtt vagyunk?

Érzem, hogy hullámokban árad belőle a forróság. A vad szenvedély. Az érzéki vágy. Behunyom a szemem, reszketeg lélegzetet veszek. Vérem dübörög. Ó, igen, tudom, mit érez irántam. Én is ugyanazt érzem. Egyedül a karjaiban élek. Nélküle semmi vagyok. Ő a mindenem.

Ezért is állok készen a kemény harcra.

Lassan fölemelem a fejem, és ránézek.

– Tudom – mondom. – De nem ez a fontos. Maynard nem a tőzsdei árfolyamok vagy a vállalati logód miatt telefonált, nem is azt kérdezte meg, mit szervíroznak a Stark Tower ebédlőjében.

Úgy bámul rám, mintha elment volna az eszem. Talán bolond is vagyok egy kicsit, de azt akarom, hogy megértsen, a fene egye meg!

– Nem vagyunk sziámi ikrek, Damien. Természetesen nem minden szól rólunk, és ez így helyes. Így jó. Ugyanúgy nem akarom megsérteni az autonómiádat, mint ahogy én sem hagyom bántani az enyémet. De kívülről ismerem minden vonásodat, és megláttam a szemedben az árnyékot. Tehát ne fokozz le valami létfontosságú dolgot holmi csip-csup bosszúsággá, ami miatt át kell ütemeznünk a jövő csütörtöki vacsorát.

Felvonja a szemöldökét.

– Nohát! – mondja egyszerre meglepetten és elismerően.

A következő pillanatban megteszi felém az utolsó lépést, és mellém ül az ágyra. Gyengéden megfogja a kezem, és az ujjával rajzolgat a bőrömre, ám egy szót sem szól. Nyomasztóan nehezedik ránk a csend, tele kérdésekkel és reménnyel.

Eszembe jut, mire gondoltam a felszállásnál: most vagy rohanunk tovább, vagy összetörünk. Végül nem bírom tovább. Felé nyúlok, megsimogatom az arcát.

– Szeretlek – mondom. A szó alig fér ki a torkomon.

– Nikki! – szakad fel belőle. Amikor magához ölel, behunyom a szemem, és várom – nem: követelem –, hogy megismételje, amit én mondtam. Egyszer sem mondta az első németországi hetem óta, hogy szeret. Azóta nem, hogy amúgy istenigazából elkezdődött a felkészülés a tárgyalásra, és az ügyészek figyelmeztették, hogy a börtönt és a jövőjét kockáztatja, ha nem hajlandó tanúskodni.

De most hallanom kell, hogy szeret. Iszonyú szükségem van erre az egyetlen kis szóra. Nem azért, mintha kételkednék a szerelmében, hanem mert nem szabadulhatok a gyanútól, hogy akadályversenyben vagyunk a való világgal, és ez a szó az egyetlen pajzsunk, ha egyszer szétpukkan a csillogó védőbuborék.

De ő nem szól, csak ölel magához, mintha ez lenne minden oltalom, amire szükségem van.

Azután valami döbbenetes dolgot mond:

– A sajtó most azon nyáladzik, hogy lefizettem valakit, ezért ejtették a vádakat.

Megmerevedek, elhúzódom, hogy lássam az arcát.

– Szemét disznók!

A szája megrándul.

– Feltétel nélkül egyetértek a véleményeddel, de az a helyzet, hogy vádoltak már meg ennél csúnyább dolgokkal is.

Fürkészve nézek rá. Tőlem eltérően nem dühöng. Nem fájdítja a fejét ezzel a nevetséges váddal, ami csak egy epizód a sztoriban.

– Oké – mondom. – Folytasd.

– A bírákat és az ügyészeket felháborította a célozgatás. Az ügyészség hivatalos nyilatkozatot adott ki, mely szerint utólagos bizonyítékok alapján ejtették a vádakat.

Mivel pontosan ez történt, továbbra sem értem, mi a probléma. De nem szólok, csak várok.

– Most a sajtó azt követeli, hogy hozzák nyilvánosságra a bizonyítékot.

Ó…

Megszorítom a kezét.

– Damien, ez… – Félbeszakítom a mondatot. Mert mivel folytassam? Hogy ez borzasztó? Arra gondolok, mennyire összeroppant a felmentése után, és megpróbálom egymilliószorosára nagyítani a kiborulását, ha majd ezeket a fotókat odalökik az egész rohadt világnak. A szívem elszorul, a hátamon a hideg futkos a gondolattól. El sem merem képzelni, mit érezhet Damien, vagy mit érezne, ha nyilvánosságra hoznák a képeket.

Lélegzetet veszek, ismét próbálkozom.

– Bizonyára nem tesznek ilyet. A bizonyítékokat zárolták, nem? Mit mondott Maynard? – Csak makogok összevissza, hiszen semmit sem tudok a törvényekről, a német törvénykezésről meg még annál is kevesebbet. Van joga a sajtónak arra, hogy lássa a bizonyítékot? Átadja-e a fotókat a bíróság vagy az ügyészség a saját jó híre védelmében?

– Vogel már intézi az ügyet, Maynard Münchenben maradt, hogy együtt dolgozzanak rajta. Charles optimista, de nagyon korán van még ahhoz, hogy jósolgathassak, mi lesz ennek a vége.

– Aha. – Mondani akarom, hogy minden oké lesz, de nem bírom kiejteni a számon a hazugságot. Mert ha a fotók nyilvánosságra kerülnek, Damien tönkremegy bele. Igen, ő erős, és tudom, hogy fel fog gyógyulni belőle. Csakhogy ez ugyanúgy nem múlik el, mint ahogy az én combomon is megmaradnak a vágások. Damien egy része is meg fog halni, és örökre megváltozik minden.

– Ne haragudj, hogy megbántottalak – mondja, és végighúzza a hüvelykujját az ajkamon.

Kinyitom a számat, bekapom az ujját, és behunyt szemmel élvezem az ízét.

– Nem te mondtad nekem, hogy a kéj és a kín kéz a kézben jár? – mormolom, miután eleresztettem.

Szeme elsötétül, majd hanyatt vág a keskeny ágyon. Elakad a lélegzetem. Olyan vadul rohan meg az égő vágy, hogy elszédülök. Damient akarom, azt akarom, hogy fogja a mellemet, nyomja hozzám a testét, dugja belém a nyelvét és a farkát.

Éreznem kell, hogy össze vagyunk kötve. Lubickolnom, fürödnöm kell az érzésben.

Éreznem kell, amit már tudok: hogy Damien az enyém, én az övé vagyok, és mindig is az övé leszek.

Megragadja a csuklóm, a fejem fölé húzza a karom, és lefog. Felszisszenek, mert fáj a szorítása. Azután fel is jajdulok, mert durván megszorítja a mellem a vékony pamutpóló alatt. – Élvezed? – kérdezi.

– Igen, ó, igen!

Szopni kezdi a mellemet a pamuton át, azután felgyűri a pólómat, kiszabadítja a mellemet a melltartómból, és rám ül. Nehezen lélegzem, és nem bírok mozogni. Ajka rátapad csupasz mellemre. Beszívja a mellbimbómat a szájába, és olyan erősen szop, hogy homorítok, azután feljajdulok, mert belém harap. A foga keményebb, mint amilyenek a kis ezüstkarikák voltak az este.

Elhúzódik, de a foga közben sem engedi el a mellbimbómat. Homorítok, még többet akarok ebből az érzéki marásból, ebből a csábító fullánkból.

– Mondd ki, mi kell neked – követeli.

– Te – mondom. – Te kellesz.

– Az istenedet, Nikki, nem úgy értettem! – morogja. – Mondd meg, mi kell neked!

Akkor döbbenek rá, hogy igen – látta a pezsgőspoharat. Persze, hogy tudja, mi járt az eszemben. Damien tudja, ő mindig mindent tud.

– Te kellesz – ismétlem rekedten. – Ennyire van szükségem. Nem akartam megtenni, esküszöm. Gondoltam rá, de nem akartam megtenni.

– Ó, Nikki! – Szája az enyémre tapad, és csókol, olyan vadul, éhesen, tüzesen, hogy úgy érzem, mindketten feloldódunk benne. Keze ide-oda jár vonagló testemen, lángra lobbantva minden érzékszervemet. – Ne haragudj – mondja. – Én kevertelek bele ebbe. Olyan kurvára sajnálom!

– Nem – mondom. – Én akartam így. Én. És te adsz nekem erőt. Ó, Damien, kérlek! – teszem hozzá, mert nem bírok úgy beszélgetni, hogy ő közben fogdos. – Most. Kérlek. Szükségem van rád.

– Nikki. – Úgy mondja ki a nevemet, mint egy fohászt. Félrerántja a tangámat, és belefúrja ujjait a lucskos pinámba. – Ó, Nikki!

Dobálom a csípőmet, és vergődöm, mert továbbra sem enged el. Ha volt még bennem düh vagy sértettség, az már rég elpárolgott. Ez itt Damien, a férfi, akit szeretek. A férfi, akit szeretek, és akit kívánok. Vágyom az érintését, vágyom – istenem, magam vagyok a vágy!

Elenged, amíg kicsatolja a nadrágját, és kiszabadítja a farkát. Hátranézek, és elakad a lélegzetem, amikor látom, milyen vastag és kemény. Megmozdítom a karomat, borzasztóan szeretném megsimogatni.

– Nem – mondja, és nekem az ajkamba kell harapnom, nehogy felkiáltsak a csalódástól, de szót fogadok, és a karom megmarad magas tartásban.

– Siess! – könyörgök. Szétteszem a lábamat. Cseppfolyós láng vagyok. Magam vagyok a megtestesült, szilaj és nedves kéjvágy. Damien kegyetlenül húzogatja a makkját a csiklómon, de nem dugja belém.

Homorítok és vonaglok, a testemmel könyörgök neki, és amikor ez nem válik be, megharapom az alsó ajkát, így követelem, hogy azonnal basszon meg.

Ekkor belém döfi magát, és én felnyögök. A szoknyámat felgyűrte a derekamra, a tangámat félrerántotta. Egyik kezével összeforrt testünk mellett támaszkodik, a másikkal belemarkol a hajamba.

A gép légörvénybe kerül. Riadt gyönyörrel kiáltok fel, amikor egy darabig zuhan, majd ismét felvágódik a magasba, mert a mozgás még mélyebben belém sajtolja Damient. Szeretném, ha szabad lenne a kezem, meg akarom markolni a fenekét, hogy még jobban belenyomjam magamba, de nem engedi. Eltépi a száját a szájamról, a tenyerére támaszkodik, és a szemembe néz. Testünk csak két helyen ér össze: ott, ahol átfogja a derekamat, és ott, ahol a farka észbontóan döfköd.

– Ez az, Nikki – mondja, minden döféssel mélyebbre ásva. Teste minden mozdulatnál végigsúrolja a csiklómat. – Látni akarom az arcodat, amikor elélvezel. Tudni akarom, hogy elvittelek a szakadék széléig, ahova együtt akarok bezuhanni veled.

– Gyerünk! – sürget. Bennem színes gejzírt fakaszt a vihar. – Gyerünk, Nikki – ó, igen! – nyögi, amikor felrobbanok. Az orgazmus végighullámzik rajtam, homorítok, jajgatok, parázna kétségbeeséssel vonaglok. Nem tudom, menekülni akarok-e az ingerek zűrzavarából, vagy azt akarom, hogy örökké tartson. Annyit tudok, hogy Damien tovább dönget, és a hüvelyizmaim továbbra is görcsösen rángatják, és karmolom a takarót az ágyán, és homorítok, és lélegezni próbálok, és…

– Ó, istenem! – kiáltom, amikor megráz a végső áramütés, másodpercekkel azelőtt, hogy Damien is elélvez. Ernyedten hullok vissza az ágyra, és noha nagyon álmos vagyok, nem hagyhatom ki azt a gyönyörűséget, hogy meg ne nézzem, hogyan ömlik el Damien arcán a kielégülés. Utána olyan gyengéden mosolyog rám, hogy végképp elfelejtek gondolkozni, csak összegömbölyödöm mellette.

Ő is ledől mellém, és a keze, amely pár perce még olyan keményen markolta a csuklómat, most lusta köröket rajzol a karomra.

– Isten hozott a Felhőbaszó Klubban – mondja, mire kitör belőlem a nevetés.

Közelebb húzódom, hozzábújok, jóllakottan, kielégülten, boldogan.

– Te vagy az, aki nekem kell, Damien. Te és semmi más.

Feltétel nélkül alárendeltem magam ennek a férfinak, és most ismét érzem, hogy ez így helyes. Köztem és Damien között ugyanolyan szükségszerű a szex, mint a beszéd. Ez a mi eszközünk a felfedezésre, ez fejezi ki a kölcsönös bizalmunkat, és ezzel oldódunk fel egymásban.

Szerintem Damien nem szavakban vall szerelmet, hanem a testével.

Az éber álom lebegéséből hoznak vissza a szavai:

– Egyébként mindegy, hogyan dönt a német bíróság; a képek nagy valószínűséggel nyilvánosságra kerülnek.

Az a legfélelmetesebb, hogy ezt teljesen tárgyilagosan mondja. Nem mozdulok. Úgy fekszünk, hogy a hátam a mellkasához simul, és ő átkarolja a derekamat. Csukva tartom a szemem, mintha ettől kevésbé lennének reálisak a szavak.

– Miért mondod ezt?

– Azt hiszem, neked volt igazad. Apám állhat mögötte.

– Ne, Damien! – Szembefordulok vele, mert látnom kell. – Komolyan ezt gondolod?

– Nem logikus? Ha engem becsuknak, azzal elzárul a pénzcsap.

Noha az apjához képest az én anyám olyan, mint egy húsvéti nyuszi, aki édes és puszilgatni való, Damien a mai napig támogatja.

– Még ha igazad is van, ez csak arra ad magyarázatot, hogyan jutott hozzá a bíróság a fényképekhez. Miből gondolod, hogy apád nyilvánosságra hozná őket?

Összedörgöli az ujjait, mintha pénzt olvasna.

Értetlenül csóválom a fejemet.

– Bulvárlapok. Internetes oldalak. Úgynevezett híradók. Nagyon sokan hajlandók fizetni olyan információkért, amelyekről úgy gondolják, hogy több hirdetést hoznak nekik.

– Basszus! – mondom. Ez tökéletes összefoglalása a helyzetnek. – De talán nem ő az.

– Talán nem. – De látom rajta, hogy ezt nem hiszi el.

– Mit fogsz tenni?

– Ezen még gondolkodom – mondja baljósan.

– Szólsz majd, ha eldöntötted?

Homlokon csókol.

– Igen – mondja. – Megígérem.

Mély lélegzetet veszek. Úgy szeretném jobbá tenni valamivel a helyzetet, de tudom, hogy lehetetlen.

– Mikor érünk haza? – Egy részem szeretné, ha máris leszállna a gép. A másik azt akarja, hogy örökké repüljünk.

– Még néhány óra – mondja, lustán simogatva a karomat. Érintése pihekönnyű, és édesen izgató. – De nem haza megyünk. Még nem.

– Nem? Hát hova?

– Az egyik kedvenc helyemre – mondja, csókot nyomva a hajamra. – Szerintem tetszeni fog neked.

11

A keskeny hegyi út annyit kanyarog, hogy kissé émelygek tőle. Későre jár, de a telihold fénnyel önti el a toronymagas fenyőfákat, amelyek olyan sűrűn állnak, hogy úgy érzem, mintha alagútban haladnánk. Egy Grand Cherokee terepjáróban ülünk, amelyet Damien stábjának egyik tagja hagyott ott neki az Ontario repülőtérnél, közvetlenül San Bernardino mellett. Ez a legkevésbé sportos autó, amelynek a kormányánál valaha is láttam Damient, ő mégis magától értetődő könnyedséggel vezet. Egyébként nem emlékszem rá, hogy egyszer is gátlásosnak mutatkozott volna. Ettől a vagány önbizalomtól találja fel magát minden helyzetben. Mulatságos elképzelni, hogy egy nagyvállalati tanácskozás tárgyalóasztalától egyenesen belepottyant egy hétvégi túlélőtréningbe.

– Te vigyorogsz – mondja.

– Csak elképzeltelek ágyékkötőben, a kezedben lándzsával – felelem. – Damien Stark, a törzsfőnök.

– Kérlek, mondd, hogy nem ezt a programot eszelted ki a hétvégére. Hacsak te nem veszel Raquel Welch-féle szőrme miniszoknyát.

– Az még neked sem tetszene – ugratom. – Azt hiszem, az őskorban az asszonyoknak kellett főzniük.

– Egy pont oda – mondja kaján mosollyal.

Nem fecsérlem arra az időt, hogy megsértődjek. Mindketten tudjuk, hogy az én főzőtudományom ennyiből áll: „Vegye le a zárófóliát, és állítsa be a mikrosütőt öt percre!”

– Közeledünk már? – Damien csak annyit mondott, hogy el akar vinni valahova, mielőtt visszatérünk L. A.-be.

– Még egy kanyar. – A terepjáró jobbra fordul. Apró rés keletkezik a fák között, és én meglátom az Arrowhead-tó vizét: úgy ragyog a holdfényben, akár a gyémánt. Egyszer jártam csak a San Bernardino-hegységben, akkor, amikor Jamie-t jöttem meglátogatni az egyik karácsonyon. Abban az évben korán leesett a hó. Béreltünk egy kocsit téli gumikkal, és felkapaszkodtunk a hegyen a Big Bear-tóhoz. Végül nem síeltünk, viszont fantasztikusan éreztük magunkat a menedékházban: ír kávét iszogattunk a tűz mellett, és gusztáltuk a szűk sínadrágos hapsikat.

Még néhány kanyar után eltűnik a tó. Teljesen össze vagyok zavarodva, de Damien nyilvánvalóan tudja, mit csinál. Bár nekem semmit sem árult el. Noha az én ötletem volt a kirándulás a hegyek közé, nem tudom, hogy szállodába megyünk-e, barátokhoz,

vagy Damien valamelyik házába. A fényszóró kévéjében feltűnik egy magánút jelzése. Damien befordul egy még keskenyebb, még meredekebb útra. A fák közelebb jönnek a terepjáró két oldalán. Kezdek némileg klausztrofóbiás lenni a sötétben. Azután feljutunk a magaslatra, amelynek tetején alpesi faház bújik meg a hatalmas fenyőfák között. Csodálatos építmény, zsindelyes fedél, kőkémények, zegzugok, fiatornyok – egészen az a benyomásom, hogy el sem jöttünk Bajorországból! Vagy talán eltévedtünk hazafelé, és Svájcban kötöttünk ki!

Damien lelassítja a terepjárót egy csipkés kovácsoltvas kapunál, leengedi az ablakot, beüt egy kódot, szétrombolva illúzióimat, hogy ez a különleges épület egy hotel vagy menedékház, vagy talán panzió lehet.

– A tiéd?

Behajt a terepjáróval a lassan kitáruló kapun.

– Akartam egy búvóhelyet a hétvégékre. Olyasmi helyet, ahová az utolsó percben is elugorhatok. Ami nincs útban.

– Palm Springs nem elég vonzó? A Santa Barbara-i szállodád túl messze van?

– A Palm Springs-i ház a golfpályánál van – magyarázza. – Mivel én nem szeretek golfozni, hagyom, hogy a személyzetem foglaljon le magának időt. Ez a prémiumuk. Santa Barbara gyönyörű, de van úgy, hogy egyedül akar lenni az ember. Illetve nem egyedül – teszi hozzá, és megszorítja a kezemet.

– Ismered azokat a számítógépes alkalmazásokat, amikor kis zászlókkal megjelölheted a térképen az összes várost, ahol már éltél, vagy ahol a facebookos ismerőseid laknak, vagy ilyesmi? – kérdezem mulatva.

– Persze.

– Neked is kell szereznünk egy ilyet a házaidhoz.

Öntelten vigyorog.

– Első dolgom lesz. Utána elkezdhetjük végigjárni őket. Még nagyon kevés házamat avattam fel tisztességesen.

– Igen? Annál inkább. Kezdhetnénk ezzel itt az Arrowheadnél – mondom. – Talán már ma éjszaka.

– Ki sem tudnék találni jobb esti programot. Vagy reggelit. Vagy délutánit.

Vigyorogva nézem a masszív építményt.

– Ez a ház baromi nagy. Azt mondom, elsőnek avassuk fel ezeket a szobákat, utána mehetünk tovább. Mennyi időbe is kerül? Egy évbe?

– Nem is olyan nagy – mondja. – Csak 836 négyzetméter.

– Gyakorlatilag garzon – mondom fapofával.

– 950, ha a vendégházat is számítod – mutat egy kisebb épületre, amelyet fedett átjáró köt össze a naggyal. – Ott lakik a gondnok és a felesége. Szóltam nekik, hogy most lazító, informális hetünk lesz, úgyhogy utazzanak el, mi majd ellátjuk magunkat.

– Jól hangzik. Imádom a lazítást.

– A házhoz tartozik egy úszómedence, egy fűtött kád, egy szabadtéri pecsenyesütő, valamint hozzáférés néhány kiépített turistaösvényhez. Továbbá – teszi hozzá vásott vigyorral – van benne számos nagyon kényelmes ágy. Ha netán azokban akarsz lazítani.

– Szeretem a változatosságot – mondom. – Ágy… fűtött kád… amíg nem egyedül kell lazítanom, tökéletesen boldog leszek.

– Szeretem a gondolkodásmódodat. – Kikapcsolja a terepjáró motorját, szembefordul velem. – Nem kizárólag ezért vagyunk itt – szól komolyan. – Gondolkoztam azon, amit a valóságról mondtál, amely váratlanul fog lecsapni ránk, és az jutott eszembe, hogy talán jót tenne mindkettőnknek, ha fokozatosan szoktatnánk vissza magunkat a való világba.

– Csinálhatjuk olyan lassan, ahogy akarod – mondom. – Én nem fogok panaszkodni. – Azután eszembe jutnak a terveim, és elfintorodom. – Csakhogy pénteken délelőtt tízre L. A.-ben kell lennem. Lisa most mutatja meg az irodát.

– Helyes. Pénteken térünk vissza a valóságba. Azon a szomorú, gyászos napon.

– Ne kezdd! – figyelmeztetem. – Mindjárt felturbózod az eszedet, és elkezdesz kitalálni valamiféle egyezséget, még mielőtt átlépnénk a küszöböt.

– Nem én – ígéri. – Nekem csak terveim vannak arra az időre, miután átléptük a küszöböt.

– Tényleg? El tudom képzelni. – Bevallom, alig várom, hogy megtudjam. Én mindig alig várom Damien kitalálmányait.

Kiszállunk az autóból, átmegyünk a hatalmas bejárathoz vezető széles fahídon. Damien ajtót nyit, belépek, és túl a küszöbön nagyon lármás, nagyon ismerős kurjantás fogad: Jamie!

Mögötte óriási molinó fehérlik az előtérben, és több tucat héliumos léggömb ugrál és pattog a mennyezet alatt. Tekintetem találkozik Damienével. Látom, hogy ugyanúgy meg van lepve, mint én.

– Te nem tudtál róla? – kérdezem, miközben Jamie a nyakamba ugrik, és átnyalábol.

– Jamie-ről igen – feleli Damien, amikor Jamie már őt ölelgeti. – Nem tudtam jobb módot elképzelni arra, hogy visszavezesselek a valóságba. Jamie a legreálisabb lény a világon!

Kacagnom kell, főleg mivel Jamie nyelvet ölt Damienre.

– Viszont a dekorációról halvány sejtelmem sem volt.

– Jaj, kérlek! – így Jamie. – Ünnepelünk! Molinó, léggömb, étel-ital. – Hozzám fordul, és akkora a szeme, mintha most lépett volna be a mennyország kapuján. – Ez a hely olyan jól el van látva, hogy azt el se hinnéd!

Damien felé biccentek, és pajkosan vigyorgok.

– Ez Damien. A művészet szintjére emeli a túlzást.

– Vigyázz a nyelvedre! – int Damien. Rálegyint a fenekemre, azután átkarolja a derekamat, és vasat olvasztó csókot nyom a számra a legjobb barátnőm orra előtt. – Picsába a valósággal – súgja, miközben elenged. – Addig akarok bent maradni a buborékunkban, ameddig csak lehet.

Igen, gondolom. A mellkasához nyomom a hátamat, és belekapaszkodom ölelő karjaiba. Én is.

– Pontosan hova megyünk? – kérdezi Damien a terepjáró anyósüléséről.

– Meglepetés – mondom. – Most pedig fogd be, mielőtt megölöm magunkat. – Nem szoktam hozzá, hogy ilyen nagy kocsikat vezessek, főleg szűk, kanyargós utakon, de a meglepetés, amit Jamie és én főztünk ki, sokkal kevésbé lenne hatásos, ha Damien tudná, hova megyünk.

Gyanakodva sandít rám.

– Jófajta meglepetés, mint amikor lassan levetkőztetlek? Vagy rosszfajta?

– Jajistenem – szól közbe Jamie a hátsó ülésről –, mindjárt elcsorgok!

Magamba fojtom a vigyorgást, hogy Damienre összpontosítsak.

– Neked rossz minden olyan meglepetés, amely nem azzal végződik, hogy pucér vagyok?

– Gyakorlatilag igen – mondja. Látom a visszapillantóban, hogy Jamie befogja a fülét.

Fölnevetek.

– Akkor, azt hiszem, mélyen bent járunk a borzalmak országában!

Damien olyan szögben dől hátra az ülésen, hogy szabadon gusztálhasson. Összekulcsolja ujjait a tarkóján. Abszolút lezser és irtóra dögös.

– Na jó – mondja vontatottan. – Halljam.

– Te mondd el neki – szólítom fel Jamie-t. – A te ötleted volt.

– Crestline-ban találtunk egy bárt, ahol karaoke van ma este – közli Jamie.

– Csak nem? – kérdezi udvariasan Damien.

Tulajdonképpen Jamie találta, de én lelkesen beleegyeztem, hogy töltsük házon kívül ezt az estét. A hír után, amelyet Damien kapott a repülőgépen, az a vezérelvem, hogy minél többet mulatunk, annál jobb. Vagy az volt. Most már nem vagyok olyan biztos benne. Nagyon sokat tanultam Damien Starkról, de még mindig nem tudok olvasni az arcában.

– Szerenádot adsz nekem? – érdeklődik.

– Ki van zárva.

– Akkor Jamie-nek?

– Duplán ki van zárva.

– Aha – mondja.

Vigyorom lehervad egy hangyányit. Jamie, Ollie és én baromi jól szórakoztunk a karaoke-bárokban, amelyek mindig kikúráltak bennünket egy vacak hét után. Csakhogy Damien más, mint Jamie, Ollie vagy én. Mostani jéghideg arcából ítélve több mint valószínű, hogy túlbecsültem az esti szórakozás vonzerejét.

Megkeresem Jamie tekintetét a tükörben. Kissé vállat von.

Éppen közölni akarom, hogy vicceltem, és valójában egy ötcsillagos étterembe tartunk, ahol üzleti elméletről és tőzsdei árfolyamokról fogunk csevegni, amikor Damien szája megrándul, és a szeme gyanúsan csillogni kezd.

– És én még azt hittem, hogy szeretsz! – mondja.

Megparancsolom magamnak, hogy ne lappadjak össze a megkönnyebbüléstől.

– Így is van.

– Úgy gondolod, hogy azzal mutathatod ki, ha a hetvenes évek rossz slágereit dalolod egy kocsmában?

Megállok egy stoptáblánál, és kihasználom az alkalmat, hogy fenyegetően nézzek rá.

– Ön gúnyol engem, Mr. Stark?

– Soha – feleli, de közben csak úgy ragyog a szeme.

– Hm, én tulajdonképpen a Rat Pack életművére gondoltam, de ha úgy óhajtja, örömmel maradok a hetvenes évek vacakjainál. Készen állok a kompromisszumokra.

Arca maga a kísértés.

– Túláradó örömmel hallom, Ms. Fairchild.

– Itt vagyunk – jelzi Jamie a hátsó ülésről, és egy fényesen kivilágított épületre mutat a háztömbben. – Ez az, még szerencsére. Idebent kezd túl nagy lenni a forróság.

Lenyelem a kikívánkozó visszavágást. Damien mellett sosem lehet túl nagy a forróság.

A terepjáró lehetséges forrósága egyébként sehol sincs ahhoz képest, ami a zsúfolt, füstös lokálban fogad. Valósággal ragacsos a levegő, ami, megmondom őszintén, hozzátartozik a hely varázsához. Miközben belépünk a kétszárnyú ajtón a sötét bárba, Damienre nézek, és látom rajta, hogy neki is tetszik.

– Kétségtelenül van légköre – állapítja meg. Könnyedén ráteszi a kezét a hátamra, és végigpásztázza a lokált.

– Ahhoz az asztalhoz mit szóltok? – kérdezi Jamie, és egy négyszemélyes asztalhoz vezet bennünket a színpad közelében. – Nekem valami vicceset rendeljetek – mondja, mielőtt elvonul a női vécébe.

Már nagyon nyomatják a karaokét. Miközben letelepszünk, egy nagy melák ember, akinek olyan szakálla van, mint a favágóknak, Gloria Gaynor I Will Survive-ját bőgi legalább akkora energiával, mint annak idején Gloria.

Kissé lejjebb csúszom a székben, és együttérző restelkedéssel eltakarom a számat.

Damien észreveszi, és nevet.

– Te nem akarsz felpattanni, hogy dalra fakadj?

– Nem – vallom be. – Jelenleg nem igénylem a kínt.

Tudja, hogy ugratom, mégis félrehajtja a fejét, és szemügyre veszi az arcomat. A szememet forgatom, és megszorítom a kezét.

– Bocs – mondom. – Ezzel nem lenne szabad viccelnem.

– Nem bánom a vicceket – mondja. – Addig, amíg nincs kifogásod ellene, hogy ellenőrizzem, nincs-e valamilyen rejtett értelmük.

Elfordítom a fejem, mert nem állhatom a tekintetét. Akaratlanul arra kell gondolnom, milyen közel jutottam a gépen ahhoz, hogy eltörjem azt a rohadt poharat, és végighúzzam az élét a combomon.

De nem tettem meg, és mindketten tudjuk, hogy én győztem. Ez a tudat erőt ad, hogy visszaforduljak Damienhez, és mégis a szemébe nézzek. Arra számítok, hogy szemrehányó lesz az arca, de nem látok rajta mást, csak szerelmet.

– Mindig aggódni fogok érted – szól gyengéden. – Ezt nem lehet lekapcsolni, nincs benne megszakító. A világon te jelented számomra a legtöbbet, mégis tudjuk, hogy nem egyszer juttattalak az összeroppanás szélére. Úgyhogy legyél mérges rám, ha akarsz, de ne mondd, hogy ne aggódjak, vagy ne keressek a szavaidban rejtett értelmet, mert úgysem engedelmeskedem. Nem tehetem.

Lassan elmosolyodom.

– Itt nem az én szenvedésemről van szó – mondom hanyagul, igyekezve visszaállítani a megfelelő perspektívát –, hanem a közönségéről, ha én mennék fel a színpadra.

– Pedig muszáj – közli gonosz vigyorral.

– Á. Ki van zárva.

– Hm. – Feláll, egy darabig vizsgálgat, majd bólint. – Na jó. Nem kell felmenned a színpadra.

Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor lehajol, és puszit nyom az arcomra. Aztán odamegy a konferansziéhoz. Végigfut a hátamon a hideg, mert a pasi szeme tágra nyílik a felismeréstől. Bólint, beütöget valamit a gépébe. Damien föllép a színpadra. Elszorul a szívem, és hirtelen nehezemre esik a lélegzés. Ám Damien egy cseppet sem ideges. Kiáll a képernyő elé, amelyen hamarosan legördül valamilyen szöveg, hogy elárassza villogó fényével. Farmert visel lezser lenvászon inggel, és nekem arra kell gondolnom, hogy ő a legszexibb férfi a bárban, és csak az enyém.

Megkocogtatja a mikrofont. A halk pukkanástól ugrok egyet. Fészkelődöm, és meglátom a felém siető Jamie-t, akinek éppúgy ki van kerekedve a szeme, mint az enyém.

Damien lenéz a színpadról a tömegre, olyan flegmán és magabiztosan, mintha az irodájában tartana prezentációt egy ügyfélnek.

– Elton John és Kiki Dee Don’t Go Breaking My Heart-jával készültem, de logisztikailag nehéz megoldanom a duettet. – Érzem, hogy a bárban felém fordulnak a tekintetek. Nem nehéz megtalálniuk, főleg miután Jamie hahotázik, és rám szegezi az ujját, mint egy pisztoly csövét. A tenyerembe hajtom a homlokomat és előredőlök, hogy ne lássák a pirulásomat. Nem is tudom, mulattat-e Damien, vagy mérhetetlenül pipa vagyok-e rá.

De hát én kerestem magamnak. Lehet, hogy Jamie találta ki, de én lelkesen rácuppantam. Tudnom kellett volna, hogy Damien képes lesz úgy intézni, hogy ő jöjjön ki jól a dologból.

Mély lélegzetet veszek, leengedem a kezem, hátradőlök. Damien folytatja.

– Úgyhogy beérem egy szerenáddal. – Rám néz. – Neked, Nikki.

Megtörlöm könnyes szememet, és reszketeg boldogsággal rámosolygok. Rázendít a zene. Vagyok annyira járatos a big bandben és a Rat Packben, hogy azonnal megismerjem a számot. Rögtön visszatérnek a könnyek, mihelyt Damien turbékolni kezdi Dean Martin számát: You’re Nobody Till Somebody Loves You. A hangja nem tökéletes, de nem is fals, és jó erős. Elbűvöli a közönséget.

Azután kezében a mikrofonnal lejön a színpadról, és odalép az asztalunkhoz. Hangja betölti a bárt, túlzengi még a tapsot és a kurjongatást is, amivel a közönség jelzi, hogy mennyire jól szórakozik. A vendégek ötven százalékának a kezében villog az okostelefon. Biztos, hogy holnapra fönt leszünk az interneten. Ám amikor Damien felém nyújtja a kezét, már nem is érdekel. Megfogom, és megszűnik körülöttünk a világ. Egy vad, kurta pillanatra azt gondolom, hogy megfelelőbb lenne Sinatra Witchcraftje, mert Damien valóban megbabonázott.

Nem tudom, hogyan történt, de egyszer csak azon veszem észre magam, hogy állok. Damien a szemembe néz. A kocsmából eltűnik mindenki, csak Damien van, a zene és én. Úgy énekel, mintha a szívét dalolná ki, és én elolvadok a híres szövegtől.

Aztán véget ér a dal. Én sírok, a közönség tapsol. Damien magához ölel. Alig érzékelem a tapsot, a kamerák villogását és az éljenzést. Semmi sem számít. Csak Damien.

Mögöttünk Jamie reszkető szájjal, csendes vágyakozással, boldogan mosolyog. Isteni!, súgja hangtalanul.

Bólintok, és Damienhez simulok. Tudom, gondolom. Tudom.

12

Későn érünk haza. Hiába hűvös az éjszaka, Damien terasza túlságosan vonzó, semhogy ellenállhatnánk. Egy gondosan ápolt pázsitra néz, amelynek végében a magánkikötő van a sima tükrű tó partján. Az ég felhőtlen, világít a telihold. Fénye visszaverődik a parton kikötött hajókról, finom árnyalattal színezve át a szürke tájképet.

Jamie azonnal lehuppan a hatalmas pamlagra. Mivel a bárban valami vicces italt kért, a pincérnő kevert vodkát javasolt, így barátnőm most a tejszínes vodka mámorában úszik. Damienre nézek, azután bemegyek a házba ásványvízért. Mire visszatérek,

Jamie a Come Josephine, In My Flying Machine-t dudorássza, és a csillagokat bámulja. Damien értetlenül nézi a közeli kis kanapéról.

– Szereti a Titanicot – magyarázom.

– Remélem, ez nem azt jelenti, hogy éppen vízbe fúlsz – mondja Damien a barátnőmnek.

Jamie csak bazsalyog, és lassan ingatja a fejét.

– Nem, csak boldog vagyok. Ez olyan kedves. Ti olyan kedvesek vagytok. – Felkönyököl. – Mi lenne, ha elmennénk egy bárba?

– Pazar ötlet – mondja Damien. Leesik az állam. – De nekem jobb dolog jutott eszembe. Mi lenne, ha itthon maradnánk?

Jamie rászegezi az ujját.

– Igen. Igen. – Rám néz. – Hogy ez milyen okos! Ráadásul isteni! – teszi hozzá a legszínpadiasabb suttogással.

– Tudom – felelem félig restelkedve, félig mulatva.

Barátnőm Damienre bandzsít.

– Mibe, hogy elgázollak pókerben?

Damien rám vigyorog.

– Ki vagyok én, hogy elutasítsak egy ilyen kihívást?

– Jamie nagyon jó – figyelmeztetem. Jamie, Ollie és én hosszú éjszakákat pókereztünk át. – Természetesen jobb akkor, amikor józan.

Jamie ferde szájjal vigyorog.

– Talán józan vagyok. Talán ez csak egy nagy blöff.

Ötlapos pókert játszunk. Négy leosztás után kezd úgy tűnni, hogy Jamie csakugyan józan. Én látványosan veszítek, Damien sem szerepel jobban, Jamie előtt viszont halmokban áll a zseton.

– Tudatom veled, hogy porba omlottak az illúzióim – közlöm Damiennel. – Nem tudom, lehetek-e egy olyan emberrel, aki veszíteni szokott pókerben.

– Viszont annyi bájjal teszem – ellenkezik.

Jamie mentegetőzve felemeli a kezét.

– Hát én már csak ilyen döbbenetes vagyok – mondja. – Nem állíthatjátok, hogy nem figyelmeztettelek benneteket.

Damien hátradől a kétszemélyes kanapén, amelyen velem osztozik. Lábát kinyújtja, lapjai háttal fölfelé hevernek a kis asztal üveglapján.

– Mindketten tudhatjátok, hogy a póker olyan játék, amiben fejlődik az ember. Pár leosztással nem lehet megtanulni.

Összenézünk Jamie-vel, majd ő visszafordul Damienhez.

– Más szavakkal most csak kipuhatolod a gyengéimet.

Felhúzom a szemöldökömet.

– Ajánlom, hogy ne tegye – szólok csípősen.

Mindnyájan nevetünk. Jamie ledobja a kártyáit, eldől a díványon.

– Jó, akkor csak játsszatok. Részemről bevágom a szunyát.

Várom, hogy folytassa, de ő halkan hortyog.

– Jamie? – kérdezem bután.

– Kiütötte magát – világosít fel Damien.

– A tejszínes vodka – mondom. – Veszélyes ital.

– Bevigyem?

Fontolgatom, hogy kihozok egy takarót, és hagyom a szabad ég alatt aludni Jamie-t, de aztán úgy döntök, jobb lesz neki a matrac és a tisztességes ágynemű, semhogy reggel egyenesen pofán csapja a nap.

– Fel bírod emelni?

– Egy ilyen tökmaggal csak elboldogulok. – Könnyedén felkapja Jamie-t, aki úgy borul a mellére, mint egy kislány. Nyitom előttük az ajtót, Jamie csak annyi időre ébred fel, hogy álmosan rámosolyogjon Damienre. Várom, hogy mondjon valami flörtös és pikírt dolgot, szokása szerint. A szívem is elszorul, amikor meghallom halk hangját:

– Te olyan jót teszel neki. Ugye, tudod?

– Ő tesz jót nekem – feleli Damien, amitől még jobban elszorul a szívem.

– Így is értettem – feleli Jamie, majd visszasüllyed a tejszínes-vodkás ködbe.

Megállok a küszöbön, mielőtt becsukom az ajtót, szeretettel nézem Jamie-t. Akármilyen csődtömeg is tud lenni néha, mégis ő a legjobb barátnőm. Az ilyen alkalmakkor mindig eszembe jut, miért.

– Halljam csak, Ms. Fairchild! – szólal meg Damien, miközben követem a lakosztályunkba. – Kegyed mennyi tejszínes vodkát ivott?

– Nekem az túl édes – vallom be. – Viszont rendeltem pár Macallant.

– Rendelt? Az gyorsan növelheti egy bár presztízsét.

Közelebb lépek hozzá, élvezem, ahogy megsűrűsödik közöttünk a levegő.

– Esetleg visszanyerheted pókeren.

– Érdekes fogadás – mondja. – Bár javaslok egy kis módosítást.

Félrehajtom a fejemet.

– Alkudozunk, Mr. Stark?

– Mint mindig. – Újabb lépést tesz. Olyan közel van, hogy ha csak egy mélyebb lélegzetet vennék, a mellem súrolná a bordáit. Addig hajol felém, amíg az ajka meg nem közelíti a fülemet. Még mindig nem ér össze a testünk, ám a leheletétől a hideg futkos a hátamon. – Vetkőzős póker, Ms. Fairchild.

Hangja ugyanolyan forró, mint a tekintete. Olvadozom. Ám ez az alkalom túl gyönyörűséges ahhoz, hogy elkapkodjuk. Hasonló hévvel nézek a szemébe, és ajkam mosolyra húzódik, amikor meglátom, hogy az erekciója hegyesedik a farmerja alatt. Fokozatonként emelem följebb a tekintetem. Mire megérkezem a szeméhez, az már lángol. Úgy bólint, mintha azt mondaná: ó, igen!

Nyelek egyet.

– Na jó, Mr. Stark. – A hálószobánkhoz indulok. Az ajtónál megállok, rámosolygok. – Készüljön a vetkőzésre!

Ám hiába fenyegetőzöm, mert húsz perccel később már elvesztettem a strandpapucsomat, a könnyű szvettert, amelyet a tóparti hűvösben viseltem, és a pólót. Nem maradt rajtam más, csak egy rövid rózsaszín szoknya, egy halványlila tanga, és a hozzá illő, félkosaras melltartó, amely olyan mélyen ki van vágva, hogy a merev mellbimbóm majdnem átszúrja a parányi kosarak díszes csipkeszegélyét.

Damien még semmit sem vetett le.

– Biztos, hogy nem csalsz? – kérdezem.

– Elvből nem. Bár nagy lenne a kísértés, hogy meztelenül láthassalak.

– Aha! – Szigorúan rászegezem az ujjamat.

Fölnevet.

– Szerencsére masszív whiskyfogyasztásod megkímélt a kellemetlenségektől. Nem a legjobb formáját hozza, Ms. Fairchild.

Felvonom a szemöldököm.

– Nem fordult meg a fejedben a lehetőség, hogy blöffölök?

– Valóban? Nos, ez érdekes fordulat. – A kártyáim felé biccent. – Lássuk, mid van.

Önelégülten kiterítem a lapjaimat.

– Két király, egy ász.

– Nem rossz – mondja. – Elég baj, hogy a másik három ász nálam van.

– Nincs! – mondom, mire ő kiteríti a lapjait. Naná, hogy két vörös és egy fekete vigyorog rám.

– Le vele – rendelkezik Damien.

Elöl záródó melltartóm csatjához nyúlok.

– Ó, nem! – mondja, és megforgatja az ujját. – A szoknyát. Majd én lehúzom a cipzárt.

Csúnyán nézek rá, de azért szót fogadok. Megfordulok, hogy hozzám férhessen. Egyik tenyerét rányomja a csípőm domborulatára, a másikkal lassan lehúzza a cipzárt. – Föl – mondja, és én feltérdelek, azután behunyom a szemem, és igyekszem nem remegni, amikor lassan lecsúsztatja rólam a szoknyát, és leheletfinoman megcirógat minden ujjnyi bőrt, amely előbukkan a szoknya alól. – Megvagyunk – mondja. Megfordulok, visszaülök, és a szoknyát lerúgva magam alá húzom a lábam.

Most már csak a parányi melltartó és a még parányibb bugyi van rajtam. Hűvös van a szobában: ajtót nyitottunk a saját külön teraszunkra.

– Ossz – mondom, és igyekszem fegyelmezni a lélegzésemet, mert a mellem hullámzik minden ki- és belégzésnél, a mellbimbóm minden mozdulattól súrolja a csipkét, ez az érzés pedig megőrjít, mert horzsol és izgat, és muszáj elképzelnem Damien fogának keménységét, ajkának puhaságát, ahogy szop, tenyerének melegét, amikor ráteszi a mellemre. És a követelőzően nyomuló farkát, amikor nyaktól térdig hozzám tapad.

– Nikki.

– Mi van? – kapom fel a fejem. Visszatérőben a valóság. Damien úgy néz rám, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit gondolok.

– A lapjaid.

Odanézek, és látom, hogy már osztott.

– Ja. Jó. – Észreveszem, hogy bazsalyog. – Mi van? – kérdezem harciasan.

– Meg se mukkantam – védekezik. – De ha szóltam volna, valószínűleg azt mondom, hogy mozdulj.

Félrehajtom a fejem.

– Mozduljak? – A sarkamon ülök, a térdemet és a combomat összezárom.

– Fenékre – utasít. – Lábakat szét.

– Miért?

– Mert látni akarlak – mondja.

Felvonom a szemöldököm.

– Ez is hozzátartozik a játékhoz, Mr. Stark?

– Most már igen. Látni akarom, mennyire vagy nedves. Tudni akarom, mennyire indít be, hogy itt ülsz velem szemben, apránként vetkőzöl pucérra, és leszel egyre nyitottabb nekem, mindeközben tudva, hogy rövidesen – nagyon rövidesen – beléd fogom nyomni magam.

– Ó! – A szívverésem akadozik. Damien egész biztos látja a lüktetést a nyakamon.

– Mozgás, Nikki – mondja. – Ismered a szabályokat.

– Ez parancs, Mr. Stark? – A csiklóm megdagadt, és kétségbeejtően lucskos vagyok. Damiennek tudnia kell, de hamarosan látni is fogja.

– A leghatározottabban az.

– És ha nem teszem, büntetést kapok?

A szája megrándul.

– Nem hiszem, hogy tetszene a büntetés, amit kimérnék rád ma este.

– Nem? Miért? Mit akarsz csinálni? – El tudom képzelni tenyerének csípését a seggemen. A kilencfarkú macska idegborzoló ütését a csiklómon. Megpróbálom elképzelni, miféle huncut nyalánkságot eszelhetett ki még nekem, de az agyam pillanatnyilag nem működik valami jól. Viszketek és kimelegedtem, és nem kizárólag a whiskytől vagy azért, mert félig pucér vagyok. Damien miatt. Attól, hogy ezt teszi velem. Attól, hogy akarom, itt és most. – Mit akarsz csinálni? – ismétlem.

– Hát épp az van, hogy mit nem akarok – mondja. Kapcsolok: ha nem fogadok szót, hozzám sem nyúl.

– Az mindkettőnknek büntetés – jelzem.

– A szabály, az szabály – mondja. – És nagyon erős tudok lenni, ha akarok. De ha azt hiszed, hogy blöffölök… – teszi hozzá, mintegy szemléltetésként a kártyákra pillantva…

Veszem az üzenetet. Egész éjszaka vesztettem a pókerben. Akkor most ezt is el akarom veszíteni?

Nem. Fészkelődöm, kinyújtom a lábam. Azután keresztbe teszem a bokám, lassan felhúzom és széttárom a térdem. Most semmit sem rejthetek el, és igazság szerint nem is akarok.

Követem Damien pillantását a tangám átnedvesedett elejéhez, a jelhez, amely elárulja, mennyire felizgatott, mennyire hihetetlenül eláztam a vágytól. Lassan felnézek rá. Látom a szemében a tüzet, és hatalmasnak érzem magam. Lehet, hogy ő fogalmazza meg a szabályokat, de én vagyok az, aki megbolondítja egy kicsit.

Homorítok, és hátratámaszkodom.

– Tetszik a látvány – szól Damien. – Szeretem látni, mennyire akarsz. Mennyire benedvesedsz tőlem.

– Csak nem? – kérdezem ártatlanul. Az egyik kezemre tenyerelek, a másikat végighúzom a combomon, azután a tanga selymén.

– Jézusom, Nikki! – mondja rekedten, de én nem irgalmazok. Végighúzom az ujjaimat a tanga szélén, hátravetem a fejem, és Damien szemébe nézek, azután lassan, ráérősen bedugom az ujjamat a falatnyi selyem alá, egyenesen bele a meleg, duzzadt pinámba. Felhördülök a gyönyörtől, egész testemben megremegek. Olyan ez a remegés, mint a földindulás előrezgése.

Azután, miközben Damien egyfolytában figyel, a számhoz emelem az ujjam, és megkóstolom a gerjedelmemet.

– Igen – mormolom. – Igazad van. Nagyon, de nagyon síkos vagyok miattad.

– Picsába a pókerrel – morogja Damien. Egyetlen karmozdulattal lesöpri a kártyákat a földre, miközben a másik kezével elkapja a combomat, és magához ránt. A mozdulattól elveszítem az egyensúlyomat, hanyatt esem az ágyon, és Damien fekszik a szétvetett lábam között.

– Kiszáll a játékból, Mr. Stark? – kérdezem nevető hangon.

– Ki – feleli.

Felkönyökölök.

– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy vesztett.

– Nem – mondja. Rám fekszik, két ujjával kicsatolja a melltartómat. – Biztosíthatlak, ez azt jelenti, hogy nyertem.

Szája a mellemre tapad, keze lejjebb csúszik, megsimogatja a lucskos selymen át a csiklómat. Hihetetlen érzések söpörnek végig rajtam. Damien szája és keze szikrazáporral áraszt el. Homorítok, beleveszve a viharba, amelyet ő támaszt nekem.

– Téved, Mr. Stark. – Igyekszem tagoltan beszélni, amíg még tudok. – Ma éjszaka mindketten nyertünk.

Tökéletes reggelre ébredek. Mellettem az ágyban a tökéletes férfi. A nyitott ajtón, amely a hálószoba teraszára vezet, dől be a napfény. Könnyű szellő fújdogál a tó felől. Száll a fenyőillat és…

A szemöldökömet ráncolom, szippantok egyet. Minek van ilyen szaga?

– Damien, ébredj fel! – Megrázom a vállát. – Vagy tényleg felgyújtottuk a lepedőt, vagy odakint ég valami!

Azonnal kipattan az ágyból, belebújik a padlóról felkapott farmerjába, és az ajtóhoz lódul. Pongyolát rántok magamra, és olyan sebesen követem, hogy majdnem beleszaladok, amikor megtorpan a küszöbön.

– Ez nem tűz – mondja. Egyetértek vele, mivel most már én is jobban érzem a szagot. Majdnem émelyítően édes, mintha valaki odaégette volna a karácsonyi karamellát.

– Azt hiszem, tudom, mi ez – mondom, és előreindulok a konyhába, ahol Jamie lázasan forgatja a palacsintákat a rostélyon. Felnéz ránk, a tekintete egy kicsit zilált, egy kicsit bűnbánó.

– Bocs, arra gondoltam, hogy csinálok reggelit, de… – A tűzhelyre és a közeli pultra mutat, mintha ennél többet nem is kellene mondania.

Ráparancsolok magamra, hogy ne nevessek.

– Úgy tudom, hogy a palacsintát nem feketén tálalják – közlöm fapofával.

Hozzám vág egy edénytörlő ruhát.

– Kicsit problémás volt belekeverni a csokireszeléket.

Damien tölt magának egy csésze kávét, és a pultnak dől.

– Ahogy mondják, a részvétel számít. Így remélem, nem haragszol, ha csak szándékozom megenni ezeket.

Jamie somolyogva nézi hol Damient, hol engem.

– Hát ez klassz, megfeneklettem a hegyek között két komédiással!

– Akkor most te dönts – szól Damien a vezérigazgatói hangján. – Vagy kitakarítunk, és elölről kezdjük, vagy elviszem a hölgyeket reggelizni.

– Különben is elfogyott a csokireszelék – mondja Jamie, és a szemétbe dobja az égett korongokat, amelyek nem emlékeztetnek palacsintára. – Adjatok tizenöt percet, hogy lezuhanyozhassak és átöltözhessek.

A tizenötből harminc lesz, mert Damien elkövet egy hibát: nemcsak arról tájékoztat bennünket, hogy a vendéglőben mesés gofrit sütnek, de arról is, hogy az Arrowhead Village üzletközpontban üzemel, ahol vannak konfekcióruhák, de van luxusbutik is. Az pedig nyilvánvaló, hogy sem Jamie, sem én nem vásárolhatunk tisztességesen, ha egyszer nem vagyunk rendesen felöltözve.

Damien persze öt perc alatt elkészül. Kifakult farmert vesz, sima pamutpólót, arra pedig rövid ujjú lenvászon inget. A haja kissé kócos, mintha kiállt volna a szélbe. Állatira dögös, beillene férfikölni-reklámnak.

– Jól ki van nyalva – állapítja meg Jamie célzatosan buja pillantással.

– Ki – helyeselek. Közéjük állok, belekarolok mindkettőjükbe. – És az enyém.

Légvonalban nincs messze az üzletközpont. De odajutni mégsem olyan egyszerű: meg kell birkóznunk a kacskaringós, girbegurba utcácskákkal. Ez majdnem fél óra. Nem mintha bánnám. A környék elragadó, tele nyeregtetős házakkal, amelyek megbújnak a hegyoldalban. A kilátás lélegzetelállító. Az üzletközpont a tó partján áll, elvileg odamehettünk volna valamelyik csónakkal is, amelyik Damien kikötőjében horgonyoz.

A vendéglő, a Belgian Waffle Works, egyenesen kint van a vízen, és hatalmas terasz tartozik hozzá. Mélyen beszívom a ropogós, aranybarnára sült tészta illatát.

– Ez több, mint amire valaha is képes leszek – állapítja meg Jamie. – Mindazonáltal hálásak lehettek nekem. Ha nem szúrom el a reggelit, ma nem vásárolgathatnánk.

– Mérhetetlenül hálásak vagyunk – mondja Damien, azzal átkarolja a derekamat.

Harminc perccel később még inkább az vagyok, mert nemcsak hogy a teraszon ülünk, kilátással a vízre, de mindegyikünk előtt ott a tányér, rajta az óriásgofri, mellette annyi szalonna és tojás, hogy egy kisebb hadsereg is jóllakna belőle.

– Bekómálok ennyi ételtől – tiltakozom.

– Majd lejárjuk a boltokban – nyugtat meg Jamie. Szélesen mosolyog Damienre. – Te tényleg szenzációs vagy. Kösz, hogy meghívtál. Szar hetem volt.

– Nagyon szívesen – mondja Damien. Jamie-hez hajol, puszit lehel az arcára.

Jamie legyezi magát. Belőlem kitör a nevetés.

– Várjatok csak! – Előrántom az okostelefonomat, intek nekik, hogy húzzák közelebb egymáshoz a széküket, azután készítek róluk két fotót. – Csinálnék a tájról is, de a telefon nem elég nagy hozzá.

– Azt hiszem, biztosíthatlak róla, hogy fogunk még ide jönni – mondja Damien.

– Vagy vásárolhatsz egy új fényképezőgépet – véli Jamie. – Damien mindegyik házához egyet. Garantálom, hogy a Leica sosem menne tönkre.

– Nem rossz gondolat – mondja Damien. Pajkosan felcsillan a szeme. – Tetszik az ötlet, hogy végigmenjek veled az összes házamon. Még jobban tetszik, hogy levetkőztesselek az összes házamban.

Az arcom lángba borul, a szemem tágra nyílik. Jamie-re sandítok, aki hátradől a széken, és azt mondja: hű!

– Srácok, ti sosem pihentek? – kérdezi.

– Nem igazán – feleli Damien. Váratlanul magához húz, és egy olyan csókot ad, hogy a jég is megolvadna tőle.

– Jesszus – így Jamie. – Állatira irigy vagyok! Nincs véletlenül egy fiútestvéred?

– Sajnos nincs.

– Sejtettem – mondja Jamie. Damien közelebb tolja a székét, és átkarol. Nekidőlök, és azt kívánom, hogy bár mindig ilyen békés és boldog lehetne az élet.

– Tudom, hogy marhára csöpögősen hangzik, de tudjátok, milyen szerencsések vagytok?

– Igen – feleli őszintén Damien. – Tudjuk.

– Helyes – mondja Jamie, majd mélyet sóhajt. – A fenébe, de szükségem volt erre!

– Miért nem mondtad el, hogy kirúgtak a reklámból? – kérdezem.

Kényszeredetten vállat von.

– Mással voltatok elfoglalva, és különben sem tehettetek volna semmit, pláne Németországból. – Jamie-t nemrég kiválasztották egy nagy reklámhoz, de még mielőtt sor kerülhetett volna a forgatásra, randizni kezdett a másik színésszel, Bryan Raine-nel, a feljövőben levő sztárral. A kapcsolat rosszul végződött, aminek hatására Raine úgy döntött, hogy véget kell vetni Jamie karrierjének is a reklámfilmek világában.

– Tehetnék valamit… – jelzi Damien.

Jamie határozottan rázza a fejét.

– Nem, már abban is te segítettél, hogy megkapjam a munkát. Az is több volt, mint elég. Különben is kifizették a gázsit – eleve így volt benne a szerződésben –, úgyhogy nincs semmi bajom. Csak még gondolkodnom kell rajta, hogyan rázzam gatyába magam.

– Rá fogsz jönni – ígéri Damien.

Jamie átnyúl az asztalon, megfogja a kezünket.

– Köszi. Komolyan.

– Nagyon szívesen – válaszolom. – Azt pedig tudod, hogy szeretlek.

– Engem nem is lehet nem szeretni – mondja azzal a vásott vigyorral, amiből láthatom, hogy a reggeli mélabú elmúlt.

Megszorítja a kezem, majd elengedi.

– Ugye, tudjátok, hogy bámulnak minket?

Körülnézek. Jamie-nek igaza van. Nem mindenki néz minket, de azért elég sokan kapják el bűntudatosan a pillantásukat, amikor a tekintetem végigsöpör rajtuk.

– A hivatás kockázata – mondom, és Damien felé biccentek.

– Még úgysem kerültem be a botránylapokba – közli Jamie. – Azt hiszem, végre sikerült, a hülye reklám ellenére is.

– Miről beszélsz?

– Damien Stark hármasban! Mi másról? Holnap reggelre másról sem fog szólni az internet.

A fejemhez kapok.

– Jesszus, Jamie, miért nem mondtad hangosabban? Egyáltalán miért mondtad?

– Csak viccelek! – nyugtat meg. Ismerem, tudom, hogy igazat beszél. Damienre nézek – alig észrevehetően megrázza a fejét. Veszem az üzenetet: arra figyelmeztet, hogy fogjam be a szám. Jamie hiheti, hogy csak viccelt, de az ő életét nem szállták meg a lesifotósok, mint Damienét. Vagy mint az enyémet. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy mégsem akkora marhaság, amit Jamie mondott. Attól függ, ki látott minket.

Pazar! Mély lélegzetet veszek, utána figyelmeztetetem magam, hogy ne izguljak.

– Kérek még egy kávét – mondom, mert csakugyan kérek, és mert másra akarom terelni a szót. – Utána pedig, azt hiszem, ideje elkezdeni a vásárlást.

13

– Nekem a ciánkék tetszik – mondom Jamie-nek, aki nem tudja eldönteni, hogy a hagyományos barna bőr hátizsákot vegye-e meg, vagy azt, amelyet az ég színére festettek.

– Nem túl harsány?

– Neked? Semmi sem az.

Bazsalyog, visszateszi a barnát.

– Oké, nem kellene, de azért megveszem. Végül is most fizettek ki. És legalább egy szép dolog legyen abból a rohadt reklámból.

Egyetértek, ezért nem is próbálom lebeszélni. Rég ismerem Jamie-t. Nála hosszú múltra tekint vissza a vásárlási terápia.

Egy bőrdíszmű-boltban vagyunk. Damien, aki azzal ugratott, mennyi buja lehetőséget kínálnak a férfiosztályon lógó övek, az imént ment ki, mert telefonon keresték. Intek Jamie-nek, aki a pénztárnál várja, hogy sorra kerüljön, majd kimegyek Damien után.

Beletelik egy időbe, hogy megtaláljam egy padon egy pázsit közelében, ahova néhány fáradt szülő telepedett le a srácaival. Fölemeli az ujját, amikor meglát, azután a fülhallgatójára mutat. Bólintok, csendesen melléülök, élvezem a késő nyári délutánt.

– Nem – mondja éppen. – Meg kell értenie. Nekem ez a legfontosabb. Mikroszkóppal ellenőrizzék. Amit meg lehet tudni, derítsék ki. Göngyölítsenek fel minden szálat, nézzenek be minden egérlyukba. Világos? Helyes. Hívjon vissza pár óra múlva, és tájékoztasson. Igen, pár óra múlva. Helyes. Akkor ebben megegyeztünk. Mi van a kapuval? Felgyorsíthatnánk az eljárást? Végre egy jó hír. Még ma intézze el, és gondoskodjon róla, hogy mindenki bejuthasson. Jól van, később majd beszélünk.

Bontja a vonalat, rám néz, automatikus mosolyra húzza a száját. Ha nem ismerném olyan jól, elhinném neki, hogy nincs semmi baj. De ismerem, és látom a szemében a szorongást.

– Valami baj van? – kérdezem.

A fejét rázza.

– Csak a szokásos nyűg, ami a világuralommal jár. Pár hétig nem voltam itthon, és ez-az becsúszott.

– Nem értem, hogy ez hogy történhetett meg – csipkelődöm. – Hiszen átköltöztetted a vezérkart a hotelbe.

– Mondom, hogy semmiség.

Nem hiszek neki.

– Te aggódsz – mondom.

Látom rajta, hogy cáfolni akar. Eszébe juttassam vajon a beszélgetésünket a gépen? Azután meggondolja magát.

– Igen.

– Akkor nem üzlet. Az üzletért nem szoktál aggódni – teszem hozzá, mert kérdően néz rám. – Ott dirigálsz.

– Nem tudtam, hogy ilyen átlátszó vagyok.

– Csak nekem – mondom. – Tehát mi az, Damien? Sofia? Vagy ismét követelik, hogy hozzák nyilvánosságra a képeket? Történt valami?

A pad támlájának dől, és az ég felé emeli az arcát. Egy perc múlva leakasztja a pólója nyakából a napszemüvegét, és felteszi.

– Mindössze van pár dolog, amelyeket figyelemmel kell követnem – mondja, és felém fordítja a fejét. – Üzleti dolgok, amelyek nem aggasztanak, viszont megkövetelik, hogy odafigyeljek rájuk.

– Aha – válaszolom, holott azt kellene mondanom, hogy ne süketeljen.

– Továbbá valóban aggódom Sofia miatt – teszi hozzá gyengéden.

Ezúttal elhiszem, hogy igazat beszél. Azt is tudom, hogy ez most bocsánatkérés volt.

– Meg fogod találni. Szólsz majd, ha megtudsz valami újat?

– Természetesen – vágja rá.

Valami szorítja a mellemet. Észbe kapok, hogy visszafojtottam a lélegzetemet. Csak most jövök rá, mit jelentett nekem ez az egyszerű kérdés.

Nem mondhatod el, mi folyik itt?, könyörögtem neki Németországban. Nem beszélhetsz róla? Nem, válaszolta.

Ma azt mondta, hogy igen.

Megkönnyebbülten dőlök neki. Halkan sóhajtok, amikor átölel, lubickolok a tudatban, hogy legalább most biztonságban érezhetem magam, és tartozom valakihez.

Hamarosan megjelenik Jamie egy reklámszatyorral.

– Ti máris kifeküdtetek?

– Attól tartok, vissza kell mennem a házba – mondja Damien. – De ti ketten folytathatjátok a vásárlást.

– Én nem. Csak akkor, ha te is akarsz. – Jamie rám néz, de a fejemet rázom. Nekem is elegem van a vásárlásból. – Részemről sokkal inkább vágyom egy forró fürdőre – mondja.

– Azt hiszem, kaphatunk annál jobbat is – mondja Damien, majd lenyom egy gombot a telefonján. – Sylvia, kapcsolatba tudna lépni Adrianával? Nézzen utána, ki tud-e küldeni ma délután valakit az arrowheadi házba. Ms. Fairchildnak és Ms. Archernek. Igen, pontosan. Egy óra. Ha megvannak a részletek, hívjon fel, vagy küldjön SMS-t. Remek. Pénteken jövök.

Jamie értetlen pillantást vet rám, amit én szavakban tolmácsolok Damiennek:

– Mi volt ez?

– Gondoltam, nem lenne kifogásotok egy masszázs ellen a teraszon – mondja.

Jamie azonnal összeüti velem a tenyerét.

– Tudod, hogy döbbenetes vagy? – kérdezi Damientől, aki a szemembe néz.

– Ezt már más is mondta.

Miután visszakerülünk a házba, Damien elmagyarázza, hol találunk fürdőruhát a Jamie vendégszobájában levő ládában, azután megmutatja a fűtött kád kezelését.

– Szolgáljátok ki magatokat a hűtőből – mondja. – Pezsgő is van.

Elkapom a kezét, összefonom az ujjait a magaméval. Szeretném marasztalni, de tudom, hogy most alkalmat ad Jamie-nek és nekem, hogy kettesben lehessünk, ami már nagyon rég nem történt meg velünk.

– Ne dolgozd agyon magad – intem.

– Ne szórakozzátok agyon magatokat – vág vissza.

– Eszembe sem jutna.

Szó sincs itt semmiféle duhaj mulatságról, épp ellenkezőleg. Életemben nem voltam még ilyen lusta. Ha már itt tartunk, szerintem épp az ellenkezője az igaz annak, amit a néphit tart. Nem a pokol a forró, hanem a mennyország. Forró és gőzölgő, ami vízsugarakkal vereti ki az emberből a feszültséget.

Jamie szétvetett karokkal, a fejét hátraszegve fekszik.

– El se mondhatom, mekkora szükségem van erre. Ráadásul egy masszázs? Még ilyet! Csak egy isten van, és annak a neve Damien. – Annyi időre felemeli a fejét, hogy kajánul vigyoroghasson rám. – Komolyan, Nikk, totál szerelmes vagyok a fiúdba!

– Ja – felelem. – Én is.

Pár órával később a végkimerülés határán vagyunk a forró víztől és a masszázstól. Elterülök Jamie mellett a díványon, löttyedt vagyok, mint egy nudli. Olvasni akarok, de az túl nehéz, így behunyom a szemem, és átadom magam a mennyei, totális lazításnak.

Itt talál rám Damien, amikor végre előkerül a dolgozószobájából.

– Hé – súgja, és végighúzza az ujjait a vállamon. – Milyen volt a napod?

Hunyorogva felnézek erre a hihetetlen férfira, aki lemosolyog rám.

– Hány óra?

– Most múlt hat – mondja, amitől a szemem még tágabbra nyílik. A telefonomért nyúlok, és látom, hogy igaza van. Több mint egy órát aludtam.

– Oda se neki – mondja. – Látom, milyen volt a napod, és irigykedem.

– Csatlakozhattál volna hozzánk – mondom, és oldalba bököm Jamie-t, aki ugyancsak elbólintott. Tőlem eltérően a hasára fordult, és most halkan hortyog bele egy párnába.

Mint kiderül, Damien vacsorát rendelt egy helyi étteremből, így a szendvicsek, levesek és saláták széles választékában dúskálhatunk a film közben, amit Damien meg akar nézni.

– Úgy gondoltam, én is megérdemlem, hogy kiengedjek – mondja. – Mármint ha nincs kifogásotok ellene, hogy beszálljak a buliba.

– Majd kibírjuk valahogy – mondom, és csókot lehelek a szájára. – Egyébként kösz. Jamie-re nagyon ráfért ez. És rám is.

A csütörtök nagyjából úgy kezdődik, ahogy a szerda, bár ezúttal Jamie-nek sikerül olyan palacsintát sütnie, ami hasonlít is a palacsintára. A teraszon esszük meg, frissen facsart narancslével. Kinézek a napfénytől pettyes tóra, és úgy érzem, örökre itt tudnék maradni.

– Félig-meddig kedvem lenne felhívni Lisát, és áttenni hétfőre a találkozót.

– Ó, igen, kérlek! – eseng Jamie.

Damienre nézek. Kifejezéstelen az arca, nem biztat, és nem utasít el.

– Nem – mondom végül. – Látnom kell azt az irodát, meg beszélnem is kell Lisával.

– Tízkor találkoztok? – kérdezi Damien, majd amikor bólintok, azzal folytatja: – Holnap reggel megyünk el. Edward megvár téged a toronynál, és elvisz a limuzinnal az irodába.

– Hm, inkább ne. Induljunk olyan korán, hogy kitehess otthon.

– Korai tárgyalásaim vannak.

– Akkor majd szólunk Edwardnak, hogy ő vigyen haza.

– Időpocsékolás – mondja Damien. – Itt felöltözhetsz, és mehetsz egyenesen a megbeszélésre. Utána találkozunk, és majd tájékoztatsz.

– Nem – mondom.

– Az istenit, Nikki…

– Nem! – Felemelem a kezem. – Nem tudom, mi megy itt, de tudom, hogy van valami. Akár most is elmondhatod.

Jamie feláll.

– Váratlan ihletem támadt. Megyek átszervezni a bőröndömet.

Még csak nem is bólintok, annyira csak Damien köti le a figyelmemet. Továbbra is hallgat, mint a csuka.

– Ne csináld ezt, Damien. Ha titkolsz valamit, annak csak hozzám lehet köze. Te is tudod.

Az orrnyergét nyomkodja. Fáradt az arca.

– Az autódat tönkrevágták – mondja végül fásultan. Ez nem a legyőzöttek hangja, hanem azoké, akik alig bírják féken tartani a haragjukat.

– Mit mondtál? – kérdezem bután.

– Leöntötték festékkel az autódat. Eddig dühítő, de nem jóvátehetetlen. De feltörték az egyik zárat is, és megtömték a kocsit nyers hallal. Kétlem, hogy valaha is kimenne a szaga.

– Én… – Reménytelenül befogom a szám. Fogalmam sincs róla, mit mondhatnék. – Honnan tudod?

Nagyot sóhajt.

– Már egy ideje aggódom a lakásod biztonsága miatt.

– De hát már szereltettél be riasztót! – mondom. Az első névtelen levél után megkérdezte Jamie-t, van-e kifogása. Mivel pedig Jamie nem hülye, beleegyezett, és Damien biztonsági szakemberei megcsinálták a munkát, miközben Németországban voltunk.

– Teljesen egyértelmű, hogy ez nem elég. Elintéztem a házkezelőséggel, hogy felszereltetek egy beléptető kaput a parkolóhoz és a bejárathoz. A csapatom két napja találta meg a kocsidat. Mondanom sem kell, sürgettem őket, hogy elkészüljön a munka.

Emlékszem, valamilyen kaput emlegetett, amikor felhívták, miközben mi vásároltunk.

– Azt mondtad, hogy annak a hívásnak Sofiához volt köze – jegyzem meg.

– Nem. Azt mondtam, hogy vannak dolgok, amelyeket el kell intéznem. És hogy aggódom Sofia miatt.

– Az istenfáját, Damien, hagyd ezt a szőrszálhasogatást! Szántszándékkal ködösítettél. Miért?

– Mert még nem akartam, hogy a buborékod kipukkadjon. Nem akkor, amikor még néhány napra elszöktettelek a valóság elől.

– Én… – Kiabálni akarok, hogy nem hallgathatja el előlem az ilyen disznóságokat, és nem dughat be egy limuzin hátuljába, hogy ott majd biztonságban leszek.

Mégsem teszem. Azért nem, mert felfogtam, hogy előbb-utóbb úgyis elmondta volna. Erre a beszélgetésre mindenképpen sort kellett volna keríteni. Ő pedig meg akart ajándékozni még néhány napra való békességgel.

– Jó – mondom végül. – Akkor megúsztad, hogy nem szóltál. Viszont Edwarddal nem furikázom.

– De igen – közli Damien. – Nem védhetlek meg mindentől, de a lehetőségeim határai között igenis megvédelek!

– Felejtsd el. Megjavíttatom a kocsit. Munkaképessé teszem.

– Egy fenét teszed. Az a kocsi túl ócska egy tisztességes riasztóhoz, a szag nem fog eltűnni, egyébként is már egy ideje agonizál. Magad mondtad. Mellesleg – folytatja higgadtabban – már megszerveztem, hogy az embereim ajánlják fel az alkatrészeit jótékony célra.

Leesik az állam.

– Te most viccelsz? Nem! – A fejemet rázom. – Ki van zárva! Annak az autónak túl nagy az érzelmi értéke. Nem engedem szétszedetni. Hát mit képzelsz, ki vagy te? – Értsd: mi a fasz van?

– Az az ember vagyok, aki belehalna, ha valami bajod esne – mondja. Olyan nyugodt, akár a tó, és még jobban begurulok attól, hogy ilyen hidegvérrel beszél, amikor én dühöngök.

– Ez nem jelenti azt, hogy beleszólhatsz minden dolgomba. Vagy szétboncoltathatod az autómat.

– Ha meg akarod tartani, oké, tartsd meg! Majd a Stark Towerben fog parkolni. Az örökkévalóságig megtarthatod, bánom is én. De mindenképpen veszek neked egy újat, perifériás riasztóval, GPS-szel, betöréskövetővel, és az összes rohadt biztonsági berendezéssel, amivel az embereim elő tudnak állni. – Nem kiabál, de nagyon közel jár hozzá.

– Veszel?

– Veszek.

– Egy fenét veszel.

– Most ne veszekedj velem, Nikki. Egyáltalán semmivel kapcsolatban, aminek a biztonságodhoz van köze. Ha meg akarod tartani a Hondát, tartsd meg. Ha akarod, bronzba öntetem a nyavalyást, és kiállítjuk az ajtónál. De kapsz egy új autót, amit vezethetsz.

– Jó! – mondom. Tudom, hogy igaza van. A Honda túl régóta tojt a fejemre a kereszteződéseknél. És igen, érzelmileg érintett vagyok, viszont nem, nincs szükségem egy halszagú autóra. Damien elajándékozhatja, bár ezt nem fogom közölni vele. Legalábbis most még nem.

Viszont nincs az az isten, hogy ő vásároljon nekem kocsit, és ezt meg is mondom neki.

– Majd én szerzek magamnak. Ha velem akarsz jönni vásárolni, hogy tanácsot adj, az rendben. De a csekket én írom alá.

– Még szép – mondja. – De amíg meg nem kapod, Edward fuvarozhat.

– Á, dehogy! Ha megcsináljuk, ma csináljuk.

– Ma?

– Végig a tízes úton vannak kereskedések, nem? Úgyhogy inkább ma este menjünk haza, és ne holnap reggel. Útközben beszerzek egy autót.

Furcsa arccal mered rám, mintha valamilyen érvet keresne, de nem találná. A gondolat diadalmas borzongást kelt bennem. Az emberek többsége alulmarad, ha Damien Starkkal vitatkozik.

– Helyes – mondja végül. – Csomagolj. Indulhatunk, amikor akarod.

Bólintok, és felállok, hogy összeszedjem a cuccomat. Csak egy pillanatig tétovázok, addig, amíg felnézek rá.

– Még valami? – kérdezi kifürkészhetetlen arccal.

– Csak… kösz – mondom. Mintha megkönnyebbülés ülne ki a vonásaira.

– Ez azt jelenti, hogy nem haragszol?

– De, iszonyúan pipa lettem miattad. Bár ez nálad elemi ösztön. – Keresztbe fonom a karomat. – Viszont ne csináld ezt még egyszer, Damien.

Lustán elmosolyodik.

– Nem ígérek semmit. Ahol a biztonságodról van szó, nincs sok helye a kompromisszumoknak.

Csak rázom a fejem. Ez nem olyan csata, amit valaha is megnyernék, de mindent összevetve azt hiszem, így ez oké.

– Jamie-nek pechje van – mondom, mielőtt kimegyek a szobából. – Számított még egy éjszakára.

– Maradhat egész hétvégére, ha akar – mondja Damien. – Mi elvisszük a terepjárót, viszont van egy autóm a garázsban. Itt hagyom neki a kulcsokat. Tudja kezelni a sebváltót?

– Ja – mondom. – Tudja. Miféle autó az?

– Egy Ferrari – mondja.

Kitör belőlem a nevetés.

– Mi az?

– Semmi – mondom. – Csak az, hogy állati aranyos ember vagy, Damien Stark.

Csütörtök este belép az életembe az új szerelem. Noha Damien Starkot senki és semmi sem túrhatná ki, mire megérkezünk L. A.be, fülig belehabarodtam vadonatúj, ragyogó piros Mini Cooper sportkocsimba.

– Remélem, nem vagy féltékeny típus – mondom, miközben gyengéden simogatom a bőrrel bevont kormányt. – Mert azt hiszem, hogy Cooper és én elválaszthatatlanok leszünk.

– Érdekes. – Fanyarul elhúzza a száját. – Talán nem kellett volna hagynom, hogy az egyik alkalmazottam vigye el a terepjárót. Ha már annyira kettesben akartok maradni.

– Tudom, hogy borzasztó csapodárnak tűnök – mondom vidorul. – De ha beköszönt az igaz szerelem… annak nem lehet ellenállni.

– Igen – mondja forró pillantással. – Annak nem.

Leveszem a szemem az útról, de csak annyi időre, hogy rávigyoroghassak. A Ventura Boulevard-on robogunk, már majdnem odaértünk a lakásomhoz. Rákanyarodom a Laurel Canyonra, de elhúzok a keresztutca mellett, amelyben Jamie és én lakunk.

– Örömfutam, Ms. Fairchild?

Könnyedén végighúzom a kezemet Cooper műszerfalán.

– Kérem, Mr. Stark, több tiszteletet. Most építjük ki a kapcsolatunkat.

– Lehet, hogy ki kell hívnom Coopot egy hajnali párbajra – mondja Damien. – Mert nem óhajtok osztozni rajtad. Mindenestül magamnak akarlak.

– Valóban? El kell ismernem, ez örömömre szolgál.

– Megkönnyebbülve hallom.

– Emlékszel, amikor azt mondtam a Lamborghiniról, hogy majdnem olyan, mint egy előjáték?

– Még nagyon sokáig nem fogom elfelejteni, Ms. Fairchild.

– Hát egy Mini is olyan.

– Csakugyan? – kérdezi Damien. – Bevallom, még sosem gondoltam úgy egy Minire, hogy szexi. Feltétlenül aranyos. Határozottan szemrevaló. De hogy szexi lenne? Abban nem vagyok biztos.

– Ne sértsd meg Cooper önérzetét – mondom. – Különben sem a külső a fontos, hanem az erő.

– Tényleg?

– Érzed ezt? – kérdezem, miközben sebességet váltok. Cooper olyan büszkévé tesz, hogy habozás nélkül vágok neki a dombnak a Mulholland Drive-on. – Erő – ismétlem. – És kitartás. Nagyon fontos tulajdonságok. Egy autóban.

– Szívemből beszélsz – mondja. – Készség. Engedelmesség.

– Tehát mint mondtam: mindazok a dolgok, amelyektől beindulsz. Vagyis előjáték.

Jobbra fordulok, és gyorsítok. Coop fölényesen veszi a Mulholland Drive hírhedt kanyarjait.

– És téged mi indít be?

Mivel nem akarok lezuhanni a hegytetőről, nem nézek rá.

– Te – mondom.

Egy pillanatig hallgat, de érzem a tekintetét. Azután így szól, nyers, parancsoló hangon:

– Állj meg.

– Tessék? – Kifordultunk egy kanyarból egy egyenes szakaszra, így megkockáztatok egy gyors pillantást.

– Ott – mutat egy földes parkolót, amely a völgyre néz. Az a fajta hely, ahova turisták járnak fényképezni és tizenévesek parkolnak. – Fordulj be, állítsd le a kocsit.

Teszem, amit mond.

– De mi a… – kezdem, ahogy kikapcsoltam a motort.

Nem fejezhetem be a kérdést, mert lecsap a számra, és a tarkómnál fogva húz magához. Nyitott szája forró, követelődző, ragadozó. Felnyögök, előredőlök, mert érezni akarom a testét a magamén – azután felvonítok a kíntól, amikor a sebváltó hason döf.

– Szerintem itt Cooper a féltékeny – húzza el a száját Damien. – Nem esett bajod?

Gondolatban káromkodok, mint a kocsis. Damiennek csak bólintok.

– Maradj itt. – Kinyitja az anyósülés ajtaját, kiszáll. Megkerüli a kocsit, kinyitja az ajtómat. Nyújtja a kezét. Megfogom, és hagyom, hogy felállítson.

– Azt hiszem, elrontottam a hangulatot – mondom.

Megfordul, így mindketten a völgyet nézzük, és a fényeket a sötétség paplanján.

– Nem – mondja –, csak egy kicsit megváltoztattad. De mi más lehetne, mint románc, amikor egy csillagpaplan fölött lebegünk?

– Románc, Mr. Stark? – csipkelődöm. – Nem forró és izzasztó szex egy pici kocsi hátuljában?

– Románc – feleli olyan hévvel, hogy a kocsinak kell támaszkodnom, különben elesnék.

– Damien… – kezdem halkan, érzelemtől fojtott hangon.

– Tudom. – Gyengéden végigsimítja az arcomat. – Hunyd be a szemed.

Becsukom. Kissé nyitva marad az ajkam. Megérinti a hajamat, hátrasimítja. Ajka pihekönnyen súrolja a halántékomat. Majd a szemem sarkát. Elmosolyodom, nem a cirógatás édességétől, hanem azért, mert olyan finoman ér hozzám, hogy az már szinte csiklandozás. Utána az ajkamra simul a szája, de olyan szívfájdító szelídséggel, hogy könnybe lábad a szemem.

– Hé! – mondja, miután leválik a számról, és a tenyerébe fogja az államat. Gyengéden végighúzza az ujját a szemem alatt, letörölve egy kóbor könnyet. – Ezt ne.

Felnézek rá. A tekintete annyira színültig van szerelemmel, hogy bele tudnék fulladni.

Átkarolom a nyakát, és egy sóhajjal nyugtázom, amikor magához ölel.

– Szeretlek – mondom, bár olyan halk a hangom, hogy nemigen hallhatja. Különben mindegy. Most nincsen szükség szavakra. Most csak egymásra van szükségünk.

14

A házunkat gyakorlatilag erőddé változtatták át, úgy, ahogy Damien mondta. A parkolóba, amelyet napi huszonnégy órában figyelnek a biztonsági kamerák, kapun lehet bejutni. Megállok a nyitónál, lehúzom a Damientől kapott kártyát, azután várok, hogy az elektronikus manók kitárják az olajozottan mozgó, tömör kaput. Semmi idő alatt átmegyünk rajta.

– Csinos – állapítom meg, mert bár úgy érzem, hogy Damien agyonbabusgat, méltányolom, hogy mi mindent tesz a védelmemért. És neki még ez sem elég. Még mindig aggódik. Az pedig örökké fájó pontja marad, hogy én maradtam felül a vitában, amelyet Edwardról mint személyi sofőrömről folytattunk.

– Az – helyesel –, de nekem fontosabb a biztonság, mint a szexepil. – Elfordul a kocsiban, hogy hátranézzen a kapura. – Ezen simán át tud mászni valaki.

Megtekintem a kaput a visszapillantóban.

– Talán Pókember igen, de nem a normális halandók.

– Azt a rácsot lehet létrának használni. – Beütöget valamit a telefonjába. – Ez tipikus lakóháznak való kapu, de leginkább arra szolgál, hogy megakadályozza az idegenek parkolását. Elrettentő eszköz. Nekem több kell.

Csippan egyet a telefonja. Ezek szerint most küldött el egy SMS-t.

– Kit…

– Ryant. A biztonsági főnökömet. Máris rá akarom állítani erre.

Csak a szememet forgatom, azután beállok a parkolósávomba. Egy kicsit fáj, hogy nem látom a Hondámat, de ez gyorsan elmúlik. Végül is nem veszett el, csak átvitték a garázsba a Stark Tower alatt, amíg el nem döntöm, hogy mi legyen vele.

Mivel a postaláda valószínűleg pukkadásig megtelt, a gyalogos biztonsági kapun távozunk a parkolóból, és felmegyünk a járdán a bejáratig. Damien húzza a kerekes bőröndömet, én a kézitáskámat cipelem. Amikor elutaztam Németországba, az előtér enyhén lepukkant odú volt, egyik oldalán a postaládákkal, a másikon lépcsővel. Most irdatlan – ám ízléses – vaskapu védi, és az egészet kipofozták. Friss festés, nagy cserepek, tele virágokkal. Még egy vízfal is van.

– A te műved? – kérdezem.

Nem szól, csak nyújtja a kezét a kulcsomért, azután kiszedi a postámat.

Megyek utána a lépcsőn, kissé derülve, kissé bosszankodva.

Az ajtónk többé-kevésbé ugyanaz. A „többé” egy újabb zárat jelent a másik kettőn fölül. Kérdőn tekintek Damienre.

– Jobb – mondja, de már kopácsolja is az új üzenetet. Tudom, hogy nála a jobb nem azonos a jóval. Ryannek mozgalmas péntekje lesz.

Bent a lakás változatlan. A nappalit a hatalmas vaságy uralja, a heverőn a fehér macska eltűnik a párnahegyben. Lady Miau fölnéz, amikor belépünk, azután feláll, nyújtózik, és kecsesen leugrik a padlóra. Várom, hogy odajöjjön egy vakargatásra és egy ölelgetésre, de ő csak pillog vádlón a hatalmas szemével, majd hetykén fölcsapja a farkát, és elvonul a lakás hátsó részébe. Felszalad a lépcsőn, és befordul Jamie szobájába, ahol nyoma vész.

– Szerintem most lebaltázott – jegyzi meg jókedvűen Damien.

– De legalább látszik rajta, hogy kapott enni. – Jamie-től tudom, hogy Kevinre, kedves, ám kelekótya szomszédunkra bízta a macska etetését. Tekintve, hogy Kevin olykor úgy viselkedik, mint aki legelni küldte az eszét, nem mondhatnám, hogy feltétlenül helyeseltem a macskapásztorságát.

A táskámat a padlóra dobom, a postát az ágyra.

– Ezt nem hiszem el, hogy itt hagyta! – mondom, bár persze elhiszem. Ha Jamie-n múlna, a vaságy ugyanolyan állandó tartozék lenne, mint a ruhakupac a szekrénye aljában, vagy a penész a hűtőben, amely bizonyára szakállt eresztett, miután nem voltam itt, hogy pár naponta méregtelenítsem a lakást.

Damien a táskám mellett hagyta a bőröndöt. Kicipzárazom, hátraülök a sarkamra, és fancsali képet vágok. Ez az a része az utazásnak, amit egyáltalán nem szeretek. A bőrönd dugig van, és egyáltalán nem derít fel a kilátás, hogy most majd szortírozni,

mosni, teregetni, vasalni kell. A halogatás megszentelt hagyományához híven egyelőre nem veszek tudomást a bőröndről, inkább átnézem a postát. Számla, számla, reklámszemét, magazin. Közben Damien körbejárja a lakást, ellenőrzi az újonnan fölszerelt mozgásérzékelőket és a többi kütyüt, amit a csapata bekötött hozzánk.

Éppen kilép a szobámból, amikor észreveszek egy levelet, mert kiáll a vége a kupacból. A feladón akadt meg a szemem. Stark International. Mosolyogva nézek Damienre, várom a cinkos vigyort. Ám ő éppen a telefonján kopácsol választ egy imént érkezett SMS-re.

Mivel nem szeretek várni, a hajtóka alá dugom az ujjamat, és feltépem a borítékot. Közben látom, hogy Damien zsebre vágja a telefont. Ezek szerint végzett. Ryan örülhet.

Kihúzom a borítékból az egyetlen papírlapot, széthajtom. Érzéki szavakra, dekadens szövegre számítok, de a vérem is meghűl attól, amit találok:

A MÚLTJA MINDIG ÜLDÖZNI FOG!

Felhördülök, és a padlóra dobom a levelet.

– Nikki! – Damien rögtön ott van mellettem, de a másik oldalról közelít: az ágyon mászik át, hogy megragadja a vállamat. – Mi az?

Mély lélegzetet veszek, és görcsös erőfeszítéssel összeszedem magam. Valaki szórakozik velem. Az SMS, az autóm, és most ez. De ez csak egy darab papír. Csak egy nyomorult fecni! Megborzongat a félelem, de visszaparancsolom. El tudom viselni. Tudom kezelni.

– Nikki!

– Ott! – mutatok a padlóra. Lecsúszom az ágyról, hogy felszedjem, de Damien gyorsabb, és felkapja, mielőtt elérhetném.

A két ujja között tartja a papírt, az ujja hegye és a körme elfehéredik a nyomástól. Alaposabban megnézem az üzenetet, talán azt várom, hogy hirtelen felfedezek valamilyen támpontot. De nincs a papíron más, csak a szavak. Olyanok, mintha géppel írták volna őket, egy ósdi masinán.

– Honnan van ez? – kérdezi higgadtan Damien. A borítékra mutatok, amely még mindig az ágyon hever. Damien a keze ügyébe eső katalógussal fordítja fel. Az arcából kiolvashatom, mikor látta meg a feladót. – A mocsok! – acsarkodik, majd akkorát rúg az ágytámlába, hogy az egész bútor beleremeg.

Várok egy percet, majd erőltetett közönnyel megkérdezem:

– Valaki hozzájutott a céges levélpapírodhoz?

– Nem – mondja. – A szemétláda csak azt akarta elhitetni veled, hogy tőlem jön. Nézd meg, de ne érj hozzá! – figyelmeztet, amikor közelebb hajolok. – Ez közönséges lézernyomtatón készült. A mi borítékjaink dombornyomásúak. Picsába! – Beletúr a hajába, mélyen beszívja a levegőt, majd hozzám fordul. – Minden oké?

– Igen – felelem az igazsághoz híven. – Először frászt kaptam, de csak a sokktól. Komolyan! – bizonygatom, mert még mindig szúrósan figyel, és látom a szemében az aggodalmat. – Kutya bajom, de tényleg. Inkább pipa vagyok, mint dühös.

Lassan bólogat, mintha szavaim igazságtartalmát mérlegelné.

– Na jó – mondja. – Adj egy hűtőtasakot. Reggel eljuttatom Ryanhez.

Kisietek a konyhába. Némileg meglep, hogy nem hívja Ryant máris. Ám mivel a levél postán jött, gondolom, itt nem lényeges az idő.

Amikor behozom a tasakot, Damien éppen fel-alá járkál. Odajön hozzám, elveszi, az inge szélével megfogja a levelet meg a borítékot, beleejti őket a tasakba, majd az ágyra dobja. Utána hozzám fordul, átölel, és egy pillanatig hallgat.

– Bocsáss meg – mondja végül.

Hátradőlök, hogy láthassam az arcát.

– Mi a túrót? Nem te küldesz nekem névtelen leveleket, nem te tömöd meg hallal az autómat!

– Nem – feleli. – De úgy tűnik, én vagyok az oka.

– Ez aligha újság. – Damien nélkül nem vagyok én olyan érdekes, hogy akár a sajtó, akár egy settenkedő felfigyeljen rám. De ha ez az ára annak, hogy Damiennel lehessek, akkor megfizetem.

– Szerintem sem. – Pillanatnyi hallgatás után azzal folytatja: – Költözz hozzám.

Ó! Egy lépést hátrálok, és visszaülök az ágy szélére. Nem tagadom, hogy már egy ideje vártam ezeket a szavakat. Igen, tudom, hogy ehhez a férfihoz még mindig árnyékok tapadnak – hogy vannak titkai, amelyeket talán sosem tár fel előttem. Ám oly sok

mindent legyőztünk, és olyan helyesnek érzem, hogy vele legyek. Már így is a karjában ébredek a legtöbb reggelen, és ha mégsem, kifosztottnak érzem magam.

Korábban is célozgatott rá, hogy költözzek hozzá, de először mondta ki kereken. Más körülmények között repesne a szívem a boldogságtól. De most, amikor a plasztiktasakba zárt, ocsmány levélre pillantok, csak a hideg futkos a hátamon.

Lassan fölemelem a fejem, és Damienre nézek. Határozott, üzleties arcot látok, egy vezérigazgató arcát, nem egy szeretőét.

– Nem! – közlöm azonnal.

– Mi van?

Felállok. Damien Starkkal szemben nehéz nyerni; akkor meg végképp nem fogok, ha csak ülök itt a seggemen.

– Azt mondtam, hogy nem!

– Nem? – A hangja halk, és éles, mint a kés. – No és mi a francért, nem, Nikki?

Elszántságot kényszerítek magamra. Ugyanis az az igazság, hogy oda akarok költözni hozzá. El sem akarok mozdulni mellőle, a rohadt életbe! De nem így!

– Azért akarod, hogy veled lakjak, mert szeretsz, vagy azért, mert meg akarsz védeni?

Egy pillanatig bámul, azután bosszúsan megrázza a fejét. Ettől még jobban begurulok.

– Nikki, azt akarom, hogy mellettem legyél, és te is ezt akarod, a fene egyen meg!

Ezt nem tagadhatom, így hát hallgatok. Van, amikor a hallgatás a legjobb politika.

– Picsába! – mondja inkább magának, mint nekem.

A levélre mutatok.

– A dolog úgy áll, Damien, hogy az az undorító levél nem árthat nekem, a lakás pedig biztonságos. A tulajdon csapatod dekorálta ki. Netán feltételezzem, hogy a Stark International biztonsági szakemberei silány munkát végeznek?

– Vannak elvárásaim mindennel szemben, ami az én tulajdonom. – Mialatt beszél, odajön hozzám. Hullámokban árasztja magából az erőt. Esküszöm, ha jobban megnézném, látnám az elektronok villódzását ott, ahol éppen elhalad.

Fölvetem a fejem.

– Én is az egyik tulajdona vagyok, Mr. Stark?

Megtorpan előttem, és noha mindenképpen állni akarom a sarat, rájövök, hogy nehéz lélegeznem.

– Úgy rémlik, volt egy megegyezésünk. – Végighúzza az ujját a kulcscsontomon. Ajkam megnyílik, térdem elgyöngül. Ő meg persze tudja, milyen hatással van rám, a fenébe. Behunyom a szemem, és átadom magam az érzésnek: a bensőmben sercegő szikraesőnek, annak a viharos, telhetetlen vágynak a lábam között. Mélyen beszívom a levegőt, és egyetlen szót mormolok:

– Damien.

– Vannak szabályok, elfelejtetted? – Mintha mosoly bujkálna a hangjában: annak az embernek a magabiztossága, aki azt hiszi, hogy győzött. – Az enyém vagy, Nikki. Akkor és úgy, amikor és ahogy akarlak. És ott, ahol akarlak – teszi hozzá. Megfogja a mellemet, és olyan erősen szorítja össze a mellbimbómat a hüvelyk- és a mutatóujjával, hogy felhördülök, és a csiklómig lövell a kéjes kín. – Én pedig azt akarom, hogy ott legyél, ahol én vagyok.

– Mindig veled vagyok – mondom. Erőlködnöm kell, hogy beszélhessek. Kinyitom a szemem, lángoló testem kétségbeesetten vágyik az érintésére. Azt akarom, hogy fogjon meg. Hogy dugja belém a farkát. Az övé vagyok, itt és most meg akarom adni magam neki, hogy azt tegyen velem, amit akar. Én is akarok mindent – ám ezt a harcot is meg akarom nyerni. Tehát veszek egy mély lélegzetet, és azt mondom, kimérten és keményen:

– De nem költözöm hozzád.

Megragadja a karomat, magához húz.

– Az istenit, Nikki, ez nem játék!

Felhúzom a szemöldökömet.

– Nem, uram?

Megrándul és elenged, hogy otthagyjon.

Fújok egyet, már bánom a komiszkodást.

– Igazán semmi bajom, Damien! – mondom szelíden, ám határozottan. – Attól a levéltől kiráz a hideg, de csak blabla az egész. Senki sem bujkál a lakásban, az istenit, hiszen erőddé alakíttattad át! Kapcsolj már ki egy kicsit, jó?

– Nem kapcsolok! – förmed rám. – Biztonságban akarlak tudni. Nem engedem, hogy bármi is történjék veled, nem foglak elveszíteni úgy, mint… – Félbeharapja a mondatot. Leesik az állam.

– Mi az? A szentségit, Damien, Sofiáról beszélsz? Úgy gondolod, hogy az eltűnésének hozzád van valami köze?

– Halvány fogalmam sincs róla, miért tűnt el – válaszolja.

– És megőrülsz tőle, nekem pedig egy büdös szót sem mondasz! – Megértő akarok lenni. Tényleg. Látom én, hogy emészti magát. A barátnője eltűnt. Engem zaklat valami seggfej, és egy rosszindulatú jótét lélek megszervezte, hogy Damient a lehető legkínosabb módon mentsék fel. Ő igyekszik kézben tartani a dolgot, de kifolyik az ujjai közül. Felfogtam. Komolyan.

De ez sem változtat semmin.

– Ebben ne ellenkezz velem, Nikki.

– Igenis ellenkezem! Minek fáradtál azzal, hogy kapuval zárod el a lakásomat, ha nem bízol benne, hogy megfelelő? Ugyanúgy nem szeretek névtelen leveleket kapni, mint te, de amennyit tudunk róla, a Déli-sarkon is feladhatták.

Hozzám siet, maga a testet öltött hatalom, fölény és dögös férfiasság. Ujjait végighúzza az arcomon. Érintésének sokkja szikrákat csihol belőlem.

– Nem szeretem, ha dacolnak velem – mondja.

Mély lélegzetet veszek. Nem fogok sem leolvadni, sem meghátrálni.

– Én meg nem szeretem, ha dirigálnak. – Kihívóan előrelépek. – Ebben nem fogsz győzni, Damien. Törődj bele.

Ujja lesiklik a nyakamon a pólóm kivágásáig.

– Van róla fogalmad, milyen bosszús vagyok most?

Megborzongok. Könnyű érintésétől mindenféle perverz gondolatom támad.

– Tudom, mit művelsz. – Megremeg a hangom. – Nem fog bejönni.

– Biztos?

Lehunyom a szemem, és reszketek. Az ujj levándorol a mellemre.

– Nem adom be a derekam.

Megmarkolja a pólóm kivágását, és magához húz.

– Meg foglak védeni – mormolja, és a másik kezével átkarolja a derekamat.

Hátratol, érzem az ágy nyomását a combom hátulján. Testem bizsereg az éberségtől, és még valami mástól. Ez ugyanaz a Damien, akit ismerek, de most valami más is van az érintésében, amit eddig nem tapasztaltam. Könyörtelenség, ami felizgat. A combom belseje nyilallik tőle, a pinám lüktetve eseng az érintéséért.

– Alád akarok nyúlni – mormolja, és megmarkol a lábam között. A lélegzetem is elakad, amikor ugyanazzal a mozdulattal föltesz az ágyra. Hüvelykujjának nyomása a szeméremcsontomon, tenyeréé a csiklómon olyan izgató, hogy reszketés fog el, a közeledő robbanás előhírnöke.

Az ágyra fektet, az egyik keze köröket rajzol a csiklómra, a másik a mellemet fogja. Nyögdécselek, hívogatóan riszálok, homorítok, hogy a tenyere erősebben nyomja fájdalmasan érzékeny mellbimbómat.

– Beszéltél arról a védőbuborékról. Abba akarlak bezárni – mondja. – Kerül, amibe kerül. Nem tudhatod, mennyire szükségem van rád.

– De tudom. – Elég érthetetlen, hogy vagyok képes tagoltan beszélni. A mi játékunkban én már rég bedobtam a törülközőt. Amit akar tőlem, elveheti. Én most csak azt akarom, hogy érintsen meg.

Noha a szeme lángol, szinte játékosan rázza meg a fejét.

– Ez túl nagy, túl hatalmas. Nincs sem eleje, sem vége. Nincs mivel mérnem azt, amit irántad érzek. Rád nézek, és nem tudom, miként vészelhetném át az érzelmek viharát, amely bennem dúl.

– Majdnem úgy beszélsz róla, mintha szenvedést okozna – mondom halkan, szelíd incselkedéssel.

– Te és én mindenkinél jobban tudjuk, hogy a szenvedés és a szenvedély kéz a kézben jár. Emlékezz a szenvedélyre, Nikki. Te azzal töltesz el engem.

Nyelek egyet. Fölzaklatnak a szavai és a hév, amellyel mondja őket.

– Magamhoz akarlak szorítani. Babusgatni, oltalmazni akarlak. Olyan szorosan magamhoz akarlak ölelni, amíg eggyé nem olvadunk, és el nem tűnök benned. Ágyba akarlak vinni, nézni akarom, ahogy a bőröd borzong az ujjaimtól, a tested felébred az érintésemtől. Csókolni akarlak, úgy el akarlak halmozni a gyönyörrel, hogy ne tudd, hol végződsz te, és hol kezdődök én. Ki akarlak kötözni, és addig akarlak baszni, amíg egyértelmű nem lesz, hogy az enyém vagy. Ki akarlak öltöztetni, és emberek közé akarlak vinni, és mutogatni akarlak téged, te tüzes, ragyogó, gyönyörű asszony. Amit elértem, az összes vállalatom, az összes milliárdom egy nagy semmi hozzád képest.

Szóra nyitom a szám, de ő szelíden az ajkamra illeszti az ujját.

– Tehát nem, Nikki. Nem kockáztatok ott, ahol a te biztonságodról van szó. Nem veszekszem. Nem tűrök ellenkezést. Nem akarsz beköltözni hozzám. Helyes. Akkor én költözöm ide hozzád.

– Várjunk csak! – Mocorgok, megpróbálok felkönyökölni. Még mindig úszom az erotikus ködben, és nem tudom, jól hallottam-e. – Mi van?

– Hallhattad. Téma lezárva.

– Damien, én…

A keze még mindig fogja a pinámat. Egyik ujja átbújik a tangám szalagja alatt, és belém fúródik. Hátravetem a fejem, és nyögök, de elhallgattat egy erőszakos csókkal.

– Most meg foglak kötözni, és nincs vita, nincs visszatáncolás, értve?

Tehetetlenül bólintok. A lábam között lávatócsává gyűlik össze a vágy. Égek és viszketek tőle. A mellbimbóm kihegyesedik, a bőröm már a levegő érintésétől is remeg.

– De előbb levetkőztetlek. – Kihúzza belőlem a kezét, én pedig el vagyok keseredve, mert otthagyott. Azután megfogja a pólóm szegélyét, és lefejti rólam. Végighúzza az ujját a melltartómon. Sóhajtok a gyönyörűségtől, amikor az ujja hegye besiklik a kosár alá, amelyet szét akar feszíteni a mellem. – Ez tetszik – mondja halkan. – Úgy gondolom, ezt fent hagyjuk. Most fordulj meg – teszi hozzá, és köröz az ujjával. – Négykézlábra.

Felhúzom a szemöldökömet. Rálegyint a seggemre.

– Fordulj – ismétli.

Kedvem támad ismét dacolni vele, csak hogy megint rám sózzon egyet, ám attól tartok, átlátna a ravaszkodásomon, és kevésbé konkrét büntetést választana. Például azt, hogy nem érint meg. Azt pedig nem bírnám ki, tehát engedelmeskedem. Kicipzárazza a szoknyámat és lehúzza rólam, a parányi tangával együtt.

– Gyönyörű – mondja, és megdörgöli a tenyerével a fenekemet. – Most hajtsd le a fejed a matracra, de a segged maradjon fent. – Megérinti a combomat, hogy tegyem szét a lábam, amitől a karom és a combom belső oldala összeér. – Így. – Hallom a hangjában a vágyat, és ettől még jobban benedvesedem.

– Azt akarom, hogy dülleszd rám a seggedet, és nyisd ki a pinád nekem. Meg foglak baszni, Nikki, addig foglak baszni, amíg bele nem veszünk egymásba. Amíg el nem nyel bennünket a mindenség. Olyan hosszan és erősen fogsz élvezni, mint még soha, én pedig érezni fogom az orgazmusod minden rándulását, minden hullámfodrát, mert itt leszek benned, és nem is engedlek el, Nikki.

Farmere horzsolja a pucér seggemet. Érzem az erekcióját, ahogy nyomja a varrást. Fölém hajol, simogatja a hátamat, azután végighúzza az ajkát a fülkagylómon.

– Vagy hallgatsz, vagy annyit mondhatsz: „igen, uram”. Nincs más választás.

A testem ég, a pinám lüktet, izmaim görcsölnek a beteljesülés utáni vágyban. Tudom, hogy szüksége van erre. Éreznie kell, hogy alatta vagyok, melegen, szilárdan, biztonságosan. És, igen, engedelmesen. Átadva magamat. Feltétel nélkül. Önként. Sőt, mindenre elszántan, a fene egye meg.

– Igen, uram – mondom. Ennyit bírok kinyögni.

Nem látom az arcát, de hallom, mennyire önelégült a hangja, amikor azt mondja:

– Helyes.

Várom, hogy megérintsen, de ő rám parancsol, hogy ne mozduljak, aztán lesiklik az ágyról, és a bőröndöm mellé térdel. Az arcom abba az irányba fordítom, de ebből a szögből nem látom, mit csinál. Megfordul a fejemben, hogy arrébb csúszom, de nem akarom kockáztatni, hogy megbüntessen. Vagyis inkább nem akarom kockáztatni, hogy a nemszeretem büntetést mérje rám.

Hamarosan feláll, és ekkor látom, hogy egy pár vadonatúj harisnya van nála, amit a Marilyn’s Lounge-ban vásároltunk.

– Azzal meg mit akarsz? – kérdezem. Nem válaszol, csak alám csúsztatja az egyiket, és a lábikrámhoz köti a bal alkaromat. Megkerüli az ágyat, és megismétli az eljárást a másik karommal. Tiltakozom, hogy miért tesz tönkre egy pár tökéletesen ép harisnyát.

Kuncog.

– Jó ügyért – mondja. – Bízz bennem! Ez a látvány döbbenetes.

Csak elképzelni tudom, hogy mit lát. Az ágyon térdelek, az arcom és a vállam belesüpped a puha takaróba. A karomat hozzákötözték a lábikrámhoz. A fenekem a magasba mered, a lábam terpeszben, bizonyára teljes betekintést adva Damiennek a lucskos, éhes csiklómra.

– Látni akarlak! – könyörgök. – Kérlek, Damien! Legyél te is pucér!

– Igen? – Beáll a látómezőmbe, azután kínoz még egy kicsit azzal, hogy gyötrelmes lassúsággal veszi le magáról a ruhadarabokat. Izmos mellkasán szexin sötétlik a ritkás szőr, amelyet szeretek izgatni az ujjaimmal. Most is rángnak az ujjaim, mert forró bőre, kemény hasizmai tapintására gondolok. Lehet, hogy évek óta nem teniszezett versenyszerűen, de nincs egy puha porcikája sem, és akár ezerdolláros öltönyt, akár ötvendolláros farmert visel, maga a megtestesült szex, hatalom és érzékiség.

Mintha tudná is, hogy az őrületbe kerget. Beleakasztja a hüvelykujját a nadrágja korcába. Látom dudorodó erekcióját a farmervászon alatt, és a testem már attól a tudattól is lüktet, hogy ugyanúgy fel van húzva, mint én. Kőkemény mellbimbómat szinte fájón horzsolja a melltartó szúrós csipkéje. A hüvelyem csöpög. Amikor mély lélegzetet veszek, megcsap a vágyam szaga.

Nyüszítek egy kicsit, és egyfolytában Damient nézem.

Lassan lejjebb tolja a csípőjén a farmert, és ahogy követem a tekintetemmel a szőrcsíkot a farka tövéig, kénytelen vagyok néma átkokat szórni rá. Meg akarom érinteni. Szopni akarom, a fenébe! De csapdába estem. Csapdába vagyok csalva, felhergelve, rohadtul viszketegen.

Most már talpig meztelen. A farka hatalmasan, forrón ágaskodik. A hüvelyem összerándul a várakozástól. Visszajön az ágyra, érzem, ahogy a matrac besüpped, amikor felmászik mögém. Megfogja meleg tenyerével a csípőmet, és amikor végighúzza a

makkját a farpofáim között, az ágytakarót kell harapnom, hogy lehorgonyozzam magamat a tengerrengésben. Ez még nem orgazmus, de elég közel jár hozzá. A borotva élén egyensúlyozok.

– Ez az, Nikki – mondja, miközben simogatja a hátamat, és tovább izgatja hosszú, kemény farkával a fenekemet.

A bőröm forró, a vérem harsog. Érzem lüktetését a nyakamon, a halántékomban és súlyos, megduzzadt mellemben. De mindenekelőtt a csiklómban. Annyira éhes vagyok, hogy szégyentelenül riszálom a seggemet, és könyörgök Damiennek, hogy azonnal hágjon meg.

– Most még nem – súgja. Majdnem visítok a csalódástól. Közelebb hajol, és mély, érzéki, izgató hangon kérdezi: – Emlékszel, mit mondtál egyszer? Hogy van egy nagyon kellemes vibrátorod?

A vér, ami eddig a pinámban lüktetett, felrohan az arcomba.

Tekintve, mi mindent csináltam már Damiennel – azokról a dolgokról nem is beszélve, amiket ő csinált velem –, nem tudom, miért kellene szégyenkeznem azon, hogy van egy vibrátorom. Mégis szégyellem.

– Nikki? – Dörgöli a fenekemet, aztán lejjebb csúszik a keze, hogy megsimogassa az ölemet. Lassan belém dugja az egyik ujját. Aztán egy másikat. Testem mohón válaszol, hüvelyem izmai görcsösen rászorulnak, lökdösöm a csípőmet, pihegek. Váratlanul eltűnik a keze, nincs ott semmi, csak az elektromos töltés, amelyet mindig érzek Damien közelében. De nem érint meg. Behunyom a szemem, nyüszítek a csalódástól.

Halkan kuncog mögöttem. Nem kétlem, hogy tisztában van a keserveimmel.

– Akarod, hogy megérintselek, Nikki? Hogy a tenyerem simogasson? Hogy az ujjaim megtömjék a pinádat? Akarod, hogy szélesre tárjalak, és beléd nyomjam magamat, hogy a testünk együtt mozogjon, és a kezem a csiklódat simogassa és izgassa, mialatt mindketten felrobbanunk?

Az ajkamat harapdálom. Nem akarom kimondani. Úgyis tudja, mit akarok.

– Akkor mondd meg, hogy hol van. Csak annyit mondj, hogy hol.

– Fiók – nyögöm ki. – Az ágy mellett.

Hamar visszajön, kezében a kis, rózsaszín vibrátorral. Bekapcsolja, hallom az ismerős berregést, azután megérzem a dekadens vibrálást, ahogy Damien húzogatja a faromon, a gerincemen, a combomon. Lassan a csiklómra csúsztatja. Behunyom a szemem, veretem magamat a kéj hullámaival.

– Így használod? – kérdi. – Simogatod vele a csiklódat? Hogy kemény, forró és készséges legyen? Vagy így? – kérdezi, és könnyedén becsúsztatja lucskos hüvelyembe. – Vagy talán mindkettőt szoktad? – Lassan húzogatja és tologatja a játékszert, de úgy állítja be, hogy minden döfésnél horzsolja a csiklómat. A vibrálás ahhoz elég, hogy elindítsa bennem a földrengést, de nem tart annyi ideig, hogy elélvezhessek.

– I-igen – mondom, mert nem jut eszembe, mit kérdezett.

Tövig belém nyomja a vibrátort, és nem húzza ki. Az ajkamba harapok, mert a kéj összesűrűsödik a csiklómban, azután kiárad belőle, lassú, buja hullámokban.

– Nem szeretem, amikor nemet mondasz nekem – közli Damien.

– Ha ez a büntetésem, akkor azt hiszem, gyakrabban kell mondanom.

– Ühüm. – Nem is szó, mégis mindenféle ígéretet – és büntetést – tartogat. Amikor megérzem síkosítóval vastagon bekent kezét a farpofáim között, akaratlanul beleremegek az izgalomba és a vágyba.

– Damien – mondom – mit csinálsz?

– Megbaszlak – mondja, miközben izgatja bekrémezett kezével a csókra csücsörödő végbélnyílásomat. Még jobban szétfeszít, és magasabbra állítja a hüvelyembe dugott vibrátor érzéki rezgésszámát. Érzem a makkja nyomását, azután azt a feszítő, kéjes fájdalmat, amellyel belém nyomja magát. Vár, hagyja, hogy a testem alkalmazkodjon a vastagságához, tökéletes, gyönyörűséges bőségéhez. Most teljesen ki vagyok szolgáltatva neki, mindenemet használja, és megőrülök érte.

Lassan döfködni kezd a vibrálás ütemére. Egyre mélyebbre préseli belém magát. Egyik kezével a csiklómat dörgöli mozgás közben, a másikkal erősen magához szorít.

– Olyan forró vagy – mondja. – Olyan síkos. Kurvára tudsz szorítani.

– Keményebben – mondom, mert azt akarom, hogy még jobban izgasson fel. Juttasson el a végsőkig. – Még.

Hallom mély, állatias nyögésén, hogy őt még nálam is jobban felkorbácsolták a szavak.

Ezek után lerázom magamról az értelem hatalmát. Damien dönget, az ágynemű olyan erősen horzsolja a vállamat, hogy az már szinte fáj. Nem bírok megkapaszkodni, nem bírok úgy helyezkedni, hogy elférjen bennem a gyönyör. Damiené vagyok, hogy

használhasson, ahogy akar, és ez az egyetlen gondolat tölti be a koponyámat, amikor megragadja a csípőmet, és egyetlen hatalmas döféssel belém élvez.

Reszketése átcsap rajtam, és ettől végre kielégülök. Összecsap bennem a kéj, a kín, a vágy meg az éhség, és Damien nevével az ajkamon szállok el az űrbe.

Amikor a reszketés abbamarad, szelíden eloldoz, azután megsimogatja a testemet, ellazítja a görcsös izmokat, ismét tűzbe borítja a bőrömet. Valahogyan hanyatt fordultam, Damien rajtam fekszik, ujjai a bőrömmel játszanak. Az arca kimondhatatlanul gyöngéd.

Szinte harapni tudnám az erejét és a fölényét. Szeretnek, vigyáznak rám ebben a jó melegben. A világ nem férhet hozzánk. Semmi sem árthat nekünk.

Még a levegőben lebeg ez a gondolatom, amikor üvegcsörömpölés töri meg az éjszakát. Utána egy mérhetetlenül felháborodott macska vernyákol dühösen.

15

A követ, amely betörte a bejárat melletti, függönyös ablakot, feketére festették. Csak öt, sablonnal rajzolt betű fehérlik a sima felületen:

KURVA

Állok félméternyire ettől a dologtól, strandpapucsosan, egész testemben reszketve. Ez már nem csak egy darab papír. Ez több. Ez átlépett egy határt. A tenyerembe vájom a körmeimet, és rádöbbenek, mennyire satnya volt a fölényem.

A kő mintha noszogatna a padlóról, de nem nyúlok hozzá. Nemcsak azért, mert tudom, hogy a rendőrség ellenőrizni akarja majd az ujjlenyomatokat, de valamilyen babonás balsejtelem is visszatart. Mintha egy érintéssel rám ragaszthatna valami borzalmasat. Mintha fertőző anyag lenne, amelynek valahogyan sikerült bejutnia a világomba, és a legjobb, amit tehetek, ha menekülök tőle.

Persze nem ezt kell tennem, hanem verekednem kell.

De hogy a fenébe verekedjünk azzal, akit nem látunk?

Damien, mintha a kérdésemre válaszolna, meglazítja ökölbe szorított kezemet, és összekulcsolja ujjait az enyéimmel. Belekapaszkodom, hogy az érintése lecsillapítson. Ütést, követ, pletykát, minden kibírok, ha ő ott van mellettem.

Most éppen telefonon beszél a biztonsági főnökével. A rendőrséget már értesítették, de nincs az az isten, hogy Damien ezt az ügyet teljesen rájuk bízza. Befejezi a beszélgetést, bontja a vonalat, és rám szegezi lézertekintetét.

Felemeli összefont kezünket.

– Minden oké?

– Igen – felelem, majd a nyomaték kedvéért megismétlem: – Igen. Semmi bajom. Most már nincs. – Fürkészőn néz rám, mintha a szavaim mögött rejtőző igazságot keresné. Egy pillanatig nem értem, mi zavarja. Aztán látom, hogy az üvegcseréppel borított szőnyegen állok. Behunyom a szemem. Korábban csak a követ érzékeltem. Azután Damien megfogta a kezem. De ha nem fogta volna meg, tudom, kiújult volna a rögeszmém, és ebben a törmelékben nem láttam volna mást, csak a csillogó-villogó kísértést.

– Jól vagyok – ismétlem határozottan, és megszorítom az ujjait. – Itt vagy nekem te.

– Itt vagyok – erősíti meg. Bár a tekintete gyengéd, a hangja száraz. – Megengedem, hogy válassz Malibu és a belváros között, de amíg el nem kapjuk azt, aki ezeket csinálja, velem fogsz maradni, és erről nem nyitok vitát.

Bólintok, miután nem vagyok hülye. Komolyan gondoltam, amit korábban mondtam, de azóta átkerültünk a veszélyzónába, és nem kockáztatom a bőrömet önérzetből.

– Inkább laknék Malibuban – ismerem el. – Bár ott nincs bútor. – A ház épp csak elkészült, mielőtt elutaztunk Németországba. Gondolom, hogy a bútorokat, amelyeket Damien a fogadáshoz bérelt – akkor, amikor leleplezték a portrémat –, már visszaküldték a raktárba.

Az ágy felé bólint.

– Azt visszavitetem – mondja –, de szólok Sylviának, hogy béreljen annyi bútort, amennyi lakhatóvá teszi a házat. – Közelebb húz magához, puha csókot lehel az ajkamra. – Szép fokozatosan berendezkedünk, és ha találunk olyan bútorokat, amik tetszenek, kivágjuk a béreltet a francba.

A szememet forgatom, ugyanakkor mosolyognom kell. Nem voltam magamnál, amikor Damien azt mondta, hogy velem együtt akarja berendezni a malibui házat. Ezt nem akarom elveszíteni csak azért, mert valami hülye kővel dobál. Damien persze tudja, anélkül, hogy meg kellene mondanom neki.

– Mi lesz Jamie-vel? – kérdezi. – Velünk marad, vagy bedugjuk egy hotelbe?

A karjaiba simulok. Hirtelen olyan mérhetetlen hála és szerelem tölt el ez iránt az ember iránt, hogy attól félek, nem bírnék megállni a lábamon.

– Köszönöm – suttogom. – Ha jól ismerem Jamie-t, akkor a malibui házban szeretne lakni.

– Szólok Sylviának, hogy küldesse el neki a kulcsot meg a biztonsági kódot Arrowheadbe, továbbá küldjön ide valakit, aki összecsomagolja pár holmiját. Ahogy visszatér, rögtön indulhat is Malibuba.

– Köszönöm – ismétlem.

– Mi másra van még szükséged?

Kibontakozom a karjaiból, leülök a díványomra.

– Nem tudnád megszervezni, hogy ennek az egésznek vége legyen?

– Bár meg tudnám! – mondja, és lerogy mellém.

Igazság szerint félek, de nem akarom mutatni, mert tudom, hogy Damien felelősnek érezné magát érte. Holott nem miatta van minden így. Ez a dicsőség azt a pszichopata ribancot illeti – mert biztosra veszem, hogy nő –, aki úgy döntött, hogy céltáblát rajzol a százas körméretű seggemre.

– Talán Carmela – vélem.

– Nem az ő stílusa – mondja Damien. – Egyébként már ráállítottam az ügyre az embereimet.

– Nekem meg nem szóltál. – Nem vádaskodom, tényt közlök. Őszintén szólva nem is akartam ezzel foglalkozni. De most már nem választ el a valóságtól az Atlanti-óceán, Nyugat-Európa és a Kempinski teljes személyzetének kipárnázott védőfala. Most viszont tudom, hogy a zaklató nem fog leszállni rólam, és ha nem foglalkozom vele – ha nem találgatok, nem töprengek, és nem vigyázok magamra –, akkor nem vagyok különb a filmbeli hülye csajoknál, akik felmennek a lépcsőn a rémes házakban, holott biztosan tudják, hogy a gyilkos ott várja őket.

Ez a valóság, gondolom, és akár tetszik, akár nem, betolakodik az életünkbe.

– Fölöslegesnek tartottam, hogy belerángassalak ebbe a szarba, amíg meg nem tudunk valamit.

Fölszegem az államat.

– Már megint védelmezel?

– Igen – mondja. – És mint hitem szerint már el is magyaráztam, mélyrehatóan alapos részletességgel, nem is óhajtom abbahagyni. Van valami kifogása, Ms. Fairchild?

– Csak az ellen, hogy nem tájékoztatsz – mondom. – Tehát mit nem mondtál el nekem?

– Nem sokat – feleli bosszúsan.

– Kezdjük a festménnyel. Tudod már, ki szivárogtatta ki, hogy én vagyok a modell? Vagy hogy milyen sokat fizettél érte nekem? Mert az első levél körülbelül akkor jött, tehát szerintem nem túlzás feltételezni, hogy egyazon személyről van szó.

– Történetesen egyetértek veled – mondja. – A rövid válasz az, hogy még nem.

– És a hosszabb?

– Várnunk kell. – A betört üvegre mutat, és a két férfira, akik most mennek el az ablak előtt. – Az embereim.

Az ajtóban találkozunk, de Damien emberei inkább nem jönnek be, amíg ki nem száll a rendőrség, inkább hátra mennek terepszemlét tartani, és kiszedik a kazettát a frissen felszerelt kamerákból, vagy mit tudom én, mit kell csinálniuk ilyenkor a biztonságiaknak.

– Tehát a hosszabb válasz? – sürgetem Damient, mihelyt az emberek elmentek.

– Van néhány támpontunk. Arnold, a nyomozó, akit felfogadtam, nemrég kapott másolatokat egy térfigyelő kamera felvételeiből a Fairfaxen.

Értetlenül rázom a fejem.

– Az a kamera történetesen épp szemben van egy bizonyos kávézóval, ahol rettenthetetlen riporterünk szokott találkozni a forrásaival.

– Tyű! – mondom lenyűgözve. Damien azonosította a riportert, aki annak idején kikürtölte a sztorit, de az nem volt hajlandó elárulni a forrását.

– Ez beletelik egy időbe. A kamera egy meghatározott területre van fókuszálva, ám Arnold úgy véli, áttolhatja a fókuszt a háttérre.

– Valóban időbe telik – helyeselek. – Főleg miután nem tudjuk, hogy a riporter melyik napon találkozott a forrásával.

– Sajnos, igazad van – mondja Damien. – Viszont nagyjából megvan az időkeret. Arnold a legrosszabb esetben készíthet nyomatokat, és továbbadhatja őket nekem. Ha szerencsém van, lesz valaki, akit felismerek.

– Ne nézzem meg én is?

– Meg kellene – mondja –, viszont elég jó esély van rá, hogy az, aki ezeket csinálja, engem próbál kikezdeni. Megbíztam Ryan csapatát, hogy nézzen utána a partnereimnek néhány különösen rázós üzletben.

– Mármint kiborítanak azzal, hogy zargatják a nődet, és akkor talán kevésbé keménykedsz a tárgyalásokon?

– Ilyesmi.

– Lehet, hogy nem is üzlet – vélem. – Te lefeküdtél egy csomó nővel, Damien. Ha nem is vetted komolyan őket, ez nem jelenti azt, hogy ők nem vettek komolyan téged. És lehet köztük egy féltékeny típus.

– Egyetértünk. Ezt a szálat is vizsgáljuk.

– Mi van a névtelen levéllel, amelyet a Stark Towerbe küldtek? Vagy az SMS-sel, amelyet Münchenben kaptam?

– Egyelőre semmi – válaszolja. – De nem adtuk fel. – Az órájára pillant, azután előhúzza a mobilját, és telefonál. – Van valami? – Hallgatja, mit mondanak a vonal másik végén, és elkomorodik. – Jó gondolat – mondja. – Épp csak nálunk nem válhat be.

– Ryan volt – magyarázza, miután bontotta a vonalat. – A bejárati és a hátsó kamerák felvették a tettest. Magas, cingár. Fekete, kapucnis pulóver és napszemüveg, vagyis semmi sem látszott belőle. A fejét lehajtotta, de Ethan azt mondja, hogy a járásából ítélve férfi lehet, nagy valószínűséggel tizenéves.

– Tizenéves? De…

– Valaki nyilván felfogadta. Elkövetőnk leparkol a vegyesboltnál, és megkérdi a srácoktól, nem akarnak-e keresni pár dollárt.

– Ó! – Logikus.

– Hála istennek, az üzletsorokon vannak kamerák.

Bólintok. Stabil terv, de nem valami lélegzetelállító.

– Kirendelem melléd az egyik biztonsági emberemet.

Felkapom a fejem.

– Egy nagy túrót! Nem fogok felügyelet alatt élni!

– Szükség van rá.

– Téged sem követnek titkosszolgálatosok! – Egy dolog Damiennel lakni, ésszerű óvintézkedéseket tenni, de egész más hirtelen átkerülni egy akváriumba, mint a politikusok vagy a celebek!

– Van egy csapatom szükség esetére, de semmi sem jelzi, hogy veszélyben forognék.

Kezdeném mondani, hogy itt sincs veszély, de mivel épp most egyeztem bele, hogy Damienhez költözöm a kődobálás miatt, már nem táncolhatok vissza. Nem szeretném, ha valami fekete öltönyös, fülhallgatós pacák figyelné minden lépésemet, de ugyanúgy nem szeretném elbagatellizálni sem ezt a dolgot.

– Nikki – mondja szelíden – szerinted túlélném, ha bajod esne?

Mély lélegzetet veszek, mert pontosan tudom, mit érez. Ha Damiennel történne valami, én elfonnyadnék és meghalnék.

– Na jó – mondom. – De ne olyasvalakit, aki a nyakamon lóg, és mindenki látja. Viszont ha oda akarsz küldeni valakit az irodához, már ha egyáltalán kibérelem, az ellen nincs kifogásom. Gondolom, már rácsatlakoztál arra a nyomkövetőre, amit beszereltünk a kocsiba.

– Rá tudok – mondja –, de elég nehézkes. Inkább olyasmit telepítenék, amit nyíltan követhetek.

– Megegyeztünk – válaszolom.

– És a telefonodra is – mondja.

Elkomorodom.

– Mi van a telefonommal?

– Követni akarlak vele. Vannak alkalmazások, amelyek lehetővé teszik. Telepítek egyet.

– Csak így? Semmi „szabad, anyu?”

– Semmi – mondja, és nyújtja a kezét.

Beleteszem a telefont.

Letölti az alkalmazást, babrál valamit a beállításokkal, és visszaadja a készüléket.

Azután kiveszi a saját telefonját a farzsebéből, és megismétli a folyamatot. A következő pillanatban berreg a telefonom. Ránézek, megnyitom az új alkalmazást, és meglátom a piros pontot, amely azt jelzi, hogy Damien a lakásomban tartózkodik.

– Csak hogy sose tévessz szem elől – mondja.

– Ó! – Szorítom a telefonomat, amely még mindig meleg a kezétől, és szóhoz sem jutok. Talán a stressz teszi, talán a hormonok, de valamilyen okból el sem tudnék képzelni romantikusabb gesztust annál, hogy telepített egy nyomkövetőt a mobilomra. – Köszönöm – suttogom.

– Sosem engedlek el, Nikki – mondja. Kézen fog, magához húz.

– Sosem bocsátanám meg, ha ezt tennéd.

Másnap reggel döbbenten állok a kicsi irodában. Lisa széttárja a karját.

– Na? – kérdezi. Lisa filigrán teremtés, de olyan határozott fellépésű, hogy betölti a helyiséget. – Mit szólsz hozzá?

– Imádom! – felelem. A bérletben benne van a berendezés. Úgy látom, a Granite Investment Strategies tulajdonosának remek ízlése van. Az asztal akkora, hogy több tervet is ki lehet teregetni rajta, ráadásul csillogó és modern. Az összbenyomás eléggé fantáziadús, hogy mulatságos legyen, de nem annyira, hogy az a profizmus rovására menjen. A falak csupaszok, de azt könnyen lehet orvosolni.

A kétszemélyes kanapé külön gyönyör. A szoba olyan kicsi, hogy épp elég a két fröccsöntött műanyag szék az ügyfelek számára. Ám az eredeti bérlő ügyesen gazdálkodott a térrel, és a kicsi pamlag a túlsó falnál nem zsúfolttá, hanem szervezetté teszi a helyiséget.

– Máris kiadó – mondja Lisa. – Az ügyfelemnek nagyon sürgős.

Végighúzom ujjamat az asztallapon. Nagy a kísértés. Sokáig bizonytalankodtam, hogy béreljek-e magamnak irodát, de most, hogy csakugyan itt állok egyben, amelynek az ajtajára kiírhatnám a nevemet, be kell vallanom, hogy részegítő élmény.

A zsebembe dugom a kezem, és végighúzom az ujjam az egyik névjegyen, amellyel Damien ajándékozott meg ma reggel. Nikki L. Fairchild igazgató, Fairchild Development. Nevettem, amikor kinyitottam a dobozt, de a torkomat könnyek szorították össze. Nem azért, mert végre belevágtam, hanem a büszkeségtől, amit Damien tekintetében láttam.

Eszembe jut, hogy neki is így kellett kezdenie, végül is aligha kifejlett állapotban pattant elő Zeusz fejéből, egyik kezében teniszütővel, a másikban a Stark Towerrel. Nem, ő is kicsiben kezdte, és fáradságos munkával verekedte föl magát a milliárdosságig. Elmosolyodom, mert ez a gondolat sajátosan megnyugtató.

– Rendkívüli alkalom – unszol Lisa.

– Tudom – felelem őszintén. A körülmények miatt csakugyan kivételes feltételekkel juthatnék hozzá a bérlethez. Azonkívül az épületnek kiváló biztonsági rendszere van, amiről Damien tegnap este győződött meg, miután telefonált párat a rendőrség távozása után. A bérlők kártyával léphetnek be, az ügyfeleknek be kell jelentkezniük a recepciósnál, aki a kapus szerepét játssza a külvilág és a tizenkét bérlő között.

Ráadásul innen gyalog is elérhető a Sherman Oaks pláza. Ha rossz napom van a munkában, bármikor vigasztalódhatom azzal, hogy vásárolni megyek. Ha pedig jó napom lesz a munkában, ünnepelhetek azzal, hogy vásárolni megyek.

Egy kicsit rugózom, és dönteni próbálok. Nem, ez nem igaz. Kell nekem ez az iroda. De akkor is olyan rémítő, mint ernyő nélkül kiugrani egy repülőgépből. Csakhogy nekem van ernyőm: a neve Damien, és tudom, hogy mindig elkap.

– Dolgozhatnék otthon is – mondom siralmasan.

– Természetesen – válaszolja Lisa. – Sok ügyfelem csinálja így. A legtöbb újonc otthon kezdi.

Csodálkozva bámulok rá. Nem számítottam erre a szolidaritásra.

– Viszont mi lesz a lakótársaddal? – kérdezi. – Jamie a neve, ugye? Mint mondtad, színésznő. Van állandó munkája valamelyik műsorban?

– Nem, de mi… Ó, persze! – Jamie feltétlenül támogat, viszont a legjobb barátnőm és nagy dumás. Ha dolgozni próbálok, ő viszont locsogni akar a férfiakról vagy a ruhatáráról, vagy hogy tetováltassa-e a seggét, akkor nehéz lesz a munkára összpontosítanom. És ennek az irodának a bérleti díja igazán alacsony.

– Összeállítottam neked egy tervet – mondja Lisa, és elővesz egy bőrmappát az aktatáskájából. A mappán a monogramom, az NLF. Lisa odaáll mellém, amikor kinyitom. Csak bámulok, hogy mennyit dolgozott értem.

A mappában van egy hálózatépítési terv, amely a műszaki ágazatokban és a szórakoztatóiparban dolgozó nőkre összpontosít.

– A városban legalább két tucat szervezet foglalkozik a műszaki területen dolgozó nőkkel – magyarázza Lisa. – Jobb módját el sem képzelheted az ismerkedésnek a leendő üzlettársakkal vagy ügyfelekkel. Ami a szórakoztatóipart illeti, az egy kicsit nehezebb, de most már úgyis benne vagy a köztudatban, ha tetszik, ha nem. Akár ki is használhatod.

Nem tudom, akarok-e pénzt csinálni nemszeretem celeb státuszomból, ám Lisa értékelésével egyet kell értenem.

Rálapoz a dossziéban a nyereségek és veszteségek megközelítő becslésére, amelyeket figyelembe kell venni a bérleti díjhoz, és az alkalmazások piacának elemzésén alapuló jövedelmi projekcióra. Örömmel állapítom meg, hogy az átlagosnál kelendőbb az a néhány alkalmazásom, amelyet eddig piacra dobtam.

– Óvatos becslés – mondja Lisa –, de mint látod, arra számítok, hogy hat hónapon belül masszívan nyereséges leszel, és a vállalkozásod teljes mértékben behozza az indulótőkét, amelyet a spórolt pénzedből kellett lecsípned.

Megilletődötten lapozok tovább.

– Lisa, ez óriási! Borzasztó sokáig tarthatott, amíg összeállítottad, és én…

Habozok. Azt akarom mondani, hogy nem is vagyok ügyfél, de ez egy kicsit nyersen hangzana.

Lisának értenie kell, mire akarok kilyukadni, mert felnevet.

– Boldogan segítek a barátaimnak – mondja. – Még annak is, akit alig ismerek, mert olyan bolond körülmények között találkoztunk.

Akaratlanul elvigyorodom. Lisának igaza van. Lényegében alig ismerjük egymást. Csakhogy azok közé tartozik, akikkel kijövök, és hálás vagyok neki, mert ő kezdte el az ismerkedést, amikor még Bruce-nál dolgoztam. Az sem ijesztette el tőlem, hogy a lesifotósok kiborították a bilit.

– Nem kizárólag önzetlenségből csinálom – teszi hozzá felcsillanó szemmel. – Príma referenciákat várok! – Cseng a telefonja. Fölemeli az ujját, a kijelzőre pillant. – Ezt fogadnom kell – mondja. – Egy perc türelmedet kérem. Addig nézd át a többit.

Bólintok, és odaviszem a mappát a szoba egyetlen ablakához. Nagy ablak, épp elég fényt enged be, hogy az iroda kellemes és barátságos benyomást keltsen. A Ventura Boulevard-ra nyílik. Annyira előrehajolok, hogy a fejem majdnem érinti az üveget, de ebből a szögből nem látom a plázát. Viszont látom a fekete kombit az épülettel szemben, az utca másik oldalán. Ismerős. Egy másodperc múlva eszembe jut, hol láttam korábban: a házam előtt, ma reggel.

Testőrök.

A védőburokra gondolok, amelybe olyan kétségbeesetten kívánkozom, de tudom, hogy az már megrepedt. Vagy eleve illúzió volt. Akárhogyan is, Damien és én most már a való világban élünk. Őszintén megmondom, tegnap este óta csak örülni tudok neki, ha valaki figyeli a hátamat.

Telefonom éles hangú csörgése kizökkent mélabús gondolataimból. Kirántom a retikülömből, nézem, ki hívott, és megdermedek. Giselle Reynard. Ó, öröm!

Fontolgatom, hogy hagyom átkapcsolni hangpostára. Giselle nem szerepel a kedvenceim listáján. Nemcsak azért, mert a közelmúltban felfedeztem, hogy évekkel korábban randizott Damiennel, de azért sem, mert megtudtam, hogy ő kotyogta ki a férjének, Bruce-nak – egyben a főnökömnek –, hogy rólam készült az az erotikus festmény, amely Damien malibui házának egyik falán trónol. De még így is sajnálom. Tudom, hogy ő és Bruce nyakig ülnek egy ronda válásban. Azt is tudom, hogy Giselle megbánta az indiszkrécióját. Mivel galériatulajdonosként rendszeresen forgalmaz aktképeket, meg sem fordult a fejében, hogy számomra fontos lehet a titoktartás.

Mellesleg Damien az egyik legjobb ügyfele, tehát kétség sem fér hozzá, hogy a jövőben is találkozni fogunk társaságban.

Úgyhogy fogadom a hívást.

– Szia, Giselle – mondom hanyagul. – Mit tehetek érted?

– Tulajdonképpen azt reméltem, hogy én tehetek valamit érted – feleli olyan trillázó derűvel, mintha koktél mellett fecsegnénk.

– Ó! Oké. Vagyis?

Fölnevet.

– Elnézést. Kissé homályosan fogalmaztam, ugye? Ám Evelyn épp most járt a galériában, és említette, hogy irodát akarsz bérelni. Arra gondoltam, talán megnézhetném. Adhatnék néhány ötletet, hogyan dobd fel. Talán kölcsönözhetnék pár képet is, hogy színesebb legyen.

A homlokomat ráncolom, mert nem értem, miért akarná ezt tenni.

– Ez hihetetlenül kedves tőled, de valószínűleg inkább fehér táblákkal burkolom be a falamat.

– Ó! Értem.

A szoba túlsó végében Lisa befejezte a telefonálást. Oké, mondja némán mozgó szájjal. Átrendezheted.

– Csak szerettem volna felajánlani. – Giselle pillanatnyi szünetet tart. – Tudom, hogy sosem tehetem jóvá a hibámat, de arra gondoltam, talán mégis megpróbálhatnám.

Na jó, nyazsgem.

– Nézd – mondja minden trilla nélkül, amitől sokkal őszintébbnek tűnik –, tudom, hogy rosszul indult a kapcsolatunk. Blaine jó barátom és ügyfelem, ő pedig egyszerűen imád téged. És természetesen Damien is imád téged. Borzasztóan bánt, hogy ostobaságomban megsértettelek.

– Méltányolom – közlöm vele, majd pedig, mivel tényleg nem ártana egy olyan fal, amelyet nem borítanak el a jegyzetek és a kódok, rákérdezek: – Mit szólnál ma délutánhoz? Esetleg négy körül?

Mohón helyesel. Miután bontom a vonalat, Lisára nézek, akinek az arckifejezése valahol az önelégültség és a derű között ingadozik. Pofát vágok.

– Na szóval! Máris kivehető, ugye?

Fölnevet.

– Sosem sikerült meginnunk azt a kávét. Gyere! Van a sarkon egy Starbucks. Ott elintézhetjük a papírmunkát, és tejeskávé mellett nyélbe üthetjük a kulcsátadást.

Hát így lett egy irodám. Még nem vagyok Damien Stark, de már úton vagyok hozzá.

16

A Stark International vezérigazgatójának

A Fairchild Development vezérigazgatója találkozót szeretne kérni öntől ma estére lehetséges egyesülés végett.

Miközben Lisa kihozza a kávénkat, még egyszer átolvasom a szöveget, azután elküldöm. Szinte azonnal jön a válasz:

A Fairchild Development vezérigazgatójának

Izgatottan várok minden lehetséges egyesülést.

U.i.: Gratulálok az irodához.

Vigyorgok, és éppen rá akarok kérdezni, honnan tudja, hogy kiveszem az irodát, amikor nyílik a Starbucks ajtaja, és bejön egy fülhallgatós, cingár hapsi, kezében vázával, a vázában százszorszépek és mindenféle más vadvirág. Repes a szívem, mert abszolúte, feltétlenül bizonyosra veszem, hogy ez nekem szól. Nem tudom, honnan tudta meg Damien, hogy kibéreltem az irodát, vagy hogy hol keressen, de hát ez ő: mindenütt van szeme.

A kézbesítő végigpásztázza a helyiséget. Végül rajtam állapodik meg a tekintete. Különben mindenki engem néz. Elolvas egy cédulát, azután odariszál hozzám.

– Nikki Fairchild? – kérdezi kissé túl hangosan, feltehetőleg azért, hogy hallja a saját hangját a fülébe bömbölő zenében.

– Köszönöm – mondom.

Leteszi a virágot, elvonul, az üvöltő sláger ütemére rázva magát. Körülöttem a vendégek összevigyorognak, azután ki-ki visszatér a dolgához. Egy lány – pár évvel idősebb nálam, pikáns arcocskája és mesés, göndör, bronzvörös haja van – azt mondja hangtalanul mozgó szájjal: szép, majd visszamerül a forgatókönyvbe, amely kinyitva hever előtte az asztalon. Feltétel nélkül egyetértek.

– Tyű! – mondja Lisa, és visszaül a székére.

– Damien ért hozzá, hogy ámulatba ejtse az embert – mondom széles mosollyal. Kiveszem a kísérőkártyát, elolvasom, és még szélesebben mosolygok.

Ma este megmutatom, mennyire izgalmas egy olyan nő, akinek saját vállalkozása van. Addig képzeld el, hogy megérintelek. D.

– Miután a fél világgal közöltem, hogy irodám van, lássunk neki a papírmunkának – javaslom. A következő órában átnézzük a bérleti szerződést és a vállalkozás alapelveit, amelyeket Lisa ismertetni szokott az ügyfeleivel. Ad néhány ajánlást ügyvédekhez, akik elmagyarázhatják, hogyan kell jogi személyt létesíteni, de megjegyzi, hogy fordulhatok egyszerűen Damienhez.

– Nem akarok tolakodni, de a környék legjobb üzleti tájékoztatójával fekszel le – mondja. – Használd ki.

– Ó, ki is akarom. – Épp csak annyi kéjelgést elegyítek a hangomba, hogy mindkettőnket megnevettessen. Ja, gondolom, Lisa és én jó barátok leszünk.

Mintha csak ezt akarná alátámasztani, megjegyzi, hogy a közelben van egy étterem, ahol fantasztikus dolgokat lehet kapni fél áron napi egy órában. – Nem akarod kipróbálni a jövő héten? Beszámolhatnál első napjaidról a szabadúszók világában. Vagy vonszold ide a lakótársadat is, és dumálhatunk pasikról. Én ugyan menyasszony vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy nem beszélhetem ki őket.

Fölnevetek.

– Megegyeztünk.

– Príma. – Feláll, vállára akasztja a táskáját. – Találkoznom kell egy ügyféllel. Visszamész az irodába, vagy maradsz?

– Megiszom a kávét, és leírok pár ötletet, amíg frissek az agyamban – mutatok a dossziéra. Azt nem árulom el, hogy komolyan fontolgatok egy második kávét, mielőtt visszamennék az irodába. Az éjszaka – úgy rossz, mint jó okokból – nagyon keveset aludtam.

Amint Lisa elmegy, kicsivel beljebb húzom a székemet, hogy távolabb legyek a szomszéd asztaltól. Közben összeakad a tekintetem a bronzhajú lányéval, akire korábban felfigyeltem. Megjelöl egy oldalt a papírjaiban, és közben gátlástalanul bámul rám barna szemével. Kényelmetlenül fészkelődöm, és elfordulok, a mappára próbálok összpontosítani, amely kinyitva fekszik előttem.

A következő percben csikorog a velem szemben levő szék. Felnézek, és látom, hogy a lány éppen letelepedik az asztalomhoz.

– Igazán nem akarlak zavarni – mondja éles, pedáns kiejtéssel, amitől az északkeleti partra és drága internátusokra kell gondolnom. – De egyszerűen beleőrülök, hogy ismerlek, csak azt nem tudom, honnan!

– Sajnálom, de azt hiszem, nem ismerjük egymást – mondom. Nem teszem hozzá, hogy hányszor kellett már ezt hallanom. Ez a velejárója annak, ha valaki a bulvárlapok kedvence.

– Biztos? Olyan ismerősnek látszol. Egyébként Monica vagyok. Monica Karts. – Reménykedve sandít rám, azután a homlokát ráncolja. – Nem ismerős, ugye?

– Sajnos, nem. – Társasági Nikki-mosolyommal kezdem összeszedni a holmimat. Anyám egyfolytában kínzott úgyszólván egész gyerekkoromban, de a jó modort, azt belém verte. – Valószínűleg csak gyakori az arctípusom. De azért örültem a beszélgetésnek.

– Ó, a fene! – mondja. – Az ügynököm is mindig korhol, hogy túl rámenős vagyok. – Hátratolja a székét, hogy visszamenjen az asztalához. – Bocs, hogy cseszegettelek. Attól még nem muszáj elmenned. Különben is folytatnom kell ezt. Délután meghallgatás.

– Nem te kergetsz el – hazudom –, csak vissza kell mennem az irodámba. – Már kimondani is izgalmas. Az irodámba! Hát nem király? – Sok sikert a meghallgatáshoz – teszem hozzá. Meglepő, de komolyan gondolom. Monica virgonc egyénisége Jamie-re emlékeztet. Különben is nagyon jó kedvemben vagyok.

Mivel egy egész virágkompozíciót kell vinnem, úgy döntök, mellőzöm a második kávét. Majdnem az ajtónál járok, amikor Monica utánam kiált:

– Jamie Archer!

Megfordulok.

– Te ismered Jamie-t?

– Nem vele voltál a Rooftop bárban kábé egy hónapja? Garreth Todd egyik partiján?

– De igen – mondom.

– Mert én is ott voltam! – mondja azon az izgatott hangon, ami akkor lenne természetes, ha ugyanahhoz a főiskolai diákszövetséghez tartoztunk volna.

– Tehát Jamie egyik barátnője vagy?

Elutasítóan int.

– Alig ismerem. De egyszer együtt voltunk meghallgatáson, és arra emlékszem, hogy láttam a bulin. Ahogy téged is. Bár azt hiszem, rád elsősorban az újságokból emlékszem.

– Pazar – mondom szárazon.

– Egy nagy rakás szar volt, amit összehordtak rólad – mondja komolyan. – Kivéve a valóságshow-t. Ha ez igaz, kapnod kellene az alkalmon. Annyi pénzt kellene keresned vele, amennyit bírsz, azután közölhetnéd mindenkivel, hogy menjen a pokolba.

Elnevetem magam, mert bármennyire nem akarok valóságshow-ban szerepelni, az király lenne, ha mindenkit elküldhetnék a francba.

Megszólal a telefonom. A bárpultnak támasztom a virágokat, hogy kivehessem a mobilt a retikülömből.

Monica megkopogtatja ujjával a forgatókönyvet.

– Jobb lesz, ha ezzel foglalkozom. De akkor is úgy örülök, hogy rájöttem! Talán még látjuk egymást. Sokat járok ide.

– Persze – mondom, és fogadom a hívást.

– Na, Texas! Szóval büszke üzlettulajdonos vagy?

– Evelyn! Várj egy pillanatot! – Búcsút intek Monicának, az állam alá ékelem a mobilt, és fölveszem a virágokat. A csípőmmel kilököm az ajtót, majd elindulok a széles járdán az irodám felé. – Mit szólsz? – kérdezem. – Egész felnőttnek érzem magam!

– Büszke vagyok rád, és ezt nem leereszkedésből mondom.

– Ebben az esetben köszönöm. – Sőt, egy kicsit még fel is fújom magam a dicsérettől. Első látásra beleszerettem Evelyn Dodge-ba. Vagány, közvetlen, szókimondó. Elhatároztam, hogy én is ilyen leszek, ha nagy leszek.

– Akkor mesélj az irodáról!

Részletesen leírom neki, majd megemlítem, hogy később Giselle jön hozzám, művészetről beszélgetni.

– Ezért valószínűleg bocsánatkéréssel tartozom neked – mondja Evelyn. – Tudom, hogy mostanában nem vagy odáig érte, de láthatólag nagyon igyekezett jóvátenni.

– Nem, nem! – tiltakozom. – Nincs semmi baj! Leküzdöttem a féltékenységemet, és tudom, hogy bántja, ami történt. – Őszintén szólva megfordult a fejemben, hogy Giselle szólta el magát valaki előtt a képemről, aki persze rohant az infóval egy újságíróhoz. De nem hozom szóba az elméletemet Evelynnek, mert attól félek, meglebegtetné a lehetőséget Giselle-nek. És ha igaz, mi értelme lenne tovább erősíteni a lelkifurdalását?

– Tehát mikor láthatom? – kérdezi Evelyn.

– Mit? Az irodát?

– Hát most nem ott vagy?

– Most megyek vissza a Starbucksból.

– Helyes. Add meg a címet. A közelben vagyok. Mindjárt ott leszek.

Nem egészen húsz perc múlva beront az irodámba, miután a szigorú recepciós bejelentette.

– Nem rossz – állapítja meg, ahogy körülnéz. – Egyáltalán nem rossz.

– Tudod, milyen átlátszó vagy? – kérdezem. – Olyan nincs, hogy te itt legyél a közelben! Sherman Oaks? Bocs, de ezt nem veszem be.

– Lebuktam – vigyorog. – Nem, igazság szerint egy rendező barátommal találkoztam, aki egész nap forgat az Universalnél. De mindenképpen eljöttem volna hozzád. Üzletről kell beszélnünk, Texas, és biztosan nem engedem át másnak a dicsőséget, hogy én lehessek nálad az első ügyfél.

– Ebben az esetben – foglalok helyet az asztalomnál –, húzz ki magadnak egy széket, és beszéljük meg!

Végül egy delikáteszben kötünk ki, ami itt van rögtön az utcában, ahol délutánig két teljes órát töltünk el evéssel, fecsegéssel és – legalábbis Evelyn – ivással.

– Ma beszéltem Charlie-val – mondja, miközben beledöfi villáját a sajttortába, hogy megfelezze. – Azt nem szedhettem ki belőle, hogy miért van még mindig Münchenben, de említette, hogy Sofia ismét elszabadult. – Bosszúsan csóválja a fejét. – Őszintén szólva nem értem, hogyhogy nem hajszolta már réges-rég az őrületbe Damient!

– Tehát mindig ilyen volt?

– Ja. Vág az esze, mint a beretva. Sok tekintetben rád emlékeztet. Csakhogy belőle hiányzik a te gerinced. Sosem tanulta meg, hogyan kell állni a sarat, és elmenekül ahelyett, hogy harcolna.

Lassan csóválom a fejem. Gerinc? Állni a sarat? Nem téveszt össze valakivel?

– Ne játszd meg magad. – Mindentudó pillantást vet rám. – Te túlélő vagy, Texas. Mindketten tudjuk. Sosem süketeltem az ügyfeleimnek, és bizonyosan nem csinálok ilyet a barátaimmal. Egyébként marha jó, hogy túlélő vagy, mert senki más nem bírna ki akár egy hetet is a mi fiunkkal.

Ettől vigyorognom kell. Minél többet gondolkodom Evelyn szavain, annál inkább belátom, hogy igaza van. Igen, voltak pocsék problémáim, de megbirkóztam velük. Úrrá lettem rajtuk.

– Megmondom én neked, mi lesz, ha Sofia előkerül. Damien átmegy Londonba megnézni, hogy egyben van-e, aztán bedugja egy másik klinikára. A sajtó meg spekulálni fog, hogy Damien ejti-e Sofiát miattad. Vagy fordítva.

– Ejti? De hiszen nincsenek együtt! Damien maga mondta, hogy az még kölyökkorukban volt.

– Mikor zavarta a sajtót az igazság? Ahányszor készül róluk egy közös fotó, a londoni újságok gyakorlatilag összeboronálják őket. Bár most, hogy te is képben vagy, érdekesebb lesz a sztori.

– Én nem az „érdekes” szót használnám – közlöm szárazon.

– Ha nem tudod leállítani őket, legalább hagyd, hogy szórakoztassanak – mondja Evelyn. Elismerem, ez jó tanács.

– Ha már a spekulálásnál tartunk – folytatja –, az a hír járja, hogy visszatérek az ügynökösködéshez.

– És visszatérsz?

– Lófaszt – mondja, és olyan hangot ad, ami valahol félúton van a horkantás és a röhögés között. – De a régi cégem teljes pályás letámadásban próbál visszaültetni a telefonos asztalhoz. Egyébként ki tudja? Akár még rá is állhatok, ha kellően megcukrozzák az ajánlatot. Egyelőre azzal szórakozom, hogy figyelem őket, ahogy prezentálják nekem a lehetséges terveiket. Akárcsak neked – teszi hozzá kaján vigyorral.

– Nekem? Mi van velem?

– Válogathatsz, Texas. Vannak producerek, akik majd elfolynak, csak beszervezhessenek a valóságshow-jukba. Továbbá legalább fél tucat társaság szeretne alkalmazni reklámcélra. Akarsz arc lenni egy kozmetikai cégnél? Ennyibe kerül megszerveznem – mondja, és csettint az ujjával.

Csak rázom a fejem.

– Még egy ilyen bolond várost!

Evelyn horkant.

– Az hát, sültbolond.

– Ha csak arc kell, szólj nekik, hogy keressék meg Jamie-t. Én jobban nézek ki a valóságban, mint a filmeken, de Jamie kamerára termett.

– Egy pont oda, Texas.

Csak viccelek, de nem tudom, hogy Evelyn tisztában van-e vele.

Még mindig zsongok a cukortól és a dumálástól, amikor Evelyn visszaindul Malibuba, én meg az irodámba. Áttanulmányozom Blaine portfólióját, amelyet nálam hagyott, és készítek néhány jegyzetet az alkalmazáshoz, amelyet Evelyn meg akar terveztetni velem. Valami rendhagyót akarok, ami funkcionálisabb egy közönséges hordozható vitrinnél, és annyira belemerülök az ötletelésbe, hogy megszűnik számomra az idő, amíg meg nem szólal az asztalomon a telefon, és bele nem szól a recepciós, hogy egy bizonyos Ms. Reynard van az előtérben.

– Ja, igen! Küldje be! – Nem állok fel, amikor Giselle belép – elvégre én vagyok a főnök –, és a Társasági Nikki-mosolyommal üdvözlöm. Borzalmas gyerekkorom újabb mellékes haszna, hogy nagyon értek hozzá, miként rejtsem el az érzelmeimet a szépségversenyeken begyakorolt mosolyok széles változatossága mögé. Giselle-nek fogalma sem lehet róla, hogy változatlanul gyanakszom rá, hogy a féltékenység pici magja továbbra is a felszín alatt lappang, és azonnal kész kihajtani, mihelyt Giselle egy rossz szót mond, vagy a legcsekélyebb érzelemről árulkodó pillantást vet Damienre.

Igazság szerint viszolygok a rosszhiszeműségtől és a féltékenységtől. Nem szeretem magam olyankor, amikor gyanakszom és féltékenykedem. De nem öblíthetem ki magamból az egyszerű igazságot, hogy Giselle valóban randizott Damiennel, márpedig Damiennél a randizás a legnagyobb valószínűség szerint kúrást is jelent.

– Nikki! – trillázza Giselle, ahogy belép az ajtómon. Erőt kell vennem magamon, hogy ragyogóbbra kapcsolhassam a mosolyomat. Giselle – a haja, az alakja, a tartása – Audrey Hepburnre emlékeztet. Általában nem szoktam feszengeni más nőktől, de az ő közelében otrombának érzem magam, annak ellenére, hogy tudom: ez súlyos hiba.

Ha észre is veszi az elbizonytalanodásomat, van olyan kedves, hogy ne hozza szóba. Az irodával foglalkozik, tekintete végigjárja az üres falakat, a bútorokat, mielőtt megállapodna rajtam. – Remek hely – mondja. – Kicsi, de levegős, és arányos. Ez a bézs fal iszonyú, úgyhogy elsőnek ezen fogunk változtatni. Azután ki fogunk akasztani néhány képet. Nem sokat. Egy nagyot, hogy középpontot adjon a szobának, és pár kisebbet, ellensúlynak. Tudok is festőket, legközelebb hozok portfóliót. És kellenek majd színminták. Valamilyen élénk árnyalat lenne jó, talán halványsárga – tűnődik.

Körülnézek, megpróbálom sárgának elképzelni a falakat. El kell ismernem, csinos lenne.

Giselle mintha észbe kapott volna, hogy belegázolt a magánszférámba, amit tízezer megawattos mosollyal próbál jóvátenni.

– Még egyszer köszönöm, amiért engeded, hogy beleszóljak.

– Persze – mondom. – Mindazonáltal őszinte leszek hozzád. Az iroda bérleti díja nem rossz, de több annál, amit terveztem. Az első évben ki sem tehetem a lábam az ajtón. Nem tudom, hogy megengedhetnék-e magamnak dekorációs kiadásokat is.

Kecsesen helyet foglal az egyik fröccsöntött műanyag székben.

– Nem, nem, félreértettél. Ez az én ajándékom. Nos, az első évre. Azután, ha meg akarod tartani a képeket, vagy megvásárolod őket, vagy megbeszélhetjük a kölcsönzést. Ami a festést illeti, ez az iroda, már megbocsáss, egy lyuk, és éppen van is hozzá nálam raktáron megfelelő mennyiség egy tökéletes árnyalatú festékből.

Félrehajtom a fejem, próbálom feldolgozni a hallottakat.

– Giselle, tudom, hogy nem engem akartál cikizni, amikor szóltál Bruce-nak a festményről. Ha tartozol nekem bármivel is, az a bocsánatkérés, és azt már megtetted. – Nem említem Damient, sem a féltékenység apró csíráját. Azonkívül, hogy valaha együtt jártak, Giselle igazán nem tett semmit, amivel felébressze a zöld szemű szörnyet.

– Hálás vagyok érte, őszintén. De meg akarom csinálni ezt. Tudom, mennyit zaklatott a sajtó, és akaratlanul is arra kell gondolnom, hogy talán én is hibás vagyok érte.

Kihúzom magam a székben.

– Hogy érted ezt?

– Nos, nyilvánvalóan meggondolatlan voltam. Mi van, ha Bruce mondott valamit? Vagy én beszéltem valaki mással, csak már nem emlékszem rá? Vagy kihallgatták a beszélgetésünket?

Szavai mintha a gondolataimat visszhangoznák.

– Még ha ez is történt, nem kell felfújni. Komolyan nem akarom beleütni az orromat a dolgaidba, Giselle, de valóban megengedheted magadnak, hogy ingyen dolgozz nekem?

Arcán először halványul el a rég-elveszettnek-hitt-barátnő tiszteletére fölkent fénymáz. Ezek szerint az elevenébe találtam. De nem voltam-e tapintatlan? Már éppen mentegetőzni akarok, hogy ehhez semmi közöm, és ha ingyen akar dolgozni, hát csak tessék, de ő megelőz.

– Igazság szerint nem elég a megélhetésemre a galéria. Tudom, hogy Damien és Evelyn nem pletykálnak rólam, de az emberek akkor is beszélnek, és bizonyára hallottál róla, hogy a válásom, nos, nem kellemes.

Szünetet tart. Én mosolygok, és elmormolom a kellően együttérző szavakat.

– Légy óvatos a férfiakkal – int sötéten. – Feküdj le velük, de ne bízz bennük. Egyben sem. – Szúrósan néz rám. – Ezt a leckét meg kellett volna tanulnom, mielőtt feleségül mentem Bruce-hoz. Ugyanez érvényes a többi férfira is Bruce előtt. Mindegyikre – teszi hozzá.

– Én nem bírnék így élni – mondom hidegen.

Nem tudom, piszkoskodni akar-e, vagy ez afféle mi-lányok-tartsunk-össze-dolog, de nem is érdekel. Gondolni sem akarok rá, hogy randizott Damiennel, pláne megbeszélni. Azt pedig egészen biztos nem akarom hallani, hogy miért nem lenne szabad megbíznom Damienben.

Giselle fúj egyet, a válla kissé megroskad. Már nem olyan, mint L. A. egyik dísze, sokkal inkább hasonlít egy meghajszolt ingázóhoz.

– Elnézést. Túlságosan keserű vagyok. A lényeg, hogy növelni kell az üzleti forgalmamat, így visszatérek a lakberendezéshez, és most jól jönne ez, mármint a te irodád felújítása. Nem akarok otromba lenni, de nem fog ártani az üzletmenetemnek, ha az ügyfeleim közé sorolhatom Damien Stark barátnőjét.

Különös módon ettől jobban érzem magam. Nem nagyon akarok barátkozni Giselle-lel, és megkönnyebbülök, hogy ő sem bájologni jött ide. Az üzlet, az más. Ha azért akarja kipofozni az irodámat, hogy reklámozhassa a tehetségét, azzal mindketten jól járunk. Főleg mivel a munka nagyját akkor is el tudja végezni, amikor nem vagyok az irodában.

– Jól van – mondom. – Azt hiszem, megegyeztünk.

– Mesés. – Ragyogó mosolya visszatér, elűzve a csüggedt borút. – Majd összeállítok egy anyagot, és felhívlak. Addig is – teszi hozzá, miközben feláll –, adj egy puszit Damiennek a nevemben.

Kilibeg az irodámból. Megütközve bámulok utána, ám egy perc múlva elintézem egy vállrándítással. Ha szórakozik, én nem leszek vevő rá. Ha pedig elképzelnék dolgokat – nos, akkor túl kell tennem magam rajtuk.

Még egy óra hosszat jegyzetelek Blaine applikációjához, de utána tényleg nem bírom tovább. Ablakom előtt lemenőben a nap, és még mindig nem hallottam semmit Damienről. Hívom az irodáját, de Sylvia azt feleli, hogy tárgyal.

– Őrült nap volt – mondja. – Mivel csak nemrég jött vissza, mindenki rávetette magát.

Akaratlanul elmosolyodom. Ezt meg tudom érteni.

– Bár hamarosan végeznie kell – mondja Sylvia. – Szóljak neki, hogy hívja vissza önt?

Kérem, hogy ne fáradjon, azután megnyitom a telefonomon az „üzenetek” alkalmazást, hogy küldjek Damiennek egy üzenetet.

A Stark International vezérigazgatójának a Fairchild Development vezérigazgatójától.

Tekintettel korábbi kérésemre, belefér még ez az este a munkatervedbe?

Nem várok gyors választ, és meglepődöm, amikor szinte azonnal pittyen egyet a telefonom.

Azt hiszem, még be tudlak szorítani.

Szó szerint összeakadnak az ujjaim, miközben a választ gépelem.

Máris megyek.

Azonban rögtön jön az üzenet:

Nem, én megyek. Terveim vannak az új irodáddal.

Várakozóan mosolygok, és nem tudom, hogyan élem túl az időt a megérkezésig.

Mivel nem bírok dolgozni abban a tudatban, hogy Damien jönni fog, félbehagyom az applikációt, inkább átnézem és kitakarítom a postafiókomat. Vagyok olyan hülye, hogy megnyitottam az egyik levelet, amelyet az anyám küldött a müncheni tartózkodásom idején. Ebben azt közli velem, hogy igazán csiszolhatnék a modoromon, mert bárdolatlanság, hogy nem veszek tudomást a hívásairól meg az e-mailjeiről, ő nem ilyennek nevelt. Az írja:

Hallom, jelenlegi pasid megúszta a gyilkosságot. Remélem, ezek után nem játszod mellette tovább a Florence Nightingale-t. Egyszerűen időpocsékolás, és annyi más partiképes férfi van. Komolyan, Nichole, amint átléped a tízmillió dolláros határt, az egyik férfi lényegében éppen olyan, mint a másik.

Gondolkozz azon, amit mondtam. És hívj fel.

Puszika, Anyád.

Törölni akarom. Ebben a percben semmit sem akarok jobban, mint törölni az üzenetet. Ki akarom irtani a fejemből ezt az asszonyt. Talán nem vagdosott késsel, de ugyanannyira felelős a csípőmet és a combomat elcsúfító vadhúsokért, mint én. Törölni akarom az e-mailt, be akarom bizonyítani magamnak, hogy továbbléptem.

Akarom… de valahogy nem bírom.

A rohadt életbe!

Lecsapom a laptopom tetejét, nem is bajlódva azzal, hogy bezárjam a programokat.

– Ilyen rossz volt az első nap?

Felnézek. Damien támaszkodik az ajtófélfának. Az irodai ruháját viseli – méretre készült szürke öltönyt, fehér inget, bordó nyakkendőt –, és kiköpött olyan, mint egy hosszú, karcsú pohár a bűn italából.

– Már nem – mondom. – Hogy jutottál be?

– Recepciósotok láthatólag olvas újságot. Tudja, hogy együtt vagyunk.

Hátradőlök a székben, szemügyre veszem.

– Együtt?

Belép az irodába, behúzza az ajtót, pillanatnyi szünet után be is zárja.

– Igen.

– Hát, ezt jó tudni. – Felforrósodik közöttünk a levegő.

– Nagyon parancsoló jelenség annál az íróasztalnál, Ms. Fairchild. – Körülnéz az apró irodában. – Tehát ez a boszorkánykonyha?

Vigyorgok. Egy pillanat alatt elpárolog belőlem a sötét hangulat, amelyet anyám e-mailje hagyott maga után.

– Dögös, mi?

– Csodálatos – mondja. – Olyan büszke vagyok rád. Mesélj el mindent az első napodról!

Beszámolok a bérletről és Giselle-ről. Hallom, hogy énekelve beszélek az új kaland lázában, és látom boldogságom tükörképét Damien mosolyában.

– Már meg is kaptam az első megrendelést! – teszem hozzá, és elmesélem, hogy Evelyn egy alkalmazást akar csináltatni Blainenek.

– Döbbenetes vagy – mondja.

– Jó érzés. Igazad volt. Fejest ugrottam, és ez klassz.

– Tudtam, hogy az lesz. – Halkabban folytatja: – Sokat gondoltam rád ma. – Beszéd közben elindul felém. Amilyen kicsi a helyiség, nem tart sokáig, hogy odaérjen az asztalomhoz. – Elképzeltelek, hogy milyen voltál tegnap éjszaka.

– Ó! – Nyelek egyet. Még melegebb lesz körülöttem.

– Azután elképzeltelek ugyanolyannak itt. Meztelenül, megkötözve, készségesen. Ahogy engem kívánsz. – Egyfolytában engem nézve megkerüli az asztalt. Érzem az ér lüktetését a nyakamon, és kissé nehezemre esik a lélegzés.

– Én… ó! Igen.

– Részegítő, ugye, tudod?

Kicsit fészkelődöm a székben. Számomra az ő hangja a részegítő.

– Izé, micsoda?

Szeme ragyog a szenvedélytől és a jókedvtől, ahogy előrehajol, és az asztalomra tenyerel.

– Tudni, hogy én letérdeltethetek egy olyan erős nőt, mint te. Olyan nőt, akinek megvan a saját vállalata, a saját birodalma. Tudni, hogy bezsongathatom a szavaimmal. Hogy az én hangomra égnek áll a mellbimbója, és bizsereg a csiklója. Hogy felgyűrhetem a szoknyáját, ráhasaltathatom a tulajdon asztalára, és addig fenekelhetem, amíg ki nem gyúl az a tökéletes fehér segge, és amikor már az asztal és a szoba is szaglik az izgalmától, addig baszhatom, amíg akkorát nem élvez, hogy kegyelemért sikít?

– Jaj, istenem, Damien…

A vérem lüktet, a testem reszket.

– Állj fel, Nikki. Indulj el az ablakhoz.

Engedelmeskedem, bár nem tudom, meg fog-e tartani a lábam. Végigjáratja rajtam a tekintetét, megtekinti a magas sarkú, piros körömcipőt, a méretre készült szoknyát, a könnyű nyári blézert és alatta a selyemblúzt.

Egyfolytában engem nézve leül az egyik székre, amelyet a vendégeknek tartok fent.

– Vedd le a blézert.

Leveszem és a székem karfájára dobom az íróasztal mögött.

– Most a szoknyát.

Kihívó a hangja. Tudom, azt várja, hogy tiltakozzam. Hogy azt mondjam, ez az én irodám, és az ajtótól alig méternyire ott ül kint a recepciós. Nem teszem. Én is pontosan ezt akarom. Hátranyúlok, lehúzom a cipzáramat, a földre hullatom a szoknyát, amely alatt piros tangát viselek.

Nem szól, de látom, hogy egyre forróbb a tekintete, és a testem azonnal reagál, a csiklóm lüktet, a mellbimbóm ágaskodik és kihegyesedik a melltartóm csipkéje alatt.

– Nos, Mr. Stark – mondom, míg lassan elindulok feléje –, mit óhajt tőlem?

Mosolya olyan, akár egy lusta simogatás. A vágy úgy fodrozódik bennem, mint a tenger tajtékja a homokparton.

– Állj – mondja, amikor másfél méternyire vagyok tőle.

Megállok. Szívem dübörög a várakozástól.

Felemeli az ujját, megforgatja. Egyet lépek, bemutatok egy kifutóra illő fordulatot, azután megismétlem az eljárást, háromszázhatvan fokos kört rajzolva a kedvéért. Csípőre teszem a kezem, félrehajtom a fejem.

– Tetszik a látvány?

– Ó, igen! – mondja. Hátradől a széken. A testtartása hanyag, ám a válla és az arca elárulja a feszültséget, a szája egyetlen merev vonal. Rám villantja a szemét. Nyeldekelek, mert kínos tudatossággal érzékelem testem reakcióit. Mindig így reagálok ennek a férfinak a közelségére. Nem is csoda, ha mindig azt mondja, hogy ragyogok. Damien olyan, mint egy kapcsoló, és ő szokott engem felkapcsolni.

A tanga nyirkosan tapad az ölemhez. Érintésétől még éhesebb leszek. De nem a tanga érintésére vágyom, hanem Damienére. Ám ő konokul nem mozdul, csak ül azon a kényelmetlen széken, kezét a karfán nyugtatva, és a tekintete a parányi selyemháromszögön időzik.

– Tedd szét a lábad. Ez az, jó kislány. Most ne mozdulj egy pillanatig.

Libabőrös leszek, mintha a testem várta volna az érintését, és most tiltakozik, amiért Damien nem fog meg, és nem dugja belém a farkát. A tekintete lejjebb csúszik. Nem mozdulok, bár tudom, mit néz. A sebhelyeket. Nem is olyan régen összegömbölyödtem volna a padlón és sírtam volna, ha valaki ilyen áthatóan figyel. A fenébe, pontosan azt is csináltam, amikor Damien megtette. Időnként ámulatba ejt, milyen gyorsan megváltozott a világom, amióta belépett az életembe. Nemcsak a világom, de én is. Damien az én horgonyom. Valami, ami megtart, miközben leások magamba, és felfedezem az erőt, amelynek létezéséről még csak nem is tudtam.

Ám Damien valamiből mindig tudta, hogy ez megvan bennem. Sőt, bízott abban, hogy én is rátalálok.

Mindig olyan sokat látott. Nemcsak a szépségkirálynőt vagy a forradásokat. Egészben lát, és mindegy, mit viselek, bugyit tűsarkúval vagy szalonban csináltatott nagyestélyit, én mindig meztelenül fogok állni előtte.

Valamikor régen iszonyúnak találtam volna ezt a gondolatot. Ma vigaszt merítek belőle.

De ez most nem a mélyenszántó gondolatok ideje, meg nem is akarok sebekre gondolni, vagy a csaták hevességére, amelyeket vívtunk. Én most csak Damient akarom. Méghozzá azonnal.

Merészen teszek felé még egy lépést.

– Nem – mondja. – Állj!

– Álljak meg?

Felvonja a szemöldökét.

Kissé félrehajtom a fejem, jelezve, hogy megértettem, azután én is felvonom a szemöldököm.

– Igen, uram.

– Jó kislány. Most tedd szét a lábad, csak egy kicsit. Ez az – mondja, amikor szót fogadok. – Maradj így.

Körülbelül félméternyire állok tőle. Zihálok. A széken ül, amitől a szeme épp egy szintben van a piros csipkefoszlánnyal, amely alig takarja el az ölemet.

Lassan föltekint rám.

– Valóban akarok valamit – mondja.

Lökéshullámok szaladnak végig a testemen, mert én is akarom. Azt akarom, hogy Damien bennem legyen. Hogy a farka a számban, a pinámban legyen. Azt akarom, hogy suttogjon nekem, hogy szavakban szeretkezzen velem, azon a döbbenetes módon, ahogy csak ő tud. Azt akarom, hogy megbasszon, keményen és alaposan, és feljajdulhassak attól a kínnal egybeszőtt, különös és páratlan kéjtől.

Főleg pedig azt akarom, hogy érintsen meg.

Ismét lépnék egyet, ám ő egy fejmozdulattal megállít. Csoda, hogy nem csordulnak ki a könnyeim a tehetetlen csalódástól.

– Nem azt – mondja.

Nyelek egyet, hirtelen elbizonytalanodom.

– Akkor mit?

– Nézni akarom.

– Damien… – Máskor is nyúltam már magamhoz előtte, de így még soha. Nem úgy, mintha bemutatót tartanék. Ismét nyelek egyet. Kissé restelkedem, ugyanakkor tagadhatatlanul izgat a dolog.

– Hunyd be a szemed – parancsolja.

– Miért?

– Mert én azt mondom.

Behunyom a szemem.

– Jó kislány. Most vedd le a blúzodat. Lassan. Fogd meg az alját, és húzd át a fejeden. Így ni.

Teszem, amit mond, és igyekszem szabályosan lélegezni. Lassan lehámozom magamról a selyemblúzt. Nem könnyű. A bőröm borzong, amikor végigsiklanak rajta az ujjaim.

– Képzeld azt, hogy én vagyok – mondja. – Az én kezem fejti le rólad a blúzt. Az én kezem fogja a melledet, én húzom le rólad a melltartót, hogy kibuggyanj a kosárból. – Ez az – mondja, amikor követem az utasítását, és úgy igazítom a kosarakat, hogy kilátsszék a mellem. – Érzed az érintésemet? Azt, ahogy húzogatom a mellbimbódat? Ahogy simogatom a bimbóudvart?

A mellem telt és nehéz, a bimbóim ágaskodnak a vágytól. Gyengéden húzogatom őket. Válaszul a csiklóm akkorát nyilallik, hogy elakad a lélegzetem.

– Damien…

– Tudom. Érzed, ugye? Ahogy a csiklód lüktet. És hogy milyen kemény.

– Igen.

– Csináltuk ezt már, emlékszel? Az első éjszakánkon. Te a limuzinom hátsó ülésén, én mérföldekre tőled a telefonommal, és olyan kemény voltam, hogy azt hittem, felrobbanok.

Bólintok. Az egyik legszínesebb emlékem. Részeg voltam és mámoros a bujaságtól, de egyedül voltam, és áltathattam magam azzal, hogy csak én ismerem a vágyam mértékét.

Most már nem titkolhatom, mennyire fel vagyok húzva. Bár itt van Damien, aki a legparáznább, legmohóbb alakomban látott, és mindig csak neki nyitottam meg magam ennyire, most a saját érintésemre éhezem. A saját érintésemre, és az ő szavaira, és jaj nekem, azt akarom, hogy vigyen föl a csúcsra. Addig akarom ujjazni magam, amíg el nem megyek a szeme láttára, és amikor elélvezek, ki akarom nyitni a szemem, és látni akarom a szenvedélyem tükörképét az arcán.

– Akkor lemaradtam a gyönyörről, hogy végignézhesselek. Most ki akarom élvezni.

– Igen. Igen. – Egyedül ez a szó jön ki a számon. Ez az egyetlen szó tölti be a gondolataimat.

– Csúsztasd lejjebb a jobb kezedet. Ne kapkodj. Olyan puha a bőröd. Azt akarom, hogy érezd. Hogy megérintsd.

Ismét engedelmeskedem. A bal kezemmel tovább kapaszkodom a mellembe, szinte, mint egy horgonyba, a jobb tenyerem végigcsúszik a hasamon, a vénuszdombomon, azután az ujjaim bebújnak a tanga pántja alá. Felnyögök, amikor súrolják a csiklómat, majd még mélyebbre merülnek a síkos, lágy húsban.

– Nyisd ki a szemed – mondja Damien. – Nézz rám, és nyúlj magadhoz.

– Én… – Ám szavaim elhalnak az ajkamon, amikor kinyitom a szemem, és meglátom az arcát – tekintetének szilaj tüzét, bőrének pírját. Olyan erősen markolja a szék karfáját, hogy az ujjpercei kifehérednek, és a farka olyan merev, hogy attól tartok, felszakítja a méretre készült öltöny nadrágjának a varrását.

– Basszál meg – súgom. – Te is azt akarod.

– Mindennél jobban. – Tekintetünk találkozik, egymásba kapcsolódik. Már ettől szikrák pattognak bennem. Lázban égek, annyira várom az érintését. – De akkor sem. Ez most rólad szól, azt akarom, hogy te is érezd.

– Mit?

– A gyönyört, amit a testedből merítek – mondja egyszerűen. – Nézni akarlak. Bele akarok veszni a látványodba. – Mintha a szavait akarná alátámasztani, lassan végigjáratja rajtam a tekintetét. – Ne hagyd abba. Dugd magadba az ujjaidat. Izgasd a csiklódat. Hadd lássam. Hadd figyeljem, hogyan reszketsz, mielőtt elmész. Hadd lássak minden pihegést, minden borzongást. Azt, ahogy harapdálod az alsó ajkadat. A pírt az arcodon az orgazmus előtt, és utána azt a jóllakottra baszott pillantásodat.

Iszonyú nedves vagyok és tüzes. Úgy teszek mindent, ahogy mondta. Keményen ujjazom magam, aztán leheletfinoman izgatom a csiklómat. Szédülök a kéjtől, elengedem a mellemet, és megragadom a az íróasztalom lapját, nehogy elessek.

– Ó, Nikki! Tudod, mennyire felizgat, hogy nézhetlek? Tudod, milyen kanos leszek? Még csak most kezdem tanulni az alkotórészeidet. Te vagy az én monomániám!

– Igen – suttogom. – Igen.

A telefonom csörömpöl. Ugrok egyet.

– Ne hagyd abba! – parancsolja Damien. – Ne törődj vele!

Így teszek. Ebben a buja ködben dehogyis törődöm egy olyan szamársággal, mint a telefon! A csengés ütemére riszálok, és akkor is folytatom, amikor a készülék már elhallgatott. Hallom a hangpostát jelző csippanást, majd az SMS döngését.

Sikerül fegyelmeznem magam, mielőtt kivágnám a telefonomat az ablakon.

– Ne is gondolj rá. Csak erre. Csak ránk. Olyan közel jársz, Nikki. Az istenit, látom az arcodon, azon, ahogy nyílik a szád. Képzeld el a számat a pinádon, ahogy a nyelvem simogat, kóstolgat. Olyan jóízű vagy.

Nyüszítek, mert tényleg közel járok, de még nem egészen vagyok ott, és körözök a csípőmmel. Mindjárt, mindjárt, most mindjárt…

– Ms. Fairchild! – szólal meg a hangszóróban a recepciós hangja. Ugrok egyet, pőrén és bűntudatosan. Damien elharap egy káromkodást.

– Ne törődj vele – morogja. Ám a hang folytatja, mivel nem tudhatja, hogy miről beszéltünk.

– Mr. Stark titkárnője keresi telefonon – mondja. A rettegés hideg ujjai futkosnak a gerincemen. – Egy bizonyos Ms. Archer próbálta elérni önt. Sajnos baleset történt.

17

Elengedem Damien kezét, berontok Jamie apró szobájába a San Bernardino kórház harmadik emeletén, és kimegy belőlem a szusz a megkönnyebbüléstől, amikor látom, hogy ül az ágyán, és a Spongya Bobot nézi a tévében. A jobb arcán csúnya véraláfutás, a homlokán fehér kötés. Egyébként épnek tűnik. Amióta Sylvia telefonált, először tudok normálisan lélegezni.

– Sajnálom! – mondja, ahogy meglát minket. – Annyira, de annyira sajnálom!

– De te jól vagy? – Hála Damien helikopterének, hamar ideértünk, de egész úton mindenféle szörnyűséggel rémítgettem magam. Most futok Jamie-hez. Az egyik karja végig zúzódásos, a véraláfutás eltűnik a kórházi hálóing alatt.

– Tropára mentem, de meg fogok gyógyulni. Komolyan. Viszont… a francba! – Damienre sandít. – Jaj, istenem, Damien! A Ferrari totálkáros lett. Hazavágtam.

– Nem esett nagy bajod – mondja Damien. Odajön mellém, összefonja ujjait az enyémekkel, azután megfogja Jamie kezét. – Ez a lényeg.

– A másik utassal mi történt? – kérdezem.

– Csak én voltam – mondja. Még sosem hallottam ilyen kétségbeesettnek. – Olyan egy kibaszott lúzer vagyok!

Alig állom meg, hogy el ne sírjam magam.

– Nem vagy az, te is tudod. Baleset volt – jelentem ki, ám Jamie a fejét rázza, és kerüli a tekintetemet.

Elkomorodva pillantok Damienre, aki legalább annyira aggódik, mint én.

– Mondd el, mi történt – kérem szelíden. Az ágyra ülök, Damien odahúz magának egy széket. Felteszem a lábam az ülésre, ő megfogja a bokámat, épp a smaragdos platinalánc alatt. Az érintésre összpontosítok, hálás vagyok az erejéért. Irtó nagy megkönnyebbülés, hogy itt van velem.

Jamie szipogva megtörli a keze fejével az orrát.

– Lementem a hegyről egy helyre, megnézni, hogy tényleg van-e árleszállítás – mondja. – Végül is ott volt ez a kurvára klassz kocsi, akkor meg miért ne? És ott találkoztam ezzel a hapsival, és ilyen dögös volt. – Damienre néz, restelkedve megvonja a vállát.

– Akarod, hogy kimenjek?

Jamie szeme kerekre nyílik.

– Nem! Megérdemled, hogy tudjad, hogy vágtam haza a kocsidat. A jó híremmel majd később foglalkozom.

Damien bölcsen hallgat.

– Folytasd – sürgetem.

– Szóval megvolt a vonzás, tudjátok? És senkivel sem dugtam Raine óta, kivéve egyszer Douglasszel – mondja, a szoknyapecér szomszédunkra célozva. – Esküszöm! – teszi hozzá, és a levegőbe löki két ujját, mint egy kiscserkész. – Gyakorlatilag apácaéletet éltem, miközben Németországban voltatok. Na, szóval, hogy vigyem haza, én meg persze, miért ne? És az a része óriási volt. És a következő része is – vág a szemével Damien felé.

Felfogtam, mire céloz, sőt, biztos vagyok benne, hogy Damien is. Jamie lefeküdt a pasival. Egy vadidegennel. De ez most nem a szentenciák ideje. Magamba fojtom a korholást, és csak annyit mondok:

– Folytasd.

– Szóval, fekszem ott, és aranyos. Mármint ő az aranyos. Vagy legalábbis azt gondolom, hogy az. Amíg meg nem szólal ez a vekker az ágy mellett. Akkor felül, és elkezdi magára rángatni a ruháját.

Tekintetem összeakad Damienével. Nem tetszik az elbeszélés iránya. Máris tudom, hogy rossz vége lesz.

– Kérdezem, miért öltözik, mire rám förmed, hogy siessek. Mert mindjárt itthon lesz a felesége – az a kurva felesége –, és addigra el kell húznom a bélést.

– Ó, Jamie…

– Tudom, tudom. Hidd el, tudom. De akkor csak pipa voltam. És majréztam, mert azt mondta, hogy a felesége zsaru. De komolyan, hát nem olyan, mint a heti kasszasiker a moziban? – Mély lélegzetet vesz. – Szóval, kapkodok. Ő pedig basztat, hogy gyorsabban, és totál átmegy seggfejbe. Esküszöm, ha a felesége nem egy olyan asszony, aki pisztollyal mászkál, ott maradok, és megmondom neki, hogy a kurvapecér férje félrebaszik! De nem csipázom, ha lelőnek, és amúgy is, a pasi gyakorlatilag már ordított velem.

– Ezek szerint valamilyen módon a feleség okozta a balesetet?

Jamie a fejét rázza.

– Azonkívül, hogy útban volt hazafelé, és én meg fostam a rémülettől? Nem. Szóval, elhúzok a háztól, teperek az utcán, hogy minél előbb kijussak a főútra. Tiszta ideg vagyok, tudom, hogy gyorsabban megyek a kelleténél, és – ó, Damien, annyira, de annyira sajnálom! Olyan gyorsan megtörtént. Pedig nem könnyelműsködtem, becsszó. De mikor bekanyarodom, éppen kiáll az a kocsi. Akkor sem időzíthettek volna jobban, ha akarják. Tisztára olyan volt, mintha csak arra vártak volna, hogy jöjjek, ami persze butaság, de hát ilyen napom volt. Úgyhogy kikerülöm, és kicsúszik a kezemből a kormány, és feltekeredem arra a masszív kőkerítésre a telek szélén. A légzsák felfújódik, de így is sikerül beverni a fejemet. – A homlokára szorítja az ujjait. – Még azt se tudom, mi talált el. – Olyan mély lélegzetet vesz, hogy belerázkódik a válla. – Hát ez van. Az én hibám volt az egész. Berágtam, túl gyorsan mentem, és azért volt az egész szar, mert széttettem a lábamat egy rohadt idegennek, aki csak egy gyors numerát akart, amíg a felesége odakint kergette a rosszfiúkat!

Tudom, hogy vigasztalást vár tőlem. Hogy azt mondjam neki, nem ő a hibás. Igen, az ilyen baleset bárkivel megtörténhet. Ám Jamie túl régóta kettyint mindenkivel válogatás nélkül, holott én is, és mindenki más is megmondta, hogy sírás lesz a vége. Nem óhajtom föltenni a kérdést, hogy „nem megmondtam?”, de azzal sem vagyok hajlandó elintézni, hogy nem ügy, bárkivel megeshetett volna.

– A frászt hoztad rám, James – szólalok meg végül, és érzem, hogy ismét könnybe lábad a szemem. – És velem mi lesz, ha valami történik veled?

De szerencséje volt, és végső soron ez a lényeg. Pár ujjnyi eltérés a másik irányba, pár kilométerrel nagyobb sebesség, egy picivel több olaj az úttesten, és sokkal, de sokkal rosszabbul is végződhetett volna a történet.

Összeborzongok, riadtan, hogy ilyesmik járnak az eszemben, mert tudom, hogy nem bírnám ki, ha elveszíteném a barátnőmet, és biztos vagyok benne, hogy ha bekövetkezne a legrosszabb, a késpengére éheznék, és ha Damien nem lenne mellettem, ahhoz menekülnék.

Rémülten ökölbe szorítom a kezem, körmeim a tenyerembe vájnak. Damien szorosabban fogja a bokámat.

Sóhajtok, élvezem az érzést. Pillanatnyilag ez elég.

Amikor bejön az ápolónő, hogy megvizsgálja Jamie-t, Damien kimegy a folyosóra, hogy keressen valakit, akitől párnát és takarókat kaphat. Van a szobában egy borzalmasan kényelmetlen fotel, amely borzalmasan kényelmetlen fotelággyá nyitható szét. Azon fogok aludni ma éjszaka, összegömbölyödve Damien oldalán.

A kényelmetlen ágy és a nővérek vizitjei ellenére, akik háromóránként fölvernek álmunkból, szinte felüdülve ébredek másnap reggel az erős és kissé túlpörkölt kávé szagára.

– Az istenek nektárja – mondja Damien, és mohó kezembe nyomja a műanyag poharat. Kortyolok, pofát vágok, majd iszom még egy kiadós kortyot.

– Ma reggel nem túl válogatósak az istenek – állapítom meg.

Csókot lehel a számra.

– Edward bizonyosan a legnagyobb örömmel megáll egy kapucsínóra.

– Mit keres itt Edward? – ráncolom értetlenül a szemöldökömet.

– Hazaküldelek téged és Jamie-t a limóval.

– Nem veled megyünk? – Hallom, hogy majdnem nyüszítek, és azonnal megbánom, ami kicsúszott a szájamon. Igen, szombat van, de Damiennek egy birodalmat kell irányítania, és már így is túl sokat volt távol. – Bocs. Tudom, hogy dolgoznod kell.

– Fontos dolgokat kell intéznem – mondja. Van a hangjában valami, amire felfigyelek. – San Diegóba megyek – teszi hozzá. Nyilván észrevette, hogy elkomorodom.

– Aha. – Az apja lakik San Diegóban. Tehát Damien most vonja felelősségre a bíróságnak elküldött fotók miatt. Nem irigylem ezért az útért. Az anyám megbukhatott a szülőség első osztályában, de Jeremiah Stark még csak be sem iratkozott az iskolába. – Siess vissza – mondom. Igazából szeretném átölelni, és vigyázni rá, hogy senki se bánthassa. Nem akarom, hogy még ennél is jobban megsebezzék. Ugyanakkor némán ujjongok. Simán felelhette volna, hogy üzleti megbeszélései vannak, de a bizalmába fogadott. – Szeretlek – mondom.

A tenyerébe fogja az államat, és megcsókol. – Ne izgulj, nem lesz semmi bajom.

Bólintok, és nagyon remélem, hogy igaza van.

Mivel a kórház malmai lassan őrölnek, két teljes óra telik el, mire végre Jamie és én helyet foglalhatunk a limóban.

– Ha iszom egy mimózát, prédikálni fogsz? – kérdezi Jamie.

– Egyáltalán nem prédikáltam! – méltatlankodom. – A legkevésbé sem voltam prédikálós hangulatban. Egyébként sem vagy alkoholbeteg, James.

– Igazad van. – Kever két mimózát, az egyiket odaadja nekem. Tényleg nincs kedvem inni, de elfogadom. A legjobb barátnők szolidaritása, meg minden. – Nem az alkohol az én betegségem, hanem a baszás.

Egyetértek, de ezt bölcsen nem fejtem ki, csak iszom egy kortyot a mimózámból. Mivel Jamie jó megfigyelő, és elég jól ismer, nem kerüli el a figyelmét a hallgatásom. Vállat von.

– Tudom. Évek óta mondod.

– Csak nem szeretném, ha bajod esne. Most szerencséd volt, James, de peched is lehetett volna.

Kerüli a tekintetemet. Nem vagyok meglepve. Jamie időnként magába száll, bár nem kenyere a hosszas elmélkedés. De legalább gondolkodik.

– Felhívtam Ollie-t – mondja. Pislogok, nem értem ezt az átmenetet. – Fel akarom dolgozni a baszós problémámat – magyarázza. – Felhívtam, miután Raine kirúgatott a reklámtól.

– De Jamie! – kiáltom. – Megígérted! Egyébként Ollie is megígérte nekem. Azt mondta, már semmi sincs kettőtök között!

– Várj. Te beszéltél vele? Mikor?

– Ott volt Németországban – válaszolom. – A cég küldte, hogy segítsen a perben. Nem is tudtad?

A fejét rázza.

– Nem láttam. Azóta nem, hogy átjött… jó, amióta átjött azon az estén.

– Odahívtad. – Ez nem tényközlés. Ez vád. Sőt ítélet.

– Szükségem volt valakire, akivel beszélhetek, és ő a legjobb haverom.

– És lefeküdtél vele? – Fel vagyok háborodva. Rettenetesen fel vagyok háborodva! Azért is, amit csináltak, és azért is, mert Ollie hazudott.

– Nem! Becsszó! – Újra tiszteleg, mint egy cserkész. – Pedig megvolt a vonzás, tudod?

Megkönnyebbülök, de nem vagyok nyugodt.

– Vőlegény, Jamie. Azonkívül maga alatt van.

– Az elsőről tudok. Ami a másodikat illeti, én is magam alatt vagyok. Talán lelki társak vagyunk Ollie-val.

– Igen, barátok vagytok, de nem szeretők. – Már a gondolattól is kiráz a hideg. Le tudom pergetni fejben a kapcsolatuk filmjét. Kétségtelenül nem olyan, mint Evelyn valamelyik romantikus vígjátéka.

– Tudom – mondja. – Igazán. De büszke lennél rám. Semmi sem történt.

– Büszke, rád? – ismétlem, mert azt is meghallom, amit gondosan nem közöl velem. – Ha Ollie-n múlt volna, bizonyosan történik valami. Ezt a részt kihagyta.

– Nem látod a lényeget – mondja. – Nem feküdtem le Ollie-val. Pedig akartam a reklám miatt, és mert a bányászbéka segge alatt voltam, és minden. Mégsem tettem, és arra gondoltam, hogy talán mégis kezdem összerántani magamat. – Mélyen beszívja a levegőt. – Utána elmegyek baszni egy barommal, és tönkrevágom Damien Ferrariját!

Én késsel vagdostam volna magam, hogy kibírjam. Jamie férfiakat használ. A kívülállónak úgy tűnhet, hogy az a veszélyesebb, amit én csinálok, de néha nem vagyok biztos benne. Évekig néztem, hogyan rombolja magát Jamie az alkalmi numerákkal. Most attól félek, hogy másfajta veszélynek vagyok a tanúja.

– Na szóval, aggódom érted.

– Tudom – feleli egyszerűen. – Én is aggódom magamért.

Pár percig hallgatunk, már azt hiszem, lezártuk a témát. De Jamie felhúzza és átfogja a térdét. – Fontolgatom, hogy visszamegyek Texasba.

Leesik az állam, szóhoz sem jutok. Mindama dolgok között, amelyeket mondhatott volna, erre számítottam a legkevésbé.

– Nincs miből fenntartanom a kéglit, úgyhogy másik lakótársat kell keresned. Hacsak össze nem költözöl Damiennel. Ha megtennéd, eladhatnám. Most jobb az ingatlanpiac, akár annyit is kaphatok érte, hogy vásárolhassak egy lakást Dallasban, és még maradjon annyi kápém, hogy legalább részben törleszthessek Damiennek a kárért, amit a kocsijában tettem. Azt hiszem, a kéróm elég lenne egy dísztárcsára, nem gondolod?

– Állj, állj! Miről beszélsz? Te utálod Dallast. Mindig is utáltad.

– Nézz már rám, Nikk. Roncs vagyok. Hol filmcsillagokkal baszok, hol idegenekkel kúrok. Bár leginkább magamat kúrom el.

– Ezzel nem vitatkozom – mondom ki nyíltan. – De ha Dallasba költözöl, az csak földrajzi változás lesz.

– Talán az is elég. Talán itt túl nagy a ricsaj. Túl sok a kísértés.

Azt akarom mondani, hogy nincs igaza, de ebben nem egészen vagyok biztos. Annyit tudok, hogy nem szeretném, ha kétezernégyszáz kilométerrel arrébb költözne. Ám hogy én mit akarok és Jamie-nek mire van szüksége, az két különböző dolog.

– Csak jól gondold meg, mielőtt elkövetnél valami meggondolatlanságot – mondom végül.

Rám néz, és mindketten fölnevetünk, olyan ironikusan hangzanak most a szavaim.

– Álmomban sem tennék ilyet! – bizonygatja, és ezen még jobban nevetünk.

Ezzel le is zárjuk a komoly témát. Az út hátralevő részében együtt énekelünk Taylor Swifttel, és vedeljük a mimózát, mert Cvitaminból sosem elég.

– Láttad, hogy végre híresek lettünk? – kérdezi Jamie nagyjából akkor, amikor a láthatáron feltűnnek L. A. felhőkarcolói.

– Tessék?

– Vagy legalábbis én az lettem. Damien híres volt világéletében, te is megkapod a kellő figyelmet a sajtótól. Egyébként győződj meg róla magad. – Előkotorja a retiküljéből a telefonját, és átnyújtja nekem. – Lefotóztam, amit a neten találtam. Csak nézd meg a képeimet!

Megteszem, és látom, egy abszolút isteni pasi képeivel vegyesen, a pillanatfelvételeket rólam és Damienről és Jamie-ről a butikokban és az Arrowhead-tónál. Még egy olyan is van, amelyiken Damien egyszerre karolja át mindkettőnk derekát. Jamie átles a vállam fölött, és megkocogtatja a kijelzőt.

– Ezzel van tele a Twitter. Nem tudom, azért-e, mert Damien híres, vagy mert abszolút ennivaló, de a kép úgy terjed, mint a dögvész.

– Talán miattad – vélem. A fotós akkor kapta le Jamie-t, amikor éppen nevet. A szeme ragyog, a haja fényes. Én ezt a gyönyörű, temperamentumos lányt ismerem, de attól félek, Jamie annak látja magát, aki mellettem ül a limuzinban, annak az összetört roncsnak, aki nem egészen tudja, mi lesz a következő lépése.

Csak Malibuban néz ki az ablakon. Tenyerét az üvegre nyomja, szemöldökét összehúzza, majd visszafordul hozzám.

– Ez nem Radio City – közli velem, mintha én zavarodtam volna össze.

– Itt maradsz Damiennél, Malibuban.

Felvonja a szemöldökét, és kajánul mosolyog.

– Csak viccből mondtam a háromszöget, de ha Damiennek fontos…

Befogom a fülemet.

– Úgysem hallom! – hajtogatom, amíg ki nem pukkan belőle a nevetés.

– De igazán, miért maradok Malibuban? – kérdezi. – Mert ha ez a büntetésem, amiért tönkrevágtam a Ferrarit, akkor Damien mellélőtt.

– Nem büntetés – mondom. – Gyakorlati megfontolás. – Elmagyarázom a feliratos követ.

A szeme kerekre nyílik, mire végzek.

– Hú! Legalább nem kell tárgyalnod tündibündi anyáddal. Megköszönheted, hogy azt a terhet levettem a válladról.

– Te beszéltél az anyámmal? Hogyan? Miért? – Fogalmam sincs, miről beszél, de mivel a leggonoszabb ellenségemre se lőcsölném rá az anyámat, máris sajnálom Jamie-t.

– Kábé egy hete hívott fel, hamisítatlan Elizabeth Fairchild-stílben, és azt mondta, hogy mivel a legjobb barátnőd vagyok, legyek már olyan szíves átadni neked egy üzenetet. Téged emocionálisan – ezt ő mondja, nem én – láthatólag teljesen megzavart és lehengerelt a gazdag és erőszakos új barátod, amit rajta élsz ki azzal, hogy ignorálod a hívásait és az e-mailjeit.

– Picsába! – mondom. – Elnézést.

– Á, semmi baj. Amikor telefonált, éppen fújtam anyura valami marhaság miatt, amire már nem emlékszem. Miután beszéltem anyáddal, nem győztem örülni a családfámnak.

– Kösz – mondom szárazon. – Ettől sokkal jobban érzem magam.

Jamie csak vigyorog.

– Gondolom, azon kapta fel a vizet, hogy elküldtél hozzá valakit a régi képeidért, utána meg nem fogadtad a hívásait. Én se fogadnám a hívásait, Nikk, de mi a csudáért küldtél oda valakit a mamádhoz mindenféle ócska fotóért? Kit utálsz ennyire, hogy odadobod neki?

– Én senkit sem küldtem. – Jeges ujjak szorítását érzem a tarkómon, és megborzongok.

– Lehet, hogy semmi gáz. – Jamie-nek látnia kellett az arcomon a szorongást. – Valószínűleg csak egy riporter. Valaki most rittyenti össze a verhetetlen cikket a lányról, aki megfogta Damien Starkot.

Valamiért ettől sem érzem jobban magam.

Jamie félrehajtja a fejét, és rám szegezi az ujját.

– Egyelőre belépünk a majrémentes övezetbe. Estig nincs más program, csak homok, szörf és margarita! – Nyújtja a kezét. – Megegyeztünk?

– Meg – mondom, mert nekem is állatira bejön ez a program.

18

Margaritától fűtött álmom veszettül erotikus. Forró száj tapad a mellemre. Erős kezek simogatják széttárt combomat, édes elszántsággal haladnak fölfelé, amíg a két hüvelykujj olyan közel férkőzik hozzám, hogy megcirógathatják a duzzadt, mohó csiklómat. Kinyitom a szemem, de senkit sem látok. Csak a kezét és az ajkát érzem, meg a – jaj nekem! – kemény, hosszú farkát magamban.

Damienért kiáltok – az álomban hallhatatlan hangon –, de nem jelenik meg. Nincs más, csak az érintés. A nyomás. A testek súrlódása, a fokozódó hőség, az izgalom erősödő szaga. Belesüllyedek, eltévedek az érzéki párában. Damien az – mindig Damien – , de amikor nyúlnék utána, csak a levegőt ölelem.

Ekkor kezek ragadják meg a mellemet, és egy forró, kemény makkot érzek a lábam között. Felkiáltok, amikor belém nyomja. Mozgása ütemes, de féktelen. Vadul dönget, erőszakossága egyre magasabbra sodor. Szilaj tánc ez, veszedelmes párzás. A szívem dübörög, a testem csodásan sajog a használattól. Döfései olyan erősek, hogy nem is értem, hogy nem ájulok el a veszett baszástól.

Az én testem is belereszket az orgazmusába. Utána kapok, hogy magamhoz rántsam, ugyanakkor tudom, hogy ebben az álomvilágban testetlen marad, és csak a levegőt markolhatom.

Tévedek, mert az ujjaim forró bőrt és feszes izmokat tapintanak.

Damien!

Kinyitom a szemem, és látom, hogy fölöttem támaszkodik, a farka épp most puhul meg bennem. Mereven néz, mindketten zihálunk. Istenien eleven vagyok az imádattól és a kiadós baszástól. Ugyanakkor látom a szemében a vihart, és még valamit, ami veszedelmesen közel jár a megbánáshoz.

Szeretném lepofozni az arcáról.

– Használtalak – mondja. A hangja ugyanolyan kemény, mint a mellizmai.

– Igen – mondom, és az egyik karommal átfogom a nyakát. Feltámaszkodom, és olyan buja nyelves csókot adok neki, hogy érzem, amint a farka megrándul bennem. Magamra húzom, hogy hozzám tapadjon, szorosan átölelem. – Igen. – Átkulcsolom a lábammal, hogy ne mehessen el. Forró testünk még most is egybeforr.

Amikor a szemébe nézek, látom, hogy már elvonult a vihar. Nem tudom, mi történt Damien és az apja között, de eleget tudok ahhoz, hogy lássam, mennyire kikészítette, és ő hozzám jött. Az én testem és érintésem segített legyőzni a démonait.

Szorosan magamhoz ölelem, és még mindig álmélkodom, hogy ekkora hatalmunk van egymás fölött. Mi vagyunk a balzsam egymás lelkére. Mély alázat tölt el. És igen, rettegek is. Mert miként élhetnénk túl, ha elveszítenénk egymást?

A karjaiban alszom el, de amikor felébredek, egyedül vagyok a szobában. Felülök, körülnézek. Noha sok időt töltöttem már ebben a házban, ez az első alkalom, hogy a nagy hálószobában aludtam. A vaságy, amelyen ülök, a harmadik emeleten szokott lenni, de úgy látszik, Damien a konzervatívabb elrendezés mellett döntött, miután visszahozatta az ágyat a házába.

Egyelőre ez az egyetlen bútor. És Damien sehol.

Elkomorodva kikászálódom az ágyból. Sötét van. Előkotrom a telefonomat a retikülömből, és bosszús nyögéssel állapítom meg, hogy még hajnali öt sincs.

Fontolgatom, hogy visszaalszom, de ez nem lehetséges. Szükségem van Damienre. És gondolom, neki is szüksége van rám.

Az inge a padlón hever. Fölveszem. A ház irdatlanul nagy, de nekem megvan a támadási tervem. Először a félemeletre megyek, amely valósággal lebeg a második emelet alatt. Rá lehet látni a hatalmas márványlépcsőről, de csak egy titkos lifttel vagy a szervizfolyosó ajtaja mögötti lépcsőről közelíthető meg. A szűrt világítás árnyékokat vet a cseresznyefa polcokra és a vitrinekre. Ezekben őrzi Damien azt a néhány tárgyat, amelyet érdemesnek talált megtartani a gyerekkorából. A levegő sűrű a szép és a keserédes emlékektől. Ám Damien nincs itt.

Megyek tovább lefelé, keresztül az ipari méretű konyhán, be a tornaterembe, amely a ház északi oldalának nagyobbik részét foglalja el. Félrehajtom a fejem, fülelek, hogy meghallom-e Damien öklének döngését a homokzsákon, vagy az emelkedő-süllyedő súlyok kattogását. Semmi, csak a csend.

Az úszómedencében sincs. Állok értetlenül a lapos kockakövekkel burkolt teraszon, és kezdek félni, hogy elment itthonról, vélhetőleg a belvárosi irodájába. Ekkor jut eszembe, hogy még nem jártam a nagy hálószobához tartozó fürdőszobában, pedig ha üzenetet hagyott volna, arra a fürdőszoba a leglogikusabb hely. Már fordulnék, hogy felmenjek az emeletre és ellenőrizzem. Ha mégsem lenne üzenet, akkor legalább előkereshetem a telefonomat, és küldhetek neki SMS-t; ám ekkor észreveszem, hogy valahol jobboldalt lámpák égnek.

A szűrt fényre összpontosítok, miközben megpróbálom elképzelni a ház alaprajzát. Damien garázsa – irdatlan, föld alatti bunker, Batmannek beindulna tőle a nyálelválasztása – nagyjából arra van, de szerintem az távolabb esik a tengertől. De ha nem a garázsból jön a fény, akkor honnan? Semmi mást nem láttam, amikor sétáltunk a kert kies ösvényein, mielőtt kitérőt tettünk Németországba, csak az óceánt a messzeségben és egy elegyengetett területet, ahova Damien, mint mondta, teniszpályát tervez.

Megdermedek.

Csak nem…

Arrafelé sietek. Ahogy közelebb érek, hallom a különös puffanásokat, és rájövök, hogy megtaláltam.

Ránézésre látom, hogy a pálya koránt sincs kész. A háló vadonatúj, nem tépázta meg az időjárás. A pálya sima. Az adogatógép, amely labdákkal lövöldözi Damient, valósággal villog a tompa, sárga fényben, amellyel az oszlopokra szerelt világítótestek árasztják el a pályát.

És a pálya közepén ott van Damien.

A lélegzetem is eláll, amikor meglátom. Egy szál tornanadrágot visel, mellkasát fénylő hártyával vonja be az izzadság. Karján és lábán duzzadnak az izmok. Egy vadállat kecsességével és erejével fut, lendít, rohamozza a labdát. Maga a testet öltött hatalom, költészet, varázs és tökély. Egész testem megfeszül ennyi szépség látványától.

De most minden szépsége mellett annyira megtört, hogy megfájdul a szívem. Tökéletes ritmusban mozog és üt, a végsőkig hajszolva önmagát. Az arca érzelemmentes: nem mosolyog elégedetten, amikor eltalálja a labdát. Csak az összpontosítást látom rajta, mintha nem szórakozna, hanem vezekelne.

Van egy szófa az árnyékban a pálya mellett. Automatikusan leülök, és bámulom tovább megbabonázva.

Nem tudom, meddig párbajozik a géppel. Csak annyit tudok, hogy amikor kifogy a labda, Damien káromkodni kezd, és a géphez vágja az ütőt. Sikkantok meglepetésemben. Damien sarkon fordul, és megdöbbenéssel vegyes aggodalommal néz rám.

– Nem akartalak zavarni – mondom halkan. Felállok a szófáról, kimegyek a pályára és a fénybe. – Bocsáss meg. Nem kellett volna itt maradnom.

– Nem – mondja rekedten. – Örülök, hogy itt vagy. – Kézen fog, magához húz. Édes megkönnyebbülés tölt el.

– Nem is mesélted, hogy már ennyit haladt a pálya.

– Hogyne siettettem volna, miután meglengetted előttem a mini teniszszoknya csábos lehetőségét? – Szavainak derűje nem oszlatja el tekintetében a homályt. – Rögtön azelőtt ráállítottam a munkásokat, hogy elutaztam Németországba.

– Örülök – mosolygok fel rá. Csakugyan örülök. A tenisz hozzátartozott az életéhez, ám Richter ellopta a sport minden örömét, és Damien nem játszott, amióta abbahagyta a versenyzést. Boldog vagyok, hogy kezd visszatalálni valamihez, amit szeretett.

Ám nem vagyok felhőtlenül boldog, mert pár órája láttam a vihart a tekintetében, amikor vadul meghágott, és most is ugyanannak a viharnak a dühét láttam, ahogy szembeszállt a labdaesővel.

– Apád volt az? – kérdezem szelíden. – Ő adta át a képeket a bíróságnak?

Ismét árnyék borul az arcára. Elfordul, húzni kezd maga után a pálya széléhez. Már attól félek, nem is akar válaszolni. De nem az ösvényre térünk vissza. Letelepedik a szófára, amelyen én ültem pár perce. Maga elé nyújtja a lábát, megveregeti maga mellett a szófát. Az oldalamra fekszem, és felkönyökölök, hogy láthassam az arcát, miközben beszél, de olyan soká szólal meg, hogy már azt hiszem, nem is azért hozott ide, mert ki akarja önteni a szívét.

Éppen javasolni akarom, hogy menjünk fel, aludjunk tovább, az ágy sokkal kényelmesebb, amikor megmozdul, és rám néz.

– Nem hiszem, hogy apám csinálta – mondja. – Őszintén paff lett, amikor felelősségre vontam a képek miatt.

– Ó! – A szemöldökömet ráncolom, egyszerre zavartan és aggodalmasan. – Tehát nem tudod elképzelni, ki lehet? – Ez kétségtelenül indokolná viharos tekintetét.

– Nem – mondja.

Csend. Aztán:

– Aggódom Sofia miatt.

Nem értem az átmenetet.

– Tudom, hogy aggódsz érte, de előbb-utóbb csak feltűnik. Ha felcsapott roadnak egy banda mellé Sanghajban, valószínűleg nem…

– Attól félek, hogy menekül – feleli egyszerűen. – Attól félek, hogy valaki zaklatja. – Megsimogatja az arcomat, izzó tekintettel néz rám.

– Ó, istenem! – Hirtelen mindent értek. – Attól félsz, hogy téged akarnak bántani a nőkben, akiket szeretsz. Bennem. Sofiában.

– Azt hiszem, lehetséges. – Megdörgöli az arcát, beletúr a hajába. – Azt hiszem, sok minden lehetséges. Biztosan csak annyit tudok, hogy akár tetszik, akár nem, azok az átkozott fotók mentettek meg.

– Csakugyan – helyeselek.

– És még mindig nem tudom, ki küldte őket és miért, amiből arra kell következtetnem, hogy valaki szórakozik velem. Csak időnként mutatkozik, és olyankor mindig akar tőlem valamit. Szemet szemért.

Vitatkozni akarok vele, de amit mond, az logikus. Felülök, felhúzom a térdemet.

– De hogyan kapcsolódik ez Sofia eltűnéséhez?

Még a sötétben is látom, hogy elkapja rólam a tekintetét.

– Damien! – unszolom. – Mit nem mondasz el nekem?

Hallom, ahogy mélyen beszívja a levegőt.

– Richter őt is molesztálta. – Színtelen, tárgyilagos hangjától megfagy bennem a vér.

– Ó!

Megállás nélkül beszél tovább:

– Ha rólam vannak fotók, akkor kétségtelenül vannak róla is. Valaki elküldött nekem egy sorozatot – a bíróságnak, de nyilvánvalóan rajtuk keresztül nekem címezte. Mi van, ha ugyanezt tették Sofiával?

Megborzongok. Eszembe jut, hogy kikészítették a fotók Damient, akinek az erejét nem győzöm csodálni. Akkor mi lehet azzal a törékeny lánnyal?

– De miért nem hív fel téged? Nem te vagy az, akitől segítséget kellene kérnie?

– Nem tudom. Sofiáról rengeteg mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kiszámítható. Egyszer hat hónapra tűnt el. Mint kiderült, összeállt egy pasival, aki ült is útlevél-hamisításért. Mivel nem találtam rá bizonyítékot, hogy Sofia elhagyta volna Angliát, nincs kizárva, hogy ismét összebútoroztak. Sofia agyafúrt, és nem ismer félelmet. Élt már az utcán is, tehát ha egyszer úgy érzi, hogy el kell bújnia, úgy fel tud szívódni, hogy senki meg nem találja. Ráadásul elég lökött, hogy örömét lelje az ilyen eltűnésekben.

– Azt látom, hogy szereted, mint ahogy azt is, hogy Sofia nem egészen stabil. És le sem tagadhatod, hogy aggódsz – mondom szelíden. – Csakhogy felnőtt ember, Damien. Nem te felelsz érte, függetlenül a közös múltatoktól.

– Talán nem, de én mégis úgy érzem.

Kénytelen vagyok bólogatni. Végül is Jamie sem az én felelősségem. Sóhajtok, elnyúlok Damien mellett. Csókot nyom a homlokomra, azután összefonja az ujjait az enyémekkel. Utána megnyom egy gombot egy távirányítón.

Kialszanak a teniszpályát megvilágító lámpák, sötétben maradunk az éjszakai ég puhán derengő csillagpaplanja alatt.

19

A szombati dráma után szeretném bedobozolni a vasárnapot, hogy mindig ott legyen a közelemben, és elővehessem, amikor szükségem van rá. Változatos semmittevéssel telik el a nap. Még Damien is kikapcsol, nem keresi Sofiát, sem az én zaklatómat, sem a fotók szemétláda kiszivárogtatóját, hanem átvált vegetatív létezésre Jamie-vel és velem.

Ebédidőben Jamie és én feltápászkodunk a hasalásból, hogy járjunk egyet a parton. Damien nem jön, arra hivatkozik, hogy túlságosan belemerült Asimov sokadszor olvasott Én, a robot-jába. Tekintve, mennyire szereti a sci-fiket, nem kétlem, hogy

valóban lebilincseli a könyv, de igazából azért nem csatlakozik hozzánk, mert direkt erre kértem. Egy kis időt szeretnék, hogy kifaggathassam Jamie-t. Mi is van ezzel a Texasba költözéssel?

De mihelyt otthagyjuk a napot és a szörfözést, valahogy nem találom a megfelelő pillanatot. Helyette semmiségekről fecsegünk, miközben sétálunk Damien háza előtt az óceán partján, észak felé, egészen a szomszéd telkéig. A pasi magas, izmos, és a kávészín bőre csak úgy ragyog a tengervíztől, amikor kibukkan a hullámokból egy szörfdeszkával. Int nekünk. Attól félek, hogy Jamie szívrohamot kap a látványtól.

– Ki ez? – kérdezem súgva, amikor már hazafelé ballagunk.

– Hát Eli Jones! Tavaly ő kapta meg a legjobb férfi mellékszereplő Oscar-díját! – A fejét csóválja. – Te tényleg reménytelen vagy.

– Az – mondom, és mivel kétlem, hogy kínálkozna jobb lehetőség az átmenetre, azzal folytatom:

– Nehéz lesz építeni a színészi karrieredet, ha visszaköltözöl Texasba.

Jamie vállat von.

– Ja, igen, azt az óriási karrieremet. Éppen csak nem vettem be L. A.-t ostrommal.

Mindketten mezítláb vagyunk. Jamie a hullámokat rugdossa, röpködnek a vízcseppek. Egy pillanatra felragyognak a napsugárban, és máris visszahullnak, hogy eltűnjenek az örvénylő óceánban. Kénytelen vagyok Jamie-re gondolni, akinek többet kívánok a tizenöt perc hírnévnél. Attól félek, nem azt nézem, mi a legjobb neki, és puszta önzésből nem lelkesedem a költözés gondolatáért.

– Akárhogy is dönts, tudnod kell, hogy én mindig melletted állok – mondom határozottan.

Keresztülvágtunk a homokon, és fölfelé caplatunk a házhoz vezető ösvényen, amikor megcsörren a telefonom. Előhúzom frottír strandruhám zsebéből. Meglepetésemre Courtney nevét látom a kijelzőn.

– Szia, Courtney, mi van? – Courtney Ollie menyasszonya, évek óta ismerjük egymást, bár nem olyan jól, mint szeretném, mert folyton utazik a munkája miatt. Kedves, becsületes lány, és azt hiszem, szereti Ollie-t, akit én is szeretek. Azt viszont már nem szeretem, hogy Ollie röptében elkapja a legyet is, és bár a menyasszonyánál előkelőbb helyen áll a legjobb barátaim listáján, kénytelen vagyok azt érezni, hogy Courtney különbet érdemelne.

Mellettem Jamie tágra nyitja a szemét. Mi az?, leheli, de én csak vállat vonok.

– Ollie és én tudni szeretnénk, hogy te és Damien ráértek-e kedd este. És persze Jamie is. Ott van veled Jamie? Ollie-tól hallottam, hogy ezen a héten kint lesz nálatok.

Szúrósan nézek Jamie-re. Nekem nem is mondta, hogy közölte Ollie-val, hol héderel. Nem kéne gyanakodnom, elvégre barátok voltak, mielőtt egymással hemperegtek volna, és remélem, barátok is maradnak, mégis ideges leszek.

– Ja – felelem, és keményen nézek Jamie-re, akinek a pironkodó képétől még idegesebb leszek. – Itt van. Mit ünneplünk kedden?

– Semmi különöset, de a héten nincs több utam, és egy örökkévalóság óta nem láttalak benneteket. Mondtam Ollie-nak, hogy ki kéne mennünk a Westerfieldbe. Ismered, ugye? Az a hely Nyugat-Hollywoodban.

– Ismerem – felelem szárazon. A Westerfield is Damiené.

– Szóval el tudtok jönni?

Egy részem szeretne nemet mondani, mert borzasztóan félek, hogy botrány lesz. Ám egy másik részem még mindig bizakodik, hogy Jamie, Ollie és én visszajuthatunk oda, ahol voltunk.

– Persze – mondom végül. – Ott leszünk.

Mire beesteledik, dagonyáztunk az úszómedencében, sétáltunk a parton, léghokiztunk egy játékszobában, amelynek létezéséről eddig nem is tudtam, és megnéztük Sean Connery első két James Bond-filmjét, miközben toltuk az arcunkba a pattogatott kukoricát.

Jamie javasolja, hogy vacsorára süssünk kolbászt nyárson, utána pirítsunk kekszes-csokoládés mályvacukrot, ami egy ragadós és mókás kalóriabomba. Ahogy heverek Damien mellett és nyalogatom a csokoládét az ujjairól, muszáj arra gondolnom, hogy maradhat-e ilyen az élet.

Persze nem maradhat, de ebben a néhány órában még élvezhetem az életet a buborékban.

Csak túl hamar véget ér. Tízkor telefonál Sylvia, hogy konferenciahívásban összekapcsolja Damient az egyik tokiói szállítójával. Damien csókot lehel a számra, aztán bemegy a házba, hogy fogadja a hívást. Whiskyt szopogatva nézek utána, és gyönyörködöm a kedvenc kopott farmerjébe csomagolt seggében. Jamie, mint látom, ugyancsak méltányolja a látványt. Tekintetünk összeakad, mire elvigyorodik.

– Mi van? Mintha nem tudnád, hogy dögös.

Előrehajlok, elmarok még egy csokoládékockát.

– Tökéletes tudatában vagyok a dögösségének, nekem elhiheted.

– Még egyet? – kérdezi Jamie, és nyújtja a mályvacukros tasakot.

– Nem, csak csokit eszem.

– Jól vagy?

Felnézek rá.

– A csokoládé nem mindig a súlyos érzelmi válság jele.

– Az jó. Örömmel hallom.

Hirtelen gyanút fogok. Leteszem a csokoládét.

– Miért?

– Különösebb ok nélkül. – Fölemeli a kezét, mintha előre hárítaná a tiltakozásomat. – Komolyan. Csak azon gondolkodtam, hogy állhatnak ennek a te zaklatódnak az ügyével. Nem mintha nem imádnék itt lenni – teszi hozzá gyorsan. – Épp csak megszoktam a saját fészkemet.

– Felfogtam – mondom. – De nem hiszem, hogy Damien testőrei vagy a rendőrség megtudtak volna valami újat.

– Damien nyilván megőrül tőle.

– Igen – mondom. – És attól is, hogy nem találja Sofiát.

– Kit?

Rájövök, hogy nem meséltem Jamie-nek Sofiáról, így leadom a rövidített változatot, csak annyit említve, hogy Damien barátja még a teniszezős időkből, egy kicsit zakkant, és eltűnt. Valószínűleg egy banda mellett van roadként, de amíg ezt meg nem erősítik, addig Damien izgulni fog.

– És nem vagy féltékeny? – kérdezi Jamie.

Felhúzom a szemöldökömet.

– Azt mondod, hogy annak kéne lennem?

– Volt barátnő, és Damiennek most az a rögeszméje, hogy megtalálja? Én a hajamat tépném.

– Kösz – mondom szárazon. – Méltányolom a biztatást, hogy térjek észre.

– Ja, igen, mint azt már többször megállapítottuk, én messze nem vagyok olyan normális, mint te.

– Szerintem összekeversz valakivel, aki nem vagdossa magát – jegyzem meg.

Olyan komoly pillantást vet rám, amilyet még sose láttam Jamie-től.

– Szerintem te keverted össze magadat valakivel, aki vagdos.

Egy darabig hallgatok, és megpróbálom Jamie szemével nézni magam. Csak nem sikerült talpra állnom? Talán nem teljesen, de azért marha jó eredményt értem el. És ezt kizárólag Damiennek köszönhetem.

Azokra az alkalmakra gondolok, amikor csúszni kezdtem – az alkalmakra, amikor Damien elkapott –, és azt kívánom, hogy bár találna Jamie is valakit. Olyasvalakit, aki elkapja a grabancát, nem tűri el a hülyeségeit, és nem csak egyéjszakás kalandot vagy egy dugóhavert keres.

Olyasvalakit, aki szereti.

– Mi van? – hunyorít rám, de én csak a fejemet rázom.

A csokoládéért nyúl, tör belőle két kockát, közéjük tesz egy darab mályvacukrot. Össze se olvasztja a szendvicset a tűzön, csak beleharap, és olyan mámorosan hunyja be a szemét, ami már az orgazmushoz közelít. – A fenébe, de szeretem a csokit!

Felállok.

– Megyek lefeküdni, mielőtt még többet ennék. Akarod, hogy reggel fölébresszelek? Korán kelek, mert be kell mennem az irodába. – Ezek a szavak legalább olyan élvezetesek, mint a csokoládé. Van egy irodám! Egy saját irodám! Hát nem király?

– Kitagadlak, ha fölversz – fenyeget Jamie. – Most pedig távozz! – Királyian int. – Ha nem szexelhetek, legalább felfalom ezt a csokit.

Már alszom, mikor Damien lefekszik, és már elment, mikor felébredek. Van valami homályos emlékem az éjszakából, ahogy bebugyolál a melegsége, de általában elhagyatottnak érzem magam, legalábbis amíg meg nem találom a fürdőszobában a cédulát, amely valami finomat ígér éjszakára – sőt talán még vacsorát is.

Cooper mintegy varázsütésre megjelent a malibui háznál. Gondolom, Damien valamelyik házi manója hozta ide, miközben bent voltunk Jamie-nél a kórházban. Akárhogy is került ide, örülök neki, és boldogan ülök be a kormányhoz, hogy nekivágjak a hosszú útnak Sherman Oaksba. Éhhalál környékez, ma reggel nem volt elég az utazás előtti megszokott bögre kávé. Damien egyszer összeismertetett a világ legjobb rongyoskiflijével egy malibui pékségben, és mivel a saját irodámba akkor érkezem, amikor nekem tetszik, úgy döntök, hogy teszek egy kitérőt.

Az Upper Crustnál autóból is lehet vásárolni, de inkább kiszállok és bemegyek. Eredetileg sima kiflit akarok, ennek ellenére boldogan engednék valami igazán dekadens dolog kísértésének, például egy pain au chocolat vagy egy ragadós fahéjas csiga alakjában, amelyről gyakorlatilag lefolyik a cukormáz. Végül a bundás alma csábít el, egy extra adag tejeskávé kíséretében. Éppen fizetek, amikor csilingel az ajtón a csengő, és besétál Lisa.

Emelem a kezemet, hogy intsek, de rögtön le is ejtem, mert kéz a kézben jön egy férfival, akit ismerek. Preston Rhodes, az akvizíciós osztály vezetője a Stark Applied Technologynál.

Egy pillanatig azt hiszem, hogy ez is egy olyan Nagy, Vicces Véletlen. Aztán látom, hogy Preston elmosolyodik, amikor észrevesz, Lisa arca viszont megrándul: az istenit!

– Damien – mondom neki, és úgy leszek egyre mérgesebb, ahogy a helyükre kerülnek a kirakós darabjai. – Nem azért álltál le dumálni velem azon az első napon, mert én voltam az Innovative-nál az új lány! – vádaskodom. – Azért csináltad, mert Damien megkért rá! – Büszke vagyok magamra, amiért higgadt a hangom, de mivel Preston szeme ide-oda jár köztem és Lisa között, majd elsunnyog, mégsem tűnhetek olyan nyugodtnak, mint gondolom.

– Nem erről volt szó – mondja Lisa.

Fölszegem a fejem.

– Nem Damien kért meg rá, hogy legyél barátságos hozzám?

– Hát igen – ismeri el. – Ilyesmiről volt szó. – Tőlem eltérően valóban tökéletes nyugalommal, kiegyensúlyozottan, ésszerűen beszél, amitől persze még jobban begurulok.

Keresztbe fonom a karomat, és vasvillatekintettel nézek rá.

– Damien azt mondta, hogy fontolgatod az önálló vállalkozást. Hogy máris forgalomban van néhány sikeres alkalmazásod, és jelenleg néhány web-alapún dolgozol, amelyek szerinte nagyot szólnának a piacon.

– És?

– És azt mondta, hogy nem bízol a vállalkozói adottságaidban.

– Tehát kieszelte, hogy ha rá nem hallgatok, majd hallgatni fogok rád? – Kértem Damientől pénzügyi tanácsokat, de nem mertem üzleti támogatásért folyamodni, viszont nem óhajtottam úgy beleugrani a vállalkozásba, hogy azt sem tudom, mit akarok. Lisa tehát a tökéletes híd szerepét töltötte be a bizonytalanságaim és az igényeim között. Ez ismét azt bizonyítja, milyen jól ismer engem Damien – valamint hogy továbbra is titkolózik, és felhasználja a befolyását az érdekemben.

Eszembe jut, amikor előadta, hogy leellenőrizte Lisát. Hogy egye meg a fene! Nem kellett ellenőriznie semmit, hiszen ismerte. Hogyne ismerte volna az egyik osztályvezetőjének a menyasszonyát!

– Nagyon sajnálom – folytatja Lisa. – Arra kért, hogy ne szóljak neked, ami igazság szerint meg sem fordult a fejemben, miután először találkoztunk Burbankben.

Fújok egyet.

– Őszintén szólva nem is rád vagyok mérges.

Sóhajt, egy pillanatra meghasad rajta a profi zománc, kilátszik a nő, akit megismertem, és akiről azt hittem, hogy barátok lehetünk.

– Ugyan már, Nikki, tudod, mit érez irántad. Nem protekciónak szánta, csak segítségnek.

– Meg tudnék őrülni a segítségeitől – közlöm.

Lisa felnevet.

– Tényleg sajnálom – mondja őszinte bűntudattal. – Ettől függetlenül áll még a közös program?

– Persze – válaszolom, mert akármilyen mérges – jelenleg nagyon mérges – vagyok is Damienre, nem fogom elszúrni ezt a születő barátságot Lisával. – Holnap találkozom haverokkal a Westerfieldben. Miért nem jöttök oda ti is?

– Biztos?

– Abszolúte – felelem szilárdan.

– Az jó lesz – mondja Lisa. – Elküldöd SMS-ben a részleteket?

– El – ígérem.

– És ne rugdosd meg Damient túlságosan – teszi hozzá. Ezzel kapcsolatban nem ígérek semmit.

Minden akaraterőmre szükségem van, hogy útközben ne hívjam fel Damient. Beszélni fogunk a Lisa-ügyről, de személyesen, mihelyt lecsillapodtam egy kicsit, és kitaláltam, mit akarok mondani, és pontosan hogy mondom. Damien túlságosan ért hozzá, hogy elterelje a figyelmemet, én pedig nem óhajtom hagyni, hogy eltereljenek.

Giselle telefonál, amikor még a kocsiban ülök. Megbeszéljük, hogy találkozunk az irodában, áthozza a színeket, amelyeket összeválogatott. Ám ahogy kiérek a sztrádára, látom, hogy rémes lesz a közlekedés. Fogalmam sincs, hogy Giselle mikor indult el Malibuból, de lehet, hogy harminc perc előnye van, úgyhogy felhívom az irodámat, és szólok a recepciósnak – akinek a nevét elfelejtettem –, hogy ha Giselle érne oda előbb, engedje be.

A közlekedés végül nem rémesnek, hanem horrorisztikusnak bizonyul. Több mint egy óra, amíg elvergődöm a malibui Upper Crusttól az irodámba, Sherman Oaksba. Mire megérkezem, végeztem a tejeskávéval meg a bundás almával. Leparkolom Coopot, és elindulok a Starbucksba, hogy feltankoljak koffeinből. Monica ugyanannál az asztalnál ül. Amikor belépek, felnéz és int.

– Hogy ment a meghallgatás? – kérdezem.

Elkomorodik, és mutatja, hogy pocsékul. Illendően együttérző hangokat hallatok, azután sorba állok kávéért. Kérek egy kapucsínót, majd mivel olyan hangulatban vagyok, megfejelem a presszókávéval, és csomagoltatok a kiszolgálóval tejszínt és édesítőszert. Utána kiviszem a kávét a testőrnek, aki Malibu óta követ, most pedig az autójában ül az irodai fedett parkolóban.

– Halálra unhatja magát – mondom. – Méltányolom a hősiességét.

Megköszöni, bemutatkozik. A neve Tony, és biztosít, hogy a meló egyáltalán nem unalmas. Nem hiszek neki, de hálás vagyok a hazugságért.

Nem lep meg, hogy Giselle már az irodámban van, amikor megérkezem. Az annál inkább, hogy telemázolta a falamat. Észre kell vennie a meghökkenésemet, mert tágra nyitja a szemét, és rögtön mentegetőzni kezd.

– Sokkal könnyebb színt választani, ha már ott látod a falon.

– Nincs semmi baj. Szép az a kék – mutatok az égszínkék sávra az ablak mellett.

– Nekem is az egyik kedvencem – mondja. Az órájára pillant. – Tudom, hogy dolgoznod kell, ezért csak annyit engedj meg, hogy felhordjam a hátralevő színeket. Holnap majd áthozok pár képet, amelyekből választhatsz, és akkor megmondod, melyik szín dalol neked.

Készségesen helyeselek, bár nem is tudtam, hogy a színek énekelni szoktak. Nekem bejön a kék. Ám úgy látszik, Giselle meg akarja adni a módját, és mivel ez fontos neki – nekem meg lesz egy frissen kifestett irodám –, ráhagyom, hadd csinálja.

Javában verem a laptopom, amikor megszólal a telefonom. Jamie az, kárörvendve újságolja, hogy egész nap a tengerparton fog lustálkodni, miközben én egy izzó billentyűzeten keccsölök.

– Nem mintha nem forgatnék szívesebben egy reklámfilmben – teszi hozzá. – De én az a fajta vagyok, akinél a pohár félig tele.

Felnevetek.

– Örömmel hallom, James. Viszont figyelmeztetlek, hogy az csak magánstrand, de nem nudista!

– Tilos pucéran szörfözni?

– Még melltartó nélkül sem szabad – válaszolom mosolyogva.

– Szólj a fiúdnak, hogy ma este én főzök vacsorát. Majd kinevezzük lakbérnek. Mit kérsz?

– Nekem mindegy – mondom. – Ha pedig boltba kell menned, csak szólj Edwardnak, hogy vigyen oda. – Az utasítás elgondolkodtató természetességgel jött ki a számon. Edward végül is nem nekem dolgozik, én viszont egyre jobban beletanulok a ház úrnőjének szerepébe.

El kell ismernem, hogy tetszik – akkor is, ha még mindig bosszús vagyok Damienre.

– Jamie barátnőm volt – mondom Giselle-nek, miután bontottam a vonalat, noha nem is kérdezte. – Ma a malibui házban vegetál.

– Jól hangzik.

Némileg önelégülten és nagyon boldogan nézek körül az irodámban.

– Lehet – mondom. – De itt is jó.

– Úgy drukkolok neked! – mondja Giselle. – És annyira le vagyok nyűgözve a gyorsaságtól, amivel sikerült nevet szerezned magadnak!

Nem értem.

– A mai Business Journal – magyarázza, mintha ettől azonnal kristálytiszta lenne számomra a dolog. – Arról az alkalmazásról írnak, amelyet Blaine-nek tervezel. Szerintem óriási ötlet, hogy a vállalkozásod reklámozására használod azt a sok undokságot, amelyet a portrédról összehordtak!

– Én nem beszéltem a Journallel – jelzem.

– Ó! – A szemöldökét ráncolja. – Akkor, gondolom, Evelynnek vagy Blaine-nek kellett csinálnia. Mindenesetre kitűnő reklám.

Lehet, hogy kitűnő, de furcsa is. Amint Giselle távozott, azonnal előszedem a telefonomat. Fel akarom hívni Evelynt, hogy ő adotte ki sajtóközleményt. Nem fogok haragudni, ha ezt tette, bár jobban szerettem volna, ha értesít előtte. Ha másért nem, hát azért, mert szerettem volna egy másolatot a cikkből az emlékalbumomba.

De mielőtt tárcsázhatnék, beszól a recepciós, hogy küldeményem érkezett. Kinyitom az iroda ajtaját, és ott áll egy küldönc, egy óriási doboz csokoládéval. Csodálkozva átveszem, és elolvasom a kísérőkártyát. Csokoládéhoz jól megy a megbocsátás.

Fanyarul elmosolyodom. Ezek szerint Damien beszélt Preston Rhodesszal.

Fontolgatom, hogy felhívom Damient, aztán úgy döntök, hogy várok. Főjön csak egy kicsit a saját levében.

Pontosan tíz perccel később jön a második küldemény. Ajándékkosár, amelyben különleges italok vesznek körül egy éktelen nagy üveg Macallan whiskyt. A küldő jól ismer. Elolvasom a kártyát, és hahotázni kezdek. Szesszel még jobban megy a megbocsátás.

Ez persze vicces, de azért nem engedek abból, hogy mérges vagyok.

Bár nem tagadhatom, hogy a mérgem lanyhult egy kicsit.

Amikor szólnak, hogy itt a harmadik küldemény, már az ajtóban várok. Feltépem, és leesik az állam, mert maga Damien áll ott. Bevásárlószatyor van a kezében és egyetlen szál vörös rózsa. A tekintete mentegetőző és derűs. Rögtön rám jön az ismerős inger, hogy vegyem el tőle a csomagot, és boruljak a nyakába.

Éppen ráeszmélek, hogy túl rég ácsorgunk már a küszöbön, amikor megköszörüli a torkát.

– Bejöhetek?

Ha egy cseppnyi nevetést is hallottam volna a hangjában, becsapom az orra előtt az ajtót, de ő komolyan, tisztelettudóan beszélt. A bolondos ajándékai ellenére is tudja, hogy haragszom rá.

– Csak rövid időre – válaszolom. – Dolgoznom kell.

Félreállok. Besiklik az ajtón, úgy, hogy a karja hozzáérjen az enyémhez. Végigfut rajtam az ismerős borzongás, amelyet Damienhez társítok, és egy icipicit elakad a lélegzetem. Nem mutatja, hogy meghallotta volna. Csak bevonul az irodámba, leteszi a szatyrot, azután átnyújtja a rózsát.

– Elnézést – mondja.

A fejemet rázom, és szembefordulok vele. Terpeszbe állok, csípőre teszem a kezem. Abszolút fel vagyok háborodva.

– Ragyogó koponya vagy, Damien Stark. Épp ezért nem értem, miért nem megy a fejedbe, hogy mennyire felkapom a vizet az ilyen dolgoktól. Mert egy dolog – nagyon dühítő dolog – arra kérni Lisát, hogy keressen meg, és segítsen. Más dolog hazudni arról, hogy ellenőrizted a hátterét.

– Tényleg ellenőriztem – mondja. – Csak régebben.

– Tudod, hogy értem.

– Tudom – feleli. Felém lép. Összesűrűsödik közöttünk a levegő.

Hátralépek.

– Az istenedet, Damien! Ilyeneket nem lehet csinálni!

– Elengeded a füled mellett Lisa tanácsát? Nem állsz szóba vele?

– Nem, Lisa a barátom. Nem miattad, hanem annak ellenére, amit tettél. És ne merészeld hangoztatni, hogy úgysem számít, amit tettél, mert őszintén megkedveltük egymást vele.

– Én tudom, mi az, ami számít – mondja komolyan. – Csakhogy ahol rólad van szó, Nikki, ott vak vagyok.

– Jé, tényleg? Milyen romantikus! – Keresztbe fonom a karomat. – Gyógyulj ki belőle!

Kuncog, majd hirtelen odalép hozzám, mielőtt ismét hátrálhatnék. Átkarol, és olyan szorosan magához húz, hogy a medencénk összeér, és érzem az erekcióját. Bosszankodni akarok, hogy még akkor is feláll neki, amikor haragszom rá, de nem tudok, mert én is be vagyok indulva, a testem zsong és olvadozik. A fenébe, már akkor benedvesedtem, amikor belépett az irodámba. – Megbaszhatsz – lehelem –, de akkor is mérges vagyok rád.

Olyan csókkal tapad a számra, ami el szokta olvasztani a lányokat.

– Kísértő ajánlat – mondja. Elenged, két lépést hátrál, majd visszajön a szatyorral. – Ez a tiéd.

Gyanakodva átveszem, belekukkantok. A szatyor meg van tömve selyempapírral, ami alatt kutyaházat formázó doboz rejtőzik. Értetlenül nézek Damienre, kihúzom a dobozt a tasakból, kinyitom. Tizenkét süti van benne, olyan alakúak, mint a csont. Mindegyikre azt írták ezüst cukormázzal, hogy bocs.

Elvigyorodom.

– Oké. Hivatalosan kiszabadultál a kutyaszorítóból. Köszönöm a sütit. És ne csinálj még egyszer ilyet.

– Megteszem, ami tőlem telik– mondja. – De biztonságosabb nem ígérni.

Muszáj nevetnem. Ez az egyik hátulütője annak, ha olyan emberrel folytatunk viszonyt, mint Damien Stark. Ám ennél is fontosabb, hogy bármennyire az őrületbe hajszol, megbeszéljük a dolgot. Ez a fény az éjszakában. Erősíti a buborékot. Minél jobban összetartunk, annál inkább ellenállhatunk a világnak.

– Kösz, hogy bejöttél – mondom. – Várhattál volna estig is a tisztázással.

– Nem – feleli egyszerűen. – Nem várhattam.

– Ebéd?

– Sajnos, azt ki kell hagynom.

– Kár, vagyis tulajdonképpen nem baj. Semmit sem végeztem még ma. Gondolom, a te napod zsúfoltabb, miután egy világegyetemet kell irányítanod.

– Az én világegyetemem a mai napon csak kettőnkből áll.

Először romantikus bóknak vélem, de aztán látom, milyen kemény az arca. Félretolom a dobozt, föltelepszem az asztalomra.

– Megtudtál valamit. Jó vagy rossz?

– Ez is, az is.

– Rendben van, kezdd a jóval.

– A bíróság elutasította az indítványt, hogy hozzák nyilvánosságra a képeket.

– Damien, hiszen ez óriási!

– Az – helyesel –, csakhogy a sajtó nem ostoba. Nagyon is megvan rá az esély, hogy a hátsó ajtónál próbálkoznak, és ugyanazt teszik majd, amit én: igyekeznek kikövetkeztetni, hogy ki küldte a bizonyítékokat.

– Megtudtál valami újat?

Tétovázik, azután bólint.

– A képekről nem. A portréd kiszivárogtatásáról igen. Úgy tűnik, a térfigyelő kamera nagyon megfelelt a rendeltetésének.

– Tényleg? Ez csodálatos. Ki az?

– Még meg kell erősíteni, de utána mindent elmondok.

– Oké – mondom, habár csalódott vagyok, amiért nem hajlandó máris beavatni, akkor is, ha még tart a nyomozás. Gondolok rá, hogy forszírozom a kérdést, aztán úgy döntök, mégsem teszem. Hitem szerint Damien nem azért zárkózott, mert titkolózni akar, hanem mert ösztönösen igényli, hogy mindenről ő döntsön. A vállalkozásáról, az információkról, és, gondolom, egy pillantást vetve a kutyaház formájú dobozra, rólam.

Búg a belső telefon.

– Újabb küldemény, Ms. Fairchild. Beküldethetem?

– Persze.

Damienre pillantok, de ő a fejét rázza.

– Ez nem tőlem van. Becsszó.

Persze nem hiszek neki. Addig legalábbis nem, amíg át nem veszem a futártól a borítékot, és rá nem nézek Damien arcára.

– Hadd bontsam ki én – mondja szigorúan.

Meghűl bennem a vér. Kezemet lehúzza a könnyű nátronpapír boríték.

– Csak nem gondolod…

– Nem tudom. – A borítékért nyúl. – De mindjárt kiderítem.

Átnyújtom a borítékot. Haragszom magamra, amiért nincs bennem annyi spiritusz, hogy feltépjem, ugyanakkor mérhetetlenül hálás vagyok Damiennek, amiért itt van mellettem. Zsebkendővel fogja meg a borítékot, felvágja a kulcskarikájára fűzött apró késsel. A két sarkán megnyomja a borítékot, hogy szélesebb legyen a nyílás, és be tudjon lesni a résen.

– Nem! – mondom határozottan. – Látni akarom!

Annyira merev az arca, hogy azt várom, megtagadja, de aztán bólint. Odaállok mellé. Lefelé fordítja a borítékot, kiborítja a tartalmát a csiszolt asztallapra.

Hat fénykép. Én az óvodában. Én az első szépségversenyemen, koronával a loknis hajamon. Én, én, én, én.

Minden képen áthúzták az arcomat vörössel, olyan erősen megnyomva a tollat, hogy lejött a fotópapírról az emulzió. Csak szálkás vörös ikszek vannak az arcom helyén. Egy papírlapot is tettek a fotók közé, amelyre újságokból kivágott nagybetűket ragasztottak: TE NEM IS LÉTEZEL!

Bámulom a képeket, és meg vagyok lepve, hogy milyen csend van. Nem létezik, hogy nem sikoltok. Azért nem sikoltok, mert ez olyan szörnyű. De a világ valóban olyan csendes, akár a temető. A világ olyan, mint a halál. Se hang. Se szín. Se fény.

Minden szürke. Még a vörös ikszek is szürkére fakultak. És most elfeketedik a szürke szoba. Koromfekete felhő borul rám, betakar, és nyomni kezd, lefelé, lefelé, lefelé…

Nikki!

Nikki!

Valami megcsípi az arcom.

– Nikki!

– Damien. – Az én hangom, de iszonyú messziről jön. Fölemelem a kezem, megérintem az arcom.

– Sajnálom – mondja, bár a hangjában több az aggodalom, mint a bocsánatkérés. – Elájultál.

– Én… mi? – Kábán felülök, és látom, hogy valahogyan a kanapéra kerültem. Damienre nézek. – Elájultam?

Évek óta nem történt meg velem. Azóta nem, hogy az egyetemen véletlenül bezártam magam a szertárban egy szekrénybe. A zárt, sötét helyektől mindig is frászt kaptam, így összecsuklottam. De így még sosem ájultam el.

– Igazad volt – mondja Damien, aki olvas az arcomban.

Azok a fotók. Az én fotóim.

Didergek. Aki ezt tette, ismeri az életemet. Ezek már nem gyalázkodó SMS-ek. Ezek konkrétan engem vettek célba. Nem is létezem? Akkor egyértelmű, mi a céljuk.

Mélyen beszívom a levegőt, hogy lecsillapodjak, mert olyan a szívverésem, mint a géppuska-kelepelés. Felülök, a combomra támaszkodom. A szoknyám kissé feljebb csúszott. Belevájom a körmömet a térdem fölött a csupasz bőrbe, egyre mélyebbre, hogy a fájdalom segítsen kijutnom ebből a ködből.

– Az anyám – mondom egy mély lélegzettel. – Akárki is csinálta, anyámtól kapta meg ezeket.

Damien gyengéden leveszi az egyik kezemet a combomról, és megszorítja. Bűntudatosan ellazítom a másikat.

– Az anyád? – kérdezi. – Miről beszélsz?

Elmesélem, mit mondott az anyám Jamie-nek.

– Ez jó – mondja, és annyi időre elenged, amíg egy üzenetet ütöget be a telefonjába. – Stabil információ – teszi hozzá, látva, hogy nem értem. – Konkrét kapcsolat. Elküldöm Ryant anyádhoz. Azt hiszem, sikeresebben rá tudja venni az együttműködésre, mint én.

Bólintok, majd elfordulok, az asztal felé nézek. Semmi sincs ott.

– Hol…

– Eltettem őket. – A hangja olyan szelíd, mint a keze, amely ismét elhúzza a körmeimet a combomról. Összerezzenek. Észre sem vettem, hogy már megint kezdtem, de most látom az apró vörös holdsarlókat, amelyeket a körmeim vájtak a bőrömbe.

– Én… – Elfordulok. Túlságosan átlátszó vagyok, a sebeim nagyon is szembetűnőek. Borzasztóan szeretném, ha nem lenne szükségem a fájdalomra, de akkor is kell nekem. Létezem, az isten verje meg, és ha valaha is össze akarom szedni magam, nem lehetek meg a fájdalom nélkül.

– Mondd el – szólal meg lágyan Damien. – Mondd el, mire van szükséged.

A halványuló holdsarlókat nézem.

– Tudod te azt – mondom halkan.

– Tudom. – Lecsúszik a kétszemélyes kanapéról, és a földre térdel. Megfogja a térdemet, gyengéden széthúzza a lábamat. – Azt akarod, hogy megérintselek. – A hangja olyan puha, mint a hüvelykujja nyomása a combom belső oldalán. – Azt akarod, hogy megbasszalak. Érezni akarod a csípést, amikor rácsapok a seggedre, vagy a kötél horzsolását a csuklódon.

Szavai megdelejeznek. Úgy folynak végig rajtam, akár a meleg víz. Csábítóak, ám veszedelmesek. Olyan mélyek, hogy beléjük tudnék fúlni.

– Magadba akarod szívni a fájdalmat, hogy az ellenkező irányba fordíthasd. – Durván felgyűri a szoknyám a csípőmre, feltárva az ölemet takaró fehér csipkeháromszöget.

Gyorsabban lélegzem, és kínzó éberséggel érzékelem a testem. Azt, ahogy a rücskös bútorszövet nyomja a combomat. Azt, ahogy végighullámzik rajtam a hőség, amelynek elektromos áramlatait Damien érintése indítja el a pinámból, a mellemből, a mellbimbóimból. Homorítok, és kissé előrébb csúsztatom a csípőmet. Érezni akarom a kezét. Csak érezni, a fene egye meg! Akarom a robbanást, ugyanakkor ezt is akarom. Az érintését. A szavait. A szenvedélyt, amely nem kapkod, és azt a gyönyörűségesen fájdalmas fullánkot, amely belém fog döfni.

Megmarkolja a blúzom szélét, és egyetlen gyors, heves mozdulattal lerántja rólam. Hallom, hogy felnyögök, a mellem feszül, hüvelyizmaim összehúzódnak a vágytól. Damien félredobja a blúzt, egyik kezével megragadja a csípőmet, a másik kezével pedig máris rajtam matat a csipkebugyin át. Dörgöl és izgat, én pedig még jobban szétteszem a lábam szégyentelen, mohó éhségemben.

Azt akarom, hogy kemény és gyors legyen. Bele akarok kapaszkodni a fájdalomba, úgy akarom használni, mint egy kötelet, egy segédeszközt a visszaúton. Ezt akarom, és bizonyosra veszem, hogy Damien megérti.

Ujjai fel-alá siklanak a tanga két oldalán, nagyon közel a hüvelyemhez és a csiklómhoz, de nem érintik meg őket. Csalódásom csaknem olyan kínzó, mint a fájdalom, amelyre éhezem, és ezt Damien is tudja. Felcsúsztatja a kezét a csípőmről a mellemre, megszorítja a melltartón át a bimbót, aztán félrerántja a tangát, és mélyen belém nyomja három ujját.

Reszketegen pihegek és vergődök. Már nem is tudom, mi kell nekem. Annyit tudok, hogy őt akarom. Méghozzá most. Kérem, kérem, most!

– Azért akarod a fájdalmat, mert épp abból nyered a hatalmat, hogy legyőzd; hogy összeszedhesd magad, és elküldhesd a világot a fenébe. Ez ajándék, Nikki, ez a vörösen izzó fullánk. És én leszek az, aki megajándékoz vele.

Kihúzza belőlem az ujjait, aztán úgy lódít a vállára, mintha nem lenne súlyom, és az íróasztalomhoz visz. Az asztal előtt leállít, és megparancsolja, hogy dőljek előre. Szót fogadok, a csípőmön összegyűrődött szoknya valamennyire kipárnázza az asztallap élét.

Félreáll, leoldja a derékszíját. Az ajkamat harapdálva elképzelem, hogy ráhúz a bőrrel a fenekemre. A kezét csak kívántam, de ezt – ó, igen, ezt el tudom képzelni. Az ütést, a fullánkot. Azt, ahogy behunyom a szemem, megfogózkodom, és beengedem magamba a fokozódó fájdalmat.

– Ezt akarod? – kérdezi, és a hangjából megértem, hogy neki nem ez volt a szándéka. Ám Damienről igazán nem lehet elmondani, hogy ne lenne alkalmazkodó. Félrehajtja a fejét, felvonja a szemöldökét, majd lustán elmosolyodik. Mögém kerül, simogató kezével köröket rajzol a meztelen hátamra. – A kezemet is megkapod, mert nem bírom ki, hogy ne érjek hozzád. De ha erre van szükséged…

A szót a seggemre mért ütéssel teszi nyomatékosabbá. Feljajdulok a meglepetéstől és a gyönyörtől. Annyira fáj a csípés, hogy az ajkamba harapok, de aztán felnyögök a kéjtől, amikor Damien megdörgöli a tenyerével az érzékeny húst. Még egy ütés, majd még egy. Mindegyiktől nedvesebb leszek. Elképzelem, milyen vörös lehet a fenekem, elképzelem rajta Damien nagy kezét, ahogy elsimogatja a fájdalom maradékát, amit nem kértem, és nem ittam magamba.

– Erre volt szükséged? – kérdezi a negyedik ütés után. Mögöttem áll, nadrág és alsónadrág nélkül. Fogja a seggemet, kemény, hosszú farkát a lábam közé dugta, hogy simogassa és izgassa a csiklómat. – Kell még? Mondd el, Nikki. Tudni akarom, mire van szükséged. – Hangja rekedt az izgalomtól, tudom, hogy neki ugyanannyira kell ez, mint nekem, és ez a tudat még jobban bezsongat.

– Rád – mondom. Megemelem a fenekemet, szélesebbre tárom szét a lábamat. Megmarkolom az asztallap két szélét, és felsóhajtok, olyan kéjes érzés, ahogy a deszka nyomja a mellemet. – Most pedig befelé. Így és itt, az asztalon. És keményen. Kérlek, Damien, nagyon keményen basszál meg!

– Ó, Nikki! – Belém nyomja magát. Megmarkolja a csípőmet, és dönget, elvesz magának, használ. Érzem, hogy közel a kielégülés. Szorosan behunyom a szemem, késleltetni akarom a folyamatot. Damien olyan vastag, és olyan mélyre hatol. Sokáig akarom érezni, ahogy betölt. Ahogy az összegyűrt szövet horzsolja minden döfésnél a csiklómat. Belegabalyodtam az érzékiség hálójába. Csak akkor engedem el magam, mikor érzem Damien reszketésén, hogy közeledik a csúcshoz, így éppen egyszerre élvezünk el. Testem ráharap Damienre, és az utolsó cseppig kiszippantja belőle a gyönyört.

Ekkor elégedetten felnyögök, és jóllakottan szuszogva hajtom le az asztallapra a fejem.

Damien rám tapad. Nem tudom, meddig maradunk így. Utána felnyalábol, és visszavisz a kis kanapéhoz. Az ölébe vesz, és rám borítja a zakóját.

Hozzábújok, majd fölemelem a fejem, hogy ránézzek. Most Damienhez ragaszkodom úgy, mint a kínhoz, és ebben az a csodálatos és gyönyörű, hogy megérti. A fenébe, jobban érti, mint én.

Egyetlen könnycsepp buggyan ki a szememből. Damien letörli a hüvelykujjával. Kérdőn néz rám.

– Szükségem van rád, Damien. Úristen, annyira szükségem van rád, de ezt te jobban érted nálam. Csak azt hiszem, ez olyan borzasztóan önző, olyan…

Felvonja a szemöldökét, de a mosolya szelíd.

– Az a benyomásod, Nikki, hogy nekem nincs szükségem rád?

– Én… nem. De én… – Zavartan elhallgatok. Igazság szerint épp ettől féltem, de most, hogy kimondta, ostobának érzem magam. Arra gondolok, ahogy meghágott azon az éjszakán, amikor a teniszlabdák jégverésével küzdött. Mindazokra az alkalmakra gondolok, amikor kikötözött vagy zsarnokoskodott velem, így próbálva megállítani a tornádóként tovapörgő világot. Tudom, hogy vigasztaljuk egymást. Látom. És mégsem fojthatom el a félelmemet, hogy noha Damien őrülten kíván, nincs szüksége rám úgy, ahogy nekem őrá, és nem szeret olyan eszeveszetten, mint én őt.

Belefúrja ujjait a hajamba.

– Emlékszel arra, amit Münchenben mondtam? Hogy nem akarlak megérinteni addig, amíg azok a képek ott vannak az agyamban?

Hogy emlékszem-e? Hogyan felejthetném el? De csak annyit mondok:

– Természetesen.

– Nem voltam egészen pontos.

– Ó! – Várok, mivel nem tudom, mi mást mondhatnék.

– Képpel vagy kép nélkül azok az emlékek mindig itt vannak velem. Nem rázhatom le őket. Sosem szabadulhattam tőlük. De te elviselhetővé teszed őket.

Keményen néz rám, tekintetében annyi az indulat, hogy valósággal belém hasít.

– Te adsz nekem erőt. Ha neked én vagyok a tengely, Nikki, akkor nekem te vagy a horgony. Minden alkalommal, amikor megérintelek, amikor beléd temetkezem – Nikki, nem látod? Te vagy az én talizmánom, és ha kisiklasz a kezemből, nekem végem.

– Damien – mondom, mert hallanom kell a nevét. Szavai úgy feszülnek bennem, mintha szét akarnának vetni. Ám én visszaparancsolom őket, mert túl drágák ahhoz, hogy elvesszenek.

De bár hiszek abban, amit mond, kénytelen vagyok belátni, hogy bármennyire is biztos pontnak tart, Németországban nem volt erőm visszahúzni a szakadék széléről.

A gondolattól megborzongok, és még erősebben simulok hozzá.

Mert azok a képek még mindig megvannak valahol, és hatalmukban áll elpusztítani a férfit, akit szeretek.

20

Kedd reggel ismét úgy érzem, hogy én irányítom az életemet.

Damien és én nem maradtunk bent hétfőn az irodámban. Ölelt, megbaszott, segített, hogy ismét ép legyek. De mivel nem akartam ott lenni, felvitt a Stark Tower tetőlakosztályába. Útközben felhívta Ryant, és utasította, hogy menjen ki a malibui házba, ellenőrizze a biztonságot, és nézzen rá Jamie-re.

A tetőlakosztályban beültetett a fürdőkádba, és a kezembe nyomott egy pohár bort. Az ágyban borral és sajttal kényeztetett, régi filmekkel kedveskedett, és olyan édesen szeretkezett velem, hogy a testem dalra fakadt, így reggel hajlandó voltam adni a világnak még egy esélyt.

Viszont mivel helyzet van, Edward visz be az irodába. Edward, mint megtudtam, nemcsak Damien sofőrje, de a testőre is, és megígérte neki, hogy személyesen kísér be az irodába.

Ezért háborog, amikor szólok neki, hogy előbb be akarok ugrani a Starbucksba.

– De Ms. Fairchild, oda nem lehet beállni autóval!

– Csak parkoljon le előtte. Öt percig sem tart.

Mivel a válaszfalat leengedték, látom a visszapillantóban, hogy Edward rosszallóan néz rám.

Félrehajtom a fejem, és én is vetek rá egy gyilkos pillantást. – Valóban azt gondolja, hogy a kávézóban les rám valaki?

– Azt gondolom, hogy ha valaki képes megkeresni a maga anyját fényképekért, akkor az képes tanulmányozni is magát, feltérképezni a szokásait, és képes nagyon-nagyon türelmes lenni.

Mivel ezzel nem vitatkozhatok, őt is behívom magammal, és azzal édesítem meg a szája ízét, hogy meghívom egy kávéra.

Sorban állás közben a hangoskönyvben kiadott Az ősforrásról dumálunk, amelyet Edward jelenleg olvas, amikor nyílik az ajtó, s bejön Monica. Int, majd odasiet hozzánk.

– Reméltem, hogy találkozunk ma, mert mindenképpen meg akartam mondani, hogy fütyülj rájuk. Pénzéhes faszkalapok!

Edwardra pillantok. Fogalmam sincs, miről beszél Monica. Edward arckifejezéséből ellenben arra következtetek, hogy ő tisztában van vele.

– Tessék? – kérdezem. Előbb Monicára nézek, utána Edwardra.

– Te még nem láttad? Ma reggel volt benne az egyik pletykalapban – feleli Monica –, és valószínűleg már szét is dobták a Twitteren.

– Mit dobtak szét? – kérdezem lassan és tagoltan.

Edward belenyúl a futártáskájába, és kivesz egy iPadet. Néhányszor megkocogtatja, majd átnyújtja.

– Mr. Stark úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha ma nem háborgatnánk ezzel.

– Valóban? – A kijelzőre pillantok, és görcsbe rándul a gyomrom. Ja, gondolom. Kibírtam volna nélküle.

A cikket megfűszerezték egy képpel, amelyen Jamie sétál falatnyi bikiniben a tengerparton. A nagy fotóba belefoglaltak egy kisebbet Damien malibui házáról, és egy segítőkész tájékoztató szöveget, amelyből az átlagolvasó megtudhatja, hogy Jamie jelenleg a milliárdos Damien Stark malibui házában rázza a farát.

LECSAPTÁK VOLNA STARKOT?

Jól értesült forrásaink szerint kihűlt a milliárdos Stark és Nikki Fairchild kifutói királynő fehéren izzó románca, mert Starknak – aki egyesek szerint nemrég vásárolta ki magát a gyilkosság vádja alól – jobban tetszik Nikki lakótársa, Jamie Archer, a nagy jövőjű színésznő, aki mostanában többször sajátította ki a szívtipró Bryan Raine karját (és ki tudja még, micsodáját). Hollywoodi források szerint Archernek nemrég volt egy karambolja, amely őt a balesetire juttatta, Stark egyik méregdrága Ferrariját pedig a roncstelepre. És még így is Starknál lakik? Hát mit szóltok ehhez, skacok? Mi ez, ha nem szerelem?

De valóban dobta volna Stark a cukorfalat Fairchildot? Vagy a különcködés királya a nőkben is a különcöket keresi? Bennfentesek szerint Archer és Fairchild éveken át éltek se-vele-se-nélküle szerelemben. Hogy aztán igaz-e? Mi nem tudjuk, viszont a Twitteren terjedő legújabb képeken megnézhetitek az édes hármast, amint láthatólag istenien érzik magukat az Arrowhead-tónál, ahol Stark titkos szerelmi fészket építtetett a hegy tetején.

– Ez egy nagy rakás szar – közlöm, miközben visszaadom az iPadet Edwardnak. – Bár Jamie örülni fog neki. Végül is azt írják róla, hogy nagy jövő előtt áll.

– Nem is vagy pipa? – csodálkozik Monica.

A fejemet rázom.

– Csak bosszús. Már halálosan unom, hogy a sajtó a magánéletemen csámcsog, de maga a sztori annyira debil, hogy az már gyönyörű.

– Akkor megkönnyebbültem – mondja Monica. – Mármint sejtettem, hogy baromság az egész, de engem akkor is érzékenyen érintett. Most estem túl egy ronda szakításon – teszi hozzá.

– Sajnálom.

– Sokáig oda meg vissza voltunk egymásért, azután úgy döntött, hogy valaki mást szeret. Férfiak! – pillant feszes kis mosollyal Edwardra.

– Az nagyon fájhatott. – Megpróbálom elképzelni, amint Damien dob valaki másért, de nem áll össze a kép.

– Ja – mondja. – Mintha valaki fogott volna egy kést, hogy apró darabokra nyiszálja a szívemet. Bár most már oké vagyok. – Sóhajt egyet. – A mi kapcsolatunk igazán különleges volt. De az a lány? Az csak egy kaland. Múló szeszély. Úgyis vissza fog jönni hozzám. Tudom.

Azt akarom tanácsolni Monicának, hogy lépjen túl a dolgon, de végül csak mosolygok, és annyit mondok:

– Őszintén remélem, hogy igazad van.

Meghívom egy tejeskávéra Edwardot, aki bekísér az irodába.

– Amint bent lesz, ideállok a limóval – mondja, miközben elmegyünk a recepció előtt. Ahogy bent vagyok a szobámban, Edward eltűnik, vélhetőleg azért, hogy leparkoljon a limuzinnal, és addig hallgassa a hangoskönyvet, amíg el nem jövök.

Noha amikor utoljára voltam az irodában, olyan képekkel kedveskedtek nekem, amelyekről lekaparták az arcomat, mégis sikerül dolgoznom valamit, és meglehetősen elégedett vagyok magammal. Ekkor telefonál Giselle, hogy mégsem jön át ma a színmintákkal.

– Nem probléma, úgyis elhúzok pár óra múlva. – Ma kirúgok a hámból a Westerfieldben. Az a programunk Jamie-vel, hogy órák hosszat kotlunk a ruhatárunkban, mielőtt kiválasztanánk a megfelelő szerelést. Isteni szórakozás lesz, tekintve, hogy kevert vodkát iszunk mellé.

– Minden rendben? – kérdezem Giselle-től.

– Tökéletesen! – trillázza. – Most várom az egyik ügyfelemet. Az egyik legjobbat.

– Jól vigyázz, kinek mondod. Damien nem fog örülni, ha kitúrják az első helyről.

Giselle egy pillanatig hallgat, azután lehalkítja a hangját.

– Tulajdonképpen Damien az az ügyfél. De ígérd meg, hogy erről egy szót sem szólsz neki! Úgy sejtem, egy képet akar vásárolni az irodádba.

Boldogan fölnevetek.

– Csakugyan? Ígérem, nagyon meg fogok lepődni!

Még akkor is mosolygok, amikor Damien telefonál.

– Szia – mondom –, most indulok vissza Malibuba, hogy felkészüljek az éjszakára. Újítunk valamilyen vacsorát, vagy lefizessem Jamie-t, hogy főzzön?

– Miért nem mentek el a kedvenc éttermembe? Állom a cechet. Utána találkozhatunk a klubban.

– Munka?

– Megbeszélés. Van egy olyan érzésem, hogy sokáig tart.

– Ó? És hol leszel? Szólhatunk Edwardnak, hogy tegyen egy kitérőt és szedjen föl, amikor végeztél.

Persze ki akarom ugratni a nyulat a bokorból, de ő semmit sem árul el.

– Jó szórakozást, lányok – mondja határozottan. – De ne rúgjatok ki túlságosan a hámból. Legalábbis addig ne, amíg oda nem értek. Egyébként, Nikki, beszéltem a klub vezetőjével a biztonságról, úgyhogy szigorítanak rajta egy fokot. Figyelni fognak.

– Jól van – felelem. Erre számítottam.

– Ryant is elküldöm a klubba. Ott lesz veled, amíg oda nem érek.

Bűntudatom lesz.

– Csórikám, biztos volt magánélete, mielőtt elkezdte üldözni a szörnyetegeimet.

– Semmit sem szeret annyira, mint szörnyeket ölni – mondja Damien. – Továbbá sokat fizetek neki, hogy még jobban szeresse a szörnyvadászatot. Nem kell sajnálnod Ryant, nekem elhiheted.

Fölnevetek.

– Akkor oké. Damien, ugye sietsz?

A Westerfieldben nagy a lárma és a jókedv. A klub a város legjobb csaposait és DJ-it alkalmazza, amit Ollie, Jamie és én még azelőtt megállapítottunk, hogy Damien feltűnt a radaromon. Azóta is megfordultunk itt párszor, úgyhogy a kidobó a VIPbejáratnál előre tiszteleg, amikor meglát engem és Jamie-t. Edward az ajtóig kísér bennünket, de nem jön be, hanem visszaül a limuzinba.

Ezüstszínű, szűk szoknyát és vállpánt nélküli ezüst felsőt viselek hozzá illő tűsarkúval. A sarok tíz centi magas. Jamie épp az ellentétem, szokásától eltérően talpig rafinált feketében. Itt a fazon játssza azt a szerepet, amit máskor a színek szoktak nála. A ruhának gyakorlatilag nincs háta, úgyhogy még a gödröcskék is látszanak Jamie keresztcsontja fölött. A felsőrészt laza, egymást keresztező zsinórok tartják össze. Ha valaki elnyisszantana egyet ollóval, a ruha a padlóra omlana. Meg kell mondjam, mindketten dögösek vagyunk.

– De csinos ma, Ms. Fairchild! – közli a kidobó, amikor elvonulunk mellette. – Adjon nekik, Ms. Archer!

– Ezért szeretem Damient – jelenti ki Jamie, miközben végigmegyünk az exkluzív folyosón. – Olyan embereket alkalmaz, akik tudják, hogy kell nyalni.

Fölnevetek. Odaérünk a bárba nyíló ajtóhoz. Az árnyékból fölmerül Ryan, és csatlakozik hozzánk. Udvarias bólintással üdvözöl bennünket, ám amikor Jamie-nek bólint, mintha egy picit mosolyogna, és mintha Jamie is válaszolna neki, hacsak nem csal a szemem.

Rögtön dongani kezd bennem az idegesség, mint a palackba zárt légy. Megrángatom Jamie hátán az egyik fekete zsinórt, hogy lassítson.

– Mi van? – kérdezi.

– Én is épp ezt akartam kérdezni. – Egy pillantást vetek Ryanre, és még a félhomályban is látom, hogy Jamie elvörösödik.

Eszembe jut, hogy Ryan ma este korábban kiment Malibuba biztonsági ellenőrzés céljából, és be kell fognom a számat, hogy ne kezdjek el visítani.

– Mondd, hogy nem feküdtél le vele – követelem, amikor már nem kell félnem attól, hogy szétrobbanok.

– Isten bizony! – fogadkozik Jamie. – Csak beszélgettünk. Abszolút úriember. Sütöttem neki tojást.

– Mit?

Megvonja a vállát.

– Annyira sietett, merthogy volt az a szar veled meg a fotókkal… És nem evett semmit. Úgyhogy csináltam neki tojást. És azt mondta, hogy tényleg ízlik neki. Legközelebb talán meg kéne próbálkoznom a gofrival… Mi van? – kérdi rövid hallgatás után, és agresszíven mered rám.

Akkor jövök rá, hogy félig mulatva, félig hüledezve bámultam bele az arcába.

– Semmi – mondom. – Csak… csak örülök, hogy Ryannek ízlett a tojásod.

– Miért, talán lehet nem szeretni?

Választ nem várva rám vigyorog, aztán becélozza Ryant. Utána indulok, amikor hallom, hogy sípol a telefonom. Megállok, kiráncigálom a pici retikülömből, és látom, hogy Giselle küldött SMS-t. Mohón megnyitom, hátha valamilyen füles lesz a képről, amelyet Damien vásárolt nekem. De a szöveg olyan meghökkentő, hogy úgy bámulom, mintha hieroglifákból állna.

Annyira sajnálom. Komolyan jóvá akartam tenni.

Elfajultak a dolgok.

Ismét elolvasom, de másodszor sem értem jobban, mint először. Megnyomom a gombot, hogy visszahívjam, de a hívás egyenesen megy a hangpostába.

– Mi az? – kérdezi Jamie, amikor utolérem.

A fejemet rázom.

– Nem tudom. Később elmondom. – A bárban túl nagy a ricsaj a beszélgetéshez, és különben sem tudok eleget.

Most a nagyteremben vagyunk, alig pár méternyire a táncparkettől. Körülnézek, és végre fölfedezem Ollie-t meg Courtney-t, akik a terem túlsó végéből integetnek. Azt már tudom, hogy Lisa nem jön; küldött egy hangüzenetet, hogy Sacramentóba kell mennie üzleti ügyben, de ígéri, hogy később bepótoljuk.

Jamie és Ryan előbb ér oda Courtney-hoz és Ollie-hoz, mint én. Nem sietek, Damient keresem a bárban, de nem találom.

– Szia, Courtney! – Lelkesen átölelem Ollie menyasszonyát, akinek őszintén örülök. Ollie-t már kényszeredettebben üdvözlöm, de aztán fölengedünk a táncparketten. Egy jó táncritmus elég, hogy elvegye esetleges nézeteltéréseink élét.

– Figyelj, Nikk – mondja Ollie fél órával később, amikor egy lassabb szám alatt szuszogjuk ki magunkat. – Beszélhetnék veled?

Megmerevedem. Azt hittem, ma este nem hozakodik elő a hülyeségeivel.

Nem veszi észre a reagálásomat, közel hajol, hogy halljam.

– Csak arra akartalak kérni, hogy ne haragudj, amiért annyi szomorúságot okoztam neked Stark miatt.

Hátrébb húzódom, hogy lássam az arcát – és ő is láthassa a meglepetésemet.

Mély lélegzetet vesz.

– Tudok a fotókról, Nikk. Senki sem érdemel ilyet.

Meleg van a bárban, de én hirtelen fázni kezdek.

– Nem kér a szánakozásodból.

– Nem is szánakozom rajta, én csak… nem is tudom. Szerintem csak arra akarok kilyukadni, hogy tudom, min kellett átmenned gyerekkorodban, és most már tudom, mivel kell együtt élnie Starknak.

Izmaim megfeszülnek, de nem szólok. Látom rajta, hogy még nem végzett.

– Stark sosem lesz a kedvencem, de láttalak benneteket együtt Németországban. Szerintem jót tesztek egymásnak.

Nyelek egyet. A jég az ereimben könnyekké olvad fel a torkomban.

– Igen.

Ollie félszegen mosolyog.

– Hát ez van. Vedd bocsánatkérésnek. Nem fogom azt mondani, hogy fizetek a pasasnak egy italt, és megpróbálok vele barátkozni, de…

Megkönnyebbülten fölnevetek.

– Kösz – suttogom.

– Kérsz valamit inni?

– Nem – mondom. – Inkább maradj, és táncolj még velem.

Elvigyorodik. Visszasimulunk a ritmusba. Nem mondhatom, hogy teljesen rendben van minden, de jobban állunk. Ollie társaságában rég nem éreztem magam ennyire felszabadultnak.

Négy szám után megszomjazom, tehát amikor Courtney odajön hozzánk, és azt javasolja, hogy igyunk egy pohárral, örömmel csatlakozunk hozzá. Ollie-t útközben eltéríti valaki, akit a munkából ismer, úgyhogy végül csak én és Courtney kötünk ki a pultnál. Mondom a bárpincérnek, hogy írja a fogyasztásunkat Damien számlájára, ő pedig olyan magától értetődően helyesel, amiből megállapíthatom, hogy Damien nemcsak utasította a személyzetet a kiszolgálásunkra, de már látásból is felismernek engem. Figyelnek. Védenek. Kissé fura érzés így a reflektorfényben állni, de megmondom őszintén, nagyobb biztonságban érzem magam tőle.

Bár igazából akkor leszek biztonságban, ha megjön Damien, és elbújhatok a karjaiban.

– Mikor lesz a lánybúcsú? – kérdezem Courtney-tól, miközben várjuk az italt. Gyakorlatilag ordítanom kell, hogy halljon. Holnapra tuti nem lesz hangom.

– Azt hiszem, az lekerült a napirendről – feleli.

– Miért? – Azt hittem, hogy a válasznak Courtney lidércnyomásos időbeosztásához lesz valami köze, de ő a táncparkett felé bólint, ahol Jamie égnek lökött karokkal riszál Ryan és Ollie között.

– Tulajdonképpen utálnom kellene Jamie-t – mondja érzelemmentesen. Rajtam ismét végigfut a hideg.

– Hogy érted ezt? – kérdezem, és imádkozom, hogy ne legyen igazam.

Látom, hogy piheg.

– Nem megyek feleségül Ollie-hoz – válaszolja. – Nem akarok megcsalt feleség lenni, és nem akarok azért férjhez menni, mert jó parti vagyok. Nem tehetem ezt magammal. Ollie-val sem. Egy év múlva mindketten boldogtalanok lennénk, két év múlva elválnánk.

– Ó! – Nyelni próbálok, de túlságosan kiszáradt a szám. Megrendítettek Courtney szavai, és sajnálom Ollie-t, aki tudni fogja, hogy csak magát hibáztathatja, amitől még rosszabb lesz neki. Ugyanakkor örülök. Akármennyire kellemes tudni, hogy Ollie és az én kapcsolatom a gyógyulás útjára lépett, tisztában vagyok vele, hogy rendesen elcseszte a dolgot Courtney-nál, akinek szóról szóra igaza van. – Mikor mondod meg neki?

– Hamarosan. Talán ma este. Csak bátorságot kell gyűjtenem. – Vállat von. – Nem mintha nem szeretném, csak… – Elnémul, mintha nem egészen tudná, hogyan fogalmazzon.

– Ne izgulj! – ragadom meg a kezét. – Hidd el, megértlek.

Túl sokat iszom és túl sokat táncolok, amíg Damien megérkezik a bárba. A tekintetek rászegeződnek, mint mindig, a tömeg kettéválik előtte. Egyenesen felém tart hosszú lépteivel, én pedig megigézve bámulom, ahogy keresztülvág a táncparketten, és nem tudom elhinni, hogy ez a sok hatalom és báj mind az enyém; hogy az egész klubban én vagyok az egyetlen, aki láthatja meztelenül. Aki érezheti Damien száját a bőrén. Aki sikoltani fog, amikor Damien belé döfi magát.

Átkarol és mohón megcsókol. Hozzátapadok. Valahol a spicces és a részeg állapot között vagyok, a lármás zene minden üteme végiglüktet rajtam. Beleizzadtam a táncba, a bőröm síkos, a ruhám a testemhez tapad. Lábujjhegyre állok, megcsókolom Damien fülét.

– Akarlak. Most.

Nem túlzok; borzasztóan kívánom. De tekintve, hogy egy táncparketten állunk, nem várom, hogy a kívánságom beteljesüljön. Meglepetésemre karon ragad, hátrafelé terel a klubban, azután bevonszol egy kártyával lehívott kis liftbe.

Kábulatom ellenére is észre kell vennem, hogy az arca feszült, a pillantása kemény. Arról nem is szólva, hogy még egy szót sem szólt hozzám.

– Mi a baj, Damien?

A lift kinyílik. Egy irodában vagyunk. Az egyik fal tiszta üveg. Emlékszem, láttam is lentről. Tükörüveg, lámpákkal körülvéve, úgyhogy aki felnéz, csak a táncolók elmosódott képét látja a színes lámpák ragyogásában.

Mi viszont tökéletesen látjuk innen a klubot.

Ehhez a falhoz tol oda, amíg az üveghez nem ér a hátam, és tovább nincs hova mennem. A mélyben vonaglanak a táncosok.

Szemében kigyúl a félreismerhetetlen tűz. Válaszul az én bensőm is összerándul. Nem tudom, mi történt, vagy miért van szüksége erre, de most nem is számít. Az övé vagyok, és úgy vehet el magának, ahogy akar.

Most éppen durván akarja.

Felgyűri a szoknyámat. Letépi rólam a bugyit. Elakad a lélegzetem. Felemeli a lábamat, ráteszi a derekára. Tüzes ölem megborzong a fuvallattól, de akkor kezd igazán reszketni, amikor Damien magához húz, és a farmerje végighorzsolja a bőrömet.

A farmer feszül az erekciójától. Riszálok, simogatom magam vászonnal borított farkával. Magamban akarom érezni. Szükségem van rá, hogy betöltsön.

A szemébe nézek. Hallgat, de az éhség, amelyet az arcán látok, ugyanolyan hatalmas, mint az enyém.

Valósággal rávetődöm a slicce gombjaira, és megbűvölten nézem, ahogy előugrik a nyílásból a farka. Meg akarom érinteni, simogatni akarom, de nincs idő. Megragadja a csípőmet, és olyan erővel nyársal fel, hogy magamba kell fojtanom a sikolyt.

Hátralök, az üvegnek csap. Egy pillanatra elképzelem, hogy felborulunk, legurulunk a táncparkettre, még mindig összeforrva, még mindig baszva, miközben mindenki minket bámul. Az ábrándtól még jobban benedvesedem.

Tekintetünk összekapcsolódik. Egyre vadabbul döfköd. Látom a szemén, hogy közeledik a kielégüléshez. Átkulcsolom a lábammal, hogy magamhoz ránthassam abban a pillanatban, amikor elélvez.

Megrázkódik bennem. Közénk csúsztatom a kezemet, simogatni kezdem a csiklómat, ugyanazzal a mozdulattal dörgölve Damien farkát is, egyre sebesebben, amíg az izmaim rá nem harapnak, és ki nem préselik belőle az orgazmus utolsó hullámait, amelyek megráznak mindkettőnket.

Végül zihálva lerogyunk a padlóra, összegabalyodott tagokkal, gyűrötten.

Amikor ismét mozgásképes vagyok, felkönyökölök és ránézek.

– El akarod mondani, mi volt ez? – kérdezem halkan.

A tenyerébe fogja az arcom, hüvelykujja könnyedén simogatja az államat.

– Senki sem szórakozhat azzal, ami az enyém.

A homlokomat ráncolom, mert nem értem.

– Ami a tiéd? Úgy érted, velem?

Nem válaszol, de elsötétülő tekintetéből kiolvasom, amit tudni akarok.

– Mi történt?

– Ma meglátogattam Giselle-t. Nem dolgozol vele többé.

Szavaitól felülök.

– Mi a fene? – Az SMS-re gondolok. – Az istenit, Damien, ne beszélj rébuszokban, hanem mondd el, mi van!

Fészkelődik, megigazítja a ruháját, aztán feláll. Feltápászkodom, én is rendbe szedem magam, majd követem az üvegfalhoz.

– Őt vette föl a térfigyelő kamera. Felelősségre vontam, mire bevallotta, hogy ő szivárogtatta ki a sztorit a portréról, hogy a kapott pénzből fenntarthassa az üzletét a válása után. Ugyancsak ő adta el a mesét Jamie-ről meg a Ferrariról, nem is szólva a baromságokról, amelyeket malibui kis szerelmi fészkünkről hordott össze.

– Mi van? Nem! – De már mondat közben eszembe jut, milyen különösen nézett rám Giselle, amikor elmeséltem, hogy Jamie most Malibuban lakik. És azt is említette, hogy nehéz anyagi helyzetben lesz a válás után.

De mindenekelőtt arra az SMS-re gondolok. Az vallomás volt. Most már látom. Vallomás és bocsánatkérés.

– De hiszen ő maga hozta szóba a Business Journal cikkét!

– Álcázás – mondja Damien. – Eladja a sztorit, azután előadja neked. Mindketten ámuldoztok, ő pedig ártatlannak látszik.

Forog velem a világ.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! Te kirúgtad? Az én falaimat csinálta az én irodámban! Nekem kellett volna kirúgnom!

– Már megmondtam, hogy senki sem szórakozhat azzal, ami az enyém! – Olyan él van a hangjában, amit ritkán hallok tőle, és ez arra figyelmeztet, hogy igen, Damiennek van egy veszélyes oldala. Megvan benne a kíméletlenség, ami ahhoz kellett, hogy

fiatalkorában sorra nyerje a meccseket a teniszpályán, azután pedig úgy taposson magának utat az üzleti élet csúcsaira, hogy még csak meg se izzadjon közben. Vele csakugyan nem lehet szórakozni.

De ez nem változtat a tényen, hogy Giselle nem vele szórakozott. Talán a cikkek kettőnkről szóltak, de Giselle nem az ő életébe gyalogolt bele, hanem az enyémbe.

Damien figyeli az arcomat. Nyilvánvalóan látja rajtam, hogy egyre mérgesebb leszek.

– Már vége – mondja. – Túl vagyunk rajta.

– Hogy lett vége?

– Elmagyaráztam neki, hogy az ügyvédeim simán beperelhetik rágalmazásért és a magánszféra ismételt megsértéséért. Giselle a szíve mélyén üzletasszony, így tudja, hogy én akármeddig pereskedhetek, neki viszont nehéz lesz találnia egy olyan ügyvédet, akinek az óradíja nem rokkantja le. Úgyhogy megegyeztünk.

– Miben?

– Rám ruházta a galériáival kapcsolatos összes jogát és érdekeltségét. Átköltözik Floridába. Felőlem elhúzhat a picsába.

Az ablakra tenyerelek, mintha az üveg hűvössége lelohaszthatná a dühömet.

– Helyettem nem kell csatáznod, Damien.

– Szeretlek, Nikki. Mindig harcolni fogok érted.

Szavai súlyosak és tüzesek a szenvedélytől. Paff leszek, elakad a lélegzetem.

– Szeretsz – mondom bután.

Elmosolyodik.

– Őrülten.

Visszanyelem a kikívánkozó könnyeket.

– Nem mondtad – jelzem. – Már hetek óta nem mondtad.

Lehunyja a szemét, mintha megsebezték volna a szavaim, de amikor kinyitja, nem szenvedést látok benne, csak szerelmet. Magához húz. Ráborulok, beszívom a szappan és a szex kevert szagát. Részegítő. El akarok bújni benne. El akarok bújni ebben a pillanatban.

– Szeretlek, Nikki – ismétli. – Ezt mondom el minden érintéssel, minden pillantással, minden lélegzetemmel. Szeretlek. Annyira szeretlek, hogy az már fáj.

– Én is. – Csókot lehelek a szájára, visszamosolygok rá. – De nem védhetsz meg mindentől, Damien. Azzal pedig biztosan nem óvsz meg, ha elhallgatsz előlem dolgokat. Szólnod kellett volna Giselle-ről. Ki tudja, ki mindenki van még, akit titkolsz előlem? Szóval hagyd ezt abba, oké? Engem nem védesz meg vele, csak begurítasz.

– Jó – mondja egykedvűen. Azt gondolom, ezzel vége, de máris folytatja. – Sofia küldte a fotókat.

Ismételten le kell játszanom magamnak, amit mondott, mert ez végképp értelmetlen.

– A fotókat Németországban? Sofia küldte el őket a bíróságnak? Nem értem! Miért? Honnan tudod? Beszéltél vele?

Visszamegy az üvegfaltól a szoba közepére, és járkálni kezd, nem úgy, mint aki próbál megoldani egy problémát, hanem mint aki már ismeri a választ, és az nem tetszik neki.

– Felfedeztem egy érdekességet az apám számlakivonatán. Kisebb összegek átutalását egy olyan számlára, amelyhez nem volt hozzáférésem. Összesen több mint százezer dollár volt. Tegnap megtudtam, hogy Sofiának küldte a pénzt.

Nem kérdezem, honnan tudja, ha egyszer nincs hozzáférése a számlához. Nem kétlem, hogy Damien Starknak annyi adathoz van hozzáférése, ahányért hajlandó fizetni.

– Miért küldene apád Sofiának ennyi pénzt?

– Fizetségül a tanúskodásért – feleli. – Azt akarta, hogy Sofia tanúsítsa a molesztálást. Ugyanebből az okból akartad te is, hogy tanúskodjak. De apám nem tudott a fotókról. Sofia nyilvánvalóan Richter holmijában találta meg őket. Fogta, elküldte a bíróságnak, megvárta, hogy működik-e, azután fogta a pénzt, és megpattant Európából.

– Honnan tudod te ezt?

– Miután tudomást szereztem az elsíbolt pénzről, leültem egy újabb beszélgetésre drága jó apámmal. Elmondta.

– És te hiszel neki?

– Hiszek.

Lassan bólogatok, igyekszem megemészteni a hallottakat.

– Apád tudja, hol van most Sofia?

– Azt mondja, hogy nem, és mielőtt rákérdeznél, ezt is elhiszem neki. Sofia sosem szerette apámat. Azt el tudom képzelni róla, hogy elfogadja a pénzét. Azt viszont nem, hogy kapcsolatban is marad vele.

– Jól van – mondom. – Megértem, hogy továbbra is nyugtalankodsz miatta, de ezek után nem kell azért aggódnod, hogy a képek bekerülnek a bulvársajtóba. Sofia nem adja ki őket, ugye?

– Nem! – válaszolja hevesebben, mint vártam. – Bizonyosan nem hagyná, hogy bárki is megszerezze azokat a képeket!

– Akkor ez jó újság – állapítom meg. – Előbb-utóbb megtalálod. Hiszen mindig felbukkan, nem?

– De igen, és talán már nyomon is vagyok. Kiderítettem, hogy David és a bandája most érkezett meg Sanghajból Chicagóba. Beszéltem Daviddel telefonon. Azt állítja, hogy nem látta Sofiát, de én nem hiszek neki. Azt hiszem, egy négyszemközti megbeszélés segítene beindítani az emlékezetét.

– Mikor utazol?

– Holnap reggel – válaszolja.

Abbahagyja a járkálást. Odamegyek hozzá, megfogom a kezét.

– Mennyi időre mész?

– Ha szerencsém van, vacsorára visszajövök.

– És ha nincs?

– Reméljük, hogy lesz.

21

Mivel Jamie el akar hozni pár dolgot a lakásunkból, csatlakozik hozzám és Edwardhoz. A terv az, hogy Edward kitesz engem az irodában, utána tesz Jamie-vel egy kitérőt a lakáshoz, utána visszaviszi Malibuba, majd visszatér Sherman Oaksba, és ott fog várni rám. Megígérem, hogy a távollétében ki sem teszem a lábam az irodából. A szigorú recepciós majd megvéd.

Nehézkes, tudom, de mivel még mindig nem sejtjük, ki küldözgeti a névtelen üzeneteket, Damien ragaszkodott hozzá, hogy tartsam meg a testőröket, és én beleegyeztem. De már annyira szeretném, ha vége lenne, hogy azt hiszem, ha Damien azt javasolná, lakjunk egy évig a Déli-sarkon, kapnék az ötleten.

Útközben beugrunk a Starbucksba, elsősorban kávéért, másodsorban azért, mert be akarom mutatni Jamie-t Monicának. Ő azonban nincs ott, így fogjuk a kávénkat, és indulunk az irodába. Idegenvezetést tartok Jamie-nek, ami körülbelül tizenkét másodperc, azután pedig élvezem az ölelgetését és a sikongatását, hogy milyen büszke rám.

– Ha Damien nem jönne vissza estére Chicagóból, akarsz kölcsönözni egy filmet? – kérdezem, amikor éppen indulna.

– Naná – mondja. – És ha visszajön?

Vásottan vigyorgok.

– Arra az esetre más terveim vannak.

Leülök az íróasztalomhoz. Jamie a szemét forgatja, és távozik. Körülbelül tíz perc alatt letudom az e-mailjeimet és egy csomó adminisztrációs szart. Befejezem az egyik alkalmazásom kódját, azután frissítek. Aztán lehívom a webes alkalmazást, amelyen dolgozom, egy platform független, több felhasználós jegyzetelő programot. Damien már megígérte, hogy amint túl vagyok a bétatesztelésen, szabadalmaztatni fogja a Stark Internationalnek.

Persze a bétateszteléshez előbb kódolnom kell a nyavalyást.

Annyira belemerülök a munkába, hogy ugrok egyet, amikor sípol a belső telefon.

– Igen? – morgom.

– Monica Karts szeretne beszélni önnel.

– Ó! – Kissé bosszant, hogy megzavarnak. Még sosem láttam Monicát a kávézón kívül, némileg fura, hogy bejelentés nélkül beállít. Viszont nem ismerek itt túl sok embert, és Monica rokonszenves. Mivel pedig Damien nincs a városban, nyugodtan túlórázhatok, és behozhatom az elveszett időt. – Mondja meg neki, hogy várom.

– Imádom! – közli Monica, ahogy beront az ajtón. – Az új irodád! De király!

– Mi újság? Minden oké?

– Ó, nem azért törtem rád, mert nincs jobb dolgom. Komolyan. De vannak ezek a portréim, és nem láttalak reggel a Starbucksban, és annyira szerettem volna megmutatni őket még ma. Oké?

Muszáj mosolyognom. Monica lelkesedése ragadós.

– Természetesen.

Lehuppan az asztalom előtt a székre, a kezembe nyomja a borítékot.

– Hát akkor rajta, sasold meg!

Összevonom a szemöldökömet. Mintha más lenne a hangja. Amit a keleti part valamelyik internátusában fölvett intonációnak hittem, mintha inkább angolos lenne.

De rögtön megfeledkezem a hangjáról, mihelyt előhúzom az első képet. Nem portré. Ahogy fogom a két ujjammal, ereimben megfagy a vér, és rám tör a hányinger.

– Hát nem isteni? Bár gondolom, ezt úgyis tudod. Na, csak folytasd. Szedd csak ki mindet.

Reszket a kezem. Rádöbbenek, hogy még mindig fogom a borítékot és a fotót. Összerázkódom, majd úgy dobom el őket, mintha megégettek volna.

A fotó a hátlapjára esik. Igyekszem nem odanézni, de nem törölhetem ki az agyamból azt, amit már láttam. Damient. Talán tizenegy vagy tizenkettő lehet. És egy kislányt, aki még nála is fiatalabb, de nem látszik az arca. Van ott még más is, de nem akarok gondolni rá. Már az is szörnyű, hogy ott az agyamban a kép ezekről a gyerekekről, akiknek a teste a felnőtt aktus fajtalan karikatúrájában egyesül. Nem akarok gondolni a többi dologra, amiket láttam mellettük az ágyban: a játékokra, a kütyükre és a bigyókra. Nincs az a gyerek, akinek tudnia kellene róluk, pláne kísérleteznie velük!

És nem akarok gondolni a fejtámla helyén a tükörre, amely visszaveri a kamera mögötti ember képét, egy felnőttét, aki meztelen, az egyik kezével a merev péniszét szorongatja, a másikban a gépet tartja. Richter.

– Azt mondtam, szedd ki mindet! – A hangja hideg, és mintha nagyon messziről jönne. Valamiből rájövök, hogy sokkot kaptam. Nem tudom, mit tegyek.

Amikor nem mozdulok, fogja a borítékot, és tíz-egynéhány fényképet borít az asztalra.

– Van videó is. De azzal most nem foglalkozunk.

Nem akarok odanézni, de látnom kell, hogy a többi fotó ugyanazt a témát variálja. Egyik betegebb, mint a másik.

Ráhajol az asztalra, megkocogtatja a fényképeket.

– Ő az enyém – mondja. – Mindig az enyém volt.

– A tiéd – ismétlem bután, miközben keresem a kiutat a homályból. – Te Sofia vagy.

Hátradől a széken, elismerően bólint.

– Nagyon jó!

– És ez te vagy a képeken?

Bólint.

Mintha lelassult volna a világ. Érzékelem minden lélegzetvételemet. Minden moccanást és hangocskát. Fülsiketítő, irreális. Szabadulni akarok ebből a rossz álomból!

Damien azt mondta, soha többé nem akarja látni ezeket, és noha megszakad a szívem az egykori kisfiúért és az ellopott gyermekkoráért, egyet kell értenem vele. Én se lássam soha őket az irodában, még kevésbé a fejemben.

– Miért mutatod meg nekem? – kérdezem agresszíven.

– Mert meg kell értened, hogy ő az enyém. Te egyáltalán nem is létezel számára. Nem igazán. Ő értem áldozta fel magát. Értem ölt.

Bambán bámulok rá.

– Érted ölt?

Pislog a hatalmas barna szemével.

– Az apámat – mondja flegmán – Damien ölte meg, hogy engem védjen. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg tőle. Ezen nem lehet csak úgy átlépni. Te okos vagy, Nikki, neked ezt tudnod kell.

– Hogy juttattad el hozzám az első levelet? Még a tárgyalás előtt, a Los Angeles-i postabélyeggel?

Először csak somolyog, aztán fülig szalad a szája.

– Na látod, tudtam én, hogy okos vagy. Az egész világon vannak barátaim. Küldtem valamit. Megkértem őket, hogy dobják be egy postaládába. Ennyi.

– És az igaz, amit összehordtál Jamie-ről és a Rooftop bárról?

– Azonkívül, hogy pokolian jó színésznő vagyok? Nem. Azokon a helyeken, ahol én éltem, megtanulja a türelmet az ember. Várok, figyelek és tervezek.

Minden átmenet nélkül azt kérdezi:

– Beszélt nekem rólad, ugye, tudod?

Én csak ülök, figyelem, és gondolkodni igyekszem. Arra próbálok rájönni, hogyan juthatnék ki innen, mielőtt ebben a lányban végigég a gyutacs, és mindketten megsérülünk a robbanásban.

– Ó, igen, beszélt! – felel azonnal önmagának. – Meglátogatott, nem is olyan régen. Londonig eljött a kedvemért. Azt mondta, megismert valakit, aki legyőzte a szenvedést. Aki vagdosta magát, de úrrá lett a mániáján. Azt nem tette hozzá, hogy baszik vele, vagy hogy te vagy az, de nem volt nehéz kitalálni.

Az agyam túlságosan lelassult. Kell lennie kiútnak, gondolom, de mintha valamilyen sötét, áthatolhatatlan homályban rejtőzne a válasz.

Egy körömszálkát tépked, a szája keserűen legörbül.

– Akkor persze már láttalak a szennylapokban, és állatira berágtam rá. Már megint egy új ágybetét, egy új lány, holott igazából csak én kellek neki! Utána hozta szóba a vagdosást, és akkor felismertem az igazságot. Ezúttal oka is volt a félrebaszásra. – Rám néz, a szeme villog. – Téged tartott az orrom elé, mint példaképet. Azt hiszi, csupa seb vagyok attól, amit apu csinált velem, de téved. Én tudom, hogyan fordítsam a javamra. – Vállat von. – De te nem vagy számára több egy kavicsnál az úton, ami felém vezet vissza. Egy lecke, amelyet meg kell tanulnom, hogy gatyába rázhassam magam, és vele lehessek. Mert szeret engem. Mindig szeretett. És én voltam az első. Úgyhogy neked most távoznod kell az utamból.

Távoznom? Most eszmélek rá, hogy nem azért jött, mert bántani akar. Egészen másra játszik.

– Azt akarod, hogy szakítsak Damiennel – mondom flegmán, de belül ujjongok. Ezt megcsinálhatom. Majd úgy teszek, mintha beleegyeznék. Akkor kiszabadulhatok innen. Itt hagyhatom Sofiát, és felmegyek a Stark Towerbe. Damien hamarosan visszajön Chicagóból, és ő tudni fogja, mit tegyen. Ő tud bánni Sofiával.

– Nem – válaszolja. – Te akarsz szakítani Damiennel. Mert tudod, hogy ha nem teszed, én olyan dolgokat adok át a sajtónak, amik elpusztítják őt. Hát nem erről szól a szerelem, Nikki? Nem arról, hogy megvédjük azokat, akiket szeretünk? Úgy, ahogy Damien védelmezett engem az apámtól.

A hideg, amely már kezdett felengedni, ismét ránehezedik a szívemre.

– Úgysem hoznád nyilvánosságra azokat a fotókat!

Vállat von.

– Miért ne? Senki sem látja, hogy én vagyok az. Csak Damien azonosítható.

– Miért nem? – kérdezem. – Mert itt ülsz, és azt hajtogatod, hogy mennyire szereted. Csakhogy ezzel meg fogod ölni.

A fejét rázza.

– Te ölöd meg. Te tartod vissza tőlem. Ha nem engeded el, nincs választásom. Hogyhogy nem látod ezt?

Mély lélegzetet vesz, majd vidáman kijelenti:

– Nos, ezzel nagyjából végeztem is. – Feláll, majd az asztalon szétszórt fotók felé bólint. – Ezeket megtarthatod. Emlékbe. Ja, majdnem elfelejtettem. – A táskájába nyúl, elővesz egy apró bőrtokot. – Megértem, hogy nem vagy könnyű helyzetben. Komolyan. Arra gondoltam, ez segíthet. – Leteszi a tokot az asztalom sarkára, visszaakasztja a vállára a táskát. – Arra pedig ne is gondolj, hogy hívod a testőrödet! Szóltam a barátaimnak, hogy adják át a sajtónak a fotókat abban az esetben, ha eltűnnék, vagy letartóztatnálak, vagy más ilyen csacsiság történne velem. – Még egyszer rám villantja a mosolyát. – Nem mintha meg akarnálak sérteni, csak szeretem az alaposságot.

Azzal kisuhan az ajtón, otthagyva engem az íróasztalomnál. Dermedten bámulom a szétszórt fotókat, amelyek elpusztíthatják a férfit, akit szeretek.

Megfagytam, gondolom. Azért nem bírok mozogni. Azért fázom ennyire, ilyen istentelenül.

De nem akarok mozogni, örökké itt akarok ülni. Nem akarom látni a kinti világot az irodám ajtaja előtt. Az úgyis elpusztult. Átokföldje. Sivár és üszkös.

Mi más lehetne, amikor csakugyan elpattant a buborék, és bezúdultak a repedéseken a rémálmok?

Nem akarok látni, mégis oda kell néznem a kupac tetején heverő képre. Damien. Gyönyörű arca eltorzul a fintortól, ami egyformán lehet kín vagy gyönyör. A kislány szétveti a lábát, hátraszegi a fejét, és a szenvedélyt majmolva homorít. Nem lehet felismerni, de nem kétlem, hogy Sofia.

Ő az enyém! Értem ölt! Az enyém!

Meglepő hirtelenséggel feltápászkodom, ugyanazzal a mozdulattal söpörve le a padlóra fotókat, papírokat, tollakat. Csupán a kis doboz marad ott az asztal sarkán. Csillog a bőr az ablakon beszűrődő alkonyati sugarakban. Az elhaladó autók mintásra tördelik a fényt, a doboz mintha kacsingatna. Megigézve bámulom. Mintha fényjelzésekkel üzenne. Mintha szólongatna, hogy bezárjon új poklomba, amelybe véletlenül botlottam bele.

Különös hangot hallok, amikor felkapom a dobozt, aztán rájövök, hogy az én sírásom. Egy részem nem akarja, de a másik túlságosan kíváncsi, hogy visszatarthassam. Kicipzárazom és iszonyodva meredek rá a régimódi szikék ragyogó készletére.

Olyan mélységes hála tölt el, hogy kis híján összecsuklom tőle. Igen!, gondolom. Köszönöm, Istenem! Igen!

Ám ekkor visszatér az értelem, és én elszörnyedve hátrálok. Csak a falnál eszmélek rá, hogy még mindig a kezemben a tok.

Tedd meg!

Szorosabban markolom a tokot, és a pengéket bámulom.

Meg kell tennem! Kell!

Egy alvajáró lassúságával térek vissza a székemhez. Szétvetem a lábam. Felrántom a szoknyám.

Azután rányomom az egyik fényes, gyönyörű penge hegyét a combomra. Mohón beszívom a levegőt, amikor kiserken egy csepp vér. Borzongok az igézettől. Még nem akartam vágni, de a szike olyan éles, olyan tökéletes, hogy a puszta érintése is vért fakaszt. Most mi legyen? Egy gyors rántás? Egy lassú, megfontolt vágás? Mily édesen csábító mind a két megoldás! Mindkettő enyhítene a jég és a rettegés örvényén, amely bennem kavarog.

Tedd meg!

Tedd meg, tedd meg, tedd meg!

Erősebben nyomom a szikét, érzem a hideg acél fullánkját a meleg húsban, felnyögök az eksztázistól – azután elhajítom, és azt kiáltom:

– Nem! – A kis szoba visszhangzik a kiáltásomtól. A szike a falnak csapódik, majd a földre hullik, és csúnyán zörög. A tokot is a falhoz vágom, azután felugrok, felrúgom a széket, kirántok egy fiókot, és öklömmel verem a falat. El akarom pusztítani ezt a helyet, magamat, mindent! Bele akarom vetni magam a káoszba!

Kínt akarok!

Kiutat akarok!

Damient akarom. Ó, édes istenem! Damient akarom!

Leroskadok a padlóra, magzati pózba húzom össze magam, és sírni kezdek.

Mivel Edward még nem tért vissza Malibuból, amikor előkerülök az irodámból, taxit hívok, és kilépek a ragyogó napfénybe. Meglepetésemre a föld még mindig forog, és az emberiség továbbra is teszi a dolgát. Hát nem értik, hogy leállt a világ?

Úgy érkezem meg a Stark Towerhez, mint egy alvajáró. Bemegyek a földszinti ajtón, odaszédelgek a pompás előcsarnokban a recepcióhoz. Amikor elvánszorgok az őrök mellett, Joe utánam kiált:

– Jól van, Ms. Fairchild? Kissé betegnek látszik.

Nagyon beteg vagyok, de nem állok meg, hogy ezt közöljem Joe-val.

Most már van saját kulcskártyám, amellyel lehívom Damien személyes liftjét. Fölmegyek vele. Nincs más tervem azon kívül, hogy bebújok Damien ágyába, és alszom, amíg vissza nem tér Chicagóból. Csak még egy kicsit szeretném közel érezni magam hozzá, hogy beszívhassam az illatát.

Akarok róla egy emléket, mert nemsokára fel fogom áldozni, hogy megmentsem.

Az utolsó pár órát azzal töltöttem, hogy átgondoljam a dolgot, és nem látok más megoldást. Sofia fenyegetéséről nem szólhatok neki. Ha megteszem, még képes hagyni, hogy a lány beváltsa, amit ígért. Képes lesz azt gondolni, hogy ezzel engem véd. Csakhogy én ott voltam vele Németországban, és láttam, ahogy összeroppant. Most pedig, hogy a képeket is láttam, még bizonyosabb vagyok benne, hogy ha ezeket a fotókat lobogtatja meg az összes bulvárlap, az Damien vesztét jelentené. Ahányszor rám nézne, az okot látná, amely lehetővé tette, hogy a szenny elöntse az életét. Még ha ki is ásná magát a veremből, ez éket verne közénk. Inkább elmegyek most, semhogy végignézzem, miként zúzódik össze a kapcsolatunk a képek ocsmányságának súlyától.

Fordulhatnék a rendőrséghez, de mit segítene? Csak még többen látnák a képeket, csak még nagyobb lenne a kockázat, hogy nyilvánosságra kerülnek.

Ha szólnék is Damiennek, mi történne? Rábeszélhetné Sofiát, hogy ne hozza nyilvánosságra a fotókat? Talán. Utána pedig élhetne Damoklész kardjának soha el nem múló árnyékában, és azt nem akarom sem neki, se magunknak.

Egyáltalán megpróbálkozna a rábeszéléssel? Vagy egyszerűen a kezébe venné a dolgokat, és megtenné azt, ami ahhoz kell, hogy kiküszöbölje a fenyegetést? Ha igaz, amit Sofia mondott, Richtert már megölte a lány védelmében. Kiiktatná Sofiát is, hogy megvédje magát? Engem? A kapcsolatunkat?

Komolyan nem tudom. És komolyan félek tőle.

Tehát azt teszem, amit tennem kell. Véget vetek a dolognak, és valahogy megpróbálok életben maradni.

A lift megáll. Gyorsan letörlöm kibuggyant könnyeimet, hátha valaki a személyzetből a lakosztályban tartózkodik. Végre kinyílik az ajtó, és én belépek a lakásba. Retikülömet a padra dobom, amely körülveszi a virágkompozíciót, azután átmegyek a nappaliba.

Földbe gyökerezik a lábam. Damien a szoba padlóján ül, és éppen egy bekeretezett képet emel ki egy postai ládából.

– Nahát! – mondja széles, boldog mosollyal. – Úgy látom, két ajándékot is kapok ma!

Elakad a lélegzetem. Egyelőre csak egy csücsök kandikál ki a ládából, de arról is felismerem a képet, az alkonyati hegység feketefehér fotóját. Dermedten bámulom, ahogy Damien kiveszi, elismerően megnézi, majd elolvassa a hátulján a nyomtatott ajánlást a művész dedikációja fölött: Damiennek. Szerelmünk fölött sosem nyugszik le a nap. Tiéd örökké: Nikki.

Alig állom meg, hogy zokogni ne kezdjek.

– Gyönyörű! – mondja Damien. A díványnak támasztja, és odajön hozzám. Homlokára redőket vés az aggodalom. – Valami baj van?

– Milyen volt a chicagói út? – kérdezem, hogy halogassam az elkerülhetetlent.

– Eredményes. – Kézen fog, a pamlaghoz vezet. – Meg tudtam győzni Davidet, hogy beszéljen. Egyetért velem abban, hogy Sofiának nem tanácsos szabadon császkálnia. Túl sok baja van, és a gyógyszerei nélkül… – Elnémul. Nem közlöm vele azt, amit már tudok. Vagy hogy száz százalékig igazat adok neki.

– David megengedte neki, hogy itt, L. A. -ben, az ő lakásában dekkoljon. Most nincs ott – ellenőriztem –, de tudom, milyen nevet használ, így csak idő kérdése a dolog.

– Mi az a név? – kérdezem.

– Monica Karts. A családi név anagramma – mondja.

– Tudom. Beletelt egy időbe, de kitaláltam.

– Egy időbe? Csak most hallottad tőlem.

– Nem – mondom. – Ő közölte velem. Már egy ideje ismerem. Csak felületesen. Csak mint valakit, akivel dumálni lehet a Starbucksban, az irodám közelében.

Felpattan, de én megfogom a kezét, és visszahúzom.

– Várj. Mondanom kell valamit, méghozzá gyorsan. Ezért jöttem, úgyhogy kérlek, kérlek, hadd adjam ki ezt magamból, oké?

Látom a szemében a szorongást. Megszakad tőle a szívem, de nincs választásom. Végigvettem az összes lehetőséget, egyszerűen nem látok olyan utat, amely ne Damien tönkretételéhez vezetne.

Olyan sokáig védelmezett engem. Most én teszek meg mindent, ami tőlem telik, hogy megvédjem őt.

Mély lélegzetet veszek, hogy bátorságra kapjak, és leküzdjem a reszketésemet. A gyomrom fájdalmasan görcsöl, biztos, hogy hányni fogok. Visszanyelem. Meg kell tennem ezt. Kell. Elképzelem a kezemben a szikét, és utána – micsoda keserű fintora a sorsnak – még szorosabban markolom Damien kezét, hogy leküzdjem a vágyat a kés után. A kín után.

– Nem bírom tovább. – Sikerült kinyögnöm. – Nem élhetek együtt a titkokkal, a féligazságokkal és a ködösítéssel.

Látom a szemében a megdöbbenést, azután a fájdalmat. Összeszorul a szívem.

– Miről beszélsz? – kérdezi nagyon halkan és óvatosan.

– Sofiáról. Ő volt azokon a fotókon, és ezt nem mondtad el nekem. Richter molesztált mindkettőtöket, és te nem mondtad el nekem. És igenis megölted Richtert, Damien. Azért ölted meg, hogy Sofiát védjed. – Nem nézek rá. Nem láthatja rajtam, hogy nem hibáztatom.

– Igaz volt minden, amit arról az éjszakáról mondtam – feleli görcsös önfegyelemmel. Ha még ennél is szorosabbra fogja a gyeplőt, elpattan. – Egyedül a dulakodás okát hagytam ki.

– Sofiát.

– Prostituálni akarta. – Szavai érdesek, akár a dörzspapír. – Prostituálni akarta az a mocsok a tulajdon lányát!

– Értem – felelem higgadtan, noha ereimben megfagy a vér. – De ez nem… nem változtat semmin. – Szeretném, ha valamilyen megoldást pottyantana ide az ég. Egy varázsbuborékot, amely elvisz minket. De nincs buborék, csak a hideg, kemény valóság. – Komolyan értettem, amit mondtam. Nem bírom – nem csinálhatom ezt tovább.

Nyomasztóan ereszkedik le rám a hazugság. Megragadom, szorosan magasra csavarom, akár egy köpenyt. Mert szükségem van rá. Ez a hazugság mentheti meg Damient, akkor is, ha én beledöglök. – Nem élhetek abban a tudatban, hogy folyton újabb titkok kerülnek elő – mondom fel a begyakorolt szavakat. – Nem játszhatom tovább, hogy nem félek az árnyaktól.

– Nikki! – mondja merev önuralommal, de én kihallom belőle a csipetnyi pánikot, és összerándul a szívem. Az minden vágyam, hogy átölelhessem, hogy átöleljen.

Felállok, mert attól félek, hogy ha nem jutok ki egyhamar, meg fogok hátrálni, márpedig nem kockáztathatom, hogy tönkretegyem Damient. Akkor nem, amikor én vagyok az egyetlen, aki megmentheti.

– Mennem kell. Nagyon… sajnálom.

Megfordulok, hogy a lifthez siessek. Nem enged, elkapja a könyökömet. Kitépem magam. – Az istenit, Damien! Hagyjál!

– Ezt meg fogjuk beszélni. – A sokk, amit pár perce láttam rajta, átváltozott valami robbanékony fenyegetéssé. Mindjárt kicsap belőle a düh, fölperzseli a fájdalmat, a sérelmet, az értetlenséget.

– Nincs miről beszélni. Nálad minden titok. Minden kihívás. Minden játék. Ez az egész dolog Sofiával. Az, ahogy komédiáztál Lisával. – Egyszerre könnyű és nehéz kimondani ezeket a szavakat. Könnyű, mert igazak. Nehéz, mert noha az őrületbe kergetnek a titkai és az árnyai, elfogadtam, hogy ezek is hozzátartoznak a férfihoz, akit szeretek. Most pedig ellene fordítom, eltorzítom őket, hogy teremtsek magamnak egy vészkijáratot.

Kénytelen vagyok. Nem szabad megfeledkeznem róla, mi a kötelességem.

– A rohadt életbe, Nikki, ne gyere már nekem ezzel a dumával, és ne várd el, hogy egy vállrándítással letudjalak! Szeretlek! Úgysem engedlek ki ebből a szobából! – Sebzetten kémleli az arcomat. Ki kell jutnom innen, el kell menekülnöm, mielőtt meglátja az igazságot a határtalan hazugság alatt!

– Én is szeretlek – mondom, mert ez az egyetlen becsületes dolog, ami kijött a számon azóta, hogy beléptem ebbe a szobába. – De van, amikor a szerelem nem elég.

Látom az arcán a megrendülést. Sarkon fordulok, ismét sietni kezdek a lifthez. Ezúttal nem követ. Nem tudom, hogy megkönnyebbüljek vagy összeroppanjak-e tőle.

Fölszegem a fejem, a szemem tág és könnytelen. Mielőtt becsukódna a liftajtó, még látom, amint Damien térdre hull, és az arcára ráborul a szenvedés, az iszony és a kifosztottság maszkja.

Lecsúszom a politúros fával burkolt fal mentén. Végre feloldódhatok a fuldokló zokogásban.

22

Magamnál tartom Sofia szikéit, és valahányszor Damien telefonál, görcsösen megmarkolom a legnagyobb hengeres nyelét, miközben kényszerítem magam, hogy ne fogadjam a hívást, miközben azt hajtogatom magamnak, hogy nem hívhatom vissza, bármennyire is éhezem a hangjára, az érintésére. Majd amikor félbeszakad a csengés, bámulom a csillogó pengét, és nem értem, miért nem csinálom. Miért nem fordítom magam ellen, miért nem szabadítom ki a bennem fortyogó, mérgező szennyet.

Leküzdöm az ingert. Megparancsolom magamnak, hogy ne vágjak.

De már nem tudom, miért harcolok, és iszonyúan félek, hogy a végén elfogy az erőm, egy napon a bőrömre szorítom a pengét, érezni fogom, hogyan hasad fel a hús, és akkor összeomlok. Félek, hogy ezt fogom tenni, mert másként nem élhetek Damien nélkül.

Már két hete nem jártam az irodámban. Kezdetben Damien naponta ötször hívott. Utána ez a szám lecsökkent pár napon át négyre. Majd háromra. Most már egyáltalán nem hív, és a penge kísértése még erősebb.

Tudom, hogy Jamie és Ollie aggódik értem, amihez nem kell zseniális megérzés, miután ők maguk közölték velem.

– Ki kell mozdulnod – szól Jamie az egyik délután. Éppen az ágyamon ülök, bambán bámulom az újságkivágásokat és emléktárgyakat, amelyeket fel akartam használni a Damien-albumomhoz. – Csak a sarokig gyere el! Csak egy italra!

A fejemet rázom.

– Nicholas, az istenedet, aggódom érted!

Fölemelem a fejem, ránézek, és mögötte meglátom magam a fali tükörben. Az arcom szürke, a szemem karikás. Mosatlan hajam csapzottan lóg. Nem ismerek magamra.

– Én is aggódom magamért – mondom.

– Jézusom, Nikk! – Hallom a hangjában a félelmet. Odajön hozzám, mellém ül. – Tényleg a frászt hozod rám. Nem tudom, mit tegyek. Mondd el, mire van szükséged.

Nem tehetem. Mert úgysem kaphatom meg azt, amire szükségem van.

Nekem Damienre van szükségem.

– Helyesen cselekedtél – mondja szelíden Jamie. Neki és Ollie-nak elmeséltem az igazságot és a szakításom okát. Nem bírtam magamban tartani a titkot. Evelynnek nem árultam el a szakítást, ettől függetlenül megtudta. Nem fogadtam a hívásait. Túlságosan félek attól, amit mondana.

– De Nikk, most már ideje lenne hagynod magadnak, hogy meggyógyulj – folytatja Jamie.

– Csak időre van szükségem – sikerül kinyögnöm. – Az idő mindent meggyógyít, ugye?

– Nem tudom – suttogja. – Valamikor azt hittem, de most már nem tudom.

Fogalmam sincs róla, hány nappal később tűnik fel a szobám ajtajában a komor arcú Ollie.

– Gyere! – mondja. Karon fog, fel akar állítani.

– Mi az…

– Sétálni megyünk!

– Nem! – Kirántom a kezéből a karomat.

– De igen, a rohadt életbe! – Lekap a ruhásszekrényem polcáról egy baseballsapkát, a fejembe nyomja. – A sarokig. Fagylaltért. Ha másképp nem megy, viszlek.

Felállok, bólintok. Nem akarok kimenni, de veszekedni sem akarok, és talán tényleg segít, bár ezt nem igazán hiszem.

– Ezt elbaltáztad, Nikki – mondja a járdán.

Nem nézek rá. Nem akarom ezt hallani. Én tudom, hogy a helyes dolgot cselekedtem, és ez olyan igaz, mint hogy most a nap süt le ránk az égből. Ez az igazság az egyetlen, ami segített életben maradnom.

– Tudod, hogy találkoztam vele?

Erre felfigyelek.

– Tegnap voltam Maynarddal a lakásán. Túl sok megbeszélést hagyott ki, voltak dolgok, amelyeket el kellett intézni. Alá kellett írni. Az élet és az üzlet nem áll le. Viszont Damien igen. Roncs, Nikki. Szerintem még nálad is pocsékabb állapotban van.

Továbbra is leszegem a fejemet, továbbra is baktatok, de fáj minden lépés. Nekem is fáj minden másodperc, amelyben Damient bántom.

– Nem akarom ezt hallani – suttogom.

– Csak beszélj vele. Menj el hozzá. Harcolj érte, Nikki, az istenedet!

Ez megállít. Ettől felé fordulok. Ettől annyira megharagszom, hogy visszarúgok a fájdalomnak.

– A fene egyen meg, Ollie, hát nem érted? Épp hogy harcolok! Harcolok minden egyes napon, hogy ne rohanjak vissza hozzá! Azért harcolok, mert szeretem! És mivel szeretem, nem bírnám ki, ha romokban kellene látnom! Láttad, milyen volt Németországban, holott akkor még csak páran ismerték azokat a képeket. Ha a fotók nyilvánosságra kerülnek, végleg tönkremegy!

– Már tönkrement, Nikki – mondja sötéten.

Másnap reggel fölveszem a telefont. Ollie szavai sziklaként nyomnak. Túl rég lóg a fejem fölött a fekete felhő. A kés csábítása túl édes.

Nem bírom tovább.

– Itt a Stark International. – Sylvia csengő, határozott hangja.

– Én – ó – valószínűleg mellényúltam. Azt hittem, Damien mobilját tárcsázom.

– Ms. Fairchild? – Most nem hivatalos a hangja, hanem gyöngéd, sőt talán kissé szomorú. – Átkapcsoltatta a mobilhívásait az irodába.

– Ó! Hol van? Mert akkor inkább direktben hívom a lakásán, vagy ahol van. – Most, hogy bátorságot gyűjtöttem a telefonáláshoz, végig akarom csinálni. Nem tudom pontosan, hogy mit fogok mondani – odáig még nem jutottam el gondolatban –, de azt tudom, hogy beszélnem kell vele. Hallanom kell a hangját.

– Nagyon sajnálom, Ms. Fairchild, de nem tudom, hol tartózkodik. Tegnap távozott, és nem hagyott meg sem telefonszámot, sem címet. Azt mondta, vidékre megy. Azt mondta, időre van szüksége.

Lehunyom a szememet, megroskadok az ágyon.

– Értem. Ha… amennyiben telefonál, megkérné, hogy hívjon fel?

– Meg – ígéri Sylvia. – Az első dolgom lesz.

Az ezt követő héten lázasan gyűjtöm a pletykákat. Trollkodok weboldalakon, a Twitteren, a Facebookon és mindenütt, ahol információkat remélek Damienről. Semmit sem találok. Csak a sajtó spekulál, hogy mi az oka a szakításunknak.

Sofiáról sincs semmi, ezért nem tudhatom, megtalálta-e Damien és visszafuvaroztatta-e Londonba, vagy még mindig L. A.-ben van. Mivel ismerem Damient, tudom, hogy nem együtt vannak. Nagyon aggódom, hogy mekkorát robban majd Sofia, ha a csalódottsága eléri a kritikus tömeget, amiért nem tudta visszahódítani Damient.

Amikor beköszönt a szombat, Jamie úgy dönt, kirángat a búbánatból.

– Arzén és levendula, pattogatott kukoricával – mutat parancsolóan a díványra. – Én majd pattogatok, te addig beindítod a filmet.

Nem vitatkozom. Bekapcsolom a tévét, utána kotorászni kezdek a DVD-k között, miközben mennek a helyi hírek. Már éppen a helyére akarom csúsztatni a korongot, amikor megdermedek.

Damien arca tölti ki a képernyőt. Mellette szemcsés, iszonyú fotók, amelyeket túl jól ismerek. A számhoz kapok, egy pillanatig attól félek, hogy hányni fogok. Felállok, járkálok, visszaülök. Csinálnom kell valamit – akármit –, de nem tudom, mit.

– Úristen! – mondja mögöttem Jamie, aki éppen bejött a nappaliba.

Megfordulok, a szemébe nézek.

– Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el, hogy a ribanc így is elküldte a képeket a sajtónak!

– Damien borzasztóan ki lehet bukva.

Bólintok, előhúzom a telefonomat.

– Úgy tudom, nincs a városban – jegyzi meg Jamie.

Elengedem a fülem mellett, amit mond. Csak azért imádkozom, hogy Damien most már fogadja a hívásokat.

De Ms. Peters veszi föl, a hétvégi titkárnő.

– Nagyon sajnálom, Ms. Fairchild. Hetek óta nem hallottunk róla.

– De a híradó! Itt van… itt van a városban?

– Nem tudom – feleli gyengéden. – Bár tudnám!

– Mit csinálhatsz még? – kérdezi Jamie, amint befejeztem a telefonálást.

– Nem tudom, nem tudom! – Járkálok a nappaliban, turkálok a hajamban, próbálom kitalálni, hol lehet Damien. Fel kell kutatnom! El tudom képzelni, mennyire össze van most törve. Elviselhetetlen gondolat, hogy magányosan kelljen szenvednie!

Ekkor váratlanul eszembe jut. Felkapom a telefonomat, majd visszafordulok Jamie-hez.

– Minden oké – mondom. – Már tudom, hogyan keressem.

A telefonos nyomkövetővel az a baj, hogy nem szűkíti le a sávot semmi olyasmire, aminek a legkevesebb köze lenne a használhatósághoz, így vakon csellengek a Santa Monica-i móló közelében. Hálás vagyok – nagyon hálás –, amiért visszatért L. A.be, viszont mérhetetlenül bosszús vagyok, mert nem találom.

Arra gondolok, hogy Damien talán az óriáskeréknél van, mert egyszer fölvitt magával. Odamegyek: nincs ott. Kimegyek a móló végéig, benézek az összes bódéba, körüljárom az összes körhintát.

Nem találom.

Haragosan lerántom a strandpapucsomat, és letrappolok a homokra, de negyedórával később sem jutottam közelebb a célhoz. Merőleges vonalban átvágok a parkolóba, és ismét délnek megyek, ezúttal a parkolón át. Már nem sokan járnak az utcán, így messzebbre ellátok a parkolóból. Keresem Damien járását, alakját, hollófekete haját.

Nem látom.

Viszont meglátom a terepjáróját.

Legalábbis úgy vélem, hogy azt látom. Elrebegek egy néma fohászt, és futásnak eredek, célba veszem a fekete Grand Cherokee-t, amely egy félreeső zugban parkol. Az ablakhoz szorítom az arcomat, hogy belássak. A szívem megremeg: igen, Damiené. Ott ül a telefonja a konzolon.

Most már csak le kell tanyáznom, és ki kell várnom.

Teljes órába telik, hogy visszatérjen. Meglátom, ahogy jön fel a partról. Észbontóan szexi a kifakult farmerjében és az egyszerű fehér pólóban. Tudom, melyik pillanatban vesz észre. Járásának tökéletes üteme zökken egyet. Aztán megtorpan. A szemét nem látom, ahhoz túl nagy a távolság és a sötétség, de tudom, hogy engem néz. Majd ismét elindul, ugyanazokkal a hosszú lépésekkel, csak most egy kicsivel sebesebben, mintha kapott volna valamilyen célt, amelyet szeretne elérni.

Áthalad egy fénykörön, a parkoló egyik lámpaoszlopa alatt. Látom, hogy fáradt az arca. De van rajta más is. Valami ridegebb.

Kihúzom magam. Futni szeretnék hozzá, de nem teszem, mert minél tovább akarom nézni. Hiányzott, hogy nem láttam mozogni. Hiányzott mindene.

Azután ott áll előttem, az arca csupa szöglet és él, a fekete szeme sötét és vádló, a borostyánsárga üres. Váratlanul megriadok. A szívem dobol, és feljajdulok, mert durván megragad, és magához ránt. Szája lecsap az enyémre, ujjai keményen markolják a felkaromat. A csók agresszív, erőszakos, egyszerre követel és vádol. Felhorzsolja az ajkamat, a fogunk összekoccan. Vér ízét érzem a számban. Utána olyan hirtelen lök el magától, hogy a hátam a terepjárónak csapódik.

– Elmentél – mondja. – Az isten verjen meg, Nikki, elmentél!

Könnyek patakzanak az arcomon, mentegetőzésre nyitom a számat, el akarom mondani, hogy ezt kellett tennem, nem volt választásom, ám ekkor ismét magához húz, de most gyengéd az ölelése, és a szája csupa éhség, bekebelez, és úgy kóstolgat, mintha nem bírná elhinni, hogy igazi vagyok.

– Nikki – szólal meg, amikor leválik a számról. – Nikki, jaj, istenem, Nikki!

Hozzátapadok, ujjaimat a hajába fúrom, számat az övére szorítom. Nem bírok betelni vele. Keze végigsiklik rajtam, ajka megnyílik nekem. Nyelvem hadra kel az övével. Sose fogok betelni vele. Nincs más vágyam, csak ez a pillanat, ez az egyesülés. Le akarom vetni magam az aszfaltra, itt helyben le akarom vetkőztetni, és ebben a percben nem tudom, hogyan maradhattam életben nélküle.

Belém hasít, hogy hiszen nem is maradtam. Alvajáró voltam, nem éltem. Hogyan is élhetnék Damien nélkül?

– Sajnálom – mondom, amikor végre elszakad egymástól a szánk. – Annyira sajnálom, hogy Sofia ezt csinálta. Egyszerűen nem bírom elhinni! Azt ígérte, hogy ha szakítok veled… – Félbeharapom a mondatot. Ezt nem akartam elárulni.

– Tudom – feleli fahangon. – Ollie elmondta. Elmondta, mit tettél, és elmondta, miért tetted.

Nem tudom, hogy felpofozni szeretném-e Ollie-t vagy összecsókolni, de a találós kérdés rövidesen elveszti a fontosságát Damien érintésétől. Ahogy megsimogatja az arcomat, egész testemben kigyúlnak az idegvégződések.

– Mekkora bolond vagy, Nikki Fairchild, és én hogy szeretlek téged!

A könnyeimet nyeldekelve simulok hozzá. Élvezem az összetapadást, és az érzést, amellyel jár.

Keze végigvándorol a hátamon és a vacak bermudanadrágon át a combom hátuljáig. Felnyögök, meghittebb kapcsolódásra vágyom.

– Talán be kellene ülnünk a kocsiba. – Kinyitja, bemászunk. A hátsó ülések támláját lehajtották, és egy matracot tettek rájuk. Derülten nézek Damienre. – Csavargóra veszed a figurát?

– Nem akartam én sose fényűzést. Motelekben laktam, meg autók hátuljában. Bejártam Európát úgy, hogy igazából semmit sem láttam belőle.

Nyelek egyet. Ollie igazat beszélt. Damient ugyanúgy megtörték, mint engem.

– Ma éjszaka ki akartam hajtani a sivatagba, hogy a csillagokkal takarózzam. Arra gondoltam, talán segít. – A mennyezetre mutat. Nem tudom, hogy a terepjárót gyártották-e ilyenre, vagy ez a milliárdosoknak járó kiegészítés, mindenesetre egy hatalmas ablak van a tetején.

– Nem segített volna – mondom. Azért tudom, mert rajtam semmi sem segített volna. Semmi, csak Damien.

– Nem – válaszolja. – Csakugyan nem segített volna. – Tekintetét végigjáratja rajtam, tétován megérint. – Jóságos Isten, Nikki! Tényleg igazi vagy?

Csak bólogathatok, mert ha megszólalnék, bizonyosan elsírnám magam ismét.

– Hála istennek, hogy megtaláltál! – Lehúz maga mellé. Újra középiskolásnak érzem magam. Be kell vallanom, kellemes érzés.

– Órák óta kereslek – mondom végül. – Amióta láttam a híradót. Jól vagy? – Megsimogatom a bőrét, azt várom, hogy olyan ragadós lesz, mint Németországban, ám ez a Damien olyan isteni és egészséges, mint mindig, azonkívül madarat lehetne fogatni vele.

– Most már jól – válaszolja.

– Nem értem, miért hozta nyilvánosságra Sofia a fotókat.

– Nem ő tette – mondja. – Én voltam.

Felülök, leesik az állam.

– Te? Te – de miért?

– Mert nem volt választásom. – Visszafektet a matracra, közelebb csúszik, átöleli a derekamat. Lábunk összefonódik. Hozzábújok, a mellkasához szorítom az arcomat, minél közelebb akarok lenni hozzá. – Haldokoltam nélküled, és miután Ollie elmondta, mit döntöttél, éreztem, hogy nekem is meg kell hoznom a magam döntését.

– De a fotók! Hiszen mindvégig ez ellen hadakoztál! Éppen a molesztálás miatt nem vállaltad a tanúskodást! Inkább bevonultál volna a börtönbe, semmint hagyd, hogy az emberek tudomást szerezzenek róla!

– Ezt tettem – mondja. – Csakhogy amilyen arrogáns tróger vagyok, egy pillanatig sem hittem, hogy a bíróság elítélne. Szerintem azt se hittem el, hogy elveszíthetlek téged. – A hüvelykujjával simogatja az államat. – Márpedig elveszítettelek, Nikki, és döntenem kellett. És az igazság az, hogy prímán megvagyok. Nem nevezném eszményi állapotnak, hogy a vezércikkekben és a betelefonálós műsorokban az én magánéletem a téma, de kibírom. És én döntöttem így. Nem az ügyvédeim tukmálták rám, merthogy védekeznem kell. Igazi, becsületes döntés volt, amelynél számba kellett vennem, hogy mim van és azt is, hogy mitől félek.

Csak rázom a fejem, mert nem értem.

– Azt akarom mondani, hogy engem csak egy dolog készíthet ki a fotóknál is jobban, mégpedig az, hogy elveszítelek. Tehát összevetettem a múltam súlyát a jövőm ígéretével. – Csókot lehel a számra. – A jövő győzött.

Ványadtan mosolygok.

– Ne haragudj azért, amit a titkokról és az árnyakról mondtam. El kellett hinned, hogy csakugyan szakítok veled.

– Igazad volt – mondja.

– Nem, nem egészen. De ezen nem kell vitatkoznunk. Jól tudom én, hogy nem azért pattantak ki a titkaid, mert én maradtam felül egy vitában.

– Egy pont neked. – Szeme beissza az arcomat. Lágyan elmosolyodik.

– Mi az? – kérdezem.

– Csak örülök. hogy rám leltél. – A homlokát ráncolja. – Hogy találtál meg?

Megengedek magamnak egy icipici, öntelt mosolyt.

– Szivi, én mindig meg foglak találni téged.

– Boldogan hallom – mondja. Ujjai levándorolnak a karomon, amelyet csupaszon hagy a vállpánt nélküli, festékfoltos felső. Annyira sietős volt megtalálnom Damient, hogy le sem cseréltem a rongyaimat, bár tegnap sikerült zuhanyoznom, így nem vagyok totál undorító. Kezének útvonala megváltozik, most megfogja a mellemet, pöcköli egy kicsit a hüvelykujjával a mellbimbómat. Minden pöccintés beizzítja a szigeteletlen vezetéket, amely levezet a hasamon át a csiklómba.

Mintha tudni szeretné, hogy hat rám az érintése, lecsúsztatja a kezét a mellemről a megkötős sortom korcáig.

– Tudni akarok mindent. Hogy mit csináltál ezekben a hetekben, amikor nem voltunk együtt. Nem akarom azt érezni, hogy kihagytam akár egyetlen percet is a közös életünkből. Ám ez egyelőre nem érdekel, Nikki. Most csak annyit akarok, hogy meztelen és nedves legyél, és nyisd meg magad nekem.

A szemébe nézek, kivárok egy szívverésnyi időt, azután lehámozom magamról a vállpánt nélküli felsőt, amelybe beleépítették a melltartót, így derékig lecsupaszodom.

– A többit magad is elintézheted. – Összefonom ujjait az enyémekkel, majd becsúsztatom kettőnk kezét a sort alá. Nincs rajtam bugyi, és dobok egyet magamon a gyönyörtől, amikor az ujjai megsimogatják a csiklómat, azután belém fúródnak.

– Úgy veszem észre, kíván engem, Ms. Fairchild.

– Borzasztóan – felelem, és letolom magamról a bermudát.

Talpig pucéran hátradőlök. Felém hajol.

– A pólót hagyd magadon – kérem a sliccét nyitogatva. – Olyan vagy benne, mint egy szexi lázadó.

Fölnevet.

– Az vagyok. Azt hittem, hogy tudod.

Lerúgja magáról a farmert, lágy csókot lehel a számra, azután a foga közé kapja az alsó ajkamat, és könnyedén meghúzogatja, mielőtt rátérne a nyakamra, a mellemre, hogy végül beszippantsa a mellbimbómat. Szopja, ingerli a nyelvével, miközben a lábam közé csúsztatott kezével a szopás ütemére ingerli a csiklómat.

– Hiányzott az ízed – mormolja. – Hiányzott a tapintásod. Hiányzott, ahogy borzongsz az izgalomtól. Nézni akarom az izgalmadat, nézni akarom, ahogy elélvezel. Ki akarlak kötözni, el akarom verni a seggedet, csak hogy tudd, hogy az enyém vagy, és nehogy el merj hagyni még egyszer. De most, bébi, most egyelőre csak benned akarok lenni. – Meglovagol, a csiklómhoz nyomja a makkját, a szeme kigyúl a gyönyörtől. – Most meg foglak baszni – morogja mély hangon. – Keményen, erősen, és nagyon alaposan.

– Igen – mondom. – Ó, igen! Kérlek! – Szétteszem a lábamat, és olyan nedves vagyok, olyan kétségbeesetten kívánom, hogy egyetlen hosszú döféssel elmerül bennem. Hanyatt fekszem, markolom feszes fenekét, érzem izmainak erejét, ahogy dönget, egyre keményebben, míg végül csak egy ideggomoly marad belőlem, amely ki akar pörögni az űrbe, és magával akarja vinni Damient.

Az orgazmusom váratlan, olyan gyors és vad, hogy felkiáltok, amikor végiggyűrűzik rajtam. Érzem, ahogy a testem mohón ráharap Damienre, utána érzem kielégülésének édes feszültségét és nyomását, mielőtt jóllakottan elnyúlna mellettem.

– Szeretlek – suttogja.

– Tudom – felelem. Körülnézek a terepjáróban, és akaratlanul elmosolyodom. Felkönyökölök, és letekintek arra az isteni, álmos arcra. – Hány milliárdja van, Mr. Stark? Mégis itt kettyintünk egy terepjáró hátuljában? Minő otrombaság!

Rám villantja azt a szexi mosolyt, ami arra való, hogy sarkig benedvesedjek ismét.

– Picsába a millióimmal, Ms. Fairchild. Nekem csak maga kell.

23

– Tudjátok meg, hogy nem búsulok – mondja Jamie, miközben a szállítómunkások a kijárathoz cipelik a fiókos szekrényemet. Ma az utolsó cuccom is átkerül Malibuba, és ezzel hivatalosan összeköltöztem Damiennel. Noha nincs ennél nagyobb vágyam, azért remeg a gyomrom az izgalomtól. Ám ez puha, gyöngéd verdesés. Tulajdonképpen még élvezem is.

– Borzasztóan izgulok kettőnkért – teszi hozzá. – Bár érted jobban.

Jamie hat hónapra kiadta a lakást. Úgy döntött, hogy Texas ugyan értelmes cél, de ő még nem áll készen rá, hogy mindenestül lemondjon L. A.-ről. Úgyhogy autóval hazamegy a szüleihez, mint ő mondja, „agyalni”. Remélem, visszajön. Ha nem, eladja a lakást. De legalább nem kell most, ebben a pillanatban döntenie.

Belekapaszkodom Damien kezébe.

– Nem mondom, hogy hiányzol – jelentem ki. – Mert úgyis visszajössz. Biztos vagyok benne.

– Hát, minimum dekkolok egy hetet Malibuban.

– Bármikor – biztosítja Damien.

Jamie az órájára pillant.

– Mennem kell a kocsimért – mondja. – Beadtam olajcserére meg a többi. Nem akarok lefulladni El Pasónál.

– Aztán felhívj este! – mondom, miközben átöleljük egymást. Pislogok, mert nem akarok sírni, bár félek, hogy az lesz belőle.

– De mennyire, hogy felhívlak!

Damient is megölelgeti, azután elmegy. Egyszerre vagyok boldog és mélabús. Damienhez fordulok.

– Mi is indulhatunk. Felesleges itt nosztalgiáznom az üres szobámban.

– Nem üres – mondja, és az ágyam felé bólint.

– Ezt itt hagyom. – Damien házában aligha lesz szükségem ágyra. Jamie egyébként is bútorozottan adta ki a lakást, úgyhogy a bérlő sem fog megorrolni.

– Nem az ágyról beszélek – mondja. – A csomagról.

Jobban megnézem, és akkor fedezem fel a fehér paplanon a sima fehér dobozt.

– Mi ez?

– Ha javasolhatom, légy vakmerő, és nyisd ki.

– Nagyon vicces – mondom, de azért futok a dobozért. Európa összehajtogatott térképét találom benne, amelyen Münchent és Londont már megjelölték pici, színes öntapadóval.

– Szembenéztünk a valósággal, és közöltük vele, hogy bekaphatja – szól Damien. – Úgyhogy szerintem vissza kellene bújnunk abba a buborékba. Egy hónap Európában. Limóval. Ötcsillagos hotelekben. És veled.

– Hogy azt tehesd, amit akarsz, és ott, ahol akarod? – örvendezek.

Lustán, buján mosolyog.

– Ó, Nikki, milyen jól ismersz engem!

– Alig várom! – mondom.

– Később visszamehetünk egy második körre – folytatja. – Jelenleg csak egy hónapot vehetek ki, ha vissza akarok érni a gálára.

– Hát persze – helyeselek. Már csak öt hét van hátra a Stark Children’s Foundation első gálájáig. Ez Damien legújabb jótékonysági alapítványa, amelynek az a célja, hogy játék- és sportterápiával segítse elő a bántalmazott gyerekek gyógyulását.

– Csak a kontinensre?

Damien bólint. Az Egyesült Királyságba nem megyünk. Nem vagyok meglepve. Azt sem bánom, ha soha többé nem látom Sofiát, és egyelőre Damien sem akar vele találkozni. Különben is, Sofia pszichiátere valószínűleg nem engedné.

Körülbelül két héttel azután, hogy Damien nyilvánosságra hozta a sajtóban a molesztálása törtnetét, Sofia túladagolta magát a nyugat-hollywoodi Richter Tennis Center tetején. Mivel úgy időzítette és úgy rendezte meg, hogy biztosan megtalálják, a pszichiáter segélykiáltásnak minősítette a túladagolást, amivel a bíróságok is egyetértettek, úgy Kaliforniában, mint Angliában. Most elvonón van, ám ezúttal bírói utasításra. Számítok rá, hogy Damien egy napon majd látni akarja. Addig is támogatja anyagilag. Nem hibáztatom érte; mégiscsak van – ha egy mégoly gyalázatosan el is baszott – közös múltjuk.

– Németországban is szeretnék eltölteni néhány napot – szól Damien, elhessentve Anglia kísértetét, amely mintha ráült volna a szobára. – Még nem fedeztük fel. És ha már Németországnál tartunk… – Apró dobozt vesz ki a zsebéből. – Ezt még a tárgyalás előtt vásároltam neked. Azt terveztem, hogy a felmentésem után nyújtom át, de egy kicsit eltérítettek.

– Kinyithatom?

– Természetesen – feleli sajátosan csillogó szemmel.

Kinyitom a dobozt, amelyben egy még kisebb, bársonnyal bevont dobozt találok. Hirtelen nehezebb lesz lélegeznem, és bizseregni kezd a bőröm. Figyelmeztetem magam, hogy ne következtessek elhamarkodottan. Felpattintom a tetejét, és eláll a lélegzetem, amikor meglátom a platinafoglalatú, villogó gyémántot.

A térdem elgyengül. Szerencsére ott van mögöttem az ajtó.

– Damien – súgom. Félek többet látni benne egy gyönyörű gyűrűnél. Egy újabb mesés ajándéknál. – Még a tárgyalás előtt vetted?

– Hiszen megmondtam – feleli gyengéden. – Sose hittem el igazán, hogy elveszíthetem a pert. Vagy téged. Most már megtanultam, hogy semmiről sem szabad azt hinnem, hogy az nekem jár.

A szavak visszhangja még el sem oszlott a levegőben, amikor fél térdre ereszkedik, és megfogja a kezem. Megborzongok, de fegyelmezem az arcizmaimat. Egyelőre túlságosan félek a mosolyhoz.

– Egyetlen nő van a világon, aki térdre kényszeríthet engem. Mondja hát, Ms. Fairchild, megtisztelne azzal, hogy a feleségem lesz?

Mosolyom rögtön át is csap csengő, boldog nevetésbe. Ragyogó szemmel nézek a férfira, akit szeretek. Felhúzom a padlóról, elbújok a karjaiba, és kimondom az egyetlen szót, ami kijön a torkomon, az egyetlen szót, ami számít:

– Igen!

VÉGE

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm az összes drága olvasómnak, aki szakított rá időt, hogy megkeressen a weboldalamon vagy e-mailben, illetve a sajtóban mondta és mondja el, mennyire élvezte a Nikkivel és Damiennel töltött időt. A szavaitok, a támogatásotok és a lelkesedésetek mindennél többet jelent nekem!

Külön köszönöm a houstoni Német Főkonzulátus munkatársainak és Jacqueline Jugenheimernek, amiért segítettek eligazodni a német perrendtartásban. Minden esetleges tévedés vagy melléfogás az én hibám.

Óriási puszi Kathleen O’Reillynek, mert jóval többet SMS-ezett és telefonált, mint hivatalból kellett volna, K. J. Stone-nak és Jessica Scottnak, mert elolvasták a korai kéziratot, és megjegyzéseket fűztek hozzá, valamint Jean Brashearnek, ugyancsak az olvasásért, valamint az ötletelésért, a közös ebédekért és kávézásokért.

Végül pedig szeretném kifejezni soha el nem múló hálámat a Trident Media Group munkatársainak, mindenekelőtt Kimberley Whalennek, továbbá a Bantamnél mindenkinek – főleg Maggie Eberrendernek, Gin Wachtelnek és a csodálatos Shauna Summersnek, aki nagyszerű élménnyé változtatta ezt a kalandot a Stark-trilógiával.

{1} internetes szleng, a.m.: „alig várom, hogy lássalak” – a ford.