Ez nem lehet igaz, már a kutyámat is elcsaklizták! Nem elég, hogy a házban eszi őket a penész, azt a hűtlen dögöt is magukhoz édesgették. Pedig a postamestert milyen jól sikerült elijesztenem három évvel ezelőtt, meg volt győződve róla, hogy a szellemem látogatta meg. Ezek meg úgy látszik tartósan maradnak, legalább is jól berendezkedtek. Az életben maradáshoz nem sok esélye van egy embernek olyan helyen ahol mindennaposak a skalpvadász indiánok, de szerencsére ez a kísértet ötlet eddig távol tartotta a háztól őket. Elátkozott helynek tartják. A berendezést én törtem össze, mintha a házat már kifosztották volna, de arra vigyáztam, hogy az edényeim és egyéb létfontosságú dolgaim épségben maradjanak. Aludni is úgy jártam sötétedés után, hogy ha meglátnának is kísértetnek nézzenek. A nyomok eltüntetését mesterfokra vittem. Ezek meg mindent kitakarítottak! Kicsit tartottam attól, hogy felfedezik a lejáratot a ház alatt lévő komfortosabb otthonomhoz, de szerencsére elég jól álcáztam és ezek eléggé vakok is az ilyesmihez. Pedig ha tudnák, mennyi minden van lent, amivel egy egész telet kihúzhatnának itt. Remélem, ezután sem fedezik fel és a tél beálltával elkotródnak! Nem szeretnék az erdőben azzal az egy szál puskával, egyedül maradni. Persze csapdázhatnék is, de már régen sokkal jobb élethez szoktam. Az éjjel meglátogattam a búvóhelyem. A vészkijárat felől bementem a ház alá és szépen kihordtam a legszükségesebbeket, jó messzire a háztól. Az utolsó fordulónál a lőporkészletem is feltöltöttem. Majd óvatosan felnyitottam csapóajtót, és felmentem a házba. Isteni szaga volt a vacsorájuknak, nem is álltam meg, hogy bele ne egyek, még a kutyának is vittem. Most már tudom nem érdemelte meg! Mindezt nyugodtan tehettem, mert hortyogva fújták a kását. Kifelé menet azért fellöktem az ajtóba készített kacatokat, nehogy olyan kellemesen aludjanak a házamban, mikor nekem meg miattuk kint az erdőben kell! Az egyik hirtelen felugrott, de még félálomban volt, és * közelről a szemébe nézve halkan ezt mondtam neki: „décès ”, majd egy szempillantás alatt kiléptem az ajtón. No, ha ettől nem csinálja össze magát, főleg ha egy kicsit babonás is, akkor semmitől! Abban reménykedtem, hogy a kísértettől való félelem eluralkodik rajtuk és odébb állnak. Sajnos nem így lett ezért a megmentett dolgaimat magamhoz véve elindultam a hegy felé. Egy hónapig vadászni fogok, bár ilyenkor még nem értékes a prém. Ha visszatértemkor is itt lesznek, valamit majd kitalálok az elijesztésükre. Azért, mint minden évben elmentem ahhoz a kis hanthoz, amiről csak én tudtam kit takar. Ilyenkor igazán elszomorodom, még ennyi év után is. A történtek miatt soha nem kell, hogy közel kerüljön bárki is hozzám. Ezt úgysem értené meg senki, meg aztán nem bírnék ki még egy veszteséget. Az itteni életet bárki nehéznek mondaná, de nem ez a nehéz, hanem az, amihez nem lehet hozzászokni, az a hiányod, Éneklő Patak! Elhaladtam a Mocskos Frédi csontváza mellett is, tulajdonképp ő okozta a tragédiát meggondolatlanságával, de ezt rajtam kívül már senki nem tudja meg. Az indiánok vele is végeztek, és azt hitték én vagyok. Micsoda megrökönyödés volt számukra, mikor megláttak az erdőben. Többször visszajöttek megnézni Mocskos hulláját, mert nem hittek a szemüknek. Én meg még előtte a Mocskos mellé tettem a pisztolyomat, amit régebben minden indián megcsodált már, és az előző este láttak is nálam. Azóta elátkozott helynek tartják, és igen, valóban az! Számomra az. Patyolatfehér kabátok hosszú sorokban. Fullasztó hőség. Kétfejű sas a csákókon, alatta izzadt kimerült katonák, a déli nap már ájulás határára sodorta őket. Állnak és várnak. Szemben színes ruhák kavalkádja, de ebből a távolságból csak egy arctalan személytelen massza, mintha nem is emberek lennének. És nem történik semmi. Hosszú napok, menetelés, táborozás, várakozás, majd ismét menetelés. A hauptmann ordítása, ha valaki elvéti a lépést, vagy nem jól áll a csákó a katona fején. Sehol egy fia ellenség. Az ifjú, csatát még soha nem látott újoncok már szinte várták, hogy egyszer végre rohamozhassanak, és vége legyen ennek a kínzó procedúrának. Az idős bakák már fásultan tűrtek, és figyelmeztették is a zöldfülűeket, hogy addig örüljenek, amíg csak menetelni kell. *Francia: halál
2
Most itt van az ellen, és semmi, nem mozdul senki! Azért már nem tűnik olyan jó ötletnek a várt roham, az újoncok körében sem. Várnak. Elöl azok, akik még soha nem voltak csatában, innen nem lehet másfele menni, csak előre. Nem lehet lemaradni, elszökni, csak bele a halálba. A hátsó sorokban az idősebb, tapasztaltabb katonák. Valamikor ők is az első sorban kezdték, sokkal, sokkal többen. Ott áll Mezei Jóska is a hátsó sorban, a fiatal katonák Mezei bácsija. Tisztelték, szerették az öreget, nem az a lópokróc, mint a legtöbb idős baka. 17 éve szolgál a kétfejű sas alatt. Mikor elfogták verbuválók, ereje teljében lévő paraszt ember, családapa volt. Fiatal feleségét és hat hónapos fiát azóta nem látta. Most is rájuk gondol. Majd végignézi az előtte állókat. Istenem, lehet, hogy a fiam is köztük van, és még csak meg sem ismerném! Ezek éppen 17-18 éves suhancok, és többségük nem is él meg többet. Aztán egyszer csak vége, nem lehet tovább gondolkozni. * - Zieht an! A több ezernyi láb egyszerre lép, a sorok megindulnak. Villanások a színes tömegből, füst. Felordító katonák, fegyverdörgés. Néhányan kénytelenek átlépni földön fekvő társaikon, mindezt úgy, hogy alakzatban kell maradni. Nem szabad a sebesült kétségbe esett arcára nézni, csak előre. Mennek. Újabb fény, füst, dörgés, halál, kicsit több mint az előbb. Tovább! ** - Halt still! A vezényszavakra begyakorolt mozdulatsort gondolkozás nélkül hajtják végre. Dörgés, a füsttől nem látni előre, fullasztó kénszag, vezényszavak. A katona újra tölt, semmi felesleges mozdulat. Közben megritkul a sor. *** - Links um! - Zieht an! Rendeződnek a sorok. Teljesen gépszerűen, eltompult érzékkel cselekednek. Semmi részvét, nincs már ijedtség. Csak a túlélés számít, és ennek egyetlen módja van, előre, ameddig az ellen meg nem hátrál. Csökken a távolság, már csak 60-70 lépés, de az arcnélküli tömeg nem mozdul, sőt kezd arca lenni. Mos már nem szabad másra gondolni, csak arra, hogy a szemben állót meg kell ölni, mert másképp Ő öl meg. Egyszer csak a távolság nőni kezd, igen hátrálnak! Vége! Vége a borzalomnak! A katonák érzik, ez sikerült! A tömeg addig hátrált, hogy az eddig nem látszó halál előbukkant, kartácsot okádó tüzérség képében. Az első sorból megmaradt egyetlen újonc még örül a „győzelemnek”, de a többiek már tudják, megszabadultak a katonáskodás minden fáradságától, már csak az utolsó borzalom, és vége. Mezei kilép a sorból, már a hauptmann sem ordít rá. Egyenest az egy megmaradt újonc háta mögé lép. - Bocsáss meg fiam, nincs más lehetőség! Mondja csak magának, mert a lármában úgy sem hallaná senki. Két kézre fogja a muskéta csövét, és lesújt tusával a fiatalemberre. Sötét van. Csukva a szemem, de tudom, mert éjszaka van. Ezért ki sem nyitom, minek? Az ágyamban fekszem? Igen, érzem az ágydeszka nyomásától elzsibbadt kezem. A dunna is nyom. Nem szeretem a dunnát, egy helyre összetömörül benne a toll és nyom, a lábam meg fázik a vékony huzat alatt. Hiába, öreg dunna már, összetört benne a toll. Zúg a fejem, mintha tarkón csaptak volna, ha megmozdulok, löttyen az agyam. Inkább nem mozdulok. Miért? Lázas vagyok, állapítom meg. Nehéz így, éppen felébredve gondolkozni. Mi történt? Igen, emlékszem már! Tegnap beleestem a Zagyvába. Ma meg lehet, hogy tüdőgyulladást kaptam. Nahát, tiszta őrültség ilyen fiatalon meghalni! Mi a fenének mentem én a jég szélére, inkább veszett volna oda az a nyüves vidrabőr! Egyébként is, minek akartam én vadőr lenni? Ha nem lettem volna vadőr, most szépen békességben művelhetném a földet. *
Német: Indulj!
**
Német: Állj!
***
Német: Balra át!
3
Lehetnék béres, napszámos, vagy akármi, nem kellene ilyen hülyeség miatt meghalnom. De miért is akartam én vadőr lenni? Na igen, olvastam néhány könyvet, vadászokét, felfedezőkét, utazókét. Fene a ratio educatio-ba, azóta mindenkinek meg kell tanulni olvasni! Ha nem tudok olvasni, akkor napszámos lettem volna, és nem fekszem itt a halálos ágyamban. Igen, a legjobban az a könyv tetszett, ami az észak-amerikai francia-angol háború idejéből való. Elalszom. Látom, ahogy az ifjú Borsos báró hozza azokat a szép madarakat az övére fűzve. Még nem tudom, hogyan kell megszólítani az embereket, csak oda megyek hozzá és egyszerű gyermeknyelven kérek a farktollából. A báró rám mosolyog, majd vizsgálgatni, forgatni kezdi a madarakat. - Tudod, ajándékba viszem, ezért nem a legszebből adok, de ez is micsoda szép! És kitép nekem egyet. Boldogan szaladok vele haza. Sötét van. Csukva a szemem, de tudom, mert éjszaka van. Ezért ki sem nyitom, minek? Az ágyamban fekszem? Igen, érzem az ágydeszka nyomásától elzsibbadt kezem. A dunna is nyom. Nem szeretem a dunnát, egy helyre összetömörül benne a toll és nyom, a lábam meg fázik a vékony huzat alatt. Hiába öreg dunna már, összetört benne a toll. Zúg a fejem, mintha tarkón csaptak volna, ha megmozdulok, löttyen az agyam. Inkább nem mozdulok. Lázas vagyok, állapítom meg. Nehéz így, éppen felébredve gondolkozni. Igen, a vidra, meg a jég! Olyan szép kicsi folyó a Zagyva, teli kanyarokkal, partján ligetekkel, ős-öreg fűzfákkal. Változatos élővilága van, mind a vízben, mind a partján. Hal- és vadbősége mellé még a nyugalom társul, alig találkozom emberrel. A szabadság, amire leginkább vágytam, egyedül sétálni erdőn, mezőn, puskával a kézben. Persze a vadászat sem utolsó dolog, de mégis a szabadság, az igen, az valami. És vadőr lettem. De hogyan? Bizony csak az a makacs fejem, más már régen feladta volna. Senki a családban nem vadászott, mivel nem volt nemesi kutyabőrünk. Annak ellenére, hogy a vadőr, erdőkerülő foglalkozások családi hagyományként öröklődnek, és így nekem nem volt szinte semmilyen esélyem ilyen állást szerezni, én mégis megpróbáltam. A Szikszay uradalomhoz szegődtem vadászinasnak. Ide kettőnket vettek fel, ugyanis legjobb gyermekkori pajtásomat is megfertőztem ezzel a vadászmániával. Szinte csoda volt, hogy felvettek. De rögtön kiderült miért, olyan felnőtt embernek is megerőltető munkát adtak, hogy a barátom a harmadik nap elszökött. Ezzel meg is szakadt a barátságunk, csak évek múlva láttam, de meg sem ismert. Nem nagyon bántam. Tehát 14 évesen azt a munkát végeztem, amit rendesen a fegyencek szoktak, követ törtem a fácános kerthez vezető útba, hogy az urak kocsival hajthassanak ki sáros időben, ha egy kis fácánvadászatra vágynak. De nem adtam fel, ha ez az ára, akkor is vadőr leszek. Nagyapám kézen fog. Majd ki bújok a bőrömből, megyünk ki a Zagyvapartra. Állandóan kérdezgetek: - Es mi? As milyen madáj? Minden alkalommal megkérdezem, és Ő sohasem unja, meséli: - Az stiglinc, a lelketlen madarászok kiszúrják a rab madár szemét, hogy szebben énekeljen, így csalják kelepcébe szerelmes társukat. Az varjú, nyáron a lócitromra azt mondja „sszaar, sszaar”, télen meg hogy „kaláács, kaláács”. Zúg a fejem, mintha tarkón csaptak volna, ha megmozdulok, löttyen az agyam. Inkább nem mozdulok. A vidra tényleg szép! Kár lett volna ott hagyni. Majd túlélem ezt a kis megfázást, bár a lábam egyre jobban fázik. Az uradalomban 6 vadőr volt, és én lettem a hetedik, ugyanis hét körzetre van felosztva a harminchétezer hold. Van egy mesterünk, Imrédy, aki nemesi neve ellenére nem az, csak egy kikeresztelkedett izraelita. Keresztszülőknek az Imrédy családból kértek fel valakit, amit persze nem illet visszautasítani. Később pedig felvették a nevet is. Rendkívül harácsoló ember, mindent magának szeret megszerezni, és a módszerekben sem válogat. Egyszer az etetőépítés után kezdte elpakolni Béla vadőr szerszámait a saját fogatos
4
5
kocsijába, amit Béla észrevett. Kérdőre vonta, mire az volt a válasza, ő csak biztonságba helyezi, el ne vesszenek. Szakértelme, igen csak megkérdőjelezhetetlen, de nem azért mert megérdemli, hanem azért mert rajta áll, ki vadőr, és ki nem az. A vadászatok mindig akkor sikeresek, ha ráhagyja a vadőrökre, és így rá is hagyja, mert hát a legfontosabb az urak szórakozása. A babérokat és a borravalót azért ő zsebeli be, még a miénket is igyekszik mindenféle furfangos módon, vagy csak paranccsal megszerezni. Észbeli képességére jellemző, hogy egy pihenő szárítkozó helyet kellett az urak téli vadászatához építeni. A munkásokat ő irányította. A cserép már megérkezett, fa volt, erdőszél lévén, csak a téglát szállító ökrös szekér tengelye tört el valahol útközben, így az nem érkezett meg. Igen ám, de ha törik vagy szakad, meg kell építeni még ma azt a nyamvadt viskót! Hát a földön összeszegelték a tetőszerkezetet és azt négy cölöpre felrögzítették a kellő magasságba, ha megérkezik a tégla, csak alá kelljen falazni. Csakhogy az fránya szekér még mindig nem jött. Mit volt mit tenni, rakni kell a cserepet. Négy embert felküldött a tákolmány tetejére, rakják ők. A többiek adogatták a cserepet. Imrédy az alkotmány alá húzódott a tűző nap elöl, és onnan irányította a munkát. Egyszer csak, reccs! A tető leszakadt, Imrédy a csodával határos módon megúszta, csak két cserépléc tört el a vállán, felette még hiányzott négy cserép. Ennek az embernek kell keresni a kedvét, ha valaki ebben az uradalomban vadőr akar lenni. Énnekem is. Amikor már inas időm vége felé járt, hívott, hogy menjek vele bakot lesni, de hozzak ám Champagne-t, mert pertut is iszunk. Nahát, örültem a dolognak, bár kissé mellbe vágott a dolog, mikor az uradalom borásza megmondta az árát a kért palacknak. Egy ideig nem is volt éppen csak kenyérre, hagymára elegendő pénzem. Puskám akkor pedig még nem volt, hogy esetleg kiegészítsem az étrendem, bár akkor ez még meg sem fordult a fejembe, mint lehetőség. Na, a „baklesés” sem az volt, amire gondoltam. Amikor kihajtottunk a városból, szólt a kocsisnak merre menjen. Az pedig már tudta hol kell megállni. Volt egy ligetszerű erdőcske a város határában, oda jártak ki a tiszt urak némely fehércseléddel titokban. Na, hát itt lesett távcsövével Imrédy, igaz nem annyira a „bakot” figyelte, mint a „sutákat”. Mikor elunta az adott hölgy fedetlen bájait, jelzett a kocsisnak és csendben tovább barkácsoltunk. Az út néhol elég rögös, rázós volt, meg persze volt ahol sietni kellett, mivel nem akart párbajozni egy tiszt úrral sem. Aztán eszébe jutott, hogy most már akkor igyuk meg azt a pertut. Mivel ő a jó kilátás végett a kocsi bakon ült, kopasz feje felett egy kifeszített vászon a Nap ellen, én meg hátul kucorodtam a szalmán, így közelebb mentem a bakhoz, és szorgosan kezdtem bontani a Champagne-t. Előtte én még nem ittam ilyen italt, nem is ismertem pokoli erejét, amit nem az alkoholtartalmának, hanem a benne lévő gáznak köszönhet. Az eredmény leírhatatlan volt, a negyvenöt fokban tartott üvegből a dugó iszonytató erővel kirepült, telibe találva Imrédy kopasz fejének mértani közepét. Onnan gurulatot kapva egy jelentős dudort okozott az erős, kifeszített vászon napvédőn. A pezsgő kétharmada pedig áldozatom nyakába kötött ki. Halálra rémültem, mi lesz most? Szerencsére az ijedség és a dugó okozta traumából felocsúdott Imrédy humorosnak találta a dolgot, sőt azt mondta ilyen frissítő különösen jól esett ebben a melegbe, és egyébként sem fürdött még Champagne-ban. A nyulakat etetem! Van szép vadas színű baknyúl, az a kedvencem. Takarítani a ketrecét már nem annyira szeretem, mert támad. Ha ideges nagyokat toppant. Ilyenkor, ha benyúlok hozzá, a kezem felé kap, nagyon mély sebet képes harapni. Ki hinné a mesék után, hogy a nyúl nem az félős szende állat? Nagyapám fekszik az ágyon, csak úgy ruhástól, keze keresztben a hasán, hosszú körmei vannak, sárgák a dohánytól, a bajusza is sárga. Emlékszem, ahogy azokkal a hosszú körmökkel a kihullott izzó parazsat felveszi és beleteszi a kovácstűzbe. Ha megmozdulok, löttyen az agyam. Inkább nem mozdulok. Miért is fekszem lázasan? Persze, tegnap este elindultam róka lesre, csak úgy gyalog, mert igen nagy fagy volt, és ameddig gyalogolok sem fázom. Rékashoz képest félúton voltam, amikor a Zagyva partján megálltam egy kicsit. A folyócska először befagyott, majd a vízszintje lecsökkent, így a jég vastag és nagy terjedelmű táblákra szakadt. És az összes ilyen tábla a folyó közepe felé lejtett, elég meredek szögben, mivel a vízmagasság 2-3 métert is csökkent. Az egyik tábla tövében friss törpeharcsa maradványokat találtam, mindegyiknek csak a feje hiányzott. Vidra! És már el is döntöttem, mit nekem a róka, a szép vidra bőr, az már igen! Tehát lesben maradtam, hogy a vidra vajon ismét kijön-e a partra. Egy negyed óra múlva 6
megláttam a vízben, távolodott, gyorsan lőttem. A vidra élettelen testét vitte a víz tovább. Most már, hogy veszem ki? Lentebb mentem, jól megelőzve a vízben sodródó vidrát. Kerestem egy helyet ahol egy fűzfagally benyúlt a jégtábla fölé. Azon megkapaszkodva, leereszkedtem a víz széléhez, és vártam a vidrát. Tervem az volt, hogy a puskával odahúzom magamhoz, és valahogy majd kidobom a partra. Reccs, a gally nem így gondolta, és máris derékig voltam a vízben. Meglepődtem, mert melegnek éreztem a vizet. Hát persze az nem lehet fagyott, a levegő viszont az. Kissé megnyugodva kihalásztam a vadat, majd kidobtam a partra. Ez után már csak ki kellett mászni. De hogyan? A jégtáblák falának zárt sora meredt körbe mindenütt. Gyorsan rájöttem, ez nem vicc, a puska pedig akadályoz a kijutásban, mert a kapaszkodástól elvonja az egyik kezem. Ezért némi habozás után a vidra után dobtam szegény jobb sorsra érdemes szerszámot. Majd mentem a folyó sodrásának irányába, egészen addig, amíg találtam egy helyet, ahol két jégtábla között maradt két-háromujjnyi rés. Ott megkapaszkodva a jég peremébe nagy nehézségek árán kimásztam. Mire a fegyverhez és a vidrához értem, a ruha zörgősre fagyott rajtam. És még haza kellet gyalogolnom. Játszom a földön, katonáim (talált leszakadt gomb és más egyéb kacat) a pepiták éppen szétverik a gonosz feketéket. Ekkor húgom oda szalad és felrugdossa a csatarendet. Nem merem bántani, mert azért igen csak szorulnék. Ezért csak nagyon csúnyán nézek rá. Szalad panaszt tenni, hiszen pont ez volt a célja. - Tamász rám nézett! Anyu nagyot nevet! Sötét van. Csukva a szemem, de tudom, mert éjszaka van. Ezért ki sem nyitom, minek? Az ágyamban fekszem? Igen, érzem az ágydeszka nyomásától elzsibbadt kezem. A dunna is nyom. Nem szeretem a dunnát, egy helyre összetömörül benne a toll és nyom, a lábam meg fázik a vékony huzat alatt. Hiába öreg dunna már, összetört benne a toll. Zúg a fejem, mintha tarkón csaptak volna, ha megmozdulok, löttyen az agyam. Inkább nem mozdulok. Miért? Lázas vagyok, állapítom meg. Nehéz így, éppen felébredve gondolkozni. Mi történt? Igen, emlékszem már! Tegnap beleestem a Zagyvába. Azért mégis mozdulni kellene! Teljesen elgémberedtem. Fel kell ülnöm! Alig engedelmeskednek a tagjaim, fejem lüktet. Kezdem érezni, hogy bizony a puskám nem takarítottam el és a vidrát sem nyúztam meg, mert kénes lőporszaggal keveredett vérszagát érzem. Végül sikerül felülni. Lassan kinyitom a szemem. Este van, látom a csillagokat. Fehér kabátok rendezetlen kupacokban világítanak az éjszakában, ameddig ellátok Az ágy széle egy muskéta, az enyém, a paplanom egy öreg baka, halott keze szorítja a muskétája csövét! A borjúján ezüstös betűk: Jozeph Mezei. Fázom! Magamra húzom a medvebőr takaróm. Vajon az álom valóság volt? Szerencse, hogy itt vagyok, vagy szerencsétlenség? Mi az, ami jelentéktelen baj és mi az, ami jelentős? Mikor és meddig megalkuvás a sorssal az, ha elfogadjuk? Na, kelni kell! Ne ábrándozzunk feleslegesen, mert még itt skalpol meg egy rézbőrű! Felkelek, és már azon gondolkodom, milyen helyekre tegyem ki a csapdákat. Keresem a vad csapásait. Igaz, hogy ezeket a csülkös vadak tapossák ki. De a szőrmés ragadozók is ezeket használják, hiszen így tudnak leginkább zaj nélkül és könnyedén cserkelni az erdőben. Tehát a csapdákat érdemes ezekhez közel elhelyezni, így később én is könnyebben megtalálom miután feltérképeztem ezeket a csapásokat. A csapdák nagyon egyszerűek, de rendkívül hatékonyak. Egy acél dróton lévő hármas horog. A horogra hús kerül csalinak. Nem nagydarab, de akkora, hogy azért már érdemes legyen a rókának egy kicsikét tornáznia. Ezt úgy kell elhelyezni egy nagyon erős ágon, hogy a felugró róka elérje, de ha a szájában van a horog, a lába ne érje a földet. A földre érdemes csöpögtetni egy kis lét, vagy vért a szag miatt, mert a magasan lévő hús szagát elviheti a szél a róka feje felett. A róka végül is megfullad, mikor elfárad a rekeszizma. Én ezt a fajtát nem szoktam alkalmazni, mert túl embertelennek tartom, de most kényszerhelyzet van, félre kell tenni a humánumot. Nagyobb csapóvasból, vagy ládás csapdából nem tudtam volna megfelelő mennyiségűt elhozni magammal. Azt tudni kell, hogy a csapdázás a fogás számszerűségét tekintve nagyon kicsi hatékonysággal működik. Hogy egy szezonban annyi prémet lehessen értékesíteni, amiből az * életbemaradáshoz nélkülözhetetlen lőport, ólmot megveszi a trapper , ahhoz száznál kevesebb 7
csapda nem elég. Ha nincs lőpor, nincs hús, a prémvadász éhen hal. A csapóvasaim meg nem férnek el a málhámban. A kis csapóvasak teljesen alkalmatlanok, mert a róka lerágja a lábát, amit megfogott a vas és elmenekül. Én már lőttem ilyen háromlábú rókát, maceráltak is vele, hogy könnyű volt elbánni szegény párával. Egyébként még a hurok lenne a másik választás, de az nem hatékony, nem okoz kevesebb szenvedést. Ugyanis ott a halál nem percek, hanem órák alatt jön el. Több a szabadulás is, ami inkább elveszés, mert többnyire az ilyen vad napok, hetek múlva mégis elpusztul a testén lévő huroktól. Kegyetlennek látszik, amit csinálok, de szükségszerű. Az etikusság pedig nem azt jelenti, hogy nem ölöm meg a vadat, hanem azt, hogy csupán kedvtelésből nem ölök. A szenvedésre is ez vonatkozik, csak a mindenképp elkerülhetetlent, a minél kevesebbet okozzak. Amikor választani kell az éhhalál és a morál között, akkor nincs kérdés, mert a könyörtelenebb módszert választom a hatékonysága miatt. Az öreg trapperek mindenféle bűzös kencét készítettek az emberszag elnyomására. Az én tapasztalatom, hogy teljesen feleslegesen. Egyrészt ezeknek a ragadozóknak a szaglása olyan, hogy nem lehet eltüntetni előlük az emberi szagot, másrészt nem befolyásolja őket, ha éhesek. Hiszen emberlakta helyekre is bemennek olyankor élelemért, ha meg van friss élelem bőséggel, akkor mannát is tehetnék csalinak, akkor sem foglalkoznak vele. Mire kiraktam a csapdákat, már be is esteledett. Holnap meglátjuk akadt-e éhes róka a környéken, ami egyébként nagyjából öt mérföld átmérőjű területet jelent. Az viszont aggaszt, hogy ekkora területen, néhány fán tanyázó baglyon kívül más élő állattal nem találkoztam. A készleteim szűkösek, a csapdákhoz felhasználtam az összes húst. Egy kis száraz kukorica és bab van még. Mielőbb lőni kell valamit, a csapdákon megromlik a hús, frissíteni kell, és persze enni is. Elfáradtam, legalább gyorsan elalszom. Az esti sötétség itt a hegyekben hirtelen esik le, ha felhős az ég, akkor olyan sötét lesz, hogy még az orrát sem látja az ember. Most derült idő van, az első csillagok már kezdenek látszani. Gyorsan elkészítem a fekhelyemet, amit napközben egy fa lombkoronájában rejtettem el, úgy, hogy alulról véletlenül se lehessen meglátni. Egy durva pokróc a derékaljam, medvebőr a takaróm. A prém bőrős oldala viaszolva is van az eső ellen. Lefekszem, próbálok mihamarabb elaludni, kell holnapra az erő. Sötét van, kinyitom a szemem. Látom a csillagokat. Fehér kabátok rendezetlen kupacokban világítanak az éjszakában, ameddig ellátok. Az ágy széle egy muskéta, az enyém, a paplanom egy öreg baka, halott keze szorítja a muskétája csövét! A borjúján ezüstös betűk: Jozeph Mezei. Megsebesültem? A két kezem, bár a jobb teljesen elzsibbadt, meg van és eltörve sincs, mert tudom mozgatni őket. A fejemet megtapogatom, csak a tarkóm és fejem búbja között érzek egy fájdalmas dudort, de seb nincs. Csípőig is minden rendbe, hiszen felültem, és sebet sem találtam. A lábam megvizsgálásához az öreg bakát valahogy el kellene onnan mozdítani. De kihűlt merev teste nehezen engedelmeskedik. Először csak finoman mozdítom, de visszahanyatlik. Második próbálkozásom sem jár sikerrel. Egyre durvábban próbálom lelökni magamról. Végre sikerül. Az öreg arccal a sárba borul. A lábam mozog, seb nincs rajta. Felállok, kicsit bizonytalan lépések teszek előre, majd megfordulok és vissza. Csodálkozni kezdek azon, hogy ilyen jól megúsztam, csatában csak egy púppal a fejen a halottak között! Hihetetlen! Meglátom az öreget, arca a sárban, de milyen sár ez szárazságban. Érzem a szagát. Vér! Megfordítom az öreget, és bár neki már mindegy, úgy érzem, le kell, töröljem az arcát. Megtört búzavirág kék szemére próbálom húzni a szemhéjait. Nem sikerül. Valami megfoghatatlan látok a szemében, mintha azt mondaná nekem, hová viszel? Ne vigyél el! Megborzongok. Itt nem maradhatok, merre induljak? A sereg után kellene menni? De merre? *
Angol amerikai: prémvadász
8
9
Azt sem tudom, hogy ért véget a csata. Tehát ha vesztettünk és az ellen felé megyek, akkor elfognak. Ha visszafelé megyek dezertálásért végeznek ki, mert csekély német tudásommal nem tudom letagadni, hogy haza akartam szökni. De hát így is úgy is, a magányos katona dezertőrnek számít. Akkor meg csak hazaszökni az egyetlen lehetőség, amúgy sem az én hazámért vagyok itt. Igazság szerint nem a császárért kellene harcolnom, hanem ellene. Haza! De ebben a fehér hacukában nem jutok messzire. Előbb bármennyire is hideg ráz tőle, keresnem kell egy elesett katonát a másik oldalról, akinek viselhető maradt a ruhája. A muskéta, az is kell, hiszen azzal megvédhetem magam, és élelmet is szerezhetek, az hogy hosszú nem baj, mert úgy is csak éjszaka mehetek, nappal rejtőznöm kell. Magamhoz veszem a málhám és muskétát, a lőszeres az oldalamon van. Elindulok a színes ruhák felé. Keresem a megfelelő méretűnek látszó és elfogadható állapotban lévő kabátot. Rengeteg van, most azért nem tudok választani. Igazából pedig az jár a fejemben, hogy hullarabló. De hát a kényszer! Nincs más választás! Igen, a katonának ölnie is kell, nincs más választás! Vajon Én öltem a csatában? Nem tudom! Ha igen, akkor szerencse, hogy nem tudom. Aki embert öl, az saját magában is megöl valamit. Találok egy barnás kabátot, ez lesz a leginkább rejtő szín, a vörös, sárga nem igazán az. Meg kell fogni, megemelni, felültetni, lehúzni a karjairól! Hullarabló! Hozzáérek. Émelyegni kezdek. Uram Isten! Megemelem. Rajta! Csak egy kis húzás! Az egyik kabátujj szabad. Na, már csak a másikat! Amint lent van, a karomra veszem a kabátot, a testet elengedem, az eldől. Leveszem a rajtam lévő szereléket és a kabátot. Felveszem a másikat. Hideg! Nem baj majd megmelegszik. Ahol nagyon mocskosnak érzem, ott a fehér kabáttal letörlöm. Még nadrágot kell, keresni. Az is megvan, szinte rutinosan szerzem meg. Már nem találok semmi kivetni valót a dologban, nekem szükségem van rá, neki meg már semmire se! Apám dohányt csavar. Nézem, ahogy rutinos mozdulatokkal pödri, úgy, hogy szinte szemmel követni sem tudom, már kész is a füstölni való. Rágyújt, ez az egyetlen élvezet már csak, ami megmaradt neki. Elég kései gyermekek vagyunk, apánkon már látszik milyen élete volt. Valamikor erős, híresen erős legény volt. A szomszédjaink féltek tőle mikor ideköltöztünk. Olyan helyről jött ahol az erő számított, meg az, hogy ki a legény a gáton. De már nem is borozgat. Anyuért is megverekedett legénykorában. De ahogy családja lett, erejét a munkára használta csak. Minket még csak meg sem legyintett. Volt egy bőr öve. Ha nagyon meg kellett minket fegyelmezni, csak kioldotta rajta a csatot és mi már sírtunk könyörögtünk, hogy ne bántson. Pedig soha nem került le a derekáról az öv. Illetve mégis csak. Történt, hogy egyszer apám nővére látogatott meg bennünket. Egy vipera volt. Ártott apámnak ahol tudott, viszont ebben az időben anyunak kedveskedett, látogatta, de csak azért, hogy apámat bosszantsa. Elzavarni, megverni egy nőt nem illik, nem is tette apám. Tehát ott volt Erzsébet asszony látogatóban nálunk, mikor a húgom valami jelentéktelen rosszaságot művelt. Apám szemefénye volt a húgom, bármit megtehetett büntetlenül. Ekkor viszont apám kicsatolta az övet. Persze a húgom megriadva éppen Erzsébet asszony karjaiban kereset menedéket. Erre apám lerántotta az övét, és egy hatalmasat csapott vele, látszólag a húgomra. Az igazság azonban az volt, hogy az öv Erzsébet asszonyt érte, karjától a háta közepéig. Erzsébet asszony pedig hetekig, mint hősiességének jelét mutogatta a megkékült kezét, hogy bizony, ha ő nincs ott, akkor szegény kislányt éri az a rettenetes csapás. Persze ilyenkor félrefordulva mindenki mosolygott egy picit. Éjszaka csak megyek, nappal csak rejtőzöm. A legváltozatosabb helyeken kell elbújnom, soha nem tudom előre hol ér a reggel. Már többször majdnem felfedeztek. Mindig nagyon figyelnem kell a legapróbb dologra is. Ez egyre nehezebb, három napja elfogyott az a pici „prófunt” is, ami még a kincstáriból maradt. Azóta, csak pár szem porba elszórt búzát és búzacsírát ettem. Vizet találok eleget, mert egy folyót követve megyek. Persze időnként a parttól jócskán elkanyarodva kell haladnom. Érzem, ahogy fogy az erőm, nemsokára nem fogom bírni az egész éjszakás gyaloglást. Lőnöm kellene valamit. Közben kiderült, hogy a lőszerest hiába cipeltem, csak egy töltet van, az is a muskétában. Ezt leellenőriztem a töltővesszővel. Pontosan addig ment le a csőben, ameddig töltéskor letolom. Egyetlen lövés, huzagolatlan cső, és golyó nem sörét. Mindez pedig éjszaka, kimerülten, éhesen így csak nagyon közelről szabad megkockáztatni, ha nem sikerül, 10
akkor éhen halok. Egy árokrendszer mellet haladok, telihold világít. Látom, hogy a nyulak már százlépésnyiről elszaladnak, olyan világos van. A tarlón így semmi esélyem, csak egy lövésem van. Az árok! Bele az árokba! Megyek az árok alján, ötven lépésenként kidugom a fejem. A nyulak messze vannak. Csak egy lövés, ha elvétem éhen halok! Megint kinézek, Őzek! Legalább kétszáz, de inkább háromszáz lépés. A nyúl egyébként is jobb. Nem tudok magammal vinni annyi húst. Márpedig mennem kell minden éjszaka. Nem mondom, ha itt lenne az árokparton. Tovább megyek. Felnézek, semmi. Kezdek kétségbe esni. Nem lesz semmi! Megyek, felnézek, megyek, felnézek. Szinte monoton ismétlem. Felnézek, és majdnem mentem is tovább, annyira automatikussá vált a dolog. De ott a nyúl! Hét-nyolc lépésnyire! Megmeredek, nem merek mozdulni. Csak álló nyúlra lőhetek, nem kockáztathatom meg, hogy futtában golyóval elvétsem. Jaj, istenem csak el ne menjen! A szívverésem elijeszti, olyan hangos! Hogyan emelem rá a muskétát, hogy ne vegye észre? Az lehetetlen, mert már észrevett, és figyel. Ismerem ezt a mozdulatlanságát a nyúlnak, merően néz rám és a legkisebb mozdulatra is elugrik. Így tesz a vadászatokon is. Lapul és figyel, tudja, mikor kell nekirugaszkodni, az élete függ tőle, hogy jól tudja. A fülei lesimulva, izmai már megfeszültek, a legkisebb mozdulat és már indul is, szélsebesen. Mindenképp elugrik, ha várok, akkor is, mert ő sem bírja majd a feszültséget a végtelenségig. Fogy az idő, tudom, mindjárt kiperdül a barázdából. A muskéta emelkedik, a vállamba nyomom a tusát, végig nézek a csövön, a lapuló nyúl közepére irányítom. Nincs több idő, lőni kell! Bamm! Csatt! A felvillant fény elvakított és a füsttől sem látok semmit. Valami nem stimmel, valami fémesen csattan a lövéskor! Eloszlik a füst. Ott a nyúl! Pont úgy lapulva, mint az előbb! Az nem lehet! Nézem, de már szaladok oda. A nyúl átváltozik egy törött ekevassá. Már megint fázom, lecsúszott a medvebőr. Én meg összegörnyedve reszketek. Forgolódtam, nyomasztó álmom volt. Magamra húzom a medvebőrt. Fehér Sas szerint az álmok mindig jelentenek valamit. Elmegyek hozzá, ha majd lesz elég prémem, viszek neki is. Esik az eső. Az a fajta, ami napokig szokott esni, nem zuhog, de folyamatosan és egyenletes hullik. Ágasokkal kifeszítem a medvebőrt a viaszos oldalával felfelé. Egy kis menedék. Rágcsálom az utolsó szem kukoricát. Nem sok kedvem van az esőben végignézni a csapdákat, de muszáj. Ha most nincs semmi, akkor ameddig az eső el nem áll, nem is lesz. Napokig fog esni. A hús megromlik a horgokon. Valamit lőni is kell. Ha nem sikerül mit fogok tenni a horgokra? Horgok! Persze a romlott hús még halat fogni jó lesz, azok nem olyan finnyásak! Megvizsgálom a puskám rendben van-e. Elindulok a csapdák ellenőrzésére. Óvatosan lépkedek, mintha cserkelnék. A szemed úgy járjon, mint a sublótfiók! (előre, hátra) Ez Imrédy kedvenc mondása volt, ha vadat kellett találnunk. Most ugyan járhatott, mert még a baglyokat sem láttam a helyükön. Biztosan egy védettebb helyre húzódtak. A csapdák érintetlenek voltak. Friss nyomot, sem rókáét, sem csülkös vadét, de még egy nyúlét sem láttam. A ruhám átázott, éhesen fáradtan tértem vissza a pici menedékemhez. Most nem rejtettem el. Épeszű ember úgy sem jár erre, ilyen időben. Bandi bácsi a legöregebb vadőr, annak idején azt mondta erre, hogy „vadőrös idő”. Ugyanis ilyenkor a vadorzók sem jártak az uradalom erdeiben. A medvebőr nem ázott át. Ezt az én saját találmányomnak köszönheti. A medvét én lőttem, én készítettem ki a prémjét. Az indiánoktól ellesett módon. A bőrős oldalt vastagon beszórtam sóval. A széleit egy- egy arasznyira behajtottam, hogy majd a sólé ne folyjon ki. Összegöngyöltem, és mivel a nagy vastag bőr ki akarta magát rúgni, még össze is kötöztem. Így állt két hétig. A medve agyvelőt addig félre tettem egy edénybe. És hántottam cserfa kérget, amit vízbe áztattam, hogy kioldódjanak belőle a savak. Két hét után kihajtottam a bőrt. A maradék húst, hártyát még lefejtettem a bőrről, és leöblítettem hideg vízzel. Kiszegeltem a deszkából készült ajtóra. Rákentem a medve pépesre kevert velőjét, és egy hetet így szárítottam. Mit mondjak szaga az volt rendesen. A patakban lemostam róla a rászáradt velőt, és nedvesítve puhítottam a bőrt. Ez abból állt, hogy kézzel gyűrögettem, húzogattam, míg végül minden részénél kifehéredett és megpuhult a bőr. Ezután még a cserfakérges kezelést megkapta és száradhatott az ajtón, de már csak két napot.
11
12
Az indiánok ennyi ideig foglalkoznak a kikészítéssel. De én szerettem volna valamivel vízhatlanná is tenni, meg a szagát is kissé elviselhetőbbé mérsékelni. Emlékeztem, hogy a méhviasz gyertyának milyen finom illata volt. Tudtam, a környéken elég sok vadméh él. Csak hát megszerezni a lépet az nem egyszerű dolog. Ebben furcsamód egy medve segített. Kirabolt egy méhcsaládot. A lépből pedig elég sokat szétpotyogtatott. Más nem volt hátra csak össze kellett szednem és egy kis medvezsírral keverve felolvasztani, hogy kenhető legyen, beledörzsölni a bőrbe. A bőr kikészítés utáni szaga lehet, hogy amúgy is elment volna, de a méhviasz illatát a mai napig érezni. Ezért kellemes a medvebőrrel takarózni, és ilyenkor még az esőtől is véd. Hogy az alváskor az esővíz ne folyjon alám, kénytelen vagyok egy vastag fa alacsony lombja közt elkészíteni a fekhelyemet. Emlékszem, fiatalabb koromban mennyire büszke voltam arra, hogy akár egy fa tetején is tudok aludni. Fiatalság badarság! Nem jó fán aludni. Éhesen feküdtem le, és türelmetlenül vártam az elalvást, ami ettől a kíntól megszabadít. Az árokban ébredtem. Annyira letört az éjszakai sikertelenség, hogy nem törődtem az elrejtőzéssel. Úgy is mindegy, legalább gyorsan véget ér a szenvedés. Csak lehetőleg a helyszínen lőjenek agyon. De nem találtak rám. Dél körül van. A Nap merőlegesen besüt az árok fenekére, és én nem bírom a melegét, fel kell, keljek. A muskétát ott hagyom az árok alján, már hasznavehetetlen. Minden feleslegesnek tűnő dolgot lerakok magamról, csak egy kicsi kés maradt nálam. Az is, inkább azért mert olyan kicsi volt, hogy még az eldobásával sem érdemes foglalkozni. Elindulok, mert a közelben nincs semmilyen árnyék. Még az árokból való kimászásra sincs elég lelkierőm, csak tántorgok az alján. Nem tudom meddig jöhettem, nem működik az időérzékem. Csak azt tudom, fa lombokat láttok és a csatornának is vége van előttem úgy ötven méterre. Ettől egy kicsit javul a kedélyállapotom, hátha egy rendes emberek lakta tanya! Esetleg még enni is adnak, ha nem, akkor meg úgy is mindegy, ha elfognak. De azért nem rohanok rögtön oda. Eszembe jut, hogy a tanyákat kutyával szokták őrizni. És ilyen állapotban nem tudok nagyon védekezni egy nagyobb kutya ellen. Arra mégsem volt kedvem, hogy kutya egyen meg. Ezért megállok körülbelül húsz lépésre az árok végétől. És óvatosan felmászok az árok partjára. Itt kaszáló van térdig érő fűvel. Ez máskor kitűnő búvóhelynek számítana. De nem hiszek a szememnek, előttem húsz lépésre a fűben őzek fekszenek, egy öreg suta, meg a tavalyi két gidája. Az egyik bak. Még barkás a villás agancsa. Az ilyen fiatalok később tisztítják le. A szél felőlük fúj. Ellenkező irányba néznek, nem vettek észre. Nincs fegyverem, amivel elejthetném. Szinte csúfondáros, hogy itt kérőznek előttem. Legalább elijesztem őket! Pedig milyen jó lenne megfogni belőlük egyet. Elindulok óvatosan feléjük. Vajon mikor vesznek észre? Tíz lépés után még mindig merően másfelé néznek, nyugodtak, nem érheti őket baj, hiszen csak fejük látszik ki a fűből. Az egyik azt is leengedi. Már csak kettőt látok. Megyek közelebb, nem vesznek észre. Még közelebb. És most már érzem, ha vetődők el tudom kapni a kis bak agancsát. Mint az éhes oroszlán vetem rá magam. Megvan! Fogom az agancsot! Próbálna szabadulni, de érzem, most erős vagyok, nem tud szabadulni. Minden erőmet arra összpontosítom, hogy leszorítsam a fejét az agancsnál fogva. Két kézzel fogom. Így nem lesz vége a tusának, de ott a kés. Az egyik kezemmel elengedem, miközben a másikkal a térdemhez szorítom a fejét. Úgy tarkózom meg a késsel, mintha mindig ezt csináltam volna. Azonnal megszűnik a szenvedése, de most nem ez a fontos. Van mit enni! Csak most nézek szét, de szerencsére nincs semmi veszély. Lakott hely nincs a közelben, csak egy kiserdő. A két suta már messze jár. El kell rejtenem az őzet, mert visszamegyek a muskétáért, annak a kovájával tudok tüzet gyújtani. Érzem elcsurgott a nyálam, megtörlöm a medveszőrében, megfordulok. Érdekes most nem fázom. Persze ősszel, esős időben nem hűl le annyira a levegő, mint amikor tiszta az ég. Szénát gyűjtök télire. Ezt a munkát legnagyobb nyári melegben kell végezni. Nem lehet hajnalban, mert akkor még vizes a harmattól. Apám ellenben hajnalban kaszál, mire ilyen elviselhetetlenül meleg van, ő már a bokor tövében szunyókál. Anyu is mindig panaszkodik, hogy mikor napszámért aratnak, apám gyorsan kaszál, hogy minél hamarabb elérjen a búzaföld végére, ott azután pihen egy jót, míg anyu a marokszedéssel kiér. Akkor azután megint neki lát, és egykettőre a másik végében van. Anyunak meg nincs pihenője, ha tartani akarja a tempót. 13
14
Persze apám egy héttel ezelőtt kaszálta ezt itt le, és pár napja én már voltam megforgatni a rendet, hogy ne rohadjon be az alja. Most kis petrencékbe rakom a szénát. Mivel én nem tudok egyszerre sokat venni a villára, ezért apám és a testvérem hordják majd boglyákba. Apám egy egész petrencét egyszerre vesz fel és viszi a boglyához. Csodálom milyen erős. Mikor a szekérre rakjuk két fogásra felad egy boglyát. Minket meg leszid, ha nem jól rakjuk a szekeret. De olyan gyorsan képtelenség jól rakni. A szekérrakás bizony művészet, az izzadságosabb fajtából. Szélen kell kezdeni és mindig körbe haladni, úgy kell felépíteni, hogy minél magasabb legyen, de menet közben majd ne tudjon leborulni. Mikor nagyon nem ment, leparancsolt a szekérről, hogy cseréljünk, majd megmutatja, hogyan csináljuk. Persze ő nagyon szépen tudta rakni, csak most meg az volt a baj, hogy nem elég gyorsan adogattam fel a szénát. Többet vegyél arra a villára fiam! Persze többet, de nem nyolc évesen, majd tíz év múlva. Ahol most gyűjtöm a szénát, az a Bagi gróf birtokához vezető út mellett van. Apám kibérelte kaszálónak az út és a szántó közötti mezsgyét. Amit persze rendesen is lekaszál egy jó gazda, de ha még pénzt is kap érte, akkor minek tenné. Apámnak pedig nem tellett rendes kaszálóra, így ő is jól járt az olcsó bérleménnyel. Az út mellett szabályos közönként van egy-egy nyárfa. Mivel egy pici árnyékot ad, így annak tövéhez rakom a petrencéket, mert ebben a melegben az a rövid idő is számít, amíg alatta lehetek. Szép sorban vannak a petrencék, minden fa alatt van egy, már az út végénél járok, birtok bejáratánál. Hirtelen forgószél támad az út felett. Szalad végig az úton. Növekszik, már az út mellett lévő petrencéket is felemeli. Gyorsan leguggolok, befogom a szemem, ne menjen bele a por. A szél megcirógat, Nem is kellemetlen ebben a melegben. Aztán olyan erővel ér, hogy a felkavart por szúrósan csapódik a bőrömbe. De csak pár pillanat és már el is ment. Elveszem a szemem elöl a kezem. A petrencék fent vannak a fák tetején. Mit mondok majd apámnak? Sírni kezdek. Akik bujdosnak, egymásra találnak, hamarabb, mint bárki más rájuk akadhatna. Ez azért van így, mert ugyanaz vezeti őket, az életösztön. Aki megfogni akar, teljesen más szemmel nézi a világot. Már hazaértem, de otthon nem vagyok. Mindenkitől tartanom kell, aki ismert. Csak a családom adhatna menedéket, ha itt lennének. Menekülni kellett nekik is. De nem csak nekik, sok jó embernek is, csak olyanok maradtak, akikben nem bízom. Nem bízom a bujdosó társaimban sem, nem jó emberek. Ha lenne valamim, lehet, hogy már megöltek volna. Ők elveszik, ami nekik kell, igaz tőlük is elvették. Nem szeretek velük lenni. De egyedül már éhen haltam volna. Anyámasszony katonájának tartanak, mert „félek” egy kis útonállástól. Pedig én csak nem akarom másét elvenni, és főleg nem az életét. Azért tűrnek meg, mert a vadászathoz értek, bár puskát nem adnak a kezembe. Ők is tartanak tőlem. Tanácsaim alapján sokkal eredményesebben vadásznak. Tavaly augusztus elején találkoztunk, én akkor egy pár napja érkeztem meg. Ők már régebben bujdostak, és éppen rabolni sem mertek, mert katonák keresték őket. Nem volt mit enniük nekik sem. Vadászni akartak, de nem sikerült nekik. Mondtam adjanak egy puskát, mire azt válaszolták, hogy egy ilyen zöldfülű kezébe nem való. Azt megengedték, hogy elmenjek velük lesre. Egy bokor tövében húzódtunk meg, aminek ők a közelében egy bakot tudtak. Vártunk a bakra, és már majdnem feladtuk, mikor megláttam vagy háromszáz lépésre egy szép középkorú őzbakot egy suta nyomába. Nyílt terep miatt nem lehetett rá cserkelni és nem is felénk jöttek. Üzekedés van, azt rögtön láttam és sajnáltam, hogy nincs ott a csali sípom. Aminek egyik végével a gida, a másik végével a suta hangját lehet utánozni. A suta hangjával ugyan semmire nem mentem volna, hiszen éppen azzal volt a bak. De a gida az biztos, mert a gida vészhangjára a suta rohant volna ide, nyomában a bakkal. Na, mondták is többiek, hogy tényleg sokat ér a tudományom, úgy hogy máskor fogjam be a lepénylesőmet, ha nem tudok okosat mondani! Azután eszembe jutott, hogy a bakok, ha nincs éppen a közelben se bak se suta, ilyenkor még a bokroknak is nekimennek, csak úgy rázzák az ágakat az agancsukkal. Vajon jelzik, hogy itt vagyok, én vagyok itt az úr, vagy csak a felgyülemlett férfierőt vezetik le? Ezt a gondolatom már
15
nem osztottam meg a többiekkel, hanem neki láttam és háromszor megráztam a felettünk lévő bokrot, jó erőteljesen, csak úgy zörgött. A többiek megrökönyödve nézték, elment az eszem. Én meg súgtam nekik, ne törődjenek semmivel, csak a bakot nézzék. És a bak megállt, én meg újra és újra megráztam a bokrot, egyre agresszívabban. A bak most már a sutával nem törődve rohant felénk, elűzni a vélt vetélytársat. Amikor már ötvenlépésnyire volt lehasaltam, és nem mozdultam, csak figyeltem, ahogy a két puskacső már a bakra irányult. Halkan szóltam, csak akkor lőjenek, ha már megállt. De a bak csak rohant felénk. Tőlünk vagy 5 lépésnyire állt meg csak. Innen nem lehetett hibázni. Azóta hallgatnak rám, ha vadászatról van szó. Most viszont ők tanítanak engem. Árad a Zagyva. Ilyenkor a halak ívni kijönnek az elöntött rétekre. A sekély vízben a fű közé rakják le az ikrát. A meleg vízben hamar kikelnek a kicsiny halak. Mire a víz visszahúzódik, milliárdnyi ivadékot hoz magával a folyóba. Rékas alatt találkozunk. A faluszélén elkötöttek egy ladikot. Bár a szerzés módját nem helyeslem, beszállok én is a vízi alkalmatosságba. Csendben evezünk le a folyón. Nem tudom, hogyan akarnak halászni. Én horoggal fogtam már halat, láttam halászokat kisebb nagyobb emelőhálóval, húzóhálóval, varsával, kecével halat fogni. De nálunk egyik sincs. Csak nem azt is lopni akarják? Nem hiszem, hogy kézzel akarják megfogni a halat. Bár én már hallottam olyanról, hogy a csukát kézzel is meg lehet, de csak kis vízállásnál, éjszaka mikor a taplanokba húzódik be. Csak benyúl abba az üregbe az ügyes kezű pákász, kitapogatja, hol a feje, és a csuka két szemét a két ujjával benyomva kiemeli onnan és kidobja a partra. Itt egy nagy tisztásra már kiöntött a víz. Kievezünk rá, és a sovány magas kiugrik a vízbe hátra a csónak mögé. Derékig ér neki a víz. Most már nem evezünk, ő tolja a ladikot. Egyre sekélyebb a víz. Kikötünk a parton, fűzfa bokrok mellé. A szárazról a bokrok közül megszólal egy hang: - Hopp! Hopp! A nyurga válaszol - Hopp! Hopp! Erre egy rókaképű jön elő a bokrosból. Kezében egy háromágú szigony. Szó nélkül beül. A köpcös hozzám fordul: - Jól figyelj! Egyszer mondom el! Egy ember a ladikot tolja, ha szigonyos jelez a kezével, megáll. Úgy helyezkedj el, hogy a szigonyos mindig látszódjon, ne takard! Ha megszigonyozta, akkor én a vízbe ugrok, mert a szigonnyal nem lehet kiemelni a halat. A szigonyos teljes erejével a földhöz szorítja, ameddig én meg nem fogom. Azután berakjuk a csónakba. Ott vannak a zsákok, Ahogy rakjuk be az elsőt, te már húzd is rá. Ha benne van, hajtsd vissza a zsák száját és ülj rá. Máskülönben kiver minket a csónakból. A további halakat ameddig a zsákba fér, abba rakjuk, ha már nem, elkötöd a száját és előveszel egy másikat. Kicsit csodálkozom, mekkora és mennyi halat akarnak ezek így fogni? Nem nagyon hiszek benne, de nem szólok. Elindulunk. A szigonyos mutatja merre mennyünk. Ahogy közeledünk, látom is hogy miért éppen arra. Finoman alig észrevehetően, de állandóan fodrozódik előttünk a víz. Egész közel érünk, mikor jelez a szigonyos, hogy lassabban tolják a ladikot. Felemeli a szigonyt, a másik kezével jelez, hogy állj, és már vágja is a vízbe a szerszámot. A köpcös ugrik, szinte rávetődik arra a pontra ahová a szigony fúródott. A rókaképű teljes testsúlyával támaszkodik a szigony nyelére. Birkózás a hallal, amiből én csak fröcsögő vizet látom. Emelik ketten a halat, gyorsan a zsák! Szétnyitom a száját, és az én szám is tátva marad. A hal hátának vastagsága az én derekammal vetekszik. Zsákba van, és pillanatok múlva már ülök is rajta. Érzem az erejét, kapaszkodnom kell, mert anélkül nem tudnék a zsákon maradni a síkos ladikban. Ez vagy egy tucatszor megismétlődik, csak néha valamivel kisebb, vagy nagyobb halakkal. Egy farönk felé haladunk, a vízben teljesen elmerült, biztos öreg korhadt fa. A ladikkal összemérhető hosszúságú. A szigonyos izgatottan jelez, biztos van valami a farönknél. Ebben a pillanatban, mint a kilőtt nyíl elindul a farönk, valószínűtlen sebességgel, egy másodperc alatt eltűnik. - Tiszai harcsa,- mondja a köpcös - jobb is hogy elment, úgy sem bírtunk volna vele, meg túl veszélyes is. A rókaképű nem bujdosó, a városban uraknak adta el a halakat. Mi egy kisebbet 16
meghagytunk magunknak, azt főzi a köpcös. A pénzt elosztották egymás között, az én „jutalmam” hogy ehetek a halból. A hal rotyogva fő, közben beszélgetnek, nevetnek. A két társamnak igen jó kedve van. Végül is jobb, hogy nem osztoznak velem, így én nem vagyok annyira bűnös. Ez felderít engem is. Megszólítom a nyurgát. - Mondd, te miért hordod a katonagúnyád,most már pénzből vehetett volna neked a rókaképű egy jobb ruhát is. - Vehettem volna már régen is, hiszen pénzem az nem is kevés van elrejtve. Hanem a télen, mikor kerestek a katonák, havon a nyomomra akadtak. Menekültem a folyó felé, mert ott nagyobb volt a köd. De ők hajtóvadászatot rendeztek rám, sorba álltak a katonák. És körbe vettek, ne tudjak semerre se elmenekülni. A köd egyre nagyobb lett, de egyre szűkült a kör. Húsz lépésig lehetett ellátni, de ők tizenöt lépésenként álltak sorba. Beértek. Én nem menekültem, hanem felhajtottam a gallérom az arcomra és vállamra vettem a puskát. Elindultam velük egy irányba és egy sorba. A fázós katonák, csak egy másik fázós katonát láttak, aki velük együtt egy útonállót keres. Haladtam velük egy ideig, majd észrevétlen lemaradtam, ezzel kikerültem a körből. A katonák a nyomokat eltaposták. Nem tudták meg hová lettem. Hát ezért. Az intéző irodája előtt állunk. Nem tudom miért hívtak össze minket. Gyula vadőr, Imrédy és az intéző vannak bent. Gyula vadőr jön ki elsőre az irodából, kérdezzük tőle mi volt odabent. Rám néz, csak annyit mond, spicli, felül a lovára és elvágtat. Nem értem. Egyenként hívnak be az irodába minket, elsőnek Jóskát. Kifelé jövet megkérdezzük Jóskától, mi volt. Semmi, Gyulát elzavarták. De már engem hívnak. Egy nagydarab díszes íróasztal mögött ül az intéző. Úgy néz rám, mint valami banditára a vallató bíró. Imrédy, aki behívott, behúzza mögöttem az ajtót. Megáll jobboldalt az íróasztal mellett. - Tudja miért van itt? - kérdezi az intéző. - Nem. - Mit lőttek Gyula vadőrrel? - Szarkát, rókát, és még rucát is. - Nemes vadat nem? - Nem. - Adott Gyula magának vadhúst? - A rucából kaptam. - Mást nem? - Nem. - A vadak takarmányával mit csináltak. - Etettünk, szórót készítettünk. - Szórót? - Szórót, de csak egy zsákból. A többit etetők alá tettük. - Gyula nem vitt haza belőle? - Nem. - A dúvadjelekről mit tud? - Én még nem adhatok le, mert még csak inas vagyok, nincs puskám, bár csapdázni azt tudok. Arról hallgatok, hogy a csapdával fogott dúvadért kapott pénzen megosztozom azzal a vadőrrel, aki éppen leadja nekem a jeleket - Gyula leadta kóbor eb orraként, az őz orrát. Mit tud erről? - Semmit. És most jövök rá Gyula miért hisz árulónak! A múlt hónapban lőttek egy fosos őzet, ne fertőzze az állományt. Imrédy meg rábízta Gyulára, hogy etesse meg a kopókkal. Gyula éppen kötözte az őzet a takarmánnyal megrakott szekér oldalához, mert vadetetés után befordul a kennelhez, megetetni a kopókat is. Látom, hogy furcsán néz ki az orra az őznek. Hát ennek meg nincs orra! Csodálkoztam hangosan. Most jövök rá, azért nem volt, mert Gyula levágta dúvadjelnek. De nem mondtam senkinek, és azt sem tudom ki látta még rajtam kívül. Arra viszont emlékszem, hogy egy hete valamin, csúnyán összevesztek Imrédyvel. - Elmehet! 17
Elmentek hajnalban. Nem mondták hová, de ahogy készülődtek, megértettem. Már nem hívnak, tudják, hogy úgysem mennék, meg aztán így nem kell osztozniuk. Azért nem örülök, miért kell ez? Hiszen vadászatból, halászatból is megélhetnénk. Igaz, hogy azért is deresre húzhatnának, de a vadért meg a halért nem dolgozott meg senki, a közvélekedés gazdátlan dolognak tartja. Az őseink szabadon vadászhattak, minden szabad magyarnak joga volt hozzá. Akik most bitorolják a földbirtokokat sokszor maguk is rablók, elűzték az előző tulajdonosokat. Ezeken a birtokokon nincs semmi lelkiismeret furdalásom egy kis vadászat miatt. Van a búvóhelyünkhöz közel egy elhagyott gyümölcsös. Kiöregedett fákon kevés, de nagyon finom alma terem. Ráéheztem, tehát elsétálok, szedek egy keveset. Nagyon kellemes idő van. A kora délelőtti Nap kellemesen melengeti a hátamat. Sehol sem látok senkit, pedig elég messze ellátni a sík vidéken. Olyan nyugalom száll meg a békés tájtól, hogy még fütyörészek is. Egy mezei nyúl ugrik fel előttem az útszéléről. Úgy teszek, mintha puska lenne a kezembe, megcélzom, és bumm! Mondom hangosan. Erre mintha csoda történne, a nyúl felbukik egy rögben és egy szaltót vet, olyat, mint amikor lelövik söréttel. Ezen jót nevetek. A nyúl mintha kissé sértődötten szaladna tovább, bár lehet, hogy ezt csak én képzelem bele. No ha látna valaki, azt gondolná, ennek sincs ki! Minden óvatosság, félelem lehullik rólam. Olyan mintha teljesen szabad emberként délelőtti sétámat tenném a birtokomat szemrevételezni. És valóban az egész határt a sajátomnak érzem, ameddig a szem ellát. A Nap nekem süt, a madarak nekem dalolnak, nekem friss a levegő és nekem érik az a borízű alma, amiért éppen megyek. Őzet kell lőni, vendégek jönnek holnap ebédre az uradalomba. Még nincs sötét De a nap már lement. Igyekeznünk kell megtalálni azt a bakot, aminek az egyik agancsszára törött. Valószínűleg még barkában tört le, akkor még lágyabb a csont. Lehet, hogy hurokba akadt és szabaduláskor tört le. Nem tudjuk, csak azt, hogy mindig erre a kaszálóra jár ki. De csak sötétedés előtt negyedórával. Ha előbb szólnak, lehet, hogy másikat már lőhettünk volna valahol, de ilyen későn indulva csak ez az egy lehetőségünk maradt, mert ez a bak egészen jól tartja a szokásait. Eddig mindig pontos volt, csak a helyben volt némi változás, hol a kaszáló egyik vagy a másik végén, néha meg bent a közepén jelent meg. A lovak teljesen hozzászoktak már a vadászathoz, nyugodtan húzzák a kocsit, nem kell hozzájuk szólni, a gyeplő apró jeleiből tudják, mikor mit kell tenniük. Mikor várakozunk nem türelmetlenek, a lövéskor nem ugranak meg. Öreg jószágok, ki tudja hány éve vadásznak már az általuk húzott kis könnyű kocsiról. Eddig mindig a kaszáló szélét néztük ahol megjelenni szokott a bak. Csak véletlenül nézek befelé, ahol egy kis lanka van. Megbököm Zolit, már ő is látja. Megállítja a lovakat. Ahogy emelem a puskát, már húzom is a kakast fel. Mire a vállamban van a tusa, már lőhetek is. Mivel mostanra teljesen összeszoktam a puskával, nem is kell hosszan céloznom. Más ezt nagyon gyorsan leadott lövésnek érzékeli, pedig nem az, csak a felesleges mozgásokat elkerülve, hamarabb lőhetek. És ez célszerű is, mert amikor már összeáll a dolog, kár várni hogy még pontosabb legyen, mert nem lesz az. A kéz az állandó korrigálás miatt csak egyre jobban hintáztatja a fegyvert. Nyaklövés, a bak tűzbe rogy. Nem messzebb harminc-negyven lépésnél, de a bokáig érő lekaszált fűben eltűnt. Nincs még sötét, hogy ne láthatnánk. Nem baj, pontosan tudjuk hol állt. Biztosra megyünk, mert pontosan ott kell feküdnie. Leszállunk a kocsiról, hogy felvegyük. A kocsinak mindig ott kell maradnia ahonnan a lövés történt, mert ha véletlenül elmennénk a vad mellett, hozzáviszonyítva ismét rákereshetünk. Odaérünk a bak vélt helyéhez, de az nincs sehol. Itt kell lennie, ilyen távolságból nem véthetjük el a helyet! Keressük! Minden talpalatnyi helyet átkutatunk. Nincs! Kezd sötétedni. Nem mehetett el, azt észrevettük volna. De akkor hol lehet? Már pedig őz nélkül nem mehetünk be! Ennek itt kell lennie! Besötétedik. - Hagyjuk! - mondja Zoli. - Ezt már nem találjuk meg. - Várj itt! Mindjárt jövök. A kocsihoz megyek a viharlámpáért. Tüzet gyújtok a tűzszerszámmal, azzal a viharlámpa kanócát. Elindulók lámpással Zoli felé. Félúton felkiáltok - Megvan! Zoli értetlenül néz rám. - A szeme világít! 18
19
Közvetlenül a lábai előtt fekszik a bak, Egy pici széna maradt a kaszálón, az alá csúszott be a bak. A szeme kiviláglik alóla, a lámpafényt tükrözi. Nemsokára a gyümölcsöshöz érek. Már szinte a számban érzem azt a finom borízű almát. Vidáman fütyörészek, bár a nyál néha összecsordul a számba, ilyenkor egy kis szünetet tartok. Csak az egyre közelebb kerülő gyümölcsöst nézem. Az út, amelyen megyek egy frissen lekaszált gyep mellett fordul be a gyümölcsösbe. Előtte rögtön a kanyar után néhány bodza bokor. A továbbiakban az út két oldalán vannak a fák, szilva és alma vegyesen. Szaporítom a lépteimet, ahogy közeledem. Aztán hirtelen valami rossz érzés fog el, megállok és hátranézek. Egész közel már lovasok, katonák tartanak felém vágtatva! Rohanni kezdek a gyümölcsös felé. Már egész közel van. A gyümölcsös nem jó búvóhely! Szinte mindenki azt választaná itt, mert másutt még egy bokor sincs. De a szabályosan ültetett fák között, ilyen kicsi gyümölcsösben semmi esélyem nincs. Már 100 lépésnyire lehetnek a lovasok, mikor befordulok a bodza bokrok takarásába. A gyümölcsös nem jó, ott fognak keresni! A kaszáló, nem is gondolják, hogy ott rejtőzöm! Csak pár lépésnyire beszaladok a friss rendek közé. Hasra vágom az egyik mellett magam és a kezemmel magamra húzok belőle. Éppen akkor érnek a lovasok a kanyarba, habozás nélkül a gyümölcsösbe vágtatnak. Az elsők hamar ki is jutnak a túlsó oldalára. És mivel nem látnak tovább futni, megállnak és leszállnak a lóról. Ketten a lovon maradnak, a többiek gyalog fésülik át a gyümölcsöst. Mikor végeznek értetlenül leskelődnek, majd parancsra, lóra kapnak és visszanyargalnak abba az irányba amerről jöttek. A déli Nap erősen süt az udvaron lévő padra. A padon leveses tál, a pad körül kicsiny sámlik, fatönkök. Nekünk van kikészítve, a felnőttek bent esznek a házban. Kicsiny a ház, csak egy pici konyha, és ugyanakkora szoba az egész. Oldalt még van egy nagyon keskeny kamra is, de oda egy felnőtt csak oldalvást fordulva tud bemenni, mert a polc, amin lekvár, liszt és egyéb élelmiszerek vannak, kitölti nagy részét. Persze máskor elférünk, de most vendégek vannak. A vendég kislányé lesz az egyik sámli, nekem a tőke jut ülőhelynek. Mi csendben neki is kezdünk az evésnek mihelyt anyu kiszedi a levest, de a leves forró, így hát minden kanál levesre ráfújunk, mielőtt a szánkba vennénk. A kislány a kútnál van még az anyukájával, kezet mosnak. Egy szó sem hangzik el, így szoktuk meg. Ha régebben megszólaltunk, azonnal ránk szóltak. Magyar ember nem beszél, amikor eszik! Jön vidáman a kislány, az anyukája bement a házba. Le akar ülni, de azonnal felpattan. Egy ideig tétován áll a sámli mellett, majd beszalad a házba. Anyu, anyu! Süt! Forró! Hát, ha forró, fújjad! A kislány engedelmesen kijön és elkezdi a sámlit tiszta erejéből fújni. Maró éhséget érzek. Most nem gondolkodom az álmaimon, ahogy szoktam. Keresni kell valami ehetőt. Nem érdekel az egyhangúan kopogó eső sem, elindulok a baglyok fája felé. Csak nagy szükség esetén lövök baglyot, nem azért mert sajnálnám, vagy undorodnék tőle, hanem mert nem szabad a lőport, ólmot pocsékolni ilyen kevés élelmet adó jószágra. A bagoly, még ha tollastól nagyot is mutat, megkopasztva nagyon silány falat. A feje nagy a testéhez viszonyítva, és alig van mit enni rajta. Ehhez még hozzájárul, hogy még abból a kevésből is sokat kiszakít golyó. Valahol itt kell lenniük, a megszokott helyük közelében. A baglyok fája nem él, száradt törzsén már alig van imitt amott kéreg. A gallyai között kutat a szemem. A bagoly igen jól tudja álcázni magát, még ilyen kopasz fán is szinte felfedezhetetlen. Szüksége is van rá, mert a nappali madarak, ha észreveszik, csapják, csípik, ahol érik. Ameddig csak látják, nem hagyják nyugodni, űzik, zavarják. Ebben kicsit hasonlítunk, meg abban is, hogy volt idő, amikor csak éjszaka járkálhattam, vadászhattam én is. Bagoly sehol, de a fa törzsén gombákat látok. Laska testük ernyőmód egymásra borul. Ennek megörülök, ez ehető gomba, mint minden fán növő, kivéve, amelyik olyan kemény, hogy nem lehet megrágni sem. Azok inkább a tűzszerszámhoz való taplónak jók. A gombák egyébként is jelzik, ha mérgesek. Semmi értelme nem lenne, hogy az állatok előtt titokban maradjon ez a tulajdonságuk, hiszen akkor ugyanúgy lerágnák őket, mint a többit. Színükkel, ízükkel, szagukkal jelzik, ne egyél meg! Az állatok nem is nyúlnak hozzájuk. 20
Az emberek akkor mégis miért nem tudják ösztönösen melyik a mérges gomba? Mert az emberek nem nyersen eszik a gombát, hanem megfőzve. A főzéskor megváltozik a színe, elmegy a szaga, és az íze is. Fűszerezéssel még jobban egyforma lesz a mérges és az ehető gomba. A méreg viszont marad. Amikor leszedek egy gombát, megkóstolom, ha nem jó ízű, vagy rossz szagú kiköpöm. Ez teljesen veszélytelen, mert a gombaméreg csak a gyomorban oldódik ki. Az indián varázslók ismernek olyan gombát, amitől látomásuk támad. Arra használják, hogy az őseikkel tartsák a kapcsolatot. Fehér Sas azt mondja, hogy a gomba nem jó, megtámadja az ember fejét, és egy idő után megőrül, aki rendszeresen eszi. Ő, ha önkívületbe akar esni, három napig nem eszik, negyedik nap már látomásai vannak. Említettem is neki, hogy elég sokszor nem ettem három napig, de nem voltak látomásaim. Akkor neked öt napig nem szabad enni a látomásokhoz! - mondta. Most már csak száraz fát találjak, megfőzni a gombát. Ez nem egyszerű többnapos áztató esőben. Szerencsére tudok egy villámcsapta fát. A fa üszkös maradványát a hamuzsír nem engedi átnevesedni. Abból faragok le gyújtósnak. A gomba egy evésre jó volt, visszatért az erőm és a kedvem is. Bár így jóllakottan inkább szundítottam volna egy kicsit, de csapdákat ellenőriznem kell. Ha megromlott a hús rajtuk, akkor bizony nem is fognak már semmit, ha eddig nem fogtak. Ellenőrzöm a puskám töltetét. Mivel rendben találom, elindulok. Az első tizenkét csapdáknál a szokott kép fogad, semmi eredmény. No, akkor keljünk át a patakon, nézzük meg a többit is. A patak partja felé közeledve megdermedek. Éppen csak észrevettem a mozgást előttem. Behúzódók egy fa mögé. Egy lakota család halad a hegy felé. Minden tulajdonukat viszik magukkal. Mindig csodáltam milyen hihetetlen terhet képesek az indián nők cipelni. Ahogy megjelentek épp oly hirtelen el is tűnnek. Én még legalább fél órát várok egy helyben. Ha esetleg további indiánok is követnék ezt a családot, nem szeretnék beléjük botlani. Amúgy is ráérek. A patak megáradt. Legutóbb a köveken ugrálva szárazon átmehettem rajta. Most derékig érhet, és erős sodrása van a felkavarodott iszaptól vörös víznek. Felfelé megyek a folyásiránnyal szembe, ott kell lennie egy kidőlt fának a patak felett, azon akarok átmenni. Most látom ez nem is egyszerű. Vékony kefe sűrű gallyak akadályozzák az átjutást. Miután kidőlt a fa, oldalából függőlegesen nőttek ki a friss hajtások. A késemmel ritkítok rajtuk. Elég feltűnő nyomot hagyok ezzel. De nem akarom az esetleges fogást veszni hagyni. Visszafelé még óvatosabbnak kell lennem. A csapdákon semmi. Már nem bízok a holnapi fogásban, nem valószínű, hogy a hús bírná még egy napig. De nincs mire kicserélni. Hátha holnap lövök valamit. Visszafelé sokáig figyelek a patakpartjánál, nem látok semmi veszélyesnek tűnőt. Akkor óvatosan megközelítem a kidőlt fát. A kutyafülét! A fát elvitte az áradás. Ráadásul a patak vízszintje is jelentősen megemelkedett, és a sodrás rendkívül erős. Pörgő, forgó karvastagságú ágakat visz magával. Át kell rajta jutnom, puskával együtt! Nem! A puskát esetleg elejtem, akkor pedig biztos az éhenhalás. Van nálam zsineg. Nem vastag, de elég erős. Levágok egy villás faágat. Levetkőzök, a ruháimat összehajtva az ágra kötözöm, hátha így szárazabb marad. Elég vízhatlanok egyébként, a napok óta folyamatosan hulló eső nem áztatta át. De ha ruhástól belemegyek a vízbe, akkor már nem maradna egy száraz darab sem. A csomag tetejére kötöm többszörösen is a puskám és a tarisznyám is. A patak szélességénél hosszabb zsinórt hagyok az áthúzáshoz. A csomagot a víz szélére készítem. A zsinór végét a csuklómra kötöm és elindulok. No, legalább itt nem ér az eső, poénkodom magamnak egy kicsit. Nagyon erős a sodrás, a víz már derékig ér az első lépés után. A talaj rendkívül csúszik. Majdnem elesek. A harmadik lépésnél már nyakig ér a víz. Nagyon nehéz menni, a patakban lévő köveken bukdácsolok. Ha úsznék, azzal azt kockáztatnám, hogy a holmimat a sodrás végett jóval hosszabb út miatt berántanám a patakba. És mire kimásznék, a túl oldalon valahol felakadna, vagy nem is tudnék kimászni, mert visszahúzna a sodródó pakk. A patak közepén járok. Egy hatalmas ütést érzek a fülem tövén, rögtön utána a szemhéjamon. A bal szememet elönti a vér azzal már nem látok. A jobbal is alig. A rám akadt faágtól nem tudok megszabadulni. A madzagot is húzza. Többször is majdnem elvesztem az egyensúlyomat. Ösztönösen először magamról akarom lerázni a terhem, de hirtelen rájövök, akkor a 21
22
csomagot a faág behúzza a patakba. Ekkor az egyik kezemmel megfogom az ágat, hogy stabilan álljon, amennyire csak lehet. Visszamegyek két-három lépést, közben az ágat magam mellett eltolom a part irányába. Most, már ha elengedném, a faág továbbúszna, de előtte még ki kell akasztanom a zsinórt belőle. Mindezt a lehető leghamarabb, mert jöhet újabb faág. A vékony gallyak csapkodnak a szeme előtt, és többször arcomba is vágódnak. Becsukom a szemem, úgy sincs most rá szükség. A mocskos vízben nem látom a zsinórt. A kezem végig vezetem a zsinóron. Nehezen kifordítom a beleakadt ágat. És rögtön útjára engedem. Egy pillanat alatt szabaddá válik az út. Elindulok kifelé, de alig van erőm bukdácsolni a csúszós köveken. Remeg a lábam, érzem, pár másodperc és elvisz a sodrás. Már csak másfél lépésnyire vagyok a parttól. Elérem az emelkedő részt. Mire karnyújtásnyira vagyok, a lábam nem bírja tovább. Négykézlábra ereszkedem. A víz átcsap a fejemen. Az orrom-szám megtelik vele. Ha egy pillanat alatt nem jutok ki, megfulladok! Az utolsó erőmmel felrúgom magam. Elkapok egy benyúló ágat. Ráhúzom magam. A kezemmel görcsösen kapaszkodom a biztonságot jelentő vékony vesszőcskében. Erősen zihálok, de ezt a helyzetem pihenésnek érzem. Alig tudok kimászni a csúszós partra, a sáron többször visszacsúszok. Mikor kijutok, érzem, várni kell a csomag áthúzásával, mindenem remeg. De ha újabb ágak jönnek, elviheti az egészet. Megkapaszkodok a fejem felett egy alacsonyan lévő ágon, átvetem rajta zsinórt és meghúzom. A zsinór a vízhez szinte tapad. Alig akar vízfelszíntől elválni. Milyen jó hogy ilyen erős, ha most elszakadna, az igen nagy baj lenne. De nem szakad. A zsinór már a víz felett van, rengeteg apró gally, szutyok lóg róla. De lassan lepotyognak. Leülök, erőt gyűjtök áthúzni a csomagot. Leakasztom az ágról a zsinórt, majd megvetem a lábam és kezdem húzni. Nem jön! Elakadt! Pedig jól megnéztem nem volt előtte semmi akadó! És teljesen a víz szélére tettem. Próbálom még egyszer, nem jön. Megrántom, érzem nem engedett egy cseppet sem. Elszakítani nem akarom. Most mit csináljak? Vissza kell menni! A gondolatra elszorul a torkom, és majdnem sírás környékez, mint egy kisgyereket. Na, jó akkor nyugodjak meg! Gondolkozzak tiszta fejjel! Visszakötöm a fára a zsineget. Ez így jó! De hiszen most szabadon úszhatok vissza! Vissza kell úszni, kiakasztani. Majd megint ide úszni és áthúzhatom a csomagot. Belevetem magam a vízbe, úszok. Háromszor olyan gyorsan sodródok, mint amilyen gyorsan úszni tudok. De nem hosszú a táv. Így mégis csak kiérek a partra. A térdemet azért jól bevágom valami keménybe, mikor kimászok a partra. Sántikálva vissza gyalogolok a holmimhoz. Nem a csomag akadt el, hanem a rángatáskor bele akadt egy kiázott gyökérbe a zsinór nem sokkal csomag előtt. Kiakasztom és úszok is át a másik parthoz. Most levisz a víz, de már sokkal messzebb, mert még fáradtabban úsztam. Visszaténfergek a zsinór végéhez. Leakasztom ismét az ágról, majd a csuklómra kötöm, arra az esetre, ha kicsúszna a kezemből. Húzom, most könnyedén jön, belecsusszan a csomag a vízbe. Kezdem fejni a zsinórt. Ekkor ideér egy jókora ágas-bogas hordalékfa. A zsinórba menthetetlenül beleakad. Az egész csomagot hordalékostól viszi lefelé a sodrás, alig tudom tartani, húz engem is. Felbukok valamiben. A zsinór a csuklómon megszorul, magával vonszol a csúszós sárban. A vállam elakad a fiatal surják között. A zsinórt teljes erőmmel húzva beakasztom egy karvastagságú fácska törzsébe. Enyhül a szorítás a csuklómon. Ki kötöm a fácskához a zsinórt. Feltápászkodok, elindulok a zsinór mentén. A sodrás kihozta a törmeléket a víz széléhez. A csomagot nem látom. Lenyúlok a hordalék fáért. Megfogom ágainál, és mint egy hajókormányt, azzal tekerem. A csomagot beforgatta maga alá az uszadék, és most ismét felülre került. Kihúzom a partra. A ruhámból és a puskámból csorog a víz. Hiába szenvedtem meg vele, nem tudtam elkerülni az elázást. De legalább megvannak. Mikor veszem fel, a ruhák tapadnak rám. A sarum tocsog a víztől. Elindulok a szálláshelyem felé. Csak a fél szememre látok, a fülem zsibog. Le kellene vetkőzni mielőtt medvebőrrel, betakaródzom, de nincs hozzá erőm. Pucoljuk a compót. Ezt a halat lehet a legnehezebben megszabadítani a pikkelyektől. De a Zagyvában ebből van a legtöbb. Viszonylag kicsi hal, a nagy arasznál hosszabbak már igen szépnek számítanak. - Azt mondod, hogy két hete fogták el őket? - kérdezem Borsos bárótól. - Igen, először az ispánhoz vitték őket, mindenki azt hitte, hogy majd akasztás lesz, de még aznap láncra verve a katonák magukkal vitték mind a kettőt. Azt nem lehet tudni hová. Azóta nem 23
24
hallottam felőlük, csak annyi biztos, megtalálták a búvóhelyüket is. - Igen azt tudom. - De nem nagy kár értük. Amíg garázdálkodtak, nem éreztem magam biztonságban, mert mindenütt keresték őket. Nem mertem lerakni a varsákat sem. Nehéz volt átvészelni. - Hogy lett bujdosó? - Tegezzél nyugodtan, egy kenyeret eszünk! - Nem tudom mivel érdemeltem ki, talán azzal, hogy volt egy kicsi, de csinos birtokunk, nagyon jó vadászterület. Aki becsületes azt könnyen megvádolják mostanában hűtlenséggel. Pedig én csak legfeljebb a fehérnépekkel bántam csapodáron, azt nem tagadom. De jó is volt! Majd mesélek egy két dolgot neked, hála Istennek van mit. De ennek vége, a gondtalan életemnek, szórakozásnak, nőknek. Most a rabló gazembereké a világ, meg besúgóké, a köpenyegforgatóké. Most talán egy kis csend lesz, hogy azt a két útonállót elfogták. Ha megpucoltuk a halakat, megmutatom, hogyan kell hálót kötni, egy öreg halásztól tanultam. Ezeket a varsákat is én kötöttem. Borsos báró birtokán húzzuk rémzsinórral a kis nádasokat. A báró hívott minket, de csak Zolit és engem. Örömmel jöttem, jó szórakozás, és még igen eredményes is szokott lenni. Ilyen havas idő rá a legtökéletesebb. A róka a kis nádasokban keres menedéket. A szántások között kanyarognak ezek a keskeny laposok, amelyeket nem szoktak felszántani, mert úgy is a nád felveri. Valamikor a Zagyva folyó medre lehetett. Ilyenekkel van teli a birtok. Minden vad szereti, és mivel még fasorokkal is tarkítva van a táj, roppant kellemes látványnak is. Ahol most haladunk, arról az tartják, a bal partján egy kis falu volt még régi időben. A török elöl a templomba menekült az egész lakosság, asszonyostól, gyerekestől. A törökök meg felgyújtották, mind odavesztek. De most békés a környék, csak mi a zargatjuk vadjait. A rémzsinórozást úgy kell csinálni, hogy egy vastag kötélre kolompokat kötünk. A nádas két szélén haladva, húzzuk a kötelet a nádas felett. A kolompok zörögnek, a vad menekül előle. Hárman vagyunk, egyikünk mindig elálló, aki várja az ugrasztott rókát. Minden hajtás után cserélünk, így mindenkinek van esélye lőni. Úgy kell elállni, hogy a szelet szemből kapjuk, a hajtás felől. Egyébként a róka észreveszi a szagunkat. Ezen kívül még arra kell figyelni, hogy ne nyílt terepre álljunk, de azért szabad kilövésünk legyen a lehetséges menekülési irányokba. Ezek nádasok elelvékonyodnak, van ahol meg is szakadnak. Az ilyen helyek a legjobbak. Itt a legnagyobb az esély, hogy csővégére kapjuk a ravaszt. Nemritkán oldalt kiszalad a róka, ezért a hajtóknak is érdemes töltött fegyvert cipelni. Amikor az uradalmi fácánvadászat volt, a vadőröknek is hajtani kellett, mint mindig, de fácánt nem lőhettek. A puska azért nálunk is volt, mert ilyenkor a zajos úri közönségtől gyakran visszafordul a róka, és inkább a hajtók között szalad ki a körből. Egy ilyen alkalommal, olyan kefe sűrű nádast kellet hajtani, hogy a még töretlen nádban csak úgy tudtunk előre haladni, ha minden lépésnél, szó szerint ráfeküdtünk és a testünkkel törtünk utat. Ahogy haladtam a hajtással, láttam, hogy valami előttem nem sokkal mozdul. Azt nem láttam mi, de csak négylábú állat lehetett. Az úri kutyák ide úgysem jönnek be, gondoltam és megálltam. Mivel három lépésenként voltak hajtók, ahogy megtorpantam, egy rés kezdett kialakulni a hajtósorban. A róka, mert az volt, egyből itt látta a lehetséges szabadulás útját, és megpróbált kilógni a körből. De én nem tudtam ráfogni a puskát a sűrű nádtól. Ezért kitaláltam, hogy a róka haladási irányának megfelelően, csak kissé előbbre ráfekszem a nádra. Így is történt, mire én elfeküdtem vízszintesen a nádat lehajtva, a róka is vonalba ért. Egy arasznyiról lőttem füle tövén a ravaszt. Csak mikor kicipeltem a nádból, láttam, hogy csak három lába van, a jobb első tőből hiányzik. A lábát régen veszthette el valami alkalmatlan csapdában, mert a szőr teljesen benőtte sérülés helyét. De most én vagyok az elálló. Figyelnem kell, mert a róka villámgyorsan képes szaladni, és szempillantás alatt már a másik nádasban van.
25
26
Egy fácánkakas hallatja a hangját, egyetlen „kakk!” És ez jelzi, lát valami veszélyeset. Pár pillanat múlva, hangos riasztással kísérve kirepül a nádasból. Jön a ravasz! Már látom is, hogy a nádbugák táncolnak az előttem lévő laposban. A testét csak a legutolsó pillanatban fogom meglátni, ezért már most célzom a nádas szélét, egyenesen ott ahol a mozgásból ítélve ki fog érni a róka a tisztásra. Mikor meglátom a fejét, már húzom is a billentyűt. A róka különös szaltót vet hátrafelé, be a nádasba, megvan, mert egy helyről hallatszik a zörgés, de csendesedve. Mikor felveszem, látom, hogy alulról van meglőve a mellkasa. Ez azt jelenti, hogy mikor meglátott hátrafelé szaltóval próbált visszamenekülni a nádasba. Milyen gyors lehetett, mert nekem csak az ujjamat kellet mozdítani és ő ugyan abban a pillanatban már megfordult félig. Kisgyermekként féltem tőle, de most az éjszaka a barátom, legbátrabb akkor vagyok. Biztonságot nyújt, ha a legsötétebb helyre mész, akkor te mindenkit fogsz látni, de téged senki. Az üldözők is, és a rossz emberek is félnek ilyen helyen. Az előbbiek az üldözöttől, az utóbbiak talán saját sötét lelkük miatt. Borsos báró szerzett hamis papírokat. Ezek szerint ő lesz gróf Nippenburg Kajetán, én meg egy kovácsmestertől származó iratot kaptam. Ami igazolja, hogy letöltöttem mellette az inas időt, immár kovács legényként mehetek külhonba. Együtt utazunk, segítjük egymást, csak arra vigyázzunk, hogy ezt más ne vegye észre, mert ha valamelyikünk lebukik, akkor még mindig lesz esélye a másiknak továbbjutáshoz. A cél Franciaország vagy Anglia és onnan ki Amerikába. Arról azt lehet hallani, annyi föld van a tengerentúlon, hogy egész birtokokat osztanak ki ingyen, csak menjenek oda letelepedni az emberek. Az utazáshoz is szerzett pénzt, valami ismerőse segítségével. Pestig gyalog megyünk, nehogy valaki felismerjen minket. Onnan postajárattal Bécsbe, majd Párizsba. Az út további részét ott fogjuk megtervezni, mert nincs semmi információnk arról, hogy melyik kikötővárosból indul Amerikába hajó. A terv egészen fellelkesít, soha nem láttam még a tengert, nem utaztam hajóval. És ha tényleg földet kapunk, azon biztosan lehet majd vadászni! A saját birtokomon, szabadon! Borsosnak meg van a pénze, van papírunk az útra, ennek sikerülnie kell. Bár az én papírom nem olyan bíztató, hiszen egy kovácslegényt bármikor elvihetnek katonának, de Borsosé az biztos, mert egy grófot nem akadályoznak az utazásban. El is határoztam, hogy amennyire lehet, kerülöm a katonákat, és egyébként is keveset fogok mutatkozni. Ha nem kell, nem szállok le a kocsiról, nem megyek el a szállásokról sem. Karcsival jöttünk ki a Kis-tóra. Persze ezt a nevet mi adtuk, mert egyébként egy nevesincs időleges tavacska, amit a Zagyva áradáskor feltölt, majd pár hónappal a víz visszahúzódása után elposványosodik, kiszárad. De most kristálytiszta vize van. Teli apró hallal. A nagyját már kifogták a cigányok a tapogatással. A tapogató egy lyukas fenekű kas. Ráborítják a vízre, ahol a halat sejtik. Ha szerencséjük van, és benne reked egy nagyobbacska, azt kézzel már könnyen megfoghatják. A kast itt hagyták miután már nem kell nekik és azóta éktelenkedik a vízben. Ha nincs kas, akkor taposással is halásznak ilyen kis vízben. Ezt meg úgy művelik, hogy körbe- körbe járnak a kis tavacskában addig amíg, az iszapot annyira fel nem kavarják, hogy a halak a kopoltyúja telerakodik, azok elkábulnak és feljönnek a víz tetejére. Akkor aztán szépen összeszedik a nagyját. A Kis-tóban van két picike sziget egymás mellett. Tulajdonképpen egy domb volna, csak egy valamikori csatorna maradvány vágja ketté. A csatornát régen biztosan a víz levezetésére vágták keresztbe azon a laposon, ahol most a tavacska van, de mivel már nem gondozták, a hordalék eltömte, így a tavacska évről évre újból megtelik vízzel és ameddig a Nap ki nem szárítja, meg is marad. A két szigeten fák vannak. Az egyiken fiatal kőrisek, a másikon egy villám sújtotta öreg fűzfa, kettényílt törzzsel. Karcsival kunyhót akarunk építeni a fűzfás szigeten. Az lenne a titkos búvóhelyünk. Ezért először tutajt eszkábálunk fából és nádból. Egész délelőtt dolgozunk rajta, kötözgetjük az ágakat, vágjuk hozzá a nádat. Mikor azután elkészül a nagy mű. Erőlködve vízre húzzuk. Szépen úszik is a víz tetején. De mikor rá mászunk, rögtön kiderül, hogy még egy gyermeket sem bír el nem hogy kettőt. Ez nem szegi a kedvünk, bár sokkal vizesebben, mintha csak át gyalogoltunk volna, de eljutunk a szigetekre. Sok időt eltöltöttünk vele, de mégis megérte a fáradságot, mert tutajt építettünk! Aztán már nem is használjuk tovább tutajként, mert gyalog is kimehetünk a partra. Ezért eldöntöttük, hogy ebből lesz a kunyhó. Egyszerű és nem kell hozzá további anyag. Nekitámasztjuk a villám- hasította fának és kész is. 27
Most meg már éhesek is vagyunk. Süssük meg szalonnát, amit magunkkal hoztunk. Vizes a fa, nem akar meggyulladni. Keresni kell valami szárazat is. Felfedezzük, hogy a villám- sújtotta fáról ott ahol kormos, lepereg az a víz, ami a volt tutajunkról rá csöpög. Akkor az csak száraz lehet. Kicsi késünkkel kitartóan faragcsálva néhány olyan darabhoz jutunk, ami már tökéletesen meggyullad. A szalonnát nyársra húzva, erősen füstölő tűzön sütjük. Tudjuk mi is, hogy parázson kéne, de nincs türelmünk megvárni, hogy elég parázs legyen, mert már nagyon megéheztünk. Egyébként rá se tudnánk nézni a megfeketedett, büdös füstszagú szalonnára, de most úgy esszük, mintha manna lenne. Mindenki csendben van a kocsiban, még az a szófosó bécsi kereskedő is, aki kiszemelt magának, és csak beszélt és beszélt, lyukat a hasamba! Annyi szamárságot összehordott, felét se tudnám, ha megkérdeznék. Ráadásul, csak töri a magyart, de úgy látszik még is inkább erőlteti, mint hogy a honfitársaival beszélgessen. Szerintem, leginkább azért, mert én türelmesen hallgatom, ők meg már biztos elküldték melegebb éghajlatra. De most ő is hallgat. A katonák összeszedték a papírokat, és bevitték egy kis faházba. Ettől van most olyan feszült várakozás, senki nem tudja mi lesz. A magasabbik katona végül visszahozza a papírokat, Egy pecséttel több van rajtuk. A kocsi már indul is tovább, de csak azért, hogy rögtön meg is álljon az előbbihez hasonló bódénál. Pedig már látom a kereskedő nyitná a száját, hogy mondjon valamit. Egy katona szól az utasokhoz. * - Documents! A papírokat átadja mindenki. Megint a csendben várakozás következik. De most nem egy, hanem négy katona jön a kocsihoz. Bekiabálnak: ** *** - Compter Nippenboug descendre! Borsos báró leszáll, a négy fegyveres katona kíséri el a házikóhoz. - Main Goth! Miért vagyol te reszkedtsz, sápadt? Nem fél! Két Kaiser harag egymás, de nem bánt legény! Bánt spion, rossz ember! A katona visszahozza a papírjaink és oda szól a kocsisnak: **** - Aller! Most mi lesz Borsossal? Remélem, csak azért kötekednek vele, mert német névvel utazik, és később elengedik. A bécsi, azóta is folyton karattyol, valami csatavesztésről, meg Rajnai szövetségről, Frankfurtról. Nekem erről most jut eszembe, hogy ugyan a postakocsi ki van fizetve Frankfurtig, de az összes pénz Borsosnál van! Mi lesz velem abban az idegen városban, még a nyelvet sem ismerem. Várok, még egyszer végre levegőt vesz, és a kereskedőhöz fordulok. - Elnézést uram! Frankfurtig futotta csak a pénzem a postakocsira, milyen messze van oda a tenger? - Tenger? Tenger mesze! De én megy Liege, jössz velem, te ott van teneked munka, schmied! Van neked ott honfitárs munkavezető, nekem barátom. Ad teneked munka. Nagyapám felemel a két lábamnál fogva és fejjel lefelé himbál egy kicsit. - Csüng az elefant! - A feje lent! - A farka fent! * **
Francia: Papírok! Francia: Báró
***
Francia: Leszállás!
****
Francia: Indulás!
28
- Mit dolgoztál eddig? - Kovács mellett inaskodtam. - Az nem munka! Itt dolgozni kell, nem műhelyt söprögetni! - Azért kovácsoltunk is, de amit nem tudok, azt majd szorgalmasan pótolom! - Ez nem olyan, mint egy vidéki kovács munkája. Volt már itt egy pár kovácsinas. Legtöbb első nap feladta. Itt mindegyik megtudja, hány szemt szarik a patkány! Ugyanazt a munkafolyamatot kell végezni egész nap. Nem egyszer, nem tízszer, hanem több százszor, ezerszer. Nem lehet pihenni, lassítani, mert ez manufaktúra, itt össze kell dolgozni. Aki előtted van gyártó sorban, a munkadarabot eléd teszi, és az nem gyűlhet fel, mert akkor nem tudja hová tenni a következőt. Az utánad lévőnél sem lehetsz lassabb, mert akkor annak nincs mit csinálni. A tulajdonos, pedig elzavarja azt, akit meglát, hogy nem dolgozik vagy lassú. Meg azt is, aki elrontja a munkadarabot. A selejtet ki kell fizetni, de ha sokat hibázol, mehetsz Isten hírével! - Igyekezni fogok! - No, akkor már eddig is sokat jártattuk a lepénylesőnket. Oda rakd le a cókmókod, és gyere velem! Először megnézzük, hogy dolgozol te, és ha megfelelsz, estefelé megmutatom, hogyan dolgoznak itt a mesterek! Egy zajos műhelyen keresztül megyünk, ki az udvarra. Annak végén van egy kis kaliba. Belépünk a sötét, büdös és poros helyiségbe. Köszörűk vannak odabent, és egy alacsony férfi láthatóan teljesen a munkájára koncentrálva dolgozik az egyiken. Mikor a kezében lévő darabbal készen van. A munkavezető megszólítja, számomra idegen nyelven. Nem tudok kivenni egy értelmesnek tűnő szót sem a beszélgetésükből, igaz, ha magyarul beszélnének azt sem biztos, hogy érteném a kovácsolás zajától, ami egy szomszédos műhelyből hallatszik ki. A munkavezető odaint. - Francesko megmutatja neked, mit kell csinálni! - kiabálja a fülembe. Erre az alacsony azonnal is nekilát a munkának. A válla felett nézem, ahogyan ívesre köszörül egy kicsiny vasalkatrészt. Azután rámutat a másik köszörűre és arra a ládára, amiből az előbb kivette a munkadarabot. Ebből megértem, hogy most már csináljam én is. Én is olyan ívet kezdek el köszörülni, mint Francesko, még élvezem is! - Aú! - eldobom az alkatrészt, mert átforrósodott és jól megsütötte a kezem. * - Stupido ! - mondja a kicsi és röhög rajtam! Miután a munkavezetőre néz, aki láthatóan nem díjazza a jókedvét, leolvad a vigyor a képéről, és rábök a vizes edényre a köszörű mellett. * - Messo in! Disznó jár a gyümölcsösbe éjszakánként. Megtaláltam a nyomát. A többieknek nem szóltam, ők sem szóltak nekem, amikor rátaláltak valahol egy-egy dagonyára, vagy szórót készítetek. Ez alól Gyula, és Zoli ugyan kivételek, de Gyulát elzavarták, Zoli meg éppen nősül, nem érdekli most a disznó amúgy sem. A többiek meg egyáltalán nem érdemlik meg. A vadkár miatt, ilyenkor engedik a vadőrnek is, hogy kiüljön rá és lőjön. Persze a húst le kell adni az uradalom intézőjének. A vadőr csak a belsőséget kapja meg. Én még soha nem lőttem ekkora vadat, rendkívül izgat a dolog. Mikor a nyomokat megláttam, éreztem itt az alakalom, disznót fogok lőni! Ebben biztos vagyok, mert a nyomok alapján rendszeresen idejár hullott almát enni. Jóval alkonyat előtt elhelyezkedtem a lesen, nehogy megugrasszam ha korán kijön. Miután besötétedett, órákig nem volt semmi mozgás, azután éjfélkor meghallottam a disznót. Zörögve, fújtatva jött elő a nádasból. Azóta itt van a les alatt, hol jobbra, hol balra, hallom, ahogy szuszog, horkant, zörögve keresi a hullott almát. Nem látom a sötétben, de már nem sokára világosodik. Kelet felől már derengést látni, csak itt a fák között még mindig nem látható a fekete disznó. Pedig hatalmas jószág lehet. Most is akkorát horkantott, hogy szinte visszhangzik a gyümölcsös. Csak el ne menjen mielőtt megláthatnám! Most felém jön! Hallom a lépteit is az avarban. A puskát a hang irányába szegezem. Feszülten várok, hátha meglátom! De nem, hiába meresztem a szemeimet, nem látom! Pedig hallom, hogy hol kell lennie. Pontosan ott a bodzabokor és a szélső almafa között, de nem látom. *
Olasz: Hülye!
**
Olasz: Rakd bele!
29
Elmegy a les alatt, de egy pillanatra sem látom meg. Már egy párszor így tett az éjszaka alatt, de most már a szívem a torkomba dobog, hiszen nemsokára meg kell, lássam is! A derengés világosodásra vált, már nem csak a gyümölcsfákat, hanem az egyes ágakat is egyre határozottabban el tudom különíteni. A disznó még mindig a gyümölcsösben van. A lesem a gyümölcsös szélén, a nádas irányába van. Ha a nádasba húzódik vissza nappalra, akkor pont a les alatt kell elmennie. Most már biztos meg fogom látni. A puskát készenlétben tartom. A vadászláz egészen úrrá lett rajtam, mert közeledik ismét. Jön! És egyenesen a les irányába tart, mindjárt kibukkan a bodzabokor takarásból. Egyre hangosabb, már a szuszogását hallom. Várom célra tartott puskával. Most! És nincs sehol! Csend lett! Hallottam már arról, hogy a disznó rendkívül gyors tud lenni, de nem gondoltam, hogy ennyire! Egy szempillantás alatt el tud tűnni, zaj nélkül és anélkül, hogy meglátnám? Hihetetlen. De hátha mégis csak ott van. A szemem már lassan görcsbe áll, olyan erőlködve nézem azt a pontot, ahol a zörgését utoljára hallottam. Egyszer újra szuszogás és matatás ugyan arról a helyről. A disznót nem látom! Lehetetlen, kísértet disznó?! És akkor látom meg, a süni szuszog, zörög az elsárgult levelek között! Köszörülök, teljesen automatikusak a mozdulataim, már nem érzem a fáradtságot, sem az összesütögetett kezemet. A látásom is beszűkült, a tudatommal is csak a szikrázó vasat érzékelem, de csak mint egy üstökös csóváját a távoli világűrben, mintha nekem semmi közöm se lenne hozzá. Kolompolás, más hang, mint az eddigi kovácsolás hangja, de ez nem is érdekel, nyúlok a következő darabért. * - Finito! - szól Francesko. Erre eszmélek, fura csend van, csak mintha a fejembe kalapálnának még tovább. Észre sem vettem, hogy már besötétedett, és azt sem, mikor állt a munkavezető a hátam mögé. - Jól van! Megmutatom a manufaktúrát, hogyan is készülnek itt az urak drága játékszerei, meg a katona egyetlen barátja a puskája. Itt a kovácsok eltérő keménységű acélokat kovácsolják egybe rúddá. Attól függ a damaszk mintája, hogy milyen sorrendben. A következő munka ezeket a rudakat addig nyújtják, ameddig drót nem lesz belőlük. A drótokat azután ezzel a csavarópaddal csavarják, még ilyen menetes nem lesz. Ehhez két ember kell, az egyik csavar, a másik mindig a megfelelő helyen hűti az izzó drótot, hogy szép egyenletesen csavarodjon. Ezeket a csavart drótokat pedig hármasával egy lapos szalaggá kovácsolják össze. A szalagokat arra a tüskére hajtják fel, ami egyúttal a cső kaliberét is megadja. Ezután véglegesen összekovácsolják a szalag, összeérő széleit. És ez már cső, de hogy puskacső is legyen belőle, még azon a formázó üllőn egyengetik, a puskacső alakjára kovácsolják a külsejét. A cső belsejét pedig még simítják, felfényesítik. Ez után ellenőrzik jó szemű mesterek, hogy dudor, horpadás, repedés, görbület ne legyen bennük. A tükrös felületen meglátják az ilyesmit, ha van. Ott, azt a vonalat a falon veszik a cső középtengelyére, csőfalon a tükörképe eltorzul, abból tudják a hibáját. Bronz kalapáccsal megütik, a hangjáról megtudják van-e repedés rajta. Ebben a másik műhelyben kovácsolják ki a kisebb alkatrészeket, mellette az öntöde van, ott a réz, bronz és ezüst alkatrészeket öntik. A köszörűs műhelytől, amit már ismersz, balra vannak a famunkával foglakozók, a fegyver alkatrészek mind oda mennek be, és ott faragják hozzájuk az agyazást. A maratást, gravírozást és a fényesítést, már egy másik helyen készítik. Oda ezekkel a szekerekkel szállítjuk át a puskákat, fegyveres őrzés mellett, mert ezek már működőképesek, és nem szeretnénk, ha valami banditacsapat elrabolná. Összegörnyedve didergek a medvebőr alatt. A ruhám teljesen vizes, hideg. A medveszőrt is átáztattam vele. Fel kell kelni tüzet gyújtani, megszárítkozni. Az eső elállt, de cserébe dermesztő hideg van. A villámsújtotta fáról biztos tudok még egy kis száraz gyújtóst levágni. A sistergő, ropogó tűz mellett ülök, száradó ruháimmal körbevéve. Még a medveszőrnek is száradnia kell. Most elveszíti finom illatát az biztos, mert a vizes fa nagyon füstöl. Én is, és a ruháim is füstösek már eléggé, de most ez a legkisebb bajom. Egész nap itt ültem, ami azt jelenti, hogy semmit nem tudtam lőni. Meg is fáztam, érzem, hogy néha megráz a hideg, a bujkáló láz jele. Ha belázasodok, az itt végzetes. Se élelmem, se segítség. *
Olasz: Vége!
30
El is határoztam, hogy sötétedés előtt mindenképp megyek lőni valamit, legalább egy baglyot. Mert ha este belázasodok, lehet, hogy holnap már lábra sem tudok állni. Legalább enni legyen valami. No! Akkor nézzük a puskát, a töltést ki kell cserélni a tegnapi vizes túra után. Nem akarok csütörtököt pont akkor, mikor lehet, hogy egyetlen lövésre lesz lehetőségem. A serpenyőből nem kifújni, hanem kitörölni kell az átnedvesedett lőport. Jó, akkor most kihúzom a csőből az ólmot. Erre a célra van egy golyókihúzóm, amit a töltővessző végére lehet csavarni. Ez nem más, mint egy ellenkező menetű csavar, amit az ólomba hajtva kihúzható a golyó, mint egy dugó a borospalackból. Ez nem is megy nehezen, még jó hogy faggyús tapaszt használok, így elég könnyen csúszik a lövedék a csőben Jól sejtettem, a gyúlyukon keresztül víz került a lőporkamrába is. Igaz nem ázott pépesre a lőpor, mint a serpenyőbe, de valószínű nem gyulladt volna meg, vagy ha igen, akkor is késleltetve. Aminek úgy semmi haszna, csak veszélyes, mert ha a vad mégsem szaladna el közben, az ember úgy felporozná a serpenyőt. Ha felporzás közben sül el, akkor a lőporos szaru is robban, leszakítva a vadász kezét. Egy tűvel kitakarítom a gyúlyukat is. Egy ecsettel kisöpröm még egyszer a serpenyőt. Akkor tölthetem. A tarisznyából előveszem a lőporos szarut. Van egy mércém, agancs végéből készült, alátartom a lőporos szarunak. Kinyitom a hüvelykujjammal a rugós reteszt. Sűrű fekete iszap folyik a szaruból! Most érzem, csak milyen éhes vagyok. Az éhség miatt összegörnyedek. A ruháimat már fel tudtam venni, megszáradtak. Ennek ellenére egyre gyakrabban ráz a hideg. Rakok még a tűzre. Parázs elég van ahhoz, hogy kitartson majd reggelig. De mi lesz akkor? Valamit enni kellene. Eszembe jut a gomba, ízére gondolva összefut a nyál a számban. Sajnos másutt nem láttam, a baglyok fájáról pedig már mind leszedtem. A romlott hús jut eszembe. Az ételmérgezés ilyenkor végzetes. Egyszer már ettem romlott húst, mikor menekültem a katonák elöl. Majdnem az életembe került. A lábaim nem engedelmeskedtek, minden erőm elment, ha Éneklő Patak nem talál rám és Fehér Sas nem segít, akkor már nem élnék. De a romlott hús még horgászni jó! Azonnal indulok összeszedni azt a tizenkét horgot, ami a patak innenső partján van. Még sötétedés előtt a folyóhoz kell érnem velük. Már lement a nap, és itt van az a keskeny ösvény, ami a folyóhoz vezet. Ez egy keskeny földnyelv tetején van, és mivel most az esőzés után árad a folyó, ezért másutt nem is lehet megközelíteni. Ezt az utat néha az indiánok is használják. Így elég tiszta, nem sok fa van keresztbe dőlve az úton, csak néha kell egy-egy ilyen akadályon át küzdeni magam. A pocsolyákat nem tudom mindenütt kikerülni, ezért a sarum elég gyalázatos állapotba kerül. A folyóhoz közeledve egyre keskenyebb a földnyelv, és egyre több a bedőlt fa. A földnyelv széleinél már a megáradt folyó vize csillog. Az alkony utolsó derengésénél bevetem a horgokat. Mindegyik zsinór végét egy erős fához kötözöm. Lezuhant az éjszakai sötétség. Már a talajt sem látom. A felhős ég eltakar minden fényforrást az égen. Ennél sötétebb már nem lehet az erőben. Elindulok botorkálva kifelé. Neki megyek egy keresztbe dőlt fának. Sehogy sem tudok átmászni rajta. Eszembe jut, hogy idefelé a víz szélénél kellett megkerülnöm, bokáig belegázolva az áradó vízbe. Tapogatózva elindultam a földnyelv széle felé. Meg van! Akkor kerülöm a fát. A lábam elakad valamibe, felbukom. Bele a vízbe. Azonnal felpattanok, hogy minél kevésbé ázzak el. Elindulok kifelé. Hoppá erre mélyül! Akkor az ellenkező irányba. Úgy látszik eséskor elvesztettem az irányt. Akkor most visszamegyek. Erre nem lehet itt a fa. Megpróbálom kerülni. Erre mélyül. Akkor most merre? Mert két irányba mélyül, a harmadikba a fa van. Jó akkor lehet, hogy ez nem az a fa. Megnézem a negyedik irányt. Ott is egy fa, de ezt térdig érő vízben meg tudom kerülni. Teljesen körbejárható! De víz van mindenütt. Tehát ez nem a földnyelven van. El kell indulnom az ösvény irányába, de merre? Amerre sekélyebb a víz. Elindulok amerre sejtem a helyes irányt. Nekimegyek egy fának, a gallyak majd kiverik a szemem. Egyáltalán minek van nyitva? Hátha a felhők között egy kicsi résen besütne a hold, vagy legalább a csillagok. De semmi fény. A víz majdnem állandó mélységű, bármerre megyek. A kezem előrenyújtva védekezem a láthatatlan fák, ágak ellen, de a földön fekvő akadályok ellen nem tudok így védekezni. Ezért a lábam tolom előre, és nem lépek. Nem akarok még egyszer elesni! A víz nem sekélyebb, inkább egyre mélyül. A földnyelv megtalálásáról leteszek. Inkább el kellene távolodni a 31
folyótól. Az könnyebben mehet, mert a folyó is és a száraz part is, csak nagyobb darab, mint az a keskeny sáv. Elindulok abba az irányba, amerre úgy gondolom, a folyónak háttal vagyok. Fáknak ütközöm. Bedőlt fákat kerülök a derékig érő vízben. Arcom, kezem teljesen összekarmolászták a gallyak. Már a ruhám is szakadt. A sarum meg van-e még? Mert a lábam is össze-vissza van szurkálva. Már nem tudom, mióta vánszorgok így vakon, lépten-nyomon felakadva, vergődve. Olyan érzésem támad, lehet, hogy a szemem már meg sincs, kiverte egy gally a sötétben, és észre sem vettem. Most azért nem látok. Azért megyek előre. Egyszerre fényt látok az égbolton! Csillagok ragyognak be a fák lombjai között. Gyorsan, még el nem tűnik az a kicsi fény, keresem a kiutat, nézem, hol lehetek. Jobb oldalra tőlem egy domb sötétlik. Oldalán kivehetőek a fáinak sziluettje. Akkor párhuzamosan haladtam a parttal! Azonnal elindulok a domb felé. Mélyül ugyan a víz, de arra a szabadulás. Kiérek. Ismerős a hely, legalább három mérföldet tettem meg a folyóval párhuzamosan. Egy mohás helyen lefekszem, csurom víz vagyok, de érzem, azonnal el fogok aludni. A monoton munkától már az időérzékem is kezdtem elveszíteni. A pénz, amit kerestem, elment a szállásra, ennivalóra. Így soha nem lett volna elég, hogy innen továbbálljak. Amerika már szertefoszlott állom volt. Csak a csillagokat szóró köszörű maradt. Szinte hipnotizálta az embert, a valóságtól kezdtem elszakadni, mikor mindkét hüvelykujjam körmét félig leköszörültem. Ekkor döbbentem rá, hogy nem szabad sokáig tovább csinálnom. Megvártam még a fizetésnapot. A szállást felmondtam, és szinte az egész keresetem befizettem a postatársaságnak, hogy Calais-be utazhassak. Most itt zötykölődöm a többi utassal a postakocsin. Elég szótlan a társaság, csak van egy kellemetlen középkorú házaspár, akik már indulás óta elégedetlenkednek. Főleg miattam fejezik ki nemtetszésüket. Liege-ben leginkább francia nyelven beszélnek, ezért ott tartózkodásom alatt muszáj volt egy kicsit megtanulni, így értem min zsörtölődnek. A sovány horgas orrú férfi, úgy ül mintha karót nyelt volna, a felsőbbrendűség tudatával, és enyhe undorral néz mindenkire, aki a kocsiban utazik. Kövér, affektáló és elkényeztetett felesége egyetért mindenben, csak épp rá sem néz az emberekre, így fejezi ki megvetését. - Miért kell mindenfélékkel egy kocsiban utaznunk! - Nem lehetne, hogy az ilyen kétes alakok a kocsis mellett üljenek? - Még valami rablógyilkos, vagy tüdőkórós, nem is értem, ilyen körülmények között, hogyan kérhetnek teljes árat! - Panaszt is teszek, ha megérkezünk! És így tovább, mintha nem is tudnának másról beszélni. Egyszer hirtelen megáll a kocsi. A karót nyelt azonnal kivágja az ajtót, és fél testével kihajolva ordítani kezd a kocsisnak. - Hogy képzeli, nem késhetünk! Tudja, ki vagyok én? Hirtelen megmerevedik a teste, és a szusz is beleszorul. Érzem, hogy valami nagy baj lehet. A lecsüngő kabátját félrehajtva kikukucskálok, megnézzem, mi történik. A kocsis feltett kézzel ül a bakon, és a kocsi előtt egy nyurga, erősen lebarnult ember fog pisztolyt rá. Most elindul a kocsi felé. Elengedem a kabátot, és visszahúzódok a kabinba. A sovány lassan visszaül a helyére. Sápadt, egyenesen a pisztolycsőbe néz, amit az útonálló az arca elé tart. A pisztoly követi a sovány mozgását, egészen be a kabinba. Mikor a rabló meggyőződött róla, hogy visszaült a helyére, megfélemlítésül mindenkire ráfogja egy rövid ideig a fegyverét. Mikor felém kezdi fordítani, hirtelen berántom az ajtót. A keze bent reked a fülkében. A rabló ki akarja szabadítani, ezért én két kézzel húzom befelé az ajtó kilincsét, és a lábamat betámasztom. Nem tud szabadulni, és a pisztolyt is elejti. - Allé! Allé! Rossz kiejtésem ellenére a kocsis megérti, és a lovak közé csap. A meglóduló postakocsi a kezénél fogva vonszolja az útonállót. Mikor már úgy gondolom elég volt neki, elengedem az ajtót, mire megszabadulunk fölösleges terhünktől. Visszacsukom az ajtót, és a pisztolyt felveszem a padlóról, leeresztem a kakasát, majd az övembe tűzöm a most már gazdátlan fegyvert. A sovány férfi felém hajol, és egyből rákezdi: - Miért kell hősködni? Akár meg is sérülhettünk volna a meggondolatlansága miatt! Ekkor a felesége belemarkol a karjába, a sovány ránéz, majd követi felesége tekintetét, aki 32
az övembe lévő pisztolyra mered. Azonnal elhallgat, majd meghunyászkodott testtartásba visszaül a helyére. Többet nem szól semmit. Érzem, hogy hatalmam lett felettük. Ki is használom: - Kérem! Egy kicsit járnom kellene ott az útszéli bokrok mellett, megtenné, hogy jelez a kocsisnak, álljon meg? - Természetesen! - és kopog a botjával a tetőn. Papkovácsnak fura szokásai voltak. Nem illett be a többi vadőr közé. Kigúnyoltuk, pedig még valami iskolafélébe is járt, azt azonban nem tudom el is végezte-e. Minden esetre, volt, hogy erdőbe vadat hajtottunk, és ő e közben megállt nézett maga elé meredten. Én azt hittem, hogy valami baj van. Odamentem és megkérdeztem mit néz. A kérdésre riadt fel, a szemmel látható elrévült állapotából. - Phalangium opilio. - Mi? - Fali kaszáspók, ott! - bökött pipájával a bokor felé. Akkor értettem meg az ilyen esetek miatt csúfolták a többiek néha a háta mögött pókocskának. A másik fura szokása volt a már szinte beteges tisztaságmániája. Ártani persze nem árt, ha egy vadőr tiszta, de sok esetben bizony szó szerint a piszkos munkát is el kell végezni. Ez rettenetes szenvedés lehetett a számára, mikor még a pipáját sem volt szabad más embernek megfogni, nehogy mocskos legyen. A kézmosás is különlegesen, szertartásosan végezte. Először megmosta a szappant, majd a szappannal megmosta a kezét, majd ismét a szappant, mert az piszkos lett a kezétől és még egyszer a kezét, hiszen az meg a szappantól lett piszkos. Persze ezekkel a hóbortjaival nem ártott senkinek, már szégyellem is hogy gúnyoltuk. Most fenn ülünk a magaslesen, vadorzókat küldtek ki figyelni, de még egy teremtett lelket nem láttunk. Mielőtt kijöttünk megvacsoráztunk. Utána még ettünk egy kis gyümölcsöt is. Papkovács miután egy negyedóráig tisztogatta, egy fél kosárra való szilvát evett meg. Gondoltam is, nem biztos, hogy problémamentes lesz nála majd éjszaka. Legalább egy órája ülünk kint, és már a Nap lent vöröslik, az ég alján. Tiszta az égbolt, alig van egy-két bárányfelhő az égen. Ennek ellenére most távoli mennydörgést, mordulást hallok. Zivatar lesz vajon? De nem, most még egyszer hallom, és erre Papkovács felugrik az ülőkéről és gyorsan mászik le a létrán. Á! Már értem a sietség okát. Már csak egy lépcsőfok van hátra, de az a legkorhadtabb. Reccs! Papkovács leszakadt és seggre ült. Szegény ember elszörnyedt képpel néz maga elé. Mire földet ért, a vacsora utáni „szilvára” csattant a feneke, úgy hogy a csizmaszártól a nyakáig sikerült szétplacsintania a ruha alatt. Ville de Québec, itt vagyok! Végre szabad! Maradt egy kis pénzem is, abból, amit hajószakácsként kerestem a tengeri úton. A vadászathoz vettem egy M1777-es francia lovassági karabélyt. Ez egyáltalán nem prémvadásznak való fegyver. Nagy kaliber, sok ólmot és lőpor fogyaszt. Mivel rögtön mondták a kereskedők, hogy csak a csapdázott prémet érdemes behoznom, puskával ne lőjek prémes állatra, mert az nem kell a kutyának sem, így nem is számít, mekkora lyukat üt az új szerzeményem. Viszont kevés a pénzem, ha csapdákat is akarok venni, akkor a legolcsóbb fegyvert kellett megvennem. Ez alkalmatlansága miatt nem kellett senkinek, szinte még örültek is annak a nevetségesen kevés pénznek, amiért vettem. A lőpor és az ólom többe került, mint a puska és a hozzávaló felszerelés, öntőforma, tisztító eszközök, szaru együttvéve. A csapdák igen drágák, annyit sehogy sem tudok venni, amennyit a városba jövet megismert trapperek tanácsoltak. Viszont egy olcsó megoldást javasoltak, a horgokat. Én erősen viszolygok ettől, de el kell ismernem, kezdéskor alig telik másra. Vettem tehát száz darab horgot és hozzávaló drótot. Azért hattyúnyakból is rendeltem tízet, mert azt még a kovácsnak el kell készítenie, mivel a raktárból éppen elfogyott. Kéziszerszámokat meg azért vásároltam, mert ládacsapdákat fogok építeni az erdőben, azt meg az itteniek nem ismerik. Most éppen az ebédemen rágódom a fogadóban. Elég kemény szárított húsból készült valami, a sót leszámítva teljesen íztelen. A fogadó padlásán kaptam szállást. Nem túl kényelmes, de a hajónál azért sokkal jobb. Lett volna jobb fogadó is, csak az sokkal drágább. Ez elég sötét hely, szó szerint is meg átvitt értelemben is, elég kétes alakoknak látszanak a vendégei. Erre óvatosan körbepillantok, aztán a saját ruhámra nézek, és megtörlöm a kezemmel az ételdarabkás szakállam. 33
Most jövök rá, kinézetre semmiben nem különbözök tőlük. Katonák lépnek be az ajtón. A fogadós egyből elébük siet, hellyel kínálja őket. - Ebédelnek is, vagy csak isznak valamit a katona urak? Kérdezi. De azok állva maradnak, és szétnéznek a helyiségben. Csak kettőnél van muskéta, a harmadiknál nem látok fegyvert. - A napokban érkezett egy kém a határ túloldaláról a városba. Rosszul beszéli a francia nyelvet. Prémvadásznak adja ki magát, de mi biztosan tudjuk, hogy nem az. Hadi fegyvert vásárolt, ilyet prémvadász nem vesz. Alibiből ugyan vett csapdát is, de csak egy keveset. Tudja valaki, hol van? Csend! - Fogadós! Nem itt szállt meg? Nem akik itt megszálltak azokat mind ismerem régről. - No, csak azért, mert aki segít neki azt kérdezés nélkül, az utcán agyonlőjük, éppúgy, mint a kémet! Reszketek, kocog a fogam, pedig a Nap pont rám süt. A lázam emelkedik, tudom, ilyenkor rettenetesen fázik az ember. Ha láz eléri a tetőpontot, akkor pedig melegem lesz, forróság fog elönteni. Nincs ennivalóm, nincs menedékem, a ruhám csurom vizes. Most tudatomnál vagyok, de nem bírok járni. Ha a tudatom is elvesztem, már nem biztos, hogy valaha is visszanyerem. Lehet jobb is, kevesebb szenvedéssel jön el a vég, hiszen nincs már semmi, ami életben tartana addig, amíg meggyógyulnék. Szeretnék még aludni, hátha jó álmokat látnék a valóság helyett. De a vacogástól nem megy az elalvás. Lehet, hogy jó lenne most az a francia pisztoly! Mocskosnak segített az utolsó pillanatokba. De nem! Szeretnék még álmodni, olyat, ami szép, nem rémálmokat, mint amiket mostanában szoktam. Valami szépre kell gondolni, azzal kell elaludni, a végső álomba! Lecsukom a szemem. Most! Most kellene valami szépet! Erősen kell, koncentráljak! Mi volt a legszebb? Valamiért nem is tudom miért, kinyitom mégis a szemem. Egy öreg indiánt látok. Felettem áll, kezében tomahawk. * - Unsimala! Unsimala! Az öreg átváltozik egy fiatal indián lánnyá. Rám nevet. Furcsa dallamos nyelven mond valamit, de nem nekem, hanem a mellette álló idősebb indián nőnek. Elmennek, de nemsokára egy fehérhajú vén indián jön helyettük. Azon a dallamos nyelven, mintha kérdezne valamit! Nem értem, de barátságosnak látszik az öreg. A gyomorgörcs miatt összegörnyedve fekszem, megpróbálok valamit mondani neki, hogy biztosítsam, én sem akarok rosszat. Friend, ami, amico, barát! Próbálkozom, persze nevetséges, honnan tudna bármelyik nyelven is! De az őszhajút ez nem zavarja, úgy gondolom, most azt vizsgálja, mi bajom van. Visszatérnek a nők is, egy faágakból készült tákolmányt húznak maguk után. Megemelnek, és rátesznek erre a szerkezetre. Milyen erősek! Teljesen elképedtem. Sötét van. Csukva a szeme, de tudom, mert éjszaka van. Zúg a fejem, mintha tarkón csaptak volna, ha megmozdulok, löttyen az agyam. Inkább nem mozdulok. Miért? Lázas vagyok, állapítom meg. Azt hittem, ha átjövök a szabadság hazájába, én is szabad leszek. Persze Kanada nem szabad, angol domínium, de ahol a szabadságjogokat az alkotmányba is bevették ott nem lehet ártatlanokat üldözni! Tévedtem. Most megint kém, hazaáruló, bujdosó vagyok. Csak azt nem tudom, kinek kémkedek, melyik hazámat árultam el, és miért kell bujdosnom, mint egy útonállónak. Kanadában mert idegen voltam, hiszen nem tudok jól sem franciául, sem angolul? Itt, viszont azért mert tudok franciául és angolul is egy keveset? *
Lakota: Segíts!
34
35
Az indiánok legalább egyik nyelvet sem értik, nekik mindegy milyen vagyok, most segítenek Hánykolódom a fekhelyemen, rossz álmok és gyomorgörcsök gyötörnek. Menetelő katonákat láttam az imént álmomban, már mind meghaltak. Valaki énekel mellettem, Megnyugszom tőle. Éneklő Patak, már tudom a nevét. Az ősz hajú öreget is ismerem, Fehér Sas, afféle varázsló, a betegeket gyógyítja. Mikor nem gyötör a láz, Éneklő Patak tanít a nyelvükre. Ha beteg vagyok, énekel. Itt boldog vagyok! Sötét van. Csukva a szeme, de tudom, mert éjszaka van. Zúg a fejem, mintha tarkón csaptak volna, ha megmozdulok, löttyen az agyam. Inkább nem mozdulok. Miért? Lázas vagyok, állapítom meg. De miért is? Persze a romlott hús! Menekültem az Amerikai Egyesült Államok katonái elöl, mert szerintük ellenség vagyok, de ha nem, akkor meg áruló! Nem volt mit ennem, leszedtem a trapperek csapdáiról a húst, azt ettem. Húzom a csomagom át a patakon, elakad valamiben, nagyon nehéz! Húzom tovább! Egy fehér kabát! Megfordítom. Borjúján ezüstös betűk: Jozeph Mezei! A horgokon romlik a hús! Közelebb megyek, hogy kicseréljem, akkor látom, a csalik nem mások, mint megskalpolt fejek. Száz fej, mert kevesebbel nem érdemes csapdázni. Nyüvek a szemüregben. Egy eszméletlen emberre találtam az egyik csapdám mellett. Velem egykorú és pont olyan szakálla is van, mint nekem. Él, de hiába próbálom észhez téríteni. Véres a lába. Megsérülhetett. Előveszem a késem, felvágom a nadrágszárat. Lövés nyoma, kétségtelen. Erősen vérzik, be kell kötözni. Fehér Sastól megtanultam, milyen növények alkalmasak erre. Gyorsan csinálom, mert lehet, hogy már eddig is túl sok vért veszített. Készítek olyan szállító alkalmatosságot, mint amilyet a sziúk használnak ilyen esetben. Bezzeg én nem tudom olyan könnyedén felemelni, mint engem akkor az indián asszonyok! De végül is sikerül. Elhúzom a házamhoz. Miután megpróbáltam a házba lehető legkényelmesebb fekvőhelyet csinálni neki, begyújtottam a tűzhelybe. Hátha magához tér a melegben. Utána megvizsgáltam a kötést. Átáztatta a vér, de most már tovább nem vérzik. No, akkor ki is vagy Te? Azért nem árt tudni, kinek segítünk! Átvizsgálom a holmiját. Volt nála néhány apróság, ami nem túl érdekes, viszont egy jelentéktelennek tűnő pénz érme rögtön szíven ütött. Ilyennel fizettünk odahaza, ez otthoni pénz! Honnan lehet neki ilyen pont itt? Talán honfitárs? Van egy gyűrött papír is nála, Az áll rajta: Wanted: Fred Dirty Megtudom tehát, hogy a Mocskos Frédi elfogásáért 50 dollár jár. Vajon ez az ember az, azért lőtték meg? Ha ő az miért üldözik? Útonálló, vagy olyan szerencsétlen, mint amilyen Én voltam? Találok nála még egy papírt, adásvételi szerződés, E szerint egy farmot vásárolt Mocskos Frédi, de még nem az övé, ha további 500 dollárt kifizet, akkor kapja meg. Ezek szerint Ő Mocskos Frédi! Arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy honfitársam-e, hiszen engem sem az eredeti néven ismernek erre. De már kezd magához térni. Magyarul szólok hozzá, ha megérti, akkor egyértelmű! - Hogy hívnak? - Me... Mezei... Mezei Ferenc! A kocsi megáll. Szikszay báró feltámasztja a puskáját a kocsi kasára. Nem túl jó lövő, sokáig céloz. Olyan sokáig, hogy a bakocska, megnyugszik, és elkezdi csipegetni a csatornaparton lévő csipkebokor friss hajtásait. Szikszai meghúzza a ravaszt. A bakocska megugrik, és meggörnyedve lassuló tempóban megy a csatorna partján. - Töltse fiam újra! És átadja a puskáját. Kifújom a csövet, és betöltöm, de közben félszemmel figyelem a bakot, hol jár. Bement a szántás közepébe, és ott lefeküdt. Visszaadom a puskát. - No, akkor hajtson oda, vegyük fel! - Had betegedjék még, mert ha felkel, nehezen fekszik le még egyszer. - Ne akadékoskodjon, nem érek rá az ilyesmire! Hát jelzek a lovaknak, és irányba fordulunk. A bak felugrik, elkezd szaladni. Egyre tempósabban fut! Valami kezd lógni a hasa alatt! A báró úr előtte a hasfalát. Az őz már rohan, húzza a földön azt, ami kilóg belőle. A belei azok, most látom. Egyszerre csak rálép, és kiszakad, a bakocska összeesik. 36
Mikor észrevettem, hogy eltűnt a pisztolyom, tudtam, hogy baj van! Mindig sandán nézett a puskámra, éreztem, hogy meg akarja szerezni. Vigyáztam is rá, mindig a kezem ügyében volt, még favágáskor is. A pisztolyról viszont megfeledkeztem. Miután már nem volt sebláza Mocskosnak Már nem emlékezett arra, hogy én magyarul kérdeztem. Mert végig, angolul beszélgettünk. És be is mutatkozott, hogy ő Mocskos Frédi. Mivel engem is törvényen kívülinek hitt, ezért elárulta, hogy rabolt is többször. Meg hogy keresik, de ha megtalálja a legutóbbi rablásból eldugott pénzét, akkor elmegy délre, kifizeti a farmot és becsületesen fog élni. Azt mondta, hogy mivel megmentettem természetesen a fele az enyém a pénznek, csak még segítsek megtalálni. Amikor meglőtték, és sebesülten menekült, elrejtette a közelben. Le is írta a helyet. Én egyértelműen ráismertem, de közöltem vele, hogy még türelmesen várnia kell, mert oda most sziúk költöztek. De ők soha nem maradnak egy évnél tovább ilyen helyen, majd tovább állnak, és akkor elviheti onnan a pénzét. Rá akart venni, hogy mégis nézzük meg együtt azt a helyet. Akkor elmondtam neki, hogy oda én nem mehetek, mert megígértem a varázslójuknak. Ezen nagyon csodálkozott! Mi ez a baromság, kérdezte. Erre én elmeséltem, hogyan mentették meg az életem, hogyan ismerkedtem meg Éneklő Patakkal, Fehér Sassal. Sajnos Éneklő Pataknak a jövendőbelije, Szökkenő Szarvas nem jó szemmel nézte, hogy engem ápolt a kedvese! Ezért megígértem, hogy többet nem megyek a táboruk közelébe sem. Ha mégis megteszem Szökkenő Szarvas megölhet! Tudtam hová ment Mocskos a pisztolyommal, használni is fogja, a sziú testvéreim ellen Még hátha utolérem! Egy nádast hajtunk, az urak fent a parton várják a vadat! Egész nap pálinkát ittak a hideg ellen, csoda lesz, ha lőnek valamit. Erősen fagyott reggel, Józsi, hogy a fülét védje, a sapkáját átkötötte egy ronggyal. Elég nevetségesen nézett ki, mert, hogy a szemébe ne csússzon, még egy spárgával is átkötötte a homlokánál. Vicceltünk is vele. Józsi néni! Szólongattuk. Most a hajtásba kimelegedett. Az álla alatt eloldotta a kendőt, azt már csak a zsinór tartja. Józsi magas, vékony legény, a nádasból kiemelkedik a feje. Hosszúkat lép, minden lépésnél libben a kendő a fején. Egy részeg úr látja meg a partról - Sas! Sas! És már lő is, szerencse, hogy nem tud már célozni se! Már majdnem ott vagyok, látom a dombról a sziú sátrakat. Hol van Mocskos? A sátrak mellett vagy ötven lépésre folyik a patak. Van rajta egy zúgó, Mocskos ott rejtette el a pénzt. Arra felé meresztem a szemem, hátha meglátom! Szökkenő Szarvast látom meg. Mintha vadra cserkelne, kezében az íja, az idegen már rajta van a vessző. Éneklő Patak szalad a vízparton! Hová? Meg van! Mocskos a zúgónál! Miért szalad oda Éneklő? Azt hiszi, én vagyok, figyelmeztetni akar! - Éneklő! Éneklő! - kiabálom, de nem hallja a zúgó miatt! Oda ér Mocskoshoz, de rögtön megfordul, rájött nem én vagyok! De mielőtt bármit mondana, egy nyílvessző fúródik abba a torokba, amely énekétől meggyógyultam, hogy most már örökké néma maradjon! Éneklő Patak csendben lerogy, többé nem mozdul. Rohanok keresztül mindenen, nem látok mást csak Éneklő testét a patakparton. De most már azt sem, mert lentebb bokrok takarják a kilátást. Kiérek a bokrok közül, hol van? Elvesztettem a szemem elöl. Még keresem, látom, hogy Szökkenő Szarvas már a sokadik vesszőt lövi Mocskosba. Aki nem esik össze, kezében van a pisztoly, de nem tudja felemelni, mert a karja több helyen is át van lőve. Szarvas minden lövés után közelebb kerül, mert futtában lövi ki a veszőket. Most eldobja az íját, és a tomahawkját veszi elő. Háromlépésnyiről mocskos fejéhez vágja. Mocskos még mindig áll! A Szökkenő Szarvas kését egy iszonyatos erejű döfés után lassan felfele húzza mocskos testében, aki kezéből kihull a pisztoly, majd pedig lassan eldől, hasából kicsúsznak a belei. Megint fák, bokrok nem látok semmit. Iszonyatos ordítás hallok. Mire kiérek senki más nincs a patakparton, csak Éneklő Patak teste, és a haldokló Mocskos. Éneklő testét itt hagyták, mert elárulta férjét, nekem akart segíteni! Már soha többé nem fog senkinek. Ma a cimborákkal ittunk. Felettébb jó kedve van a társaságnak. A vadászatról beszélgetünk, vadőrök miről, másról is beszélnének. Mindenkinek van egy hihetetlen története, de leginkább arról szól a dolog, hogy az éppen mesélő, milyen szép lövéssel lőtte le a vadat. A kocsis is beleszól. - Ugyan már, ha neki lenne puskája, mindannyiunknál több vadat lőhetne. - Akkor mutasd meg, hogyan tudsz lőni! - Itt van a tanonc puskája, Azzal mindjárt meg is mutathatod! 37
Kimegyünk a ház elé, az agarunk rögtön szalad hozzánk farokcsóválva, mindenkivel simogattatja magát. Majd örömében szalad körbe. Kiteszünk egy flaskát, no, erre lőj komám! A részeg kocsis imbolyog a puskával, mikor az elsül, közvetlenül a lába előtt lévő kutyát találja el. Az agár egyik fele szinte eltűnik, leszakítja a lövés. Szerencsétlen eb, fájdalmában a csonka testrészét harapja, mielőtt kimúlik. Nem hagyom itt a vadak táplálékául, el fogom temetni. De azt a Mocskot nem! Mégsem bírom nézni, ahogy megskalpolt feje vállára hanyatlik, és saját húsát rágja kínjában. Felveszem a pisztolyt a fejéhez tartom, és becsukom a szemem. Sötét van. Csukva a szemem, de tudom, mert éjszaka van. Zúg a fejem, mintha tarkón csaptak volna, ha megmozdulok, löttyen az agyam. Inkább nem mozdulok. Miért? Lázas vagyok, állapítom meg. De miért is? Persze a romlott hús! Éjszaka van! Eltemettem Énekes Patakot. Most virrasztok a kis dombocska mellett. Hoztam ki gyertyát, meggyújtottam. Egyszer csak mozgást hallok a hátam mögül, felveszem a pisztolyt, és megfordulok. Énekes rokonai, keresték őt, és mivel nem találták, bizonyára arra gondoltak, hogy valami medve, vagy farkas behúzta ide. Ezért most rám találtak. Rémülten állnak, mint akik kísértetet látnak. Tőlem nem félhetnek, hiszen ismernek, tudják, nem bántom őket. Aztán Elrohannak. Most már értem, mivel Mocskosról nem tudtak, azt hitték engem ölt meg Szökkenő Szarvas, és én most kísértet vagyok. Ha Szarvas megtudná, hogy élek, bizonyára meg akarna ölni! Ki kell használnom, hogy kísértetnek néztek. Leviszem a pisztolyt, amit a kezembe láttak, visszateszem Mocskos mellé.
38
Éjszaka van! A telihold világít. Egy elhagyott tanya melletti avas szénakazalba kapartam egy lyukat, és derékig benne ülök. A havas földön messziről látszik, ha valamilyen állat mozdul. Látom az élelem után kutató nyulakat több mint száz lépésről is. A kazalból állandó cincogás hallatszik, tele van mezei pocokkal, egérrel. Az ilyen évtizedes avas szalmakazlak biztos táplálékforrásai a rókának, menyétnek. Most pedig várom, mikor jönnek meglátogatni a terített asztalt. A szalmakazalban kényelmes meleg lesem van, így ki tudom várni, és ilyen holdvilágnál, le is tudom lőni őket. Egyszer csak egy bagoly repül velem szembe, teljes csendben és csak az arcomhoz olyan közel billenti magát kecsesen félre, hogy szemében még a havas táj visszavert, megcsillanó fényét is látom. És utána egy másik pontosan követi az előző példáját, ez is olyan közel repül, hogy közelről a szemébe tudok nézni. Most egy harmadik, negyedik, ötödik. Már nem is számolom, mindegyik mintha egy pillanatra meg is állna előttem a levegőbe, kérdően. Hát te milyen fura szerzet vagy? A fejed olyan, mint az emberé, de hol a lábad? Nem mozdulok, élvezem a látogatóim kíváncsiságából fakadó légibemutatót. Mivel meg sem moccantam, leülnek a szalmakazalra, a bátrabbak tőlem karnyújtásnyira. Megtelik velük a szalmakazal, lehetnek vagy ötvenen, és mind megnézett előbb magának. Vadászni jöttek, csak ők pocokra. Éneklő Patak kezét érzem a homlokomon! Nézi, van e még lázam. Én tudom, hogy már nincs. Milyen jó, csak álom volt, lázálom az egész! Kinyitom a szemem, egy idős sziú asszony ül mellettem. Mikor látja, hogy felébredtem szó nélkül kimegy a sátorból. Kis idő múlva Fehér Sas lép be. * - Hau kola Lila tanyan wacin yanke! - Hau mis eya!
**
- Tokeske yaun he.
***
*
Lakota:Üdvözöllek, testvér, örülök, hogy látlak. Lakota:Üdvözöllek, Igen, én is. *** Lakota:Hogy vagy? **
39
- Lila tanyan waun nis tok.
*
- Mis eya. Le anpetu waste.
**
***
- Hau anpetu Waste. Lakota nyelven beszélgetünk: - Fehér Sas tudta, hogy nem én az csontom fekszik a patak partján? - Igen, de mindenkinek jobb volt, ha úgy tudta Te vagy az, ezért hallgattam róla. - Fehér Sas, Te bölcs vagy és nagylelkű, sokszor segítettél. Az álmokhoz is értesz, mondd meg, miért vannak rossz álmaim! - Az álmok üzennek, nem én tudom megmondani, hogy mit, csak segíteni tudok abban, hogy megértsd az üzenetet. - Ki vagyok én, miféle? Elvittek katonának, egy más nemzet seregébe, egy más ország ellen. Ott ellenség, és a más nemzet tagjának számítottam, pedig ez én nemzetemnek is ellensége volt az a hadsereg. Hazatérve bujdosnom kellett, mert azt mondták, kitagadott a nemzetem, nem voltam igaz hazafi. Mikor átjöttem a nagy vízen, francia kanadaiak között idegen voltam, mert rosszul tudok franciául. Átjöttem, itt francia vagyok, mert nem jól tudok angolul. A sziúk fehér embernek tartanak, a fehérek szerint sziúvá váltam. Te bölcs sziú vagy! Mit kellene tennem, hogy sziú lehessek - Csak annyit hogy sziú módon cselekedsz. - Hogyan kell sziú módon cselekedni? - Ezt én nem tudom megmondani, neked kell tudni! - De hiszen én nem vagyok sziú, hogyan tudhatnám, kitől kérdezzem? - Mások nem mondhatják meg rólad, hogy sziú vagy, vagy sem. Akkor cselekszel sziú módon, ha amit teszel, úgy érzed, azért teszed, mert sziú vagy. Mindegy, hogy ez rossz vagy jó cselekedet, hiszen a sziú tehet jót és rosszat egyaránt. **** Lakol Wicoh' an kin lila waste na lila tewahila, k' eyas le wicoh' an kin lila otehike. A kis ház üresen áll. Lakói, mintha itt sem lettek volna, minden épp olyan elhagyatott amilyen érkezésük előtt volt. Azt a kevés nyomot, amit hagytak a lassan szállingózó hó betakarja. Ha nem lenne az a halvány és furcsán sárgás derengés, amit a hófelhőkön átszűrődő telihold fénye okoz, még a ház sem látszana. A táj most olyan hangulatú, amelyben az indián legendák születnek, életről, halálról és szellemekről. Abban a völgyben, ahol azt a kis hantot már leheletvékony hótakaró fehér halotti lepelként betakarta, szinte várja is az ember, hogy a múlt lelkei megjelenjenek. Ebben a pillanatban, mintha a mese valóssággá válna, hirtelen fény árasztja el a dombocskát. A fellobbanó láng misztikusan táncolva közeledik, mögötte pedig a francia kísértet. Búcsúzni jöttem! Fehér Sas segített megérteni az álmaimat, hogy miért nem nyugszom. Már tudom mit kell tennem, hol lelem meg a nyugalmam! Hajnalodik egy nehéz követ görget félre a szakállas alak. Fölveszi amit alatta talált. Mocskos Frédi pénze. *
Lakota:Nagyon jól. És te? Lakota:Én is. Ez jó nap. *** Lakota:Igen. Jó nap. Lakota: A Lakota Út csodálatos, és én nagyon szeretem ezt az utat, de ez az út nagyon nehéz. **
****
40
Sétálok az uradalmi földeken, vállamon egy dupla sörétes. A havas tájon néha végig szalad a szél, felkapva a porhót, kavargatja, majd leteszi másutt, a szántáson sapkákat, tarajokat építve. A fák deresek, akár a szakállam. Csak az a különbség, hogy a szakállam már akkor is az marad, ha már a fákról leolvad. Régen nincsenek már olyan nyugtalanító álmaim. Nem kell menekülnöm, sem mások sem magam elöl. Fehér Sas jól mondta: Akkor vagy ember, ha emberként cselekszel! Én emberként cselekedtem mindig, még ha hibáztam is sokszor, mert az ember hibázhat is. Most hazamegyek, várnak otthon, meleg étellel, szeretettel! Egy nyúl lapul a szántásban. A fülei lesimulva, izmai már megfeszültek, a legkisebb mozdulat és már indul is, szélsebesen. Az ősz hajú vadász lekapja a puskát a válláról követi vele a nyulat. Sokáig követi, nem lő. Mikor már a szántás szélén jár a nyúl és nemsokára eltűnik, leveszi róla a puskacsövét, és csak úgy magának mondja: - Szép volt, még ha vad is volt! A nyúlra, vagy az életére gondol, ki tudja?
41
42
