III ELMENEKÍTENEK
9 Laci harmadnap már megbékült, hisz előtte is világos volt, hogy a mi támogatásunk (vagy legalább közömbös hátatfordításunk) nélkül semmire sem megy a parancsnoklásban. Lekötelező előzékenységgel, kivételekként és magasabbrendű lényekként kezelt bennünket, félve kerülte, hogy kellemetlen feladatokat sózzon ránk (amilyen például az ásók és csákányok rendbentartása, miegymás), de tudtuk: megtipratásának emléke elevenen él benne, és mihelyt alkalom kínálkozik, bosszút áll. Alkalom egyelőre nem kínálkozott. Kicsi a parancsnokság tudta nélkül és háta mögött kemény bandafegyelmet tartott az osztályban, a rendesnél sokkal keményebbet, s ha nem tudom, mennyire áldozatosan mindig csak a mi érdekünkben cselekszik, már-már zsarnoknak kellett volna tartanom őt. Önzetlensége azonban nyilvánvaló volt, láttam én, és látták a többiek is. A banda acélossá kovácsolódott, soha egy árulkodás vagy félrelépés elő nem fordult, soha egy csínyünknek nyomára nem jöttek; vallatások alkalmával soha egy ellentmondó vallomás be nem futott, s inkább megtizedeltettük volna magunkat, semhogy cserbenhagyjunk valakit. A fiúk pedig két úr, egy igazi és egy kényszerű között morzsolódtak. Mert Horváth Lacinak, akit valahányszor disznóság történt, elővettek és kérdőre vontak, elsőrendű érdekévé vált a bandafegyelem megbontása. Minden eszközzel rajta volt: ha nyíltan 82
nem mert, titokban szított és lázított ellenünk, minthogy azonban idegen-ellenséges hatalmat képviselt, utálaton és gyűlöleten kívül semmit sem sikerült kivívnia. Utálták őt, de engedelmeskedni voltak kénytelenek neki (tán épp ezért utálták), az osztály hangulata így feszültté, sőt betegessé vált, jókedvünk odalett, és szorongó aggodalommal néztünk a jövő elé. Hogy is ne aggódtunk volna, mikor olykor-olykor valahonnan délkeleti irányból előbb csak tompa ágyúszót, később azonban már puskaropogást és golyószórókattogást is hordott fülünkbe a szél?! Voltak, akik azt javasolták, hogy lopjunk leventepuskákat a lőtérről, és az egész banda szökjön ki a frontra, a többség azonban (közöttük maga Kicsi) hűvösen fogadta a javaslatot. — Hogyne! Majd, hogy kupán lőjenek! Mindamellett korántsem dőlt el, és javában vajúdott még a kérdés, amikor szigorú parancs érkezett a leventeszázad bevagonírozására. Horváth Laci neszelte meg először, és szinte rokonszenves volt valódi megszeppentségében, amikor hírül hozta. Ennyire komolynak azért nyilván ő sem tekintette a leventéskedést. Ijedten rebbentünk haza, s ma is csodálkozom, hogy első pillanatra milyen kevés gyereknek mozgatta meg az új lehetőség kalandvágyó fantáziáját. A parancs mindenesetre valóban megérkezett, századkihallgatáson hozták tudomásunkra, s legott megindult a szülőáradat a tanári szoba felé, rimánkodni és tanácsot kérni. Filep tanár úr titokban lebeszélte a szülőket arról, hogy útra tegyék gyermekeiket, Bodó századparancsnok ellenben (féltében és fontoskodásában) inkább ellenkezőleg nyilatkozott. Ki tudja, mi történhetik — sóhajtotta —, ki tudja, az oroszok is hogyan bánnak majd velünk, és egyáltalán ki tudja, hogy s mint lesz. Másnap reggel summa summárum a század jó kétharmada ott szorongott az állomási rakodón. Leventesapkával, téli83
kabáttal és szánalmas kis motyókkal állottunk ott, szomorú apák és viharosan síró anyák kíséretében, és az örök-rugalmas gyermeki szellem természete szerint, eljövendő életünk várható izgalmait tárgyaltuk. Mi is ott voltunk Kicsivel. Anya kísért ki. Pónyikalmát gyömöszölt hátizsákunkba, újra meg újra megölelt bennünket, megcsókolt, és csendesen sírdogált, mert gyámoltalan özvegységében sírni sem mert már hangosan. És így búsultunk és diskurálgattunk egy órát, két órát, három órát, míg a tragikus feszültség, amely eluralkodott rajtunk, előbb közönnyé, majd sivár unalommá változott. Mert közönnyel és unalommal védekezik az emberi lélek a tragikum túlsága ellen. A harmadik óra után lábra kapott a hír, hogy mégsem megyünk; nincs szerelvény: a menekülő úricsaládok minden vagont lefoglaltak. A szakaszok felbomlottak és összekeveredtek, Horváth Laci főveszetten futkorászott, és reménytelenül próbált ismét összeterelni minket; Filep tanár úr az állomásparancsnokságon gubbasztott, a gyermekseregen pedig most, hogy elmúlóban volt a veszély, keserű csalódás lett úrrá. Egyszerre elfeledkeztünk minden ránk váró veszélyről és otthontalanságról, a menekülés minden árnyoldaláról, és megmaradt a kaland szép ígérete, amely váratlanul füstbe ment. Amikor azonban lemondottunk már, és kezdtünk szedelőzködni, hogy hazaszéledjünk, egyszerre előállott a szerelvény. Jött, növekedett, dübörgött, pöfékelt, és végül megállott a nagy raktár mellett. Csalódást keltett bennünk, mert csupa marhavagonból állították össze; mindamellett valódi szerelvény volt, mozdonnyal, fékező és parancsnoki kocsival, és mi — ismét megrettenve a világgámenés kézzelfogható jelenvalóságától — szakaszonként kászálódtunk fel a magas lépcsőkön. 84
Ekkor olyasmi történt, amire ma is sírós csodálkozással gondolok. Anya, az örökké-halk, megszeppent-szavú Anya, aki mindaddig oly alázatos-szerényen igyekezett titkolni szeretetének önkényes részrehajlását, egyszerre kitört, és elárulta magát. Nem tudok szabadulni egy gondolattól: azért merte, azért volt kénytelen megtenni ezt, mert anyai ösztönének mélységeiben megsejtette, hogy Kicsit, az ő kedvesebbikét sohasem látja többé. Aláhanyatlott, leborult Kicsi lábai elé, átölelte a derekát, őszülő fejét mellére szorította, és lelke teljéből, hangosan felzokogott. — Fiacskám — motyogta közben —, édesem, kisebbik fiacskám! Vigyázz magadra, nagyon vigyázz magadra, szerelmesem. Vigyázz reá, Péter — jutottam eszébe, de akkorra Kicsi már kitépte magát öleléséből, és felszökött a lépcsőre, mert a vonat ritkás kattanásokkal lassan-lassan megindult. És Anya ott maradt az állomáson, fekete nagykabátjában, térdre borulva a sínek között, és ősi-patetikus mozdulattal nyújtotta utánunk a kezét. 10 A jelenet, Anya fájdalma és megalázkodása anynyira megrendített, hogy eszembe sem jutott féltékenykedni. Elhatároztam magamban, hogy teljes erőmmel, életem kockáztatásával is vigyázni fogok Kicsire, és épségben adom vissza őt Anyának; mert tovaszáguldásunk ezek után félig-meddig azt kezdte jelenteni, hogy elragadtam őt Anyától, és kisajátítottam féltékeny szeretetem számára. No, szaladt, kattogott velünk a vonat, hetedhét országon keresztül. Hiába próbálnék visszaemlékezni, merre jártunk, mert azóta az egész út egyetlen érzéssé kuszálódott bennem, amelyből csak itt-ott bukkant ki egy kép, egy történés: egy alagút, amelybe 85
hangos huhákolással kanyarodik be a mozdony, egy állomás, ahol liszttel és tankokkal megrakott vonatok várakoznak egymás mellett; egy sziklás hegyéi; egy kikericcsel sűrűn kirakott, lila patakpart; és villanypóznák, villanypóznák százával és ezrével, szabályos egymásutánban, ötven méterenként, hogy a szem elkáprázik és az értelem elszédül belé. Kint ültünk naphosszat a félretolt vagonajtóban, ahol Kicsivel előkelő-kényelmes helyet biztosítottunk magunknak, lógattuk a lábunkat, meresztettük a szemünket, és élénk diskurzusokban kommentáltuk a látottakat. Emlékszem, valahol a Partiumban egy nagyobbacska állomáson, ahol másfél órát vesztegeltünk, mert: szembejövő katonavonatokat kellett bevárnunk, valami vásáros menyecskék almákat dobigáltak át nekünk a szomszéd vonatból. Már négyet vagy ötöt is átdobtak, de mert ügyetlen célzók voltak, Kicsi, akinek (féltékenyen vettem észre) mind e kedveskedés szólt, egyiket sem tudta elkapni. Ekkor egyikük leszállt, és számomra gyűlöletes mosollyal legszebb almáját adta neki. Emlékszem, Tokajban, ahol éppenséggel két napot várakoztunk, mert odébb a partizánok felrobbantották a vasúti hidat, iszonyúan sokat ittunk, és valamennyien lerészegedtünk. Zajosan barangoltuk be az állomás előtti nagy hegyet, szőlőt loptunk, és félve kukkantottunk be a labirintus-pincék sötét folyosóiba. Emlékszem, valahol Tokaj után, nyílt pályán, egy mandulaültetvény mellett állott meg szerelvényünk, és mi kirajzottunk a kocsikból mandulát lopni. Azért emlékszem erre mert addig sohasem ettem még mandulát. És emlékeim ezentúl mind az evés és ivás köré jegecesednek. Mert éheztünk, keservesen és huzamosan koplaltunk, alig volt nap, hogy Filep tanár úr az állomásokon felállított konyhákról egynél többször tudjon számunkra meleg ételt kicsikarni. 86
Mindinkább a lopásra kaptunk tehát (magam is megdöbbenek most, mennyire gáncs nélkül vallom be, vigasztal azonban a tudat, hogy valóban így volt), lopásra rendezkedtünk be tehát, és Kicsinek, mint bandavezérnek, egyre életbevágóbb volt társadalmi szerepe. El kellett volna pusztulnunk nélküle. Így azonban a pontosan kidolgozott haditervek, egybehangolt akciók és aggályos-demokratikus osztozkodások révén mégiscsak kihúztuk valahogy. Fölényes képességeinek eredménye az volt, hogy amikor a többi vagonban már ketten-hárman is feküdtek, nekünk még mindig nem volt egyetlen betegünk sem. Mindamellett Kicsi lehetőleg nem vett részt expedícióinkban (a végrehajtást mindig rám bízta), sőt az értelmi szerző magasabbrendű munkáját is bizonyos undorral végezte. Többször elsírta és bevallotta nekem, hogy nem tetszik, nem neki való ez a szerepkör, és csak lelkiismeretének ideiglenes felfüggesztésével látja el. — Látod, Péter, mivé lettem? — búsult olykor. — Rablóvezér lettem. De mit csináljak? Hagyjam, hogy éhen vesszetek? És végigtekintett a vagonon, az ő birodalmán, a fiúkon, az ő népén, és káromkodott vagy köpött keserűségében. Nem értettem aggályait, mert mint egykor a leventéskedést, most a lopást is a dolgok természetes rendjének tekintettem. Elképzelni sem tudtam, hogy mindez bűn és másképp is lehetséges. És így loptunk mi gyümölcsöt a fáról, krumplit a földből, tyúkot az ólból, sőt egy ízben malacot is, a hatvani hizlalda mögül. 11 Mondottam az imént, hogy Kicsi az úton, majd a dunántúli falucskában, ahová elszállásoltak bennünket, s ahol élelmünk zömét újból lopással kellett 87
megszereznünk, mindvégig az értelmi szerző és az irányító hadvezér szerepét töltötte be. Én a végrehajtó tábornoka voltam. Nem segédtisztje, nem is alvezére, mint addig; mert hiszen a segédtiszt inkább csak parancsokat továbbít, az alvezér inkább csak asszisztál és tanácsol, míg én, az akciók teljhatalmú uraként, szabadon rendelkeztem embereimmel, és — ha a körülmények úgy kívánták — meg is változtathattam Kicsi rendelkezéseit. A fő és a kéz viszonya állt fenn közöttünk; enyém volt a vállalkozások minden felelőssége és kalandossága, én vigyáztam a fiúkra, állítottam őrszemeket, vezettem félre a kutyákat és másztam át a kerítéseken, de mindezt azzal a tudattal tehettem, hogy egy jó és bölcs, szinte mesebeli akarat (Kicsi akarata) vigyáz rám és irányít engem; hogy egy csodálatos előrelátású tanácsadó mágikus tudása tervelte ki tennivalóimat. Tevékenységünk köre így mindinkább elkülönült, egyre jobban körvonalazódott, mindamellett egy személy voltunk mi; egyetlen egyéniség és egyazon társadalmi szerep két oldala, egyek a szó szoros értelmében, ahogy a fő és a kéz is egyetlen szervezet részei. Vezető szerepünkhöz egyáltalán nem férhetett többé kétség. Bodó tanár úr is kapitulált; ezentúl minden valódi kérdésben hozzánk fordult, Horváth Laci pedig, aki hivatalosan mindvégig szakaszparancsnok maradt, lassan-lassan közönséges vezénylőgéppé, szánalmas bábbá zsugorodott. De nemcsak a mi helyzetünk tisztázódott a hivatalos és tényleges hatalom összekuszálódott gombolyagában, nemcsak mi találtuk meg helyünket szűk világunkban, hanem rendre-rendre a többiek is. Gyámoltalan, gyöngécske személyiségű fiúcskák, akik addig szóhoz sem jutottak az osztályban, akikről elképzelni sem tudtuk, hogy képesek valamire, 88
most egyszerre megnőttek, és tudomásul kellett vennünk, hogy nélkülözhetetlenek. Ki látta volna el az ágynak esőket étellel és vigasztalással, ki barátkozott volna meg a körorvos családjával és vitte volna végül annyira, hogy sebet kötözzön, egyszerűbb esetekben gyógyszert és injekciót adjon a betegeinknek, ha nem Imecs Pista, ez az anyámasszony katonája, ez a szelíd gyerek, aki azelőtt rövidlátása miatt még csak focizni sem tudott? Kicsoda osztotta volna szét a szajrét és őrködött volna sárkányként a szakasz tartalékkészletei fölött, anélkül, hogy a legcsekélyebb gyanú is férjen becsületéhez, ha nem Veres Imre, akit azelőtt közönségesen csak Pupáknak neveztünk, s akit sohasem hallottam másként jellemezni, mint hogy buta, de becsületes? Ki, ugyan kicsoda látta volna el az előörs és kém szerepét rablóexpedícióink alkalmával, ha nem Szabó Zolti, akit már külseje is erre predesztinált, mert valóban olyan volt, úgy állt meg és úgy sütötte le a szemét, mintha kettőig sem tudna számolni? És így rendre megnevezhetném valamennyit. Harmincan voltunk, de egy sem volt munka és szerep nélkül; egyetlenegy sem, aki fölösleges lett volna, sőt a bandaélet fellendülésével és sokrétűvé válásával olykor azon kaptuk magunkat, hogy még kevesen is vagyunk. Már-már befogadtuk és elhelyeztük volna ügyes kis rablótársadalmunkban az egész emberiséget. Mindamellett tevékenységünk sötét és kényes volta miatt nemigen terjeszkedhettünk, és csak annyit értünk el, hogy idővel Filep tanár urat is bűnrészessé tettük, ha csak a szemhunyás és hallgatag félretekintés erejéig is; Bodó századparancsnoktól pedig tudta nélkül szobájába csempészett tyúkcombok árán vásároltuk meg a fedezetet a parasztok és hatóságok felé. 89
12 Nem akarok igazságtalan lenni, meg kell vallanom tehát, hogy Kicsinek a cselekvéstől való hűvös viszszahúzódásában én is, a többiek is egy árnyalat gőgöt és indokolatlan finnyásságot fedeztünk fel. Mit restell ő lopni, ha lopási tervek kifőzésében igenis járatos, sőt igazi mester?! Láttuk, és tudva tudtuk, hogy a végrehajtásban is túltenne rajtam, ő azonban naphosszat otthon heverészett a szakasztanyán, egy hideg, huzatos uradalmi szénapadláson, fűszálakat rágcsált, és óvta magát, meglehet, hogy valójában a köz, látszatra azonban mindenesetre a saját érdekében. Egyik este melléje heveredtem tehát, és figyelmeztettem a közhangulatra. Lelke mélyéig megbántódott; méltatlankodott és dühöngött elkeseredésében, az egész bandát hálátlannak szidta, és fogadkozott, hogy na, majd megmutatja. Másnap semmiféle új tervvel nem hozakodott elő. Aggódni kezdtünk, hogy megharagudott és bojkottál bennünket, és akkor mihez fogunk majd? A többi szakasz sorsára jutunk, nem egyéb, akik koplaltak és dideregtek az őszben, és rendre küldözgették kórházba betegeiket. Kérlelni tiltotta büszkeségünk, meg aztán amúgy is hiábavaló lett volna. Mint egykor Akhilleusz az ilioni domb alatt, úgy gubbasztott Kicsi, és úgy hallgatott megbántottságában. Harmadnap este azonban eltűnt közülünk, és hiába vártam, hogy együtt takarózzunk be ujjnyi vastag lópokrócunkkal. Ki tudná leírni, ki győzné elmondani a félelmet és szívszorító aggodalmat, amit bennem eltűnése támasztott? Talán megpróbált hazaszökni, gondoltam, talán lopni ment, hogy csakugyan megmutassa (de hát ahhoz kémek kellenek és őrszemek), sőt az is megvillant a fejemben, hogy valami nőszemély lehet a dologban. Mert az idők 90
folyamán egyre féltékenyebb lettem rá. Emlékezz csak vissza a partiumi almadobáló menyecskékre, és akkor megérted aggodalmamat. Valóban, ha lánynyal vagy asszonnyal akadt dolgunk, ha csak el is haladtunk mellettük, elkerülhetetlenül szemembe ötlött pillantásuk édessége, ahogyan rá néztek. Mert Kicsi szép volt, gyönyörűségesen szép, és az idők folyamán még egyre szebbé vált. Nem ugyan szokványos-szabályosan széppé, amilyenek a szobrok és filmszínészek, hanem egyénien és érdekesen, hamvasan és bűbájosan, annyira, hogy ha csak rátekintett az ember, édes öröm és boldogító melegség költözött szívébe. Jó okkal voltam tehát féltékeny: undok állapotom azonban bizonyos enyhítő magyarázatra szorult. Nehogy abba a tévedésbe ess ugyanis, hogy tőle irigyeltem mások szeretetét, egyáltalán nem. Ellenkezőleg, tiszta szívből örültem, ha keresték a barátságát és szerették őt, hiszen ebből a szeretetből a dolgok természete szerint rám is sugároznia kellett valamicskének. Amiért ettem és gyötörtem magam, amiért ezen a keserves éjszakán is bánkódtam és nyögve fetrengtem fekhelyemen, az a szívszorító aggodalom volt, nehogy elhódítsák tőlem Kicsit, nehogy mást szeressen meg és engem cserbenhagyjon. Nem tőle irigyeltem mások szeretetét, hanem az ő szeretetét irigyeltem másoktól. A szerelmesek féltékenysége volt az enyém, csak hogy mélyítve és súlyosbítva, minthogy szerelemről miközöttünk nyilvánvalóan szó sem lehetett. Éjfélre kondult már a hozzánk hallatszó vasvári toronyóra, de Kicsi még mindig nem jött haza. Lármát akartam csapni, riadót fúvatni, hogy mind talpra álljunk és keresésére induljunk, meggondoltam azonban, hogy féltékenységem talán csakugyan indokolt, és meg kellene semmisülnöm a bizonyosságban. Inkább ne tudjak semmit, inkább éljek a boldogító kételyben, semhogy pokolra vessen a biztos 91
nyomorúság. Így égtem és fetrengtem hajnalig, és szinte dideregtem a félelemtől. Aztán, alig valamivel virradat előtt, megérkezett Kicsi. Két malomkő nagyságú sajtot cipelt a hóna alatt, ízes, lyukacsos ementáli sajtokat, egymásra rakta őket a placcra állított asztalon, és álmos-fáradtan bújt mellém a ló-pokróc alá. Átöleltem őt, testem melegével melengettem, és csaknem felsírtam a boldogságtól.
