J. Kenner
ÉDES RABSÁG
J. Kenner ÉDES RABSÁG ATHENAEUM
ATHENAEUM Budapest Copyrig ht © 2013 by Julie Kenner Hung arian translation © Berta Ádám, 2013 ISBN 978-963-293-295-8 elektronikus verzió: eKönyv Mag yarország Kft. www.ekonyv.hu
1
– Mindjárt kész vagy? – kérdem. – A nap már legalább öt perce lement. Pár méterrel odébb Blaine oldalra dől, részben előbújik a vászon mögül. Nem mozdulok, de a látómezőm szélén ki tudom venni két vállát, kopasz fejét és jajvörös kecskeszakállát. – A lelki szemeim előtt még mindig fényárban fürdesz. Most maradj így, és csukd be a szád. – Semmi gond – felelem, hallom, hogy ingerlékenyen felmordul, mert pimaszul megszegtem a szabályait. Annak ellenére, hogy meztelenül állok az ajtóban, párbeszédünk teljesen normálisnak tűnik. Már megszoktam. Nem zavar, hogy a hűvös óceáni széltől felmered a mellbimbóm. A naplemente felkavarja bensőmben a szenvedélyt, vágyni kezdek rá, hogy lehunyhassam a szemem, és átadhassam magam ennek a fényekből és színekből szőtt, erőteljes hangulatnak. Rutinos blazírtsággal tűröm, hogy Blaine kritikusan végigpásztáz tekintetével, már akkor sem rezzen arcizmom sem, ha olyan közel hajol, hogy szinte hozzáér a mellemhez vagy a csípőmhöz, miközben megfelelő pózba állít. Még a mormogásától – Tökéletes. Basszus, Nikki, tökéletesen nézel ki – sem húzódik össze a gyomrom, már nem képzelem el, hogy ökölbe szorított kézzel tiltakozom, s körmöm puha tenyerembe vájom. Nem vagyok tökéletes – egyáltalán nem. Egy ideje azonban már korántsem bőszít fel ez az egyszerű megjegyzés. Legmerészebb álmaimban sem képzeltem, hogy képes leszek ennyire elengedni magam, pedig totál ki van pakolva mindenem. Igaz, életem jó részét azzal töltöttem, hogy színpadon parádéztam, de a világot jelentő deszkákon töltött időszakomban mindig volt rajtam ruha, a kényes részek még a fürdőruhás versenyek alatt is mindig fedettek maradtak. El tudom képzelni, anyám halálra válna, ha most látna, felszegett állal, felsőtestem ívben hátrafeszítve, csuklóm a hátam mögött vörös selyemzsinórral összekötözve, hogy aztán a kötél finoman egyik combomra tekeredjen. Napok óta nem láttam Blaine vásznát, de ismerem a stílusát, és el tudom képzelni, hogyan örökítenek meg ecsetvonásai a felhordott festékben. Tünékeny leszek. Érzéki. Szubmisszív. Egy lekötözött istennő. Kétség nem fér hozzá, anyám lehidalna. Én viszont élvezem. A francba, talán épp ezért élvezem. Leráztam magamról Társasági Nikkit, Lázadó Nikki került a helyére, és ez marha jó érzés. Lépteket hallok a lépcső felől, erőt veszek magamon, és megtartom a pózt, noha semmit nem szeretnék jobban, mint megfordulni, hogy ránézhessek. Damien. Damien Stark az egyetlen tényező, amelyet nem voltam képes bagatellizálni. – Áll az ajánlat. – Damien szavai felszűrődnek a márvány lépcsőházban a harmadik emeletre. Nem emelte fel hangját, mégis olyan erős és magabiztos, hogy betölti a teret. – Mondd meg nekik, hogy jól nézzék meg az eredmény-kimutatásaikat. Egyetlen cent haszon sem lesz, sőt, év végére már a vállalat sem marad meg. Szabadesésben zuhannak, és amikor becsapódnak és kigyulladnak, minden egyes alkalmazott munka nélkül marad, a cég kimúlik, a szabadalmak pedig évekre ott ragadnak a pereskedésben, amíg a hitelezők a vagyontárgyakon marakodnak. Ha viszont elfogadják, amit kínálok, újra életet lehelek beléjük. Te is tudod. Én is tudom. És ők is tudják. A léptek elhallgatnak, rájövök, hogy most a lépcsősor tetején áll. A szoba nyitott, szórakoztatásra tervezték, aki felér a lépcsőn, az előtt kitárul a Csendes-óceán, amelynek látványa a helyiség egész túlsó felét kitölti. Ebben a pillanatban azonban Damien engem lát. – Hozd össze, Charles – mondja, hangja most feszült. – Mennem kell. Már jól ismerem ezt a férfit. A testét. A járását. A hangját. Nem kell látnom, hogy tudjam: nem azért érezhető feszültség a hangján, mert izgatja, hogy tető alá sikerül-e hozni az üzletet. Hanem miattam, és ez a tudat éppolyan részegítő, mint az éhgyomorra felhörpintett pezsgő. Egész birodalom lesi a kívánságait, és mégis ebben a pillanatban betöltöm az egész világát. Ez hízelgő. Könnyű szédület fog el. És, na igen, beizgultam. Mosolygok is, amivel kivívom Blaine éles cenzúráját. – Francba, Nik. Töröld le a képedről a vigyort. – Az arcom nem is látszik a képen. – De meg tudom állapítani – közli Blaine. – Úgyhogy töröld le. Most már cukkol. – Igen, uram – mondom, aztán majdnem elnevetem magam, amikor Damien köhint, nyilván kuncogását álcázandó. Az „uram” megszólítás a kettőnk titka, a játékunk része. A játékunké, amely hivatalosan ma éjjel ér véget, most, hogy Blaine az utolsó simításokat is elvégzi a festményen, amelyet Damien rendelt tőle. Ez a gondolat mélabússá tesz. Igaz, annak örülök, hogy többé nem kell rezzenéstelenül állnom.
Még az afölötti öröm is elhalványul, hogy beinthetek az illedelmesség anyám által túlképviselt eszményének, mert annyira begörcsöl a lábszáram ezeknek az alkalmaknak a végére. De a többi hiányozni fog, főleg az, hogy magamon érezzem Damien tekintetét. Lassan, tüzesen vizslat, amitől benedvesedem, és erőt kell vennem magamon, hogy olyan szigorúan összpontosítsak arra, hogy meg ne moccanjak, hogy az már édesen fájdalmas. És bizony, hiányozni fog a játékunk. De többet akarok Damientől, nem csak egy játékot, és szinte kibírhatatlanul mohón várom a holnapi napot, mert tudom, akkor már csak mi ketten leszünk: Damien és Nikki, és semmi nem ékelődik közénk. Ami pedig a megmaradt titkokat illeti… nos, idővel majd feltárulnak azok is. Nehéz elhinni, hogy eredetileg még megütköztem Damien ajánlatán: egymillió dollár cserébe a testemért. A képemért, amely örökös kiállítási tárggyá válik egy életnagyságúnál nagyobb vásznon; és értem, hogy a rendelkezésére álljak, amikor csak akarja, úgy, ahogyan akarja. A kezdeti megrázkódtatást otromba praktikusság váltotta fel bennem, amelyet ugyanannyi gyalázatos hév szőtt át. Én is ugyanannyira kívántam Damient, mint ő engem, ezzel együtt meg akartam büntetni. Mert biztos voltam abban, hogy csak a szépségkirálynőt látja bennem, és hogy ha egyetlen pillantást vetne a ragyogó külső alatt rejtőző sebzett nőre, máris eltántorodna a várakozásait ért sértés, valamint a zsebéből kihúzott összeg miatt. Még soha nem örültem meg ennyire tévedésemnek. Már egy hete megkötöttük az alkut, de az egy hétből kettő lett, mert Blaine csak zsezsgett körülöttem a vásznaival, ecsetének szárával állát kocogtatta, fintorgott, a homlokát ráncolta, és magában motyogott, majd kibökte, hogy szüksége lenne csak még egy kis időre. Mert mindent – már megint ez a szó – tökéletesen akar megörökíteni. Damien könnyedén ráállt, elvégre Blaine-t, a helybeli művészt gyarapodó hírneve miatt szerződtette, és tagadhatatlan, hogy jó érzékkel ragadja meg az erotikus töltetű aktábrázolást. Ha több idő kellett Blaine-nek, Damien örömest tett a kedvére. Én kevésbé praktikus okokból nem panaszkodtam. Egyszerűen azt akartam, hogy tovább tartsanak ezek a nappalok és éjjelek Damiennel. A képmásommal együtt magam is életre keltem. Csak pár héttel ezelőtt költöztem Los Angelesbe, elszántan, hogy meghódítom az üzleti világot ebben az érett, meglett életkorban, huszonnégy évesen. Eszembe se jutott, hogy egy Damien Starkhoz hasonló férfi megkívánna, az meg, hogy kellene neki a portrém, még kevésbé. De nem lehetett letagadni: izzott közöttünk a levegő már az első pillanattól, amikor megláttam Blaine egyik kiállításán. Állhatatosan hajtott rám, én pedig megátalkodottan próbáltam ellenállni, mert tudtam, olyasmit akar tőlem, amit nem akarok neki megadni. Nem voltam szűz, de olyan nagyon tapasztalt sem. Az ember ilyen előélettel – az én forradásaimmal – nem ugrik fejest a szexbe. Megégettem magam egy fiúval, akiben bíztam, és érzelmileg is még mindig ugyanolyan lerongyolódott állapotban voltam, mint a bőröm, amelyet forradások csúfítanak el. Damien viszont nem látta a forradásaimat. Vagyis, helyesebben annak látja őket, amik valójában: a testem részének. Harctéren szerzett sebesüléseknek, amelyeket győztes ütközetből, és továbbra is folyó küzdelmeim során szereztem. Míg én azt hittem, gyengeségről árulkodnak, ő éppen hogy erőm jeleit látta bennük. És ez a képessége – hogy tisztán, egyben tud látni – vonzott ilyen totálisan és megmásíthatatlanul ehhez a férfihoz. – Megint mosolyogsz – mondja Blaine. – Hármat sem kell találgatnom, hogy kiderítsem, mire gondolsz. Vagyis kire. Muszáj lesz kirúgnom a mi külön bejáratú Medicinket a szobából? – Egyszerűen bele kell törődnöd a mosolyba – feleli Damien, mielőtt válaszolhatnék, és megint erőt kell vennem magamon, hogy ne forduljak meg, hogy ránézzek. – Mert engem ugyan semmi nem vesz rá, hogy kimenjek innen, kivéve, ha Nikki is jön velem. Kedvemet lelem bársonyosan simogató hangjában, és tisztában vagyok vele, komolyan gondolja, amit mond. Ma egész délután kirakatokat néztünk a Rodeo Drive-on, megünnepeltük az új munkahelyemet, ahol holnap kezdek. Ráérősen sétáltunk a régi utcákon, fogtuk egymás kezét, kalóriában dúskáló jeges mokacsínót szürcsöltünk, és úgy tettünk, mintha senki más nem létezne rajtunk kívül. Még a paparazzók, azok a kamerával felszerelt keselyűk sem nagyon vetettek ránk ügyet, pedig ők kényelmetlen módon érdeklődni kezdtek minden apróság iránt, amit Damiennel csináltunk. Sylvia, Damien asszisztense többször is próbált hívásokat kapcsolni, de Damien kereken megmondta, hogy nem veszi fel a telefont. – Ezt az időt egymásra szánjuk – jelentette ki, válaszul kimondatlan kérdésemre. – Értesítsem az üzleti lapokat? – cukkoltam. – Nem befolyásolja a piacokat, amikor Damien Stark szabadnapot vesz ki? – Hajlandó vagyok kockára tenni, hogy összeomlik a világgazdaság, ha pár órát veled lehetek. – Ajkához vonta kezem, és minden egyes ujjam hegyét megcsókolta. – Persze minél többet vásárolunk, annál inkább támogatjuk a gazdaságot. – Fülledt duruzsolása csábító ígéreteket hordozott magában. – Vagy talán vissza kellene mennünk a lakásra. Többféle érdekes módot is tudok a délután eltöltésére, amelyeknek nincs semmilyen pénzügyi kihatása. – Kecsegtető – vágtam vissza. – De nem hiszem, hogy elbírnám a bűntudatot, hogy bárkit is pénzügyi romlásba sodortam egy orgazmus miatt. – Hidd el, Nikki, nem csak egy orgazmus lenne. Elnevettem magam, és végül sikerült elhárítanunk a világgazdasági katasztrófát (tényleg szuper cipőt vett nekem), és az orgazmus is meglett. Ami azt illeti, konkrétan három orgazmus. Damienre mindent lehet mondani, de azt nem, hogy nem bőkezű. Ami a telefont illeti, állta a szavát. Az állandó rezgés dacára meg sem nézte a készüléket, amíg be nem álltunk a malibui ház előtt – ragaszkodtam hozzá, könyörüljön meg a hívón, akárki is az, ha már ilyen állhatatos. Sietve bementem, hogy találkozzam Blaine-nel, Damien pedig hátramaradt, és biztosította ügyvédjét, hogy annak ellenére nem dőlt össze a világ, hogy ő átmenetileg távol maradt a mobiltelefonos
étertől. Úgy elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy Blaine odajön hozzám. Megkocogtatja az alsó ajkamat az ecset végével, mire összerezzenek. – Basszus, Nikki, a zónában jártál. – Kész lettél? – nem zavar, hogy modellt kell állni, és időközben jól összebarátkoztunk Blaine-nel. De ebben a pillanatban azt akarom, menjen már. Pillanatnyilag senki mást nem akarok látni, csak Damient. – Majdnem. – Felemeli a kezét, és megnéz a rögtönzött kereten át. – Itt, ezen a részen – mondja, és az ecsettel mutatja. – A válladon a fény, ahogy ragyog a bőröd, keverednek a színek… – nem fejezi be, visszasétál a képhez. – Basszus – nyögi ki végül –, egy kibaszott zseni vagyok. Ez te vagy, kölyök. Ha nem lenne több eszem, megesküdnék rá, hogy egyenesen le fogsz sétálni a vászonról. – Szóval kész vagy? Jöhetek megnézni? – gondolkodás nélkül megfordulok, későn esik le, hogy talán azt akarta, még maradjak egy helyben. De egyszerre már nem izgat. Minden gondolatom szertefoszlik, és vele Blaine, a festmény, a világ, amely körülvesz bennünket. Mert nem a festményt látom. Hanem Damient. Pont ott van, ahova képzeltem, a felső lépcsőn áll, lezseren a kovácsoltvas korlátnak támaszkodik, és a valóságban még fincsibbnek néz ki, mint a képzeletemben. Talán vele töltöttem az egész délutánt, de nem számít. Minden pillantás, amit rá vethetek, ambrózia, és soha nem fogok betelni vele. Beiszom őt, tekintetem elidőzik tökéletes vonásain. Határozott állkapcsát árnyalatnyi borosta emeli ki. Szélfútta fekete haja sűrű és selymes, oly ismerős. És a szeme. Ez a bámulatos kétféle színű szempár olyan élénken összpontosul rám, hogy a bőrömön érzem pillantása súlyát. Farmert és fehér pólót visel. De még ebben a laza szerelésben sem tűnik úgy, hogy bármi lezser volna benne. Damien Stark maga a megtestesült erő, a megzabolázott energia. És én csak egytől félek: hogy senki nem tudja sem megkaparintani, sem pedig megtartani a villámcsapást, márpedig én nem akarom elveszíteni ezt a férfit. Találkozik a tekintetünk, és döbbenten megborzongok. Személyiségének összes rétege lehullik, az atléta, a sztár, a milliárdos vállalkozó, csak a férfi marad, akinek arckifejezésétől felforrósodik a vérem, összerándul a bensőm a vágyakozástól. Olyan nyers, elemi erő van a szemében, hogy ha nem lennék eleve meztelen, biztos vagyok benne, ruhám összes foszlánya hamuvá égett volna tekintete izzásától. Bizsereg a bőröm, erőt kell vennem magamon, hogy meg ne mozduljak. – Damien – suttogom, mert nem tudom megállni, érezni akarom, hogyan mondja ki az ajkam a nevét. Mintha ott maradna a hangsor a helyiségben, és csak lebegne a kettőnk közt sűrűsödő levegőben. Blaine megköszörüli a torkát a festőállványnál. Damien kicsit odébb fordul, ránéz, azt hiszem, meglepetés ül ki az arcára, mintha elfelejtette volna, hogy nem magunk vagyunk. Átvág a helyiségen Blaine felé, és megáll a művész mellett, az óriási kép előtt. Innen, ahol vagyok, a fakeretet látom, amelyre kifeszítették az állványt, mellette pedig a két férfit, akik a nézőpontom elől rejtve maradó alkotást tanulmányozzák. Dübörög a szívem a mellkasomban, pillantásom lankadatlanul Damien arcára tapad. Tekintete elragadtatott, mintha imádata tárgyára nézne fel; néma csodálatától elgyengül a térdem. Ki akarom nyújtani a kezem, hogy megtámaszkodjam az ágykereten, amely mellett pózolok, de még mindig meg van kötve a csuklóm a hátam mögött. Az, hogy mozdulatlanságra vagyok kárhoztatva, eszembe juttat egy korábbi helyzetet. Mosolyt erőltetek az arcomra – nem vagyok szabad. Damiené vagyok. Blaine és Damien eredeti elképzelése szerint a portrén egyszerűen csak álltam volna ezen a helyen, a finom fátyolszövet lobogott volna körülöttem, miközben arcomat elfordítom a művésztől. Érzéki, de távolságtartó kép volt ez, mintha valaki sóvárogna erre a nőre, de soha nem érinthetné meg. Bár döbbenetes hatása volt, valami mégis hiányzott róla. Damien javasolta, hogy a drapéria szabad folyását ellensúlyozza a rám hurkolt vérvörös kötelék, és hogy a hátam mögött kössük meg a kezem. Habozás nélkül belementem. Akartam ezt a férfit. Akartam, hogy hozzá legyek kötve. Hogy hozzá tartozzam. Hogy a rabja legyek. Többé már nem lesz elérhetetlen a képmásom. Ehelyett díj lett a képen szereplő nő. Efemer istennő, akit az arra érdemes férfi megszelídít. Damien. Lesem az arcát, hogy lássam, vajon tetszik-e neki a festmény, de semmit nem árul el. Üzletemberképet vág, arca olvashatatlan maszk, amelyet azért visel, hogy semmilyen titok ne szivárogjon ki. Damien rendkívül jó titoktartó. – Nos? – kérdem, amikor már nem bírom tovább. – Mit gondolsz? Damien egy pillanatig még csendben marad. Blaine idegesen fészkelődik mellette. Bár csak pár másodperc telik el, az örökkévalóság súlyát érezni. Szinte az ízlelőbimbóimon érzem Blaine ingerültségét, és megértem, mikor végre kifakad. – Ugyan már, ember. Tökéletes, nem igaz? Damien felhúzza a vállát, hirtelen szívja be a levegőt, aztán tisztelettel fordul Blaine felé. – Több mint tökéletes – közli vele. – A megszólalásig hasonlít. Blaine képe önelégült vigyorra derül. – Meg kell mondjam, egyébként sem szoktam visszariadni tőle, hogy feldicsérjem a saját munkámat, de ez… hűha. Tényleg döfi. Érzéki. És mindennek a tetejében őszinte.
Damien pillantása folyamatosan az arcomra tapad. Reszketeg lélegzetet veszek. Úgy dübörög a pulzusom, hogy csoda, hogy mást is meghallok. Biztos vagyok benne, hogy látszik, mennyire emelkedik és süllyed a mellkasom, és attól rettegek, Blaine látja rajtam, hogy kétségbeesetten próbálom elfojtani a vágyat, amely egyre hevesebben bugyog bennem. Minden erőmet latba kell vetnem, hogy ne kezdjem kérlelni Blaine-t, hogy menjen ki, és ne kiabáljak rá Damienre, hogy csókoljon már meg. Nyúljon már hozzám. Éles sípszó töri meg a súlyos csöndet, és Damien előrántja zsebéből a telefont, aztán sziszegve káromkodik, amikor elolvassa a szöveges üzenetet. Árnyékok gyűlnek arcára, miközben újra elrakja a mobilt, nem válaszol az SMS-re. Összeszorítom a számat, bizsereg a bőröm, ahogy rám tör az aggodalom. Blaine mindezt észre sem veszi, félredöntött fejjel tanulmányozza a vásznat. – Ne mozogj, Nik. Csak még itt egy kicsit hadd igazítsak a fényen, és… Blaine szavait Damien éles telefoncsörgése szakítja félbe. Arra számítok, hogy Damien a hívással sem fog törődni, ahogy a szöveges üzenetre sem válaszolt, de meglepetten látom, hogy felveszi. Ámbár csak az után, hogy elhagyja a helyiséget, mégpedig olyan gyors, határozott léptekkel, hogy a kurta kérdést – Mi az? – már alig hallom. Nem néz a szemembe. Erőt veszek magamon, hogy mozdulatlan maradjak Blaine kedvéért, és a hirtelen rám törő félelemmel birkózom. Ez nem üzleti hívás; Damien Stark nem szokta felbosszantani magát üzleti ügyeken. Ellenkezőleg, a hajsza, a diadalok éltetik. Nem, ez valami más, és nem tudok másra gondolni, csak a fenyegetésekre, amelyeket kapott, és arra, hogy tudom, még mindig titkol valamit. Damien végignézte, ahogy minden lehetséges értelemben meztelenre vetkőzöm. Én azonban, úgy tűnik, csak egy-egy röpke pillantást vethettem rá, és akkor is árnyék vetült rá. Szedd össze magad, Nikki. Ha valaki magában akar telefonálni, az még nem jelenti, hogy titkolózik. Nem rejlik minden egyes telefonhívás mögött nagyszabású összeesküvés a múltjából, vagy valami újonnan támadt veszedelem miatt. Tudom én ezt. Mi több, el is hiszem. De a józan ész nem csillapítja a szívembe nyilalló aggodalmat, se a gyomromban feszülő csomót, és miközben rezzenéstelenül, anyaszült meztelen és megkötözve ül az ember, nem a legkönnyebb helyes irányt szabni a gondolatoknak. Éppen hogy a szorongást indítja kanyargós, tekervényes útjára a helyzet, és máris azon kapom magam, hogy fék nélkül száguldok rajta, bármennyire is utálom magam, hogy erre tévedtem. Legszívesebben átöleltem volna magam, de megkötözött csuklóval ez lehetetlen. Az az igazság, hogy tűkön ülök, amióta az előző főnököm megfenyegette Damient. Carl cége felkínált egy projektet a Stark International informatikai részlegének, és amikor Damien nemet mondott, Carl engem okolt. Ki is rúgott, de nem érte be ennyivel: mikor utoljára láttam, fogadkozott, hogy kibaszik Damiennel. Egyelőre nem történt semmi. De Carl elszánt és agyafúrt, és úgy képzeli, erkölcsi alapja van arra, amit művel. Az ő szempontjából az történt, hogy Damien elhalászta az egyik legfontosabb üzleti lehetőségét, ő pedig ezen milliós nagyságrendű összeget bukott. Márpedig Carl nem az a fajta fickó, aki napirendre térne az anyagi veszteség fölött, plusz nyilván azt is sértésnek veszi, hogy simán túlléptem rajta. Aggasztott, hogy több mint egy hét eltelt, és nem történt semmi. Mit jelenthet ez a csend? Hiába tanakodtam, csak egy következtetést tudtam levonni: azt, hogy történt valami, csak Damien úgy döntött, nem mondja el nekem. Lehet, hogy tévedek – remélem, igen. De összefacsarodik a szívem az aggodalomtól és a rettegéstől, és a belső hangom kegyetlenül sutyorog, hogy az én titkaimra Damien mind egy szálig fényt derített, az övéit azonban továbbra is áthatolhatatlan fátyol leplezi. – A francba, Nikki. Most meg a homlokod ráncolod – zúgolódik Blaine, de aztán elneveti magát. – Néha azt kívánom, bárcsak belebújhatnék a fejedbe. Mit meg nem adnék érte, hogy tudjam, mit gondolsz. Mosolyt erőltetek az arcomra. – Mély gondolatok sarjadnak bennem – közlöm. – De semmi vészes. – Akkor jó – feleli, de kérdő a tekintete, és talán leheletnyit aggódó. Blaine szeretője, Evelyn gyermekkora óta ismeri Damient – kíváncsi vagyok, mit mondott neki a múltjáról. Ami azt illeti, arra is kíváncsi vagyok, többet tud-e nálam Blaine a férfiról, aki ennyire betölti minden gondolatomat. Erre a gondolatra még inkább ráncolom a homlokom. Damien csak pár percre ment ki, és amikor visszajön, rám tör a késztetés, hogy odaszaladjak hozzá. – Mi baj? – kérdem. – Semmi olyan, ami ne fordulna jobbra, amint rád nézek. Nevetek, és reménykedem, hogy nem veszi észre, üres a kacagásom. Újra a nyilvánosság előtt megszokott arcát viseli. De én nem a nyilvánosság vagyok, átlátok a szitán. Állhatatosan nézem, várom, hogy összeakadjon a tekintetünk. Amikor ez végre megtörténik, mintha átállítanának rajta egy kapcsolót. Szájának kemény vonala őszinte mosolyra görbül, rám pedig újra átragad Damien sugárzó öröme. Felém lépked, s a lépteinek ritmusára felgyorsul a szívverésem. Alig pár centire tőlem áll meg, és hirtelen alig kapok levegőt. Azok után, hogy mi mindent megéltünk már együtt – az összes gyötrelem után, aminek enyhet adott, és az összes titok után, amelybe betekintett – hogy lehet, hogy minden egyes Damiennel töltött pillanatról úgy érzem, mintha ez lenne az első? – Van róla fogalmad, milyen sokat jelentesz nekem? – Én… – nagy levegőt veszek, és megint belefogok. – Igen – mondom. – Éppen annyit, amennyit te nekem.
Fogva tart forró pillantása és testi közelsége. Nem ér hozzám, de ennyi erővel meg is tehetné. E pillanatban minden porcikámat Damien tölti el, túlcsordulok az iránta táplált érzésektől és vágyaktól. Enyhet akarok adni neki, meg akarom cirógatni az arcát, végig akarom futtatni ujjaimat a haján. Keblemre akarom vonni a fejét, halkan sugdosni akarok neki, lassan és édesen akarok vele szerelmeskedni, amíg el nem oszlanak az éjszaka árnyai, és a reggel színes fényekben fürdet bennünket. Blaine udvariasan köhint az állvány mellől, ahol áll. Damien szája ugyanolyan mosolyra görbül, mint az enyém. Nem tettünk egyebet, pusztán egymás szemébe néztünk, de Blaine mégis mintha valami mély intimitásnak lett volna tanúja. – Na igen. Szóval akkor én már megyek is. A koktélparti csak szombaton hétkor kezdődik, nem igaz? Szóval akkor majd aznap délután átjövök, hogy kell-e még igazítani pár apróságon. És majd én felakasztom a falra, amikor a többi képet is kiteszem az állványokra. – Tökéletes – mondja Damien, de rá sem néz. – Meg kell mondjam – teszi hozzá Blaine, miközben összeszedi a holmiját –, ez hiányozni fog. Egy pillanatra mintha mélabú suhanna át Damien tekintetén, de egy villanással később már nyoma sincs. – Igen – mondja. – Nekem is. Nem tudom, mikor megy ki Blaine. Egyszer csak észre veszem, hogy már nincs ott, Damien pedig még mindig ott van, és még mindig nem ér hozzám, és hogy egy kicsit bele fogok őrülni, ha nem nyúl hozzám hamarosan. – Tényleg kész van? – kérdem. – Még nem is láttam. – Gyere ide. Nyújtja a kezét, én pedig háttal fordulok felé, arra számítva, hogy majd eloldoz. De nem teszi. Helyette átfogja a vállam, és a vászon felé kormányoz. Óvatosan kell mozognom a bal lábam köré tekeredő vörös selyemzsinór miatt, de meg sem próbál kiszabadítani. Azzal pedig végképp nem bajlódik, hogy ideadja nekem az ágy lábához leterített köntöst. Fintorgok, és kérdőn felvonom a szemöldökömet. Damien még csak nem is tesz úgy, mintha félreértett volna. – Ugyan, Ms. Fairchild, csak nem gondolja, hogy meghiúsítok egy ilyen bámulatos lehetőséget. – Mmm. – Próbálok durcásnak tűnni, de szinte biztos, hogy hallja a hangomon, hogy nevetek. Mégsem reagál, mert odaértünk a festményhez. Elakad a lélegzetem – igen, én vagyok. A fenekem görbülete, a duzzadó melleim. De több ez a kép, mint én. A képmásom igéző és odaadó, erős, mégis sebezhető. És anonim is, ahogyan Damien előre megígérte. A festményen elfordítom a fejem, aranyló, göndör fürtjeim a fejem tetejére vannak tornyozva, csak néhány indázó tincs omlik le nyakamat és vállamat cirógatva. Ezek a valóságban már nem léteznek, hosszú hajamat nemrég vállig érő frizura váltotta fel. A homlokomat ráncolom, beugrik, milyen volt a kezembe venni az ollót, és összevissza nyesni a hajam, amikor legszívesebben a húsomba vágtam volna bele az éles pengével. Akkor teljesen elveszettnek éreztem magam, biztos voltam benne, hogy egyetlen kiút van a helyzetemből: ha úgy kapaszkodom a fájdalomba, mint valami biztosítókötélbe. Megborzongok. Ez nem valami kellemes emlék. Pillantásom gépiesen a festményen szereplő lány lábára siklik. Összezárja combjait – combjaimat –, és olyan szögben helyezkedik el, hogy a legdurvább hegek nem látszanak. A bal csípőmön levő sebhely azonban igen. De Blaine-nek sikerült a kiemelkedő forradást úgy ábrázolnia, hogy része legyen a festmény szépségének. Szélei elmosódottak, már-már olyanok, mintha életlen volna a kép, és a vörös zsinór áthalad a forradásos bőrfelület fölött, mintha attól keletkezett volna a seb, hogy túl szorosan kötöztek meg. És ha a kérdés mélyére ás az ember, akkor ez végeredményben igaz is. Elkapom a tekintetem, fogytán a lélekjelenlétem, ugyanis a vásznon levő lány a sebhelyek ellenére kétségbevonhatatlanul gyönyörű. – Nikki? Szemem sarkából odapillantok. Damien engem néz, nem a festményt, és gondterhelt az arca. – Tehetséges fickó – mondom, ajkamon elbűvölt mosoly játszik. – Rohadt jó festmény lett. – Az – bólogat. – Minden pont olyan, amilyennek akartam. – Hangjában ott az ismerős hév, én pedig azt is értem, amit mond, és azt is, ami kimondatlan marad. Elmosolyodok, és most nem érzem művinek a mosolyomat. Damien rajtam tartja a szemét, tekintetében játékos fény gyullad. – Mi az? – faggatom, egyszerre mulatva és nyugtalanul. Vállat von, aztán újra a festményre pillant. – Csoda lesz, ha ebben a szobában egy pillanatot is tudok dolgozni. A kőfal felé biccent, a kandalló fölött üres terület várja, hogy a festmény oda kerülhessen. – Arra pedig mérget veszek, hogy lazulni sem nagyon lehet majd itt. – Ó? Alig két nap múlva koktélpartit fog rendezni pontosan ebben a helyiségben. – Szerintem elég nagy társasági baki, ha az ember állandó erekcióval házigazdáskodik egy partin – kuncog Damien. – Hát, akkor talán úgy kellett volna tervezned, hogy a hálószobába akasztod a képet. – A hálóban nincs szükség a képmásra. Hiszen ott van nekem maga az eredeti. – Ott bizony – válaszolom évődve. – Megvéve, kifizetve. Legalábbis éjfélig, akkor ugyanis sütőtökké változom. Tekintete elsötétül, eltűnik belőle minden játékosság.
– Éjfél – ismétli, és nem tudom eldönteni, fanyar él vegyül-e hangjába. Hiszen végtére is valóban nem fogok sütőtökké változni, amikor a játékunk véget ér. Elmenni pedig biztosan nem megyek el – hogy őszinte legyek, soha többé nem akarok elmenni innen. Pusztán annyi fog változni, hogy nem lesz több szabály – nem lesz több „uram”, se több parancs, se több menekülőszó. Bugyi lesz meg melltartó meg farmer, ha azt akarom. És igen, lesz egymillió dollárom. De mindenekfölött továbbra is itt lesz Damien. – Kövess – mondja. Megint a lábamra pillantok, aztán kicsit megcsóválom az összekötözött csuklóm. – Oldozz el. Egy pillanatig tétován áll, a szemembe néz, és látom, hogy még mindig tart a játszma. Torkomban dobog a szívem, és megmerevedik a mellbimbóm. Kezem összekötözve a hátam mögött, hátrafeszíti a vállamat és megemeli a mellemet. Úgy érzem, két mellem szükségtől duzzad, fogammal kissé belekapok alsó ajkamba, és némán várom, hogy Damien megérintsen. Igen, játszma. De élvezem. Ebben a játékban nincsenek vesztesek. Hagyja, hogy pillantása lassan végigsodródjon testemen. Szaporán pihegek, tarkómon apró izzadságcseppek gyöngyöznek. Érzem, hogy benedvesedem a lábam közt, vonaglik bennem a vágy, minden erőmet össze kell szednem, hogy szó és moccanás nélkül álljak, és ne kérleljem, hogy legyen szíves, szépen kérem, basszon meg. Az ágy csak pár méternyire van, kellék, amelyet Damien hozott be a képhez. Oda, akarom vonítani. Vigyél már oda. De nem szólalok meg. Mert ismerem ezt a férfit. És leginkább azért, mert tudom, hogy Damiennel mindent megéri kivárni. Végül lehajol, és letekeri a zsinórt a lábszáramról, de amikor a csuklómhoz ér, megáll, és a hátam mögött szorosan összekötözve hagyja. Úgy csüng mögöttem a vörös selyem, mint valami farok. – Damien – mondom, próbálok engesztelhetetlennek tűnni, de képtelen vagyok eltüntetni a hangomból a nyomait annak, hogy mulattat – és izgat – a helyzet. – Azt hittem, kioldozol, emlékszel? – Megvéve, kifizetve, emlékszel? – Ó – lehelem alig hallhatóan. – Azt hitted, elmehetsz? – jegyzi meg kétértelműen, választ sem vár, a lábam közt csúsztatja hátulról előre a zsinórt, aztán megrántja a végét, mintha pányva lenne. Nagyon erotikus, tantaluszi kínokat okozó pányva. A selyem sóvárgó vaginámat ingerli, a hozzám dörzsölődő zsinór súrlódásától annyira erőtlen lesz a lábam, hogy már abban sem vagyok biztos, merrefelé is vezet Damien. Gyengéden, de csábítóan rángat, és mire az élményfürdőt idéző fürdőszobáig érünk, már elgyengít a vágy. Tűz söpör végig a testemen, vágyakozva nézek a nyolc stratégiailag elhelyezett zuhanyrózsára. A gondolat, hogy Damien mögöttem áll, keze a mellemre siklik, ajka nyakamat súrolja, szinte több, mint amit el tudok viselni: konkrétan nyüszítek. Damien felkuncog mellettem. – Később – súgja. – Most épp valami más jár a fejemben. Fejben végigpörgetem a lehetőségeket. Az ágyon már túljöttünk. A zuhany iránti szomjamat eltökélten figyelmen kívül hagyta. És amennyire meg tudom állapítani, Damien ügyet sem vet a mély, jakuzziszerű kádra. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében – de nem izgat. Ez az éjszaka már nem a célba érésről szól, hanem az utazásról. És belegondolva, hogy Damien keze a vállamon, a zsinór pedig kínzón nyomódik a szemérmemnek, bizony nagyon is kellemesnek ígérkezik ez az utazás. A gardrób, ahova bevezet, legalább akkora, mint a nappali abban a lakásban, amit Jamie-vel bérlünk Studio Cityben. Nem most vagyok itt először, de még mindig úgy érzem, hogy térképre lenne szükségem. Évekbe telne, mire minden ruhát felvennék, amit Damientől kaptam. És annak dacára, hogy a gardrób bal oldala kis híján túlcsordul, kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy legalább egy tucat új szerelés került be az összeállításba, amióta utoljára itt öltöztem át. – Erre nem emlékszem korábbról – mondom, egy ezüstszínű ruha felé biccentve, amely csillámlik a gyér világításban, és elég aprónak és szűknek tűnik ahhoz, hogy semmit ne bízzon a képzeletre. – Nem? – lusta és könnyed a mosolya, illik a pillantáshoz, amellyel végigpásztáz. – Biztosítalak, miután felpróbáltad, nem lesz ilyen problémád. Senki nem fogja tudni elfelejteni. – Legkevésbé te? – cukkolom. Tekintete elsötétül, közelebb lép, és a mozdulattól a kötél meglazul, lehullik rólam. De az érintés hiánya miatti csalódásom rövid életű. Damien itt van, alig néhány centire, szinte vibrál közöttünk a levegő. Minden egyes szőrpihém égnek áll, mintha nyári zivatarban állnék, és mindenfelé csapkodnának körülöttem a veszélyes villámok. Elakad a lélegzetem, amikor hüvelykujjával gyengéden végigsimít állkapcsom vonalán. Érezni akarom a hüvelykujját az ajkaimon, a számban. Érezni akarom Damien ízét. Emészteni akarom őt, ahogy a közelségéből adódó tűz emészt engem. – Én soha semmit nem tudok elfelejteni, aminek köze van hozzád – mondja. – Beleégtél az emlékezetembe. Csillog a hajad a gyertyafényben. A bőröd harmatos és puha, amikor kilépsz a tus alól. Tudom, hogy mozogsz alattam, amikor szeretkezünk. És tudom, hogyan nézel rám. Mintha átlátnál rajtam, és semmitől nem riadnál vissza, ami bennem lakozik.
– Ez így is van – mondom halkan. Damien nem szól semmit, de a tekintete továbbra is rám tapad. Közelebb húzódik, úgyhogy a mellbimbóm éppen hozzásúrlódik puha pamutpólójához. Az érintés elektromos megrázkódtatással jár, igyekszem ugyan leplezni, de elakad a lélegzetem. Egész testemben bizsergek, miközben gyengéden, ujjbeggyel cirógatja a csupasz karomat, csak arra tudok gondolni, hogy hozzá akarom nyomni magam. Azt akarom, hogy belém hatoljon. Durván, gyengéden, nem izgat. Csak kívánom, ebben a pillanatban, itt és most. – Hogyan? – mondom, alig tudom kipréselni a kérdést, akkora gombóc van a torkomban. – Mit hogyan? – Hogyan tudsz velem szerelmeskedni, ha szinte hozzám sem érsz? – Nagyon találékony vagyok. Azt hittem, már tudod. – Szája sarka megrándul, szemében játékos szikrák gyúlnak. – Talán fantáziadúsabb bemutatót kellene kínálnom? – Fantáziadúsabbat? – ismétlem. Kiszáradt a szám. – El foglak élveztetni, Nikki. Anélkül, hogy megérintenélek, anélkül, hogy a testemmel cirógatnálak. De figyelni foglak. Látni fogom, hogyan nyílik el az ajkad, hogyan pirul ki a bőröd. Figyelni foglak, miként próbálod fékezni magad. És elárulok egy titkot, Nikki. Nekem is viaskodnom kell majd, hogy visszafogjam magam. Arra leszek figyelmes, hogy beszéd közben egyet hátralépett, és most az asztalkának támaszkodom, amely a hatalmas ruhatároló férfi és női szakaszát elválasztja. És milyen jól teszem, a stabil támaszték nélkül ugyanis kétlem, hogy meg tudnék állni remegő lábamon. – Mit fogsz csinálni? Nem értem, miért mondja, hogy próbálom majd fékezni magam. Sok mindenre rájöttem, mióta együtt vagyok Damiennel, például arra is, hogy nem zavarja, ha totálisan bevadulok. Akkor ugyan miért akarnám megzabolázni az ösztöneimet? És ugyan miért is várná el tőlem? Nem válaszol a kérdésemre, én meg azon kapom magam, hogy harapdálom az alsó ajkam, és összehúzott szemmel vizsgálgatom, próbálom leszűrni, mi lehet a szándéka. Ellép mellőlem, és ugyan biztos vagyok benne, hogy csak képzelődöm, a levegő mintha lehűlne, ahogy nagyobb távolság nyílik köztünk. A kötelék, amely korábban a földre hullott, most felemelkedik. Damien nagyjából harminc centire tőlem áll meg, de a zsinórt tovább húzza, hogy feszüljön, kezd bevágni a lábam közé. Lassan mozog, de hamarosan újra megérzem. Annyira be vagyok indulva, hogy elakad a lélegzetem az érintéstől, egész testemben remegek, orgazmusszerű állapotba kerülök, amely azért nem teljesen orgazmus. Pillantásom összekapcsolódik Damienével, és látom, hogy győzedelmesen vigyorog. – Ne izguljon, Ms. Fairchild – mondja. – Ígérem, van ott még több is, ahonnan ez jött. Felém lép, megint feszesebbre veszi a zsinórt, hogy ne csússzon le rólam. A finom selyemfonat minden egyes mozdulattal kicsit odébb siklik, behunyom a szemem, és arra koncentrálok, hogy ne harapdáljam az ajkam és ne körözzek a csípőmmel. Nem tudom, miféle játszmába kezdett Damien, de azt igen, hogy azt akarom, sokáig tartson. Ujjaival végigsimít a nyakamon, mire felpattan a szemem. Félredöntöm a fejem, és felnézek rá, de nem néz a szemembe. A feladatra összpontosít. Koncentrál, miközben a nyakam köré tekeri a zsinórt. Nyelek egyet, viharos érzelmek töltenek el. Igen, izgatott vagyok, de izgalmamba félelem vegyül. Nem tudom pontosan, mitől is félek. Damientől nem. Tőle soha nem tudnék félni. De, te jó Isten, miért köt pórázra? És mennyire fogja megszorítani a köteléket? – Damien – mondom, meglepetten, hogy normális hangon tudok szólni. – Mit csinálsz? – Amit akarok – feleli, ami valójában nem válasz, mégis megkönnyebbülés önt el, ezt pedig ínycsiklandozó várakozás követi. Így kezdődött a kettőnk dolga, ezzel a két egyszerű szóval. És esküszöm, nem is akarom, hogy véget érjen.
2
Damien csomót köt a zsinór végére, úgyhogy végül is fojtópóráz lesz belőle, amelynek nagyon hosszú a szára. Elvezet a két mellem közt, a résemnél, aztán a lábam közt hátrakanyarodik a csuklómhoz, amelyek ugyanennek a kötélnek a másik végével vannak megkötve. Kicsit fészkelődöm. Nem bírok magammal, be vagyok indulva, és, igen, kicsit kényelmetlenül érzem magam. – Kísértésbe estem, hogy rendelek még egy festményt, Ms. Fairchild. Azt hiszem, szeretném, ha állandóan meglenne nekem ebben a pózban. – Ez most üzleti tárgyalás, Mr. Stark? Nem adom magam olcsón, de azzal, akinek olyan kivételes az ízlése, mint önnek, egésze biztosan meg tudunk állapodni. Felnevet, és az ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessek vele én is. – Nem nagyon tudok jobb mókát annál, mint hogy önnel tárgyalhatok. De attól tartok, kifutunk az időből. – Az időből? – El kell mennünk egy-két helyre – mondja. – Találkoznunk kell egy-két emberrel. Ó. Hirtelen értelmet nyer korábbi megjegyzése, hogy erőlködnöm kell majd, nehogy elveszítsem a fejem. Végignézek magamon: anyaszült meztelen vagyok, gúzsba kötve. – Azt hiszem, nem vagyok társasághoz öltözve. – Kifejezetten kapóra jön, hogy konzervatív társadalmunk értékrendje nem engedi, hogy így vigyem magammal. Nagyon önző fickó vagyok, nem áll szándékomban, hogy megosszam önt a külvilággal. – Higgye el – mondom ferde mosollyal –, én sem arra vágyom, hogy osztozzanak rajtam. Gondolataim a festményre terelődnek, amelyen szinte ugyanúgy meg vagyok kötözve, mint most. Az életnagyságúnál nagyobb alkotásra, amely szórakoztatásul lesz kitéve egy helyiségben. E tekintetben, úgy tűnik, Damien máris megosztott másokkal, én pedig belementem a dologba. De a festményen anonim vagyok. Megállapodásunknak ez volt az egyik kulcsfontosságú pontja. – Ezt rendkívüli örömmel hallom, Ms. Fairchild. Különösen azért, mert mint említette, éjfélig kizárólagos tulajdonomat képezi. Teljességgel ki van szolgáltatva óhajaimnak. Nem így van? – De igen. – Hogy cirógassam, ingereljem, kísértésbe vigyem. Szavai hallatán egész testemben megfeszülök, de sikerül bólintanom. – Hogy megbüntessem és dicsőítsem. – Damien… – rekedt a hangom, ujját gyengéden ajkamra illesztve hallgattat el. Aztán lassan körbejár. – Hogy ruházzam és etessem. Enyém vagy, Nikki – mondja, és lehelete olyan meghitten simogatja a tarkóm, mint egy szeméremdombomra tapadó kéz. – Én foglak védelmezni, én foglak dédelgetni – körbeért, most szemben áll velem. – És én uralkodom rajtad. Mondd te is, Nikki. Mondd, amit hallani akarok. – Az öné vagyok – suttogom. Érintésére sóvárgok, annyira felajzott, hogy elkábultam, betett nekem az édes narkotikum, amely ő maga. – Jó kislány. Halkan mondja, alig hallhatóan. Lassan megint mögém kerül. Utána fordulok, hogy láthassam, de nem tudom, mit csinál – egyszer csak érzem, meglazítja a csuklómon a csomót. – Megleptél – mondom. – Azok után, amit mondtál, nem gondoltam, hogy kiszabadítasz. – Ki mondta, hogy kiszabadítalak? – Hangja halk, érzéki. Körülölel, simogat. – Vigyázok rád, Nikki. Teljesen, kimerítően. Várakozásteljesen, édesdeden hunyom le a szemem. Felsóhajtok, s megdörzsölöm a csuklóm, kicsit elgémberedett, mert túl sokáig volt ugyanabban a helyzetben. Próbálom kitalálni, mit tervelt ki Damien, de hiába. Sejtelmem sincs, tehetetlenül figyelem, amint átmegy oda, ahol a dizájner felsők sorakoznak a szekrényben, szélesebb választékban, mint otthon, a dallasi Neiman Marcusnál. Kiválaszt egy ráncolt nyakú ujjatlan fekete pulóvert. Aztán visszatér hozzám. – Most felöltöztetlek – mondja. – Emeld fel a kezed. Megteszem. Puha szövésű, mégis ravasz szabású pulcsi, nem tagadhatom, tökéletesen illik hozzám. A nyakamhoz emelem a kezem, élvezve a szabad mozgást, örömmel veszem észre, hogy a magas, bő nyakrész takarja a blúz alatt, a mellem között végighaladó köteléket. Utána elém tart egy apró bőr miniszoknyát, kötelességtudón belelépek, vigyázok, nehogy megbotoljak a zsinórban, amely még mindig ott lóg a lábam előtt, Damien pedig eligazítja, hogy rejtve maradjon a ruha alatt. – Damien – mondom, bár próbálok erélyesnek tűnni, nem tudom palástolni az izgalmat, amellyel kiejtem neve három rövid szótagját. – Csitt – feleli. Mögém lép, vélhetően azért, hogy felhúzza a szoknyán a cipzárt. Helyette a lábam közt függő zsinórért nyúl, és maga felé húzza. Újra felajz, ahogy csupasz bőrömön siklik az izgató tapintású selyem. Feljebb húzza, bebújtatja a szoknya alá, hogy csak egy picurka darabja
kandikáljon ki a derékrésznél. Aztán szorosan becipzárazza a szoknyát. – Nem hiszem, hogy ez túl sokat hozzátesz a szerelésemhez – mondom, vállam fölött hátranézve a kivillanó vörösre, amely egyedi cipzárhúzóra emlékeztet. – Különvéleményen vagyok, kérlek szépen – vág vissza, és szavainak a zsinór lassú, de erőteljes megrántásával ad hangsúlyt. Kéjjel, meglepetten kiáltok fel, a szemérmem és a fenekem egyidejű ingerlése már-már több, mint amit el tudok viselni. – Még cipőt is kell adnunk rád – mondja gyengéden, és most odasétál a cipőtartó rekeszekhez. Felkap egy pár fekete, pántos szandált, amelynek nyolccentis „bassz meg!” sarka van. – Ez megteszi – közli. – Bármennyire is bírod a harisnyát, azt hiszem, azt ma ki fogjuk hagyni. Csak bólintani tudok, aztán leülök a fehér bőrpárnás padra, amelyikhez odavezetett. Ahogy leülök, a zsinór megfeszül, biztos vagyok benne, hogy Damien akarta így. Elém kuporodik, és felemeli a lábfejem. A térdem szétnyílik, miközben rám csúsztatja a cipőt, és a parányi csatot rögzíti a bokám körül, szemembe néz, aztán terpesztett lábam közé siklik a pillantása. Ha a vörös zsinór nem számít alsóneműnek, akkor meztelen vagyok a szoknya alatt. Meztelen, nedves, és annyira kiéhezett, hogy előre akarom tolni a csípőm, némán kérlelve, hogy nyúljon már hozzám. Hatoljon belém. De Damient nem kell kérlelnem. Amint becsatolta a másik cipőt is, leteszi a lábam. A szandál sarka miatt most már mindkét térdem a pad szintje fölé emelkedik, ami azt jelenti, hogy egy kissé a szoknyám is feljebb csúszott, és nagyobb belátás tárul az előttem térdeplő férfi számára. Gyengéden csupasz térdemnek nyomja tenyerét. Aztán közelebb hajol, és ajkával súrolja jobb combom érzékeny, belső oldalát. Érintésétől összerázkódom, a nekem feszülő zsinór még sokkal erotikusabbá teszi az élményt. – Olyan vagy nekem, mint a kábítószer. – Damien hangja halk, leheletét a bőrömön érzem, a kéjes gyötrelemtől be kell csuknom a szemem, és még erősebben szorítom a padot. – Egyelőre még nem akartalak megérinteni. De nincs erőm megtagadni magamtól az ízedet. – Igen – csak ennyit tudok kipréselni magamból, de ez is éppen elég. Keze felsiklik a lábamon, finoman csókolgatja combom belsejét. – Fel – mondja, és felhúzza a szoknyámat. Felemelkedem a padról, kiszabadítja fenekemet a szoknyából, úgyhogy amikor visszaülök, pucér bőröm ér a meleg bőrhuzathoz. Keze még mindig a csípőmön, hüvelykujjával gyengéden cirógatja legdurvább hegemet. Azt, ahol a legmélyebbre vágtam, és túlzottan beijedtem, nem mertem elmenni a balesetire. Szigszalaggal és pillanatragasztóval raktam össze magam. Túléltem, de a sebhely most undok módon idézi fel az érzelmi krachot, amely miatt odáig jutottam, hogy kárt tegyek magamban. Damien ajka a lábam közt végigfut egy másik, dühömben ejtett seben. – Olyan szép vagy – morogja. – Erős, szép, és az enyém. Remegve pislogok, hogy visszatartsam a könnyeim. Kétségbeesetten remélem, hogy igaza van, de még mindig félek attól, hogy erőm olyan, mint egy gumiszalag. Túl messzire nyújt ki, és el fogok pattanni. De most nem aggódhatom ezen. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy Damien ajka simogatja a bőrömet, keze pedig a lábszáramra nehezedik. Finoman még jobban szétnyitja a lábamat, készségesen, szinte kétségbeesetten engedelmeskedem. Most rögtön kívánom – bele kell vesznem az érintésébe –, és Damien nem okoz csalódást. Lehelete megcsapja szeméremdombomat, felgyorsul a légzésem, keblem emelkedik és süllyed, bimbóim megkeményednek a kötött pulcsi alatt. Ingerel, nyelvével gyengéden simogatja a combom és a vulvám közötti puha részt. Összeszorítom a szemhéjam, és igyekszem nem ficánkolni. De nem tudom megállni, és amikor mocorogni kezdek, az a csodálatos, rohadék zsinór rácsúszik nedves résemre. Annyira kész vagyok, úgy be vagyok indulva, hogy ez a pici kis súrlódás is elég ahhoz, hogy egész testemen villamos kisülés cikázzon végig. Begörbítem a lábujjam a cipőben, megemelem a sarkam, csak a cipő orra marad a földön, még jobban felhúzom a térdem. Többet akarok – Atyaég, annyira kívánom – és hál’ istennek gyengéden rásiklik nyelve a klitoriszomra, nekem pedig csak ennyi kell. Összerázkódom, hátrahajolok, és olyan keményen markolom a padot, hogy attól félek, talán elgörbítem a vázat. A kéj, amit szájával idéz elő, teljesen leigáz, nyelve meghitten csusszan belém. Mintha örökké tartana elnyújtott orgazmusom, összeszorítom a combom, Damient foglyul ejtve, nem is tudom, mit akarok: hogy sose hagyja abba, vagy éppen megállítani próbálom, mert képtelenség, hogy túléljem a rám törő kéjt. Megérzem a combomon borostáját, és elfulladtan kapkodok a levegőért, csak most jövök rá, hogy eddig visszatartottam a lélegzetemet. Előredőlök, érzékeim visszatérnek, Damien hajába túrok. Nem akarom, hogy abbahagyja, de mégis, ebben a pillanatban érezni akarom magam körül a karját. Magamhoz kell szorítanom, meg kell csókolnom, úgyhogy durván felrántom. Számmal az övét keresem, vadul csókolom, és élvezettel ízlelem magamat az ajkán. – Vigyél az ágyba – kérlelem pár pillanat múlva. – Még csak ízelítőt kaptam Damienből, ez még fél fogamra se volt elég. – Légyszi, vigyél az ágyba – ismétlem. – Még nem – feleli Damien, tekintetében ígéret sötétlik. – Először elmegyünk itthonról. Odébb csusszanok a jobb oldali puha bőrülésen, miközben Damien az óceán mentén haladó Pacific Coast Highwayre kormányozza a sikkes, fürge Bugatti Veyront. Damien konkrétan nem mondta ugyan, de azt hiszem, az összes autója közül ez a kedvence. Az biztos, hogy ezt használjuk a legtöbbet, és végre
már sikerült az eszembe vésnem a márkát és a típust. Most már a Bugatti lett, nem az a hogyishívják kocsi. Mosolyog, látható élvezettel teszi próbára az autó képességeit. Távolodunk Malibutól, isten tudja, hová tartunk. Nem mondta, én pedig nem kérdeztem. Akárhova is megyünk, megbízom benne, hogy mesés lesz, és boldogan merülök bele Damien puszta látványába. Csak figyelem Damien Starkot, az én játékos, szexi milliárdosomat. Még szélesebben mosolygok. Az enyém vagy, gondolom. Ezt mondta rólam. Hogy az övé vagyok. De tényleg igaz a fordítottja is? Damien is az enyém? Ami azt illeti, egyáltalán lehetséges, hogy egy ilyen férfi, mint Damien Stark – aki nagyon is kézben tartja a hatalmat, titkait pedig még inkább – valaha is tartozzon valakihez? Most nem az utat nézi, kérdőn vonja fel a szemöldökét, két függőleges barázdát vonva máskülönben tökéletes homlokára. – Adnék egy lyukas egycentest, ha tudnám, mire gondolsz – mondja. Aggodalmaimat elhessegetve mosolyt kényszerítek ajkamra. – Nem néztem bele a főkönyveibe, Mr. Stark, de úgy vélem, a vagyonából ítélve többet is megengedhet magának. – Ez hízelgő. – Mármint hogy mekkora összegre taksálom az irhádat? – Hogy rám gondoltál – válaszolja, leveszi a szemét az útról, és tekintetünk összekapcsolódik. – Noha persze gondolom, nem kellene meglepődnöm. Anélkül sem telik el pillanat, hogy én rád gondolnék. – Szavai épp olyan simák és részegítők, mint a whisky. – Még ha jutányosan, pincediszkontáron darabonként egy centtel számolunk, akkor is már jó néhány napja odalenne a vagyonom, ha mindig fizetnem kellene, amikor rád gondolok. – Ó. – Mosolyom lágy, és nevetségesen, bolondosan félénk. Máris teljesen száműzte komor gondolataimat, úgy, ahogyan erre csak ő, Damien Stark képes. – Akkor, azt hiszem, nem szabok ki árat. Utálatos érzés lenne látni, hogy anyagi romlásba döntelek. – Huncut vigyort villantok rá, miközben kényelmesen hátradőlök a puha bőrülésben. – Annyira bírom a kocsijaidat. – Gondolom, miattuk könnyebben kibékülsz a személyemmel is. – Bizony, teljesen – felelem. – A kocsik, a gönceid meg a repülőd miatt. – Az ujjamon számolom a tételeket. – A paparazzók? – oldalvást rám pillant, és még ez alatt a gyors villanás alatt is látom, hogy aggodalom fut át az arcán. Fintorgok. – Kedvem lenne előkapni a Leicámat, és kattintani róluk pár fotót. Majd meglátnák, hogy tetszik nekik – komorodom el. – Viszont azt a fényképezőgépet imádom. – Eszembe jut, amikor Damien meglepett vele, miután említettem neki, hogy kocafotós vagyok. – Nem akarom beszennyezni azzal, hogy őket fotózom vele. – Az „őket” szót úgy köpöm ki, mintha valami undorító íz lenne a számban. – Mellesleg nincs az a bulvárlap, amelyik fizetne a fotósaikról készült képért – mondja Damien. – Ők téged akarnak. Azért van – miattam –, hogy megfosztanak a privát szférádtól. Felé fordulok az ülésben, hogy jobban meg tudjam nézni. Valóban emiatt aggódik? Ezzel függhet össze a telefonhívás? Az ügyvédei figyelmeztették, hogy jövő héten fél tucat bulvárlap címoldalán a mi képünk lesz – ő és én együtt? Gondolatban végigpörgetem a múlt hetet, próbálom kitalálni, milyen képen szörnyedhetett el ennyire Damien. A bulvárlapok máris megszereztek rólam fél tucat fürdőruhás képet, különböző szépségversenyeknek köszönhetően, amelyeken az évek során részt vettem. Nem volt éppen jó mulatság viszontlátni magamat az élelmiszerboltban a kassza előtti újságállványon, de vettem egymillió nagy levegőt, és emlékeztettem magam, hogy az ilyen szépségversenyek nyilvánosak, és legalább kettőt a tévé is mutatott. Nem jutott eszembe semmi más felkavaró, ami nyomtatásba kerülhetett rólam vagy kettőnkről. Olyasmi pedig végképp nem, amit Damiennel nyilvánosan csináltunk, és zavarban lennék, ha anyám látná. Ami a kettesben töltött időt illeti – nos, ha vannak is ilyen képek a magánéletünkről, nagy bátorságra vallana a paparazzóktól, ha szembeszállva Damien haragjával, megjelentetnék őket. De ott van a malibui ház erkélye. Minden nap ott álltam meztelenül, megkötözve az előtt a nyitott ajtó előtt, és Damien ugyan több hold földet birtokol, és a távolban a tengerpart magántulajdonban van, egy találékony fotós biztosan meg tudná… nem voltam képes befejezni a gondolatot. Hullámokban söpört végig rajtam a félelem, hirtelen elémelyedtem, olyan kézzelfoghatóvá vált az egész. Annak ellenére, hogy fázni kezdtem, éreztem, hogy hónaljam izzadságtól nedves. – Nem szereztek semmi újat, igaz? – szólaltam meg, nagyon igyekezve, hogy közönyösnek tűnjön a hangom. Képes vagyok kezelni a figyelmet, amely azzal jár, hogy Damien barátnője vagyok. De ha meztelen képek árasztják el a lapokat és az internetet? Te jó isten… – Nem tettek rá még egy lapáttal, ugye? Úgy értem, senki nem célozta be teleobjektívvel az erkélyt? Vagy mégis? – Te jó ég, nem. Olyan gyorsan és meghökkenten válaszol, hogy ebből leszűröm, teljesen célt tévesztett a tippem. Megnyugszom, újra visszatér belém az élet. – Akkor jó – mondom. – Azt hittem… – Félbeszakítom magam, mert újra nagy levegőt kell vennem. Arra leszek figyelmes, hogy körömmel belemartam a combomba. Eleresztem a lábam, és nyugalmat erőltetek magamra. Nincs szükségem a fájdalomra, hogy átvészeljem a dolgot, nincs mit átvészelni, csak az ijedtséget. Ráadásul itt van Damien, rá támaszkodhatom. – Nikki? Amikor megszólalok, már valóban közönyös a hangom.
– Csak azt hittem, azért hoztad szóba a lesifotósokat, mert velük kapcsolatban jött az a telefon. – Telefon? – Korábban, még a házban voltunk, amikor rád csörgött valaki – mondom. – Olyan feldúltnak tűntél. Szeme elkerekedik, meglepetése őszintének látszik. – Tényleg? Megengedően vállat vonok. – Nem hiszem, hogy Blaine észrevette. De én ismerlek. – Igen – mondja. – Nagyon úgy látszik. De nem, a hívásnak semmi köze azokhoz a dögkeselyűkhöz. Szinte látom, ahogy vörös ködként veszi körül Damient a düh, nem tudom, arra mérges, aki előzőleg hívta, vagy rám. Megköszörülöm a torkom, és tovább csacsogok, mintha szóba sem hoztam volna a dolgot. – Egyébként a paparazzókat nem te szerezted be. Inkább olyanok, mint valami fertőzés. Nem szeretem őket, de megtanulok együtt élni velük. Rám pillant, látom rajta, hogy aggódik. Hiú remény volt, hogy Damien nem vette észre előbbi kisebb kiborulásomat. Már megfigyeltem, hogy mindig mindent észrevesz. – Tényleg – mondom, és komolyan is gondolom. Amíg senki nem fotóz le pucéran teleobjektívvel, addig simán elvagyok. – Olyanok, mint a tűzhangyák Texasban. Nyüzsögnek, de csak annyit kell csinálni, hogy az ember nem megy be közéjük. Ha meg is csípnek, elég gyorsan elmúlik a nyoma. – Olyan határozott vagyok, hogy szinte magamat is meggyőzöm. – Mellesleg – teszem hozzá gonosz vigyorral – a Santa Barbara-i szállodád és a tetőteraszos lakásod miatt megéri az egész. Olyan hosszú ideig szótlan marad, hogy biztos vagyok benne, kudarcot vallott a trükköm, hogy témát váltsunk. – Ne felejtsd el a házat Hawaiin – mondja végül. Boldogan felsóhajtok. – Van egy házad Hawaiin? – Meg egy lakásom Párizsban. – Ezt most csak azért csinálod, hogy a nyálamat csorgassam. – Említettem, hogy a Stark Internationalnek több élelmiszer-ipari részlege is van, és jelentős részvénycsomaggal rendelkezik egy csúcsminőségű svájci csokoládégyárban? Karba teszem a kezem. Ha azt játsszuk, hogy sorra vesszük a Stark-vagyon elemeit, akkor annak soha nem érünk a végére. – Nyilván tisztában vagy vele, hogy pusztán azért, mert soha nem kóstoltattad meg velem a svájci csokidat, legalább két hétig duzzoghatnék. – Két hétig? – keze a kapcsoló fölött, amellyel a kormánykerékről lehet vezérelni a kihangosított telefont. – És mind az alatt az idő alatt a szextől is tartózkodna, Ms. Fairchild? Úrihölgyhöz teljesen méltatlanul horkantok fel. – Dehogyis! Nem engem akarunk megbüntetni, hanem téged. – Értem. – Elveszi a kezét a gombról. – Akkor nem kell ilyen későn zavarnunk Sylviát. Majd reggel rendelem meg neked a csokit. – Egyelőre a csokoládé játszik főszerepet abban, milyen véleményt alakítok ki a vagyonodról – nevetek. – De az éttermek terén is csodás az ízlésed, ami lenyűgöz. Apropó, ezt célzásnak veheted. – Értékelem a finomságát. – Igyekszik az ember. – És jutalmad a hír, hogy mindjárt odaérünk. – Tényleg? – eddig teljesen kirekesztettem, ami az autón kívül van, de most kinézek az ablakon. Már majdnem félórája úton vagyunk, délnek tartunk, jobbról a sötét Csendes-óceán felszínén ezüstösre festi a megtörő hullámokat a hold. Most már látom: megérkeztünk Santa Monicába, és pár kanyar meg pár közlekedési lámpa után az Ocean Avenue Santa Monica Boulevard és Arizona Boulevard közötti szakaszára érünk. Damien egy fényes fehér épület előtt áll meg, amelynek, amennyire láttam, szögletes éleit merészen legömbölyítették. Többszintes, és jobbára sötét, de amikor ablakhoz nyomott orral felnézek, látom, hogy a felső emelet fényárban úszik. Alig egy méterre egy parkolóinas, egy Damiennél nem sokkal fiatalabb fickó siet az ajtómhoz. Damien ugyanilyen fürgén benyom egy gombot, és lezárja a kocsit. Kíváncsian nézek rá, de nem ad magyarázatot. Egyszerűen kiszáll, és megkerüli a Bugattit, odaér a tehetetlenül álldogáló parkolóinas mellé. Megdöbbentő a két férfi közötti különbség. Az inas, úgy saccolom, huszonhat lehet, alig két évvel idősebb nálam, és csupán néggyel fiatalabb Damiennél. És mégis, Damien olyan magabiztosan mozog, hogy kortalannak tűnik. Mint egy mitikus hős, akit a megpróbáltatások megerősítettek, szexi magabiztosságot adva neki, amely annyira vonzó, hogy szinte túlragyogja férfiúi testi szépségét. Damien harmincéves korára már meghódította a világot. Az inas, aki most zavarodottan áll, mert nem tudta kinyitni az ajtót, valószínűleg még a lakbér kifizetésével is meg szokott küzdeni. Nem sajnálom – sok ilyen fiatal van Los Angelesben. Küszködő színészek, írók vagy modellek, akik abban a reményben költöznek az Angyalok Városába, hogy a város majd csinál belőlük valakit. Éppenséggel Damien a kivétel. Neki nincs szüksége erre a városra; semmire nincs szüksége önmagán kívül. Ismét kellemetlen nyilallást érzek a szívemben. Mert ha igazak a csapongó gondolataim, akkor az mit mond el rólam? Tudom, hogy Damien akar engem – amikor csak rám néz, látom a vágyat a szemében. De úgy hozzászoktam Damienhez, mint a lélegzetvételhez, folyamatosan szükségem van rá, és néha attól félek: miközben a vágy kölcsönös bennünk, nekem egyoldalúan van szükségem őrá. Melankolikus gondolataim abban a pillanatban szertefoszlanak, amint Damien kinyitja az ajtót, és olyan védelmezőn feszülő állkapoccsal
mosolyog rám, hogy önkéntelenül felsóhajtok. Kezét nyújtja, kisegít a kocsiból, úgy helyezkedik, hogy az inas véletlenül se kukkanthasson oda az intim részeimre, még ha a decens kiszállásra irányuló igyekezetemet alá is ásta, hogy a kocsi nagyon alacsony építésű. Hála az égnek, sikeresen megoldom a manővert, Damien elengedi a kezem, és átkarolja a csípőmet. Nyár van, de közel vagyunk a parthoz, úgyhogy hűvös a levegő, hozzábújok, élvezem teste melegét. Damien odahajítja a kulcsot a parkolóinasnak, aki szerintem sírni fog örömében, hogy alkalma nyílik beülni egy ilyen kivételes kocsi volánja mögé. – Hadd találjam ki – mondom, miközben várjuk, hogy az inas igencsak körülményesen adjon egy bilétát Damiennek. – Ez a ház is a tiéd. Miközben beszélgetünk, az épületre nézek. Csak a bejárat van jól kivilágítva, az árnyékban emberek csoportosulnak. Párok beszélgetnek. Vannak itt mindenféle ruházatú férfiak, úszónadrágtól kifogástalan öltönyig. Gondolom, ez normális. Végül is az utca túloldalán már ott a part. – Ez a ház? Nem, de lehet, hogy ha piacra kerül, akkor majd adok rá árajánlatot. Jelenleg irodák vannak benne, de az elhelyezkedése miatt nagyon sikeres hotelt lehetne belőle csinálni. A tetőtéri éttermet megtartanám, és nem csak azért, mert barátom a tulaj. Az inas átnyújtja Damiennek a kártyát, én pedig most először veszem észre az étterem nevét. – Le Caquelon? – mondom kérdőn, ahogy megindulunk a bejárat felé. – Még nem hallottam róla. – Ragyogó hely. Elképesztően szép a kilátás, a kaja meg még jobb. – Farkasvigyorral mér végig tetőtől talpig. – Az asztalok pedig egészen eldugottak. – Ó. – Nyelek egyet, mert már itt is van – a Damien nevezetű érzéki rebbenés. Aminek hatására egyetlen szempillantás alatt változom nyugodt, összeszedett nőből érzékeinek és nemi vágyainak kitett, ájuldozó kupaccá. El foglak élveztetni, mondta, és, atyaúristen, nagyon remélem, be is tartja ígéretét. Megköszörülöm a torkom, és próbálok lehiggadni, mert száguld a pulzusom. Biztos vagyok benne, érzi, milyen heves a szívverésem. – Mit jelent a név? – kérdem. Mielőtt válaszolhatna, az ácsorgók átrendeződnek, és egységes csődületként tömörülnek elénk. Stroboszkópsebességgel villognak a vakuk, és kattognak a fényképezőgépek, a dögkeselyűk kiabálva intézik hozzánk kérdéseiket. Olyan gyorsan történik minden, hogy nincs időm gondolkodni. Gépiesen letörlök az arcomról minden érzelmet, aztán a lehető legapróbb mosolyt ragasztom a képemre. Már évek óta e mögött a begyakorolt műanyag maszk mögött bújok meg. Társasági Nikki, Nikki, A Szülei Lánya, Nikki A Szépségversenyen. E pillanatban Társasági Nikki vagyok. Damien keze megrebben a derekam körül, nem szól semmit, de érzem, hogy feszültté válik. – Menjünk – suttogja. – Csak bemegyünk, és kész. Odabent már, mint azt az ügyvédje, Charles elmagyarázta nekem, biztonságban vagyunk. Ott már birtokháborítást követnének el. – Nikki! – Egy hang válik ki a lármából, olyan ismerős, hogy legszívesebben bemosnék egyet a hangoskodónak. Mégsem reagálok. Csak nézek előre egyenesen, csak a halvány társasági mosoly van az arcomon. – Futótűzszerűen terjedtek az interneten a múlt héten megjelent fotók a Miss Texas versenyről. Igaz, hogy ön szivárogtatta ki őket, hogy modellkarrierjét újra fellendítse? Gondolatban ökölbe szorítom a kezem, körmöm a tenyerembe váj. – És mi van a televízióval? Meg tudja erősíteni, hogy jövőre új valóságshow-ban fog szerepelni? Nem, nem is ököl. Borotvapengét tartok, és a tömör, éles acél vonalként harap bőrömbe, a hideg fájdalom végre olyasmi, amiben megkapaszkodhatom. Nem. Erőt veszek magamon, és száműzöm a pengék meg a fájdalom gondolatát a fejemből. Dühít, hogy ezek az élősködők gyengeséget váltanak ki belőlem. Nem érdemlik meg, hogy időt szakítsak rájuk, azt pedig még kevésbé, hogy fájdalmat érezzek. – Nikki, milyen érzés, hogy a világ egyik legjobban eleresztett agglegényét szedte fel? Mély lélegzetet veszek, Damien keze szorosabban fogja át a derekamat, közelebb húz magához. Damien. Nincs szükségem a fájdalomra – nincs rá szükségem. Nem jelentenek semmit – az égvilágon semmit. Tudom, mit akarok. És itt van nekem Damien, aki egészben tart. – Mr. Stark! Kommentálná a pletykát, hogy nem fogadta el a meghívást a jövő pénteki teniszcentrum-avatásra? Egy pillanatra azt hiszem, Damien megtántorodik, de aztán megyünk tovább, kitárul előttünk az ajtó, és egy legalább két méter tíz centis fickó robban ki mögüle, két oldalán egy-egy öltönyös ürge, utóbbiak két oldalról mellénk szegődnek. A három fickó háromszög alakú akadályt képez, nyílként vágunk át a tömegen, átlépjük a küszöböt, és biztonságban vagyunk. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, máris enyhül mellkasomban a nyomás. Könnyebben kapok levegőt. Damien elveszi a karját a derekamról, de ujjait ujjaim közé fűzi. Rám pillant, tekintetében egyértelmű kérdés. – Rendben vagyok – mondom, miközben továbbsietünk a lifthez. – Tényleg. A magas fickó velünk együtt beszáll a liftbe, a másik két férfi viszont lent marad, nyilván ellenőrzik, nehogy a dögkeselyűk közül megpróbáljon bejönni valaki az étterembe, úgy téve, mintha vacsorázni akarna. Miután az ajtó bezárult, Damienre nézek. Szemében nyers düh lángol, de mögötte olyan aggodalom gyúl irántam, hogy kis híján elsírom magam tőle. Lassan felemeli a kezem, aztán gyengéden, édesen megcsókolja a tenyeremet. – Rettentően sajnálom, barátom – mondja az óriás, az akcentusát nem tudom hova tenni. – A tányérszedő fiú meglátta a foglalásotokat. Úgy tűnik, azt remélte, többet is kereshet ma este, mint a rendes borravalója. – Értem – mondja Damien. Hangja szenvtelen, de érzem rajta, hogy feszült, és erősebben szorítja a kezemet. Kétlem, hogy csak számomra
nyilvánvaló: Damiennek komoly erőfeszítésébe telik, hogy visszafogja magát, ki ne törjön belőle temperamentuma, amelyről teniszkarrierje során annyira elhíresült. Konkrétan az az indulatos természete, amely miatt balesetet is szenvedett; azóta kétféle színű a szeme. – Szeretnék egy-két szót váltani azzal a fiatalemberrel. – Már kirúgtam – mondja a magas fickó. – Pont akkor kísérték ki a házból, amikor lejöttem érted és a fiatal hölgyért. – Jó – mondja Damien, és magamban én is ugyanezt gondolom. A Damien arcára kiülő haragból ítélve ugyanis a tányérszedőnek, ha még itt lenne az étteremben, bizony bőven lenne miért aggódnia.
3
Többször már meg sem szólal a tetőteraszig, ahol az étterem található. A kisméretű felvonóban áporodott a levegő. Biztos vagyok benne, hogy kísérőnk – úgy döntöttem, ő a tulaj, Damien barátja – teljesen elszörnyedt, amiért az alkalmazottjának eljárt a szája, hogy hol találnak meg minket. Damien még csak be sem mutatott bennünket egymásnak, ebből is látszik, mennyire felhúzta a közjáték. Damien modora mindig makulátlan. Ami engem illet, önkéntelenül megbánom, hogy egyáltalán eljöttünk otthonról. A lesifotósok se kellemesek, de ez a nyomott hangulat még rosszabb. Megszorítom Damien kezét. – Hamar ránk fognak unni. Valamelyik filmcsillag el fog válni egy másik sztártól. Vagy bolti lopáson érnek egy valóságshow-szereplőt. Ilyesmikkel összevetve unalmasak vagyunk. Egy pillanatra már azt hiszem, nem válik be a trükköm. Aztán felemeli összefonódott kezünket, és csókot nyom bütykeimre. – Sajnálom – mondja. – Nekem kellene felvidítanom téged. – Veled érzek – felelem. – Ez van, ezt kell szeretni. Megszorítja a kezem, és felnéz a fickóra. – Alaine, már azt sem tudom, hova tettem a modorom. Hadd mutassam be a barátnőmet, Nikki Fairchildot. Nikki, ez itt a barátom, Alaine Beauchene, a város egyik legjobb séfje, és a Le Caquelon tulajdonosa. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mondja, és kezet fogunk. – Damientől már annyi jót hallottam önről. – Ó. – Nem tudom, miért, de ez meglep. Könnyen el tudom képzelni, amint én és Jamie Damienről beszélgetünk, de az, hogy Damien rólam tereferél a barátaival, valami miatt még sosem jutott eszembe. Nem tagadhatom, hogy jólesik az értesülés. Egy újabb szál a szőttesben, amely nem más, mint Nikki és Damien kapcsolata. – Köszönöm, hogy kimentett bennünket – mondom. Aztán folytatom, mert nem tudom megállni, hogy ne vájkáljak kicsit Damien előéletében. – Honnan ismerik egymást? – Alaine apja sportorvos. Egy utazáson ismerkedtünk meg. – Két fiatal férfi keresztül-kasul Európában – mondja Alaine sóvárgón. – Azok voltak csak a szép idők, barátom. Figyelmesen nézem Damient. Talán sok mindent nem tudok, de azt igen, hogy az aktív tenisszel töltött évei aligha voltak telis-tele vidám, pehelykönnyű emlékekkel. De amikor elmosolyodik, őszintének tűnik. – Az volt a legjobb időszak – mondja, engem pedig különös megkönnyebbülés fog el, hogy a teniszcirkuszban töltött periódus nem volt totális pokol. Hogy egy-két pillanatra kisütött a nap, és átragyogott a borongáson. – Mi ketten, meg Sofia – mondja Alaine nevetve. Rám pillant. – Két évvel fiatalabb volt nálunk a kis huncut, de eltökélten ragadt ránk, nem lehetett levakarni. Hallottál valamit róla? Hogy van? – Megvan – mondja Damien. Biztos vagyok benne, hogy Alaine észreveszi, milyen kurta ez a válasz, mert ajka árnyalatnyit legörbül, de aztán újra elmosolyodik, nyilván próbál vidám hangot megütni. – Mindegy is, elég a régi időkből – mondja, miközben a lift megáll. – Most enni jöttél, nem nosztalgiázni. Nyílik az ajtó, és Alaine int, hogy én lépjek ki először. Előremegyek, és egy hallban találom magam, amire nem lehet mást mondani, csak azt, hogy bámulatos. Nem elegáns, de ezzel együtt nem is lezser. Teljesen egyedi a stílusa, üvegtető fedi, amelyen keresztül feltárul a színes fénycsóvákkal átszőtt éjszakai égbolt. A hoszteszpult egy akvárium, és a mögötte álló lány haja legalább olyan színpompás, mint a tartályban úszkáló halak. Bal felől a fal teljes egészében üvegből van, látszik mögötte egy darab Santa Monicából és a Westside-ból, meg egy kisebb partszakasz, és a móló apró részlete. A szemközti fal fénylő, szögletes elemekből tevődik össze, amelyek ugyanazokban a színekben játszanak, mint a mennyezetet átszövő fénycsóvák. Nem vagyok benne biztos, hogy ez modern vagy futurisztikus dizájn, de tetszik. Bevállalós és más, mint a többi, és olyan élénk színekre pingálták, hogy nem is értem, hogyhogy nem foszlik szerte a nyomott, szürke köd, amely rátelepült a mai estére. – Vissza kell mennem a konyhára – mondja Alaine. – De Monica a bokszhoz kísér. Ms. Fairchild, öröm volt megismerni. Jó étvágyat a vacsorához, és remélem, mindketten jelen lesztek jövő pénteken az avatóünnepségen. – Felviszi a mondat végét, mintha kérdés lenne, de nem tudok rá válaszolni, mert fogalmam sincs, miről beszél. – Én nem tudok ott lenni – mondja Damien. – De jövő héten felhívlak. Jöjjünk össze, és igyunk meg valamit. Kifogástalanul udvarias és valóban barátságos, de maszk mögül beszél. Kíváncsi vagyok, Alaine érzi-e. Valóban ismeri Damient? Vagy csak személyiségének azon szeleteit és darabkáit ismeri, amelyeket Damien úgy döntött, hogy feltár előtte az évek során? Érzésem szerint az utóbbiról van szó. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki is valaha egészében belátott már Damien álarca mögé, és elszomorít, hogy én is így vagyok ezzel. Olyan kétségbeesetten akarok fényt deríteni azokra a sötét helyekre, sőt, még azt is elhiszem, hogy
Damien is ezt szeretné. De túl sokáig falazta el magát, hogy megvédje magánéletét, és azt hiszem, elfelejtett ajtót vágni a falon. Most pedig csak abban reménykedhetem, hogy együtt porrá tudjuk zúzni a köveket, amelyek akadályozzák a szabad bejárást. Monica nyomában átvágunk a helyiségen, asztalok között kanyargunk, hogy aztán kiérjünk egy zöld fénnyel megvilágított falszakaszhoz. A hosztesz lenyomja a kilincset, amelyet addig észre se vettem, és oldalra csúsztatja az ajtót, úgy, ahogyan a japán filmekben látja az ember. Odabent van egy asztal, és a két oldalán egy-egy padforma ülőalkalmatosság alkotja a bokszféleséget. De nem igazi boksz ez, mert az asztal és a festői, fényesen kivilágított Santa Monica mólóra néző ablak között nyílt tér húzódik. Damien után az üveghez lépek, ő maga is vonz, és a vibráló színek is. – Már megszellőztettük a bort – mondja Monica, és az asztal felé int. – Buborékos és sima vizet is idekészítettünk. A szokásosat fogja fogyasztani, Mr. Stark? – Csak desszertet kérünk – mondja. – Két személyre. – Máris küldöm – biccent a nő. – Addig is, kérem, élvezzék a bort és a kilátást. Távozik, a tolóajtó becsukódik, és Damien teljesen mozdulatlanul áll mellettem. Aztán bármiféle figyelmeztetés nélkül csap egyet a kezével, nagyot vág az üvegre. – Damien! Arra számítok, hogy mindjárt mozgolódás támad a hátunk mögött, a boksz felől, vagy legalább Monica bekopog hozzánk a tűsarkain. De semmi. A hangszigetelés nyilvánvalóan jobb, mint gondoltam. – Tudod, mennyit érek? – kérdi Damien, én meg csak pislogok a váratlannak látszó kérdésre. – Én… nem. Pontosan nem. – Többet, mint jó pár ország teljes nemzeti összterméke, az pedig végképp tuti, hogy elég pénzem van ahhoz, hogy életem végéig jól ellegyek belőle, sőt még tovább is. – Szembefordul velem. – De nincs annyim, hogy ezeket a szemétládákat távol tudjam tartani tőled. Ellágyulok. – Damien. Semmi gond. Rendben vagyok. – Miattam van fent a fürdőruhás képed azon a rohadék interneten. – A fürdőruhás képem azért van fent a neten, mert anyám négyéves korom óta kényszerített, hogy szépségversenyeken vegyek részt. Később meg, mikor idősebb lettem, nem volt bátorságom nemet mondani neki. Azok miatt a barmok miatt vagyok fent az interneten. Nem miattad. – Nem bírom, hogy bármi is miattam okoz neked fájdalmat. Nem bírom – ismétli. – De nem tudom, van-e erőm változtatni ezen. – Erőd? – visszhangzom, de nem válaszol. Látom, hogy árnyék suhan át arcán, aztán visszafordul az ablakhoz. Damien Starkot, akinél nem ismerek erősebb férfit, rángatja az ideg, és ez hirtelen megijeszt. – Damien? Tenyerét az ablaknak nyomja, látom, hogy megfeszülnek az izmai. – Egyszer volt egy kis gourmet bor- és sajtcégem – mondja. – Pontosabban a Stark International tulajdonában állt. Hirtelenjében nem értem, miért váltott témát. Nem tudom, miért beszél erről, de biztosra veszem, hogy nem ok nélkül. Mögé bújok, és a hátához simulok. Átkarolom a derekát, és ajkamat a tarkójához érintem. – Mesélj róla – mondom. – Régi, jó hírű családi vállalkozás volt. Imádtam a termékeiket, és gondoltam, jövedelmező lesz az együttműködés. És az is volt – nagyjából egy évig. – Mi történt? – A sajtó kiszagolta, hogy a Stark International áll a családi manufaktúra mögött, és tűz alá vették őket. Nem számított, hogy nem tömegtermékeket gyártottak. Nem változtattunk semmit az eljárásokon. Csak rendelkezésükre bocsátottuk a tőkét, hogy a saját lehetőségeihez mérten növekedjen a cég. De a média úgy állította be őket, hogy kisvállalkozás képében tetszelgő multinacionális konszernről van szó, amely át akarja verni a fogyasztókat. Olyan negatív figyelem irányult rájuk, hogy nem tudtak növekedni. Teljesen tönkrevágták a cég jó hírét, a benne rejlő potenciált. – Mihez kezdtél? – kérdezem lélegzet-visszafojtva, mert már tudom, hova akar kilyukadni, és egyáltalán nem örülök neki. – Eladtam a részesedésem. Nyilvánosság előtt, nagy csinnadrattával. Még így is időbe telt, mire megint talpra állt a vállalkozás. Pusztán az, hogy hírbe hozták a Stark Internationallel, majdnem elpusztította a céget, amelynek annyira szerettem a borait meg a sajtjait. – Én nem vagyok sem sajt, sem bor – mondom halkan. – És nem vagyok lefelé vezető spirálban. Ha mellettem vagy, soha nem leszek lefelé vezető spirálban. Te tartasz egyben, Damien. Ezt mindketten tudjuk. Olyan sokáig nem szólal meg, hogy már azt hiszem, nem érintették meg a szavaim. Aztán olyan hirtelen kap a karjába, hogy elakad a lélegzetem – úgy fordít, hogy hátam a hűvös üvegnek támaszkodjon. Kicsit távolabbról szemlél egy darabig, aztán a számra tapasztja ajkát. Csókja szilaj és követelőző, az üveg és Damien közé szorulok, előttem kitárul a végtelen éj, csókja mint egyedüli horgony tart meg a helyemen. Ahogy elhúzódik, idegen vadság ül ki a tekintetébe. – Megteszem – mondja. – Ha ez az ára, hogy megvédjelek, elhagylak. Ha belepusztulok is. – Dehogy hagysz el – ellenkezem, keblem fájdalmasan összeszorul a félelemtől, lélegzetvételem zihálássá gyorsul. – Nem teszed meg, mert abba
én is belepusztulnék. – Jaj, Nikki. Lehajol, újra a számra tapasztja a száját, most gyengédebben, de ugyanolyan birtoklásvággyal. Hátrahajtom a fejem, és beleveszek az érintésébe. Olyan vagyok, mint egy kapcsoló, Damien legkisebb érintésére is magasfeszültség halad át rajtam. Felgyúlok tőle, és ragyogok. – Tudod, mit szeretnék tenni veled ebben a pillanatban? – Mondd el – kérlelem. – Meztelenre akarlak vetkőztetni, és az üvegnek akarlak nyomni. Végig akarom cirógatni a tested, finoman, alig érve hozzád, hogy felhergeljelek. Közben a móló villódzó fényeit nézem majd mögötted, s amikor elmész, saját tükörképemet látom majd a pupilládban. Kiszáradt a szám, úgyhogy a halk „ó”, amivel felelek, igazából el sem hagyja a torkomat. – De nem tehetem – közli. – Úgy rémlik, már megmondtam, hogy nem fogok hozzád érni. – Nem foglak szavadon – válaszolom. – De azzal megszegnénk a játékszabályokat. Erőt kell vennem magamon, hogy ne nyüszítsek. – Ön szórakozik velem, Mr. Stark. – Igen – mondja szenvtelenül. – Azt teszem. – Gondolom, ez végeredményben méltányos is, uram – mondom. – Hiszen az öné vagyok. Legalábbis ma éjjel még az öné. De holnap már gazdag asszony leszek, és új játékszabályok mellett játszunk tovább. Egy pillanatra rezzenéstelen marad. Aztán lassan bólint. – Ez fontos szempont, Ms. Fairchild – mondja. – Meg kell győződnöm róla, hogy megkapom a pénzem ellenértékét. – A pénze ellenértékét? – Olvasta a Forbes cikkét, amit elküldtem? – kérdi. – A riporter ügyesen mutatta be üzleti filozófiámat. – Olvastam. Ami azt illeti, jó párszor elolvastam, minden egyes szavát kimazsoláztam, hogy minél többet tudjak meg Damienről, az üzletemberről. – Olvastam, uram – javít ki. – Olvastam, uram – ismétlem. Emlékszem arra a cikkre. – Akkor tudja, sikereimet nagyrészt annak tulajdonítom, hogy képes vagyok a lehető legnagyobb értéket realizálni minden monetáris tranzakció során. Megnyalom a szám. – És én monetáris tranzakció vagyok? – Az bizony. – Értem. És milyen módon szándékozik realizálni az értékemet? – Ezt már elmondtam – feleli. – Ha nem figyelsz… – Azt mondtad, el fogsz élveztetni. Szája lusta mosolyra görbül, szeme sarkában szarkalábak jelennek meg. – El bizony. Jó kislány. Ebből a tárgyból végül is ötöst kapsz. Ezzel csibészes szikra gyúl szemében, megfogja a hátam közepénél a zsinórt, és lassan húzni kezdi. Atya. Úr. Isten. Mintha áram fejlődne a súrlódás nyomán, lehunyom a szemem, és egyre szaporábban kapkodom a levegőt. – Damien – suttogom. – Na, élvezed? – Igen… te jó ég, nagyon is. – Akkor jó – mondja. És elereszti a zsinórt. A súrlódás megszűnik, felpattan a szemhéjam. Rám néz, mosolya kissé túlzottan önelégült. – Frusztrált, Ms. Fairchild? – Nem – hazudom, de magam is hallom, hogy válaszom türelmetlen nyüszítésként hangzik. Felnevet, aztán csókot nyom az orromra. – Türelem, cicabogár. Van itt valami fincsi a számodra. – Megnyom egy gombot az asztalon, és a tolóajtó fölötti fény pirosról zöldre vált. Kíváncsian pillantok Damienre. – Ezek az álfalak biztosítják a vendégek által igényelt diszkréciót. Amikor megérkezik az étel, a felszolgáló megnyom egy gombot odakint, és a jelzés pirosra vált. – A zöld pedig kinyitja – mondom. Érdekes rendszer – és ebből arra is rájövök, hogy teljesen privát térben vagyunk, Damien nyugodtan meztelenre vetkőztethetett volna, és megbaszhatott volna az ablaknak préselve, épp ahogyan elmondta.
Elképzelem, hogy milyen volna a hátamon érezni a hűvös üveget. Damien kezét a mellemen. Száját a nyakamon. És hogy a farka betölt, amint egyre mélyebbre hatol belém, míg végül színpompás kakofóniában robbanok fel, amely vetekszik a móló távolban ragyogó fényeivel. – Nikki… Felkapom a fejem, és rájövök, hogy a pincér fondütálat tesz az asztalra, Damien pedig int, hogy üljek oda. Bár a pincér úgy tűnik, nem vesz észre semmit, szinte biztos vagyok benne, hogy Damien pontosan tudja, merre kalandoztak a gondolataim. Huncut, formálja a szót hang nélkül. Rávillantom a legártatlanabb mosolyomat, aztán a hatás érdekében megrebegtetem a szempillámat. Van valami mintázat az asztallap közepén, amiről aztán kiderül, hogy egyáltalán nem is minta. Fűtőpanel, és a pincér arra helyezi rá a nehéz kőtálat – a caquelont – amelyet félig-meddig elolvadt csokoládéval töltöttek meg. Egy másik pincér kosarat hoz, benne mindenféle mártogatnivaló van, lédús epertől apró sajttorta-kockákig. Rávigyorgok Damienre, mint egy gyerek, aki a mennyországba került. – Csokifondü? – A sajtfondün is gondolkoztam – mondja, miután a pincérek kisurrantak és visszacsukták a tolóajtót. – De így bebiztosítom, hogy nem fogsz szexmegvonással büntetni. Biztos zavarodottnak tűnök, mert folytatja. – Alaine attól a svájci leányvállalatomtól importálja a csokoládét, amelyiket korábban említettem. – Tényleg? – belekémlelek az edénybe. – Azt már tudom, milyen fincsi vagy. Gondolom, a csokid is az lesz. Mintha igazolni akarnám a dolgot, egy eperért nyúlok, de gyengéden kezemre paskol. – Nem, nem – mondja. Rábámulok. – Ööö, hello? Csokoládé. – Csukd be a szemed – nevet. Összehúzom a szemem, de nem hunyom be. – Engedetlenség, Ms. Fairchild? Ön tényleg veszélyesen él… Somolygok, de azért be is csukom a szemem. Egy pillanat múlva megérzem, hogy valami súrolja az arcom, aztán eltakarja a szemem. Szalvéta vagy zsebkendő? Nem vagyok benne biztos, de bármi is az, Damien bekötötte vele a szememet. – Mi… – de kérdésemet félbeszakítja ajkamra tett ujjával. – Megígértem önnek valamit, Ms. Fairchild. Bólintok, mellbimbóm megkeményedik, szemérmem összerándul, ahogy felidézem Damien szavait. – El fogsz élveztetni. – Meglesz az is – mondja, és hallom a hangján, hogy nevet. – Azt is mondtam, hogy etetni foglak. Ami azt illeti, kapóra jön, hogy a kettő jól passzol egymáshoz. Egy pillanatig nem érzek semmit. Aztán megszorul a zsinór, amely még mindig a lábam közt van, Damien hátulról finoman megrángatja. Elakad a lélegzetem, és ezzel egy időben valami hűvös simogatja az ajkamat. – Nyisd csak ki – mondja Damien, én pedig engedelmeskedem. Újra megcirógatja az ajkam a rejtelmes tárggyal. Egyszerre puha és érdes, és ugyan igyekszem megszimatolni az illatát, a helyiséget belengő mámorító csokiillat mindent elnyom. – Most harapj – mondja, és harapok, aztán felnyögök a kéjtől, ahogy az édes eper szétroppan fogam alatt. Lecsurog az államon a leve. Damien már ott is van, nyelve hegyével törli le, aztán szám sarkáig követi, megízleli a kiszabadult eperlevet, miközben engem könyörtelenül ingerel. – Azt hittem, nem fogsz hozzám érni – mondom, és felé fordítom a fejem, a száját keresve. Szomjazom a csókját. Szomjazom az érintését. – Végül mégis a szavamon fogsz? – kérdi, és megint ránt egyet a zsinóron. Nyöszörgök, csípőmet ringatva fészkelődöm ültömben. Érzem, mennyire benedvesedtem, és milyen síkos a zsinór. Annyira közel van a klitoriszomhoz, de azért mégsem pontosan rajta, márpedig éppen arra a különös, édes figyelemre vagyok kiéhezve. – Nem – lehelem. Kérlelni akarom, hogy nyúljon már oda, pokolba azzal az ígérettel. Felkuncog. – Na de én becsületes fickó vagyok. De egyezzünk ki abban, hogy az ígéretem szelleméhez tartom magam, nem ragaszkodom hozzá betű szerint. Akarod, hogy gyengéden hozzáérintsem az ujjam hegyét a csiklódhoz? Akarod érezni azt a kemény gombot az ujjam alatt? Akarod, hogy ingereljem, cirógassam, játszadozzam vele, amíg el nem mégy? – Én… – Csitt. Te ne szólalj meg, Nikki. Csak majd ha azt mondom, hogy megszólalhatsz. Érted? Bólintok. – Jó. Folytassuk az ígéretem feltételeinek megvitatását. Talán azt akarod, hogy csúsztassam a kezem a lábad közé. Hogy szélesre terpesszem a combod. Hanyatt fektesselek ezen a padon, és meginduljak felfelé a lábadon a csókjaimmal. Hogy beszívjam a szemérmed illatát, és beleöltsem a nyelvem édes redőidbe, amelyek finomabbak, mint bármilyen csokoládé? Igen, akartam mondani. Ó, igen, kérlek. – Talán csak azt akarod, hogy megbasszalak. Feljajdultam, de Damien rá sem hederített.
– Nemet mondok mindezekre a lehetőségekre, Ms. Fairchild. Megígértem, hogy nem érek hozzád, úgyhogy nem is fogok. A szemérmedhez pedig semmi szín alatt nem érek hozzá. Ami pedig a többi testrészedet illeti – nos, talán tehetünk egy-két apró kivételt. Bólints, ha érted. Bólintok. – Jó kislány. Most kóstold meg ezt. Kinyitom a szám, és egy valóban dekadens csemegét találok benne. Tejszínes sajttorta, amelyet Damien csokiba mártott. Felnyögök, lenyelem, és lenyalom a számról az utolsó csepp csokit is. – Huncut vagy – korhol Damien. – Egy apró falatot sem hagysz nekem. Miközben beszél, újra játszadozni kezd a zsinórral. A kendő alatt becsukom a szemem, és átengedem magam az édes, érzéki élményeknek. De Damien nagyon is hamar abbahagyja. Itt az ideje egy újabb nyalánkságnak. Most egy falat csokiba mártott piskóta jön. Aztán pillecukor. Aztán meg – te jó ég – Damien ujja a számban. Lenyalom róla a csokit, és mohón beljebb szívom a számba. Végignyalogatom a bőrét, és addig szopogatom az ujját ki-be mozgatva ajkaim közt, amíg meg nem hallom, hogy tompán felnyög, és akkor tudom, igen, az elevenére tapintottam. A következő falat csemegére várok, de Damien helyette meghúzza a ruhám ujját. – Bújtasd ki belőle a karod – mondja, én pedig engedelmeskedem. A másik oldalon is megismételjük ugyanezt, a karjaim kiszabadultak a pulcsiból, amit így fel tud húzni egész a vállamig. – Ez olyan jó ötletnek tűnt, hogy talán én is kipróbálom. Fogalmam sincs, mire céloz – legalábbis addig, amíg meg nem érzek valami meleg, nedves, ragacsos dolgot a mellemen. Aztán Damien ujja máris újra a számban van, és én megint lenyalom róla a csokit. De most ő is ugyanazt teszi, ahogy én nyalogatom, úgy ő is engem. Szája a csokival bevont mellemen. Nyalja, szopja, és minden egyes mozdulatától egyre jobban megkeményedik a mellbimbóm, és az udvara összehúzódik. A szemérmem is összerándul, forrón, követelőzőn, vadul izgatja a zsinór, amellyel Damien játszadozik gyengéden, ugyanazzal a tempóval rángatja, mint ahogyan a mellemet nyalogatja. A zsinór újra és újra elcsúszik egy kicsit, az édes súrlódástól egyre táguló spirálon indulok el. Újra és újra ingerel, mellbimbómat a szájával csipkedi. Szopogatja, cibálja és harapdálja, nem túl erősen, csak éppen érezhetően. Mindez elég ahhoz, hogy éles, édesded kéj lepjen el egész testemben, ingajáratban egészen a zsinórig, amely oly édesen kínoz. Egyre mélyül, egyre épül, míg végül rángatózásom crescendóvá csúcsosodik, és toronymagas hullámként söpör el. Meglovaglom a hullámot, csípőmet ringatva hintázom a zsinóron, és arra összpontosítok, ahogy Damien ajka a mellemre szorul. Nyersen robban ki az orgazmusom, a lélegzetem elakad, aztán ahogy lecseng az élvezet, és lassan elcsitulok, vigyorogva, megmámorosodva ragyogok. Damien lassan lenyalja az utolsó darabka csokit a pucér mellemről. Aztán segít visszabújtatni a karjaimat a ruha ujjába. – Szóval mondd csak, Nikki – szólal meg halk, csábító hangon. – Élvezted a desszertet? – Te jó isten, de mennyire. – Kérsz még? – kérdi, és leoldja szememről a kendőt. Pislogva, pihegve pillantom meg újra. Csak egy leheletfinom csokimaszat van az én szépséges Damienem szája sarkában. Odahajolok, hogy lecsókoljam, és nyelvem hegyével tisztítsam meg az utolsó édes cseppektől. – Már nem kérek többet – sóhajtom – most már csak rád vagyok kiéhezve.
4
Malibuba visszafelé menet nincs forgalom, és Damien az üres autópályát kihasználva, mint valami démon, úgy teper végig a Pacific Coastal Highwayen, aztán meg a kanyargós utakon Malibu szurdokaiban. Alig húsz perc alatt sikerül lenyomni a távot, ami feltehetőleg egyrészt rekord, másrészt bizonyíték, hogy a Bugatti gyártója nem kamuzott, amikor a kocsi sebességét ecsetelte. Annak ellenére, hogy az út rövid – továbbá, hogy maga az autózás is izgató élmény –, ez életem leghosszabb húsz perce. Most a házban vagyunk, és Damien lassan – fájó lassúsággal – húzza ki a zsinórt a ruhám alól. A szoknya derékban passzentos, és kifejt némi ellenállást, úgyhogy miközben a zsinór átsiklik a két farpofám közt, meg a szeméremdombom fölött, muszáj az ajkamba harapnom, nehogy felkiáltsak az egyre erősödő inger miatt. – Damien – hörgöm. Csak ennyit tudok kinyögni. A befejezetlen ház kopár halljában állunk. Óriási ez a helyiség, és üres, mintha még a zihálásom is visszhangozna. Hátunk mögött tárva-nyitva áll a bejárati ajtó. Nem nagyon izgatom magam miatta. A francba, ami azt illeti, ebben a pillanatban még a kemény márványpadló is egész hívogatónak tűnik. Találkozik a tekintetünk, saját vágyam tükröződik Damien szemében. Az egész este egy csodálatos előjáték volt, de most már itt az ideje tovább lépni. Azt akarom, hogy megbasszon. Őt akarom. – Vetkőzz – parancsolja, amint teljesen kihúzta a zsinórt, amely még mindig a nyakamba van kötve. Bólintok, szótlanul engedelmeskedem, először kilépek a szoknyából, aztán a fejemen áthúzom a felsőt. Közben Damien az ajtóhoz lép, és becsapja. Amikor visszaér mellém, a nyakamba bogozott hurokkal bíbelődöm. – Ne – mondja. – Hagyd fenn. Lehajol, és kioldja a szandálom apró csatjait. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, és egymás után kilépek mindkét cipőből. Hűvös a talpam alatt a márvány; abból kiindulva, hogy mennyire átforrósodtam a vágytól, meglep, hogy nem gőzöl a padló, csak azért, mert ráléptem. Teljesen meztelen vagyok, leszámítva a nyakamba csomózott zsinórt. Damien öltözéke hiánytalan, és még csak egy gyűrődés sincs a ruháin. Ez az egyszerű tény még jobban felizgat. Teljes mértékig átélek mindent, ami körülvesz, és a saját testi érzeteimet is. Damienből, aki alig pár centire áll tőlem, árad a hő. A nyakamban szaporán lüktet a pulzusom. Szeméremdombom lángol, annyira kétségbeesetten áhítom, hogy ott érezzem Damien érintését. Tekintetünk összekapcsolódik, elakad a lélegzetem. Arra számítok, hogy vágy lesz a tekintetében, de nekem éppen a többi tesz be, amit még a szemében látok. Hogy micsoda nyers érzelem ül benne. Micsoda megveszekedett sóvárgás, amelyet meg sem próbál elrejteni. – Nikki – mondja, és gyors mozdulattal elkapja a zsinórt, és magához ránt. Elvesztem az egyensúlyom, aztán máris érzem, hogy hozzásimultam, hűs pamutinge forró bőrömhöz nyomódik. Nincs időm elgondolkodni, milyen is az érintése, mert olyan csókkal tapasztja száját az enyémre, amely nem egyszerűen csábít, hanem sokkal inkább lerohan. Jogot formál rám, a rabjává tesz. Nem érzek semmi más ízt, csak Damienét, és nem tapintok semmi mást, csak őt. E pillanatban betölti egész világomat, és tévedhetetlen bizonyossággal tudom, hogy most éppen számára sem létezik semmi más kettőnkön kívül. – Lassan akarom csinálni – mondja, mikor végül megszakítja a csókot. – Azt akarom, hogy nyöszörögve kívánd, hogy tekergőzz, annyira szükséged legyen rám. Azt akarom, hogy a sürgető vágy miatt könyörögnöd kelljen. Nyelek egyet. Én is ezt akarom. – De basszus, Nikki, képtelen vagyok várni. – Akkor ne várj – mondom, hangom reszelős, a vágytól elfulladtan alig tudom kipréselni magamból a szavakat. – Te jó isten, mit művelsz velem. – Mintha harapófogóval kellene kihúzni a szavakat belőle, mire befejezi a mondatot, a számra is tapasztja az övét. Nyomban átnyalábol, egyik keze a hátam körül, a másik a térdhajlatomban. Hozzábújok, kiélvezem, hogy a karjaiba vett, de még ennél is többet akarok. Jóval többet. Felvisz a lépcsőn, aztán talpra állít az erkélyre vezető ajtók előtt, amelyek most csukva vannak. Alig nyerem vissza az egyensúlyom, amikor újra vadul szívja, zúzza ajkamat a csókja, és együtt tántorodunk hátra. Az ágy pont itt van, elzárja az utunkat, miközben azt is megakadályozza, hogy összegabalyodva, egymásra tapadt ajakkal, a másikat markolászva zuhanjunk a földre. A matrac combom hátulját súrolja, de mielőtt akár csak eszembe juthatna, hogy leülök, Damien véget vet a csóknak. – Nem – mondja, és megfordít. – Hajolj előre! Kezet az ágyra! Engedelmeskedem, nyakamról lecsüng a zsinór, mint valami díszpóráz. Amennyire ebben a testtartásban lehetséges, kacéran riszálom a seggem. – Ahhoz képest, hogy állítólag képtelen vagy várni, marha ráérősen adod elő.
– Talán bocsánatkérésre várok. Nem volt valami kedves húzás, hogy figyelmeztettél, hogy a mennyországnak pár órán belül vége szakad – cukkol ridegen. – Akinek ilyen pedáns volt a neveltetése, mint neked, annak tapintatosabban kellene egy ilyen érzékeny témát felvetnie, mint ahogy többször is megtetted az este folyamán. Hova lett az illem és a jó modor? – Nagyon jó kérdés, Mr. Stark. Talán nem vagyok olyan udvarias és kifinomult, mint amilyennek vél. – Talán nem – mondja, miközben a hátamat cirógatja. – Nem veszem szívesen, ha figyelmeztetnek, hogy közel a vég. Elég undok lépés volt, hogy ilyen nagy hangon emlegetted. – Bizony, elég undok – helyeslek. – Már-már goromba. És mindenképp átgondolatlan. Egy vérbeli illemtankurzuson biztosan megbuktam volna ezzel a lépéssel. Nem felel. Meggyőződésem, hogy hallgatása nevetést leplez. Újra megriszálom a fenekem. – Talán büntess meg. Rögtön tudom, hogy rosszat mondtam. Még mindig nem szólal meg, de a csend most nem könnyed, játékos, hanem sötét, súlyos. – Igen? – töri meg a csöndet végül, halk, fegyelmezett hangon. – Azt hiszed, nem láttam, hogy az étterem felé menet a kocsiban összekarmoltad a combod. Pedig akkor csak beszélgettünk a paparazzókról. Amikor aztán ott teremtek, még rosszabb volt. Uralkodtál magadon, de nagyon össze kellett szedned magad hozzá. Lehunyom a szemem, nem akarok emlékezni. – Nikki, nézz rám. Pattogós parancs ez, és ösztönösen dacolnék vele, de több eszem van annál, semhogy megtegyem. Nem változtatok a testtartásomon, de a fejemet jobbra fordítom. Oldalt lép, bekerül a látómezőmbe, erőt veszek magamon, és a szemébe nézek. Tűz van a tekintetében, de aggodalom is. Tudhattam volna. Egy dolog, amikor ő kezdeményez, és meglepetésszerűen rásóz a hátsó felemre, hogy kiegészítse a combom közti fájdalmat. De amikor én kérem rá, hogy okozzon fájdalmat, habozik. Így akar megvédeni, de ebben a pillanatban nem védelemre van szükségem. Hanem az érzéki izgalomra, amit az okoz, hogy tenyérrel veri a seggemet. – Nikki? – mondja. Ennyi. Csak a nevemet mondja ki. De kérdő hangsúllyal. Már válaszolnék, de nem jönnek olyan könnyen a számra a szavak, mint reméltem. Mert az az igazság, hogy tudom, még nem hagytam magam mögött az öncsonkítást olyan messzire, mint eredetileg hittem. Igaz, ma este nem csináltam semmit, csak a körmömet vájtam bele a combomba. De még egy hete sincs, hogy a konyhában elhajítottam a kést, annyira mérges és rémült voltam, hogy mennyire szeretném belenyomni a bőrömbe, hogy kitöröljem a félelmeket és kétségeket a fájdalom által nyújtott, mindent felemésztő elragadtatás által. Azt a csatát megnyertem, de a háborút nem, és új, rövidre vágott frizurám éppúgy seb, mint a combomon kirajzolódó domború sebhelyek – csakhogy egy lelki sérülés eredménye. Tényleg ezért akarom ezt? Azért áhítom a verést, mert hiányzik a fájdalom? A kéj, hogy tökéletesen átadhatom magam Damiennek, ugyanarról a helyről jön, mint a vagdosási kényszer? Ott kavarog bennem ez a sötét, kényelmetlen gondolat, megpróbálom kiverni a fejemből. Nem igaz. De még ha igaz is, Damiennel biztonságban vagyok, függetlenül attól, hogy milyen forrásból táplálkozik vágyam. Ezt Damien már oly sokszor bebizonyította nekem. Egyszerre már nem hajolok az ágy fölé. Karon fogott, és felhúzott, most előtte állok. – A francba, Nikki – mondja. – Szólj már valamit. Két kezembe veszem az arcát, és a szájára nyomom a szám, egyre hevesebben csókolózunk, magához szorít. Egész testében ellazul, és ijedtsége, amely nyilván egyre fokozódott, amiért eddig nem szólaltam meg, most kiáradt a pórusain. – Rád van szükségem – mondom a csók után. – Rád. Nem arra a dologra. Tekintete állhatatos, olyan mélyen belém lát, hogy tudom, a legkisebb dolgot sem vagyok képes eltitkolni előle. Mély lélegzetet veszek, és kiöntöm a szívem. – Arra nincs szükségem – mondom –, viszont akarom. Látom, hogy nagyon kicsit megrándul egy ideg az állkapcsán, mintha igyekezne megőrizni az önuralmát. – Igen? – kérdez vissza. Bólintok, aztán nyelek egyet. Idegesít, milyen forró az arcom. Damien előtt felszabadultabb vagyok, mint bárki más előtt egész életemben, és mégis pirulok? Röhejes bakfisreakció, valószínűleg az anyám oltotta belém, és ez már önmagában is felbosszant – és éppen a bosszúság ad erőt. – Akarom – ismétlem. – És nem azért, mert szükségem van a fájdalomra. Hanem mert rád van szükségem. Ki sem tudom mondani, mennyire szükségem van rá. Magamon akarom érezni a kezét. A gyönyörének tárgya akarok lenni, bele akarok veszni a tudatba, hogy Damien semmit nem akar jobban, mint a kedvemre tenni, én pedig semmit nem akarok jobban, mint odaadni magam neki. Nyel egyet, szavaim hallatán megjuhászodik. – Nekem is szükségem van rád, Nikki. Te jó ég, de mennyire! Mély lélegzetet veszek – el sem tudja képzelni, mekkora örömöt szerzett kijelentésével. – Akkor érints meg.
És megteszi – de még hogy. Ugyan számítok a dédelgetésre, a szenvedélyre, érzékeim azonnali lerohanására, de kizökkent heves tekintete, szoros vonallá keskenyedő szája. Megszűnik a világ a számára, csak engem lát. Hosszan, keményen csókol, kiélvezem az ízét. – Az ágyra – mondja egyből a csók után. – Hajolj előre. Tedd szét a lábad. Kérdőn felvonom a szemöldökömet. – Főnökösködünk? Finoman rácsap a hátsómra, nekem pedig meglepetésemben és izgalmamban elakad a lélegzetem. – Mit kell mondani? – Igen, uram – mondom engedelmesen, erőt veszek magamon, és letörlöm az arcomról a mosolyt. Visszafordulok az ágyhoz, fölé hajolok, és szilárdan megtámaszkodom a matracon. Izgalmam annyira nyers, hogy biztosan parfümként árad testemből. Immár nem kérdőjelezem meg az indokaimat; nem vagyok elemző kedvemben. Csak arra vágyom, hogy Damien lángra gyújtsa testemet, és mélyen belém hatoljon. Két tenyerét fenekemre tapasztja, lassan, érzékien köröz velük. Egy pillanatra hűvös csapja meg a bőrömet, amikor elveszi a kezét, aztán fájdalommal vegyes kéjjel kiáltok fel, mert keményen lesújt a fenekemre. Utána arra a helyre nyomja tenyerét, ahova ütött, hogy enyhítse a csípős fájdalmat. Keze lassan lábam közé siklik. – Jaj, Nikki – mondja, közben cirógat. Iszonyú nedves vagyok, és remegek az érintésétől. A csiklóm közvetlen közelében simogat, de magát a csiklómat elkerüli. Le kell küzdenem a késztetést, hogy egyik kezemet elvegyem az ágyról, és magamhoz nyúljak. Bár végül is… A bal kezemen támaszkodom, jobbom a lábam közé vándorol. Reszketni kezdek, miközben ujjhegyemmel a csiklómat ingerlem. Óriásira duzzadt, és érzékeny; olyan nagyon közel járok a csúcshoz. – Jaj, megint huncutkodsz – mondja Damien, ahogy ujja az enyémmel találkozik. Nyelek egyet, és további fenekelésre számítok, de nem ez következik. Helyette még jobban előredönt, úgyhogy nincs más választásom, ha nem akarok arccal előreesni, újra meg kell támaszkodnom mind a két kezemmel. Damien elveszi a kezét rólam, én meg nyüszítek, úgy hiányzik az érintése. Most egyáltalán nem érintkezik a testünk, ez a legfájóbb büntetés, amit kiszabhat. Egy pillanatra eltűnődöm, vajon ezt tervezheti-e. Így hagy, előredőlve, pucéron, égnek emelt seggel, hagyja, hadd várjak, hadd ácsingózzak rá. Tudom, előfordulhat, hogy ezt teszi, és a gondolatra önkéntelenül elmosolyodom. Felbőszítene és megőrjítene, de tudom, mikor letelik a büntetés, és végül csak megbaszna, annál édesebb lenne az élmény. De aztán kiderül, nem ez volt a terv. Hallom, hogy lehúzza a sliccét, aztán suhog a farmer, gyorsan megszabadul tőle. Ajkamba harapok, és diadalittasan sóhajtok fel, mert érzem, hogy a hátsómnak nyomja a farkát, én pedig édes várakozással nyílok meg előtte. Kérlek, Damien. Hatolj belém. Azonnal. Ezt akarom üvölteni, de csendben maradok. Viszont nem maradok mozdulatlan. Képtelen lennék rá. A testem követeli a farkát, be vagyok sózva, körözni kezdek a csípőmmel, ő pedig halkan, kéjesen nyögdécsel, amitől még inkább eldobom az agyam. A csípőmre zárul a keze, hogy egy helyben tartson, én pedig önkéntelenül ellenkezve nyöszörgök. Felnevet, én pedig olyan ingerült leszek, hogy kis híján felkiáltok, mert hideg vérrel, nagyon aljas módon heccel. Amikor megérzem farka hegyét vulvám síkos redőin, megkönnyebbülésemben szinte feljajdulok. De először csak hergel, alig hatol belém. Ettől olyan erővel harapok alsó ajkamba, hogy már attól tartok, kiserken a vérem. Brutális érzés, hogy megvárat, de azért finom. Annyira kemény a farka, teljesen készen áll, mindkettőnket kínozza azzal, hogy visszafogja lökéseit, és csípőmbe kapaszkodva őrzi meg egyensúlyát. Nekem nincs ennyi önuralmam. Hüvelyem minden egyes centimétere kétségbeesetten követelőzik, izmaim mohón húzódnak össze minden tantaluszi lökéssel egy időben. Mélyebben. Keményebben. Jaj, édes istenem, kérlek. – Ahogy parancsolod – mondja, és még csak arra sincs időm, hogy meglepődjek, hogy ezek szerint fennhangon beszéltem, mert bennem van, kitölt a farka. A teste fölém préselődik, két kézzel kell támaszkodnom az ágyon, hogy megtartsam magam. Damien fél kézzel alulról átfogja a derekamat, hálás vagyok a támasztékért. Pucsítok, lábujjhegyen állok, mintha önkéntelenül megtennék mindent, hogy egyre mélyebben hatolhasson belém. Tövig be akarom fogadni. Azt akarom, hogy elemésszük egymást. És amikor finoman kihúzza, és egyetlen erőteljes mozdulattal újra visszalöki, biztos vagyok benne, hogy felrobban a világ körülöttem. – Már közel vagy – suttogja, és feszült hangjából tudom, hogy ő sincs messze. – Igen – felelem, de annyira berekedtem, hogy kétlem, hogy kivehető a válasz. – Nyúlj magadhoz – mondja. Egyre fokozódik bennem az izgalom, összerázkódom, mintha áramütés ért volna. – Mi? – kérdem, aztán felnyögök, ő pedig lassan kínoz tovább, mintha pontosan tudná, mekkora nyomással tarthat a kéj szélén – és mennyire lenne még szükség, hogy átbillenjek. – Hallottad. Megnyalom a szám, és nyelek egyet. Ujjaim megrándulnak, égek a vágytól, hogy engedelmeskedjem. Szeretném kitapintani, hol ér össze a testünk, és teljes hosszában cirógatni kemény farkát, miközben ingerlem nagyon is érzékeny csiklómat. – Azt… azt hittem, az huncutkodás lenne – mondom, és különös félénkség vesz erőt rajtam. Már magától a választól szinte rakétaként lő ki az űrbe a gyönyör:
– Lehet, hogy bírom, amikor huncutkodsz. Elakad a lélegzetem. Nyelek egyet. Aztán elveszem az ágyról a jobb kezem. Ettől elvesztem az egyensúlyom, de ő megtart, átkarolva tartja a derekamat. Magamhoz nyúlok, éppen csak súrolva síkos klitoriszomat. Egész testemben összerándulok, izmaim mohón szorulnak össze, hogy még beljebb húzzam magamba a farkát. Pompásan érzem magam, teljesen kitölt, és olyan iszonyatosan közel vagyok, hogy tudom, a legkisebb érintés, és már végem is van. El akarok élvezni, de tovább is akarom ezt csinálni vele. Érezni akarom, ahogy egymáshoz súrlódik a testünk, amikor mélyen bennem van. Odanyúlok, ahol eltűnik a farka a nedves nyílásomban. Végigsimítok rajta. Egyszerre bársonyos és acélos. Hallom, hogy torokhangon nyöszörög, ahogy gyengéden simogatom. – Jézusom, Nikki, nem tudom visszafogni magam. – Akkor ne fogd vissza magad. Behunyom a szemem, ujjaim még alig söpörnek végig a csiklómon, amikor megremeg, szorosabban öleli a derekam, és totálisan betölt. A spriccelésétől én is élvezni kezdek: szorosan farka köré fonódom és újra visszateszem a másik kezem az ágyra, nehogy elessek. Különben is túl érzékeny már a csiklóm, nem tűr további érintést. – Nikki – mondja, amikor már nem ráng bele a teste. Elengedi a derekam, aztán rögtön elkap, mert menten összeroskadnék. Annyira kiszállt minden erő a lábamból, hogy abban sem vagyok biztos, képes leszek-e még valaha talpra állni. – Azt hiszem, teljesen szétcincáltál – mondom. – Bár, ha az volt a célod, hogy megbüntess, teljesen mellétrafáltál. – Valóban? – viszi fel a hangsúlyt provokatívan. – Úgy veszem ki a szavaidból, azt hiszed, már végeztem veled. Biztosíthatlak, nem így van. – Ó. – Újra felgyorsul a pulzusom. – Ez egy nagyon érdekes hír. – Örömmel hallom, hogy felcsigáztalak. – Végigsimít még mindig remegő lábamon. – De most lehet, hogy le kellene feküdnöd. Úgy tűnik, nem állsz valami stabilan a lábadon. – Gondolod? Felnyalábol, megint a melléhez szorít, úgy, mint az előbb. Érzem, hogy melegben és biztonságban vagyok. Damien dédelget, és mikor gyengéden az ágyra fektet, és puha csókot nyom a homlokomra, el akarom sírni magam a kedvességétől. De aztán ördögi fény gyúl tekintetében. – Aztán nehogy elaludj nekem – mondja, miközben leoldja nyakamról a zsinórt – és azonnal jobb csuklómra köti. A másik végét nagyon erősen rögzíti az ágy oszlopához. Egészen belehajol az arcomba, mosolya tagadhatatlanul gonosz. – Ezt élvezni fogom. És persze te is. Megnyalom a szám, a gyengédségre irányuló gondolatokat kiverte a fejemből Damien szótlan, dekadens ígéreteinek súlya. Fogja az ágy lábához ejtett köntöst, és kihúzza belőle az övet. Finoman végigsúrolja vele a testem, aztán céltudatosan elmosolyodik. – Bal kéz. Engedelmeskedem, a fejem fölé emelem a kezem, és megmarkolom az ágy fejénél húzódó keresztrudat. A karomat most szélesre tárom, a hátammal kissé homorítok, lábszáramat szorosan összezárom. – Klassz – mondja Damien, miután a másik csuklómat is odaerősítette. – De azt hiszem, lehetne még klasszabb. Egyértelmű, hogy akar valamit: lecsusszan az ágyról, és a verandára vezető ajtóhoz megy. Ez egy üveg tolóajtó. Kinyitja, és betódul az éjszakai levegő. Hűvös van, de annyira tüzel a testem, hogy észre sem veszem. Az ajtó mellett áll, végigsimít a fehér fátyolszöveten, amely akkor lobogott mellettem, amikor modellt álltam Blaine-nek. – Emlékszel az első éjszakánkra? – kérdi. Hogy ne emlékeznék? Azok a drapériák. Ez az ágy. És én, amint teljesen elvesztem Damien érzéki rohamaiban, félelmeimet és szégyenemet csókjai és gyengéd szavai csitították. De most nem mondom ki mindezt. Csak annyit suttogok: – Igen. – Én is emlékszem – mondja, aztán mindkét kezével belekapaszkodik egy-egy függönydarabba, és letépi őket a karnisról. Innen látom, hogy hátizmai megnyúlnak, aztán földre hullik a finom, tejfehér fátyolszövet – Damien akarata felszabadította. Halványan elmosolyodom; engem is ő szabadított fel. Egy pillanat alatt újra mellettem van, és, mint számítottam rá, a függönnyel köti oda a lábaim az ágy lábánál levő rudakhoz. Az eredmény intim, egyszerre édes és fájdalmas. Széttárt karokkal és lábszárakkal kiterítve fekszem. Nem tudom megérinteni sem őt, sem magamat. Nem tudok hasra fordulni. A combom pedig végképp nem tudom összezárni, hogy elrejtsem duzzadt, nedvektől csúszós pinámat. Oldalra fordítom a fejem: egyfelől azt kívánom, bárcsak befúrhatnám magam az ágynemű alá, másfelől eszelősen felizgat a tudat, hogy mindenem tárva-nyitva Damien előtt. Az övé vagyok, csinálhat velem, amit akar. Kíváncsi vagyok, mi jár a fejében, aztán nyüszítek, amikor távolodik az ágytól, ahelyett, hogy rám mászna. Alsó ajkamba harapok, hirtelen aggódni kezdek. Tudom, hogy függetlenül attól, mi történik, végül ragyogóan fog zárulni a dolog. De azt is tudom, hogy Damien mesterien manipulálja a várakozásaimat. Ha így itt hagy – szélesre tárva, mindenre készen – akkor talán csak sikítanom kell. – Ne aggódj – mondja, mintha gondolataimban olvasna. – Talán nem kizárt, hogy sanyargassalak egy cseppet, de ma éjjel ezzel magamat is kínoznám. – Szadizmus, nem mazochizmus? – mondom pajkosan, aztán elmosolyodom, amikor nevetésben tör ki.
– Szadizmus, Ms. Fairchild? Lássuk csak, emlékszem-e a meghatározásra. Úgy rémlik, szadizmus, ha az ember azzal jut szexuális kielégüléshez, ha fájdalmat, szenvedést okoz, vagy megalázza a másikat. – Az ágy melletti kisasztalhoz lép, és kihúzza a fiókot. – A szexuális kielégülés szándékát beismerem – mire véget ér az éjszaka, már sokkal kielégültebb akarok lenni, mint most –, de fedezzük föl a többit, benne vagy? A számat nyalogatom, miközben kivesz a fiókból egy doboz gyufát. Tökéletesen megbízom Damienben, de mi az ördögöt akar azzal a gyufával? – Szóval mondja csak, Ms. Fairchild, fáj valamije? Nyelek egyet. Nehéz tűrni ezt az állapotot, de ez még messze nem fájdalom. – Nem. – Nagy örömmel hallom. – Átvág a szobán, aztán eltűnik a szemem elől. A következő pillanatban vastag gyertyával tér vissza, amelynek repked a lángja, ahogy hozza. – A viasz nagyon izgató tud lenni – mondja, válaszul kérdő pillantásomra. – Az ember a bőrén érzi, milyen gyorsan változik a hőmérséklete. Ahogy összehúzódik, amint rászárad a bőrre. Tapasztalta már, Ms. Fairchild? – Nem – rázom a fejem. Nem tudom eldönteni, ijedt vagyok-e, vagy izgatott. – Mmm – nyugtázza, mintha emlékezetébe vésné a választ. – Nos, ma csak egy dolog érdekel a gyertyával kapcsolatban. Megáll az ágy mellett, és a gyertyát oldalra dönti, úgy hogy a folyékony viasz a dekoratív kisasztal márványlapjára csurran. Aztán beleállítja a viasztócsába, hogy a megszilárduló cseppek odaragasszák és megtartsák. Utána kivesz a fiókból még valamit. Csak amikor a rejtett világítás elhalványul, jövök rá, hogy távirányító. Hamarosan sötétben vagyunk, csak az egyetlen gyertyából árad repdeső narancsszínű fény. – Ó… – Csalódott vagy? – kérdi. – Nem – mondom. Érzem, hogy elvörösödöm. – Egy kicsit talán éppen felcsigáztál. – Valóban? Jó, ezt megjegyzem. De hol is tartottunk? Ja, igen. A szadizmusnál. – Az ágyra ereszkedik, és szélesre terpesztett lábam közé térdel. Szaporán pihegve veszem a levegőt, keze finoman pihen meg a combomon, épp csak térd fölött, hüvelykujját belülre teszi, ahol a legpuhább a bőröm. – A következő, úgy rémlik, a megaláztatás volt. – Ön megalázottnak érzi magát, Ms. Fairchild? Hisz végeredményben feltárult előttem. Szélesre nyílt, mint kikeletkor a virág, és rettentően nedves. Gyönyörű vagy, Nikki – mondja, hangjában nyers szenvedély. – De meg vagy alázva? Oldalra fordítottam a fejem, mert az igazság az, hogy tényleg kiszolgáltatottnak érzem magam. Kiszolgáltatottnak, szélesre tártnak, romlottnak és bevadultnak. De nem érzem, hogy meg lennék alázva. Ellenkezőleg, felizgultam. Azt hiszem, csak ezért vörösödtem el ilyen röhejes módon, mert az érzelmek különös kombinációjának vagyok kitéve. – Nem – suttogom. – Nézz rám. Odafordítom a fejem, szemébe nézek, az egyik sárgás fényben ragyog a gyertya lángjától, a másik szinte fekete, sötét, mint az örökkévalóság. – Nem vagy megalázva – mondja. – És, gondolom, nem is szenvedsz, ugye? – Nem. – Jó. – Ajka mosolyra görbül, miközben combom belsejét simogatja, egyik hüvelykujjának párnája folyamatosan a legdurvább sebemet cirógatja. – Ön kivételes, Ms. Fairchild – mondja. – Örökké el tudnálak nézni. Beléd tudnék veszni. Reszketve veszek levegőt. Szeméremdombom izomzata vágyakozva rándul össze, és mellem olyan nehéz, hogy az már szinte fáj. Mozognék – ki akarom elégíteni szexuális vágyamat –, de moccanni sem tudok, tehetetlen vagyok. – Tetszik, hogy tudok olyat csinálni, amitől elpirulsz – mondja. Nyelek egyet. – Miért? – Mert tudom, mi az oka. – Tényleg? Nos, Mr. Stark, akkor kérem, velem is ossza meg a felfedezését. – Mert teljesen szélesre tártalak. Mert meztelen vagy, és tehetetlen. Mert ebben a pillanatban azt tehetek veled, amit csak akarok. Akármit. És mert ez izgat téged. – Tenyerét a szeméremajkaimra tapasztja. Elhaló hangon nyögök fel; alig több ez, mint sóhajtás. – Nos, mondja csak, Ms. Fairchild! Ha nincsenek fájdalmai, nem szenved, nincs megalázva, akkor hogyan érzi magát? – Be vagyok indulva – ismerem el, amitől még jobban kipirulok. Még a gyertya gyér fényénél is látom, hogy arca elsötétül. Nem én vagyok az egyetlen, aki be van indulva ebben a pillanatban. Mondanék valamit, de a fejét rázza. – Csitt. Hunyd le a szemed. Meg foglak csókolni. Engedelmeskedem, ajkaim elválnak, várom, hogy megérezzem rajtuk Damien száját. De nem is oda nyom csókot. A combomon érzem szúrós borostáját, aztán a lábam és a vulvám közti puha hajlatban terem a nyelve. Most már akadozik a lélegzetem, az eddigi játékos hangulat szertefoszlik, vágynak, gyötrő kívánásnak, néma kiéhezettségnek adja át a helyét. Ajka csiklómra zárul, nyelvcsapásainak ritmusa teljesen őrületbe kerget. Hüvelykujjával a peremén játszadozik, éppen csak nem csusszan belém, de ez az inger hozzáadódik ahhoz, amit a nyelvével csinál, s csoda, hogy nem szakadok szét az érzékeimet bombázó gyönyörök közepette. Hátammal homorítok, csípőmmel körözök. Ösztönösen próbálom összezárni a combom, igyekszem gátat vetni az irdatlan kéjhullámnak, amely olyan intenzív, hogy szinte már fáj. De képtelen vagyok. Kikötözött, nincs választásom, át kell adnom magam e bámulatos gyönyörnek.
Damien megmarkolja a csípőm, hogy még inkább egy helyben tartson. Megmámorosodom a kéjtől, részegítő a vágy, lehunyom szemem, fejemet teljes megadással hajtom hátra, közben Damien szája és nyelve erotikus varázslattal hajszol egyre szédítőbb magasságba, mígnem szikrázó, színpompás, hullócsillagokkal teli csúcsra jutok, és kifulladtan, kielégülten hagy hátra. Lassan tér vissza mellém a valóság, kapkodom a levegőt, kiterítve fekszem az ágyon. Hullámzik a keblem, minden porcikám olyan érzékeny, hogy még a lepedő minden egyes rostját is külön érzékelem magam alatt. Úgy érzem, kényeztetett, dédelgetett, gyönyörködött bennem, és rendbe tett. Biztos vagyok benne, hogy már csak az van hátra, hogy kioldoz, a karjába vesz, és mennyei boldogságban nyom el bennünket az álom. Ugyan mi más jöhetne még ma éjjel? Tökéletesen és édes gyönyörrel pusztított el. De több eszem lehetne, mint hogy bármi ilyesmit feltételezzek Damien Starkról. Finoman harapdálja a mellbimbómat, homorítok, kiröppen szememből az álom. Lestrapált, szétcincált érzékeimre mért csapásával – mégsem akarom, hogy véget érjen. Finom a kínzás, örömest maradnék így örökké, lemondanék az evésről, az ismerősökről és a külvilágról, ha simán Damien karjaiba menekülhetnék. Kinyitom a szemem, felkönyököl, mosolya jelzi, hogy elégedett magával, mintha kitalálta volna, mire is gondolok éppen. Aztán oldalra pillant, és lehervad arcáról a mosoly; kifejezéstelen képet vág, nem tudok olvasni róla. Belém hasít az aggodalom. – Damien? – Ösztönösen fordulok arra, hogy mit nézhet. A falon óra, körülötte pedig néhány bekeretezett fotó. Azon kevés személyes tárgy közé tartoznak, amelyeket Damien máris idehozott a máskülönben szinte teljesen üres házba. Ó. Gépiesen megpróbálok felülni, de még mindig le vagyok kötözve, fogoly gyanánt, kiterítve heverek az ágyon, meztelenül és sebezhetően. Viszont ebben a pillanatban mintha úgy tűnne, Damien sebezhetőbb, mint én. – Már egy perc sincs hátra – mondja, és visszafordul felém. – Te változol tökké vagy én? – Könnyed kérdés, de valami aggaszt a hangvételében, és ettől elbátortalanodom. – Nem hiszem, hogy örülnék neked, ha tök lennél – préselem ki magamból az évődést kényszeredetten. – Én meg borzasztóan festek narancssárgában. Felnevet, és aggodalmam máris elpárolog. Fölém térdel, meglovagol, és kihívóan a hasamhoz dörgöli erekcióját. Ujja hegyével cirógatja az ajkam, én meg levegőért kapkodok, mert rájövök, egy ideje már elfelejtettem lélegezni. Lejjebb csusszan, és végigsimít a platina-smaragd bokaláncon, amelyet játszmánk kezdetekor adott nekem. Rám néz, tekintetében szenvedély lobog. – Még mindig az enyém vagy – suttogja. És mielőtt válaszolhatnék, odébb csusszan, és olyan fürgén belém hatol, hogy meglepetésemben szenvedélyesen felkiáltok. Együtt mozgunk, lassan és gyengéden szeretkezünk, aztán érzem, hogy egész testében megremeg, én pedig lehunyom szemem alatta, és elégedett vagyok, hogy örömöt szereztem neki. Lehengeredik rólam, és mellém bújik. – Nikki. Nem követelőzés ez, nem is kérdés. Egyszerűen csak kimondja a nevem, én pedig beiszom, mint a meleg napfényt. Így fekszünk, összeér a testünk, míg végül már nem tudom elviselni a mozdulatlanságot. – Oldozz el – mondom. Felemeli a fejét, rám néz. Még mindig heves a tekintete, de játékosság is van benne. Nem siet, hogy kiszabadítson. – Hahó! – mondom, aztán a körmömmel megkocogtatom a vas ágykeretet. – Eltévedtél az ágy közepétől az ágy fejéig vezető úton? – Épp számba veszem a lehetőségeimet – mondja. – Miért is kellene, hogy kiszabadítsalak? – Mert hamarosan begörcsöl a karom. – Boldogan megmasszírozlak. Mérges képet vágok. – És mert koktélpartit tartasz itt szombaton, és a vendégek kérdezősködni fognak. – Lehetséges, de nem lenne megnyugtató a tudat, hogy bőven lesz miről beszélgetni a vendégeknek? – Rém bosszantó, hogy meg kell fosztanom a vendégeidet ettől az érdekes társalgástól, ettől függetlenül szeretném kiszabadítani a kezem. – Valóban? – Lustán, egy ujjal végigsimít az oldalamon, én pedig az alsó ajkamba harapok, nehogy tekeregni kezdjek. Finoman ingerel, valahol félúton a cirógatás és a csiklandozás között, bizsereg tőle a bőröm. – És ugyan mit kíván tenni a kezével, Ms. Fairchild? – Végigtapogatlak. – mondom merészen. – Jogomban áll. Végül is, most hogy már elmúlt éjfél, egyenlő felekként állunk szembe egymással. Nem igaz, uram? Kicsit habozik, mielőtt szertartásosan biccent. – Igen, hölgyem – mondja, és áthajol rajtam, hogy kibogozza a csuklómat rögzítő csomókat. – Egyenlőkként bizony. Amikor a kezem szabad, rögtön felülök, ő meg közben eloldozza a bokámat. Felhúzom a lábam, kiélvezem az érzést, hogy milyen újra mozogni. Aztán feltérdelek az ágyon, szemben Damiennel, aki az ágy lábánál ül, és engem figyel. Nehéz nem ránézni. A lobogó gyertyafényben még fenségesebb látvány. Felé nyúlok, tapintani akarom a bőrét. Érezni akarom a teste melegét a kezem alatt. Lassan a szívére simítom a tenyerem, aztán behunyom a szemem, és csak figyelem, ahogy ver a szíve: erősen és kitartóan, amilyen ő maga is. Gyengéden hátrataszítom, és fölé ülök, meglovagolom, két térdem csípője két oldalára szorítom. Ujjaimmal a mellkasát cirógatom, nézem, hogy egy apró izom ugrál az állkapcsán, innen tudom, milyen keményen küzd, hogy megőrizze önuralmát. Elmosolyodom, kiélvezem a hatalmat, amelyről lemondott a javamra.
– Bámulatosnak érzem magam melletted – mondom. – Azt akarom, hogy te is ugyanígy legyél ezzel. – Így vagyok vele. Amikor megérintelek. Amikor látom, hogy reszketsz a vágytól. Amikor összehúzódnak az izmaid, és behúzzák a farkam a hüvelyedbe. Mit gondolsz, milyen hatással vagy rám? Engem melletted intenzívebb érzések töltenek el, mint korábban valaha is. – De te uralod a helyzetet. – Kicsit mozdítok a csípőmön, hogy szó nélkül éreztessem, most viszont én uralom a helyzetet. – Nem – rázza a fejét. – Ez csak illúzió. Valójában te vagy a főnök, Nikki. Teljesen megkaparintottál, a kezedben tartod a szívemet. Finoman bánj vele. Törékenyebb, mint hinnéd. Nyelek egyet, aztán pislogok. Megindít, amit mondott. Finoman cirógatom állkapcsát, kiélvezem borostája tapintását. Odahajolok hozzá, hozzápréselem magam, és lassan, mélyen megcsókolom. – Mit akarsz? – kérdem a csók után. – Ha most ebben a pillanatban azt tehetnél velem, amit csak akarsz, mit tennél? – Most azt akarom, hogy csak feküdj ide mellém – mondja. – Csak át akarlak ölelni. Ettől a választól teljesen elérzékenyülök, gombóc nő a torkomban. Sírás környékez, szentimentális lettem, nem hiszem, hogy voltam már boldogabb életemben. Gyengéden lecsusszanok róla, és mellé bújok. Hátammal simulok a mellkasához, és az ablakon át kifelé nézek, miközben szórakozottan cirógatja a karomat. Már nem először fekszünk így egymás mellett; meleg, meghitt érzés. Magunkra ismerek benne. – Hiányozni fog ez az ágy – ismerem el. – Mondjuk megtarthatnám. De nem nagyon passzol a berendezéshez. – Hát, ha az összes berendezési tárgy hagyományos lesz… Nem fejezem be a mondatot, ő meg felnevet, aztán közelebb húz magához. Olyan jól megvagyunk együtt, annyira élvezem, hogy milyen is a bőrömben lenni, amikor vele vagyok. Hasra fordulok, mert látni akarom az arcát, és örömmel tölt el, hogy megtettem. Csókot nyom a homlokomra, és arccal egymás felé fordulva összegömbölyödünk az ágyon. Keze derekam görbületén pihen, én pedig lustán simogatom a mellkasát. Alig néhány pihés, tapintásra puha szőr van rajta. Ábrákat rajzolok a mellkasára, ezzel szórakoztatom magam, de aztán látom, hogy megrándul a szája sarka. – Mi az? – kérdem. – Jól szórakozik, Ms. Fairchild? – Ami azt illeti, igen. – Örülök. Korábban rendesen felbosszantották azok a szemétládák. Nem örültem neki. – Én sem – felelem, és e két szónak vitathatatlanul kijár „Az év legfinomabb megfogalmazása” cím. – De most már rendben vagyok. És úgy tűnik, te is egész jól elvagy. – Ott az étteremben boldogan letéptem volna a fejüket – ismeri be. – Láttam rajtad – mondom. – De nem csak a lesifotósokra gondolok. – Hanem? – nyugtalanul fürkész. Vállat vonok. – Még mindig azon a telefonhíváson töprengek. Van valami gond? – kottyantom ki, mert egész éjjel magamban tartottam a dolgot, de már nem bírom. – Carl csinált valamit? Damien nem válaszol, mire vasvilla szemekkel, ingerülten nézek rá. – Ugyan már, Damien. Az, amiről Carl beszélt – mindketten nagyon jól tudjuk, hogy magától nem fog elmúlni. – Éppenséggel azt remélem, hogy igenis elmúlik – mondja Damien. – Bár könnyen lehet, hogy igazad van. – Damien! – pont olyan elkeseredett a hangom, mint ahogy érzem magam. – Mondd csak meg egyenesen. Történt valami, amit nem meséltél el? Ezért volt az a telefonhívás is? – Nem. – Egy ujjal megdörgöli az orrát. – Becsületszavamra. Elkomorodva figyelem az arcát. Odébb csusszan, hogy jobban lássam, aztán ujjával egy keresztet rajzol a szíve fölé. Felvonom a szemöldököm, ő pedig három ujját felemeli afféle cserkésztisztelgésképpen. Visszatartom a nevetést, Damien felemeli a kisujját. – Megesküdjek? Ez megteszi a hatását – nevetve akasztom össze vele a kisujjamat. – Esküszöm – mondja, miközben megemeli összefogódzkodó kezünket, és megcsókolja kisujjam hegyét –, hogy a hívásnak semmi köze Carl Rosenfeldhez. Bólintok. Hiszek neki, de még mindig aggódom. Ugyanis akárki hívta akkor, rést tudott ütni Damien Stark védelmi vonalának hűvös, nyugodt felszínén. És aki erre képes, azzal nem érdemes ujjat húzni.
5
Kinyitom a szemem. Az ajtón át látszik a csillagos ég, mint egy nagy takaró. Nem tudom, pontosan mire ébredhettem. Kicsit kába vagyok, Damien felé fordulok, gépiesen az ő karjában keresek puha kényelmet, hogy visszaaludhassak. De nincs testmeleg, csak a gombóccá gyűrődött ágynemű van ott. Zavarodottan felülök. Mélyen aludtam, odafészkelődve Damien mellé, és most feleszmélve nem értem, hogyhogy egyedül találom magam. A gyertya leégett, de Damien alacsony fokozatra állította a rejtett világítást, minden izzó épp csak annyira parázslik, hogy együttesen eloszlassák a teljes sötétséget. A konyha irányába pillantok, de az a rész sötét, és csend van. Mellettem már nem langyos az ágynemű. Damien jó ideje nincs itt. Lesiklom az ágyról, felemelem a padlóra hullott köntöst. Felveszem, anyagának finom cirógatása mintha Damien érintését idézné. Az ágykeretről leoldom a köntös övét, és a derekamra kötöm. Szorosra húzom magamon. Aztán markomba fogom a gömbben végződő ágyoszlopot. Sajnálni fogom, hogy eltűnik ez az ágy, de a küldetését betöltötte. Kellék volt, amelyet egy konkrét illúzió kiváltására választottak. Megremegek, hirtelen rám tör az irracionális félelem, hogy minden illúzió volt, az élen Damiennel. De ezek csak kísértetek. Tudom, valójában minden rendben. Vagy legalábbis nagyon remélem. Eszembe jut, mit mondott az étteremben: azért fog elhagyni, hogy megvédjen. Fázósan átkarolom magam. De tudom, ez bolondság. Damien nem hagyott el. Csak az ágyból kelt ki. – Damien? Nem számítok semmire, úgyhogy nem is lepődöm meg, amikor nem jön válasz. Nagy ez a ház, de az elmúlt hét során a munkások befejezték a belső felületek festését, és már a kertépítők is majdnem teljesen kész lettek. A legtöbb szobában még mindig egyáltalán nincs bútor, de még így is bárhol lehet, s egy ilyen méretű ház esetében a „bárhol” szó elég nagy területet jelent. Egy pillanatra eszembe jut, hogy visszafekszem, és megpróbálok újra elaludni. Végül is nem keltett fel, nem kizárt, hogy azért ment ki a szobából, hogy kicsit egyedül legyen. Azt mondta, a telefonhívás nem függ össze Carl fenyegetőzésével, én pedig nem kételkedem a szavaiban. Ettől függetlenül felkavarta ez a telefon, én pedig vagyok annyira önző, hogy megpróbáljam megérteni, miért. Azt akarom, hogy bízzon bennem, és hozzám forduljon, ha vigasztalásra van szüksége. Azt akarom, hogy tartsa meg, amit azzal kapcsolatban ígért, hogy én vagyok képes fényt vinni a Damien Starkot körülvevő árnyékok közé. De vajon ez az egyetlen okom arra, hogy most elindultam megkeresni? Ha igen, akkor tényleg vissza kellene bújnom az ágyba. Ígéret ide vagy oda, Damiennek is joga van a privát szférához. Függetlenül attól, mennyire nehéz ezt nekem elviselni, az ígérete az övé: ha akarja, megtartja, ha akarja, megszegi. Csak egy pillanatig tétovázok, mert ugyan megértem őt, de még erősebb bennem a késztetés, hogy lecsillapítsam. Át akarom ölelni, magamhoz akarom szorítani, és néma ígéretet akarok tenni neki, hogy bármire is van szüksége, én mellette állok. Azt akarom, hogy… Talán még mindig önző vagyok, de vagyok annyira öntelt, hogy azt képzeljem, Damiennek szüksége van rám. És igen, ha önzés most utána menni, akkor önző vagyok. Látom, hogy a telefonját a gyertya mellett hagyta. Megtorpanok, eszembe jut az SMS, amit kapott, és hogy nem sokkal utána csörgött a telefonja. Vagy megismerte a számot, vagy benne van a telefonkönyvében a hívó. Megnézzem? Elég hosszan tétovázok ahhoz, hogy undorodni kezdjek magamtól. Ha Damien kotorászna az én híváslistámban, tombolnék tökéletesen jogos dühömben. És most mégis azon tanakodom, hogy belenézzek-e a telefonjába? Csodával határos módon újra gimnazista lett belőlem? Tagadhatatlanul kellemetlen gondolat, úgyhogy kiverem a fejemből, és a konyha túlsó végében levő szolgálati lifthez settenkedem. Az első a lenyűgöző, éttermi színvonalú, egyelőre használatlan gépekkel telepakolt nagykonyhából nyíló raktárhelyiségbe visz. A konyhán át kimegyek a napozóteraszra. Arra gondolok, biztos a ház északi oldalán található, kis híján száz négyzetméteres edzőteremben találom majd. De amikor odaérek, sehol nem látom. A nagy termet különböző egységekre osztották. Először a súlyzók közé jutok: ez a helyiség tele van gépekkel, szabadon álló súlyokkal, matracokkal, és van egy bokszzsák is. Gyorsan továbbmegyek, a praktikus, mégis gyönyörűen csiszolt tölgyfa ajtón át belépek a következő nagyobb terembe. Itt, a második szobában futópálya van, frissítőpultokkal. Itt is vannak súlyok, húzódzkodó rúd, spinning biciklik, még egy bokszzsák és egy sor egyéb felszerelés. Damien stílusának megfelelően a helyiség egyik oldala üvegfal, amelyen át kilátás nyílik a birtokra és azon túl az óceánra. A feszített víztükrű, süllyesztett úszómedence a fő szinten található nappaliból nyílik, de az edzőterem felől is oda lehet menni, a teraszra nyíló egyik üveg tolóajtón át. Innen, ahol most állok, nem látszik a víz, de legalább egy halvány háttérvilágítás biztos fel van kapcsolva a medence körül, mert zöldeskék fény árad a terasz felé. Erre először ügyet sem vetek – három napja feltöltötték a medencét, Damien azóta felkapcsolva hagyta a világítást, mert megemlítettem neki, hogy éjjelente imádtam a tesómmal kiülni a medence mellé, figyelni, hogyan táncol a fény a víz felszínén, ahogy fúj a szél. Most viszont szélcsend van. Amikor felébredtem, mozdulatlanul hevert még a három függönydarab is, amiket Damien a helyén hagyott. A fény viszont ritmusra, szabályosan váltakozva táncol. Elmosolyodom. Tudom, hogy megtaláltam.
Az üvegajtó felé indulok, de a bokszzsák melletti kisasztalra pillantva megtorpanok. Egy üveg víz áll rajta, de nem ezen akadt meg a tekintetem. Hanem a padlón heverő újságon. Damien szertartásszerűen követi a híreket, de még egyszer sem láttam, hogy ne hajtotta volna össze takarosan az újságot, miután végzett vele. Ez a pár lap viszont most a földön hever. Gondolom, akár le is eshetett, de valami miatt nem tartom valószínűnek, hogy így történt. Felveszem az eltévedt lapot, és rögtön látom, hogy a sportoldal az. Minthogy Damien eredetileg profi teniszezőként futott be karriert, ez aligha megdöbbentő. A szalagcím láttán azonban meglepetten kapkodok levegőért – most már értem, mi a helyzet. Nemsokára átadnak egy új teniszcentrumot Los Angelesben. Mához pontosan egy hétre, jövő pénteken lesz az ünnepség, amelynek keretében felavatják. És a centrumot Damien volt edzőjéről, Merle Richterről fogják elnevezni. Arról a férfiról, aki öngyilkos lett, amikor Damien tizennégy éves volt. Aki szerintem öt hosszú éven át szexuálisan zaklatta Damient. Akivel apja parancsára még az után is együtt kellett dolgoznia, hogy a fiú könyörgött, hadd hagyja abba a teniszezést egyszer s mindenkorra. Eszembe jut, mit mondott Alaine a teniszkomplexum avatójáról. Akkor nem mondott nekem semmit a megjegyzés. Most már mindent értek. Az asztalon hagyom az újságot, aztán az üvegajtón át elhagyom a helyiséget. A járólappal kirakott veranda sima a talpam alatt, lábam körül röpköd a köntös, ahogy a medence felé haladok. A birtok a malibui dombok közt található, és a medence túlsó szélét úgy tervezték meg, hogy azt az illúziót keltse, hogy a semmiben végződik; mintha az ember átúszhatna a mélységen túlra, ki, a légüres térbe. Damien a szakadék mentén ússza a hosszokat; eltűnődöm, vajon direkt választotta-e azt a helyet. Meztelen, a medence világítása kihangsúlyozza izmait, amint gyorsúszásban siklik a vízen. Lenyűgöző, atletikus és robusztus a teste, gyomrom összerándul a vágytól. Nem szexuális vágy ez – ámbár hazudnék, ha tagadnám, hogy ha Damienről van szó, mindig van némi szexuális késztetés bennem –, hanem birtoklási vágy. Ő az enyém, gondolom magamban. De ehhez a gondolathoz félelem tapad. Mert tudom ugyan, hogy a fordítottja igaz – én minden kétséget kizáróan, teljes mértékben az övé vagyok –, néha megijedek, hogy Damien nem tartozik senkihez, ő csak önmagáé. Az is megijeszt, hogy voltaképp miért is adom át magam neki ilyen maradéktalanul. Tagadhatatlan, hogy betölti a bennem levő hiányt. De e tekintetben nem nevezhető kifogástalannak az előtörténetem, és miközben kezem szinte önkéntelenül besiklik a köntös alá, hogy kitapintsam a combomon ejtett sebek helyén húzódó kemény forradásokat, be kell ismernem, vágytam már olyasmire, ami nemcsak hogy rossz volt nekem, de nagyon-nagyon veszélyes is. Most viszont nem foglalkozom az okokkal. Nem tudom, de nem is érdekel, hogy ez az igazság, vagy csak becsapom magam; mindenesetre képtelen vagyok elhinni, hogy bármi, ami Damiennel kapcsolatos, veszélyt jelenthetne rám nézve. Épp ellenkezőleg: számomra ő ajándék. Megmentő. Lovag fehér paripán, bár ha Damien ezt hallaná, felhúzná az orrát, és ragaszkodna hozzá, hogy a lónak feltétlenül feketének kell lennie. Talán így is van, de nekem nincs semmi sötét Damien Starkban. Az én világomba ő csak fényt hoz. És ezért érzem magam még inkább tehetetlennek, amikor látom, hogy fáj neki valami. És ezért érzem magam még inkább elveszettnek, ha nem hozzám fordul, amikor baj van. Lassan lépdelek a víz felé, most a medence szélén állok, a ház felőli oldalon. Itt öt lépcső vezet a medencébe. Széles fokok ezek, amelyeket arra terveztek, hogy az ember félig a vízbe merülve ejtőzzön. Felfogom a köntös alját, hogy ne legyen vizes, és megindulok a lépcsősoron. Damien a medence túlsó végében van, még nem vett észre. Lépek hármat, aztán lejjebb ereszkedem egy fokot. A víz itt kis híján a térdemig ér. Most először vagyok az úszómedencében, és meglep, milyen meleg a víz. Nem egészen forró, mint egy kádfürdő, de balzsamos, melegebb, mint az éjjeli levegő. Kilépek a második fok szélére, és a szívemet rabul ejtő férfit nézem. A lábfejem most nagyjából harminc centivel a medence széle alatt van, és ebből az új nézőpontból csak Damient, a vizet és a széles éjszakai égboltot látom. Transzban bámulom, hogyan hasítja a vizet. Hatékony, fegyelmezett mozdulatokkal, mint amilyen ő maga is. Nem is veszem észre, hogy leléptem a harmadik lépcsőre, amíg fel sem figyelek rá, hogy már nem fogom a köntöst. A lenge anyag rózsaszirmokként terül szét a lágyan gyűrűző felszínen. Már épp le akarom venni, hogy kitegyem a medence szélére, amikor Damien hossz közben félbeszakítja az úszást. A vizet tapossa, felém fordul, de a hullámzó víztükörről visszaverődő fények és árnyékok játszanak az arcán, lehetetlen leolvasni róla bármit is. Csak annyit tudok, hogy rám szegeződő tekintete nagy súllyal nehezedik rám, így aztán, bár át akarok vágni a vízen, hogy odamenjek hozzá, odagyökerezik a lábam, és a helyemen maradok. Az ijedtség tart ott. Attól félek, túlléptem a határt. Hogy megzavarok egy pillanatot, amikor szüksége van rá, hogy egyedül legyen, és ahelyett hogy vigaszt nyújtanék neki, pontosan ellentétes hatást fog kiváltani a jelenlétem. Minél tovább időzik a medence túlsó végében, annál inkább erősödik bennem a félelem, úgyhogy mikor végül megindul felém, önkéntelenül hátralépek. Csak akkor állok meg, mikor meglátom az arcát. Olyan kendőzetlen rajongással néz rám, hogy a szívem kihagy egy ütemet. Abbahagyja az úszást, áll a mellig érő vízben. – Nem akartalak felébreszteni. – Mit gondoltál, képes vagyok aludni úgy, hogy nem vagy mellettem? Megint előrébb húzódom, a köntös körülöttem lebeg. Damien közelebb jön, átvág a vízen, aztán meghúzza az övemet. A köntös szétnyílik, felfedve testemet. Damien a vállamra csúsztatja a kezét, és lehúzza rólam a ruhát. A nedves anyag a karomhoz tapad, de előrébb lépek, hagyom, hogy a hátam mögött lehulljon, úgyhogy végül már nem a selyem burkol be, hanem Damien karja. – Azt hiszem, tönkretettem a köntöst – mondom. – Igazából nem akartam ebben bejönni a vízbe. Téged figyeltelek, aztán elszaladt velem a ló. – Ismerem az érzést. – Gyengéden simogatja az arcom, miközben másik kezével szorosan átkarolja a derekam, mintha attól félne, engem is
elsodor a víz, mint a köntöst. – Nem bánod, hogy itt vagyok? Szája ironikus mosolyra görbül, közelebb húz magához. Érzem, hogy a combomnak nyomódik erekciója. – Mit gondolsz? Nyelek egyet, és nemet intek. De nem szexelni jöttem, ámbár a meztelen, álló farkú Damien közelében már felidézni is nehéz, mi volt az eredeti szándékom. De nem is, már emlékszem. Felfelé nézek, hogy közvetlenül a tekintetébe fúrhassam az enyémet. – Aggódtam – vallom be. – A telefonhívás miatt? Mondtam, hogy semmi köze Carl fenyegetőzéséhez. Bólintok, aztán mély lélegzetet veszek. – A teniszcentrum miatt hívtak? – Tudsz róla? – vet rám egy éles pillantást. – Ez bánt? Eltöpreng, aztán kurtán biccent. – Igen. Ajkamba harapok. Ugyan hiszek neki, de biztos vagyok benne, ez még nem a teljes történet. – Hol hallottál róla? – Láttam az újságban. Ott hagytad a bokszzsák mellett. Megrándul a szája széle. – Talán tudat alatt szerettem volna, hogy megtaláld. – Hát – felelem nevetve. – Kezdetnek nem rossz. Ahogy reméltem, ő is velem nevet. Aztán hirtelen kimegy belőle a feszültség: a válla elernyed. Közelebb húz magához, szorosan magához ölel. Felsóhajtok, aztán a mellkasába temetem a fejem. – Nem rajongok Richterért – mondja. – Bosszantó, hogy róla neveznek el egy ilyen profi teniszcentrumot. – Nem tudsz tenni valamit? – Megvehetném az egész nyavalyás komplexumot – válaszolja. – De nem fogom ezt tenni. Meg akarom nézni az arcát, de nem mozdulok. Már mondtam neki, hogy arra gyanakszom, hogy visszaéltek a bizalmával gyermekkorában, de még soha nem kötötte az orromra, igazam van-e, vagy nem. Meg sem moccanok; azon tűnődöm, be fog-e Damien Stark avatni a titkaiba. – Felbosszantott ez a telefon – kezdi. – Az apám hívott. – Ó. – Ezen meglepődöm, úgyhogy mocorogni kezdek, hátradőlök, Damien megtartja a súlyom, így az arcába tudok nézni. Kemény kifejezés ül rajta, a szemében pedig sötét fény gyúl. Igazam volt, nem véletlenül nem beszél róla, és most már azt is tudom, miért tette. Damien apja soha nem könnyű téma. Tisztában vagyok azzal, hogy nem állnak közel egymáshoz. Tudom, hogy Damient az apja ugyanúgy hajszolta, hogy versenyezzen, mint ahogy az anyám rángatott engem egyik szépségversenyről a másikra. Mindezt tudom, mert Damien elmesélte. Ám arra gyanakszom, igazán gonosz dolgok vannak a háttérben; szerintem Richter molesztálta Damient, és Damien apja tudott erről. De ettől függetlenül rákényszerítette a fiát, hogy továbbra is azzal a szarházival eddzen. Nyelek egyet, aztán kimondom, amiről tudom, hogy jobb lenne magamban tartani. – Akarsz beszélni róla? – Nem. – Egyszerű, végérvényes válasz. – Jó. Rendben. – Próbálok fesztelen maradni, de tudom, nem sikerült, mert a homlokomnak nyomja az övét, és szilárdan markolja a vállam. – Tudom, hogy foglalkoztat ez az ügy – mondja. – Sajnálom. Már épp tiltakoznék. A bennem lakozó Illedelmes Nikki, minden tulajdonsággal együtt, amit anyám annak idején a fejembe vert, készen áll, hogy előpattanjon, és biztosítsa róla, hogy nincs gond, tényleg nyugodtan tartson titkot, semmi baj, ha nem akarja elmesélni. Rendben van, ha én hozzá fordulok vigaszért, s ő mégis felkel az ágyból az éjszaka közepén, és a magányban talál csak vigaszt. Illedelmes Nikki mindezt el akarja mondani, de én gondolatban keményen belenyomom a sarkam a szőke picsa seggébe. Mély lélegzetet veszek, és most nem Illedelmes Nikki vagyok, nem Lázadó Nikki, de nem is Társasági Nikki. Egyszerűen csak én vagyok, és azt kívánom, bárcsak lenne valami csodaszerem, hogy mindent jobbá tegyek Damien számára, akár elmondja nekem az igazat, akár nem. – Tényleg foglalkoztat – ismerem el. – De csak mert nem szeretlek sebzettnek látni. – És én még azt hittem, jól leplezem a sebeimet. Csak félig tréfál. – Jól leplezed őket – mondom. – De most a rejtett sebek szakértőjével állsz szemben. Én akkor is meglátom őket, ha senki más nem. És tudom, mennyit segített rajtam, hogy kipakolhattam a gondjaimat neked. Hogy tudtam, ha az én erőm nem elég, még kölcsönkérhetek a tiédből is. Damien mondott volna valamit, de puhán ajkára illesztem ujjam, és nemet intek. – Amikor azt mondom, melletted akarok állni, komolyan is gondolom. Azzal, hogy kimondom, olyan mintha altruistább lennék, mint valójában. – Mély lélegzetet veszek, mert az őszinteség soha nem olyan könnyű, mint amilyennek lennie kellene. – Az igazság az, hogy méltánytalannak
tűnik, Én mindent megosztottam veled, te pedig még mindig egy csomó mindent szorosan elzársz. – Nikki… – Nem – szakítom félbe. – Ez nem követelőzés, és nem is vádaskodás. Hanem bocsánatkérés. Mert én szabad akaratomból döntöttem úgy, hogy elmondom neked, nem méltányos, ha ingerlékeny vagyok, csak mert te nem így döntöttél. Csak mert a kútba ugrom, nem kell neked is utánam ugranod. – Az igaz – bólogat, és halvány mosoly ül ki arcára. – Bár most, hogy belegondolok, mi mindent csinálhatnánk együtt egy kútban… kedvem támad kipróbálni. Felvehetnénk a repertoárunkba. Fejemet félredöntve fintorgok. – Komolyan beszélek. – Tudom, persze – mondja. – Köszönöm – teszi hozzá kis szünet után. Ránézek, erre a férfira, aki egész birodalmat irányít. De most a hatalom, a hírnév és a pénz nem jelent semmit. Csak egy férfi ő is. Az én pasim. És e pillanatban muszáj elkönyvelnem magamban a tényt, amelyet oly sokáig nem mondtam ki és nem bocsátottam vizsgálatra önmagam előtt sem: kezdek beleszeretni Damien Starkba. Nem ijeszt meg a gondolat. Ellenkezőleg, mosolyt csal az arcomra. Ő is visszavigyorog, és ujjheggyel megcirógatja az alsó ajkam. Kinyitom a szám, és bekapom az ujját, puha bőrén érzem a klórt. – Mire gondolsz? – Rád – ismerem be. – Mindig csak rád. És te? – De mégis pontosan mit gondolsz? Szélesebben mosolygok. – Csukja be a szemét, Mr. Stark, és majd megmutatom. Felvonja a szemöldökét, de engedelmeskedik, én meg közelebb lépek, aztán megcirógatom víztől síkos mellkasát. – Szeretkezni fogok veled, Damien. – Annyira tele vagyok érzelmekkel, hogy alig férnek el a szavak a torkomban. – Elterelem a figyelmedet mindenről, ami nyomaszt téged. Ráadásul sokkal hatékonyabban, mint az úszás. Késő van – elmúlt három óra –, és fáradt vagyok. Kicsit ki is dörzsölt, de nem számít, mert szükségem van erre a Damiennel közösen töltött pillanatra. Most mellette kell lennem, simogatni, megnyugtatni. Szükségem van rá – és elkeseredetten remélem, hogy neki is rám. Puha csókot nyomok a halántékára, aztán lefelé haladva végigcsókolom a nyakát, majd a mellkasát. Szorosan egymás mellett állunk a csípőig érő vízben, erekciója néma követelésként szegeződik combomnak. Odébb akarok fordulni, hogy lábam közé fogadjam Damient, a víz felhajtóerejére hagyatkozva felemelkedjek, s aztán visszasüllyedve karóba húzzam magam rajta. De nem teszem – egyelőre még nem. Helyette végigsimítok a hátán, megtöröm a vízfelszínt, a víz alatt tenyerembe fogom tökéletes fenekét, aztán folytatom a felfedezőutat testén a számmal, egyre lejjebb hatolok, míg végül feszes hasizmai körül nyaldosom – puha bőrét a finoman lötykölődő vízzel együtt ízlelem meg. Felemelem a fejem, arcába nézek, és látom, hogy csal: nyitva van a szeme, de olyan gyengéden néz rám, hogy nincs szívem leteremteni. Helyette megkockáztatok egy halvány mosolyt, aztán lebukom a víz alá. Fogom a csípőjét, hogy egy helyben maradjak, és végigfuttatom a nyelvem a farkán. Eddig még nem csináltam ilyet, de Damien, a hullámzás és a klór együtt valahogy édesen romlott dolognak tűnik. A számba akarom venni szépséges, kemény farkát, de félek, hogy vizet nyelek, úgyhogy megelégszem annyival, hogy nyelvemet és ajkamat fel-alá táncoltatom rajta. Nem látom Damient, de tudom, hogy őt is ugyanennyire felcsigázza a helyzet. Ténykedésem folytán még keményebb lesz, teste megfeszül, és a feszültség átjön a kezembe is, ahogy szorítom a pucér, nedves csípőjét. Feljövök a víz alól, mert levegőt kell vennem, és meg akarom csókolni. Lélegzetért kapkodva töröm át a felszínt, aztán a szájára nyomom az enyém. Ajkai elnyílnak, beszív a csókba, nyelve összegabalyodik az enyémmel, átveszi az irányítást a csókolózás fölött. Keményen nyomja a számra ajkát, nyelve forró, követelőző, és annyira alapos, hogy kétségtelenül csábítóból elcsábítottá válok. Csak homályosan érzékelem, hogy a medence széléhez kormányozott bennünket. Most félbeszakítja a csókolózást, és nyersen megfordít. Érzem a bordáimat a keze alatt, megdöbbent, milyen erős, és az is, hogy a kezei között én milyen törékeny vagyok. Birtoklóan siklik fel keze törzsemen, hogy tenyerébe vegye mellemet, miközben erekcióját fenekemnek támasztja. Hűvös szellő támad, de alig érzem nedves bőrömön. Tüzelek; lángolok. Amikor belekezdtem, még vigasztaló volt a parázsló szén, amit magam elé képzeltem, de most már érzem, hogy mire Damien végez majd velem, perzselni fog a hő. – Mondd, hogy bízol bennem – suttogja. – Tudod, hogy bízom benned. – Mondd, hogy bárhogy beléd hatolhatok, ahogy csak éppen akarok. Lehunyom a szemem, és szám mosolyra húzódik. – Ó, igen. – Rommá zúzlak, Nikki – mondja, és elveszi egyik kezét a mellemről. A lábam közé nyúl, szétfeszíti a combom, és ujjaival ingerli a szemérmem. – Azt akarom, hogy felrobbanj az érintésemtől, és tudni akarom, hogy én vagyok az, aki ezt tette veled. Minden egyes zihálásod én váltottam ki, a kéj minden hullámát, a pinád minden sajdulását, minden harapásnyomot a hátadon. Én. Az egész az én művem. Pusztán a szavaitól is várakozásteljesen megborzongok, eltölt a tudat, hogy be fog teljesülni, amit mond. – Kapaszkodj a medence szélébe – utasít, és amint megteszem, odébb lép, és hátulról belém hatol, először gyengéden, aztán egy kemény
lökéssel, amitől elakad a lélegzetem, körülöttünk lötykölődik a víz, és összeszorul farkán a vaginám. Kidörzsölt, de nem számít. Mozdul a csípőm, egyre többet akarok belőle. Damien egyik keze valahol még hozzám akar érni, kígyózva kap a mellem után, és úgy megszorítja a mellbimbóm, hogy a szemérmem még erősebben összerándul a farka körül. Aztán lefelé halad, és végül egészen a klitoriszomig ér, azt ingerlik ujjai, én pedig várakozásteljesen harapdálom alsó ajkam, igen, most már tényleg el fog élveztetni. De még nem. Ez Damien show-ja, az ő játszmája. És ma éjjel betartja a szabályokat. Hamarosan kihúzza farkát a vaginámból, és elveszi a kezét a csiklómról. Hoppon maradok, ha nem ér hozzám, elvesztem, megfordulok a karjaiban, kérlelni akarom, aztán hálásan veszem észre, hogy nem kell, mert rögtön újra magához húz, felemel, hagyjam, hadd dolgozzon a víz, kulcsoljam őt át a lábammal, és ereszkedjem egyre mélyebben a farkára. Alátámasztja a fenekemet, meglepetéstől és kéjtől elakadt lélegzettel, ahogy odacsúsztatja egy ujját oda, ahol összekapcsolódunk, aztán cirógatni kezdi a medencevíztől és saját izgalmamtól síkos ánuszomat. – Mindenütt, Nikki. – Rekedt a hangja. Vágya szinte már elkeseredésbe fordul, miközben beszél, csípőjét ritmikusan löki előre, engem pedig lefelé feszít, keményen karóba húz, miközben ujját becsúsztatja a fenekembe. Hihetetlen, mennyire kitölt, egyszerre van bennem a farka és az ujja, és ez már-már túl sok. De Damien lankadatlanul pumpál, lökéseinek ereje lassan a medence széléhez szorít bennünket, amely keményen a hátamba vág, és a víz olyan vadul csapkod, mint a viharos tenger. – Örökké – hörgi. Durva a hangja, és még durvábban mozog. Lökései mélyek, erőszakosak. Vad lendülettel hatol belém a medence szélénél, hátamat lehorzsolja a szegélykő. Már eleve kidörzsölte a vaginámat, most a hátam is sajog, az ujját pedig brutálisan fúrja érzékeny fenekembe. Igen, fáj. Ajkamba harapok, mert nem akarok felkiáltani. Nem tudom, miért kell ez neki, de tudom, hogy szüksége van rá. Előtte gyengéd volt. Még a seggre verésbe is csak azért ment bele, hogy kedvemre tegyen. Ez viszont most Damienről szól. Damien hatol belém. Neki van szüksége erre. Rám van szüksége, és én kész vagyok odaadni magam. A fájdalom nem idegen tőlem. Önuralmat ad nekem, megfogható dolgot jelent, amiben meg lehet kapaszkodni. Képes vagyok rá, hogy fogjam Damien fájdalmát, és szorosan magamba húzzam, mint valami kincset. Azt hiszem, értem, mire van szüksége. Nem magára a fájdalomra, sokkal inkább arra, hogy uraljon. Muszáj rabul ejtenie. Talán nem tudja elfogni múltja szellemeit, amelyek visszatértek, hogy kísértsék, de itt vagyok neki én. E pillanatban engem a kezében tart, birtokol. A rabja leszek. Az övé. Egyszerűen Damiené. Keményen, gyorsan élvez el, én pedig erősen magamhoz szorítom, amíg túl nem jut az utolsó rángásokon is. Farka elernyed, kicsusszan belőlem, aztán az ujját is kihúzza. Picit elhúzódom, hogy meg tudjak állni a saját lábamon, zihálva dőlök hátra, a medence szélének támaszkodom. Egy másodperc múlva kinyitja a szemét, és rám néz. Eltelik egy pillanat, aztán még egy. És aztán látom, hogy vihar közeleg. – A franc essen bele – mondja. – Nikki. Én… – Nem. – Az arcát simogatom. – Nem – ismétlem. – Hát nem érted? Támogatni akarlak. Mindenben. Amire csak szükséged van. Egy pillanatra szótlan marad. – Fájdalmat okoztam neked? – kérdi végül színtelen hangon. – Nem. – Ez csak kis füllentés. Az éles fájdalom máris elmúlt. Igen, kidörzsölt, de ez nem kellemetlen. Damienre emlékeztet. – Nem – ismétlem. – Csodás érzés volt. Szerintem nem hisz nekem, de a lépcsőhöz kísér, kimegyünk a medencéből. Csendben törölközünk meg. Amikor száraz vagyok, kérdés nélkül felvesz, és bevisz a házba. Gyengéden harmadik emeleti ágyunkra fektet, aztán mellém bújik. Nem szól, és én sem. Helyette odakuporodom mellé. Tudom, hogy még mindig zaklatott, legalább annyira azért, mert úgy gondolja, fájdalmat okozott nekem, mint azért, mert elvesztette az önuralmát. Én viszont ellenkezőleg gondolom. Velem együtt vesztette el a fejét. És ez majdnem olyan, mint titkokon osztozni. Erre a gondolatra muszáj elmosolyodnom, becsukom a szemem, és mélyet sóhajtok. Igen kidörzsölt, de édes elégedettség tölt el. Már majdnem elalszom, amikor halk szavai elérnek hozzám. – Apám el akar menni az avatóra. – Ó – mondom. Csak ennyit tudok kinyögni, bár most már tökéletesen éber vagyok, felkönyökölök, hogy arcába nézzek. – Én nem leszek ott. Richter mocskos szarházi volt, nem fogom támogatni a döntést, amely tiszteletadás előtte, egy jottányit sem. – Persze hogy ne menj el. – Örülök, hogy megértesz. – Én meg annak örülök, hogy volt merszed szembeszegülni apáddal. Én nem hiszem, hogy nemet tudtam volna mondani, ha anyám rám parancsol. – Dehogynem lennél rá képes – mondja. – Erősebb vagy, mint gondolod. Nem válaszolok. Helyette az arcát fürkészem. – És csak ennek a teniszcentrumnak a dolga bosszantott? Igazán? – Igen – mondja.
Csak képzelem, hogy habozott? Úgy hozzászoktam Damien titkolózásához, hogy már ott is titkokat látok, ahol nincsenek? Azt mondta: Igen. Én meg úgy döntök, hiszek neki. És legalábbis már tett egy lépést a nyitás felé. De Damien Starkban, éppúgy, mint ebben a házban, sok szoba van, és önkéntelenül is el kell tűnődnöm, hány ajtó marad becsukva előttem.
6
Reggel a fövő kávé és frissen sült croissant-ok illatára ébredek, és amikor nagy nehezen kinyitom a szemem, Damient találom az ágy mellett. Egy tálcát tart, amelyet azonnal az ínycsiklandó illatok forrásaként azonosítok. – Mi ez az egész? – kérdem. – Ha valaki az első napjára indul egy új munkahelyen, az megérdemli, hogy ágyba kapja a reggelit – mondja, és amint felülök, és hátracsúszom az ágytámlához, az ölembe helyezi a tálcát. Iszom egy korty kávét, aztán felsóhajtok, miközben az elixír kifejti varázserejét. – Hány óra? – Csak hat múlt – mondja, mire elfojtok egy nyögést. – Hányra kell bemenned? – Tízre – mondom. – Azért mondta Bruce, hogy kezdjek csütörtökön, mert úgyis elviszi az egész napot a sok papírmunka, meg az, hogy beletanuljak a feladataimba. Ezután valószínűleg sokáig nem lesz ilyen igazi lazulós hetem, mint a mostani. Hétfőn már tuti, hogy be kell vonszolnom magam nyolcra. – Meg se próbálj panaszkodni. Tudom, hogy imádod. Leül mellém az ágyra, és belekortyol a bögrémbe. Nem hiszem, hogy észrevette, mit is tesz, én pedig önkéntelenül elmosolyodom e keresetlen intimitás láttán. Ami azt illeti, igaza van, imádom ezt a melót. Még egy hónapja sincs, hogy Los Angelesbe költöztem, azzal a tervvel, hogy rohammal veszem be az informatika világát. A Carl cégénél, a C-Squarednél elvállalt munkáról kiderült, hogy cumi, de most baromira örülök az Innovative Resources-nál felkínált új pozíciónak. Ez a vállalat is ugyanolyan színvonalas munkát folytat, csak a főnök kevésbé elmebeteg. Eperlekvárt kenek a croissant-ra, és beleharapok. Meglepetten érzem, milyen meleg, leveles tésztája szinte elolvad a számban. – Honnan szereztél friss croissant-t? Nem tudom elhinni, hogy reggel bekocogott a városba. Márpedig ez nem fagyasztott péksüti, amit megmelegítettek. – Edward… – mondja Damien. Edward Damien sofőrje. – Köszönd meg a nevemben. – Te is megköszönheted. Ha nem akarsz gyalog menni munkába, akkor elvisz kocsival. – Nem te viszel? – Imádnék egy autóban menni veled, de attól tartok, ma nem tudok. – Közel hajol, csókra számítok. Helyette megfogja a kezem, és azzal együtt a szájához húzza a croissant-omat, aztán beleharap. Rám vigyorog, csillog a szeme, mint egy rosszcsont kölyöké. – Igazad van. Finom. – Most már jön nekem eggyel, uram. Nem gondolod komolyan, hogy ellopod egy nő süteményét, és megúszod szárazon. – Örömmel nézek a jogos, szigorú büntetés elé – mondja, és feláll. Felém nyújtja kezét. – Vagy talán a zuhany alatt jóvátehetem. – Nem hiszem – mondom pajkosan. – Nem akarok az első munkanapomon elkésni. – Azt hittem, csak tízre kell beérned. Bólintok, bekapom a croissant végét, aztán újabb korty kávéval öblítem le. – Igen. De haza kell mennem átöltözni. – Gonosz pillantást vetek rá. – És le kell mosnom az előző éjjeli szex nyomait. – Nagyon szomorú gondolat – mondja. – Persze, ha ilyen drasztikus lépésre ragadtatod magad, vedd úgy, hogy már fel is ajánlottam az itteni zuhanyt. Tetőtől talpig végigmérem. Frissen borotvált, gonddal vasalt pantallót és szokásos fehér öltönyinget visel. Zakóját az ágy végébe terítette, még finom szappanillatát is érzem. – Úgy tűnik, jól elboldogultál nélkülem is – mondom. – Soha – komolyodik el egy pillanatra. – És érted kész vagyok duplán is megtisztulni. – Kecsegtető – ismerem el, miközben eltolom magamtól a tálcát, és kicsusszanok az ágyból. Hűvös van, de ez jól esik Damien miatt még mindig érzékeny bőrömnek. – De nincs dolgod? Nem kell cégeket egybeolvasztanod? Világszínvonalú technológiát alkalmaznod? Megvásárolnod az egész galaxist? Elém tartja a köntöst, hogy felsegítse rám. Nem a vöröset, amelyiket eláztattam a medencében. Eltűnődöm, hány köntöst tárazott be abba a szekrénybe. – Ezekkel már múlt héten elkészültem. Úgy tűnik, nincs mit megvenni. – Szegénykém. – Felé perdülök az ölelésben, és gyengéd csókot nyomok arcára, miközben meghúzza az övet a derekamon. – Mint Nagy Sándor. Már nem maradt meghódítanivaló. Végigsimít karomon a selymen keresztül.
– Hadd szögezzem le, nagyon is elégedett vagyok a hódításaimmal. – Pillantása szenvedélyes, aztán némileg számítóvá válik. – Ámbár igazad van. Nyolckor kezdődik a napom Palm Springsben, tele vagyok találkozókkal. – És mégis együtt akartál zuhanyozni velem? Mit szóltál volna, ha belemegyek? – Biztosíthatlak, nagyon élveztem volna a dolgot. – És jól elkéstél volna a megbeszélésről. – Nyugodtan mondhatom, nélkülem nem tudják elkezdeni. Ami persze nem ürügy a késésre. Mintha végszóra érkezne, hangos robaj tölt be mindent, még a ház is beleremeg. – Mi ez a…? – Én ezzel megyek – mondja Damien, miközben a helikopter megjelenik a tető vonalában, aztán folytatja a leszállást az erkély alatt. Kisietek, és figyelem a sík, pázsitos udvaron landoló szörnyeteget. – Micsoda? – fordulok Damienhez. – Nem engedhetsz meg magadnak egy rendes helikopter-leszállópályát? – Ellenkezőleg, ez itt egy csúcsszínvonalú, gyepborítású öko-leszállópálya a szemed előtt. – Komolyan? – pislogok. – Mondom, teljesen forradalmi. A földréteg alá magas szakítószilárdságú hálórendszert fektetnek, amely egyben a kapaszkodógyökérzet kialakulását is segíti, így aztán a felszín figyelemre méltó súlyt bír el. És minthogy a malibui dombokban előfordulhatnak földcsuszamlások, külön óvintézkedést is tettem, megerősítettem a talapzatot egy föld alatti, mélyebben meghúzódó rácsozattal, amelyben megint csak megkapaszkodnak a gyökerek. A fenébe is, az eredmény eléggé lenyűgöző. – Ha te mondod. – Attól tartok, ez nem az én vállalkozásom – somolyog. – Legalábbis egyelőre még nem. Már elkezdtem tárgyalni a céggel, amelyik birtokolja a hálótechnológia szabadalmát. – Meg akarod szerezni a céget? – Lehet. Vagy talán csak csendestárs leszek. – Állhatatos pillantást vet rám. – Nem minden üzleti vállalkozásomba szoktam feltétlenül belekotnyeleskedni. Elengedem a fülem mellett a kimondatlan üzenetet. Azt az egymilliót, amelyet a festmény számára modellt állva kerestem, a saját üzletembe akarom fektetni – a vállalkozásomba, amelyet rögtön beindítok, amint késznek érzem magamat rá. Damien segíteni akar nekem – és azt hiszi, máris készen állok. Most nem akarok belemenni ennek a megvitatásába, de ő tovább erőlteti a dolgot. – Készen állsz, Nikki. Meg tudod csinálni. – Meglepő módon azt hiszem, jobban meg tudom ítélni a saját képességeimet, mint te – mondom, élesebben, mint amennyire szerettem volna. – A szándékaidat igen. A képességeidet nem. Ez sokkal inkább objektív szempont, és én sokkal tisztábban látlak, mint te magadat. Neked hiányzik a megfelelő távolság, hogy ráláss önmagadra. Vegyük szemügyre a bizonyítékot, rendben? Karba teszem a kezem, és dühösen méregetem, de ő tovább erősködik. – Már van két eléggé profi okostelefon-alkalmazásod a piacon, amelyeket teljesen egyedül készítettél, hirdettél, és te nyújtasz hozzá szupport szolgáltatást. Ezt a vállalkozói sikertörténetet még egyetemista korodban hoztad össze, ami már önmagában jelzi, hogy rendelkeztél egy hatékony vállalattulajdonos összes lényeges tulajdonságával. Az elektromérnöki és informatikusi diplomád csak hab a tortán, ráadásul meghívtak az MIT-re és a CalTechre is, hogy végezd el náluk a doktorképzést, vagyis nem csak én látom az értékeidet. – De nem iratkoztam be egyik helyre sem. – Hogy dolgozhass, és a való világban szerezhess tapasztalatokat. Látom, nem tudom meggyőzni, úgyhogy nincs más választásom, rá se hederítek, és puha puszit nyomok az arcára. – Megjött a járgány, Mr. Stark. El ne késs a napköziből. – Fordulok, hogy bemenjek a házba, de megragadja a kezem, és visszahúz. Hosszan, mélyen megcsókol, elgyengül tőle a lábam, de ő figyelmesen megtart, hogy ne rogyjak a tócsákkal borított kövezetre. – Ezt miért kaptam? – susogom, mikor elereszt. – Emlékeztetőül, hogy hiszek benned – mondja. – Ó. – Hangja annyira büszke és magabiztos, hogy azt kívánom, bárcsak fel tudnám szippantani, mint valami drogot. – És az eljövendő finomságok ígérete – teszi hozzá szexi mosollyal. – Felhívlak, mikor visszaérek. Nem tudom pontosan, milyen későn jövök. – Nem olyan gyors a helikopter, mint amilyennek kinéz? – cukkolom. – Inkább a kollégáimról van szó: nem olyan célszerűen bonyolítják le az ügyeket, ahogy szeretném. – Semmi gond. Amúgy is Jamie-vel kellene vacsoráznom ma. Mostanában totál elhanyagoltam… mégiscsak a legjobb barátnőm. – Elengedném a kezét, de újra szorosabban kapaszkodik belém. – Mi az? – Nem akarok menni. – Kisfiúsan vigyorog, én pedig derűsen kacagok. Annyiféle ez a férfi egyszerre, és mindegyik arcához külön-külön is vonzódom. – De ha nem mégy, akkor hogy töltsem azzal a napot, hogy várom a pillanatot, amikor újra látlak? – Nagyon bölcs vagy – mondja, és üde csókot nyom a számra. – Viszlát estig.
7
Edward a ház előtt köszönt, egy impozáns ezüst-bordó kocsi ajtajánál. Olyan ez az autó, mintha a Masterpiece Theatre-höz tartozna. – Új kocsi? – Nem, hölgyem – mondja Edward. – Mr. Stark három éve újította fel. – Tényleg? – Végignézek az autón, és azon tűnődöm, ugyan hogy a csodába volt erre ideje Damiennek. Megpróbálom elképzelni a karosszéria alatt, koszos kézzel, az orrán egy zsírfolttal. Meglepő módon könnyebben tudom a lelki szemeim elé idézni őt így, mint gondoltam. Ahogy az időről időre újra kiderül, Damien nagyjából bármit meg tud csinálni. És marha jól is néz ki, miközben csinálja. Ami a jó kinézetet illeti, ezt a kritériumot a kocsi is egyértelműen teljesíti. Csupa lágy görbület, a stílusosság és a letisztult szépség kvintesszenciája. Szinte bűn, hogy Edward szimpla öltönyt visel, nem libériát, és egy cseppet sem lepne meg, ha hirtelen leheletnyi brit akcentussal kezdene beszélni. Fogalma sincs róla, mi jár a fejemben. – A Bentley-t rendszerint ünnepélyes alkalmakra tartjuk fent, de Mr. Stark úgy gondolta, talán örül majd, ha stílusosan érkezik meg új munkahelyére. Miközben ezt mondja, a helikopter felszáll a ház mögött, elég messzire ahhoz, hogy alig kavarjon légörvényt. Túl messze van, semhogy láthatnám Damient, de ettől függetlenül felemelem a kezem, és némán intek neki, hogy köszönöm. – Ami azt illeti, haza kell mennem. Nem munkába. De a többit illetően igaza volt Mr. Starknak – mondom, és Edward mellett ellépve beülök a kocsiba. – Mindenképp örülök majd ennek az autózásnak. – Attól tartok, Mr. Stark nagyon világosan utasított, hogy egészen a munkahelyéig vigyem el biztonságban. – Igen? – felvetődik bennem, hogy előveszem a mobilom, és beolvasok Damiennek, de az végeredményben nem változtatna semmin. Végiggondolom, mik a lehetőségeim, aztán bólintok. – Jó – mondom végül, félretéve ingerültségemet. – De először haza kell mennem. – Természetesen, Ms. Fairchild. – Becsukja az ajtót, én pedig kényelembe helyezkedem a bőr és fa utastérben, és belélegzem a luxus illatát. Arra figyelek fel, hogy az ablak nem elektromos, hanem régimódi tekerővel működik; mahagóninak tűnik, és csillogóra van fényesítve. A fehér bőrülés puha, mint a vaj, és az előttem levő támláról kis tálcaasztal hajtható le. Leküzdöm a megszokást, és a pöcök elfordításával leeresztem magam elé. Tökéletesen vízszintes, stabil írópultot alkot. Hirtelen sóvárogni kezdek egy töltőtoll és egy darab pergamen után. – Melyik évben készült ez a kocsi? – kérdezem Edwardot, miközben kifordulunk a kocsibehajtóról. – 1960-as, a típusa S2 Saloon – mondja. – Csak háromszáznyolcvannyolc darab készült belőle, és attól tartok, már nagyon kevés van az utakon. Amikor Mr. Stark megtalálta ezt a példányt egy roncstelepen, eldöntötte, hogy visszaállítja korábbi fényét. Fogalmam sincs, mit kereshetett Damien egy roncstelepen, de az eltökéltségét egy pillanat alatt el lehet képzelni. Damien, amit akar, azt meg is szerzi, legyen az egy régi autó, egy szálloda Santa Barbarában, vagy én. Végigsimítok a lakozott asztallapon, s a mozdulat eszembe juttatja előbbi pillanatnyi szeszélyemet. – Esetleg van ott önnél elöl papír és toll? – Természetesen – mondja Edward. Előrehajol, és kihúz valamit a kesztyűtartóból, aztán ideadja: egy irattartó. Kinyitom, és találok benne egy töltőtollat, meg vastag, merített levélpapírt. A DJS betűk állnak rajta – Damien monogramja. Habozok. Valójában nem számítottam rá, hogy lesz Edwardnál, amit kértem, ezért most egyszerre lebénítja a kezemet, hogy papírra vethetem gondolataimat. Vagyis az ujjamra köt csomót. De túl édes a lehetőség, semhogy elpuskázzam, így aztán nagy levegőt veszek, a papírra biggyesztem a toll hegyét, és írni kezdek. Nagyon is kedves Mr. Stark! Mielőtt megismertem, eszembe sem jutott, hogy egy gépkocsinak is lehet érzéki karaktere. De most újra körülvesz a puha bőr, befészkelem magam e kecses és erőteljes jármű meleg ölelésébe. Mámorító a hangulata, és én… Folytatom az írást, ömlik belőlem a hergelés, a kezem alatt a tinta közvetlen fordulatokkal népesíti be a papírt. Miközben takaros kézírásom megtölti az oldalt, szinte sajnálom, hogy lezajlott a technikai forradalom. Milyen csodás levelet kapni a szeretőtől. Felbontani, és látni, hogy a papíron kiönti szívét, bátor, erőteljes kézírással. Az SMS és az e-mail tagadhatatlan előnye, hogy azonnal elér a címzetthez, de a levél közvetlenségét nem lehet utolérni. Mire Edward megáll a Studio City-beli lakás előtt, amelyet Jamie-vel közösen bérlek, már befejeztem az üzenetet. Gondosan összehajtom,
becsúsztatom a hozzá illő borítékba, amelyet az irattartó rekeszében találtam, és a bal felső sarokba írom a feladó címét. Ekkor jövök rá, hogy nem tudom Damien malibui házának pontos címét, az utca- és házszámot. Különös, ha figyelembe vesszük, mennyi időt töltöttem már ott. De nem számít. Az irodájában ugyanolyan könnyen utoléri a levél, ráadásul a belvárosi lakása is ugyanabban az épületben található. Csinos, nyomtatott betűkkel a boríték közepére írom nevét és címét: Damien Stark, ügyvezető igazgató Stark International Stark Tower, Penthouse S. Grand Avenue Los Angeles, CA 90071 Nem emlékszem a torony házszámára, de az adott körülmények között biztos boldogul a feladattal a posta. Előveszek a pénztárcámból egy bélyeget, és a borítékra ragasztom. Aztán kicsusszanok az autóból, és rámosolygok Edwardra. – Le kell tusolnom, át kell öltöznöm, és össze kell szednem pár holmit. Eltarthat egy darabig. – Nem gond – mondja, és látom, hogy visszaül a volán mögé, miközben a lépcső felé tartok. Egyáltalán nincs bűntudatom a tervem miatt. Edwardnak kétségtelenül van valami hangoskönyve, és nem kell sürgősen visszatérnie Malibuba, hogy ide-oda fuvarozza Damient. Mielőtt észreveszi, hogy a hátsó lépcsőn lesurrantam a saját kocsimhoz, gondolom, jól elszórakozik majd a könyvvel, amit éppen hallgat. Becsúsztatom a levelet a kimenő posta számára fenntartott nyílásba, aztán a lépcsőn felsietek a lakásba, és kiszámolom, mennyi időm van zuhanyozni és átöltözni, ha időben be akarok érni az irodába. A forgalom kevésbé haladós, mint azt Edward hitte – baleset volt a 405-ösön –, úgyhogy jobban kell rohannom, mint gondoltam. Tudom, hogy simán felvehettem volna a csillió szerelés egyikét, amelyeket Damien betárazott számomra, de ez az új munkahely az én terepem. Akár butaság, akár nem, a saját ruhámat akarom viselni, és a saját kocsimmal akarok odamenni. Arra számítok, hogy nem lesz zárva a lakásajtó, mert Jamie mindig elfelejti, úgyhogy meglepve észlelem, hogy a heveder és a kilincs alatti zár is rendesen be van zárva. Előhalászom a retikülömből a kulcsokat, aztán homlokráncolva lépek be a sötét lakásba. Nyilván alszik, és remélem, egyedül van. Valószínűleg igen. Igaz, hogy Jamie úgy hordja haza a fickókat, mint más a kóbor macskákat, de amint alaposan megnyekergették az ágy rugóit, egyből ki szokta rakni őket. Veszélyes ez az életstílus, aggaszt is, hiszen nála már szinte valamiféle játszma lett belőle. De azokkal a játszmákkal ellentétben, amelyeket én játszom Damiennel, azt hiszem, Jamie-nek nem áll rendelkezésére semmilyen megbeszélt jelszó, ha abba akarja hagyni. Csukva van a szobaajtaja, és átfut rajtam, hogy elmegyek mellette. De ma lesz az első munkanapom, úgyhogy látni akarom a legjobb barátnőmet. Halkan megkocogtatom az ajtót, aztán közel hajolok, és hallgatózom. Vagy nyögést várok, vagy ijedt bocsánatkérést, amely után az ajtóhoz rohan, és megölel az első munkanapom alkalmából. De süket csönd a válasz. – James? – hangosabban kopogtatok, de erre sem történik semmi. Lenyomom a kilincset, egyszerre próbálok belesni és nem nézni be, hátha most véletlenül mégis itt maradt egész éjjelre a fickó, akit hazarángatott magával. De sötét van odabent, a szoba üres. Rábeszélem magamat, hogy nem kell aggódni. Valószínűleg csak el kellett valahova mennie ma reggel. Vagy máshol dőlt ki az előző éjjeli bulizás után. Leszámítva, hogy nem igazán hittem el egyik magyarázatot sem. Jamie nem korán kelő típus, és ritkán marad ott éjszakára bárhol is. Nem az a fajta, aki kanapén alszik – ehhez túlságosan is kedveli az otthon örömeit. Reméltem, túlreagálom a dolgot, de azért előhúzom a telefont, és bepötyögöm az SMS-t: Hol vagy? Expedíciót küldjek a felkutatásodra? A képernyőre meredve várok, de a mobil néma marad. Hű, a francba! Felhívom, de hangpostára kapcsol. Most tényleg görcsbe rándul a gyomrom. Nem hívhatom a rendőrséget – talán nem tévézek túl sokat, de ahhoz elég bűnügyi sorozatot láttam, hogy tudjam, amíg el nem telik huszonnégy óra, nem csinálnak semmit. Majdnem felhívom Damient, de végül nem nyomom be a nevét. Talán egyáltalán nem tudna segíteni, de ha megérzi az aggodalmam, szinte biztos vagyok benne, hogy rövidre zárná a megbeszélést, és idejönne, függetlenül attól, hogy mennyire tiltakozom. Függetlenül attól, hogy Damien a lelki szemeim előtt peckesen ül a fehér lovon, nem vagyok én bajba jutott úrhölgy, és egyáltalán nem akarok úgy viselkedni. Minden rendben. Oké. Nincs gond. Jamie valószínűleg csak zuhanyozik, nekem is épp azt kellene tennem. Letusolok, átöltözöm, és ha még addigra sem hív vissza, mire készen állok bemenni a belvárosba, akkor felhívom, és küldök neki még egy SMS-t. És ha arra sem válaszol, felhívom Ollie-t. Nem tudom, mit tehetne, de ő a másik legjobb barátom, vészhelyzetben mindig számíthatok rá. És Ollie esetében jócskán kevesebb az esélye, hogy egy milliárd dolláros csúcstalálkozót szakítok félbe. Ami viszont a legfontosabb – ámbár utálom elismerni a dolgot –, előfordulhat, hogy együtt vannak. Tudok róla, hogy egyszer lefeküdtek. Igaz, Jamie esküdözik, hogy egyszeri eset volt –, és Ollie is biztosított róla, hogy egyébként mindig hűséges menyasszonyához –, de nem vagyok biztos benne, hogy tényleg hihetek-e nekik. Tele vagyok súlyos kétségekkel, mert Jamie és Ollie a két legjobb barátom, és nem örülök neki, hogy az egyéjszakás kalandjuk megbonyolította
mindhármunk viszonyait. Frusztráltan megyek be a hálószobámba, és az ágyra dobom a telefont. Alig hibázom el Lady Miaut, aki olyan jól beleolvadt a fehér paplanhuzatba, hogy nem vettem észre. Álmos tiltakozással emeli fel a fejét, és addig mered rám, amíg elnézést nem kérek, amikor is azonnal visszaalszik. A macskánk láthatólag nem osztozik aggodalmamban, hogy vajon hol lehet Jamie. Részint mert késésben vagyok, részint pedig mert nem akarok sokáig távol maradni a telefonomtól rohanvást zuhanyozom, a törülközővel félig megszárítom a hajam, aztán némi géllel pár göndör loknit a helyére igazítok. Rájöttem, sokkal egyszerűbb bánni a vállig érő hajjal, mint a hátközépig érő frizurával. Nem mintha meg akarnám ismételni az idegösszeomlásomat, de ebben az apróságban, azt hiszem, jó irányba terelt. Magam köré csavarok egy törülközőt, aztán kinyitom picike fürdőszobánk ajtaját. Kiszökik a gőz a folyosóra, kilépek, aztán nagyot ugrok, mert valami kerámia hangos csattanással törik darabjaira a konyhai járólapon. Egy pillanatra halálra rémülök, átfut az agyamon, hogy egy betörő vagy a mumus az, vagy isten tudja, mi. Már éppen sikítanék, de aztán a hang megkönnyebbült kacaj formájában hagyja el a torkom, mert meghallom Jamie hangját. – Jaj, bassza meg a jegesmedve! Nikki! Épp most végeztem ki a kedvenc kávésbögrédet. – Itt vagyok – kiabálok vissza, és lesietek a két lépcsőfokon, az aprócska ebédlőt kihagyva rögtön a konyha és benne Jamie felé fordulok. Furcsán néz rám, talán mert még mindig nevetek. Felmutatja a Dallas Cowboys bögrém fülét. A bögre többi része szilánkokra törve hever a lábánál. – Bocsánat – mondja. – Semmi gond – még mindig nem hagyom abba a nevetést. Nem tudom, miért. Gondolom, a megkönnyebbülés teszi. – Egyébként is röhej, hogy ez volt a kedvenced – mondja, mintha zokon vettem volna a bögre elvesztését. – Még csak nem is szereted a focit. – Nagy volt – mondom. – Elfért benne a forró csoki meg a pillecukor anélkül, hogy lecsorgott volna az oldalán, ha az ember belenyomta a kanalat. – Aha, de mi értelme van pillecukorral inni a forró csokit, ha közben nem vagy hajlandó egy jóízűt disznólkodni vele? Ezzel nem tudok vitatkozni, úgyhogy meg se próbálom. Helyette belebújok a lépcső mellett álló papucsba, aztán fürgén előkapom a konyhai kisseprűt meg a lapátot, amelyet a beköltözésem után rendszeresítettem a mosogató alatti szekrényben. – Kösz – mondja, aztán a szemét forgatja, amikor átadom neki a seprűt. – Oké – sóhajt fel. – Rendben. Miközben leguggol – mellesleg sokkal célszerűbben van öltözve a feladathoz, hiszen farmert visel, míg én egy szál törülközőben vagyok –, megkérdezem, merre járt. – Aggódtam – vallom be. – Másnál aludtál? – A francba, dehogyis. – A bögre utolsó szilánkjait is felsöpri, aztán oldalra hajtott fejjel mosolyog rám – tisztára mint a macska, amelyik az előbb ette meg a kanárit. – Ha úgy vesszük, nem voltam itthon egész éjjel, de aludni aztán végképp nem aludtam. – Aztán lehervad a képéről az álmodozó vigyor, és fürkészve bámul rám. – És te? Mert nekem úgy tűnik, mostanában nem túl gyakran történik valami izgi az ágyadban. Ha így folytatod, hamarosan bejelentheted szegény bútordarabot pszichológushoz. Tudod, a magány depresszióhoz vezet. – Mindjárt rátérek arra is – mondom szárazon. – De ami azt illeti, én sem voltam itt. – Cö-cö. – Nem szóltam egy szót sem – hadonászom védekezve. – Ha be akarnék szólni, azt mondanám, hogy mikor nem alszom itthon, mindig ugyanazzal a pasival vagyok. Neked annyi különböző fickód van, hogy már csak azért megérné Facebook-oldalt csinálnod, hogy észben tudd tartani őket. – Ez tényleg nem rossz ötlet. Leszámítva, hogy ez a csóka most úgy néz ki, különleges. – Komolyan? – tátom el a szám. – Totál. Nem olyan basznivaló, mint Damien Stark, a világ királya, de nem menekülnék sikítva, ha egyszer megismétlődne az eset. Vagy akár kétszer is megismétlődne. Jamie szájából ilyet még nem hallottam: ez már-már párkapcsolatra utal, ami az ő fogalmai szerint nem létező kategória. Enyhén szólva lehidalok a bejelentéstől. – Nem robbanthatsz ekkora bombát, miközben késésben vagyok. Gyere csak szépen. Miközben felöltözöm, beszélgethetünk. Bejön utánam a hálószobámba, és az íróasztalhoz ül, ahol a laptopom áll. Nyitva van, a képernyővédőn diavetítés fut a Damient ábrázoló képekből, amelyeket Santa Barbarában készítettem. Damien szeme mókásan ragyog a fotókon, ha csak rájuk nézek, máris nevetnem kell. Ha belépek a szobába, két okból is mindig felvidulok, tudatosul bennem a szerelmünk: e miatt a képernyővédő miatt és a különleges, eredeti Monetfestmény miatt, amelyet Damientől kaptam, és az íróasztal és a fiókos szekrény között lóg a falon. Jó érzés, nemigen szoktam hozzá. Egyetem alatt csak meghúztam magam a bérelt lakásban. Anyámnál a szobám volt az a hely, ahova be tudtam menekülni. De most itt van Jamie és az újdonsült szabadságom. Izgalmas. Van benne potenciál. És legfőképp itt van Damien. Ez a szoba a bizonyíték rá, hogy tényleg továbbléptem, és abba az irányba tartok, ahol valóban lenni akarok. Jamie kalapálva matat a laptopom billentyűzetén. – Raine – mondja végül. A ruhásszekrény mellett állok, egy kék és egy szürke szoknya közt vacillálok, úgyhogy beletelik egy pillanatba, mire leesik, hogy miről beszél.
– Bryan Raine-nek hívják – ismétli, mikor felé fordulok, mintha ettől majd máris mindent értenék. Arcomra nyilvánvalóan kiül, hogy fogalmam sincs, ki az, úgyhogy mímelt elkeseredéssel kocogtatja meg a laptop képernyőjét. – Ő a fickóm. Ugyan rohannom kell, de elég kíváncsi vagyok ahhoz, hogy hagyjam a francba a ruhatáramat, és megnézzem, mit csinál. Az íróasztalhoz érve látom, előhúzott egy fotósorozatot; mindegyiken ugyanaz a pasi van. Iszonyú csinos, a legtöbb képen félmeztelen, rettentő basznivaló: hibátlan szem, szabályos arc és sötétszőke haj, mindene iszonyú fotogén. Ennek megfelelően a legtöbb kép valóban reklámfotó. Kocsik, férfiparfümök. Farmer. El kell ismernem, ez a fickó tényleg tudja, hogy adjon el egy farmergatyát. – Ez ő – mondja Jamie büszkén. – Ezzel a krapekkal voltál valahol tegnap este? – Ühüm. – Huncutul vigyorog. – Bár, ami azt illeti, nem nagyon mentünk sehova. Elég dögös, nem? – Elképesztően – felelem, és a fiókos szekrényhez perdülök, hogy előkotorjak egy bugyit és egy melltartót. Egy pillanatig tétovázok. A játszmában, amelyben részt veszünk Damiennel, be kellett tartanom a szabályokat. És az elmúlt két hétben egyszer sem volt rajtam sem melltartó, sem bugyi. Először furcsa volt, de tagadhatatlanul szexi érzés, különösen, amikor együtt voltunk, és tudtam, hogy bármelyik pillanatban a szoknyám alá csúsztathatja a kezét. Megérinthet, ingerelhet, még meg is ujjazhat. Volt valami végletesen erotikus abban, hogy a ruha alatt pucér voltam, és még amikor Damien nem volt a közelemben, akkor is fel voltam húzva ettől, külön éreztem, ahogy valami anyag hozzásúrlódott a fenekemhez, vagy ha a huzat végigsimított a muffomon. De ez most nem játszma, hanem az első napom egy új munkahelyen, és Elizabeth Fairchild Társasági Útmutatójának előírásai túlságosan hozzám nőttek. Egész életemben anyám elől menekültem, de még most is visszaszivárog a repedéseken át. Márpedig anyám világában a szexuális szabadság fölötti öröm nem jogosít fel arra, hogy az ember bugyi nélkül menjen dolgozni. Belebújok a bugyiba, felsóhajtok, és visszatérek a szekrényhez, hogy tovább vacilláljak, hogyan állítsam össze a szerelésemet. Jamie-re pillantok, hogy lássam, van-e valami ötlete ezzel kapcsolatban, de még mindig álmodozva bámulja a képernyőt. – Rá ne csorgasd a nyálad a billentyűzetemre – pirongatom. – Szóval, hogy ismerkedtetek meg? – Ő a másik főszereplő – mondja a reklámfilmre utalva, amelynek lassan kezdődik a forgatása. – Főleg modellkedik, de volt néhány vendégszereplése a tévében is, sőt az utolsó James Bond-filmben ő volt az egyik rosszfiú. – Tényleg? – történetesen láttam azt a filmet, de nem emlékszem a fickóra. – Hát, csak ácsorgott pisztollyal a kezében, és baromi dögösen nézett ki – pontosít. – De a rosszfiúk csapatában volt. – De hát még el sem kezdtétek a forgatást – értetlenkedek. – Na és hogyhogy már randiztatok? Melyiket vegyem fel? – teszem még hozzá, és magasba emelem a két szoknyát, amit kiválasztottam. – A kéket. Hát felhívott. Azt mondta, hogy ez a reklám végeredményben egy fél perces szerelmi történet, úgyhogy össze kéne jönnünk, hogy kisüssük, működik-e köztünk valami természetes vonzerő. – Ezek szerint tehát jól működött a vonzerő, ugye? – Forrt a levegő – bólogat Jamie, és noha nem repesek az örömtől, hogy milyen könnyedséggel fickándozik egyik ágyból a másikba, nem tagadhatom, hogy ma reggel jó bőrben van. Majd kicsattan az életerőtől, és gondolom, ebben főként az új melónak és az új pasinak van szerepe. Elhatalmasodik rajtam az érzés: szeretném minden bántódástól megóvni Jamie-t, kicsit aggódom érte. Ugyan soha nem beszélt nekem erről, de gyanítom, hogy voltak fickók, akik nemcsak vonzódtak hozzá, hanem ki is használták, hogy olyan jószívű. Ha tényleg rendes párkapcsolat jön létre Jamie és Bryan Raine közt, én leszek a legboldogabb ember. De ha végül összetöri a barátnőm szívét ez a fickó, az az érzésem, porrá fogja zúzni magát az én erős, öntörvényű lakótársam. Ránézek, látom, hogy a homlokát ráncolja. Nagyot nyelek, attól tartok, kiültek az arcomra a félelmeim. – Mi az? – Tényleg szoknyában akarsz menni? Azt hittem, ti progmatosok folyton farmerben vagytok, és olyan pólókat hordtok, amikre egyenletek vannak felírva. Mérgesen nézek rá, mert történetesen tényleg van néhány pólóm, amikre nagyon mulatságos matekos viccek vannak felírva. – Ez lesz az első napom a munkahelyen, és nem informatikus leszek, emlékszel? Vezető beosztásba vettek fel. Profin akarok kinézni. Felcipzáraztam a kék szoknyát, és most belebújok a kedvenc magas sarkúmba, aztán fehér selyemfelsőt húzok, a tetejére pedig egy cuki kis dzsekit, amit az egyik filmes kosztümkiárusításon találtam. Jamie vitt oda, egyből, amikor megérkeztem L. A.-be, és erőt vett rajtam a vásárlási láz. Hagyományos szabású darab, kék-szürke, anyagában mintás. A boltos azt mondta, egy tévéműsorban ezt viselte az egyik szereplő; soha nem láttam azt a műsort, de Jamie biztosított, hogy nagyon vicces volt. – Mesélj még erről a krapekról – mondom, és újra kimegyek a fürdőszobába, hogy baromi gyorsan végigfussak a sminkelésen. – De most mennem kell. Utánam jön, az ajtónak támaszkodik, én meg gondosan kihúzom a szemem, és festéket kenek a szemhéjamra. Amikor elkészülök, megperdülök a mosdókagyló és a kád közti pici helyen. – Rendben vagyok? – Mikor nem? – kérdez vissza. – Ha bárki kíváncsi, ezt a dzsekit Lauren Graham viselte a Szívek szállodájában. Hidd el, baromi kúl. Bólintok, a szaván fogom. – Akarsz találkozni munka után? Akkor majd mesélek Raine-ről, és te is elmondhatod, mi volt ez a sok nem itthon töltött éjszaka. Mindenről tudni akarok.
– Jól hangzik – mondom. Nem kötöm az orrára, hogy ha Damienről van szó, képtelenség lenne „mindenről” beszámolni. – A Du-par’sben? – Most szórakozol? Inni akarok. Találkozzunk a Fireflyban – mondja. Ez az a közelben levő bár a Ventura Boulevardon, ahova a városban töltött első estémen mentünk. – Küldök SMS-t, amikor indulok a munkából – mondom, aztán megölelem. – Tényleg örülök ennek a pasinak. Alig várom, hogy többet halljak róla. – Én meg alig várom, hogy újra lássam – mondja gonosz vigyorral. – Hidd el, egész álló nap tudnám nézegetni. Otthagyom a sóhajtozó Jamie-t, aki valószínűleg fejben újra lepörgeti az előző éjjeli közösülés gimnasztikai mutatványait, aztán lesietek a hátsó lépcsőn a parkolóba. Amikor kifordulok, a visszapillantó tükörben látom a limuzint. Rajta tartom a szemem, amíg rá nem fordulok a Ventura Boulevard-ra, és muszáj mosolyognom. Végül is nem mindennap sikerül kijátszanom Damien Starkot. Annak ellenére, hogy ásatag Hondámba már hálni jár a lélek, és újabban rászokott, hogy lerohad a közlekedési lámpáknál, nem egészen negyedóra alatt, egyetlen lefulladás nélkül sikerül eljutnom Studio Cityből az Innovative Resources burbanki irodájáig. Ezt fényes kezdetként értékelem. Leparkolok egy piros Mini Cooper mellett, amelyet féltékenyen méregetek, aztán bezárom az autót, és megindulok a ronda, négyemeletes, stukkós épület felé, amely az Innovative irodáinak néhány egyéb bérlővel egyetemben otthont ad. Csippan egyet a telefonom, a parkoló közepén megtorpanok, kiveszem a retikülömből, és elmosolyodom, mert látom, Damien üzent. Rád gondolok. Légy jó az első napodon. Játsszál szépen a többi csemetével. De a nyalókádból ne adj senkinek. Felnevetek, és bepötyögöm a választ. A nyalókámból csak te kapsz. Válasza láttán elmosolyodom. Nagy örömmel hallom. Gyorsan visszaírok. Most lépek be az épületbe. Kívánj sok sikert. Az ő válasza is éppilyen gyors. Járj szerencsével, bár tudom, nincs rá szükséged. Folytatódik a megbeszélés, mennem kell. Este látlak. Addig is képzeld azt, hogy odanyúlok. Mindig ezt szoktam, válaszolom, aztán boldogan felsóhajtok, és visszateszem a telefont a retikülömbe, csak előtte még megnézem rajta az órát. Még csak 9:45, ami azt jelenti, hogy negyedórám van, mielőtt jelentkeznem kell, hogy munkába álljak. Csörög a telefonom, előveszem. Megint Damien az. – Épp elképzelem – mondom, még mindig fülledt hangon. – Mégis mi a francot műveltél? – Az ő hangja viszont egyáltalán nem fülledt. Ami azt illeti, konkrétan zabos. Elfintorodom. Nyilván pont most beszélt Edwarddal. – Munkába megyek – felelem. – Most épp egy megbeszélésen kellene lennem. – Akkor miért nem vagy ott? – A franc essen beléd, Nikki… – Nem – csattanok fel. – Ezt csak én mondhatom. Fene egye meg, Damien, magam is nagyon jól el tudok vezetni egy kocsit. Ha Edwarddal akarsz elvitetni valahova, akkor szólj előtte. Nem nagy ügy. Odajössz hozzám, és megkérded: „Nikki, drágám, szemem fénye, elvihet a sofőröm dolgozni?” Nem válaszol egyből, remélem, el fogja nevetni magát. – És igent mondtál volna? – Nem – ismerem el. – De neked akkor is így kellett volna tenned. Damien, állást kaptam. Magam akarok odavezetni. És magam is fogok. – Nem akartam, hogy ott legyen egy rakás lesifotós, és senki ne védjen meg tőlük. Ó. Most már kicsit jobban érzem magam. Nem értek egyet azzal, amit tett, de most már legalább értem, mi vitte rá. – Senki nincs itt – mondom. – De lehetett volna. – És akkor megoldottam volna a helyzetet – mondom, valószínűleg túl élesen. Elszámolok ötig. – Nem lehetsz velem minden egyes nap minden egyes másodpercében. Függetlenül attól, hogy én is szeretném. Beléjük fogok botlani, amikor egyedül vagyok. Előbb-utóbb lesz rá példa, és ezt
mind a kettőnknek el kell fogadni. Hallom, hogy nagyot fúj. – Nem örülök neki. – Én sem. – A franc essen beléd, Nikki. Nem válaszolok. Nem tudom, mit feleljek erre. Végül Damien szólal meg. – Bemegyek a megbeszélésre – mondja, de valójában úgy érti: Aggódom érted. – Velem minden rendben – közlöm. – És, Damien… – Igen? – Köszönöm. Tudom, hogy szeretetből tetted. Csak a kivitelezés volt fos. Erre elneveti magát. – Egyet kell értenünk abban, hogy ebben nem értünk egyet – feleli. – Most innen Palm Springsből nem tudok vitatkozni ezen. Elkomorodom. Ezek szerint tehát Los Angelesben majd folytathatja a vitát. Szuper. Tényleg be kell mennie a megbeszélésre, úgyhogy véget vet a hívásnak, én meg ott állok, acsarkodva nézek a kezemben tartott telefonra – most már tudom, nemcsak a paparazzókat kell tudnom kezelni, hanem Damient is, aki egész nap bábáskodni akar fölöttem. Elhessegetem a gondolatot, és berongyolok az irodaházba. Már egy kávéra sincs időm, nem baj, úgysem akartam megkockáztatni, hogy leöntöm a fehér blúzomat. Hallom a fejemben anyám hangját, amint azt ismétli, a kávéfolt nem a legjobb megoldás, ha az ember jó első benyomást akar tenni valahol. A recepció a negyediken van, megnyomom a hívógombot, és türelmetlenül várom, hogy megjöjjön a lift. Végre nyílik az ajtó, félreállok, hogy kiszállhassanak. Már épp belépnék a liftbe, amikor rekedtes hang üti meg a fülem hátulról. – Nézzenek oda, Texas! Jól kirittyentetted magad. Odafordulok, és Evelyn Dodge-dzsal találom szembe magam. Ha valaha hordott a föld a hátán harsány némbert, hát ő az, de ezzel együtt ő az egyik legkedvesebb ismerősöm. Bő szárú fekete nadrágot visel, és aranyszínű szandált, ami úgy néz ki, mintha Marokkóból importálták volna. A nadrágra szinte teljesen rálóg harsány, sokszínű blúza, ez utóbbit, amennyire meg tudom állapítani, mintha több tucat összefércelt Hermes sál adná ki. Kicsit úgy néz ki, mint egy nagyon pénzes, jó ízlésű cigány. – Hallottam, hogy ma van az első napod, de nem hittem, hogy lesz szerencsém összeakadni veled – mondja. Észreveszem, hogy még mindig teljesen ledöbbenve bámulok rá – és elállom a liftajtót. Oldalra lépek, hogy az összegyűlt kisebb csoport el tudjon menni, és az arcomra kiülő vigyor dacára erőt veszek magamon, és folytatom a beszélgetést. – Mi a francot keresel itt? – kérdem. Evelyn Malibuban lakik, nem messze Damien új házától, és nem az a típus, aki le akarna zarándokolni a völgybe, hacsak nincs a nyakán a világvége. – Ugyanazt, amit te, Texas. Ámultan vonom fel a szemöldököm. – Te is a technológiai ágazatban helyezkedsz el? iPhone-alkalmazást tervezel, amin Blaine festményei jelennek majd meg? Megdörgöli az orrát, és felém bök. – Ami azt illeti, nem is rossz ötlet, később majd kicsikarok belőled pár tanácsot, hogy pontosan hogyan is csináljam. De nem. Bruce-hoz jöttem. – Miért? – Már ki is csúszott a számon a kérdés, mire rájövök, milyen udvariatlan. Evelyn viszont nem sértődős típus. – Egy kulcsért ugrottam be hozzá – mondja, aztán torokhangon felkacag. – De ne aggódj. Nem szex céljából. Azon a téren Blaine már eleve többet nyújt, mint amennyire kapacitásom van – most viszont úgy döntött, még csinál néhány utolsó simítást a képeken a szombati kiállítás előtt, de kiderült, hogy le vannak téve a galéria külső raktárában. Most már egyáltalán nem értem a dolgot. – Giselle nem tud beengedni? Giselle Bruce felesége, és néhány dél-kaliforniai művészeti galéria tulajdonosa. A szombati koktélpartin nemcsak az engem ábrázoló festményt mutatják be – ámbár alig néhány vendég kivételével senki nem fogja tudni, hogy én álltam modellt a falon lógó képhez –, hanem Blaine egyéb alkotásait is. – Persze, hogy be tudna, ha nem hordta volna el a seggét Palm Springsbe. Már úton volt, amikor felhívott. A jelek szerint azért ment, hogy áthozzon pár képet az ottani galériájából, márpedig itt az asszisztensnek nincs pótkulcsa. Hogy Giselle mi a francért Bruce-nak adott tartalékot, nem az asszisztensnek, arról fogalmam sincs. Néha teljesen ledöbbenek azon a nőn. – Damien is Palm Springsben van. Ma reggel odament. – Kár, hogy Giselle nem tudott róla. Rálőcsölhette volna a képszállítást. Megspórolt volna magának egy utat. Őszintén szólva én is szívesebben mentem volna Palm Springsbe, mint Burbankbe – csóválja a fejét Evelyn –, és ezt biztos Giselle is tudja, de szerintem újra összekapott egy kicsit Brucey fiúkával.
– Min veszekednek? – Azt náluk sosem lehet tudni. Elhessegeti a dolgot, mintha lejárt lemez lenne, de nekem bármi, ami Giselle-lel kapcsolatos, az mindig kellemetlen, de érdekes. Nagyjából öt percig féltékeny voltam erre a nőre, amikor először találkoztam Damiennel Evelyn partiján, mert úgy tűnt, ő volt a hölgykísérője. Amikor aztán megtudtam, hogy férjnél van, a féltékenységet agyam hátsó szegletébe száműztem, oda is való. Nem mondanám, hogy visszatért a féltékenységem, de a remény, hogy Bruce és Giselle gyorsan visszaállítja házastársi boldogságát, nem altruista, hanem nagyon is önző okból járta át a szívem. – És veled mi van? – folytatja Evelyn. – Folyton arra várok, hogy a fényképeződdel egyetemben végre elfogadod az ajánlatomat, aztán becsiccsentsünk, és pletykáljunk egy kicsit, de gondolom, most, hogy ott van neked a Damien házából nyíló kilátás, már semmi szükséged rám. – Tényleg marha jó onnan a kilátás – ismerem el. – De attól még nagyon szeretnék átmenni hozzád valamikor. – Amikor csak akarod. És ha van kedved, hozd a fényképezőt – mondja. – De azt is lehet, hogy csak piálunk és pletykálunk. Mindkét p betűs alapdolognak szabad folyást biztosítok az otthonomban. Ha tanácsra szorulsz, az is akad. De úgy hallom, szépen elboldogulsz. – Blaine mindent kikotyog rólam – vigyorodom el önkéntelenül. A cingár, fiatal festő és a terebélyes, nagyhangú nő első látásra mintha nem illene össze. Evelyn azt szokta mondani, csak ágymelegítőnek tartja Blaine-t, de az az érzésem, jóval többről van itt szó. – Még jó. Különben miért küldözgetném ide-oda azt a krapekot, ha nem azért, hogy hazahordja a retket? – És? – Uncsi vagy. Rólad soha nem jön semmi retek – közli. – Ha megbízhatóak az értesüléseim, lubickolsz a boldogságban. – Nem panaszkodhatom – nevetek. – Jó. Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek rendszeresen kijut a dögös szexből. – Lángol az arcom, és összepréselem a szám, nehogy nevetésben törjek ki. – De, ha jól értem, többről van szó, nem igaz? Blaine szerint úgy tűnik, megszelídítetted a zord szörnyeteget. Nem felelek, de annyira jólesik, amit mond, hogy nyilván ragyog tőle a képem. – Szóval semmi új dráma a láthatáron? – Semmi – mondom gondterhelten, mert nem ez az alkalmas hely és idő, hogy beszámoljak Carl fenyegetéseiről. De a hangjából ítélve, attól tartok, talán már tud is róla. – Miért? Van valami, amiről tudnom kéne? – Ugyan, semmi – legyint. Összehúzott szemmel nézek rá. Talán annak idején, amikor ügynökként dolgozott, még jól hazudott, de azóta elpárolgott a tehetsége. Egy darabig méreget, aztán horkantva felnevet. – Jaj, a francba, Texas! Tényleg így van, ahogy mondtam. Semmi ok az aggodalomra. Egyelőre legalábbis. Miközben beszélgetünk, már több csoport ki- és beszállt, most újra kinyílik előttünk a liftajtó. – Ideje bemenni dolgozni, ugye? – mondja Evelyn. – Nem szabadulsz ilyen könnyen – vágok vissza, és belépek a nyomában. Mindenképp ki akarom faggatni, de erre nincs idő ezen a rövid útszakaszon, és mikor kinyílik előttünk az ajtó, már nem vagyunk egyedül. Rögtön feláll a recepciós. Velem egykorú lány. Emlékszem, Cindynek hívják. – Hű, de klassz, hogy itt vagy – mondja nekem, aztán elpirul. – Úgy értem, biztos jól fogod itt érezni magad. Ha akarod, ebédelhetünk együtt. – Kösz – mondom, és vetek egy oldalpillantást Evelynre, akit láthatólag mulattat a helyzet. – Azt hiszem, ma Bruce-szal ebédelek. – Ja, persze. Mr. Tolley már vár téged. Egy pillanat, máris odakísérlek hozzá. – Mielőtt még válaszolhatnék, hogy először a humán erőforrás osztályra kell mennem, Evelynhez fordul. – Segíthetek? – Evelyn Dodge vagyok – mondja Evelyn. – Én telefonáltam Bruce-nak, hogy el kellene hozni… – Ja igen, Ms. Dodge. – Megkerüli az íróasztalt, és átad Evelynnek egy borítékot, amiben nyilván a kulcs van. Evelyn irdatlan retiküljébe süllyeszti, és rám mutat. – Holnap találkozunk, Texas. – Úgy van – mondom jelentőségteljesen. Evelyn azon kevesek egyike, aki tudja, ki a Blaine festményén látható nő. – Holnap aztán bőven lesz mit látnod belőlem. Evelyn hahotázva indul meg vissza a lift felé. Cindy után megyek az egyszerű szürke folyosón Bruce irodája felé, és még mindig Evelyn kacagása cseng a fülemben.
8
Még az ajtóhoz sem érünk, mikor Bruce előpattan. Amikor az állásinterjún találkoztunk, maga volt a megtestesült hűvös vállalati jó modor. Most tagadhatatlanul zaklatottnak tűnik. – Nikki, de jó, hogy itt vagy. – Kezet nyújt. Erős, céltudatos kézszorítása van, arra gondolok, passzol hozzá a főnöki szerep. Cindy visszamegy a recepcióra, Bruce pedig továbbindul a folyosón, egyre mélyebbre a vállalat bugyraiba. Gyorsan lépked, sietnem kell, hogy mellette maradjak. Ha nyomasztja is a veszekedés a feleségével, az most nem látszik rajta. Úgy fest, mintha a munkával kapcsolatos gondok aggasztanák, nem a házassága. – Remélem, nem zavarlak most – kezdem. – Úgyis biztos várnak a személyzetisek is. – Beszéltem Trishsel. Délután elkészíti a papírokat. Most viszont van itt valami, amit szeretném, ha megoldanál. Megáll az egyik ajtó előtt, ami be van csukva, képregények és különböző rockbandák logói vannak ráragasztva. – Remélem, nem bánod, ha egyből a farkasok közé vetlek. Kíváncsian méregetem az ajtót. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, miről beszél, azt viszont tudom, hogy az ember a főnökének az ilyen kérdésekre mindig azt kell felelnie: „Egyáltalán nem. Miről van szó?” – Valamit elcsesztek az időpontok lekötésekor, és egyszerre két helyen kellene lennem. Be kellene menned a belvárosba Tannerrel, találkozni a Suncoast Bank informatikusaival. Érdekli őket a 28 bites titkosítási algoritmus, aminek a tesztjeit megcsináltuk. Amúgy is be fogsz szállni ennek a terméknek a marketingjébe, de előzőleg azt reméltem, lesz egy kis időnk először itt irodán belül, hogy belerázódj a dolgokba. Sajnálom, hogy az egészet rögtön az első munkanapodon rád zúdítom. – Nem gond – mondom. A hangom nyugodt, de magamban cigánykereket hányok az örömtől. Bruce az interjún már említette az Innovative világszínvonalú titkosítószoftverét, és tudom, előbb-utóbb a cég aranytartalékát képező termékké növi majd ki magát. Nem számítottam rá, hogy kapásból ilyen horderejű feladatot kapok, de ha már így alakult, feltett szándékom, hogy megmutassam a főnöknek, képes vagyok elvégezni a munkám, mégpedig jól. – Valószínűleg nem lesz nehéz eladni – teszi hozzá Bruce. – Pontosan erre a termékre van szükségük, de oda akarjuk vinni hozzájuk a saját teamünket, hogy a helyszínen tanítsák be az ő IT-seiket, máskülönben nem tudunk meggyőződni róla, hogy tényleg elsajátítják, amire szükség van. Ráadásul így tudjuk a leggyorsabban kijavítani az összes esetleges hibát vagy lyukat, ami még ott van a programban. – Persze. – Ezért küldöm oda Tannert is – folytatja, és megkocogtatja a képregénnyel letapétázott ajtót. – Részt vett a projekt kifejlesztésében, és őszintén szólva úgy érzem, jót tenne neki hat hónap kihelyezett munkavégzés valamelyik ügyfélnél. – Miért? Bruce elkomorodik. – Ha nem bánod, hogy kicsit keverjük majd az üzletet és a kikapcsolódást, akkor ezt is elmesélem majd holnap. Most elég csak annyi, hogy amikor a farkasokról beszéltem, nem az ügyfélre céloztam. – Ja, jó – mondom, és gondolatban a homlokomra csapok: nyilván ő is ott lesz a partin. Az első óra szűk körű lesz – csak azok az ismerősök lesznek ott, akik tudják, hogy én vagyok kifüggesztve Damien falára –, de utána Damien megnyitja a harmadik emeletet Blaine nagy rakat kuncsaftja előtt. A még mindig csukott ajtó mögül egy hang szűrődik ki. – Már mondtam, hogy bújj be. Bruce benyit, egy szőke fickó néz fel ránk, lebarnult, mint egy szörfös, de magatartása azt sugallja, üzletember. Íróasztala ki sem látszik a sok papír alól, a padlón pedig még jóval több irat hever ömlesztve. A fickó ránk pillant, és szélesen elmosolyodik. Tudom, hogy nem szabad elhamarkodottan ítélni, de már most, az első pillanatban sem szimpatikus nekem. – Bruce! – mondja túláradóan barátságosan. – Épp most tettem le a telefont Phillel. El fogja küldeni a Continental Mortgage ajánlatának részleteit. Vigyázok rá, hogy figyelje a híreket. – Jól hangzik – mondja Bruce, de az az érzésem, csak fél füllel figyel. – Nikki, hadd mutassam be Tannert. Tanner még szélesebben vigyorog, és egy különös pillanatra mintha magamat látnám a tükörben. Ez a mosoly semmivel sem valódibb, mint az enyémek közül az, amelyet szépségversenyekre gyakoroltam be. Vagy mint Társasági Nikki mosolya, amely épp most is az arcomon ül. – Mindannyian sokat hallottunk rólad – mondja Tanner. – Mindenki látni akarta a hónap bulvárhírét. – Félig-meddig nevetve pillant Bruce-ra. – Úgyhogy üdv a fedélzeten, meg minden. Találkozik a pillantásom Tannerével, és szándékosan szélesebbre húzom a képemen a mosolyt. – Megpróbálok felnőni a várakozásokhoz. – Épp csak annyival fordulok odébb, hogy egyszerre nézhessek mindkét férfira, aztán nem fékezem magam, és rájuk villantom a tökéletesen kivitelezett „csak azt akarom, hogy világbéke legyen a Földön” szépségkirálynő-mosolyom.
– Biztos menni fog – mondja Bruce. – Baromira örülünk, hogy csatlakozol a csapathoz. – Egyértelműen hallatszik, hogy őszintén így is gondolja, és Tanner arcán látom, hogy ez neki is átjön. – Tényleg mennünk kell – mondja Tanner, aztán felkap egy rendetlen iratcsomót az íróasztalról, és begyűri bőr futártáskájába. – Tessék. – Bruce a kezembe nyom egy irattartót, amelynek fedelén dombornyomással a Suncoast felirat áll. – A kocsiban fusd át a konkrétumokat. Közli, hogy neki is fel kell készülnie a saját tárgyalására, és megígéri, hogy az első napi közös ebédünket hétfőn ejtjük meg, aztán szerencsét kíván. Mire észbe kapok, már ott is állok a lift előtt Tannerrel. Na, igen, kicsit ideges vagyok. Persze meg tudom csinálni a melót. Értek a titkosítási algoritmusokhoz, és nagyon is alkalmas vagyok arra, hogy méltó módon képviseljem a vállalat arculatát egy ügyfél előtt. Nem a képességek hiánya zavar. Hanem az, hogy ez a fickó itt mellettem a jelek szerint valami megmagyarázhatatlan okból lenéz engem. Bruce valószínűleg nem vette észre, de én biztos vagyok benne, hogy nem értem félre a jeleket. Hirtelen enyhe émelygés fog el. Amint belépünk a liftbe, konkrétan hányingerré erősödik. Tanner a túlsó falnak támaszkodik, rám szegezi tekintetét, és gunyoros képet vág, mintha valami gusztustalan dolgot látott volna az út mentén. Elfordítom a fejem, igyekszem úgy tenni, mintha észre sem venném, de aztán hirtelen Damien jut eszembe. Alulbecsülném, ha azt mondanám, hogy ő a legsikeresebb üzletember, akit ismerek. Szóval mit tenne Damien, ha makacs, tiszteletlen kollégával kerülne szembe? Ő is elfordulna, úgy tenne, mintha észre sem venné? Ami azt illeti, ha Nikki Fairchild találkozna valami sunyi ribanccal társasági körülmények között, úgy tenne, mintha észre sem venné? Hát nem. Ugyan jól begyakoroltam, hogyan ne mutassam meg az igazi arcom nagy nyilvánosság előtt, de még Társasági Nikki sem tűrne el ilyen szemét bánásmódot. Damien Stark sem tűrné. Úgyhogy Üzletasszony Nikki sem fogja. Megnyomom a vészmegállító gombot, aztán lépek egyet Tanner felé. Nem élvezem a közelségét, de szándékosan nyomulok be a személyes terébe. A képén elhalványul a vigyor, látszik, hogy kissé kényelmetlenül érzi magát. – Van valami gond? – kérdem, és elengedem a fülem mellett a vészcsengő hangját, amely idegesítően azonos időközönként szólal meg. Az ajka elfehéredik, napbarnított arca cseppet sápadtabb lesz. Már-már azt hiszem, ennyi volt. Megtettem a magamét, ettől kezdve én vagyok a falkavezér. Aztán kinyitja a száját, arcába visszatér a szín. – Van bizony – mondja –, te magad vagy az. Erőt veszek magamon, hogy ne lépjek hátra. Most legalább ki lett mondva a dolog. – Én? Úgy érted, nem szívesen dolgoznál együtt velem? – Együtt dolgozni? Együtt? Te ezt annak hívod? – Ami azt illeti, egyelőre nem – ismerem el. – Egyelőre köze nincs a munkához. – Mi nem együtt dolgozunk – mondja, az ujjával idézőjeleket rajzolva a levegőbe. – Mostantól te vagy a főnököm, baszki. – Igen, én – mondom. – És melegen ajánlom, hogy használd az eszed, mielőtt ilyen hangot ütsz meg velem szemben. Tényleg, mi a franc ütött ebbe a pasiba? – Nekem kellett volna megkapnom ezt az állást. Első pillanattól kezdve én dolgozom ezen a titkosítási rendszeren. Betéve tudom az egészet. Számtalanszor bebizonyítottam Bruce előtt, hogy képes vagyok vezetni ezt a csoportot. És mi történik? Valami protekciós kis kurva úgy dönt, beáll gombokért dolgozni, engem meg páros lábbal lőnek vissza az alagsorba. – Gombokért? – visszhangzom. – Te mégis milyen évszázadban élsz? – Most mi a hézag? Már unod, hogy a pasid pénzét költöd? Gondoltad, ide jössz, és kicsit felrázod a dolgokat? Tudod, hány telefon futott be Cindyhez? Tucatjával csörögtek ide a riporterek, tudni akarták, tényleg itt dolgozol-e. Csak rabolták az idejét, baszki. Felgyorsul a pulzusom, és érzem, hogy veríték gyöngyözik a dekoltázsomban. Hogy a francba tudta meg a sajtó, hogy itt dolgozom? És miért nem kopnak le rólam? Még így, hogy Damien Stark a pasim, sem lehetek olyan érdekes. Jó a rosszban, hogy most már legalább kezdem érteni, mire mondta Tanner, hogy „a hónap bulvárhíre”. – Tudod, mi bassza a csőröm igazán? – kérdi, aztán válaszra sem várva folytatja. – Hogy téged csak azért vettek ide, mert a főnök a felesége kedvére akar tenni. Most már tényleg nem tudom, hol áll a fejem. Fogalmam sincs, mi köze az egészhez Giselle-nek, de ezen a ponton nem vagyok hajlandó tovább szórakozni. A gombhoz nyúlok, újra beindítom a liftet, aztán visszafordulok a pasihoz. – Ehhez a melóhoz kell bizonyos fokú rafinéria. Kell tudni kommunikálni az ügyfelekkel és a közönséggel. És legfőképpen tudni kell, hogyan mosolyogj valakire, noha legszívesebben leköpnéd. – Rávillantom legragyogóbb Társasági Nikki-mosolyomat. – Nem hiszem, hogy rád szabták ezt a pozíciót, Tanner. Az előcsarnokba érünk, nyílik az ajtó. Kijövök a liftből, hadd jöjjön utánam. Itt én vagyok a főnök, jobb, ha ezt feldolgozza. Talán nem vagyok képben mindennel, amit az imént említett, de annyit tudok, hogy ha nem ragadom magamhoz az irányítást egyből, mindent meg fog tenni, hogy elorozza előlem. A kijárat felé tartunk az előcsarnokon át, amikor meglátok egy kikent-kifent ázsiai nőt a büfé előtti asztalnál. Valami tőzsdei jelentésnek tűnő iratot olvas, lapoz, és egy pillanatra felnéz. Találkozik a tekintetünk. Életemben először látom, de valahogy imponál a puccos, magabiztos fellépése. Én kaptam meg ezt a beosztást, éspedig az eddigi eredményeim révén, nem Damien miatt, és végképp
nem Giselle miatt. Én vagyok itt a főnök, és ezt bárki előtt be is bizonyítom, mérget vehetnek rá. A kijárathoz masírozok, és magabiztosságom fényes buborékként pukkad ki fél pillanat múlva, amikor hat paparazzo ront ránk: fényképezőgépeikkel vakuzva, kiabálva rohannak felénk a parkolóból, ahol nyilván heverészve vártak eddig. Mielőtt még reagálhatnék, szózáporral árasztanak el. – Igaz, hogy a Stark vállalat meg akarja venni az Innovative Resourcest? – Nikki, pontosan mi a munkaköre az IR-nél? Küzdök, hogy megőrizzem az önfegyelmem. Meg akarom tartani az arcomon Üzletasszony Nikki maszkját. Utálatos helyzet, de nem akarom megadni nekik az elégtételt, hogy észrevegyék rajtam, mennyire gyűlölöm. – Elmondja Stark vállalatának, amit itt megtud? – Hogyan tudna védekezni az ipari kémkedés vádja ellen? Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne szorítsam ökölbe a kezem. Nem a fájdalom hiányzik, hanem csak be akarom verni a képét a seggfejnek, aki szerint Damien küldött ide, hogy kémkedjek a cégének. – Ez most csak csali, hogy felverje az árát a valóságshow-producerek számára? – Mondjon valamit az igazi énjéről, Nikki – igaz, hogy a nővére öngyilkos lett? Megtántorodom, oda az önfegyelmem, ez a kérdés mellbe vágott. Nem. Nem, nem, nem. Most tényleg ökölbe szorítom a kezem. Hiányzik a fájdalom. Hiányzik, hogy összetartson. Hogy erőt adjon. Az erő ahhoz kell, hogy újra szenvtelen arckifejezést erőltessek magamra. Hogy szembenézhessek ezekkel a lesifotósokkal. Aztán pedig elhúzzak innen a francba. Lassan kihúzom magam, megfeszítem a vállam. Ugyan minden erőmet össze kell szednem hozzá, de farkasszemet nézek velük, egyenként. Aztán rájuk villantom millió wattos mosolyom. – No comment – mondom, és keresetlenül körülnézek, hogy merre jár Tanner. Még mindig az épület ajtajában áll, és mikor ránézek, még látom, hogy képéről lehervad az önelégült kifejezés. – Haladjunk, Tanner – mondom, és átnyomakodom a paparazzók között. – Oda kell érnünk a megbeszélésre.
– Te jó Isten! Hihetetlen, hogy ezzel a pöccsel párban kell dolgoznod! – mondja Jamie. A fényes fa bárpultnál ülünk a Firefly Studio Cityben, és Dirty Martiniket iszunk. Jamie kieszi az italából az utolsó olívabogyót, aztán felém bök kis műanyag kardjával. – Mintha valami szappanoperába kerültél volna bele. Nem is – helyesbít –, mozifilmbe. Valami feminista vígjátékba, amelyikben a talpraesett hősnőt egy teljesen agyalágyult idiótával rakják össze párba, és ezzel kezdetét veszi a baromságok sorozata. – Leszámítva, hogy a krapek nem agyalágyult, hanem bosszúszomjas. És ezekben a vígjátékokban a hősnő nem szokott végül összejönni az idiótával? – Nem feltétlenül – mondja Jamie, és önelégülten hátradől. – Csak akkor, ha nem fut be a másik történetszálon egy lovag. Egy nap Tannerrel – hadonászik. – Már látom is magam előtt a filmelőzetest. – Hát, felőlem, lehetsz te benne a főszereplő – fintorgok. – Én személy szerint újrakasztingolnám a férfi főhőst. – Szíved joga – feleli Jamie. – Bármennyire is szenvedek, hogy nem térhetünk rá nyomban a basznivaló pasijainkra, először ezt a sztorit akarom hallani. Honnan tudták a fényképezőgépes dögkeselyűk, hogy ott vagy? Tannertől? Említetted Damiennek, hogy ipari kémkedéssel is meggyanúsítottak? Teljesen idegbeteg volt tőle? – Majd elmondom neki, amikor találkozunk – felelem. – Igen, idegbeteg lesz. Lenyelek egy fintort. Ha Edward visz munkába kocsival, az sem előzte volna meg ezt az incidenst, de az az érzésem, Damient ez egyáltalán nem fogja érdekelni; tombolni fog, ha meghallja, mi történt. – Ami Tannert illeti… – vállat vonok, nem fejezem be a mondatot. Gyanús, hogy ő szivárogtatta ki a hírt, de ezt nem tudom bizonyítani. – Igazából nem számít. Most már tudják. Hurrá – teszem hozzá cinikusan. Jamie közel hajol hozzám, összevont szemöldökkel tanulmányozza az arcom. – Jól vagy? Tényleg minden rendben? Kis híján felöltöm begyakorolt mosolyom, és bólintok, mondván, minden rendben lesz. De ez Jamie, ezer éve a legjobb barátnőm. Ami ennél is fontosabb, tudja, milyen sokat jelentett nekem a tesóm. Hogy mennyire sok múlott Ashley-n a tekintetben, hogy túl tudjak jutni a sok szarságon, amit anyám zúdított rám. Esténként rám zárta a szobám ajtaját, és nem tudtam villanyt gyújtani – csak mert meg volt győződve róla, hogy sokat kell aludnom ahhoz, hogy szép legyek. Végeérhetetlen órákon át kellett járkálnom fel-alá könyvvel a fejemen. Minden hónap második hétvégéjén csak citromos vizet ihattam, hogy méregtelenítsek, és „megzabolázzam azt az undok narancsbőrt”. Nagyobb dolgok, apróságok, annyi minden más. Díjakat és tiarákat nyertem, mégis én irigyeltem Ashley-t, nem ő engem. Mert Ashley legalább normális életet élhetett – vagy legalábbis azt hittem. Ashley mindig a saját szükségletei elé helyezte az enyéimet, és mindig támogatott. Eddig bele sem gondoltam, hogy anyánk rinyálása biztos neki is az agyára ment. Vagy legalábbis, mire belegondoltam, már túl késő volt, és Ashley búcsúlevelét tartottam a kezemben az öngyilkossága után. Gondos, csinos kézírással okolta a férjét, aki elhagyta, mert állítólag Ashley kudarcot vallott mint nő és mint feleség. Valamiképpen nem sikerült azzá a nővé válnia, akivé anyánk akarta idomítani. Hülye ribanc.
Lehunyom a szemem, és arra leszek figyelmes, hogy kezem a combomon pihen – pontosan a heg fölött, amelyet szoknyám eltakar. Már Ashley halála előtt is vagdostam magam, de utána rátettem még egy lapáttal. Rengeteg emlék kapcsolódik ezekhez a hegekhez, minden egyes kis kitüremkedés mögött óriási érzelmi hullámzások állnak. Leginkább mégis Ashley kötődik hozzájuk. – Nem – válaszolom végül Jamie kérdésére. – Nem vagyok rendben. De egészen addig jól voltam, amíg fel nem hánytorgatták Ashley ügyét. Addig tudtam kezelni a helyzetet. Nem szívesen ugyan, de tűrtem a zaklatást. Hamarosan rendbe jövök megint. Csak erre nem voltam felkészülve. – Tudod, túl fogsz esni rajta. A sajtónyilvánosságnak van jó és rossz oldala is. Hamar lezajlik. – Ahogy Tanner fogalmazott, én vagyok a hónap bulvárhíre. – Elmosolyodom. Most őszintén mosolygok. – Talán jövő hónapban már békén hagynak, és arra a feltörekvő kis celebre összpontosítanak, aki Byron Randdel jár. – Bryan Raine-nel – javít ki. – De ne is próbálj témát váltani. Gyerünk, felejtsük el az ostoba lesifotósokat. Tudni akarom, mi történt azon a megbeszélésen. – Ja igen – mondom, és kiiszom a martinit. Azt kezdtem el mesélni, mi történt, amikor Tannerrel odaértünk a Suncoasthoz, és éppen odáig jutottam, hogy beszámoljak az ügyfelekkel folytatott találkozóról. – Erre a kérdésre majd inkább én válaszolok – mondta Tanner, amikor az ottani informatikusok főnöke kérdezett valamit az alkalmazás architektúrájával kapcsolatban. – Ms. Fairchild inkább csak a hivatalos aspektusait látja át a projektnek. – A kis pöcs – jegyzi meg Jamie, amikor ehhez a részhez érek. – Nem vitatkozom veled – felelem. – De valószínűleg szó nélkül hagyhattam volna a dolgot. Úgy értem, az volt a lényeg, hogy az ügyfél megvegye a terméket, és persze a szolgáltatást nyújtó csapatot. Akkor fél évig nem lett volna több gondom Tannerrel. – Na és mit csináltál? – Amikor befejezte, keresetlenül hozzátettem, hogy mindent teljesen jól foglalt össze, csak épp kihagyott egy kulcsfontosságú mozzanatot. Aztán negyedórán át ecseteltem, hogyan lehet feljavítani az algoritmust, és kitértem ezeregyféle változatra. Egyébként tényleg kitűnő a program architektúrája, de ha azt vesszük, le lehetett volna programozni sokkal hatékonyabban is, mert… – Oké – emeli fel a kezét Jamie. – A lényeget értem. Ezek már a progmatosoknak való részletek. Szóval vágták, hogy képben vagy oda-vissza az egész cuccal kapcsolatban. Hülyét csináltál Tannerből. – Bizony-bizony – ismerem el. – De éppen az ebben a szép, hogy ő is nagyon jól érti a dolgát. Csak történetesen kifelejtett bizonyos fontos részleteket. – Ami jó, mert ha idióta lenne, nem engednék, hogy hat hónapig ott üljön a nyakukon – mondja Jamie. – Pontosan. Azt hiszem, ha egy folyosón kellene dolgoznom Tannerrel, ott is hagynám az állást. Ebből a csókából ömlik a méreg. – Márpedig azt nem szeretnénk, hogy ott kelljen hagynod az állást – forgatja a szemét Jamie. – Akkor ugyan miből élnél? Egymillióból nem lehet olyan sokáig kihúzni. Hozzávágom a szalvétámat, de közben mosolygok. Odajön hozzánk a pultos, és Jamie újabb martinit rendel. Én csak szódát. – Nincs benned kalandvágy – mondja. Bevillannak az igencsak kalandos dolgok, amiket Damiennel műveltünk, és vissza kell fojtanom egy nagyon is önelégült mosolyt. – Szóval mikor kapod meg a pénzt? – kérdi. – Már az enyém. Csak még szólnom kell Damiennek, hova utalja. – Na persze – mondja Jamie. Vállat vonok. Az igazság az, hogy furcsa módon ódzkodom az összeg befektetésétől. Oly sok múlik azon a pénzen, és miután láttam, hogy anyám befektetései lefelé tartó spirálban kötöttek ki, és egyre csak fogytak, nyugtalankodom amiatt, hogy nekem kell döntenem róla. Persze tudom, hogy anyám azért vallott kudarcot, mert csődbe kormányozta a családi vállalatot, és nevetségesen túlköltekezett, de nem elég tudnom, hogy én nem ő vagyok – ezt el is kell hinnem. – Már beszéltem brókerekkel – mondom, ami végül is igaz. Két recepcióssal beszéltem, hogy időpontot egyeztessek brókereknél. Jamie olyan tekintettel méreget, amiből egyértelmű, hogy nem sikerült félrevezetnem. – Na, elég a pénzügyekből – mondom, amikor a pultos megjön az italainkkal. Felemelem a szódát. – Rád. Ma egy reklám, holnap az Oscar-díj. – Erre iszom. – Te bármire iszol. – Az igaz – mondja, és nyomban eltünteti a martini felét. – Gondoltad volna? – kérdi. Nem tudom, mire céloz. – Mit? – Amikor gimisek voltunk, és te folyton Sarki Benzinkút Szépe címekért indultál, én meg amatőr színházi társulatokhoz jártam
meghallgatásokra. Gondoltad volna, hogy Los Angelesben fogunk lakni, és én reklámfilmben fogok szerepelni, te pedig éppen a saját vállalkozásodat készülsz majd beindítani? Arról nem is beszélve, hogy lasszóvégre kapod a legtőkeerősebb agglegényt a városban. – Nem – mondom. – Nem hittem volna. – Úgyhogy mindkettőnkre – mondja Jamie, és tartja az öklét, hogy nekikoccantsam a sajátomat. Lelkesen meg is teszem. – Ahhoz képest, hogy texasi lányok vagyunk, akik saját erejükből költöztek L.A.-be, nem is muzsikálunk rosszul. Jamie gyalog jött a bárba, úgyhogy az én kocsimmal megyünk haza. Tovább tart, mint gondolom, mert a Hondám minden közlekedési lámpánál lefullad. – Nézz szembe a ténnyel, Nik – mondja Jamie. – Ezzel a kocsival nem boldogulsz itt L.A.-ben. Attól tartok, igaza van, de nehéz lenyelnem a békát. Ez az autó az első vagyontárgyam, amit önállóan vettem magamnak. Büszke vagyok arra, amit szimbolizál, és önkéntelenül is kicsit babonásan állok hozzá, hogy épp most akar kipurcanni, amikor egyébiránt minden szinten beindulnak a dolgaim. – Hamarosan elviszem megnézetni – határozom el. – Lehet, hogy csak a gyertyákkal van baj, vagy szutykos a karburátor. – Tudod te egyáltalán, mi az a karburátor? – Nem – ismerem el. – De remélhetőleg a szerelő tudja. – Nyisd ki a szemed, érzékeld a valóságot, Nik. Szuper kis kocsi volt ez, de egy nap az autópálya közepén adja majd be a kulcsot, belőled meg vezető hír lesz az esti tévéhíradóban. „A milliárdos barátnőjét eltiporták, mint egy bogarat a tizenöt autót érintő tömegszerencsétlenségben.” Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Forgatom a szemem, de nem szállok vitába vele. Feltehetőleg jól látja a kérdést. – Apropó, milliárdos pasi – folytatja Jamie –, ki mindenki jön a holnapi partiba? Végre megismerhetem Evelynt, igaz? – Hát persze – válaszolom. – Na és ott lesz Blaine is. Aztán te meg én. Csak mi tudunk róla, hogy az ott én vagyok a festményen, úgyhogy ezt diszkréten kezeljük… Jamie egy horkantással félbeszakít, én meg átkozom magam, hogy pont így fogalmaztam. – Szóval nyolcig csak páran leszünk ott – kezdem újból. – Aztán kezd majd megérkezni a többi meghívott, hogy megnézzék Blaine összes festményét, és társasági életet éljenek. – Klassz. És Ollie? – keresetlenül kérdi, nem tudom megállapítani, hogy csak a beszélgetés kedvéért, vagy még mindig zajlik valami kettejük közt. Tudom, hogy simán meg kellene kérdeznem, de képtelen vagyok rávenni magam. – Nem jön – mondom. – Legalábbis az első részre biztos nem – pontosít Jamie. – Tudom, hogy nem beszéltél neki a festményről. Vagy mégis? – kémleli az arcom oldalvást. – Nem – felelem határozottan. – Csak kíváncsi voltam, nem jön-e az este második felére. A kiállításra vagy hogyishívjákra. – Koktélpartinak hívjuk – mondom, miközben beállok a kocsival a számomra fenntartott parkolóhelyre. – De nem, nem jön arra sem. Szerintem máshova mennek Courtney-val – teszem hozzá. Courtney Ollie menyasszonya. Bűntudatom van, amiért füllentettem, de nem akarom elmondani Jamie-nek, hogy Damien nem hajlandó az otthonában vendégül látni Ollie-t. Zavar, hogy Damien és az egyik legjobb barátom nem jönnek ki jól egymással, de értem, mi a baja vele. Eleinte úgy szaglászták egymást, mint két falkavezér, aztán végül átmeneti fegyverszünetet kötöttek. De ennek hirtelen vége szakadt, amikor Ollie elmondta nekem Damien titkainak egy részét – és ezzel megszegte az ügyvédi titoktartást. Damien belátja, hogy Ollie azt gondolta, az én védelmemben teszi ezt – feltehetőleg ez az egyetlen oka annak, hogy Ollie még mindig praktizálhat ebben a városban. Vagy, ami azt illeti, a kontinensen. De az otthonában nem akarja vendégül látni, és én ezért nem hibáztathatom. Remélem, azért később majd valahogy kijönnek egymással, mert számomra mind a ketten nagyon fontosak. De még csak egy hét telt el az egész zűrzavar óta, úgyhogy nem volt idejük túllépni a kellemetlenségen. Jamie viszont az egészről nem tud semmit, és nem is tervezem, hogy elmondom neki. Ez azonban ismét éket ver kettőnk közé, még akkor is, ha csak én tudok róla. Mindjárt felérünk a lakásajtóhoz, elővakarom a kulcsot. A zárba illesztem, benyitok – aztán kővé dermedek a küszöbön. – Atyaég! – kukucskál be a vállam fölött Jamie. Nem szólok semmit. Jamie nagyjából mindent elmondott, amit lehet. Ott terpeszkedik a nappali közepén az ágy. Az az ágy. A gyönyörű vaságy, amely mellett modellt álltam. A lélegzetelállító ágy, amelyen Damien tegnap éjjel és azt megelőzően sok éjjelen olyan alaposan megbaszott. Mikor felfigyelek rá, hogy döbbenten, földbe gyökerezett lábbal állunk mindketten, erőt veszek magamon, és lépek egyet befelé. Az ágyon egy ruhazsák fekszik a Fred’s-től, üzenetet tűztek a műanyag borításra. Csak rápillantok a kézírásra, és máris várakozásteljesen feszülök meg. Lassan kiveszem az üzenetet a borítékból, és elolvasom: Értékelném, ha megtisztelne azzal, hogy holnap ezt a ruhát veszi fel, Ms. Fairchild. Aztán pedig esetleg abban a még nagyobb megtiszteltetésben is részesít majd, hogy le is veszi.
Túl későn veszem észre, hogy Jamie a hátam mögött áll, és a vállam fölött ő is olvassa a levelet. – Mekkora mázlista vagy! Ettől a pasitól totál be kell ájulni! – Totál – bólogatok mosolyogva. Lehuppan az ágyra, miközben én kicipzárazom a ruhazsákot, aztán elnevetem magam. Ebbe a ruhába tegnap szerettem bele, miközben a boltokat jártuk. Combközépig érő fakó kék sifongyönyörűség. Nem testhez álló, de nagyon mókás és kihívó az elülső zsabók és a bő alj miatt; alig várom, hogy belebújhassak a kedvenc ezüstszínű telitalpú szandálommal, és egy hozzá illő retiküllel koronázzam meg az összképet. Megmutatom Jamie-nek. – Mit szólsz? – Szerintem überdögös leszel ebben a göncben – mondja. – Maga leszel a megtestesült paráznaság. Lenyúlhatok valamit a szekrényedből? A saját cuccaimat már unom. – Jamie, a te méreted harmincnégyes. Rám az már akkor sem volt jó, amikor elmenekültem anyám mellől, és tudomást szereztem az étel nevű rejtélyes valami létezéséről. Sóhajt, és vágyakozva legelteti a szemét az új ruhámon. – Nekem is kell egy milliárdos pasi. – Nem vitatkozom – mondom. – Kifejezetten izgi kiegészítő. – Nem akarsz eljönni vásárolni? – kérdi Jamie. – Komolyan mondom, hogy krízisbe került a ruhatáram. A telefonomra pillantok. Damien még mindig nem küldött üzenetet. – Benne vagyok – mondom. – Csak átöltözöm, és megetetem a macskát, egy pillanat az egész. És ehetünk valami rendeset is, ha már elmegyünk itthonról? A vodkában nincs meg minden fontos tápanyag. – Biztos? – kérdez vissza Jamie, hangjában őszinte meglepetés tükröződik. Kolosszális színésztehetségét csillogtatja. A szobájába megy, én meg a konyhába. Lady Miau abban a pillanatban felbukkan, amint kinyitom a konzerv macskakaját, és addig dögönyözi a fejével a vádlimat, amíg le nem teszem elé a teli tányért. A szobámban kibújok a ruhából, amiben munkában voltam, amikor Jamie átkiabál. – Hogy jutott be a lakásba? – Gőzöm sincs – felelem, noha van egy-két ötletem. Valószínűleg megkente a gondnokot, aki van elég agyament ahhoz, hogy jól elröhögcséljen azon, hogy valaki meglepetésül kiszállíttat egy ágyat. Felveszem az egyik matekos pólót, amiről Jamie korábban lesajnálóan beszélt – barátok közt deriválni és derivalizálni tilos felirattal –, meg egy farmert. Ami azt illeti, most először húzok farmert, amióta Blaine festeni kezdte a képet, és kicsit habozok is, mielőtt begombolom. Csintalan húzásnak érzem, mintha megszegnék valami szabályt. Ugyanakkor szó sincs erről. A játszmának vége. Ha farmert akarok húzni, akkor farmert húzok. És ha nem akarok bugyit venni a szoknya alá? Hát, azt is éppen úgy megtehetem. Vigyorogva jövök ki a szobámból, de a nappaliba érve, ahogy meglátom az óriási ágyat, amint betölti az egész teret, megváltozik a hangulatom. Olyan boldog voltam, amikor hazaértünk és megláttam, valósággal elárasztottak az intim emlékek. Most ez a boldogság valami kellemetlen utóízzel keveredik, és nem egészen tudom, mi bánt. Az ágyhoz lépek, és tenyerembe fogom a lábrész felőli oszlop sima, gömbölyű végét. Borzasztóan örülök, hogy nem szállították ezt az ágyat valami raktárba, vagy nem adták el egy régibútor-kereskedőnek, mégis tagadhatatlanul elszomorodom. – Nem illik ide – mondom, amikor bejön Jamie, és megkérdi, mi baj. – Az ágy? – A malibui házban kellene lennie. Nem itt – ismétlem. – Mintha ezzel valami véget érne. Emlékszem, mit mesélt Damien. Feláldozta az üzleti lehetőséget, amiért lelkesedett, hogy megmentse a kis gourmet élelmiszerüzemet. Már akkor sem tetszett a történet, most pedig még kevésbé tetszik. Jamie egy pillanatra csendben marad, és áthatóan rám mered. – Jaj, basszus, Nik – mondja végül. – Meg ne próbáld. – Mi van? – Nehogy rám ereszd a konyhapszichológiádat. Most olyasmit magyarázol bele a dologba, ami nincs is ott. Mindig ezt csinálod. – Nem is. – Na jó, lehet, hogy nem mindig, de Milónál ezt csináltad. – Az gimi elsőben volt. – Oké, akkor az, hogy mindig, kis túlzás – helyesbít. – Csak azt akarom mondani, hogy beleestél, ő meg már végzős volt, emlékszel? – bólintok, mert jól emlékszem. – És egyik nap hűvös volt, erre kölcsönadta neked a dzsekijét. – Mi meg egy héten keresztül elemeztük, vajon mi lehetett a mögöttes szándéka. – Hát igen. Emlékszem. – Míg aztán kiderült, hogy a mögöttes szándéka az volt, hogy fáztál, ő meg jó fej volt. – És most mit akarsz ezzel mondani? – Tetszik az ágy? – kérdi.
– Imádom – ismerem be. – Damien tudja, hogy imádod? – Persze. – Na látod. Tetszik az ágy. Damien pedig a kedvedre akar tenni – ez az idei év legóvatosabb megfogalmazása, de akkor is, tessék. Biztos vagyok benne, ha majd összeköltöztök, visszaviheted hozzá az ágyat. – Ha összeköltözünk? – A gondolat egyszerre rémisztő és izgalmas. – Ezt akarod, nem? Nem mintha ki akarnálak rúgni innen, de az embernek szembe kell néznie a valósággal. Majdnem azt mondom: – Igen, de aztán lakatot teszek a számra, és inkább újragondolom a választ. – Ez még felvetésnek is korai. – A francba, Nik. Kell neked ez az ágy, és most már a tiéd. – Na jó – felelem. – Tényleg kell. De nem mindig a legjobb ötlet idő előtt fejest ugrani a dolgokba. Néha jobban sül ki, ha az ember egy kicsit használja az eszét, és diszkrétebb. – Most nem rólam van szó – mondja Jamie, mert egyből leveszi, miért váltottam témát. – Pedig talán rólad kellene beszélgetnünk – sóhajtok. – Nem tőled akar az ember először párkapcsolati tanácsokat kérni. – Az igaz. De te kérdeztél engem. Akkor most melyikünk az idióta? Ráadásul – folytatja, miközben én megpróbálok nem mosolyogni – talán most új oldalamról mutatkozom majd be. A monogámia is lehet buli. Úgy értem, el sem tudom képzelni, hogy ráunok Raine-re. – Álmodozó az arca. – Ami azt illeti, a tegnap éjjel alapján azt sem tudom elképzelni, hogy Raine valamikor is kifáradjon. Nevetek, de be kell vallanom, ismerem az érzést. – Akkor tartsam meg az ágyat? – Naná, hogy tartsd meg! És ha már itt van, pár napig maradhatna is a nappaliban. Ma este vásárlás után csinálhatnánk pár margaritát, aztán itt alszunk rajta, mit szólsz? – És filmnézés? – Semmi csöpögős – mondja. – Nincs kedvem pityeregni. Akciófilm. Robbantgatást akarok. És abban a pillanatban ez egészen tökéletes esti programnak hangzik nekem.
9
Miután eleget tömtük a fejünket a Haru Sushi & Roll Caféban, és kiürítettük a zsebünket a Beverly Centerben, Jamie-vel letelepszünk a kanapéra, mellettünk egy teli turmixkancsó jeges limonádé pihen, tequilával és egy csepp Cointreau-val megbolondítva. Vacsorához szakét ittunk, úgyhogy mindketten be vagyunk csípve annyira, hogy együtt énekeljünk a Die Hard elején hallható karácsonyi témájú rapszámmal. Pont ott tartunk, ahol Bruce Willis begörbíti a lábujjait a fürdőszobában, amikor Jamie telefonja csörög. Rápillant, aztán felvisít, leugrik az ágyról, és a szobájába rohan, hogy maga lehessen. Gondolom, Bryan Raine az. Vívódom, hogy folytassam-e a filmet – minden valószínűség szerint az egész estét végig fogja beszélgetni vele –, aztán az én telefonom is csörög. Meg sem nézem a kijelzőt, csak lenyomom a headset gombját, és felveszem. – Damien? – Minden oké? Beletelik egy percbe, mire leesik, miért kérdi. A lesifotósok. – Honnan tudsz meg minden ostoba apróságot, ami velem történik? Műholdas kamerát állítottál rám? Parányi jeladók vannak minden ruhadarabon, amit nekem vettél? – Ma a világon mindenki, akinek van okostelefonja és regisztrált felhasználó valamilyen közösségi hálón, látott rólad fotót – mondja. – Ami a műholdas ötletet illeti, tényleg bírom. Majd szólok a vállalatom űrkutatási részlegének, hogy dolgozzák ki a részleteket. – Szuper. – De kérdeztem valamit, Nikki. Minden oké? Legszívesebben ráripakodnék, amiért nem hiszi el, hogy tudok vigyázni magamra, de hallom a hangján, hogy őszintén aggódik. Ezért csak annyit mondok: – Igen. Megvagyok. – Ashley-t is említették. – Még soha nem hallottam ilyen gyengédnek, ez a hang és a tesóm említése együtt könnyeket csal a szemembe. – Tudom, mi jár a fejedben, de tök mindegy lett volna – mondom. – Senki nem volt ott az irodaház előtt, amikor beértem. Később jöttek. Ha Edward vitt volna oda, akkor is régen elhajtott volna már addigra. – Erről majd később beszélünk – mondja, én meg tudom, hogy vitatkoznom kellene, de örülök, hogy elodázhatom a témát valami jövőbeni sohanapjára. – Meséld el, mi történt még veled ma. – Muszáj? – Nem volt jó napod? Átgondolom a kérdést. – Végül is nem volt rossz, de a nagy részét ezzel a Tanner nevű munkatársammal töltöttem, akiről kiderült, hogy egy álnok kis pöcs. Jamie szerint ő szólt a paparazzóknak. – És bedobta ötletként az ipari kémkedést is? – Meglepetten hallom, hogy Damien jól mulat. – Meg kell mondjam, elragadó kémnő vagy. – Nem vagy mérges? – Eldurran az agyam – mondja. – Nem veszem fél vállról az efféle vádaskodást. Kiderítem, hogy az a faszfej kezdte-e el rebesgetni ott nálatok. – Ja. A hangodból ítélve már azt hittem, szórakoztat. – A helyzet nem. Csak már előre örülök, hogy leirtom majd azt, aki elindította ezt a szóbeszédet. Sok mindent eltűrök, de az ipari kémkedés vádja nem tartozik közéjük. És az a felvetés, hogy a barátnőm kémkedne nekem, tovább súlyosbítja a dolgot. Nyelek egyet. Állandóan azzal cukkolom Damient, milyen nagy is a birodalma, de néha elfelejtem, milyen messzire elér a keze, és valójában mekkora a hatalma. Ki fogja nyomozni, ki áll a pletyka hátterében, akár Tanner volt az, akár más. És nem fér hozzá kétség, hogy el fogja söpörni a felelősöket. Ahogy Ollie mondta: Damien veszélyes. Legalábbis az ellenségeire nézve mindenképp. – De van ennél jobb beszédtémánk – mondja. – Van bizony – vágom rá megkönnyebbülten. – Mesélj, milyen volt a napod? – Inkább mondd el te, mit csinálsz most. Hol vagy? – A közös ágyunkon – felelem. – És rád gondolok. – Tényleg? Látlak magam előtt – mondja. – Hátradőlsz, a hajad szétterül a párnán, meztelenül nyúlsz el a paplan tetején. Önkéntelenül elnevetem magam. – Imádom a fantáziádat, de egy farmer és egy lepukkant póló közelebb áll az igazsághoz. Jamie itt van a szomszéd szobában. De jut eszembe… te hol vagy? Már nem Palm Springsben, ugye?
– Iszonyat hosszú volt a nap. Most a limóban ülök, közeledünk L.A. felé. Elküldöm érted a sofőrt, hogy hozzon át. Azt akarom, hogy otthon várj, mire hazaérek. – Olyan forró a hangja, hogy ettől már önmagában is elolvadok, hátradőlök, lehunyom a szemem, és pihegve hallgatom, whiskeyként simogatnak a szavai. – Az ágyban – folytatja. – Meztelenül. Féloldalasan vigyorgok, kicsit be vagyok nyomva. – De az ágy itt van – emlékeztetem. Oldalra hemperedem, és átkarolom a matracot, azt mímelve, hogy Damien után nyúlok. – A belvárosi lakásomban – mondja. – A biztonsági őr majd megadja a kódot, amivel bejutsz. Meztelenül, Nikki. Hagyd a ruháidat egy kupacban az ajtónál, hogy lássam őket, amikor hazaérek. Tudni akarom, hogy odabent vagy, beindulva, és rám vársz. Elnyílik az ajkam, szaporán pihegek. Bőrömön villamos kisülések futkosnak, becsukom a szemem, teljesen hatalmába kerít a szavaival. – Van bor a hűtőben. Tölts magadnak egy pohárral, lassan kortyolgasd. Vidd be a nappaliba. Rám fogsz gondolni, Nikki, miközben egyedül leszel a lakásban. Egyedül mindazokon a helyszíneken, ahol megbasztalak. Le fogsz dőlni a kanapéra, magad mellé teszed a pohár bort. Egyik kezedben a pohár, a másikkal a melledet cirógatod. Talán pár csepp bort is magadra kenhetsz az ujjaddal, ahogy lustán kalandozni kezdesz a testeden. Rám fogsz gondolni, nem igaz, Nikki? – Igen – alig hallható a hangom. – A melled. A mellbimbód. A combod belseje. Azt akarom, hogy benedvesedj tőlem. Kicsit spicces légy, és totál nedves. – Damien – lehelem. A fejembe szálltak a szavai, mint a bor, amiről azt szeretné, hogy megigyam – és a margariták, amiket már megittam. Fogam finoman hozzáér alsó ajkamhoz, és azon veszem észre magam, hogy enyhén körözni kezdek a csípőmmel, lüktető muffom a farmerem varrásának feszül, és már csak nagyon-nagyon kicsi hiányzik a csúcsig. – Érted? – kérdi. – Mmm. – És amikor megkapod az SMS-emet, hogy épp most állok be a garázsba, akkor menj be a hálószobába, és feküdj hasra az ágyon. Aztán terpessz be. És akkor hamarosan ott leszek, és az első dolog, amit látni akarok, amikor belépek a hálószobába, az legyen, hogy szélesre tárod a pinád, és nedves vagy. Miattam. Egész nap hiányoztál, Nikki – teszi hozzá, mély hangon, dorombolva. – Érezni akarlak. Fogni akarom a pinád, amikor elmész, magamhoz akarlak szorítani, amikor reszketve hozzám bújsz. De leginkább hallani akarom, hogy sikoltod a nevem. Nem tudom visszafogni magam – hangosan felnyögök. – Tessék? – szól ki Jamie a szobájából. Hangja betölti az egész lakást. És teljesen kitörli az érzéki ködöt, amelynek átadtam magam. Felülök, a fejem lüktet a hirtelen mozdulattól, na és a felismeréstől, hogy kis híján elélveztem, miközben a legjobb barátnőm ott volt a szomszéd szobában. – Semmi – kiabálok vissza neki. – Csak Damiennel beszélek. – Hogy mondod? – kérdez vissza, és kidugja a fejét az ajtón. – Már letettem a telefont. Folytathatjuk a filmet? – Hát… – tétovázok, és nagy levegőt veszek. Teljesen elernyedtem, és bizsergek Damien puszta szavaitól, és másra sem vágyom, csak az érintésére. De mostanában olyan keveset voltam Jamie-vel, és épp egy csajos este kellős közepén vagyunk, és… Újabb nagy levegő. – Várj – mondom Jamie-nek. – Még vonalban vagyok. – Ja, bocs. – Eltűnik a konyhában. – Itt vagy még? – szólok bele a telefonba. – Mindig. – Hallgass ide, amit az előbb mondtál, csodásan hangzik… – Nagyon örülök, hogy tetszik. – De nem megy. Ma este nem. Csönd. – Damien? Ott vagy? – Itt vagyok. – Semmi nem derül ki a hangjából. – Csak most Jamie-vel csajos estét csaptunk, és… – Semmi gond – mondja, és most már hallatszik a hangján, hogy mit érez. Igen, sajnálja. De azt hiszem, azért megérti. – De csalódott vagyok. – Én is – mondom. – Túléled az éjszakát nélkülem? – teszem hozzá, hogy könnyedebb vizekre evezzek. – Nehéz lesz – mondja –, de valószínűleg így a legjobb. – Nagyon kösz – mondom, és nevetek. – Van egy halom jelentés, amit át kell néznem a hétvégén. Ha ma átrágom magam rajtuk, akkor a szombat-vasárnap a tiéd. – Ez esetben nincs bűntudatom. Rajta, tájékozódj, vásárolj, kereskedj, üzletelj. Vagy akármi legyen is az, amivel a Damien Stark-univerzumot megmented az összeomlástól. – Rajta leszek – mondja kimérten. – És holnap látjuk egymást. Akkor majd mesélsz az első munkanapodról. – Oké. – Akkor holnapig – suttogja –, gondolj rám, amint odanyúlok. – Mindig az jut az eszembe – mondom, aztán letesszük.
Vigyorogva magam mellé dobom a telefont az ágyra, aztán megfordulok. Jamie jön be a konyhából egy zacskó chipsszel meg egy tál szósszal a mártogatáshoz, mire önkéntelenül még szélesebb mosolyra derülök. – Hogy bírsz még mindig evésre gondolni? Én dugig vagyok. – Mintha létezne olyan, hogy valaki már chipset sem kér. Bemászik az ágyba, és a telefon felé biccent. – Át akart jönni ma este? – Azt akarta, hogy legyek ott a lakásán, mire megjön a sivatagból – mondom. Hát igen, még mindig mosolygok. Igaz, hogy nem megyek, de a gondolat azért még mindig vonzó. – Komolyan? – Jamie odahajol hozzám, és megérinti a homlokomat. Elhúzom a fejem. – Mit akarsz? – Megnéztem, van-e lázad. Beteg vagy? Azt hittem, elég, ha Damien begörbíti az ujját, és te máris pattansz és mégy. – Mondtam neki, hogy ma veled lógunk kettesben – válaszolom. Aztán nem tudok ellenállni a kísértésnek, úgyhogy hozzáteszem: – De, ami azt illeti, teljesen igazad van. Elég, ha begörbíti az ujját, máris elmegyek. Jamie rázkódik a nevetéstől, és egy újabb korty margarita után én is vele nevetek. Hátradőlök a párnákon, és nézzük, ahogy Alan Rickman is csatlakozik az egybegyűltekhez. Bruce hamarosan jó pár embernek szétrúgja a seggét, akiken ez sem segít, azoknak pedig elkéri az adatait – mi meg a képernyőre ragasztjuk a tekintetünket. Ez Jamie kedvenc klasszikus akciófilmje, úgyhogy már legalább egy tucatszor láttam, de még mindig összerezzenek, amikor Rickman megöli a főnököt. Természetesen ezen a ponton csörög a telefonom újra. Ollie az. – Helló – mondom. – Mizújs? – Starkkal vagy? Ugyan viszonylag ártatlan kérdés, mégis feszült a hangja. – Nem. Miért? Felsóhajt, ebből rájövök, kihallotta a hangomból a nyersességet. – Csak nem akartam zavarni. Esküszöm. – Bocs. Nem, itthon vagyok. – Igen? Az klassz. Akkor kapható vagy egy italra? – Most? – Az igazság az, hogy volt idő, amikor nem haboztam volna. Mit számít, hogy elvileg egy csajos este közepén vagyok? Ollie simán átjöhetett volna, hogy beszálljon a maratoni filmnézésbe, vagy elmehettünk volna együtt hármasban, hogy leigyuk magunkat. De annyit változtak a dolgok köztünk, hogy most ahelyett, hogy mindenáron vele akarnék lógni, itt aggódom. És ez elszomorít. Mostanában valahányszor Ollie-val találkozom, mindig széthullóban van az egész világ körülöttem. Márpedig éppen most, ha van rá mód, nem szeretném, hogy megint szétessen valami. Ettől függetlenül barátok vagyunk, és felhívott, úgyhogy nem szeretnék végleg lemondani róla. – Csak úgy lazulni akartál? – kérdem. – Vagy van valami, amit konkrétan meg akartál beszélni? Egy darabig hallgat, tudom, hogy ő is érzi a közöttünk állomásozó viharfelhőket. Túl jól ismerjük egymást. – Mindkettő – vallja be végül. – Jaj, Nikki, a francba! Ez baromság, te is tudod, hogy az. Történetesen tudok róla, csak nem akartam szóba hozni. – Mi baromság? – kérdem. – Charles mondta, hogy holnap lesz egy parti Starknál – feleli. Charles Maynardról beszél, a főnökéről, aki több mint tíz éven át volt Damien jogtanácsosa. – Azt hitte, én is meg vagyok híva, merthogy a barátod vagyok. Próbál tárgyilagos lenni, de hallom a hangján, hogy meg van bántva. – Ollie… Mellettem Jamie már nem az iPhone-jára figyel, hanem rám. Ollie-val folytatott egyoldalú beszélgetésem láthatólag érdekesebb, mint az, hogy kitörölje a kéretlen reklámleveleket az e-mail fiókjából. – Azt hiszem, most először rendezel úgy partit, hogy nem hívtál meg – mondja Ollie. – Nem én rendezem – közlöm, de annak ellenére, hogy igazat mondok, szavaim üresen kongnak. Ha megkértem volna Damient, akkor Ollie eljöhetett volna a partira. Ha fontos lenne nekem, biztos vagyok benne, hogy Damien félretette volna a rosszallását. De nem kértem meg, mert értem, Damien miért nem akarta, hogy Ollie ott legyen. Azt a férfit választottam, akivel megosztom az ágyam, nem azt, aki egész életemben jó barátom volt, és nem bántam meg a döntést. Felsóhajt. – Nézd… sajnálom, tudod? Értem, hogy vele jársz. Igen, vannak vele gondjaim, de ha ez azt jelenti, hogy többé nem vagyunk barátok… Nem fejezi be a mondatot, én meg szorosan lecsukom a szemem. – Én sem akarom elcseszni a barátságunkat – mondom végül, és hagyom, hogy szavaim ott lógjanak a levegőben. Szerintem éppen Ollie kezdett falat húzni kettőnk közé, úgyhogy akkor a francba is, kezdje csak szépen ő a lebontását is. – Na, akkor hogy legyen? – kérdi. – Gyerünk, igyunk meg valamit. Lógjunk. Improvizáljunk párbeszédeket, amiket a szomszéd asztalnál ülők
szájába adunk. Akaratom ellenére elmosolyodom. Jogász egyetemista korunkban Ollie-val ez volt a kedvenc olcsó szórakozásunk. Elmentünk Austinban a Magnolia Caféba vagy a Z’Tejasba, és figyeltük a többi asztalnál ülőket. Hogyan mozognak, hogyan beszélgetnek. Aztán megírtuk a dialógusaikat, az ismerősökből szerelmespárt csináltunk, veszekedéseket koholtunk, szívhez szóló szerelmi vallomásokat rögtönöztünk. Soha nem ültünk elég közel hozzájuk ahhoz, hogy halljuk, valójában miről beszélnek. Az egésznek a fantáziajáték volt a lényege. – Ma nem a legjobb – mondom, és Jamie-re sandítok. – Várj csak egy pillanatot. Elnémítom a telefont, és Jamie-hez fordulok. – Mit szólsz? Akarsz hármasban lenni ma este? – Nem indulok be az ilyen mocskos kis szendvicsekre. – Na, de tényleg – forgatom a szemem. – Ollie el akar hívni bennünket piálni. – Mindkettőnket? – kérdi Jamie hitetlenkedve. – Csak engem hívott, de ha most nem tudtok jó képet vágni egymáshoz, akkor minek kellett egyáltalán lefeküdnöd vele. Tényleg, James. Lépj már túl rajta. Megadóan emeli égnek a kezét. – Na jó, rendben. De nem én vagyok az egyetlen, aki furán viselkedett. Mostanában te sem voltál kimondottan lelkes Ollie-val kapcsolatban. – Akkor talán mindhármunkra ráfér ez a beavatkozás. Elmegyünk, mulatunk egy kicsit. Úgy csinálunk, mintha minden olyan lenne, mint régen. Azt hiszem, habozik ez kicsit, de talán csak képzelődöm. – Szóval Courtney nem jön? – kérdi. Ollie barátnőjére céloz. – Ollie nem mondta. Szerintem nem. Biztos elutazott ezen a héten. Na, benne vagy? – Jó, persze – feleli. – De ne igyunk alkoholt. – Jamie, ha nem akarod… – Nem, nem – szakít félbe. – Benne vagyok. Ma este is jó. Csak azért nem tudtam, mert mára te meg én már amúgy is elígérkeztünk. Végül is Ollie is jöhet. – Miféle terveink? Még nem is szóltál. – Raine meghívott bennünket egy partiba a The Rooftopban, és Garreth Todd is ott lesz. – Ki az a Garreth Todd? – kérdem. – Neked fogalmad sincs semmiről. Ő a legdögösebb pasi Hollywoodban. Mi pedig találkozni fogunk vele. – Ha Alan Rickman vagy Sean Connery lenne ott, akkor beizgulnék. Garreth Todd miatt nem annyira. – Na mindegy, azért gyere. Tudod, úgy volt, hogy ma együtt szórakozunk. A tévére pillantok. Teljesen rá voltam indulva a következő Die Hardra, amiben repülőgépen vannak, de el kell ismernem, ez a buli is jónak ígérkezik. Még sosem voltam hollywoodi partin, és csak mert fogalmam sincs, kik a legmenőbb új sztárok, a csillámpor és a ragyogás azért még királyság lesz. Viszont ha sztárok mennek oda, akkor a paparazzók is ott lesznek, és az már mindjárt nem olyan jó móka. – Nem lesznek ott újságírók? Most végképp nincs kedvem bajlódni velük. – Á, nem, Raine elmondta, hogy hogyan működik. Valószínűleg ott lebzselnek majd a bejárat környékén, de minthogy nem számítanak rád, csak a fejedbe húzol egy nagy kalapot, és leszeged a fejed. Ollie és én jobbról-balról körbefogunk. Nem nagy szám az egész. És amint beérünk a partira, onnantól már csak Garreth PR-csapatának a fotósai lesznek ott. Úgyhogy dögkeselyűmentes éjszaka lesz. Esküszöm. Csörög a telefonom, és látom, hogy Ollie az, nyilván úgy döntött, már túl régóta várakoztatom, és letette. – Bocs – mondom, aztán elmesélem, hogy lesz ez a Garreth Todd-féle hollywoodi parti. Velem ellentétben Ollie nem él kő alatt, úgyhogy pontosan tudja, ki az a Garreth, és szívesen velünk jönne. Mint kiderült, Courtney-val kapcsolatban igazam volt, bár más okból. Azt hittem, üzleti útra ment, de Ollie azt mondja, San Franciscóba repült, hogy menyasszonyi ruhát nézzen az édesanyjával. Ollie közli, hogy alig egy óra alatt át tud érni hozzánk, menjünk együtt. Kicsit feszengek, hiszen most először leszünk hármasban, mióta Jamie és Ollie összeszűrték a levet, ezzel együtt várom a dolgot. Végül is ők ketten a legjobb barátaim. Igenis hiányozni szoktak nekem. Veszem a telefont, hogy szóljak Damiennek, változott a program. Ha nem ásta bele magát nagyon a munkába, talán el is jöhetne velünk. De aztán tétovázni kezdek, megáll az ujjam a neve fölött. Damien nem akar együtt lenni Ollie-val. Nem bánta, hogy Jamie-vel töltöm az estét, de úgy érzem, ha Ollie is bekerül a képbe, már nem lesz annyira lelkes. Másrészt alapvetően nem változott a helyzet – továbbra is Jamie-vel töltöm az estét. Csak bővül a társaság még egy személlyel. Visszaejtem a telefont az ágyra, aztán felkelek, és a szobámba megyek, hogy találjak valami szerelést az estére. A korábban érzett sugárzó jókedv hangyányit megfakult, és ez bosszant. Nem csinálok semmi rosszat. Akkor miért van bűntudatom?
Egy nő halad el mellettem, súrol, csak bikini van rajta, hozzá bolyhos szárnyat visel, és egy tálca szivárványszínű pezsgőt visz. Ha jól látom, a pezsgőt úgy színezték, hogy passzoljon az úszómedencéhez, amelynek félpercenként megváltozik a színe aszerint, hogyan kapcsol át a világítás a teljes színskálán.
Ha fegyvert fognának rám, hogy álljak elő a lehető leginkább rongyrázó hollywoodi partival, akkor sem hiszem, hogy el tudnék képzelni súlyosabbat, mint ez. A pincérek és pincérnők aprócska aranyszínű fürdőruhát viselnek, amely semmit nem bíz a fantáziára, és mutatós szárnyakat, amelyekkel nehéz manőverezni a tömegben. Los Angeles belvárosában vagyunk, az egyik legmagasabb épület tetején, és feltételezem, az a kimondatlan üzenet, hogy mi, vendégek olyan előkelő helyet foglalunk el a mennyekben, hogy maguk az angyalok a felszolgálóink. Jamie perdül mellém, és egy pohár élénkvörös pezsgőt nyom a kezembe. Elképesztően rövid, vörös szoknyát visel, és vörös melltartó fölé fekete csipkeblúzt húzott. Mint mindig, most is szédületesen fest. Rajtam fekete szárong szoknya van és hozzá illő fekete top, egyetlen színes ruhadarabot viselek, a nyakam köré tekert rózsaszínű sálat. Elnézve, milyen szerelésekben mászkálnak körülöttünk, összességében Jamie öltözéke legalább olyan konzervatív, mint az enyém. – Bámulatos, ugye? – kérdezi. – Pontosan olyan, mint amilyennek egy hollywoodi partit képzel az ember – mondom szárazon. Mellettem Ollie ugatva nevet, és Jamie mindkettőnkre rosszallóan néz. – Ne gúnyolódj – mondja. – Raine azt mondja, ez a nyár egyik legfontosabb partija, rémisztően exkluzív. Steve meg azt – bök hátra valami beazonosíthatatlan irányba –, hogy hónapokig kuncsorgott, mire sikerült meghívót szereznie. – Steve is itt van? – lábujjhegyre állok, és a tömeget pásztázom. – És mi van Andersonnal? Steve az első fickó, akivel Jamie megismerkedett, miután lelépett mellőlem egyetem alatt, és Los Angelesbe költözött, hogy színésznőként hajhássza a hírnevet, a vagyont és az éhhalál határait. Sokszor ruccantam át ide látogatóba, mielőtt lediplomáztam, és akkoriban rendszeresen találkoztam Steve-vel, de amióta itt élek, még egyszer sem láttam. – Ő is itt van. Mondtam nekik, hogy a kapszuláknál leszünk – feleli Jamie, a különös külsejű vízágykapszulákra gondolva, amelyek mellett állunk. – Most néznek körbe, köszönnek minden ismerősnek. Ez nem lep meg. Steve foglalkoztatott forgatókönyvíró, noha még egy könyvéből sem valósult meg produkció. Jamie szerint ez nem szokatlan Hollywoodban. Az élettársa, Anderson ingatlanügynök. Imádom Steve-et, de hacsak nem könyörül meg rajtam, és nem kezd régi filmekről mesélni, tíz perc után fennakad a szemem, ha vele beszélgetek. Házakkal kapcsolatban viszont mindig akad valami érdekes téma. – Iszonyat felvágós a buli – mondja Ollie –, de ezzel együtt állati király. Basszus, nézzetek ide! Egyetértek, tényleg baromi klassz a helyszín. Derült az ég, mintha lebegnénk a felhőkarcolók között. A távolban a grafitszürke ég előtt kirajzolódnak a hegyek, nagyok és feketék, gombostűfejnyi fények lepik be őket. A tető túlsó szélén levő bokszból egy DJ szolgáltat táncolható zenét, és az óriási táncteret benépesítik a vendégek. A közöttünk járkáló angyalok italokat osztogatnak, de a medence mellett levő bárpultnál is lehet inni. És mielőtt elfelejtenénk, hogy ez egy hollywoodi parti, különböző mozifilmekből összevágott klipsorozat pereg a két emelet magas kivetítőn – nyilván Garreth Todd a főszereplő mindben. – Oké – mondom. – Meggyőztetek, tényleg elég laza a buli. – Nagyot kortyolok a pezsgőből, ki is ürítem a poharam, elvégre azért vagyok itt ma este, hogy jól mulassak a barátaimmal. – Szóval hol a pasid? – kérdem, mire Jamie a nyakát nyújtogatva néz körbe. – Itt kell lennie valahol, hacsak le nem zúgott a tetőről. Várjuk meg itt Steve-et és Andersont, aztán tehetünk egy kört, hogy megkeressük. – Szóval tényleg alakul a dolog ezzel a fickóval? – kérdi Ollie. – Úgy értem, azok után, hogy én is megvoltam neked, nehéz elképzelni, hogy beéred mással is. Világos, hogy csak ugratja Jamie-t, de a vicc mélyén lehet némi sebzett büszkeség. Remélem, csak képzelem. Ollie kedvéért, Jamie kedvéért –de leginkább Courtney érdekében. – Aha – mondja Jamie, és lassan mosolyra derül. – Szépen lassan alakulgat. De még időbe telik. De jó lesz. – Akkor jó – feleli Ollie kurtán. Elkomorodom, és szeretnék valami magvas és metsző megjegyzést tenni, de nem jut eszembe semmi. – De ha igazán komoly kapcsolatról akarsz hallani… – Jamie nem fejezi be a mondatot; rám szegezi a szemét, szemöldöke csúfondárosan felszalad. – Úrinő nem beszél ilyesmiről – mosolygok ártatlanul. – Még akkor is túl korai – fortyan fel Ollie. – Nagyon is korai. Ráadásul… – Mi az? – csattanok fel. – Aggaszt engem ez a dolog. Stark aggaszt. – Jézus atyaúristen – fakad ki Jamie. – Már soha az életben nem szállsz le róla? Hálás vagyok Jamie-nek, hogy beavatkozott. Azt hittem, azok után, amiket korábban már megbeszéltem Ollie-val, az Ollie–Damien csatározás nem lesz ma napirenden, de a két pohár zöld pezsgő láthatólag megoldotta barátunk nyelvét. – Ezért szeretem a csajt – mondja Ollie, és átkarolja Jamie-t. – Megmondja kerek perec, senkitől nem tűr el semmit. – Hogyhogy? – kérdem. – Courtney nem szól be neked, amikor faszkalap módjára viselkedsz? Tisztában vagyok vele, hogy undok húzás a részemről Courtney-t szóba hozni. De mérges vagyok. Mellesleg elvileg én leszek a tanú Ollie közelgő esküvőjén. Ámbár még életemben nem vállaltam ilyen szerepet, nagyjából tiszta sor, hogy az lesz a feladatom, lehordjam a vőlegényt a sárga földig, ha gorombáskodni kezd. – Nem – feleli Ollie komolyan. – Ő nem. – Lehajol, és beül a kapszulában levő vízzel töltött matrac szélére. Megbillen, odébb gurul, meg kell kapaszkodnia a kapszula íves tetejét alkotó piros fröccsöntött műanyagban. – Kivárja, amíg elég galádság lesz a rovásomon, aztán majd szakít
velem. Leülök mellé; rá sem hederítek, hogyan hullámzik alattunk az ülés. – Azt hittem, ezentúl gondoskodsz róla, hogy ne gyűljön fel túl sok minden a rovásodon. Ollie és Courtney éveken át se veled, se nélküled kapcsolatban éltek. Most először jutottak el a hivatalos eljegyzésig. Nagyon bírom Courtney-t, és remélem, hogy jóra fordulnak a dolgaik. De minél inkább telik az idő, annál jobban tartok attól, hogy Ollie megint elcseszi. Vagy pontosabban, hogy már el is cseszte. – Olyan vagyok, mint a disznóól – mondja Ollie. – Sose lehet kiganézni az összes szart. Nem mindenki él olyan kiváltságos életet, mint egyes közismert milliárdosok. – A franc essen beléd, Ollie! Védekezve emeli fel a kezét. – Bocs, bocs, ez tényleg szemét megjegyzés volt. – Hát igen, az volt – bólogatok. – Nézd – fújok nagyot –, sajnálom, hogy nem jössz ki Damiennel, de ő nagyon fontos nekem. És ha tényleg a barátom vagy, akkor majd találsz rá módot, hogy ezt tiszteletben tartsd. – Ebben igazad van – mondja Ollie. – Hiszen tényleg a barátom vagy. Majd csak találok rá módot. Még azt is megtehetem, hogy rá se hederítek arra a rengeteg szemétségre, amit elő tudnék szedni Starkkal kapcsolatban, ha akár csak egy órán át bogarászok a Bender és Twain irattárában – teszi hozzá. Ez az az ügyvédi iroda, ahol dolgozik. – Nem is magával a fickóval van gond… Vagy legalábbis nem vele van a legnagyobb gond. Hanem azzal, ami körülveszi. – Miről beszélsz? – Ugyan már, Nikki, konkrétan álcáznod kellett magad, hogy ide tudj jönni ma este – mondja a kalapra célozva, amit Jamie javaslatának megfelelően nyomtam a fejembe. – Így akarsz élni? A francba, egyáltalán képes vagy kezelni a helyzetet? – teszi hozzá, és finoman végigsimít a combomon, mielőtt ujjait az enyémbe fűzi. – Csak aggódom érted, ennyi az egész. Gombóc van a torkomban, lesütöm a szemem, kerülöm a tekintetét. Tudom, őszintén beszél – látta a sebeimet, és azt is, amikor darabokra hullottam. De ami még ennél is fontosabb: segített összeraknom magam. – Damien ugyanezért aggódik – ismerem el halkan. – De én bírom a nyomást – teszem hozzá, és felnézek, hogy lássam a szemét. – Állom a sarat, és elszántam magam rá, hogy állni is fogom, mert Damien ér ennyit. Lehorgasztja a fejét. – Ki gondolta volna, hogy bármi közös van bennem és Damien Starkban? Elnevetem magam. Ollie is vigyorog. – Komolyan – folytatja. – Annak ellenére, hogy vannak kifogásaim Starkkal szemben, tudom, hogy törődik veled. – Az biztos – mondom. Már épp hozzátenném, hogy tudom, hogy ő, Ollie is törődik velem, de ebben a pillanatban megjön Steve és Anderson két totálisan gyönyörűséges pasi kíséretében, úgyhogy bennem reked a szó. – Hála istennek! – mondja Jamie. – Tökéletes időzítés, srácok. Minthogy már nagyon szerettem volna témát váltani, teljes szívemből egyetértek, és ölelésekkel meg légpuszikkal köszöntjük egymást Stevevel és Andersonnal, akik bókolnak, miközben Ollie kezet ráz velük, de máskülönben morcosan néz. Megismerem a fickót, aki karjába kapta Jamiet: Bryan Raine az, és nem kell hozzá nagy agytorna, hogy beazonosítsam a mentőalakulat negyedik tagját is: ő Garreth Todd. Végtére is mást sem mutattak a kivetítőn egész este, csak őt. – Hát szia – mondja, és egészen közel jön hozzám. – Még nem találkoztunk. – Nikki – mondom, újra szorosan a helyére illesztve maszkomat. Már nem bulizós üzemmódban vagyok, ebben a pillanatban csak arra vágyom, hogy lefussam a kötelező társasági köröket, aztán már iszkoljak is a francba innen. – Remélem, jól mulatsz – mondja, és még közelebb nyomul. Lépek egyet hátra, és Ollie-nak ütközöm. A vállamra teszi a kezét, megtámaszt, és a puszta érintéstől sírhatnékom támad. Régen is így volt – Ollie utánam kapott, és támogatott, bármikor, amikor úgy éreztem, hogy menten összeroppanok. – A mennyei jelleg a buli központi témája – mondja Todd. – Veszed az adást? – Pompázatos – mondom. – De a te szépséged játszva elhomályosítja – mondja. Alig pár centire van tőlem, beszorultam közé és Ollie közé. Átfut az agyamon, hogy ha ezt Damien mondta volna, biztos elolvadnék. Garreth szájából viszont simán csak idegesítő. Remélem, hogy Jamie közbelép, de őt rohammal gyűrte le Raine, egyhamar nem fog a segítségemre sietni. Magamra maradtam, és csak egyetlen holtbiztos módszert ismerek arra, hogy kiszálljon a személyes teremből. – Hátrányba kerültem hozzád képest, cukorfalat – mondom legragyogóbb mosolyommal, elnyújtott, vaskos texasi tájszólásban. – Te tudod az én nevem, nekem viszont halovány lila dunsztom sincs, hogy a tied mi lehet. – Ó – hátrahőköl, nyilván kell egy kis szabad tér, hogy kapkodhasson levegőért az egója. – Garreth Todd vagyok. – Nagyon örvendek. És mivel keresed a kenyered? Mögöttem Ollie fészkelődik, tudom, hogy majd felrobban a visszafojtott röhögéstől. Hála istennek Jamie nem figyel. – Azt hittem, megyünk táncolni – mondja Ollie, és kézen fog.
– Naná, hogy megyünk – mondom, miközben elrángat. – Jót beszélgettünk, Mr. Todd. – Ebben a pillanatban koptattál le egy filmsztárt – mondja Ollie, és a tánctérre cibál. – Vagy úgy? – kérdezek vissza ártatlanul, és hatásvadász módon rebegtetem a szempillámat. – Hát filmsztár lett volna. Ollie-ról lepereg a hülyeségem. – Jamie ki fog nyírni. – Tudom – felelem. Jamie elvárja, hogy bárkit, aki segíthet neki abban, hogy feljebb kapaszkodjon a létrán, végletes tapintattal kezeljük. – De ismerd el, hogy megérdemelte. – Semmit nem ismerek el – mondja Ollie, de mosolyog. – Na, megjöttünk. Akkor táncolunk? Vagy ez, vagy a hazamenetel, és e pillanatban örömmel tölt el, hogy enyhülés állt be Ollie és köztem. – Persze – mondom, utána megyek a tánctérre, és hagyom, hogy hatalmába kerítsen a zene. Hangosan dübörög, súlyosan puffognak a basszusok, és épp erre van szükségem, hogy mindent kiverjek a fejemből. Önkéntelenül mégis azt kívánom magamban, bárcsak lassú szám menne, és Damien lenne itt velem a tánctéren, nem Ollie. Konkrétan olyan hevesen vágyom erre, hogy a képzeletem oda is varázsolja délceg alakját. Átvág a tömegen, szája egyetlen szigorú vonal, arca kifejezéstelen, tekintetében tengeri vihar tombol. Csak amikor az összes körülöttünk álló tekintete rá szegeződik, mert magára vonzza őket Damien Stark sármja, akkor jövök rá: nem képzelem, hanem valóban ő közeledik a színes fénykavalkádban – egyenesen Ollie és felém tart.
10
– Menj innen – mondja Damien Ollie-nak. Még soha nem hallottam ilyen hidegnek és ellentmondást nem tűrőnek a hangját. Ollie már nyitná a száját, hogy vitatkozzon, de elkapom a tekintetét, és intek neki. Erre elkomorodik, és olyan lesújtó pillantást vet Damienre, hogy összerándul tőle a gyomrom. Damien észre sem veszi. Alig méltatta figyelemre Ollie-t, le sem vette a szemét az arcomról. – Damien – kezdem. – Ne – mondja. Durván magához húz, átölel. Konkrétan reszket a dühtől, én pedig a mellkasára hajtom a fejem, hálásan ezért a rövid haladékért, mielőtt kitör a vihar. A zene még mindig gyors, hangos, a basszus olyan erővel puffog, hogy szinte a tető is lüktet a lábunk alatt. Biztos röhejesen nézhetünk így ki, összekapaszkodva, mintha lassúznánk, de nem izgat. Aztán meglepetten hallom, hogy változik a zene, és éppen a mozgásunkhoz idomul. Kíváncsian felpillantok, és látom, hogy kisebb tömeg gyűlt körénk. Damien Stark legalább olyan híres, mint Garreth Todd, úgyhogy eloroztuk a Mr. Toddra irányuló reflektorfényt. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a DJ is bennünket figyel, és úgy döntött, a hangulatunkhoz alkalmazkodik a zenével. Nem csinálunk egyebet, csak ringatózunk egymás karjában, úgyhogy az érdeklődés hamarosan alábbhagy. A csődület egy része máshova indul, mások mellénk szegődnek a tánctéren, úgyhogy már kevésbé érzem úgy magam, mint egy hal a gömb alakú üvegedényben. Egy megszeppent hal, aki tudja, hogy dorgálás következik. Átkarolva tart, miközben végigmegy egy szám, aztán még egy. Ugyan boldogan tölteném a karjában az egész életemet, de eljutottam arra a pontra, hogy már nem tudom tovább elviselni a várakozást. – Mondj valamit – kérlelem. Szótlan marad, mire hideg borzadály költözik belém. Már épp elismételném a kérést, mikor megszólal, de olyan halkan, finoman, hogy erőltetnem kell a fülemet, hogy meghalljam, és még így se vagyok biztos benne, hogy valójában beszél. – Ne haragudj. – Hogy ne… mi? – hátralépek, hogy lássam az arcát, mert biztos vagyok benne, hogy rosszul hallottam. – Ne haragudj – ismétli. Mostanra abbahagytuk az imbolygást, és csak állunk a tánctéren. – Ez valami fordított pszichológia? Mert elég jól ismerlek, Damien Stark, és amikor keresztülszántottál a tömegen idefelé, az nem megbánás volt a tekintetedben. Hanem inkább ijesztő, tomboló, megalomániás düh. Mellesleg – fintorodom el –, te ne haragudj. Damien arckifejezése nem változik, de töredék másodperc alatt átsuhan az arcán, hogy mulattatja a dolog. – Először is nem szántottam keresztül a tömegen – mondja. – A körülményeket figyelembe véve egész higgadtan lépkedtem. Nyelek egyet. Tudtam, hogy mérges. – Másodszor pedig – folytatja –, szerintem megalomániás az, akinek tévképzete van a hatalmával kapcsolatban. Hidd el – most biztos vagyok benne, hogy könyörület csillog a szemében –, nekem nincsenek ilyen tévképzeteim. És utoljára: elképzelhető, hogy van okod bocsánatot kérni, de nekem még inkább van. – Ja… Ó. – Fogalmam sincs, mit mondjak. Egyáltalán nem úgy alakul a beszélgetés, mint vártam. De igaz, amit mond, tényleg van okom bocsánatot kérni. – Szólnom kellett volna, hogy Jamie-vel eljövünk otthonról, és Ollie-val leszünk együtt. – Mert akkor már tudtad? – Nem. Raine később telefonált, ő hívta el Jamie-t a partira. Aztán telefonált Ollie is, és végül velünk tartott. Igazából kis híján felhívtalak emiatt. De végül mégsem – fejeztem be vállvonogatva. – Mert tudtad, hogy bosszantana. Bólintok. – Na, szóval ezért ne haragudj. – Egy cipőben járunk – feleli. Nem szólok, az arcára függesztett tekintettel várom, hogy kifejtse. – Nem akarok olyan seggfej lenni, aki elzárva tart téged a barátaidtól – folytatja. – És nem akarom, hogy azt érezd, el kell titkolnod előlem ezt-azt, hogy találkozhass velük. Elnézést kell kérnem, mert nyilván épp ezt váltottam ki belőled. Udvarias Nikki már éppen tiltakozna, de igaz, amit mond. Lassan bólintok. – Nem foglak elzárni a barátaid elől, Nikki. De ezt a szarházit nagyon nem bírom, a fene essen bele. Ez nem kimondottan mellbevágó meglepetés, de azért eltart egy másodpercig, mire kitalálom, hogyan feleljek. – Értem – mondom. – Ollie enyhén szólva nem érdemelte ki a bizalmadat. Én viszont ezer éve ismerem, ő az egyik legközelebbi barátom. – Látott téged meztelenül, Nikki. Megérintette a sebeidet. Értetlenül pislogok. Nem létezik, hogy…
– Féltékeny vagy? Ezen teljesen ledöbbenek. Már mondtam Damiennek, hogy soha nem feküdtem le Ollie-val. Egyáltalán nem volt köztünk semmi. – A fenébe is, persze. Bárkire féltékeny vagyok, aki képes rá, hogy támaszod legyen. Aki átölel, hogy enyhítse a bánatod. – Annak idején te meg én még nem is ismertük egymást – suttogom. – Féltékeny vagyok még az időre is, amit veled együtt töltött, én pedig nem. – Ez nem méltányos. – Egyáltalán nem vagyok méltányos. De ez nem változtat a tényeken. Több ő neked, mint egyszerű ismerős. Már régóta több. Legalább azóta, hogy segített kilábalnod abból a seggfej Kurttel folytatott pokoli ügyletből. – Becsukom a szemem, eszembe jut a pasi, aki évekkel ezelőtt annyira megkínzott. Annak idején Ollie segítségére volt szükségem, hogy összerakjon apró darabokból. – Szerelmes beléd, Nikki. Ez az egyetlen dolog, amit becsülök benne – folytatja Damien. – Nők terén rettentő jó az ízlése. Ezt nem szívesen hallgatom. Ollie soha nem jelentett mást számomra, csak barátot, még ha borzasztó közel is álltunk egymáshoz, legalábbis nem sokkal ezelőttig. Nem örülök annak, hogy ez megváltozott, és az sem tetszik, amit Damien mond. De leginkább az nincs ínyemre, hogy hirtelen ráébredjek: hosszú időn át ostoba módon vak voltam egy tényre. Courtney-ra gondolok, és émelyegni kezdek. – Jegyben jár valakivel, Damien – mondom, de ez nem hat elég meggyőzően, önkéntelenül magam előtt látom Jamie-t. Ollie-nak nem erőssége a hűség. – Tudom – mondja Damien. – Ráadásul talán még szereti is a menyasszonyát, de fogalmam sincs. Azt viszont biztosan tudom, hogy szerelmes beléd. És ebből előbb-utóbb nagy gond lesz közte és köztem. Sikerül erőtlenül elmosolyodnom. – Nem kell ez a vadnyugati tempó. Bár, amennyi pénzed van, gondolom, inkább a Stark-kúriában játszódna a sztori, nem valami lepattant vadnyugati csehó előtt, és párbajra hívnád: egy colttal lövöldöznél. De vigyázz, Damien. Ollie Texasban nőtt fel. Jól bánik a fegyverrel. – De nem olyan jól, mint én – feleli Damien cseppet sem vicces tónusban. – Úgy örülök, hogy itt vagy. – Én is. Baromi jó, hogy átölelhetlek. Húzós napom volt. Eszembe jutnak a lesifotósok, akik megleptek a munkahelyem előtt, és az ipari kémkedéssel kapcsolatos hülye vádaskodás. Fintorgok. – Sajnálom. – Nem miattad – cirógatja meg az arcom. – Egyéb ügyek miatt. – Felsóhajt, én pedig meglepődöm, milyen elkeseredett. – Éveken át szőttem a szálakat, és most mégis felfeslik a művem. Nem bírom, ha nem a tervek és az elvárásaim szerint mennek a dolgok. – Halványan rám mosolyog. – Talán még nem vetted észre, de akkor vagyok elememben, ha ellenőrzés alatt tartom, amit akarok. – Megdöbbentő, Mr. Stark. Teljességgel megdöbbentő. Lepereg róla a szarkazmusom. – Ami azt illeti – feleli halkan, kimérten –, ez azt is jól leírja, ahogy veled viselkedtem. Azt akartam, hogy otthon várj engem. Erre nemet mondtál, aminek nem örültem. Hozzábújok, és átkarolom a derekát. – Ha annyira zavar, akkor miért nem kötözöl meg? Úgy mindig melletted lennék. Érzem, ahogy nekem feszül a teste, örülök, hogy ölelkezünk. Rogyadozik a térdem. Olyan könnyen fel tudjuk szítani egymásban a szenvedélyt Damiennel. Még ha veszekedünk, akkor sem igen lohad le bennünk a késztetés, és oly kevés választ el bennünket attól, hogy kitörjön a tűzvész. És mindig, egyszerűen mindig meg akarom simogatni, hozzá akarok érni, tudni akarom, hogy valóságos, és az enyém. – Ejnye, Ms. Fairchild – mondja – az az érzésem, csintalanságokon töri a fejét. – Bizony – bólogatok. – Meglehet, hogy élek a javaslatával – közli. Meghúzza a rózsaszín sálam végét. A szövet simogatva siklik végig a bőrömön. – Megkötözöm – folytatja, és közben csuklója köré csavarja a sálat. – És magam mellett tartom. – Hirtelen erősen megrántja a sálat, mire felé billenek. Elkap, nehogy elessek, és fölém hajol. Száját a fülemhez tolja. – De azt hiszem, előtte alaposan el kell fenekelnem. A szemébe nézek. – Én inkább egy alapos baszásra vágyom. Felnyög, amiből tudom, ezt a kört én nyertem. – Te jó isten, Nikki. Mit művelsz velem… – Nem – felelem, és egész testem lángban ég. – Inkább te műveld velem. És kérlek, Damien, minél előbb. – Indulunk – mondja, én pedig némán bólintok. – Hova megyünk? – kérdem a lefelé tartó liftben. Még két pár van velünk a felvonóban. Csak az ujjunk hegye ér össze, mégis olyan bensőséges az érintés, hogy meztelennek érzem magam előtte. – A lakásomra – mondja kurtán. Hála istennek. Ha most el akart volna menni egészen a malibui házig, abba beleőrülnék. Még abban sem vagyok biztos, hogy pár saroknyira képes vagyok eljutni. De amikor nyílik a liftajtó, és előttünk kilépnek útitársaink, kamerák és mikrofonok rontanak ránk, s egyszerre legalább
tucatnyi kérdés záporozik felénk. Damien kezét szorongatom, közelebb húzódom hozzá. – Mr. Stark! – Damien! – Nikki, nézzen ide! – Hogyan kommentálja, hogy nem hajlandó felszólalni a Richter Teniszcentrum avatóünnepségén? – Mivel magyarázza a döntését, Mr. Stark? Szorosan kapaszkodom Damienbe, leszegem a fejem, és nyomulunk előre az utcán. Először arra gondolok, ezek nyilván ugyanazok a riporterek meg fotósok, akik már az érkezésünkkor is itt lebzseltek. De aztán látom, hogy a TMZ és az E! emberei mellett a CNN, sőt még a Wall Street Journal mikrobusza is itt parkol. Valaki biztos látta Damient megjönni, és futótűzként terjedt a hír. Még erősebben szorítom Damien kezét, remélve, hogy a közelben áll a kocsija. Lehet, hogy csak egy sarokra lakik innen, de nem akarok gyalog menni a nyomunkban ezekkel a dögkeselyűkkel. – Mi van a Németországból érkező pletykákkal, Mr. Stark? – kérdi valaki, mire Damien is keményebben fogja a kezem. Szótlanul vezet a parkolóinasok felé. – Nikki, Damien Starkot ezennel lehúzhatjuk az agglegények listájáról? – Damien! Hogyan érinti az Európai Unióban működő holdingját a küszöbönálló németországi vád alá helyezés? Kizárt – totálisan kizárt, a fene egye meg őket –, hogy az orrára kössem ezeknek a dögkeselyűknek, hogy fogalmam sincs, miről van szó. Valami jogi gikszerbe szaladt bele a Stark International? Ezt értette Damien felfeslő szálak alatt? – Nikki! Mr. Stark! Németország! Vád alá helyezés! – a hangok visszataszító kakofóniában mosódtak egybe. – Richter! Avatóünnepség! Damien! Damien! Damien! Damien biztosan úgy hívta Edwardot, hogy észre sem vettem, csak azt látom, hogy a limó lágyan fékez a parkolóinasok állomása előtt, és Edward száll ki belőle. – Nem kell – inti le Damien. – Majd én. – Edward visszaül a volán mögé, Damien maga elé tol, aztán kinyitja a hátsó ajtót, és testével véd meg a vakító fény- és kérdésáradattól. Már épp beszállnék, amikor Damien elengedi a kezem, aztán szembefordul a csődülettel. Csend támad. Tekintve, hogy Damien soha, semmilyen körülmények között nem áll szóba a sajtóval, azt hiszem, a lesifotósok is legalább annyira megdöbbentek, mint én. – Nem fogok részt venni a Richter Teniszcentrum avatásán – mondja Damien tisztán, határozottan, ahogy üzleti tárgyalásokon szokott beszélni. – Teljes mértékben támogatom, hogy ilyen létesítményeket építsenek és hasznosítsanak, ugyanakkor nem tudom jó lelkiismerettel olyasvalaki emlékének ajánlani a centrumot, akit nem tisztelek. A többi kérdést sem Ms. Fairchild, sem én nem kommentáljuk. Rögtön kiabálni kezdenek, próbálják túlharsogni egymást, de nem vehető ki, mit mondanak. Tovább kérdezősködnek, igyekszenek magukra vonni Damien figyelmét, hogy forduljon feléjük egy fotóhoz, szólongatnak, hogy jöjjek el a limuzin nyitott ajtajától. Damien rájuk sem hederít, felém fordul. Azon kapom magam, hogy még mindig földbe gyökerezett lábbal állok, kissé meggörnyedve, ahogy már épp beszállni készültem a kocsiba. Aztán egy sztentori hang üvölti túl a többieket az utca túloldaláról. – Damien Jeremiah Stark! Damienre pillantok, arckifejezése szigorú, nem árul el semmit. Felegyenesedem, és átnézek a limó teteje fölött. A riporterek arra fordultak a fényképezőgépekkel és kamerákkal, mindenki a Flower Street túloldalán baktató idősebb férfira irányítja fényeit. – Szállj be – ripakodik rám Damien. – Beszélnünk kell – kiabál a férfi. Dermedten állok. – Szállj már be – sürget Damien, de most már szelídebb a hangja. Engedelmeskedem, de a túloldali ablakból tovább bámulom a férfit, aztán Damienhez fordulok. – Ki az? Feszülő állkapoccsal, szigorúan állja a tekintetem. – Az apám.
11
Damien becsusszan mellém az autóba, és berántja az ajtót. – Indulás – mondja Edwardnak, aki bólint, és kikanyarodik az utcára. A riporterek tolongva próbálnak a kocsi elé kerülni, fotózzák a limót és Damien apját, aki most az oldalsó ablakon dörömböl; azt üvölti Damiennek, hogy álljon meg. Megragadom Damien kezét, aztán oldalra nézek, az öregember arcába. – Damien – mondom. – Engedd be. Ha nem, a riporterek élve falják fel. Semmi válasz. – Damien – mondom szelíden. – Derítsd ki, miért jött ide. Damien arca feszült, lélegzetvétele egyenletes, bárcsak tudnám, mire gondol. Végül megszorítja a kezem, és bólint. – Álljon meg – szól Edwardnak. – Nyissa ki a zárakat. Aztán, amint beült, ha muszáj, gázold is el azokat a nyavalyás pirájákat. A következő pillanatban az öreg már bent is van a limóban, Edward balról kerül mindenkit, és gyorsít. Visszafojtom a lélegzetem, nem nagyon izgatna, ha eltaposunk egy riportert, de azt nem szeretném, hogy Edward bajba kerüljön. Aztán már tiszta a levegő, a limó simán halad a Flower Streeten. – Kerülje meg a háztömböt – mondja Damien. Apjára néz, aki velünk szemben ült le. – Mit akarsz? Az öreg rá sem hederít, engem néz. – Nyilván te vagy Nikki – mondja. – Láttam a fotódat az újságban a fiammal. Jeremiah vagyok, de szólíts csak Jerrynek. – Mit tehetünk önért, Mr. Stark? – kérdem. – Tehetünk – hangsúlyozza a többes szám első személyt, hol Damienre nézve, hol rám. – Tehetünk – ismétli, aztán konkrétan hahotázni kezd. Erősebben szorítom Damien kezét. Már hírből sem volt szimpatikus az apja, de most, hogy megismertem, még kevésbé tetszik. – Ms. Fairchild kérdezett valamit – mondja Damien. – Mit tehetünk érted? – Érzem, hogy fortyog a dühtől, kapaszkodom a kezébe. Biztosan tudom, hogy ez a férfi, aki most olyan lazán terpeszkedik velem szemben, vagy molesztálta a fiát, vagy cinkosa volt a molesztálónak. Nem egyértelmű, azért kapaszkodom-e Damienbe, hogy erőt adjak neki, vagy azért, nehogy eljárjon a keze, és megpofozza az öreget. Jerry vert helyzetben csóválja a fejét. – Damien – mondja, aztán nem folytatja. Első pillantásra behízelgőnek, megbízhatatlannak láttam, de közelebbről szemügyre véve észreveszem, hogy egészen vonzó, ámbár kissé túl simulékony. Mintha túl későn fedezte volna fel a luxust, és élete hátralevő részét azzal töltené, hogy pótolja, amit elmulasztott. – Megkérdezem újra: mit tehetek érted? – mered rá Damien. Jerry hátradől, arcára taszító, számító kifejezés ül ki. Kezdem megérteni, hogyan sikerült ennek a férfinak alacsony jövedelme és munkásszármazása ellenére beügyeskednie fiát a nemzetközi teniszkörökbe. – Hogy mit tehetsz értem? Te – énértem? Most már semmit, a fene egye meg. Nem rólam szól a dolog, hanem rólad. És sikerült rendesen elbasznod. – Valóban? – kérdez vissza Damien hidegen. – Hadd magyarázzam el a körülményeket. Csak azért ülsz itt velünk a kocsiban, mert a hölgy ragaszkodott hozzá. Ha van valami mondandód, akkor ki vele! Beszélj világosan, különben a találkozónak vége. – Világos beszédet akarsz? Damien Stark, úgy viselkedsz, mint egy nyüves idióta, márpedig én sok minden vagyok, de agyalágyult apja nem. Most szépen fogod azokat az elsőrangú PR-osaidat, hogy átértelmezzék a baromságot, amit az előbb sikerült kiköhögnöd. Olyan szép beszédet írsz, mint egy kisangyal. Aztán odavonszolod a segged az avatóünnepségre pénteken, a képedre varrod a fotogén mosolyodat, és ha kell, még írsz egy nagy, kövér csekket is. Ez áll az érdekedben, fiam. Végig kell csinálnod. Ezzel mosod magad tisztára, a fene egyen meg. – Ne szólíts fiamnak. – A franc essen beléd, Damien! Nézem őket, és próbálom megérteni, hogy mi folyik itt valójában. Próbálom kikövetkeztetni, hogyhogy ilyen fontos az idősebb Starknak Damien döntése, miszerint nem megy el az avatóünnepségre, és erről hivatalos stílusban tájékoztatja a sajtót. Damien nem jelentette ki egyenesen, hogy Richter molesztálta, arra pedig végképp nem célzott, hogy ehhez az apjának is köze volt. Attól fél Jeremiah, hogy Damien ezután ezt is nyilvánosságra hozza? Hogy ha egyszer napvilágot látnak az igazság részletei, lassanként mindenre fény derül? Ha egyáltalán igazam van, és tényleg így történt. Fogalmam sincs, mi folyik, csak annyit tehetek, hogy szorítom Damien kezét. Damien nem reagál apja litániájára. Csak összehúzott szemmel bámulja az öreget, mintha annak arcvonásai valami többismeretlenes egyenletet tartalmaznának. Mikor végül megszólal, nem értem szavai hátterét.
– Mennyire van benne a kezed a dologban? – Nem tudom, miről beszélsz – feleli Jerry, kihúzva magát; pupillája kitágul, mint a gyereknek, ha leszidják. Még számomra is egyértelmű, hogy hazudik. – Egy biztos: nem érdekel a véleményed, és nem szorulok a segítségedre – közli Damien. – Most pedig szállj ki. Edward, álljon félre! Három háztömböt kerültünk meg, most a Pershing Square-en vagyunk, két sarokra attól, ahonnan elindultunk. – Nem is itt áll a kocsim. – Nem érdekel – mondja Damien. – Kiszállsz. Edward máris ott áll, nyitja az ajtót odakintről. Jerry habozik, pillantása Damienről énrám vándorol. – Tud róla a lány? A helyedben nem mondanám meg neki, Damien – mondja malíciával. – Ha nem akarod, hogy elhagyjon, egy szót se neki. Kiszáll, Edward rögtön becsapja az ajtót, mintha ő is legalább annyira várta volna az öreg távozását, mint Damien. Damien a hajába túr, és felsóhajt. – Sajnálom – mondja. – Hát akkor most már apámmal is megismerkedtél. Ezek szerint már tényleg járunk egymással. – Egy pillanatra azt remélem, azért mondja ezt, hogy megnevettessen, de nem változik az arckifejezése. – Ugyan már, Damien. Minden rendben – mondom. – Az este elenyésző része volt rendben. – Hát, nem is tudom – felelem. – Élveztem, hogy táncoltunk. – Igen, azt én is – mondja. – Gyere ide. Már eleve ott vagyok mellette, de még közelebb csusszanok, és hozzábújok. Átkarolja a vállam, lassan cirógatja a karom. Lejjebb csúszok, az ölébe hajtom a fejem. Lerúgom a cipőmet, összegömbölyödöm az ülésen, Damien a hajamat simogatja. Egyfelől örökre így akarok maradni, melegben és biztonságban, az ölében. Másfelől viszont tele vagyok kérdésekkel. Meg szeretném érteni, miről beszélt Damien apja – miért izgatja annyira, hogy a fia hozzájárul-e a teniszcentrum-avatáshoz, vagy nem. De semmiképpen nem akarok rákérdezni – azt akarom, hogy ő közölje velem – hogy számítson neki, hogy én is tudok róla. Ha nem akarod, hogy elhagyjon, egy szót se neki. Megborzongok. Nem tudok semmi olyan borzasztó dologra gondolni, amelynek hallatán elhagynám Damient. Vajon azért, mert nincs a világon semmi, ami el tudna választani bennünket egymástól? Vagy csak szegényes a fantáziám, és nem jut eszembe olyasmi? Damien higgadtan ölel magához a rövid autóúton, amíg elérünk a Stark Towerben levő lakásáig. Hűvös és összeszedett marad, Edward pedig beáll a torony alatti parkolóba. Szenvtelen magatartása kitart az épület előcsarnokában, aztán az ötvenhetedik – legfelső – emeletig is. Ezen a szinten egyik oldalon az irodája található, a másikon pedig a lakása. Csak amikor feltárul a lakásajtó, és belépünk a lakosztályba, változik meg a viselkedése, és a nyugodt álarc lehull. Van valami kétségbeesett a tekintetében, megragadja a nyakam köré csavart sál mindkét végét. – Mit is mondtál, hogy kötözzelek meg? Durván beszél velem, érzem, hogy még mindig dühös. – Igen – mondom, mert tudom, hogy szüksége van rá. Szüksége van arra, hogy belevesszen a szenvedélybe, amely kettőnk közt mindig pillanatok alatt felszítható. Hogy elfelejtse, ami az imént történt – a lesifotósokat, az apját, Ollie-t, meg persze azt is, hogy nemet mondtam neki, amikor eredetileg arra kért, hogy jöjjek ide, és itt várjam, amikor hazaér Palm Springből. Muszáj tennie valamit azok ellen a felfeslő szálak ellen. Muszáj tökéletesen uralkodnia a helyzeten, én pedig ebben a pillanatban azt szeretném a legjobban a világon, hogy átadhassam magam neki. – Igen – ismétlem berekedve. – Igen, légyszi. A sálnál fogva húz a falig, megtámaszkodom, ő nekem dől, várakozásteljesen zihálok, máris felizgatott. Egyik kezével tartja a sál mindkét végét, miközben a másik kezével lassan végigsimít rajtam lefelé, a mellemen, a hasamon, a csípőmön. Lassan cirógat, hogy teljesen elolvadjak az érintésétől. Beválik a számítása. Ajkam elnyílik, bőröm felforrósodik, érzékeim élesednek. Ha nem támaszkodnék már eleve a falnak, és Damien nem tartana meg, azt hiszem, a padlóra csúsznék; a testem ernyedt, alig állok meg a lábamon. Szárong szoknyám redői közé csúsztatja kezét, a bugyimba nyúl, és érzi, hogy átnedvesedtem. Remegek, enyhe borzongás fut végig rajtam, mint egy közelgő robbanás előhírnöke. – Nocsak, Ms. Fairchild – mondja –, nagyon úgy tűnik, megkívánt engem. Alsó ajkamba harapok, és nem szólok semmit; nincs szüksége válaszra. Anélkül is tudja, hogy igaza van. Lassan – fájdalmasan lassan – elkezdi lehámozni rólam a ruhákat. Kicsomózza a szárongot. Letolja az apró bugyit. A felsőmet finoman húzza át a fejemen. Még a sál is a padlón heverő kupacba hullik. Látom, ahogy ott hever, magányos, apró rózsaszín folt a tengernyi fekete közt. Felsóhajtok. – Gondterhelt? – Azt hittem, meg fogsz kötözni. – Lehet, hogy meggondoltam magam. – Ó. – Csak nem panaszkodik, Ms. Fairchild? – Ha önnel lehetek, soha, Mr. Stark. – Jó válasz. Ezért jutalom jár. – Arckifejezése veszélyes élt kap. – Jöjjön velem.
Követem a hálószobába, ahol leterít egy takarót a padlóra, aztán felnyitja az egyik bőr utazóládát. Kihúz belőle két kötéldarabot, és lassan összecsavarja őket. Érzem, hogy kitágul a pupillám. A puha rózsaszín sálhoz képest ez nagy ugrás. – Mit akarsz csinálni? De Damien nem válaszol. A padló felé int fejével, így utasít, hogy feküdjek le. Pillanatnyi habozás után engedelmeskedem, fejem az ágy lábához kerül, kinyújtózom a takarón. – Kezet a fej fölé – utasít. Kinyújtom a karom, izgatottságom kíváncsiságommal együtt növekszik – a rövidebb kötéllel összekötözi a két csuklómat. Aztán megkötözött kezemet a nagy franciaágy középső rácsához rögzíti. – A kedvedre fogok tenni, Nikki – mondja, aztán lassan, ujjheggyel cirógatni kezdi a karom. A csuklómtól kezdi, aztán finoman ingerli az alkarom belső oldalát, majd a könyökhajlatomat, felkaromat fedezik fel ujjai, míg el nem ér csiklandós hónaljamig. Ajkamba harapva vonaglok. Nagyon finoman nyúl hozzám, tollpihe az érintése, szinte csiklandoz, mégis elkeseredetten, vadul erotikus. – Látod, hogy vonaglasz? – teszi szóvá. – Ez a mozgás segít, hogy ellenőrzés alatt tartsd, mennyire erős az érzéklet, így aztán nem tud teljesen legyűrni. Érted? Bólintok. – Most ettől is megfosztalak – közli, és rögzíti a testhelyzetemet. Két talpamat egymáshoz illeszti, és lassan egyszer majd még egyszer köré tekeri a jutakötelet. Megrángatom a lábam, és rájövök, hogy egyáltalán nem tudok moccanni. Különös tehetetlenség kerít hatalmába, egyszerre nyugtalanító és izgató. – Nem lesz itt vonaglás – mondja Damien, miközben gyengéden szétterpeszti a térdem, és feljebb húzza összekötözött lábfejemet a takarón. – Sem fészkelődés. Nincs hova bújni. Most tehát lényegében a jógában pillangó tartásnak nevezett pozitúrában vagyok, térdem szétfeszítve, a padlótól alig pár centiméterre. Nem vagyok különösebben sportos, de anyám elég sokáig járatott jógára és balettre is ahhoz, hogy viszonylag hajlékony legyek, úgyhogy nem jelent gondot Damien számára, hogy beállítsa tagjaimat. Homorítok, és a belső combom teljesen megfeszül, úgy nyújtózkodom. Úgyhogy igen, teljesen kitárul a nyílásom. Tagadhatatlanul erotikus ez a tartás, és nem csak azért, mert szélesre vagyok terpesztve. Ahogy Damien mondta, nincs hova mennem. Már most sem, amikor pedig befejezi, amit elkezdett, végképp nem lesz hova. Teljesen ki leszek szolgáltatva kényére-kedvére – hiszen éppen ez a cél. Damien annyi mindent elvesztett ma este, de azáltal, hogy lekötöz és hatalmába kerít, részben visszakaphat egyet s mást. Bár ez nem csak arról szól, hogy Damien mit akar. Ezt én is akarom. Meg akarom adni magam neki. Le akarok mondani a kéjről Damien parancsára. Lebegni akarok, úgy, hogy ő legyen az egyetlen horgonyom. Találkozik a tekintetünk, Damien tetőtől talpig végigmér, és olyan tűz ég a szemében, hogy csoda, hogy nem perzselődik meg tőle a bőröm. Az előbb a hosszabbik kötél közepével kötötte meg a lábamat, most az egyik szabad végét a bal vádlim és combom köré tekeri. – Egyszerre adok neked kéjt, fájdalmat és szépséget – mondja. – Így akarok rád nézni, ahogy vagy, széttárva, felhúzott lábbal, ahogy gyémántként ragyogva kínálkozol fel nekem. Szorosra húzza a kötelet, amely ezáltal a húsomba vág, és megfelelő szögben rögzíti a lábszáramat. Aztán kiköti a másik végét. Most félig meg vagyok kötözve – és teljesen beindultam. – Olyan vagy, mint a portré – mondja. – Látomás az erotikus szépségről. De a portré nem hús-vér ember, és nem érez kéjt. Ajka a mellemre zárul, szívni kezdi, mire hirtelen felvillanyozó zsibongás fut végig a mellbimbómtól a pinámig. Ágyékom megfeszül, figyelemre éhes, de Damien nem sieti el, szopogat és ingerel, érzékeny mellbimbómat finoman harapdálja, szívogatja, amíg össze nem rándul és be nem ráncosodik a bimbó udvara. Nyalogat, izgat, és igaza van – elkeseredetten próbálok alákerülni, ha csak kicsit is, de kibújni rohama letaglózó édessége alól. De csapdába estem, folytatódik az érzékeim elleni támadás, amellyel Damien egyre durvábban felhúz, egyre feljebb srófol, olyan magasságba, ahonnan tudom, hogy nincs más választásom, mint alábukni. Amikor már biztos vagyok benne, hogy sikítani fogok, ha nem hagy fel vele – egyre lefelé haladva nyom csókokat a hasamra, amíg el nem jut a köldökömig. Hirtelen játékosan belém kap fogával, aztán felül, és visszatér a kikötözésemhez. Megint veszi a kötelet, és most a másik lábszáramra fordítja figyelmét. De mielőtt nekikezd, végigsimít a szeméremajkaimon. Lángolok, ki vagyok éhezve, és elfog a reszketés. Azt akarom, hogy folytassa, akarok még egy simogatást, a száját, akarom, hogy mélyen belém hatoljanak az ujjai. Azt akarom, hogy a remegésem teljes erejű robbanásba torkolljon. És – a francba! – Damien tökéletesen tisztában van vele, hogy ezt akarom. De nem tesz érte semmit, a másik lábszáramra koncentrál. – Nedves vagy, Nikki. Minden egyes rándulásod, minden jel, izgatottságod minden harmatos rezdülése szemlére van téve előttem. Mondd, hogy bírod, Nikki – kéri, mikor végzett a kötözéssel. – Mondd, hogy szeretsz széttárva lenni, készen állni a számomra. Miközben beszél, fel-le cirógatja a lábam, aztán végighúzza az ujját a kötelékemen. Reszketek, lúdbőrzök, érintése nyomán szikrák sülnek ki a bőrömön. Alig kapok levegőt, szóhoz még úgyse jutok. El akarok mondani mindent, ami bugyborékol bennem. Hogy micsoda különleges öröm megadnom magamat neki. Átadnom magam az ő kéjének, és megbízni benne, hogy majd gondoskodik az enyémről. Közölni akarom vele, hogy a „bírni” szó még csak hozzávetőleg sem írja le azt, ahogy most érzem magam, és végképp nem enged képet alkotni arról, mennyire felizgultam. Ki akarom önteni neki a szívem, de csak egy szót tudok kinyögni:
– Igen. Már végzett a lekötözésemmel, feszülnek a kötelek. Épp annyira vágnak a húsomba, hogy az már túl van a kéjen, és a fájdalom birodalmába ér. Lehunyom a szemem, mély lélegzetet veszek, és azon tűnődöm, más nőknek vajon kell-e idő, hogy hozzászokjanak ehhez. Nekem nem kell. Simán csak hátradőlök, és kéjelgek. Amilyen esténk volt, az után kifejezetten kívánom; mindent kívánok, amit csak Damien hajlandó adni. Kívánom a fájdalmat, a kéjt, és minden egyebet, ami a kettő között van. Damien lassan, módszeresen a vállamra teszi a kezét, aztán ujjbeggyel cirógatja mindenem, a mellem, a csípőm, combom belső oldalát. Ajkamba harapok, küzdök az édes fájdalom ellen, de igaza van; így, hogy teljesen lekötözött, nincs menekvés – és a kéj valami csúcs felé tör, és a fájdalom határára ér. Mikor végre elveszi rólam a kezét, zaklatottan, reszketve fújom ki a levegőt, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy eddig visszatartottam a lélegzetemet. Hullámzó mellkassal zihálok, tágra nyílt szemmel figyelem, hogy Damien felemelkedik, és megkötözött lábfejemhez áll. Lassan, fájdalmasan lassan levetkőzik. Kemény és vastag a farka, mély lélegzetet veszek, reszketve szívom tele a tüdőm, vágyaim szélesre tárt vaginámba gyűlnek. Aztán lassan, eltökélten közelebb jön, és összekötözött lábamhoz térdel. Finoman két combom belsejéhez érinti két hüvelykujját, szimmetrikusan, és mindkét kezét felfelé csúsztatja. Megborzongok, hajszál híján felrobbanok, de nem nyúl oda, ahol a legjobban sóvárgok érintésére. Magamra hagy, s egy szakadék szélén függök. – Kegyetlen ember maga, Mr. Stark. – Az lennék? – Közelebb hajol, és kezével, amelyet elkeseredetten szeretnék a lábam közt érezni, megfogja a mellem. Elakad a lélegzetem, ahogy megcsípi a mellbimbóm, újra forró szálakon futja át mindenemet a vágy. Ajkamba harapok, és összeszorítom a szemem. Esküszöm, ha még egyszer ezt csinálja, tényleg elmegyek tőle, némán kérlelem, ugyan csinálja már. Természetesen nem csinálja, én meg ott billegek a képzeletbeli sziklán, nagyon is készen állok rá, hogy leugorjak a mélybe, de teljesen képtelen vagyok rá, hogy magam tegyem meg. – Kegyetlen? – suttogja. – Vagy éppenséggel nagyon-nagyon jól bánok veled. – Kegyetlen vagy – mondom határozottan, aztán amikor felnevet, elmosolyodom. Keze mellemről oldalvást siklik. Érzem törékeny bordáimat erős keze alatt, megint egy emlékeztető, mennyire a markában is tart e pillanatban. Megkötözve. Tehetetlenül. Övé vagyok, hogy kínozzon, hogy parancsoljon nekem. Gyengéden megcsókolja az apró sebet a szeméremcsontom fölött. Borostája durván súrolja érzékeny bőröm. – Mondd, mit akarsz – kéri. – Hallani akarom, hogy kimondod. Nyitom a szám, de nem jön ki hang a torkomon. – Téged – nyögöm ki végül. Berekedtem. – Hatolj belém. – Ugyan-ugyan, Ms. Fairchild – morogja, és ajkával az ágyékom cirógatja, olyan halk a hangja, hogy szinte ki sem tudom venni a szavait. – Azt mondja, azt kívánja, hogy meg legyen baszva? – Atyaúristen, azt hát. – Tetszik a válasz. – Gyengéden rátapasztja tenyerét kiéhezett pinámra. Forró a tenyere, de én nála is forróbb vagyok. – De azt hiszem, ön még nem áll készen teljes mértékben. Egyáltalán nem kizárt, hogy belepusztulok, annyira frusztrált vagyok. Nagy levegőt veszek, és visszatér a hangom. – Mr. Stark – mondom szigorúan – ha nem tudja megállapítani, mennyire állok készen, akkor attól tartok, nem is olyan nagy szakértelmű szerető, mint hittem. – Ellenkezőleg – suttogja. – Kivételes szerető vagyok. Légy csak még türelemmel, hadd bizonyítsam be, lassan, módszeresen és nagyon-nagyon alaposan. Nem szólok semmit. Teljes érzékelésem, az utolsó, porszemnyi érzéseim és vágyaim is betolultak a lábaim közé. Elnehezültem, duzzadt vagyok és elkeseredett. Azt akarom, hogy bennem legyen. Ha nem basz meg hamarosan, száz százalék, hogy egyszerűen összeomlok. – Damien, kérlek. – Ezt kéred? – Betolja a vaginámba két ujját, elakad a lélegzetem, izmaim mohón összehúzódnak körülötte. Önkéntelenül körözni kezdek a csípőmmel, és ez különös, bámulnivaló érzéssel tölt el, mert igaza van, megkötözött lábszárral teljesen más. A vágynak még a legkisebb rezdülését sem lehet elrejteni. – Igen – préselem ki magamból a választ. – De jobban. Gyere belém. Belém nyomja még egy ujját, és lassan, érzéki módon, ki-be kezdi húzogatni a kezét. Hátrahajtom a fejem, elhatalmasodik rajtam a kéj. A csúcs közelében járok, nagyon közel, összehúzódnak az izmaim, hogy egyre erősebben és mélyebben húzzam magamba. És ekkor végül megadja, amit igazán akarok. Fölém csusszan, egyik kezével a csípőm táján megtámasztja magát. A másik keze besiklik a fenekem alá, épp csak egy kicsit megemel. Furcsa érzés, mert nem tudok segíteni. Nem érzem a térdem és a lábfejem, de nem különösebben aggódom emiatt – ami azt illeti, nemigen aggódom már semmi miatt, mert Damien most belém hatol, csípője előrelendül, farka keményen belém vágódik. Két kézzel megragadja a csípőmet, maga felé ránt, hogy elé jöjjek a lökésnek. Állhatatosan, egyenletesen mozog, a minden porcikámat átható bizsergés villamosságként épül ki, masszív lesz, dübörgő, hatalmas. De ilyen dolog ez az elektromosság: könnyen meglepheti az embert, és amikor Damien ritmust vált, felkiáltok, egész testemben belereszketek, és mindenemet átjárja a bődületes, váratlan orgazmus, amely úgy továbbítja végiggyűrűző rezgéseit, mint a tóba dobott kő.
Damien nem hagyja abba. Továbbra is löki előre csípőjét, egyre keményebben és gyorsabban, újra és újra, amíg ő is fel nem robban. Ráadásul vele együtt én is megint elélvezek. – Jaj, Nikki – mondja, és mellém omlik. – Ez pazar volt – mondom, meglepetten, hogy egyáltalán képes vagyok artikulálni. Felkönyököl, és rám néz. – Minden rendben? – Mmm – nyögöm elégedetten. – Rendben? Az nem kifejezés. Csak kicsit lemerevedtem – teszem hozzá. Kuncog, aztán lágyan megcsókol, és türelemre int. Egy pillanat múlva már gondosan tisztogat, aztán lassan eloldoz, minden helyet megmasszíroz, ahol a kötél belém vágott, és gyengéden segít kinyújtani a lábamat. Felemel, az ágyba visz, aztán mögém bújik, úgy fekszünk, mint két egymásba fordított kanál, átkarolja a derekam. Felsóhajtok, egészen beleveszem a kéjbe, a kivételes bánásmódba. Úgy érzem, elkényeztettek, dédelgettek. Mi több: biztonságban érzem magam. Egy pillanatig egyikünk se szól, de aztán gondolataim újra az este felé terelődnek, és nem tudom tovább magamban tartani a kérdést. – Damien. – Igen? Fáradt a hangja. Hamarosan mindkettőnket el fog nyomni az álom. – Miről beszélt az apád? Miért kell tisztára mosnod magad? Sokáig hallgat, pisszenni sem merek. – A láncomat rángatja – mondja végül. De ez nem igaz, és biztos vagyok benne, hogy Damien is észrevette, hogy nem hiszem el. – Damien… Felém fordul, és látom a szemén, hogy itt a lehetőség. Ha tovább erősködöm, most el fogja mondani. Nagyot nyelek. Nem is az a lényeg, hogy megtudom-e az igazságot, hanem az, hogy Damiennek számítson, hogy meg akarja osztani velem. – Honnan tudtad, hogy hol leszek ma este? – kérdezem végül. Egy pillanatig kifejezéstelen az arca. Aztán mosolyogni kezd a szeme, bár az ajkát nem húzza mosolyra. A fejemre teszi tenyerét, és olyan rajongással néz rám, hogy elakad a lélegzetem. – Hát nem tudtad, Nikki? Mindegy, hova mégy, úgyis megtalállak.
12
Amikor szombat reggel felébredek, kéjesen sajog a lábszáram. A másik oldalamra fordulok, hogy lássam, hol van Damien, de már nincs itt. Felvetődik bennem, hogy ágyban maradok – végül is egyszer csak vissza kell jönnie –, de a kávé jobban vonz, úgyhogy kimegyek a konyhába. Jól ismer az emberem, mert a kávéfőzőhöz ragasztotta az üzenetet. Közbejött pár intézendő dolog. Odaát vagyok az irodában. Őrületes volt a tegnap éjjel. Beleégett a látóidegembe, amint meztelenül, kikötve terpesztesz előttem. Azt hiszem, nem nagyon fogok tudni koncentrálni. Lehet, hogy később el kell fenekeljelek, amiért folyamatosan elvonod a figyelmemet… Elmosolyodom, és a retikülömbe dugom a cetlit. Aztán lezuhanyozom és átöltözöm, csak utána indulok a lakást az irodával összekötő ajtóhoz. Labirintusszerű folyosórendszeren haladok át, aztán végül kilyukadok a recepción, ahol Ms. Peters mosolyogva fogad. – Jó reggelt. Éppen Mr. Maynarddel beszél telefonon. Megvárja? – Semmi baj. Biztos sok a dolga. Eszembe jutnak a riporterek, meg hogy vádemelést említettek. Ha Charles van itt, akkor biztos valami jogi huzavona zajlik, ami a Stark International egyik részlegét érinti. Edward munkaideje csak később kezdődik, de Ms. Peters szerez nekem egy másik kocsit. Amikor hazaérek, csak a macska fogad. Jamie, gondolom, Raine-nel van. Mostanában nem sok időt töltöttem egyedül, úgyhogy klassz kicsit elidőzni a szobámban, a tárgyaim között. Főleg amióta ennyi minden van itt, ami Damienre emlékeztet. Felnézek a Monet-festményre, amit tőle kaptam. Szénaboglyák alkonyatban. Lenyűgöző alkotás, és hála istennek biztosítva van. Ettől függetlenül nyugtalankodom miatta, de mégsem tenném sehova máshova, csak abba a helyiségbe, ahol alszom. Legalábbis ahol akkor alszom, ha nem Damiennel vagyok. Leülök a számítógéphez, és nézegetni kezdem a rajta levő képeket. Dolgoznom kellene, de olyan ritkán van időm a Damiennek készítendő ajándékkal foglalkozni – fotóalbumot akarok neki adni, amiben a közös időszakunk emlékei sorakoznak. Fotó a Monet-festményről. Tucatnyi naplemente fényképe, és számtalan felvétel kettőnkről. Bármennyire is utálom a lesifotósokat, el kell ismernem, elkaptak pár klassz, keresetlen pillanatot. Pár órát ezzel töltök, képeket válogatok, képaláírásokat írok, aztán úgy döntök, ideje kitakarítani a lakást, mielőtt letusolok az esti buli előtt. Furcsa módon a takarításba az is beletartozik, hogy bevetem a nappaliban levő ágyat. Porszívózás közben a szomszédból nyögdécselés és nyöszörgés hallatszik át, a zúgás ellenére is jól kivehető. Becsukom a szemem, és némán köszönetet mondok azért, hogy Jamie már nem szokott lefeküdni Douglasszel, túl hangos, túl sok nővel baszó szomszédunkkal. Legjobban annak örülnék, ha egyáltalán nem feküdt volna le vele, különösen amióta a fickó arra célozgat, hogy szívesen felújítaná az ügyet Jamie-vel. Mire Jamie hazaér, Douglas legújabb szexpartnere már elment, én pedig a konyhapultnál állok. – Hű – mondja. – Felveszlek házvezetőnőnek. Felvonom a szemöldököm. Jamie-nek az a takarításkoncepciója, hogy teljesen le kell pusztítani a kérót, aztán egy teljes napon át panaszkodni kell, mennyire rühell takarítani. Agyamra megy. – Lesz kaja ma este? – kérdezi. – Csak falatkák és pia – mondom. – Benyomjunk egy késői ebédet? Vállat vonok. – Persze. Edward hatra jön értünk, úgyhogy hagyjunk időt arra is, hogy visszaérjünk ide, és még át tudjunk öltözni. – Limóval jön? – élénkül fel Jamie. – Nem tudom – felelem, és odanyomom neki a szivacsot. – De ha letörlöd a fürdőszobában a mosdókagyló környékét meg a polcokat, írok SMS-t Damiennek, hogy a limót küldje. Így kell bánni az ember szobatársával, gondolom magamban, miközben Jamie már inal is takarítani. – Beszarás, akarom mondani, ez aztán a cifra palota – mondja Jamie, miközben a Damien által a parti idejére bérelt személyzet egyik tagja ajtót nyit nekünk. Belépek, és a küszöbön egyből megtorpanok. Damiennek a jelek szerint házitündérei vannak, mert az óriási helyiséget, amely tegnap még üresen állt, mostanra gazdagon és otthonosan berendezték. Ragyognak a fehér márvány padlólapok, amelyek az előtértől egészen a ház végéig húzódnak, és tökéletes alapot adnak a helyiséget betöltő, ugyancsak hófehér bútorokhoz. Az egyetlen színt a bal és jobb oldali falra akasztott
vibráló műalkotások jelentik. Szemközt egy üvegfal található, amely egyben ajtóul szolgál a harmadik emeleti teraszhoz. A panelek egyesével elcsúsztathatók, a helyiség a medencével és a körülötte levő verandával nyitható egybe. A mennyezet egészen a negyedik emelet magasságában van, és ez is üveg, amitől a helyiség átriumszerű jelleget kap. A két nagy térszervező elem – odakint a medence és a robusztus márvány lépcsőház – kiegészíti egymást, mintha hívogatnák a látogatót, hogy induljon felfedezőútra, és mindenféle gyönyöröket ígérnek, függetlenül attól, hogy milyen irányba indul el a vendég. – Eszement ez a hely – folytatja Jamie színpadiasan suttogva; szavai feltehetőleg a harmadikra is felhallatszanak. – Tudom – felelem, és átjár némi tulajdonosi büszkeség. Semmi közöm ahhoz, hogyan lett megépítve és berendezve, de tagadhatatlanul otthon érzem magam benne. – Körbevezesselek? – Előbb igyunk egyet – mondja. – Aztán majd tarthatsz egy túravezetést. – Akkor rajta. A márványlépcsőhöz megyünk, és felsétálunk a harmadikra. A második emelet inkább csak erkély vagy félemelet, itt nincsenek zárt szobák. A konyha melletti, székekkel teli térségből, vagy a kis szolgálati lift felől lehet megközelíteni. Ennek a szintnek a különlegessége, hogy itt található a könyvtár, és amikor idáig jutunk a lépcsősoron, Jamie elképedten leheli: – Hű. – Bámulatos, ugye? A melósok csak pár napja készültek el a polcsorral. Fogalmam sincs, eddig hol tárolta Damien ezt a rengeteg könyvet. Innen, ahogy a lépcsőn állunk, úgy tűnik, teljesen körülvesznek a cseresznyefa polcok, amelyeket padlótól plafonig mindenféle könyv tölt meg, amit csak el lehet képzelni, a ritka első kiadásoktól a Damien által számtalanszor újraolvasott, agyonnyúzott sci-fikig. A ház többi részéhez hasonlóan az egyik fal itt is teljes egészében üveg, és az óceánra néz. Ezt az üveget azonban egyedileg úgy képezték ki, hogy a könyvekre ártalmas sugarakat kiszűrje. Az olvasgatásra kialakított térben négy stratégiailag elhelyezett bőrfotel áll. Csokibarnák, és olyan vajpuha bőrrel vonták be őket, amelynek érintése – és ezt történetesen tudom – nagyon jólesik a meztelen bőrnek. A könyvtár még külön dekoráció nélkül is szemet gyönyörködtető lenne. Ma azonban egyszerűen varázslatos. Damien egész csapat munkást foglalkoztathatott itt egész nap, mert a míves vaskorláton most fehér égőfüzérek ragyognak. Lágyan, hívogatón fénylenek, olyan, mintha végig csillagok közt haladnánk, és amikor fellépcsőzünk pislákolásuk közepette, mintha a mennybe érnénk. Ma este magammal hoztam a Leicámat – pedig a fényképezőgéptok nem dobja fel a bámulatos új ruhát, amelyet Damientől kaptam –, és egy pillanatra megállok a lépcsőn: csinálok egy fotót Jamie-ről, mögötte az izzókkal. Visszateszem a fényképezőgépet a tokba, és tovább lépdelünk, fel a harmadikra. Mellettem elakad Jamie lélegzete. És az enyém is. Mert az első, amit rögtön meglátok, én magam vagyok, meztelenül, amint megkötözve, büszkén állok a világ színe előtt. – Nem rossz ezzel fogadni a látogatókat, mi, Texas? – mosolyog rám szélesen Evelyn, s elénk siet, hogy L. A.-re egyáltalán nem jellemző medveölelésbe zárjon. Evelyn nem az a nő, aki légpuszikat ad. – Festményen is ugyanolyan dögös vagy, mint élőben – mondja, s jól megszorongat. Elenged, és Jamie-hez fordul. – Bizonyára te vagy Jamie. – Bizonyára én. – Fordulj, hadd nézzelek meg magamnak. Még soha nem láttam félénknek a lakótársamat, de azt hiszem, most Evelyn teljesen lenyűgözte, mert nem tiltakozik, körbefordul, fitogtatva a szűk, piros ruhát, amit erre a partira vásárolt. – Jó a segged, és a melled is szép. Nagyon csinos az arcod, a hajad is klassz. – Hogyhogy? – kérdi Jamie kifejezéstelen arccal. – És mi a gond a lábammal? Evelyn felhorkan, és rám néz. – Bírom a csajt. – Visszafordul Jamie-hez. – Texas azt mondja, színésznő vagy. – Próbálkozom – feleli Jamie. – Nos, feltéve, hogy tényleg értesz a színjátszáshoz, megvan a szükséges berendezésed a hivatáshoz. Köztünk szólva, van annyira jó a csomagolásod, hogy valószínűleg még anélkül a fránya tehetség nélkül is sikerül majd befutnod. – Értek a színjátszáshoz – biztosítja Jamie. – Később találkozunk. Majd beszélünk. Ugyan már nem vagyok aktív, de azért még messzire elér a kezem. – Gondolom – Jamie olyan szélesen mosolyog, hogy aggódom, nehogy megsérüljenek az arcizmai. – Köszönöm. Nagyon jó lenne. Evelyn elfordul, hogy intsen az egyik pincérnőnek, és Jamie felém hajol. Hű, formálja az ajka hang nélkül. Tudom, felelem. Amikor megjön a pincérnő, aki a borokkal és pezsgőkkel teli tálcát hozza, Evelyn mindkettőnknek átnyújt egy-egy poharat. – Kerüljetek beljebb, lányok. Ne ácsorogjunk egész este a lépcsőházban. – A helyiség felé gesztikulál, amelyet ugyanolyan szellősen bútoroztak be, mint a földszintet. Abból kiindulva, milyen gonddal rendezte be Damien a könyvtárat, feltételezem, ez a bútorzat csak mára szól. Valószínűleg bérli egy cégtől, amely ingatlanokat készít fel eladásra. A szerteszét álló asztalok, székek és kiskanapék között festőállványokat helyeztek el, ezeken tekinthetők meg Blaine művei. A rólam festett képpel ellentétben ezek a festmények ma itt konkrétan meg is vásárolhatóak. Maga a művész igazgatja az egyik állványt, beállítja, milyen szögben álljon a kis vászon, amelyen perzsaszőnyegen heverő akt látható. Evelyn odainteget Blaine-nek, de a férfi nem veszi észre. – Gyerünk – mondja, és karon fogja Jamie-t. – Bemutatom az ünnepelt festőnek. Nikki, te Damient keresed? Azt mondta, átöltözik. Apropó, úgy
látszik, nagy elmék egymástól függetlenül ugyanazokra a felismerésekre jutnak. Kiderült, hogy segített Giselle-nek elhozni a festményeket Palm Springsből. Edward tegnap hozott be valamennyit a limóból, mikor készülődtem. – Ó. – Ez meglep, mert Damien nem említette, hogy találkozott Giselle-lel, kicsit munkálni is kezd bennem a bosszúság. Megpróbálom túltenni magam rajta. Csak azért vagyok túlérzékeny, mert Palm Springs és Tanner különös megjegyzése folytán Giselle hirtelen, megmagyarázhatatlan módon rákerül a radaromra. Ezzel aztán bizonyos régebbi alkalmakról bennem maradt apróbb féltékenység is felüti ocsmány fejét. De nem akarok undok lenni, egyből lenyomom a kis, zöld szemű szörny buksiját. Miközben Evelyn odaviszi Jamie-t Blaine-hez, a konyhába megyek; azt tervezem, hogy leteszem a fotóstáskámat, és belépek a gardróbba. De nem jutok olyan messzire, ugyanis éppen akkor, amikor a vállamra akasztom a Leicát, és beteszem a táskát az egyik szekrénybe, meglátom Damient, ahogy a hálószoba felől közeledik a folyosón. Félbeszakítom a mozdulatot, dermedten állok, és csak bámulom. Fekete nadrágban és gallér nélküli fekete zakóban van, utóbbi alatt keményített fehér inget visel, amit annyira szeretek. Nem gombolta be, a zakó és a nyitott ing révén egy karizmatikus lázadó benyomását kelti. Lélegzetelállítóan szexi, alig tudom elhinni, hogy valóságos személy, az meg végképp felfoghatatlan, hogy ő az enyém. Olyannak látszik, mintha csak képzelném. Mintha egy álom elevenedett volna meg. Egy tökéletes álom, amiből nem akarok felébredni. Kezében telefon, halkan beszél, alig egy-két szót tudok kivenni. A hangján viszont hallom, hogy sürgős az ügy, és Damien nyugtalan. Eszembe jut a tegnap este, és azon tűnődöm, vajon megint veszekszik-e valakivel. Talán az apja. Vagy talán a Stark Internationallel kapcsolatos németországi jogi bonyodalmakról van szó. Egy pillanattal később a homlokát ráncolva befejezi a hívást, és zsebébe csúsztatja a telefont. Ingerültség suhan át az arcán. Aztán eltűnik, mintha az egész univerzumot megrendszabályozta volna, és annak nincs más választása, bele kell mennie a döntésbe. Damien Stark mindig megkapja, amit akar, pontosan úgy, ahogy szeretné. Ekkor rám néz, és látom a szemén, engem akar. Rám mosolyog, és ez a mosoly van olyan markáns üdvözlés, mint akármilyen csók. Egyből ellágyulok, és felé vetem magam, hogy tárt karjába temetkezzem. Magához húz, és az öleléstől a féltékenység utolsó foszlányai is elillannak. Amikor beteltem testi közelségével – ámbár ezzel valójában soha nem tudok betelni –, hátrébb lépek, és elmosolyodom. – Hiányoztál. – Te nekem jobban. – Minden oké? Különös pillantást vet rám. – Persze. Miért? – Láttam, milyen képet vágtál. Mármint telefonálás közben. Most egy pillanatra újra bosszús az arckifejezése. – Semmiség – mondja. – Azt hittem, megoldódik az ügy, most viszont úgy néz ki, kényesebb, mint hittem. De aggodalomra semmi ok. Állam alá nyúl, és olyan hosszan néz a szemembe, hogy már azt gondolom, beleveszek a tekintetébe. Aztán lassan, mérhetetlenül kedvesen rám mosolyog, mire önkéntelenül felsóhajtok. – Gyönyörű vagy – mondja végül, mikor már úgy tűnik, egy teljes emberöltő óta ott állunk, egymás tekintetébe mélyedve. – Kösz a ruhát. – Megperdülök, hogy dicsekedjek vele. – És az ágyat is. – Folyamatosan a szemébe nézek, és pontosan látom, ahogy egy árnyék suhan át az arcán. – Mi baj, Damien? Nem válaszol egyből, valami komor kifejezés ül a tekintetében. Végül elmosolyodik. – Semmi. Nagyon örülök, hogy tetszenek. – Persze, hogy tetszenek. Aggodalmasan nézek a szemébe, a sötét mintha magába szippantana, a borostyánszínű pedig meleg, szeretetteljes ragyogásban fürdet. A tétovázás, amelyet korábban véltem látni a tekintetében, már a múlté, de nem nyugodtam meg teljesen. Valamit el akar mondani, de még nem kezdett bele. Nyaggatnám, de visszafogom magam. Ennek nem most van itt az ideje. – Csatlakozzunk a társasághoz – mondom. – Egy perc. Magához húz, mellem a mellkasához nyomódik, állam a vállára fészkelődik. Mély lélegzetet veszek, beszívom az illatát, hogy örökre megjegyezzem pézsmás, férfias aromáját. – Hogy hiányozhatsz ennyire, amikor nem vagy mellettem? – kérdi. – Nem tudom – suttogom. – De én is kérdezhetném ugyanezt tőled. – Jaj, Nikki. – Még jóformán ki sem mondja a nevem, már durván rá is préseli száját az enyémre. Nekidőlök, érzem, hogy kinyílok. Kívánom. Most azonnal, itt, helyben. Ha muszáj, akkor akár azon a nyavalyás tűzhelyen, de tudni akarom, hogy ez a férfi az enyém. Igényt tartok rá. Baszni akarok vele. Iszonyú frusztrált vagyok, mert most nincs rá esély. Képtelenség, a barátaink itt vannak a másik szobában, alig pár méterre tőlünk. Kelletlenül szakítom meg a csókot, aztán felé nyújtom a kezem. – Na, akkor eljárhatunk az etikettnek megfelelően, Ms. Fairchild? – El, Mr. Stark. Felnevet, puha csókot nyom a tenyeremre, amitől a combom megremeg, és szinte fájdalmasan megkeményedik a mellbimbóm. Damien szép arcán önelégült mosollyal méreget.
– Én nem vagyok ebben olyan biztos, Ms. Fairchild. Prűd képpel mosolygok vissza rá. – Nem tudom, miről beszél. De meg kell mondanom, szokás szerint lélegzetállítóan vonzó, uram. – A szomszéd helyiség felé intek a fejemmel. – Csatlakozzunk a vendégekhez? Kijövünk a konyhából, és a többiek felé tartunk, akik közben kimentek az erkélyre. Evelyn a régi tévés és mozis szerződéseiről mesél Jamie-nek, ezzel szórakoztatja, Blaine pedig álságos bosszankodással fordul hozzánk, amint közelebb érünk. – Lemondhatunk róluk – mondja. – Amint Hollywoodról kezd locsogni, nem lehet leállítani. És azt hiszem, tökéletes közönséget talált magának. – Bizony – bólogatok. Felemelem a fényképezőgépet, és készítek pár fotót a beszélgetésbe merült két nőről. Jamie napokig képes csacsogni a régi idők tévéjéről és filmjeiről, de azt sem bánja, ha mai szappanopera-sorozatokra terelődik a szó. – Ami azt jelenti, hogy egész estére elfoglalják magukat kettesben – fűzi hozzá Blaine. – Egész estére azért nem – felelem. – Én is kérek egy kicsit Evelynből. – Derűsen mondom, de teljesen komolyan gondolom. Igaz, tegnap beszélgettünk a munkahelyem előtt, de olyan, mintha már évek óta nem láttam volna. Evelyn tudja, hogy van valami Damiennel. Azt mondja, nem kell aggódnom emiatt. De én aggódom. És tudni akarom, miről van szó. Blaine-re nézek. – De most lássuk a többi képedet – mondom erőltetett mosollyal. – Megmutatod őket? – Persze. Hármasban visszaindulunk. Blaine körbevezet bennünket a teremben, megállunk a különböző vásznak előtt, hogy elmondhassa, mi volt a célja egy-egy megjelenített helyzetben. A színhasználat és a téma minden festményen hasonló. Blaine így vagy úgy minden modellt megkötözött, és noha egyikről sem állítható, hogy rossz ízlésre vallana, némelyik annyira intim helyzetet ábrázol, amelybe én sosem egyeztem volna bele. Még olyan is van köztük, amelyik arra a pózra emlékeztet, ahogyan Damien tegnap este a magáévá tett. Egy festményen különösképp megakad a szemem. A modell ómódi, díszes széken helyezkedik el, lovaglóülésben. Mindkét lábát egy-egy fekete szalag rögzíti. Egy másik szalag pedig az egyik kezét a feje fölött. Csak fél keze szabad, és azt úgy nyomja a lábai közé, hogy abból egyértelmű, épp magához nyúl. Mellbimbói ágaskodnak, a bimbók udvara összeráncolódik. Hasizma feszül. Ámbár arcát részben kifordítja, hogy ne látsszon, izgatottságát nem rejtheti el. Meg sem kérdem Blaine-től, mi volt a szándéka ezzel a művel, túlzottan is jól tudom. Ha megkötözik az embert, az izgató. Izgató tehetetlennek lenni. Érzéki örömöt ébreszt, ha valaki teljesen megbízik szertőjében, és annak parancsára leszámol a visszafogottsággal. Damien finoman a hátamhoz érinti kezét, én pedig megborzongok, és elképzelem, hogy én vagyok az, aki magához nyúl, miközben Damien néz. Megfeszülök, hirtelen a bőröm túl érzékennyé válik és fel is forrósodik. Érzem, hogy a hajvonalamnál gyöngyözik az izzadság, lépek egyet előre, mert muszáj vagy elszakadnom Damientől, vagy ott helyben megbaszatnom magam vele a padlón. Ahogy odébb húzódom, elkapom a tekintetét. Igen, formálja a szót hangtalanul, és akkora gonosz ígéret van a mosolyában, hogy megroggyan a térdem. Őszintén csoda, hogy nem olvadok el csak úgy simán. Hála istennek, Blaine annyira belemerült saját művészetének ecsetelésébe, hogy nem veszi észre üzekedésünket. Egyik vászontól a másikhoz lépünk, Blaine részleteket sorol a kompozícióval és a színekkel kapcsolatban, és elmesél egy-egy történetet, hogy miképpen kereste meg egyik-másik modell. Legtöbbjüknek csak egy kis mellékes bevétel kellett. Némelyik ingyen pózolt, mert gyakorlatra akart szert tenni. Damien minden egyes festmény előtt a hátamon tartja kezét, bennem pedig egyre gyűlik a vágy, az elkeseredett kiéhezettség. Ágaskodik és érzékeny a mellbimbóm, minden lépéssel hozzádörzsölődik puha sifonruhámhoz. A nyílásom körül duzzadt, érintésért kiált. Iszonyúan beindultam, nem tudok mit tenni. Kín ez, de kínzásnak voltaképp igencsak édes, a fene essen bele. Evelyn épp akkor hívja ki Blaine-t újra a teraszra, amikor egy következő festményhez lépünk, úgyhogy önkéntelenül megkönnyebbülten sóhajtok. Damien mögém lép, és átkarolja a derekamat. – Mintha visszatérne az az este, amikor először találkoztunk, Ms. Fairchild. Te és én, körülöttünk az erotikus művészet, és akkor is, most is képtelen voltam másra gondolni, mint hogy meg kell basznom téged. Reszketeg a lélegzetvételem. – Legelőször hat évvel azelőtt találkoztunk, Mr. Stark. – Na igen – mondja, ajka súrolja fülemet. – De én már akkor is meg akartalak baszni. – Mindig megkapod, amit akarsz? – cukkolom. – Igen – mondja, és hátulról hozzám tapad, a fenekemhez nyomja merevedését. – Azt hittem, ezt már tudod. – Ejnye, Mr. Stark – vetem közbe. – Úgy rémlik, öntől hallottam, hogy illetlenség álló farokkal házigazdáskodni. – Ez igaz – feleli. – Talán kimenekülhetnénk, hogy bepúderezzük az orrunkat. Kifejezetten élvezetes módokat tudok arra, hogy elkerüljük ezt az illemsértést. – Mondjad csak, a végén még kísértésbe esek. Végigsimít szoknyámon, érzem, hogy lassan húzódik feljebb a szövet a combomon. – Hagyd abba – mondom halkan, és eltolom a kezét. Kicsit fészkelődöm a karjában, aztán ledermedek az emelet túlsó végében történtek láttán: Giselle lép a helyiségbe a konyha felől. Rögtön feszült leszek, mert ő nem tartozik azok közé, akik tudják, hogy én vagyok a festményen szereplő lány, és nem értem, miért érkezett ilyen korán. Azzal nyugtatom magam, hogy ő a galéria tulajdonosa. Nem most lát életében először aktokat. És
biztos nem jön rá, hogy engem ábrázol a kép. Damiennel megállapodtunk, hogy megőrzi a titkot, márpedig ő állja a szavát. Ezzel nyugtatgatom magam, és szinte sikerül is elűznöm a kételyt. De aztán bejön utána a helyiségbe Bruce is, erre teljesen ledermedek; halálra váltan állok, mint egy masszív jégtömb. Ott lóg a falon a meztelen képem, és a főnököm pont azt nézi. – Milyen feszült vagy – ugrat Damien. – Mondom, hogy sok különböző módszert ajánlhatok, amiktől ellazulsz. Rájövök, nem vette észre őket, nem tudja, miért hallgattam el. Az arcomat sem látja, sem azt, hogy milyen zavarodott a tekintetem. Vajon tudják? Honnan tudhatták meg? Hüvelykujjával végigsimít a filmszerűen vékony sifonruhán. – Mondja, Ms. Fairchild – motyogja. – Mit találok, ha a szoknya alá nyúlok? Van magán ma bugyi? – Hogyhogy Giselle és Bruce már itt van? – kérdem. Egész testében megfeszül. – Micsoda? Kicsusszanok az öleléséből, és szembefordulok vele. – Nem tudják, hogy engem ábrázol a festmény, ugye? Nem néz rám, de látom, hogy most már észrevette a párt. Állkapcsa megfeszül, de ez az egyetlen látható reakciója. – Nem kellene itt lenniük – közli higgadt, szenvtelen hangon. – Nem, ugye? – felelem. – Mert nem tudják. Igaz? Kicsit odébb fordulok, hogy szemtől szemben legyek vele. Különös, eszelős érzés fog el, mintha elveszíteném az egyensúlyom, és ha nem vigyáznék, védőháló nélkül hullanék a mélybe. – Damien? Elmondtad nekik? Az arca egy pillanatra rideg lesz. Kibújik belőle az üzletember, tárgyaló üzemmódba kapcsol. Ez az az arca, amelytől Ollie óvott, mondván, veszélyes. Evelyn már említette, hogy Damien profin tud titkot tartani. Aztán meglágyulnak a vonásai, az az érzésem, minden más eltűnik a szeme elől, csak engem lát. – Igen, Nikki, de… Már csak ez hiányzott. – Atyaúristen. Hogy tehetted… – a számhoz kapok, és sziszegve szedem a levegőt az orromon. Most lebucskázom… igazam volt – védőháló nélkül zuhanok lefelé. Forr bennem a méreg. Dühös vagyok, sértődött és megalázott, minden elsötétül körülöttem, hideg és magányos lesz. Ez volt a megállapodás egyik leglényegesebb pontja: hogy nem leszek beazonosítható. Meztelenül látszom a falon lógó képen. Sőt, nemcsak meztelen vagyok, hanem fel is tárulkozom; aki megnézi a festményt, az rögtön látja a sebeimet, és egyből tisztába kerül a démonaimmal. Hogy lehetett Damien ilyen otromba? Az első nap, mikor modellt álltam Blaine-nek, láthatta, hogy teljesen kiborultam. Épp ő nyugtatgatott, azt hittem, hogy megért. Ez most úgy ért, mint egy arculcsapás. Pislogok, nehogy elsírjam magam. Helyette arra koncentrálok, hogy dühös vagyok. Kés gyanánt szeli ketté a lényemet a méreg, erővel tölt el és felfegyverez. Mert esküszöm, én is meg akarom sebezni Damient, ha már ő is megtette. Mély vágás ez, elevenen érint, mert ő az, akiben a legjobban bíztam, hogy soha nem okozna nekem fájdalmat. Felém nyújtja a kezét, életemben nem láttam még ilyen szelídnek az arcát. – Nikki, kérlek. – Nem. – Elkapom a kezem, a fejemet rázom, és visszafojtok egy kis zokogást. – És csak hogy tudd – közlöm, hidegen a szemébe nézve –, természetesen van rajtam bugyi. A játszmának vége, emlékszel? Már nem érvényesek a szabályok. Látom rajta, hogy megbántottam, és bennem is rögtön éles rossz érzés terjed szét. Egy pillanatra megbánom a hazugságot. Rám tör a vágy, hogy a karjába vessem magam. Magamhoz szorítsam, vigasztaljam, és én is megvigasztalódjam. De nem visz rá a lélek. Képtelen vagyok. Egyedül kell lennem, úgyhogy hagyom, hadd függjenek kettőnk közt csípős szavaim, és emelt fővel, rendíthetetlenül vonulok el. De nem okoz elégtételt a távozásom. A játszmánk ugyan véget ért, de nem akarok szakítani Damiennel. Eszembe jut, hogy valóban előjel volt, amikor megláttam a nappalinkban az ágyat, és megrettentem. Eszembe jut, hogy Giselle és Bruce közt egy pillanat alatt odalett a bizalom, ahogy egy tükör törik szét. Arra gondolok: tudom, hogy Damien titkol előlem bizonyos dolgokat, hogy mennyi mindent tartogathat még személyisége mélyén, ami a mai napig rejtély számomra. Ez az egész rettentően nyugtalanító. És igen, félek. Nem a múlt kísérteteitől, hanem attól, hogy talán nincs is közös jövőnk.
13
– Nikki! Megpróbálok kimenekülni a második emeleti könyvtár felé. Bruce az utolsó, akit látni akarok ebben a pillanatban. Vagyis legalábbis majdnem az utolsó. Hiszen Damient végképp nem szívesen látnám. Viszont elképesztő bárdolatlanság lenne, ha se szó, se beszéd továbbmennék a szolgálati lift felé. Így aztán bevárom, hogy felzárkózhasson. Próbálom a képemre illeszteni a Társasági Nikki-maszkot, de őszintén szólva nem tudom megerőltetni magam. A mosoly, amivel a főnökömet üdvözlöm, kétségtelenül fakó. – Meg akartam köszönni, hogy ennyire profin elintéztél mindent tegnap a Suncoastnál – mondja. – Ó. – Nem számítottam munkahelyi témára. – Köszönöm. Örülök, hogy ilyen kihívást jelentő feladatot bíztál rám rögtön az első nap. – A válla fölött látom a festményt, ahonnan a képmásom tekint le mindkettőnkre. Nem tudom, ha Bruce meztelenül látna, közszemlére téve, akkor egy fokkal kevesebbre értékelné-e a hozzáértésemet. Vagy tizenkét fokkal. – A munka természete miatt volt kihívás, vagy a munkatárs miatt? – Egy kicsit ez is, egy kicsit az is – ismerem el. – Megígértem, hogy majd beszélünk – folytatja. – Most alkalmas neked? Természetesen nem. De kíváncsi vagyok. És egyelőre úgy veszem ki, csak munkahelyi okok miatt kezdeményezett beszélgetést. Lehet, hogy Damien csak Giselle-nek mondta el, hogy a festmény engem ábrázol, és Bruce-nak fogalma sincs róla. Végtére is nincs nagy neonnyíl a fejem fölött, amelyen rajta áll: Ő az. – Persze – mondom, és kicsit megnyugszom. – Most is jó. A kandalló előtt van egy ülőgarnitúra asztallal, fotelokkal, Bruce odavezet. Miközben oda tartunk, Damien elkapja a tekintetem. Kiment a teraszra, most Evelyn és Giselle között ácsorog. Elfordítom a fejem, aztán Bruce-ra mosolygok, és leülök. – Szóval miért Tanner a farkas? Bruce mély lélegzetet vesz. – Figyelj csak, mielőtt rátérünk erre, hadd kérjek elnézést. Értetlenkedve nézek rá. – Tanner miatt? Nem volt olyan vészes – hazudom. – Nem. A mai este miatt. Giselle elárulta, hogy te vagy a képen. Szóhoz sem jutok, csak bólintok. Ennyit a szép új elméletemről, hogy Bruce-nak fogalma sincs a dologról. – Hogy őszinte legyek, nem igazán törődtem vele. De amikor megérkeztünk, rájöttem, nem tudod, hogy tudom. – Semmi gond – felelem, pedig éppen hogy nagyon nagy gond van. – Dehogyis. Véletlenül sincs rendjén. Giselle-nek nem lett volna szabad elmondania nekem. Nem hiszem, hogy rosszindulatból tette, néha egyszerűen nem gondolkodik. Rám néz, nem szólok semmit. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy semmi gond, és nem tudnék újra a képébe hazudni. – De most azért hoztam szóba, hogy tudd: ez nem érinti a munkakapcsolatunkat. – Persze, hogy nem. Miért érintené? Nyilván érzi, hogy baromságot beszélek, mert még csak meg sem próbál válaszolni. Simán témát vált. – Beszélt neked Damien a húgomról? – Ööö, nem. – Még biztos nem találkoztál nála ragyogóbb elmével. Fejben oldja meg a matematikai egyenleteket, amik nekem számológéppel is alig mennek. Most az MIT-n, a Massachusettsi Technológiai Intézetben tanít. – Jessica Tolley-Brown? – kérdem félrehajtott fejjel. – Ismered? – Hallottam róla – mondom, nem rejtegetve lelkesedésemet. – Kis híján beiratkoztam egy PhD-programra az MIT-n, csak hogy járhassak az óráira. De mi köze van neki a… – Tudod, miből volt pénze egyetem alatt? – Nem. Gondolom, kapott ösztöndíjat. – Általában igen – feleli. – De szeretett drága dolgokra költeni, úgyhogy modellkedéssel egészítette ki a bevételeit. – Ó. – Most már értem, hova akar kilyukadni. – Nincsenek problémáim a női testtel – folytatja. – És nem gondolom, hogy valaki kevésbé intelligens, csak mert modellt áll egy akthoz.
Képmutatás lenne a részemről, nem igaz? Hiszen elég a húgom portfóliójára gondolnom. Márpedig ő bármilyen kérdésben, amihez ész kell, játszva lealáz engem. – Hát igen, lehet, hogy képmutatás lenne. – Még mindig zavarban vagyok, de már sikerült kicsit lenyugtatnia azok után, hogy az első pillanatban teljesen halálra váltam. – És kösz, hogy félrevontál megbeszélni. Izé… értékelem. – Akkor jó. – Megveregeti a térdem. – Ami Tannert illeti, még egyszer bocs. Gondolom, kicsit kesergett. Nem csinált titkot belőle, hogy a te állásodra hajtott. Most viszont kereshet másikat. – Micsoda? – Arculcsapásként ér a hír. – Hosszú ideig elviseltem a dolgait, talán túl sokáig is. Már akkor velem volt, amikor belekezdtem az Innovative-ba, és kitartott olyankor is, amikor hónapokon át nem tudtam neki fizetést adni. – A homlokát ráncolja, aztán letép a zakója szegélyéből egy kilógó cérnaszálat. A köztünk levő asztalkára pottyantja, aztán habozás nélkül folytatja. – Mindig azt hittem, hogy a szívén viseli a vállalat érdekeit, de ma délelőtt kiderült, micsoda alamuszi faszkalap. – Ó. – Próbálom kitalálni, mit is lehetne erre mondani, de semmi ideillő nem jut eszembe, úgyhogy kivárok. – Miután beszámoltál Damiennek a tegnap történtekről, felhívott pár embert, és bebizonyosodott, hogy Tanner értesítette a sajtót, hogy munkába állsz az Innovative-nál. Már önmagában is elég ciki, hogy kitett téged ennek a hajcihőnek, de mindennek a tetejében ő hintette el az ipari kémkedéssel kapcsolatos pletykát is. – Jaj, ne – suttogom alig hallhatóan. – Nem normális. – Nem bizony – mondja Bruce vidáman. – És most már munkanélküli is. Aztán nehogy megharagudj Damienre, amiért beavatkozott – bök felém ujjával. – Nem fogok – felelem. Damien pusztán feltárta az igazságot, és közölte az illetékessel. Bruce-nak igaza van: Tanner egyetlen lendülettel baszott ki az Innovative-val és velem. Damien pedig mindkettőnket megvédett. A szívem körül a hideg ököl szorítása kicsit meglazul. – A jelek szerint Tanner azt hiszi, azért adtad nekem az állást, hogy szívességet tegyél a feleségednek. – Ez még az előtt kibukik a számon, hogy jobban meggondolhatnám. Bruce éles pillantást vet rám. Önkéntelenül is eltűnődöm, milyen ingoványos talajra tévedtem. – Tényleg? – kérdez vissza. – Ez különös. – Szerintem is. Mit gondolsz, miért gondolja így? Bruce szája sarka legörbül. – Fogalmam sincs – morogja, de nem néz a szemembe. – Na, mindegy – felelem könnyedén. – Elvégre Tanner úgysem normális. – Nyilván ennyi az egész. – Feláll. – Na, vegyüljünk egy kicsit. Lassan biztos megjön a többi vendég is. Igaza van. Beszélgetésünk közben sorra érkeztek a vendégek. Pár embert megismerek, Evelynnél is ott voltak, mikor hasonló partit rendezett, alig pár hete. Még egy fotós is itt van a helyi újságtól, Damien jóváhagyta. Sorra kattintgatja a képeket, nyilván a holnapi vasárnapi melléklet belső dupla oldalára készülnek. Megtalálom Jamie-t, Rip Carringtonnal és Lyle Tarpinnel beszélget, két szappanoperasztárral, akiket biztos Evelyn hívott meg. Minthogy Jamie-nek bevallottan a nyála csorog tőlük, ezt korábban már említette, tudom, hogy az eseményektől függetlenül tízből tízesre fogja értékelni a partit. Szemben vele én közel sem adok majd erre az estére magas pontszámot. Bruce kicsit oldotta a zavaromat, de még mindig bosszant, hogy éppen Giselle az, aki tisztában van azzal, hogy én vagyok a képen. Tanner különös megjegyzését pedig így utólag sem értem, és ez nyugtalanít – ráadásul Bruce legalább olyan furcsán reagált rá. Bruce-t elsodorta mellőlem a tömeg, én viszont még mindig a kandalló mellett állok. Felveszem az asztalról a kis cérnaszálat, és körülnézek a helyiségben, amelyet korábban melegnek, ismerősnek éreztem, de mostanra hideg, steril lett; már nem érzem magam otthon benne, különösen így, hogy nincs mellettem Damien. Végigpásztázom a tömeget, keresem a szememmel, de csupa idegent látok. A harmadik emelet most már tele van sugárzóan fényes vendégekkel, akik ragyogóan mosolyognak. Frissek, tökéletesen kifinomultak. Önkéntelenül átvillan rajtam, van-e köztük, akibe ennyi fájdalom szorult e pillanatban, mint belém. Még mindig a hüvelyk- és mutatóujjam között sodorgatom a cérnát: úgy tekereg a kezemben, mint valami kígyó. Lefoglalom magam a babrálással, de nem ezért szedtem fel a cérnaszálat. Tudom, hogy vissza kellene raknom a fehér asztallapra, és odébb kellene mennem, de nem így teszek. Nem ok nélkül vettem kézbe. Lassan, módszeresen az ujjhegyem köré csavarom. Szorosra húzom, és a cérna körül rögtön elfehéredik a bőröm, az ujjbegyem pedig előbb sötétpirosra színeződik, aztán lilára vált. Minden egyes további csavarintással nő a fájdalom. Minden egyes csavarintással kicsit jobban érzem, hogy két lábbal állok a földön. Olyan vagyok, mint valami felhúzható baba, amelyben a kulcs elfordításával összpontosul a fájdalom – tulajdonképp maga a lényem összpontosul. Csavarás csavarást követ, olyan szorosra húzom, amennyire csak bírom, aztán amikor már majd elpattan a kulcs, elengedem, és kezdődhet Csini Parti Nikki produkciója, járkálhat jobbra-balra a vendégek között, mosolyogva, nevetgélve, miközben arra az egyetlen fényes pontra, a sötétvörös fájdalomra összpontosít, hogy az majd hazavezesse. Nem. A francba, nem! Olyan hevesen rántom el a bal kezem a jobbomról, hogy megtántorodok, és felborítom a kisasztalt. A közelemben áll egy bordó sportzakós
fiatalember, lép egyet felém, mintha segíteni akarna, de elfordulok, és eszeveszetten kaparnám le az ujjamról a cérnaszálat. Túl zaklatott vagyok, semhogy nyugodtan kibontsam és letekerjem. Helyette a körmömmel feszegetem. Vadul dübörög a szívem, és mikor végre lejön, és a padlóra hull, ott hagyom, és úgy hátrálok el, mintha valami mérges jószág lenne, skorpió, amely meg akart marni. Átfurakodom a bordó zakós fickó mellett, és a kandalló terméskő szegélyének támaszkodom. Kényelmetlen, ahogy csupasz vállamnak nyomódik a kő, de nem izgat. Kell valami, ami megtart. Amíg nem lesz meg Damien, a fal is meg kell, hogy tegye. – Minden oké? – kérdi a bordó zakós. – Igen – mondom, bár ez nem igaz. Egyáltalán nem vagyok jól. A pasi még mindig ott áll mellettem, de alig figyelek rá. Damient keresem a szememmel, és amikor megpillantom, olyan erővel söpör végig rajtam a megkönnyebbülés, hogy meg kell kapaszkodnom a kandallószegélyben. Oldalt áll, a tömegtől elkülönülve, a hálószoba felé vezető átjárónál. Csak Charles Maynard van mellette, az ügyvédje, aki zaklatottnak tűnik. Damien háttal áll, nem látom az arcát. Egyik keze a nadrágzsebében, a másikban egy pohár bor. Tartása lezser, de a vállát feszülten felhúzza. Eszembe jut, vajon rám gondol-e, hiszen én is rá gondolok. Damien. Mintha megérezné, mi jár a fejemben, felém fordul, és azonnal észrevesz. Minden ott van az arcán. Aggodalom. Szenvedély. Szükség. Gondolom, keményen küzd, hogy biztosítsa a személyes teremet. De most már nem akarok távolságot, felé lépek. Ahogy közeledem hozzá, látom, hogy Maynard vállon fogja. Idegesen csattan fel. – …nem hallgat rám. Németországban egyszerűen… Damien az ügyvédjéhez fordul, én pedig megtorpanok; megszakad kettőnk között az összeköttetés. Megfordul a fejemben, hogy ennek ellenére odamegyek hozzá, de aztán elvetem az ötletet. Végül is elvileg haragszom rá. Akkor meg miért muszáj koslatnom utána? Lepillantok bal kezem mutatóujjára. Még mindig látszik a cérnaszál nyoma, és az ujjam vége kicsit belilult. Szükségem volt arra a fájdalomra. Segített, hogy ne omoljak össze, és hogy gátat szabjak a dühnek, rettegésnek és megaláztatásnak, amit éreztem. Erőt adott, hozzásegített, hogy összpontosítsak, és erről most eszembe ötlik, vajon Damien is ugyanezt nyújtja-e nekem. Ő az én új fájdalmam? Ebbe a gondolatba beleborzongok, minden erőmmel azon vagyok, hogy elhessegessem. Elhalad előttem egy pincérnő, intek neki. Muszáj innom valamit. Egyből felhajtom az italt, aztán elveszek a tálcáról még egyet, amikor odaszáguld hozzám Jamie. – Nagyon vicces ez a pár. Elmesélték azt is, hogy a jövő héten mi fog történni a műsorban. – Elkapja a könyökömet. – Soha nem bocsátok meg, ha nem figyelmeztetsz, hogy állítsam be a DVD-felvevőt. – Oké – felelem. – Fotóztál, ugye? Fel akarom rakni őket Facebookra. Bocs – teszi hozzá rögtön. – Tudom, hogy nem bírod a közösségi oldalakat. Ez így van. Sosem használtam őket sokat, de amint pletykálni és találgatni kezdtek rólam és Damienről, az összes közösségi alkalmazást letöröltem a telefonomról, tűzzel-vassal igyekeztem hadakozni minden ellen, aminek bulvárszaga volt. Ami a paparazzók fotóit illeti, amelyeket Damienről és rólam készítenek, Jamie-re bíztam, hogy vagy küldje el őket e-mailben nekem, vagy vágja ki őket az újságból. Kísérőszöveg nélkül. – Semmi baj – felelem. – Igen, csináltam pár képet. Bár nem valami sokat – teszem hozzá. Összehúzott szemmel néz. – Minden oké? Kis híján derűsen rámosolygok, és biztosítom, hogy természetesen minden oké. Miért ne lennék rendben? De elvégre ez Jamie, és még ha átejthetném is, akkor sem szeretném ezt megtenni. – Furán alakult az este – ismerem be. – Akarsz beszélni róla? – Dehogyis – emelem fel a poharam. – Hol van a lovagod? Vagy ez is része annak, amiről nem beszélünk? – Házigazdáskodik. Körülnézek, és látom, hogy Damien már elvált Charlestól, most egy kisebb csoportosulás közepén beszélget a vendégekkel. – Na és ő kicsoda? – biccent Jamie a csoport felé, amely most átrendeződik; Damien oldalán feltűnik egy karcsú barna nő. Hirtelen kényelmetlenül megfeszülnek az izmok az arcomon. – Giselle – felelem. – Ő Blaine galériájának tulajdonosa. – Á, szóval Damien házigazdáskodik, ő meg háziasszonyoskodik. Nem csoda, hogy szar kedved van. – Nincs szar kedvem – ellenkezem, pedig nyilvánvalóan igaza van. Ámbár ez így még eszembe sem jutott ebben a formában, az, hogy Giselle a háziasszony, máris a sértődés- és ingerültséglistám élére ugrott. Hű, Jamie. Nagyon kösz. – Tudom, hogy rángassalak ki a nem szar kedvedből. – Kézen fog, és kicsit megráncigál. – Rip és Lyle annyira viccesek. Imádni fogod őket. Ha pedig mégsem, akkor is csinálj úgy, oké? Lekicsinylő arcot vágok, mert nagyon is tisztában van vele, micsoda tehetségem van ahhoz, hogy jó képet vágjak egy bulin. Nem fárasztom magam azzal, hogy szóvá tegyem, korábban már találkoztam Rippel és Lyle-lal, és másról sem beszélnek, csak Hollywoodról, én meg abból egy szót sem értek. Most viszont Jamie szemével nézem őket, és igaza van – tényleg jól mulatok. A legjobb „partiarc”-maszk mögött sétálok be a körbe Jamie-vel. Mosolygok és pezsgek, könnyen bekapcsolódom a beszélgetésekbe, elég csak előhúznom a fényképezőgépem, és szólok, hogy
mosolyogjanak, vagy nevessenek, vagy bújjanak közelebb egymáshoz. Milyen könnyen feléled újra a régi beidegződés. Magamban hallom anyám szavait: Mindig a nőnél van az irányítás. Soha ne mutasd, ha megbántanak. Ha észreveszik, akkor tisztában lesznek a gyengeségeiddel. Anyám tanácsa számító és hideg, de ragaszkodom hozzá. Mindig is menekültem előle meg a szépségversenyeken töltött időszakomtól, a borzalmas élettől, amit őmellette éltem, de tagadhatatlanul kényelmes visszatérni ahhoz, amit ismer az ember. Mert anyámnak igaza van. Ha nem látják, mi van velem, nem sebezhetnek meg. Márpedig ebben a helyzetben csak álarcot vagyok hajlandó mutatni. De egész idő alatt, miközben csacsogok, magamon érzem Damien perzselő tekintetét. Figyel. Miatta tudatosul bennem minden egyes apró mozdulatom. És az is, ahogy a ruha a bőrömhöz dörzsölődik. Ahogy a talpammal érzem a cipő belsejét. Nyugtalankodik miattam – talán még dühös is –, de ez mit sem változtat azon, hogy tapinthatóan kíván. Ami azt illeti, én is tapinthatóan kívánom őt. A félelmek és az idegesség várhat. E pillanatban nem akarok semmi mást, csak Damient. Éppen eldöntöm, hogy csatlakozom hozzájuk, amint a kép előtt álldogálnak, amikor Evelyn vetődik mellém. – Nem tudom, Damien vagy Giselle nyakát tekerjem-e ki, amiért csak bor és pezsgő van – jegyzi meg. – Gyerünk, Texas, biztos tudod, hova dugták a többi piát. – Ami azt illeti, tudom – bólogatok. Valószínűleg nem vall a legjobb modorra hátrasétálni Evelynnel a konyhába, de én is elfogadnék egy pohárka bourbont. A konyhában éppen a mára bérelt személyzet tagjai töltik fel a kiürült falatkás és italos tálcákat. Kikerüljük őket, és lehorgonyzunk egy apró reggelizőasztalnál. – Na, ki vele, Texas – szól rám, miután leültünk és kitöltöttem a két italt. – Látom, hogy bosszant valami. – Lecsúszóban vagyok – válaszolom. – Régebben jobban el tudtam rejteni a gondjaimat. – Talán pont azzal árultad el magad, hogy próbálsz jó képet vágni a dologhoz. Ezen eltöprengek. Arra jutok, hogy mindennek a tetejébe Evelyn nagyon bölcs nőszemély. – Ugyan már. Evelyn nénikédnek elmondhatod. – Elmondhatom? – mosolygok. – Mintha úgy emlékeznék, hogy éppen azt akartam, hogy te mondj el nekem valamit. – Hú, a francba – feleli, aztán felhajtja az italt. Megint elém tartja a poharat, én pedig újratöltöm. – Csak jártattam a szám. Ne is hallgass rám. – Dehogynem hallgatok rád. De most nem hiszek neked. Mi az, amiről nem tudok? Legörbül a szája sarka, és elkeseredve rázza a fejét. – Utálom, amikor előre látom, hogy gáz lesz, és nem tudok mit tenni. – Carl? – Á, ő bekaphatja – legyint a név hallatán. – Nem, Damiennek csaknem két évtizeden át sikerült saját tulajdonban megtartani a vállalatát, de ennek lassan vége. Nem tudom, egyáltalán tudatosult-e már benne a dolog. – Nem sok minden kerüli el a figyelmét – mondom, mert így igaz, és mert lojális vagyok Damienhez. – De mi a francról beszélsz? A Padgettbotránnyal kapcsolatban már túlesett a kármentésen – teszem hozzá. Nemrég egy Eric Padgett nevű háborgó üzletember azzal vádolta meg Damient, hogy köze van a nővére halálához. Szerencsére Damien csírájában elfojtotta a szóbeszédet. – Szóval mi ez az egész… – kérdezném, aztán hátradőlök, mert hirtelen magamtól is rájövök. – A teniszcentrum. – Neked mit mondott? – hajtja oldalra a fejét Evelyn aggodalmasan. – Nagyjából ugyanazt, mint az újságíróknak. Hogy Richter egy seggfej, és nem megy el az avatóünnepségre. Nem mondta, miért – folytatom Evelyn arcát fürkészve. – De én gyanakszom valamire. Evelyn leheletnyit felvonja a szemöldökét. – És mondtad neki, mire gondolsz? – Igen – vonok vállat. – De nem közölte, hogy igazam van-e. – Beszéd közben figyelmesen nézem Evelyn arcát. Tudom, hogy annak idején, Richter halála előtt és után ő volt Damien ügynöke. Ha valaki tudja, hogy Richter molesztálta-e Damient gyerekkorában, akkor az ő. De kifejezéstelen marad az arca. – De azt sem állította, hogy tévedsz, igaz? – Válaszra sem vár, összekapcsolódik a tekintetünk. – Tényleg beléd esett, Texas, és én ennek rettentően örülök. Mindkettőtök miatt. Nem tudom, láttam-e őt valaha is ilyen jó formában. Ettől függetlenül azt szeretném, bárcsak legalább odadugná a képét arra a tetves avatóünnepségre. Azért a baromságért pedig, amit tegnap este művelt, legszívesebben tökön rúgnám. Többet érdemel, mint hogy a komplett bulvársajtó úgy lógjon rajta, mint egy beizgult pirája. – Ez tényleg olyan nagy szám? – Nem értem, miért gondolja Evelyn is, és Damien apja is, hogy Damien közleménye annyira borzasztó ötlet volt. – Talán nem a legjobb húzás megosztani a nyilvánossággal, hogy nem bírja Richtert, de pusztán annyit tesz, hogy nem vesz részt az ünnepségen. Ehhez képest úgy bánnak vele, mintha legalábbis az angol királynő meghívását utasította volna vissza, és ráadásul még be is szólt volna neki. – Én csak azt mondom, hogy néha az embernek be kell tartani bizonyos játékszabályokat, nehogy a nyakába kapja a szart – közli Evelyn. – És most attól félek, hogy halál pontosan fog a nyakába zúdulni az egész. Halvány fogalmam sincs, miről van szó. – Miféle szar? – Damient kérdezd – feleli Evelyn. – Én már csak abban reménykedem, hogy nem lesz igazam. De lefogadom, hogy igazam lesz.
Majdnem azt válaszolom, hogy még beszélek vele, és megpróbálom rávenni, hogy vonja vissza a közleményt, és jelenjen meg az ünnepségen. De nem mondanék igazat. Soha nem kérnék tőle ilyet, nem várnám el tőle, hogy meggondolja magát. Richter nem érdemli meg, hogy Damien akár egy szalmaszálat is keresztbe tegyen az emlékéért, és ha egy egész rakás szar omlik Damien fejére, akkor is mellette fogok állni, és szembeszállok mindenki mással. – De téged nem ez foglalkoztatott – mondja Evelyn, miután legurítja az itala maradékát. – Ugyan már, Texas. Egész este figyeltelek téged és Damient – és alig töltöttetek együtt időt. Gyakorlottan mosolyt húzok a képemre, de tudom, hogy művinek tűnik, mert belülről is olyannak érzem. – Ami a koktélpartit illeti, én csak vendég vagyok. Damien és Giselle a két házigazda. – Cö-cö. – Hátradől, aztán ujjheggyel felém pöccinti a whiskey-s poharat. Újratöltöm. Majdnem rátöltök a saját adagomra is, de Evelyn pillantásából kiindulva szükségem lesz a tiszta fejre. Rá sem hederít a pohárra, előrekönyököl, és addig bámul a képembe, míg kényelmetlenül nem kezdem érezni magam. – Mi az? – kérdem végül. – Az égvilágon semmi – feleli. – Megesküdtem volna rá, hogy kék a szemed, nem pedig zöld. Kicsit megingok. – Giselle szerepén kicsit megütődtem – vallom be. – Újabban a csapból is ő folyik, már nem is értem, teljesen összezavar a dolog. – Elképedek, hogy milyen könnyen mondom ki mindezt. Sokkal kényelmesebbnek szoktam érezni, ha maszk mögé rejtőzöm, és Damien, Jamie meg Ollie kivételével senkinek nem is fedem fel, mi van mögötte. Evelynnel viszont túl könnyedén elcsevegek, és azon kapom magam, hogy elmondom, amit egyébként meg szoktam tartani magamnak. Gondolom, emiatt kényelmetlenül kellene éreznem magam a társaságában, félnem kellene, hogy egy nap átlát majd rajtam. De nem ez a helyzet, és ennek nagyon örülök. – Damien nem szólt, hogy segít Giselle-nek elhozni a képeket – folytatom. – Tudom, emiatt még nincs okom féltékenységre, csak… – Csak most ő áll ott mellette, nem te? – Talán igen. De ez sem valami méltányos a részemről, ha ugyanis nem dühödök be, és nem viharzom el, akkor én állnék ott. Damien most csak tiszteletben tartja a kérésemet, hogy hagyjon nekem egy kis levegőt. – Á, szerelmesek civódása. Semmi gond, Texas. A második felvonásban mindig fokozódik a drámai feszültség. Milyen galád tettel sebezte meg a szíved? Célba talál, amit mond, mert Damien pontosan ezt tette: megsebezte a szívem. – Elmondta Giselle-nek, hogy engem ábrázol a festmény. – Pont olyan súlyos kimondani, mint amilyen súlyosnak érzem a dolgot. – Ő meg továbbmondta Bruce-nak. – Értem. Evelyn hanghordozása felkelti a figyelmemet. – Mi van? Szerinted simán napirendre kellene térnem fölötte? Próbálom mondogatni magamnak, hogy nem nagy ügy, talán tényleg nem is az, de… – …megszegte a szavát. Igen, ez joggal kavar fel. Nekem is felbaszná az agyamat. Konkrétan ebben az esetben viszont, azt hiszem, meg kell bocsátanod neki. Önkéntelenül ironikus félmosolyra húzom a szám. – Meg is fogok. Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy sokáig haragban legyek vele. De egyelőre még nem vagyok kész rá. Kissé törékenynek érzem a kedélyállapotomat. Mintha meg sem hallaná, amit mondok. – Meg kell bocsátanod neki – ismétli. – Ugyanis nem ő szegte meg a szavát, hanem Blaine. – Micsoda? – Magamban végiggondolom, mit is mondott, de még így sem értem. – Giselle-nek Blaine mondta el – közli Evelyn tárgyilagosan. – De nem akarattal. Utána teljesen elszörnyedt, hogy mit művelt. Épp arról beszélgettek, hogy kell-e felhasználási szerződéseket aláíratni a modell és a galéria között, és aztán valahogy a portréfestésre terelődött a szó. Pontosan már nem is emlékszik, hogy fogalmazott. Tudod milyen, ha rájön a locsogás. Mire észbe kapott, már el is árulta Giselle-nek. Akkor hazarohant, és elmesélte nekem az egészet. Utána egész éjjel nem aludt. Iszonyú sokat kellett nyaggatnom, hogy ne hívja fel egyből Damient, pedig hajnali két óra volt. Mondtam neki, hogy ez várhat. Szegény teljesen beparázott, amíg el nem érte Damient másnap hajnali ötkor telefonon. – Ez mikor volt? – kérdem döbbenten. – Négy napja. – De én… én egy az egyben rákérdeztem Damiennél, hogy ő árulta-e el Giselle-nek, és azt mondta, igen. Fedezni akarta Blaine-t a hazugsággal? De miért? – Jaj, drágám, Blaine nem Damientől parázott, hanem attól, hogy te mit szólsz. Elcseszte a dolgot, megbántott, és bűnbánatot akart gyakorolni. Tanácsot kért Damientől, hogyan hozza szóba előtted, és ő azt javasolta neki, hogy ne szóljon róla. Damien azt mondta, beszél Giselle-lel, meggyőződik róla, hogy nem terjed tovább az infó, és ha kell, magára is vállalja, hogy ő volt. – De miért? – Erre az előbb magad adtad meg a választ, Texas – mondja Evelyn gyengéden.
Ezt nem értem meg egyből. Aztán felidézem saját szavaimat. Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy sokáig haragban legyek vele. – Blaine-t védi – mondom inkább magamnak, mint Evelynnek. – A barátságunkat. A számhoz kapok, és könnybe lábad a szemem. – Szóljak Blaine-nek, hogy megtudtad? – Nem, nem – rázom a fejem hevesen. – Nehogy azt higgye, hogy ezen rágódom, vagy mérges vagyok rá. Talán egyszer később majd én magam mondom el neki, de egyelőre még korai lenne. – Én sem tudtam, jó ötlet-e elárulnom neked – feleli Evelyn. – De örülök, hogy megtettem. – Én is – bólogatok. – Hogy őszinte legyek, baromira meglepődtem, hogy itt látom Giselle-t. Blaine a lelkére kötötte, hogy csak véletlenül kottyantotta el a dolgot. Biztos tudja, hogy zavarba hoz, ha eljön, és Damient is felbosszantja. Hihetetlen, hogy direkt olyasmit művel, amivel felidegesíti a legjobb vevőjét. – Viccen kívül – helyeselek. Most esik le, hogy értette Tanner, amit mondott. Ha Damien Giselle legjobb vevője, azzal értelmet nyer a vád, hogy Bruce azért adta nekem az állást, hogy a felesége kedvére tegyen. Hogy kedvére tegyen a felesége legjobb vevőjének, hogy a galériának továbbra is befolyjon a bevétel. – Talán félreértettem – tanakodik Evelyn. – Talán épp Giselle féltékeny. – Rám? Miért? – Mert Damien veled jár – feleli Evelyn. – Nem pedig vele. Mint régen. Ez a leleplezések éjszakája. – Damien Giselle-lel járt? – Annak már jó pár éve. Pár hónapig együtt voltak, mielőtt Giselle hozzáment Bruce-hoz. Na, ez már tényleg érdekes sztori. – Damien és Giselle? – Ezt nem biztos, hogy hallani akarom. Evelyn a fejét ingatja. – Giselle és Bruce. De ezt a mocskot majd máskor mesélem el. – Felhajtja az utolsó pohárka bourbont, aztán az asztalra koppantja az üres poharat. – Na, készen állsz, visszamenjünk a sűrűjébe? – kérdi, és feláll. – Nem – vallom be, de én is felállok. Mert most nem társaságra van szükségem. Hanem csak Damienre.
14
Várok egy pillanatot, miután Evelyn elment, aztán futok egy gyors kört a jelenlevők közt. Páran rám mosolyognak vagy biccentenek, kicsit odébb lépnek, jelezve, szívesen fogadják, ha csatlakozom a beszélgetésükhöz. De nem állok le senkivel, Damient keresem, úgyhogy eltökélten vágok keresztül a tömegen. Amikor végre észreveszem, megtorpanok. Kis csoportban álldogál, ahol épp egy testes, göndör barna hajú nő mesél valamit, őt hallgatják. Damien, mintha megérezné, hogy nézem, felém fordul. Összekapcsolódik a pillantásunk, és úgy érzem, mintha minden szertefoszlana körülöttünk. Az emberek színes pacákká olvadnak, a beszélgetés kifejezéstelen morajra bomlik le. Csak mi ketten vagyunk a helyiségben, révülten állok, minden porcikám zsibong, hirtelen kiszárad a szám. Mintha varázsereje lenne fölöttem ennek a férfinak, én pedig készakarva átadom magam a varázslatnak. Lubickolni akarok a köztünk támadt hőben. Annyit voltam már ma hidegben, jeges szél és sodró áradat ostromolta testem. Itt akarok maradni, ki akarok lépni az időből. Beleveszni Damienbe. De nem vagyok rá képes. Viselkedni kell, beszélni kell. Úgyhogy erőt veszek magamon, és megmozdulok. Lépek egyet előre, és újra kiélesedik a kép, emberek mászkálnak körülöttem, párok beszélgetnek, pohárcsörgés hallatszik. De még mindig Damient nézem, pillantásomban sajnálkozás és megbocsátás. És hívás. Aztán vadul dörömbölő szívvel sarkon fordulok, és elsétálok. Jókora önfegyelembe telik, hogy ne forduljak hátra és ne nézzek vissza, de sikerül. Visszamegyek a konyhába, aztán a rövid folyosón át a személyzeti lifthez jutok. Egy szinttel lejjebb megyek, a második emeleti könyvtárban szállok ki a felvonóból. A háznak ez a része nincs megnyitva a partira érkezett vendégek előtt. Ez Damien magánszférája, és ideges ingerültségem ellenére tudom, én is idetartozom. Mosolyogva hagyom el a liftet, és lépek be a kis beugróba, ahol egy számítógépes munkaállomás található. Ide senki nem lát be, ha felfelé lépcsőzik, de cserében én sem látom azokat a varázslatosan parázsló fényeket. Pedig éppen erre van most szükségem: valami varázslatos, parázsló élményre. Kijövök az alkóvból, elhaladok a halványan megvilágított polcok mellett, aztán kiérek a félemelet nyitott részére. A lépcsőkorláton tündöklő fények ebből a szögből is éppen olyan látványosak. Leveszem vállamról a fényképezőgépet, és közelre fókuszálok vele. Teljes látómezőmet betöltik a szórt fénypontok, minden egyes pötty a prizma vibráló színeiben pompázik. Kattintok, aztán újra, és hamarosan belemerülök a fotózott világba. Imádom, hogy ilyen tökéletes szögek vannak ebben a házban. Egy Philip K. Dick regény viharvert borítójára leszek figyelmes, a könyvet Damien hagyta egy kisasztalon. Vagy épp a koktélpartin jelen levő vendégek, legalábbis ami keveset látok belőlük, úgy tűnik, mintha lebegnének fölöttem. Innen nem tudom kivenni a hangjukat. Látni is csak a fejét és a vállát látom annak a néhány vendégnek, aki a lépcsőhöz közelebb áll. A saját magamról készült portrét sem látom innen, és e pillanatban örülök is ennek. Annyira örülök, hogy Damien nem élt vissza a bizalmammal, de ettől függetlenül kiszolgáltatottnak és pőrének érzem magam. Mielőtt megszólal, máris érzem, hogy ott áll mögöttem. Talán félig tudatosan hallottam a lépteit. Vagy az is lehet, hogy a parfümje csapta meg az orrom. Még valószínűbb, hogy annyira egymásra vagyunk hangolódva, hogy a közelsége már rögtön azt is kiváltja belőlem, hogy szomjazni kezdem az érintését. – Remélem, ez azt jelenti, hogy már nem haragszol – mondja. A lépcsőkorlátnál állok, háttal Damiennek, és önkéntelenül is elmosolyodom kicsit. – Haragudnom kéne? Surrog a ruhája, közelebb húzódik. Közvetlenül mögöttem áll, felforr köztünk a levegő. – Tényleg sajnálom – mondja. – Nem akartam, hogy Giselle megtudja. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy Bruce-nak is elmondja. Lehunyom a szemem, Blaine-re gondolok, és a titokra, amit Damien megtartott. – Kivételesen jó ember vagy, Damien Stark – mondom. Teljesen mozdulatlanul áll mögöttem egy pillanatig. – Nem, dehogy. Csak egyszer-egyszer teszek valami jót. – Finoman megcirógatja csupasz vállamat, reszketeg lélegzetet veszek. – Evelyntől tudod? – Igen. Hallatszik a hangomon, hogy kívánom. Biztos vagyok benne, hogy ő is hallja. Átkarolja a derekam, magához húz, aztán belecsókol a hajamba. – Bárcsak ne mondta volna el. Nem akarom, hogy mérges legyél Blaine-re. – Nem haragszom rá. Ha rögtön megtudom, hogy ő kotyogta el, akkor talán dühös lettem volna, de így eltérítetted a mérgem. – Felé fordulok az ölelésben, aztán felnézek rá. – Mondom, jó ember vagy. – Ettől függetlenül sajnálom. Azt meg még inkább, hogy Giselle korán érkezett. Nem akkorra hívtuk, és tudom, hogy zavarba hozott téged a jelenlétével. – Túlélem – mondom, aztán, minthogy arra gondolok, Evelynnek talán igaza van Giselle indokait illetően, hozzáteszem: – Miért nem mondtad el, hogy jártál Giselle-lel? – Sosem kérdezted – feleli őszintén elképedve.
– De tudod, hogy morfondíroztam ezen – válaszolom. – Azon az éjjelen. Az első együtt töltött éjszakánkon. Egy pillanatig töpreng, aztán mosolyra kunkorodik az ajka, mintha szórakoztatná a kérdésem. – A francba, Damien – mondom, és finoman rácsapok az alkarjára. – Egy darabig randizgattunk Giselle-lel, még jóval az előtt, hogy összeházasodott Bruce-szal. És ha jól emlékszem, amikor Giselle neve felmerült, éppen próbáltalak elcsábítani. Nem hiszem, hogy a párkapcsolati előtörténetem jótékonyan befolyásolta volna a hangulatot, amit ki akartam alakítani. Önkéntelenül elmosolyodom. Enyhén szólva ínycsiklandó emlékeim vannak arról, amikor együtt utaztunk Damien limójában. – Utána pedig szóba sem került a dolog – folytatja Damien. – Miért is került volna? Engem csak egy nő érdekel – közli olyan szuggesztíven, hogy megremeg a térdem. Felemeli az állam. – Így már jobb? – Igen. – A homlokom ráncolom, ez inkább magamnak szól, mint neki. – Nem szeretem, ha kibújik belőlem a féltékeny hárpia – ismerem el. – De hirtelen már a csapból is Giselle folyt. A festmény, a visszaút Palm Springsből, Tanner célozgatása, aztán a tetejébe még ki is derült, hogy tényleg jártál vele. – Fogalmam sincs, mit mondott Tanner, és azt sem értem, mi köze az egészhez Palm Springsnek, de a festménnyel kapcsolatban megint megígértettem Giselle-lel, hogy senkinek nem árulja el, ki a modell. Szeleburdinak szeleburdi, de a szavát nem szegi meg. – Ma este beszéltél vele? – Igen. – Ja, akkor ennek örülök – felelem. – Szerintem Bruce sem fogja továbbadni senkinek. – Szeretnéd, hogy beszéljek vele? Vele még nem került szóba. – Nem. Megbízom benne. Damien elégedetten bólint. – És mi van Tannerrel? Beszámolok Tanner elméletéről, hogy csak azért vettek fel a munkahelyemre, hogy Bruce örömöt szerezzen Giselle-nek, és látom, hogy Damien tekintete haragra gyúl. – Már kirúgatta magát – nevetek –, kösz a közreműködést, de most már ne csinálj mást. – Ugyan mit csinálnék? – Hát nem is tudom – válaszolom, mert eszembe jut a régi pasim, Kurt. – Ráuszítod a jakuzát. Beprogramoztatsz egy műholdat, hogy lője az űrből lézersugárral. Őszintén, mit nem tudnál elintézni? – Ez a lézersugár kezd tetszeni. – Ígérd meg. – Megígérem. Már nem dolgozik az Innovative-nál, többé nem fog a szemed elé kerülni. Ennyi, vége. – Akkor jó – mondom, bár őszintén nem borítana ki nagyon, ha Tannert eltrafálná egy lézer az űrből. – És Palm Springs? – kérdi. – Én mindig is tök nyugis, kellemes helynek találtam. Kíváncsi vagyok, mi kivetnivalót találtál abban a jóravaló településben. – Most csak csúfolódsz. – Nem egészen. – Mondhattad volna, hogy Giselle-t te fuvarozod haza onnan a limódban. – Ja, tényleg – biccent nyájasan. – Értelek. Mondhattam volna. Sőt, illő is lett volna. Ha én fuvaroztam volna haza. Persze lekezelő a hangja, de nem izgat, mert még most is fennakadtam azon, hogy nem is Damien kocsijában jött vissza Giselle. – De hát limóval jöttél. Azt hittem, azért, mert felajánlottad neki, hogy veled jöhet, és segítettél elhozni a festményeket is. Ha nem, akkor miért nem jöttél helikopterrel? Nem úgy tervezted? – Eredetileg úgy volt, csak aztán meglepően korán véget értek a megbeszélések, és mint mondtad, egy egész világmindenséget kell irányítanom, márpedig azt helikopterből nehéz. Akkora a zaj, hogy nem lehet diktálni, és a külföldi üzletfelek sem veszik jó néven, ha azt hiszik, kiabálok velük. Ráadásul a közúton haladva sokkal könnyebb spontán megállásokat beiktatni. Amikor rájöttem, hogy belefér az időmbe, még megálltam pár helyen Fullertonban és Pasadenában. Összefonom a kezem a mellemen, és oldalra döntöm a fejem. – Következésképp, Mr. Stark? – Következésképp, amikor kiderült, hogy megváltozik az időbeosztásom, beszóltam az irodába, hogy küldjék értem a limót. Az asszisztensem mondta, hogy Giselle már keresett, szerette volna, ha ajánlok neki egy Palm Springs-i szállítót, aki el tudná hozni a képek egy részét. A jelek szerint annyi képet hozott haza, hogy nem fértek volna be a kocsijába. – Te pedig, ha már ott voltál, felajánlottad neki, hogy elhozod őket. – A festményeket – ismeri el. – De Giselle-t nem. Mint mondtad, néha nagyon szívélyes tudok lenni. – Az biztos – nevetek. – Ha nincs ellenedre, van egy javaslatom. – Ki vele. – Legközelebb, ha kíváncsi vagy, nőket szállítok-e a limómban vagy nem, simán csak csörögj rám, és kérdezd meg.
– Jó, így lesz – felelem. Elkenődve ingatom a fejem. – Tényleg ne haragudj. Háklis voltam. – Én is – feleli. A viharfelhőkre gondolok, amelyek a tekintetében tükröződtek. Nyilván a folyamatban levő jogi bonyodalmak miatt. – Majd elmondod, miért? – kérdem halkan. Hosszan néz rám, és attól tartok, nem fog válaszolni. – Nem akarom, hogy véget érjen, ami köztünk van. – Ó. – Nem erre a válaszra számítottam, de nem tagadom, elsöprő megkönnyebbülés vesz erőt rajtam. – Hát én sem. – felelem, és a bőröm már a hangjától felforrósodik. Fürkészve néz rám. – Te sem? – suttogja végül, pillantásába ugyanaz a sebezhető, melankolikus kifejezés tér vissza, amit tegnap éjjel láttam benne. – Uramisten, Damien, persze, hogy nem. – Nagy levegőt veszek, próbálom pontosan megfogalmazni az érzéseimet. – Ma minden félrement, semminek nem így kellett volna alakulnia. Még a ház is másmilyen. Úgy hozzászoktam, hogy idejövök, megállok az erkély előtt, pózolok, Blaine fest, és tudom, hogy te is figyelsz, aztán ha Blaine elmegy, kettesben maradunk a házban, az ágyon. – Halványan rámosolygok. – Annyira bírom, hogy nekem adtad, olyan végérvényes érzés volt megkapni. Mintha becsuktunk volna egy ajtót. – Csak sima ajándék volt – mondja. – Hogy ott legyen veled, hogy ráfeküdj, hogy ránk gondolj. De ma este, azt hittem, tényleg be akarsz zárni egy ajtót. Hogy is mondtad? Már nem érvényesek a szabályok, a játszmának vége? – Dühös voltam – ismerem el. – Rossz belegondolni, hogy megbántottalak, felzaklattalak. – Á, nem – mondom. – Annyira azért nem volt vészes. – Biztos? Hát, nem tudom… – A szemöldökét ráncolja, fürkészi az arcom, de nem tudom, mit keres benne. – Damien. – Figyeltelek ma este – mondja. A hangja kimért, óvatos. Nem szólok semmit, csak állok, fogalmam sincs, hova akar kilyukadni. – Nem tudtam megállni – folytatja. – Amikor egy légtérben vagyunk, nincs más választásom, muszáj, hogy nézzelek. Magadra vonzod a tekintetemet. Ellenállhatatlan vagy. És készakarva adom át magam a varázslatodnak. – A szeme mosolyog, de látom, így is ott marad a pillantásában az aggodalom. – Láttalak Jamie-vel. Figyeltem, ahogy Bruce-szal beszélgetsz. Hallottam a nevetésed, amikor azokkal a röhejes tévésztárokkal csacsogtál. Láttam rajtad, hogy meg vagy bántva, amikor otthagytad a társaságot Evelynnel. És minden egyes mosolyod, minden elkomorodásod, a nevetésed, a szemedben megvillanó fájdalom mind-mind megsebzett engem, Nikki, mert nem velem osztottad meg őket. Összeszorítom a szám, nyelek egyet, még mindig nem szólalok meg. – De legjobban ez bántott – mondja, és bal kezemért nyúl. Pislogok. Egy könnycsepp gördül le szemhéjam alól, és lassan végigcsorog az arcomon. – Hát láttad? Az ujjam hegye már visszanyerte egészséges színét, és a bemélyedés is eltűnt. Ennek ellenére még ott lüktet benne a fájdalom emléke. A fájdalomé, amelyet most Damien egyetlen puha csókkal enyhít. – Elmondod, miért? Szívem szerint lehajtanám a fejem, de erőt veszek magamon, és a szemébe nézek. Damien jelenlétében nem érzem gyengének vagy megviseltnek magam, de szégyellem magam, mert már megkért rá, hogy ha valamikor is újra hiányozni kezd a fájdalom, menjek hozzá. És most másodjára is megszegtem ezt az ígéretet. Az ujjam legalább jobban megúszta az ellene intézett támadásom, mint múltkor a hajam. – A nagyját már el is mondtam – felelem. – Iszonyúan összezúzott ez a nap. – Na jó. Akkor most mondd el a többit is. – Könnyed, keresetlen a hangja, megnyugtat. – Akkor ez a buli is – folytatom. – Látni Giselle-t a háziasszony szerepében. Szétnézni, és idegen bútorokat látni. – Csak most, hogy hangosan kimondom, jövök rá, mennyire zavart. – A harmadik emeletet meg sem ismertem. A szobát, itt ebben a házban, amely oly sokáig kettőnké volt. Ma este azonban nem az. És én sem lettem a tiéd – ezt az utolsót csak gondolom, nem mondom ki. Helyette vállat vonok, kicsit zavartan, amiért ennyi mindent összezagyválok. Sebezhetőnek, törékenynek érzem magam, és ennek nem örülök. Azt várom, hogy mondjon valamit, amitől megnyugszom. Beletelik egy kis időbe, mire megszólal, és meglepődöm a szavain. – Gyere velem – mondja rejtélyes mosollyal. Kezét nyújtja, aztán a keleti fal mentén elhelyezkedő rejtett olvasósarokba vezet. Ez a félemelet legeldugottabb csücske, ide nem lehet belátni a harmadikról. Sötét van, csak a korláton parázsló fények szolgáltatnak gyér világosságot. – Mit művelsz? – kérdezem, miközben a falhoz húz, aztán felkattint egy kapcsolót. Azonnal lágy fény tölti be az előttünk levő hosszúkás üveges vitrint. Csak két tárgy van benne, mintha kincseket állított volna ki. Kincseket, amelyek számára a legfontosabbak. A Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák egy-egy viharvert példánya, mindkettőt Ray Bradbury írta. Nem értek semmit, de tudom, hogy Damien nem ok nélkül hozott ide. – Bradbury az egyik kedvenc íróm – kezdi. – Tudom. Már elmesélte, hogy gyerekkorában imádta a sci-fiket. Bizonyos értelemben ezzel a fegyverrel küzdött az apja, az edzője és az egész élet ellen.
Megértem, hogyisne érteném, amikor nekem is megvoltak a magam fegyverei. – Los Angelesben élt, és egyszer csak megtudtam, hogy dedikálni fog egy könyvesboltban a völgyben. Kérleltem apámat, hogy vigyen el, de inkább beiktatott még egy edzést pluszban. Sem az edzőm, sem ő nem volt hajlandó elengedni. – És akkor mit csináltál? Lassan széles mosolyra húzódik a szája. – Attól függetlenül elmentem a dedikálásra. – Hány éves voltál? – Tizenegy – feleli. – Mivel tudtál odamenni? Nem Inglewoodban laktatok? – Mondtam apámnak, hogy lemegyek a teniszpályára, felugrottam a biciklimre, és megindultam Studio Citybe. – Tizenegy évesen? Los Angelesben? Csoda, hogy túlélted. – Hidd el, maga az út sokkal kevésbé volt veszélyes, mint apám, amikor megtudta, mit csináltam – közölte szárazon. – De az iszonyú messze van. Végig bringáztál? – Csak huszonöt kilométer. De az emelkedők és a forgalom miatt lassabban haladtam, mint gondoltam. Úgyhogy mikor rájöttem, hogy elkésnék, stoppoltam. Mellkasomra nyomás nehezedik, és a fülemben visszhangzik anyám figyelmeztetése, hogy ne álljak szóba idegenekkel, és soha, semmilyen körülmények között ne vegyek fel stopposokat. Halálra rémülök, féltem a kisfiút, aki annak idején Damien volt, hogy ilyen szörnyű kockázatot kellett vállalnia, mert az apja, akit ő tartott el, akkora szarházi volt, hogy még egy ilyen apróságot is megtagadott tőle, pedig annyira boldoggá tehette volna vele. – Nem sokon múlt – mondja. – De időben odaértem. Nyilvánvalóan már eleve tudom, hogy túlélte a kirándulást, de akkor is megkönnyebbülten görnyed előre vállam. – És ott szerezted a könyveket – biccentek a vitrin felé. – Sajnos nem. Időben érkeztem a dedikálásra, de a könyvek addigra már mind elfogytak. Ezért megkértem Bradburyt, adjon autogramot egy könyvjelzőre, és elmeséltem neki, hogyan kerültem oda. Azt mondta, jobb ötlete van, és mire észbe kaptam, a sofőrje már be is tette a biciklimet a kocsija csomagtartójába, és a házához hajtottunk. Három órán át beszélgettem vele a nappalijában, aztán levett két kötetet a polcról, dedikálta őket, és a sofőrjével hazafuvaroztatott. Röhej, de kis híján elsírom magam a sztoritól, pislogva szabadulok meg a kibuggyanni készülő könyvektől. – És apád? – Soha nem mondtam el neki. Baromi mérges volt, de csak annyit közöltem vele, hogy kibicikliztem az óceánpartra. Megfizettem érte – tette hozzá sötéten –, de enyém lett a két könyv. Még most is megvannak – biccentett a vitrin felé. – Meg bizony – bólogatok. – Bradbury nagyon kedves ember lehetett. – Így igaz. – Ez aztán a klassz történet – mondom, és így is gondolom. Azt szeretném, ha sok ilyen epizódot osztana meg velem. Hogy kitöltsenek Damien életének apró eseményei. – De nem tudom, miért épp most mesélted el. – Mert ebben a házban olyan dolgok vannak, amelyek sokat jelentenek nekem. Nem a parti idejére hozott kellékek, hanem az igazi holmik. Nem sok minden van itt, de ami igen, az mind drága nekem. Műtárgyak. Minden egyes kacat. Még a bútorzat is. – Ahogy rám néz, szenvedély csillan a tekintetében. De nem szexuális vágy ez, sokkal mélyebb annál. – Te sem vagy kivétel, Nikki. Azért hoztalak ide, mert azt akarom, hogy itt légy. Éppen úgy, ahogy a téged ábrázoló festmény. Megnyalom a szám. – Mit beszélsz? – Csak annyit: nem hiszem, hogy boldogabbá tehettél volna, amikor azt mondtad, féltékennyé tett, hogy Giselle háziasszonyként viselkedett. De szögezzük le. Nem ő itt a háziasszony, soha nem is lehetne. Tudod? Félszegen bólintok. Elfúlt a hangom. Legyűrnek az érzések. Csak azt akarom, hogy a karjába vegyen. Serceg az elektromosság közöttünk, Damien közelebb lép hozzám. Nagyon közel bújik, de mégsem ér hozzám. Még nem. Mintha mindkettőnket büntetni akarna vele. Mintha mindkettőnkben fel akarná idézni, miért nem szabadna soha elválnunk egymástól – mert mikor újra találkozunk, az túl durva robbanással jár. – Damien – remegem. Csak ennyit tudok kinyögni. Lassan, ujjheggyel cirógatja a karom. Ajkamba harapok, és lehunyom a szemem. – Ne – kéri. – Nézz rám. Teljesítem a kérést, összekapcsolódik tekintetünk, és közben ujjai egyre lejjebb siklanak, végül a combomon nyugvó kezemig jut, és befedi tenyerével. Lassan feljebb csúsztatja összefogódzkodó kezünket, felhúzza vele a szoknyámat a combom tövéig és a fenekemig. – Idetartozol – mondja. – Oda, ahol éppen vagyok. Az enyém vagy. Mondd, hadd halljam! – Igen. A tiéd vagyok. Zihálni kezdek, miközben elengedi a kezem, és lassan, lassan, őrületesen lassan feljebb lopakodik ujjaival. – Kellesz. – Rekedt hangja hallatán elönt a vágy. Megrándul a vaginám, minden erőmet össze kell szednem, hogy ne kapjak a nyomorult
szoknyához, és rántsam fel hirtelen a derekamig. – Most rögtön. – Atyaúristen – nyögöm ki, alig tudom kipréselni magamból a szavakat. – Igen, Damien, csináld már. Durván hátrataszít, beszorít a sarokba. Megkapaszkodom az üveges tároló lakkozott fájában, hogy el ne essek, ő pedig ajkaival ajkaimra tapad. Vadul, lázasan csókolózunk. Ki vagyok éhezve rá, mohón veszek el mindent, amit kínál. Még feljebb csúsztatja az ujját, én szenvedélyesen csókolgatom, a szájába tolom a nyelvem, harapdálom az ajkát. Aztán máris a résemet cirógatja. Felkiáltok, kéjes hangjaimat újult erővel lecsapó csókjai fojtják el. – Nincs rajtad bugyi – mondja, és belém csúsztatja egy ujját. – Azt mondtad… – Füllentettem – ismerem el, már azt sem tudom, hogy sikerül hangot kicsikarnom magamból. – Fogd be, és csókolj. – Csókoljam? Ms. Fairchild, én annál többet fogok tenni. – És a parti? – Leszarom – morogja. – Ha valaki lejön… – Nem fognak. – De ha… – Nikki. – Tessék. – Csitt. Ennek a felszólításnak nem tudok nem engedelmeskedni, mert ajkamra tapasztja a száját, nyelvét a számba csúsztatja, én pedig megnyílok előtte, és elveszek benne. Durván megemeli a combom. Behajlítom a térdem, és combja köré fonom a lábam. A szoknyám újra felcsúszik, ő pedig még feljebb húzza, hogy teljesen kitárulkozzam. Félbehagyja a csókot, széttárt combjaim közé néz, és mély hangon, szinte fájdalmasan felnyög. Nem tudok hozzáérni – mindkét kezemre szükségem van, hogy kapaszkodjak a fal és a vitrin között – kínzó vágy tölt el, hogy megérintsem a farkát. Cirógatni akarom, érezni, hogy kíván, tudni, hogy a benne égő vágy vetekszik az enyémmel. Kezét rám szorítja, ujjait finoman rácsúsztatja az ajkaimra, megremegek. Iszonyú nedves vagyok, teljesen megőrjít az érintése. – Damien, légyszi… – Légyszi mi? – Légyszi, dugj már meg. – A hölgy óhaja parancs – feleli, és közben lassan, ingerkedve belém csúsztatja egy ujját, én meg lehunyom a szemem, és hátrahajtom a fejem, elégedett mosoly ül ki az arcomra, mert zene fülemnek, hogy a másik kezével lehúzza a sliccét. Merevedése keményen feszül a combomnak. Aztán a makkjával ingerel, cirógat. Egyik keze beljebb furakodik bennem, a másikkal meg a fenekemet simogatja, kissé megemel, aztán visszaenged, hogy ráereszkedjek, ahogy belém hatol. Egyszer, kétszer – egyre vadabbul döfköd, míg végül az őrjöngésig fokozódik a tempó, szinte egész testével döngöl, én pedig többet akarok, még ennél is többet. Pufogva csapódom a falnak, biztos rázkódik tőlünk az egész fal, hogyhogy nem hallják a vendégek a partin, amikor nekem ilyen erővel visszhangzik a fülemben a szenvedélyünk? Elakadt lélegzettel fogódzkodom a vitrinbe, mintha örvénylő villamos szikrák gyűlnének bennem, egyre szűkebb körökben kavarognak, és már robbanással fenyegetnek. Közel vagyok, nagyon közel, és… Már éppen felkiáltanék, amikor a számra tapasztja a tenyerét. Hátrahajtom a fejem, visszanyelem a kéjes sikolyt, farka körül lüktet hüvelyem izomzata, egyre mélyebbre húzom magamba, ő pedig újra és újra belém csapódik. Kinyitom a szemem, látom, hogy engem néz, olyan szégyentelen szenvedéllyel fürkészi az arcom, hogy már pusztán attól el tudnék élvezni, hogy az arcát figyelem. – Damien – suttogom, és ezzel mintha meghúznám a ravaszt. Gyönyörteljes rángás fut végig testén, megfeszül, és forrón élvez belém. Nagyot fúj, aztán mellém roskad. – Nikki – mondja. – Hát igen – suttogom. Ajkával finoman cirógatja az enyém, gyengéd csókja ellentétben áll azzal, hogy milyen vadul szexeltünk, és ez így együtt tökéletes. Ragacsos a combom, és nem akarózik letörölnöm nedveit magamról, noha tudom, hogy kellene. – Tessék – mondja. Zsebkendő van a kezében, gyengéden letisztogat, aztán megigazítja a ruhámat. – Mint újkorában – közli. – Még annál is jobb – felelem. Cirógatja a hajamat, aztán a fülem vonalát követi végig ujjaival, hüvelykujjával simogatja az ajkam. Mintha bizonyságot keresne rá, hogy valóságos vagyok. – Rossz érzés volt látni, hogy haragszol rám – mondja végül. – Engem is bántott a dolog – ismerem el. – Gondolom, a békülős szexnek megvannak a maga előnyei. – Bizony.
Kézen fog. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, Nikki. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarom, hogy mi ketten valaha is szakítsunk. Zavarodottan nézem szabályos vonásait, állhatatos, kérlelő tekintetét. – Tudom – felelem. – Én sem akarom. Megsimogatja az arcom, aztán ujja köré csavarja egy hajtincsemet. – De hadd fogalmazzak pontosabban: nem akarom, hogy vége szakadjon annak, amiben megállapodtunk. Az enyém vagy. A szabályok érvényesek. Azt akarom, hogy folytatódjon a játszmánk.
15
A játszmánk. Ez váratlanul ér, mellbe vág – hátralépek. Felém nyújtja a kezét, én pedig tétovázás nélkül kézen fogom, de azon kapom magam, hogy ingatom a fejem. Nem kifejezetten ellenkezve, inkább csak értetlenül. – Nem… nem értelek. – Dehogynem értesz. És szerintem te is így akarod. Mondd, Nikki, azért hagytad otthon a bugyid, mert jó érzés anélkül lenni, vagy mert élvezed a tudatot, hogy nyitva áll az út előttem? Hogy benyúlhatok és megbaszhatlak, ahol és amikor csak akarom? Nyelek egyet, mert igaza van. És most már értem, miért csillant szomorúság a szemében csütörtök éjjel, miután rabjává tett, hogy kiélhesse rajtam minden birtoklási vágyát, de aztán elérkezett az éjfél. Igaza van: az övé vagyok. Hogyne lennék az övé, ha már beköltözött a szívembe? De ez…? Fürkészve néz, tekintete elemző, mintha üzleti tranzakcióról lenne szó, vagy egy pénzügyi jelentést vizsgálna át. Én viszont nő vagyok, az érzelmeim nem olyan szabályossággal következnek egymás után, mint telexszalagon a jelek. Persze ezt ő is tudja, és látom, hogy a szigorú, logikus, észelvű megközelítés látszata mögött ott húzódik a sebezhető lelkivilág. Ezt akarja. Sőt, talán kifejezetten rá van szorulva. És e pillanatban teljesen kezembe adta a hatalmat. Összefacsarodik a szívem, mert az igazság az, hogy én is ezt akarom. Hiszen nem emiatt éreztem egész este, hogy nem találom a helyem? Miközben tartott a játszma, személyiségemnek egy egészen új oldalát fedeztem fel, és noha övé voltam, felszabadultabb lehettem, mint előtte bármikor. Sokkal inkább ura voltam önmagamnak és az érzelmeimnek. Jobban sikerült összpontosítanom a lényem, gondolom magamban, miközben hüvelykujjammal megérintem az ujjam végét, amelyet nemrég elszorítottam a cérnával. Még mindig erősen kapaszkodom a vitrin szélébe. Lepillantok, meglátom a két Bradbury-kötetet, és önkéntelenül megborzongok, mert eszembe jut a történet, amit Damien elmesélt. A lelki szemeimmel látom: erős, fiatal, és biciklin teker, hogy elszabaduljon az apjától. Teker, hogy találkozzon a hősével, aki tintából épített világokat a képzeletével. Fantáziaszülemény létükre ezek elég valóságosak voltak ahhoz, hogy menedékként szolgáljanak számára. Most is ilyen mentsvárakat keres? Füstből és üvegből megalkotott, hamis valóságot hoz létre, és engem is magával akar csalogatni fantáziavilágába? Én viszont nem képzeletbeli kapcsolatot akarok vele. Azt akarom, hogy a valóságban legyünk együtt. Olyan pillanatokat akarok, mint a Bradburyről szóló történet, amikor Damien betekintést nyújtott múltja – és szíve – egy kis darabjába. Elszorul a torkom, amikor az üvegszekrényről Damien ugyanolyan áttetsző szemére siklik a pillantásom. Válaszra vár, én pedig hozzá akarok simulni, és suttogni: igen, igen, persze. De csak dermedten állok, megbénít a tudat, hogy ha beleegyezem, olyasmibe hagyom magam belerángatni, ami nem valós, és soha nem is fog valósággá válik. – Miért? – kérdem. – Az előbb azt mondtad, kívánsz. De már most is a tiéd vagyok, játszma ide vagy oda. Megemelem a lábam, a smaragd bokaláncra mutatok. – Most is rajtam van, Damien. Tudod, hogy mindig is viselni fogom. Akkor meg? Min változtatna? Félrebillenti a fejét, a vitrin irányába. – Azt mondod, szeretnéd, ha jobban megnyílnék előtted – feleli, én pedig elcsodálkozom, hogy mindig tudja, mi jár a fejemben. – Én is ezt szeretném. Nem akarom, hogy titkok legyenek köztünk, Nikki. – A teniszcentrumról már beszéltél – mondom. – De nem mondtam el mindent – válaszolja. Rezzenéstelenül várom, hogy folytassa, mert tudom, ez az igazság. – Fogódzókra van szükségem, Nikki. Különösen most. Tudnom kell… – félbeszakítja magát, elfordítja a fejét, állkapcsán kidudorodik az izom, birkózik a szavakkal. – Tudnom kell, hogy mellettem leszel, függetlenül minden egyébtől. Annyira sebezhető, én pedig elfogódottan veszem tudomásul, hogy ilyen hatalmam van e fölött az erős férfi fölött. – De hát ezt már eleve tudnod kéne. Melletted leszek. Rám néz, a pillantása sötét. – Hogy mondhatod ezt, mikor még annyi mindenről fogalmad sincs? Erre persze már én is gondoltam, így azonban, hogy az ő szájából hallom, egy pillanatra megrémülök. Miféle sötét titkokat tartogat még Damien? Az a helyzet, mindenki másnál jobban értem, miért van szüksége a játszma külsőségeire ahhoz, hogy megnyílhasson előttem. Én vagdostam magam, hogy megbirkózzam gyermekkorom szörnyűségeivel, de Damien mit csinált? Semmit, csak leigázta a világot, és megtanulta, hogy temesse titkait jó mélyre. Az üvegvitrinbe kitett könyvekre pillantok, és önkéntelenül elmosolyodom. Damien számára még az apróságok is nagy előrelépést jelentenek. De a múltbeli ügyek, mint például Sara Padgett öngyilkossága és Damien bűntudata a szegény lány halála után… Ezek miatt van szüksége Damiennek védőhálóra. Belém hasít: ez az igazság. A játszma számára védőháló. És ha a védőháló a helyére került, máris értelmet nyer az, hogy a testi kapcsolat megerősíti az érzelmi köteléket. Talán csak önigazolásra van
szükségem, azért álltam elő ezzel, de az kétségtelen: élni akarok az ajánlatával. Ez a vágy azonban nem veszi elejét a még mindig bennem munkáló félelemnek. Damien biztosan látja rajtam, hogy habozok, mert megfogja a kezem. Csak most veszem észre, hogy önkéntelenül is azt az ujjamat gyurmázom, amelyiknek a hegyét korábban elszorítottam. – Elmondod? – kérdi szelíden. Nagyot nyelek, próbálom kipréselni magamból a választ. – Félek – vallom be. – Mitől? – Tőled – felelem, aztán rögtön megbánom, hogy kimondtam, mert látom a szemén, hogy zavarodott és megbántódott. – Nem úgy értettem. Hozzábújok, és két tenyerem közé fogom az arcát. – Te vagy a legjobb, ami történt velem életemben. – Ez tényleg rémisztően hangzik. Elvigyorodom, hálás vagyok, hogy próbálja oldani a feszültséget. – Néha attól tartok, kihasznállak. – Elhallgatok, várom, hogy élcelődni kezdjen azon, hogy igenis mennyire örülne, ha bármilyen módon kihasználnám. De csendben marad, várja, hogy folytassam, és ebből megértem, tudja, milyen nehéz is ez most nekem. – Mármint úgy, mint valami mankót. – A combomat elcsúfító sebhelyekre gondolok. Meg a cérnaszálra, amit az ujjam köré csavartam. Arra, milyen nehéz volt annak idején a kezemben a kés, és milyen eksztázist hozott magával az első tüzes szúrás, amikor megmetszettem a saját bőrömet. De még inkább arra, milyen nagy szükségem volt mindezekre a dolgokra és a sebekre, amelyeket most gyengeségem jeleinek tartok. Nyelek egyet, lesütöm a szemem, nem akarok ennek a férfinak a szemébe nézni, hiszen jobbára már így is keresztüllát rajtam. – Attól félek, hogy veled kezdem pótolni a fájdalmat. – Értem – mondja. Hangja érzelemmentes. Nincs benne sem düh, sem megbántottság. Semmi. Aztán hallgatunk. Mély lélegzetet veszek, de nem nézek fel. Túlságosan félek attól, mit is látok majd az arcán. Csak pár másodperc telik el, de súly nehezedik ránk, a kimondatlan dolgok súlya. Ujjheggyel állam alá nyúl, és felemeli a fejem, úgyhogy ha nem akarnék ránézni, be kellene csuknom a szemem. Rápillantok, és rögtön pislognom kell, hogy visszatartsam a sírást. Mert nem düh, nem megbántottság, de nem is sajnálat van a tekintetében. Hanem imádat, és talán még egy kevés tisztelet is. – Damien. – Jaj, Nikki. – Lép egyet felém, aztán látom, hogy erőt vesz magán, és megáll, tiszteletben tartja a személyes teremet, de ott van mellettem, hogy támogasson, hogy erőt adjon. – Mondd csak, pontosan mire használod a fájdalmat? – De hát tudod. – Már korábban is elmondtam neki. – A kedvemért ismételd meg. – Alapot ad, amin megállok – felelem, és legördül arcomon egy könnycsepp. – Középpontot ad az énemnek. Erőt. – Értem. – Hüvelykujjával letörli a könnycseppet. – Sajnálom – mondom. – Én nem. – Szája sarkában mosoly villan, és érzem, a félelmem szertefoszlik. Ami azt illeti, eltölt a remény. – Melletted, Nikki, egyszerűen megjuhászodom. Tudod, ugye? – Biztos látja az arcomon, hogy fogalmam sincs róla, mert tovább mondja. – Ha én tényleg képes vagyok minderre: lenyugtatlak, középpontot kölcsönzök az énednek, erőt adok neked, akkor ez a tudat többet jelent számomra, mint mindaz a pénz, amit a Stark International felépítésével megkerestem. – Én… – kezdeném, de nem tudok semmit kinyögni. Ezt még így soha nem fogalmaztam meg magamban. – De ez nem így van, Nikki – folytatja. – Benned van az erő. A fájdalom csak eszköz, amit arra használsz, hogy előhívd. Én pedig, szeretném azt hinni, tükör vagyok számodra. Amikor engem látsz, az arcomon tükröződik mindaz, ami valójában vagy. Most már nem is próbálom visszatartani a sírást, Damien a közeli dohányzóasztalhoz lép, és hoz nekem egy zsebkendőt. Megtörlöm az orrom, szipogok, teljesen eluralkodnak rajtam az érzelmek, bugyutának, mégis idillien boldognak érzem magam. – Ezt úgy mondod, mintha szerelmes lennél belém – szólalok meg. Nem válaszol, de lassan mosolyogni kezd a szeme. Közelebb jön, átfogja a tarkómat, és szájon csókol, édesen, szelíden induló csókja olyan szenvedélyes, követelőző lesz, hogy minden porcikám bizsereg tőle, még a lábujjam is. – Mondj igent, Nikki – győzköd a csókot megszakítva. – Mondd, hogy az enyém vagy. – Mennyi időre szól? – kérdezem elfúlón. De nem válaszol. Nincs rá szükség. Látom a szemén, mi a válasz. Ahogy az élet hozza. Ameddig akarjuk. Ameddig az övé akarok lenni. Nem szólal meg, csak áll előttem. Olyan sok múlik a feleleten, mégis higgadt a pillantása, tartása lezser. Damien az az ember, akin semmi nem látszik, ha nem akarja. És mégis olyan sok mindent meg akar mutatni nekem, és én is neki. Már csak egy pillanatig habozok tovább, ezt is csak azért, mert szeretném megnézni magamnak. Be akarom inni a látványát annak, aki, dacára, hogy erőteljesebb, mint bárki más, akivel valaha találkoztam, előttem mégis megjuhászodik. Hogy is hihettem, hogy nem mond el nekem eleget? Talán konkrét történésekről nem mindig számolt be. De a szívét feltárta. – Igen – mondom, és felé nyújtom a kezem. – Áll az alku, Mr. Stark.
Lassan gonosz vigyor terül szét a képén, mire hangosan felnevetek. – Te jó isten – mondom. – Fogalmad sincs, mit kapsz, Cukorfalat. – Magához rántja a kezem. – Gyerünk. Tekintve, hogy mindketten ellógtunk a saját otthonában zajló partiról, ahol ő a házigazda, s amely rendezvény apropója részint a falra kitett, engem ábrázoló portré megünneplése, gondolom, azért megyünk fel a szolgálati liften, hogy észrevétlenül újra elvegyüljünk a vendégseregben. A konyhába vezető kis átjáróból kilépve az első, akivel találkozunk, Gregory, Damien előkelő, ezüstös halántékú inasa. – Elmegyünk itthonról Ms. Fairchilddal. Meglepetten pislogok. Gregoryn egyáltalán nem látszik semmilyen érzelem. – Semmi akadálya, Mr. Stark. Majd felügyelem a rendrakást és a ház lezárását. – Elmegyünk? – suttogom, amikor elhagyjuk Gregoryt, Damien pedig közben a hall felé kormányoz engem. – El bizony – feleli. Felmerül bennem, hogy ellenkezzek. A véremben van a jó modor, hogy mit szabad és mit nem, Elizabeth Fairchild még szigorúbb társasági etikettjéről nem is beszélve. Az ember nem hagyja ott a maga által rendezett vendégséget. Ez mégsem járja. Bizonyos konvenciókat tiszteletben kell tartani, az udvariassági szabályokat nem szabad áthágni. Akármi is jutott Damien eszébe, az várhat, és ezt legalábbis szóvá kellene tennem. Meg kellene makacsolnom magam, hogy igenis maradjunk itt, őgyelegjünk a vendégseregben, udvariasan csevegjünk velük. Helyette gondolatban lenyomok egy tockost anyám illemszabályainak, és boldogan hallgatok. Még háromszor állunk meg. Először Giselle előtt, aki láthatólag ledöbben, de nem száll vitába velünk. Felöltöm begyakorolt műmosolyomat, miközben Damien vált vele pár szót. Már nem görcsölök annyira a jelenlétében, mint korábban, de azért nem is pályázok arra, hogy mától fogva ő legyen a legjobb barátnőm. Aztán előkerítjük Evelynt és Blaine-t, hogy gratuláljunk, és egyben elbúcsúzzunk tőlük. Először nagyon is komolyan kezet szorítunk Blaine-nel, aztán összenézünk, és felkacagunk. – Gyere ide – mondja, magához húz, és megölel. Evelyntől még nagyobb ölelést kapok, és ő közben a fülembe súgja: – Örülök, hogy ma este nemcsak én kapom meg a magamét egy kicsit. – Ha csak egy kicsit, abban mi a jó? – vágok vissza mosolyogva, ő meg gonoszul nevet. – Ezt szeretem benned, Texas – bontakozik ki az ölelésből, és rám bök. – Ezen a héten egyik este: mi, fotók, bor, és csupa hülyeség, amit összehordhatunk – javasolja. – Benne vagyok – felelem. Aztán rájövök, a fényképezőgépem egy emelettel lejjebb van, a könyvtárban. – Hagyd csak – mondja Damien, amikor megemlítem neki. – Ígérem, nem lesz rá szükséged. – Nem tudom – vetem ellen. – El sem tudok képzelni szebbet, mint hogy kirajzolódik a sziluetted, amint meztelenül állsz az ablak előtt. – Miből gondolja, hogy ma este meztelenkedni fogunk, Mr. Stark? – Csak reménykedem benne, Ms. Fairchild. Nagyon erősen reménykedem. Jamie az utolsó, akit megkeresünk: egy asztalnál találjuk a teraszon, egy nyomott mintás hawaii inget viselő, kócosra belőtt hajú fickóval beszélget. Jaj, ne, Jamie, gondolom. Ne már. Azok után, hogy ennyit áradoztál Raine-ről… – Halihó – néz fel ránk. – Louis, ő a szobatársam, Nikki. Mr. Starkot pedig, gondolom, már ismered. Miközben Damien és Louis kézfogással köszöntik egymást, Jamie rám néz: Minden oké? Bólintok. Minden rendben. Louisra pillantok. És ő…? Jamie az orrát ráncolja, és alig észrevehetően nemet int. – Louis filmrendező – áradozik. – Tévéről csacsogtunk. Marha jó a házad – fordul Damienhez. – A buli pedig még jobb. – Örülök, hogy tetszik. Csak el akartunk köszönni Nikkivel. – Ó. – Jamie sokatmondó pillantást vet rám. A legártatlanabb mosolyomat varrom a képemre. – Edward hazavisz, amikor majd szeretnéd – mondja Jamie-nek Damien. – Jó mulatást! – Klassz. Köszi. – Búcsúzóul megölel, aztán Damiennel a konyhán át kisurranunk a személyzeti traktusba, hogy senki ne tartóztasson fel bennünket, miközben lelépcsőzünk és elhagyjuk a házat. – Nos, hova-hova, Mr. Stark? – kérdem, és kilépünk a hűvös éjbe. – Ami azt illeti, inkább autóban gondolkodom. Damien általában a ház előtt parkol. Ma estére viszont parkolóinasokat béreltek, és ők vették át a ház előtti kocsibeálló hasznosítását, hogy elférjenek a partira érkezők. Utána megyek, megkerüljük az épületet, aztán az oldalt található garázson is túlmegyünk. – Hova viszel? – Ahol még nem jártál. – Hm. – Kíváncsivá tesz. Kézen fogom, és nézelődöm a birtokon. A háztól északra vagyunk, a parti fényeitől távol. Itt sötét van, csak a növények és az ösvényt övező kövek közt elrejtett tompa helyzetjelző lámpák világítanak.
Igaza van; bár a harmadik emeleten rengeteget időztem, a ház és a birtok többi részén nem sokat csatangoltam. Persze az épület körül csak nemrég fejeződött be a kertépítés, és a virágágyásokon, a gyalogösvényeken és a piknikezőhelyeken kívül a növényzet még mindig burjánzik, bár már nyoma van, hogy Damien felfogadott valakit, aki lenyírja a bokrokat, és világítást szerelt be, amely gyér, az aljnövényzetbe rejtett fénnyel jelzi a sétautakat. – Olyan szép itt – mondom, miközben éppen egy köves úton haladunk, amely távolodik a háztól. – Bizony – feleli, de le sem veszi rólam a szemét. – Nézzen a lába elé, Mr. Stark – figyelmeztetem. – Inkább téged akarlak bámulni. Elmosolyodom. Átkarol, magához húz, és úgy megcsókol, hogy elolvadok. Még nem egészen aludt ki a tűz, amelyet pár pillanattal ezelőtt szított bennem, és most újra felizzik a parázs. – Itt? – suttogom, és erősen a combjának nyomom az ágyékomat, aztán halkan felnyögök, olyan édesen, kínzón viszonozza a nyomást. – Kint a szabadban? A kemény, hideg köveken? – A szavaim kelletlennek tűnhetnek, de tudom, hogy a hanglejtésem nem az. Ebben a pillanatban mást sem akarok, csak hogy a hátamba nyomódjanak a kövek, és magamban érezzem Damien forró és kemény farkát. Halkan, fülledten válaszol, leheletnyit cukkolva. – Pontosan mit szeretne, mit tegyek, Ms. Fairchild? – A vállamat cirógatja, lehúzza róla a spagettipántot. – Ezt? – kérdi, és lehajol, hogy ajkával illesse duzzadó mellemet. Levegőért kapkodok, keblem hullámzik, és ahogy a sifonruha a meredő mellbimbómhoz tapad, izgatóan dörzsöli. – Vagy talán ezt? – Végigsimít a lábamon, egyre feljebb nyúl, végül ujja már a nyílásom és a combom közti területet súrolja. – Talán – suttogom. – Fincsi lenne, igaz? – kérdi, újra megindul a keze felfelé, és kitapogatja a rövidre nyírt szőrcsíkot, aztán lefelé halad tovább, és a másik lábam tövénél is végigcirógatja ugyanazt a puha részt. – Itt a csillagok alatt. Simogatlak, miközben körülfog bennünket az éj. Megnyalogatom a melled, a hűvös levegő végigsöpör a kemény mellbimbódon. A szellő lehűti forró pinádat. Térdem megroggyan, Damien nyaka köré fonom a karom, nehogy összeomoljak szavaitól és érintésétől. – Ezt akarod? – Igen – mondom. Lassan elmosolyodik, zihálva szívom be a levegőt, közelebb hajol. Az ajka a szám sarkát, aztán halántékomat súrolja. Aztán a fülemet. Forró a lehelete, alig hallhatóan súgja. – Nem. Biztos önkéntelenül ellenkezve horkanok fel, mert kuncogni kezd. – Nem – ismétli. – Valami más jár a fejemben. Ekkor gyengéden lefejti a nyakáról a kezemet, megigazítja a ruhámat, és magával húz előre az ösvényen. Ingerülten, beindulva, és nagyonnagyon mohón követem. Pár pillanattal később egy sík felületre mutat, amely két bokrokkal borított, lankás rész között helyezkedik el. – Azon tűnődöm, hogy építtetek ide egy teniszpályát. Éles pillantást vetek rá, de kifejezéstelen az arca. – Tényleg? Nehezemre esik, hogy közönyös hangon kérdezzek vissza. Tudom, milyen rég nem teniszezett már. Ráadásul azt is tudom, miért hagyta abba. – Talán. Még nem döntöttem el. Olyan rég nem játszottam, és attól tartok… Nem fejezi be, homlokát ráncolja. –…hogy nem fogod élvezni? – fejezem be helyette a mondatot. Nem válaszol, de látom a szemén a helyeslést. – Hát, ha tényleg építtetsz egy teniszpályát, akkor szívesen veszek tőled leckéket – jegyzem meg könnyedén. – Az biztos neked is szórakoztató lesz. Ígérem, jól fogsz mulatni rajtam. – Mulatni? – visszhangozza, s örömmel hallom hangjában az évődést. – Elképzellek teniszruhában. Nem a mulattató az első jelző, ami eszembe jut. – És a szabályok ott is érvényben lesznek, Mr. Stark? Fogalmam sincs, mennyit tudunk majd teniszezni, ha bugyi nélkül veszem fel azt a göncöt. – Lenyűgöző, Ms. Fairchild. Azt hiszem, segített is meghozni helyettem a döntést. Már holnap kezdem az építtető cégekkel a tárgyalásokat. – Nagyon vicces – mondom. – Nevess – feleli. – Aztán majd meglátod, a teniszlabdatartó mellett rakom beléd a farkam. – Csak szeretsz mocskos dolgokat mondani. Elneveti magát, elkapja a kezem, én pedig szaporázom, hogy lépést tartsak vele. Jókedvem van, és örülök, hogy ellógtunk a partiról. A bennem zajló dráma már elcsitult. Csak mi ketten maradtunk Damiennel a tágas éjszakai égbolt alatt. – Mi az? – kérdi. – Nem szóltam – rázom a fejem. – Min mosolyogsz?
– Lehet, hogy boldog vagyok. – Igen? – kérdez vissza, tekintete az arcomat kutatja. – Én is. – Damien. Közelebb húzódom hozzá, sóvárgom a csókja után, de az ajkamra teszi az ujját. Nemet int. – Ha belekezdünk, akkor soha nem érünk oda, ahova vinni akarlak. – Á, szóval megyünk valahova? Már azt hittem, csak úgy kirándulni indultuk Ventura megyében. – Ami azt illeti, meg is érkeztünk. – Egy szőlővel benőtt domb előtt állunk. – Elragadó – mondom. – De ha az a terved, hogy a virágágyásban kapjál szét, akkor meg kell mondanom, a köves úton is legalább ilyen boldog lettem volna. – Ezt a későbbiekre nézve megjegyzem magamnak – feleli. – De ez még nem a végállomás. – Hogyhogy? Nem válaszol. Legalábbis beszélni nem beszél. Egy kulcstartót vesz elő, megnyom rajta egy kis piros gombot, mire a szőlőindák mögött rejtőző ajtó felnyílik. Belülről fény szűrődik ki, és ahogy az ajtó siklik felfelé, egyre világosabb lesz. Eszembe jut, miközben kitárul a titkos helyiség, hogy illene ide valami zenés betét – talán az Örömóda. Először nem látok semmit, mert még nem szokott hozzá a szemem a ragyogó fényárhoz. De aztán Damien bekísér a nyitott kapun, és látom, hogy egy garázsban vagyunk. Pontosabban egy óriási teremgarázsban: a hosszúkás, keskeny helyiségben nem kevesebb mint tizenöt kifényesített régi kocsit számolok össze. A falakat fehérre meszelték, a padló betonból van. Fehér fény ömlik a mennyezeti világításból. Egy pillanatra úgy érzem, mintha meghaltam és az autók mennyországába kerültem volna. Tátott szájjal fordulok Damienhez, alig tudom magamból kipréselni a kérdést. – Most szórakozol velem? Alig készült el a ház, és máris van egy totál spéci, tizenöt kocsi befogadására alkalmas garázsod a domboldalban? – Nem akartam külön garázsépületet, mert az elcsúfítja a tájat. Bár el kell ismernem, ez a garázs már jóval a ház előtt itt volt a birtokon. Három éve építtettem, akkor az építész még csak dolgozott a ház tervein. És a precizitás kedvéért: húsz autó fér el benne. Unott pillantást vetek rá. – Csak húsz? Pedig olyan sok hely van itt a dombok alatt. Ráadásul nem is közvetlenül a ház mellett áll? És mi van akkor, Mr. Stark, ha elered az eső? – Akkor az alagúton át közelítem meg – biccent a helyiség túlsó vége felé, amelyet fémajtó zár el. A „Rezidencia” felirat áll rajta csinos piros nyomtatott betűkkel. – Tényleg két lábon járó közhely vagy – nevetem el magam. – Nem is – ellenkezik. – Autóval járó közhely vagyok. Láthatólag élvezi a helyzetet, olyan, mint egy kisfiú a kedvenc játékaival közvetlenül karácsony után. Rám is átragad lelkesedése. – Ez meg milyen kocsi? – kérdem az ajtóhoz legközelebb álló modell mellett megtorpanva. Régimódi, nyitott karosszériája van, el tudom képzelni a nőket, lobogó, bő ruhában, ahogy hátranyitott tetővel hajtottak benne, integettek a fiúknak, önelégülten tetszelegve saját merészségükben. – Gardner túrakocsi – feleli. – De gyere ide, ez az igazi kedvencem. Elsétálunk a kettővel odébb álló ősrégi autóhoz, amelyet úgy kifényesítettek, hogy épp annyira tündökölve ragyog, mint az egész helyiség. – Baker villanyautó – mondja. – Konkrétan ez a járgány Thomas Edison tulajdonában volt. – Komolyan? – Kellőképp lenyűgöz a dolog. – Múzeumban lenne a helye. – Elég gyakran kölcsön szoktam adni – feleli. – De örökbe nem adom oda. Semmi értelmét nem látom, hogy miért birtokoljak különleges játékszereket, ha nem vehetem körül magamat velük. Ahogy annak sem látom értelmét, hogy tele legyek pénzzel, de ne költsek érdekes dolgokra, akár magam, akár a környezetem számára. A Monet-ra gondolok, meg a fényképezőgépre meg a ruhákra, meg az összes többi ajándékra, amelyekkel elárasztott. – Mindannyiunk szerencséjére, akik nagylelkű ajándékokat kapunk tőled, ragyogó az ízlésed. – Az bizony, Ms. Fairchild. – Felém nyújtja a kezét. – Rajta. Csapjunk bele az éjszakába! Végighaladunk a kocsisor mellett, és egy alacsony építésű sötétzöld modell mellett állunk meg, amelynek orra szinte hosszabb, mint maga az autó. – Na jó, akkor mondd el, mit kell róla tudni – kérem, és nem tudom letörölni arcomról a mosolyt. Mintha arra adtam volna engedélyt, hogy dalra fakadjon. – Jaguar E-Type Roadster – kezdi, aztán felsorolja e kifinomult jármű összes apró részletét, amelyek mind hozzájárulnak, hogy stílusosan és luxuskörülmények között autózhassunk. – Remélem, nem kérdezed ki az adatokat – ismerem be. – Mert csak a márkanevet jegyeztem meg, és azt, hogy összességében nagyon impozáns darab. – Ennyi is elég – közli. – Te újítottad fel? – Miből gondolod?
– Edward mesélt a Bentley-ről. Nem tudlak magam elé képzelni fülig zsírosan meg olajosan. – Ez vicces – vágja rá tagadhatatlanul túlfűtött hangon. – Nekem ugyanis egyáltalán nem esik nehezemre magam elé képzelni téged meztelenül, olajtól síkosan, amint kitárulkozol az ágyon, és csak arra vársz, hogy megbasszalak. – Ó – sóhajtok. – Hű. Kuncogva tárja ki előttem a kocsiajtót. Olyan alacsony építésű az autó, hogy ebben a rövid szoknyában szinte lehetetlen visszafogottan beülni vagy kiszállni. Damien erre gyorsan fel is figyel, keze a combom alá, aztán a lábam közé siklik. Megremegek érintésétől, aztán, amikor lassan belém tolja az ujját, felnyögök. Az ajtó oldalába kapaszkodom, nem vagyok egészen egyensúlyban, minden porcikám vágytól reszket. Össze akarom zárni a combom, de nem tudom. Egyik lábam az autó padlóján, a másik az aszfalton. Bármerre mozdulok, elesnék. De igazából nem is akarok mozdulni semerre. – Igen – szólal meg. – Így akarlak. Azt akarom, hogy tüzelj. Izgulj fel és nedvesedj be. Azt akarom, hogy bármikor megbaszhassalak, Nikki. Hogy mindenütt készen állj rá. – Mindig készen állok – suttogom, egyrészt mert ezt akarja hallani, másrészt mert így igaz. – Most rögtön meg kéne basszalak – mondja, és lassan ki-be mozgatja az ujját. A vaginám összerándul, magába húzza, egyre mélyebben akarja odabent tudni. Egyre durvábban kívánom. – Rá kellene döntselek a motorháztetőre, fel kellene hajtanom a szoknyád, és addig kellene vernem a segged, amíg lüktetve ki nem vörösödik. Akkor aztán betolnám a farkam az édes, lucskos pinádba. Ezt akarod, Nikki? Nekem elmondhatod. Mondd el, mi mindent tegyek meg veled. Mondd el, hogyan basszalak meg. Lehunyom a szemem, mellem elnehezül. Annyira nedves vagyok, és teljesen kitölt. Három, nem is, most már négy ujja van bennem, körözök a csípőmmel, azt akarom, hogy erősebben, gyorsabban és mélyebben ujjazzon. – Mondjad – ismétli. – Bassz meg – kérem. – Simogasd a mellem, és mélyen told belém a farkad. Kívánlak, Damien. Kérlek, csináld, annyira kívánom. Kicsusszannak belőlem az ujjai, és lassan körözni kezd a csiklóm körül, az ajkaimat finoman dörgöli a tenyerével. Már érzem a saját szagomat, szégyentelenül be vagyok indulva, himbálom a csípőm, hogy egyre növekedjen a kéj. Iszonyú közel vagyok, egyre közelebb, el akarok élvezni. Nem érdekel, hogy a garázsban vagyok, az sem, hogy fél lábam a kocsiban van, a másik meg kívül. Csak annyit tudok, hogy kívánom Damient. Azt akarom, hogy oda vigyen, ahova csak akar. – Köszi – súgja, és elhúzza a kezét. – Damien – nyöszörgöm. – A francba, Damien, légyszi. – Csak nem ingerült, Ms. Fairchild? – Tudod, hogy az vagyok. – Akkor jó. – Annak ellenére, hogy halálra frusztrált, elmosolyodom a hangjából kiérződő elégedettség hallatán. – Most pedig ülj be a kocsiba. Engedelmeskedem, és szorosan összepréselt lábbal ülök, hátha a nyomás csillapítani fogja egyre tűrhetetlenebb, végletes sóvárgásom. Megkerüli a kocsit, és beül mellém, aztán rám néz; láthatólag mulattatom. – Széjjelebb a lábakat, Ms. Fairchild. Addig el nem élvezel, amíg nem szólok, hogy elélvezhetsz. Savanyú pillantást vetek rá, de teszem, amit mond. – Hogyan? Nem hallottam a választ. – Igen, uram. – Jó kislány. A szexuális frusztráció ködébe veszve ülök, ő pedig beindítja a motort, és kiáll a kocsival a garázsból. Arra számítok, arra indul majd, amerről jövünk, de továbbhajt a birtok határa felé, ami különös, mert én ott csak falat látok. De amikor közel érünk, Damien megnyom egy gombot a műszerfalon, és a fal egy darabja elcsúszik. Máris sötét alagútba érünk, amelyet számtalan, boltív alakot kirajzoló fény világít meg. Ahogy lefelé megyünk, minden fényforrás csak akkor kapcsol fel, mielőtt megközelítjük, ezzel olyan benyomást keltve, mintha a végtelenbe tartanánk. Kicsit úgy érzem magam, mint egy Bond-lány, aki a rosszfiúkat üldözi. – Hova megyünk? – Várd ki a végét – mondja. Semmilyen fényt nem látok magunk előtt, már éppen gyanakodni kezdek, nem érte-e valami Damien milliárdos menekülőútvonalát. De aztán kiderül, hogy simán csak elértünk a domb végéig. Egy magánúton lyukadunk ki – amely persze Damiené –, és ezen haladunk egy darabig, hogy aztán ráforduljunk egy malibui szerpentinre, és a dombok közt kanyarogva végül kijussunk a Pacific Coast Highwayre. – Tényleg nem akarod elárulni? – kérdem. Még mindig édesdeden billegek a kéj szélén. A kocsi a földhöz közel robog, erős motorja dübörögve rázkódik a fenekem alatt, az egész miskulancia vibrál, ami nem is kicsit izgató. Súlyos és duzzadt a mellem, bár puha anyagból van a sifonruha, a mellbimbóm merev, és annyira érzékeny, hogy az már fáj. Damien hallgat, de a szeme sarkából figyel, és szórakozott mosoly játszik az arcán. – L.A.-be megyünk? Már majdnem tizenegy van. – Attól tartok, ma később fekhet csak le, mint szokott, Ms. Fairchild. Ellenkezhetnék, de úgyis csak színleg tenném. Inkább hátradőlök a puha bőrülésben, és az óceánt nézem jobb felől. Azért magamon érzem Damien tekintetét.
– Az utat figyelje, Mr. Stark – fordulok hozzá szigorú arccal. – Pedig téged akarlak nézni – válaszolja, de aztán az útra összpontosít. A visszapillantó tükörhöz nyúl, és beállítja. – Így már jobb – teszi hozzá, és laza vigyor ül ki a képére. – Tetszik, amit látsz? – kérdem. A lábamat az utasítása szerint szétraktam, a ruhám szegélye nagyjából combközépig ér. – Percről percre jobban. Hirtelen gyanakodva pillantok rá. – Hogyhogy? – Láttam, hogy megcsodáltad Blaine festményeit – jegyzi meg csevegő hangon. – Nagyon tehetséges. – Teljesen élethűen örökíti meg a felajzottságot, a szégyent, a szexuális sóvárgást. A galériában van pár kép, amelyeken az orgazmus hevében ábrázol egy nőt. Tényleg jól elkapja a pillanatot. – Azokat nem láttam – felelem. – A ma estiek közül melyik volt a kedvenced? – Mindegyik tetszett – mondom. – Igen? Azt hittem, akkor láttam kifejezett érdeklődést az arcodon, amikor a díványon heverő nőt nézted. Tudod, melyikre gondolok? – Igen – bólintok. Felgyorsul a pulzusom. Eszembe jut a festmény… máris tudom, mire akar Damien kilyukadni. – Mit csinált az a csaj? – kérdi. – Simogatta magát – suttogom. – A szeretője oldalt, kicsit odébb. A lába szélesre terpesztve. – Igen. Ezt már alig tudom kinyögni. – Vedd le a cipőd – mondja, én pedig előrehajolok, és kibújtatom a pántokat. – Húzd fel a szoknyát a derekadig. Azt akarom, hogy a meztelen bőröddel érezd az ülést. Atyaúristen, Nikki, igen – folytatja kéjesen, amikor engedelmeskedem. A puha bőr lehűti kipirult, forró testem. A motor rezgését átvevő autó még erotikusabbá teszi az élményt, elfog a bujaság, egészen bevadulok. – Terpessz be jobban, Nikki. Úgy, mint a nő a képen. Az, ahogy beszél hozzám – és a kimenetel, amelyet szavai sejtetnek –, ugyanolyan erotikus, mint az érintése. Már így is túlérzékennyé váltam, testem túlterhelődik ingerekkel. Az összes idegszálammal érzek minden egyes mozdulatot, a légáramlatok minden rezdülését, ahol csupasz vagyok, a szívdobbanásaimat, minden apró izzadságcseppet a melleim között. Igyekszem lelassítani a lélegzetvételem, közben felemelem az egyik lábam, és beékelem az ajtó és a műszerfal közé. Aztán a másik lábam bokánál beakasztom a sebváltó háza fölé. Amennyire csak tudok, beterpesztek, hátrébb döntöm az ülést, és ez kissé megemeli a csípőmet. Halk, fojtott nyögés szakad ki belőlem. Mindenem bizsereg, és nem tudom elterelni a figyelmemet lüktető lábam közéről. – Csak fekszik ott, némán eseng a szeretőjéhez. Síkos a pinája, melle selyempuha, mellbimbója szopogatásért kiált. – Damien, légyszi… – De a férfi nem ér hozzá – folytatja Damien, mire idegesen fojtok el egy nyögést. – Parlagon hagyja, hadd fújdogálja a szél a lány sóvárgó pináját. A műszerfalon átállít valamit, a légkondi pontosan a lábam közé kezdi fújni a hideget. Olyan lágy és dekadens érzés, hogy mindenem belesajdul. – Ha megesne rajta a szíve, engedné, hogy a lány magához nyúljon, de ha jobban megnézed a festményt, látszik, hogy a keze a levegőben van, kívánja, de nem ér oda. Észrevetted, Nikki? – Nem – mondom határozottan. – Biztos vagyok benne, hogy magához nyúlt. – Tényleg? Na, ez a művészet. Mindenkinek más. Elmondjam, én mit látok? Nyelek egyet, és bólintok. – Látom a férfit, aki nem fért rá a képre. Mindene az a nő. És semmi nem szerez neki nagyobb örömöt, mint hogy élvezetekhez segítse a nőt. Nemcsak egy röpke baszással, gyors orgazmussal, Nikki. Nem, ez a fickó meg akarja teremteni kettejük közös nirvánáját. Kéjt kéjre halmoz, egyre feljebb srófolva az ingereket, hogy átlépjék a határvonalat, és attól kezdve már egyikük sem tudja, gyönyöröket vagy kínokat élnek át. Megnyalom az ajkam, kiszáradt a szám. Minden egyes porcikámat végtelenül felfokozottan érzékelem. És a kocsi mozgását is. A mellemet, amely hihetetlenül érzékennyé vált a vékony ruha alatt. – A pasi azt akarja, hogy a nő bízzon benne. Hogy teljesen átadja magát neki. Hogy engedje neki a testi örömök teljes meghangszerelését. De a végső döntést a nőnek hagyja. Nem kötözi le a nő egyik kezét – Blaine ezt a pillanatot örökíti meg a vásznon. Futólag felém fordul, és rám pillant, aztán tovább figyeli az utat. – Szóval az a kérdés, hogy magához nyúl, vagy megbízik a pasiban? – a hangja éppolyan meleg, meghitt és lágy, mint az érintés, amelyre vágyom. – Ezt te mondd meg, Nikki. Mit tesz a csaj?
– Megbízik a férfiban – suttogom. És ezzel lehunyom a szemem, és beleveszek az autó rázkódásába, és Damien ígéretébe, hogy mi jön ezután.
16
– Megérkeztünk – mondja Damien, és eddigre már legalább ezer mérföldnek tűnt az út. – Ide jöttünk? – kérdezek vissza. Kinézek az ablakon, éppen a Century Plaza hotel kocsibehajtójára állunk be. – Igazítsd meg a szoknyád, Nikki – figyelmeztet. – Hacsak nem akarsz néhány kellemes percet szerezni a parkolóinasnak. Feljebb csusszanok az ülésben, és rendbe hozom az öltözékem, aztán lehajolok, és a cipőmet is visszahúzom. Mindeközben mindenem csak úgy sajog a vágytól, nehezen állok át az új helyzetre. – Megszállunk ebben a hotelben? – tagadhatatlanul izgalmas kilátás. – Csak te – feleli Damien, és megáll a parkolóinas állomáshelye előtt. Piros egyenruhás fiatalember siet a kocsihoz Damien oldalára. – Csak kiteszem a hölgyet – mondja neki Damien. Most már teljesen összezavarodtam. – Mit akarunk…? – Eredj, jelentkezz be – feleli. – Nyugi, van foglalásod. És igyál is valamit. Ülj le a bárban. Nagyon jól néz ki a hely, és a pultos iszonyú finom martinit kever. Még mindig a kocsiban ülök, a parkolóinas tartja az ajtót, hogy kiszállhassak. Várom, hogy Damien mondjon még valamit, de ő a telefonjával vacakol, SMS-eket olvas. Nem egészen értem, mik is a játékszabályok, az viszont már legalább leesett, hogy valamilyen játszmáról van szó. – Igen, uram. – Kiszállok, csak aztán jut eszembe a retikülöm. – Várjon – mondom, aztán újra behajolok a kocsiba, és gondoskodom róla, hogy eleget mutasson a dekoltázsom, Damien étvágygerjesztő betekintést nyerjen abba, amit a ruha alatt viselek. Vagyis a nagy semmibe, mert tök pucér vagyok. – Adj borravalót a fiatalembernek, drágám – mondom, amikor már újra az aszfalton állok. Aztán sarkon fordulok, és bemegyek a szállodába, gondoskodva róla, hogy menet közben úgy himbáljam a csípőm, hogy suhogjon a szoknya. Még nem jártam ebben a hotelben. Lélegzetelállító. Egy pillanatig habozok, de aztán összeszedem magam, és megtalálom a recepciót meg a bárt. Először bejelentkezem, rámosolygok az engem üdvözlő frissen borotvált férfira. – Szeretnék bejelentkezni. Nikki Fairchild. Megböki a számítógép érintőképernyőjét, aztán még szélesebb mosollyal néz fel rám. – Látom, a penthouse lakosztályunkba szól a foglalása. Szólhatok, hogy vigyék fel a poggyászát? – Inkább ne, köszönöm. – Nem kötöm az orrára, hogy nincs poggyászom. – Egy vagy két kulcsot kér? – Csak egyet – felelem, végtére is egyedülálló nő vagyok. Felvetődik bennem, hogy meztelenül végigfekszem az ágyon odafent, de Damien azt kérte, igyak valamit, és felcsigáz a gondolat, hogy vajon mit tervez ma estére. Na és a kitűnő martini esélye is kecsegtető. De leginkább az számít, hogy nem akarok okot adni Damiennek arra, hogy megbüntessen. Ugyanis biztos vagyok benne: a büntetés az lenne, hogy egy ujjal sem nyúl hozzám, márpedig ehhez nem lenne kedvem ma éjjel. Késő van, de a bár mégis megtelt. Alig néhány nőt látok, főleg öltönyös férfiak a vendégek. Az öltözékükből arra következtetek, hogy valami konferencia zajlik, hiszen szinte minden asztalnál ülnek. Damien utasítása szerint az egyik bárszékre ülök a pultnál, és Dirty Martinit kérek. Amíg várom, hogy a mixer elkészítse, végignézek az előcsarnokon, de egyelőre Damiennek nyoma sincs. Nem tudom, mire számítsak, le kell küzdenem a késztetést, hogy előhúzzam a telefont, és felhívjam. Helyette inkább türtőztetem magam. Ugyan nekem a türelem nem nagy erényem, de ettől még fontos erény. – Nagyon elmerengett valamin. Gondterhelt, segíthetek? Ezt egy jó külsejű fickó kérdi tőlem, aki kettővel odébb ül, egy bárszéken. Végre megpillantom Damient, és már éppen mondanám a fickónak, hogy köszönöm, nem, amikor Damien a szemembe néz, és jelentőségteljesen leül egy asztalhoz, ahol már három férfi ül, nem túl messze tőlem. – Köszönöm, nem. Minden rendben. A pultos elém teszi a martinit. Zavarodottan belekortyolok, azon tűnődöm, vajon mi lesz ebből. A férfi átül a szomszédos bárszékre, és még közel is hajol hozzám. Felvetődik bennem, hogy én is átülök egy székkel odébb, hogy távolabb húzódhassak, de végül a helyemen maradok. Nagyon merev a tartásom, a testbeszédem egyértelmű üzenet. Úgy tűnik azonban, hogy a fickó egyáltalán nem ért a metakommunikáció nyelvén. – A konferenciára jött? – kérdi, és a leheletén ital érzik. – Nem – felelem. – Egyedül akarok lenni. – Milyen szerencsés – mondja a fickó, láthatólag nem véve a lapot. – Biztosítási szabályozások. Órák hosszat zúdítják ránk a továbbképzést.
– Hmm – mondom. Az arcom udvarias, de hideg, a fickó viszont egyértelműen vak is. Még közelebb hajol, már olyan szögben dől be, hogy muszáj lesz megmarkolnia a pultot, ha nem akar a földre tottyanni. Engedek a kísértésnek, és elhúzódom. – Jobb ötletem van arra, hogy hogyan töltse az ember a késő estét – mondja halkan; szándékai teljesen átlátszóak. – És már itt is vagyunk egy szállodában. Na, mennyi kétszer kettő? – Soha nem voltam különösebben jó matekból – füllentem. Felvetődik bennem, hogy átülök egy asztalhoz, de Damien külön felhívta rá a figyelmem, hogy maradjak a bárpultnál. És függetlenül attól, mivel jár, ma este betartom a szabályait. – Látom magán, hogy egy csomó mindenben nagyon jó lehet – közli a fickó, és a mellemet bámulja. Visszafordulok a bárpulthoz, és a mixer újabb martinit tesz elém. – Az az úr küldi – biccent Damien felé. – Milyen kedves – mondom, és rámosolygok Damienre, ami láthatólag bosszantja a mellettem ülő krapekot. Damien feláll, mond valamit az asztalnál ülő fickóknak, és idejön a pulthoz. Megáll közvetlenül mellettem, én pedig, mint mindig, ha Damien a közelemben van, hirtelen mikroszkopikus részletességgel kerülök tudatába mindennek – neki, magamnak, még annak is, ahogyan a Föld forog a talpunk alatt. – Köszönöm az italt, uram – mosolygok rá. Amikor kimondom az utolsó szót, látom, megfeszül az állkapcsa. Muszáj mosolyognom. Váratlanul érte. – Remélem, mocskosul szereti a Dirty Martinit. – Minél mocskosabb, annál jobb – felelem. – Hé, nem kopna le? Épp csevegtünk itt a hölggyel. Damien hozzá fordul. – Nem, eszem ágában sincs – feleli. – Ő nekem kell. A fickó szeme elkerekedik, de gyorsan összekapja magát. – A hölgy egyedül akar lenni. Ezek szerint most már tökéletesen adja a gavallért. – Valóban? – Damien rám néz, és nagyon lassan, tagoltan megkérdi. – Azért jöttél, hogy egyedül legyél? Vagy hogy valaki jól megbasszon? – Én… – fogalmam sincs, mit mondjak erre. A mellettem ülő fickó nyilván teljesen ledöbbent, mert hallgat. – Végül is attól függ, ki lenne az, aki megbasz – fűzöm hozzá végül. – Ez tetszik – válaszolja Damien. – Hogy hívnak? – Louise – felelem, önkéntelenül a második keresztnevem jön a számra. – Örülök, hogy megismerkedtünk, Louise – vigyorog rám Damien. – Akkor most gyere velem. Zavarba jövök, hebegek, de közben hihetetlenül be is indultam. – Én… – Most rögtön. A kezét nyújtja, én pedig pillanatnyi habozás után elfogadom. A mellettem ülő fickó tátott szájjal bámul. Damien lesegít a bárszékről, és barátságosan odabiccent a biztosítási ügynöknek. – Talán legközelebb – mondja, a másik pedig úgy néz rá, mintha varázsló lenne. Legalább lenyűgözve hagyjuk ott, és nem dühösen. Könnyed szédülésben követem Damient. Legszívesebben hangosan kacagnék. Kézen akarom fogni, hogy táncra perdüljek az előcsarnokban. A falhoz akarom szorítani, hogy a szájára tapasszam a szám. Azt akarom, hogy fogdosson. Hogy belém rakja a farkát. Azt akarom, hogy jól megbasszon, pont ahogy az előbb mondta. És hogy most rögtön tegye meg. És láthatólag Damien is ugyanezt akarja. Amint bezárul mögöttünk a liftajtó, azonnal a falhoz szorít. Keményen csókol, a szoknyám alá nyúl, két ujját belém csúsztatja. Nekinyomom a csípőm, és körözni kezdek. Kívánom, de többre vágyom, mint amit a liftben megkaphatok. – Úristen, Louise – mondja, és mindketten elnevetjük magunkat. – Azt hittem, valaki esetleg felismerhet bennünket. Ez a második keresztnevem. – Tudom – mondja. – De nyilván túlzottan becsíptek, semhogy érdekelje őket. Meg aztán nem is idevalósiak. – Lesifotósok is lehettek volna itt. – Basszák meg a lesifotósok – mondja Damien. Szavai érdesek, mint a smirgli. Hozzábújok. – Basszunk inkább mi. Szenvedélyesen csókol. – Az az ürge rendesen csalódott volt – jegyzem meg, amikor befejezzük. – Csak elvettem, ami az enyém. És jótékonyságból megajándékoztam egy fantáziával is, ezzel ellesz egész este. – Könnyedén belém tolja a harmadik ujját, én meg alsó ajkamba harapok, hogy elfojtsak egy kéjes sikkantást. – Ne mondd, hogy nem tetszett. – Nagyon is tetszett – felelem, miközben nyílik a liftajtó. Kiveszi belőlem az ujjait, aztán kikormányoz a liftből, nyomatékul lazán fenekemre paskol. A szobánk a folyosó végén van. Miután belépünk,
lenyűgözve nézek szét. A lakosztályt egy egybenyitott nappali és étkező, valamint egy külön hálószoba alkotja. Puffanva csukódik be mögöttünk az ajtó. – Ahhoz képest, hogy élvezed, hogy hozzám tartozol, jól eljátszottad, hogy flörtölsz azzal a palival. Még mindig szájtátva nézegetem a szobát, de most felé perdülök, készen arra, hogy védekezzem, hiszen teljesen egyértelmű, hogy fikarcnyit sem flörtöltem Mr. Nyomulóssal. Mire azonban kinyitom a szám, már leszűröm Damien nézéséből, hogy viccel. De valami más is van a pillantásában, úgyhogy rögtön tudom, mire fogunk kilyukadni. – Mit kellett volna tennem? – rángatom a nyakamat nyeglén. – Parlagon hagytál. Csak beszélgettünk a fickóval. – De ő nem csak beszélgetni akart. – Kézen fog, az ebédlő irányába vezet, megállunk a nagy kerek asztalnál. Megfordít, úgyhogy most mögöttem áll, aztán a szoknyám alá dugja a kezét, és végigsimít a combomon. – Meg kell értened, hogy teljességgel hozzám tartozol. Csak én szerzek neked örömöt – közli, és tollpiheként érinti meg a csiklóm, amitől rángások szikrái söpörnek végig rajtam. – És csak én kínozhatlak. – Nagyot csap a hátsómra. Felkiáltok, a torkomból hörögve tör fel a hang, miközben átjár a kéj. – Ezt élvezed? – morogja. Atyaúristen, de még mennyire. Felemelem a tomporom, hogy jobban hozzáférjen. – Terpessz be. Mohón engedelmeskedem, már jó előre élvezem, hogy milyen lesz a hüvelyemben érezni Damien farkát. Hallom, hogy lehúzza a sliccét, aztán suhog a nadrág, ahogy leveti. Az inget magán hagyja, meztelen testemet súrolja a keményített pamut, ami talán nem szándékos, de kis híján az őrületbe kerget. A keze visszatér a lábam közé, másik kezével pedig a mellemhez nyúl. Felemelkednék, de éles hangon rendreutasít, mondván, maradjak úgy, előrehajolva, várjam készenlétben. – Azt akarod, hogy megbasszalak, ugye? – Igen – nyöszörgöm. Jó, hogy megtámaszkodtam az asztalon. Enélkül nem hiszem, hogy meg tudnék állni a lábamon. Nem vagyok több, mint egy rakás érzőideg. Vágy, sóvárgás, buja energia, és ha Damien nem engedi, hogy hamarosan elmenjek, akkor, attól tartok, össze fogok roskadni a gyönyörtől. Két ujját belém csúsztatja, felnyögök, ujjai köré fonódnak az izmaim. Már csak egy kicsi hiányzik – iszonyúan kicsi –, ajkamba harapok, és várom, hogy kilője az űrbe a lelkem a robbanásszerű orgazmus. De nem jön. Simán csak nem élveztet el, én pedig nyöszörögve tiltakozom, mert kihúzta belőlem az ujjait, és viszonylag ártatlan helyre, a csípőmhöz nyúl. – Fordulj meg, Nikki – mondja. – Látni akarom az arcod. Megfordulok; több van a tekintetében, mint amit szavakkal el lehetne mondani. Elolvadok a gyönyörűségtől a pillantásában tükröződő vágy láttán. Kíván, mohón sóvárog. Keresztülhasít rajtam ez a nézés, és rajta kívül az egész világ megszűnik létezni. – Csókolj meg – suttogom. Megteszi, erőszakosan harapdál, összezúzza az ajkam, érzem, hogy kicsordul a vérem. A masszív asztalra lök, aztán a ruhámhoz kap, és letépi a felsőtestemről, szabaddá téve melleimet. Feljajdulok, homorítok, hogy összetapadjak vele. Két kezem közé fogom a fejét, hogy lehúzzam a mellbimbómhoz. Épp csak annyira harapja meg, hogy levegőért kapkodjak, a gyönyöröm fájdalommal határos hullámokban tetőzik. – Ugyan – mondja. A ruhám maradványai összetekerednek a derekam körül. Nyomja a hátam az asztal, de nem izgat, jól beterpesztek, és felkiáltok, amikor mélyen belém hatol. Homorítok, elémegyek a lökéseinek, átjár az érzés, teljesen bevadulok. Eszelősen, megveszekedetten igyekszem, az övé vagyok. Damiené. Belém élvez, és a nevemet rebegi. Aztán, mikor kielégülten elernyed, odanyúl, ahol csatakos vagyok a spermától. Levegőért kapkodok, körözve simogat, egyre gyorsabban, amíg újra felkiáltok, testem megrogy a mindenemen végiggyűrűző orgazmus alatt, aztán végre lecsillapodom, ahogy erőt vesz rajtam a kimerültség és a békés öröm. – Hű – mondom, és mellébújok. – Úgy bizony – feleli. Egy pillanatra így maradunk, egymást ölelve. – Baromi kényelmetlen ez az asztal – mondom végül. Damien felkacag. – Azt hiszem, le is kéne takarítanunk. Nem hiszem, hogy a szobalányok értik majd a helyzetet. – Biztos nem most látnak ilyet először – véli. Felé fordulok, látja, hogy felvonom a szemöldököm. – Rendben – mondja. – Majd elintézzük. De most odaviszlek az ágyhoz. A kezét nyújtja, én meg követem a tágas hálóba, benne az ágy, amely jóval kényelmesebbnek néz ki, mint az asztal. – Matrac – mondom. – Micsoda remek találmány. – Gyere ide. – Az ágyhoz rángat, ledobjuk magunkról, ami ruha még maradt rajtunk, és becsusszanunk a paplan alá. Mellégömbölyödöm, azután óráknak tetsző ideig csak fekszünk, beszélgetünk, kapcsolgatjuk a tévét, és régi filmekbe nézünk bele. Ezt is úgy szeretem Damienben – teljesen átvált, és az őrületes vadulás után ellágyul, dédelget, biztonságos melegben érzem magam mellette.
Olyan kisimult és kielégítő ez, mint egy pohárka portói egy igazán fényűző étkezés után. – Nem vagyok fáradt – mondom, mikor látom, hogy hajnali négyet mutat az óra. – Mondanám, hogy fogom ezt még bánni reggel, de máris reggel van. – Bánni fogod? – kérdi. – Egy pillanatra sem – rázom a fejem. – Kösz. – Mit? – Hogy hajlandó voltál beteljesíteni a fantáziámat. – Jaj, Mr. Stark – nevetek. – Nem hallotta a hírt? Ki vagyok szolgáltatva kényének-kedvének. Finoman megcsókol. – Ennek nagyon-nagyon örülök. Egy pillanatra mindketten elhallgatunk, csendben fekszünk. – Az a telefonhívás, amiről korábban kérdeztél… Rossz hírt kaptam egy ismerősömtől – mondja aztán Damien. – Ó, sajnálom – felelem. Eszembe jut, mit mondott Charles Maynard. – Németországból? – Ezt meg miért kérded? – vet rám éles pillantást. – Amikor Charlesszal beszélsz, kihallatszik a hangja a vonal túlsó végéről – vonok vállat. – Ja, értem. Nem, a német ügy ettől teljesen független. – Vádemelés lesz? A Stark International egyik leányvállalata ellen, vagy valami ilyesmi? Szája megkeményedik, egyenes vonal. – Valami ilyesmi – feleli. – Aggaszt? – Nem – mondja határozottan. – Charles megoldja. Bólintok. Lövésem sincs sem a nemzetközi jogról, sem a kereskedelmi és pénzügyi szabályozásokról, úgyhogy ezen a szálon nem jutok messzire a beszélgetésben. – Nem mondod el, milyen rossz hír jött az ismerősödtől? Egy pillanatra azt hiszem, nemet fog mondani. Aztán higgadtan, szenvtelenül szólal meg, mintha küszködne, hogy megőrizze az önuralmát. – Sofiáról van szó. Beletelik pár másodpercbe, mire helyére tudom rakni a nevet. – A gyerekkori barátod, akit Alaine említett? – Bajba került – bólint. – Nem először fordul elő, de baromi idegesítő. Folyamatosan azt várom, hogy szedje már össze magát, de újra és újra elcseszi. – Sajnálom. Remélem, rendbe jönnek a dolgai. Homlokon csókol. – Én is. Várom, hogy folytassa, de hallgat. Végül is ő tudja. Kézen fogom. – Kösz. Kérdés nélkül is érti, mit köszönök. – Próbálkozom – mondja. – Tudom. – A fenekemmel bújok hozzá. Olyanok vagyunk, mint két egymásba fordított kanál, melegben és biztonságban érzem magam. – És értékelem. Háttal vagyok Damiennek, és lehunyom a szemem, ő pedig cirógat. Telnek a percek, mire megszólal; már kis híján elnyomott az álom, szinte álomszerűnek tűnnek szavai. – Régebben soha nem aludtam meztelenül. – Miért nem? – Már félálomban vagyok. Tetszik, hogy elalvás előtt az utolsó kép, amit magam elé képzelek, Damien meztelen teste. – Mert amikor utaztunk, Richter mindig bejött a szobámba. Nekem valahogy mindig külön szobám volt, pedig a többi srácot két- meg háromágyasokban szállásolták el. Újra nyitva van a szemem, de nem fordulok felé. Attól tartok, ha ránézek, nem mondja tovább. – Mi történt? – Rendszeresen bejött hozzám. És nyúlkált. – Fegyelmezett a hangja. Keményen, kimérten beszél. – Megfenyegetett, ha bárkinek elárulom, mindent elbukok, amink van. És az apámnak nem lesz pénze, éhezni fogunk, az utcára kerülünk. De legfőképpen mindenki tudja majd, hogy olyan kissrác vagyok, aki mocskos hazugságokat terjeszt. – Rohadék. – Az bizony. Hallgatok, várom, hogy mond-e még valamit. De már nem folytatja. Nem bánom. Ma este kétszer is megosztott velem valamilyen titkot, és tudom, ez annak a jele, hogy erősebb kötelék szövődik köztünk.
– Nem lep meg – szólalok meg kisvártatva. – Apádat illetően viszont nyilván tévedtem. – Hogy érted? – Azt hittem, tudta, hogy az edződ molesztált. A limóban jöttem rá, hogy fogalma sem volt róla. Csend támadt. – Tudta – mondja aztán Damien jéghidegen. A megdöbbenéstől önkéntelenül felé fordulok. – Micsoda? De… hogy a francba várhatja el tőled, hogy ott legyél a teniszcentrum avatóünnepségén, ha tudja, mit művelt veled az a rohadék? – Nem tudom – válaszolja Damien. Tétovázik, arcán elmélyülnek a barázdák. – Nem, ez nem igaz – helyesbít. – Tudom, hogy miért várja el. A centrum tulajdonosa egy német sportcég. Nagy cég, nagy hatalmú emberek ülnek az elnökségben. – Nem értem. Az apádnak is köze van ehhez a vállalathoz? – Nem. Őt kurvára nem izgatja, mi mellett emelek szót, legyen az teniszcentrum vagy állatkereskedés. Az egész ügy hátterében kölcsönös szívességek állnak. Ha a nevemet adom a teniszcentrumhoz, akkor egy-két hatalmasság talán megmozgat néhány követ az érdekemben Németországban. – Ezzel a vádemeléssel összefüggésben, ami folyton szóba kerül? – Igen. Ami azt illeti, Charles is apámmal ért egyet. Baromi dühös rám, hogy nyilatkoztam Garreth Todd partija után, pedig emlékeztettem arra is, hogy minél tovább húzódik az ügy, annál több munkaórát számlázhat ki. – Humortalanul mosolyog. – Őszintén szólva tartanom kellett volna a számat. Nem szokásom elhamarkodott döntéseket hozni, de ez most az volt. – És miért csináltad? – Csak kimondtam az igazságot. Ugyanis tényleg nem szabadna róla elnevezni a teniszcentrumot. És már untam, hogy az egész világ azt hiszi, hogy csodálom azt a szemétládát. – Akkor jól döntöttél. – Talán. De néha a helyes döntéseknek is lehetnek kellemetlen következményei. – Ilyen súlyos a helyzet? – Kezdek aggódni. – Az egyik céged ekkora bajba került? Damien nem válaszol egyből. – Benne van a pakliban, hogy nagy gond lesz – mondja végül. – De nem hiszem, hogy annyira elfajulnak a dolgok. Még van pár eszköz a kezemben. Valamelyest megbékélve bólintok. Ha Damien nem aggódik, akkor én sem fogok. – Gyere ide – parancsol rám, én meg mohón engedelmeskedem. Karjába vesz, és ölelése az aggodalom utolsó szikráit is kioltja bennem. Csak Damienre vágyom, és erős karjaiban szenderedem álomba.
17
Éles csöngetésre ébredek. Zavarodottan ülök fel. Fogalmam sem volt, hogy szállodában is lehet csengő, de ezek szerint ezekben a Midász király pompáját felvonultató lakosztályokban nyilván van, mert ez egyértelműen csengetés. És az is biztos, hogy nem nyitok ajtót. – Damien? Arra várok, hogy a fürdőszobából válaszol majd, de nem teszi, úgyhogy kicsusszanok a takaró alól, és felállok. Egyszerre vagyok bágyadt, és fáj minden tagom, mintha nem egészen tudná a testem, hogy érezze magát a tegnap éjjeli kaland után. Az újabb csengetésre összerezzenek. – Szobaszerviz! – jelenti be egy öblös hang. A kávé gondolatára összeszedem magam. – Pillanat – szólok vissza, aztán körbenézek, hogy mit kapjak magamra. Egy szék támláján megpillantok egy gondosan odakészített köntöst. Abból kiindulva, hogy milyen állapotban lehetnek a ruháim, ez nagyon is jó megoldás. Persze Damien tette oda nekem. De ő hol a francba lehet? Kisietek a hálószobából, aztán az ebédlőn át az ajtóhoz megyek. A pincér már legalább öt perce várhat, de hangyányit sem bosszús. – Jó reggelt, hölgyem – mondja, begördíti a zsúrkocsit, és elkezdi kipakolni a reggelit az immár tiszta, rendezett étkezőasztalra. Damien tényleg sok mindent megcsinált ma reggel. A pincér minden egyes fogásról leveszi a fedőt, amikor kiteszi őket a kocsiról az asztalra, én meg rájövök, hogy farkaséhes vagyok. Van itt kávé, narancslé, tojás, egy palacsinta, gyümölcs, és annyi szalonna, amennyivel egy kisebb hadsereg is jóllakna. Az evőeszköz és a csésze viszont nem lenne elég annak a hadseregnek. Hiszen konkrétan csak egy kávéscsésze van, egy pohár a narancslének, és egy szett fekete vászonszalvétába tekert kés és villa. Talán lassan esik le nekem ma reggel, de végül csak megértettem, mi a helyzet: Damien lelécelt mellőlem. – Parancsol még valamit? – Köszönöm, nem – felelem. – Aláírjam a csekket, vagy valami? – Nem kell, hölgyem. De ez az öné. – Kis borítékot tesz elém. – Mr. Stark kérte, hogy a reggelivel együtt adjuk át. – Ó. – Meglepetten, de örömmel veszem át az üzenetet. – Köszönöm. A kezemben fogom a borítékot, amíg ki nem megy. Vastag, merített papír, hátoldalán a hotel neve áll, dombornyomással. Le van ragasztva. Kiveszem a feltekert szalvétából a kést, és azzal bontom fel. Amikor széthajtom a levélpapírt, megpillantom Damien csinos, szabályos betűit. Kedves Ms. Fairchild! Jó étvágyat a reggelihez. Ha mást kér, csak hívja a szobaszervizt. Nem tudtam, mire vágysz majd, ha felkelsz. Én személy szerint csak rád vágytam, de olyan édes voltál álmodban, hogy nem tudtalak felkelteni. Reggel hatra San Diegóban kell lennem egy üzleti reggelire egy macerás ügyféllel, de tizenegyre visszaérek L.A.-be. Maradj a szobában. Vásárolj az ajándékboltban. Használd ki az élményfürdőt. Amihez csak kedved van. Pár óra múlva jövök is, aztán miénk az egész vasárnap. Már előre készülök a következő zamatos találkánkra. Be kell vallanom, szállodai bárban még soha nem szedtem fel ilyen gyönyörű nőt. Így, hogy összeakadtunk, azon tűnődöm, miből maradhattam ki éveken át. Később látlak. Addig is képzeld azt, hogy hozzád nyúlok. Puszik, Damien U.i.: Szerintem valami mást vegyél fel, ne azt a kék ruhát, amit széttéptünk. Nézz körül a szekrényben. Olyan szélesen vigyorgok, hogy szinte fáj a szám, a keblemre ölelem a levelet, aztán visszadőlök az ágyra, és a fejemben lepereg az elmúlt éj összes dekadens pillanata. A délelőtt hátralevő részét azokkal a dolgokkal töltöm, amiket Damien javasolt. A szekrényben találok egy édes, nyomott virágmintás nyári ruhát, meg egy csini Yellow Box flip-flopot. Ebben az öltözékben megyek le, manikűröztetek és pedikűröztetek a spában. Amikor megszárad a körmöm, az előcsarnokban kószálok, és veszek Damiennek meg magamnak is egy-egy óriási Beverly Hills rövid ujjú pólót, meg hozzá illő baseballsapkát. Utána a medence mellett ülök egy friss magazinnal, és megiszom két Bloody Maryt, miközben képbe kerülök a celebek összes különcségével. Ez ahhoz kell, hogy később majd hiábavaló kísérletet tehessek Jamie lenyűgözésére, hogy milyen jól értesült vagyok hollywoodi ügyekben. A magazinban csak egy kis kép van Damienről és rólam, úgyhogy megállapítom: ez a kiadvány milliószor mértéktartóbb, mint a konkurencia. Tizenegykor Damien még mindig nem adott jelt magáról, ezért visszamegyek a szobába, és ott várok tovább. A vodka a fejembe szállt, úgyhogy biztos elszunnyadhattam, mert egyszer csak azon kapom magam, hogy megmozdul a matrac, kinyitom a szemem, és a világ legdögösebb látványa
fogad. – Hellóka – mondom. – Hellóka. Mit csináltál a délelőtt? – kérdezi Damien pajkosan. – Hát nem sokat – ismerem be. – De nagyon jól elvoltam. – Lenne kedved elmenni valahova? Van egy ötletem, hogy hova vigyelek. – Igen? És hova? – Görkorizni Venice Beachre – feleli, mire hangosan felröhögök, de aztán rájövök, hogy komolyan gondolta. – Tényleg? – Jó móka. – Görkoriztál már? Bevallom, hogy még nem, mire Damien azt mondja, legfőbb ideje, hogy kipróbáljam. – Akkor itt a tökéletes szerkó. – Kicsomagolom a rövid ujjúkat és a sapkákat, a pólót fel is veszem a ruhám tetejére, és fejembe nyomom a sapkát. – Minél inkább turistáknak nézünk ki, annál valószínűtlenebb, hogy bárki felismer. – Arról nem is beszélve, hogy baromi cukin festesz. Megnézem magam az egész alakos tükörben, és úgy döntök, rosszabbul is festhetnék. Nem vagyok egy kimondott divatdiktátor, de egy vasárnap délutáni, laza, turistás szerkónak elmegy. Damien persze iszonyat dögös a bő szürke pólóban és a fekete baseballsapkában, utóbbi kihangsúlyozza szépen metszett állkapcsát és tündöklő mosolyát. Bőr hátizsákot visel, felajánlja, hogy elteszi a pénztárcám és a telefonom. – Minden egyebet itt hagyhatsz. – Nem kell kijelentkeznünk? – Enyém a szoba – feleli. – Vagyis a vállalaté. Ezt a lakosztályt folyamatosan bérbe vesszük cégünk idelátogató ügyfeleinek, meg vezetőknek, akik nem itt élnek. Nem rossz, gondolom, miközben kisétálunk a parkolóinas állomáshelyéhez. Hamarosan be is pattanunk a Jaguárba, és nyugat felé autózunk a Santa Monica Boulevardon. Damien jól ismeri Venice kis utcáit, gyorsan leparkolja a kocsit egy őrzött garázsban, mi pedig kiülünk egy padra, hogy felcsatoljuk a kölcsönzött görkorit, térdvédőt és sisakot. Húsz perc múlva újra a padon ülünk, lecsatoljuk őket, és visszaadjuk a kölcsönzőben. – Mondtam, hogy borzasztó leszek – közlöm. – Elég béna voltál – ismeri el. – Nem is értem, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen kecses lénynek egyáltalán nincs egyensúlyérzéke. – Egyensúlyozni tudok – felelem. – Csak nem ilyen apró kerekeken. – És mi van a biciklivel? – néz rám kétkedve. Félredöntöm a fejem, és felvonom a szemöldököm. – Igen. Biciklizni azt tudok. Keresünk egy biciklikölcsönzőt, és a következő két órában bebizonyítom, hogy nem felejtettem el, amit gyerekoromban tudtam. Bár, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem is gyermekkorom óta tudok biciklizni. Anyámat túlságosan aggasztotta a lehetőség, hogy horzsolásokat és véraláfutásokat gyűjtök be. Így aztán csak egyetem alatt tanultam meg kerékpározni. – Gyermekkorod hiányzó darabkája – mondja Damien, amikor ezt elmesélem neki. – Nem baj. Inkább biciklizek egyetlenegyszer veled az óceánparton, mint egy egész nyáron át gyerekkoromban. – Ezért meghívlak egy fagyira. Leállítjuk a bringákat az élénkkékre festett fagyisstandnál, és csokival mártott fagyit kérünk színes tortadarával. Aztán eltesszük a gumipapucsokat Damien hátizsákjába, és lesétálunk a vízhez. A Csendes-óceán vize nyáron is dermesztően hideg, elképesztő, hogy a benn labdázók nem kékültek el. Kicsit besétálunk a vízbe a hullámokkal szemben, a homok kifolyik a lábunk alól, esszük a fagylaltot. Egy tizenéves lány botot dobál a nagy sárga kutyájának, erre elmondom Damiennek, hogy mindig is szerettem volna egy kiskutyát, de – óriási meglepi! – anyám soha nem egyezett bele. Damien válaszul felidézi, hogy egyik este hazavitt egy elkóborolt labradort, de az apja nem engedte, hogy megtartsa. – Ha belegondolok, mennyit utaztam, talán így volt a legjobb – teszi hozzá. – Folyton kutyahotelbe kellett volna adni szegényt. – De nem épp ez lett volna az értelme? Apád tudtára adtad, hogy kutyát akarsz, mert ki akarsz szállni a taposómalomból. Otthont akartál, nem utazni. Damien különös arckifejezéssel méreget. – Igen, pontosan erről volt szó – mondta végül. – Aztán végül lett kutyád? Mármint miután abbahagytad a teniszt, és Mr. Nagymenő Üzletember lettél. – Nem, soha – vonja össze a szemöldökét. – Szerinted eladja nekem? – biccent játékosan a lány felé. – Lefogadom, hogy nem. Megfordulunk a bringákkal, és karikázunk visszafelé Santa Monica irányába. Lassan tekerünk, nézzük a turistákat és a helybelieket, akik beszélgetnek, élvezik a napot. A plázához érve lezárjuk a két kerékpárt, és a Promenade-on sétálunk a Coffee Bean & Tea Leaf felé. Jeges
mochaccinókkal a kézben ballagunk tovább a bevásárlóutcában, aztán Damien bejelenti, hogy most már igazán enne valami rendeset, és meghív vacsorázni. Felveti, mehetnénk a The Ivyba, amiről még én is tudom, hogy felvágós hely, és ahol szem előtt van az ember. – Egy, szerintem ebben a szerkóban be sem engednek bennünket – felelem. – Kettő, nem épp a legjobb választás, ha kerülni akarjuk a lesifotósokat. – Akkor pizzaszelet – közli, és végül virslis pizzát kajálunk apró fémasztalok mellett. – Kizárt, hogy a The Ivy jobb legyen ennél – mondom, és ebben a pillanatban, ezzel a fickóval, a derűs délután végén teljesen komolyan is gondolom. Az eget nézem, mikor befejezzük az evést. – Sötétedik. Visszavigyük a bicikliket? – Nemsokára – válaszolja Damien. – De előtte még hadd mutassak valamit. A mólóra akar kivinni, pedig említettem neki, hogy már jártam ott. – De az óriáskerékre is felültél már? – Arra még nem – ismerem be. – Ide igyekszünk? – Rejtélyes figura vagyok, emlékszel? A titkaimat nem kotyoghatom ki. – Ezt igennek veszem. – Ravasz vagy és elmés, ezt csodálom benned legjobban. Az út hátralevő részét végigvigyorgom. Beállunk a sorba jegyért. Meglepően rövid, csak két beszállítást kell megvárnunk, aztán bennünket is betessékelnek az egyik kis kosárba. A jegyszedő ránk csukja az ajtót, és már emelkedünk is felfelé. Elragadtatottan nevetek. Nemcsak ezen az óriáskeréken nem ültem még, hanem még életemben nem voltam egyen sem. Lassan forog, de a kosár himbálózik, ami akár idegborzoló is lehetne, leszámítva, hogy mellettem van Damien, aki átkarolva tart. De most – a kosár épp ekkor torpan meg legfelül – a hátizsákért nyúl, amit korábban letett a lábához. – Mit művelsz? – kiáltok fel. – Ne engedj el! – Kinézek a bennünket körülvevő világra. Mostanra lement a nap, kigyúltak a móló fényei. Mintha Tündérországba pottyantam volna. Bár, ami azt illeti, ahhoz képest, hogy Tündérország, kicsit magasan vagyunk. – Miért álltunk meg? – kérdem. – Lent valaki most kiszáll és beszáll – feleli Damien. Újra felegyenesedett, kezében két becsomagolt ajándék. Az egyik nagyjából akkora, mint egy csomag katalóguscédula. A másik kicsivel nagyobb. Akkora lehet, mint egy külső DVD-meghajtó. – Ajándékot hoztál? – Igen – feleli. Szóhoz sem jutok. – Én nem hoztam neked. A sapkára és a pólóra mutat. – Ezeket hozzáírattam a szoba számlájához. – De az ötlet számít. Na jó, ha nem kéred őket, akkor… – lehajol, úgy tesz, mintha visszatenné őket a hátizsákba. – Dehogynem – tiltakozom. – Add csak át nyugodtan. Összemosolygunk. – Először a kicsit kapod – teszi a kezembe. Óvatosan leszedem a csomagolópapírt, egy kis aranyszínű doboz van benne. Felemelem a fedelét, négy csokitrüffel van benne. – A fondüt már megkóstoltad, de a trüffel a specialitásunk. – A svájci kisvállalat, ami a tulajdonodban van? – kérdem. – Mondtam, hogy megkérem Sylviát, rendeljen neked. Kiveszek egyet, és máris önkéntelenül vigyorgok, mint a vadalma. – Kérsz egy harit? – Az egész a tiéd – rázza a fejét. Majszolni kezdem, és felajzottan nyöszörgök. A nirvána megfelelőjét hozzák színvonalban a csokoládék terén. Miután megettem egyet, visszaadom a dobozt Damiennek, hogy tegye a hátizsákjába. – Köszönöm. Tényleg bámulatos vagy – mondom. – Mert hoztam neked csokit? – Igen – felelem őszintén. – És még jó pár egyéb okból. Finoman megcsókol, aztán átadja a nagyobb csomagot. – Akkor most ez jön. Szép óvatosan kicsomagolom, aztán meglátom, hogy mi az, és elakad a lélegzetem. Régi bronz képkeretben egy lélegzetelállító kép kettőnkről estélyi öltözetben. Amikor Damien elvitt az operába, nyüzsögtek körülöttünk a lesifotósok. Ez a kép megjelent a sajtóban – a fotóalbumdoksimban van róla egy digitális másolat. De ez minden jel szerint az eredeti kép. – Jaj, Damien. Elképesztő vagy – suttogom. Nem tudom levenni a szemem kettőnkről, ahogy a kép megörökít. – Hogyan szerezted meg?
– Felhívtam az újságot, és megvettem ezt a nyomatot – válaszolja. – Olyan bájos vagy ezen a fotón. Gondolom, ez azt jelenti, csak jók valamire a lesifotósok is. – Ennyire azért nem mennék messzire – mondom, az orromat ráncolva. – De ezt örökké becsben fogom tartani. Úrrá lesznek rajtam az érzelmek. Több százszor megjelentem már Damien oldalán, és legalább ugyanannyi kép öntötte el különböző magazinok és honlapok oldalait. De ez – a bekeretezett fotó – örökkévalónak és valóságosnak tűnik. A jövő érzetét kelti. Pislogok, és hirtelen felzokogok örömömben. – Gondoltam, kiteheted a munkahelyeden az íróasztalodra – mondja. – Ki fogom – felelem. – Akkor minden nap nézegethetem magunkat. Az óriáskerék megint odafent áll meg, de nem bánom. Fél kézzel keblemre ölelem a bekeretezett képet, és odabújok Damienhez. – Ez a legjobb ajándék, amit valaha kaptam – mondom, és így is gondolom. – És nagyon klassz volt ez az együtt töltött nap is.
Hétfő reggel az Innovative-ban Trish egy mázsa kitöltendő papírt zúdít rám, újra és újra le kell írnom a nevem és a címem, amíg csak biztos nem leszek abban, hogy görcsbe fog állni a kezem, és meg kell majd műteni. Utána körbevezet az irodában, és mindenkinek bemutat, én meg mosolygok, biccentek, és úgy teszek, mintha megjegyeznék minden nevet, amivel eláraszt. Egyszer már körbejártam, de jó látni a helyet egy alkalmazott nézőpontjából is. Végül eljutunk a szobámig, amely egy apró, déli fekvésű helyiség, a parkolóra látni az ablakból. Viszont legalább egyes-egyedül az enyém. Épp az asztalomon levő holmit rendezgetem, amikor bejön Bruce. – Köszöntelek második munkanapod alkalmából. Belaktad magadat? – Már csak a hálózati összeköttetést kell élesíteni, és akkor minden rendben. – A telefonomra pillantok, hogy lássam, mennyi az idő. – Carla azt mondta, egy órán belül az is meglesz, és akkor tényleg kezdhetek rendesen dolgozni. Bruce bólint, aztán összefoglalja, milyen időpontjaim vannak ma: munkahelyi megbeszélések, ismerkedés a cég különböző termékeivel. A nap végére már ismerni fogok mindenkit a teamből, és tudni fogom a legfontosabb dolgokat a hozzám tartozó termékekről. Sok mindent kell megtanulnom – a termékek paramétereit, a munkatársak nevét –, de összességében örülök, hogy ezzel fog telni a nap. – Tudom, hogy mára ígértem az első napi ebédet, de kiderült, hogy muszáj találkoznom az ügyvédemmel – áll fel Bruce. – Nem bánod, ha elhalasztjuk? – Ne aggódj. Hogy őszinte legyek, engem is szorít az idő, hogy a végére jussak ennek a sok olvasnivalónak. Láthatólag megkönnyebbült. Rávillantom legfényesebb Vállalati Dolgozó mosolyomat. Ettől átrendeződik az arckifejezése, attól tartok, eltévesztettem a házszámot a mosollyal. De nem a munkán jár az esze. – Hadd kérjek újra elnézést a szombat este történtek miatt. – Nem, tényleg szükségtelen – felelem, mert bele sem akarok gondolni az egészbe. Figyelmesen rám néz, aztán lassan bólint. – Hát, remélem, te és Damien nem emiatt léptetek le olyan hamar. Akaratom ellenére elvörösödöm. – Dehogyis. Kérlek, mondd meg Giselle-nek is, hogy minden oké. Esküszöm, nem bosszant a dolog. Elkomorodik. – Ha összefutok vele, átadom az üzenetet – feleli, mire eltöprengek, most mi mást dobjak be, mert ez a téma láthatólag kellemetlenül érintette. De aztán Bruce vált témát. Az asztalomra dobja a Tech World Today legfrissebb számát. – Láttad már? Még nem, de a címlapon levő képet rögtön megismerem. Egy izraeli cég logóját vízjelszerűen rávetítették valami piacvezető 3D-s képszerkesztő szoftverre. Átfutom a cikket, és Bruce-ra nézek. – Ez már készül egy ideje. Úgy tűnik, a vártnál hamarabb lezárult a tesztelése. – Csiripelik a madarak, hogy a C-Squarednél valami hasonlón dolgoztál – mondja Carl cégére utalva. – Igen – felelem, aztán úgy döntök, nagy levegőt veszek, és kipakolok neki a történtekről. Bosszantó eset, de én aztán végképp nem csináltam semmi rosszat. – Benne voltam a teamben, amelyik megpróbált támogatást szerezni Damientől a C-Squared termékre. – Így ismerkedtetek meg? – Nem – felelem. – Már jóval régebbről ismertük egymást, még Texasból. Aztán Evelyn egyik bulijában találkoztunk újra. – Nem teszem hozzá, hogy Carl küldött oda arra a partira, kimondottan azért, hogy magamra vonjam Damien Stark figyelmét. Ez volt az első adalék, ami alapján leszűrhettem, hogy Carl egy seggfej. Aztán jött a többi is, gyors egymásutánban. – Na mindegy, tök jól ment a prezentáció, de Damien úgy döntött, nem fektet be a projektbe, mert tudott erről az izraeli termékről, bár akkor még nem közölte, hogy emiatt határozott így. De akkor már együtt jártunk. Megint csak arcomba szökik a vér, mert az „együtt járás” kifejezés köszönő viszonyban sincs azzal, amit Damien meg én műveltünk egymással. Szerencsére Bruce nem veszi észre, hogy elpirultam. – Carl pedig téged hibáztatott. – És kirúgott – mondom savanyú vigyorral. – Nem küzdötte fel magát a legkedvesebb ismerőseim közé.
– Őszintén szólva Carl Rosenfeld senkinek nem tartozik a kedves ismerősei közé. Ettől a megjegyzéstől felenged bennem a feszültség, és elmosolyodom. Egy pillanattal később Cindy lép be az irodámba, futár által kézbesített borítékot hoz. Nincs rajta cím. Természetesen biztos vagyok benne, hogy Damientől jött. Cindy úgy sompolyog az íróasztalomhoz, hogy rögtön látom, ő is ugyanerre gondol, és furdalja az oldalát, mit küldött a világ legszexibb milliárdosa a barátnőjének. Én is kíváncsi vagyok. De Damient ismerve jobban teszem, ha nem Bruce és Cindy jelenlétében bontom fel a küldeményt. Határozottan leteszem az íróasztal sarkára, közvetlenül a kettőnket ábrázoló bekeretezett fotó mellé. – Biztosítási iratok – mondom lazán, aztán visszafordulok Bruce-hoz, és belekezdek az első értelmes gondolatba, ami a múlt heti Suncoastmegbeszéléssel kapcsolatban eszembe jut. Aztán végre mindketten kimennek a szobámból, hagynak – névlegesen – dolgozni. Rögtön a boríték után nyúlok. Kinyitom, belenézek, és a saját rózsaszínű sálamat találom benne. Oké… De végül is ez legalább ürügy arra, hogy felhívjam. Nem mintha tényleg szükségem lenne ürügyre. Sajnos csak a hangpostáját érem el. – Helló, én vagyok – mondom. – Nagyon kösz a sálat. Szuperül áll. Honnan a csudából tudtad? Jó volt tegnap együtt – közlöm, aztán habozok, hogy folytassam. – Arra gondoltam, kíváncsi leszel rá, hogy farmerszoknyában és farmerdzsekiben vagyok, ja és még van rajtam egy bordó blúz, de összesen ezt a három ruhadarabot vettem magamra. Máskülönben sehol semmi. Vigyorogva teszem le a kagylót, és nehezemre esik, hogy figyelni tudjak az Innovative által rám kiosztott termékkel kapcsolatos specifikációkra, amelyeket a laptopon nézegetek. Azért egy idő után belerázódom, és csak akkor jövök rá, hogy több óra elrepült, amikor bedugja az ajtón a fejét az egyik srác a csapatból. – Megyek, benyomok egy szendvicset – közli. – Te nem kérsz valamit? – Alex, ugye? Bólint. – Veled mehetek? – Ja, persze. Jó hogy. Izé, csak ide ugrok le a földszintre, aztán felhozom, és itt eszem meg. – Tökéletes. – Fogom a retikülöm, és vele tartok a lifthez. Magas, és annyira cingár, hogy az a gyanúm, legalább öt kilóval nehezebb lehetek nála. Haja szinte katonásan rövidre nyírt, rövid ujjú pólóján felirat: a Plútó még mindig bolygó. Ebben teljesen egyet értünk, amit meg is mondok neki. Erre mintha felnyitották volna nála a kommunikációs zsilipet. Mire az előcsarnokba érünk, a taj-száma kivételével már mindent tudok róla, és meghívást kapok, hogy amikor csak kedvem szottyan, csatlakozzam a World of Warcraft-klánjához. – Szóval te vagy Damien Stark barátnője – teszi hozzá, útban az előcsarnoktól a büféig. – Az menő. – Szerintem is – válaszolom udvariasan, de önkéntelenül összerándul a bensőm egy kicsit. Kezdek rájönni, mekkora csomagot vettem magamra azzal, hogy Damien barátnője lettem. Mintha beparkoltam volna egy mikroszkóp alá. Ahhoz képest, hogy egész eddigi életemben az udvarias közömbösség maszkja mögött rejtőztem, nem ez a legkényelmesebb helyzet. – Aha, elég jók itt a szendvicsek – mondja Alex, én meg hálás vagyok, hogy témát váltott. – A pizza viszont középszar. – Na és a salik? – Fingom nincs, nyúlkaját nem tolok – válaszolja. – Itt találkozunk? Bólintok, aztán megindulok a nyúlkaja szekció felé. Várom, hogy a pincér összedobjon nekem egy Cobb-salátát, amikor mögém áll a sorba egy ismerős külsejű ázsiai nő. Igyekszem felidézni, hol láthattam, amikor felém bök. – Innovative, ugye? – kérdi. – Te vagy az új lány. – Nikki Fairchild – bólogatok. – Sajnálom, nagyjából úgy érzem, egymillió embernek mutatkoztam be a napokban. Nem emlékszem a nevedre. – Ja nem, még nem találkoztunk. Én is ebben az irodaházban dolgozom. Lisa Reynolds vagyok, üzleti tanácsadó. Évek óta ismerjük egymást Bruce-szal. Hirtelen eszembe jut, hol találkoztunk. – Pénteken itt ültél az előcsarnokban az egyik asztalnál. – Majdnem mindennap idetelepszem. Meghalnék kávé nélkül, és napjában legalább egyszer szeretek kijönni a szobámból. Tessék – nyomja a kezembe a névjegykártyáját. – Amikor van kedved kisurranni egy latte erejéig, trombitálj. – Kösz – mondom őszintén hálásan. Nem túl sok emberrel ismerkedtem össze, amióta Los Angelesbe költöztem, úgyhogy repesek az örömtől, hogy talán lesz egy barátom itt az irodaházban. Megígérem Lisának, hogy még a héten felhívom, aztán visszamegyek az emeletre Alexszel. Folytatni akarom a munkát, ugyanakkor tudom, az is fontos, hogy megismerkedjek a munkatársaimmal. Felajánlom, hogy együnk együtt a konyhában, de megkönnyebbülten hallom, a gép előtt akar ebédelni, hogy játszhasson a World of Warcrafttal. Már megettem a salátát, és egészen belemélyedtem valami problémás kód elemzésébe, amikor Damien telefonál. – Helló. Láttad a cikket a Tech World-ben? – kérdem. – Milyen üzleties a modora ma, Ms. Fairchild… – Mi mást hozzak szóba? – nevetek. – A sálat, amit küldtél? Kicsit berozsdásodott az ajándékozótehetséged, bár gondolom, van ebben logika. Ha már eleve az enyém, akkor nyilván kedvelem.
– Jó gondolatmenet – feleli. – Jövőbeni ajándékoknál is észben tartom majd. Most viszont arról az érdekes küldeményről akartam szót ejteni, amit ma kaptam kézhez. Nem ugrik be egyből, miről beszél. Aztán eszembe jut, amikor a Bentley-ben utaztam. Atyaég. – Saját szobád van, vagy több emberrel ülsz egy légtérben? – kérdi. – Egyedül vagyok – válaszolom. Nyelek egyet, mert eszembe jut, mi mindent írtam abban a levélben. – Ebben az esetben, drága Ms. Fairchild, azt hiszem, meg kell kérnem, csukja magára az ajtót belülről. Sőt, ha jobban belegondolok, a kulcsot is fordítsa rá. – Damien, dolgozom – tiltakozom, de azért megteszem, amit kér. – Micsoda véletlen. Én is. Képzelje, miféle meglepetés ért, amikor átnéztem a reggeli postámat. Meghívók, üzleti konferenciákra. Befektetési ajánlatok. Eladásra kínált ingatlanok. Mindenféle izgalmas lehetőség, de egyik sem volt olyan kecsegtető, mint az az egyszerű levél, amely a saját papíromon érkezett. – Damien… – Tud bánni a szavakkal, Ms. Fairchild. Bizony, könnyebbséget jelentett, hogy az asszisztensem kint volt az előtérben, amikor elolvastam az üzenetét. Nem tudom, képes lettem volna-e leplezni erekciómat. Tényleg remek kis lotyó vagy. – Lotyó? – vonom fel a szemöldököm. – „Még most is itt van a fülemben a hangod – idézi – olyan bársonyos volt, hogy pusztán csak ettől majdnem elmentem. És itt a hűvös bőr a forró pinám alatt. De már akkor is azt akartam, hogy bennem legyen a farkad. Alig ismertelek, és mégis teljesen oda akartam magam adni neked.” Igen, azt hiszem, a lotyó nagyon is találó jellemzés. – Ó. – Visszahallva saját szavaimat, magamban egyet kell értenem. – Ihletett hangulatban voltam. – Ezt örömmel hallom. Amikor ma reggel rábukkantam a sálra a lakásban, eszembe juttatott, és miután megkaptam a leveled, arra gondoltam, rögtön vissza kell küldenem. Ugyanis igazából nem bontottunk ki minden lehetőséget, amiabban a sálban rejlik. – Nem? – kiszáradt a szám. – Nem bizony – mondja halkan. – De feltett szándékom, hogy kiköszörülöm a csorbát. Sok mindent lehet művelni egy sállal. Akár a rojtjaival is. Finoman cirógatni lehet vele az ágaskodó mellbimbódat. Incselkedve simogatni a forró pinádat. Ígérem, minden lehetőséget gondosan végig fogunk zongorázni. – Hümm. – Nyelek egyet. – Legyen rajtad egész nap, és gondolkozz rajta, mit művelek majd vele este. – Ma este? – kérdem, és a nyakam köré csavarom a sálat. – Hétre érted megyek – mondja Damien nevetve. – És gondoskodom róla, hogy nyolcra már tök meztelen legyél. A délután hátralevő részében mintha lebegnék, bár sikerül elrekesztenem a Damiennel kapcsolatos gondolataimat, úgyhogy azért némi munkát is elvégzek. A nap végén lehajtott fejjel lépek ki a liftből. Jamie SMS-ét olvasom, amiben arról áradozik, milyen bámulatos is Raine, így aztán Carlt csak akkor veszem észre, amikor elém toppan. – Nikki. Ledermedek, váratlanul ér a felbukkanása. Aztán felocsúdok, és továbbindulok. – Nincs mit mondanunk egymásnak. – Várj – szól utánam. – Kérlek. Talán a „kérlek” szó teszi, de közvetlenül a kijárat előtt megtorpanok. Nem nézek vissza, de hallom, hogy utánam siet. – Két percet kapsz – mondom, aztán kijövök az épületből, és megállok a kapubejáróban. Amikor mellém ér, nem szólok semmit. Csak állok kifejezéstelen arccal, karba tett kézzel. Bocsánatkérően nyújtja felém az újságot, amely eddig a hóna alatt volt. Nem veszem el, de rögtön látom, hogy a Tech World az, ugyanaz a szám, mint amit Bruce délelőtt már behozott az irodámba. Találkozik a tekintetünk, de nem töröm meg a csendet. – A francba, Nikki, nem tudtam, hogy más cég is van még ezen a piacon. – Mit akarsz, Carl? – kérdem hidegen. – Hát csak… tudod, lehet, hogy elhamarkodottan cselekedtem. Legszívesebben ráüvöltenék: Na látod!, s lekevernék neki egy fülest. De erőt veszek magamon, és veszteg maradok. – Csak közben azt hittem, Starkkal kefélsz. Ezen a ponton már majdnem felrobbanok, és legszívesebben azonnal otthagynám ezt a faszkalapot. De erőt veszek magamon, és halvány mosollyal felszegem az állam. – Ez így is van. Carl ettől láthatólag zavarba jön. – Ja, jó. Jól van. Mindegy, úgy értem, láttam kettőtökről a képeket, meg minden. Csak annyi, hogy azt hittem, hogy izé, összevesztetek. Vagy hogy Stark azt hitte, hogy közted és köztem alakul valami. – Kezeskedem róla, hogy annál engem sokkal többre tart. – A francba, Nikki, épp most próbálok bocsánatot kérni. – Szóval erről van szó? – őszintén meglepődöm.
– Elbasztam, rendben? Hülye voltam, és teljesen aránytalanul túlreagáltam. – Hajába túr, az egész frizurája égnek mered, amitől még ziláltabb benyomást kelt. – Elhamarkodottan döntöttem, most már nagyon sajnálom. Oldalra döntöm a fejem, és próbálom leszűrni, mit hallgat el. – Ez az egész nem csak arról szól, hogy kirúgtál, igaz? – Bizsereg a bőröm az aggodalomtól. – Mi mást műveltél még, Carl? – Jaj, a fene egye meg! Hát még mást is. Tudod. – Nem tudom – felelem. – Csak annyit mondtál, hogy ki akarsz baszni Damiennel. Na, szóval mit csináltál? – Bal kezemet szorosan ökölbe szorítom, körmöm a tenyerembe váj. Irtózatos erőfeszítés árán maradok nyugodt. – A fene essen beléd, Carl! Mi másról magyarázol még, basszus? Hallgat, nem tudok olvasni az arcáról. – A francba, Carl, egyáltalán minek jöttél ide? Nagy levegőt vesz. – Tudtad, hogy Stark lefizette Padgettet, igaz? És most Padgettnek tartania kell a száját. – Ezt meg honnan tudod? Eric Padgett azzal fenyegetőzött, hogy nyilvánosságra hozza: szerinte Damiennek köze volt a nővére halálához, mire Damien tényleg kiállított egy csekket, hogy elhallgattassa azt a férget. Nem szívesen gondolok vissza erre a dologra. Ráadásul a megállapodás feltételei bizalmasak voltak. – Tudok én sok mindent. Padgett rengeteget jártatta a száját, mielőtt megkapta a pénzt Starktól. És főleg olyanokkal beszélt össze, akik maguk is hadilábon álltak Starkkal. Nekem elhiheted, hogy hamar kiderült, Starknak Padgettnél nagyobb gondja is volt. Bőven voltak olyanok, akik ki akarták borítani a bilit. – Beleértve téged is – csattanok fel. – Nem, már nem. Ezért vagyok itt. Felfogtam, hogy eredetileg rosszul értettem az egészet, kibasztam Damiennel és veled is. Csak azt mondom, hogy nem én vagyok az egyetlen. – Akkor ki? És pontosan milyen bilit akartak kiborítani? Nemet int. – Csak szólj Starknak, hogy ez lehet, hogy váratlanul fogja érni. – Krákog. – El sem akartam hinni, ki mindenkit felsorakoztatott Padgett, akiknek egytől egyig szálka volt a szemében a pasid. Bennem reked a szó. Talán nem is érzi, mennyire megrémisztett. – Nem mondod meg, kiknek? – Mindent elmondtam, amit el akartam. Az én szerepem ennyi volt, most kikecmergek a lekvárból. Ami ezután jön, akármi is lesz, arról nem én tehetek, ennyit megígérhetek. – Akkor meg egyáltalán miért vagy itt? – Mert ha neked mondom, az olyan, mintha Starknak mondanám. Kicsi a világ, és felégettem ezt a hidat, pedig nem kellett volna. – És azt hiszed, ezzel rendbe hozhatod az egészet? – Nem, de legalább teszek egy lépést a jó irányba. – Egyenesen a szemembe néz. – Szólj Starknak, hogy vigyázzon magára. – Megmondom – felelem, és büszke vagyok magamra, hogy nem remeg a hangom. – De alapból is vigyáz.
18
A kocsim felé lépdelve konkrétan szívesen venném, ha megjelennének a lesifotósok. Akkor legalább mérgelődhetnék miattuk, ahelyett hogy Damien miatt kellene aggódnom. Amint beülök a kocsiba, a kesztyűtartóba nyúlok a mobiltöltőért, hogy felhívhassam Damient, de nincs ott az a nyüves vacak. Elfelejtettem betenni a retikülömbe, úgyhogy egész nap nem tudtam tölteni a telefonomat, és már majdnem teljesen lemerült. Ettől függetlenül tárcsázok, arra gondolok, majd gyorsan elhadarok mindent, és megkönnyebbülök, amikor Damien egyből felveszi. – Összefutottam Carllal – mondom minden teketóriázás nélkül. – Hogyhogy összefutottál vele? – Ezt halkan kérdi, kimért hangon, nagyon baljósan. – Vagyis bejött az Innovative-ba, és megvárt az előcsarnokban. – Jól vagy? Mit csinált? – Semmi bajom – nyugtatom meg, mert hallom a hangján, hogy aggódik és dühös. – Azt üzeni neked, légy óvatos. – Tényleg? Mondd el részletesen, hogy zajlott a beszélgetés. A lehető legaprólékosabban beszámolok. – És ennél többet nem volt hajlandó elárulni? – kérdi, mikor a végére érek. – Nem – felelem. – Te érted, miről hadovált? Visszafojtott lélegzettel várom, Damien megemlíti-e a németországi bonyodalmakat. Vagy a teniszcentrumot. Vagy az Eric Padgettet érintő egyezséget. Annyi mindennel összefügghet ez a dolog, igazából fogalmam sincs; Damien biztos tudja. De aztán nem árul el semmit. – Szerintem ez csak porhintés Carl részéről. – Miért tenne ilyet? – kérdem. – Azt mondtad, bánja, hogy felégette a hidat. Mi lenne jobb békülési alkalomnak, mint hogy figyelmeztet valami küszöbönálló veszélyre? – Mert a magadfajtára mindig leselkedik valami veszély – szövöm tovább a gondolatmenetet. – Dühös rivális cég. Kirúgott alkalmazott. Ellopott szabadalom. Aztán jön Carl, szól, hogy legyek résen, és amikor legközelebb valaki aljas módon kipécéz magának, azt fogom hinni, hű, micsoda mázli, hogy Carl figyelmeztetett. És azt fogom hinni, végül is nem olyan rossz arc ez a kis pöcs. Elnevetem magam, mert Carl tényleg egy kis pöcs, ezen semmi nem változtat. De attól függetlenül, hogy nevetek, továbbra is aggódom. – Akkor nem is aggaszt a dolog? – Vezérelvem, hogy sose aggódjak – mondja Damien. – Ugyanis nem hoz profitot. – Damien… – Hagyd abba – mondja szelíden. – Mit hagyjak abba? – Az aggódást. Feleslegesen fáradsz. – És mi mást kezdjek az energiáimmal? – kérdem pajkosan. – Úgysem vagy itt mellettem. – Jó kislány – mondja nevetve. – Hol vagy? – A parkolóban. Még beugrok az élelmiszerboltba, aztán megyek haza. – Jó. Megtennéd, hogy hozol nekem… A telefonom ezen a ponton merül le. Káromkodom, de legalább a Carllal kapcsolatos dolgot megbeszéltük. Damient ugyan nem foglalkoztatja a hír, de engem továbbra is nyugtalanít, miközben végigsöprök a bolton, és belekapaszkodom egy csomag kávéba, egy vödör fagyiba, meg hasonló alapélelmiszerekbe. Valamit biztos kifelejtek, de a bevásárlólista a lemerült telefonon van, úgyhogy muszáj improvizálnom. Végül két degeszre tömött nejlonszatyornyi holmival jövök ki, leparkolok a lakás előtt, aztán a parkolóból az elülső kapu felé tartok. Az épület előtt szép kis tömeg verődött össze. A következő pillanatban rájövök, hogy rám várnak. Francba. Korábban még talán kedvem lett volna szembenézni velük, de mostanra már elmúlt. Csak be akarok jutni, fagyit enni, és várni, hogy Damien hazajöjjön. Kifeszítem a vállam, minden érzelmet letörlök az arcomról, és közéjük masírozok. Nyüzsögve fognak körül. – Nikki! Nikki, nézzen ide! – Teljesen meztelenül festették meg? – Blaine többi festményéhez hasonlóan ezen szintén a kötözés a téma? Zihálva veszem a levegőt, fázni kezdek, hideg veríték lep el. Nem értem, honnan jönnek ezek a kérdések, félek is – rettentően félek – jobban utánagondolni.
– Miért ment bele, Nikki? A pénz miatt, vagy izgatta a helyzet? – Nikki! Meg tudná erősíteni, hogy egymillió dollárt kapott Damien Starktól, hogy meztelenül modellt álljon egy erotikus festményhez? Dermedten állok, a megrázkódtatástól lépni sem tudok, villognak körülöttem a vakuk. Émelygek, érzem, mindjárt elhányom magam. – Korábban is dolgozott már aktmodellként? – A festményen az ön és Damien Stark szerelmi élete tükröződik? – Miért ment bele, hogy kikötözzék? Körülfognak, járkálnak körülöttem, én meg Damien kezéért nyúlnék, de ő persze nincs itt. Rogyadozik a térdem, erőt kell vennem magamon, hogy megálljak a lábamon. Nem fogok elesni, nem fognak semmit leolvasni az arcomról, nem adom meg nekik az elégtételt, hogy tudják, az elevenemre tapintottak. Pedig ez történt. Különböző formákban ismételgetik ugyanazt a kérdést újra és újra, miközben próbálok odavergődni a lépcsőhöz, de iszonyú nehézkesen araszolok előre. Tudom, hogy nemsokára sikoltozni kezdek, csak hogy ledöbbenjenek. Hogy megszabaduljak tőlük. Hangos sivítás hatol át a lármán, egy pillanatra már azt hiszem, én voltam, mert hirtelen kettéválik a csődület. Levegőért kapkodva nézek fel. Damien az. Rohan felém az utcáról, fekete Ferrariját az út közepén hagyta. Ha valaha is kételkedtem volna abban, hogy Damien képes lenne gyilkolni, most biztos eloszlanának a kétségeim. Látom a szemében. Összepréselt állkapcsán. Minden feszülő izmán. Ebben a pillanatban ölni tudna, hogy megvédjen. Elkapja a karom, megragad, én pedig majdnem elsírom magam a megkönnyebbüléstől. Durván magához ránt, átkarolja a vállam, és közel húz, miközben utat vág az autó felé. A bevásárlószatyrokat az ülés elé hajítja, aztán engem is beültet. Miközben becsatolja az övemet, valami megszakad benne. – Nikki – mondja alig hallhatóan, de csendessége dacára bocsánatkérés és csontig hatoló sajnálkozás van hangjában. – Kérlek, lépjünk le innen – suttogom. A volán mögé pattan, és még mielőtt észbe kapnék, máris gyorsít, a Ventura Boulevard felé haladunk. Jobb keze a váltón, de amint az autópályára érünk, megfogja a kezem. – Annyira sajnálom az egészet. A festmény. A pénz. Eszembe se jutott, hogy… – Ne. – Válaszom élesebb, mint szerettem volna. – Majd később. Egyelőre csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna. Szívet tépő tekintettel néz rám. Egy pillanatra mindketten elhallgatunk. Aztán hangos durranás töri meg a csendet, Damien nagyot sújt a volánra. – Ki volt? – kérdi. – Ki a faszom szivárogtatta ki? Nemet intek. Még mindig olyan, mintha be lennék bugyolálva gézbe. Mintha kívülről érzékelném önmagamat, és érzem, ez rosszat jelent. Törzsem takarásában ökölbe szorítom a kezem, manikűrözött körmeim mélyen tenyerembe vájnak, de én egyre csak szorítom. A nyelvembe harapok, kiserken a vérem. És azt kívánom, bárcsak – ó, de mennyire kívánom! – még mindig ott lenne a kis kés a kulcstartómon, amit állandóan rajta tartottam. – Nézz rám – csattan fel Damien. Engedelmeskedem. Még el is mosolyodom. Kezdek újra magamhoz térni. Mély lélegzetet veszek, megkönnyebbülten nyugtázom, hogy a szervezetem teszi a dolgát. De jaj, te jó isten, atyaisten, ennek nem lesz vége! Ott leselkednek rám, újra és újra felbukkannak valahol, egyre csak jönnek, egyszerűen sosincs vége. – Carl – suttogom. – Erre figyelmeztetett. – Hát lehet, de nem tartom valószínűnek. – Akkor ki? – Ollie tud a festményről? – Nem! – Zsigerből tör ki belőlem az ellenkezés, de aztán rögtön el is bizonytalanodom. Esetleg megtudhatta valahonnan? – Nem – ismétlem. – De még ha tudna is róla, akkor se járna el a szája. Nekem nem akar ártani. – Ebben én nem lennék olyan biztos – mondja Damien sötéten. Nyelek egyet. Muszáj, hogy Damiennek ne legyen igaza. Még ha Ollie valóban szerelmes is belém, ahogy Damien állítja, akkor sem tenne ilyet, csak hogy büntessen, amiért vele járok. Vagy mégis? Lehunyom a szemem – erre még gondolni is rossz. – Nem számít, ki volt az – szorítom a kezem újra ökölbe. – A lényeg, hogy nyilvánosságra került. Damien nem válaszol, hallgatunk, miközben a belváros felé tartunk, és Damien dühe teljesen betölti a kocsit. – Honnan tudtad? – kérdem végül. – Jamie-től. Otthon van. A jelek szerint neki is át kellett furakodnia közöttük, és a festményről kérdezgették. Úgy tett, mintha semmiről se tudna, aztán egyből hívott téged. – Lemerült a telefonom – mondom fásultan. – Tudom. Nem tudott elérni téged, utána hívott engem, aztán én is megpróbáltalak csörgetni. Így, hogy nem értelek el… – Úgy döntöttél, idejössz, hogy távol tarts tőlük. – Szerencsére Beverly Hillsben voltam, te pedig nem egyből hazajöttél. – Köszönöm.
Vet rám egy pillantást, és szomorúan mosolyog. – Mindig meg foglak védeni – mondja. – De ez… Hirtelen félbeszakítja magát, úgy szorítja a kormánykereket, hogy elfehérednek az ujjpercei. Megértem az indulatát. Utálja, hogy ettől nem tud megvédeni. Őszintén szólva én sem vagyok odáig érte. Damien nem szól többet, amíg oda nem érünk a lakásáig. Amint megérkezünk, kitör belőle a düh. Hirtelen fogja az előteret díszítő, látványosan elhelyezett, mintás vázát, és földhöz csapja. – Az isten verje meg! – kiabálja, és üvöltését szerteszét pattogó szilánkok meg szétfröccsenő víz kíséri. Nem csinálok semmit, csak állok földbe gyökerezett lábbal. Tudom, milyen érzés ez. Én is szívesen tombolnék, törnék-zúznék. Nem, ez nem igaz. Nem akarok tombolni, de elkeseredetten sóvárgok, hogy bárcsak megtenném. Bárcsak foghatnék valami díszes üveget, és a földhöz vághatnám, bárcsak azzal vigasztalódhatnék, hogy én törtem össze a saját kezemmel. De ettől még nem volnék elégedett. Ha pozdorjára zúznék valamit, az nem cél volna, hanem csupán eszköz. Csak az vigasztalna meg, ha az üveg a húsomba vágna, és olyan erősen szoríthatnám, hogy a fájdalom kitöröljön minden más borzalmat, amely körülvesz. A szörnyűséges vakuzást. A riporterek gúnyos hangját. A kínos érzést, a megaláztatást, és a tudatot, hogy ezt életem végéig senki nem mossa le rólam. Megborzongok. Érzem, milyen sebezhető vagyok, és elképzelem a kezemben tartott kés súlyát. Nem. Erőt veszek magamon, hogy ne vágjak át a szobán, és ne kapjam fel az összetört váza egyik szilánkját. Helyette Damienre nézek, aki ökölbe szorított kézzel áll, arcán valódi gyötrelemmel. – Minden rendbe jön – mondom, mert ilyenkor efféle lapos közhelyeket szokás hangoztatni, még ha nem is hisz bennük az ember. – Dehogyis, hogy baszná szájba – csattan fel. Teniszező korában híres volt lobbanékony temperamentumáról, emiatt tartották kifejezetten veszélyesnek. Eljut egy pontra, ahol egyszerűen elveszti a fejét; emiatt került számtalanszor összetűzésbe másokkal, többek közt akkor is, amikor a szeme megsérült, amellyel most keserűen, dühös eltökéltséggel mered rám. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – közli. – Muszáj, hogy meg tudjalak védeni. A szemét apámat nem kellett volna beengednem sem az életembe, sem a kocsimba. Nem akarom, hogy a közelemben legyen sem ő, sem a mocskos ügyei, azt meg végképp nem akarom, hogy a te közeledbe kerüljön. Ami az egyebeket illeti, az egész nyavalyás földkerekségen… Félbeszakítja magát, és egy pillanatra már azt hiszem, hogy kiadta magából a mérgét. De nem. – A te titkaidra is éppannyira kellene tudnom vigyázni, mint a sajátjaimra. Bár, ami azt illeti, a sajátjaimra se tudok – teszi hozzá fanyar nevetéssel. – Az isten verje meg! – csattan fel ismét, és ökle átszakítja a gipszkarton falat. Tátott szájjal bámulom. – Hát, ehhez nem lesz elég egy seprű meg egy lapát. Rám mered, aztán rázkódni kezd a válla. Először nem tudom, mi lelte, de nevet. Nem örömében, hanem mert kiborult. Legszívesebben átölelném; segíteni akarok neki. De még a saját nyavalyáimon sem tudok túllépni. Reszketeg lélegzetet veszek, és arra eszmélek, hogy görcsösen kapaszkodom a rózsaszín sálba, amely még mindig a nyakamban lóg. Lassan húzni kezdem, amíg le nem tekeredik. Egyik végét szorosan a csuklómra csavarom, a másik végét Damien kezébe nyomom. Átveszi, ám kérdő pillantást vet rám. – Kötözz meg, és verd el a seggem – suttogom. – Mondd meg, hogy mit tegyek. Csinálj velem, amit csak akarsz. Ki akarod tölteni a dühöd? Töltsd ki rajtam. – Nikki… – Kérlek, Damien. Nem tudod ellenőrzés alatt tartani az egész világot? Na és? Uralkodj rajtam! Kérlek – mondom, és összekapcsolódik a tekintetünk. – Kérlek – suttogom remegő hangon. – Erre vágyom. – Jaj, Nikki. – Félredönti a fejét, az enyémbe fúrja tekintetét, hogy minden titkom kifürkéssze. – Erre vágysz? – pontosít. – Vagy ez az, amit hiányolsz? Megnyalom a szám, mintha csak ezzel megolajoznám a beszéd útját. – Egyszer azt kérted, ha vágyom a fájdalomra, menjek hozzád. Kétszer szegtem meg ezt a fogadalmam. – A hajamra mutatok, aztán meg az ujjhegyemre. – Úgyhogy most szólok, Damien. Szükségem van rá. Szükségem van rád, hogy együtt vészelhessük át az egészet. És azt hiszem, neked is szükséged van rám. Nem válaszol egyből. Végigsimít a sálon. – Ugye megmondtam, hogy terveim vannak ezzel a darabbal. – Igen – mondom. Mozdulatlanul áll, és tetőtől talpig végigmér. A lábam ujjától kezdi, és lassan kúszik felfelé a tekintete. Még hozzám se nyúlt, de máris lángol a testem attól, ahogy végigsiklik rajtam a pillantása. Elhagyom magam, tökéletesen átadom neki az irányítást. Hadd tegyen velem, amit akar. Érezni akarom az erejét. Magamon akarom érezni a kezét. De leginkább azt akarom, hogy szűnjön meg a külvilág. Folytatja a szemlét, szenvedélyesen méreget, sötét a tekintete, mohó, mint egy farkasé.
És éppolyan veszélyes is. El fog emészteni, és – isten engem úgy segéljen! –, épp ezt akarom: emésszen csak el. Szerte akarok foszlani, olyan messzire akarok jutni, hogy csak Damien találjon rám. Rogyadozik a lábam, lüktet a vulvám. Két mellem közt apró izzadságcseppek gyöngyöznek, mellbimbóm meredezve feszíti a pólómat. A szemébe nézek, kiszárad a szám, és felgyorsul a pulzusom. Ez a Damien már nem az, aki viccel, ingerkedik, aki magához ölel és lecsillapít. Ez az ember nem tárja fel a titkait sem előttem, sem más előtt, és végképp nem tombol dühében. Nem, aki most előttem áll, az maga a megtestesült kecsesség és önfegyelem. Erő van az érintésében, de még a futó pillantásában is. Kemény ember, aki milliárd dolláros vállalatot irányít, és e pillanatban nem vagyok más számára, csak egy a sok vagyontárgy közül. Ajkamba harapok. Nem zavar a dolog. Épp ellenkezőleg: minden porcikám bizsereg a tudattól. Egészen elbódulok attól, hogy Damien Stark rabja lettem. – Vetkőzz. Engedelmeskedem. Ledobom a dzsekim, aztán a fejemen áthúzom a pólót. Minthogy újra érvényben vannak a játékszabályok, nincs rajtam melltartó – Damien ezt alig észrevehető mosollyal nyugtázza. Utána lehúzom a cipzárt a szoknyámon, és hagyom, hogy lehulljon rólam. Több százszor látott már meztelenül, de ezt most feledem. Félénk vagyok, zavarba jövök. De úgy néz rám, hogy érzem: szépnek lát. – Tedd szét a lábad – szól rám, és mikor engedelmeskedem, letérdel. A csípőmbe kapaszkodik, és puha csókot nyom kevéssel a köldököm fölé, amitől hullámokban fut rajtam végig a reszketés. Egész testemben lángolok, kigyúlok a várakozástól. A hajába temetem ujjaimat. – Nem – mormogja. – A melledet simogasd. Ez az, Nikki – teszi hozzá, amikor teljesítem az utasítást. – Cirógasd a mellbimbódat. Ágaskodik? – Igen – suttogom. – Akkor jó – feleli. – Folytasd, hadd legyen még merevebb. Feszüljön meg annyira, hogy elég legyen ujjheggyel súrolnod, az máris tüzes érzést lövelljen egészen a pinádig. Na, mi a válaszod? – Igen. Igen, uram. Damien rám mosolyog, tekintetében dicséret és ígéret, aztán újra visszahajol a csupasz hasamhoz. Ajkával cirógatja a bőröm, egyre lejjebb hatol, amíg el nem ér csinosan rövidre nyírt fanszőrzetem tetejéig. Aztán még lejjebb halad, nyelve már a csiklómat kényezteti, nincs más választásom, meg kell szegnem Damien szabályait, keményen meg kell ragadnom a vállát, mert ha nem teszem, biztos elzúgok. Könyörtelen a nyelve. Ingerel, keményen, követelőzőn belém nyomul, amíg érzéki gyönyörök zuhatagában tobzódva el nem sülök. Figyelmesen megtart, hogy el ne essek, és lenyom, hogy térdeljek elé. – Iszonyú jó az ízed – mondja, aztán mintegy illusztrációképpen megcsókol. Szenvedélyes a csókja, de nagyon is rövid. – Meg foglak baszni, Nikki – mondja. – Itt és most. Keményen, gyorsan, amíg beléd nem hasít a kéj, mint egy ciklon. Aztán újrakezdjük, lassan, finoman, fokozatosan növesztjük fel, mint ahogy a gyenge palántából erős fa lesz. Tudod, mennyi időbe telik az, Nikki? El tudod képzelni az örökké tartó kéjt? Száraz a szám, de azért sikerül kipréselni a választ. – Veled igen. – Jó felelet – kuncog. – És most gombold ki a farmerom. – Igen, uram. Annyira felizgultam, hogy ügyetlenkedve nyitom ki a sliccét, de végül sikerül, és simogatni kezdem az alsógatyán át a farkát. Hallom, hogy máris liheg, és örömmel tölt el, hogy nekem is éppannyi hatalmam van fölötte, mint neki énfölöttem. – Jó kislány – mondja. – Most vedd elő, és fordulj meg. Állj négykézláb, Nikki. – Igen, uram – válaszolom, de mást tervezek. Benyúlok a farmerjába, és kitapogatom, hogy hol van az alsógatyán a slicc. Vastag és kemény a farka, és amint kiemelem, már elő is pattan, láthatólag ajzottan várja, hogy dédelgessék. Tudom, hogy meg kellene fordulnom, de nem tudok ellenállni a kísértésnek. Előrehajolok, és annak ellenére, hogy ezért kétségtelenül büntetés jár majd, rábukom, mert nem tudok ellenállni a kísértésnek. Teljes hosszában végignyalom. Hosszú és bársonyos. Finom sós, férfias íze van, felnyög, a nevemet mondja, amitől teljesen megnyílok. Ajkam körülfogja a makkját, a nyelvemmel cirógatom, aztán lassan mélyebben is beveszem. Amikor kifelé húzom a számból, nagyon finoman hagyom, hogy hozzáérjen a fogam. Megkapaszkodom a csípőjében, érzem, hogy remegés fut végig rajta. Továbbra is térdelek, de feljebb emelkedem, hogy jobb szögből munkálkodhassak. Még többet be akarok venni a farkából, el akarom élveztetni. Azonban keresztülhúzza a számításomat, mert a hónom alá nyúl, és gyengéden talpra állít. – Rossz kislány – mondja incselkedve. Ártatlanul mosolygok. – Hát nem – közli. – Ezt nem úszod meg ilyen könnyen. A sál, amit az előbb a csuklómra csavartam, lecsúszott, Damien most felveszi a földről, és gondosan a jobb kezemre köti. Ránt egyet rajta, és a hálószobába vezet. Az ágy masszív fejrésze fából készült, középen a tetejébe nagy fémgyűrű van befúrva. Már korábban is észrevettem, de nem sokat törődtem vele. Most utasít, hogy feküdjek hanyatt az ágyon, és a kezem emeljem a fejem fölé. Megteszem, ő pedig átfűzi a sálat a fémgyűrűn, aztán a szabad végét a másik csuklómra kötözi. A karjaim háromszöget formáznak a fejem fölött. Arra számítok, hogy a lábamat is biztos kiköti, de nem,
és kíváncsi pillantásom láttán megragad, és a csípőmnél fogva hasra fordít. Ez a manőver meglep, de egyben magyarázattal is szolgál, hogy miért hagyta szabadon a lábam. Hátrahőkölök, amikor tudatosul bennem, hogy nyilván nem én vagyok az első nő, aki megismerkedett ezzel a fémgyűrűvel. Nem bánt a dolog, két okból sem. Egyrészt tudom, hogy én vagyok az első, akit Damien elvitt a malibui házába. Másrészt, és ez még fontosabb, a csontomban érzem a bizonyosságot, hogy én vagyok az utolsó. – Térdelj fel – mondja. Engedelmeskedem, ő pedig otthagy, égnek meredő seggel, a karom előrenyújtva, a fejem pedig lelógatom, és oldalra nézek, hogy lássam, mit csinál. Az ágy mellett van, kinyitja az éjjeliszekrénynek használt díszes kis alkalmatosságot. Elővesz egy tokot: hasonló ahhoz, amelyre a nálam együtt töltött fincsi éjszakáról emlékszem. De ez nagyobb. Kinyitja, és ebből a szögből jól rá is látok, hogy mi van benne. Fémbilincs. Gyertyák. Valami ostorféleség. Kendő, amivel be lehet kötni az ember szemét. Análfüzér. És még néhány más holmi, amiket nem ismerek fel. – Bilincs? – cukkolom. – Le akarsz tartóztatni? – Talán. – Előveszi a kisostort, vagy talán inkább korbácsot, amelynek az egyik végén szétágazó bőrfonat van. – De egyelőre még nem az jön. Mögém lép, úgyhogy nem látom az arcát. Csak a lábszárát, és a duzzadó, kemény farkát. Aztán, amikor lelógatom a fejem, a saját lábam közé nézek. De nem nézegetem sokáig, mert himbálni kezdi a puha bőrben végződő korbácsot a vállam és hátam fölött. – Kérsz? – kérdi. – Vágysz rá? – Igen – felelem, ahogy újra leperegnek előttem a ma esti szörnyűségek. Ki akarom rekeszteni a fejemből azokat az emlékeket és érzelmeket. Rabságba akarom taszítani, hogy aztán elpusztítsam őket. Túl akarom élni őket. És igen, azt akarom, hogy Damien segítségével sikerüljön ezt megtennem. – Igen – ismétlem, de máris bennem reked a szó, mert a játékszer csípősen landol fenekemen, ahol érzékeny a bőr. Csíp; feljajdulok, lehunyom a szemem, és beiszom a fájdalmat. Igen, kívánom. Vágyom is rá. De így, hogy Damien üt, tagadhatatlanul izgat is a verés. – Még – kérem, miközben simogatja a csapás helyét. – Kérlek, Damien, üss még. Szót fogad, újra és újra keményen lesújt, aztán dörzsöli selymes bőröm, amely már biztos teljesen kivörösödött. Ez jobb, mint a kés. Igen, biztonságosabb, de valóságszerűbb is. Az iszonyatosból valahogyan jó lesz. Valahogy pusztán attól, hogy Damiennel vagyok, az egész a visszájára fordul. – Tedd szét a lábad – parancsol rám. Engedelmeskedem. A korbács vége a szeméremajkaim fölött lengedez. Életemben nem voltam még ilyen nedves, Damien felnyög a kéjtől, és ettől még inkább beizgulok. – Most elverem a pinádat is – mondja. – Aztán pedig megbaszlak, Nikki, mert már nem tudom türtőztetni magam, a fene egye meg. A korbács finoman lesújt a lábam közé, és ahogy a csiklómhoz ér, összerándulok. Nemrég, Damiennel vettem észre, hogy mennyire élvezem konkrétan ezt, és ez az érzés jottányit sem halványodott. Újra és újra lecsap, én pedig jajgatok, olyan erős, olyan látványos a kéj. Perzsel a vágy. Magam vagyok a láng, fáklyaként lobogok, és csak Damien adhat enyhet e forróság ellen. – Kérlek – könyörgöm. – Kérlek, Damien, csináld már. Nem habozik. Megragadja a csípőm, a vaginámhoz tolja a makkját, s aztán máris bennem van, egyre mélyebben hatol belém, míg már úgy érzem, nem bírom elviselni. Egyik kezével csípőmet tartja, a másikat alám rakja, és a lökésekkel egyidőben cirógat, úgyhogy érzékeim tobzódnak, teljesen elvesztem a fejem. – Akkor élvezz el, amikor mondom – követeli, mire összeszorulnak farka körül az ajkaim. – Amikor szólok, elélvezel – ismétli. – A francba, Nikki, érezni akarom, ahogy elmész. És ekkor, mintha tényleg az ő akaratának engedelmeskedne a testem, szenvedélyes orgazmus hömpölyög végig rázkódó testemen. Minden tagomon végigfut a vonaglás. Az összes izmom összerándul, a hüvelyem is még szorosabban fonódik farka köré. Karom elernyed. Az ágyra omlok, zihálva vészelem át a brutális kéjt, amelynek hullámai újra meg újra összecsapnak a fejem fölött, míg végül az észveszejtő kielégültség lágy ragyogásában állapodom meg. Damien odébb húzódik, kiveszi belőlem a farkát, aztán mellém fekszik, és ráérősen cirógatja a hátam. – Fordulj meg – mondja egy pillanat múltán. – Mutatni akarok valamit. Kíváncsian hemperedek a hátamra. Idehozza a dobozt az ágyba, és most egy vékony vörös viaszgyertyát vesz ki belőle. – Damien? – kérdem nyugtalanul. – Mit csinálsz? – Valami újat. Lovaglóülésben helyezkedik el rajtam derékmagasságban, úgyhogy nem tudom mozgatni a lábam, a kezem pedig még mindig meg van kötözve, így aztán lényegében mozgásképtelen vagyok. – Megbízol bennem? – Igen – felelem, de mikor egy szál gyufával meggyújtja a gyertyát, önkéntelenül beleharapok az alsó ajkamba. – Hazudós – mondja. – Csukd be a szemed. Szót fogadok, de biztos röhejesen festek. Szemem összeszorítva, fogam az ajkamba mélyed. – Nyugi – mondja. – Mondani könnyű.
– Mondd meg, mi ez. Gyengéd cirógatást érzek duzzadó mellem görbületén. – Az ujjad? – És ez? Puha és kissé nedves, most a két mellem közt. – A nyelved. – Ez? Egyszerre érdes és puha. – Nem tudom. – Toll – közli, de azt nem árulja el, honnan szerezte. – És ez? Először nem is érzek semmit. Aztán éles, forró fájdalom csöppen a mellbimbómra, amely gyorsan hűvös, feszítő érzésnek adja át helyét. Nem kínzó fájdalom, inkább kéjes. Ami azt illeti, kifejezetten fincsi. – Ööö… a gyertya? – Nagyon jó. Most ne mozogj. – Újra ugyanazt érzem, csak most a csöppenés hosszabb ideig tart, és nem korlátozódik egyetlen pontra. Homorítva megyek az érzés elé; mintha hosszú ujjak szorongatnák a bőrt a mellemen. Ez az érzéklet újra és újra megismétlődik, és most már nem idegességemben harapdálom az alsó ajkam, hanem mert felséges gyönyör gyújtott szikrát bennem, és villanyos kisüléseket küld a mellemből a vaginámba. Aztán már az ujjaim és lábujjaim hegye is átveszi a lövellő szikrákat. – Nyisd ki a szemed – mondja. Megteszem, és a mellemet keresztül-kasul szelik át a vörös csíkok. A viasz alatt a bőr összehúzódott, feszül, és minthogy a mellem és a mellbimbóm már eleve nagyon érzékeny, összességében hihetetlenül erős az inger. Damien még mindig lovaglóülésben trónol rajtam, de most lejjebb csúszik, és gyengéden széthúzza a lábam. Lassan belém hatol, aztán előredől, és ahogy újra és újra lök a csípőjével, a mozgással összhangban keze is össze-összeszorul a mellemen. Ahogy egyre közelebb jutok az orgazmushoz, fokozatosan megrepedezik a viasz, és mikor végül tényleg elmegyek, minden izmom összerándul, még mélyebbre húzom magamba a farkát, Damien erősebben szorítja a mellem, és az utolsó viaszdarabok is összetörnek. Felkiáltok, belém hasít a szokatlan érzés, és homorítva kapok utána, hogy soha ne érjen véget. Aztán már nem vonaglok, lehunyom a szemem, magába húz az álom, én pedig átadom neki magam.
19
Sült szalonna illatára ébredek, és felfedezem: nemcsak hogy el van oldozva a karom, de még a takaró alatt is vagyok. Elmosolyodom, nyújtózkodom, érzem, rendesen megbasztak, jól elintéztek. Kibújok az ágyból, keresek a szekrényben egy inget, és az illatot követve az óriási fekete- és acélszínű konyhába megyek. Elektromos sütőlap sistereg a körbejárható gránit pulton, Damien pedig a tűzhelynél áll, kezében serpenyő, benne omlett. Darabolt avokádó, kockára vágott puha sajt, és még valami hever egy vágódeszkán oldalt, a keze ügyében. Az utolsó hozzávalót nem ismerem fel. Két félig töltött pezsgőspoharat látok, egy kancsó narancslé van melléjük készítve. – Ünneplünk valamit? – kérdem, megállok a háta mögött, és belepislantok az omlettes serpenyőbe. – Ünneplünk bizony – feleli. – Azok után, ami tegnap napközben történt, arra gondoltam, a fontos dolgokat meg kell ünnepelnünk. – Napközben? – visszhangozom. Az egész testem fincsin sajog, mindenemet érzem. Nyújtózkodom, és lassan elmosolyodom. – Hát az éjjellel mi a helyzet? – Az önmagában véve saját maga ünneplése volt – feleli. Futólag végigmér. Egyik öltönyingét viselem, nekem combközépig ér. Felhajtottam az ujját, és a nyitva hagyott felső gombok nem kicsi belátást engednek. Éppolyan félreismerhetetlenül támad fel benne a vágy, mint amilyen félreismerhetetlen védjegyszerű a lusta, szexi mosolya. Nem kicsit olvadozom tőle. Ujja végigfut a nyitott ingnyakon. – Jól állnak rajtad a ruháim. – Nekem is bejön – felelem. – És az is tetszik, ami kilóg. Felnevetek, és odébb táncolok, kisiklom a keze közül. – Ne is reméld. Baromi éhes vagyok – közlöm. Felnevet. – Szóval mit is ünneplünk? Gyors csókot nyom ajkamra. – Kettőnket. Örömteli borzongás suhan át rajtam. – Erre iszom – felelem. – Akkor jó. Tölts narancslevet mind a kettőnknek. Aztán ülj le. Ha itt maradsz, eltereled a figyelmem, amiből nagyon érdekes konyhai szex sülhet ki, az omlett viszont holtbiztos le fog égni. – Éhes vagyok – ismerem be, közben narancslevet töltök, és a kezébe adom a poharat. A saját teli poharamat magammal viszem, és leülök a pult végében. Innen jó a rálátás az ínycsiklandózóan házias Damienre. – Fogalmam sem volt, hogy tudsz főzni. – Számtalan titok övezi a személyemet – közli. – Én borzalmasan főzök – vallom be. – Nem sok értelme van megtanulni, ha az ember anyja meg van győződve róla, hogy igazából úgysem kellene mást enned, csak répát és fejes salátát. – Miután anyám meghalt, apám minden étkezéskor elrángatott valami étterembe – mondja Damien. – Én viszont nem tudtam elviselni, hogy ilyen sokat a közelében legyek, úgyhogy közöltem vele, ahhoz hogy jobban teljesítsek a versenyeken, jobb táplálkozásra van szükség. Megfőztem a kaját, aztán a szobámba vittem a saját tányéromat, ő meg leült vele a tévé elé. Ez szuperül működött. – Te pedig értékes készségre tettél szert – mosolygok, pedig közben megszakad a szívem. Az én gyermekkorom sem volt valami tündöklően ragyogó, de nekem legalább ott volt Ashley azokban az években, amikor anyám a kalóriákat éppoly szűkmarkúan mérte, mint a szabad időt. – És lettek barátaid? – kérdem. – Úgy értem, a versenyeken. Összebarátkoztál a többi teniszezővel? – Alaine-en és Sofián kívül? Nem igazán. – Rákanalazza a sajtot, az avokádót és a titokzatos hozzávalót az omlettre, amelyet aztán szakszerűen hajtogat a tányérra. – Mesélj Sofiáról. – Sok közös volt bennünk. Mindkettőnknek seggfej volt az apánk. – Barátok voltatok, vagy jártatok? – Barátok voltunk, aztán jártunk, aztán újra barátok lettünk. Bólintok, mohón szívom fel Damien múltjának darabkáit. – Ő volt az első az életedben? – kérdem. Elsötétül az arca. – Igen. De egyikünk számára sem volt örömteli, boldog pillanat. Fiatalok voltunk, és egyáltalán nem álltunk még készen rá. – Sajnálom. Nem akartam megbolygatni, ha érzékeny a téma. – Semmi gond – és rám villant egy mosolyt, ezáltal kedvessé válik a közhelyszerű a válasz. – Tényleg nem gáz. – Belekortyol a pohárba,
odateszi a szalonnát a tányérra, és elém rakja. – Nos? Elveszem a felém nyújtott villát, és bekapok egy kis falatot. – Iszonyú finom – nyögök fel kéjesen. Mi van benne? – Homár. – Csak úgy véletlenül homár van a hűtődben? – Persze – mondja tök komolyan. – Neked nincs? – Véletlenül sincs. A jelek szerint ha valaki rohadt gazdag, annak az előnyei nem merülnek ki ott, hogy egy rakás kocsija meg szállodája van. Meg repülőgépe. Meg csokigyára. Damien elneveti magát, én nyomom be a reggelit, ő meg a tűzhelynél áll, és figyeli a saját adagját. Meglepetten hallom, hogy csörög a mobilom, de aztán látom, hogy Damien töltőre tette, és otthagyta a konyhapulton. Felmerül bennem, hogy hagyom, hadd vegye fel a hangposta, mert nem sok kedvem van semmilyen külvilágból származó ingerhez. De Jamie az, úgyhogy mégis felveszem. – Bassza meg a kurva anyját – szól bele, a köszönést elegánsan átugorva. – Átjött Douglas, hogy közölje, veled van tele az internet. Mintha nem tudnám. Douglas! – fakad ki, mintha ez már önmagában a legdurvább sértéssel érne fel. Legszívesebben azt felelném, hogy ha ilyen ideges az egyéjszakás kalandokra specializálódott szomszéd srácra, akkor annak idején miért feküdt le vele. De csendben maradok. Ezt már sokszor megbeszéltük. – Szóval a csapból is ez folyik a neten? – kérdem. – Nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem. – Sajnálom – mondja együtt érző, elfúló hangon. – Még anyukád is telefonált. – Neked? – Mákom volt, nem igaz?! Azt mondta, annyira zaklatott, hogy veled egyelőre még nem bírna beszélni, de… – jaj, basszus, Nikki. Ne is törődj vele! – Pontosan tudom, mit gondol – felelem. – Azt, hogy csalódást okoztam neki. Szégyent hoztam a családra. Pedig ő nem kurvának nevelt. Jamie hallgat, ebből tudom, hogy igazam van. Damien figyelmesen néz rám. De nem jön oda mellém. Az az érzésem, attól tart, összeomlok. De nem fogok. Ha eszembe jut az anyám – akit jobban izgat, mit írnak a pletykalapok, mint az, hogy mi történt valójában –, akkor felszívom és megerősítem magam. Vagy ha nem is vagyok elég erős, legalább kicsit úgy érzem magam. – Szóval minden tele van vele? – Aha – mondja Jamie. – Nem vesztegetik az időt. A bulvárlapok, a közösségi média, még a mértékadó hírforrások is. Ha az ember egy Damien kaliberű faszitól kap egymillió dolcsit, hogy álljon modellt egy akthoz, arról még a CNN is beszámol. Úgy értem, mindenki a nézettségre utazik. – Jamie. – Jaj, bocs. Bocs. Szóval rendben vagy? És különben mit fogsz csinálni? – Rendben vagyok – felelem. Ég a képem, ahogy Damienre pillantok, és belegondolok, pontosan hogyan is alakultam át totális roncsból viszonylag normális közérzetű emberré. – Legalábbis most épp igen. Még nem kapcsoltam be a tévét. Még az e-mailjeimet sem néztem meg. És ha elképzelem, mi várhat a bejövő leveleim között anyámtól, akkor egyértelmű, hogy nem is akarom megnézni a postafiókomat. Elkapom Damien tekintetét, és tudom, ő is ugyanazon tűnődik, mint én: akkor is rendben leszek, ha kilépek a külvilágba? – Ma itthon maradsz, ugye? – kérdi. – Nem lehet. Muszáj bemennem dolgozni. – Vegyél ki szabadnapot – rázza a fejét Damien. – Bruce biztos megérti. – Hallottam, mit mondott – közli Jamie. – Hallgass Damienre. Van esze. Amúgy is fel kell hívnod Bruce-t, mielőtt bemégy az irodába. Idetelefonált, téged keresett. – Felhívom, de ettől függetlenül bemegyek. Csakhogy a jelek szerint mégsem megyek be. Mert Bruce azt mondja a telefonban, hogy szerinte a cég érdekében most szüneteltessem a munkaviszonyomat. – Sajnálom – mondja –, de most már nem pusztán arról van szó, hogy pár fotós lencsevégre akarja kapni Damien Stark barátnőjét. E miatt a sztori miatt már óriási a nyüzsgés. Márpedig nem jó, ha falkákban lógnak itt a riporterek az épület körül, hogy lefotózhassanak. Különösen most nem hiányzik, ezekben a napokban. – Mert mi van ezekben a napokban? – kérdezek vissza. Hallom a vonal túlsó végéről, hogy nagyot szusszant. – Elválok Giselle-től. Korábban nem akartam szóba hozni, de az a lényeg, hogy most patyolattisztának kell lennie mindennek körülöttem, és az ügyvédem szerint… – Értem – felelem. – Ki vagyok rúgva. – Nem, csak szüneteltessük a munkaviszonyod – mondja. – Légyszi. – Kezd eléggé elbaszódni a napom, Bruce. Legalább nevezzük nevén a gyereket. Egy darabig hallgat. – Nagyon sajnálom, Nikki – mondja aztán. – Baromi klassz az a festmény, és méltánytalanul zúdul most a nyakadba ennyi pocskondiázás. A képességeidet pedig valóban jól tudnánk itt kamatoztatni az Innovative-nál. De tudom, hogy te úgyis mindig a talpadra esel.
– Na igen, persze – felelem, és Damienre nézek. – Azt hiszem, én ma szabadnapot veszek ki – mondja Damien, amikor leteszem a kagylót. – Engem ne pátyolgass. Eredj – bökök az irodájába vezető ajtó irányába. – Keress pénzt. – Szerencsés helyzetben vagyok: olyan kiválóan választottam meg a befektetéseimet, hogy amikor konkrétan nem csinálok semmit, olyankor is pénzt keresek. – Félredöntött fejjel hallgatózik. – Aha, most is. Hallottad ezt? – Mit? – Az érmék csörrenését. Megint kerestem pár ezret. – De komolyan! – forgatom a szemem. – Ha szabadnapot tartasz, akkor koloncnak fogom érezni magam. – Legyen Svájc. Vagy Görögország. – Damien. – Hawaii is jó hely, és ott van is egy házam. A minap szóba került, hogy valamikor eszünk egy szusit. Mehetnénk Japánba. – Szerintem ha szusira éhezem, akkor elég lemenni arra a kedvenc kis helyünkre a Sunseten. – Na jó. De a vakációt komolyan gondolom. A riporterek olyanok, mint a cápák. Amint a csávó kiér a vízből, máris odébb mennek. Hétfőre jön egy új botrány, és akkor egy sokkal nyugodtabb Los Angelesbe jöhetsz vissza. Ez tagadhatatlanul kecsegtető. De nem. Nem akarom a menekülést választani. – Elmenekültem Texasból, hogy elkerüljek anyám mellől – magyarázom. – L.A.-be jöttem, mert itt akartam új életet kezdeni. Ezt a helyet én választottam. Itt vagyok, itt is maradok. Ahogy mondtad, hamar lecseng a dolog – vonok vállat. – Addig meghúzom magam. Damien arcára különös kifejezés ül ki. – Mi az? – Bedobtak a cápák közé, erre te megveted a lábad, és szembenézel velük. Ha még egyszer azt mered nekem mondani, hogy nem vagy erős, a térdemre fektetlek, és elfenekellek. – Csak ígérgetsz nyakra-főre – fuvolázom, aztán lecsúszom a bárszékről. – Ha tényleg rászántad magad, hogy ellógd a napot, akkor van egy ötletem, hogy mit csinálhatnánk. Sóvárogva néz rám. – Nekem is beugrott egész csomó dolog, amit mind csinálhatnánk ma – feleli. – Nem úgy értettem – mondom. – De van egy olyan érzésem, attól, amire gondoltam, szintén tele fog szaladni vérrel a farkad. – Ne ingerkedj – feleli. – Na, ki vele, hogyan fogjuk tölteni a napot? – Hát, azt reméltem, megbeszélhetnénk bizonyos pénzügyeket – válaszolom. – Attól függ, milyen célok vannak a fejedben – mondja Damien, és ceruzája végével egy számoszlopokkal teli papírlapot kocogtat. Bólintok, meg akarok tanulni mindent, amit csak Damien taníthat nekem. A dolgok jelenlegi állása szerint nincs jövedelmem, de Jamie-nek igaza van. Tényleg van egymillió dollárom. És ha tényleg ennyi cápa meg pletyka vesz körbe miatta, akkor ennyi erővel legalább hasznát is vehetném. – Ez az egymillió a vállalkozásomhoz kell majd – mondom. – Ezt már hallottad, csak azért ismétlem meg, hogy tisztázzuk a dolgot. Nem akarom, hogy elfolyjon a pénz. – A tőkéd – mondja. – Igen. A tőkének kéznél kell lennie, amikor szükségem van rá. De ha nem lesz munkahelyem, akkor meg szeretnék tudni élni a kamataiból meg az osztalékokból. Az okostelefon-alkalmazásaimból minden hónapban bejön egy kis aprópénz, és két újabb alkalmazás már szinte teljesen kész van. Csak azért nem dobtam még piacra őket, mert nem volt időm – fintorgok. – De ez a kifogás mostantól láthatólag nem érvényes. A kezemért nyúl, és megszorítja. – Rendben leszel. – Tudom – mondom határozottan. Eldöntöttem, hogy egyszerre csak egy dologra koncentrálok. Nem tudom pontosan, mivel jutok majd túl az agyrémen, hogy címoldalon közöl és középpontba állít a bulvársajtó, de a többit legalább meg fogom tudni oldani. És ha rágalmakkal kell szembenéznem, mert kerestem egy milliót, akkor holtbiztos, hogy meg fogom védeni azt a pénzt. – Szóval segítesz elintézni ezt? El akarom dönteni, hogy hány százaléka menjen részvényekbe meg kötvényekbe, meg a többi olyan izébe. – Mindent megtanítok neked, amit csak akarsz – feleli. Habozva bólintok. Damien gondterhelten néz rám. – A brókerek százalékot kapnak, igaz? – matekból ugyan brillírozok, de ezek a befektetési stratégiák egyszerűen nem mennek a fejembe. Őszintén szólva még sosem próbálkoztam velük. Attól tartottam, ugyanolyan bénán sikerülne, mint anyámnak, márpedig semmiben nem akarok rá hasonlítani – ennek már a gondolata is teljesen kiakaszt. – Igaz – válaszolja. – Leülhetünk pár befektetési tanácsadóval is. Ők százalékért dolgoznak, de ha értik a dolgukat, akkor gyarapszik annyit a tőkéd, hogy az fedezze a pluszköltségeket. – Anyám itt baszta el – mondom. Nem akartam hangosan kimondani, de Damien arca ellágyul, megértően néz rám. – Rossz döntéseket hozott. Te nem fogsz ebbe a hibába esni.
– Ebben nem vagyok olyan biztos. A múltban egy rakás rossz döntést hoztam. Nem tudatosan csinálom: egyszer csak figyelmes leszek rá, a hüvelykujjammal gépiesen cirógatom a belső combomon levő sebhelyet. – Az, hogy ilyen körültekintő vagy, és ennyi mindenre rákérdezel, már eleve bizonyság, hogy sikerrel fogsz járni. A pénzed pedig jó kezekbe fog kerülni. Én több brókert és befektetési tanácsadót alkalmazok. Ha akarod, Sylvia megbeszélhet velük találkozókat a számodra, ma is behívhatjuk őket az irodába. – Az marha jó lenne – mondom, aztán rögtön meg is gondolom. – Á, nem, inkább hagyjuk. – Jó – mondja lassan, de látom rajta, hogy megbántottam. – Ahogy csak szeretnéd. – Épp erről van szó – felelem. – Már tudom, kire akarom rábízni. – Mély lélegzetet veszek. – Megtennéd, hogy te kezeled nekem? Úgysem tudnék senkiben annyira megbízni, mint benned. Arcán már nyoma sincs a megbántódásnak. Helyette ellágyul, gyengéd kifejezést ölt. Lassan elmosolyodik, aztán még annál is lassabban ingatni kezdi a fejét. – Nem – mondja, én pedig kapkodom a levegőt a meglepetéstől. – Ilyesmivel nem foglalkozom. Viszont olyan mikroszkopikus aprólékossággal felügyelem a tanácsadóimat, hogy nyilván a legidegesítőbb ügyfeleik közé sorolnak. Szerencsére azonban olyan százalékot kapnak a növekményből, amely elégségesen elfojtja az ingerültségüket. Nem kezelni fogom a pénzedet, hanem pesztrálni. Bemutatlak a befektetési tanácsadómnak, mindent lebonyolítunk együtt, elmondjuk neki, mik a céljaid, aztán pedig jól vigyázunk a keltetőre. Jól hangzik? – Elmagyarázod majd, milyen befektetési lehetőségeim vannak? – Bármit elmagyarázok, amit csak szeretnél. Együtt megcsináljuk, oké? Aztán ki tudja. Talán legközelebb már a vállalkozás beindításában segíthetek. – Ne sürgess. Már megmondtam neki, miért akarok lassan belevágni a dologba, bár azt hiszem, Jamie-vel ért egyet. Damien egyszerűen csak fejest ugrana bele, és marha jól csinálná. Én lassan akarok befelé gázolni, és úgy akarom marha jól csinálni. Védekezőn emeli fel a kezét. – Nem sürgetlek. Miért is erőltetném, hogy saját céget indíts, amikor sokkal jobban örülnék annak, ha a Stark vállalat IT-részlegében futnának a projektjeid? – Ha már ott leszek önállóan, és csak gereblyézem befelé a pénzeket – nevetek –, akkor majd felvásárolhatsz valami sikamlós összegért. De egyedül vágok bele. – Jogos – feleli. – Csak látni szeretném már, hogy belekezdesz. Tudod, épp erre várok. Néhány szoftvered licencét az irodáim számára is meg akarom venni. Az a jegyzetelő eszköz, amely minden platformon átjárható, nagyon is jól fog jönni. – Eggyel több ok arra, hogy csak akkor ugorjak fejest a dologba, ha elkészülök – mondom határozottan. – Nem akarok csalódást okozni. – Soha nem tudnál csalódást okozni – feleli. Magához húz, gyors, határozott csókot nyom a számra. – És köszönöm, Nikki. – Mit köszönsz? – Hogy rám bíztad az egymilliót. Lassan bólintok. Azért döntöttem így, mert a férfi, akiben megbízok, történetesen ragyogóan bánik a pénzzel? Vagy a tegnap esti receptet követem, és megadom magam Damiennek, ahelyett, hogy önállóan oldanám meg a problémáimat? Damien már többször is elismételte, hogy erős vagyok. Ez jólesik, de nem vagyok biztos benne, hogy hiszek is neki. Tegnap este nem éreztem magam erősnek. És valahányszor eszembe jut, hogy a sajtó vadul csámcsog a legszemélyesebb ügyeimen, émelygés fog el. De Damien olyan gyengéden néz rám, hogy ezt most nem hozom szóba. – A szívemet is rád bíztam – közlöm, mert ez tagadhatatlanul így van. – Akkor a pénzt miért ne bíztam volna rád? Könnyedén, csevegve mondom ezt. Damien arca azonban komoly. – Tudod, hogy én is tökéletesen megbízom benned, ugye? – Persze – mondom. – Az, hogy nekem időre van szükségem hozzá, nem jelenti azt, hogy kevésbé bízom meg benned. – Tudom – felelem, mert az eszemmel valóban értem a dolgot, és el kell ismernem, hogy már eddig is sok mindent elmondott magáról. De a szívem azt súgja, rá kell vennem, hogy mindent tárjon fel előttem, amit még bezárva tart. Vajon azért akarom ezt, hogy én is olyan erős lehessek őmellette, mint ő énmellettem? Vagy simán csak önzésből, hogy kézzelfogható bizonyítékát kapjam az érzéseinek, még akkor is, ha minden egyes pillantása és érintése elég kellene hogy legyen, mert ezekből is érzem, hogy mennyire a szívébe zárt? A délután hátralevő részében nem sok minden történik, lustálkodunk az ágyban, a karunk összeér, lábszárunk egymásba fonódik. Damien különböző jelentéseket olvas, amelyeket Sylvia küld e-mailben az iPadjére. Én magazinokat lapozgatok, és behajtom a sarkát azoknak az oldalaknak, ahol megtetszett valamelyik ruha, vagy arra gondolok, hogy Jamie-nek jól állna. Néha egy-egy fotón érdekes bútordarabot látok, megmutatom Damiennek, ő meg azt feleli, jelöljem meg az oldalt, aztán megígéri, hamarosan elmegyünk a Pacific Design Centerbe, és megveszünk közülük néhányat a malibui házba. – Azt hittem, egyedül válogatsz lakberendezési tárgyakat – jegyzem meg. – Nem. Csak arról beszéltem, hogy minden, ami itt van a házban, különös jelentőséggel bír számomra. Ha pedig együtt választunk ki valamit, az annál becsesebb lesz nekem. Ezt olyan gyengéden mondja, hogy az felér egy simogatássa. Közelebb csusszanok, bal karjával átölel, jobbjában tartja az iPadet.
– Azt hittem, szabadnapot tartasz – mondom. – Van jobb ötleted? – veti közbe huncutkodva, dévaj hangon. – Ami azt illeti, van. Gyanítom, Damien nem fogadja el a javaslatomat, hogy csináljunk pattogatott kukoricát és egy újabb adag mimózát, aztán csak heverésszünk egész délután, és nézzük meg A cingár férfiról készült régi filmeket, de kedélyesen rááll a dologra. – William Powell zseniális – mondja –, Myrna Loyba pedig totál beleestem. – Én a ruhatárába estem bele – ismerem el. – Szívesen éltem volna akkoriban. Testre szabott ruhák és uszályos nagyestélyik… – Lehet, hogy el kellene mennünk vásárolni. – Azt nagyon bírnám – felelem. – De már így is telepakoltad nekem az egész gardróbot, pedig maga a ház még üresen áll. – Odatolom elé az Elle Decor magazint, amit az előbb átnyálaztam. – Ha vásárolunk, akkor bútorboltba menjünk. – Rendben – mondja. – Randi elkönyvelve. – De egyikünk se pontosít, hogy mégis mikor. Tudom, hogy röhej Damien városi lakásában bujkálni; ha tényleg el akarnék rejtőzni, kaphattam volna az ajánlatán, hogy hagyjuk el az országot. Végül is még sosem voltam Svájcban. De jelen pillanatban, Damien oldalán ejtőzve nem éppen a szörnyűséges sajtó jár az eszemben, hanem a mellettem levő férfi és az édes kéjek tartanak itt. Éppen befejezzük az első filmet, és belekezdünk a folytatásba, amikor csörög a mobilom. Nem ismerem fel a számot, úgyhogy habozok, felvegyem-e, de ha már a telefont sem veszem fel, az tényleg bujkálás, és az nem lenne kedvemre való. – Halló – mondom tétován. – Nikki? Lisa vagyok. A munkahelyi büfében találkoztunk. – Ó. – Meglep, hogy felhívott. – Ha kávézni szeretnél, akkor most épp nem vagyok bent. Nem említem, hogy már soha többet nem leszek bent az irodában. – Tudom – mondja. – Figyi, hallottam, mi történt, és csak szólni akartam, hogy sajnálom. Ezek a riporterek igazi dögkeselyűk, szívás, hogy rajtad köszörülik a szaros nyelvüket. – Kösz – mondom. – Beugrottam hozzád látogatóba az irodába, és akkor tudtam meg, mi történt, Bruce adta meg a számodat. Azért hívlak, hogy még mindig áll az ajánlatom, hogy ebédeljünk vagy kávézzunk együtt. Amikor neked jó, csörgess. – Így lesz – mondom, és nem csak udvariasságból. Amikor megismerkedtem vele, arra gondoltam, jó lenne még néhány barát L.A.-ben. Most pedig örülök neki, hogy ő legalább nem menekül sikítva, amikor közröhej tárgya lettem. Blaine és Evelyn is telefonál, ők is teljesen elszörnyedtek, de biztosítottak: mellettem állnak. Blaine azt mondja, hibásnak érzi magát – végül is azért kapta fel a dolgot a sajtó ennyire, mert a festészet alapvetően erotikus. – Nem is – füllentem. – Az egész csak a pénzről szól. Nem hiszem, hogy sikerül teljesen megnyugtatnom, de leteszem a nagyesküt, hogy jól vagyok, és nemsokára meglátogatjuk őket Damiennel. Leteszem a telefont, és ekkor jövök rá, csak egyvalaki nem jelentkezett azok közül, akik fontosak nekem: Ollie. Már majdnem felhívom erre Damien figyelmét, de végül nem teszem. Szerinte ő az első a gyanúsítottak listáján, ami a kiszivárogtatást illeti, és az, hogy nem hallottunk felőle, csak olaj lenne a tűzre. Ugyanakkor, ha belegondolok, hogy Damien milyen jó megfigyelő, nagyjából biztos, hogy már tudja: Ollie még csak egy telefont sem eresztett meg, hogy lássa, mi van velem. Nem hiszem, hogy Ollie szivárogtatta ki a hírt, de kicsit azért megbántott. – Kérsz még pattogatott kukoricát? – kérdi Damien. Az oldalamra fordulok, és az arcába nézek, beiszom rettentő csinos vonásait, és a szempárt fürkészem, amely mindenki másénál jobban lát engem. – Damien – mondom. – Mi az? – Semmi – mosolygok. – Szeretem kimondani a nevedet. – Én meg szeretem hallani. – Megsimogatja a nyakamat a férfiing gallérja fölött. – Damien – mondom ki újra. – Igen? – Nem bánod, ha kihagyjuk a filmet? Valami más jár az eszemben. – Tényleg? Kimászom az ágyból, aztán az ajkam elé teszem az ujjam. – Egy szót se – kérem. – Amíg vissza nem bújunk az ágyba. Ez most az én szabályom. Oké? Damien a játék szellemében bólint. Elvigyorodom, kézen fogom, és a fürdőszoba felé húzom. Legalább olyan impozáns, mint a malibui, de most nem izgat sem a sok masszázsfejes zuhany, sem az irdatlan tágas gardrób, sőt még a fűtött törülközőtartó sem. Csak az elképesztően hatalmas káddal törődöm. Megnyitom a vizet. Aztán visszamegyek Damienhez, és lassan, némán vetkőztetni kezdem. Kéjesen zajlik a dolog, mert csókot nyomok minden egyes újonnan feltáruló bőrfelületére. A vállára. A karjára. A mellkasára. Nyelvemmel ingerlem a mellbimbóját. Végignyalom a hasát a köldöke fölött. És aztán ott a farmer, amely hihetetlenül lassan kerül le róla. Ajkammal súrolom a csípővonalát. Feszes, szexi hasizmait. És merev farkát, amely teljes készültségben fogadja csókomat, amikor kihámozom az alsógatyájából. Nem szegi meg a szabályaimat, de amikor bekapom és megízlelem sós, erős zamatú makkját, két kézzel kapaszkodik a hajamba, ami éppolyan
markáns reakció, mintha a nevemet kiáltaná. Nyalogatom, ingerlem a farkát, fel-alá haladok rajta. Cirógatom, puszilgatom a golyóit. Teste minden egyes négyzetcentiméterét feltérképezem, bár jól ismerem minden porcikáját, ahogy ő is az enyéimet. Azonnali örömmel tölt el, hogy az üveg zuhanykabint markolja, mert tudom, ha nem kapaszkodna, elvágódna, és én juttattam ebbe az állapotba. Azt viszont nem hagyom, hogy elélvezzen, ez nincs benne a játékban. Még nem. Viszont mindenütt csókolgatom, amíg meg nem telik a kád, és Damien tekintete ekkor már olyan tüzes, hogy tudom, jó alaposan meg leszek baszva. Erre a gondolatra önkéntelenül elmosolyodom. Habfürdőt is raktam a vízbe, most a kádba lépek, és hívogatón nyújtom felé a kezem. Utánam jön, s ámbár most az én szabályaim szerint játszunk, én szabom meg a feltételeket, hamarosan ráébredek, Damien már nem tudja tovább türtőztetni magát. Most ő jön, megragadja a csípőm, és magához ránt, heves mozdulatainktól kilöttyen a víz a kádból, s én nem tiltakozom. Ellenkezőleg, várakozásteljesen terpesztek be, és elnyerem jutalmam, amikor az ölébe ültet. Kicsit fészkelődöm, altestemmel cirógatom, aztán meglepetésemben felkiáltok, mert elkap a csípőmnél, és határozottan, mélyen a farkába húz. Elvigyorodik, és ujját ajka elé illesztve jelzi: ő is csendet kér. Rettenetesen benedvesedtem, és hihetetlenül be vagyok indulva – előre hajolok, élvezem, hogy bennem van a farka, és a csiklómat birizgálja a fanszőrzete. Lassan, állhatatosan ringatom a csípőm, hogy ezzel mindkettőnket őrületbe kergessem, és ha Damien arckifejezése irányadó, akkor, mondhatom, tökéletesen működik a terv. A kéj újra és újra felfokozódik, csak a körülöttünk csapkodó víz ad hangot, na és egymásba kapcsolódó testünk cuppog. Ettől a hangtól már eleve beindulok, sokkal súlyosabban élvezem, baromi izgatott vagyok. Miközben Damienen lovaglok, a keze a csípőmön, erős karjával segít, hogy dugattyúként fel-le csúszkáljak kőkemény farkán. Beiszom ezt a szexuális szimfóniát, és mélyen a szemébe nézek, amikor mindketten némán, csendben, robbanásszerűen élvezünk el egymás karjában.
Másnap reggel egyedül ébredek, és rögtön kisiklom az ágyból, hogy megkeressem Damient. Azonban beszédet hallok, megtorpanok, és visszamegyek a szekrényhez, hogy magamra kapjak valamit. Ahogy a malibui házban, Damien itt is megtöltötte nekem a ruhásszekrényt. Fekete rövid ujjút és farmerszoknyát húzok, aztán kilépek a nappaliba, hogy lássam, ki van itt. A látvány hatására önkéntelenül megtorpanok. Damien félmeztelenül áll a szoba közepén. Szürke mackónadrágját lazán, csípőtájt megkötötte. Fél lábon egyensúlyoz, karjait oldalra nyújtja. A háta mögött állok, kidomborodnak a hátizmai, ahogy lassan, tervszerűen mozgatja karjait. Maga az erő és a kecsesség – aztán egyszer csak kellemetlen szorítást érzek a mellkasomban. Ekkor jövök rá, hogy már mióta visszafojtott lélegzettel nézem. Nagy levegőt veszek, mire Damien leteszi a lábát, aztán megfordul, és rám mosolyog. – Tai chi – mondja, még mielőtt kérdeznék. – Hogy ruganyos maradjak. Gyere be. Folytasd, Charles. Hol is tartottál? Amikor megpillantottam Damient, csőlátásom támadt, és semmi mást nem vettem észre körülötte. Most azonban kitágul a látóköröm, és észreveszem, hogy Charles Maynard ül a fémvázas bőrkanapén, előtte a dohányzóasztalon nagy csomó papír kiterítve. Az egyik fal teljes egészében üvegből van, ezen keresztül fény árasztja el a helyiséget: ettől és Damien személyétől – az összes szörnyűség ellenére, amelyen átestem –, mosolyognom kell. – Sikerült elérnünk, hogy a festményről készült kép egyik mértékadó médiumban se jelenjen meg – mondja Charles. – Valamelyest meglep, hogy a legkülönbözőbb szerkesztőségek egyaránt beadták a derekukat a tegnapi írásos követelésünknek, de ezt annak tudom be, hogy jó a híred, és tele vagy pénzzel. Senki nem akar összeakaszkodni Damien Starkkal. – Lehet, hogy tudják, ha nagyon elkezdenek szívózni, egész egyszerűen felvásárolom őket. – Ha ezt komolyan fontolgatod, akkor mindenképp közlöm azokkal, akik ellenkeznek. – Komolyan fontolóra veszem – feleli Damien. – Ha ez az ára, hogy pontot tegyek az ügy végére, meg is teszem. Miközben beszél, engem néz, és olyan védelmező a tekintete, hogy attól rogyadozik a térdem. A kanapéhoz megyek, és leülök a karfára. – Blaine tegnap visszafaxolta az eskü alatt tett nyilatkozatot – folytatja Charles –, úgyhogy ma reggel első dolgunk volt beadni egy folyamodványt az ideiglenes korlátozó végzésre. – Tényleg meg lehet akadályozni, hogy szóba hozzák a témát? – kérdem. Charles együtt érző arccal fordul felém, de hangvétele szakmai. – Attól tartok, azt nem tehetjük. Rossz hírnév keltéséért ugyan beperelhetjük őket, de ahhoz hamis tanúvallomásra lenne szükség, márpedig Damien arról tájékoztatott, hogy igaz, amit pletykálnak. Elvörösödve bólintok. – Akkor mit fognak tenni? – Le akarjuk állítani magának a festménynek a közlését. Illetve Blaine összes többi művének közlését is. Részben az ő stílusa miatt indult be a futótűz. Az elképzelés szerint a kép sötét és erotikus. – Ó. – Még jobban ég a képem. – De hogyan lehet megakadályozni, hogy nyomtatásba kerüljenek a fotók? Láttam, hogy a partin fényképezett egy riporter. És tucatszámra lehetnek Blaine festményei Dél-Kalifornia-szerte. Bárki elhívhat egy riportert, hogy fényképezze le őket, ha akar egy kis pluszpénzt. – Nem a festmény tulajdonosa rendelkezik a szerzői joggal – magyarázza Damien. – Az mindig is Blaine-é marad. Így tartjuk ellenőrzés alatt a helyzetet.
– Persze önről készült fotókat még mindig kinyomtathatnak – mondja Charles, én pedig tudom, hogy milyen rengeteg közös kép készült Damienról és rólam. – Értem – felelem. – Gondolom, minden apróság segít. De hogy a csodába sikerült mindezt ilyen gyorsan elérni? – Biztosan tudja, hogy Damien az egyik legfontosabb ügyfelem… – Az egyik? – szakítja félbe Damien méltatlankodva. – A legfontosabb ügyfelem – helyesbít Charles nevetve. – Amikor sürgős ügyben kapok tőle SMS-t, rögtön beindítom a gépezetet. Damienre pillantok, megértem, hogy valamikor tegnap éjjel minden egyéb ellenére még talált arra időt, hogy ezt is megtegye értem. – Köszönöm – mondom. – Mindkettejüknek köszönöm. – Ez csak a kezdet. – Damien Charlesra néz. – Elhoztad a képanyagot? Maynard odébb rak pár papírt az asztalon, és elővesz egy DVD-t. – Ezen minden rajta van, ami eddig adásba került, és a Nikki lakása előtt forgatott vágatlan anyagok is, amennyit csak meg tudtunk szerezni belőlük. – Miért? – kérdem. – Valaki kiszivárogtatta a sztorit – válaszolja Damien. – Én pedig ki akarom deríteni, ki volt az. – De épp most mondtad, ha a pletykák igazak, akkor törvényes eszközökkel nem lehet mit tenni. – Törvényes eszközökkel éppen nem, az biztos – mondja Damien halvány, veszélyes mosollyal. – De tudni akarom, ki a tettes. Ne is akarj leállítani, Nikki, mert nem fogok leállni. – Oké – felelem. Az az igazság, hogy én is tudni akarom. – De hogyan segít ebben, ha megnézzük a kamerák felvételeit? – Azonosítani fogom az összes téged kérdezgető riportert. Aztán pedig Charles vagy én mindegyikükkel elbeszélgetünk egy kicsit. Nyilván egyáltalán nem helyes, de önkéntelenül azt kívánom, bárcsak jelen lehetnék azokon a beszélgetéseken – mondjuk légy képében. – Még valami? – kérdi Damien. – Ezzel kapcsolatban nincs más. De a németországi helyzet – pillant rám Charles – egyre melegebb, Damien. Megtalálták a takarítót. Rossz forgatókönyvre kell számítanunk. – Én mindig a legrosszabbra számítok – közli Damien. – Ezért sikerült ilyen sokáig túlélnem. – Európában egyéb gondok is vannak – folytatja Charles. – Tényleg muszáj lenne… – Tudom – mondja Damien, és futólag rám pillant. – De jelen pillanatban lefoglal, ami itt zajlik. – Várj – szólok közbe. – Ugyan nem ismerem a részleteket, de ha jogi nehézségekbe ütközött a vállalat a tengerentúlon, és ott a helyed, akkor menj. Én megleszek. – Igaza van – mondja Charles. – Londonba kell menned. Meglep, hogy Charles Londonról beszél, nem Németországról. – Sofia? – kérdem, és rögtön látom, hogy Charles meglepetten pillant Damienre. – Pénzügyi jellegű problémákat kell megoldanom – mondja Damien. – Pár óra alatt mindent el tudsz intézni – teszi hozzá Charles. – De személyesen ott kell lenned. – Rendben – nyugszik bele Damien. Az ablakhoz lép, és végignéz az üveg túloldalán elterülő városon. – Péntek este megyek. – Akkor lesz a teniszcentrum avatóünnepsége – mondja Charles. – Arra menj el, Damien. – Dehogy megyek. Már megmondtam, miért nem. A döntésem végleges. Nézem a két férfit. Patthelyzet, de fogadok, hogy az lesz, amit Damien akar. Hamarosan kiderül, hogy jól tippeltem. – Na jó – enged Charles. – Akkor pénteken repülsz. Ha külföldön vagy, az újabb kibúvó, amit be lehet dobni a sajtóban. – Teszek rá, mit mondasz a sajtónak – feleli Damien ingerülten. – Csak megyek, aztán már fordulok, és jövök is vissza, Charles. Ha nem tudsz jegyet szerezni a menetrend szerinti járatokra, hogy gyorsan megjárjam Európát, akkor szólj Graysonnak, hogy a Learrel megyünk. – Intézem. – Biztos jó lesz így? – fordul hozzám. – Csomó minden szerepel az önéletrajzodban – felelem. – De szinte biztos vagyok benne, hogy bébiszitter még nem voltál. Naná, hogy jó lesz így. – Rendben, akkor viszont maradj itt arra az időre, amíg távol vagyok. Összefonom a kezem a mellemen. – Jól megleszek otthon. – A nyomodban fognak lihegni – mondja. – És Jamie nyomában is – teszi hozzá, mert ismer, és tudja, nekem ez számít. – De leginkább, mert én jobban érezném magam tőle. Kérlek, Nikki. Most még csak kérlek. Ne kelljen parancsolgatnom. Így adja tudtomra, ő mondja meg, mik a szabályai a játszmánknak, én pedig belementem, hogy továbbra is folytatom a játékot. Ráhagyom, és bólintok. Az igazság az, hogy én is szívesebben maradok itt. Elég erős akarok lenni ahhoz, hogy kimondjam: az sem érdekel, ha meglep egy kupac paparazzo az albérlet lépcsőháza előtt. Nagyon szeretném – de nem vagyok ilyen erős. – Rendben. Maradok. – Köszönöm. Apropó, jobb riasztót akarok beköttetni az albérletedbe. Charles, kifelé menet szólj Sylviának, hogy intézze el, és szóljon Ms. Archernek, mikor megy oda a szerelő. Mi az? – kérdi, mert látja, hogy mosolygok.
– Semmi. – Szerencsére úgy vélem, Jamie nem fogja bánni, ha betörnek hozzá lecserélni a riasztót. Damien viszont egyszerűen magát adja. Szokás szerint a gondolataimban is olvas. – Helyesbítek – mondja Charlesnak. – Szólj Sylviának, kérdezze meg Ms. Archert, nincs-e ellenére, ha beköttetünk egy jó riasztót, és ha beleegyezik, mikor lenne neki alkalmas a beszerelés. Így már jobb? – Kösz, igen – bólintok. Kikísérjük Charlest, és amint becsukódik utána az ajtó, közelebb húzódom Damienhez, és meztelen mellére simítom a tenyerem. – London, hm? Máris hiányzol. – Csak hogy tisztázzam: nem azért akarom, hogy nálam legyél, mert aggódom érted. – Nem? – Hanem azért, mert tetszik az ötlet, hogy az ágyamban vagy. – Akkor ez stimmel. Mert én is szeretek az ágyadban lenni. De legjobban azt szeretem, ha a karodban tartasz.
20
Még el sem telt a péntek délután, és nekem máris hiányzik a forgalom meg a szmog. Ki akarok menni a lakásból, rohadjanak meg a riporterek meg a lesifotósok meg a sima régi vágású szájtátók is. Ugyanakkor élvezem ezt a kis fészekmeleget, hogy ketten lehetünk Damiennel. Oldalról figyelem: elterül a kanapén, mezítláb van, a dohányzóasztalra feltámasztott talppal, egyik kezében iPad, oldalán egy pohár buborékos ásványvíz. A Bluetooth headsetet a másik fülébe tette, úgyhogy látszatra magában motyog. Már régen nem figyelem, miről beszél. Összességében lenyűgöz, de ettől még nem kell tudnom a tajvani részlegének munkaerő-problémáiról. Ami engem illet, épp befejeztem a Marsbéli krónikák e-könyvet. Eleinte, amikor olvasni kezdem, a kis Damien járt az eszemben, de aztán beszippantott a történet és a szereplők sorsa. Most viszont nem tudok mit kezdeni magammal. Nincs itt a laptopom, úgyhogy igazából nem nagyon tudok dolgozni. Nincs kedvem új könyvbe kezdeni, a tévé pedig egyáltalán nem köt le. Felmerül bennem, hogy divatbemutatót rendezek Damiennek a ruhákból, amikkel telepakolta a szekrényt, de nem tudom rávenni magam. Igaz, nem szándékosan, de egy ideje már rátelepedtem a napjaira, ő pedig nem csinál nagy ügyet belőle, hogy mennyi dolga van a birodalma igazgatásával, de tudom, hogy előbb-utóbb felbomlik világában a rend, ha nem áll ott kellő figyelemmel, személyesen a kormánykeréknél. Kimegyek a konyhába, csinálok egy csésze zöld teát, mert az elvileg megnyugtatja az embert, én meg most egyáltalán nem bírok magammal. Konkrétan nem borultam ki a sajtó miatt, de nem tudom eldönteni, azért van-e ez, mert tényleg baromi jól kezelem ezt a legújabb krízishelyzetet, vagy csak mert Damiennel kettesben bezárkóztunk ide, ebbe az égi kastélyba, ahol már nem is nagyon izgatjuk magunkat a földi halandók gondjával-bajával. Gyanítom, hogy ez utóbbiról van szó, és ha majd kilépek a külvilágba, vagy internetezni kezdek, úgy illan majd el nyugodt önelégültségem, mint a pitypang pihéi. Hogy mennyire igazam van: elég a telefonomra néznem. Anyám kétszer hívott, mindkétszer hagytam, hadd vegye fel a hangposta. Nem hallgattam meg az üzeneteimet. Nem hívtam vissza. Őszintén szólva nem is biztos, hogy vissza fogom hívni. Anyámnak olyan tehetsége van arra, hogy totál kiakasszon, hogy azzal egy paparazzókkal teli Hummer sem versenyezhet. Annak ellenére, hogy a világ tele van lesifotósokkal, Elizabeth Fairchildokkal meg egyéb kellemetlen lényekkel, annyira be vagyok sózva, hogy felmerül bennem: épp csak leellenőrzöm a külvilág egy szeletét, átsétálok a Kortárs Művészeti Múzeumba. Csak pár sarokra van innen, és kétlem, hogy ott rajtam ütnének a riporterek. Elég közel van ahhoz, hogy Damien ne aggódjon. Vagy legalábbis ne annyira, hiszen ha elvesztem a fejem, akkor is öt percre vagyok tőle gyalogszerrel. Amúgy is jólesne egy kis friss levegő. Fogom a teámat, Damiennek pedig kiveszek a hűtőből egy újabb vizet, és visszamegyek a nappaliba. Velem egyszerre lép be a helyiségbe Sylvia, aki a Stark International irodáját a lakással összekötő folyosó felől érkezik. – Üdvözlöm, Ms. Fairchild. Hogy van? – Jól – felelem. – És milyen odakint az élet? Damien rám vigyorog. – Kezdesz kicsit becsavarodni a bezártságtól? – Nem mintha nem imádnám ezt a tündérpalotát, de… Kétértelműen felmordul, aztán Sylviához fordul, akinek arcán mosoly bujkál. – Mit hozott nekem? – Csak pár aláírás – mondja, és a kezébe nyom egy csíptetős táblát, rajta néhány irattal. Rám néz, és átad egy sima fehér borítékot. – Ez pedig önnek jött. – Én vagyok a címzett, a Stark International postacímén. A feladó nincs feltüntetve, de a postabélyegző Los Angeles-i. – Fura – mondom, erre Damien egy párnára dobja a csíptetős táblát, és odajön mellém. – Nyisd ki – mondja. Felbontom. Kettőbe hajtott papírlap van benne. Széthajtom, és rögtön elfog az émelygés. Ribanc. Mocskos kurva. – Bassza meg az anyját – szisszen fel Damien, és megkaparintja a kezemből a levelet meg a borítékot. Felvesz a dohányzóasztalról egy magazint, és mindkettőt a lapjai közé teszi, aztán a magazint átadja Sylviának. – Ezt vigye át Charlesnak. Ne kerüljön rá ujjlenyomat. – Természetesen, Mr. Stark. Ms. Fairchild, annyira sajnálom. Fogalmam sem volt. – Persze, nem az ön hibája – mondom. – Semmi gond, Sylvia – Damien hangsúlyával érezteti, hogy a nő távozhat. – Akkor később visszajövök az iratokért – biccent az asszisztens. Kifelé indul, aztán megtorpan, felém fordul. – Ne haragudjon, hogy
alkalmatlankodom, Ms. Fairchild, de el akartam mondani, hogy láttam a festményt, amikor a parti előtt a malibui házban egyeztettem a dekoratőrrel. Eddig kifejezéstelen arccal bámultam a magazint, amelybe a gonosz üzenetet betették, de most érdeklődve nézek Sylvia arcába. – Gyönyörű – mondja. – Lenyűgözött, sőt letaglózott. Őszintén szólva Mr. Stark jó üzletet csinált. Szerintem legalább kétmilliót ér az a kép. Miközben beszélt, szaporán pislogva igyekeztem visszatartani a könnyeimet, most viszont elnevetem magam, de még mindig a sírás fojtogat. – Köszönöm – mondom szipogva. Kényszeredett vigyorral fordulok Damienhez. – Kedvelem őt. – Igen – válaszolja szárazon. – Nagyon rátermett nő. – Damien ajka pengevékony, de leheletnyi mosoly játszik rajta, mintha mulattatná a dolog, és köszönetképpen odabiccent Sylviának, mondván: – Egyelőre ez minden. Sylvia bólint, és kivonul a lakásból. – Mennyi kibaszott nyomoronc van a világon – füstölög Damien. – Ne vedd a szívedre ezt a baromságot. – Képtelenség kinyomozni, ki küldte a levelet. – Talán igen, de azért megpróbálom. Apropó, megtudtam, melyik riportertől származik a sztori. – És Charles elment, hogy beszéljen vele? – Nem volt hajlandó felfedni a forrását. Lehet, hogy magam is meglátogatom, de először civilizáltabb eszközzel akarok élni. Megbíztam egy magánnyomozót. Gondolom, személyesen találkozott a forrásával. Ha van egy kis mázlink, az emberem kiszagol valamit. Bólintok, de nem várok túl sokat ettől. Őszintén megvallva nem is annyira izgat, ki volt. Biztos nem Jamie vagy Ollie, márpedig csak tőlük érezném igazán bántónak, ha ilyesmire vetemedtek volna. Minden egyéb esetben csak maga a kiszivárgás zavar, és függetlenül attól, ki érte a felelős, már nem lehet visszagyömöszölni a szellemet a palackba. Sem most, sem később. – El akarok menni itthonról – mondom Damiennek, aki egy pillanatig csak bámul, igyekszik feldolgozni a hirtelen témaváltást. – Van valami konkrét hely, ahova igyekszel? – A Kortárs Művészeti Múzeumra gondoltam – felelem. – Gondolom, ott nem nyüzsögnek a riporterek. – Rendben, mehetünk. – De aztán más jutott eszembe – folytatom. – Inkább vásároljunk. Nézzünk lakberendezési tárgyakat. A Melrose-on van egy rakat apró, cuki bolt. Vagy másutt is, West Hollywoodban. Nem lenne jó móka? – Veled bármi jó móka – válaszolja. – De az egy forgalmas környék, és elég, ha csak egy ember, aki rá van kattanva a bulvárhírekre, felhívja a TMZ-t vagy valami hasonló klotyópapírt, és máris mindenhonnan tódulni fognak a keselyűk. – Tudom, de nem izgat. Kint akarok lenni az utcán. Ha itt kuksolok, akkor is megtalálnak valahogy. Mint például ezzel a levéllel. Damiennek nem tetszik az ötlet, de azért bólint. – Na jó, akkor indulhatunk – mondja. Igazából nem keresünk semmilyen konkrét tárgyat, csak élvezzük egymás társaságát, és ettől olyan kényelmes járni a boltokat, különösen, mert a jelek szerint ránk sem bagózik senki. Új bolt nyílt a Fairfaxen, méregdrága régi bútorokat árulnak. Rögtön megragadja a tekintetem egy robusztus tölgyfa ágy, amelynek mindkét végét kidolgozott faragás borítja. – Egy ágyat, Ms. Fairchild? – kérdi Damien. – Nem tudom. Megfontolandó. Elvégre jelenleg nincs ágy a házban. – Lefekszem rá, aztán oldalra hengeredem, megveregetem a matracot, és szuggesztíven elmosolyodom. – Kipróbáljuk? – Óvatosan – rándul meg az ajka. – Ne feledd, most is érvényben vannak a szabályaim. Ki tudja, milyen utasítást kapsz, amit aztán végre kell hajtanod. – Nagyon igaz – mondom, és lendületet veszek, hogy felüljek. Felé nyúlok, ujjamat beakasztom a farmerje övtartójába, aztán magam felé rántom. Elveszti az egyensúlyát, felém dől, aztán egyik kezével megtámaszkodik a matracon. – Helló – mondja, és megcsókol. – Esküszöm, hogy ezt nem terveztem el. Felnevetek, és már én is épp viszonoznám a csókot, amikor észreveszem, hogy bennünket bámul a lány a pult mögül. Talán csak szimpatikusak vagyunk neki. Vagy épp idegesítjük, mert játszunk a bútoron. De szerintem nem ezért néz. Hirtelen felállok, és átfurakodom Damien mellett. – Gyerünk – mondom elvörösödve. – Ez az ágy különben közelében sincs a régi ágyunknak. Amikor távozunk, az eladó nem szól semmit, úgyhogy arra gondolok, talán csak képzelődöm. Negyedóra múlva aztán, amikor a következő boltból lépünk az utcára, kiderül: nem tévedtem. Boldog nemtörődömséggel vásárolgatunk, díszgyertyákat és mintás üvegből készült, csinos vázákat nézegetünk. De abban a pillanatban, amint kilépünk a járdára, kamerák és mikrofonok fognak körbe, és egész riportertömeg üvöltözik nekünk. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a csatornából üthették fel a fejüket ilyen mennyiségben. Damien már eleve fogta a kezem. Most erősebben szorítja, én is az övét, sikerrel összpontosítok a tenyere révén, amellyel átfogja a kezem. – Nikki! Igaz a hír, hogy erkölcsi okokból rúgták ki az Innovative-tól? – Négy óra múlva kezdődik a teniszcentrum-avató, Mr. Stark. Kifejtené Merle Richterről bővebben is a véleményét, amelyre már korábbi nyilatkozatában utalt? – Damien! Tájékoztatták Mr. Schmidt eskü alatt tett nyilatkozatának tartalmáról? Igaz, hogy megvásárolták a hallgatását?
Nem tudom, ki az a Mr. Schmidt, de szándékosan nem is nézek Damienre kérdőn. Kizárt, hogy hagyjam ezeknek a szarháziaknak, hogy felvegyék az értetlen arckifejezésemet. – Mihez kezd az egymillió dollárral, Nikki? Erre majdnem válaszolok. Ha elmagyaráznám, hogy üzleti vállalkozást akarok beindítani az összegből, akkor biztos rögtön kevésbé találnának érdekfeszítőnek. Egy vékony ajkú, elegáns, vasalt öltönyt viselő riporter lép előrébb, és mikrofont tol a képembe. – Az a szóbeszéd járja, régebben pénzért feküdt le férfiakkal. Hozzáfűzne ehhez valamit? Mr. Stark a legnagyobb haszonnal kecsegtető kuncsaftja? Ez a kérdés úgy hat rám, mint valami arculcsapás, megtántorodom, elfog a hányinger. Ami rosszabb, készületlenül ér a dolog, ezért leomlik rólam a felvett semleges álarc. Holnap minden bulvárlap tele lesz azzal, hogy szörnyülködő képet vágok. És nagyon is pontosan tudom: a képaláírás azt fogja sugallni, azért szörnyülködöm, mert felszínre került a titkom – nem pedig azért, mert az egész sztori baromság. Észre sem veszem, hogy Damien elengedte a kezem, amíg meg nem hallom az éles reccsenést. Damien ökle találkozott a riporter állkapcsával. – Damien! Ne! Felém fordul, tekintete lángol. És tisztában vagyok vele, hogy erőszakos, lobbanékony természete száz százalékig annak szolgálatában áll, hogy engem megvédjen. – Ne – ismétlem, és elkapom a karját, mielőtt újra üthetne. – Azt akarod, hogy lecsukjanak? Elszakítanánk mellőlem. Még ha pár óra alatt sikerül is letenni az óvadékot, addig egyedül leszek nélküled. Ettől kissé lehiggad, kézen fog, és visszarángat a boltba. Előveszi a telefonját, Edwarddal beszél, idehívja a limót. Az eladólány a kirakatból követte az eseményeket, most Damienhez fordul. – Ööö, uram! Mondja a sofőrnek, hogy hátul van egy sikátor. Ne kelljen már újra átevickélni ezeken a férgeken – int a fejével a bolt előtt gyülekező csürhe felé. Damien ránéz, lassan elmosolyodik, és ezzel maradék dühe is elpárolog. Legszívesebben megölelném ezt a lányt. Damien hazafelé az autóban végig átkarolva tart, de végig meg sem szólal, amíg vissza nem érünk a tetőlakásba. Tekintete oda rebben, ahol annak idején a tükör lógott. Nincs bentlakó személyzete, de az irodát takarító brigád a lakásról is gondoskodik, úgyhogy rajtaütésszerűen megjelentek, és eltávolították az összes szilánkot. Még a gipszkarton falat is megjavították. Damien dührohamának nem maradt látható bizonyítéka, de mindketten tudjuk, hogy megtörtént. – Be kellett volna vernem a képét – mondja. – Dehogyis – felelem. – Másrészt bizonyos tekintetben igaza volt. Damien éles pillantást vet rám, majdnem félbehagyom a mondandóm, de aztán mégis folytatom. – Mindketten tudjuk, hogy azt az egymilliót nem pusztán azért kaptam, hogy modellt álljak. Nyitja a száját, aztán újra becsukja, és megdörgöli a halántékát. – Ezt én tettem veled – mondja, halkan, fájdalmasan. – Megígértem, hogy soha nem okozok fájdalmat neked. Hogy rám mindig támaszkodhatsz. És most mégis én műveltem ezt veled. – Nem. – Éles hangon, vehemensen ellenkezem. – Te soha nem bántottál. Egyetlenegyszer sem. A pénzt pedig azért fogadtam el, mert el akartam. Őszinte leszek – teszem hozzá kényszeredett vigyorral –, sokkal kevesebb pénzért is ráálltam volna. – Tényleg? – Vonja fel a szemöldökét. – Most aztán tényleg idiótának érzem magam. Na, gyere ide – mondja, és megcsókol. De még így sem csillapodott le egészen. Érzem benne a feszültséget, olyan, mint egy felhúzott rugó. Rám néz, és sötét szenvedély ül ki az arcára, mintha vadászna, amitől máris sebezhetőnek, zsákmánynak érzem magam. – Rajta – mondja. – Tudod, mit akarok. És mindketten kívánjuk. Utánamegyek a hálószobába. Nem akarok én semmi mást, csak ismét megfeledkezni a külvilágról. Aztán látom, mit forgat a fejében, és tisztában vagyok vele: perceken át másra sem fogok gondolni, csak őrá. Elővette a játékszerekkel teli dobozt, a mutatóujján himbálózik az acélbilincs. – Beugrott, hogy itt a tuti eszköz, amivel a lakásban – sőt az ágyban – tudlak tartani, amíg megjövök Londonból. – Úgysem mered – mondom, és az ágy túlsó végéhez menekülök. – Nem? Az ágyra veti magát, aztán az oldalára hengeredik, és elvágja a menekülés útját, amikor az ajtó felé rontok. Felsikkantok, lehúz magához, aztán villámgyorsan a csuklómra kattintja a bilincset, a másik felét pedig az ágyon levő acélgyűrűre fűzi. – Ne is álmodj róla – nevetek. Tudom, hogy viccel. Vagy legalábbis szinte biztos vagyok benne… – Ne? – kérdi, és felhúzza a szoknyámat. – Nem akarsz így maradni az ágyban, állandó készültségben, hogy majd jövök és megbaszlak? – Most, hogy így mondod – felelem, aztán kéjesen lehunyom a szemem, mert egyre feljebb kúsznak a combomon a csókjai. Édes kínzás ez, Damien pontosan tudja, hogyan kergessen az őrületbe. Leheletével ingerli a vaginámat, ajkával teljesen bevadít. Vonaglom a ténykedése folytán, minden érintése újabb izgalmakat szül, egyre csak tekergek és könyörgök. A bokámat cirógatja, a térdhajlatomat nyalogatja – mint megannyi szalag, tekeredik rám a kéj. Ficánkolok, vergődöm a lepedőn, de a csuklómra kapcsolódó hűvös acél nem hagy menekülni az érzékeim ellen intézett roham elől, amely egyre közelebb, már-már észvesztően közel férkőzik hozzám. A bilincs a húsomba vág, minden egyes vonaglásommal, minden megfeszüléskor erősen megrántom. Kívánom, hogy fájjon. Vágyom rá, hogy szorítson. Véraláfutást akarok a csuklómra. És nem pusztán azért, hogy megmeneküljek a délután borzalmaitól – sőt, igazából ehhez van a
legkevesebb köze. Nem, azért vágyom rá, mert ez jeleníti meg a jelent. Ezt a pillanatot, amelyben Damien szája meztelen testemre tapad. Keze minden egyes négyzetcentiméteremet végigtapogatja, különféle erogén zónákat és érzéki titkokat talál. Azért akarom, hogy véraláfutás legyen rajtam, mert akkor látható, tapintható nyoma marad annak, hogy milyen állapotba hajszolt bele. Amikor Londonban lesz, a véraláfutás bizonyítja majd, hogy az ágyában feküdtem – és arra fog emlékeztetni, hogy vissza is tér hozzám. Tehát nem azért küszködöm a bilincsben, mert ki akarok szabadulni. Még csak nem is azért, mert szomjazom a fájdalmat. Arra vágyom, amit megjelenít. Hogy Damiené vagyok. Hozzá vagyok kötve. Rám tette a kezét. A rabja lettem. És ebben a pillanatban semmi más nem akarok lenni, csak ez.
21
A legnagyobb nyárban járunk, de így, hogy Damien elment, ez a nap akár egy hideg, nyirkos decemberi szombat is lehetne. Tudom, hogy vasárnap délutánra visszaér, ez csak egy röpke kiruccanás, de az én szempontomból egyáltalán nem telik gyorsan az idő. Nem tudok mit kezdeni magammal, magányos vagyok. Damien küldött egy SMS-t, amikor a gépe leszállt. Azt kérdezte, hogy vagyok, én meg elmosolyodtam, és finoman megnyomkodtam a csuklómat, amelyet karkötőként ölel körül a véraláfutás. Rád gondolok – írtam. – Hiányzol. Mindez igaz is volt, csak azt nem közöltem vele, hogy totálisan eluntam az agyam. Damient ismerve, felfogadná a Cirque du Soleil-t, hogy szórakoztassanak itt helyben, a nappaliban. Jamie virtuális öleléseket küldött válaszul az S.O.S.-jelemre, de épp Venice-ben görkorizik Raine-nel. Remélem, kevesebbszer tottyan seggre, mint én. Eszembe jutott, hogy felhívom Lisát, de még nem ismerem őt eléggé, jobb lenne egyszerűen együtt kávézni valamikor, ahelyett hogy rögtön megkérjem, szórakoztasson egy magányos szombat estén. Marad tehát vagy a munka, vagy a fotózás, de minthogy a fényképezőgépem még mindig a malibui házban van, úgy döntök, dolgozom. Akár most is befejezhetem, ami programoznivaló még hátravan a két okostelefon-alkalmazással, amiket már kis híján piacra dobhatok. Ez persze azt jelenti, gyorsan haza kell ugranom az albérletbe. Minthogy a kocsim nem áll itt Damien lakásánál, ez nem is olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. A konyhában levő telefonkészülékről elérhető a városi vonal, de egyúttal belső használatú interkomként is szolgál Damien irodája és a lakás közt. Már vagy tucatszor láttam, hogyan használja Damien, úgyhogy minden további nélkül megnyomom a gombot, hogy átszóljak az irodába. – Halló – mondom tétován. – Igen, Ms. Fairchild? Segíthetek? Elvigyorodom. Ez tényleg menő. – Ööö, igen. Ön az, Ms. Peters? – kérdezem, valahonnan előkapartam a fejemből a hétvégi asszisztens nevét. – Milyen kedves, hogy emlékszik rám. Én vagyok. Mit tehetek önért? – Nincs kocsim, és valamit el kell hoznom otthonról. Tudna hívni egy taxit, vagy… – Mindjárt szólok Edwardnak, hogy álljon ki a limóval. Ha lifttel lemegy a C parkolószintre, ott fogja várni. – Ó. Oké. Köszönöm. – Leteszem a telefont, és boldogan táncikálok a konyhában. Igen, egyértelmű előnyökkel jár, ha az ember tele van lóvéval. Ahogy Ms. Peters jelezte, Edward lent vár rám. – Nagyon köszönöm – mondom neki. – Nincs mit, Ms. Fairchild. Hova megyünk? – Az albérletembe – felelem. – Csak fel kell szaladnom pár cuccért. Tényleg örülnék, ha Nikkinek szólítana. – Ahogy parancsolja, Ms. Fairchild – mondja, de közben vigyorog. Becsusszanok a limóba, és összegömbölyödöm az ülésen, eszembe jut az első éjszaka, amikor megismerkedtem Damiennel. Vagyis amikor viszontláttam, hiszen a hat évvel ezelőtti első találkozásunk nem nagyon számít. Lehunyom a szemem, és felidézem, miket sugdosott nekem. Mennyire beindultam attól, amiket a telefonban mondott, és megdöbbentem a saját viselkedésemen, amiért készségesen belementem egy csomó mindenbe a limó hátuljában. Mire az albérlethez érünk, az egész estét lepörgetem a fejemben – és már nagyon hiányzik Damien. – Sokára jön vissza? – Nem. Csak le kell töltenem pár dolgot a laptopomra, aztán egyből jövök. Könyvet hallgat? – Úgy döntöttem, megpróbálkozom egy klasszikussal – mondja. – A Monte Cristo grófja. Nem rossz, egyelőre. Teljesen tűrhető. Elmosolyodom az egyik kedvenc könyvemről alkotott véleménye hallatán, aztán felsietek a lépcsőn. Fintorgok, mert Douglas szomszédunktól óriási dörömbölés hallatszik át. Tudom, hogy nem Jamie van odabent nála lepedőakrobatikát gyakorolni, de azért morcosan nézek a lakásajtajára. Az albérletben a retikülöm az ágyra dobom – ez az óriási bútordarab még mindig betölti a nappalit –, aztán a két lépcsővel feljebb levő nappaliba megyek, és felsikoltok, mert nyílik a fürdőszoba ajtó. Ollie az. – Jézus atyaúristen! – kiáltom. – Majdnem szívrohamot kaptam tőled. Mit keresel itt? – Baromi szarul néz ki. A szeme véreres, a bőrén piros kiütések, haja fésületlenül lóg az arcába. Lépek egyet felé. – Jól vagy? – Eszembe jut valami borzasztó. – Basszus – mondom –, ugye te meg Jamie nem… mármint ő most épp Raine-nel randizik. – A lehetőség, hogy Jamie mással szexelt, utána meg alig pár óra múlva találkozott az új pasijával, majdnem annyira zavar, mint az, hogy Ollie esetleg megcsalta a menyasszonyát. Ami azt illeti, az egésztől hánynom kell, és nem repesek az örömtől, hogy Ollie-t itt találom a lakásban. Nem akarok a drámájukon agyalni. Ráadásul még mindig meg vagyok bántva, hogy Ollie, amióta találkoztunk abban a menő buliban, rám se csörgött. Persze, biztos sok a dolga, de amióta kipattant az egymillió dolláros festmény balhé, legalább egy SMS-t küldhetett volna. De teltek a napok, és ő egyszer sem jelentkezett,
hiába kavarog körülöttem az összes pletyka, mint valami szélvihar. Vagy, ahogy Damien mondaná, keringenek, mint a vért szimatoló cápák. – Nem csináltunk semmit Jamie-vel – mondja kelletlenül. – Veszekedtünk Courtney-val. – Jaj, sajnálom – mondom, de nem vagyok meglepve. – Aha, én is. – Sóhajt, az órájára néz. – Vacsorára találkozunk. Kibékülünk. Legalábbis remélem. – Én is. – Nem teszem szóvá, hogy ezt kétlem. Ollie nem mutathat fel valami fényes teljesítményeket. Igaz, hogy a barátom – legalábbis úgy tudom, még mindig az –, de önkéntelenül úgy érzem, Courtney jobbat érdemel. Ollie a hajába túr. – Jamie megengedte, hogy itt legyek. A szobádban aludtam. – Kérdő pillantást vet az ebédlőasztal és a bejárati ajtó között terpeszkedő ágyra. Nem szólalok meg, úgyhogy vállat von, és folytatja. – Gondoltam, nem zavar, ha az ágyadban alszom. – De zavar – csattanok fel, még mielőtt végiggondolhatnám, mit is feleljek. Látom az arcán, hogy megbántottam, de nem izgat. Dühös vagyok, és minden egyszerre jön ki belőlem. – Amire szükséged van, azt csak úgy elveszed, mert éppen ott van? Ha az ágyam kell, azt, ha meg bármi más, akkor azt? Hát nem. Amikor szükségem lett volna rád mint barátra, még csak fel sem hívtál. – Talán azért nem hívtalak, mert nem is meséltél arról a festményről – feleli. – Egymillió dolcsi. Igaz? – Igaz – mondom. – Nem tesz jót neked ez a Stark, Nikki – csóválja a fejét. – Dehogynem – közlöm határozottan. – Nagyon is jót tesz. Nem gondolod, hogy pont ezért nem beszéltem neked a festményről? – Miért vagy ilyen kibaszott önfejű? Attól félsz, hogy megtudod Starkról az igazságot? Vagy attól, hogy én tudom meg, mit művelsz vele? Dühtől fröcsögve beszél, a jelek szerint ugyanolyan mérges, mint én. Aztán váratlanul karon ragad, és maga felé rántja a kezem. Ujját erősen a csuklómon levő véraláfutásra nyomja. Elrántom a kezem, pirulva szuggerálom Ollie-t, nehogy bármit is kérdezzen arról, hogy került oda az a véraláfutás. – Nem vagy normális – mondja. Meghúzza a hajamat, aztán a combom felé bök a tekintetével. – Mikor fog valami olyasmit művelni ez a Stark, amitől újra vagdosni kezded magad? Csak akkor tudatosul bennem, mi történt, mire már lekevertem neki a pofont. – Takarodj a házamból! – sziszegem. Teljesen ledermed, tátva marad a szája, zihál. – A francba – suttogja. – A francba, a francba, a francba. Ne haragudj, Nikki. – Dehogynem haragszom – csattanok fel. – Kibújnál a bőrödből örömödben, ha szakítanánk Damiennel. Nem tudom, miért utálod ennyire… – Én meg nem tudom, miért vagy teljesen vak. – Nem vagyok vak – felelem. – Hajszálpontosan látom, milyen ő. – Csak azt látod, amit látni akarsz. Emlékezz, hol dolgozom. Az ügyvédje a főnököm. Starkra keményen dől a szar – folytatja Ollie –, és nem akarom, hogy neked is bajod essen. – Nagyot sóhajt. – Én figyelmeztettelek. Most reflektorfényben vagy, márpedig ez nem tesz jót neked. Nem így kellene alakulnia. Mintha túl gyorsan keringene a vérem, émelygek. – Menj innen. – Jó, nekem mindegy. Fogom a cuccom, és már itt sem vagyok. – Visszamegy a szobámba, aztán aktatáskával a kezében jön ki. – Tudod mit? Értem, hogy mi most rosszban lettünk, és tökre sajnálom. De ezt nem hagyhatom szó nélkül. Tudod egyáltalán, hol van most? Összefonom a karom a mellemen. – Londonban. – Miért? – Üzleti út. – Igen? – Az aktatáskájából előbányássza az iPadjét, aztán behív egy oldalt a Hello! magazinból. – Tessék – mondja, és elém teszi. Damien van a fotón, egy nőt karol át. A nő lehorgasztja a fejét, napszemüveget visel. Nem tudom, ki ő, de van egy tippem. A Hello!-nak a jelek szerint még tippje sincs, mert a képaláírás így szól: Damien dobta a fincsi kis nőjét? Ez lett a vége Damien Stark és a texasi szépségkirálynő, Nikki Fairchild kapcsolatának? Forrásunk szerint Stark egészen meghitt viszonyban lehet ezzel a beazonosíthatatlan nővel, akivel ma napközben sétálgattak Hampstead Heath-en. Stark barátnője nélkül érkezett Londonba, noha a lányt ábrázoló festményért laza egymillió dollárt pengetett ki. Talán megbánta a vételt? Önelégülten adom vissza a tabletet. – Csak barátok. – Azt hittem, üzleti úton van. – Üzleti úton tilos ismerőssel találkoznia? A Douglas lakásával közös fal mögül óriási puffanás hallatszik, aztán hangos, nagyon elégedett nyögés. Egymásra nézünk Ollie-val, és
mindketten elnevetjük magunkat. Pár pillanatra újra a régi Ollie és Nikki vagyunk. De ez gyorsan elmúlik. – Nem akarom elbaszni a kettőnk barátságát – mondja végül Ollie. – Már megtetted – felelem. – Most már azon kell próbálkoznod, hogy rendbe hozd. Egy pillanatig azt várom, hogy mindjárt rám förmed. De csak bólint. – Aha, asszem, igazad van. – Az ajtó felé sandít. – De most először megpróbálom rendbe hozni a dolgot a menyasszonyommal. Újabban mást se csinálok, csak mindenkit felbosszantok, aztán megpróbálom kiengesztelni az embereket. – Ollie… – Most, hogy indul, elszomorodom. Eszembe jut, hogy Damien szerint Ollie szerelmes belém. De nem hiszem, hogy ez igaz. Szerintem csak baromi boldogtalan. Amióta világ a világ, mindig én voltam jobban szétesve kettőnk közül, és Ollie volt a szikla, akire támaszkodhattam. De most már kezdek jobban lenni, és új támaszra leltem Damien személyében. Ollie pedig, gondolom, azon tűnődik, ezután hogyan fogunk beleilleni egymás életébe. De erre nem tudok válaszolni helyette. Egyelőre még nem. Főleg így, hogy minden egyes találkozásunkkor Damient támadja. De remélem, van válasz erre a kérdésre, mert Ollie-t sem akarom elveszíteni. Márpedig tudom, ha választani kényszerülök kettejük között, a szívemre fogok hallgatni, és Damiennel tartok. Eszembe jut, hogy Edward mostanra már biztos meghallgatta a Monte Cristo grófjának legalább a felét, úgyhogy beszaladok a hálószobába, és összekészítem a laptopot meg a fájlokat, amikre szükségem van. Az ajtóban megtorpanok, és még visszamegyek a régi Nikon gépemért, mert a csodás digitális Leica, amit Damientől kaptam, még mindig Malibuban van. Akármennyire imádom is azt a gépet, ezt a Nikont Ashley-től kaptam ajándékba, ezért nem akarom teljesen félretenni. – Vissza a lakáshoz? – kérdi Edward, mikor kitárja előttem a limó ajtaját. A fényképezőgépet szorongatom. – Ami azt illeti, még el akarok menni valahova.
– Hogy bírod a strapát, Texas? – Asszem, egész jól. – Evelyn tengerpartra néző erkélyén ülünk. Blaine elment valahova a barátaival, Evelyn pedig lelkesen fogadta ötletemet, amikor a limóból rátelefonáltam, hogy beugorhatok-e hozzá. Még csak egyszer jártam náluk – azon az estén, amikor találkoztunk Damiennel itt, Malibuban –, de máris otthon érzem magam a házukban. Ezt inkább Evelyn személyének, mint magának a helynek tudom be. – Amikor elvonulok, és bent vagyok a lakásban, nagyon jól viselem. De ha meglátok egy újságot, vagy lecsap rám egy riporter, akkor rögtön úgy érzem, darabokra hullok. Őszintén nem értem, a celebek hogyan csinálják. – A génjeikben van a hírnév – mondja. – Neked nem. – Akkor egyáltalán nincs is rossz PR? – kérdem szárazon. – Vannak, akik így fogják fel. Láttál már valóságshow-kat? Elnevetem magam. Nem nézem őket rendszeresen, de már kifogtam néhány epizódot Jamie-vel, úgyhogy értem, miről beszél. Van, akit nem zavar, ha ő az a vonatszerencsétlenség, akit a többi ember néz. Én viszont falra mászom tőle. – Gyorsan múlt heti szenzáció lesz már belőled. Addig meg fel a fejjel, és mosolyogj. Tündöklő szépségkirálynő-választási mosolyt villantok. – Ehhez értek. Szemünk előtt lemenőben a nap a látóhatáron. Kiveszem a Nikont, és egymás után kattintgatom, remélve, ha majd előhívom a papírképeket, e szépségnek legalább töredékét viszont fogom látni rajtuk. – Ugye egyszer megmutatod a fotókat, amiket a partin csináltál? – kérdi Evelyn. – Minél több fénykép van rólam, annál jobb eséllyel találok olyat, amin még jól is nézek ki. – Meg ne próbálj bókokra vadászni – felelem nevetve. – Elképesztően dögös vagy, te is tudod. – Az igaz – mondja, kihalász a dobozból egy cigit, és rágyújt. – Csak Blaine meg ne feledkezzen erről. – Azt hiszem, őt már az ujjad köré csavartad. – A korkülönbség dacára tényleg tökéletes párnak tűnnek. Az Ollie-val lefolytatott veszekedés után jó érzés tudni, vannak olyan barátaim, akiknek konkrétan stabil a párkapcsolata. Ugyan a hülye találkozás Ollie-val ösztökélt arra, hogy idejöjjek, de most, hogy itt vagyok, már nem is akarok beszélni róla. Inkább élvezem, hogy jól elvagyunk, csevegünk. Már kivégeztünk néhány ragyogó témát: a férfimodelleket, a botoxot és a soros nyári slágerfilmeket. Valójában annyira csapongó volt a beszélgetés, hogy meg is lepett, amikor Evelyn megidézte személyes bulvárpoklom szellemét. – Blaine persze még mindig teljesen maga alatt van – teszi hozzá. – Úgy érzi, az egészről ő tehet. – Ez röhej – mondom. – Én fogadtam el pénzt azért, hogy meztelenül modellt álljak, és aztán beleegyeztem, hogy megkötözzenek. Ha van hibás, akkor az én vagyok. – Fogalmunk sem volt, mennyit fizetett neked Damien – mondta Evelyn –, de így, hogy kiderült, be kell vallanom, egyetértek Blaine-nel. Olcsón adtad magad. Nevetve idézem fel, hogy Sylvia ugyanezt mondta. Ezekben a pillanatokban, baráti társaságban, olyan közegben, ahol nem cápavér csörgedezik az emberek ereiben, szinte büszke vagyok arra, amit tettem. Letárgyaltam egy üzletet. Megkaptam a vállalkozásom beindításához szükséges pénzt. Ezzel meg mi a fene gond van? – A francba, Texas. Már ki is ült az arcodra a dolog. Basszus, kár, hogy szóba hoztam, és most újra ezen rágódsz. Azonnal váltsunk témát. Kérsz
bort? – Nagyon jólesne. Eltűnik a házban, aztán egy pillanattal később egy palack behűtött Chardonnay-val és két pohárral kerül elő. Leül a kovácsoltvas asztalhoz, aztán a cigijével a szemközti székre bök. – Akkor mondd el, mi van még. – Még? Hogyhogy mi van még? – Mik történtek még veled az életben, Texas? Kétszer kirúgtak – jaj, bocs, az egyik leépítés volt. Marha ügyesen pasiztál be, ezt még én is elismerem. A lakótársadnak alakul a reklámfilmje. Egy csomó minden lezajlott körülötted rövid idő alatt. Ezt nevezem jó belépőnek nyájas városunkba! Ebben a formában tálalva muszáj egyetértenem vele. – A kirúgásokat és a bulvársztorikat leszámítva, amiket elengedünk a fülünk mellett, jól állnak az ügyeim. Most időt szakítok rá, hogy két új alkalmazást dobjak piacra. – Blaine-nek pedig csinálunk egy festészeti alkalmazást. Nem felejtettem el. – Bök felém mutatóujjával. Vigyorgok, mert fogalmam sincs, komolyan gondolja-e, vagy nem. – Amikor neked jó, én készen állok. De ez most a rövid távú tervem. A hosszabb távúakat még csak most dolgozom ki. – És Damien? Azt mondtad, Londonban van. Üzlet miatt? – Aha, de azt hiszem, egy ismerősét is meglátogatja. Sofiának hívják. Azt hiszem, bajban van az a lány. – Hát, kár – mondja Evelyn. Öklére támasztja a fejét, és komolyan rám néz. – Nem mondta Damien, miféle bajban van a lány? – Nem. – Hm. És mi van Jamie-vel? Ő miket csinál mostanában? Mielőtt válaszolnék, eltűnődöm. Szöget ütött a fejembe ez a gyors témaváltás. Evelyn vajon ismeri Sofiát? Talán tudja, miféle gondok vannak vele? Könnyen lehet. Sofiát a tenisz révén ismeri Damien, márpedig Evelyn volt Damien ügynöke, amikor ő sportcipőket és ki tudja még miket hirdetett mint ifjú sportbálvány. Evelynnel jó barátok lettünk, és nem akarok bezavarni azzal, hogy tőle próbáljak megtudni ezt-azt Damien múltjáról. – Jamie a mennyekben jár – terelem vissza gondolataimat az eredeti kérdésre. – Tényleg egymásra találtak ezzel a pasival, akivel együtt forgatja a reklámot. Bryan Raine. Ismered? – Igen – mondja Evelyn, és úgy tűnik, nem felhőtlen az öröme. – Kedvelem a barátnődet. Aranyos leányzó. Kicsit még éretlen, de majd benő a feje lágya. Bryan Raine viszont… kimondott törtető, és nem vagyok biztos benne, hogy a barátnőd van annyira kemény csaj, hogy kezelje a sok szemétséget, ami előbb-utóbb kijut majd neki a sráctól. – Komolyan? – nehezül el a szívem. – Attól tartok, igen. Az a fickó addig nem nyugszik, amíg be nem cserkészi a következő nagy sztárjelöltet. A lányokat előnyben részesíti, de mindenkit megbasz, aki él és mozog, ha úgy látja, hogy ez jót tesz a karrierjének. Férfit, nőt, még háziállatokat is. – Állhatatosan néz rám. – Hogy fogja bírni a barátnőd, amikor a fickó faképnél hagyja? Már nyitom a számat, hogy közöljem: Jamie-t baromi kemény fából faragták, de aztán nem visz rá a lélek. Hazugság lenne. A felszínen adja a kemény csajt, de belül puha és sebezhető. – Remélem, tévedsz – mondom. – Én is, Texas. Én is.
22
A limóban az a jó, hogy van hozzá sofőr. Ezt a körülményt tökéletesen kihasználva több mint spiccesen érek vissza Damien lakásába, miután legurítottam Evelyn kiváló Chardonnay-jának a felét. Semmi nem foglalkoztat, csak az alvás, úgyhogy az ágyhoz megyek, épp csak annyi időre állok meg, amíg belém hasít a szomorú felismerés: ma egyedül fekszem le. A telefont az éjjeliszekrényre raktam. Érte nyúlok, és bepötyögöm az üzenetet: Az ágyadban fekszem. Részegen. Bárcsak itt lennél. Fogalmam sincs, Londonban mennyi az idő, és túl sokat ittam, semhogy nekiálljak kiszámolni. Így aztán abban sem vagyok biztos, hogy Damien egyáltalán ébren van. De pillanatokon belül meg is jön a válasz: Én is azt kívánom, bárcsak melletted lennék. A reptéren vagyok. Jövök haza. Mondd, hogy meztelen vagy. Elmosolyodom, és bepötyögöm a választ: Tök meztelen. És nedves. Kívánlak. Siess haza. Végérvényesen te lettél a démonom, Damien, úgyhogy nem hiszem, hogy a távollétedben sokáig kitart az életerőm. [Damien-démon: speciális démon, amely különösképpen baszás és ocsmány sugdolózás révén fejti ki erejét, főképp Nikki Fairchild-on (ld. ott).] Szinte rögtön megjön a válasz: Tetszik az új szócikk a lexikonodban. Most aztán végig fel fog állni a farkam egész repülőút alatt. Épp kezdik a beszállítást. Hamarosan látjuk egymást. Addig is képzeld el, hogyan simogatlak. Nem tudom, megkapja-e, de még küldök egy utolsó sms-t. Igen, uram. Aztán magamhoz ölelem a telefont, és elszenderedem. Arra ébredek, hogy az arcomnak nyomódó telefon rezeg. Zavarodottan fordulok a hátamra, aztán rájövök, már dél is elmúlt, és van egy nem fogadott hívásom. Gyorsan megnézem, Damien hívott-e, de csak Evelyn hagyott üzenetet, amelyben közli, ottfelejtettem a fényképezőgépemet. Némán átkozódom, és megnyitom az e-mailjeimet, hogy írjak neki egy sort, mondván, hamarosan elhozom tőle. Ekkor látom, hogy kaptam egy e-mailt Damientől. Nikki, Amszterdamban vagyok, itt szállok át, nem kell sokat várni. Délután ötre érek a LAX-re. Nincs ellenedre, ha elmegyünk ma este egy jótékonysági divatbemutatóra? Kilenckor lesz. Sokkal több kedvem lenne otthon maradni veled, de Maynard cége a szponzor. Esküdözik, hogy alig engednek be újságírót. Ha akárcsak odamerészkednek hozzád, kívül tágasabb nekik. Jamie is meg van híva. Szólj vissza. Hiányzol… Kétszer is elolvasom az üzenetet, próbálom kitalálni, mitől vigyorgok ilyen szélesen. Csak a harmadik olvasáskor jövök rá: nem közli a programot, hanem érdeklődik, van-e kedvem. Ez szívet melengető. Aztán bepötyögöm a választ, noha tudom, csak akkor kapja meg, ha leszállt. Természetesen, uram. De minő ugratás ez, úgy tenni, mintha a szándékom iránt érdeklődne, mikor úgyis tudja, hogy megteszem, amit csak akar, amikor és ahogyan önnek tetszik. Remélem, azzal tölti az időt a repülőn, hogy ezen a „hogyan”-on gondolkodik, és érdekes megoldásokat eszel ki… U.i.: A tökéletes ruha nálam van, az albérletben. Nyolckor értem jössz oda? Jamie társasági elkötelezettségeinek utánanézek… Mint kiderül, Raine már szólt Jamie-nek, hogy kanbulit csapnak, úgyhogy nagyon is kapóra jön neki, hogy Damien és énmellettem ő lehet a nevető harmadik. Nem egészen tudom, mit is várjak egy olyan divatbemutatótól, amelyet ügyvédi iroda rendez, de kiderült, hogy a Bender és Twain csak a sok szponzor egyike a rendezvényen, amely cukorbeteg fiatalok számára gyűjt adományokat. A helyszín egy étterem Beverly Hillsben, de annyira átalakították a helyiséget, hogy nehéz elhinni, hogy bármi másra is használhatják ezt a teret, mint divatbemutatókra. Az óriási termet hosszú
kifutó szeli ketté, amelyet székek vesznek körül. A falak mentén asztalok állnak, rajtuk hatástanulmányok, tombola és ajándék szatyrok. Jamie-vel mindketten felmarkolunk egy-egy pakkot, és örömmel látjuk, hogy tele vannak kozmetikumokkal, fésűkészlettel, még egy cuki kis felsőt is tettek beléjük. – Ez szuper – mondja Jamie Damiennek. – Kösz, hogy elhoztál. – Örülök, hogy volt kedved jönni – feleli Damien. Amióta hazaért Londonból, jó kedvében van. – Szóval jól sikerült az utad? – kérdem, amikor Jamie körbemegy, hátha talál pár ismerőst. – Jól. – Sofia rendben van? – Most legalább megmarad egy helyben – feleli. – Az ő esetében már ez is nagy szó. És Charles is új hírekkel jelentkezett. Konzultált a német ügyvédeimmel, és ha van egy kis mázlink, simán felszámolhatjuk azt a francos problémát. – Úgy érted, nem lesz vádemelés? Oldalra hajtott fejjel néz rám. – Bízom benne. – Ez jó lenne – mondom. – Fogalmam sincs erről a nemzetközi üzleti szféráról, se arról, mit gondolnak a németek, milyen szabályozásokat puskáztál el, de tudod, hogy itt vagyok, nekem nyugodtan elmondhatsz mindent. Nem biztos, hogy megértem, de abban biztos lehetsz, hogy a te oldaladon fogok állni. Meglepően óvatos az arckifejezése. – Egy nap, ha már készen állok rá, elmesélem. – Gyors, ártatlan puszit nyom az arcomra. – Szerintem biztos érteni fogod. Mosoly játszik ajkamon. Elégedett vagyok, de önkéntelenül az jut eszembe: két teljesen külön dologról beszélünk. Viszont nincs alkalmam tovább kérdezősködni, mert kezdődik a bemutató. Elfoglaljuk a helyünket, és a modelleket nézzük, amint hiányos, szexi öltözékben parádéznak a kifutón, Damien pedig mindig odasúgja nekem, melyik ruhában szeretne engem látni. A riporterek és fotósok a kifutó végében állomásoznak, és látszik, hogy Charles beváltotta ígéretét – engem és Damient békén hagy a sajtó. Kicsit felenged bennem a nyomás, ültömben hátradőlök, és kiélvezem, hogy – legalább egy másodpercre – nem vagyok valami papucsállatka a mikroszkóp alatt. Amikor a bemutatónak vége, a vendégeket megkérik, nyugodtan csevegjenek és iszogassanak a rengeteg bárpult egyikénél, amíg a személyzet előkészül a jótékonysági aukcióra. Körülnézek, hogy hol lehet Jamie, de már eltűnt a tömegben, nyilván belevetette magát a kilátásba helyezett iszogatásba. Helyette Ollie-t pillantom meg, és mély lélegzetet veszek. Valahonnan ismerősnek tűnik a nő, akivel beszélget, de fogalmam sincs, honnan. Damien még nem vette észre őt, én viszont hajszálpontosan érzékelem, mikor siklik ránk Ollie tekintete. Nem is tudom, miért lep meg, hogy itt látom. Hiszen Charles Maynardnak dolgozik. Szétnyílik a tömeg, és egy csinos, fekete hajú nő jön Ollie felé, a kezében két ital. Courtney. Aztán hármasban megindulnak felénk. Megragadom Damien kezét, és felöltöm Társasági Nikki mosolyát. Most először érzem szükségét, hogy pajzsot viseljek Ollie-val szemben, de tudom, az álarc és Damien támogatása is kell majd. Ettől elszomorodom. – Nikki, Damien, jó itt látni benneteket. – Ollie – mondja Damien udvariasan. A két nőre pillant. – Courtney, de jó, hogy újra látlak. – Könnyedén megölelem, aztán illedelmesen bemutatom Damiennek. – De klassz, hogy megismerhetlek – mondja Courtney, aztán visszafordul felém. – Magát az esküvőt külföldön tartjuk, de csinálok egy előbulit, csak még nincs meg a helyszín. – Damien felé fordul, őt is bevonja a beszélgetésbe, miközben hozzám intézi szavait. – Mondd csak, ti is eljönnétek? Na és persze Jamie és Raine is meg van híva. Gépiesen Ollie-ra pillantok, de nem tudok semmit kiolvasni az arckifejezéséből. – Nagyon szívesen meghallgatom a részleteket – mondom diplomatikusan. Az igazság az, hogy nem vagyok biztos benne, lesz-e esküvő, előbuli meg még kevésbé. Courtney azonban egy cseppet sem tűnik gondterheltnek. A másik nő, aki velük van, Susan Morris néven mutatkozik be. Továbbra is az udvarias mosoly ül képemen, de magamban közben homlokráncolva gondolkozom, honnan is ismerős ez a név. Már épp rákérdeznék, amikor Ollie közli. – Susan rendezte a divatbemutatót. – Szépségversenyeken szereztem gyakorlatot – árulja el Susan –, ámbár ez nem hivatalos gyakorlat. Inkább csak tapasztalat, de azért jól jött. – Susan Morris? – jut eszembe végre. – Alicia Morris édesanyja? – Susan Morris majdnem olyan durván nyomulós anya volt, mint az enyém. – Reméltem, hogy eszedbe fogok jutni – mondja. – Ollie említette, hogy Damien Stark itt van a barátnőjével, és egyszerűen muszáj volt idejönnöm. – Annyira örülök, hogy idejöttél – mondja Társasági Nikki. Valójában egyáltalán nem érdekel ez a régiség a múltamból. Damien a jelek szerint a valódi Nikkit látja, mert támogatólag megszorítja a kezem. – Édesanyáddal sosem szakadt meg a kapcsolat. Ami azt illeti, mióta Park Citiesbe költöztem, hetente legalább egyszer együtt ebédelünk – teszi hozzá. Park Cities az az elegáns dallasi városrész, ahol felnőttem. – Képzeld, ma reggel is beszéltünk telefonon. – Hangja különösmód feszült, én pedig semmit sem szeretnék jobban, mint elszabadulni emellől a nő mellől, aki túlzottan emlékeztet anyámra. – De klassz – mondom. Széles, szépségversenyre illő mosolyt villantok rá. – Most már tényleg muszáj megnéznem, hova lett Jamie barátnőm. Nagyon örülök, hogy beszélgettünk. Oldalvást lép, és elállja az utamat.
– Édesanyád annyira kiborult, hogy már képtelen emelt fővel emberek közé menni. És te sem nagyon javítottál a helyzeten. Nem hívod vissza, az e-mailjeire sem válaszolsz. Szörnyen hálátlan vagy, Nichole. Hálátlan. Mi a faszom? Damien közelebb lép hozzám. – Azt hiszem, Nikki már mondta, hogy meg kell keresnie a barátnőjét. De Susan Morris nem veszi a lapot. Mutatóujjával bököd Damien felé. – Maga! Elizabeth elmesélte, hogy hazatoloncolta őt, amikor pedig Nichole-nak szüksége lett volna rá. Tátva marad a szám. Szükségem lett volna rá? Nekem – őrá? Arra vártam, hogy menjen már haza. – És maga kergette bele Nichole-t ebbe a… ebbe a lealacsonyító életvitelbe! – Susan Morris hadar, hangja olyan, mint a puskaropogás, és szavainak hatása is éppoly ártalmas, mint egy lőfegyveré. – Aktmodellkedés. Erotikus festészet. Pénzt fogad el, mint egy közönséges, alávaló kurva. – Az utolsó szó konkrétan köpés kíséretében távozik a szájából, szája sarka habzik. Leesett állal meredek rá. A Társasági Nikki álarcot, amelyet felöltöttem, porrá zúzta ez a váratlan kirohanás. Damien viszont nincs ledermedve. Villámló tekintettel lép előre. Megfordul a fejemben, hogy talán kárt tesz a nőben, úgyhogy le kellene fognom. Nem teszem. Émelygek, nyomás nehezedik rám, hideg veríték borítja a testem. – Húzzon innen a francba – mondja Damien. Fel sem emeli a kezét. – Nem megyek sehova – ellenkezik a nő. – Maga azt hiszi, mindent megvehet? Bedughat az ágyába egy ilyen lányt, mint Nichole? Ismerem én a fajtáját, Damien Stark. – Vagy úgy! – Damien még egyet lép felé, mire a nőben feltűnik a józan ész szikrája, immár ijedtnek tűnik. – Ez esetben tudja, hogy jobban teszi, ha lelép, amikor elküldöm. És, hogy az igazsághoz hűek maradjunk: Nikki felnőtt nő, nem kislány. Maga döntött úgy, ahogy döntött. Susan Morris elképed, de nem felel. Hozzám fordul: – Édesanyád többet várt tőled. Tehetetlenül állok ott. Ledermedtem, még a csontjaim is összefagytak. És a franc essen bele, reszketek. Nem tudom kordában tartani a mélyről jövő remegést, rázkódik a testem, és látni sem akarom Susan Morrist. Ollie ezalatt végig rezzenéstelenül áll, Courtney-val szorosan egymásba karolva. De most ő is előrébb lép. – Tegye, amit Mr. Stark mond, és húzzon innen a francba, különben itt helyben kirúgatom a divatbemutatóról. – Én… – Susan becsukja a száját, epés pillantást vet ránk, aztán távozik. Nem is emlékszem, Damien mikor vett a karjába, de az ölelése biztonságos és meleg. Otthon akarok lenni vele, kettesben. A tetőlakásban, ahol nem pattannak elő kísértetek a múltamból. Ahol nem kurváznak le. Ahol nem pletykálnak a magánéletemről idegenek, akiknek fogalmuk sincs, hogy mit miért tettem. – Jól vagy? – kérdi Courtney. – Nem – mondom. – Nem vagyok jól. Ollie csípős pillantást vet Damienre. Ugyan mellém állt Susan Morrisszal szemben, de az egyértelmű, hogy még mindig nem Damien csapatában focizik. – Hazaviszlek – mondja Damien. Bólintok, aztán eltűnődöm, és nemet intek. – Maradjunk még. – Biztos? Csak egy pillanatig habozok, aztán bólintok. – Csak ki kell mennem a mosdóba. Aztán meg akarom keresni Jamie-t. A bokszoknál még nem is néztünk szét. Büszke vagyok magamra. Teljesen kiegyensúlyozott a hangom, pedig minden vagyok, csak az nem. Damien telefonja rezeg, a képernyőre pillant, aztán gyorsan bepötyögi a választ, mielőtt újra zsebre teszi. – Nem fontos? – Charles – mondja. – Az egyik bárpultnál van, és gyorsan meg akar beszélni valamit. Mondtam neki, hogy veled vagyok, az üzlet várhat holnap reggelig. – És tényleg várhat? A szemembe néz. – Ebben a pillanatban csak veled akarok foglalkozni. – Karon fog. – Úgy látom, ott van a női mosdó. Amíg Damien vár, bemegyek – és rögtön elkapom a kézmosó pultját. Annyira igyekeztem, hogy Damien ne lássa a gyengeségeimet. Susan Morris. Az anyám. A pletykák, hogy pénzért szexeltem, hogy elkurvultam. Az egész ott kavarog a fejemben, zajos összevisszaságban, és rendet akarok tenni köztük. Damient akarom – de tudom, hogy ő most magát hibáztatja, én pedig legalább egy kicsit össze akarom kapni magam. Ha csak egyetlen apró engedményt tehetnék magamnak, máris sokkal összeszedettebben tudnék viselkedni… Körülnézek, van-e itt valami éles tárgy, de nincs semmi. Csak a gránitpult, a tükör és a porcelán szappanadagoló. Eszembe jut a lakás és az üvegváza, amit Damien összetört. Lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy van a kezemben egy szilánk. Minden oldala éles. Tökéletes. Mint valami kis csoda, úgy vág bele a tenyerembe.
Vadul kipattan a szemhéjam; keresek valamit, amivel összetörhetem az üveget. Felkapom a szappanadagolót, hátrébb lépek, és már-már belevágom a tükörbe. Aztán megpillantom a képmásomat. Úristen. Mit művelek? Elernyednek az ujjaim, a szappanadagoló a földre hullik és összetörik – és hátul valaki a helyiségben, az egyik fülkében ijedten felsikkant. Összerezzenek – azt hittem, nincs itt senki –, aztán rögtön megnyugszom, mert látom, hogy Jamie az. Arcán vörös foltok, a sminkje elkenődött, de én biztos még rosszabbul festek, mert rám mered, aztán a padlón heverő porcelánszilánkokra pillant. – Hívom Damient – mondja. – Jamie! – kiáltok utána, hátha rá tudom venni, hogy visszajöjjön, de már késő. Kimegy, és másodperceken belül már ott is van mellettem a női mosdóban Damien. – Nem csináltam semmit – mondom rögtön. – Csak elejtettem a szappanadagolót. Ennyi az egész. Jamie túlreagálta. Damien röntgenszemekkel néz rám; biztos vagyok benne, hogy látja a hazugságomat. – Na jó. – mondja lassan. – Akkor most meséld el az egészet. Felsóhajtok, és lehorgasztom a fejem. Elszámolok ötig, aztán a szemébe nézek. Mostanra sikerült összeszednem magam. – Meg akartam vágni magam – mondom –, de lebeszéltem magam róla. Tényleg elejtettem az adagolót. Síkos. – Lebeszélted magad róla. – Állítja, nem kérdi. – Megláttam a tükörképemet. Ezzel akartam betörni a tükröt – biccentek a padlón heverő kulimász meg a szilánkok felé. – Nyilvános helyen össze akartad törni a tükröt, ahelyett hogy szólsz nekem, hogy gond van? Ajkamba harapok. Nem felelek. – Értem. – Nem akartam megnehezíteni a dolgod. Bár azt hiszem, így is az lett belőle. – De most már jól vagy? – nagyon körültekintően kérdez. – Igen. Csak pillanatnyi kihagyás volt. Most már teljesen újraindult az operációs rendszer. Csak a miatt a nő miatt. Szörnyű volt. – Rendben – mondja végül. Kézen fog; meleg és megnyugtató a tenyere. – Menjünk. Ezt majd elintézik a takarítók. Bólintok és utána megyek. Pusztán a tudattól, hogy itt van mellettem, máris jobban érzem magam. Az étteremben Jamie-t keresem, de sehol sem látom. – Aggódom Jamie-ért – mondom Damiennek. – Totál megzuhant. – Tudod, miért? – Nem, csak olyan… jaj, a francba. Az ott az, akire gondolok? – megmutatom a tömegben, Damien pedig azt suttogja: – Hát igen, basszus –, ebből tudom, hogy nem csal a szemem. Bryan Raine is itt van a rendezvényen, karjában egy karcsú, szexi szőke, és éppen csókolózásba fognak. – Az Madeline Aimes – közli Damien. Eszembe jut, mit mondott Evelyn. – Feltörekvő filmcsillag? – Te meg mióta ástad bele magad hollywoodi ügyekbe? – néz rám Damien értetlenül. – Fogalmam sem volt róla. Csak tippeltem. – Újra körülnézek a teremben, és hirtelen aggódni kezdek. – Most már tényleg muszáj megkeresnem Jamie-t. Ollie-t találom meg, de ő sem látta Jamie-t. A kettőnk közti előbbi enyhülés, amikor Susan Morris rám támadt, mostanra szertefoszlott; Ollie csendes, távolságtartó, és dühösen meregeti a szemét Damienre. Én viszont túlzottan aggódom Jamie miatt, úgyhogy nem vonom kérdőre Ollie-t. Húsz percbe telik, mire kiderül, Jamie-t már Edward hazavitte. – Annyira sajnálom, Mr. Stark – mondja Edward, amikor találkozunk vele az étterem mögötti parkolóban. – A hölgy azt mondta, szólt erről önöknek. – Semmi gond – feleli Damien. – Milyen állapotban volt? – Azt vettem ki a szavaiból, hogy valami gond volt a fiatalemberrel, akivel együtt jártak. És lehet, hogy fel kell tölteni a limuzin skótwhiskykészletét. Damien elfintorodik. – Megnézzük, mi van vele? – kérdi. Bólintok. Már elmúlt éjfél, és most, hogy Jamie lelépett, én is kész vagyok hazamenni. A limó felé indulok, de megtorpanok, mert Ollie utánam szól. – Raine végig az orránál fogva vezette. Visszafordulok. – Hát igen. Ez egyértelmű – mondom. – Egyértelmű? – Ujjával Damienre bök. – Ő ugyanezt csinálja veled. Megragadom Damien kezét, egyrészt mert szükségem van az érintésére, másrészt mert itt akarom tartani magam mellett. – Mi a francot hadoválsz? – Maga mellett tart, de az egész csak szívatás. – Felemeli a kezét, aztán legyint. – Malackodás és móka, aztán ha belefárad, félredob. – Te kis szardarab – mondja Damien.
– Tévednék? Valóban? Nagyon jól tudod, hogy neked az egész csak játék. Ezért nem avatod be Nikkit soha semmibe. Még azt sem árultad el neki, hogy gyilkosság miatt emeltek vádat ellened Németországban.
23
Gyilkosság miatt! Ollie-ról Damienre siklik a tekintetem. Ollie önelégülten néz. Damien zavarodottnak tűnik. – Nem volt vádemelés – mondja Damien. Ollie egy pillanatra mintha megrémülne, aztán összeszedi magát. – De igen, a jelek szerint csak késlekedtek. Pár perce jött meg a hír. Vádat emeltek. Nem tudtad? – Várj – mondom. Forog velem a világ, nem tudom pontosan eldönteni, mit érzek. Dühös vagyok? Megbántott? Ijedt? Zavarodott? Mindezek az érzések próbálnak helyet találni a bensőmben, és ebben a pillanatban, úgy érzem, szétrobban a fejem. A kerámiaszilánkokra gondolok, azt kívánom, bárcsak zsebre tettem volna egyet. Nem. Csak lélegezz. Képes vagy rá. Mély lélegzetet veszek, és Damienhez fordulok. – Egész idő alatt azt hittem, hogy a németországi vádemelés valami üzleti kihágással függ össze, miközben gyilkossági ügyben nyomoztak? Egész örökkévalóságnak tűnik, mire rászánja magát a válaszra. Habozik, és csak némán néz rám, mintha énbennem, mélyen elrejtve keresné, hogy mit is mondjon. – Igen – feleli. Na tessék. Ez volt a legnagyobb titka, és én nagyjából kilencmilliárdszor rákérdeztem, lett volna lehetősége elmondani. Felidézem, hányszor emlegettem a német üzleti szabályozásokat. Mindannyiszor meghagyott abban a hitben, hogy üzleti ügyről van szó, a Stark International szaladt bele valami olyan problémába, amilyennel az óriásvállalatok szoktak szembesülni. – Azt hittem, a vállalat megszegett valami regionális kódokkal kapcsolatos előírást, vagy nem fizetett elég adót, ilyesmi. Ez… – Rosszabb – mondja Damien. – Sokkal rosszabb. Várom, hogy folytassa. Magyarázkodjon. Hazudozzon. Mondjon valamit. Akármit. Hallgat. Nagy levegőt veszek, aztán a halántékomra szorítom az ujjaimat. Gondolkoznom kell. Főképp egyedül kéne lennem egy kicsit. – Megyek, meg kell néznem, mi van Jamie-vel – mondom. – Rendben – feleli Damien, túlságosan is higgadt hangon. – Edwarddal elviszünk. – Egyedül megyek. Köszönöm. – Hazaviszlek én – ajánlja Ollie. – Dehogy viszel – csattanok fel. Damiennel kapcsolatban düh, szomorúság, zavar, és az ég tudja, még mi örvénylik bennem. Ollie-ra szimplán csak zabos vagyok. – Taxival megyek. Sarkon fordulnék, hogy távozzak, de találkozik a tekintetem Damienével. Tétovázom, arra számítok, mindjárt utánam szól, de nem teszi. Le kell küzdenem a késztetést, hogy átöleljem magam a karjaimmal, mert hirtelen fázni kezdek. Lassan hátat fordítok Damiennek, és megindulok kifelé az utcára. Még mindig sértődött és zavarodott vagyok, de most csak egy dologra szabad koncentrálnom. Haza kell jutnom. Beverly Hillsből a dombon át nyílegyenesen visz az út Studio Citybe, pillanat alatt otthon vagyok. Berohanok, arra számítva, hogy Jamie az ágyban zokog. Nincs otthon. Oké, oké. Muszáj az eszemet használnom. Hol lehet? Elég jól ismerem Jamie-t ahhoz, hogy tudjam, talán azzal próbálja kúrálni sebzett önérzetét, hogy megkefélteti magát valami másik fickóval, és számba veszem a házunkban lakó szingli pasikat, akikkel még nem vágta magát vízszintesbe. Ez végképp jellemző Jamie-re – ritkán megy bele a dologba másodszor is ugyanazzal a krapekkal. Mintegy aláfestésül zseniális gondolatmenetemhez, a fal túloldaláról nyögés és jajgatás szűrődik át. Douglas ma este is szerencsével járt. Őt legalább egyértelműen lehúzhatom a listáról. Bár egyértelművé tette, hogy nyitott lenne az ismétlésre, Jamie már többször közölte vele, hogy kizárt. Fel-alá járkálok a lakásban, tűnődöm, hol lehet. Telefonálok a házunk melletti sarki bárba, de már napok óta nem járt ott. Felhívom Steve-et és Andersont, de ők sem beszéltek vele. Megadják pár közös barátjuk nevét. Őket is felhívom, de senki nem hallott Jamie felől ma este. Francba, francba, francba! Bár tudom, hogy úgysem segít a dolgon, hívom a rendőrséget. Van annyi eszem, hogy ne a 911-es segélykérő vonalat, hanem közvetlenül a rendőrőrsöt csörgessem. Az ügyeletes tiszttel beszélek, elmondom, hogy a szobatársam totálisan leitta magát, de nincs itthon, és aggódom, nehogy holtan találják valami árokparton. Viszonylag kedves, de senkit nem küld ki. Ezt majd akkor teszi meg, ha Jamie sokkal hosszabb ideje lesz eltűnve, nem csak pár órája.
Becsukom a szemem, és töprengeni kezdek. Talán Edwardnak mondott valamit? Hogy átöltözik, és elmegy diszkóba? Vagy meglátogatja egy ismerősét? Vagy kimegy a LAX-re, és az éjszakai géppel New Yorkba repül? Nincs meg nekem Edward száma, Damiennek pedig nem akaródzik telefonálnom. Nem állok készen arra, hogy beszéljek vele, de ezt muszáj tudnom. Mély levegőt veszek, háromig számolok, és felhívom. Első csöngésre felveszi a kagylót, én meg, a fene essen belém, ki sem tudom nyögni, mit akarok, sírás szorongatja a torkomat. Még akkor is a telefonon beszélgetek vele, hüppögve próbálom kinyögni, mi történt, és megkérdem, beszélhetek-e Edwarddal, amikor besétál a lakásba. Zavarodottan pislogok, odajön hozzám, nagyon gyengéden kiveszi a kezemből a telefont, és bontja a vonalat. – Hogy értél ide ilyen gyorsan? – Edward itt parkol a sarkon. Amúgy is mindenképp átjöttem volna, csak még időt akartam hagyni neked. – Ó. Megkérdezted? – Jamie nem mondott semmit Edwardnak – feleli Damien. – Egész az ajtóig kísérte, aztán hallotta, hogy Jamie belülről bezárja, utána eljött. Azt hitte, perceken belül aludni fog. A homlokomra szorítom a kezem. Ki kellene találnom, most mi a következő lépés, de teljesen üres a fejem. Nem tudom, mitévő legyek. Tanácstalan vagyok – és halálra rémült. – Részeg és dühös. Valami ökörséget fog csinálni. – Megnézted, itt van-e a kocsija? – A francba. Ez eszembe se jutott. – Lehet, hogy taxit hívott, vagy beült egy ismerős kocsijába, de ha itt áll az autója, az már egy kiindulópont. Megkérhetem az egyik biztonsági őrömet, hívja fel a taxisokat, hogy rendeltek-e kocsit erre a címre. Miközben hallgatom, mit mond, a bejárati ajtóhoz rohanok, hogy ellenőrizzem Jamie parkolóhelyét. Feltépem az ajtót – és dermedten látom, hogy Jamie áll előttem. A ruhái félrecsúsztak, a haja összekócolódott, de máskülönben kutya baja. – James! – Megölelem, aztán eltartom magamtól, hogy szemügyre vehessem, vannak-e rajta rejtett sebesülések. – Rendben vagy? Hol voltál? Vállat von, de egy pillanatra a Douglasszel közös falra villan a tekintete. – Jaj, James – kezdem, de olyan nyomorultul fest, hogy inkább nem szólok semmit. A kioktatás várhat. Most az a feladat, hogy ágyba dugjam csaprészeg, teljesen kiborult barátnőmet. – Segítek Jamie-nek – mondom Damiennek. Pillanatnyi habozás után hozzáteszem: – Mindjárt jövök. Damien bólint, én meg betámogatom Jamie-t a szobájába, aztán segítek neki levetkőzni. Melltartóban-bugyiban bújik ágyba. – Elbasztam, ugye? – kérdi. – Bryan Raine baszta el, az a faszkalap – közlöm. – Most pedig alvás. – Alvás – ismétli, mintha ez lenne a legcsodálatosabb dolog a világon. – Jó éjt, James – suttogom. Már indulok kifelé, amikor megszorítja a kezem. – Mázlista vagy – mondja. – Szerelmes beléd. Összeszorítom a szemhéjam, hogy féken tartsam a könnyeimet. El akarok mondani neki mindent, de Jamie most nemigen van magánál, a férfi pedig, aki talán szerelmes belém – de száz százalék, hogy hazudott nekem –, a másik szobában várja, hogy kijöjjek. Erre még nem készültem fel, de visszatérek Damienhez. Amikor belépek a nappaliba, leteszi a telefont. – Edward volt – mondja. – Hazaküldtem. Itt maradok éjszakára. – Nem hiszem, hogy… – Maradok – ismétli. – Az ágyadban, a kanapén vagy a nyüves fürdőkádban. Nem izgat, de nem fogsz kirakni innen. Ma este nem. – Na jó, nekem nyolc – hagyom rá kimerülten. – De én lefekszem. – A nappalit betöltő ágyat méregetem – a mi ágyunkat –, és olyan elemi erővel fog el a szomorúság, hogy az már-már térdre kényszerít. – Mármint a szobámban – pontosítok. – Az előszobaszekrényben van egy takaró. Szolgáld ki magad a hűtőből. Ezzel sarkon fordulok, a szobámba megyek, és magamra csukom az ajtót. Öt perc múlva tágra nyílt szemmel fekszem az ágyban, és halk kopogtatást hallok. Alvást színlelhetnék. Egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy így teszek. Egyfelől megbántott és dühös vagyok, másfelől viszont sóvárgok Damien után. És az utóbbi szempont kerekedik felül. – Gyere be – mondom. Két csésze forró csokival lép be. Önkéntelenül is elmosolyodom. – Ezt meg honnan szedted? – A konyhaszekrényből – feleli. – Nem gond? Bólintok. Borhoz, töményhez nem lenne kedvem, de a csokit egyértelműen kívánom. Az éjjeliszekrényre teszi a bögrémet, aztán az ágy szélére ül. Ránk nehezedik a csend. – Richter az – mondja végül, megtörve a hallgatást. – Richter meggyilkolásával vádolnak. Próbálom feldolgozni az értesülést, összeegyeztetni azzal, amit Damienről tudok – na meg azzal, amit Richter haláláról hallottam.
– De hát ő öngyilkos lett – mondom. – Még évekkel ezelőtt. – Részben arra épül a vád, hogy én örököltem a vagyonát. – Mert te örökölted? – Az volt az első millióm. A sajtóban nem jelent meg. Annak a pénznek jó részét kifizettem Charlesnak, hogy semmiképp ne legyen belőle sajtóhír. Az ellenségeim azt állítják, hogy egymillió dollár erős indíték. – Ezzel érvelnek? De hát még kölyök voltál. – Annak idején mindenki hallott erről a sztoriról. A fiatal teniszszupersztár, Damien Stark edzője öngyilkos lett, kiugrott egy müncheni teniszcentrum ablakán. – Ráadásul már kerestél is némi pénzt. – A legtöbb pénzes ember még többet akar. – Ez röhejes érvelés – ellenkezek. – Valószínűleg ugyanazért hagyta rád a vagyonát, mint ami miatt megölte magát. Bűntudata volt a mocsoknak, amiért molesztált. – Nem tudom, Richternek akárcsak egyetlen másodpercre is volt-e bűntudata életében – mondja Damien. – Mindenesetre azt hiszem, a vádat inkább egy szemtanúra építik, nem az indítékul szolgáló pénzre. – És ki a szemtanú? – Egy takarító, Elias Schmidt. Ő már közvetlenül Richter halála után előkerült, de apám lefizette, és ezután eltűnt, és nem mondott semmit a rendőrségnek. Evelyn végig velem volt akkoriban. Meg Charles is. Valaki megírt egy feltáró riportkönyvet, amely arra a hipotézisre épült, hogy én öltem meg az edzőmet. Aztán nem jelenhetett meg, és a pletykának is elejét vették. Próbálom követni a sztorit. – Szóval a takarítót lefizették, de aztán visszatért? – Nem ő jött – feleli Damien. – A német rendőrség találta meg, és kimentek hozzá. – Hogyan? – Nem tudom – mondja Damien nyugodtan. Teljesen higgadtan viselkedik, és arra leszek figyelmes, hogy vállalati tárgyalás üzemmódba kapcsolt. Elmeséli az ügylet részleteit, de érzelmileg nem kerül a hatásuk alá. – De azt hiszem, apám adhatta nekik a fülest. Ettől teljesen elképedek. – Mi van?! Miért? Mi a francért tett volna ilyet? – Büntetésül, amiért már nem adok neki több pénzt. Önkéntelenül megborzongok. Nekem is elbaszott a kapcsolatom anyámmal, de ez még ahhoz képest is orbitális szívás. Az igazság az, hogy kezdek félni. – De amint előállsz a saját védelmedben, meghátrálnak. Rendben lesz. Úgy értem, baromi sok pénzt el fog vinni, de neked többmilliárdszor baromi sok pénzed van, nem igaz? Ártatlan vagy, úgyhogy előbb-utóbb ejtik a vádat. – A pénz segít, de azért nem garancia – válaszolja Damien. – Egy csomó embert elítélnek ártatlanul. Mellesleg – halkítja le a hangját –, én nem vagyok ártatlan.
24
Csak bámulok rá, és nem hiszek a fülemnek. – Nem. Nem – habogok –, Richter megölte magát. Leugrott a háztetőről, mert öngyilkos akart lenni. Ha elégszer elmondom, akkor igaz lesz. – Lezuhant és meghalt, ez igaz. Meredten nézem Damien arcát – ez az a férfi, akibe olyan mérhetetlenül beleszerettem. Képes volna arra, hogy megöljön valakit? A válaszra nem kell sokat várnom. Tudom, hogy igen. Ölne, hogy megóvjon, ebben biztos vagyok. És ölne azért is, hogy magát megvédje. Egyszerre már nem kételkedem abban, amit mondott. Remegni kezdek, de nem azért, mert elszörnyedtem. Nem, azért remegek, mert félek, hogy elveszítem őt. Hogy elítélik, amiért megvédte magát azzal a szörnyeteggel szemben. – Sajnálom, Nikki – mondja végtelenül szomorúan. – Elmegyek. Felállna az ágyról. – Ne! – szakad ki belőlem a kérés, megragadom a kezét, és lehúzom magamhoz. – Ne hagyj itt. Azt tetted, amit tenned kellett. Amit annak a szemét apádnak is meg kellett volna tennie. Esküszöm, ha ott lettem volna annak idején, és tudom, mit művel veled az a rohadék, akkor saját kezűleg nyírtam volna ki. Damien lassan lehunyja a szemét. Azt hiszem, megkönnyebbülést látok az arcán. – Mondd el, mi történt pontosan – kérem gyengéden. Damien elengedi a kezem, és feláll. Egy pillanatig attól tartok, mégis elmegy, de aztán látom, hogy csak muszáj mozognia. Megkerüli az ágyat, aztán megtorpan a Monet előtt. Szénakazlak a mezőn és a naplemente tündöklő árnyalatai. Naplemente. Ez a menekülőszavunk. Legelső éjjel, amikor magáévá tett, Damien mondta, hogy válasszak menekülőszót. Arra az esetre, ha túl messzire megy. Ránézek, és remélem, hogy most nem fogja éppen ő kimondani. Tudom, hogy nehéz lehet neki felidézni, ami akkor történt, hogy elmesélje nekem. De muszáj hallanom. Sőt, muszáj, hogy ő mondja el nekem. Nagyon remélem, hogy pusztán mert annyira hozzászokott a titoktartáshoz, azért most még nem lesz csomó a nyelvén. – Damien? Nem fordul felém. Még csak meg sem moccan. De aztán halk, egyenletes hangon beszélni kezd. – Kilencéves koromban kezdődött. Fogdosott. Fenyegetett. Nem megyek bele részletekbe, nem akarom újraélni őket, azt meg még kevésbé akarom, hogy te is átéld. Annyit mondok, szörnyű volt. Gyűlöltem. Apámat is. És utáltam magamat. Nem mintha szégyenkeztem volna – soha nem szégyenkeztem. Hanem azért, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy leállítsam. – Felém fordul. – Megtanultam, milyen fontos is a hatalom. Ez az egy dolog, amely valóban megvédheti az embert, de nekem akkoriban egyáltalán nem volt hatalmam. Alig észrevehetően biccentek, attól tartok, ha megszólalok, vagy túl határozottan reagálok, nem mondja tovább. – Ez így ment tovább éveken át. Egyre nagyobb és erősebb lettem, de nagydarab ember volt, és ahogy nőttem, újabb fenyegetéseket adott a repertoárjához. Voltak fotói. Aztán voltak… – Elhallgat, és mély lélegzetet vesz. – Egyebekkel is fenyegetett. – Mi változott? – kérdem szelíden. Nem akarom, hogy felidézze azokat a hosszú éveket. Csak azt akarom tudni, mi történt Richter halálának éjszakáján. – Azalatt az idő alatt soha, egyszer sem erőszakolt meg. – Olyan halk és kifejezéstelen a hangja, hogy végigfut a hideg a hátamon. – Tizennégy éves voltam, Németországban voltunk egy müncheni teniszcentrumban. Egyik éjjel felmentem a tetőn levő pályákhoz, már nem emlékszem, miért. Nem tudtam aludni, nem bírtam magammal. Tök mindegy. Ő is feljött. Előtte már piált. Éreztem rajta az alkoholszagot. Megpróbáltam lemenni a tetőről, de elállta az utamat. Megpróbálkozott – először próbált még tovább menni a beteges játszadozásában. – Damien a szemembe néz. – Nem hagytam. – Lelökted a háztetőről? – A fülemben dübörög a szívverésem, szinte teljesen elnyom minden más hangot. – Nem. – Akkor mi történt? – kérdem zavarodottan. – Dulakodtunk. Megütöttem az ütőmmel. Kicsavarta a kezemből. Hátulról fejbe kólintott vele – szerencsémre nem látszott meg a seb, máskülönben a rendőrség jobban érdeklődött volna irántam annak idején. De csúnyán összekaptunk, ráadásul a tető szélén, és ott kerítés sem volt, ami megfogta volna az eltévedt labdákat, hogy ne guruljanak le. Nem emlékszem, pontosan hogy történt. Rám vetette magát, én pedig ellöktem. Hátratántorodott, aztán valamiben megbotlott, nem tudom pontosan, miben. Részeg volt, úgyhogy talán csak összeakadt a két lába. Legurult a tetőről, de sikerült elkapnia a peremét. Ott lógott, én meg dermedten álltam. Kiabált, hogy segítsek. Visszafojtott lélegzettel hallgatom.
– Csak álltam ott, meg se moccantam, ő meg üvöltött, hogy segítsek már. Emlékszem, még lüktetett a fejem az előbbi ütéstől. Léptem egyet felé. Csak egyet, aztán megálltam. És akkor lezuhant. – Becsukja a szemét, és egész testében összerázkódik. – Visszamentem a szobámba, de nem aludtam. Másnap reggel a segédedző rontott be a hírrel, hogy Richter meghalt. – Ezért nem ítélhetnek el – mondom. – Nem csináltál semmi rosszat. – Volt egy pillanat, amikor megmenthettem volna – feleli. – Gyorsabban odaléphettem volna. Elérhettem volna a kezét. – Meg ne próbálj bűntudatot érezni azért, mert így vagy úgy történhetett volna. Könyörtelen tekintettel néz rám. – Nem is. Egy pillanatra sem sajnálom. – De hát nem érted, Damien? Elég, ha ezt az egészet így elmondod a rendőrségnek. – Milyen egészet? A molesztálást? – Igen – válaszolom. – Nem akarom. – De… – Mondom, hogy nem, Nikki. Mély lélegzetet veszek. – Akkor most mi lesz? – Felhívtam Charlest a limóból. Holnap Münchenbe megyünk. Az ügyvédek már ott vannak. Remélem, sikerül megfelelő védekezést előadni. – Már a kezedben van a megfelelő védekezés. – Ezt ne erőltesd, Nikki. Nem fogom a magánéletemnek azt a részletét nyilvánosságra hozni. Richter sok mindent elvett tőlem, de a magánéletemet nem fogja. Bólintok, mert erről most nincs értelme vitatkozni. – Szóval a német teniszcentrumot irányító fejesek… – kezdem. – Charles és az apád azt remélték, ha te itt kiállsz a Richter Teniszcentrum mellett, akkor az ottaniak megmozgatnak minden követ a zsaruknál? – Pontosan. – De azt mondtad, az egészet az apád kezdte. – Csak annyit mondtam, hogy szerintem ő lehetett – pontosít Damien. – Fogalmam sincs, mi minden fordul meg apám fejében, de annyit tudok, hogy mielőtt sikerült megegyeznem Padgett-tel, legalább kétszer találkozott apámmal. Ha visszagondolok, hogy Carl miket mondott neked, szerintem ő is benne lehetett a dologban. Apám biztos beszélt Padgettnek a takarítóról – Schmidt a jelek szerint szemtanúja volt a dulakodásunknak, de elment, mielőtt Richter legurult a tetőről. – Padgett így akart ártani neked, mielőtt megegyeztél vele? – Carl, amikor azt mondta, felszínre fog kerülni valami szarság, biztos a takarítóra gondolt. – Rá akarta venni a takarítót, hogy álljon a nyilvánosság elé a verziójával? – Azt hiszem. Több pénzt akart kérni magának és az apámnak is, aki a háttérből a szálakat mozgatta. De aztán megegyeztem Padgett-tel, apám meg ideges lett, hogy zátonyra futott a terv. Így aztán adott egy fülest a német rendőrségnek. Nyilván nem számított rá, hogy így elfajul a dolog. Végül is már nagyon régi ügy ez, és hivatalosan sosem tekintették gyilkosságnak. Inkább csak a figyelmemet akarta magára vonni a fenyegetéssel – hogy megszerezze a pénzem. – De a német rendőrség újra elővette a nyomozást. – Igen. Úgyhogy apám azt akarta, hogy patyolattisztának látsszam. Az én nevemen van a háza, a kocsija és a bankban tartott pénzének nagy része. Ha elítélnek – vagy ha költenem kell a védelmemre –, előfordulhat, hogy az mind odalesz. És ami még rosszabb az ő szempontjából: a közvélemény azt hiheti, ő is Richter cinkosa volt a molesztálási ügyben. – Apád egy rohadt szemét – fakadok ki. – Az bizony – bólogat Damien. – De túl fogsz jutni ezen, és minden rendben lesz. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha elítélik. – Ebben nem vagyok biztos – ismeri el. – De most egyelőre gondolni sem akarok az ügyre. Félrehajtom a paplant, és felé nyújtom a kezem. – Akkor ne tedd. A szemembe néz. – El kellett volna mondanom neked. – Igen – felelek. – De most elmondtad. Egy pillanatra csupa szomorúság a tekintete. Aztán elmosolyodik, mintha egy csapásra fény töltené be a félhomályos hálószobát. – Soha ne feledd, mennyit jelentesz nekem, Nikki – mondja, és mellém bújik. – Nem fogom. De meglátod, nem esik semmi bajod. Már neki is lát, hogy lehúzza rólam a trikót, amit pizsama gyanánt viselek, de rám néz, komoly az arca. – Tudod, hogy mindig meg foglak védeni. Kerül, amibe kerül, megteszek mindent, hogy megvédjelek. – Hagyd abba – mondom határozottan. – Nem fognak elítélni. Nem csuknak le. Itt fogsz maradni. Velem.
Nem szól semmit, közelebb hajol, és a homlokomhoz nyomja az övét. Már félmeztelen vagyok, varázslat, ahogyan a lehelete súrolja a csupasz bőröm. – Ma este szerelmeskedni fogok veled – mondja. – Lassan, édesen, olyan hosszan, ameddig csak bírjuk. – Az nagyon hosszú lesz – mondom, miközben lefelé haladva csókokat nyom a nyakamra, aztán a mellem görbületére. Máris felajzott, vágyom rá. Érzem nadrágjában feszülő merevedését. – Vedd le – mondom. – Érezni akarlak. Simuljunk egymáshoz. Bújj hozzám, hogy már azt se tudjuk, hol végződöm én, és hol kezdődsz te. Felemelkedik, és végignéz rajtam. Lassan mosolyra húzódik a szája. – Igen, úrnőm – mondja, mire elnevetem magam. Kipattan az ágyból, majd lassan kigombolja az ingét. Nézem, élvezem a show-t. Azt pedig még jobban élvezem, hogy ez a pompás hím az enyém. Összehajtja az inget, az íróasztalomra teszi. Lerúgja a cipőt, és kibújik a nadrágból. Szürke alsó van rajta, még ebben a gyér fényben is látom a pamutban feszülő erekciót. Leveti magáról, azon kapom magam, hogy a szám nyalogatom. Ugyanakkor Damien is észreveszi, halkan felkuncog, mire elpirulok. – Hozzád akarok érni – mondom. – Érezni akarom az ízedet. A mennybe akarlak röpíteni. – Micsoda véletlen – mondja, és bebújik mellém az ágyba. – Én is pont ugyanezt akarom. Térden áll, és magához húz, én is elé térdelek. Lassan cirógatja az arcom, állhatatosan rám szögezi a tekintetét. – Eszembe akarom vésni minden egyes vonásodat – mondja. – Minden görbületet, minden formát. Az illatodat, az ízedet. Mindenedet be akarom zárni az emlékezetembe, hogy soha ne kelljen nélkülöznöm téged. – Soha nem kell majd nélkülöznöd – felelem. – Nikki… Arra számítok, hogy folytatja a beszédet, vagy megcsókol, de a nevem ott lebeg közöttünk. Egy múló, különös pillanatra belém hasít a rémület, de elhessegetem. Nem fogják elítélni; nem fogják elszakítani tőlem. Teljes szívemből hiszem. Tényleg. Mégis, mikor hanyatt fekszem, magamhoz húzom, mert egy másodpercig sem akarok meglenni nélküle, ha nem muszáj. – Csak semmi játékszer – mondom, és ajkammal finoman súrolom az övét. – Semmi extra. Semmi játszadozás. Ma este csak azt akarom, hogy belém hatolj, Damien. Érezni akarlak. Cirógat, ajkával simogat. – Én is csak ezt akarom – válaszolja. – Csak téged akarlak, Nikki. Magamhoz akarlak szorítani. Eszembe akarom vésni mindenedet. Érezni akarom, hogy mélyen magadba szívsz. Hogy megtartasz, és magadba zárod a farkam. Végigsimítok a hátán, a feneke görbületén. Szétterpesztem a lábam, felhúzom a térdem. Törzse köré fonom a lábam, hogy súroljuk egymást, ahogy mozgunk. Teste testemnek feszül, bőre bőrömhöz tapad. Olyan édes ez a pillanat, nem akarom, hogy véget érjen, de már nedves vagyok, készen állok, muszáj magamba fogadnom. Érezni akarom, hogy bennem van. Tudnom kell, hogy az enyém, én pedig az övé vagyok, és valóban együtt vagyunk – valóban örökké együtt is maradunk. – Damien – kérlelem. – Csináld már. Légyszi, légyszi, úgy kívánlak. Odébb siklik az ágyban, szétnyitja a lábam, feltár, hogy befogadhassam. Makkja a nyílásomhoz ér, lassan mozog rajtam, lassú, őrjítően lassú lökésekkel, ekkora már biztos vagyok benne, hogy elvesztem az eszem. – Most – könyörgök. – Damien, csináld már. Kívánlak. – Én is kívánlak, Nikki – mondja, és belém hatol, kitölt, muszáj kéjesen homorítanom, belém nyilall az élvezet, egyetlen áramkörként kapcsolódunk össze, és csak pörög, pörög bennünk az elektromos töltés. Varázslatos ritmust diktál, én pedig minden egyes lökéshez odaemelem a csípőm, megfeszítem izmaimat, egyre közeledem az orgazmus felé, míg végül már úgy érzem, nem is az ágyban fekszem, hanem fölötte lebegek. Amíg már nem is nő vagyok, hanem csillagrobbanás. Amíg mindenem Damiené nem lesz, és csak azt kívánom, hogy ez örökre így is maradjon.
25
Damien másnap kora reggel indul: a toronyban levő lakásba megy, hogy találkozzon Charlesszal, és becsomagoljon a német útra. Bekukkantok Jamie-hez, de nála még se kép, se hang. Nyomott kedvem van, aggódom Damien miatt, és ki akarom önteni a lelkem valakinek, de közben tudom, fontos, hogy kialudja magát. Az aggodalmaim várhatnak. Pár percig tötymörgök a konyhában, azon tanakodom, tojás legyen-e a reggeli vagy bagel, de végül csak egy kávét iszom tej nélkül. Nem tudom lerázni magamról a rám települő rossz előérzetet, aztán végül úgy döntök, muszáj találkoznom Damiennel. Nem bánom, hogy készülődik a müncheni útra, ettől függetlenül össze akarok futni vele még egyszer. Magamhoz akarom ölelni, és közölni akarom vele nappali fénynél, hogy mindaz, amit elmondott tegnap este, semmin nem változtat. Hogy hiszek benne. A szemébe akarom mondani, hogy szeretem. Gyorsan átöltözöm, mintás, bő szoknyát húzok, fehér felsőt, aztán rá egy rózsaszínűt, lábamat flipflop papucsba bújtatom, aztán visszafogom a haj-smink szertartásomat, és csak szájfényt meg szemfestéket viszek fel. Nem tudom, mikor indul Damien gépe, nem akarom megkockáztatni, hogy elkéssek. Fogalmam sincs, a lesifotósok vajon most is piócaként csüngnek-e az utcafronton, úgyhogy a hátsó ajtó felől kerülök a parkolóhoz. Jó, lehet, hogy nyüzsögve lepik majd meg a kocsimat, mikor kihajtok a kapun, de ha mázlim van, már ki is tudok fordulni az utcára, mire egyáltalán észreveszik, hogy én vagyok az. És, mint kiderül, valóban mázlim van. Egyetlen fotós táborozik a járdán, egy horgászszékben. Sikerül kicsikarnom magamból egy feszült mosolyt. Ami engem illet, ez a fickó az ördöggel focizik egy ligában, kevés pokolibb dolgot tudok elképzelni, mint hogy valaki odakint ücsörög a döglesztő nyári hőségben a San Fernando-völgyben, amikor alig pár kilométerre ott van a hűs óceáni szellő. De nem sokat töprengek a paparazzón. Helyette két dologra összpontosítok: hogy odaérjek Damienhez, és hogy pontosan úgy nyomkodjam a Honda kuplungját, hogy le ne rohadjon a kocsi. Csodával határos módon lefulladás nélkül jutok el a belvárosig. Pár sarok, és már be is kanyarodom a Stark Towert és a mellette álló toronyházat kiszolgáló föld alatti parkolóba, beállok a legelső üres helyre, fogom az ülésen heverő retikülömet, és rohanok a lifthez. A portán épp Joe van szolgálatban, intek neki, és átkocogok az előcsarnokon. – Felmegyek a lakásba – rikkantom. – Beengedne? – Természetesen, Ms. Fairchild. – Igen, kétségtelenül vannak előnyei annak, ha az ember a főnök barátnője. Amikor odaérek a megfelelő lifthez, nyitott ajtóval vár. Belépek, megnyomom a gombot, és topogva várom, hogy végre felérjen a legfelső szintre. Még mindig nem bírok magammal, ugyan expresszliftben vagyok, de még így sem elég gyors nekem. A tetőszinten a lakás felőli oldalra nyílik az ajtaja, kilépek az előtérbe. Nem hallom sem Damien, sem Charles hangját, de gondolom, csak nem indultak el még Németországba, azt Joe biztosan mondta volna. – Damien? – szólok be halkan. Puffanást hallok a lakás hátsó traktusából, sietve indulok befelé, remélem, Damien az, és egyedül van. A hálószobában találok rá, az ágyon nyitott bőrönd. Amikor belépek, háttal áll, de rögtön meghallja csattogó papucsomat, és felém fordul. Felé indulok – csak egyet akarok, beleveszni az ölelésébe –, de az arckifejezése láttán megtorpanok. Igen, örül nekem, örül, hogy megleptem. De látom rajta, hogy gondterhelt. Sőt, valami ennél is sötétebb hangulat ül ki az arcára. Ezt a kifejezést nem ismerem, de attól tartok, talán… sajnálkozás lehet? – Damien? – Ok nélkül ugyan, de elfog az ijedtség, és zavar, hogy ennyire erőt vesz rajtam a kellemetlen érzet. Hiszen Damien van itt. A pasim, aki soha nem okozna nekem fájdalmat. Aki hegyeket mozgatna meg, hogy megvédjen. Akkor meg mi a franctól tartok? Azonban a szívem mélyén ott lappang, mitől is félek – és elkeseredetten, szenvedélyesen reménykedem, hogy ne legyen igazam. – Nikki. – Meleg, őszinte mosoly ül ki ajkára, amitől felbátorodom. A rám telepedő borús hangulat merő tévedés, elhessegetem, és odasietek hozzá. – Ide kellett jönnöm, hogy még egyszer elbúcsúzzunk – mondom. – Örülök neki – feleli. Én sem utaztam volna el búcsú nélkül. El sem tudod képzelni, mennyire fogsz hiányozni. – A hangjában nincs semmi furcsa, és ismerős rajongással néz rám, repes tőle a szívem. Mégis visszaköltözik belém a rettegés. Ettől függetlenül tovább folytatom. – Azt akartam, hogy tudd: amit tegnap este elmondtál, semmin nem változtat. Nem izgat, ha direkt lökted le a tetőről Richtert. Undorító, amit művelt veled, és én kitartok melletted, Damien. Akárhogy alakul is, én nem oldok kereket. Állhatatosan, szomorú mosollyal néz rám. – Elhiszem – mondja. – Emlékszel, amikor megkértél, hogy folytassuk a játszmánkat? Azt mondtad, tudni akarod: nem lennék rá képes, hogy elhagyjalak, függetlenül attól, mi derül ki rólad. Hogy attól tartasz, ha megtudom a titkaidat, elhagylak. Hát, gondolom, most már nagyjából mindent tudok rólad, és
mégsem futok semerre. Szeretlek, Damien Stark. És melletted maradok. Fúj egyet, és szinte fájdalmas képet vág, márpedig egyáltalán nem erre számítottam. – Tudom, hogy nem volnál hajlandó elhagyni. – Nem bizony – mondom aggodalmasan. Egyértelműen rosszkedvű, de végül is mindjárt indul a repülője külföldre, abba az országba, ahol gyilkosság vádjával fogják bíróság elé állítani. Nyilván kicsit megengedőbben kellene hozzáállnom. – Egy tapodtat sem tágítok mellőled soha. – Éppen ezért kell nekem elhagynom téged. Ledermedek, aztán visszagondolok, miket is mondott eddig. Ez nem lehet igaz. Biztosan rosszul hallottam, nem is ezt mondta. – Sajnálom – teszi hozzá. Lassan mondja ki, tisztán, és olyan szelíden, hogy könnybe lábad a szemem tőle. – Szakítok veled, Nikki. Vége. Fülemet dübörgés tölti be. Biztosan hallucinálok. Álmodom. Ez valami rémálom. Mert az képtelenség – pokoli képtelenség! –, hogy Damien Stark ilyet mondjon nekem. Közben viszont itt állok, őt nézem, és a rajtam kiütköző hideg veríték nem arra mutat, hogy álmodom. Bizony, ez maga a valóság. Az elhagyatottság. Még gyerekkoromból emlékszem, milyen hideg és nyers érzés ez, és eszem ágában nincs visszatérni ebbe a valóságba. Egyszer csak arra figyelek fel, hogy egy ideje már lassan ingatom a fejem. – Én… – nyögöm ki nagy nehezen. – Nem. Nem, ennek sosincs vége. A tiéd vagyok, Damien. Örökké. Magad mondtad. Fintorog, és elfordítja a fejét, nem bírja elviselni az emléket. – Tévedtem. – Egy frászt tévedtél. Mi a franc folyik itt? – Most már mérges vagyok, és ennek örülök. A Mérges Nikki sosem sír. A Mérges Nikki válaszokat követel, a fene essen bele! – Mondtam, hogy ha csak ezen az áron tudlak megvédeni, el foglak hagyni. – Olyan higgadt és szenvtelen a hangja, hogy legszívesebben behúznék neki egyet. – Megvédeni? Damien, rendben vagyunk. Nekem jól mennek a dolgaim. – Dehogy mennek jól. Teljesen szétestél a festménnyel kapcsolatos sajtó miatt, Nikki. Ne is tagadd. Láttam a mosdóban a buli estéjén. Meg akartad vágni magadat. Kis híján összetörted a tükröt, hogy üvegszilánkot szerezz. Vért akartál, Nikki. Fájdalmat akartál. Hallgatok. Nem szállok vele vitába, mert igaz, amit mond. Egyszerűen csak annyit mondok: – De végül mégsem tettem meg. – De romlani fog a helyzet. Korábban is volt már, hogy rosszra fordult az állapotod. Nem tudom, miről beszél. – Nikki, a sajtó nem rám szállt, hanem rád. Damien Starkot bíróság elé állítják gyilkosság vádjával. Azt hinné az ember, ez érdekes, ugye? A jelek szerint nem olyan érdekes, mint Damien Stark barátnője. Aki ezek szerint a seggfejek szerint igazából nem is a barátnője. Csak egy opportunista kis kurva, aki bárkivel hajlandó lefeküdni, akinek a révén előbbre juthat, gyilkosokat is beleértve. Hirtelen összerándul a gyomrom, de hála istennek csak kávét ittam ma reggel. – Nem izgat – hazudom. – Meg tudok birkózni vele. – De nem lenne szabad, hogy ki legyél téve ennek. – A francba, Damien, én nem családi vállalkozás vagyok, amely kézműves ételeket gyárt. Azzal nem mentesz meg, ha kivonulsz. Akkor épp te pusztítasz el. Szükségem van rád. Rád. Nem érted? – Nem tudom elviselni, hogy romlásba döntelek. Márpedig én vagyok a romlásod oka. – Bizony hogy te! – kiabálom. – Ha elhagysz, akkor egyszerűen derékba török. – Dehogyis – mondja egyszerűen. Csak abból veszem észre, hogy sírok, hogy megérzem a könnyek sós ízét. – De hát te mondtad, hogy erős vagyok. Vagy csak kamuztál? – Tényleg erős vagy – mondja őrjítően higgadtan. – Elég erős vagy ahhoz, hogy mellettem maradj annak ellenére, hogy pokollá teszem az életedet. Én vagyok gyenge, Nikki, mert túl sokáig tartottalak reflektorfényben, a rohadt életbe. Nem tudtalak elhagyni, és emiatt fájdalmat okoztam neked. De most jóváteszem a dolgot. Becipzárazza és leemeli az ágyról a bőröndöt. Megtorpan, és egy pillanatig csak néz rám. Keresem a szavakat, próbálok előállni a csodarecepttel, amitől visszavonja mindezt… De ez nem tündérmese, és most saját káromon tanulom meg: nincs olyan, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Aztán megindul az ajtó felé. Damien Stark elhagy. Az az ember, akiben mindenkinél jobban megbíztam, hogy soha nem okozna fájdalmat nekem. Elmegy, nekem pedig megszakad a szívem. Hideg düh korbácsolódik fel bennem, amelyet az egyedüllét érzete sző át. Könnyek folynak az arcomon, miközben lehajolok, és leoldom a smaragd bokaláncot. Mély lélegzetet veszek, és hozzávágom. – A franc essen beléd, Damien Stark – suttogom. – A franc essen beléd, hogy feladod. Megtorpan, és fájdalom ül ki az arcára. Lepillant, a
bokalánc a lábán kötött ki. Érte nyúlna, aztán hagyja. Az arcát figyelem, várom, hogy mondjon valami vigasztalót. De nem teszi. Helyette három szó hagyja el a száját, amelyeket bár ne hallanék: – Isten veled, Nikki. És ezzel távozik. Fogalmam sincs, hogy sikerül elvezetnem Malibuig, de sikerül. Pedig amikor beállok Evelyn kocsibehajtójára, alig látok, könnyekben úszik a tekintetem. – Atyaisten, Texas – mondja, ahogy ajtót nyit. – Téged meg mi lelt? – Elhagyott – préselem ki magamból a zokogás közepette. – Azt hiszi, ezzel véd meg, úgyhogy lapátra tett. Nagyot szusszan. – Idióta ez a csávó – mondja. Nem izgat, ha mindenki zseninek tartja, a franc essen bele, ezt akkor is elbaszta. Bizony ám, hogy el. Ettől csak még keservesebben sírok. – Jaj, a fene vigye el, csajszi, gyere beljebb. – Blaine itt van? – A műteremben van – mondja. A műterem külön épület a birtok másik szegletében. – Semmi gond. Sírd ki magad, ahogy jólesik. – Nem sírni akarok – mondom. – Hanem vissza akarom kapni. De olyan rohadtul meg van győződve róla, hogy helyesen döntött. – Mit gondol, tulajdonképp mi a franctól véd meg téged ezzel? – kérdi, miközben bevezet a konyhába, és az asztalhoz ültet. – A lesifotósoktól. – Pffff. Basszák meg! – Bárcsak ilyen könnyen el lehetne fújni őket – nézek rá kritikusan. – Blaine nem említette? – Mit? Nem akarok belemenni, de segítségre van szükségem. És muszáj, hogy Evelyn értse, miért ment el Damien. Miért gondolja, hogy el kell hagynia. – Vannak rajtam sebek – mondom végül. Evelyn lassan bólint. – A festményen is van egy. A csípődön. Úgy néz ki, mintha a combodon is lenne, de az árnyékok miatt nehéz megmondani. Szóval mi történt veled, Texas? Nyelek egyet. – Én csináltam. Ott függ a mondat a levegőben, és várom, hogy eleredjenek a könnyeim, de nem jönnek. Nem tudom, én vagyok-e az oka, vagy Evelyn, de most már könnyebb beszélni róla. Nem, ez nem igaz. Pontosan tudom, miért könnyebb. Hozzám van köze. Damien segített változtatni azon a módon ahogy a saját hibáimra tekintek. Elfintorodom. A franc essen bele, amiért elhagyott. – Azt mondod, Damien attól tart, hogy újra vagdosni kezded magad? Legszívesebben megcsókolnám, hogy ilyen könnyen megért, amiért ilyen közvetlen. – Igen – felelem. – Még nem csináltam, amióta itt vagyok L.A.-ben. De egyszer nagyon közel álltam hozzá. – A lesifotósok miatt? – Elém tesz egy pohár vizet, én pedig hálásan belekortyolok. – Meg a festmény körüli egész őrület. Én… hát, az elevenemre tapintottak. – A francba, ez a fajta szemétkedés mindenkit kiborítana. – Most meg azzal van tele a sajtó, hogy viszonyom van egy gyilkossal, Damien meg azt gondolja… – Hogy akkor viselkedik hősiesen, ha lelép… A franc essen ebbe a csávóba, nektek kettőtöknek nem kellene tragikus véget érni. – Hidd el – mondom kényszeredetten. – Én sem vagyok odáig, hogy az utolsó percben változott a forgatókönyv. Mégis mit csináljak? – Utána mehetnél Németországba, hogy visszaszerezd. – Aztán megint hazaküldene. Azt hiszi, nekem tesz vele szívességet, tudod? Be kell bizonyítanom neki, hogy tudom kezelni a helyzetet, de hogyan? Nem arról van szó, hogy egy évig nem vágnék bele magamba, aztán elé állhatnék, hogy „én megmondtam”. Mivel tudnám most rögtön bebizonyítani neki, hogy rendben leszek? – Jaj, na látod, csak jó helyre jöttél. Ugyanis pontosan ez a fajta rafinéria ragad rá az emberre, ha leél egy életet Hollywoodban. Sarokba kell szorítani a sajtót. – Nem értelek. – Azért vagy érdekes számukra, mert ott van mögötted a sztori. Tüntesd el. Pislogok, próbálom felfogni, mit is akar mondani. Aztán összeáll a kép. Felugrom a székből, és átölelem Evelynt. – Zseni vagy. – Még jó, hogy, a franc essen bele. Mit gondolsz, miért vagyok élő legenda ebben a városban? – Ismersz valakit, aki le tudja bonyolítani a dolgot a sajtó felől? Még sosem láttam ilyen szélesen mosolyogni Evelynt. – Bízd csak rám.
Így is teszek, és csodálattal látom, hogyan illeszkednek egymásba a darabkák. Nem egészen két órával később minden készen áll életem első sajtókonferenciájához. – És ez attól lesz igazán egyedi – hahotázik Evelyn –, hogy minden, amit el fogsz mondani, száz százalékig igaz. A következő egy órában összeszedem a gondolataimat. Nem vagyok lámpalázas, ha kamera előtt kell beszélni – ezt anyám szépségversenymegszállottságának köszönhetem –, de ideges vagyok, márpedig mindenképp világosan kell fogalmaznom, hogy idézhető legyek. Egy csomó sikamlós szövegrésszel, amit be tudnak vágni rövid összeállításokba. Amikor végre kopogtatnak, és Evelyn ajtót nyit a tévés forgatócsoportnak, már készen állok. – Biztos akarod ezt, Texas? – Ez az egyetlen ötletem, hogy hogyan szerezzem vissza – felelem. – És ami ennél is fontosabb, magamnak tartozom azzal, hogy megtegyem. – Akkor oké – bólint. – Na, lássuk, hogyan leszel még híresebb. Nevetek ugyan, de el kell ismernem, valószínűleg igaza van. Azt is be kell vallanom magamnak, talán nem fogok sikerrel járni, de ez nem számít. Csak az számít, hogy a királykisasszony legyőzi a sárkányt, ahelyett hogy a toronyban bujkálna. A stáb egy operatőrből, a riporterből és egy producerből áll. Nem kértem, hogy interjút készítsenek velem, úgyhogy a riporter azt mondja, a felkonfot majd felveszi később a stúdióban. Most csak engem rögzítenek, és annyi időt kapok, amennyit csak szeretnék. Beállok a bevilágított fénykörbe, várom, hogy az operatőr jelt adjon, aztán beszélni kezdek. – A nevem Nikki Fairchild, és nemrég elfogadtam egymillió dollárt, hogy modellt álljak egy eredeti Blaine-akthoz. Az elkészült festmény jelenleg Mr. Damien Stark malibui otthonában függ a falon. Kivételes műalkotásról van szó, amely egyszerre ízléses és erotikus. És nem látszik rajta az arcom. Kis szünetet tartok, hogy összeszedjem a gondolataimat. A riporter bátorításul bólint, én pedig rámosolygok. Alig pár szót váltottunk, de megkedveltem. – Azért egyeztem bele abba, hogy a festmény elkészüljön, és az ára egymillió dollár legyen, mert szükségem volt a pénzre. Még nem költöttem el, csak akkor fogom, ha már készen állok rá. De ahhoz is ragaszkodtam, hogy az egyezség titokban maradjon, és Mr. Starkon és a művészen kívül senki ne tudja, hogy az alkotás engem ábrázol. Ennek ellenére valahogy kitudódott a dolog, és engem meg Mr. Starkot folyamatosan zaklattak a riporterek meg a fotósok, akiknek a jelek szerint nincs jobb dolguk. És az igazság az, hogy már bánom. – Miközben ezt kimondom, eltűnődöm, Damien vajon látni fogja-e ezt a felvételt. Hősiesen folytatom. – Nem a festményt bánom. És nem is a pénzt. Nem, pusztán azt bánom, hogy még annak idején megkértem Blaine-t és Mr. Starkot, hogy tartsák titokban a modell személyét. Elismerem, volt idő, amikor szégyelltem a testemet, de ez az idő már elmúlt. Szerintem ez egy kiváló festmény. És azt hiszem, méltányos volt érte a díj. De végül is mi a méltányos ár azért, hogy valaki megfesthesse egy nő testét? Ha Mr. Stark tíz dollárt fizetett volna, akkor most olcsó ribancnak titulálnának a sajtóban? A vigyorgó Evelynre pillantok. – Hogy őszinte legyek, szerintem Mr. Stark olcsón megúszta. Ha akar még egy aktot, akkor az már kétmillióba fog kerülni. Legalább. A riporter bátorítóan bólint mellettem. – Ami a mai reggelt illeti, szárnyra kapott rólam egy pletyka. A jelek szerint most már olyan nő vagyok, aki viszonyt kezd egy gyilkossal, hogy előrejusson. Gondoljunk csak bele. Viszonyom van nekem Damien Starkkal? Az bizony, mégpedig azért, mert ez szerez örömöt nekem, nem pedig azért, hogy előrébb jussak. Sokkal megtisztelőbb kitüntetésnek érzem azt, hogy velem akarja megosztani az életét és az ágyát. Hirtelen rájövök: egyáltalán nem vagyok ideges. Erősnek érzem magam. Jó érzés, hogy hangot adhatok mindannak, ami bennem van. – Ami a vádat illeti, hogy Damien Stark gyilkos lenne, csak annyit mondhatok, nem hiszem. A bizonyíték alapján fel fogják menteni. De ha valami szörnyű tévedés folytán elítélnék, az sem változtatna semmin. Nem mozdulok mellőle egy tapodtat sem, és e döntés mellett később is ki fogok tartani. Mély levegőt veszek, és lassan lezárom a monológot. – Nem szándékozom további sajtóközleményeket kiadni, úgyhogy még egyvalamit hadd fűzzek az eddigiekhez. Szerelmes vagyok Damien Starkba, és egy órán belül indulok Németországba, hogy mellette legyek a bírósági tárgyalás során. Damien ártatlan, az ellene felhozott vád hamis. Köszönöm a figyelmet.
Münchenben állok az ijesztően fényűző Kempinski hotel elnöki lakosztálya előtt, és mély lélegzetet veszek. Jócskán le vagyok kötelezve Sylviának, az állását is elveszítheti, ha Damien úgy dönt, hogy dühös lesz, amiért az asszisztense elárulta nekem, hol száll meg. Nem tudom, hogyan fogja fogadni, ha itt lát, és azt sem áll módomban kideríteni, látta-e a velem készült interjút. És ha látta is, nem tudhatom, vajon meghatódott-e. Ami az interjút illeti, a reptértől a szállodám felé tartó taxiban átfutom Jamie fél tucat e-mailjét, amelyekben azt írja, a sajtó teljesen megvadult. A jelek szerint már nem vagyok ribanc, és már Damien sem gyilkos. Most már szerelmesek vagyunk, akikről meg van írva a csillagokban, hogy összetartoznak. Baromi kiszámíthatatlan dolog a sajtó. Most legalább a meleg, bolyhos oldalán vagyunk. Még fontosabb, hogy a tervem első szakasza bevált. És ez felbátorít. A következő lépés is biztos sikerül. Mert tényleg nem akarom, hogy fel kelljen hívnom Sylviát, és meg kelljen kérnem, foglaljon nekem szobát egy olcsó motelben. Eleget totojáztam már. Mély lélegzetet veszek, és határozottan bekopogok az ajtón, aztán várok.
Egy pillanaton belül meghallom Damien hangját. – Egy perc! – mondja. Hallom, hogy elfordítja a zárat, és visszafojtott lélegzettel lesem, amint nyílik az ajtó. Hát itt áll előttem. Fekete nadrágban, az inge nincs begombolva, betűrve. Szédületesen néz ki, de egyben szórakozottnak fest. Felemelt kézzel igyekszik bebújtatni a mandzsettagombot a lyukba, és amikor megpillant, ledermed. – Nikki. – Betegyem? – kérdem. Némán nyújtja felém a kezét. Ott, ahol vagyok, az előtérből benyúlok, és beteszem a mandzsettagombját, aztán beljebb lépek, és a másikat is kiveszem a dobozából. Aztán szó nélkül nekilátok begombolni az ingét. Minden porcikájában feszült, gondterhelt, nem tudom megállapítani, örül-e hogy lát, dühös, vagy nem tudja eldönteni, hogy valóságos vagyok-e. – Láttam a sajtókonferenciádat – mondja végül. – Ja? – próbálok könnyed és bátorító hangot megütni, de belül majd megszakad a szívem. Ha látott, és akarta, hogy itt legyek, nem ölelt volna magához? – Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan ideérsz. – Amikor az ember ott akar lenni amellett, akit szeret, siet, ahogy csak tud. Lehervad ajkamról a mosoly, és hirtelen megijedek, hogy mindjárt elsírom magam. Eddig még magamnak sem ismertem be, mennyire szeretném hallani a szájából a „szeretlek” szót. De most beismerem. Ő viszont nemcsak hogy nem viszonozza vallomásomat, hanem valószínűleg még el is fog küldeni. – Jaj, Nikki. – Túl sok érzelem van abban, ahogy kimondja a nevem, nem tudom leszűrni, mit akarhat. – Függetlenül attól, mit mondasz a sajtónak, jobbat érdemelsz, mint hogy olyasvalakivel járj, akit rács mögé dugtak. – Téged érdemellek – mondom. – De ha szerinted nem tudom kezelni a helyzetet, akkor neked van igazad. Tényleg nem tudom kezelni. Nélküled nem megy. Hát nem érted, Damien? Nem ülhetek tétlenül a partvonal mögött, miközben téged bíróság elé állítanak gyilkosság vádjával! Itt kell lennem. Muszáj. Szükségem van rád. – Lélegzetvételnyi szünetet tartok, aztán felé hajolok, és a szemébe nézek. – És szerintem neked is rám. Egy másodperc telik bele, mire válaszol, de ezen a másodpercen mintha az örökkévalóság súlya függne. – Az igaz – mondja. – Atyaég, Nikki, de mennyire! Mintha összetört volna az üvegfal, amely eddig körülvette. Pillantása élettel telik meg, arcára mosoly ül ki. Hirtelen karjába kap, magához szorít, én pedig beiszom a szívverését, és beszívom az illatát – annyira mélységesen szeretem ezt a férfit. – Akkor jó, hogy eljöttem? – kérdem habozva, bizonytalanul. – Igen, Nikki, jó bizony – feleli, és szinte elsírom magam, annyi érzelem van a hangjában. – Te vagy a vérem, nélküled csak élettelen porhüvely vagyok. – Nem lett volna szabad lelépned – felelem. – De, muszáj volt – mondja határozottan. – Annak rendje és módja szerint adnom kellett neked egy esélyt, hogy megszabadulj tőlem. Mert ez valódi pokoljárás lesz, Nikki, és talán azt hiszed, erős vagyok, de ha rólad van szó, akkor igenis gyenge. És önző. Egyszer már leléptem, hogy megvédjelek, de még egyszer nem fogok. Ha menni akarsz, most menj. Máskülönben itt foglak tartani magam mellett, mert azt akarom, hogy velem légy. Itt a helyed mellettem, Nikki. Örökké. Remegek a megkönnyebbüléstől szavai hallatán, és csak bután bólogatok. – Nélküled megjártam a poklot – folytatja. – Minden egyes percben küzdenem kellett a kísértéssel. Repülőgépet akartam küldeni érted. Azt akartam, hogy vigye a fene, hogy mi a jól felfogott érdeked, idehozatlak, mert ezt diktálják saját önző szükségleteim. – Azt hiszem, részemről teljesen rendben lett volna – nyalogatom a számat. – Nem – rázza a fejét lenyűgözve. – Annyira büszke voltam rád. Hogy miket mondtál. Mekkora kockázatot vállaltál fel. Kiűzted magadból a démonjaidat, Nikki. Akármennyire is idegesítő a sajtó, elvetted az erejüket. Nem árthatnak neked. Nemcsak ebben az ügyben, de talán soha semmi másban sem. – Könnyű volt. Csak arra gondoltam, mindig azt mondod, milyen erős vagyok. Végigsimít az arcomon. Aztán számra tapasztja az övét, és hosszú, szenvedélyes csókkal üdvözöl, amelytől megremeg a térdem, minden porcikám bizseregni kezd, és várja az érintését. – Szerelmeskedni akarok veled – mondja. – Hála istennek – felelem, és ezen elneveti magát. – De nem tehetjük. Ránézek, hirtelen beijedek, hogy mégis tévedtem, és végül csak ki fog rúgni. – Mennem kell, az ügyvédeimmel találkozom. – Ó. Na és később? – Később mindenképp. És nagyon hosszan. De most velem jönnél? Azt akarom, hogy mellettem légy, amikor találkozom velük. – Persze – mondom. – Szóval ezek szerint maradhatok? – Sőt, ajánlom is, hogy maradj. – Lassan elmosolyodik, csillog a szeme.
– Mi az? – kérdem. – Csak remélem, nem délibáb vagy. Még szélesebben mosolygok. – Tényleg én vagyok. – Bizonyítsd be – feleli, aztán a zsebébe nyúl, és előhúzza a smaragd bokaláncot. Elhűlten nézek rá. – Vedd fel – mondja. – De honnan…? – Visszamentem – közli, és lehajol, hogy a bokámra csatolja. Finom érintése nyomán lökésszerű hullámokban járja át egész testem az izgalom. – Muszáj volt, hogy velem légy… ha csak egy talizmán formájában is. – Damien. Elfúl a hangom, csordultig tele a szívem. Felegyenesedik, aztán az ajkamra teszi az ujját. – Majd később. Ha még mondasz valamit, akkor soha nem indulunk el. Most rögtön akarlak – de nem hagyhatom ki ezt a megbeszélést. Rámosolygok, és a későbbi viszontlátás előérzetével kísérem az ajtóhoz. A küszöbön megtorpan. – Csak még valami. Amikor azt mondtam, maradhatsz. Valójában úgy értettem: szeretlek. Miközben ezt mondja, az arcába nézek, és ragyog a szeme. Boldog mosolyra görbül a szám, azon kapom magam, hogy vidáman nevetek, mint egy kisgyerek. Ha gyilkossági ügyben állunk is a bíróság elé – na és akkor mi van? Szeretjük egymást Damiennel. És jelen pillanatban beérem ennyivel.
Köszönetnyilvánítás
Szívesen kihagynám ezt az oldalt, mert biztos vagyok benne, hogy valakit ki fogok felejteni, de megacélozom magam, próbára teszem a memóriámat, és abban reménykedem, hogy aki kimarad, afelé jóvátehetem a dolgot egy martinival. (A Glen Garioch bourbon, amit Damien Stark iszik, enyhén szólva nem az én súlycsoportom.) Rögtön az elején leszögezem, kicsit csalok ezzel a köszönetnyilvánítással, hiszen legalább annyira szól a Forró rabságról, mint jelen regényről: indításképpen köszönetet kell mondanom mindenkinek, aki segített a Forró rabság, valamint a Stark-trilógia egészének elkészítésében és az olvasókhoz való eljuttatásában. Elsősorban hadd mondjak köszönetet mesés ügynökömnek, Kimberly Whalennek, bámulatos szerkesztőmnek, Shauna Summersnek, és mindenki másnak a Bantamnél, akik révén ilyen tökéletes gyönyör volt belevetni magam Damien és Nikki világába: Gina Wachtelnek, Jennifer Hersheynek, Maggie Oberrendernek, Susan Grimshaw-nak, Alison Masciovecchiónak, Sarah Murphynek, Matt Schwartznak, Rachel Kindnak, Donna Duverglasnek, és mindenki másnak, akit kihagytam (bocs!); a többieknek a Tridentnél; Janet Starknak és Sofia Willinghamnek, akik Nikki hangját életre keltették; és a csodás külföldi kiadóknak, különösen a Headline csapatának, köztük Kate Byrne-nek és Veronique Nortonnak, akik révén ilyen jó móka lett a twitterezés „a horgásztó” két oldaláról. Külön köszönet a „bétáimnak” – K.J.-nek, Heathernek, Stefaninek és Liznek. Nagyon kösz a visszajelzést! És persze köszönetet kell mondanom férjemnek és gyermekeimnek, hogy eltűrték, hogy „a Maminak írnia kell”, és rengeteg mindennel támogattak. De leginkább olvasóimnak szeretnék köszönetet mondani, különösen azoknak, akik kapcsolatba léptek velem, és közölték, hogy Damien és Nikki egészen életre kelt számukra. Örülök minden e-mailnek, minden tweetnek, minden, a weboldalamra és Facebook-oldalamra írt kommentnek. Köszönöm szépen! És hangos hálálkodás illeti Kathy Womacket, ő jött elő a „Damien-démon” kifejezéssel, amelyet merészen magamévá tettem, és Redhotpolkadotsnak sem lehetek elég hálás a Twitteren, aki folyton megnevettetett #StarkOnSpeedDial [Gyorstárcsázás: Stark] címkézésű bejegyzéseivel – csak így tovább, csajszi!
TARTALOM
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 Köszönetnyilvánítás
