Dawkins: Isteni téveszme - részletek
A teista természetfeletti értelemben hisz, aki fő művén, a világegyetem eredeti megteremtésén túl még mindig itt van velük, és felügyeli, befolyásolja egykori teremtményének a sorsát. Számos teista hitrendszer szerint az Isten tevékenyen részt vesz az emberek ügyeiben. Meghallgatja imáinkat, megbocsátja bűneinket, vagy megbüntet miattuk, csodatételekkel avatkozik bele a világba, aggódik jó és rossz cselekedeteink miatt, tud róla, ha (akár csak gondolatban) ilyeneket teszünk. A deista is hisz egy természetfeletti értelemben, de csak olyanban, akinek a tevékenysége kimerült a világegyetemet uraló törvények kezdeti megalkotásában. A deista Isten a továbbiakban soha nem avatkozik közbe, és végképp nem foglalkoztatják az emberi ügyletek részletei. A panteista egyáltalán nem hisz természetfeletti Istenben, az Isten szót a Természet vagy a Világegyetem vagy az annak működését kormányzó törvényszerűségek szinonimájaként használja, a legkevésbé sem természetfeletti értelemben. A deisták abban térnek el a teistáktól, hogy az ő Istenük nem hallgat meg imádságokat, nem foglalkozik bűnökkel és gyónással, nem olvas a gondolatainkban és nem lép közbe szeszélyes csodákkal. A panteistáktól viszont abban, hogy a deisták Istene valamiféle kozmikus értelmet képvisel, szemben a természet törvényeinek metaforikus vagy költői panteista szinonimájával. A panteizmus tehát feltupírozott ateizmus, a deizmus viszont felvizezett teizmus. A vallás (...) középpontjában bizonyos gondolatok állnak, nevezzük őket szentnek, szakrálisnak vagy bárminek. Ez igazából csak annyit jelent, hogy „ez az a gondolat vagy eszme, amelyről semmi rosszat nem szabad mondani, egyszerűen nem és nem. Hogy miért? – Csak, mert nem!” Ha valaki olyan pártra szavaz, amelyik nekünk nem tetszik, szabadságunkban áll annyit ágálni ellene, amennyit csak jól esik. Mindenki érvekkel áll elő, de senki nem bántódik meg. Ha valakinek az a véleménye, hogy az adókat csökkenteni vagy növelni kell, ezzel bárki szabadon vitatkozhat. Másfelől viszont, ha valaki azzal jön, hogy, „szombatnapon a villanykapcsolót sem szabad megérintenem”, erre csak azt felelhetjük, hogy „tiszteletben tartom”. Az Ószövetség Istenéről joggal mondhatjuk, hogy a létező összes irodalmi mű legkellemetlenebb figurája, egy féltékenységére büszke, kicsinyes, igazságtalan, megbocsátani képtelen hatalommániás, bosszúvágyó, vérszomjas etnikai tisztogató, nőgyűlölő, homofóbiás, rasszista gyermekgyilkos, népirtó, halálosztó, megalomániás, szadomazochista, szeszélyes, rosszindulatú zsarnok. Nem egészen világos, miért kell a politeizmusról a monoteizmusra való átmenetet magától értetődően előrelépésnek tekinteni. Vagy létezik Isten, vagy nem. A hit természetéhez tartozik, hogy az ember, akárcsak Jung, anélkül is képes hinni valamiben, hogy erre jó oka lenne Az értelem magában pedig senkit nem képes teljesen meggyőzni arról, hogy valami nem létezik.
Vegyük hát komolyan a valószínűségi skála ötletét, és helyezzük el rajta az Isten létezésére vonatkozó emberi vélekedéseket a két szélső valószínűségi érték között! A skála ugyan folytonos, de azért el lehet benne helyezni az alábbi hét mérföldkövet. 1. Erős teizmus. Isten 100%-os valószínűsége. C. G. Jung szavaival: „Nem hiszek benne, tudom.” 2. Nagyon magas valószínűség, de nem éri el a 100%-ot. De facto teizmus. „Nem tudom biztosan, de erősen hiszek Isten létezésében és abban a feltevésben élem az életemet, hogy létezik.” 3. 50%-nál magasabb, de nem túlságosan nagy valószínűség. Az agnoszticizmus felé hajló gyakorlati teizmus. „Nagyon bizonytalan vagyok, de azért hajlamos vagyok hinni Istenben.” 4. Pontosan 50%. Tökéletesen elfogulatlan agnoszticizmus. „Isten léte és nemléte egyformán valószínű.” 5. 50%-nál alacsonyabb, de nem nagyon alacsony valószínűség. Az ateizmus felé hajló gyakorlati agnoszticizmus. „Nem tudom, hogy létezik-e Isten, de hajlok a szkepticizmusra.” 6. Nagyon alacsony, de mégsem nulla valószínűség. De facto ateizmus. „Nem tudhatom biztosan, de azt hiszem, Isten létezése nagyon valószínűtlen, és abban a feltevésben élem az életemet, hogy nem létezik.” 7. Erős ateista. „Tudom, hogy nincs Isten, ugyanazzal a meggyőződéssel, amellyel Jung »tudja«, hogy van.” Mindenki jogának érzi, hogy egészen a hitetlenségig menő szélsőséges szkepticizmusát kifejezze – csakhogy az egyszarvúak, fognyűvő manók, görög, római, egyiptomi és viking istenek tekintetében (manapság már) kár a gőzért. Az ábrahámi Isten esetében azonban nem kár a gőzért, mert a Földön élő embertársaink jelentős hányada erősen hisz a létezésében. Bizonyos kérdések még csak választ sem érdemelnek. Különben is, melyik vallás? Amelyikbe véletlenül beleszülettünk? Aztán a Biblia melyik könyvének melyik fejezetéhez forduljunk – mert hogy a legkevésbé sem egybehangzóak, és vannak köztük minden épeszű mértékkel mérve felháborítóak is. Vasárnaponként Anglia-szerte egész gyülekezetek imádkoznak közösen a királyi család egészségéért. Nem lenne hát illő, ha hozzánk, többiekhez képest, akikért csak legközelebbi szeretteink imádkoznak, egészen szokatlanul jó kondícióban lennének? Itt aztán Swinburne elpottyant egy gyöngyszemet: „Mellesleg épp elég bizonyíték van Isten létezésére, több talán nem is lenne jó nekünk.” Több nem is lenne jó nekünk! Olvassuk csak el még egyszer! Több bizonyíték talán nem is lenne jó nekünk. Richard Swinburne NagyBritannia egyik legrangosabb teológiai profesz-szori címének nemrégiben nyugalomba vonult birtokosa, a British Academy tagja. Nála kiemelkedőbb teológust keresve sem találni. De talán kár is keresni. A Zénón-paradoxon anyira közismert, hogy egy lábjegyzetnél nem kell bővebben kitérni rá. Akhilleusz tízszer olyan gyorsan fut, mint a teknősbéka, ad hát neki, mondjuk 100 méter előnyt. Mire Akhilleusz lefutja a 100 métert, a teknős tíz méterrel van előtte. Akhilleusz
lefutja a 10 métert, akkor a teknős 1 méterrel előzi meg. Akhilleusz megteszi az egy métert, de a teknős egytized méterrel még mindig előtte van... és így tovább, ad infintum, tehát Akhilleusz sohasem éri utol a teknősbékát. Amit el kell mondani, valahányszor a vallásnak tulajdonítják mondjuk a Sixtusi-kápolnát vagy Raffaello Angyali üdvözletét. A legnagyobb művészeknek is meg kell élniük, olyan megbízásokat vállalnak tehát, amilyet kapnak. Nem kétlem, hogy Raffaello vagy Michelangelo keresztény volt – akkoriban nemigen lehetett más választásuk –, de ez most majdhogynem mellékes. Az egyház hatalmas gazdagsága folytán a művészetek fő patrónusává vált. De ha a történelem másképpen alakul, és Michelangelót egy óriási Természettudományi Múzeum mennyezetének megfestésével bízzák meg, vajon nem alkotott volna ugyanolyan ihletett művet, mint a Sixtusi-kápolnában? Milyen szomorú, hogy sohasem fogjuk hallani Beethoven Paleolitikus szimfóniáját vagy Mozart Táguló világegyetem operáját! És milyen kár, hogy meg vagyunk fosztva Haydn Evolúció oratóriumától – de attól persze még élvezhetjük a Teremtést is! Vagy másik oldalról megközelítve a kérdést, mi lett volna, ha – feleségem lehangoló ötlete nyomán – Shakespeare-t egyházi megbízások teljesítésére kötelezik? Biztosan nem születik meg a Hamlet, a Lear király vagy a Macbeth. Hogyan merészel valaki ilyen gyönyörű zenét, verset, képet alkotni, ha én képtelen vagyok rá? Biztosan Isten keze van a dologban. A vallásos célzatosságra jó példa Jézus betlehemi születésének egész szívet melengető legendája, a csecsemőket lemészároltató Heródessel együtt. A kimaradó evangéliumokat talán azért hagyták ki ezek az egyházfiak, mert még a négy kanonikusnál is valószerűtlenebb történeteket mesélnek el. Közismert, hogy a teológiai érdeklődésű emberek krónikusan képtelenek különbséget tenni aközött, ami igaz, és amit igaznak szeretnének tudni. Pedig a rossz problémájának megoldása gyerekjáték annak, aki valamely természetfeletti intelligenciában hisz. Egyszerűen egy komisz istent posztulál – olyat, amilyen az Ótestamentum minden oldalán felbukkan. Vagy, ha ez nem esik ínyére, külön gonosz istent talál ki, elnevezi Sátánnak és a világon minden rosszért annak az ő jóságos Istenével vívott kozmikus harcát teszi felelőssé. Vagy – kicsit rafináltabb megoldás – olyan istent feltételez, akinek nagyobb gondjai vannak, mintsem hogy az emberek kínjaival bajlódjon. Esetleg olyat, aki ugyan egyáltalán nem közömbös az emberi szenvedés iránt, de úgy tekinti, hogy ezt az árat kell megfizetni a szabad akaratért egy rend és törvények uralta világegyetemben. Mindezen racionalizációk odaadó híveit megtaláljuk a teológusok körében. Ki teremtette Istent? „A menyétbékát csakis Isten tervezhette.” Teljesen logikátlan dolog bármely történeti folyamattól elvárni a teljes dokumentálhatóságot, akár az evolúcióról, akár bármilyen más tudományról van szó. Mintha azt követelhetnénk, hogy senkit ne ítéljenek el gyilkosságért, ha nincs teljes filmfelvétel a bűncselekményhez vezető minden egyes lépésről, amelyből egyetlen képkocka sem hiányzik. A kreacionisták képzeletében minden hézagot magától értetődően Isten tölt be.
Itt siet segítségünkre Isten azáltal, hogy szándékosan és folyamatosan fenntartja a milliárdnyi elektron és rézdarabka tulajdonságait, ellensúlyozva az eredendően bennük levő vad és szeszélyes fickándozási hajlamot. Emiatt van az, hogy aki egy elektront látott, az mindet látta, hogy a rézdarabkák mind rézdarabként viselkednek, emiatt marad minden elektron és minden rézdarabka mikrosze-kundumról mikroszekundumra, évszázadról évszázadra ugyanaz. Mert Isten folyamatosan rajta tartja kezét minden egyes részecskén, gátat vet féktelen csapongásainak és társaikkal egy akolba tereli őket, hogy mind egyformák legyenek. Swinburne szerint folyamatosan döntenie kell arról is, hogy ne avatkozzon be csodatévő erejével, ha véletlenül rákot kapunk. Ez pedig semmiképpen nem menne, mert „ha Isten túlnyomórészt teljesítené azokat az imákat, melyeket hozzátartozóink rákból való felgyógyulásáért mondunk, akkor a rák megszűnne megoldásra váró probléma lenni” (* Vassányi Miklós fordítása). És akkor aztán mihez kezdenénk az időnkkel? Ha Isten valóban kommunikálna az emberekkel, az határozottan a tudomány illetékességi körébe tartozna. Hogy Isten átlépi természetes túlvilági lakhelyének határait, belép a mi világunkba, ahol üzeneteit az emberi értelem is képes értelmezni – ennek a jelenségnek ne lenne köze a tudományhoz? Másfelől az az Isten, aki egyszerre képes értelmes jeleket küldeni és fogadni embermillióknak és millióktól, bármi lehet, csak egyszerű nem. Micsoda sávszélesség! Lehet, hogy az agya nem idegsejtekből épül fel, sem pedig szilicium CPU-ból, de ha tényleg rendelkezik ezzel a neki tulajdonított képességgel, biztos, hogy szerkezete a legnagyobb agynál és legnagyobb ismert számítógépnél is sokkal kidolgozottabban és mindenféle véletlenszerűségtől mentesen van megalkotva. Mi emberek, minden más fajnál inkább a korábbi generációk felhalmozott tapasztalatai révén maradunk életben, ezt a tapasztalatot tehát tovább kell adnunk gyermekeinknek, hogy megvédjük őket, és biztosítsuk jólétüket. A gyerekek elméletileg a saját tapasztalatukból is megtanulhatnák, hogy ne menjenek közel a szakadék pereméhez, ne kapjanak be ismeretlen piros bogyókat, és ne úszkáljanak krokodiloktól hemzsegő vízben. • Valamikor őseink idejében szűz anyától, biológiai apa közreműködése nélkül született egy férfi. • Nevezett férfi rákiáltott Lazarus nevű, régóta halott, már oszlásnak indult barátjára, aki ettől nyomban visszatért az életbe. • Maga az apátlan férfi is feltámadt, miután meghalt és három napig el volt temetve. • Negyven nappal később az apátlan férfi felment egy hegyre, ahonnan testében a mennybe távozott. • Ha az ember saját magában, fejben bizonyos szavakat mormol, az apátlan férfi és az apja (aki mellesleg ő maga), meghallja a gondolatait, és azok szerint jár el. Egyidejűleg képes a világon mindenki másnak a gondolatait is meghallani. • Ha valami rosszat vagy jót teszünk, ugyanez az apátlan férfi mindig meglátja, ha senki más nem is látja. Halálunk után ennek megfelelően büntetésben vagy jutalomban részesülhetünk. • Az apátlan férfi szűz anyja soha nem halt meg, testében a „mennybe ment”. • Ha egy (herékkel rendelkező) pap megáldja a kenyeret és bort, azok az apátlan férfi testévé és vérévé változnak.
A gyerekek ösztönös teleológusok, de sokan soha nem is növik ki. Luther Márton nagyon is tisztában volt azzal, hogy az értelem a vallás fő ellensége, gyakran figyelmeztetett is a veszélyeire: „Az értelem a vallás lehető legfőbb ellensége; soha nem siet a spirituális dolgok segítségére, hanem meglehetősen sűrűn Isten Igéje ellen fordul, gyanúval fogad mindent, ami Istentől ered.” Vagy: „Aki keresztény akar lenni, értelmének ki kell tépje a szemét.” És ismét: „Minden keresztényben el kell pusztítani az értelmet.” Immanuel Kant fogalmazta meg azt a híres elvet, hogy racionális lényt még mások érdekében sem szabad akarata ellenére puszta eszközként felhasználni. Komolyan azt akarja mondani, csak azért próbál jó lenni, hogy elnyerje Isten helyeslését és jutalmát, vagy elkerülje rosszallását és büntetését? Hát ez bizony nem erkölcs, csak hajbókolás, törleszkedés, nem több mint lesni vállunk mögött a nagy égi biztonsági kamerát vagy fejünkben a kis néma poloskát, amely minden lépésünket, sőt minden piszkos gondolatunkat ellenőrzi. Aki elismeri, hogy akkor is ugyanolyan jó ember lenne, ha nem állna isteni felügyelet alatt, végzetes csapást mér arra a feltevésre, mely szerint szükség van Istenre, hogy jók legyünk. Azt gyanítom, elég sok hívő ember valóban úgy gondolja, hogy jóságukat a vallás motiválja, különösen, ha azokhoz a vallásokhoz tartoznak, amelyek módszeresen építenek az egyéni bűntudatra. Az ateizmus korrelál valamely harmadik tényezővel, például a magasabb iskolai végzettséggel, intelligenciával vagy gondolkodási készséggel. A párosával bárkába vonuló állatok legendája bájos, ám Noé történetének tanulsága mégis riasztó. Isten borús képet alkotott az emberekről, tehát (egyetlen család kivételével) vízbe fojtotta őket, csecsemőkkel és – ha már lúd, legyen kövér – a (feltehetőleg) ártatlan állatokkal egyetemben. Az ember azt gondolná, egy mindenható Isten valamivel célirányosabban próbálna lesújtani a bűnösökre: mondjuk egy bölcs szívrohammal, nem pedig az egész város romba döntésével, csak mert merő véletlenségből otthont adott egy leszbikus komikusnak. Lót két lánya csak futólag tűnik fel a történetben. Miután anyjuk sóbálvánnyá változott, apjukkal éltek egy barlangban, fenn a hegyen. Férfitársaságra áhítozva elhatározták, hogy leitatják apjukat és közösülnek vele. Lót ugyan nem volt annyira magánál, hogy észrevegye, amikor nagyobbik lánya lefeküdt mellé, sem, amikor felkelt, mindenesetre annyira nem volt részeg, hogy meg ne tudja termékenyíteni. Másnap éjjel a két nővér megállapodott, hogy most a kisebbik lányon van a sor. Lót megint túl részeg volt, hogy észrevegye, de azért őt is megtermékenyítette (Mózes I. 19: 31-36). Ha Szodoma ennél a defektes családnál erkölcsileg nem tudott jobbat nyújtani, az ember kezdi érteni Isten bölcs kénköves esőjét. (tényleg így van, kikerestem a Bibliából, íme, DH beszúrása:) 19,31. És monda a nagyobbik a kisebbiknek: A mi atyánk megvénhedett, és nincsen a földön férfiú, a ki mi hozzánk bejöhetne az egész föld szokása szerint.
19,32. Jer, adjunk bort inni a mi atyánknak, és háljunk õ vele, és támaszszunk magot a mi atyánktól. 19,33. Adának azért inni bort az õ atyjoknak azon éjszaka, és beméne a nagyobbik, és hála az õ atyjával, ez pedig semmit sem tuda annak sem lefekvésérõl, sem fölkelésérõl. 19,34. És lõn másodnapon, monda a nagyobbik a kisebbiknek: Ímé a mult éjjel én háltam atyámmal, adjunk néki bort inni ez éjjel is, és menj be te, hálj vele, és támaszszunk magot a mi atyánktól. 19,35. Adának azért azon éjszaka is az õ atyjoknak bort inni, és felkele a kisebbik is és vele hála; õ pedig semmit sem tuda annak sem lefekvésérõl, sem fölkelésérõl. 19,36. És teherbe esének Lót leányai mindketten az õ atyjoktól. Ábrahám életének mindezen kellemetlen epizódjai azonban merő botlásnak számítanak ahhoz a dicstelen történethez képest, amely saját fiának, Izsáknak a feláldozásáról szól (muzulmán szent iratokban ugyanez a történet Ábrahám másik fiával, Izmáellel történik meg). Isten azt parancsolta Ábrahámnak, hogy készítsen égő áldozatot saját, olyannyira várt fiából. Ábrahám oltárt épített, tűzifát helyezett rá, és Izsákot a tetejébe kötözte. Már kezében tartotta a gyilkos kést, amikor egy angyal az utolsó pillanatban teátrálisan közbelépett a hírrel: megváltozott a terv: Isten csak tréfált, „megkísértette” Ábrahámot, próbára tette hitét. A mai moralista akaratlanul is azon kezdene töprengeni, hogyan épülhet fel egy gyerek ilyen lelki traumából. A mai erkölcs normái szerint ez a dicstelen történet egyszerre példázza a gyermekkínzást, két egyenlőtlen hatalmi helyzetben levő ember zsarnokoskodását és a „csak parancsot teljesítettem” nürnbergi típusú védekezés első dokumentált esetét. Ez a legenda mégis mindhárom monoteista vallás egyik alapmítosza. A modern teológusok bizonyára ismét azt vetik majd a szememre, hogy az Izsákot feláldozó Ábrahám történetét nem szó szerint kell érteni. És a megfelelő válasz ismét csak kétirányú. Először is nagyon-nagyon sok ember a szent könyvet mind a mai napig szó szerint érti, és ilyen emberek rendelkeznek jelentős politikai hatalommal felettünk, különösen az Egyesült Államokban és az iszlám világban. Másodszor, ha ne szó szerint értsük a történetet, akkor vajon hogyan? Allegorikusan? Minek az allegóriájaként? Biztos, hogy semmiféle épületes dolognak. Vagy erkölcsi tanulságként? De hát miféle erkölcsöt lehet levezetni ebből a rémisztő történetből? Ne feledjük, pillanatnyilag pusztán annyit szeretnék leszögezni, hogy erkölcseinket éppenséggel nem a Szentírásból eredeztetjük. Vagy ha igen, akkor szemezgetünk a Szentírásban, kivesszük belőle a szép részeket és eldobjuk a csúnyákat. Akkor viszont kell, hogy legyen valamilyen független kritérium, amelynek alapján eldöntjük, melyek az erkölcsös részletek: amely kritérium, akárhonnan is származik, nem jöhet a Szentírásból, és feltehetőleg mindannyiunknak rendelkezésére áll, attól függetlenül, hogy vallásosak vagyunk-e vagy sem. Vajon azoknak, akik az erkölcsi tisztaság mintájaként mutogatják a Bibliát, van-e halvány fogalmuk, hogy valójában mi áll benne? Mózes III. 20. szerint halálbüntetés jár az alábbi vétkekért: a szülők szidalmazása, házasságtörés, közösülés az ember anyósával vagy menyével, homoszexualitás, házasság egy nővel és a lányával, barommal való közösülés (és ha már lúd, legyen kövér: le kell ölni a szerencsétlen barmot is). Természetesen akkor is kivégzést érdemel az ember, ha szombaton dolgozik, amit az Ótestamentum következetesen sulykol. Mózes IV.15.-ben Izráel fiai találtak egy férfit a vadonban, aki rőzsét gyűjtött a tilalmas napon. Lefogták, és Istentől tudakolták, mitévők legyenek vele. Isten aznap valahogy nem volt a félmegoldások híve. „És monda az Úr Mózesnek: halállal lakoljon az a férfi,
kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kivül. Kivivé azért őt az egész gyülekezet a táboron kivül, és agyon kövezék őt, és meghala”. Vajon volt-e ennek az ártalmatlan rőzsegyűjtögetőnek felesége és családja, aki elsirassa? Zokogott-e vajon könnyeket a félelemtől, amikor felé szállt az első kő, és ordított-e fájdalmában, amikor a kőzuhatag a fején találta? Ma engem nem az ráz meg ezekben a történetekben, hogy valóban megtörténtek-e. Valószínűleg nem. Attól esik le az állam, hogy ma is vannak emberek, akik egy ilyen félelmetes példaképre alapozzák az életüket, mint Jahve – és ami még rosszabb, parancsoló hangon ránk, többiekre is megpróbálják ráerőltetni ezt a gonosz szörnyeteget (akár valóság, akár fikció). A Tízparancsolat kőtábláival hadonászó amerikaiak politikai hatalma különösen elszomorító ebben a nagyszerű köztársaságban, amelynek alkotmányát az alapító atyák végső soron a felvilágosodás kifejezetten világi szellemében alkották meg. Ha komolyan vennénk a Tízparancsolatot, az idegen istenek imádását és faragott képek készítését tekintenénk az első és második legfőbb bűnnek. Ahelyett, hogy elítélnénk a tálibok elmondhatatlan vandalizmusát, amikor felrobbantották a 45 méter magas Barniyan Buddhákat az afgán hegyekben, vallásos jámborságukat kellene dicsérnünk. Amit mi vandalizmusnak látunk, azt egészen bizonyosan őszinte vallásos hevület motiválta. Mindenki tudja, hogy az Ótestamentum tele van csúnya dolgokkal. Jézus Krisztus Új Testamentuma azonban jóváteszi a kárt, és helyrebillenti a dolgokat. Nos, valóban? Jézus családi érzelmeire, valljuk meg, nem nagyon érdemes szót vesztegetni. Anyjához modortalan szűkszavúsággal beszélt, tanítványait pedig arra biztatta, hogy hagyják el családjaikat és őt kövessék. „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Miféle etikai filozófia az, amely minden gyereket, már megszületése előtt arra ítél, hogy örökölje valamely távoli őse bűnét? A keresztények figyelmének középpontjában túlnyomórészt a bűn, bűn, bűn, bűn és megint csak a bűn áll. Micsoda alávaló dolog, hogy ez töltse be az életünket! Ha Jézus azt akarta, hogy elárulják és meggyilkolják, hogy mindnyájunkat megválthasson, nem meglehetősen tisztességtelen mindazoktól, akik megváltottnak gondolják magukat, hogy évezredeken át Júdáson és a zsidókon éljük ki minden haragunkat? Ha Isten meg akarta bocsátani a bűneinket, miért nem bocsátotta meg csak úgy, egyszerűen, anélkül, hogy ennek fejében megkínoztatta és keresztre feszíttette volna magát – ezáltal mellesleg mint „Jézus-gyilkosokat”, üldözésre és pogromokra ítélve zsidók egész eljövendő generációit? Ádám és Éva története mindig is csak szimbolikus volt, ugye? Szimbolikus? Vagyis Jézus, hogy önmaga előtt tetszelegjen, megkínzatta és keresztre feszíttette önmagát, átvállalt büntetésként egy nem létező személy által elkövetett szimbolikus bűnért? Hartung felhívja a figyelmet a Jelenések két versére, amelyben a „megpecsételtek” száma 144 ezerre korlátozódik. Hartung azt mondja, mindegyiküknek zsidóknak kellett lenniük: 12 ezer mind a tizenkét törzsből. Ken Smith még tovább megy, rámutatva, hogy a 144 ezer kiválasztott „nem szennyezte be magát nőkkel”, ami feltehetőleg annyit jelentett, hogy egyikük sem lehetett nő.
…arra az imára emlékeztet, amelyet az ortodox és konzervatív (de nem reform) zsidó férfiaknak naponta háromszor el kell mondani: „Áldott légy, amiért nem gójnak teremtettél. Áldott légy, amiért nem nőnek teremtettél. Áldott légy amiért nem rabszolgának teremtettél.” A fundamentalisták azért biztosak az igazukban, mert az igazságot a szent könyveikből olvasták, és előre tudják, hogy a hitüktől semmi nem fogja őket eltántorítani. A szent könyvek igazsága axióma, nem pedig valamilyen gondolatmenet végeredménye. Mint tudós azért vagyok ellenséges a fundamentalista vallással, mert kifejezetten zülleszti a tudományos vállalkozást. Arra tanít, hogy ne gondolkodjunk, ne akarjunk tudomást venni izgalmas és számunkra hozzáférhető dolgokról. …engem inkább Winston Smithre emlékeztet az 1984-ből – aki kétségbeesetten próbálja elhinni, hogy kettő meg kettő az öt, ha a Nagy Testvér úgy mondja. Az afgán tálibok és az amerikai tálibok jól példázzák, mi történik, ha az emberek a szent iratokat szó szerint komolyan veszik. Kalkuttai Teréz anya a Nobel-békedíj átvételekor tartott beszédében szó szerint azt mondta: „A béke legnagyobb ellensége az abortusz.” Micsoda? Hogyan lehet komolyan venni, nemhogy komolyan Nobel-díjra méltónak találni azt az asszonyt, aki ilyen valóságtól elrugaszkodott ítéletet tesz? Az abortusz heves ellenzői szinte mindig mélyen vallásos emberek. A korai embriók, akiknek még nincs idegrendszerük, bizonyára nem szenvednek. És ha a későn elvetélt idegrendszerrel rendelkező magzat szenved – noha minden szenvedés elítélendő –, nem azért szenved, mert ember. Az ilyen ostoba „életpárti” logika szerint minden nemi aktusra vonatkozó ajánlat visszautasítása bármely termékeny egyed részéről potenciális gyermekgyilkossággal ér fel! A kereszténység, akárcsak az iszlám, arra tanítja a gyermekeket, hogy a kétkedés nélküli hit – erény. Amiben hiszünk, azt nem kell érvekkel alátámasztanunk. A hit valójában ártalom, pontosan azért, mert nem igényel igazolást és nem tűr meg ellenvetést. Ha a gyerekeket a feltétlen hit legfőbb erénye helyett arra tanítanánk, hogy tegyenek fel kérdéseket és gondolják át a hitüket, jó eséllyel nem lenne több öngyilkos merénylő. Az öngyilkos merénylők azért teszik, amit tesznek, mert igazán elhiszik, amit a vallási iskolákban tanítottak nekik: hogy az Isten iránti kötelesség minden más értéknél előbbre való, és hogy a kötelességteljesítés közben elszenvedett mártírhalál elnyeri jutalmát a paradicsomban. Ezt a leckét pedig nem feltétlenül extrém fanatikusok, hanem rendes, tisztességes, a fő áramlathoz tartozó vallási oktatók verték a fejükbe, miután matracokra szép sorban leültették őket és ritmikusan kellett bólogatniuk ártatlan kis fejükkel, fel-le, amíg a szent könyv minden egyes szavát be nem tanulták, mint elbutult papagájok. Minden faluban van egy fáklya – a tanító, és aki azt kioltja – a pap. (VICTOR HUGO)
…a papok képmutatása, akiknek a hivatása nagyrészt a bűntudat felkeltéséből áll. Nincs keresztény gyerek vagy muzulmán gyerek, csak keresztény vagy muzulmán szülők gyereke. Szaporodjatok és sokasodjatok • Édentől keletre • A férfi oldalbordája • Őrizője vagyok-e az én bátyámnak? • Káin bélyege • Matuzsálemi kor • Eladni egy tál lencséért • Jákob lajtorjája • Köpönyegforgató • A vak Sámson • Égő csipkebokor » Tejjel-mézzel folyó Kánaán • Húsosfazék • Szemet szemért, fogat fogért • Utolér a büntetés • Szeme fénye • Filiszteus • Dávid és Góliát • Isten báránya • Bálám szamara • Benjámin • Jezebel • Sába királynője • Jób tűrése • Leviatán • Hiúságok hiúsága • Mindennek megvan a maga ideje • Sáronnak rózsája • És lakozik a farkas a báránnyal, és a párducz a kecskefiúval fekszik • Együnk, igyunk, mert holnap meghalunk! • Pusztába kiáltott szó • Nincs békesség a hitetleneknek! • Farkasszemet nézni • Kivágatott az élők földéből • Van-e balzsam Gileádban? • Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párducz az ő foltosságát? • Dániel az oroszlánok vermében • Szelet vet, vihart arat • Szodoma és Gomorra • Az vesse rá az első követ • Nem csak kenyéren él az ember • Távozz tőlem, Sátán • A Föld sója • Véka alá rejteni valamit • Másik arcát nyújtja felé • Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön • Gyöngyöt vet a disznók elé • Ember tervez, Isten végez • Édes, mint a méz • Báránybőrbe bújtatott farkas • Sírás és fogcsikorgatás • Új bort sem töltenek ó tömlőkbe • Aki másnak vermet ás, maga esik bele • Két úrszolgája • Nincs új a nap alatt • Aki nincs velem, ellenem van • Ki szelet vet, vihart arat • Salamoni döntés • Nemcsak kenyérrel él az ember • Latrok barlangja * Farizeus • Képmutató írástudók • A baj nem jár egyedül • Aki nem dolgozik, ne is egyék • Mosom kezeimet • A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért • Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket • Orvos, gyógyítsd meg magadat! • Irgalmas szamaritánus • Elveszett bárány • Tékozló fiú • Saruja szíját sem vagyok méltó megoldani • Hitetlen Tamás • A damaszkuszi út • Tükör által homályosan • Halál! Hol a te fullánkod? • Kiesik a kegyeiből • Rút nyerészkedés • Minden rossznak gyökere • Harcold meg a hitnek szép harcát • A gyengébb nem • Én vagyok az alfa és az omega • Armageddon • De profundis • Quo vadis? • Esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak • Színről színre • Csepp a tengerben • Ki mint vet, úgy arat • Vak vezet világtalant • Pálfordulás • József és testvérei • A bukás • Tiltott gyümölcs édesebb • Minden hajaszála égnek áll • Amit nem kívánsz magadnak, felebarátodnak se tedd • Ár ellen úszni • Szükségben ismerszik meg a jó barát • Más szemében meglátja a szálkát, a magáéban a gerendát sem • Aki keres, talál • Senki sem próféta a saját hazájában E szólások, kifejezések, közhelyek mindegyike közvetlenül a Bibliából származik. A vallás vigasztalási képessége még nem garantálja az igazságát. Hamis hiedelmek éppoly vigasztalóak lehetnek, mint az igazak Van valami infantilis abban a feltevésben, hogy valaki más (gyereknél a szülők, felnőtteknél Isten) felelőssége célt és értelmet adni az életünknek.
