Nemere István (EROTIKUS KÉMREGÉNY) Mi Világunk - Erotikus Könyvek - 3

Nemere István

(EROTIKUS KÉMREGÉNY)

Mi Világunk - Erotikus Könyvek - 3.

© Nemere István, 1989

ISSN 0865-0578 ISBN 963 322 921 9

1.. Odakünn megdördült az ég. De én ebből nem sokat hallottam. Nem is néztem az ablakok felé. Mellesleg hiába is néztem volna; már előzőleg gondosan behúztam a nehéz, vastag függönyöket. Ám a villámok fénye így is áthatolt a kicsiny réseken, a dörgés pedig valósággal felpezsdítette a véremet. Erre elég nagy szükségem is volt, mert a fejem éppen két csodálatosan szép női mell között pihent. De nem sokáig. Testem­ ben a biológia újabb parancsot adott, és elcsúsztatva a fejemet, kidugott nyelvemmel, megérintettem az egyik, alig látott, inkább csak sejtett, már mereven égnek meredő mellbimbót. Basella kéjesen felnevetett. Merthogy a két mell Basellában folytatódott. Basella a hátán feküdt az ágyban, még nagyon is hagyományos testhelyzetben. Én meg rajta. Szóval kidugott nyelvemmel óvatosan, lassan körbenyaltam a mellbimbóját, és Basella felnevetett. Mélyről jött ez a hang, talán a rekeszizmából, és furcsa is volt hallani, hiszen jobb fülem a mellkasán feküdt. Az egyik kezem még a nő háta alatt volt; a másik finoman rácsúszott a hasára. Basella most nem nevetett, de éreztem, megfeszül a gerince... Bőr érintett bőrt, tovacsúszott rajta meg-megtorpanva, aztán ismét elindulva. Az ujjak finom játéka lázba hoz ilyenkor minden idegvégződést, különösen akkor, ha a

hason mindjobban lefelé siklanak, és veszélyes zónák felé téved­ nek... Még csak az előjátéknál tartottunk. Minek sietni? Basella alig negyedórája jött. Ismeri a járást, és kedveli az esti órákat, amikor nem láthatja meg senki. Kisvárosban vagyunk, ő már jó néhány éve itt él, én meg csak nemrégen jöttem. De ez egy másik történet. Most az a lényeges, hogy egyik kezem az egyik mellén, a másikon a szájam, beszívtam a mellbimbóját, és éreztem, hogy örül nekem. Basella nagyon tud örülni. No, én is. Beszívtam hát a mellét, aztán kiengedtem, ismét szájüregemben volt, lassan engedtem ki, nyelvem néha őrült táncot járt. Basella csak felsóhajtott, nem kellett szólnia: még! Tudtam ezt magamtól is. Amikor a legközelebb megdördült az ég, éppen lejjebb csúsztam a testén. Oldalról a csípőjébe haraptam finoman, játékosan. Erősen átölelte a nyakamat, bőréhez szorította a fejemet. Akkor mindkét kézzel felnyúltam a melleihez. Basellának tényleg nagyon szépek a mellei, és alig fehérebbek, mint mindenütt máshol a bőre, látnivalóan szokott otthon meztelenül napozni. Most sötétben fogadtam, egyáltalán nem láthattam a testét. De láttam már a múlt héten, amikor először jött hozzám, és azóta néhányszor. Nem siettem, dehogy! Nem vagyok kezdő. Csak a nagyon zöldfülűek hiszik, hogy a szex olyan, mint egy Forma-l-es autóver­ seny, ahol a sebesség a döntő, és az nyer, aki elsőként fut be a célba. Még fogalmuk sincs arról, hogy a célba minél később és egyszerre kell beérnie mindkét versenyzőnek. Mert ez a sport - akárhogyan űzzék is - egyszerre csak ennyi résztvevőt tesz lehetővé. Aki a csoportos változatokat kedveli, arra másféle örömök várnak. Nem kételkedtem abban, hogy eljön, bár zuhogott az eső. Basellának nagy szüksége van arra, ami most történik, ki tudja, hány évig várt rá ebben az unalmas kis porfészekben, itt az isten háta mögött?! Az égszakadás egy órája kezdődött. Basella már csuromvizesen érkezett, odakünn jó ideje dühöngött a vihar, de úgy tetszett, most kezd erőre kapni. Nagyokat dördült az ég, a villámok fénye olykor a vastag függöny anyagán is átvilágított, ilyenkor kísérteties, kékes fény öntötte el a szobát. A lakás ebben a viharban minden lehetett, csak nem egy izzó szerelmi találkozó színhelye - ám én mégis azzá tettem. Basella átadta magát nekem, és ezzel az én kezembe került a vezénylés is. Úgy döntöttem, hogy

ma nem a hálószobában, hanem a nappaliban „találkozunk". Abban a helyiségben Basellának ez volt az első alkalom. Nekem nem, de ez ismét csak egy másik történet lenne. Vagy ugyanaz?... Megöleltem amúgy vizesen, amikor bejött az előszobába, nedves arcát csókoltam, meleg kézzel nyúltam ruhája alá, ahol már akkor is meleg volt. - Vetkőzz le, megfázol! - súgtam, és hangomban már benne volt az a farkasédesség, amit jobb szó híján így hívok. Ilyenkor csábító-édes vagyok, mint egy ördög, de a nők érezhetik követelő­ zésemet, vágyamat, és ez borzongást ébreszt bennük. Az eddigi tapasztalatok szerint kellemes és izgalmas borzongást... - Gyere... - súgta Basella. Nem engedelmeskedtem. Még nem. Lassan és érzékien ismét beleharaptam a csípőjébe is, sikongatott. Van idő, méghozzá milyen kellemesen telik addig is... Bőre forró volt, valósággal tüzelt. Hirtelen felemelkedtem, felcsúsztam a fejéhez. Barna haja most feketének látszott ebben a több mint félhomályban. Csak a szeme csillant néha, vagy képze­ lődtem?! Basella közben mindig olyan volt, mint egy narkós, az ágy rettentően fel tudta dobni. Enyhén molett testét kedveltem, és az arca is helyes volt. Most nagyon közel voltam hozzá, a testemet is élezhette, egyik combja beleütközött valamibe, ettől megint kéjes nyögéseket hallatott; Megcsókoltam. Úgy tapadt a számra, akár egy pióca. Hát én is. Nagyon szereltem csókolni is azokat a nőket, akik tetszenek nekem. És Basellával valóban szerencsém volt. Kedves, ügyes, kívánatos, jó alakú, és az ágyban nem nevezhető kezdőnek. Aztán a nyakát csókoltam végig, majd ismét lejjebb csúsztam. Basella feje követett, utána a keze felfedező útra indult, én meg a combját kezdtem finoman harapdálni-csókolni. Bal kezem becsú­ szott a combok belső oldalára. Erre rögtön elfeledkezett saját akciójáról, kéjesen hagyta magát „gyötörni", és én éltem is az alkalommal, folyamatosan, határozottan és sokáig. Nyelvemmel a combjait szántottam végig, miközben mindkét kezemet elfoglaltam. Az egyik a jobb mellét simogatta, a másik a bal combját kívülről, aztán feljebb, a csípőjét is. Meleg lett minden, akárha tűz mellett feküdnénk. De az a tűz bennünk égett. Más helyzetbe kerültünk, és a jobb kezem ujjai Basella puha

ölébe csúsztak. Lassan, idegesítő-édes lassúsággal haladtak előre, nem volt szabad sietniök, ismét nem. Erdőbe tévedtek, majdnem utat tévesztettek, de visszatértek ismét, nem volt ott ösvény. Basella felnyögött, aztán a nevemet suttogta. - Hector... Ujjaim tovább haladtak. Megint fölé hajoltam. Amikor újra megdördült, az ég, középső ujjam megtalálta, amit keresett, és belemélyedt. Basella ismét nyögött, ide-oda vetette magát az ágyon, megragadta szabad kezemet, de elvettem tőle, ismét a mellére tettem. Aztán úgy helyezkedtem el, hogy jobb mellét a számba vehessem, háta alatt átnyúltam, és ujjaim uralták már a bal mellet, miközben a jobb kezem finom csuklómozdulatok­ kal szétlökdöste alig ellenkező combjait, és... A mennydörgés elnyomta a nő kiáltását. Egyszerre teste három pontján érzett, s ez alig kibírható kéjt okozott neki. Basella már jóval elmúlt harminc, de ez semmit sem von le az értékéből, ellenkezőleg. Buja hölgy, aki nem tudja kiélni magát itt a városkában. Mivel a rossz sorsa ideirányította, és kénytelen volt egy időre - sok évre? - horgonyt vetni, aligha elégítette ki becsvágyát ez a hely. Damirone kisváros, ráadásul messze a határtól, a tengertől és a fővárostól is. Messze mindentől, csak éppen közel a lakatlan fennsíkhoz, annyira közel, hogy tulajdon­ képpen ott terül el. Basella a férje, Ebrach miatt került ide... Ujjam vidáman hancúrozott a leginkább megfelelő ponton és mélységben... Basella kiabált. - Ne, Hector, ne így!... Téged akarlak! - Majd később, szívem - súgtam-szóltam vissza. Eső verte az ablakot, a benti meleg nagyon meghitt lett. Csak a nő körvonalait láttam. Aztán nyelvem-ajkam újra a mellbimbójára csapott, szív­ tam magamba, kiengedtem ismét, Basella kéjelgett, az öröm tengerén vergődött. - Nem bírom ki... - suttogta Basella. Hirtelen felült, kezem lefejtődött róla, számból kicsúszott mellbimbója, de a jobb kezem középső ujja nem hagyta el őrhelyét, sőt, kitapintva a lényeget, sebes mozgásba kezdett. Basella féloldalt fordult, és hozzám tapadt. Önfeledten csókoltuk egymást, vad és fájó csókok voltak ezek. Benne voltam már, behatoltam, ha csak egyetlen ujjal is; elég

volt egyelőre. Basella közben egész magasra mehetett már, közel járt a csúcshoz, mert megragadta kezemet, kirántotta magából. - Gyere, Hector, mert mindjárt elmegyek!... Nagyon lassan eresztettem le testemet, megérintettem vele Basella ágyékát, és ő értette a jelzést. Megragadta, szinte magába szívta. Így volt jó. Jobb már nem is lehetett volna. Én tudtam, hogy messze vagyunk még a céltól. És ha közel is, lehet késleltetni a közös megérkezést... Nem sietek hát. Egyik kezem most a másik mellén, erősen csókolom a nyak-válla hajlatát, ahol olyan puha és sima a bőre, talán minden nőnek ilyen? Basella már majdnem a hetedik menny­ országban van, én is érzem az ágyékomban, hogy közeledem. De még aránylag hidegvérrel irányíthatom a dolgokat, legalábbis ezzel áltatom magamat. Aztán közeledik a pont, ahonnan nincs visszatérés, bár néha olyan jó lenne. Basella kéjes kis nyögései szaporodnak, suttog valamit, de - bár közel van a fejünk egymáshoz - nem értem tisztán, nem is figyelek rá igazán. Az én mozgásom is gyorsul, most már lassan elkap engem is a láz, nem figyelek egyébre. Már nem vagyok karmestere az eseményeknek... Láz ragad magával mindkettőnket. Hec... Hector... - hörgi Basella, érzem, hogy az ujjai a hátamba mélyednek, már-már sikolt, hangja felível, én is csúcson vagyok , az agyam majdnem lebénul, nyöszörgésem ordítássá maga­ sul. Ba...sel...la... Hector, most... Hatalmasat dördül az ég, a hang összecseng kettős kiáltásunkkal, hosszan villózó kékesfehér fény önti el a szobát, a világot. Hector... - Basella, kedves... Még nem tisztul az agyam, de azért regisztrál mindent, ami történik. Én már csak ilyen vagyok. Az őrületes kéj vagy igazi boldogság is csak nagyon rövid ideig tart nálam, közben tudom már, mi történik és mi várható. Lefoszlik rólam minden, nem vagyok fogoly. Más férfiak ilyenkor egy percen belül otthagyják kedvesüket, vagy a másik oldalukra fordulnak, és kéjes kimerültsé­ gükben elalszanak. Én ezen a téren profi vagyok.

Kezem ismét mellére csúszik, bimbói most lohadnak le, amint­ hogy bennem is csökken a feszültség, de azért kemény legény vagyok még, és ezt értésére is adom. Ágyékom meg-megmozdul, és Basella ismét kéjtengerben fürdik, lubickol. - Hector... - Igen, szívem. - Csodálatos férfi vagy. - Te vagy csodálatos - mondom. Dicsérete jólesett, de nem vagyok beképzelt. Vannak nálam jobbak is, valahol biztosan akadnak. Basella persze még sohasem találkozott velük. Az a gyanúm, a férfiak, akik szexkorszaka tizen-valahány évében eddig megkörnyékezték, szürke és fantázia nélküli alakok lehettek. Fogalmuk sem volt az előjátékokról, hogy a folytatásról és az éppoly szükséges egyebekről ne is beszéljek. Nem tudták, mikor mit kell mondani - sőt, hogy egyáltalán mondani is kell valamit! Anélkül nem megy igazán a Basellához hasonló, intellektussal is rendelkező nőknél. No és amikor a közeledésre kerül a sor, millió apró mozdulat, szó, simogatás... Vándorútra indulnak hát ujjaim, megannyi Kolumbusz és Magel­ lán és argonauta, eljutnak mindenhová, úgy tűnik, szétfutnak, mint a hangyák. Basella féloldalra fordul, átölel erősen, csókja most is erős, de már nem úgy követelőző, mint negyedórája. Basella megszorít és ölel, és az ő keze is elindul, de csak hasaljig jut el, beszorul kettőnk közé. Nevet. Én is nevetek, és tényleg jól érzem magamat. Nem kívánok magamnak a jövőben sem ennél kellemesebb feladatot. Testünk minden rezzenéséről értesül a másik idegrendszere is. Érzem, mit üzen nekem a lágyékán keresztül, és ő is érzi apró rezdüléseimet, játékos szabadulási kísérleteimet, amelyeket a világért sem kell komolyan vennie. Összeszorított combok, kis- és nagyajkak foglya lettem; magam akartam így. Játékosan magához szorít combjaival, „ne menj még!", kéri, sugallja. Huzakodásunk nem komoly. Aztán felemelkedem, és végleg kijövök belőle. Fájdalmasan, mégis kéjesen sóhajt egyet, és megadóan elömlik a lepedőn. Felállok, meztelen talpam alatt előbb a meleg szőnyeg, aztán a hűvösebb padlódeszkák. - Mindjárt jövök - mondom, és irány a fürdőszoba. Ülök a vízsugárban néhány percig, majd érdes törölköző érintkezik a

bőrömmel. Mennyire más ez, mint az imént Basella érintése! Hallom, hogy ő is megmozdul. Égzengés közepette megyek vissza, az ablaktábla résein beszű­ rődő kék fények özönében ógörög istenség lehetnék. De nem vagyok az. Mindenesetre Basella csodálattal eltelve néz rám, ennyit látok a kusza félhomályban is. Ül az ágy szélén, nagy fehér madárhoz hasonlatos. Mellé ülök, átölelem a vállát, egy pillanatra elfog az izgalom, hisz oly meleg. Mint a tengerpart homokja késő este - úgy őrzi ő is az előbbi forróságot. Feltöltődött. Aztán kislányosan hozzám bújik, vállamat csiklandozza a haja. Forró, de röpke csók, és elmegy ő is a fürdőszobába. Én meg ledőlök az ágyra, amely olyan most, akár egy domborzati térkép, előbbi álharcaink helyszíne. Mellettem hever a fürdőköpeny. Tudom, mi lesz, ehhez nem kell jósnak lenni. Basella most visszatér mellém, le is fekszik. Már hűvösnek érezzük a levegőt. Ma aligha szeretkezünk másodszor is, pedig előfordult már. De most érzem, olyan jó volt ez az első és mára egyetlenegy, hogy nem fogjuk kívánni ismét. Hát csak fekszünk, beszélgetünk. A férjéről nem beszélek, hogyne, még csak az kéne. Basella erre érzékeny, még nem fejtettem meg, miért. Lehet, csak velem, éppen velem nem akar beszélni róla. Nem sok öröme lehet a házasságában, az biztos. A férjét is láttam, csak egyszer, de annyi elég is volt. Jóval idősebb nála, jellegtelen, valamiképpen szürke arccal, és talán ugyanolyan jellemmel, bár ezt nem tudhattam. Ebrach egy senki volt, legalábbis az én látókörömnek csak a legszélén helyezkedhetett el, nem érdekelt, most nem. Odakünn csökken a vihar. Basella kocsival jött, de az autó elővigyázatosságból nem áll itt a ház előtt, sőt, nem is ezen az utcán parkol, hanem a mellékutcán, innen vagy kétszáz méterre. Köl­ csönadom az ernyőmet, ne ázzon meg. A férjének nem tűnhet fel semmi, hiszen ő most is dolgozik. Nem várja otthon Basellát, nem rágja a körmét, nem járkál fel-alá dühösen, és nem forral bosszút. De még annak is eljöhet az ideje... Tíz perccel később pontosan így zajlik le minden. Basella hosszú csókkal búcsúzik a küszöbön, a város egyetlen nedves éjszaka, persze, hogy kikapcsolták az áramot. Az éjszakai tévénézők biztosan átkozódnak, de csak a természetet szidhatják. Basella kezéből a még fel-felélénkülő szél ki akarja tépni az ernyőt;

birkóznak egy kicsit, aztán elhalnak az asszony léptei, és minden, ami volt - már csak a testemben maradt jelzések tömege. Basella és én együtt voltunk, érzem ágyékomban a jóleső ernyedtséget és odabent az idegen illatokat. Mozgások nyomát őrzi az ágyam. De én nem benne alszom ma. A másik szobában van az ártatlan külsejű, keskeny kis ágy, rendkívül puha, azon két percen belül álomba ringathatom magamat. És így is történik, hamarosan. Kettéválunk, én és az éjszaka. Belemerülök a tudattalan álomba, ahol nemcsak Basella nem foglalkoztat, hanem egészen máson jár az eszem...

A munkám - vagyis az, amit a városkában a munkámnak hittek egyáltalán nem volt nehéz. Naponta kétszer kiballagtam Damirone szélére, és leolvastam a kicsiny meteorológiai jelzőállomás műsze­ reinek adatait. A kora délelőtti és késő délutáni jelentést telefonon továbbítottam; telexvonala nem volt a városkának. Megálltam néha az egyik dombon, ahonnan beláthattam Damironét, legalábbis egy részét. A házak lapostetősek voltak. Fehér falak, vörös vagy barna cserepek, ahogyan errefelé kétezer éve építkeznek. Damirone délen van, de a fennsíkon élő emberek zárkózottabbak. Csak figyelnek sötét szemükkel, és keveset szól­ nak. Persze, a civilizáció ide is betört vagy ötven éve, azóta fellazultak a kötelékek. Ezek az emberek - vagy közülük pár százan - minden este műholdas tévéműsorokat néznek, eljárnak dolgozni le a völgyekbe, vagy csak hétvégére jönnek haza. Nekik már más a járásuk is, nem csak a szavuk, a tettük. Másképpen gondolkoznak is. No és beszivárogtak ide az idegenek is. Az olyanok, mint én. Akik itt kaptak valamilyen hivatalt, munkát. Basella és a férje, és sok más nő és férje szintúgy. Naponta többször fordulnak a kis buszok a főtéren, mindig csak néhány férfi száll fel rájuk, és a poros úton fehér felhőt verve húznak el északra. A fennsík ismeretlen szívébe. A meteorológiai állomás „vezetését" őszintén szólva bárki el

tudná látni. Egy tízéves gyerek is. Vagy egy féllábú nyomorék, akinek ez az állás remekül kiegészítené amúgy biztosan szerény nyugdíját. Mégis én kaptam, de ne gondolja senki, hogy ingyenélő vagyok. A világon semmi sem történik ok nélkül, mondták a nagyon régi és a jóval későbbi filozófusok is. Szóval reggelente azzal kezdtem a napot, hogy felmentem a dombra. A meteorológiai állomás kis, fehér épület volt, ahol csak egy asztalnak, széknek és néhány műszernek jutott hely. Volt ott egy telefon is, régi típusú, fekete bakelitkészülék. A magas drótke­ rítés is fehérre volt festve, és a kapu is, amihez természetesen csak nekem volt kulcsom. Bementem, kis jegyzetfüzetembe írogattam az adatokat. Ahányszor kitártam egy kis bordás falú vagy rácsos oldalú szekrényt, mindig azt hittem, no most valami nagyon érdekeset fogok látni - de ez egyszer sem következett be. Ami nekem érdekes, fontos vagy izgalmas volt Damironéban, az a lakásom falai között történt, eddig. És valahol a városon kívül. Felírtam, mit mutatnak a műszerek. Üvegfalon, fehér fémlap előtt mozdultak a mutatók. Légnyomás, hőmérséklet, páratartalom. Szélirány, változások. Kicsiny forgó hengeren nyugodt vonal. Nem, a fennsík nem földrengésveszélyes vidék, a szeizmográf mert kivételesen itt az is volt - soha nem jelzett veszélyt. Damironéra más veszély leselkedett... Délben megebédeltem valamelyik kisvendéglőben. Ezekből összesen három volt, és én igazságosan elosztottam magam közöttük. Mindennap másutt ettem. Olcsón, jól és sokat. Damironéba sokféleképpen betört már a civilizáció, de a vendéglősöket, szakácsokat és pincéreket még nem legyintette meg, szerencsére. Így hát nem voltak itt gyorsbüfék, nem árultak szendvicseket és más, gyorsan, könnyen fogyasztható ártalmakat. Múltak a hetek, és bár Damirone nem fogadott be, egyre-másra ismertem meg a lakóit. A legtöbbjüknek nem tudtam a nevét sem, persze - de ez nem is hiányzott. Nem volt velük semmi bajom vagy tervem. Kivéve néhányukat. Ismétlem, alighanem csodálkoztak, hogy ilyen könynyű munkát kaptam, és hogy el is vállaltam - ők az én helyemben aligha költöztek volna egy ilyen isten háta mögötti porfészekbe. Ritkán esett az eső, de akkor kiadósan - aztán hosszú hetekig egyetlen csepp sem. A fennsíkon nyargaló szelek nemegyszer valóságos porfelhőbe burkolták a várost, ilyenkor becsukták az

ablakokat, ajtókat, a háziasszonyok kiáltásokkal figyelmeztették egymást, szedjék le a frissen mosott ruhákat a kötelekről. A tegnap éjjeli vihar valóságos felüdülést hozott hát. Még az emberek tartása is megváltozott, mindenki jókedvűen járkált, ráköszöntek egymásra, beszédbe elegyedtek. Csak velem nem beszélt senki. Elsétáltam a postára; nem jött levél. Ebéd után olvastam, sőt - mivel aznap igen forrón tűzött a nap - kicsinyke kertemben egy nyugágyban szundítottam is egyet. Aztán bent, a hűvös házban, tornáztam, edzettem magamat. Szükség lesz majd az izmaimra. Ebben biztos lehettem. Csak alkonyatkor - amikor ismét felmentem a dombra - kezdtem ismét Vingára gondolni. Vingával is itt találkoztam először. Véletlen volt?... Két hete történt, Ilyentájban jöttem fel, kulcsaimat csörgetve. Jött lefelé, velem szemben. Nem volt szép. Mégis... Vingában van valami, ami magára vonzza a férfiak tekintetét, de nem okvetlenül ébreszt vágyakat. Ebben, csak ebben hasonlít a damironei nőkhöz. No és ő is szereti a fekete színt, de nem viszi túlzásba. Az arca kicsit durva, de Vinga nem rosszindulatú nő. Szereti az életet, illetve jobb, ha úgy mondom: szeretné. De eddig nem sok lehetősége nyílott, hogy úgy igazán megismerjen belőle bármit is. Férje, Foix, vele egykorú, sovány pasas, szoktam néha látni messziről, amikor reggel vagy délután a főtéren várja azt a kisbuszt, amely aztán kiviszi őt a fennsíkra. Afféle mérnök külseje van, nem tudom hová tenni a pasast. Nagyon közelről még nem néztem meg soha, ettől óvakodtam. Valami ősi kényszer dolgozik bennem ilyenkor, nem jó az, ha a férj találkozik velem... Vinga jött lefelé az ösvényen, én felismertem. Tudtam, ki ő, és akkor már azt is tudtam, nem hiába tologattam el kora esti feljövetelem időpontját mindennap öt-tíz percekkel. Végre sikerült akkor jönnöm, amikor Vinga már befejezte sétáját, és ballagott hazafelé. Vagy tíz napig kellett cselezgetnem, míg íme, összejöttek a dolgok. Értesüléseim szerint Vinga minden délután sétált a dombon. Provokálóan csörgettem kulcsaimat. Az ösvény keskeny volt, és majdnem a meteoállomás fehér drótkerítése mellett találkoztunk. Vinga felemelte a tekintetét, rám nézett. Mosolyogtam, egyenesen

a szemébe nézve, tán kissé provokálóan, de amennyire tőlem tellett, rokonszenvesen. - Jó estét, asszonyom. Talán a hangom is sugallt valamit. Vágyat, hogy megismerjem?! Nem tudhatta még, mit akarok. Vagy ha volt női ösztöne - és azt hiszem, végső soron ez minden nőnek van -, akkor kellemes borzongást érezhetett, még semmi többet. Vinga nem szép nő, ezt akkor is láttam, más esetben talán ügyet sem vetettem volna rá. De akkor és ott, más volt a helyzet. - Jó estét - lehelte. Majdnem megállt. Erre én feléje fordultam, és nagyon egyszerűen azt mondtam. - Jöjjön, megmutatom a műszereket-és karommal a meteoállomás felé intettem. Annyira meglepte szemtelenségem, hogy nem is ellenkezett. Előrementem, fecsegtem a meteorológiáról, de fűtött volt a hangom, és Vingának ezt éreznie kellett. Különben később be is vallotta: úgy meglepte az egész, hogy akár egy hipnotikus „álomban", csak engedelmeskedett a hangomnak. Jött hát utánam, akár a holdkóros. Én meg mutogattam a műszereket, beszéltem, beszéltem... ... Ma este Vinga jön, gondoltam azon a csütörtöki délutánon, amint lejöttem a meteoállomásról. Körüljártam a házat először odakint, megnéztem a falakat. Az ablakokat. Nem járt itt senki, míg távol voltam. Bementem a házba, csináltam egy teát, s vártam Vingát. Tudtam, a sötétség behozza őt is. Mintha a lebukó nap már jelezné jöttét, és a bokrok között sűrűsödő sötétség szülné őt e világra. A kaput aznap nem zártam be. Valahol a közelben elhúzott egy autó, tudtam, ez nem Vinga. Ő közel lakik, gyalog jön. Biztosan előkészített valami vakszöveget arra az esetre, ha ismerőssel találkozna. Damironéban mindenki elmondja, hová megy, ha valakivel összefut az utcán. Lehet, valóban nincs titkuk egymás előtt? Lehet, nincs titkolnivalójuk? Már elég sötét volt, amikor nyikordult a kertkapu. Finoman, halkan, mások nem figyeltek volna fel rá. De én igen, hisz készakarva nem olajoztam be a sarokvasát. Az elővigyázatosságnak nagyon sok apró trükkje van. - Gyere, kedvesem - mondtam a sötétből. A ház belseje

majdnem elmerült a feketeségben. Hangom szuggesztív lehetett, csalogató és ígérő. Mert Vinga azonnal mozdult, alig láthatott valamit, de jött, egyenesen és biztosan, a karjaim közé. Ugye mondtam már, Vinga meglehetősen sovány volt. Őszintén szólva, én azokat a nőket kedvelem, akiken van mit szeretni; Vinga nem nagyon tartozott ezek közé. Azért a sovány nők teste is adhat örömet, tudom már. Vinga, mintha érezte volna ezt, kárpótolni igyekezett. Sokszor van az úgy: a sovány nők is látják, miféle posztereket bámulnak a férfiak, az extra kebelméret varázsa sokakat lenyűgöz. Vinga hát tudja, ellentételezni kell. Valamilyen téren többet nyújtani, mint amennyire képzelete szerint azok az elkényeztetett, nagy mellű nők képesek. És Vinga mindent megtesz ezért. Hálás is, hogy őt választottam szeretőnek, ezt sohasem mondja, de érzem, mert érezteti akaratán kívül is. Vinga nem tud Baselláról, bár biztosan ismeri őt. Basella sem tud Vingáról, bár ismeri őt. Szóval Vinga aktív. Alig vetkőzik le, máris az ágyon van, hozzám bújik. Erős parfümillatot áraszt, amit nem bánok. Jó így. Ő sietne, én nyugodtabb vagyok. Mohón veti rám magát. - Hector, drága mindenem... Vinga lázasan kutat derekam, combom körül, aztán rátalál arra, amit keresett, és felnyög a boldogságtól. Apró kis vinnyogásokat hallat, mint a kölyökkutya. - Hagyd magad, Hector! Most én akarom... neked... - lihegi, És én hagyom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ellenemre van a dolog. Vinga fölém hajlik. Combjaimat csiklandozza lehulló haja. Szétterpesztett lábaim között térdel, és először csak tenyeré­ vel érinti meg a hasamat, lágyékomat, combjaim belső oldalát, Ehhez nagyon ért, el kell ismerni. Olyanok az ujjai, mintha lepke szállt volna a bőrömre, másodpercekkel később semmivé foszlanak ezek az érintések, ám az ember mégis érzi őket továbbra is. Édes a kín, amit gyötrésével okoz. Fel-felnyögök... Vinga egyik kezével végre elkapta AZT, körülmarkolja a tövé­ nél, csöppet erősen, de nem baj, nem fáj. Az öröm különben is elnyom minden mást, még elnyom. Hullámokban csap le rám.

Vinga keze feljebb csúszik, aztán ismét lehajol, és már érzem is a nyelvét... Nem, ezt alig lehet kibírni! Mindig azt mondom, nem bírom ki - aztán persze hogy kibírom, sőt nagyon jól érzem magamat! Ez az egyik legnagyobb kéj, amit nő adhat a férfinak, és Vinga alighanem most, velem kapcsolatban tanulta meg ezt az igazságot. Először csak kóstolgatja, mint a mézet, érzem körös-körül az ajkait, aztán mind mélyebbre veszi be, ágyékom már-már végzetesen reagálna, nem, ez még nem az, az majd később jön. Most csak játszunk. És Vinga szenvedélyes játékos... Nem siet. Ez jó. A hátamon fekszem, megadtam magamat. Vinga ujjai el-elkalandoznak. Combtőben közeledik az ólmos nehézség, a mézhez hasonló ragadós íz, a számban is érzem. Vinga megint nyöszörög, neki ez valódi kéj, pedig nem vele történik, ő teszi értem. De érzi, hogy AZ mennyire kívánja őt... - Vinga, Vinga - suttogom. Ennek is örül, már az ő agyára is ráborul lassan az önfeledés. - Hector - mondja vággyal tele. Most elszorítja alul, nehogy túl korán törjek ki, akár egy vulkán. Igaza van, már közeledtem. Most távolodom ismét, mégis közel maradok. Ez a biológia. Vinga arcomhoz csúszik. Csókja furcsa, mert előreállnak a fogai. Kis ragadozófogai vannak, közöttük hatol be a nyelvem. Aztán lejjebb csúszom. Vinga mellei így, ha a hátán fekszik, eléggé laposak. Nyelvemmel „támasztom fel" az egyiket, a balt. Elég néhány nyalintás, és mellbimbója máris megkeményedik, megint sikongat örömében. Hasán vándorlok kézzel, nyelvvel, de mire lejjebb érnék, Vinga váratlanul a hasára fordul. - Most így - súgja kérően. Máskor is akarta már ezt, nem meglepetés. Az sem rossz. A sötétben látom fehér fenekét, és Vinga négykézlábra helyezkedik, mindkét keze könyökben behaj­ lítva. Azért sem sietek, kihasználom az alkalmat, hogy mellei most lógnak, nagyobbak. Mindkét kezemmel teste alá nyúlok, két tenyeremben a mellek. Engedelmes, puha jószágok. Finoman a középső ujjaim közé szorítom a bimbókat, és egy kicsit megszorí­ tom őket. Vinga valósággal hörög az élvezettől, de ezt nem csak a kezeim okozzák. Közben a combjai között mást is érez. Keménysé­ gemet részben neki köszönhetem, szájművészete eredménnyel járt.

Hátulról hatolok bele, feljajdul a boldogságtól. Allatok vagyunk. Akár a kutyák, úgy szorulunk egymáshoz, egymásba... - Hector! Még, még! És lesz még, lesz még. Egyszer fel is egyenesedik, ezzel kissé megnehezíti a dolgomat. Szelíden visszalököm az ágyra, ismét négykézlábas állat lett, lettünk. Finoman adagolom lökéseimet. Vinga megint vinnyog, örömmel és várakozással, mint egy kutya, én pedig megrészegülve kakastermészetemtől, hol a két vállát, hol alul a melleit markolom, aztán egyik kezemmel megtámasztom magamat, és előrenyúlok le, az ölébe is, ahol önmagam kemény darabjára találok, majd kezem továbbsiklik felfelé a hasán, oldalt a csípőjén. Lihegünk. Hamarosan a csúcson vagyunk. Hol vagy??? - kérdem, hangom kicsit idegen a sötétben, amely tele van sóhajtásokkal és kéjes, félbeszakított kiáltásokkal, Túlságosan is tárgyilagosnak, józannak tűnik ez a kérdés. Talán a hangom menti a helyzetet, abban ott van már ugyanaz a láz, amely Vingát is fűti belülről. Mindjárt... jó lesz... - nyögdécseli. Elkapja a kezemet a válláról, talán csókolja, talán harapja. Harapná. Kitépem, és egész testem dugattyúvá változik, hajómotor vagyok, kérlelhetetlenül erős és következetes, amely nem áll meg soha... De észrevétlenül lassítok, mert úgy sejtem, Vinga még nem... majd csak most... egy kicsi idővel odébb... Már majdnem kiált, és az én torkomban is ugrásra készen lapul egy nagy barna kiáltás. Lihegésünk is állati. Állatok vagyunk, a biológia és a lelki vonzódás közös rabszolgái... Aztán! Tűzként lövellek a méhébe. Kiáltásunk talán a szoba csöndjébe fullad, csak mi halljuk olyan hangosnak; ez nem ébreszti fel a varost. Lihegve heveredünk le egymás mellé. Sokáig nem szólunk. Majd Vinga izzadt arcát az enyémhez szorítja, jó most így. Nem kellenek a szavak. Vinga nem siet, marad még. Beszélgetünk is. Amikor lecsillapo­ dunk kissé, megkockáztatok egy kérdést Foixról is. És ő válaszol. Emlékezetembe vésem a dolgot, és ismét közömbös témákra tere-

lem a szót. Vínga teste felforrósodott, sejtem, nem végeztünk még... És csakugyan. Talán egy óra múlva kimegyek a konyhába, jóleső fáradtság terjeng izmaimban, hozok egy pohár gyümölcslevet. Kiisszuk közösen, már ismét közel állunk egymáshoz, a pohár koppan egy polcon, mi pedig kezünkkel egymást tapogatjuk, aztán lerogyunk a szőnyegre... Most én vagyok alul, Vinga a huszár, meglovagol, maga irányít most mindent. A behatolás mélységét, a ritmust. A sebességet. Most sokkal hamarabb közeledünk a csúcs­ hoz...

Tudom, hogy Christian hamarosan útra kel, és eljön ide. Pénteken is elintéztem a dolgaimat a meteoállomáson, aztán olvastam egy jó könyvet. Délután feltettem egy lemezt, hát igen, Beethoven valóban nagy ember volt. Három óra után kimentem a házból. Útközben nem sok emberrel találkoztam; a derék damironeiek kedvelik a sziesztát. Éppen erre építettem kisded tervemet. A városka, mint mondottam volt, nem nagy. Egy kellemes Bétával kijuthat az ember a szélére. Ha nem a fölmagasodó domb felé indulok, mint azon a napon is, hamar eljutok egy javarészt kiszáradt patak medréhez. Emellett van egy sziklás, pár négyzetki­ lométeres „sivatag". Olykor a véletlenül idetévedő turistáknak mutogatják. Ez Damirone tán egyetlen nevezetessége, meg egy réges-régi templom, valami állítólagos szent (azelőtt sohasem hallottam a nevét) állítólagos csontjaival. Arrafelé nem kellett attól tartanom, hogy valaki kilesi, mit csinálok. Elvesztem az ember-, sőt házmagas kövek között. Hát engem sem láthatott senki. A kőmező holdbéli tájhoz hasonlított, csak éppen a kráterek hiányoztak. Megbújtam kedvenc helyemen, s a környéket figyel­ tem. Csönd volt. Csak azt hallottam, amit ilyen helyeken bárki hallhat, akinek hallását a diszkózene még nem tette tönkre:

olykor-olykor alápergett néhány picinyke kődarab, amint gyík surrant el valahol. Feljebb csúsztam. Szürke volt a ruhám is, nem véletlenül. Senki sem láthatott meg. Ez nagyon fontos volt. Ha észrevesznek, mégha nem is tudják, ki vagyok, sokkal óvatosabbak lesznek a jövőben, és az elronthat mindent. Kevesen tudták, hogy van ott egy út. De talán voltak néhányan Damironéban is, akik tudtak róla, úgy vélem. Az emberek általá­ ban - ha „útról" volt szó - arra a keskeny szürke aszfaltsávra gondoltak, ami Damironét egy távoli várossal összekötötte. A forgalom minimális volt. Damirone inkább lefelé, a völgyek irá­ nyába orientálódott, az itteni férfiak is nagyrészt oda jártak dolgozni. Vagy sehová. A kis autóbusz a városból naponta többször elhajtott erre, de nem messze a kőmezőtől letért. Ezen az alig ismert úton egyszerre csak egy jármű fért el, és kitérőhelyeket sem építettek, gondolom, nem véletlenül. Ezt a kis sávot láttam most magam előtt homályosan. Elővettem táskámból a japán látcsövet. Ez előtt nem maradhat titokban semmi. Olyan leszek tőle, mint három sas egyszerre. Figyeltem az utat, a környéket, az órámat. Már nem először lapultam itt ugyanígy, órával a kezemben, és figyeltem a „forgal­ mat". Mert azért volt az is. Pontosan óránként - ezen a ponton minden óra negyven perckor - felbukkant egy terepjáró. Két férfi ült benne, a rejtélyes úton jött, a távolból. Közeledve egyre csökkentette a sebességét, a vezető mellett ülő férfi felállt az ülésben, és előrefigyelt. Egyszer láttam: éppen jött arra egy teherautó az aszfaltúton, és akkor a terepjáró nem hajtott ki az útra, a két férfi a sziklák között maradt, és megvárta, míg elhajt amaz. Csak egy perccel később jöttek ki, az aszfaltúton megfordul­ tak járművükkel, és hamarosan ismét elnyelte őket a szürke távolság. Eszembe jutott valami, és csak mosolyogtam. Bár nevethettem volna hangosan is, úgysem hallhatta senki. Csak Meria.

Meria negyvenéves volt, de nem látszott annyinak. Idejének és energiájának jelentős részét arra fordította, hogy a korral járó elváltozásokat kivédje, sőt, ha lehet, láthatatlanná, meg nem történtté tegye. Hetente többször járt kozmetikusnál, fodrásznál, masszőrnél, pedikűrösnél, és ki tudja még, kinél. Tehette, hisz nem kellett dolgoznia, őt is a férje tartotta el. Damironéban nem is vették volna jó néven, ha a hozzá hasonló „úriasszonyok" elfoglal­ ták volna azt a kevés munkahelyet az itteni szegényebb sorsú nők elől. Diétázott, tornázott, teniszezett. Meria délies típus, sötét haj, kreol bőr, piros száj. Egy harminc évvel ezelőtt készített filmben minden bizonnyal kasztanyettát adtak volna a kezébe, play backről énekelné a jupiterlámpák lényében, hogy „...Guantanamera... yo soy el hombre sincero..." De Meria nem tudott énekelni, és aligha voltak ilyen ambíciói. Mély torokhangja izgató volt, és a városkában - amikor én odaérkeztem-már két vagy három éve élt. Férje, Goor főnök volt, és úgy is viselkedett. Zöld autó jött érte, nem busszal járt ki Damironéból. És persze sofőr nyitotta előtte a kocsi ajtaját. Meria tehát ennek tudatában élt és viselkedett a városkában. Pontosan így láttam meg őt. Ennek alig három hete. Egy délután sétálni mentem, és látszólag céltalanul kóvályogtam. A városháza előtt kisebb tömegre lettem figyelmes; javarészt hölgyek jöttek le a lépcsőn, és élénken beszélgettek. Mint később kiderült, a jótékonysági egylet - mert még vannak ám ilyenek! hölgyei rendeztek előtte valami gyűlésnek nevezett kaotikus csevelyt. Ebben az intézményben Meria is betöltött valamilyen szépen hangzó tisztséget. A hölgyek különben a damironei árvaházat támogatták. Meria arca nem volt már ismeretlen előttem. Tudtam, ki ő. De még nem találkoztunk. Közelebb mentem, és jól sejtettem: hamarosan mindenki engem nézett. Hiszen a helybeliek számára meglehetősen ismeretlen az arcom, még új vagyok itt. Meddig?... Azonfelül elegáns voltam. Világos öltöny, fehér ing, sőt nyakkendő - olybá tűnt, magam is valami fogadásra megyek, pedig erről szó sem volt. Ez azon a délutánon „vadászat" volt. Megláttuk egymást. Az emberek - akár egy filmben - utat enged­ lek, és mi csak egymást néztük. Meria Goor, futott át a fejemen a gondolat. Odamentem hozzá, és bemutatkoztam. Csak a kereszt­ nevemet mondtam hangosan, „Hector", aztán halkabban a mási-

kat, de már csak a szemét láttam. Tapintatosan elmentek mellő­ lünk, én pedig azt mondtam, talán a magam számára is váratlanul. - Sok nőt ismertem már, de ilyen széppel még nem találkoztam. Őskori szöveg ez, mindennap tízezren mondják el a magukat civilizáltnak nevező országokban. Az esetek többségében ennek ellenére hatásos. És az volt Meriánál is. Beszéltem tovább, ecsetel­ tem, micsoda villám vágott belém az imént, amikor mit sem sejtve mentem az utcán, és megláttam őt. Panaszkodtam a mai lányokra, ezekre a tehetségtelen és sokszor ostoba kamaszokra, akik huszon­ évesen is csak a kamaszok szintjén maradnak, csak kócos „éneke­ sekről" lehet velük beszélni. Bezzeg milyen kevés a disztingvált nő! Ismertem a korát is, de természetesen nem vallottam be, hogy így áll a helyzet. Amikor később egyszer harminchat évesnek vallotta magát ironkodva-pironkodva, mozdulatlan kőarccal fogadtam a hírt. Mindenki láthatta, beleestem fülig. De tartottuk a távolságot, tízperces fojtott hangú és érzelmekkel teli beszélgetés után elegán­ san kezet csókoltam, megemeltem a kalapomat, majd elmentem. Soha többé senki sem látott bennünket együtt sehol Damironéban. Pedig... A forrás egy kis barlangból buzogott elő, a szíklamélyedésbe nem lehetett könnyen bejutni. Csak aki nem félt a felülről alápergő cseppek jéghideg zuhanyától, a laza sziklák lezuhanásától, aki nem tartott attól, hogy lába megcsúszik a mohos-nedves-békanyálas köveken - az juthatott be a szikla alá. A miniatűr vízesés nem volt komoly dolog, de mivel nehezen lehetett megközelíteni, ideális találkahelynek számított. Persze csak azoknak, akik tudtak róla. Meglehetősen messze volt a várostól. Homlokomra pergett az eső, és arra gondoltam, vajon itt van-e már az, akinek itt kell lennie. Talán meglapult valahol?... Körbejár­ tattam a tekintetemet, de nem úgy, mint egy amatőr. Az ember ilyenkor nagyon lassan forgatja a fejét, majdnem észrevétlen ez a „sebesség", közben le-fel lifteznek a szemei, mindent látni kell. De akkor és ott nem láttam senkit. Még nem mentem be a hulló cseppek függönye mögé, ahol száraz fű és szalma keveréke várt. Megfordultam. A vízesés zajában

aligha hallhatom meg, ha valaki közeledik. De mire idáig értem gondolataimban, a kis völgy felső peremén kibukkant egy piros folt, és gyorsan közeledett. Meria jött le az egylábnyi széles, meredek ösvényen. Mi alig beszélünk. Kezdeti szövegem ellenére Meria nem hitte el, hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok belé. És igaza volt. Meg volt győződve, hogy csak a teste kell nekem. És majdnem igaza volt, majdnem! Neki sem kellett több. Csak a testem. Jött le az ösvényen, és mosolygott. Szerettem ezt a mosolyát. Széles volt az arca, és széles a mosolya is, szép volt Meria és kívánatos. Amikor közeledett, egy másik asszony jutott az eszembe, aki egyszer régen volt, aztán nem lett, eltűnt, és én azóta egyedül vagyok... - Szervusz - mondta Meria mély hangon. És ahogyan rám nézett, megint tudtam, szó sincs itt szerelemről, és jobb is így. Minek kellene magamat megjátszanom? Így legalább tiszta a helyzet. Egyikünk sem imitál semmit. Szervusz, kedves - feleltem, és amikor ismét ránéztem a testére, elfogott az igazi vágyakozás. - Nagyon hiányoztál. Ha neked csak hetente egyszer van időd... - incselkedett. Magamhoz húztam, megcsókoltam. Ez volt a harmadik találkozásunk. Te érsz rá csak hetente egyszer - juttattam az eszébe. - Goor úrnak nincs jobb dolga, mint folyton otthon lebzselni? Ezért kapja a fizetését? Nem tudom, miért kapja - felelte az asszony. - De tényleg többet van otthon, mint odabent. Kiszámíthatatlan. Már csak a péntekek maradnak nekünk, Hector. Hosszan öleltem ismét. Valaki van a közelben, súgta az ösztönöm, erővel kellett másfelé terelnem a gondolataimat. Ám közben már éreztem, hogy ágaskodik a vágyakozásom, és Meria is észrevette Elégedett kis fényecskék csillantak a szemében. Neki csak az kellett. Hát meg fogja kapni. Gyere - húztam be a vízesés alá. Engedelmesen követett, sikkantott egyet, amikor hajára esett néhány vízcsepp. Láttam a lábát is, kicsit—csak egy kicsit! -volt vastagabb a kelleténél, de hát

az egész nő az enyhén molettek közé tartozott. Az arca feszes volt, sima és csinos. Fogai épek, ápoltak. Az egész nő ápolt volt. - Jöhettél volna hozzám is... - mondtam kissé elégedetlenül. - Én nem mehetek senkihez, befújnák a férjemnek - mondta azonnal. Láthatóan készült erre is. Sejtette, ismét felvetem a dolgot. És amikor leült a lapos kőre, ez a mozdulat is emlékeztetett valakire. - Nézzük a vízesést? - kérdezte hamiskásan. Egy pillanatra önkéntelenül odanéztem én is. A vízfüggönyön keresztül kissé homályosan látszott a völgy. Az állandó nesztől nem lehetett volna hallani, ha valaki közelebb oson. Ha ez például a gyanakodó Goor lenne, aligha viszem el ép bőrrel. Hiszen Goornak van fegyvere, de még mennyire, hogy van neki. Remélem, figyelmeztetést kapnék, időben. Ám most nincs itt senki, csak mi ketten. A vízcseppek monoton csapkodása szövetségesünkké válik, amikor odalépek Meriához, és segítek neki levetkőzni. Már ez a vetkőzés sem csupán vetkőzés. Koreografált tánc, erotikus háttérrel és céllal. Meria egyenként veszi le ruhadarabjait, de mindegyik előtt kéreti magát; játékosan huzakodunk, még birkózunk is. Amelyiket nem teszem el jó messzire, azt visszakapja, és úgy tesz, mintha ismét felvenné, elviszem hát odébb. Közben egy kézzel - én is vetkőzöm. Ing gombjai egymás után, nadrág gombja, közben lazítom a cipőmet is... Meria a fűágyra néz. Van benne egy bizonyos, nem túl nagy mértékű vágyakozás a Robinson-életmód iránt. Szereti a primitív helyeket, az sem baj, ha kényelmetlenek, neki ez külön örömet okoz. Ő fedezte fel ezt a helyet is... Vízcseppek hullanak, minket már nem érhetnek el. Meria csábmosollyal ül le a fűágyra, még nem vetkőzött le teljesen, fehér bugyi és melltartó van rajta. Ettől megfosztani nem lesz könnyű, a szexuális játék egyik kelléke az értük-ellenük folytatott harc, és ezt ő is jól tudja. Huzakodásunk nem vált komolyra, bár most fordulatot vesz Meria vetkőztet engem. Ez számomra sokkal izgalmasabb. Meria ujjai fürgék, bár nem eléggé gyakorlottak, a nadrágom cipzárja, elakad, rángatja idegesen, de mosolyogva. Segítek neki. Letérdelek mellé, aztán fél fordulattal én is a fűágyon ülök,

besüpped alattam, alattunk. Belecsókolok Meria nyakába, mély hangon nevet, nem is nevetés ez, hanem előrejelzés, torkából jön a hang, galamboktól hallottam eddig ilyet. A melltartóval próbálok elbánni, nagy kísértést érzek, hogy óriási erőt mutatva letépjem ellenálló kapcsaival együtt, de egyszer csak Meria megkönyörül rajtam - vagy most már neki is sietős?... -, és hátranyúlva maga kapcsolja szét ügyesen. Eldobja. Rávetem magamat, még ott a bugyi, de az most igazán nem Számít, még nem. Két kezemben a két mell, Meria megint nevet, és lehunyja a szemét. Egy pillanatra eszembe villan, mi van akkor, mi lenne, ha ő most nem is rám gondolna, hanem... valaki másra? Azért hunyja be a szemét? De ez csak egy pillanatnyi gondolat, apró megtorpanás, megszoktam már, hogy az agyam így dolgozik, miközben a kezem mást csinál. A szám is... Az ajkaim végre elkapják Meria nyaka-válla hajlatát, ha ide belecsókolok, megborzong a kellemes kéjtől, és nem nagyon ellenkezik többé, erre legutóbb jöttem rá. - Gyere, te kakas, te kan - mondja Meria, nem ellenkezik már. Lenyúl, matat saját combjai körül, aztán érzem, eltűnt a bugyija. Gyere... te bak... te hím... Megragadja két combomat, egy erőteljes rántással feljebb húzza lestemet, közben lábam végre támaszra lel. Meria - azt hiszem nagyon régen vár valakire, bár a férjével él legalább tíz éve, és most mégis megrészegül egy másik test érintésétől. Nem tudom, hány ezer éjszaka aludt el úgy, hogy senki sem vette karjaiba, meztelen férfiakról álmodott és egyben felöltözöttekről is, akiknek erős karján sétálhatna be valahová, ahol az ő férfijét figyelnék irigy­ kedve más nők, álmodott valakiről, aki érte élne... Most sem sietek. Csak a kamaszok és a primitív felnőtt férfiak hiszik, hogy a gyorsaság segít valamit. Azonkívül már tudom - bár Meria még nem mondta szavakkal -, hogy kedveli a különleges helyzeteket. Gyanítom, a legtöbbjét maga még sohasem próbálta ki, de annyiszor olvasott róluk, látta talán pornókazettákon is. Már érzem, most is ez lesz. Feküdj le, Hector... a hátadra - mondja Meria, és én engedel­ meskedem. Behunyom a szememet is. Meria testem körül babrál, éppen OTT, beleilleszt testébe, és már egyek vagyunk. Ő is hanyatt fekszik, lábaink-combjaink összecsúsznak. Ujjaim között Meria ujjai karmokká görbülnek... Hát így akarja?

Nehezen mozdulnak a testek, de annál nagyobb az öröm. Karok húzzák és tolják egymást, ütemesen. Közeledünk, távolodunk, két egymáshoz fenékkel fekvő ember. Én már tudom, hogy ez nem megy sokáig, de így is örülünk. Aztán Meria kéjes nyögések közepette felül, és én is. Közel vagyok hozzá, tenyérrel alulról közeledem melleihez, lassan tenyerembe simulnak, én mégis to­ vább emelem a kezeimet, lassan, nem sietve. Bőr idegvégződései érintkeznek, nemcsak ő érzi most a jót, hanem én is. Aztán kezemből kicsúsznak lefelé, szép formásak, de már egy kicsinykét lógnak, sebaj. Az is lehet izgató... Meria zárt szemekkel ül velem szemben, aztán váratlanul elkapja a karomat, szájához rántja, és beleharap. Fáj. Én is így teszek, vigyázva, hogy finom legyek, ne hagyjak nyomot. Hisz neki férje is van... Megint eszembe jut Goor. Meria most eltávolodik. AZ árván marad, feszül a semmibe. A nő szelíden lefektet, végigcsókolja mellemet, hasamat. - Meria, kedves... Jó nő vagy - súgom. Nem tudom, meghallotta-e, de amikor megint feljebb kerül az arca, boldogság ragyog rajta. Aztán feláll. Követem én is. Kézen fogva húz maga után, megkerüljük az egyik sziklát. Meztelenek vagyunk, afféle vademberek a természet ölén, és ebben semmi kivetnivalót nem találok. Még az is lehet, kifejezetten jól jön ez a pár méteres séta anyaszült meztelenül. Ha valaki lefilmezne bennünket... Meria a derékig érő, nagy zöldmohás kőhöz ér. Nekitámaszkodik, kissé görnyedve, háttal nekem. Játékosan mozdít egyet a fenekén, mintha riszálná, és én értem a jelt, nekem értenem kell. Ha valóban én vagyok „Hector, a hím". A férfi. Meria szétteszi a lábát, én pedig hátulról hatolok bele, szokatlan a helyzet. Mozdulataim kezdetben gyorsak, aztán fokozatosan lassulok. Meria nem szól, csak később hallom, hogy valamit suttog. Talán azt, hogy „Hector, Hector"...? És még most sem vagyunk a csúcson, dehogy. Csak éppen jó nekünk. Meria belsejének egy-egy másik részét csiklandozom, néha kéj adónak érzem magamat, hasonlóan a rádióadóhoz, antennám révén osztom az örömet úgy, hogy magam is kapok közben, egyetlen mozdulat, kis helyzetváltoztatás, iránycsere, és új élveze­ tek lángolnak, lobognak. Most már én veszem át a vezénylést. Eltávolodom Meriától, ő még mindig a sziklára támaszkodik görnyedten. Ismét a fűágy a cél, már ott is vagyok.

Olyan most, mintha a leghagyományosabb módszer következne. Magam alatt látom a nő csodálkozó tekintetét, amit azért befátyoloz már az eddigi élmény. Ő is közeledik, biztosan, lágyéka jeleket ad az agyába, de jól ismerem ezt a sorozatot. Föléje ereszkedem, Meria keze segít behatolni, de aztán elkapom azt is, magam alá gyűröm mindkét kezét magasan, a feje fölött. Egy kicsit olyan ez, mint a megerőszakolás, és vannak nők, akik valamiféle mazochisztikus érzelmek miatt imádják ezt a testhelyzetet. Meria is ezek közé tartozik. Most kezdődik a gyötrés. Lassan le, bele a testébe, aztán vissza, kihúzni ismét. Minden ilyen mozdulatnál fel-felsikkant Meria, és én is nagyon érzem, hogy közeledem már. De még nem jött el az idő, nem! „Hogy hajóink egyszerre fussanak be az öbölbe..." Meria minden egyes ki-be mozdulatnál szinte sikolt már. - Hec... tor... zuhanok! Van, aki a mélybe zuhan, van, aki „meghal" ilyenkor. És van, aki csúcsra jut. Ez vagyok én. Méz lövell combtövembe, vulkánok szabadulnak ki mérhetetlen sziklák, egész hegyek nyomása alól. És mind feljebb jutok egy magaslaton, amelynek a teteje napfényben fürdik, szememet elvakítja a fény, és akkor már én is üvöltök... - Meriiiiíaaaa!... Hector, óh, Hector!... - és sikolt, egyenesen bele a fülembe, megsiketülök, és hosszan cseng a fejemben, később alig tudom kirázni. Tűzhányók lettünk, hangok és nedvek törnek elő belőlünk, majdnem pontosan egyszerre... Pihegve fekszik az ágyon, mellettem. Most érzem csak, a fű nyomja az oldalamat, szúr is. A térdem, a könyököm érdes lett lőle, és hozzáragadtak a szálak. Meria lassan mozdul, álomszemmel néz rám, megsimogatja az arcomat. Jó volt neki. Akkor hát nincs baj, Még nincs. A legrosszabb az, hogy ilyenkor már nincs miről beszélni. Legalábbis Meriával. Ápolt és csinos, ha fel van öltözve. Érdekes módon, ilyenkor - „utána" - lomposnak tűnik, pedig nem az. De beleizzadt tornánkba, haja csapzottan lóg, mozdulatai is mások lettek, már nem annyira kiszámítottak, mint az utcán vagy társaság­ ban, mint felöltözve. Ezt érezheti ő is, pár közömbös mondat után gyorsan öltözni kezd. Én is követem példáját. Nadrágom felhúzva

ugyan érzem még, hogy képes lennék ismét - d e nem, mára ennyi is elég. Pedig már nem sok idő van hátra. Haját fésüli, aztán pajkosan hozzám bújik. - Jó volt neked, Hector, drágám? - Jó volt, szívem. Csodálatos nő vagy - hazudom. Nevetve szaladunk ki a vízfüggöny alól. Meria még egyszer lehajolna, hogy bekapcsolja szandálja makacs csatját, akkor eléje térdelek, és egy középkori lovag alázatos mozdulataival végzem el helyette a kis műveletet. Nagyon tetszik neki, a hajamba túr érte, rácsókol fejem búbjára. Ez olyan jólesően gyerekes, melengeti a szívemet. Nem is tudja, hogy ezzel a mozdulattal emlékeztet valakire. Anyás a keze, a melege, a hangulat, amit elért vele akaratlanul is. Amikor felállok, tekintetem gyorsan körbesiklik, megfordulok, indulnék előre. Meria megy előttem, arra is ügyelnem kell, nehogy elcsússzon a nedves köveken. Vigyázok rá. A völgyben nincs senki. Elkísérem Meriát a kocsijáig. - Pénteken - mondja. - Itt?-kérdem. - Itt-feleli éppoly röviden. Még egy csók, és kattan a jármű ajtaja. Megvárom, míg az autó felhajt a völgy peremére, és eltűnik a szemem elől. Akkor magam is követem az ösvényen, órámra nézek. Tudom, éppen időben érkezem a meteorológiai állomásra, hogy leolvassam az adatokat. Éjjel felébredtem. Egy álom ébresztett fel, amely ijesztően hason­ lított a valósághoz. Ahhoz a valósághoz, amelyen már túl voltam. Órámra néztem, mindig így teszek ilyenkor. Fél kettő múlott három perccel, ostoba időszak, jó lenne ismét elaludni. A hátamon feküdtem, és végigondoltam azt az álmot. Egy nagyon hosszú üvegezett folyosón futottam. Nem akart vége lenni. Meghatározhatatlan vágy és egyben félelem űzött. Homályos szürke fény hatolt be, és nem láttam senkit, ajtók sem voltak... Siettem, végül már futottam, tudtam, hogy Alba ott van valahol a falak mögött, de odaérek-e még időben?... Rohantam hát, és végül valóban volt egy ajtó. Fehér köpenyes férfiak álltak ott, csupa férfi. Ez meglepett. Álmomban lepett meg?

Az egyik felém fordult, hozzám jött. Alba nevét mondta, ami nem az én nevem volt, de ennek sem volt jelentősége, akkor nem. Hányszor fogom még ezt álmodni? A fehér köpenyes biztosan orvos volt, de álmomban nem gondoltam erre. Egy utolsó ajtót nyitott ki előttem. Csak egy ágy volt a kis szobában, meg valamilyen gépek. Kattogott valami, fehér, zöld és kék fénypontok ugráltak apró képernyőkön, csövek és kábelek vezettek valahová, és azt hittem, már sohasem látom meg Albát. Csak az arcát láttam aztán, a fehér leplek alatt. Orrába kis csövecskék vezettek, egyik karja végig meztelenül hevert, abba is futott egy cső, láttam a kék eret. Infúzió csepegett kérlelhetetle­ nül, mégis lassan. Ahogyan kell. Alba - motyogtam, belső háborgásom és kimerültségem nem csökkent. Az orvos beszélt valamit, amiből csak a „mérgezés" szót értetlem. Öngyilkosságra gyanakodott? Hiszen Alba... Nem, sohasem. Nincs ember, aki úgy szerette volna az életet, mint ő. Álmomban ezt ismét éreztem, bár erről nem beszélt senki, én sem. Egyáltalán, beszélt ott valaki? Talán csak az orvos. Akkor még én sem szóltam. Az orvosnak nem kellett mondania, él-e Alba. A gépek működ­ ­ek. Egy másik fehér ruhás alak - férfi? nő? mindegy! - maszkot helyezett rá, a lélegeztető hengerei fel-le nyomódtak, és Alba engedelmesen fogadta magába ezt a mesterséges levegőt. Nem tudtam levenni róla a tekintetemet, még agyamban vibrált az Iménti szó, „mérgezés". Nem, nem lehet öngyilkosság. Miért? - kérdezte volna az orvos. Az álomban. Felálltam. Kissé megtántorodtam, pedig erős vagyok. Mélyeket lélegeztem, nyitva volt az ablak. Még kellett volna mondanom valamit az orvosnak, abban az álomban, és mivel nem mondtam, de felébredtem helyette - hiányérzetem támadt, ez égetett belülről. Kiszáradt a torkom is. Kimentem a konyhába, nem gyújtottam fényt, hűtőszekrény, üres pohár. Csurrant a gyümölcslé, csak ezt iszom, bármennyire is csodálkoz­ nak rajta egyesek. Christian... Christian nem ilyen. De ő sem keményebb nálam. Pohárral a kezemben álltam, aztán az ablakhoz mentem. „Mér­ gezés." Igen, így volt.

Liriva volt az első nő, akit Damironéban megismertem. De előzőleg is hallottam már róla. Tudtam kicsoda, mégis teljesen meglepetésszerűen ért a dolog. Merthogy már az első nap összefutottam vele, és ez valóban véletlen lehetett. Ezt senki sem szervezte meg. Hajnalban érkeztem, és délelőtt átvettem elődömtől a meteorológiai állomást. Hamar betanultam a teendőket, annál is inkább, mert előtte már szert tettem némi meteorológiai ismeretre egy tanfolyamon. Szóval már az első napon történt. Délben lejöttem és kerestem egy helyet, ahol ebédelhetnék. Az összes létező damironei étterem közül betévedtem az egyikbe, akikor még mit sem tudva a többiről. Itt egy rendkívül kövér, bajuszos, napbarnított férfi szolgált fel, később kiderült, hogy ő a tulajdonos. Tekintélyes testsúlyából gyanítva gyakran felkereshette a konyhát, nem csupán rendelési céllal... Fabokszokban álltak az asztalok, nem volt sok vendég, de hallottam, hogy a mögöttem levő bokszban ketten veszekszenek. Egy férfi és egy nő feleselgetett egymással, mind nagyobb lendület­ tel és egyre bővebb szókinccsel. Liriva volt a férjével, Nybróval. Előbb láttam meg a férjét, merthogy az egyszer csak dühösen felugrott, és elment. Én még csak a levest kanalaztam, amikor Nybro elcsörtetett mellettem, de volt benne annyi tisztesség, hogy

nem hagyta a számla kiegyenlítését a feleségére, kiszólította a tulajdonost a konyhából, és fizetett az ebédért - amit feltehetően be sem fejezett. Akkor alkalmam nyílott, hogy megszemléljem. Nem túl magas, de erőteljes, köpcös és izmos pasas volt, harminc­ négy-harmincöt éves lehetett. Idegesen, vörös arccal toporgott, míg előkerült a főnök. A hátam mögött közben, abban a másik bokszban csönd volt. De alig tűnt el Nybro, mozgást hallottam. Egy vékony termetű nő ment a toalettra, kis idő múlva visszajött, és akkor találkozott a tekintetünk. Liriva huszonnégy-huszonhat éves lehetett, keskeny madárarcát rövid fiús haj keretezte. Nyaka körül apró pihéket láttam megcsil­ lanni a beeső napfényben, úgy látszik ezeket nem borotváltatta le. Kicsi, akaratos száj, feszült vonások. Világosbarna a szeme, vagyis majdnem sárga; kutyára emlékeztetett. Most éppenséggel egy dühös kutyáéra... Összevillant a szemünk, és nem is mozdultam, csak néztem őt, és volt egy villanásnyi lefékeződés a járásán, amelyből tudtam, ő is felfigyelt rám. Nagy gyakorlatom van az ilyesmiben. Sokszor előfordult már, hogy elég volt megpillantanom egy nőt vagy bemutatkozáskor kezet fognom vele, és már tudtam is, hogy egyszer az enyém lesz. Előbb vagy utóbb - de inkább

előbb...

Nem tudom, mi volt benne az, ami egy nagyon kicsit Albára emlékeztetett. Talán a mozgásának egyik eleme, egy pillantása?! Liriva furcsa neve miatt is különösen tetszett. Ott az étteremben néhány ügyes, igen régi férfitrükkel megnéztem még magamnak, és megmutattam neki szerény személyemet. Felhívtam magamra a figyelmét. Tudatunk „beszélgetett" egyelőre, semmi más nem történt. Regisztráltuk egymás létét, és vetettem az asszonyra néhány olyan pillantást, amely meglehetősen egyértelmű volt. Tudtára adtam, hogy felfigyeltem rá, hogy tetszik nekem. Liriva világosbarna szeme a fiús frizura alatt nemegyszer rám villant még, ugyanis asztalt váltottam, és úgy ültem le, hogy lássam, hogy lásson. Méltóságteljesen viselkedett, mégis az volt az érzésem, attól a perctől kezdve egészen másfélék voltak még a mozdulatai is. Már semmi sem volt véletlenszerű, inkább önkényes és fegyelme­ én. Az arcán alig észrevehetően feszült a bőr, úgy ült, hogy oldalról is lássam az egyik profilját és a mellét. Tudta, mit kell, mit

szabad vagy érdemes mutatnia egy érdeklődő férfinak. Vékonysága ellenére jó teste volt. Mégis, előbb Basellával, Vingával és Meriával ismerkedtem meg, csak utánuk - de persze, velük egy időben - következett Liriva. Addig ügyeskedtem, míg valaki bemutatott neki. Valamelyik délelőtt egy boltban futottunk össze a közös ismerőssel. Egy kis áruház polcai között kezdtem fűzni Lirivát, gyorsan emlékeztettem az éttermi jelenetre, mondván ezzel kimondatlanul is: megjegyez­ tem őt, nem felejtettem el, és tudom, nincs jóban a férjével. Rengeteget beszéltem neki sok mindenről, valósággal elkábítottam szózuhatagommal, miközben pontosan éreztem: nagyon jól tudja, miért beszélek, miért nyüzsgök körülötte, céljaim egyértelműek, De örök játék volt ez, nők és férfiak így csinálják pár ezer éve. Liriva kérette magát. Délutáni kis sétánkon megtudtam tőle annyit, hogy férje, Nybro nem érti meg őt, és Lirivát sem nagyon érdekli, mivel foglalkozik a férfi. Akinek persze aligha volt szere­ tője - erről akkor már tudtam volna -, inkább a szolgálat volt mindene. Elhanyagolta asszonyát. Ilyenkor lépnek a színre előbb-utóbb - az olyanfélék, mint én. A feleséget, a nagyon jó nőt, meg kell vigasztalni. Liriva nem tartozott a „nagyon jó nők" közé, legalábbis szemre nem volt annak nevezhető. Szexuálisan közepesnek ígérkezett, ez nem volt baj. Nekem mindenképpen okom volt rá, hogy őt is „háremembe" soroljam. És meg is tettem. Liriva két nap múlva egy autókirándulásra jött velem; a kocsim nagy és tágas, kevesen ismerik még a városban, megérkezésem napjától főleg csak a garázsban tartom, ügyelve, hogy minden pillanatban menetkész legyen. Akinek egyszerre ennyi férj lehet az esküdt, sőt vérére szomjazó ellensége, az legyen elővigyázatos. Liriva enyém lett azon a kiránduláson, de meglehetősen kényelmetlen körülmények között. Rájöttünk, hogy mindketten szeretjük a kényelmes ölelés lehetőségét, sőt nagyon is igényeljük azt. Így nem volt vitás, hogy a legközelebbi alkalomtól kezdődően Liriva is a lakásomra járt. Most már ügyelnem kellett a randevúk megszervezésére, és főleg a dátumokra, nehogy összefussanak a hölgyek véletlenül... Ismerték egymást, legalábbis váltottak már pár szót valamilyen összejövetelen, sőt azt sem zárhattam ki, hogy egyszer csak egy teadélutánon vagy hasonló alkalommal, szóba kerülök én

is, és valamelyikük többet iszik a kelleténél kikotyogja: a szeretőm: Ha ezt a többiek meghallják... De nem ez volt a legnagyobb kockázat ebben az egész vállalkozásban. Liriva volt az a tipikus eset, amikor nem a szex volt a legjobb, hanem a beszélgetés. Számomra nagyon fontos ez az utóbbi úgy általában is; Damironéban azonban, akkor, volt pár olyan téma, amit nagyon szerettem hallani Lirivától. És nem csak tőle. Szombat volt, két hete ismertem Lirivát, és aznap a szieszta idején eljött hozzám. Ügyesen jött be a házba. A kaput nyitva hagytam, így beszéltük meg előre. Másra is vártam azon a délutánon; egy hírre. Liriva nem volt híján az izgalmas borzongást okozó konspirációs tehetségnek sem, hát mintegy véletlenül sétált el a bérelt házikóm felé, láttam kibukkanni fejét a telekhatár szélén, aztán a kapuhoz érve a lehető legtermészetesebb módon tette kezét a súlyos fémkilincsre, lenyomta, és máris odabent volt. Figyeltem, hogy közben a teste lendülete nem hagyott alább, ugyanazzal a sebességgel jött máris befelé, halkan koppantak léptei a pázsitra tett kőlapokon. Becsuktam az ablakot, egy gombnyomással innen távolról lezártam a kaput, és kitártam előtte a bejárati ajtót. Nem volt rajtam más, csak egy fürdőköpeny, és áradt belőlem az iménti fürdő illatszereinek

párássága.

-Hector!... - Liriva egész testtel hozzám simult. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy milyen csontos a háta, nagyon sovány ez a nő, és én nem éppen ezt a súlycsoportot kedvelem - de a Cél elnyomott bennem minden más érzést, gondolatot, ellenkezést. Liriva is egy lépcsőfok volt. - Gyere, kedvesem - mondtam egyszerűen, ám hangomban azért volt más is. Nem titkolt vágy. És Liriva kicsiny habozás - vagy szándékos, érzékeket felkorbácsolandó apró várakozás-várakoztatás? - után elvált tőlem, bementünk a szobába. Követtem. Láttam alakját, bár már tudtam, hogy sovány, és ez férfikedvemet némileg csökkentette. De nem túlságosan. Liriva nem szereti, ha előtte sokat beszélgetünk. Erre inkább utána hajlandó. Ahogyan előttem ment, hirtelen szorosan mögéje ugrottam, és két karja alatt átnyúlva, magamhoz szorítottam, melleit markolva. Felnyögött, de kiszabadította magát, nevetett. - Ejnye, Hector, nem tudsz várni egy kicsit?... - de eközben

ujjai már a blúzt gombolták. Ő sem tudott várni. És miért is tartóztattuk volna magunkat? Csak a szieszta ideje volt a miénk. Nybro délután haza szokott telefonálni. Szombat lévén, Liriva azzal sem védekezhetett volna később, hogy bevásárolni ment a városba. Levette a blúzát, és megfordult. Láttam erős szemöldökét, kissé előreálló állát. Szeme most a valóságosnál sötétebbnek tetszett, mert az ablakokra ráhúztam a sötétítő függönyt. Kísérteties volt a félhomály, de Liriva esetében ezt pozitívumként kellett elkönyvelnem. Vékony teste felkiáltójel volt a szoba közepén. Hátranyúlt, kikapcsolta melltartóját, ledobta. Közben nem vette le rólam a szemét. Én is igyekeztem csak az arcát figyelni, az akaratos száját, amelyet most a szokásosnál keskenyebbre szorított össze. De tekintetem elkalandozott, két mellbimbója körül nagy udvar sötétlett; akkor előrehajolt, és kilépett szoknyájából. Liriva szereti az extravagáns dolgokat, legalábbis bizonyos te­ rületeken. A világért sem feküdne le egy ágyba, ha férfival van dolga. Bárhová inkább, csak ne az ágyba, merthogy az olyan unalmas, konvencionális, megszokott és banális - e szavakból szép gyűjteménye van, használja is őket. Most a szőnyegen állt, már majdnem meztelenül. Én ledobtam a fürdőköpenyt, nem volt rajtam semmi. Férfiasságom éppen kezdett éledezni. Liriva térdre rogyott. Most nem beszéltünk - miért is kellett volna? A szavak bizonyos helyzetekben nem jelentenek semmit, fölöslegesek, sőt ellenkező hatást érnek el, bármilyenek is. Liriva a hátára feküdt, és csak mozdulatokkal utasított, mit tegyek. Térdre ereszkedtem. Liriva a térdeim között csúszott hátra, mind hátrább, már fenekem alatt éreztem a melleit, aztán még egy ügyes kígyómozdulat, és már csak a fejét láthattam magam alatt, majdnem a nyaka fölött voltam. Combjaim fölött átnyúlt, kitátotta a száját... Átjárt a kéj! Ez olyan, mintha benne lettem volna, és benne is voltam a testében. Nyelve körbefutott számtalanszor, érzékelő idegsejtek közvetítették a mennyei érzéseket. Felszegett fejjel térdeltem Liriva teste fölött, ösztönösen ügyelve, nehogy túlságosan ránehezedjek, és állattá lettem, mindent tűrő farkassá, amely valahol a prérin áll egy sziklafokon, és beleüvölt a hallgatag, holdfényes, illatokkal terhes tájba... Én ugyan nem üvöltöttem, még nem, és

lenézve láttam Liriva arcát. Behunyt szemmel élvezte ő is. Mert valóban élvezte. Férfiasságom közvetlen jele úgy felizgatta, hogy szinte a csúcsra jutott azokban a rövid percekben is. Végül én téptem ki magamat a szájából egy cuppanással - hiszen, ha még egy percig tart ez a dolog... de egyedül ezt nem akartam. Pedig a múlt héten, amikor Liriva utoljára járt itt, éppen ez történt. A biológia közbeszólt, éppen menstruált, és félt volna igazi módon szeretkezni velem. Hát hosszú előjáték után szinte csak mozdulatokkal adta értésemre, hogy most csak nekem lesz jó, neki esetleg később, másképpen, ez nem volt fontos. És akkor is a szájával támadott rám, méghozzá nagyon is céltudatosan, én csak nyögtem, valóban jó volt. Liriva akkor csak ujjaival és szájával vitt fel a csúcsra, és a csúcsponton sem hagyott el, bár nem láttam pontosan, mit csinál, hisz nem is figyeltem rá, azokban a másodpercekben különösen nem. Liriva meleg-nedves szája körülölelt, ritmusos mozgással ragadott magával, és amikor kéjlávát árasztottam magamból, ott volt velem, és ő is nagyon élvezte, azt hiszem... Most hát menekülök előle, lecsúszom a testén, kicsiny melleit egy-egy pillanatra valósággal betakarom meleg tenyereimmel, Liriva szeme ismét behunyva, kéjesen liheg, de nem szól. Ám amikor két combját szétlököm, hogy közéjük férjek fejemmel, ügyesen kisiklik kezem-lábam közül, és oldalazva csúszik el a szőnyegen. Olyan, mint egy kígyó, fehér combjaiba markolnék, de kemény a húsa, és máris négykézláb menekül a szoba sarkába, ahol utolérem, nincs kiútja, csapdába esett. Játékosan védekezik, még homlokát-orrát ráncolva rám is fúj, akár egy kistigris. De leteperem, ellenkezése megtörik. Szétfeszítem hát a lábait, testköze védtelen tárul fel, és most hagyja is, hogy én következzem. Orrom szőrszálak sűrű erdejébe téved, parfümillat csap meg. Liriva most nem ellenkezik, ernyedten hever a szekrény és az ágy között, háta alatt a faltól falig szőnyeg. Két kezem kétoldalt felnyúl, ismét a melleire pályázok, de elkapja mindkettőt, ujjai ujjaimat szorítják. Felfedező vagyok. Ismerem a női anatómiát, évtizedek óta tanulom, tanultam annyi testen... Azt is tudom, csak a primitív falusi, részeges alakok - férfiak? - hiszik azt, hogy „ott" minden nő egyforma, ők találták ki a nőket egyenlővé tevő ostoba szövegeket, ők mondják a kivételes nőkre: „mije van neki, ami más nőnek nincs?", és nem is sejtik, mekkora különbségek lehetnek itt, nem

csak méretben. Főleg érzékenységben. Volt már dolgom olyan nőkkel, akik ott semmit sem éreztek, sem a behatolást, sem a férfi ujjait vagy nyelvét, nekik mindegy volt, ki mit motoszkál azon a tájon. A női testnek sok érzékeny pontja van, ráadásul ezek sok nőnél nem is ugyanott találhatók. Minden asszonyt vagy lányt fel kell hát fedezni! És aki azt hiszi, most csak a testről beszélek, nagyot téved. Támpontjai vannak a kéjhajósoknak, általában tudjuk, merre fordítsuk vitorláinkat, képzeletbeli hajónk orrát. Fontos ilyenkor a felkeresett tájak sorrendje, az ott töltött idő mennyisége, az ottani kalandok mélysége és tartóssága... Hát most ez történt itt is. Liriva hagyta, hogy belemerüljek, szaporán nyögött, és érthetetlen szavakat susogott. Szőrszálak között tapogatott a nyelvem, kissé ismertem már Liriva eme testtájékát, most tovább fedezhet­ tem fel. Füleimre simult illatos combja, meleg bőre; a világ eltávolodott, nem hallottam, semmit sem hallottam. Apró veszély­ érzet ébredt agyamban, próbáltam nem reagálni rá. De tudatom nem hagyott békén. Egyik kezem kiszabadult, és tovább tágította a combok hagyta nyílást, most már hallottam a világot is. Helyreállt kicsiny lelki békém, nyelvem előrenyomult, tapogatózott. Az erdő alján nyirkos talajra leltem, érzékeny talajra. Liriva vergődött, de nem igazán, minden idegszálammal éreztem, hogy jó neki, és afféle szolgálat vágya ébredt bennem, most én akartam neki jót tenni anélkül, hogy közben kaptam volna tőle valamit. Nyelvem mind szaporábban járt, már beletalált a maga barázdájába, oldalra is ki-kicsapott, kaméleonnak vagy kígyónak érezhettem magamat, bár akkor nem gondoltam erre. Aztán apró kis hegységet éreztem a nyelvem alatt, Liriva teste megrándult, ha átsiklottam fölötte, és ha felülről mélyedtem rá erősebben, szintén ilyen reakciót váltott ki. Megvan hát, megvan, gondoltam, és gyorsuló lélegzetek tudatták velem az állapotát. Akkor egy rándulás másra figyelmeztetett. - Ne!... -Liriva felült, eltávolodott tőlem. Combjaiba töröltem a számat, ő pedig játékosan megborzolta a hajamat, kisiklott ölelésemből, felállt. Én még a padlón ültem, fájt a nyelvem. Alulról néztem fel rá. Most megint láttam a soványságát, de teste jó volt, és nem állt szándékomban lemondani róla.

Liriva szinte zajtalanul futott ki a konyhába. Követtem, számban még idegen ízekkel, deréktól lefelé vágyakozva. Az asszony fent ült a konyhaasztalon, hamiskásan rám nevetett, és széttárulkozott kézzel-lábbal: Gyere, Hector, édesem! És én mentem. A konyhaasztal - tudtam már, éppen Liriva révén éppen olyan magas, mint az én lágyékom, s ha egy nő hanyatt fekszik rajta úgy, hogy combközépig kilóg a szélén, éppen bele tudok hatolni. Én álltam hát, ő meg feküdt, kéz kézzel húzott magához, és irányított. Itt biztos talajt éreztem a lábam alatt, nem fájt a térdem-könyököm, mint az érdes padlószőnyegen. Hol balra, hol jobbra, hol fel, hol le - egész testemet ez irányította, Liriva szeme kerekre tágult, már-már kiáltott volna, de még türtőztette magát. Közeledett. Én még messze voltam, és már tudtam, hogy ezúttal nem lesz nekem jó, legalábbis nem akkor, amikor neki. Hát majd azt hazudom, hogy jó volt, gondoltam, ilyenkor lehet ezt csinálni, a nő sosem tudja meg, igazat mondtam-e, és ellenőrizni sem képes. Felért a csúcsra, kiáltása átható volt, többször megismételte. Én még éreztem magamban sok energiát, de azt is tudtam, hogy Liriva követelőző típus, mára még nincs vége a dolognak. Nagyon jól érezte magát. Nem játszotta meg az örömet és a kéjt - az igazit Úgysem lehet imitálni, ismerem a nők arcát, tudom már, mikor látni rajtuk az igazat ilyenkor. Később egy-egy fürdőköpenybe burkolózva ültünk a fotelekben, és hideg poharakat szorongattunk a markunkban. Nybro nem sejt semmit? - kérdeztem álközömbös hangon. Nem is néztem az asszonyra. Dehogyis! Őt csak a szolgálat érdekli. Most is huszonnégy órás ügyeletekbe jár? - érdeklődtem tovább. Nagyon vigyáztam, nehogy kiérezze hangomból az igazi érdeklődést. Persze. Így lesz ez az egész hónapban. Tudod, hárman vannak a bázison olyanok, mint ő. Valami központi ellenőrző szobának vagy minek nevezik, nem is tudom. Egy ember huszonnégy óráig vezeti ott a szolgálatot, aztán két napra hazamehet.

- Kényelmes állás. Sok szabadidővel jár - provokáltam szelíden: Jólesett az ital. A jégkockák egymáshoz tapadtak, tompán tükrözték vissza a félig nyitott ablaktáblák fényeit. Odakünn valósággal dühöngött a hőség; az árnyékok széle éles volt, akár a kés. - Ugyan már! - legyintett Liriva - Minek neki szabadidő? Akkor is be szokott menni, mert nem bírja ki itthon, ha két napig fogalma sincs, mi történik odabent. - De csak csinál valamit itthon? - hamiskásan csippentettem a szememmel. Liriva vette a lapot. - Hát az ágyban sem megyek vele sokra, elhiheted... Mamlasz egy fickó, de azt megköveteli, hogy hűséges legyek hozzá. Félté­ keny is, ráadásul. Ahányszor együtt megyünk el valahová, azt akarja, hogy szinte ne is nézzek rá a férfiakra. - De te nézel... - mondtam. Liriva nevetett. - Hát persze. Ha úgy kellene élnem, ahogyan Nybro elvárja, inkább kolostorba vonulhatnék. Kellemetlen egy pasas. - Miért vagy vele? Aznap szokatlanul őszinte hangulatban lehetett. Felhajtotta az italt, és felém nyújtotta az üres poharat. Kettőnk közül csak ő ivott alkoholt. Töltöttem neki, ismét, és csak egy jégkockát tettem bele. Annyival is töményebb lett. Én tovább szürcsöltem lassan a narancslét, és figyeltem. - Hector, gondolkozz egy kicsit! Mi a fenét csinálhatnék a nyavalyás érettségimmel? - ráncolta férfias szemöldökét, most nem volt szép. - Dolgozhatnál is-provokáltam. - Ugyan már! És mennyit keresnék vele, miből élnék, úgy igazán, nem mondanád meg? Így meg, mint Nybro felesége, sokkal többől élhetek, és ráadásul nem is kell csinálnom semmit. - Marad időd másra is - kétértelműsködtem. De Liriva nem jutalmazta humoromat, realizmusomat. Vállat vont, számára egy­ szerűen így volt természetes. - Ha Nybrónak azért a kevés munkáért is annyit fizetnek, akkor én minek erőltetném meg magamat? - No persze, a férjed valami fontos pozíciót tölt be - jegyeztem meg. Szerettem volna, ha még beszél Nybróról. De Liriva vállat vont, nem felelt, csak rajtam felejtette a tekintetét, aztán egy nagyot sóhajtott, és megláttam szemében a vágyakozást, ismét...

Bevette magát a ruhásszekrénybe. Ezzel egy kicsit meglepett, de a valóságosnál tapasztaltabbnak mutattam magamat, elővettem hidegvéremet, és nem csodálkoztam. Liriva meztelenül lapult a keskeny szekrényben, állva tapadtam hozzá, testünk összefonó­ dott, és miközben átvettük egymás jó ritmusát, orromba hatolt a szekrény levendulaillata, poros deszkák szagát is éreztem. Félre­ nyomtuk a benne lévő szerény ruhatáramat, még agyamba villant, hogy jó lenne, ha nem venné észre a néhány ott lógó másféle öltözetet is. Aztán elfeledkeztem erről is, a szekrény hátsó fala recsegett, nem nagyon bírta a két test nyomását. Mielőtt szétesett volna, kihúztam belőle Lirivát. Megszabadult tőlem, és megint elrohant valahová a lakásba. Voltak már ilyen szeretőim, sokat tudnék mesélni a vadabbnál vadabb helyszínekről. No és Meria?... Neki is vannak ilyen hajlamai. De most nem gondoltam egyikre sem. Meztelenül vágtattam át a lakáson, Lirivát keresve. Egyszer a tükör elé kerültem egy pillanatra, láttam magamat, undor fogott el, miért rohanok annyira utána? De aztán eszembe jutott a cél, és megráztam magamat. Mint a kutya, ha kijön a vízből. Le kell ráznom, ami nem való ide, legalábbis egyelőre. A fürdőszobában értem utol. Oda bújt, bár nem igazán bújt. Hallottam, hogy odabent van, egy lény létezése apró zajokból áll, belöktem az ajtót, és Liriva éppen a zuhany alá menekült. Kinyí­ lotta a csapokat. Szándékosan nem siettem. Idő kell, hogy beszabá­ lyozza a hideg-meleg vizet, hát lassan közeledtem. A víz már csorgott-zubogott; amikor közelebb értem, először a térdeimen, aztán valamivel magasabban éreztem a hulló-verő vízcseppeket. Liriva torokhangon nevetett. - Gyere, mert túl szárazak vagyunk! Ezt célzásnak is vehettem. Beléptem a vízsugarakba, rögtön végigfolytak rajtam is. A síkos csempefalak között ide-oda vetődtünk, imbolyogva, letérdeltem, és miközben végtelen vízfolyam öntözte az arcomat, hogy be kellett hunynom a szememet, alulról kerültem közelebb Lirivához. Két kezéből védőernyőt tartott arcom fölé, ne verjen úgy a sugáráradat, nyelvem ismét beléje hatolt, szétterpesztett lábakkal állt, hátak, vállak, combok fürödtek a felülről zuhanó ezüstös csíkokban. Később visszahúztam a fejemet, Liriva pedig előbb leguggolt, majd le is ült, lábait égnek emelte. Két kézzel fogta meg AZT, finoman magához húzta, ujjai

alányúltak, a golyókat tapogatták, most megint közel voltam, és már tudtam, ezúttal nem kell majd hazudnom sem szóval, sem kéjes sóhajtásokkal, valóban jó lesz nekem is. Liriva öntestébe mélyeszteti engem, vadul csókoltuk egymást, fogai belém martak, de közben a zubogó víz elnyomta a fájdalmat, még az édes fájdalmat is. Testemben valahol mélyen ébredezett a csúcshoz közelítés izgalma, idegpályákon gyorsan rohantak a jelzések, egész tömegnyi jelzés. Liriva keze még mindig ott volt, tapogatott-simogatott, és növelte vágyamat. Már nem tudtam uralkodni a dolgon, egyre mélyebben hatoltam bele, minden lökésem közelebb hozott bennünket, és rohamosan szűkült a hátramaradt idő... - Hector... - Most... most... - hörögtem, és akkor nem láttam úgy, hogy Liriva nem szép nő. Vízben fürdött a hátam, szétszórta a vizet, eltakartam vele őt is, miközben már-már úgy éreztem, képtelenül mélyre hatolok bele, szinte átfúrom a nő testét... Aztán kiáltásainkat elnyelte a zubogó víz zaja. Csak később, már mozdulatlanná nyugtatva, nehezen lélegezve csillapodtam le. Li­ riva szeme csukva volt. Csak akkor sóhajtott fel sajnálattal, amikor kihúztam belőle magamat, kiszabadultam nedves combjai szorítá­ sából is. Felálltam, hasamat is verte a víz, lemosta a spermát rólam is, magáról is. Kiléptem a zuhanyozóból, és mire megtörölköztem, Liriva is ott állt mögöttem. Nem tudtam, mennyi idő múlt el, a nap szemmel láthatóan elmozdult odakünn, mert a függönyök oldalsó résein is másképpen estek be a fénysugarak. - Még... - súgta Liriva. Lankadó energiával közeledtem hozzá, meg sem törölközött, nedves nyomokat hagyva ment ki az előszo­ bába. Utánaszólhattam volna, de inkább hagytam. Vittem a nagy fürdőlepedőt, a bolyhosat. Hozzám simult, tapogatott, és nagyokat nyögött. Láttam a félig nyitott szemét, olyan volt, mint egy narkós pillantása. Annak idején éppen elég hasonlót láttam. Ennek persze semmi köze sem volt amazokhoz; Liriva kábultságát más okozta. Én. Mi. Az előszoba padlóján fejeztük be harmadszor, a gyűrött fürdőle­ pedőn. Nyomokat hagytak hátán a gyűrődések, de az enyémen is, hisz a végén megfordítottam a dolgokat, és önszántamból mentem Liriva alá. Fölöttem térdelt, és eljutva a csúcsra harmadszor is, valóságos birkózóversenyt rendezett, ide-oda gördültünk még

egymásba gabalyodva, majd külön-külön. Végül elnyúltunk a száraz, meleg padlón, és rettentően fáradtan, de boldogan mered­ tünk a mennyezetre, ahol kintről belopózó fények látszottak-játszottak foltokban. Így heveredtünk szótlanul, később ismét beszél­ gettünk, de nem sokat. Nem kérdeztem őt Nybro felől, pedig a legszívesebben ezt tettem volna. Féltem, hogy gyanús lesz neki a dolog. Érdekes módon - talán valamiféle telepátia révén? - egyszer csak megszólalt. Meztelenül feküdt a hasán, láttam a mellét. Egyik kezével felém nyúlt, keze előbb játékosan végigfutott bal combo­ mon, aztán elérte célját. Kellemesen bizsergetett a dolog, de ez már nem a vágy, csupán árnyéka volt. Liriva ujjai eljátszottak vele, mi közben megjegyezte: Nybrónak az is kicsi, és a férfinak nincs egy csöpp fantáziája sem. Almomban - mondta Liriva -, de legfőkép­ pen elalvás előtt arról álmodozom, hogyan kellene, kivel, miféle­ képpen... - És velem most megvalósítod az álmaidat - mondtam. - Igen - felelte, és várakozást éreztem ki belőle. Talán most mondanom kellene valamit. Rábeszélni, hagyja ott Nybrót, és jöjjön velem?! Hogy mostantól kezdve éljünk együtt?! Egy ilyen lépéssel feladhatnám az összes tervemet. És ha ugyanezt követelné kérné Meria, Basella és Vinga is?! Hallgattam. Liriva keze is otthagyott, édes zsibbadtság vett rajtam erőt. Nybro árnya közénk feküdt, ahogyan a régi, szenti­ mentális színdarabokban mondogatták volt. Kellemetlen volt rá­ gondolnom, két okból is. De ezek közül Liriva csak az egyikről tudhatott. - Nem kell még mennem? - kérdezte valamivel később. Re­ ménykedve. Azt hitte és úgy várta, azt felelem: nem. Én viszont felkeltem, visszamentem a fürdőszobába, és onnan válaszoltam neki. - De bizony... Vége a sziesztának. Sóhajtott, és tovább hevert a szőnyegen. Felvettem a fürdőköpenyt, és visszamentem hozzá. Mellé ültem. Megcsókoltuk egy­ mást, de már jóval hűvösebben, mint akár az imént a zuhany alatt. Aztán csak néztem az arcát, ő meg az enyémet. Akkor megcsördült a telefon. A tekintetem nem vettem le Liriva arcáról, ő sem az enyémről. Biztosan arra gondolt, engem hív valaki, talán szolgálati ügyben.

De nem mozdultam. A szemem sem rebbent, pedig tudtam, ki van a vonal másik végén. És vártam azért is, mert számoltam a csörgéseket. A diszkrét kis zaj kilencszer ismétlődött, aztán csönd lett. És ez nem volt véletlen. - Gyere - fogtam meg Liriva kezét. Lassan felállt. Az udvar felőli ablakhoz mentem, elhúztam a függönyt. Liriva kissé össze­ rándult - de az udvar üres volt. A nyitott ablakon beözönlött a kinti meleg. - Mit akarsz? - kérdezte. Talán egy negyedik remény ébredt benne. Meztelenül állt mellettem, ledobtam a köpenyt, összeölel­ keztünk. Ha egy kicsit is akartam volna, ismét feléled bennem a vágy, és felébresztettem volna Lirivában is, biztosan. De most nem erről volt szó. Nem magyaráztam neki semmit, csak öleltem erősen. Negyedóra múlva Liriva elment. Megmosakodtam, felöltöztem, és mielőtt elindultam volna fel a dombra, a meteoállomásra, a telefonhoz ültem. Hosszú számot kellett tárcsáznom. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a készülékben meghallottam a jól ismert hangot. - Én vagyok - mondtam egyszerűen - Üdv, Christian.

Vasárnap nem jött senki. Pedig éppenséggel eljöhetett volna Basella vagy Meria is. Ismer­ tem már a férjek „menetrendjét". Ebrach és Goor nem voltak otthon. De amikor legutoljára találkoztam velük, nem tettem a legenyhébb célzást sem erre a vasárnapra, és más napokban állapodtunk meg. Azzal is elintézhettem volna - egy gondolatbéli kézlegyintéssel! -, hogy „valamikor nekem is kell pihennem"; de nem erről volt szó. Az igaz, hogy a férfiúi erőknek is regenerálód­ niok kell, de naponta egy hölggyel megbirkózom a jövőben is; nem ez volt a baj. Másra kellett nekem ez a nap... Palma negyvenöt éves, kövér és csúnya. Nem tetszik nekem, de bizonyos okból foglalkoznom kell vele. A teste sem vonzó, vagy csak nagyon kevéssé az. Nem mintha a negyvenöt éves nők undorítóak lennének, dehogy. Vannak köztük egészen jók, és nem csak néhány neves színésznőre gondolok. Régebben is voltak ilyen korú szeretőim. De Palma... Szóval Palma egy csöppet sem vonzó teremtés. Amikor hétfő délután beállít, léptei közeledtét úgy érzem, akárha hangya lennék, amely a bolyhoz közeledő ember lépteitől retteg. Az persze túlzás, hogy én is félnék, de... Van bennem bizonyos szorongás. Néha, ha

vele vagyok, utálom is magamat, az egész ügynek van egy olyan vetülete, mintha fizetett szerelem lenne ez. Palma ugyan nem fizet nekem - még csak az hiányzik! -, mégis valami homályos üzletiesség lapul a háttérben, akkor is, ha ő nem tud róla. Nekem már elrontja a kedvemet az is, hogy én tudok róla. Palma megáll az előszobában. Nyári ruhája feszül, mindenütt feszül. Régen, száz éve tán, az ilyen nők minden délelőtt fűzőbe préselték magukat, nemegyszer a cselédség kiadós segítségével, utána alig kaptak levegőt, és nagyon megkönnyebbültek, amikor végre megszabadultak ettől a roppant hasznos, ámde kényelmetlen ruhadarabtól. Palma széttárja karjait, és rám veti magát. A szükséges, ám nem túl nagy lelkesedést mutatom iránta és jövetele iránt. Így áll helyre egy bizonyos egyensúly. Palma azt hiszi, minimum szerelmes lettem beléje, vagy női bájai vonzanak. Hiszen vannak férfiak, akik a nagyon kövér nőket szeretik, akiken „van mit fogni", ahogyan durván mondják. Palma alighanem áldja a sorsot, hogy összeakadt egy ilyennel. Nem biztos, hogy sokáig ez marad a véleménye. Sőt, már tudom is a napot, amikor mindez megváltozik, benne is. - Hector, drágaságom!-nyafogja. Mert ráadásul még a hangja is ellenszenves. Néha váratlanul túl magasba megy át, kappanszerű, ez is elriaszt. Szemei kicsik, nyaka ráncos, de mellei imponáló mérettel merednek előre. Nagy combok és meglehetősen vaskos vádlik tartják egyensúlyban ezt a testet. - Palma, kedves! Már úgy féltem, hogy nem tudsz eljönni! Valójában persze megkönnyebbültem volna, ha közbejön neki valami, és legfeljebb idetelefonál. De nem így történt, és ebben is volt valami jó, hiszen beszélnem kellett vele. - Gyere, szívem - búgtam, és bevezettem a szobába. Ott csak ledobta divatjamúlt retiküljét, és két erős karjával magához szorí­ tott. Az egész jelenetet láttam a falitükörből, és kissé szégyelltem is magamat - no meg nevetséges is voltam, voltunk. Mint egy régi angol vígjátékban, úgy festettünk mi ketten ott, a szoba kellős közepén. - Nagyon szeress! - mondta-parancsolta Palma rekedtes han­ gon. Azt hiszem, filmekben látott szenvedélyeket igyekezett utá­ nozni. Csak utánozni, merthogy nem érezhette őket. Én sem éreztem. Ez nem szerelem volt.

„Nem lehet minden nő Basella", gondoltam. Ezzel vigasztaltam magamat. Öleltem ezt a nőt, akinek Alba-korú leányai voltak, és elfordultam a tükörtől. Estébe hajlott a nap, de az udvar felől még elég fény hatolt a szobánkba. Ott már előzőleg elhúztam a függönyöket, kitártam az ablakokat. - Gyere... vetkőzz le! - és tigrisharapást mímeltem a vállán, húsos karján. Palma felnevetett, mély elégedettséggel, győzedel­ mes bájai tudatában. Kilépett cipőjéből, két mozdulattal húzta le ruháit. Én is gyorsan vetkőztem. Palma mindenben gyors szokott lenni, kedvelte a sebességet... Néha a kocsijával is igen sebesen száguldott át a városon, persze egyetlen rendőr sem merte megbün­ tetni. A naptól megvilágított fény-négyszögben zuhantunk a padlóra. Palma hasán több zsírránc is volt, amikor ült, eltakarta mindazt, amit alatta viselt. Most egy extra méretű bugyit. Viszont a két melle lelógott; igaz, ezekben volt valami vonzó, legalábbis számomra; aki tényleg kedvelem e téren az átlagosnál nagyobb méreteket. Palma mellei közül egyszerre csak az egyikkel lehet foglalkozni, az is egész férfit kíván. Két kézzel fogom meg - most mindketten a szőnyegen térdelünk, egymással szemben, majd lassan Palma mögé kerülök, két kezem karjai alatt nyúlnak előre, csiklandozom-izgalom melleit, egyszerre mind a kettőt. Arcom illatos hajába mélyed, a haja tényleg szép és dús. Testünkön csillan a nap, lustítóan ér bennünket a meleg. Bár már lenyugodni készül, azért még van ereje, és abból átad nekünk is. Palma bőre fehéres, itt-ott májfoltos, csukott szemmel simogatom, aztán ledőlünk a padlóra, és ő szelíden fölém kerekedik. Nem mondhatnám, hogy túlságosan ellenkezem. Most még jól is esik a passzivitás, vagyis látszólagos passzivitás, hiszen azért én sem lustálkodom. De egyelőre övé a kezdeményezés vagy annak látszata. Ha tudná, hogy nem véletlen! Palma végigcsókolja mellemet, elidőzik a köldökömnél, aztán lejjebb ereszkedik, csiklandoz is kissé. Közben egyik keze brutáli­ san megmarkol és szorongat, de azért ez másféle brutalitás; az ember valamiféle kéj-kínpadon van, és ami egy kicsit fáj, azt is élvezi. Már első alkalommal észrevettem, hogy Palmában van egy kis szadizmus, ami nagyon könnyen mazochizmusba is átmehet a hozzá hasonlóknál.

Aztán ismét felfelé jön, érintései szaporodnak, különleges ázsiai masszázzsá alakul a dolog, szelíden megfordít, a hasamon fekszem most, ez eléggé kényelmetlen, merev testrészemmel nem tudok mit kezdeni, valahogy oldalra csúszok, mégis kellemetlenül szorul a padlóhoz. Most érzem, milyen kemény (a padló is). Palma egész testtel szorul rám, úgy masszíroz, és mivel az ajkait is beszámítha­ tom, hát olykor egyszerre öt-hat ponton érintkezünk, és ez általá­ ban kellemes. Míg egész súlyával nem nehezedik rám... Ujjai vállam-nyakam között a húsba-izomba vájnak, ez is fáj egy kicsit, aztán elvándorol a keze a hátamon, véknyamba csíp, összerándulok, ez kifejezetten gonoszság volt. Felvetem magamat, majdnem hidat csinálok, és kibújok alóla, nem bánja. Most ő kerül le, elhagytuk már a naptól fényes négyszöget, birkózószőnyegünk ennél nagyobb, majdnem az egész szoba az. Palma egyik vaskos combja a nyakam körül, belecsípek, felnevet és odébb gurul, üldözöm. Két nagy állat vagyunk a padlón, túlméretezett rovarok. Most én szorítom le őt birkózófogással, játékosan hempergünk, hol alul, hol felül, az állatkerti kölyökoroszlánok jutnak eszembe. Palma kétségtelenül tudja, mi kell még egy férfinak ahhoz, hogy az ő bájaitól is tűzbe jöjjön, és ezt a tehetségét el kell ismernem. Most ő az anyaállat, és én vagyok a szopós kisállat, a kölyök. Az ő kölyke. Alatta vagyok, egyik melle a számban, beszívom, aztán még mélyebbre szívom, Palma beleborzong, főleg akkor, amikor fogaimmal finoman rágni-gyötörni kezdem mellbimbóját, mielőtt ez nagyon fájna neki, valósággal kitépi a számból, de máris nyújtja a másikat. Közben az egyik kezem elkalandozik, combján siklik fölfelé, aztán máris ott vagyok, ahol lennem kell. Palma hirtelen ledől és hátára fordul, az utolsó pillanatban rántom ki alóla a kezemet, ügyesen máris a két lába közé siklom. Három harapás mindkét oldalon combja elomló, puha húsába, ide-oda vetődik, szabadulni szeretne, de lefogom térd fölött, ráfekszem a lábaira, nem szabadulhat. Vénuszdombján majdnem fekete a szőrzet, valóságos erdő tenyészik ott. Palma már közel lehet a csúcshoz, azt hiszem. Hirtelen felül, és magához rántja testemet, keze rám talál odalent, irányít. Most már nem is játsza meg, hogy aláveti magát a dolgoknak, nem kölyköm és nem vagyok a kölyke, pedig egyszer azt is játszottuk már. A nap éppen lemegy, amikor gyorsabb sebességre kapcsolok, tudom, ezt

szereti. Nekem nem lesz jó, érzem már, és tényleg nem is lett az. De Palma liheg és izzad, és most nagyon nem kedvelem őt, de ez már semmin sem változtathat. Ő azt hiszi, nekem is jó volt, éppen egy időben vele, és csak maradjon meg ebben a hitében. - Valami bajod van - állapítom meg később, amikor egymás mellett heverünk - most már kényelmesen - az egyik díványon. Empátiám most sem csalatkozik, az efféle nőknek, mint Palma, mindig vannak problémáik, és egy jó időben, alkalmatos lelkiálla­ potban elhelyezett-feltett kérdéssel kiszabadíthatjuk ketrecéből az ólálkodó tigrist. És ez a tigris segítségemre is lehet. Hiszen most ez a célom. Ez történik most is. Palma Kyritről beszél. Kyrit a férje, ő is kövér, de egészen másképpen az, mint a neje. Egyenruhában láttam egyszer valahol a városban, és nem felejtem el. Kövérsége kitüremkedett minden öltözékből, nyakát valósággal elszorította a gallér, zubbonya feszült a hátán, nadrágszára túl rövidnek látszott. A legnevetségesebb az volt, hogy mindezek ellenére igyekezett feszesen mozogni, mintha nem venne tudomást saját méreteiről; egy jól táplált hordó benyomását keltette. Tar koponyáján csak itt-ott maradt haj, és egészben véve ellenszenves volt. Nem azért, mert Palma férje, dehogy. - Szóval Kyrit - sóhajtotta Palma. Nem volt gyermekük, Palma már nem is vágyott rá, túl késő volt. De azért élt benne valamilyen halvány vád Kyrit iránt, amit velem csak érzékeltetett. No és mondta most - Kyrit oly kevés időt szentel neki. Nem az ágyra gondolt, már nem - hanem arra, hogy valaki foglalkozzon vele. Huszon-valahány éve voltak házasok, és Palma annyit igazán megérdemelt volna - saját állítása szerint -, hogy Kyrit legalább heti egy estét vagy délutánt vele töltsön. ...De nehogy azt hidd, megteszi! - füstölgött. A hátán feküdt meztelenül, és a mennyezeten a haldokló nap utolsó sugarainak |átékát nézte mit sem látó szemekkel, lélekben akkor nem volt ott, nern volt velem. - Két hónapja csak egyetlen délutánt volt otthon, és egyszer egy estét, akkor is elmentünk Ebrachékhoz, ahol a férfiak kártyáztak, mi nők meg videóztunk. Hát ezt otthon is tudom csinálni, ehhez nekem nincs szükségem Kyritre... Ha moziba

akarok menni, menjek egyedül? Megszólnának érte ebben az átkozott porfészekben. Nem marad más, mint beülni a kocsiba, és száguldozni egy kicsit. - Még bajod eshet - aggódtam érte, talán őszintén. Egyik karom feje alatt volt, kissé magamhoz öleltem a nőt. Folytatta ugyanolyan hangon. - Nem lesz bajom, ne félj! Belülről rothadok el, lelkileg, mert olyan árva vagyok... Annak a pasasnak mindene a munkája, de nem úgy igazán a munka, mert szerintem nem is tudja, mivel foglalkoznak igazán az intézetben. Nem ő a főnök, de neki kell szinte mindenre ügyelnie, és fél attól is, hogy egyszer idejön valami nagyfőnök, és váratlan ellenőrzést tart... „Hát attól tényleg tarthat is", futott át a fejemen. - Biztosan van egy szolgálati beosztása - mondtam hanyagul, mintegy mellékesen. - Abban meg van írva, mennyi időt kell az intézetben töltenie. - Ugyan! - legyintett Palma megvetően. - Nem tud az semmit, és akinek egy csillaggal több van a váll-lapján, bármire ráveheti, mert egy marha. Önszorgalomból olyan hülye! Mondhatnám, önerőből... Folyton bejár, ha nem is kell. Jön érte egy dzsip a sofőrrel, mert hogy ő már nem is fér a volán mögé a nagy hasa miatt. Elmegy kora reggel, és visszajön este, vagy elmegy délután, és csak reggel jön haza, de délben újra odamegy. Megszállott, én mondom neked. - Hiszen nélküle is mennének a dolgok - provokálom Palmát szelíden. - Biztosan vannak ott mások is, felelős beosztásban. - Azok nem olyanok! Tudósok! - mondja Palma, oldalra fordul, egyik melle karomra esik. Behunyt szemmel fekszik, én simoga­ tom, élvezi, akár egy macska, de még forr benne a düh Kyrit iránt. - Nem néz az az ember se engem, se mást. Valami nagy érdemren­ det vagy mit ígértek neki is, ha nem lesz baj az intézetben. — Miféle baj lehetne... egy intézetben? - kérdem naivan. Azt hiszem, jól sikerül imitálnom együgyüségemet. - Nem akármilyen intézet az - mondja Palma, kicsit habozik, folytassa-e, aztán csak így fejezi be. - Valami fontos államérdek, azt mondogatja Kyrit folyton. Ettől függ a karrierje, és ha felidege­ sítem, a fejemhez vágja, hogy a jólétemet is ennek a projektnek köszönhetem.

„Projekt", gondolom, milyen ártatlan szóval nevezik így... - Találkozhatunk még ezen a héten? - kérdem tőle. Hétfő van, és nem véletlenül kérdem éppen most, éppen tőle. Ő is Kyritre gondol, - Azt hiszed, tudom, mikor lesz szolgálatban az a marha?! Folyton ott lóg, teng-leng, szerintem nincs is rá szükség az intézet­ ben, mégis mindig ott eszi a fene... De várj csak, említette, hogy szombat délután biztosan itthon lesz, már nem is tudom, miért. Azt hiszem, itt a városházán rendeznek valami ünnepséget, ahol elvárják azt is, hogy beszédet tartson. - Mikor? - kérdem unott hangon, belül viszont feszülten. Nagyon várom a választ. - Négykor kezdődik, azt hiszem. „Nem rossz", fut át az agyamon. És arra is gondolok, nem kell most tovább kérdezősködnöm, nehogy Palma gyanút fogjon. De azért megkockáztatok még valamit. - És a többi tiszt? Azok is ott lesznek az ünnepségen? - Biztosan, legalábbis egy részük. Akik nem lesznek szolgálat­ ban. De miért kérded? Erre már megvan az előkészített válasz. - Mert lehet, hogy engem is meghívnak. - Azt hittem, szombat délután találkozunk, itt - súgja Palma nagyon közelről a fülembe, húsomon érzem nedves ajkait. Magam­ hoz ölelem. - Hát persze, csak vicceltem... Szombaton háromkor várlak. Itt. És megint összeborulunk. Az asszony behunyt szemmel csókol. Kit, engem? Biztos, hogy engem? Most én vagyok az „anya"-állat, négykézláb állok, Palma alám férkőzik, és „szopik" de ennek hamar véget vetek, ide-oda hempergünk a szőnyegen, aztán felülkerekedem... Férfi vagyok, most erre koncentrálok... Palma már régen elment, emléke is ködös, mintha sosem lett volna. Nem maradt utána vágyakozás sem, csak a kielégülésnek egy tisztán fizikai formája, semmi több. Éjjel feküdtem az ágyamon, és megint Albára gondoltam. Ősz volt, amikor bejelentette, hogy terhes. Én csak álltam, mint

akibe mennykő vágott, egyszerre örültem meg féltem, hatalmas boldogság és mérhetetlen rémület érzése öntött el, valósággal a földhöz lapított a felelősség. Egy gyerek! Örültem, mert Alba és az én gyerekem lesz. De féltem is, hiszen mennyi bajunk lesz ezután. Ő pontosan tudta, mi történik bennem, láttam az arcán. Látta az arcomon. Sokáig hallgatott, csak a szeme mosolygott. Szerettem ezt a mosolyt. Szerettem Albát. ...És emlékszem az utolsó előtti napra is. Christian és én lementünk a folyóra, de nem tudom, mi volt az a meghatározhatatlan nyugtalanság, ami visszaűzött bennünket a házba. Felmentünk hát a dombra, még egyszer megfordultunk és lenéztünk. Napfényben fürdött a táj, meleg volt, és aranyban úszott még a gyep is. A fák odalent a parton öregek - volt köztük százéves is. Christian apja vette valaha azt a kis birtokot, nagyzolás volt persze „birtoknak" nevezni. Legalább hatvan éve a családé volt. Már Christian is itt gyerekeskedett, és mivel most ötvenéves, hát nyilván nagyon szívéhez nőtt a táj. Meg tudtam érteni. Nekem is nagyon tetszett. Szóval megtorpantunk a domb szélén, lenéztünk a folyóra, kis bárka pöfögött tova, gyerekek integettek. Christian visszaintett, aztán rám nézett. A gyerekekről ugyanaz jutott eszébe, ami ne­ kem is. Akkor hallottuk meg Alba sikoltását. Reggel verejtékben úszva ébredtem. Kábultan néztem körül. Még elég korán lehetett, de a nap már besütött a föggöny résein, és a madarak őrülten kiabáltak a fákon. Annyi mindent álmodtam, rémálmok voltak ezek javarészt. Felkeltem, a zuhany magamhoz térített. Kétszer is körbejártam a házat; először belülről, aztán kívülről. Megnéztem minden helyiséget, még a szekrényeket sem hagytam ki. Igaz, készülékek nélkül, de azért megpróbáltam lehallgatóberendezéseket találni. Nem lett volna kellemes, ha most valamelyik férj tudomást szerez arról, amit a feleségével szoktam itt művelni. Odakünn sem találtam semmi gyanúsat. Visszamentem a lakásba, elővettem a naptáramat. Csak én ismertem a bele jelölt firkákat; Négy napom maradt szombatig. Kedd, szerda, csütörtök, péntek. Ha mindennap találkozom egyikkel-másikkal, éppen ki-

töltjük ezt a hetet. Ha ügyes leszek, még többet is megtudok. Szombatig. A professzor is eszembe jutott. Igen, a professzor. Doktor Raddan hatvankét éves, őszülő hajú ós sajnos nagyon megnyerő külsejű férfiú. Egyedül soha nem ment volna semmire, a vegyészet és a biológia összekapcsolásával roha­ mozta a tudományos köröket, de sikereket csak a szervezőknél, a menedzsereknél ért el. Azoknak tetszettek Raddan vad ötletei. És amikor úgy tetszett, hogy végre valós eredményeket ért el, hirtelen minden megváltozott. Felelőtlen kijelentéseivel, extravagáns élet­ módjával sokakat idegesített, volt néhány kellemetlen anyagi ügye is, hát persze, hogy megutálták, és viszkettek tőle. Végre aztán egy napon valakik odafönt úgy döntöttek, hogy megvonják tőle a további támogatást, az intézetének egyszerűen leszóltak fentről, távolítsák el doktor Raddant. És ez meg is történt. Három nap haladékot kapott csupán, hogy összeszedje jegyzeteit, befejezze az éppen futó, aktuális - és ily módon utolsónak kinevezett - kísérlete­ ket és leadja a számítógépes anyagokat. Ez a három nap végzetes késésnek bizonyult; most már tudjuk, sokkal jobb lett volna Raddantól azonnal megszabadulni. Harminc percen belül. És nem lett volna szabad visszaengedni ismét az intézetbe, ahol hetvenkét hosszú órán át még szabadon tevékenykedhetett, mielőtt... eltűnt. Mielőtt teljesen nyoma veszett. De hogy nem ment el dolgavégezetlenül, azt hamarosan kegyetlen módon megtapasztaltuk.

6. - Jó estét, Hector. Ha a főutcán találkoznánk, érteném ezt a hűvös stílust. „Jó estét, Hector." Miért nem teszi hozzá, hogy Hector úr. De aztán látom a szemén, hogy ezt tréfának szánta. Vinga egyedül áll a meteoállomás kapujában. A kerítés fehérje, a fű zöldje és a távoli hegyek kékje keretezi alakját. Vinga soványsága most nem annyira látható, vagy kezdem megszokni a dolgot?! - Jó estét, Vinga - válaszolom ugyanolyan hanghordozással. Most ő nevet. Még távol van tőlem, önkéntelenül körülpillantok. A nő biztosan gyalog jött fel a városból, a fennsík szélén senkit sem látok. Elindulok feléje, megkerülöm. Idekinn nem csókolhatom meg, nem borulhatunk egymás nyakába, az ördög nem alszik, valahol bújkálhatnak alkalmatlan szemtanúk is. Bár talán akadnak őrangyalok is. Tegnap éjjel telefonon beszéltem Christiannal. Ha meglátnának, és Vinga férje, Foix tudomására jutna találko­ zónk, összezavarna mindent. Most ez még nem lenne jó, egy csöppet sem. No és az sincs kizárva - sőt, nagyon is valószínű! -, hogy fegyverrel törne rám a pasas. Ámbátor ki tudhatja? Unalmas és pedáns alak, Vinga elmondása szerint. Nehéz elképzelni, hogy vérszomjas Otellóként rohan rám vagy bárki másra. De valójában nem tudhatjuk, mi rejlik az emberekben, rendkívüli helyzetek rendkívüli gyávaságról vagy bátorságról ránthatják le a leplet.

Szóval bezártam a kaput. Talán volt ott valaki, talán nem... - Nagyon kívánlak - mondtam Vingának, és berántottam a házba. A meteoállomás csöppnyi épületében még annyi hely sincs a padlón, hogy odafeküdjünk. Hát nem is kísérleteztem ezzel. Odakünn rohamosan sötétedett, és tudtam, kimegyünk majd innen. De az alkony szürke fátylai már-már mindent elborítottak. Minket is. Néhány műszert lerakok az asztalról, ez nagy és széles, de eléggé rövid. Vingának nem kell segíteni a vetkőzésben, nagy gyakorlata lehet, mire végzek a műszerekkel és megfordulok, ő már majdnem meztelen. Csak egy kisnadrág van rajta, s úgy tesz, mint aki szégyelli magát. Karjait keresztbe fonja a mellén, eltakarva éppen azt, amire most vágyom. Mert most tényleg vágyakozni kezdek egy meleg női test után; nem lehet, hogy nekem soha többé ne jusson ilyen. Ettől is félek néha, csakúgy, mint a haláltól. Én is levetkőzöm, és máris támadok. Vinga nem fekszik föl az asztalra, pedig szóval, mozdulattal invitálom, hozzám bújik, aztán kifordul karjaim között, háttal van nekem. Letérdelek mögötte, és lassan, nagyon lassan húzom le a nadrágot, elődomborodik feneke, beleharapok, erősen. Felkiált, szabadulni szeretne, hátranyúlva játékosan üti a fejemet, ez is felkorbácsolja a vérünket. Nemhiába találták ki a keletiek az aktus előtti játékos, félig komoly párnaharcot. Ez pezsdítően, sőt serkentően hat. És hat most ő is rám, én is rá. Birkózunk, parfümillat csap az orromba, Vinga sötét haja már majdnem olyan, mint a születő éjszaka, és amikor végre megfordul, ágyéka háromszöge is fekete. Odanyúlok, meleg-nyirkos területre lelek, érzem közben, hogy a hozzám simuló nő egészen belebor­ zong ebbe az ártatlan érintésbe. Hóna és térde alá nyúlok, felemelem. Nem nehéz, de ő most alighanem igen erősnek hisz. Felteszem az asztalra, laboratóriumra emlékeztet az egész, hiszen itt vannak körülöttünk a műszerek, és még a szaguk is olyan tudományos illatot és hangulatot áraszt. Az asztalon fekszik Vinga meztelenül, észrevétlen mozdulattal köze­ lebb penderítek egy széket, ráülök, hűvös lapja hamarosan megme­ legszik a bőrömtől. Széttolom Vinga combjait, mindenesetre nem kellemetlenségre, hanem kéjre vár, és meg is fogja kapni. Ez most az én dolgom.

De agyam mélyén valahol elindul egy másik folyamat, nem tudok rá igazán összpontosítani, mégis van, mégis létezik, sőt továbbfejlődik, és alig tudatos gondolatokat is szül. Alighanem az iménti „laboratórium" szó indította el az egészet... Alba is ott; dolgozott. Nem Raddan professzor osztályán, de abban az épület­ ben, egy másik osztályon. Ki sejthette volna akkor, hogy Raddan szörnyű kísérletét éppen ott akarja végrehajtani?! ...Christiannal álltunk a dombon, néztük a napos tájat. Elhúzott a folyón egy bárka, gyerekek integettek, Christian visszaintett. Én a fákat, a gyepet néztem, jólesően beleborzongtam abba, hogy milyen jó és békés, meleg nap az a mai... Akkor sikoltott Alba, és mi rohantunk, mert mindketten éreztük, segítségre van szüksége. Christian kiabált közben, valamilyen szavakat, de egyet sem értettem belőle, tudatom kikapcsolt minden másból, csak az érdekelte akkor, mi történt Albával... A padlón vergődött, szája szélén fehér hab tört elő. Mire Christian odaért, én már a telefonnál voltam. A mentőket hívtam. Christian az első pillanatban elvesztette a fejét, megragadta Albát, és feltette egy ágyra. Én nem vettem le róluk a szememet, Alba arca halálsápadt volt. Akkor eszembe jutott, hogy egy másik élet is rejtőzik benne, hogy immár hat hónapja ketten vannak ők, Alba és a gyerek, az én gyerekem. Az enyém... Christian majdnem sírva szólongatta, de Alba fokozatosan elvesztette az eszméletét. A mentők szirénázva érkeztek, a fejemet felemeltem - Alba mellett ültem az ágy szélén -, és az ablakpárkány fölött láttam, ahogyan jön a kocsi, a vakító napfényben alig lehetett látni a tetején a kék lámpák villogását, mindent elborított a fény. A következő negyedóra teljesen kiesett az emlékezetemből, csak azt látom magam előtt ismét, hogy már bent vagyunk mindhárman a mentőautóban, és egy keskeny résen látom ismét a fényességes tájat, miközben alig tudok lélegzetet venni, úgy szorítja valami a torkomat... Robogtunk a város, a kórház felé, rövidhullámon izgatott párbeszéd zajlott az itteni orvos és a kórháziak között. Megint szünet következik, nem tudom, mi volt később, jó ideig azt sem tudtam, hol vagyunk. Sem a kórház, sem a város nem volt azonosítható tudatomban, hiszen napokig ki sem mentem az épületből. Amíg be nem következett a vég. Azóta is feltörő álmom a fehér köpenyesek hada. Mind engem

néztek. Christian akkor nem volt ott. Benne a bosszú dolgozott, és percekkel azután, hogy Alba meghalt, elrohant onnan. Én mentem le a föld alá, kábult agyú látogató a csillogó-villogó ultramodern és ezerszeresen kivilágított Hadészbe. Eurüdikém már nem mozgott, maga is szinte része lett az aszeptikus, szagtalan műkörnyezetnek, olyan hideg volt az arca... A vértelen, sokat szenvedett arca. Az egyik orvos mormogott valamit a veszteségről. Egy embert vesztet­ tem? „Nem, doktor. Ketten voltak." Akadt köztük, amelyik csak akkor tudta meg, hogy Alba terhes volt. Nagyon sajnáltak engem, azt hiszem. Szerencsére senkit sem érdekelt, hogy nem volt azonos a nevünk, Alba még törvényesen nem volt a feleségem. De ennek nincs igazán jelentősége. Sokáig álltam az üvegfal előtt, senki sem szólt hozzám. Lehet, el is mentek a közelemből. Tapintatosan. Tudom, nem sírtam, akkor már nem. Vinga testében a borzongás. Érzem, ennek én vagyok az okozója, afféle kicsiny teremtőnek is képzelhetem magamat, most majd megmutatom, hogyan kell örömet adni anélkül, hogy a kezeimet is használnám. Nyelvem a testébe mélyed, ő meg valósággal felkiált örömében, és attól kezdve felfokozott állapotban van végig. Így kell lennie. Igaz, néha azért segítek a kezemmel is. Kétoldalra széthúzom óvatosan a nagyajkakat, nyelvem rátalál arra a nedves, kiálló részre, ami annyi kéjt adhat. Először csak finoman érintgetem, Vinga apró „jaj!"-okat hallat, de erre nem figyelek. Jó neki, és ez a lényeg. Aztán nyelvem körbejár, alul és felül is megérinti azt a helyet, majd sebesen átszánkázik rajta alulról felfelé, alulról felfelé. Vinga teste rángatózik, „Hector, Hector!", sikoltja valósággal, de örömhangjai boldog nyöszörgésbe fulladnak. Most már megmakacsoltam magamat, és ezt ő is érzi, anélkül, hogy beszéltünk volna róla. Eldöntöttem, így viszem őt el, nagyon messzire... Ha lehet végig. Vinga kacag és nyög; „Hector, Hector, Hector..." A nyelvem maga most a világmindenség, ő is csak OTT érzi önmagát, és én is a nyelvem hegyére koncentrálom egész magamat. Ott találkozunk mind a ketten, csak ott létezünk most.

Próbálom így, próbálom úgy, improvizálok és kitalálok, nyelvem néha őrült sebességgel dolgozik, máskor idegesítően kéjes lustaság­ gal keresi új helyét. Vinga már szólni sem tud, torkába rekednek a szavak, olykor nyög csak. Aztán már érzem magam is, mifelé megyünk. Feszíti combjait, kezemmel tartom szét őket... - Hector, jaj, édesem, olyan közel vagyok... Nem állok meg, most már nem. Néha kissé a számba is szívom AZT, ezt alig bírja ki, vergődne ide-oda, de erősen lefogom, valósággal befúrom a fejemet, az orromat is, nyelvem már fárad és fájni kezd, de most érzem az előjeleket, Vinga teljesen elereszti magát, elernyed minden ellenállása, két keze a hajamat simogatja, olykor bele is kap egy kicsit, ez fáj, de nem nagyon. Most, mindjárt... Görcsösen megrázkódik, aztán kitör belőle a hörgés, igen, ez az... - Hector... most! Mint a motolla, úgy jár a nyelvem, közben lefogom a combjait, húzza a hajamat is, nem tudja már, mit csinál. Számban mindennek más lesz az íze, és ez is jelzi a csúcsot, ahová most eljutott Vinga. Utána csak pihegünk. Vinga felül az asztalon, magához öleli a fejemet. - Nagyon jó veled, Hector - súgja kiszáradt szájjal. Lehet, ebben a mondatban benne van az is, hogy szeretné, ha így maradnának a dolgok. Christian a temetés után azonnal elutazott. Nem bántam, őszin­ tén szólva nem is tudtam még, mi történik körülöttem. Nem mentem vissza a folyóparti házba, amely így ismét Christian tulajdona lett. Csak az övé. Nekem már nem volt ott semmi keresnivalóm - bár tudom, életem végéig bármikor bezörgethetek az ajtón, és oly sokáig maradhatok, amíg akarok. Összekötött bennünket Alba sorsa, és nem csupán az. Alba haláláról nem írtak az újságok. Christian főnökei intézték el. És ez nem volt véletlen. Én csak később tudtam meg, hogy az intézet három másik dolgozója is halálos mérgezést szenvedett a Raddan professzor végleges távozását követő napokban. Gyakorla­ tilag mindnyájan egyszerre kerültek kórházba. Senki előtt sem volt

kétséges, hogy a mérgezés azon a helyen történt, amely összekö­ tötte ezt a négy embert. Az intézetben. Az eset kivizsgálásával megbízott személyek egyszer kihallgattak engem is. Christiant nem láttam ott. Nem is sejtettem még, hogy valami közük lehet hozzá. Bár ezt soha nem mondta ki kereken senki, a professzor bosszújá­ nak tartották a dolgot. Őt különben nem lelték fel, bár hónapokig keresték. Azt hitték, nem is fogják megtalálni soha... Vinga megfogta a kezemet, maga után húzott. Tökéletes volt a csönd és majdnem a sötétség is. A csillagos égen itt-ott pár felhőfoszlány úszott, ezek takarták el egyes darabjait. Felnéztem, kicsit furcsa volt ez a szaggatott mindenség. Aztán próbáltam a lábam elé nézni, de ott fekete volt a fű, a föld, félve léptem. Ezt a pázsitot magam nyírtam, és már-már ismertem, de azért óvatos voltam. Vinga meztelenül futott előttem, és én meztelenül követtem. A pázsit közepén Vinga lerogyott, mintha golyó találta volna el, magára rántott engem is, amivel nem lepett meg. Pihentünk úgy, hogy meleg testünk összeért. - Szombaton délután lesz valami összejövetel a városházán mondtam hanyagul, mellékesen. - Ott lesz a többi tiszt is, úgy hallottam. Nem kellett kimondanom a kérdést, értette jól. - Foixot aligha hívják meg. Nincs most jóban a többiekkel. - És ettől függ a meghívása? - adtam a naivat. - Ettől is. No meg a szolgálati beosztástól, persze - Vinga hangjában volt valami lenézés. Miért van az, hogy azok a nők, akik velem kerülnek kapcsolatba, utána olyannyira megvetően beszél­ nek a férjükről? Ennyivel jobb lennék náluk? Elég annyi, hogy férjüknél jobb vagyok az ágyban? - Örülnék, ha szombaton délután szabaddá tennéd magadat mondtam, és ezzel egy sokkal fontosabb döntést is hoztam, amiről Ő persze semmit sem tudott. - Megpróbálom. De mi lesz, ha Foixot nem hívják meg oda, vagy éppen otthon lesz, és nem akar majd elmenni? Te mindenképpen gyere el hozzám, Vinga. A lakásodra?

- Igen, szombaton délután ott kell lennem, fontos telefonra várok-hazudtam. Ő rekedten felnevetett. - Csak nehogy rosszkor csörögjön az a telefon... A célzás érthető volt. Vinga keze vándorútra indult testemen, rátalált arra, amit keresett. Átfutott rajtam a hűvös, de örömteli borzongás. - Most én - suttogta. - Te csak hagyd magad! - Végig? - kérdeztem kiszáradó szájjal. - Persze - és máris lebukott. Feje combjaim között volt. Volt egy pillanat, amikor ellenkeztem volna, ősi szégyenlősség ez bennem, ki tudja honnan ered, e szemérmet melyik ősöm hordozta vérében eddig? De máris a hátamon fekszem, és csak a csillagokat nézem. Vinga valósággal rám fonódik, két karja mozgásképtelenné tesz, nem is bánom. Növény vagyok, mit szél hajlítgat, öbölbeli örökké nedves kőszikla, amit szüntelenül mosnak a hullámok. Várakozó vagyok, a legősibb várakozó, kéjre váró. Vinga szájával először körbecsókol, ő is szőrerdőbe merül, játékosan bele is fúj, aztán keze elengedi combjaimat, nem kell már félnie, hogy elszabadulok, eszemben sincs. Nem menekülök, jó nekem így és itt. Magam vagyok a Várakozás. Két keze ezerfelé fut, ujjai hol párhuzamosan, hol másképpen szaladnak bőrömön. Aki még nem érezte, nem tudja, milyen győzelemittas lehet a férfinak ez a pillanat. Ami persze sokáig is tarthat, és hála Vinga ügyességének, valóban sokáig tart. Az asszony tíz ujja, olykor-olykor a combjaimhoz érő két melle és mindenekfelett a forró szája valóságos diadalmenetet végez testemen, és én büszkén érzem magamat szuperférfinak, olyannak, aki nem vásárol magának szerelmet, nem kényszerít egyetlen nőt sem arra, hogy lefeküdjön vele. Amit mi művelünk most Vingával, az különben sem vásárolható meg. Érzem, már jó lesz nekem, ismét nagyon jó. Vinga, ez a sovány, furcsa arcú nő talán ösztönösen tud olyasmit, amit sok nő nem is sejt, úgy vettem észre eddig. Ajkai ölelőek, nyelve csodálatos, lehet, ilyennek érezte ő az enyémet, egy órával ezelőtt?... Nem érdekelnek most a csillagok sem, erősen bezárom szememet. Vinga néha megtorpan, tán pihen, ilyenkor kissé lélegzethez jutok, aztán megint folytatódik...

Tűz a nyelve, tűz az érintése. Lánggal lobogok, most én is csak nyögni vagyok képes, összefüggéstelenül mormogok szavakat, amelyeknek nincs értelmük, sem jelentőségük. Vinga mellei com­ bomon, de kezeit sokkal jobban érzem, finoman markolnak herét és szőrszálakat, aztán tövénél fogva csitítják el a kitörni készülő vulkánt, nem sok sikerrel. Már magasan vagyok és közel. Szólok is, és ezt Vinga is hallja, örömmel nyugtázza. Szája forró barlang, ahol otthon vagyok én is, most nagyon otthon. Valósággal lecsap rám, már nem ereszt el, két keze is segít, és amikor fehéren felizzik körülöttem a világ - a hűvös fű préritűzzé lett, az éjszaka vakító nappallá! -, nem tudom, mit csinál, de végig jó nekem, fokozatosan kielégülök, forró tüzet szórok magamból, és folyton érzem Vinga ajkait is... Elgyengülten heverek. Az ő ujjai - most már nagyon nedvesek még mindig ott vannak, segítenek, amennyit kell, és lassan oltják a lángokat is. Aztán felhúzom Vingát, szája a nyakam-vállam hajlatá­ ban, jó most így feküdni, érezni nem túl nagy súlyát a mellemen, combjaimon. Elcsitul most minden belül is, kivül is. Vinga hallgat. Megnyugszik és elviselhetővé válik - legalább percekre - mindaz, ami máskor annyi fájdalmat okoz. Másfél órával később otthon voltam. A ház körül valami megma­ gyarázhatatlan dolgot éreztem. Azelőtt soha nem voltak ilyen megérzéseim, távol állt tőlem minden homályos, parapszicholó­ giába hajló képesség is. De azon a kedd estén világosan éreztem, hogy valami történt a ház körül vagy esetleg benne, amiről én még nem tudok, nem tudhatok semmit. Megálltam. Ahelyett, hogy azonnal bementem volna, inkább becsuktam magam mögött a kaput, zsebre tettem a kulcsot. Aztán ismét kivettem a kulcsot - ha ott a falak tövében leütne az ellenség, ne könnyítsem meg a dolgát. A házba behatolnia akkor sem lesz egyszerű. A kulcsot letettem a kapuoszlop mellé. Habozva indultam, keresztben át a pázsiton. Igyekeztem ki­ menni az utcai lámpák fényköréből. Hamarosan a garázs falához jutottam, itt megtorpantam, hallgatóztam. Valami megint azt súgta, nem vagyok egyedül. És akkor megláttam azt az embert. Férfi volt, széles vállú,

árnyék ugyan, de végre látható. Közel állt a konyha ablakához mozdulatlanul. - Ne mozdulj, jól látlak! Hat golyó van a tárban - mondtam. Ebből értenie kellett a helyzetet. És valóban nem mozdult. Egy pillanatig még árnyék volt - már-már azt hittem, közmondásosan saját árnyékomtól ijedtem meg -, aztán megszólalt, és csak annyit mondott. - Nyugalom, Hector. Nant vagyok. Damirone lakói nem tudhatták meg, hogy azon az éjszakán eggyel szaporodott a számuk. Nant illegálisan költözött be hozzám. Negyedóra múlva lefeküdt a vendégszobában, én csak utána gyújtottam fényt az enyémben. Fáradt voltam, Vinga kimerített. Azon az éjszakán nem csörgött a telefon, nyugodtan alhattam. Szokás szerint hét óra tájban felébredtem, és megint magam előtt láttam Nant arcát. Eszembe juttatta a tavalyi eseményeket... Nant is ott volt, amikor hetekkel később Christian ismét felbuk­ kant. Elszörnyedve láttam, mennyire megöregedett. A maga ötven évével is jóval többnek látszott, pedig szemlátomást igyekezett tartani magát. - Ti tudjátok, ki vagyok valójában - kezdte. Ültünk ott néhá­ nyan, nem csak Nant és én. - És ti is ugyanazok vagytok, mint én. Hectornak és nekem... ez személyes ügyünk is. De nektek sem szabad megfeledkeznetek arról, hogy milyen nagy jelentősége van. Doktor Raddan megsem­ misítette vagy magával vitte a számítógépes anyagokat, de azért maradtak nyomok, amelyek alapján néhány asszisztense segítségé vel rekonstruálni lehetett, valójában mivel is foglalkozott. Minden jel arra mutat, hogy úgynevezett retardált heveny mérgezés tüneteit előidéző szerről volt szó. Mondanom sem kell, nem erre kapott megbízást a kutatóintézet vezetőségétől, sem pedig a felügyeletet ellátó klinika professzoraitól. Nem tudni, hogyan sikerült neki átvészelnie az első félévi ellenőrzést; alighanem beadott valami ügyes mesét a klinikusoknak. A lényeg az, hogy amikor elkövetkezett a második ellenőrzés ideje, húzta-halasztotta a dolgot, két okból is. Már sejtette, hogy most ki fog derülni: másra használta fel

a kutatásra kapott pénzt, másodszor pedig időközben alighanem kapott egy másik ajánlatot... Néhány napra volt csak szüksége és egy kísérletre. - Úgy érted, megvásárolta őt az ellentábor? A konkurencia?! kérdeztem. - Rosszabb - mondta borúsan Christian, kis ideig hallgatott. Már-már azt hittem, megbántottam vagy kizökkentettem közbeszólásommal, de olyan hangon folytatta, hogy eloszlottak aggá­ lyaim. - Mielőtt az intézetbe megérkeztek volna a tudományos ellenőrök, Raddan professzort ismeretlen férfiak keresték fel. Szám szerint hárman voltak. Nant mozdult, már láttam az arcán, azt kérdezné: honnan tudod?... De Christian egyetlen apró kézmozdulattal jelezte, majd mindent meg fogunk tudni. - Az a bizonyos szer, az RHM - merthogy így rövidítették a klinikusok - valójában nem szolgálja a gyógyítást, ellenkezőleg. Komoly, sőt halálos betegséget okoz, de úgy, hogy az áldozatok nem is veszik észre a fertőzés tényét. Ez azt jelenti, hogy annak idejét és a helyét sem tudhatják meg. Egyszerűen semmi jelét nem tapasztalják annak, hogy a fertőzés máris a testükbe, a szervezetükbe került. Így mondták a szakértők... - Megköszörülte a torkát, és nagyon halkan folytatta. - Raddannak tehát a vizsgálatot megelőző napon egy nagyon jó ajánlatot tettek, és minden bizonnyal nagy összegű előleget is kapott. Ezt is csak a tények utólagos rekonstruálása révén tudtuk meg. A professzor hirtelen kifizette addigi tartozásait, és tett néhány olyan intézkedést is, amiről mi csak hetekkel később szereztünk tudomást. Amikor ő már rég eltűnt. Ugyanakkor látványos módon szerette volna kipróbálni a gyakorlatban is a szert. Az RHM-et eddig csak állatkísérletekben vetették be, és ott, az asszisztensei szerint, minden képzeletet felülmúló eredményeket produkált. - Az asszisztensei nem tudtak volna közbelépni? - kérdezte Nant. Christian a fejét rázta. - Jól megfizette őket, és óvakodott attól, hogy beavassa őket a titokba. A kísérletek egy részét mással magyarázta, más elérendő célt mesélt be azoknak a fiatal szakembereknek, a legtöbb valós

dologról pedig egyáltalán nem szereztek tudomást. Raddan ravasz róka, az ujja köré csavarta őket... - egy pillanatra lehorgadt a feje, de harciasan felemelte, és folytatta. - Szóval be akarta bizonyítani önmagának és talán új gazdáinak is, mire képes az általa létrehozott RHM. Talán azt sem hagyhatjuk ki, hogy Raddan egyúttal az addigi intézményén is bosszút akart állni. Ez csak feltételezés. A tenyészet teljes receptúrája már a fejében volt, amikor megsemmisítette csaknem az összes részkísér­ let eredményét, és persze az anyagra vonatkozó egyéb adatokat, az összetételt, a tenyészeti feltételeket, és így tovább... Aztán azon a bizonyos pénteki napon négy halálos dózist juttatott el az intézet konyhájára. Máskor is megfordult ott, mert nagy ínyencnek tartot­ ták, le-lejárt a konyhára, belekontárkodott a szakácsok munkájá­ ba. Négy ampullányi RHM-et tett bele négy különböző, tálalásra előkészített tányérba. Az RHM - mint megtudtam - teljesen színtelen folyadék, és az a mennyiség, amit Raddan oda becsempé­ szett, talán két esőcseppnyi mindössze. Egyszóval - észrevehetet len. A szakácsok a nagy sietségben, a déli nyüzsgésben már nem ellenőrzik újra az egyszer kimosott tányérokat, gépiesen adagolják az ételt. Raddan professzor még abban az órában elhagyta az intézetet, és mint később kiderült, a várost is. Sőt... az országot is!

Milyen messze volt már mindez, gondoltam reggeli sétámon. Szerda van, lüktetett bennem. Nant még aludt, legalábbis nem dugta ki az orrát, én pedig nem ébresztettem fel. Hadd aludjon, hosszú útja volt. Megtekintettem a fenyőket, a tujákat, kétszer is lehajoltam, és a pázsitot is megszemléltem egészen közelről. Aztán lementem a pincébe, amely a kazánházból nyílik. Nem gondoltam Meriára, arra sem, hogy hamarosan találko­ zunk. Felnéztem az égre - s azon töprengtem, vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy az ember elfelejtsen egy másik embert?! .. .Aztán ebéd után beültem a kocsiba, és kihajtottam a városból. Most nem a fennsík felé fordultam az utolsó házak mögött; lefelé vitt az utam. Damirone a magasföld szélén fekszik, és az az út árnyékos, köves-szakadékos terepen nem túl meredeken vezetett le egy olyan folyóhoz, amely gyakran kiszáradt. Most éppen volt benne víz, és hallottam, hogy az itteniek is leruccantak oda horgászni vagy fürödni. Éppen ezért Meria és én, jóval távolabb beszéltünk meg találkozót, oly messze, ahová a damironeiak biztosan nem mennek el még autóval sem. Majdnem egy óra hosszat tartott utam a nehéz terepen, de végre célba értem. Meria még nem volt ott. A folyó árnyas öblében, két nagy kanyar között, a köves parton kiszáradt fatörzsek hevertek.

órámra nézve már tudtam, hogy ma késéssel fogom leolvasni a meteoállomás műszereit. A folyó meg-megcsillant, még nem tudtam, milyen mély lehet itt. A közepén alacsony sással benőtt zátonyszigetet láttam, a víztől sodort homok növesztette fel. A túlsó parton senki sem mozdult. Senki?... Motorzűgást hallottam. Meria autója lassan közeledett a rossz úton; dülöngélt. Aztán leállt az enyém mellett. Amikor a nő kilépett belőle, azonnal feltámadt bennem a vágyakozás. Semmi más, csak a teste utáni mérhetetlen vágyakozás. Meria mosolyogva jött felém. Körülnéztem - sehol senki, egye dül vagyunk hát mi ketten, és mindjárt felforrósodott a vérem is Ahogyan jött le a partra, Önkéntelenül is riszálta magát, de nem feltűnően, és aligha szándékosan, mértékkel. Csábítóan.. Úgy volt, hogy pénteken találkozunk a forrásnál, a kis vízesésnél ahol a legutóbb is - de Meria a hét végén telefonált, és szerencsére éppen a mai napot javasolta. Semmi más programom nem volt.... - Üdv, édes - mondom, és kinyújtom a kezemet. Meria látja félig szétgombolt ingemet, a fűbe dobott zakót. Tudja, mire készülök, hogyne tudná?!... Mosolyog, és most majdnem szeretem, is ezért a mosolyért. A negyvenéves nők minden érettsége és tapasztalata, de öröme is benne van ebben a mosolyban. Ha most sötétfekete éj közeledne keletről, még inkább élvezném ezt a világító mosolyt. De még csak késő délután van, senki sem jár errefelé, csak mi vagyunk itt, mi leszünk itt úgy igazán - mindjárt.. . csak... mi... Közelről nézek Meria szemébe, kezem megérinti, és máris öleljük egymást. Említettem már, hogy Meria kissé molett, éppen annyira, amennyire én szeretem... Elfut, kitépve magát karomból, nem is „kitépés" ez, inkább kibontakozás, jobbra-balra lelöki kigyózó karjaimat, és rohan a víz felé. Nem túl gyorsan üldözöm, nehéz is futnom, úgy érzem, a nadrágomban már nem vagyok egyedül. Kényelmetlen így rohanni, persze így is utolérhetem Meriát, de megvárom, míg beér a parti fák közé. Ezek lombja lelóg majdnem a földig. Meria nevet, felszabadultan, kezembe került ismét, elfogtam, rabom lett. Leteperem. Nem nagyon ellenkezik. - Várj, Hector! - súgja a fülembe. - Hadd gombolkozzak ki. Félig elfordulva tőle magam is ezt teszem. A lombsátoron kívül

még süt a nap. Ágak zizzennek, levelek suhannak - mire megfordu­ lok, Meria a víz felé rohan. Meztelen teste kreolbarna. Üldözni kezdem, és milyen jó érzés, hogy nem azonnal érem utol. Már a vízben van, kövek között kapkodja lábait, ezüstcsíkok csapnak fel, követem. Mire beleveti magát, én is ott vagyok, majdnem egyszerre merülünk el. Hűvös a folyó, de úgy tűnik, forróságunkat átadhatjuk neki, körülöttünk szinte forrni kezd a víz... Elkapom Meriát, de kisiklik kezem közül, ujjaim éppen olyan nyirkosak, mint az ő bőre, a sima, a barna. Halak vagyunk. Nem bukik alá, talán a haját félti, feje fent van, ajkáig ér a víz, úgy úszik, én is utánozom. Két vidra lettünk, játékosak. Közelebb úszom, a sodrás elkapna bennünket, de hamar kint vagyunk a közepén, aztán a zátony felé haladunk. Meria alá nyúlok, kezem elölről talál be combjai közé, sikongva felnevet. De jó! De jó nekünk! Széttárja lábait, ez felér egy meghívással. Három ujjam is a széles résben, aztán a középső szinte magától talál bele, a helyére. Meria most nem nevet, légzése gyorsul, közben visz bennünket a folyó. Közelebb evickélek, összekapaszkodunk, Meria is a vízbe nyúl, nem kell sokáig keresgélni hisz mellem előtt mélyesztette le mindkét kezét, közben én tartom a testét a víz fölött. Még néhányszor megérintem OTT a kezemmel, aztán elveszem, úsznom kell, őt is úsztatom. Meria ügyesen közelebb bújik, és máris összetalálkozik EZ meg AZ, a sodrásban vagyunk, annak is a közepén, amikor pár mozdulattal betornászom magamat Meriába. Látom, hogyan húzódik össze a szeme, érdekes. Meria nagyon kedvelheti a vizet, majdnem mindig amellett találkozunk. Most pedig... nagyon is benne vagyunk. Olyan ez, mint súlytalanság állapotában szeretkezni, nincs egyéb közegellenállás, csak a testünké, de nem támaszkodhatunk semmi­ hez, visz bennünket a víz. Közel a zátony. Meria félig behunyt szempillái alól felém süt a szeme, biztatás és elismerés és öröm is van benne. Most még nem lehetünk igazán egymáséi, mégis van valami fenséges ebben... A két part között haladunk lassan lefelé, a hűvös vízben is érezve egymás meleg testét. Aztán a lábam talajt ér, Meria háttal érkezik a zátonyra. Homokra simul a teste, végigfekszik rajta, és nem kell mondania mit tegyek. Hagyom, hogy még kijjebb sodorjon kissé az áramlat,

amelynek részei lettünk mindketten. Derékig kint vagyunk a folyóból, lábunk megtapad a zátonyfenéken. - Gyere! - súgja-kiáltja Meria, talán szó, talán hang nélkül, én mégis érzem. Combja között azok az ajkak megszorítanak, sürge­ tően, vággyal telve. Hasam csapkodja a vizet, maroknyi habos folyadékot fröcskölget előre, Meria kétdombnyi mellére és arcába is jut belőle, nem törli le, szája mellett és a nyakán csorog alá. Két pár kéz kapja el egymást erősen, ujjak rándulnak görcsbe. Nincs hideg és nincs meleg, hisz nincs itt világ sem, csak mi vagyunk. - Hector!... - Meria!... Mondhatnánk most, hogy „szeretlek!", de nem, nem. Lágyékok édes harca ez, vízben tapossuk-gyötörjük egymást, folyékony méz ömlik szét az erekben. A ritmusunk ismerős, ezerszer átéltük már mással, most együtt. Hátamat csapkodják a hullámok, ez a másik ritmus, tudat alatt átveszem én is, a kettő egybeforr. Meria aprókat nyög, aztán kiáltozni kezd, és én miért fékezném magamat? Valahol sirályok is kiáltoznak. Sokan vagyunk, akik örülnek. Kitolódunk lassan a homokra, nyomot hagy a két test, akárha egzotikus teknősbéka méricskélte volna apró lépteivel, ormótlan nagyságával a homokot. Már csak térdig vagyok vízben, ott érnek utol a folyó senkitől sem szabályozott hullámai. Temérdek energiát érzek magamban feszülni, és ami valóban feszül, az most mélyre merül Meriába... - Hector!... Most lassítok. Nem sietek, nem. Meria a határon van, gyönyör­ szakadék szélén imbolyog, és én ezt kegyetlenül kihasználom. Lassulok, óvatosan, ki, be, ki, be, fel, le... Még játszom is VELE oldalra térek, az ajkak között „keresgélek", élvezettel. - Hector!... Aztán jó, jó, jó... ...Kimerülten heverünk a sások között, amelyek csomókba nőnek, alul keskeny a tövük, felül szétterülnek, sok élesszélű, lédús levél. Meria melle fel-alá jár, lihegünk. Lassan közelebb húzódom, combjára hajtom a fejemet, most hideg a víz, kimászok belőle, összegömbölyödöm, mint egy fázós kutyakölyök. Meria bőre is hűvös...

Aztán megint úszunk, lassan, kimért tempókkal. Nem nagyon bírunk a fő sodrással, de kiérve a part közelébe ez enyhül, és gyorsabban haladunk felfelé. Már látom a kis ligetet, az autóinkat. Kimászok a kövek közé, segítek Meriának is. Szép mellein vízcsep­ pek, nem baj, hogy éppen lógni kezdenek, negyvenéves Aphrodité jön ki a habokból. Nekem tetszik, és ahogy közeledik, nyíltan nézhetem, és ő sem titkol semmit, még játékosan meg is perdül, hogy mindenfelől láthassam, úgy viselkedik, mint egy divatmodell a kifutó végén. Formás a feneke, vonzóak a combjai, hasalja erdeje még sok titkot rejthet, nekem is sokat. Aztán ő is megnéz engem, majd üldözni kezd, és én úgy teszek, mintha menekülnék. Férfiasságom le-föl inog futás közben, ezt Meria nem látja, nem adja föl a versenyt. Beveszem magamat a partra sodort uszadékfák közé, némelyiknek szúrós a meztelen ága. Meria utolér, elkapom a derekát, megszorítom. - Gyere - mondom, most én. Félig állunk, félig ülünk, úgy közeledünk egymáshoz. Testünk egymásba mélyed. A nap most megy le, már csak a fele lóg a hegyek fölött, alig látszik vöröslése. Meria nyaka és háta is vöröslik, és biztosan én is. Meztelen testek a fekete-szürke ágak között... Az asszony háta ívként hajlik hátra, sohasem hittem volna, hogy ilyen rugalmas. Közel lehet a csúcshoz, még benne lüktet az előző is, a zátonyi. Két kezemmel a fejem fölé magasodó ágba kapaszko­ dom, mozdul vele egy törzs is alattunk, sajátságos hinta alakul ki így, egyik mozgás a másikat erősíti. Előre-hátra, le-föl... - Meria,édes... Hamarabb érek a csúcsra, mint ő, felkiáltok boldogságomban. Aztán az asszony is kielégül, most nem ad ki hangot, de látom, hogyan mozog az ajka, ősi varázsszöveg lehet ez, tízezer éve mondogatják a nők... - Goor úr nekem nagyon ellenszenves - mondom később. Egy fán ülünk meztelenül, kicsit kényelmetlen, az ág egy görcse nyomja a fenekemet. Lagymatagon nézem a kihunyt nap helyét, még lilásfekete ott a hegyoldal, itt lent már sötétedik. - Hiszen nem is ismered - feleli Meria. Kielégült, nyugodt, mint egy macska. Két kezével kapaszkodik, emiatt mellei szépen felhú-

zódnak, ingerlően szépek. Az egyik kezemmel megérintem a meleg bőrét, simogatom, behunyja a szemét, tényleg macska lett. A bőre forró. - Elég, hogy a férjed - hazudom abszolút nyugalommal. Lelkem tiszta most. Goor valóban ellenség. - Ne haragudj rá. Ha nem osztják be Damironéba, sohasem ismerjük meg egymást, te meg én. - A logikád borotvaéles - simogatom tovább a mellét. - A fenébe vele! Tizenhárom éve a férjem, de most nagyon szívesen elhagynám. Elmennék veled, Hector... Itthagyhatnánk Damironét, új életet kezdhetnénk. Melodráma, melodráma, fut át agyamon. Rossz film, rossz. regény. A szerelmes asszony mindenét feláldozza az új férfiért... Annyi idős vagyok, mint ő. - Emiatt? - kérdem, kezét kezembe veszem, és ODA helyezem. Édes a borzongás, amikor megmarkolja, és nevet. - Nem csak ezért, te buta. Most majdnem szerelmespár vagyunk. Másik kezemmel is el­ engedem az ágat, én is a combja körül csavargok, látom, ahogyan az orra mellett megfeszül kissé a bőr, izgalmakra számít, izgalmakra vár. Nem téved. Meg fogja kapni. De nem itt, a fán. - Miért ne itt? - kérdi, beletalálva gondolataim sűrűjébe. Hát tényleg, miért ne itt? A fán, mint egykor majomőseink? Egyensúlyozva közeledünk, kapaszkodva lógunk, lábunk olykor támaszt keres, rosszabb itt, mint az uszadékfák között, ott legalább az igazi föld a támaszunk. Meria egymástól kissé távolabb lévő ágakra áll, megnyílik öle, az én két lábam majdnem egymásmögött, ugyanazon az ágon egyensúlyozik, így összpontosíthatok egyetlen helyre... Nincs szél, és ha most erre járna valaki, döbben­ ten láthatná a két Tarzant, amint meztelenül párosodnak a fán. Kényelmetlen, de éppen különös volta miatt izgató ez a hely, ez a testhelyzet... Együtt vagyunk már, de folyton elveszítem Meriát, ilyenkor játékosan feljajdul, odakap, keres. És megint találko­ zunk... Ha kell, keményen megmarkol, és magába húz újra. A fa veszedelmesen inogni kezd, egyszer csak elvesztem talpam alól a talajt, egyik lábam megcsúszik, de fennmaradok, csak a jobb combomon okoz horzsolást a kemény kéreg. Meria nevet, és lemászik, elszalad. Leugrom, és ismét kergetni kezdem. Már az

autóknál érem utol. Felül saját kocsija motorházára, az még őrzi a délutáni nap melegét, valóságos kemence, hűvös bőrünknek való­ ságos felüdülés... Így kellemesebb lesz, biztosan. A rugózás jó. Néha halkan nyikordul a jármű, egyszer reccsen a motorházfedél is, amikor két ember súlyát kell elviselnie... Meria lefektet, rám ül, amazonlovas lett, szép barna testét már csak sejteni lehet a negyedhomályban, félfényben. A folyóvölgy elcsen­ desedik, ő pedig nem siet. Lovaglunk. Együtt ló és lovas, emberek szeretik egymást belefeledkezetten, isteni világban. Víz párája emelkedik a lombok között, madarak utolsó dalukat zengik, kirepülnek a denevérek oduikból, barlangjaikból, cikázva szállnak fölöttünk, szemem belenyíiik az éjszakába. Mennyi csillag odafönt! Most én érzem hátamon a fémlap melegét. Ritmus... Meria nem siet, oldalazva is mozog, én is segítek neki, olykor fellököm ágyékomat a „magasba", belehatolok, szinte a méhébe fúrom magamat, ez jó, ilyenkor kéjesen vonaglik, az arcát már alig látom, de nem kell látnom a szememmel, hogy valóban lássam. Felöltözve ülünk később a sötétben. Az uszadékfák most pad­ ként szolgálnak, csak padként, az egyiknek a hátunkat is vethetjük. Meria hozzám bújik, beszélgetünk. Kedves ostobaságokról, jelen­ téktelen apróságokról. És megint Goorról. Természetesen ezt a témát én kezdeményezem, óvatosan, ügyesen. Nem kelthetek gyanút. - Férjurad szombat délután is otthon lesz? - Közvetlen telefonvonala van - a válasz csak első pillanatban tűnik értelmetlennek, hamar kivilágosodik Meria célja. -Bármikor odaszólhat a... a bázisra, hogy mi újság. Meg is teszi, úgy háromnégy óránként. - Amilyen fontos ember, gyakran megteszi-provokálom. De ő nem veszi észre, jóhiszeműen feleli. - Ő magát tényleg fontosnak tartja, de nem viszi túlzásba az ellenőrzést. Úgy véli, ha baj van, úgyis odaszólnak a beosztottjai. - És előfordul, hogy odaszólnak? - Ritkán... Hiszen ott nincs baj. Általában.

Nincs baj? Minden mindig ideálisan megy, rendben van? Villám­ gyorsan töprengek a következő kérdésen. - És ha mégis, elrohan a bázisra? - Egyszer volt valami, akkor elrohant. Kocsiba vágta magát, és elporzott. A csillagok ragyognak, a víz is megcsillan. Mérhetetlen békesség ömlik szét e tájon. Úgy tetszik, itt most minden csak értünk van. Miénk a folyó, a hátunk-lábunk alatt a föld, csak minket védelmez a láthatatlan égboltozat. Még a szellő sem támad, csak átkarol, védően. - Mit tervezel szombatra, te ördög? - kérdi Meria hozzám bújva. Utánozhatatlan, ahogyan ajka az ördögöt ejti. Vérforraló, érzékeket tűzbe hozó így a szó, és ami mögötte lehet Meria tudatában vagy képzeletében. Az ördög most a szerető, a csábító, de a patrónus, a gyámkodó is. - Gyere el szombat délután, három óra körül - mondom, és nagyot nyelek. Hogy leplezzem zavaromat - amit Meria úgysem láthat meg, de tán a hangomból sejthetné - gyorsan megölelem, csókolom is. - Eljössz? - Nem ígérem meg. Ha Goor otthon lesz... aligha mozdulhatok ki. - Ne törődj semmivel! Gyere el! - és oly erősen szorítom magamhoz, hogy eláll a lélegzete. Nadrágomban érzem, ismét éledezem, képes lennék rá, pedig az imént már eléggé kifárasztot­ tuk egymást. Meria nevet, mélyről jön a hang, kéjes az öröm, de eltol magától. - Mennem kell, Hector. - Szombaton háromkor, nálam. - Miért ott? Annyi hely van még a városon kívül is, ahol még nem jártunk - ellenkezik, de érzem, nem igazán. Hát rámosolygok, ezt a mosolyt hallani is lehet, azt hiszem, hisz más tőle a hangom, melegebb-vidámabb. - Nagy meglepetés lesz, Meria, kedves.

Csütörtökön reggel arra ébredtem, hogy Nant óvatosan benyitott ajtómon. Keze még vissza sem engedte a kilincset, máris az ágy alá nyúltam, ott tartom a pisztolyomat, az egyiket. De van egy eldugva a kocsim egyik ülésének kárpitjában, és egy harmadik odakünn az udvaron, erről sem tud senki. Nant kellemes arcú, nálam fiatalabb, mosolyogni is tud. Ami ebben a szakmában azért mégis ritkaságnak számít. A mozgása sokszor olyan, mint egy pincéré. Szolgálatkész. De én már láttam őt akcióban, nagyon gyors is tud lenni. Ha kell. Az a pincéres mozgása pedig még hasznunkra lesz, hamarosan. - Jó reggelt. Kérsz egy kávét? - érdeklődött. - Nem, kösz - feküdtem még, ő meg az ablakhoz ment, kinézett. A mozdulata önmagamat juttatta eszembe, én is így kezdem a napot, már sok éve. - Semmi?-kérdeztem. - Christian telefonált tegnap. Azt kérdezte, kész-e a kabát? Nant tudta, hogy ez egy jelszó, egy rejtett értelmű mondat lehet, de nem kérdezett rá. Végtére is, neki semmi köze hozzá. És ezzel ő is tisztában van. Neki más a feladata, más most, és más lesz szombaton is. - Mikorra várja a választ? - Ma délelőtt újra fog hívni. - Majd megmondom neki magam - feleltem. - De ha nem

lennék itt, mondd neki azt, hogy már csak két gombot kell felvarr­ ni rá. Nant hallgatott. A kávéillat becsúszott az ajtó résén. Ez valamit az eszembe juttatott. Gyorsan mondtam. - A szombat mindenképpen biztos, megmondhatod neki. Érezte a hangomból, hogy most felesleges a jelenléte. Kiment hát. A kilincs kattanása után megrohantak az emlékek. ...Alba is kávéval ébresztett, azon az utolsó napon is. Nem kellett sietnem sehová, figyeltem a mozgását. Már látszott rajta a terhesség, és ez különös bájt adott neki. „Ébredj, világ lustája", a hangja is lágy volt, akár a virágszirom. „De jó, hogy ébredés után a te arcodat látom először", mondtam, pedig sohasem írtam verse­ ket, nem vagyok költő, nem értek a szép szavakhoz. Eddig nem ez volt a mesterségem. - Mit tennél, Hector, ha most hirtelen eltűnnék? - kérdezte pajkosan, halvány mosoly csillant a szeme sarkában. Szerettem az alig látható aprócska ráncait is. - Megkeresnélek - feleltem azonnal, gondolkodás nélkül. - És ha úgy tűnnék el, ahogyan a mesékben szoktak? Nyomtala­ nul? - Addig keresnélek, amíg... - nem kellett befejeznem a monda­ tot. Alba nevetett, és elment. Később sokszor eszembe jutott az a reggel. „Ha eltűnnék..." Eltűnt hát. A halálba ment, meggyilkolták a magzattal együtt, és én nem mehettem utána. Hiába kerestem volna. Nem maradt más, csak a bosszú. Talán azok, akik egy fontos döntést hoztak hónapokkal később, nem is véletlenül választották Christian csapatát?... A csütörtök este ezúttal Baselláé. Mindig megvárja a sötétséget. Az emberek és nem a férje miatt kényszerül erre. Basellának nem kell ügyelnie arra, mit mondana a férje, Ebrach. Ezt az Ebrachot különben még nem láttam életben, csak fotón. Gladiátorra emlékeztetett, széles válla és nagy teste kemény, edzett férfit sejtetett, de tudtam róla, hogy évek óta nem sportol, merthogy állítólag „nincs ideje". Nem tudtam, hogy

Basellán és a szolgálaton kívül bármi más is érdekelné. De hogy Basellával sem mehettek jól a dolgok, azt abból sejthettem, hogy az asszony a szeretőm lett. Ebrach tehát most még nem volt fontos. Különösen nem akkor, amikor azon az estén a felesége beosont a házamba. Nant előre tudta, mi következik, hát fogott egy csomó színes hetilapot, és kivonult a garázsba. Láttam az arcán, szívesen mondana valamit, de inkább magába fojtotta. Hát elég volt egy szigorú pillantás, és már el is tűnt. Még Basella érkezése előtt. - Jó estét, kedves - súgta az asszony negyedórával később. Nem vette észre a garázs tenyérnyi ablakán kivilágló melegsárga fényt, vagy azt hitte, én hagytam ott égve a lámpákat. - Gyere - mondtam minden üdvözlés nélkül, illetve ez volt maga az üdvözlés, a lehető legteljesebb -, mert azonnal magamhoz öleltem, és combján érezhette, hogy máris kívánom. Hiszen elég volt behunyt szemmel magam elé képzelni Basella csodaszép testét, és máris megkívántam. Most hirtelenjött ötlettel úgy döntöt­ tem, nem fogok udvarolni, és nem lesznek előjátékok. Lerohanom hát. - Hector... Csak felnyögött, és nem szólt többet. Ledobta retiküljét a padlóra, átölelte a nyakamat - én meg felkaptam, és vittem befelé, befelé ... A hálószobában brutálisan az ágyra dobtam - persze, nem üthette meg magát, nagyon puha az az ágy. Annyira az, hogy olykor ott nem is lehet igazán szeretkezni, de azért megtettük már sokszor, mióta Damironéban élek. Basella felnevet, elkapja a kezemet, és leránt maga mellé. Őrült iramban vetkőzünk, valóságos verseny ez, ki lesz az első? Egy nadrágszárral győzök, ruhadarabjaink szerte hevernek, csak egy kicsiny lámpa világít a sarokban, árnyékot sem vet. Basella nekem háttal térdel az ágyon, már meztelen, most húzza le vakító fehér kisnadrágját, ami alig tenyérnyi, nem praktikus. Figyelem, ahogyan előtűnik két feneke között a vágás, ami aztán pár centiméterrel lejjebb combokra osztja a kettéváló testet. Basella meztelenül is szokott napozni, alig fehérebb itt-ott, mint a háta közepén, fent a vállán vagy a vádliján. Nem játszunk szerelmet, nem hazudjuk és nem mondjuk. Mert erről itt nincs szó. Nem írunk vagy szavalunk verseket egymásnak,

nem andalgunk kéz a kézben a holdfényben. Nem állunk aranyha­ lakkal teli műtavak partján, és nem hallgatunk édeskés zenét. Nem suttogunk egymás fülébe, és nem lopunk csókokat... ...Hanem vadul csókoljuk egymást. Basella ajka puha, de karjai kemények, izmosak, fiatal korában sportolt is biztosan, bár erről sem beszéltünk eddig. Egyáltalán, beszéltünk mi valamiről? Kez­ dettől nem volt szükség szavakra. Ideális szexpáros voltunk, nem akartunk egymásnak ennél többet adni, nem akartunk hazudni. Máig tartjuk a kimondatlan fogadalmat. Az első roham gyors sikerrel jár, kissé úgy teszek, mint aki erőszakot alkalmaz, ámde ezt Basella nem veszi komolyan. Én sem. Leteperem, megadja magát, aztán oldalazva kifordulna alólam, de akkor már becövekeltem, nem tud elfordulni. Próbálja mindkét oldalra, nem sok sikerrel. Magam alatt látom gyönyörű melleit, elengedem hát lefogott csuklóit-karjait, és ezekre vetem magamat. Akkor végre eltolhat magától, de csak azért, hogy helyzetet váltsunk. Felhúzza lábait, egészen magasra, a vállamra teszi mind­ kettőt, a női test kiflivé görbült. Széles csípő, ezt szeretem. Tövig mélyedek bele, Basella halk kiáltásokat hallat, de még nem ért el a csúcsra. Viszont nincs tőle messze. Nagy energiával tevékenyke­ dem, szemem befogadja a látványt. Nagyon szeretem ezeket a pillanatokat... Alattam egy hátán fekvő nő teste, és látom az arcát, amit eltorzít a kéj, de jó! Előre-hátra, előre-hátra, ritmusunkat átérezzük teljesen, nincs köztünk különbség, mintha a szívünk is egyszerre verne, tovább... Aztán fekszünk csak lihegve egymás mellett, majdnem magate­ hetetlenül, lecsúszok a vastag szőnyegre, nevetünk ezen is. Nincs erőm felállni, úgy érzem, de hamar kiderül, hogy testemben akad erő, bizony még másra is. Basella is mellém ereszkedik, az oldalán fekszik mellettem, és az egyik melle szinte a számba talál, anyás mozdulattal kínálja fel, tenyérrel nyúl alája, és szinte a számba teszi, értem hát vágyát. Egyik mellbimbója a számban, a másik az ujjaim között, amelyeket előbb megnyaltam, hogy síkosak legye­ nek. Basella most nagyon örül. Nem teszünk ennél többet, egyelő­ re. Érezzük egymást, a bőrünk alatt édes zsongás és bizsergés. Ennyi. Közben azért ügyködni kezd a nyelvem, ez a szervem az egyik erős oldalam, ha nőkről van szó. Az átlagembernek fogalma sincs, mennyi mindent tehet az ember a nyelvével...

És erre gondolhat Basella is, mert eltol magától, mozdul a szőnyegen. Sejtem, ötlete támadt. Beszél is. A szavak először furcsán hangzanak az addig csöndes szobában. - Gyere, fordítva... Én neked, te nekem, egyszerre. Nem lesz az igazán jó, tudom már tapasztalatból, de nem szólok. Még nem. A hozzánk hasonló emberek nem tudnak egyszerre kétfelé koncentrálni. Vagy azt érezzük teljes magunkkal, ami velünk történik, vagy azt, amit mi adunk a másiknak. Basella erről még nem tud, vagy más tapasztalatai voltak. Szelíden szétfeszíti combjaimat, miközben mellettem fekszik a szőnyegen. Érzem, hogy csiklandozza oldalamat a bolyhok sokasá­ ga, a szőnyeg csak kissé érdes, éppen annyira, hogy ne érezzem magamat selyemben. Meztelen bőrömhöz itt-ott hozzáér Basella combja vagy melle, borzongató ez is. De közben Basella lágyé­ komba fúrja arcát, érzem orrát és száját, állát és olykor szempillája verdesését. Pillák söprik érzékeny bőrömet a feszülő véredények­ kel teli testen. A nő ujjai is működésbe lépnek, és a kéj elönti tudatomat. Közben - hisz egy időben akarta Basella - én is szétfeszítem combjait, az egyik a padlón fekszik, ráteszem féloldalt tartott lejemet, a másik lába hol rám simul, hol eltávolodik a fejemtől. Hol hallom a világ neszeit, hol siket zúgást csupán, akárha víz alá merülnék. Parfümillat száll belém, magam előtt látom Basellát, amint a randevúnkra való indulás előtt a fürdőszobában letolja ruháit, és azon a helyen az ujjára cseppentett parfümöt keni fel, keni be, mélyen. Csak a profik becsülik meg igazán az illatok szerepét. A jó illat nemcsak jó illat, de a kellemetlen szag elfedője is lehet, és az is. Igazam volt, állapítom meg két perccel később. Igen kellemes érezni azt, amit Basella ujjaival és szájával művel odalent, nekem de ha próbálok arra koncentrálni, hogy neki adjak örömet, nem érzem a magamét. Ő is így lehet ezzel, mert hamarosan abbahagy­ ja... Nem várok tovább, változtatok. Felülök az ágy szélére, Basellát is felhúzom magam mellé. Kicsit tanácstalan, nem tudja, mit akarok, de nem ellenkezik. Vágyam nem lohad. Megfordítom engedelmes testét, hátulról simulok hozzá. Nevet. - Eh, Hector, Hector... - suttogja pajkosan, imádattal. Szereti így is, tudom már. Néhány hete tudom.

Nem találok bele elsőre, Basella ezen is nevet, de nem rosszindu­ latúan, odanyúl, hogy segítsen. Érintése olyan, mint a villámcsapás, ez is feldob, szaporább lesz az érverésem. Szorosan hozzásimulok egész mellel, hassal, még a combokkal is. Kellemes már így is - hát még valamivel később, amikor érzem már, hogy jó helyen vagyok! Hátrafeszítem Basella karját, a minden emberben benne lapuló szadisztikus ösztönök árnyai éledeznek bennem. Megkínoznám őt szívesen, de csak úgy, nehogy túlságosan fájjon. A fájdalom olykor a kéjérzet határán található. Basella sejti ezt, megint nevet, keze hátrafeszül, aztán az egyiket kiszabadítja, és alám, alánk nyúl, elkapja a férfitest legérzékenyebb részét. Ujjai között szorul a két kis gömb, ha nagyon megszorítaná, ordítanék a fájdalomtól, és elengedném őt mindenféle módon... Állatok vagyunk, ez a testtartás mindig ezt juttatja eszembe, az utcán olykor látott párzó kutyák testtartása ez, főleg ha Basella négykézlábra ereszkedik. Éppen ez történik most, egyik kezemmel benyúlok alája, és a melleit simogatom. - Basella, édesem - hörgöm. Az asszony kissé elkésik hozzám képest, legalább egy perccel, de nem baj, most legalább arra összpontosíthatok, hogy minél nagyobb örömet okozzak neki. Lassítom az iramot, pedig ő gyorsítana, az ajkán-torkán átbukó szavak ezt rebegnék, követelnék, de én most kérlelhetetlen vagyok, kéjlovagként húzom az időt, hogy ami később érkezik, jobb legyen a túl korainál. Adagolok. Basella nagyon élvezi, van egy pillanat, amikor már nem bírja tovább, kiáltása felcsap, a magasba ível, hörgésbe fullad. Basella teste érezhetően ernyedni kezd kezeim között. Még egyszer megfogom a melleit, egyszerre mind a kettőt, teste hátrafe­ szül, akár egy íj, nekem is kellemes most, mert én is puhulok renyhülök. Fekszünk egymás mellett. Tudom - mert megtanították és megtanultam magamtól is -, hogy ilyenkor lehet az embereket a legkönnyebben szóra bírni. Egykor a Mata Harik tudták csak ezt... - Ebrach nem tart téged rövid pórázon, mint látom - jegyzem meg. A kislámpát is eloltottam, a sötétség azonnal meghitté teszi a szobát, világgá tágul, a benne elhangzó mondatok mégis oly intimek. - Ebrach nem számít - mondja most ugyanolyan hangsúllyal,

ahogyan a férjeikről beszéltek a többiek is. Liriva, Vinga, Meria, Palma. Megrázom a fejemet. Basella tovább beszél. - Teljesen külön világban élünk. Őt csak a bázis érdekli, meg ami ott történik. Minden héten elmondja legalább egyszer, hogy senkinek se említsem, hol dolgozik. De úgyis sejtik az emberek Damironéban. - Így van - bólogatok, némi aggodalommal is, ugyanakkor azon töröm a fejemet, miképpen maradjunk Ebrachnál? Vissza kell kanyarodnom a férjéhez. - Csak azt ne mondd, hogy elhanyagol. Egy ilyen nőt! - Nem hanyagol el. Hetente egyszer - mondja, tán kissé szégyel­ li, hogy kiad egy ilyen információt. Ó, ismerem a férjeknek ezt a típusát, ők azok, akik fiziológiai szükségletként fogják fel a szeretkezést, amit az ő esetükben ostobaság is annak nevezni. Náluk ennek semmi köze a szeretethez, szerelemhez. Hetente egyszer, hetente kétszer, és kész. A negyvenen felüliek egyre ritkábban... És nem gondolnak asszonyaikra. Hogy azok mit éreznek, vagy mit nem éreznek előtte, közben, utána. - Hallottam, szombaton lesz valami összejövetel - nem vagyok túl eredeti, ezt már kérdeztem valamelyik másik szeretőmtől a napokban, most arra sem emlékszem, éppenséggel melyiktől. - Igen? Ebrach még semmit sem mondott. De különben is, te honnan tudnál erről? - No igen, én csak egy egyszerű meteorológiai megfigyelő vagyok Damironéban, semmi egyéb -jegyzem meg. Van a hangom­ ban vidámság, meg talán egy kis sértődés is, ezért Basella megcsó­ kol, hogy kiengeszteljen. Szája meleg, jóízű, szívesen csókolnám tovább, de most más fontos. - Szeretném, ha szombat délután eljönnél hozzám. - Világos nappal? Megőrültél, Hector? - Bizonyos jelek szerint még nagyon is normális vagyok... Figyelj rám, Basella! Fél füllel hallottam valamit, hogy délután lesz valami hivatalos összeröffenés a férfiaknak. Ez téged, mint felesé­ get, úgysem érinthet. Majd azt mondod Ebrachnak, hogy ismét jótékonysági ülést tartanak a damironei hölgyek. Az a karitatív egylet vagy mi a fene... - A „vagy mi a fene egylet" ráadásul tényleg összejövetelt

rendez, de nem szombaton, hanem jövő hétfőn délután ötkor, teával egybekötve - mondja gyorsan. A sötétség szinte tapintható körülöttünk. Önkéntelenül közelebb húzódom Basellához. - Annyi baj legyen. Szombaton délután gyere el, úgy fél négy tájban - mondtam. - Ebrach ügyeletes is lehet - védekezett. - Közvetlen telefonvonala van - emlékeztettem. - Ha valami hiányérzetük támad a bázison, elhívják. Különben is, miért baj az, ha nincs otthon, amikor te hozzám jössz? Hiszen most is ez a helyzet - mondom igen nagy éleslátással. - Igazad van. Ám ha onnan hazatelefonál, és senki sem veszi fel otthon, nagyon ideges szokott lenni. Amikor elment, egy percig álltam még a kapuban, és néztem a házakat. Néhány lámpa szegényes fényében Damirone most falu­ nak tetszett, és valójában nem is volt más. Egy olyan pontja a nagy földgömbnek, amit csak a részletesebb térképek tüntetnek fel. Lassan megfordultam, és bementem a kertbe. Akkor fordult be egy autó az utcasarkon. A garázsban kialudt a fény, és egészen természetes volt, hogy hamarosan Nant is ott lapult a ház sarkánál. Két férfi szállt ki a kocsiból, az egyik határozott léptekkel jött a kapuhoz. A másik - jól láttam, egyik kezét kabátja alatt tartva közben a környéket figyelte. Aztán amaz megérezhetett valamit, mert hirtelen megtorpant. Lehet, infraszemüvege volt, és látta valamelyikünket? Egy fehér árny a sötétben; így látta a lapuló embert? Megállt, és mondott néhány szót, amelyek hallatán térdembe zuhant a feszültség. Semmi baj. - Itt vagyunk - mondtam, de még nem léptem ki a fa mögül. - Christian küldene egy képeslapot, de még nem írta meg hallottam a sötétből. Ez volt az a jelszó, amit még Nant sem ismert, csak én. - Elolvasom, de csak nappali fénynél - válaszoltam. Erre ők is megnyugodtak. Nant szó nélkül indult a kapuhoz, kitárta. Az autó begördült az udvarra, miközben én a környéket figyeltem. A garázsban gyújtottunk fényt, ott néztük meg egymást először. Az érkezettek Heber és Sixen voltak. Mindkettőt ismertem már

régebbről, bár őszintén szólva nem volt ez igazi ismeretség. Heber huszonhét éves, vállas, de igen arányos testű férfi volt, fekete szeméből értelem sugárzott, és valami érthetetlen, komor szomorú­ ság. Kimérten mozgott, figyelmesen hallgatta az utasításokat, és azokat teljesítette is. Most láttam csak, hogy a szemöldöke össze­ nőtt, ez kissé diabolikus külsőt kölcsönzött neki, ám göndör haja ezzel ellenkező hatást gyakorolt. Afféle sötét angyal, arkangyal benyomását keltette. Sixen sem volt az ellentéte. Ő is középtermetű, majdnem Heberrel egy idős fiatalember volt, nagy marka akár a teniszütő, kissé lassabban mozgott, mint mi, de soha semmit sem hagyott abba, míg be nem fejezte. Szerette a műszaki dolgokat, elbütykölgetett néha órákig magában, ha szétszedhető lehallgatóberendezés vagy riasztószerkezet akadt a kezébe. - Hello, Hector! - mondta Heber, erős volt a keze szorítása. Sixen csak halkan mormogott valami üdvözlésfélét, és egyik kezében a fekete zsákkal jött felém. Láttam, több ilyen is van a kocsijuk hátsó ülésén. Nant segített kinyitni a poggyásztartót, és elővettek néhány hosszúkás faládát is. - Rendben van. Nant már elkészítette a szállásotokat, a pincé­ ben. - Remélem, kényelmes ágyak lesznek - mormolta Heber. Tud­ tam, már öt kempingágy áll a pincében, amelynek ablakát rács védi, és belülről fatáblák akadályozzák meg, hogy bárki is benéz­ hessen. Primitív hely, semmi kényelem. De a hátralévő másfél napot kibírják ott. Az a fő, senki se lássa meg őket.

Lirivát nem hozhatom már a házba, túl sokan vannak ott: Nant, Heber és Sixen. Valamelyikük csak elárulná magát, elég egy rossz mozdulat, egy huzattól becsapott ajtó, túl hangos fél szó... Nant egyedül még csak kivonulhatott a garázsba tegnap, amikor Basella jött. De ezt hárman már nem tehetik meg, feltűnő lenne. Minek gyanút ébreszteni éppen az utolsó előtti napon? Egy rövid telefonbeszélgetéssel tehát megváltoztattam a tervet, és délután kocsiba szálltam. Kirándulásról beszéltem, de nem akartam a távoli folyókanyarba vinni, emlékeimben az már össze­ kapcsolódott Meriával... Megborzongtam a gondolatra, az emlék­ re, ahogyan a fán szeretkeztünk. Kimentünk a fennsíkra. Tudtam, van arrafelé egy elhagyatott régi romos ház. Parasztgazdaság lehetett valaha. Lirivával a város szélén találkoztam. A kocsiját betolatta a sziklák közé, átszállt az enyémbe. Rámosolyogtam, közben eszembe jutottak a többiek is, és ráeszméltem: alig van köztük különbség. Nem a testüket illetően, hanem egyébként. Pedig biztosan nem egyformák - de mindegyiket csak pár hete ismerem, és alig kerültem közelebb a lelkükhöz. Néha úgy tetszett, nagyon is egyformán mozognak, beszélnek. Lehet, ebben szerepet játszott az is, hogy az életben hasonló volt a helyzetük. Mind tisztfeleség, mind meglehetősen magányos, férjük által elhanyagolt asszony, aki melegségre, szexre, élményekre, kalandokra is vágyott.

- Feszült vagy, Hector - mondta Liriva. Liriva fiús feje nem fordult felém, de azért tudtam, az ő gondolatait, testét is csak az foglalkoztatja, ami vár ránk a következő órákban. Liriva akaratos kis szája kinyílt, piros szirmok közt fehér virág, rám nevetett fogsora, amikor végre erre fordult. - Lehet, hogy igazad van - mormoltam, és úgy tettem, mint akit nagyon lefoglal a vezetés. Liriva megfogta a combomat, nadrágo­ mon át is éreztem, milyen meleg, szinte forró a keze. Robogtunk át a szürkeségen, porfelhőt keltve, miközben eltűnt a nap, és az égbolt is szürke lett a felhőktől. De ezek nem esőfelhők voltak. Hamarosan a házhoz értünk. Az autókeréknyi nagy kövek között volt akkora rés, hogy bekanyarodhattam oda a kocsival. Megvártuk, míg kissé leülepszik a por, széthordja a könnyű szél, kiszálltunk. A ház földszintes volt, teteje több helyen behorpadt, az egyik falon repedés. A padláson biztosan denevérek tanyáztak, méghozzá az errefelé honos jókora példányok... Liriva ennek említésére összerázkódott az undortól. - Hová hoztál, Hector? Szörnyű egy hely ez - mondta Liriva, és úgy állt meg a legnagyobb szoba közepén, mint aki fél bármihez is hozzáérni, nehogy bepiszkítsa a ruháját, önmagát. De én erre ügyet sem vetettem; jártam már itt egyszer, körülnéztem alaposan. A ház hátsó részén volt egy szoba, ahová nem esett be az eső, és az a gyanúm, olykor csavargók vették igénybe. Volt ott egy fonott dikó - erre dobtam egy plédet - deszkákból összeütött asztal, néhány ülőtuskó és a sarokban régi tűzrakások nyomai. - Itt akarod? - borzongott meg Liriva, amikor magam előtt tuszkoltam be oda. Szívesen erőszakoskodtam volna vele, de alighanem neki is ez jutott az eszébe, mert hirtelen felém fordult, és rám nevetett. A világosbarna kutyaszemekből pajkosság sütött rám: -Hector, észveszejtő ötleteid vannak! - Vetkőzz! - mordultam rá egy alvilági bandavezér modorában. Most már ő is átvette ezt a stílust, úgy tett, mint az emberkereskedőktől elrabolt szűzlány, mellén összefonta a kezét, a falnak vetette a hátát, és halkan kiabált: - Segítség, segítség! Jó emberek, segítsetek! - de közben nevetett. Letéptem a blúzát, azt a világoskék remeket. Gombok pattogtak a poros padlóra. Nem siránkozott, védekezni próbált, egymásnak

feszült a testünk, parfümillat és napmeleg, porszag és lihegő szájak, gyanúsan közel egyik a másikhoz... Belecsókoltam, erre finoman, de határozottan megharapott. Kicsit vérzett az ajkam, és ez a vér dühössé tett - mindkettőnket. Futva próbált menekülni előlem, és eléggé gyorsan ahhoz, hogy azt higgyem, valóban menekül. Gepárdösztönnel üldöztem körben a szobában, ahová a kitört ablakokon jött be némi fény. Közben már én is vetkőztem... Félmeztelenül futottam Liriva után, aki blúzát vesztve szintén félig meztelenül szaladt, most nem volt rajta melltartó. Amikor elkapom, egyik kezem rásimul lányos, kemény, cseppet sem lógó mellére. Így küzdünk egy darabig, míg sikerül levetetnem a szoknyáját is, és amikor eltávolodik tőlem, magam is ledobom a nadrágot. - Gyere, ha mersz! - Liriva arcán vidámság, ennek kissé ellentmond, hogy egy vaskos husángot tart a kezében, azzal fenyegetőzik. Már csak egy bugyi van rajta, a vékony anyag majdnem átlátszó, látom a Vénusz-dombját, és sötétlő háromszö­ gét. Kívánom már Lirivát, a legszívesebben belemélyeszteném ujjaimat rövid hajába. Elkapom a husáng végét, Liriva hasztalan igyekszik kicibálni a kezemből, a fegyverénél fogva magamhoz rántom. Elengedi a botot, és fut ismét, ki az udvarra. Fejünk fölött felhők, a nap sehol, könnyű szellő simogat. Átrohan az udvaron, milyen kihalt is tud lenni egy ilyen ház... Az istállóban érem utol, és már nem engedem el. Szalmában hentergünk, testünk súlya alatt törnek a szálak, szinte hallani a száz és száz apró reccsenést, amikor lendületünk miatt odébbhengergünk rajta. Liriva hason csúszva menekülne, de elkapom az egyik lábszárát, másik kezemmel lerántom a bugyiját. Fehér fenekébe harapok, sikít és vergődik, aztán ellentámadásba megy át, és ő is lerántja kis nadrágomat. Már meztelenek vagyunk, egészen. Valami jászolféleség van a fejünk felett, oldalra vetem magamat, lerántom Lirivát is. Dühös indulatok kavarognak benne, kiabálna, de csókkal tapasztom be a száját. Tenyereim végigjárják a testét, de úgy látszik, nagyon beleélte magát az elrablott szűz szerepébe így nekem is tovább kell játszanom. Jöjjön hát a megerőszakolás! Fúj, mint egy macska, és már csúnya szavakat is kiabál. Elmond mindennek, de közben ujjaim a haját markolják, leszorítom a fejét. Két kézzel tartana el a testétől, ő is belekap a hajamba, a

fájdalomtól könny szökik a szemembe, így jó, ennyi még elmegy, de ne vigyük túlzásba. Két test küzd keményen a szalmán, egymás fölé kerekednénk, hogy akaratunkat rákényszerítsük a másikra pedig hát ugyanazt akarjuk mindketten... Végre térdeimmel szétfe­ szítem a combjait, ellenkezése gyengül, ám a védtelen hasalj ősi ösztönöket ébreszthet minden ember-állatban, ismét vonaglik, és kicsúszna alólam, lefogom. Melleit szívom, miközben beléje hato­ lok. Ha azt hittem, ezzel a ténnyel aztán elfogy ellenkezése, hát tévedtem. Alig fél percig hagy csak magában, aztán ügyesen elfordul, kivet magából, és odébbgördül a szalmán. Mire felállok, ő fut, meztelen talpai apró kis porfelhőket vernek. - Elkaplak!-fenyegetem. - Az nem biztos! - így ő, és rohan. De bennem felkorbácsolódott már a szenvedély, nem várok, nem várhatok tovább. Utolérve térdre kényszerítem magam előtt, szeme magasságában feszülök, és nem kell beszélnem. Becsukja a szemét, kitátja a száját, és én behatolok finoman, óvatosan. Gyenge mozdulatokkal előre-hátra, előre-hátra, kicsit oldalazni is jó, miközben nyálban úszik az érzékeny bőröm ott. Ezt nem szabad sokáig csinálni, nehogy „elmenjen" az ember. Jól tudja ezt Liriva is, így amikor végre elengedem a vállát, hátrarántja a fejét, felpattan, és elszalad. Újra átrohanunk az udvaron. A gépszínben érem utol. Egy roncstraktor poros nyergébe kapaszkodik fel. - Traktoron még úgysem szerettem senkit - mondom neki. Mosolya vidám. Vége az erőszakoskodásnak. Más játékra térünk át. Felhágok mögéje, por száll torkunkba, köhögünk nevetve. Aztán én kerülök az ülésbe, Liriva pedig az ölembe. Liriva ütemesen emelkedik fel-le, fel-le, és érzem, már lopózik belém a kéj. ...Később kimegyünk az udvarra. Kissé lankadt vagyok, de nem túlságosan, és érzem, lesz még szüret. És sejti ezt Liriva is. Fiús haján szalmaszálak, hátán egy kis porfolt. Így nézhetek ki én is. Egy bádogedény áll az árnyékban, még maradt benne esővíz, megmosluk egymás hátát, fenekét, nagy és csiklandós nevetések, valamint pajzán érintések közepette. Aztán most én futok el előle, és Liriva

üldöz. Ismét a szalmában hentergünk, ő próbál erőszakot tenni rajtam, ami úgy igazán aligha sikerülhet. De leteper, én meg hagyom magamat, aztán rám ül, és lovaglóülésben „támad", most én fordulok ki alóla - nekem ez nem annyira könnyű, mint neki - és futok fel egy rozoga létrán. De megállok néhány fok után, és hagyom, hogy utolérjen. Van abban valami izgató, amikor meztelenül állhatok ott, háttal feszülve a létrának, miközben a partnernőm szintén meztelenül közeledik. Minden fok, amellyel feljebb lép, édes gyötrelem és várakozás és vágy. Jön, jön... Már térdemet súrolja a haja, aztán a combomat, majd beleütközik ABBA, félrehajtja a fejét. Nem szégyelljük magunkat, testem ezen elálló húsz-egynéhány centis része most nagyon is az enyém, igencsak érzem is. Liriva a bal vállával kissé feljebb tolja, aztán kidugja a nyelvét, és finoman megnyalintja alulról a zacskómat, ezt teszi pár percig, közben kezével szorítja combomat és a létrát. Aztán gondolok egyet, és most én ereszkedem alá, előbb a két mellét veszem a számba sorban, aztán még lejjebb csúszom, végigcsókolom a hasát, a köldöke környékét, miközben folyton kapaszkodni kell, mindkét kézzel - és éppen ez ebben a jó. Tudjuk, hogy nem használhatjuk a kezünket. Annál ötletesebben használjuk hát a szánkat, a nyelvünket, az állunkat... Már mélyen vagyok, nyelvemmel benne vagyok, Liriva ide-oda ing a gyönyörtől... Aztán még egy mélységes behatás, majd lecsúszok és elrohanok. Kéjre éhesen fut utánam, és végre ismét az egyetlen használható szobában vagyunk. Felnyikordul az a primitív ágy. Liriva a jobb lábát felteszi a vállamra, én pedig beléhatolok, és hamarosan kiáltásunktól visszhangzik a romos épület... Liriva boldog volt, hogy holnap délután is találkozunk.

- Megjött Christian -jelentette reggel Sixen. Ő volt őrségben. Időnként körbejárta a házat, aztán, amint kivilágosodott, bevette magát a garázsba, ahonnan jól láthatta a kertet, az utcát és a ház mögötti részt is. Amikor a bejelentés elhangzott, hét óra volt, és Christian már két és fél órája pihent a pincében. Sejtettem, hogy nem jött üres kézzel, de megvártam, míg felébred. Egyedül reggeliztem - Nant és Heber már ezen is túl voltak -, aztán elhajtottam a meteoállomásra. Görcsösen ügyeltem, hogy minden ugyanolyan legyen, mint eddig minden nap, senkinek se tűnhessen fel semmi idő előtt. Hector az ő számukra a damironei meteorológiai állomás kezelője, nem több és nem kevesebb ennél. Arra is vigyáztam, hogy elmenjek ebédelni valamelyik étterembe. Az utolsó percig úgy kell zajlania a dolgok­ nak, ahogyan eddig. Ebéd után Christian leült a legnagyobb szobában az asztalhoz, lesöpört róla mindent. Odaterített néhány nagyméretű papírlapot, és alig valamivel kisebb fotókat. Mindnyájan odagyűltünk. Christian, mielőtt magyarázni kezdett volna, órájára nézett. - Egy órán belül ideérnek a többiek is. - Mi van a járművekkel? - kérdeztem. - Megvannak - felelte röviden, és nem feszítettem tovább a

húrt. Ha ő mondja, biztosan igaz. Az asztalra irányította tekinte­ tünket egyetlen uralkodói mozdulattal. - Ide nézzetek! És mi néztük. Egyre újabb lapok kerültek elő, Christian szenvte­ lenül magyarázott. Az odatett fotókon - ezeket műholdak készítet­ ték igen nagy magasságból, több mint kétszáz kilométerről meglepően, sőt kiábrándítóan szerény kis épületet láttunk a sziklás fennsík kellős közepén. Elhagyatottnak látszott. - Hányan leszünk? - érdeklődött Sixen. - Tizennégyen - felelte Christian, aztán rám nézett. - Sikerülnie kell, de ennek van egy feltétele: Hector tervének be kell válnia. Ha csődöt mond, szedhetjük a sátorfánkat, dolgunkvégezetlen. Akkor mindnyájan rám néztek. Igyekeztem komolyan és ünne­ pélyesen válaszolni. - Sikerülni fog, fiúk. Legalább kilencven százalékban. - Száz százalék kell - ingatta fejét Christian. Volt egy perc, amikor úgy nézett rám, mintha még sosem látott volna. Közömbö­ sen. Fél háromkor már a torkomban dobogott a szívem. Nant lassan, ráérősen kiment a kapun. A damironeiek sziesztájukba merültek, alig volt valaki az utcákon. Nant beült a kocsijába, és elhajtott. Állandó rádiókapcsolatban voltunk vele, de ezt nem vittük túl­ zásba. Háromnegyed háromkor Heberen volt a sor. A másik autóval kihajtott az utca végére, és leparkolt vagy hatvan méterre a házam kapujától, figyelte a környéket. Lementem, megnéztem a pincét, minden rendben volt. Christian a rádió mellett ült. Egyszer csak megszólalt egy hang. - Mi van, Gyökér? - szólt Christian a mikrofonba. Gyökérnek Nantot neveztük. - A főtéren várakozom az első címre - mondta. Majdnem ugyanakkor beleszólt a közös „műsorba" Heber is. - Jön egy nő, felétek megy. Az ablakhoz ugrottam. Melyik lesz az? Mind az öten meg vannak híva, kíváncsi voltam, ki az, aki még a jelzett időpont előtt idesiet? Palma volt. Kövér testét ingatva közeledett. Egy pillantást vetett a környék­ re, aztán határozottan belökte a nyitva hagyott kerti ajtót, és már

jött is át a pázsit kőlap sövényén. Tisztán hallottam, hogyan kopog a cipősarka. - Ez Palma, Kyrit felesége - mondtam Christiannak. Az nyugod­ tan bólintott, szájához emelte a mikrofont. - Gyökér! - Igen? - Vidd a zsemlyéket a pékmesterhez. Nant előző napon csak ezeket a kódokat tanulta, most hát nem volt nehéz dolga. Minden cím fel volt rajzolva a város egy-egy térképére, színes tollal. Az összes általa követendő vonal a főtérről indult. Nant, a „Gyökér" azonnal rálépett a gázpedálra. Tudtuk, négy percen belül lefékez Palma lakása előtt, és becsönget az ajtón. Ha Kyrit otthon van, ő fog ajtót nyitni. Itt viszont rám várt ez a feladat. Palma arcán láttam a csodálkozást. - Hello, Hector! Te, mik ezek a csomagok? - és a fekete zsákokra, ládákra mutatott. - Semmi, kidobok néhány régi holmit - feleltem erőltetett jókedvvel, és hogy ne álljon sokáig a küszöbön, átöleltem a derekát, és bevezettem. - Azt ugye tudod, nagyon kockázatos volt ma idejönnöm mondta, és viszonozta az ölelésemet. - Kyrit hol van? - érdeklődtem tettetett közömbösséggel. - Otthon - mondta, aztán hirtelen elfelejtette aggodalmait, és valósággal rám vetette magát. Ölelgetett, és szenvedélyesen csó­ kolt. Kínos lett volna, ha most látnak a társaim. Mindenáron azt akarta, azonnal kezdjem őt vetkőztetni... Eközben a szobában megszólalt a rádió. Nant beszélt. - Gyökér a címre érkezett. - A pékmester otthon van - mondta Christian, hisz az imént az ajtónál hallgatózva, tudta már, mit mondott nekem Palma. Utána hallotta azt is, amit Nant végzett. „Gyökér" becsöngetett Palma és Kyrit lakásába, majd az ajtót nyitó férfival beszélt. Nant többször látta Kyrit fényképét, tudta hát, kivel áll szemben. A rövid párbeszédet a rádióban is hallották. - Kit keres? - kérdezte egy idegen férfihang. Ez volt Kyrit. Nant tisztelettudóan válaszolt, és máris nyújtotta feléje a kazettát. - Egy barátja küldi önnek, uram. Itt egy írásos üzenet is - átadta

a mit sem értő férfinak, udvariasan elköszönt tőle, és lement a lépcsőn, beült kocsijába. Kyrit értetlenül nézett utána, aztán a kezében tartott borítékra. Bement a lakásba, szórakozottan lábbal csukta be maga után az ajtót, először a kicsiny levélkét olvasta el, amelyben az én tulajdon kézírásommal ez állt: Uram! A felesége rendszeresen megcsalja önt azzal a Hector nevezetű meteorológussal, aki a Magnetta utca 21-ben lakik. Az asszony most is ott van nála. Ha nem hisz nekem, nézze meg ezt a kis filmet... .. .Palma a lakásom ablakában, meztelenül, velem. A garázs felől vették fel a fiúk a látványt, legutóbbi randevúnk során, nem ok nélkül vittem az asszonyt a lemenő naptól megvilágított fény-négy­ szögbe, hogy aztán később a padlón szeretkezzünk... Ez is a szalagra került, láttam később. - No, gyere! - búgta Palma, itt és most. Szombat délután volt, két perccel három előtt. Érezte vonakodásomat, csodálkozva, rosszat sejtve szólt. - M i az, már nem szeretsz, édes bogaram?! - De igen - feleltem, csak hogy időt nyerjek. A szomszéd szobában hirtelen zene harsant fel; Christian bekapcsolta a magnót, jól felerősítve. Palma megdöbbent. Tudtam, mi következik. Ez is az én feladatom lett volna, de már nem vállaltam. Christian akkor csak rám nézett, és azt mondta, igazam van, ezt nem nekem kell csinálnom. Kinyílt a hálószoba ajtaja. Christian jött ki gyors, határozott léptekkel. Palma kezei lecsúsztak rólam, az asszony döbbenten meredt az ismeretlen férfira. - Maga... kicsoda? Christian már odaért hozzá, én elhúzódtam, tudtam, mi követke­ zik. Barátom nem szólt, felemelte egyik kezét, a kis permetes doboz majdnem eltűnt benne. Szó nélkül Palma arcába fecskende­ zett egy adag spray-t. Palma először hátrahőkölt, kezével takarta volna el az arcát, de már késő volt, fellépett az akaratgyengeség és

a kábultság. A lényegében ártalmatlan vegyszer, ha csak percekre is, de azonnal hatott. Amikor Christian még egyszer odaspriccelt neki, már csak az összecsukló testet kaphattuk el. Mire idáig jutottunk, ott állt Sixen is, segített Christiannak. Vállukra dobták az asszony két karját, alányúltak, megemelték ülő helyzetben, ahogy a mentősök viszik a könnyebb, de járóképtelen betegeket, és irány a pince. Tudtam, odalent Sixen a felcserünk bead neki egy injekciót is, amitől ma estig vagy akár éjfélig is aludni fog. Bementem, lehalkítottam a magnót. Erre az imént azért volt szükség, hogy ha Palma hangosan sikoltana, a szomszédok ne hallhassák meg. Idegesen pillantottam az órámra. Három óra öt perc. Mi van akkor, ha Kyrit nem úgy viselkedik, ahogyan szeretnénk? Ez járhatott Christian fejében is, mert visszajött a pincéből, és szótla­ nul megállt az ablaknál. - Az efféléknek tiltják, hogy magánügyben nézeteltérésekbe keveredjenek a polgári lakossággal. Ha a pasasban erősebb a szolgálati szabályzattól való félelem, mint a házastársi féltékeny­ ség... Baj lesz. Igyekeztem nyugodtan lélegezni. Ez volt a fordulópont, tudtam jól. Hiszen az én ötletem volt ez az egész. Ha Kyrit nem úgy reagál, ahogyan én és a szervezetünk pszichológusai elvárták, ha felhívja feletteseit és jelenti az ügyet, ellenakció indul. Egy kémelhárítási szakembernek igencsak gyanús lesz az ismeretlen küldönc a maga kis névtelen levelével és videoszalagjával. Felmerülhet a gyanú, hogy Kyritet csapdába akarják csalni... És igazuk lenne. De akkor a tervünknek, sőt tán az életünknek is vége lesz. Sixen is feljött a pincéből, amikor a rádióban megszólalt Heber. - Jön a következő madárka. Az ablaknál álltam, hátam mögött ült Christian az asztalnál, és bár nem szólt, éreztem a belőle is áradó feszültséget. - Ez Meria. Christian máris beleszólt a mikrofonba. - Gyökér, indulhatsz a gázművekhez! Három óra tizennégy perckor nyitottam ki az ajtót Meria előtt. Meria, mint mindig, nagyon csinos és vágyébresztő volt. A telt

idomai, a mozgása és az a huncut kis fény a kacér szemében... Kreol arcán a mosoly. - Hello! - Gyere drágám - mondtam. Ő is kérdezne valamit a zsákokról, éreztem, de nem hagytam rá időt. Lábbal rúgtam be az ajtót, megcsókoltam. Búcsúcsók volt, csak ő nem tudta. Kissé elernyedt a teste, amikor megöleltem... Tulajdonképpen nemcsak csókkal vehetnék tőle búcsút, hanem egy egész éjszakával is. Miért nem hívtam tegnap estére? De hiszen akkor más dolgom volt. Meria nem Alba, aki annyi éjszakán suttogta a fülembe: „Szeress reggelig, Hector, jaj, egészen reggelig!..." A szobában felhangzott a zene. Jött Christian a permettel és Sixen a másik ajtón, az udvarról. Meria még rám is vetett egy pillantást, sikoltott, azt hitte tán, emberrablók, terroristák kezébe került?... A spray sziszegve csapott az arcába, a falnak szorult, szép melleit láttam, magam előtt, combja kifeszült szoknyája alól... Ha most a hatalmamba keríthetném! Levezettük Meriát a pincébe, kábultan jött, csorogtak a könnyei, és nem tudta, mi történik. A retiküljét bedobtam az ágya alá. Lefektettük az egyik kempingágy­ ra, Sixen felszívta az injekciót... Christian hallotta Gyökér jelentését. - Most megyek be a gázművekhez. Lehalkítottam a magnót. Három óra húsz volt. - De nagy itt a forgalom! - közölte Heber. - Jön egy autó. Az ablakhoz ugrottam. Megismertem Vinga kocsiját. Máskor távolabb szokta leállítani; most nem fél a damironeiak kandi szemeitől? Nant beszélt valakivel, ez alighanem Goor volt, Meria férje. Egy perc, és Goor is kap egy videokazettát... A délutáni nap fényében két meztelen test a cseppfüggöny mögött, előtt, mellett. Hector szereti Meriát, Meria térden állva dédelgeti szájában Hectort. Hector arcát fúrja Meria csodaszép ágyékába... Aztán kap egy kis levélkét, amelyben egy jóbarát arról értesíti, hogy a felesége éppen most a meteorológussal... - Vinga - mondtam Christiannak, és mentem ajtót nyitni. - Halló, Gyökér, mi újság? - kérdezte Christian három óra huszonkettőkor. - Kijöttem a gázművektől - hallotta a választ az éterben. - Máris indulhatsz egyenesen a zöldségeshez!

- Hector! - kiáltotta Vinga, és egyenesen rám vetette magát. Egy nagy csók után szinte még fulladozva közölte. - Drágám, nincs sok időm, fél óra múlva otthon kell lennem, gyere hát, gyorsan! - és már kezdte gombolni a blúzát. A szeme megcsillant. Más helyzet­ ben én is azonnal a nadrágszíjamat lazítottam volna diszkréten vagy kevésbé diszkréten... de most... Felharsanó zene, ajtó, Christian, sikoltás. Sixen, Christian közelít, Vinga hozzám menekült volna, de eltartottam magamtól, és ez olyan volt, mint egy árulás. Még láttam, ahogyan rám nézett, döbbenten és rettegve, aztán süvített a spray... - Vigyétek le! - mormoltam rosszkedvűen, és bementem a rádióhoz. - Mindjárt odaérek a zöldségeshez - felelte rövid kérdésemre Nant. Heber hallgatott. Kyrit járt az eszemben. Ennyi idő alatt, ami a kézbesítéstől eltelt, már vagy háromszor is megnézhette azt a rövid filmet, a kazettán nem volt több. De annyi is elég, biztosan elég. Mit fog most tenni?.. Iderohan, hogy agyonlőjön mindkettőn­ ket?! Fél négyre ígérkezett Basella, igaz, nem mondta elég világosan. Mindenesetre éppen annyi volt, de őt sehol sem láttam. Tulajdon­ képpen erre az esetre is számítottunk. Volt a tervnek egy része, amely szerint eldöntöttük, mit fogunk akkor tenni. Christian visszajött. Múltak a percek. Három harmincnégy, harminchat, harminckilenc... Végre jelentkezett Gyökér. - A zöldséges is átvette a küldeményt. - Ez Foix - mondta Christian, feleslegesen. Az unalmas, a pedáns Foix, gondoltam, és egy csöppet sem sajnáltam. Igen nagy kockázatot vállaltunk a tervvel. Ha mondjuk éppen Foix lesz az, akinek nem fűlik a foga a személyes bosszúhoz, aki felhívja a felettesét és tanácsot kér, hogy mit tegyen?... Azt még megúszhat­ juk. De ha ketten is jelentik ugyanezt! Akkor aztán világos lesz amazok számára is, mit kell tenniök. Lefogadom, perceken belül útnak indul egy kommandós rohamosztag, hogy leszámoljon ve­ lünk... Christian is erre gondolhatott, de persze nem szólt semmit. Én is hallgattam. Ha nagy baj lesz, védekeznünk kell. Van mivel. Múltak a percek. Háromnegyed négy közeledett - mi van a többi nővel?! És főleg - mi van a férjekkel? Sixen odakünn volt, a helyén.

Christian az asztal mellett ült, a rádiót nézte. A kis fekete készüléket szinte bűvölte tekintetével. De az még hallgatott... Ám két perccel később hallottuk Hebert. - Ismét egy madárka közeledik... - Liriva - mondtam, és lódultam az előszobába. - Gyökér, mehetsz a fűszereshez! - mondta Christian a mikrofonba. Nant egyetlen szóval nyugtázta a vételt, és megint csönd lett az éterben. Basella is eszembe jutott, fél négyre ígérkezett, máskor sem szokott sokat késni. Negyvenkilenc perccel múlott három óra, amikor kinyitottam az ajtót Liriva előtt. - Hector! - mondta üdvözlés helyett, és hozzám tapadt. Az utóbbi órában már negyedszer éreztem azt a kellemetlen, kettős „árulást"; elárultam a kapcsolatunkat, ami eddig volt, és ha belegondoltam, miket fognak gondolni rólam ezek a nők, ha éjjel vagy holnap hajnalban felébrednek, és odalent a pincében meglátják egymást is. Ha végiggondolják, hogyan kerültek ide?! - Kedvesem... - mormoltam kissé kábultan, öleltem én is, de akkor már minden idegszálammal arra vártam, hogy megszólaljon odabent a magnó és jöjjön Christian. Meg Sixen. Ez kicsit késett, és akkor sejtettem, történt valami, mióta kijöttem a szobából. Itt viszont nem várathattam a lányt a végtelenségig. Az ösztönöm azt parancsolta, vigyem a pincébe. Megváltozott a terv, éreztem. Megcsókoltam az asszonyt, és a lefelé vezető keskeny lépcsőhöz tuszkoltam. - Nocsak, kedves Hector! - mondta Liriva csöppnyi csodálkozás nélkül - most sem várod meg, míg levetkőzöm? Hová megyünk, a pincébe? - Igen-nyögtem. Félúton voltunk a lépcsőn, amikor sebes lábak dobogtak mögöt­ tünk. Sixen volt. Kezében a spray. A lépcsőn félhomály volt. Úgy hitte, megtámadtak bennünket. Rohant volna hozzám, de elbotlott a lépcsőn, a karjaimba zuhant. Sixen csak egy kis adagot fröccsentett az arcába; Liriva nem sikoltott. Odafönt a lakásban csönd volt, nem bömbölt a magnó. Ez gyanús volt; miközben segítettem a nőt levinni a pincébe, Sixen azt mondta. - Jön az egyik tiszt, menj! Hát persze, nehogy Christian legyen kénytelen ajtót nyitni

előtte! Az előszobában ki volt készítve a golyóálló mellényem, futtában kaptam fel, rá a zakót... Christian ott állt az ajtó mögött, és csak annyit súgott. - Ez Kyrit. Nem volt nálam fegyver. Valaki erősen kopogott. Kitártam az ajtót. Kyrit ötvenéves lehetett, tehát legalább tíz évvel idősebb nálam. Szürke volt a szeme, szürke. Mert először csak azt vettem észre. Semmi mást. A férfi alacsonyabb volt nálam, kövér és kopasz. Amilyennek egyszer a felesége leírta, és a fotókon is ilyen volt. Ösztönösen azt figyeltem, van-e nála fegyver. De nem láttam ilyesmit. - Maga... a meteorológus? - kérdezte meglehetősen bizonytala­ nul. Ahogy meghallottam a hangját, máris megnyugodtam. Ez aligha lesz agresszív. Bár nem lehet tudni, úgy valójában nem ismerjük, nem ismerhetjük az embereket. - Én vagyok - feleltem. Christian a kitárt ajtó mögött állt, és nem kételkedtem abban sem, hogy van nála fegyver. Sixen már beadta az injekciót Lirivának, éppen jött fel a lépcsőn, halkan lépdelve. Ő sem volt fegyvertelen. - Milyen ügyben keres? - kérdeztem kissé ostobán, talán nyeg­ lén is. - A feleségem... állítólag itt van - most már volt a hangjában egy kis idegesség, alig rejtett harag. - Igen, itt van... Jöjjön be! Úgy vélem, van beszélnivalónk egymással. Két lépést tett előre, ezzel megpecsételte a sorsát. Nem csukta be maga mögött az ajtót, megtette ezt helyette Christian. A csatta­ násra Kyrit hátrafordult - és egy rászegezett pisztollyal találta magát szemben. - Ne mozduljon! - mondta Christian. Akkor már Sixen is ott állt. Kyrit arcára fagyott az ijedtség. Civil ruhát viselt, de azért látszott a mozgásán, hogy katonatiszt. Önkéntelenül is az öve felé nyúlt volna - de nem volt nála fegyver, amiről Sixen, az ügyes motozó, azon nyomban meg is győződött. A többi nem az én dolgom volt. Visszamentem a rádióhoz, ahol éppen Gyökér jelentett. - A fűszeres nem nyit ajtót. Lehet hogy nincs otthon?

- Próbáld még néhányszor! - tanácsoltam. Öt perccel négy óra előtt Heber jelentette, hogy ismét közeledik egy nő. Basella volt. Ringó léptekkel, de kissé aggodalmas testtar­ tással közeledett. Nant még mindig Nybrót, Liriva férjét kereste. Döntenem kellett. - Hagyd ott, menj az utolsó címre, most az is aktuális lett! Utána próbáld meg még egyszer a fűszerest! Basella alig lépett be az udvarra, Heber kissé idegesen közölte, hogy a sarkon csikorgó abroncsokkal fordult be egy autó. Minden jel szerint a benne ülő magányos férfi is ide tartott. Olyan gyorsan zajlott le a dolog, hogy Heber nem láthatta az arcát. Még egy férj? Reméltem, hogy az, de idegesített, hogy Basellával egy időben jön. Miért is késett a nő ilyen sokat! Futottam az előszobába. Ott már senki sem volt. Christian és Sixen a szomszéd szobában a nagy, nehéz fotelbe ültették Kyrit őrnagyot, és a karfához bilincselték az egyik kezét. Sixen ott maradt a küszöbön, kibiztosított pisztollyal a kezében. - Itt van Basella, és jön egy férj! - mondta. Akkor csikordult egy fék a kapu előtt. Christian nem vesztette el nyugalmát - ő mindig nyugodt maradt. - A nőt be, a pasast a garázsba! - mondta röviden. Gyorsan felrántottam az ajtót, még belenézhettem Basella döbbent tekinte­ tébe, elkaptam a karját, berántottam az előszobába. A parfümillat az orromba szállt, de máris az udvaron voltam, és siettem a garázsba. Léptek dobbantak a pázsiton. - Hé, maga! - kiáltotta egy ingerült hang. Goor volt, Meria férje. „Menetrendszerűen mennek a dolgok", jutott eszembe a csöppet sem odaillő mondat. Elsőnek jött Palma, és a férfiak sorában a férje is az elsők között érkezett. Második volt Meria és második a férje is... Csak össze ne zavarodjon a dolog. Némi zavar már most is volt, hisz Basella, az utolsó nő, és a második férj, Goor, egyszerre futottak be. Ráadásul ismerik is egymást, a tisztek és a tisztfeleségek a bázisról, persze. De most már ennek sincs jelentősége. A garázs ajtajában álltam. Goor, Meria férje közeledett. A kezében nem volt fegyver, ennyit láttam. No és láttam közepes termetét, kerek fejét, fekete haját, energikus lépteit. Ő egyenruhát viselt. Az ezredesi rangjelzések megcsillantak a délutáni napban. A

nála idősebb, de nyilván tehetségtelenebb Kyrit eddig csak őrnagy­ ságig vitte. Aligha fog ezután is emelkedni a ranglétrán, futott át a fejemen a röpke, de igen reális gondolat. - Engem keres? -kérdeztem, és bementem a garázsba. Kinyitot­ tam a kocsim ajtaját, kezem az első utasülés kárpitjába mélyedt. Csak Christian el ne késsen! Goor ezredes magabiztosan követett a garázsba. Teste egy pillanatra elsötétítette a bejáratot, nagy árnyékot vett, akkor féltem is egy kicsit. De érdekes módon Alba jutott eszembe, és ez erőt adott. Bármi is történjen, Albát meg kell bosszulnom. Csak egy baj volt: az ezredest is ugyanez a gondolat vezérelte, minden jel szerint. - Biztos, hogy engem keres? - próbáltam húzni az időt. - Maga Hector, a meteorológus - felelte vérfagyasztó hangon. Láttam már magát. - Igen? És mit akar? - akkor akadt kezembe a pisztoly. Közben azért szemmel tartottam az ezredest is. Lassan nyúlt a zubbonya alá. Fura egy katonatiszt, aki nem a derékszíján viseli a pisztolyt... Kegyetlen mosoly terült szét amúgy értelmes arcán. - Lelövöm magát, mint egy veszett kutyát!... - A felesége miatt? - kérdeztem, még mindig fél fenékkel az ülésen. Ő a kocsi előtt állt, azt hihette, valamit az autóban bütykölök. De már a pisztolyomat markoltam. Nem válaszolt, előbbre jött egy lépéssel. A bejárat a háta mögé került. Christiannak most kellene jönnie, gondoltam. Lassan feláll­ tam, de a pisztolyt tartó kezem még a kocsi nyitott ajtaja mögött volt, Goor nem láthatta. Megfeszült a testem, a tudatom, alig lélegeztem. Lehet, ez az utolsó perc, amit átélek? Egyik ujjammal kibiztosítottam a fegyveremet. Egy Magnum volt. Ha ezzel lőnék, csak egyszer, Goor befejezné földi pályafutását. Ám ez nem szerepel a tervben. Bárkit lelőhetnék a többiek közül, csak éppen őt nem. Goorra nagy szükségünk van. És mi lesz, ha ő lő rám? És épp ez történt. Mielőtt bármit tehettem volna, Goor - aki fegyvertelennek hitt engem, ám ez egy csöppet sem zavarta elsütötte a pisztolyát. Még mielőtt a fülem befogadta volna a dörrenést, láttam a csőben felvillanó torkolattüzet, erős ütést éreztem a mellemen, és a betonpadlóra zuhantam. Ösztönösen próbáltam enyhíteni az ütés erejét, és főleg arra vigyáztam, nehogy

beverjem a fejemet. Közben olyan volt minden, mint egy rossz álom; hiszen átéltem a saját halálomat! Az ütés és az esemény el is kábított, de csak másodpercekre. Nem hallottam a másik lövést... Fájdalmat éreztem a mellemen, a bordáim között, de éreztem, hogy lélegzem, és ez a lélegzés nem okoz fájdalmat. Tehát nem tört el egyik bordám sem, és nincs bennem golyó. Milyen jó, hogy elővigyázatosságból felöltöttem a golyóálló mellényt, mielőtt megérkezett az első férj... Sixen hajolt fölém. - Rendben vagy? És akkor már ott volt Christian is, segített felállni, kissé reszke­ tett a térdem. Nem mindennap hal meg az ember. Nem mindennap látja, hogy a feléje irányított fegyvercsőből kicsap a láng, nem érzi a lövedéket becsapódni... - Jó ez a mellény - mondta Christian. Beültem a kocsiba. Az ingemen egy jókora lyuk volt. A lövedék a betonpadlón hevert, és éreztem még a fájdalmat. Jókora vérömleny lesz ott, azt hiszem. - Mi van Goorral? - kérdeztem. - Megsebesült - felelte Christian, és félrehajtva zakója szárnyát, övébe csúsztatta pisztolyát. Szóval az volt a második lövés?... Goor karja vérzett, de nem túlságosan. Elég volt az is, hogy Christian golyója súrolta a karját, máris elejtette a pisztolyt. Közös erővel bevezettük a lakásba. Láttam a tekintetén, még mit sem ért az egészből, kábultan nézett hol egyikünkre, hol a másikra. A másik, ép kezét egy fotelhoz bilincseltük, aztán Sixen nekiállt, hogy bekösse sebét. Christian és én bementünk a rádióhoz. - Gyökér! - Igen -jelentkezett Nant. - Mi újság? - Most érkezem az utolsó címre - hallottuk, hogy kopog egy ajtón. Ez volt Baselláék lakása. Ebrach nyitott ajtót, legalábbis egy férfihanggal tárgyalt küldöncünk. Az éterben lezajló rövid párbe­ széd semmiben sem különbözött az eddigiektől. Nant átadta a küldeményt, és elment. - Basella? - kérdeztem Christiantól. Csak intett: odalent van, a pincében. Magam előtt láttam a gyéren megvilágított, kopár helyiséget, az öt kempingággyal. Ott fekszik mind az öt nő, akikkel az elmúlt hetekben oly szorgalmasan szeretkeztem itt Damironé-

ban, a világ végén. Megtapogattam sérülésemet, aztán kimentem a mosdóba, levettem a golyóálló inget, megmostam a mellemet - már szépen terjedt az ütés nyoma, tenyérnyi volt a véraláfutás. Ismét felöltöttem a „páncélt", és belépve a szobába, hallottam, hogy Heber jelenti az éterből. - Megint kellemetlen vendégetek lesz. Vinga férje, Foix jött. Határozatlanul elsétált a kapu előtt. Úgy látszik, még nem döntötte el, bejöjjön-e. Christian a rádióban utasította Nantot, menjen el ismét a fűszereshez, hátha otthon van már. Négy óra tizenhárom percet mutattak az órák - minket már kezdett sürgetni az idő -, amikor Foix végre úgy döntött, bejön. Ő is egyenruhát viselt, de övén nem láttam fegyvert. Attól persze még lehetett neki is, mint az ezredesnek. Foix csak hadnagy volt, ami a huszonkilenc évéhez éppen illett is. Amikor átlépte a nyitott kapu vonalát, önkéntelenül levette kerek sapkáját, és a bal hóna alá tette. Előírásszerűen. Most Sixen állt az ajtó mögé. Christian a foglyokra ügyelt, de egy résen keresztül most is figyelt ránk. Megvártam, míg a léptek közelebb jöttek, de nem mentem az ajtóhoz. Foix kopogott. - Jöjjön be! - kiáltottam, és visszamentem a hálószobába. Zakóm eltakarta a golyóálló mellényt, fegyverem az Övem mögé tűzve, bármikor előkaphatom. Foix sovány, magas férfi volt, nálam is magasabb egy fél fejjel. Meglepően őszinte arca volt, és azon most ott ült a szomorúság. Csak az ajtófélfa mögül kukkantottam ki, és máris megsajnáltam. Ugyanakkor persze ostobán éreztem magamat. Vinga, az élénk kis Vinga... És Foix. Most hát állt az ajtónyílásban, szemlátomást nem tudta, mihez kezdjen. - Kit keres? - kérdeztem a már bevált recept szerint. Ehelyett valami más történt. Foix azt mondta. - A feleségem megcsal magával. Ezért jöttem. És akkor Christian háta mögül, a résnyire nyitott ajtón át meghallottuk Kyrit kiáltását. - Foix, menekülj! Christian becsapta az ajtót, de már késő volt. Foix egyetlen másodpercig sem habozott, tiszttársa kiáltása hirtelen élő veszélyt

mutatott neki, meg is ijedhetett, azt hiszem. Sarkon fordult, és mielőtt Sixen vagy én bármit tehettünk volna - hisz nem akartuk lelőni, élve volt rá szükségünk, rá is! - futott ki az utcára. Rohantam a rádióhoz. - Heber, hozd vissza! - kiáltottam a mikrofonba. Sixen közben a szökevény nyomába eredt. Megtapogattam a mellemet, és magam is kifutottam. Christian vette át helyemet a rádiónál. A megbilin­ cseltek szökésétől nem kellett tartanunk. Mint később kiderült, a kiáltást hallva, Heber azonnal bekap­ csolta a motort, és rálépett a gázra. Foix kiért az utcára és balra fordulva futni kezdett a járdán. Talán a közelben hagyta a kocsiját? Heber gyorsított. Foix kétszer is hátranézett, látta, hogy a járdán Sixen már követi... Kétségbeesetten intett a közeledő autónak. Talán azt hitte, taxi? Izgalmában könnyen téved az ember. Heber szolgálatkészen megállt, kitárta a jármű ajtaját. - Látom, siet, hadnagy úr. Parancsoljon, elviszem - mondta, és be is tartotta ígéretét. Elvitte Foixt - hátramenetben, vissza a kapu elé, közben már rászegezte pisztolyát. A hadnagy keskeny arcán borzalmas félelem ült. Úgy rettegett, hogy jobbnak láttam meg­ nyugtatni. - Nyugalom, nem esik bántódása. Halottakra semmi szüksé­ günk. Sixen megmotozta, nem volt nála fegyver. Még mindig üresek voltak az utcák. Mi is elrejtettük pisztolyainkat, és feltűnés nélkül kísértük be a férfit a házba. Heber visszatért őrhelyére. - Bilincset rá, és a többiek mellé! - parancsolta Christian komoran. - És tegyetek a szájukra ragtapaszt, nehogy megismét­ lődjék az előbbi csel. - Csúnya pillantást vetett Kyritre, akiről őszintén szólva előzőleg fel sem tételeztünk volna ennyi bátorságot. Goor csak a fogát csikorgatta, amikor leragasztottuk a száját. - A fűszeres továbbra sincs otthon - jelentette Gyökér. Most rajtam volt a döntés sora. Ez egyetlen másodpercig sem tartott. - Hagyj fel vele, gyere haza! Szóval Nybro nélkül kell boldogulnunk. - Mi van? - kérdezte Christian és az órájára nézett. Tudtam, mi fáj neki. Nant perceken belül itt lesz, és sürget bennünket az idő. Lépni kell, tovább! Tovább!

- Várjunk még tíz percet - mondtam. Értette. Három tússzal is elindulhatunk, de jobb lenne négy. - Tíz perc - egyezett bele Christian, és leült a rádióhoz. Odakünn sütött a nap, és Damironéban feltehetően beindult az élet, ismét. A mi utcánkon is elment néhány asszony, ismertem őket látásból. Nyolc perccel később Christian figyelmeztető jelzést küldött az éteren át a város szélén várakozó csapatnak. Közben megjött Nant. Az autót a ház előtt hagyta. Én kiálltam az enyémmel a garázsból, és beraktuk a felszerelést. Letelt a tíz perc. Már csak indulni kellett volna - fél öt közeledett. A nap még magasan járt. De szinte az agyamban lüktetett egy adat, amit nem véletlenül tanultam meg: ma Damirone környékén a nap tizenkilenc óra huszonnégy perckor fog lemenni. Tizenkilenc-huszonnégy, tizenkilenc-huszonnégy... - Jön valaki! - mondta Heber a rádióban. Christian kiszólt nekem a nyitott ablakon, fedezékbe húzódtam. Sixen lent volt a pincében, még egyszer ellenőrizte az öt asszonyt. Rendben van-e a légzésük, a vérkeringésük? Magukra hagyhatjuk-e őket? Nem volt semmi probléma. Basella férje, Ebrach százados is civilben volt. Széles vállán feszült a zakó, gladiátor külseje elijesztett volna, ha nem tudom a feleségétől, hogy ez nem egyéb álcánál. Ebrach valaha ugyan sportolt, de mára teljesen lemondott erről, és tekintélyes méretét nem annyira az izmoknak, inkább a fölösleges hájnak köszönheti. Negyvenegy éves volt, elszánt tekintetű, de valójában - ha hihettem Basellának - meglehetősen gyáva. Most azonban nem úgy viselkedett. Szótlanul jött át az udvaron, én meg úgy tettem, mint aki csodálkozik. A kocsi még nyitott poggyásztartójánál álltam nyugodtan, és Ebrachot néztem. Tudhatta, hogy én vagyok, akit keres, mert látta a külön az ő számára készített videofilmet... Kissé meglepett, ami történt. A pasas szótlanul odalépett hoz­ zám, és ököllel próbált arcomba vágni. Most nem volt baj a reflexeimmel, kivédtem. De nem ütöttem meg. A szerető és a férj párharcában mindig a férj a szánalomra méltóbb. Elég neki a maga baja - ami eddig történt vele, és ami ma még rá vár, gondoltam. Ebrach még kétszer próbált megütni, ismét védekeztem. Közben nem szóltunk egy árva szót sem.

Ebrachnak negyedszerre sikerült könnyedén megütnie az álla­ mat, az én öklöm viszont betalált pontosan a homlokába, kissé összeszűkült a szeme, és megtántorodott. Nant és Heber akkor egyszerűen megragadták a karjait, és berántották a házba. A markos ismeretlenek felbukkanásán úgy megdöbbent, hogy nem is ellenkezett. Bilincs csattant a kezén. Erről a bilincsről is eszembe jutott valami... „Bilincsbe velük", mondta a tábornok. A mellette álló jogi szakértő finom mosollyal kivárta, míg emez befejezi miniatűr dührohamát, majd így szólt. - Kétségtelen, uraim, hogy az önök csapata idegen területen fog cselekedni, és ha elkapják őket, nem számíthatnak túl sok jóra. Viszont az is igaz, hogy az akció bizonyos szervezetek teljes támogatását élvezi, bár azok természetesen nem értesültek a részletekről. Tartanunk kell a kémektől, a befurakodott ügynökök­ től... Annyit hadd mondjak el: azon kormány sorozatos ember­ rablásai, valamint a Raddan- és az RHM-ügy felkorbácsolták a kedélyeket. Azok az államfők, akik úgy igazán számítanak, még az ENSZ-ben is hallgatólagos támogatásukról biztosítottak bennün­ ket, amikor célozgattunk rá, hogy véget kell vetnünk a botrányos állapotoknak. A félelem dolgozik bennük és bennünk is. Hiszen ha a professzor alkalmassá teszi szerét tömeggyártásra, a világ egyet­ len nemzete sem lehet többé biztonságban az aljas merénylettől... A késleltetett lefolyású heveny mérgezés félelmetes fegyver lehet. Ha katonai célokra kezdik meg előállítani, néhány hónap alatt kidolgozhatnak egy olyan technológiát, amely tömeges előállí­ tást tesz lehetővé... És a bevetéséhez nem kell különösebb tech­ nika. Az ellenséges területre eljuttatható még turistának álcázott utazók által is. Az ampullák helyett ekkor alkalmazhatnak megté­ vesztő külsejű tartályokat, amelyekben egyszerre ezer-kétezer ampullányi anyag fér el. Ezeket lehet álcázni labdának, gyermekjátéknak, autóalkatrésznek, élelmiszercsomagnak vagy bárminek. Nagyon kis mennyiség elég, hogy egy több milliós város vízvezeték­ hálózatán keresztül megmérgezzenek sok százezer embert, mielőtt az illetékesek tudomást szereznének az akcióról. Ugyanez termé­ szetesen fokozott veszélyt jelenthet katonai objektumok, fontos

gyárak étel- vagy vízkészletének megmérgezése esetén. De eddigi ismereteink szerint az is előfordulhat, hogy a Raddan professzor találmányát felhasználó hatalom az élő folyóvizekbe juttatja a mérget, esetleg még az ország területén kívül, és az így jut be a vízkivételi műveken át az ivóvízkészletbe, sőt esetleg azokat több évre megmérgezi. El tudják képzelni, uraim, mi lesz, mi lehet egy országgal, amelynek egyáltalán nem marad egészséges ivóvize?... Amazok úgy is tönkretehetik akár egész kontinensünket is, hogy semmit sem fogunk tudni rájuk bizonyítani. Ha tehát nyíltan nem is áll önök mellett senki, a háttérben már felzárkózott szinte az összes érdekcsoport, és ha baj lesz, mindent megtesznek önökért. Ennek ellenére - és ebben a tábornok úr is egyetért velem, úgy vélem! - igyekezzenek szinte nyom nélkül dolgozni, rendben van? Mert ha lebuknak, vagy ha túl világos nyomokat hagynak a helyszínen, kitesszük magunkat az ellenség feldühödött támadásának. A saját taktikájukkal kell legyőzni őket: azt tervezik, bevetik az RHM-szert úgy, hogy a világ ne tudja meg, kik tették. Nos, mi is ezt tesszük, de fordítva: bevetjük az önök csapatát, de úgy, hogy amazok ne tudhassák meg, honnan jöttek a támadók, kik állnak mögöttük! Így nem tudnak majd semmiféle módon bosszút állni! Kinyitottam a szememet, nagyot lélegeztem. A sérülésem már nem fájt annyira. Christian jött ki, kezében a rádióval és egy ronggyal. - Letöröltem az ujjlenyomatokat, amennyire lehetett... Tegyé­ tek ezt is a kocsiba, és gyerünk átöltözni! Egyikünk vigyázott a foglyokra. Parancsa volt: ha bármit kezde­ nének, hogy felhívják magukra a járókelők figyelmét, lője le egyiküket. Lehetőleg ne Goor ezredest. Három perccel később mindnyájan egyenruhát viseltünk. Mintha ránk szabták volna őket - és tényleg így is volt. Semmiben sem különböztünk két látogatónktól, Goor ezredestől és Foix hadnagy­ tól - merthogy ugyanazt az egyenruhát viseltük magunk is. Sixen, Heber, Nant, Christian és én. Egytől egyik katonák lettünk. Korának megfelelően Christian volt köztünk a rangidős, vagyis ezredes. Én százados lettem, a többiek is tisztek. E ruhákat még én

csempésztem be hat héttel ezelőtt, amikor „meteorológusként" költöztem Damironéba. - Figyeljenek rám! - mondta Christian. A négy, székekhez bilincselt, mozdulatlanul ülő tiszt előtt állt. Amazoknak még ajkukon volt a ragtapasz csík. És ennek így kellett lennie: hiszen úgysem vártunk tőlük választ. - Mint bizonyára kitalálták, egy akciócsoport fogságába kerültek. Nem áll szándékunkban megölni magukat. Ha okosan viselkednek, életben maradnak. Röviden elmondom, mit kell tenniök... Pár perccel később Christian intett. A foglyokat az udvaron álló két autóhoz tuszkoltuk. Christian mellettem állt, és csak annyit mondott halkan. - Most kezdődik az igazi akció, Hector. És tudtam, igaza van. Amit én az elmúlt hetekben tettem, csak afféle előszó volt ahhoz, ami ezután jön. Mélyeket lélegeztem, megigazítottam övemen a fegyvertokot, és indultam a többiek után.

A három autó kigördült a Magnetta utcára, és elhagytuk a 21-es számú házat, elhagytuk örökre. A pincében ott aludt öt asszony. Basella, Vinga, Meria, Liriva és Palma. Az első kocsiban Christian „ezredes" ült, a kocsit ő maga vezette. A hátsó ülésen Sixen őrizte Goor ezredest, akinek most is meg volt bilincselve a keze. Hogy ezt a járókelők ne láthassák, egy plédet dobtak a térdére és a kezére. Goor mozdulatlanul ült, és meredten bámult maga elé. A másik autóban Kyritet és Ebrachot vittük Nanttal. A két foglyot a kocsiajtók belső kapaszkodóihoz bilincseltük, nehogy kiugorjanak egy alkalmas pillanatban. Indulás előtt megmondtam nekik kereken: ha mégis ezt tennék, a járókelők szeme láttára sem állok meg, inkább gázt adok és vagy a kerekek alá kerülnek, vagy ötszáz méteren át magunk után vonszoljuk őket az úttesten. A harmadik autóban Heber ült a hátsó üléshez bilincselt Foix hadnaggyal. Foix olyan benyomást tett, mint aki még most sem érti igazán, mi történt valójában, és lehet, hogy tényleg így volt. Mindenesetre nem ellenkezett, és Hebernek nem kellett valami­ lyen vakmerő, gyors vagy éppenséggel döbbenetesen ötletes akció­ tól tartania. Tíz perccel később baj nélkül kijutottunk a városból, és a fennsíkra vezető útra kanyarodtunk. Christian biztosan beszélt a

rádiójába, mert amikor egy nagyobb kanyar után rátértünk a poros felföldi útra, elénk jöttek a többiek. Az út szélén egy kisebb autóbusz fékezett. Mögötte jött egy terepjáró. Láttam Zidanit, a másik csoport vezetőjét, aki majdnem olyan magas rangú tiszt volt a kommandósoknál, mint én, még intettem is neki, visszaintett, és fojtott hangon utasítgatta embereit. Teljesen fölöslegesen, mert azok már ezerszer begyakorolták előtte a teendőket, és gyorsan dolgoztak. A felszerelést áttették a buszba, odavezették a foglyokat is. Én vettem át a terepjáró vezetését, illetve ezt akkor egy „sofőrkatonára", Sixenre bíztam. Christian már a buszban volt a többiekkel. Két „katona", vagyis a mi embereink követtek bennünket az egyik személyautóval, és egy fegyveres ember itt maradt a többivel. Tudtam, távozásunk után mindegyiket bevezeti a sziklák közé egy rejtekhelyre. Öt perc múlva nyoma sem marad, hogy itt jártunk. A járművekre később már nem lesz szükség, de ez nem is fontos. Mindegyiket úgy béreltük, amelyeken pedig most mentünk, azokat katonai rend­ számmal láttuk el. Itt maradt emberünk az óráját nézi egy ideig, aztán amikor eljön a megfelelő perc, kimegy a damironei útra. Van ott hosszú, egyenes szakasz... Majd arra fogunk menekülni UTÁNA... A buszban Christian felállt, hátrafordult. Szembenézett az em­ bereivel. Összesen tízen voltak ott vele együtt, és a négy fogoly. A mi terepjárónk előttük haladt, a személykocsi a busz mögött jött. A fogoly tiszteket kétoldalt két-két ablak mellé ültették, odabi­ lincselve. Ismét Goor ezredes ült a legjobban látható helyen, közvetlenül az első ajtó mellett. Christian hozzájuk szólt. - Uraim! Valamilyen értelemben mi is katonák vagyunk... Tehát próbáljunk szót érteni egymással. Nekünk nem kell az önök vére. Az a szándékunk, hogy bejussunk az önök kormányának titkos Bázisára. - Mit akarnak ott? - kérdezte Goor. - Sakkpartikat fogunk vívni a személyzettel - kedélyeskedett Christian, de közben a tekintete nem sok jót ígért. Christian folytatta. - Az önök szerepe az, hogy megkönnyítsék a bejutásunkat. Különleges ellenőrzést tartunk, ezt fogjuk mondani. A vezérkartól jöttem, és Tappen ezredes a nevem. Ha az őrség önök közül bárkit

efelől kérdez, ugyanezt kell állítaniok. Ha nem... - Christian felemelte fegyverét. A mellette álló Zidani nyakában egy Uzi géppisztoly lógott, és most ő is hozzányúlt, jelentőségteljesen. Foix hadnagy lehorgasztotta a fejét. Ebrach dühösen fújt. Goor és Kyrit hallgattak. - Először be kell kerülnünk a zsilipbe - mondta Christian. - Ez nem jelenthet nehézséget, hiszen önök mindnyájan a bázis bizton­ ságáért felelnek, igaz, uraim? - Előbb elcsábították a feleségeinket... most meg árulásra akar­ nak rábírni! - tört ki Ebrach. - Cserébe megmarad az életük - felelte gyorsan Christian. Áthatóan nézte amazokat, tekintete egyik arcról a másikra vándo­ rolt. Közben a busz tovább haladt, a délutáni napfényben úszó fennsíkon, forró kövek között. -Figyelmeztetem önöket, a saját és katonáik életével játszanak. Nekünk nem az a célunk, hogy vérfürdőt rendezzünk a Bázison. Nekünk ott egészen más feladatot kell elvégeznünk. Önöktől függ, hogy mennyi vér folyik majd. De figyelmeztetem önöket, mi mindenképpen bejutunk a Bázisra! Elöl haladtunk a terepjáróban. Sixen nem szólt, Uzija a térdén nyugodott. Kicsit furcsa volt az arca egy idegen egyenruhában. Ha összecsapásra kerül a sor, nem lőhetjük le egymást tévedésből; erre is vigyáznunk kell majd, tudtuk. Hirtelen fényvillanást észleltem, majdnem szemből. Ugyanakkor a buszt vezető emberünk is dudált, kétszer egymás után, figyelmez­ tetően. Sixen rám nézett. - Mi baj? - Jön az őrjárat. És csakugyan, egy perccel később egy terepjáró autó bukkant fel velünk szemben. Megálltunk. Amazok dzsipje nagyon hasonlított a miénkhez, nekem mégis volt egy olyan érzésem, hogy az övék inkább látszik katonainak, mint a miénk. Kopottabb is volt, hiszen évek óta mindennap használták. Kiléptem az autóból, pár lépést tettem feléjük. A busz megtor­ pant mögöttünk. A nyitott ablakon át emberfejeket, egyforma zöld egyenruhás vállakat, karokat lehetett látni. A katonák is kiugrot-

tak, a sofőr vigyázzba merevedett a jármű mellett, a másik, egy altiszt, elém jött, és jelenteni akart. Ekkor Ebrach kiáltott a buszból. - Ezek idegen kémek! Lőjétek le őket! Habozás nélkül oldalra vetettem magamat, a sziklák közé. Nem tehettem mást, teljesen védtelen voltam. Előzőleg még a kezemet sem nyújthattam a fegyverem felé, nehogy amazok gyanút fogja­ nak. Esés közben annyit még láttam, hogy az altiszt lekapja válláról a géppisztolyt, hogy rám lőjön. Akkor felkattogott Sixen fegyvere emberem egész idő alatt lőkészen tartotta térdén, számítva rá, hogy „valami lesz". A buszon is eldörrent egy lövés. Mire kinéztem, fegyvert szegezve - az altiszt véres mellel hevert, a sofőr katona akkor esett össze, még rúgott néhányat a lábával, és elnyúlott. A buszon Zidani, ez a kreol bőrű, göndör fekete hajú huszonéves férfi, Christian és utánam a csapat harmadik vezetője - leengedte pisztolyát. Ebrach már nem élt. A homlokán lévő kicsiny lyukból pár csepp vér szivárgott. Ismerve Zidanit, tudhattam: Ebrach talán még be sem fejezte a mondatát, Zidani máris lőtt. Mindig a gyors kezéről volt híres. Christian tudta, ez egy kis kudarc volt. De ahhoz is értett, hogy ebből azonnal sikert kovácsoljon. A másik három fogoly tiszthez fordult. - A százados túllőtt a célon, és három ember halálát okozta. Köztük a sajátját is... Láthatják uraim, felesleges a hősködés. Benéztem a busz ajtaján. Ebrach félig lelógott az ülésről, már nem mozdult. A fenébe is! Basella hát özvegy lett! - Nyissátok ki a bilincsét! - mondta Christian. Zidani és egy katona engedelmeskedett. A holttestet kivittük a buszból, a sziklák közé. Oda rejtettük a két katonát és a dzsipet is. Aztán folytattuk utunkat. Nem gondoltunk rá, hogy már semmiképpen sem hátrál­ hatunk meg, három halottat hagyva magunk mögött. A meghátrá­ lás hónapok óta nem jutott eszünkbe. Robogtunk tovább. Húsz perc múlva megpillantottuk a Bázist. Tulajdonképpen alig láttunk valamit, de ez nem lepett meg. Annyiszor mutatták előtte a műholdfelvételeket, hogy szinte ottho­ nosan éreztük magunkat a meglepően kicsi, négyszögletes fehér épület láttán. Bal oldalán hullámpalával fedett kocsiállás, néhány

pirosra festett tűzcsap a falon, egy vaskapu, ablak egyetlenegy sem. Körös-körül a nagyon magas acélháló többszörös rétege, egy őrállás, szerteágazóan bonyolult rádióantenna és semmi más. - Ne felejtsétek azt az öt embert! - mondta Christian indulás előtt. Egyetlen lapra fotózva ott van mind az öt fénykép a zsebünkben. Raddan professzor, három másik férfi és egy nő arca. A nőt és a három férfit az elmúlt év során rabolták el különböző országokban. Raddan pedig... mindnyájan tudtuk, kicsoda. A három jármű port verve közeledett. Jól láttam, hogy négy katona áll őrségben, az egyiknek már fülénél-szájánál volt egy fekete telefonkagyló, amikor lefékeztünk. Valahová jelentette, mifélék közelednek. Még acélháló választott el tőlük, talán fegyvert használni sem lett volna érdemes. De ez nem is állt szándékunkban. Hangtalanul és akadálytalanul, gyanút nem ébresztve kellett bejut­ nunk a buszt is befogadó nagy zsilipbe, nehogy ezek leszóljanak telefonon a vezérlőbe, és akkor onnan rádió útján riadóztassák az itteni hadsereget. El kell ismerni, jól megszervezték a Bázis védelmét. Csak arra nem gondoltak, hogy... De éppen ez volt a tervünk. A terepjárónk megtorpant a rácsos kapunál. Kiszálltam. - Különleges vezérkari ellenőrzés... A buszban Goor és Tappen ezredesek, de van ott még néhány tisztjük. A Bázis őrszemélyzete láthatta, hogy igazat szólok. A busz ablakán át is látták az ezredesüket, a Bázis biztonsági szolgálatának vezetőjét. És Foix hadnagyot meg Kyrit őrnagyot. Az őrséget egy hadnagy vezette, biztosan Foix kollégája. A férfinak vörös arca, eléggé durva vonásai voltak. A hangja is érdes volt. - Százados úr, nem kaptunk előzetes értesítést az ellenőrzésről jelentette ki gyanakodva. - Maga is jól tudja, hadnagy, hogy a különlegesnek minősített ellenőrzéseket a vezérkar sohasem köti előre az érdekeltek orrára. Különösen nem egy ilyen objektum esetében. A terepjárót itthagy­ juk - mondtam nagyon nyugodtan. - A buszt viszont jó lenne bevinni a zsilipen. - És az a személykocsi? - Tappen ezredes és én jöttünk vele a repülőtérről - mondtam

lefegyverző mosollyal. - Nem ártana ezt is árnyékba tenni. Felfor­ rósodik, mire itt végzünk. - Hamarosan lemegy a nap - engedett meg magának a hadnagy egy kis magánvéleményt, amire nem reagáltam. Csak azt figyeltem ekkor, hogy a háttérben álló katonák közül a telefonért nyúl-e valamelyik. A hadnagy a buszt szemlélte. Christian felállt, mondott valamit Goornak, az bólintott. Zidani közben kiszállt, és... nyújtóz­ kodni kezdett. Méghozzá úgy, hogy Christian-„Tappen ezredes" ezt ne lássa. Mintha attól tartana, felettese megrója ezért. Külön­ ben pedig Zidani ettől egyszerre otthonossá tette ezt a kietlen vidéket is. Olyannyira jó trükk volt, hogy azonnal elhatároztam: ha túlélem a mai napot, én is alkalmazni fogom. Rendkívül veszélyte­ len benyomást keltett vele. Zidani, ez a kis arkangyal, mondhatnám most úgy is: a halál angyala - hiszen fél órája sincs, hogy agyonlőtte Ebrachot - segített rajtunk a legtöbbet. - Mi ez a várakozás, százados? - kérdezte tőlem Christian szigorúan. Lejött a buszról, hozzánk közeledett. Vigyázzba mere­ vedtem. - A hadnagynak kétségei vannak jövetelünk célja felől, uram feleltem, és tekintetemmel is sugalltam barátomnak: lehet, baj lesz. De a hadnagy szemében-agyában ott volt még a nyújtózkodó Zidani, a buszból áradó nyugalom, no és itt állt tőle pár méterre Christian, vagyis Tappen ezredes a vezérkartól. „Különleges ellen­ őrzés?" Még egy pillantást vetett Goor ezredesre, aki szemlátomást nem tartott semmitől. Most nagyon nyugodt volt, legalábbis innen nézve. - Nyissa ki a zsilipet! - mondta „Tappen". - Nem szeretnénk itt megöregedni. Még sok dolgunk lesz odalent. A hadnagy kényszeredetten megfordult. Még egy pillantást vetett a buszra. Foix és Kyrit nyilván ismerős volt neki, Goorról nem is beszélve. Mivel azok nem ellenezték „Tappen ezredes" parancsát, szólt katonáinak. Figyeltem, mit tesznek, hiszen a zsilip mögöttünk bezáródik - de nekünk ki is kell majd jönnünk! Az egyik katona bement a kis épületbe, ami a kapu mellett állt, láttam a keskeny ablakon át, hogy a falhoz nyúlt. Ott lehetett az elektromos nyitó- és zárószerkezet vezérlése. A rácsos kapu keskeny sínpárján majdnem hangtalanul csúszott szét. -Befelé! - intettem „katonáimnak". Christian unott képpel

sétált be gyalog. Hátul a személyautó motorja is felpörgött, miközben Sixen félreállította a terepjárónkat. Láttam, hogy egy másik katona szorgosan felírogatja mindhárom jármű rendszámát. „Nem fogsz vele sokra menni", gondoltam magamban. Fellélegeztem, amikor a busz és a kocsi bent volt a zsilipben. A felszerelésünk ott van rajta... Csak meg ne lássa valaki. Lassan húzódtam az őrbódé közelébe, láttam, Christian is ugyanezt teszi. Résen kellett lennünk. A hadnagy és egyik embere körüljárta a járműveket - azt hiszem, ezeknek volt egy sokadik ösztönük, és gyanítottak valamit. Végül a hadnagyot csak nem hagyta nyugodni valamilyen megmagyarázhatatlan érzés. Netán Goor és a többi túsz agyából sugárzott feléje valami?... Végül a tiszt úgy döntött, benéz a buszba is. Fellépett a nyitott ajtó küszöbére... A mi embereink és Goor ugyanolyan egyenruhát viseltek, mint ők. Szakértőink otthon nagyon gondosan ügyeltek minden részlet­ re, és arra is, nehogy túlságosan újaknak, használatlanoknak tűnjenek azok a mundérok. Erről az oldalról tehát nem fenyegetett veszély. Foix és Kyrit civil ruhában voltak, de a hadnagy ezt azzal is magyarázhatta magának: túl gyorsan kapták meg a menetparan­ csot, a „rendkívüli ellenőrzést" végző fővárosi tisztek nem várhat­ tak egyetlen percet sem. Úgy ahogy voltak, indulniok kellett Damironéból. Zidani az őrséget figyelte. Akkor záródott be mögöttünk a zsilipajtó. A személykocsit vezető katonáink is bent voltak. Mind­ nyájan ott voltunk, és nem volt többé kiút. Két emberünk, mintegy tétován sétálva, éppen akkor került az őrbódé ablaka elé, széles hátukkal eltakarták a kilátást. Zidani, mintha csak sétálna, de hosszú léptekkel jött, és máris ott volt a busz ajtajában. Akkor fedeztem fel a kamerát. A főépület eresze alatt volt, és éppen ránk szegeződött. Azt hiszem, nem is lehetett mozgatni, eleve az őrbódé és a kapu környékére irányítot­ ták. Valahol tehát a mélyben látnak bennünket. A „második védelmi kör" - ahogyan szaknyelven ezt hívják - emberei, feltehe­ tően egy föld alatti helyiség ügyeletes tisztje figyel most bennünket. Meglepetésszerűen már nem érkezhetünk meg oda alá, de még tehetünk valamit, hogy elaltassuk éberségüket. A buszban közben egy apró jelenet játszódott le. Végzetes lehetett volna a számunkra... Goor hirtelen felmutatta összebilin-

cselt kezét, és azt a hadnagy észrevette. De mielőtt mozdulhatott, sőt egyáltalán szólhatott volna, két pisztoly meredt rá. A fiúk alacsonyan, a busz ablakának szintje alatt tartották fegyverüket, kívülről senki sem láthatta. Zidani is ott volt, barátságos mosollyal az arcán, ám egészen másféle hangon suttogta. - Csak nyugalom, hadnagy. Ha élni akar, tegyen úgy, mintha semmit sem látott volna! A hadnagy látta Goor ezredes szemét. A tiszt is hallgatott. A hadnagy habozása volt az utolsó kemény pillanat, mielőtt beértünk a Bázisra; ha riadót ver, aligha jutunk le a föld alá. De a férfi élni akart, és ez volt a szerencsénk. Erre számítottunk. A hadnagy nem vette ki tokjából pisztolyát, hátralépett. Katoná­ nak öltözött kommandós társunk, aki a buszt vezette, gázt adott, és intésemre úgy állt meg az épület előtt, hogy a magas járművel eltakarta a kamera számára a kilátást. Akkor már nyugodtabban cselekedhettünk. A hadnagyot és három emberét is felvittük a buszra, lefegyverzés után, megparancsoltuk, hogy a padlóra feküd­ jenek, és az ülésekhez bilincseltük őket. Addigra embereink kirakták a felszerelést. Egy katona elfoglalta az őrbódét, miközben egy másik - erre kiképzett kommandós - kicsi, de nagy hatású robbanótöltetet helyezett el úgy a bódénál, mint az épület mellett emelkedő ágas-bogas rádióantenna tövében. Még nem tett semmit, várta a jelet. A foglyok őrzése is rájuk volt bízva egyelőre. Goor ezredest magunkkal vittük. A főépület - nem volt nagyobb egy normál méretű családi háznál - egyetlen ajtaja mögött nagymé­ retű liftet találtunk. A többi részén szellőzőcsövek, kábelek buk­ kantak elő a betonpadlóból. Már ez is jelezte, odalent igen komoly építmények és berendezések lehetnek. Volt ott egy áramfejlesztő telep is, halkan járt a motorja. Christian intett a robbantónak: oda is egy töltetet! Aztán beszálltunk a liftbe. Megnyomtam a gombot, és az ajtó bezárult. - Mi van az első szinten? - kérdezte Christian Goortól. Az ezredes gyűlölettel nézett rá, nem akart szólni. Az egyik emberünk oldalába nyomta géppisztolyát, Christian pedig így folytatta: Mint látja, ezredes, máris bent vagyunk a Bázison. Maga nélkül is lemegyünk és elvégezzük a dolgunkat. De nem szeretnénk sok halottat hagyni magunk mögött. Különösen nem a katonák között,

akik csak parancsot teljesítenek, és nem ők tehetnek arról, ami a Bázison folyik. Tehát?... Christian pszichológusnak is elmehetne, azt hiszem. Csak ő sejthette, hogy az „öreg katona" - amilyennek Goor tartotta önmagát - számára ez a legjobb szöveg. Ha katonák életéről van szó, ha az ő bántatlanságukat biztosítják... Goor sem kedvelhette a Bázis civil lakóit, azt hiszem. Most mindenesetre megnedvesítette száját, és halkan szólt. - Az első szinten csak őrség van. Alig nagyobb a felső épület alapterületénél. - Létszám? - csattant kérdésem. Goor nem nézett rám, úgy felelte. - Egy megerősített szakasz, vagyis tizenhat ember. Már tudják, hogy jövünk. - Persze, a kamera - Christian megnyomta az l-es gombot. Utána összenéztünk. Egyikünk figyelmét sem kerülte el, hogy összesen hat gomb volt a lift vezérlőművén. Hat emelet a föld alatt... Amikor a légi felvételeket néztük, és persze csak azt a felszíni kis házat láthattuk, sokat vitáztunk a szakértőkkel, vajon mekkora is lehet a Bázis. Az elhárításnak semmilyen adata nem volt róla. Éjszaka infravörös hullámtarto­ mányban is végeztek méréseket műholdakról; ezek nagyobb gépi berendezések tevékenységét, működését jelezték a föld alól, persze a paramétereket nem lehetett kiszámítani ilyen körülmények között. Azt tudtuk, nem lehet túl nagy méretű ez a tevékenység, mert nem vezetett oda energiakábel. Sem Damirone, sem más helység felől. Tehát csak annyi energiájuk van, amit megtermeltek maguk­ nak a föld alatt. És - ebben biztosak voltak a szakértők - nukleáris törpeerőmű sem épült, nem rejtőzött a fennsík kopár sziklái alatt. A végkövetkeztetés az volt, hogy kis teljesítményű gépekről lehet szó mindössze, vagyis: laboratóriumi kísérletek folynak. Ez egyben megnyugvást adott arra nézve is, hogy az RHM, a retardált heveny mérgezés szere nincs még gyári termelésben. Még csak itt, ezen a nevesincs Bázison található az összes készlet. Pár másodperces süllyedés után a lift megállt. Mielőtt szétnyíltak volna az ajtók, magam elé húztam Goort. Ha az őrszemélyzet itt mégis „szagot kapott", és lövésre kész fegyverekkel várakoznak, ő

legyen a golyófogónk. Christian nem félt. Mindnyájan golyóálló páncélmellényt viseltünk a zöld egyenruha alatt. Az első szinten alig volt mozgás. De egy másik hadnagy és egy altiszt ott várt a liftnél, vigyázzba merevedve. Goort és „Tappen ezredest" üdvözölték. - Pihenj - vezényelt Christian jólelkűen. Szeme Goorra villant, aki már kezdett belejönni szerepébe. Christian azt ígérte neki, nem lesznek áldozatok, legalábbis a katonák között. Hát most kényszeredetten tisztelgett, miközben sérült kezét maga elé tartotta, és így szólt. - Tappen ezredes a vezérkartól. Különleges ellenőrzést tart. - Értettem, ezredes úr! - pattogott a hadnagy. Akkor tűnt fel egy százados. Sietve jött, derékszíját még csak most csatolta fel, borzas volt a haja, sapkáját hóna alatt hozta, csaknem elejtette nagy igyekezetében. Látszott, hogy aludt, és csak érkezésünk hírére keltették fel. Christiannak éppen kapóra jött. Azonnal belelendülhetett az ellenőrző tiszt szerepébe. - Nocsak, százados! Ön hol bujkált eddig? Netán szolgálatban édes szunyókálással töltötte a drága időt? - harsogta. Fellélegeztem. Azelőtt soha nem hittem volna, hogy Christian ilyen jó színész. - Jelentem, ezredes úr... valóban aludtam - lihegte a százados. De azért, mert tizennyolc órás szolgálatban vagyok... - A részletek nem érdekelnek! Tizennyolc órát ki kell bírnia egy férfinak! Egy katonának! - kiáltotta Christian, talán kissé túl hangosan is. Nem figyelt a százados további magyarázkodására, rádörrent. -Az ellenőrzést ezen a szinten kezdjük! Vezessen körbe! Öt perc múlva világos volt számunkra minden. Miközben nyolc emberünk a liftnél maradt, Christian, én és Heber bejártuk a szintet. Valóban húsznál kevesebb katona és tiszt volt ott elhelyez­ ve. Néhányan egy félhomályos helyiségben, képernyők előtt ültek, „Tappen ezredes" a századoshoz fordult. - Van olyan helyiségük, amelynek nincs telefonja? Nagyobb szobára gondolok. - Van egy használaton kívüli fegyverraktár - mondta amaz érdektelenül. - Remek. Ott helyezzük el az embereket - közölte Christian, és

kérte, mutassák meg neki a helyiséget. Egy betonfalú, kietlen helyiség volt, zárható vasajtóval, egyetlen lámpával. - Jöjjenek be! - mondta Christian. A százados és a hadnagy bementek. Goort egy intéssel kívül hagyta. - Adják át a fegyverei­ ket, uraim! Nem tudták, mi történt. Semmit sem értettek. Talán csak akkor vették észre, hogy Goornak sincs fegyvere, viszont kötés van a kezén. Megsebesült?... Az sincs kizárva, hogy valamilyen katonai puccsra gyanakodtak kezdetben. Hiszen a „bajtársaik" emeltek rájuk fegyvert? A következő percekben minden nagyon gyorsan történt. „Tappen ezredes" ismét benyitott az imént megismert helyiségekbe, és felszólította az ott tartózkodó katonákat, fegyvereik nélkül vonulja­ nak a raktárba. Zidani, Sixen és a többiek géppisztollyal mellükön vigyázták ezeket a kis csoportokat. Hamarosan mind a tizennyolc ember a raktárba zsúfolódott össze. Az egyes szint urai voltunk. Goor sápadtan figyelte az akciót. Nincs kizárva: az is dühítette, hogy katonáit ilyen egyszerű, mondhatnám primitív trükkökkel fegyverezték le. Rekedten kérdezte. - Utána mi lesz a katonáimmal? - Fegyvertelenül elmehetnek majd, ha eljön az ideje - ígérte Christian. A foglyok egész fegyverzetét berakták egy másik raktár­ ba, amelynek kulcsait Zidani a zsebébe süllyesztette. Goor alig hallhatóan suttogta. - Maguk öngyilkosok... Utána sem menekülhetnek! - Ezt bízza ránk. Most velünk jön. Következik a második szint felelte Christian. Nant és Heber előrementek. A lift természetesen nyitott ajtókkal várt ránk. A felszerelés már fel volt halmozva az egyik sarkában. - Gyerünk le! Mi van a másodikon? - a kérdés Goornak szólt. Az ezredes kis habozás után válaszolt. - A vegyianyag-előkészítő. - Személyzet? - Csak technikusok. Talán öten vannak. A lift megállt, kiléptünk a második szintre. Valóban az volt, aminek Goor nevezte. Néhány fehér köpenyes fiatalember tevé­ kenykedett nagy anyaghalmazok mellett. A levegőben olyan illatok terjengtek, mint egy gyógyszertárban. Szemlátomást ügyet sem

vetettek ránk, porciózták és műanyag dobozokba ömlesztették a nyúltáphoz hasonló, borsónyi granulátumokat. - Százados! - mondta Christian hangosan, és rám nézett. Kérdezze meg tőlük, hol vagyunk! Értettem a mögötte rejlő, kimondatlan kérdést is. Szakértőink a műholdas felvételek láttán gyakran töprengtek azon is, ellenfeleink miért építették ezt a bázist oly messze minden lakott helytől. Végül arra a belátásra jutottak: fennáll a veszély, hogy az RHM-szer elszabadul a laboratóriumon belül, és akkor bizony odavész minden ott dolgozó... Gyanítottuk, ezért dugták el olyan jól, ráadásul a föld alá. Tisztában lehettek vele, milyen veszélyes vegyi, sőt biológiai üzem a Bázis. De azt is tapasztalták, hogy a személyzetet nem szállítják el onnan naponta, sőt egyáltalán, csak néhány katonatiszt járhat haza Damironéba, szolgálata végeztével. - Tudja, hol található ez a hely? - kérdeztem a legközelebb álló technikust. Szakállas, vékony fiatalember volt, értetlenül nézett rám, és a fejét rázta. - Nem, százados úr. Hat hónappal ezelőtt hoztak ide bennünket, azóta nem voltunk a felszínen sem. Azt ígérték az illetékesek, ha nyolc hónapra szerződünk, utána majd éjszaka visznek haza ben­ nünket, ahogyan ide is hozták a társaságot - mutatott a többiekre is. Christian elégedetten bólintott. - Rendben van, folytassák a munkát! Gyerünk a lifthez. Goor nem szólt. A technikusok folytatták a munkát. Láttam, hogy a liftakna közelében már felhalmoztak tíz-tizenegy kis ládikót, mindegyikben más színű anyaggal vagy azok keverékével. A harmadik szinten néhány egyszerű gép dolgozott, előtte három férfi üldögélt. Csak gombokat nyomogattak. Láttam két analizátort is, azok most éppen nem működtek. Volt ott néhány nagy raktár, tele anyaggal. Christian Nantra vetett pillantását is elkaptam, és láttam, hogy Nant szeme megcsillan. Alighanem jól égő anyagot sejtettek ezekben. A negyedik szinten aztán történt valami. Ez laboratórium volt, szinte teljesen. Néhány mellékhelyiség és egy kis raktár kivételével egyetlen összefüggő nagy terem volt ott, és azt telerakták jókora asztalokkal. Lombikok, kis elektromos gépek, nagyobb tartályok között lámpák égtek, egy asztalon éppen kísérleti forralást végzett két férfi. Az egyikük arca ismerősnek

tűnt. Mindnyájunk zsebében volt néhány fénykép. Ez az egyik arc, azok közül. Negyvenéves, komor tekintetű férfi állt előttünk, akit szemlátomást idegesített jelenlétünk, lábatlankodásunk. - Graziani doktor? - kérdezte tőle „Tappen ezredes". - Igen - felelte amaz, és felállt székéről. Ez volt egyike annak a négy tudósnak, akiket „ismeretlen tettesek" elraboltak az elmúlt hónapokban, és ismeretlen helyre hurcoltak. Soha senki sem jelentkezett azzal, hogy váltságdíjat kér értük. - Hagyja abba a munkát! - parancsolta Christian nyersen, nagyon is egy vezérkari tiszt modorában. - Öltözzön át, és várjon ránk a lift közelében! Egyelőre a többiek is hagyják abba a munkát! Graziani szempillája idegesen rebbent. Szerettem volna rámoso­ lyogni vagy megveregetni a vállát, de tudtam, egyelőre ez is kockázatos lenne. Még nem közölhetjük vele, hogy ismét szabad ember - mert nem tudhatjuk, kik a többiek. - Gyerünk tovább! - és beszálltunk a liftbe. Az ötödik szinten is laborok voltak, de még én, a laikus is észrevettem, hogy másfélék, mint az előzőek. A szint kisebb szobákra oszlott, hálóhelyiségek is akadtak. Azt hiszem, a személy­ zet nagyobb része itt aludt. Volt egy kondícióterem és szolárium is; a foglyoknak nyilván így próbálták elviselhetővé tenni a több hónapos föld alatti létet. Mert akik itt dolgoztak, azokat sem lehetett szabad embereknek nevezni. Az elsőt én ismertem fel a fényképekről. - Stern doktor? A szőke, szemüveges, vékony férfi felállt székéről. Arcán mély ráncok, szemében komor fények. - Én vagyok. Ugyanakkor Heber is felfedezett valakit. Egy nőt. Az egyetlen nőt a négy elrablott között. - Itt van lrene Dobb is. Irene Dobb talán harmincöt éves lehetett, kontyot viselt, ami öregítette. Nagy szemüvege mögött csinos lehetett az arca, de akkor erre egyikünk sem figyelt. Túl nagy volt a kockázat, és bennünk is a feszültség. Lépteink döngtek a betonpadlón, bejártuk az egész szintet. Sixen egy digitális elemzőkészülék előtt fedezte fel Williamsot, ő volt a negyedik elrablott. Jól sejtették hát a titkosszol-

gálatnál; ezek mind - Raddan professzorral együtt a titkos Bázison - az RHM-szerrel foglalkoztak. - Önök hárman öltözzenek át, és várjanak a liftnél! - mondta Christian. Majd Goorhoz fordult. - Raddan professzor odalent van? Goornak elakadt a szava. Az első másodperctől kezdve velünk volt, és tudhatta: az itteniek közül senki sem ejtette ki eddig Raddan nevét, még csak nem is céloztak a létezésére. Az ittlétére. Ha tehát a mieink tudnak róla, akkor eleve ezért jöttek. Az ezredes tanácstalanul nyelt egyet. Segítettem Christiannak. - Tudjuk, hogy Raddan vezeti a kutatást, az itteni munkákat, ezredes. Fölöslegesen ne nehezítse meg a dolgunkat! No és ne rabolja a drága időnket sem, mert azt nem szeretjük! Rám villant a szeme. Nagyon nagy gyűlölet volt benne, és e szemekben én most akaratlanul is Meria testét láttam. - A professzor... itt van. A hatodik szint teljesen az övé. De oda nem lehet lemenni - közölte meglepően kemény hangon, és mintha némi kárörömet fedeztem volna fel az arcán. - Miért? - Mert ha akarja, megállíthatja a liftet is az ötödik szinten. Kamerákkal is rendelkezik, hogy időben reagálhasson, ha valami történik. Ezt inkább tűzbiztonsági okokból rendelték el. Ő már biztosan tud magukról. És ha betörnek hozzá, egyszerűen lezárja a szintet. Megteheti... sőt, többet is. - Mi az a több? - Christian akkor már ott állt mellettünk. Fojtott hangon beszéltünk. - Van már kész RHM-je, több tartályban is. Éppen ezen a héten fejeződtek volna be a kutatások. Raddan már tudja, hogyan lehet megoldani a nagybani gyártást. Kész a technológia. - Goor vigyor­ gott. Nagyon ellenszenves volt. Úgy látszott, már nem tartott tőlünk. Csak nem hitte azt, hogy Raddan fegyvere segítségével még megfordíthatja a játszma menetét? - Ha akarja, egyetlen mozdulat­ tal kiszabadíthatja a kórt azon a szinten, és akkor a liftaknán át az feljut ide is... percek alatt. Mindnyájan elkapják a bajt, és megdöglenek! - ezt a végén már majdnem sikoltotta, hisztérikusan. Csöppet sem férfihoz méltóan. - Mind odavesznek, maguk bar­ mok! Nem tudják, mit kockáztatnak!...

- Fő a nyugalom - mondta Christian három perccel később, mialatt körbejárta az ötödik szintet. Visszajött hozzánk, akik a liftnél várakoztunk. Sixen és két katona közben összekapcsolt néhány szép robbantókészletet. Nant mellettem állt, a többiek fegyverüket szegezték Goorra. - Van valami ötleted? - kérdeztem Christiantól. Bólintott, és félrevont, közelebb hajolt hozzám. - Hívd ide azt a Sternt. Odahívtam. Stern még mindig nem értette, miről van szó, kik vagyunk egyáltalán. Christian nem sokat magyarázott neki, inkább azt kérdezte rögtön. - Szükségünk van a helyismeretére, doktor. Mondja, ha Raddan nem engedi le a liftet, hogyan juthatunk oda? - Van egy vészlépcső - mondta, és mutatta az ajtót is. - És ha odalent már fertőzött lesz a levegő? - Két szkafandert tartanak itt, minden eshetőségre. A harmadik odalent van, a professzornál. - Szkafanderek? - Mint a tűzoltóké. Fémszálasak, tűzbiztosak, gázállók. - Mutassa őket - és máris mentünk a szint egyik sarkába. A szkafanderek egy bádogfalú lyukacsos szekrényben lógtak, kivet­ tük őket. Meglepően nehezeknek bizonyultak. Nant is ott volt, Zidani és Sixen ismét robbanószereket készítettek. - Ki megy le? - kérdezte Nant. Sternt elküldtük, miután megmutatta a lefelé vezető lépcső ajtaját. - Én - mondta egyszerűen Christian. - Meg én - vágtam rá. Nant a fejét csóválta. - Ti ketten vagytok a főnökök. Nem mehettek együtt, mert ha bajotok esne, mi vezér nélkül maradunk. - Marhaság - jegyezte meg Christian egyszerűen. - Zidani meg te is jól tudjátok, mit kell tenni. Ha valami... hm... szóval, ha valami közbejönne, és Hector meg én nem jövünk fel, tegyetek mindent a terv szerint. Nant rám nézett. - Hector, én mennék helyetted... ha akarod. - Tudod jól, miért kell mennem - mondtam neki. - Te ismerted Albát. - A keskeny arcú fiatalember csupa izom testén remegés

futott át. Megértette a játszma második rétegét, és sok okot, amiről eddig nem beszéltünk egymás között. Nant elsápadt, lehajtotta a fejét, és elengedte a szkafandert. Belebújtam. Sixen is segített. Christian hamarosan úgy mozgott benne, mintha örök életében tűzoltó lett volna. Kezünkbe kaptunk egy géppisztolyt, és elindultunk.

A látómezőm nem volt túl széles. A szkafanderhez tartozó sisak levehetetlenül része volt a védőruhának, de ha nagyon jobbra vagy balra is akartam látni valamit, el kellett fordítanom a fejemet. Hátamon légpalack, éreztem súlyát a vállamon. Bezártam az öltözetet, és csak akkor jutott eszembe: megszakadt az összekötte­ tésem Christiannal. Nem voltunk űrhajósok, a sisakokba nem építettek be rádióadókat. Nagyon keskeny volt a vészlépcső. Lassan haladtunk lefelé. Sejtettem: Raddan professzor annyira nyeregben érezte itt magát, hogy valójában ő volt a Bázis parancsnoka. Beszereltetett kamerá­ kat a hatodik szintre is, ahol kísérleteit végezte. Láthatott hát mindent, ami a többi szinten történt... Christian mozgásából érzékeltem, valamit lát. Aztán megértet­ tem: leértünk a hatodik szintre. Újabb ajtó magasodott előttünk. Zajt hallottam hátulról - a sisakba érzékelők is voltak beépítve megfordultam. Nant jött mögöttem, kezében néhány robbantószerkezettel. Láttam a szürke B-03-as plasztikot, a detonátorokat a zsebében. Mutatta: ha az ajtó zárva lenne, ő majd kirobbantja. De az ajtó nyitva volt. Christian belökte, kivárt - ahogyan a kommandós iskolán tanul­ tuk -, majd óvatosan benézett. Nem lehetett könnyű dolga a sisak miatt. Kivártam, hátamat a falnak vetve, kezemben a lövésre kész géppisztoly a tele tárral.

Keskeny betonfalú folyosón voltunk. Nant a küszöbön maradt. Christian ment elöl most is. Meglehetősen gyér volt a világítás. Pár métert megtéve néhány ajtóhoz értünk. Nem volt rajtuk felirat. Christian belökte az egyiket. Kis szoba ággyal, szekrénnyel; egy ember ottlakásának sok apró bizonyítékával. Ez lehetett Raddan hálóhelye. A következő ajtó zárva volt, de a kulcs kívülről a zárban. Most én következtem. Felnyitottam és lövésre készen benéztem - nem volt ott semmi. Egyszerűen egy üres, talán olykor raktárnak használt helyiségre leltünk. Amerre mentünk, világosabb volt. Lámpák égtek. Egy laborató­ rium került elénk. Aztán hirtelen hangszóró dörrent. - Elég különös módja ez az ellenőrzésnek, Tappen ezredes! Christian felnyitotta sisakját, visszakiáltott. - Ezt inkább önről lehetne elmondani. Az emberei felhívták a figyelmemet, hogy maga olykor különösen viselkedik, professzor. Csönd volt. Raddan ennyiből érthetett. Hogy ő az, nem volt kétséges; a videofelvételekről annak idején elégszer hallottuk a hangját is. Most már nincs kétség, itt van. Megtaláltuk. Haladtunk tovább. Ez a laboratórium nem volt túl nagy, de mi, laikusok is észrevettük, hogy nagyon jól fel van szerelve. Tömérdek műszer és egyéb eszköz volt ott. Kicsiny képernyőkön számsorok világítottak, analizátorok működtek, számítógépekkel összekap­ csolva. A nagyobb terem egyik sarkában több nagyméretű páncél­ szekrény állt. De Raddant sehol sem láttuk. Christian balra ment, én jobbra. Nagyon lassan haladtunk. Sejtettük, hogy ő viszont lát bennünket. Első megszólalása hang­ szórón át történt, tehát sejthető, elbújt valahol. Goortól nem szereztünk be elég információt, úgy látszik. Milyen helységek lehetnek még errefelé?... Hol van a hangszóró mikrofonja? - Jöjjön elő, professzor! - kiáltotta Christian. - Tappen ezredes vagyok a vezérkartól! - Maga nem ezredes, maga idegen ügynök! - hallottuk a választ, egyszerre, minden irányból. Szemem sarkából valami mozgást láttam balra tőlem; mire odafordítottam a fejemet, már vetődtem is. Húsz éve kommandós voltam, a legkisebb szünet nélkül. Örökké edzésben... Világos lett,

miért próbálta Raddan elterelni a figyelmünket a kis hangszórós akciójával. A golyók a fejem fölött süvítettek el. Az ismeretlen ellenfél habozás nélkül tüzet nyitott. Ez aligha Raddan volt, a hatvan-valahány éves professzor! De ő is itt van, itt kell lennie! A lift az ötödiken várakozik, a lépcsőnél pedig Nant áll lesben. Innen nem menekülhet. Christian is meglapult valahol. A hangjából ítélve az illetőnek M-l-es géppisztolya lehet. Lehet, Goor hazudott? A professzort állandóan őrzi néhány katona? A kényszerrel toborzott munkatár­ saiban sem bíznak? Kis csönd után láttam, Christian előrekúszik a laborasztalok között. Én lassan felültem, és egy gépnek vetettem a hátamat. Mindenfelé figyeltem. Christian eltűnt a szemem elől, de sejtettem, merre lehet. A terem túlsó végében csak megszakítatlan fal volt. Lopakodó lépteket hallottam. Megmarkoltam a fegyvert, kinéz­ tem a műszer mögül. Egy zöld egyenruhás katona osont el a két asztalsor között. Mielőtt végleg eltűnt volna, egy, csak egyetlen lövést eresztettem feléje. Felüvöltött, és zajosan elzuhant. Tudtam, hogy nem tetteti magát, valóban golyót kapott. De csak megsebe­ sült. Négykézláb megkerültem néhány nagyobb gépet, máris ott voltam mellette. Fegyverét elejtette, és mindkét kezével a combján lévő sebet próbálta elszorítani. Vér csorgott a lábából, a golyó alighanem eret is ért. - Vagy felteszed mind a két kezedet, vagy beszélsz! - mondtam, ráfogva a géppisztoly csövét. A katona őrmesteri rangjelzéseket viselt, rám emelte gyötrődő tekintetét. Még ebben az állapotban is értette, milyen választás elé állítottam. Közben odébb rúgtam a fegyverét, be az egyik asztal alá. Fiatal volt még, nagyon fiatal. Majdhogynem a fiam is lehetett volna. Fekete szeme rám tapadt. - Ha elengedem az eret, elvérzek... - Azért inkább beszélj! Hányan vagyok a professzorral? Kicsit, csak kicsit habozott. - Ketten, a társam is egy őrmester. - Szólj neki, hogy bajba jutottál! Adja meg magát, és mindketten kimehettek! A lépcsöajtónál várnak a mieink, felcser is van velünk. Nem messze tőlünk majdnem egyszerre két géppisztoly ugatott

fel. Az Uzi szólt tovább; megnyugodtam. És aztán fülembe jutott Christian kiáltása is. - Ezt elintéztem, Hector! - Oké! Nincs több! - feleltem. Ránéztem a fegyvertelen, sebe­ sült katonára. - Ha nem akarod úgy végezni, mint a társad... Kússzál a lépcsőhöz! Még egy pillantást vetett rám, aztán engedelmeskedett. Utánanéztem, míg elvánszorgott félig térden, félig könyéken - és Chris­ tian keresésére indultam. A karját tapogatva ült az egyik sarokban. -- Csak karcolás, ne aggódj! - A szkafanderen keresztül? - Hát mit képzeltél, páncélmellény ez!? Egy kis vért is láttam a védőruhán, de nem beszéltünk róla többet. Zajt hallottunk a terem egyik sarkából. Christian azonnal felállt, és én is követtem. Egy fehér köpenyes alak tűnt el éppen egy ajtónyílásban, és az ajtó becsukódott. - Raddan, jöjjön elő! Nincs menekvése! -kiáltottam. Kétoldalról közeledtünk. Ha igaz, hogy nincs több katona, lövöldözésre sem kell számítanunk. Ámbár Raddantól minden kitelik. Nincs kizárva, hogy tud bánni a fegyverekkel is. Nem válaszolt. Az ajtót vaslemezből készítették, ezen sem láttunk jelzést. Zárva volt. Míg Christian ezzel bajlódott, elmentem balra. De ott nem volt másik kijárat. Ismét dörgött a hangszóró. - Vonuljanak vissza azonnal! Ha nem, az RHM-szert vetem be maguk ellen! Nekem nem eshet bajom, immunis vagyok már! De az összes emberük és mindenki odavész, aki most a Bázison van! - Blöfföl - mondta Christian. Nem tudom, honnan volt ilyen bizonyosságérzete, de meg volt győződve, hogy az RHM-immunisság még a jövő zenéje. Hiszen Raddan eddigi megfeszített munkájá­ val csak annyit ért el, hogy magát a szert tette gyárthatóvá. - Állj félre! -mondtam. Christian elhúzódott. Körbelőttem a zárat, aztán egyetlen rúgással benyomtam azt az ajtót. Nem rohantunk be rögtön, kivártunk szépen, ahogyan illik. Amikor elsőként bedugtam a fejemet, valami fényeset láttam közeledni a levegőben. Egy lombik volt, csattanva tört szét az

ajtófélfán, nem messze tőlem. A tartalma a ruhámra is csöppent. Alighanem sósav volt, láttam a felcsapódó „füstöt", amint siste­ regve itta be magát a padlóba és a bútorokba. Leguggoltam, és úgy vetettem előre magamat. Ez egy nagyon kicsi labor lehetett, csupán apróbb kísérletekre. Vagy itt őrizték az RHM-szer készletét?... Egy szekrény mögül több teli lombik repült még felénk, nem féltünk tőlük. Lassan megkerültük a szekrényt, és ott állt Raddan. A professzor arcát keserves fintor torzította el. Kezében egy tartályt tartott, amennyire észrevehettem, különleges zár volt a fedelén. Néhány lámpa világította meg a helyiséget. Raddan megöregedett, mióta nem láttuk, mióta az utolsó ismert fénykép készült róla. De nem volt kétségünk a személyazonossága felől. A melléhez szorította a tartályt. Nem volt nála fegyver. Vagy csak úgy hittük?... - Igaza volt az imént, professzor. Valóban ügynökök vagyunk, helyesebben kommandósok. Christian őrnagy vagyok. Azt a paran­ csot kaptam, hogy tartóztassam le, és vigyem vissza - mondta Christian. Én hallgattam, de tekintetem villámgyorsan körbejárt. Nant őrzi a bejáratot, ketten vagyunk, Uzikkal - mi veszély fenyegethet bennünket? - Sejtettem - bólintott Raddan. Valahogy nem látszott csapdába esett egérnek, és ez szöget ütött a fejembe. Ennek van még ütőkártyája, gondoltam, különben vinnyogva csúszkálna előttünk a porban. - Jöjjön szépen velünk! - mondta Christian, de én hallottam valamit a hangjában, ami nyugtalanított. Alba... Albát nem feled­ hetjük. Raddan ölte meg őt. - Nem megyek - mondta gyorsan a professzor. - Itt megkaptam mindent, amit a maguk kormánya megtagadott tőlem. Elvihetik a többieket, akiket elraboltak, hogy nekem segítsenek... Elvihetnek mindenkit. Már nincs szükség a Bázisra, hiszen készen van a szer! És a mellén szorongatott tartályra intett a szemével. - Ezzel gyilkolt már otthon is? - kérdeztem rekedten. Felneve­ tett. - Az egy gyengébb változat volt. Ez az igazi! Retardált mérge­ zést okozhat akár százezreknél is, méghozzá huszonnégy órás késéssel... És nincs tőle menekvés, belekerül a levegőbe, a vízbe... mindenhová.

- Megölte Albát - mondta komoran Christian. A professzor ránézett. - Ki volt az? - A lányom - felelte Christian, és felemelte a fegyverét. A perc nagyon sokáig tartott. Egész lényemmel vártam, mikor kezd dörögni a fegyver. Nem maradt volna semmi Raddanból, azt hiszem. De Christian még habozott. Iszonyú erőfeszítésébe kerül­ hetett, hogy kissé leengedje a fegyvert. A fegyelme mindig közmon­ dásos volt, mesélték a vele egyidősek. Évek óta dolgoztunk együtt ugyanabban a csapatban, és az sem rontotta el barátságunkat, hogy udvarolni kezdtem a lányának. Sőt, később, amikor már útban volt az unoka is - aki sohasem születhetett meg -, Christian úgy bánt velem, akár a saját fiával. De neki csak egy lánya volt. Volt... Mély hangon folytatta. - Visszavisszük magát élve, Raddan. Minden nagyhatalom el­ nöke egyetértett ezzel az akcióval. Senki sem fog könnyet ejteni, amikor a titkos katonai bíróság halálra ítéli, és felkötik magát. Raddan nem hitt neki, inkább ő kezdett el beszélni. - Ha nem akarnak meghalni, szépen elmennek. Mind egy szálig, értik? Ha kinyitom ezt a tartályt, maguknak végük. Tűnés innen! Adok rá tizenöt percet. Ne felejtse el, a kamerákon át látni fogom, valóban elvonulnak-e! - aztán hirtelen eszébe juthatott valami, mert meggondolta magát. - Nem, dehogy! Jobb ötletem van. Magukkal megyek. Maguk lesznek a túszaim. Lehívjuk a liftet. Odafönt pedig adnak egy kocsit... Tegyék le a fegyvert, ezredes! Azt hiszem, nagyon szerette volna, ha valóban így történik minden. Christianra néztem. A mozdulat odacsalta Raddan tekin­ tetét. - És maga kicsoda? Egy kommandós? Megvetéssel ejtette ezt a szót. Mélyet lélegeztem. - Alba a feleségem volt. És terhes a fiammal. Ő is meghalt. A szeme összeszűkült. Kezdte sejteni, aligha alkudozhat velünk. Valamit mormogott arról, hogy mindenki élni akar, biztosan mi is, ő csak szabad elvonulást kíván. Christian meglátott az asztalon egy telefont. Intett, figyeljek jól Raddanra, miközben ő telefonált. - Sixen, szólj fel a felszínre, mehet a telefonközpont és a

rádióadó! Mindenki hagyja el a Bázist! Heber és két embere jöjjön le ide, a lépcsőhöz! Tudtam, kik Heber emberei. A robbantók. Christian fejére lökte a sisakot. - Kifelé, Raddan! Induljon előttünk! Amaz nem mozdult. Felemeltem a fegyvert, de erre sem reagált. Nagyon bízott a tartálya varázserejében. Christian úgy tett, mint aki megadja magát az elkerülhetetlen sorsnak. Raddan talán hitt is neki. De én túl jól ismertem az apósomat. Ő sohasem adja fel. Igaz, ebben rám hasonlít. A küszöbön álltunk. Christian szelíden kilökött a folyosóra. Kezembe adta fegyverét is. - Menj előre! Nem tudtam, mit tervez, de... Azt sejtettem, nem lőhet. Ha a tartály megsérül, végünk van. Mást kellett kitalálnia, és a jelek szerint sikerült neki. Két lépés után megfordultam. Christian akkor már a levegőben úszott, valósággal repült, mint egy gepárd. Elrugaszkodott a padlótól, és egy szempillantásnyi idő alatt átrepült az asztal fölött. Csak a bakancsa orrával söpörte le a telefont. Megkövülten néztem a dolgot. Christian elkapta a tartályt, erősen markolta - de ugyanolyan erősen fogta Raddan is. A két férfi a lendülettől a földre zuhant, a padlón küzdöttek a halált hozó anyagért. Végre kiragadta a professzor kezéből a tartályt. Tántorogva felállt. Nagy teste felmagasodott. Raddan még a padlón ült, alulról nézett fel rá. Christian felém fordult. - Indulj a lépcsőhöz! Mentem, de a folyosó végéről visszanéztem. A félhomályban álltam, míg az a szoba jól meg volt világítva. Christian arcát nem láthattam, bezárta sisakját. Kezében a tartály, előtte a padlón ijedten kuporgott Raddan. Raddan, aki elhagyta a tudományt, aki a pokol erőinek szolgála­ tába lépett. Lehet, most maga is találkozik az igazi pokollal?! Christian magasra emelte a tartályt, hátrált. Először azt hittem, kihozza a Bázisról, és Raddan professzor majd úgy kullog utána, mint a megvert kutya az idomár nyomában. De tévedtem. Christian sem tudta elfelejteni Albát, soha már. Aztán Raddan feje fölött a falhoz csapta, megfordult, és rohant, ahogyan csak a lába bírta.

Nekem sem kellett több, megperdültem, és futottam. A kanyarból visszanéztem - Raddan felállt, ő is futott volna utánunk... Lihegve értünk a lépcsőajtóhoz. Úgy rohantunk ki rajta, mint a versenyautók. - Nant! Berobbantam! -üvöltötte Christian. - Berobbantani - visszhangoztam én is, fakó, erőtlen hangon. A robbantók már felkészültek. Egy pillanatra még láttam Sixen tekintetét, aztán a kiszögellés mögé ugrottunk mindnyájan. - Ugyanazt, tovább, minden szinten! - parancsolta Christian. Amikor felértünk az ötödik szintre, visszanéztem, de odalent csak a homályt, a sötétséget láttam, vagyis semmit. Így mentünk egyre feljebb. Mögöttünk minden szinten műkö­ désbe léptek a robbantók, aztán ők is igyekeztek utánunk. Csípős füst szállt a liftaknában is; a vegyszerek nagy lánggal éghettek odalent, míg volt oxigén. Megparancsoltam, hogy a szellőzőberen­ dezéseket teljes erővel működtessék egészen az utolsó percig. Ez az utolsó perc az lesz, amikor embereink felrobbantják a legfelső szint berendezéseit is. Amikor a Bázis megszűnik létezni. Aztán Christian eltűnt a szemem elől. Csak odafönt találkoztunk ismét. Az elrablottakat a fiúk már felvezették korábban, most már csak a kommandósok futottak ki a házból. Vakítóan csapott szemembe a fény, egy pillanatra megtorpantam. Zidani kapta el a karomat. - Jól vagy? - Én igen... De Christian megsebesült. - Nem komoly. Már megnézte a felcser. Tűz és robbanások jártak a nyomunkban. A fiúk benzineshordó­ kat küldtek le a liften az ötödik szintre, aztán megszakították az áramellátást. Odafent már esteledett, de a nap még odasütött. A hegyek fölött járt éppen. Nant az órájára nézett. - Húsz perc múlva leszáll a gép... Nyomás! Mindnyájan a kocsikra pattantunk. Még a busz is tele lett. Pedig az idegeneket otthagytuk. Kyrit, Foix, Goor, a katonák és a technikusok tanácstalanul álltak, a sebesült őrmester a földön ült. Nem törődtünk velük, még annyira sem, hogy elmondjuk, mi a

teendőjük. Majd rájönnek, hogy el kell indulniok gyalog Damirone felé, ha nem akarják itt tölteni az éjszakát. A fennsíkon igen hűvösek az éjjelek... Levegőbe röpült a telefonközpont és a rádióállomás. A műholdak alighanem most veszik a fényvillanáso­ kat, de mire az elemzők foglalkozni kezdenek a felvételekkel, már senki sem mentheti meg a Bázist. Hisz az égett. Égett belül, és már lángra lobbant kívül is. Vörös tűztengerbe merült a ház, amely annak a szörnyű labirintusnak a felső vége, lényegében a hetedik szintje volt. De idekint sem hagyhattunk meg semmilyen felszerelést, nehogy Goor emberei túl korán riasszák a katonai hatóságokat, a vezérkart és a kormányt. Levegőbe repültek a katonák terepjárói. Valahol a mélyben most érte el a tűz a fegyverraktárat, tompán fel-felmorajlott a föld, detonációk követ­ ték egymást odalent. A terepjáró kormányához ültem, mellém csapódott két tudós, Stern és Irene Dobb. Nagy zajjal indult a busz, majd a végén Christian a személykocsival és Zidanival. Robogtunk a fennsíkon. Végre fellélegezhettem. Milyen jó íze van a levegőnek, ha az ember a halálos veszedelemből menekült meg! - Raddan... odalent maradt? - kérdezte Stern remegő hangon. - Igen. De még él, és lehet, pár napig élni fog. Ha van oxigéntartaléka... Kijönni már nem tud, és beszívta a saját szerét. Éppen megérheti, élve, hogy kitör rajta a mérgezés. Irene elborzadva nézett hátra. Az értünk küldött gép tizennyolc perccel később szállt le a damironei út egy hosszú, nyílegyenes szakaszán. Nem volt most forgalom a fennsíkon. Az út szélén álltunk, néztük a közeledő repülőt. Tudtam, perceken belül a belsejében ülünk majd, szerte a padlón, a primitív, lecsapható üléseken, és csak örülni, örülni fogunk, hogy élve megúsztuk. Ismét megúsztunk egy akciót! - Maguk bátor emberek - mondta Irene Dobb. Feléje fordultam, jól megszemléltem. Ha leveszi a szemüvegét és eltünteti ezt az ostoba kontyot... egészen csinos lehet. Szegény, majd' egy évet élt itt, férfi nélkül... A gép dübörgése már a fülembe hatolt; egészen közel lassított, és

megfordult. A fiúk meglódultak. Christian a pilótának intett, boldogan. Iréne és én álltunk már csak nyugodtan. Poros szél csapott ránk, beburkolt bennünket, amikor mindkét kézzel meg­ fogtam a fejét. Kihúztam a kontyából a tűt, haja leomlott, a vállára. Nem ellenkezett. Akkor sem, amikor kutató kezem apró, mintegy véletlen kis körutat tett a testén, aztán egy pillanatra magamhoz öleltem. Kemény a húsa, ezt szeretem - gondoltam. Ő pedig alighanem kiolvashatta mindezt a tekintetemből, és láttam az arcán: ugyanarra gondol, amire én.