A TARTALOMBÓL: A beteg a vevõ? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .2 Birkaiskola . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .3 Gyurcsány! A beteg, az beteg – és nem vevõ!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 Európa gyökerei III. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .5 A dán gerincesség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .6 Az Alkotmány nem engedi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .7 Alibidemokrácia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .8 Bogár László: Nemzet-Program I. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9 Bush földeket vásárol Paraguayban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .14 A féltudású magyar elit . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .16 A féltudású elit alternatívája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .18 Rendkívüli helyzet – rendkívüli megoldás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Liberális szerelem! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .23 Nincs garancia a garanciákra! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .24 Homo Besaricus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .27 Hitelrekordok dõltek meg . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .27 Izraeli pénzek a magyar ingatlanpiacon. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Kérdések a magyarságról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .30 Elzüllött a közgazdászszakma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .31 Ölebmédia Favorit TV – made by MSZP? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
Ön a szocialista nagyváros öntudatos polgárának lapját, a Jó Ha Figyelünk címû alkalmi megjelenésû újságot olvassa. A lap elektronikus formában ingyenesen letölthetõ, a www.johafigyelunk.hu weboldalról. Észrevételeiket, kritikáikat és véleményeiket is ide küldjék. Amennyiben a lap megnyeri tetszését, kérjük jó szívvel ajánlja azt másoknak is elolvasásra! Köszönjük, és jó szórakozást!
Tisztelt Gyurcsány Ferenc! Klasszikusoktól csak pontosan! Az MTI által kiadott hírbõl tudható az Öntõl való alábbi idézet: „Gyurcsány Ferenc azt mondta, ennek egyik feltétele, megszüntetni az ingyenesség illúzióját. Ez az elosztás a szocialista jegyrendszerre hasonlít, amikor az elosztásban érdekelt elitek összekacsintanak, vagyis „a fõorvos úr segíti a professzor urat”. A vizitdíj és a kórházi napidíj nemcsak a pénzrõl szól, hanem arról, hogy a beteg a vevõ – hangoztatta. A miniszterelnök szerint a parlament meg fogja szavazni az egészségügyi reformhoz kapcsolódó törvényjavaslatokat. Ha az egészségbiztosítási törvényjavaslatot elfogadják, akkor lezárul a kiigazítás elsõ, legnehezebb szakasza – vélekedett." – Idézet vége. A cikk címe szerint az Ön és tettestársai elképzelése alapján a beteg a vevõ. Vevõ? Mire? Megvilágítom másképpen, hogy ne kössem le milliárdokat ígérõ idejét. Arra kérem Önt, legyen szíves adni bármelyik magyar betegnek két kilogramm, vagy három méter, esetleg négy liter egészséget. Meg tudja tenni? Ne magyarázzon! Meg tudja tenni, vagy nem? Ugye, hogy nem? És tudja miért? Azért kérem, mert Magyarország, amely Szent Hazánkat olyan egyszerû nyegle artikulációval volt bõr az arcán kurvának nevezni, nos kérem, ez az ország nem szatócsbolt, nem Rt vagy Zrt, mindegy mit diktál a pénzdivat. Ha én vevõ volnék betegen, az orvost, és minden egészségügyben dolgozó tisztességes embert tekintsem eladónak? Egészségeladónak? Gyurcsány Ferenc! Ön szerint az egészség eladó? Hol él Ön, Gyurcsány Ferenc? Mert én Magyarországon élek, ahol az egészséghez fûzõdõ jog az 1949. évi XX. Törvényben egyetemesen nem csupán deklarálva, hanem garantálva van. Ugye eddig érthetõ? Továbbá Magyarországon 115 éves az egészségbiztosítási rendszer. Talán tapasztalta itt-ott, hogy ezt az orvosok szíve tartja össze, meg az egyre fogyó, õket segítõ gárda. Már hogyha a gárda kifejezés olvastán egyéb szorongások nem ébrednek.
Azt remélem a magyar egészségügyi dolgozók nem fogják szó nélkül tûrni az inkriminált kijelentését! Remélem, nagyon remélem!! Oly mértékig megalázta ezzel a szóval ezt a magyar társadalmi egységet, akiktõl valljuk meg gyakran az életünk függhet, hogy nem csodálkoznék rajta, ha egyikük sem volna hajlandó adott esetben Önnek segítséget adni. Utolsó kérdésem a sok közül, mit szólna egyéb becsmérlõ szószerkezet hallatán? Lepereg? Vagy táncra perdül? Utolsó idézet szintén Öntõl: “El lehet menni!”. Mindössze annyit kérek Öntõl, hogy nézze meg napjaink egyik legkelendõbb botrányfilmjét, ami az amerikai egészségbiztosítási rémálomról szól. A mozikban is látható film címe SICKO, (http://igazsag.myip.hu/uj/Sicko.wmv). Az interneten ennek egy feliratozott változata érhetõ el, bár önnek az angol nyelv nem jelenthet túlzott akadályt. Nézze figyelmesen, és próbálja megérteni, mitõl undorodik Magyarország népe az egészségbiztosítás – nem kevés cinizmussal – átalakításának nevezett hungarocaustjától. Bár ne legyen szavam, mint Cassandráé, hogy ez a törvénytervezetük egyenlõ a népirtással. Állításával ellentétben Canadában, az Egyesült Királyságban vajon miként õrizték meg az ingyenes betegellátás intézményét? Mr. Blair ezt nem említette azon a vacsorán a villájában? Ugyanis elhangzik egy mondat a filmben egy angol embertõl, miszerint ha M. Thecher merészelt volna egy betûnyi megszorítást eszközölni az angol egészségbiztosítás rendszerében, egy nap alatt elsöpörte volna a forradalom. Hát, mit ne mondjak, ezek súlyos szavak! Ugye Ön is így gondolja? Noha minden erejével leckékre emlékezteti az Önt alkalmazottként elviselõ állampolgárokat. Ugye Önnek mindkét szeme a helyén van? Ugye Önnek nem törte csontját gumibot? Ugye Önnek még nem vágott végig a hátán kardlap? Költõi kérdések voltak. Nem is várok választ, sem Öntõl, sem tettestársaitól egy pórnak. Budapest, 2007. december 1. Lengyel Károly
IRÁN: JENKIK, NEM KELL A PÉNZETEK!
Irán a jövõben nem dollárt, hanem más valutát kér az olajért vevõitõl – jelentette be az iráni olajipari miniszter. A perzsa állam ezzel komoly csapást mér az amerikai kézben tartott gazdasági hatalomra. Gholam Hosszein Nozari szerint a dollár “nem megbízható valuta”, értékének csökkenése károkat okoz az iráni gazdaságnak, mert mérsékli az ország vásárló erejét. A világ negyedik, az OPEC második legnagyobb olajtermelõje a múlt hónapban jelezte, hogy olajeladásainak nagy részét már nem dollárban, hanem jó részt euróban, illetve jenben bonyolítja le. (napi.hu – Barikád.hu, Nemzeti Hírháló)
GYURCSÁNY A JÓSNÕNÉL:
– Mondd, öreganyám, mikor fogok meghalni? Jósnõ nézi az üveggömböt, némi hókuszpókusz után: – Egy nemzeti ünnepen fogsz meghalni. – Lárifári, de mikor, melyik évben, melyik napon? – Az teljesen mindegy, fiam. Az a nap nemzeti ünnep lesz! 2
jó ha figyelünk
– avagy A romlás embere Káosz-országban – Amikor a Bibliát olvassuk, vagy misén veszünk részt a templomban, gyakorta hallunk a nyáját terelõ pásztorról. Mammon világában persze ez is, mint minden más, új megvilágításba kerül. Olykor katasztrofális szerepzavaroknak lehetünk szem- és fültanúi. A vadakat terelõ juhász, vagy a juhászokat terelõ vadak veszik át önként és dalolva a stafétabotot, kihasználva a média nagy nyilvánossága által biztosított „mindegy, hogy mi, csak rólam szóljon” publicitás által biztosított „15 perc hírnév mindenkinek jár” típusú bulvár-hajcihõt. Ez történt most legutóbb is, amikor a minap ismét arra derült fény, hogy a háttérben a szálakat hazánk legszélsõségesebb, legtöbb pusztítást és rombolást véghez vivõ politikai csoportosulásának egyik prominens tagja mozgatta. A sors furcsán tragikomikus fintora, hogy ezt az „embert” Magyarnak hívják. Itt él közöttünk, itt él velünk, ebben az országban, amelyet szintén Magyarnak hínak, ráadásul, hogy tetézzük a bajt, ez a tag még magyarul is beszél, mégis, minden egyes cselekedetével, amelyet hatalomhoz jutva végrehajtott, csak pusztítást, rombolást, káoszt hagyott maga mögött. Tetszik érteni? Gyerekek! Az a nagy büdös helyzet, hogy qrvára szarul tudtok olvasni. (Középiskolában felzárkóztatót tartunk olvasásból, meg szövegértésbõl???!!! EZ AZÉ’ GÁZ, vazzeg!) Szóval a helyzet az, hogy kiscsákó nem nagyon tud eligazodni a Gutenberg-galaxis ákombákomokkal telitûzdelt website-jain, miközben intenzív görcsöléssel próbálkozna õ most már holmi lazán vett szörföléssel az információs szupersztrádán, de a rossebbnek se jön össze neki. (Pedig magyar a vindóz is, az Úristenit neki!:-) Mármost akkó’ mi tévõk legyünk? No problemo, ahogyan azt Terminatoréknál mondanák! Ugyanis nem az van, hogy akkó’ „szedd össze magad öcsém, mer’ még azon a kibaszott Interneten is muszáj olvasni”!, azé ott sincs ám fönn minden videjón! Á, nem! Hozzábutítjuk a tananyagot az interperszonális kommunikáció címén újmagyarul is csak makogásra képes totál urbanizált konzumidióta barom gyerekéhez! A szocialista nagyváros öntudatos polgára eddig is azon a véleményen volt, hogy a komcsik évtizedekig tartó uralkodásának legsúlyosabb következménye nem a gazdasági hanyatlás, hanem az a hihetetlen károkozás, ami a fejekben végbement. Ennek szörnyû folyománya az, amit ma a másik gyökértelen kaszt, a kozmopoliták mammonista ámokfutásában láthatunk megképzõdni, nevezetejó ha figyelünk
sen, hogy a múlt szellemi igénytelenségét konzerválva, tudatosan silányítják el a jövõ nemzedékeket is. Külön pikantériája az ügynek, hogy ez az „intellektuális” támadás olyan percemberkék sajátos érdekközösségének irányából jön, melyet, s velük együtt természetesen az általuk képviselt eszmerendszert is, 100 emberbõl 99 elutasít. Idézzünk most ide egy rövid részletet e cikk írójának egy más irányú munkájából, mely könyv alakjában ma is fellelhetõ a Gutenberg galaxis egyik hátsó szegletében a tipográfiával foglalkozó kötetek között: „Az egész az írás feltalálásával kezdõdött. Az írás feltalálásával és megállíthatatlan terjedésével. Sokan sokféle véleménnyel voltak már errõl a hosszú és keserves folyamatról. Például Platón Phaidroszában arról olvashatunk, ahogy az egyiptomi Thot isten az írás feltalálásáról vitatkozik Thamosszal, az egyik istenkirállyal. Thamos szerint az írás hatalma rossz hatással lesz az emberekre, mert így nem lesz szükségük majd az emlékezetükre, bölcsek helyett csak látszólagos bölcsekké válnak, s a tudás helyett annak csak látszatát kapják meg. Valószínû, hogy Thamos panaszában van némi igazság. Az írás feltalálása elõtt az emberi tudás arra korlátozódott, amire egyetlen ember vissza tudott emlékezni. Idõrõl idõre aztán átadták ezt a tudást a következõ nemzedéknek. Ez viszont elkerülhetetlenül azzal járt, hogy az átadott információ sérült vagy elveszett. Így is tekintélyes tömegû információ megõrzésére nyílt lehetõség. Az írás feltalálása után lehetõség nyílt az emberiség addigi összes tudásának összegyûjtésére, integrálására és hasznosítására: az embereknek nem kellett többé arra hagyatkozniuk, amire õk maguk és közvetlen ismerõseik emlékeztek. Az írni-olvasni tudás révén hozzáfér-
hetünk a történelem legnagyobb és legbefolyásosabb elméihez. (…) Egy-egy szóbeli hagyomány számos nemzedéken át való ismételt átadása óhatatlanul az eredeti tartalom csökkenéséhez vezet – az információnak ez az eltorzulása sokkal lassabban megy végbe, amikor írott beszámolókat nyomtatnak ki újra meg újra. Milyen megdöbbentõ dolog is egy könyv! Végsõ soron fából készített lapos tárgy, lapokkal, melyeken sok furcsa, fekete jel van. Tömegesen, viszonylag csekély költséggel állíthatók elõ. A könyveket könnyû tárolni. Saját tempónkban olvashatjuk õket, anélkül hogy másokat zavarnánk vele. Visszalapozhatunk a megdöbbentõ részekhez, vagy újra elgyönyörködhetünk a különösen élvezetes részletekben. És maga az olvasás is teljesen elképesztõ tevékenység: rápillantunk egy fából készült, vékony lapos tárgyra, és a szerzõ szavai elkezdenek megszólalni a fejünkben. Elég egy szempillantás, és máris egy másik személy gondolatvilágában kalandozhatunk! Akár olyanéban, aki már évezredek óta halott, és onnan szól közvetlenül hozzánk. Tisztán és hangok nélkül. Az írás felfedezését az emberi tudás és az emberi fennmaradási potenciál mérhetetlen növekedése követte. (Ez egyben az önmagunkra támaszkodás tökéletesedése is: valamely tudománynak vagy mesterségnek legalábbis az alapjait könyvbõl is meg lehet tanulni, így nem vagyunk kiszolgáltatott helyzetben akkor sem, ha nincs közelben egy mester, akihez tanítványul szegõdhetnénk.) Mindent egybevetve az írás felfedezése az emberiség történelmének egyik legjelentõsebb pillanata.” Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy bolygónkon az ember az egyetlen faj, mely feltalálta a közösségi emlékezet tárházát, melyet történetesen úgy hívnak, hogy KÖNYVTÁR, nos akkor végképp nem értjük azt az állítólag liberalizmusban fogant ötletet, miért is kellene a lehetõ legtöbb honfitársunkat – már gyerekkorában! – elzárni és kizárni az emberiségnek a kerék mellett minden bizonnyal a másik legnagyszerûbb találmánya, az írás-olvasás örömeitõl, valamint annak áldásos hatásaitól. Azaz talán mégis tudjuk a választ. De legalábbis sejtjük. Nem csalódunk, hiszen ismét Mammon felõl fúj a passzát szél. A központból rendeleti úton levezényelt népbutítás és hülyítés paragrafusok által jól körülhatárolható apparátusi ténykedései közepette õk persze elitiskolákba járatják porontyaikat, hogy a kapcsolatok, a vagyon és a befolyás mellett az ún. „elit” kiváltságos csókos kasztja is zárt körön belül öröklõdjön. 3
Mindeközben a sors gonosz tréfát ûzve kajánul a pofánkba röhög. Ha a hagyomány állításának hinni szabad, legalábbis egy orosz lapnak adott interjú tanúbizonysága szerint Francisco, a jelenleg regnáló mûminiszterelnök, oroszra és kínaira taníttatja gyermekeit. Lehet, hogy õ már tud valamit, amit mi még nem? S ha mindez még nem lenne elég, ezt a nyikhaj pernahajdert úgy hívják, hogy Magyar. A sors furcsán tragikomikus fintora ez. Itt él közöttünk, itt él velünk, ebben az országban, amelyet szintén Magyar-nak hínak, ráadásul, hogy tetézzük a bajt, ez a tag még magyarul is beszél, mégis, minden egyes cselekedetével, amelyet hatalomhoz jutva végrehajtott, csak pusztítást, rombolást, káoszt hagyott maga mögött. Összekeverik a szezont a fazonnal. Istent Mammonnal. Embert a pénzzel. Emberközpontúságot a pénzközpontúsággal. 1 rövid hír a Magyar Nemzettõl: „Tiltakoznak az újraírt tankönyvek ellen Nyílt levélben fordult a Tanítók Egyesülete és a Tankönyves Vállalkozók Országos Testülete Hiller István oktatási miniszterhez a még Magyar Bálint által bevezetett, általa tankönyvreformnak nevezett rendelet miatt. A jogszabály többek között elõírja, hogy a könyvekben hány betûbõl állhat egy szó, és hány szó lehet egy mondatban. A tiltakozók szerint az olvasástanítás folyamatos fejlesztése elengedhetetlen, ám ezt az igényt éppen az ilyen megszorító rendeletek teszik lehetetlenné, gúzsba kötve a szerzõk és kiadók kezét. Azok az elõírások, amelyek kizárólag egy típusú tankönyvek megjelenését engedélyezik, velejéig fejlesztésellenesek, és gyökeresen ellentétesek a Nemzeti fejlesztési alaptanterv szellemiségével. A Tanítók Egyesülete leszögezte: nem kívánják, hogy – módszertani szabadságukat
semmibe véve – helyettük mondják meg, milyennek kell lennie annak az ábécéskönyvnek, amibõl õk eredményesen tanítani szeretnének.” Forrás: Magyar Nemzet
Azon, hogy szokás szerint ezúttal sem kérdeztek meg senkit a témában jártas szakértõk vagy szakmai szervezetek közül, már senki sem lepõdik meg. Mindig így szokták. Itten kérem szigorú parancsuralmi rendszer van. Ez kérem tisztelettel diktatúra a javából, némi látszatdemokráciával nyakon öntve. Tudják, olyan ez, mint a kívülrõl szép primõr, ami belülrõl rohad. Amíg csak kívülrõl, tisztes távolból szemléled, addig nincs baj. Az utolsókat rúgjuk. A hatalom eltökélt szándékkal vezet végig minket a pokol felé vezetõ – és igen, mondjuk ki egész nyugodtan – kétségkívül rossz szándékkal kikövezett úton. Elõször könyékig beletúr a zsebünkbe, onnan minden mozdítható lóvét elvesz, majd pökhendi pofátlansággal és arroganciával arra szólít fel bennünket, hogy akkó’ mostantól kezdve szíveskedjünk öngondoskodni magunkról. Kisvártatva módszeres alapossággal szisztematikusan hozzákezd az öregek és betegek kiirtásához az egészségügy ellehetetlenítésén keresztül. Ja kérem, nem mi tehetünk róla, hogy az öregek beledöglenek az évekre nyúló várólistákba! De õk nem érik be ennyivel! Most már a jövõnkre is rá akarják tenni a kezüket. Már nem is csak arról van szó, hogy elzálogosítják a jövõt, már arról van szó, hogy a tudást, a tudáshoz való hozzájutást, a tudás iránti vágyat akarják kiölni a felnövekvõ nemzedékekbõl. Légy minél butább, annál könynyebben uralkodom majd rajtad! Ha a hagyomány állításának hinni szabad, hazánkban a lakosság 3%-ának kezében összpontosul a vagyon 40%-a. A gazdasági aránytalanság mellett mindannyian megtapasztaljuk azt a szellemi aránytalanságot is, amint
Gyurcsány! Már megint fogalomzavarban vagy! Gyurcsány! A beteg, az beteg – és nem vevõ! Gyurcsány! A halott, az halott – és nem élõ! Gyurcsány! Az élõ, az élõ – és nem halott! Gyurcsány! A vevõ, az vevõ – és nem eladó! Gyurcsány! Az egészséges, az egészséges – és nem beteg! Gyurcsány! A beteg, az beteg – és nem egészséges! Világos? Ha nem világos, akkor megvilágítom a betegsen pénzhajhászó elmédet: 1. Amit a nyolcvanas évek végén eltüntettetek társadalombiztosítási hatalmas összegeket, azt nagyon gyorsan fizessétek vissza! Az alábbi pontokban megindokolom, hogy miért: 4
egy már-már a mérhetetlenség hibahatáráig (1%-ig) lecsökkent törpeminoritás rátelepszik egy egész nemzetre, hihetetlen károkat okozva annak egészséges életvitelében, miközben mások munkájának gyümölcsét lefölözve gondtalanul élik világukat. Mi ez, ha nem a tipikus élõsködõ, a parazita valódi és eleven megtestesülése? A méheknél ezeket hívják heréknek. Igaz, még a herék is végeznek érdemi tevékenységet, õk termékenyítik meg a királynõt, ami ugye elengedhetetlen feltétele az utódok nemzésének, azaz a méhcsalád fennmaradásának. Sajnos azonban a herék emberi alteregói ahelyett, hogy népesebb családunk a nemzet fennmaradásának érdekében tevékenykednének, kizárólag embertársaik kollektív és bosszantó baszogatásában lelik örömüket. Nincs is mit csodálkoznunk hát azon, hogy szent célként lebegnek szemük elõtt az olvasni alig tudó diákok szintjére visszabutított tankönyvek. Momentán nem tudnám megmondani, hogy vajon az új betû-, szó- és szótagszámra vonatkozó szabályozás szerint beférne-e mondjuk a magyar irodalom tantárgyba az alábbi vers, de egy biztos, mindennél jobban és beszédesebben jellemzi a szabad demokrata „szakpolitikus” oktatáshoz való viszonyát. BIRKAISKOLA Egyszer volt egy nagy csoda, neve: birka-iskola. Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet. Ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott, így hát egy se ment oda, meg is szûnt az iskola (Weöres Sándor)
Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
2. A társadalombiztosítást minden dolgozó ember úgy a kiencvenes évek elõtt, mint a kilencvenes évek után a munkabérébõl, személyes anyagi javaiból fizette járulékként azért, hogy tisztességes nyugdíja legyen öreg korára, s ha lebetegszik, az egészségének visszaállításáért tegyenek meg mindent az orvosok. 3. A társadalombiztosítási befizetések EGYÉNI BEFIZETÉSEK és NEM AZ ÁLLAM PÉNZE! 4. Gyurcsány! Úgy viselkedsz, mintha az állam pénzérõl vagy a szocialisták pénzérõl hoznál döntést. Hogy világos legyen minden álreformernek: MAGÁNPÉNZEKRÕL VAN SZÓ! Amelyrõl sem Gyurcsány, sem Ágnes asszony, sem a kormány nem dönthet, de még az országgyûlés sem – Ezért azonnal vegyék le a napirendrõl! -, hanem csak, és kizárólag azok az emberek, akiké ez a megtakarítás! jó ha figyelünk
Nomen est omen – a névben van a végzet – mondja a latin közmondás. A görög regék szerint valaha Európa egy kis, szende királyleányka volt (figyelem: nem tévesztendõ össze a hasonló nevû egri borral), de az irigyek rosszindulatú figyelmeztetése szerint a mesékben a csúf, kis béka is királylánnyá, sõt az „echte” õseurópai gyakorlat szerint istennõvé magasztosul, ha valaki hatalommal bíró tõle akarja magát származtatni. Európa olyan kis királyleányka volt, szól a rege (hej, regõ, rejtem, róka rege róka, balos libsik mesét szõnek, de hó reme róma, és így tovább, urbánnépiesen), akinek nem csak az apja, hanem még az anyja is bizonytalan. A római jog szerint ez a bizonytalanság csúcsa, mert – ahogy mondták – csak az anya biztos. Európa esetében még az sem. De a királyi származása ennek ellenére kétségtelen, hiszen végsõ soron a nagy és fejlett Ajrópáról van szó. Az apját egyes „nagyon megbízható” források szerint szerint Okeanosnak, más „szupermegbízhatóak” szerint Phoinixnak hívták, az anyja pedig – kapaszkodjanak meg – Thetis, de lehet, hogy Perimedenek volt. Kérdem én: hát akkor ki a franctól származik is Ajrópa? Mondják azt is, hogy ez egyetlen asszony, csak két neve volt. Errõl meg az a kofaasszony jutott az eszembe, akinél egyszer, 10-11 éves gyerekként krumplit akartam venni. Ravaszul megkérdeztem, mert nem voltam benne biztos: „Néni, tessék már mondani, ez ella krumpli?” – Az, az kisfiam, a legfinomabb ella.” – „De kár” – mondtam – „mert nekem az édesanyám azt mondta, hogy rózsa krumplit vegyek”. Mire az asszony: „Hát ez az bogaram, ellarózsa. Biztos, hogy erre gondolt az édesanyád.” Egy krumpli, egy asszony, két név. Ahogy az üzlet kívánja. Állítólag nem is Ajrópában, hanem Föniciában (ma Libanon), a kereskedõk földjén született (Arab lett volna, vagy palesztin? Ajrópa névadója? Még rá gondolni is rémálom!), ahol igazán tudták, hogy kell az olcsó árut (akár saját magát is) jó áron eladni.
Élete leghíresebb tette, amivel beírta nevét a történelembe, amivel ámulatba ejtette a korabeli kultúrvilágot, az volt, hogy egy bikával, hm, hogy is mondjam, hát igen, ööö, fajtalankodott, no. Ezt a szót csak óvatosan és halkan és lábujjhegyen írom le, nehogy megsértsem vele a más „szexuális orientációjúak” érzékenységét. Bocsánatot is kérek tõlük és kérem, hogy segítsenek a tényhelyzetet adekvátan kifejezõ, de elavult elõítéletekkel kevésbé terhelt szó keresésében, ami nekem nem sikerült. Mióta Arthur Schwarzenegger a nõi és férfi egyenjogúság érdekében a káros nemi szegregáció ellen vívott sokfrontos harc részeként elrendelte, hogy az állami fenntartású iskolákban meg kell szüntetni az elkülönített fiú és leány öltözõket és vécéket, és koedukáltakat kell létesíteni – költségek nem számítanak, mert nincs fontosabb az ifjúság jó nevelésénél – és kötelezõen tanítani kell a gyerekeknek a „különbözõ életstílusok”, azaz nemi irányultságok teljes egyenértékûségét és az ezzel egyet nem értõ tanerõket ki kell rúgni, késõbb talán átnevelõ táborba vinni tudatformálásra, azóta nem tudom, hogy mit szabad és mit nem szabad mondani. Hiszen, ha valaki bikával szereti, az csak életstílusbeli különbség. Már várom, hogy mikor indul meg a harc az állatokkal kötött házasság jogi elismertetéséért, mikor bõvítik a melegfesztiválon bemutatott „életstílus választékot”, és a Popsi kultúrsziget mintájára mikor állítják fel az elsõ interaktív szexsátrat a mezõgazdasági kiállításon az ifjúság pluralizmusra és toleranciára nevelése érdekében, „Táguló Szemhatár – Új Kalandok és Élmények” felirattal a bejárat fölött. Visszatérve Európára, el kell ismernünk, hogy nem mindennapi dolgot cselekedett. Igazán méltó volt arra, hogy a történelmi (európai történelmi) emlékezet ne feledkezzen meg róla. (Nem tudom, hogy bekerült-e már a Guiness rekordok közé, vagy ez a 21. században, a legeslegek századában, már nem is számít komoly teljesítménynek?) Persze a hagyomány aztán ezt is megnemesítette: nem is igazi bika volt az kérem,
Az emberek által befizetett, saját, egyéni pénzérõl nem dönthet a kormány! Csak azok az emberek dönthetnek, akiké a befizetett pénz. Ezért fontos a NÉPSZAVAZÁS. 5. GYURCSÁNY! A társadalombiztosítás (EGÉSZSÉGÜGYIÉS NYUGDÍJJÁRULÉK) NEM ADÓ, hanem JÁRULÉK és egyéni, az állampolgárok MAGÁNpénze! VILÁGOS? 6. Gyurcsány! Nem rendelkezhet sem az állam, sem a kormány, sem a miniszterelnök, sem az egészségügyi miniszter, de az emeszpé sem ezekrõl az egyének általi, járulékfizetési megtakarításokról. Nem hatalmazták fel a járulékfizetõ emberek az államot, de senkit, hogy a saját, egyéni pénzüket, járulékként befizetett társadalombiztosítási összegüket (egészségbiztosítási- és nyugdíj járulékukat) bármire is felhasználja A KORMÁNY, az országgyûlés. NINCS EBBEN AZ jó ha figyelünk
hanem maga a görög fõisten, Zeusz, csak bika képében. Az istenek ezt így szokják. Hát ki más is lehetett volna? Borzasztó, hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe! Egy szentendrei szobrász annyira magasztosnak, szobrász vésõjére méltónak találta az ókori perverz pornónak ezt a fennmaradt esetét, hogy kõbõl megszoborta – természetesen csak az „elõjátékot”, mert a többihez, a „lényeghez” -, már csekély volt a mûvészi fantáziája. Annak elképzelését interaktívan rábízta a nézõre. Ez a szobor, ami valószínûleg még a kádári szocialista állam támogatásával készült – ma is díszíti Szentendre egyik parkját. Egy felgerjedt, férfiassága, bocsánat, bikasága teljében lévõ bika, a hátán egy kissé durván faragott, meztelen, de koronás (természetesen liberális és demokratikus, köztársasági koronáról van szó) hölggyel. Csoda, hogy nem ez elõtt a szobor elõtt rendezik még a rendszerváltott május elsejéket, a dolgozóknak az EU csatlakozást megünneplõ harcos seregszemléit. Hát igen. Olyan ez, mint Bill Clinton esete Lewinski Mónikával. Ugyanis a „suttogó propaganda” szerint õ nem egy irodai segédszemélyzettel, hanem magával Aphroditéval, a szerelem görög istennõjével hetyegett a Fehér Ház íróasztalán, a világ sorsát eldöntõ, szigorúan titkos iratoknak a feneke alá helyezésével biztosítva a kellõ geometriai helyzetet. Csak annyi történt, mint Európa esetében is, hogy Aphrodité Lewinski Monika képét vette fel, hogy orálisan enyelegjen vele. Ez utóbbi részletet egy amerikai újságban olvastam. Csak az volt a baj, hogy az a mocskos, rohadék, részrehajló és korlátolt fehér házi vizsgálóbizottság ezt nem érte fel ésszel. Errõl a sajnálatos esetrõl – mármint a vizsgálóbizottság sajnálatos rövidlátásáróról – jut eszembe egy másik, az európai kulturális gyökerekig hatoló csúcstörténet, de ezt majd legközelebb mondom el. Röcsöge – FÚSZ Folytatjuk
ÜGYBEN DÖNTÉSI JOGA A KORMÁNYNAK ÉS AZ AZ ORSZÁGGYÛLÉSNEK! LE KELL VENNI A NAPIRENDRÕL A TÉMÁT! Gyurcsány! Világos? 7. AZ INGYENESSÉG ILLÚZIÓJA kizárt, mert az emberek befizették elõre a bérükbõl és fizetésükbõl az egészségbiztosítási és nyugdíj járulékot. 8. ALKOTMÁNYELLENES AZ EGYÉNI JÁRULÉKOKAT A BEFIZETÕK FELHATALMAZÁSA NÉLKÜL – EELKÓTYAVETYÉLNI! 9. Gyurcsány! Nem Nagy-Britanniában és nem Amerikában élünk. Itt, magyar módszer van. Ha nem tetszik, akkor „Tessék! El lehet menni!” Forrás: Szõnyi Bartalos Mária 5
Ne vezessük be az eurót! – ezt akarta a dán népszavazók 53,2 százaléka még 2000. szeptember 28-án. Nem volt kicsi a részvétel: 87,6 százalék. Így Dániában azóta is koronával kell fizetni.
A Magyar Köztársaságban például most a népszavazás lejáratását végzi a fõsodratú sajtó. Holott az Unióban a népszavazás nagyon is szalonképes. Dániában, ebben az ötmillió lelkes uniós tagállamban csak az Európai Unióról hat népszavazás zajlott: az utolsó épp az, amelyik a korona megõrzésérõl döntött.
Már az Európai Gazdasági Közösségbe való belépést is voksolás elõzte meg: 1972. október 2-án a szavazásra jogosultak 90,1 százaléka járult az urnákhoz. Amikor a Magyar Népköztársaságban az alig tízéves Gyurcsány Ferenc szülei legföljebb a szavazócédulák közül választhattak, a PÁRT “közül” nem. Igaz, itthon akkoriban 99 százalékos volt a részvétel. A dán szavazók 63,4 százaléka akarta az ország EGK-tagságát akkor, tehát 1972-ben. Sokat kellett várni: 1986. február 27-éig, ekkor az Egységes Európai Okmány bevezetésérõl mondtak véleményt a dánok. A részvételi arány 75,4 százalék volt, Igent 56,2 százalék mondott. A maastrichti szerzõdés már jobban érdekelte a dán polgárokat: a jogosultak 83,1 százaléka voksolt 1992. június 2-án, és bátran! 50,7 százalékuk ugyanis nemet mondott. Gerincesek voltak a dánok. Megbosszulta-e ezt a moszkvai Kreml?. Bocsánat, az európai központ? Nem. Ellenkezõleg. Tisztelte a dánokat gerincességükért. A skóciai Edinburgh-ban tárgyalni kezdtek a dánok képviselõivel – tehát nem a pénzvilágot képviselõ komprádor burzsoáziával -, és négy pontban a dán érdekeknek engedtek. Ezekrõl késõbb. Így 6
1993. május 18-án az Edinburgh-i döntésrõl voksolt a dán szavazók 86,5 százaléka, s ezt a kompromisszumot már 56,7 százalék a nemzeti érdekekkel összeegyeztethetõnek tartotta. 1998. májusában a kisebb jelentõségû Amszterdami szerzõdésrõl voksoltak, 76,2 még erre is kíváncsi volt, s 55,1 százalékuk igent mondott. Ezután következett a 2000. szeptemberi eurószavazás: a dán korona megvédésével. Ami a bizonyos négy pontot illeti – amelyben Dánia az Unióval szemben a nemzet érdekeit védi -, azok a következõk. Az edinburgh-i döntésben az áll, hogy az uniós állampolgárság nem léphet a nemzeti állampolgárság helyébe. A másik, amit már említettünk: Dániában a hivatalos pénznem továbbra is a dán korona. A következõ: a védelmi döntések és intézkedések ügye. Azaz a skandináv ország nem fogadja el a közös európai védelem gyakorlatát. És visszautasítja a “kis” ország a tagállamokon “átívelõ” igazságügyi együttmûködést is. A “négy pont” egyébként azóta is foglalkoztatja a politikai életet. Újabb népszavazást fontolgatnak a pártok, köztük az Anders
Fogh Rasmussen által vezetett Venstre is. Jellemzõ módon a párt neve azt jelenti: “Bal”, noha egyértelmûen nemzeti, konzervatív erõ. (Idehaza a tervszerûen tudatlanságban tartott emberekkel az SZDSZ megtehette, hogy a választáson gyõztes Venstrét “liberális” pártnak kiáltsa ki, és “ünnepelje” a “liberálisok nyugat-európai gyõzelmét” – de a populizmusnak ezzel a visszataszító jelével itt nem érdemes foglalkozni.) A dán törvényhozásban, a Folketingben a Szociáldemokrata Párt, a Konzervatív Párt, a Radikális Párt is támogatja a népszavazás ügyét – eltérõen a magyarországi gyakorlattal, amelyben az önmagát demokrataként ünneplõ két baloldali párt a népszavazás lejáratásán buzgólkodik -, és a dán politikusok 2009 után szeretnék felülvizsgálni a négy pontot. Mindenesetre az ötmilliós ország példája bizonyítja: az Európai Unió nem Szovjet Birodalom. Az EU-ban nincs KGST és Varsói Szerzõdés. Azok a politikusok tehát, akik Brüsszelben is a moszkvai Kreml rémképét látják, és hanyatt homlok akarják teljesíteni “az Elvtársak” ki sem mondott óhajait, nem méltók uniós társadalom képviseletére. Balogh T. Gyöngyvér
jó ha figyelünk
Az egynemûek „házassága” – a jogász szemével Több képviselõ törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyûlésben annak érdekében, hogy más, “haladó” államok példáját követve, hazánk is tegye lehetõvé azonos nemû személyek házasságkötését. Érvelésük szerint nem létezhet részleges szabadság, és míg el nem érik céljukat, hazánkban nem lehet szabadságról beszélni. A benyújtott törvényjavaslat már általános indokolásában, mindjárt az elején, alapvetõ fogalomzavart mutat. Teljesen tévesen értelmezi a “szabadság” fogalmát, amelynek át-, illetve megéléséhez a törvényjavaslat elfogadását elengedhetetlennek tartja. A szabadság ugyanis nem jelenti azt, hogy mindent szabad. Még kevésbé jelenti azt, hogy mindent lehet. Az ember, a legtöbb szabadságot garantáló társadalomban is, alá van vetve fizikai, kémiai, biológiai törvényszerûségeknek, amelyek alól a jog õt feloldani nem hivatott, de nem is képes. A jogrend – elsõsorban az annak alapját képezõ Alkotmány – megszabja az egyénnel szemben kötelezõ állami szolgáltatásokat, megszabja a hatalom jogosítványait és határait, s megállapítja, hogy a le nem határolt körökben az egyén általában szabadon, a hatalom beleszólásától mentesen cselekedhet. E köröket nevezzük általában szabadságoknak. A szabadságok csak annyiban jogok, hogy az állam az egyén számára az azokon belüli mozgástér kihasználását külsõ beavatkozástól mentesen biztosítja, szükség esetén ilyen beavatkozással szemben az egyént védi. A házasság az Alkotmányban többszörösen elõnyben részesített, védett intézmény. Viszont nem szabadság mindenki számára. Az ember kétnemûsége biológiai törvényszerûség. Ilyen élettani törvény az is, hogy a társadalomban az élet továbbadása két különnemû ember személyes kapcsolata révén történik. Az embernek nem áll szabadságában a biológiai törvény megváltoztatása, legfeljebb annak figyelmen kívül hagyása vagy az azzal való visszaélés. Ám a társadalmi méretû visszaélés vagy figyelmen kívül hagyás társadalmi méretû katasztrófát eredményezhet. A társadalom a maga fennmaradását értéknek tekinti, az életet alkotmányosan védendõ értéknek minõsíti. Olyan értéknek, amelyet a társadalom létrehozta hatalom jó ha figyelünk
védeni, elõnyben részesíteni köteles céljai meghatározása során. Bár egyébként a közösségben együttmûködõ egyének társadalmi céljaik meghatározásában meglehetõsen szabadok, a gondolatés véleményszabadság által van módjuk e célok meghatározására, sorrendi besorolására, anyagi ellátására, az Alkotmányban kiemelt értékeknek a politikai célok meghatározásában elsõbbséget kell biztosítani. Elõnyben részesítendõ érték az élet. Elõnyben részesítendõ kapcsolat az élet továbbadását szolgáló társadalmi alapintézmény, a házasságon alapuló család. Így rendelkezik hatályos Alkotmányunk 15., 16., 66., 67. paragrafusaiban. A házasság, amelyen a család alapul, különnemû két ember – férfi és nõ – életközössége, olyan életközösség, amely eshetõlegesen az élet továbbadására képes. A következõ nemzedék, az élet továbbadása érdekében védi az Alkotmány e kapcsolat tartósságát, írja elõ a gyermek jogát családja részérõl védelemre és gondoskodásra, mert az megfelelõ testi, szellemi és erkölcsi fejlõdéséhez szükséges. A “gyermek joga” itt azt jelenti, hogy bár a család belsõ világa, a szülõk nevelõ tevékenysége, a belsõ érzelmi kapcsolat szabad, annak kibontakozását külsõ behatás ellen jogi eszközökkel is védeni, a társadalmi körülményeket e célok érdekében alakítani tartozik a hatalom, mégis, a családi kötelék szilárdságának, megóvásának a társadalom céljaiban hangsúllyal szerepelnie kell. A házasság fogalmának alkotmányos definíciója kizárja, hogy bármely, e meghatározásnak meg nem felelõ, egyébként emberek közt fennálló, érzelmi kapcsolatot jogrendünkben házasságnak lehessen minõsíteni. Mivel az élet továbbadására a társadalom érdekét szolgáló módon, bensõséggel és méltósággal csak két különnemû ember életközössége képes, egyetlen más közösség sem igényelheti a maga részére azt a kiemelt védelmet és gondoskodást, amit a házasságon alapuló családnak az Alkotmány szerint nyújtani kell. Ez ma hazánkban az alkotmányos jogi helyzet. Törvénnyel nem is változtatható. Ennek elfogadása viszont – amíg az Alkotmány e tekintetben nem módosul – minden magyar állampolgárra nézve kötelezõ! Minden egyéb, mégoly mély és állandó, emberek közötti érzelmi kapcsolat a jog rendjén szabad, abba a hatalom nem avatkozhat bele. Sem támogatólag, sem tiltólag – ez sértené a szabadságot.
Ha a felek érzelmi kapcsolatuk megerõsítését a jog eszköztárával keresik, arra a szerzõdéses szabadság alkotmányos lehetõséget nyújt. Alkotmányos kiemelést azonban az ilyen, a társadalom vonatkozásában nem gyümölcsözõ kapcsolat nem igényelhet. Fõleg nem az egyenlõ elbánás alkotmányos tétele értelmében, hiszen nem azonos társadalmi hatású kapcsolatokat kívánnak – tévesen – egyenlõvé minõsíttetni. Hogy a házasság épp e potenciális családi lét miatt élvez kiemelt védelmet, mutatja, hogy a szintén élet továbbadására alkalmas, noha társadalmilag kevésbé állandó kapcsolat, az élettársi viszony, ha abból gyermek származik, a házassághoz sokban hasonló jogi elõnyöket élvez. Minden más érzelmi kapcsolat lehet szabad adott társadalomban, de eleve nem kívánhat elõnyöket azon társadalmi cél szolgálatából levezetni, amely a társadalom fennmaradását szolgáló kapcsolatnak kijár. Még kevésbé tarthat igényt – e képesség híján – e címen kijáró elõnyökre az egyenlõségre hivatkozva. A különbözõ érzelmi kapcsolatokat ugyanis társadalmilag nem kell azonos módon kezelni – az Alkotmány csak az önkényes megkülönböztetést tiltja. Nem minõsül tehát sem kirekesztésnek, sem a gyûlölet megnyilvánulásának az, ha egynemû társak kapcsolatát nem minõsítik házasságnak. Ez csupán annak a ténynek elismerése, hogy a kétfajta kapcsolat különbözik, mind jellegét, mind társadalmi jelentõségét tekintve. Az egyik valóban két ember magánügye, a másik, hatásában, közügy is. Megjegyzendõ, hogy a szabad társadalom nem avatkozhat bele jogi eszközökkel a polgárai véleményszabadságába, így a rokonszenv vagy ellenszenv érzelmi világába. Minden ilyen kísérlet visszaüt, mert sérti a szabadságot és a magánautonómiát. A társadalom elfogadó magatartásának kialakítását csak óvatosan, tájékoztatási és nevelési eszközökkel, valamint az érintett kisebbség magát elfogadtatni tudó szerény magatartásával lehet elérni. Ennek során nemcsak a kisebbség, hanem a többség jogát is figyelembe kell venni, mert a demokratikus jogállamban a többségnek is joga van véleménye kifejtésére. Még a keresztény többségnek is. (A szerzõ volt alkotmánybíró, a PPKE Jog- és Államtudományi Karának nyugalmazott dékánja) Forrás: Zlinszky János
7
Rendszerváltás vagy gengszterváltás? Írásaimmal, a kérdés újragondolásához a megszokott közbeszéddel szakító és – vélhetõen – új, értelmezési kategóriákat kínálok fel a politikai rendszerváltás (hitegetõ) ígéretei és a szomorú valóság közötti óriási különbség okait, alaposan megvilágítva, kielemezve. A célul kitûzött valódi rendszerváltás, – ami egy új társadalompolitika alapját képezheti Magyarországon – a múlt és a jelen, szigorúan szakmai szempontok szerinti elemzésében érhetõ tetten. A demokráciának és az államnak a társadalmat kellene szolgálnia de nem ezt teszi, s nekünk magyaroknak az elmúlt 17 évben sem jutott a demokráciaélménybõl, sõt a helyzet egyre drámaibb. A mai magyar dráma az IMF, a Világbank, a nemzetközi tõke zsarolási lehetõségébõl és a hazai rendszerváltó elit (gátlástalan vagy naiv) hatalomvágyából adódott össze. Maga Orbán Viktor is rádöbbent arra az alapvetõ, s a jelen rendszert mûködtetõ hazugságra, hogy az „alibidemokrácia” rendszere beteg, sõt gyógyíthatatlan beteg. Igaz, ennek kimondására csupán burkoltan vállalkozott: „Megértettük, hogy a demokrácia nem varázsszer..” A kérdés tehát nyilvánvaló: Történt-e rendszerváltás, vagy csak a nomenklatúra egyes tagjai – megrémülve a Szovjetúnió legyengülésétõl – bevezették a „rothadó kapitalizmust” azért, hogy átmenthessék puszta életüket és a koncot? Maga Orbán Viktor is tudhatja a választ a kérdésre, hiszen õ is a rendszerváltók népes társaságába tartozik, és erre a kérdésre is vannak finomra hangolt válaszai: „A magát szabadnak gondoló nép nevében politizáló elit nem akarja, de talán nem is tudja beismerni, hogy.. a rendszerváltoztatás a magyarok óriási tömegei számára nem szabadságot hozott, hanem kiszolgáltatottságot.” Sokat töprengtem ezeken a kinyilatkoztatásokon. Ha valóban így gondolta, ahogyan leírta, akkor miért nem állt a helyzet magaslatán, 2006 õszén? Ha felismerte a nép becsapását miért nem csatlakozott a néphez? (Hiszen én a Kossuth téren minden tisztességes magyar politikust felkértem a csatlakozásra!) Miért nem a Fidesz vezére állított fel vizsgálóbizottságot a „burzsuj-KISZes” kormány és rendõrsége, 2006 október 23-i bolsevik stílusú törvénytelenségének kivizsgálására és miért kellett ezt civileknek megtenniük? Higgye el a kedves olvasó, hogy nem kívánok az Orbánt démonizálók körébe csatlakozni, de bizonyos kérdésekre, választ kell találjunk! Amikor a szociálliberálisnak hazudott kormány tevékenységét is megvizsgáljuk, akkor nem tekinthetünk el a múlt vizsgálatától, sõt a 8
valódi baloldaliság és a valódi liberalizmus szembeállítását is meg kell tennünk! Mert a kormányoknak nem az idegen tõkeérdekeknek a kiszolgálása a feladata, hanem a leszakadtak felzárkóztatásához, a középrétegek és fiatalok jövõjéhez kellene megteremtenie a szükséges feltételeket. Mindezt elsõsorban a tanulás, a munkához jutás, a felemelkedés lehetõségének biztosításával, mert ennek a hiánya az, amit számon kérünk a közvagyont eltüntetõ KISZ fiúkon és KISZ lányokon. A politikai színészgárda tehetségesei, persze mindezt megmagyarázzák, sõt úgy csapják be saját választóikat is, hogy a csalások, hazugságok többségét észre sem veszik, mert a pénzhatalom média politikája mindent eltakar. A tudásalapú, globálisan szervezõdõ világban, olyan nagy a tudatlanság, valamint az információ elemzés képességének olyan szintû radikális visszaszorulása tapasztalható, ami szinte hihetetlen. A társadalmi tudásszint emelkedése mellett a kreatív gondolkodás és az elemzõ képesség – elképesztõ méretû –, leépülése, sõt lerombolása tapasztalható. Mindent leegyszerûsítõ (gondolkodási) panelek jelentek meg a jólfizetett megmondóemberek, állandó televíziós szereplései kapcsán és így, a becsapottak érzelmi indíttatású politizálása vált döntõvé. Ráadásul a gazdasági elnyomás általános eszköze immár nem a hagyományos kizsákmányolás, hanem az eladósítás és a kiszolgáltatottság kettõsébõl kialakult, globális forma. Ez az eszköz a kamatrabszolgaság lett, amit felismerni lényegesen nehezebb, mert rafináltabb és kifinomultabb módszerekkel dolgozik, sõt egyenesen elhiteti magáról a hitelrõl is, hogy az a segítség a bajbajutottaknak. A magát baloldalinak hazudó és a kádári retorikát kapitalista viszonyok közé átmentõ KISZ vezetõk zöme, csupán a gátlástalan félrevezetõ manipulációiknak köszönhetõen maradhattak a hatalomban. A megszokott életük feladására képtelen csoport, továbbra is a jövõt meghatározó döntések feletti monopólium fenntartására szövetkezett, miközben – a jogos felelõségre vonástól reszketve – belekapaszkodik a hatalomba. A Kossuth térieket az egyéni és közös sorsunkat befolyásoló döntések jogának meg-, illetve visszaszerzése motiválta, s nem a bosszúvágy, s nem a társadalmi anarchia vágya, ahogyan azt, a félelemtõl vezérelt politikai elit elhitette a társadalom – gondolkodásra képtelen – részével. Ám a hatalom gõgje és a bûnelkövetésük miatti félelem, ahhoz az október 23-i erõszakhoz vezetett, ami végképp megfosztotta õket a további hatalom átmentési lehetõségtõl.
A magyarság egyéni és kollektív önrendelkezésének visszaszerzéséhez, új feltételek, képességek és szervezõdések szükségesek. Az általam felállított jövõkép két pillére az önszervezõdés és a felvilágosítás, amelyek nélkül nem lesz jövõ, s nem lehet túlélni a ránk telepedõ pénzháttérhatalmi nyomást. A felvilágosítás, szerintem nem csupán a tanulás és információhoz jutás, hanem a gondolkodás és elemzõ képesség visszaszerzése melletti magabiztosság, ami a létbiztonság érzése is! Annak a felismerésére is szükség van, hogy csak önellátó rendszerben kell gondolkoznunk hosszútávon, s a Történelmi Alkotmányhoz való visszatérés nem anakronizmus, hanem túlélés! Az önszervezõdés pedig erre épülve: egyfelõl a közbiztonság és kiszámíthatóság megteremtése a magunk számára, (Magyar Gárda, Polgárõrség, stb. és az önkormányzat népi felügyelete) másfelõl a kreatív, népnemzeti infrastruktúra és egészséges életmód, és környezet megteremtése. Ha mindez sikerül úgy, hogy az állam nem lesz képes az elsõ önszervezõdõ közösségeket megfélemlíteni és szétforgácsolni, akkor az erõs civil kezdeményezések vonzást fognak jelenteni a társadalom többi része számára is és a népnemzeti szervezettség, erõsödni fog. 1956-ban szép példát adtunk a világnak az önszervezõdésbõl, mert a munkástanácsok órákon belül átvették a hatalmat szinte mindenütt és a bolsevik tanácsrendszer, órák alatt összeomlott. Bizonyos írásaim arról is szólnak, hogy a fentebb említett civil közösségek az emberi méltóság feltétel nélküli tiszteletére épülõ, ún. Népnemzeti Civil Mozgalmat kell hogy alkossanak, mert csak az összefogás biztosíthatja a magyarság jövõjét. (Ezért kérek mindenkit a harcter.hu honlapon található írások elemzésére és kritikájára, mert a jövõ kérdéseit tisztáznunk kell és csak a jövõ felé fordulva tudunk majd, megmaradni!) Ami pedig a vallási kérdéseket és a szeretet-kultúrát illeti, ez a feladat kapcsolódik az önszervezõdéshez, – de talán még fontosabb – mert szükségünk van az õstörténeti kutatásokból kiderülõ, ún. szkíta-keresztény vallásra is, amely a szeretet-kultúra Jézusi megnyilvánulásának ma ismert, legmagasabb formája. A mai világ – gátlástalan – Aranyborjú imádatával szemben, óriási szükségünk van az empátiáról, egymásra utaltságról és a szolidaritásról szóló gondolatokra és elemzésekre, mert a kamatkapitalizmus világa felemészt mindent, ami erkölcsös és emberi. Ráadásul csökönyösen és szenvedélyesen, csak a fenntartható fejlõdés bûvöletében él, pontosabban haldoklik. dr. Bene Gábor jó ha figyelünk
VÁZLAT Bevezetés Ez az írás arra tesz kísérletet, hogy felvázolja azt a válság-teret, amelyben a magyar társadalom jelenlegi folyamatai zajlanak, és megfogalmazza azt a nemzet-stratégiát, amely e válságból kivezethet minket. Ez a törekvés ma még szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Ennek fõ oka, hogy olyan erõs a fõ-áramlatbeli megközelítési módok uralma, hogy “új nyelven” megszólalni az elszigetelõdés, sõt megbélyegzés, esetleg nevetségessé válás veszélye nélkül lehetetlennek látszik. Már pedig, mint azt megmutatni igyekszünk, “új nyelven” kell megszólalni, mert az uralkodó értelmezési keretek, és fogalom-készletek magyarázó ereje elapadóban van, látványosan kiderülni látszik, hogy nemcsak alkalmatlanok, de kifejezetten akadályát képezik a válság leküzdésének, mintegy tovább mélyítik azt. Ez a válság ugyanis, amelyben a magyar társadalom van, olyan komplex és olyan mély, hogy csak egészen új “narratívák” segítségével írható le. A káosz-elmélet szerint, ha egy in-determinisztikusan determinisztikus komplex rendszerben olyan intenzitású örvénylések zajlanak, mint amilyenek a mai magyar társadalomban, akkor ott olyan rohamosan csökken a jövõre vonatkozó prognózisok, illetve a jövõt aktívan befolyásolni kívánó tervek megbízhatósága, hogy az adott rendszer kezelhetõségének fenntartása csak az addigi paradigmák meghaladásával képzelhetõ el. Ellenkezõ esetben a rendszer gyorsuló ütemben dezintegrálódik, a szétroncsolódás öngerjesztõ mechanizmusai végzetes és visszafordíthatatlan folyamatokat indíthatnak el. Az írás arra is kísérletet tesz, hogy ne funkcionális és ágazati széttagoltságban, hanem egységes átfogó megközelítésben igyekezzen feltárni a magyar társadalmat sújtó válság dimenzióit, és fogalmazza meg a kivezetõ utakat. Mindez igen komoly módszertani nehézségeket jelent, amelyek meghaladásának esélyei ma még bizonytalanok. Külön is hangsúlyozni kívánjuk, hogy radikálisan szakítani próbálunk az uralkodó megközelítésnek azzal az “evidenciájával”, hogy a válság kizárólag, vagy fõként gazdasági, és így megoldásának kulcsa is a gazdaságban keresendõ. Mi ezt fordítva látjuk, a válság okainak mélyén fõként nem-gazdasági, és az uralkodó társadalomtudományi elméletek számára javarészt feltáratlan és megragadhatatlan összefüggések húzódnak meg, így a gazdaság válsága inkább már csak a felszínen jelentkezõ “származtatott” következmény. Egyébként is úgy véljük, hogy nincs “semmiben lebegõ” gazdaság, csak a társadalom komplex öko-szocio-kulturális gazdálkodási folyamata létezik, amelynek csak egyik, és megkockáztatjuk nem is a legfontosabb, eleme az, amit az uralkodó elméletek a mindenek felett uralkodó, mindent meghatározó gazdaságként írnak le. A dolgozat három fõ szerkezeti elembõl épül fel. Az elsõ rész egyfajta helyzetértékelés. Ebben egyúttal az általunk használt értelmezési keret és fogalom-készlet egysége alkotta “narratívával” is igyekszünk megismertetni az olvasót. Megkíséreljük szemléltetni, hogy milyen analitikusan megkülönböztethetõ rétegekre bontva próbáljuk feltárni a minket sújtó válságot, és, hogy milyen komplex megközelítési mód teszi összekapcsolhatóvá ezeket csak a modellszerû szemléltetés érdekében szétválasztott, de egyébként ezerféle szállal egymást átszövõ rétegeket. A második rész a nemzet-stratégia vázlatos kifejtését foglalja magába. A szükséges teendõket itt egyelõre úgy fogalmazzuk meg, mintha nem volnának olyan külsõ és belsõ korlátok, amelyek e törekvéseket akadályoznák. Ez tehát a “szükségest” igyekszik megfogalmazni, itt még nem foglalkozván azzal, hogy ebbõl mi és hogyan “lehetséges”. jó ha figyelünk
Mindez azért elõzmény nélküli kísérlet, mert minden szokványos tervezési folyamat ellentétes logikára épül, tehát mintegy a korlátozó tényezõk felõl eleve “terv-lebontja” a “maradék” lehetõségek mozgásterét. Így viszont mindig rejtve marad, hogy mi kellene minimum az egyszerû, de inkább a folyamatosan bõvülõ “nemzet-újratermeléshez”, hisz erre úgyis csak annyi használható fel, ami “marad”. Meggyõzõdésünk, hogy ez a “defenzív” mechanizmus döntõ szerepet játszott annak a történelmi lejtõnek a kialakulásában, amelyen a magyar társadalom, most már lassan egy évszázada mozog lefelé. És végül a harmadik rész igyekszik megfogalmazni azokat a külsõ és belsõ korlátozó körülményeket, amelyek kétségtelenül befolyásolják a nemzet-stratégiai elképzelések valóra váltását. Befolyásolják, és nem meghatározzák! Mert ezek a korlátok idõben és térben korántsem feltétlenül olyan abszolút determinisztikusak, mint amilyennek az uralkodó nézet-rendszer beállítani igyekszik. Sõt éppen az, az egyik legfontosabb törekvésünk, hogy bemutassuk, a nemzet-stratégia eredményes megvalósításának döntõ kérdése éppen az, hogy képesek leszünk-e új megvilágításba helyezni ezeket a sokszor ma még tabu-témának tekintett determinációkat. Például, hogy mit szólnak majd valamilyen lépésünkhöz a globális vélemény-hatalmak, vagy éppen fegyelmezõ-hatalmak (sokszor teljesen alaptalanul) roppant tekintéllyel felruházott intézményei. (az itt tevékenykedõ “multik”, az IMF, a Világbank, a hitelminõsítõk, a “nemzetközi pénzügyi körök”, a befektetõk, az Európai Bizottság, a globális médiumok stb.) Éppen azt próbáljuk érzékeltetni, hogy új külsõ és belsõ alku-mechanizmusok szervezeti-intézményi rendszerének felépítése nélkül egészen bizonyosan nincs kiút a jelenlegi, folyamatosan mélyülõ válságból. Az itt vázolt elképzelések, alkalmazott módszerek talán ma még utópisztikusnak tûnhetnek fel a tisztelt olvasó számára. Megértjük mindezt, de mégis arra igyekszünk felhívni a figyelmet, hogy ennél már csak az, az elképzelés utópisztikusabb, amely komolyan hiszi, 9
hogy az eddig is uralkodó nézet-rendszerek talapzatán felépíthetõ bármilyen, a válságból való kivezetõ utat jelentõ, nemzet-stratégia. I. A HELYZET. A magyar társadalom történelmének egyik legsúlyosabb, legbonyolultabb válságát éli át. Egy komplex társadalmi rendszer akkor van válságban, ha a benne felmerülõ kérdések száma és ereje nagyobb, minta az ezekre adott/adható válaszok száma és ereje. Ilyenkor a rendszerben súlyos alkalmazkodási súrlódás lép fel, és ez öngerjesztõ folyamattá válván egyre jobban rontja az egyensúly helyreállításának esélyét. Fokozza az ilyenkor egyébként is jelentõs veszélyt az, hogy ha ráadásul alkalmatlan “narratívák” próbálják értelmezni a helyzetet, így a kudarcok egyre mélyülõ sora mintegy eleve “borítékolható”. Ez ugyanis a konstruktív tanulás helyett a destruktív, patologikus tanulás társadalom-lélektani mechanizmusait erõsíti. Modellszerûen ábrázolva mindezt, a minket körülvevõ válság-térben analitikusan négy fontos réteg különböztethetõ meg. A közbeszéd válsága, a rendszer válsága, a társadalmi újratermelés válsága, a globális létmód általános válságának megjelenése a magyar társadalom belsõ válság-terében. 1. A közbeszéd válsága. A társadalmi kommunikáció elemi rendszerét jelentõ közbeszéd, vagyis az a diskurzus-tér, ahol az adott emberi közösség saját folyamatainak szabályozása érdekében igyekszik a verbális érintkezés anyagi és szimbolikus intézményeit, eszközeit, eljárásait felépíteni, ma összeroncsolódni látszik Magyarországon. Túlzás nélkül állítható, hogy valójában egy folyamatosan mélyülõ “verbális polgárháború” részesei vagyunk, a “szavak polgárháborújáé”. Egyre alkalmatlanabb értelmezési keretek, és fogalom-készletek kusza káosza kavarog egyre veszélyesebb örvényeket keltve. Mindez egyre nyilvánvalóbban “negatív végösszegû” játszmává kezd válni, ahol valójában már mindenki veszít, sõt mindenki tudja is, hogy mindenki veszít, mégsem állítható meg az egyre rombolóbb folyamat. Ennek legmélyebb társadalom-lélektani oka az, hogy amíg minden szereplõ úgy gondolja, hogy “számomra az már nyereség, ha én többet tudok ártani a másiknak, mint az nekem”, addig nemcsak, hogy nem törekszik leállítani e végzetes mechanizmust, de egyenesen ösztönzést is érez arra, hogy tovább gerjessze azt. Márpedig könnyû belátni, hogy ez az emberi közösségek kollektív öngyilkosságának legbiztosabb és legtöbb szenvedéssel járó módja. Döntõ fontosságú feladat tehát, hogy megértsük, mi tartja fenn, mi gerjeszti folyamatosan a verbális polgárháború e vészjósló örvényeit? Ennek megválaszolása azonban már átvezet minket a válság második rétegéhez a “rendszerváltás rendszerének” válságához. 2. A rendszer válsága. Az elsõ kérdésünk mindjárt az lehetne, hogy miért csak ilyen nehézkes és hosszú kifejezéssel lehet utalni arra a berendezkedésre, amelyben 1990 óta élünk. Minden rendszer ugyanis valamilyen elegáns “-izmussal” szokott önmagára utalni. Aligha véletlen, hogy a “közbeszélõk” a kezdetektõl igyekeztek kerülni a rendszer jelzésére a “kapitalizmus” kifejezés, inkább a sokkal semlegesebb demokrácia és piacgazdaság kifejezéseket használták/használják szinonimaként. (Tegyük mindjárt hozzá: hibásan! Történelmileg igen sokáig létezett piac kapitalizmus nélkül, és most úgy tûnik fel, a globális kapitalizmus egyre inkább jól “elvan” piac nélkül. A demokrácia említésének élõ cáfolata pedig ma éppen az a Kína, amely a világtörténelem legsikeresebb kapitalizmus-kísérletét hajtja végre, mindenféle demokrácia nélkül.) De akkor valójában mi is az a “valami”, amit a rendszerváltás rendszereként szokás említeni? Ennek megértéséhez fontos rögzíteni azt a tényt, hogy a magyar társadalom most már lassan fél évezrede birodalmi függésben él. Elõbb a török, majd Habsburg, aztán a “harmadik” birodalom, a szovjet-globalitás kísérlete birodalmának, és végül most a nyugatias globalitás birodalmának alávetve. Füg10
getlenségünket, szuverenitásunkat legfeljebb “procedurális” értelemben nyertük el 1990-ben, de hát ebben a formális értelemben 1920-tól kezdve folyamatosan “függetlenek” voltunk. A jelenlegi birodalmi függés felismerését kétségtelenül nehezíti, hogy ez a birodalom nem a földrajzi, hanem a szimbolikus térben épül fel. Nem egy “országként” mûködõ impérium tart minket függõ helyzetben, hanem egy országok feletti térben “lebegõ”, de azért nagyon is “létezõ” birodalom, a nyugatias globalitás hatalmi rendszere. E hatalmi rendszer fõ intézményei a kényszerítõ hatalmi, a fegyelmezõ hatalmi és a vélemény-hatalmi szimbolikus erõszak. Ezeket az intézményeket a saját “lokalitásunkban” közvetlenül megjelenõ multinacionális vállalatok, az IMF, Világbank, hitelminõsítõk, és a globális média testesítik meg. A valóságos hatalmat õk gyakorolják a Magyarország nevû “lokalitás” területén, hiszen érdekérvényesítõ képességük ma már sokkal nagyobb, mint valamennyi magyar uralmi szereplõé együttvéve (beleértve a társadalmi, gazdasági politikai, kulturális elitek mindegyik csoportját). Ez a globális struktúra gyakorolja ugyan hatalmát, de úgy, hogy se nem választjuk, se nem ellenõrizzük õket, és így értelemszerûen nem vállalhatják (nem is vállalják!) döntéseik belsõ társadalmi következményeit. Márpedig éppen az uralkodó politológia minõsíti az ilyen rendszereket “diktatúrának”. Vagyis ami most válságba került a “rendszerváltás rendszereként”, az a formálisan-procedurálisan demokráciának, jogállamnak, piacgazdaságnak feltüntetett, ám tartalmilag diktatúrának minõsíthetõ berendezkedés. Hogy milyen ereje is van ennek a lényegében ellenõrizetlen túl-hatalomnak, arra egyetlen adatként álljon itt a reálbérek és a profitok növekedési ütemében meglévõ hatalmas különbség az 1988 és 2008 közötti húsz év során. Ebben az idõszakban, amely a rendszerváltás elsõ két évtizedét fogja át, a reálbérek évi átlagos növekedése mindössze 0,7%-ot tett ki, miközben a profitok növekedési üteme kb. 23% volt. Ha figyelembe vesszük, hogy ennek nyomán ma már a magyar gazdasági térben megtermelõdõ profitok közel 90%-a a multinacionális vállalatoknál koncentrálódik, képet alkothatunk arról, hogy valójában kik is a fõszereplõi ennek az egészen szélsõséges hatalom-gazdasági asszimetriának. Az ilyen rendszerekben a “hazugság” mondhatni “strukturálisan kódolva van”, hiszen a “közt”, a közösséget megtestesítõ állam kénytelen azt hazudni a közösségnek, hogy az õ nemzet-stratégiai érdekeiket képviseli, miközben erre valójában már régen nem, de legalább is egyre kevésbé képes. Másfelõl viszont a globális hatalom-gazdaság domináns szereplõinek is kénytelen rendszeresen csupán hazudni azt, hogy készségesen kiszolgálja õket, mert egyébként, különösen választások elõtt, nem tudná saját formálisan, mégis csak létezõ uralmi pozícióját a választókkal újra és újra megerõsíttetni. Tekintettel azonban arra, hogy az egyre növekvõ “birodalmi” túl-hatalom nyomán a rendszer egyre nyilvánvalóbban képtelen a társadalom számára nemcsak a felemelkedést, de a már elért szerény élet-feltételeket is biztosítani, a társadalmi újratermelési folyamatok lepusztulásával a rendszer maradék legitimitása is szétroncsolódik. Küszöbön áll tehát a rendszer látványos összeomlása, amelynek számos intézményi elemét már nap, mint nap átélhetjük. A magyar társadalom tehát a káosz és anarchia felé halad. A rendszerváltás politikai oligarchiájának két nagy tömbje, miközben a diskurzus térben gyilkos verbális polgárháborút folytat egymás ellen, logikus módon mégis egyformán érdekelt a közbeszéd minél teljesebb szétroncsolásában. Amíg ugyanis egyre messzebbre kerülünk az alkalmas, tehát a helyzetet valóban tükrözõ narratíva uralkodóvá válásától, ezzel, legalább is egyre távolodunk a rendszerváltás bukásának “bevallásától”. A politikai oligarchia mindkét nagy “ politika-ipari holdingja” ugyanis joggal tart attól, hogy a rendszer bukásának látványos bekövetkezte egyben az õ kollektív bukásukat is jelentené, és ezt érthetõ módon minden eszközzel igyekeznek megakadályozni. Ez a patologikus egyezség a végsõ oka tehát annak, hogy tovább mélyül a verbális polgárháború, és, hogy az elmúlt húsz év során jó ha figyelünk
nemcsak, hogy válaszokat nem tudtak adni a társadalmi újratermelés már legalább egy fél évszázada mélyülõ válságára, de kollaboráns, globalo-komprádor pozíciójukból adódóan a kérdéseket sem tudták/akarták feltenni. Ez azonban már átvezet minket a harmadik válság-szinthez. 3. A társadalmi újratermelés válsága. A magyar társadalom már évtizedek óta folyamatosan halad lefelé egy olyan reprodukciós lejtõn, amelyen rövidesen kritikus pontokhoz érkezik. Lássuk melyek e reprodukciós folyamat legfõbb elemei. A továbbiakban négy olyan dimenziót szeretnénk vázlatosan bemutatni, amelyek meghatározó erõvel bírnak a reprodukció egészét illetõen. Az elsõ és legfontosabb az a dimenzió, amelyet talán a spirituális (érzelmi, morális, mentális, intellektuális stb.) talapzat megroppanásaként írhatnánk le. A másik három dimenzió inkább már csak ennek az alap-dimenziónak a “kivetülése”, tárgyiasulása, bár jelentõségük önmagában is döntõnek tekinthetõ. Ezek a népesedés, az egészség, és a társadalmi szolidaritás-együttmûködés rendszere. Szándékosan nem szólunk még itt sem az ökológiai rendszer válságáról és a gazdasági válságról, mert úgy véljük, hogy, nem tagadva jelentõségüket, ezek inkább csak “származékai” a fenti alap-dimenzióknak. Az alábbiakban így ezt az említett négy dimenziót tekintjük át. a/ A spirituális talapzat megroppanása. A magyar társadalom lelki-struktúrái végzetesen sérültnek mutatkoznak. Ennek története igen messzire nyúlik ugyan vissza, de azt fontos rögzíteni, hogy a rendszerváltás rendszere lényegében értelmezni sem tudta a problémát, megoldására pedig kísérletet sem tett. A társadalmi reprodukció itt jelzett elemeinek mindegyikénél egy sajátos csapda-helyzet alakult ki. A rendszer képtelen reagálni a közeledõ reprodukciós katasztrófára, a katasztrófa közeledését átélõ “közösség, mint alany” pedig képtelen reflektálni a rendszerre. Vagyis hiába érzi, tudja, látja, hogy a rendszer látványosan (“visszamenõleges hatállyal”!) bizonyul képtelennek az egyébként, bár felületesen, de éppen önmaga által megfogalmazott ígéretek teljesítésére, (felemelkedés, jólét, biztonság stb.), de nem tudja “leváltani” a rendszert. Sõt nemcsak, hogy a radikális követelésként megfogalmazódó “új rendszerváltást!” jelszó volt paródiaként nevetség tárgyává tehetõ, hanem a kultúráltan megfogalmazott rendszer-korrekciós igények is állandó megbélyegzés tárgyai az uralkodó diskurzusban. A rendszer tehát önmagát teszi egyre képtelenebbé az alkalmazkodásra, aminek fõ oka történetileg az, hogy ez egy szervetlenül “bevezetett” rendszer, amely egyszerû “másolati példánya” a nyugati rendszereknek, amelyek egészen más történeti idõben és térben egészen más feladatok teljesítésére jöttek létre. A kudarc tehát történeti értelemben is logikus következménye a rendszer “fogantatásának”. A spirituális talapzat szétroncsolódásának egyik fõ oka, hogy 1920 és 1956 között a magyar társadalmat négy olyan iszonyú erejû trauma is érte, amelyeknek társadalom-lélektani feldolgozása nemcsak, hogy nem zárult le, de el sem kezdõdött. (Trianon, holokauszt, kitelepítés-gulág, és maga 1956) Sõt az elmúlt évtizedek során minden berendezkedés (“kurzus”) ráterítette ezekre a traumákra a maga hamis magyarázó ideológiákból legyártott értelmezõ-rétegét, folyamatosan tovább rontva ezzel a feldolgozás sikeres elkezdésének esélyét is. Minden olyan kísérlet kudarcba fulladt, amely arra irányult, hogy a magyar nemzet, mint közösség átélhesse saját eredetét, küldetését, és “szenvedés-történetét”, vagyis önazonosságát. A mindenkori uralkodó közbeszéd ugyanis minden ilyen törekvést megbélyegezett, vagy nevetség, gúny és megvetés tárgyává tett és tesz ma is. Ennek nyomán pusztul és roncsolódik a bizalom, együttérzés, szeretet, vagyis azoknak a döntõ fontosságú szimbolikus javaknak minden készlete, amelyek nélkül emberi közösség nem létezhet. Lássuk, hogyan jelentkezik mindez a népesség, egészség és társadalmi együttmûködés rendszereiben. jó ha figyelünk
b/ A népesedési válság. Egy közösség demográfiai története a legpontosabb “tükör” arról, hogy mi is játszódik le az adott közösség reprodukciós “mély-szerkezetében”. A magyar társadalom termékenysége most már több mint ötven éve az egyensúly megtartásához szükséges szint alatt van, és folyamatos süllyedés nyomán ma alig felét éri el a minimálisan szükséges szintnek. Lényegében minden évben 50%-kal többen halnak meg, mint amennyin születnek, és e tendenciák folytatódása esetén, egy évtizeden belül akár kétszer annyian is meghalhatnak, mint amennyin születnek. Bármit is állítsanak az e kérdéssel foglalkozók, ha ez bekövetkezik, onnan nincs visszatérés. A magyar társadalom demográfiai reprodukciójának roncsolódása tehát akár egyetlen évtizeden belül megpecsételheti hazánk sorsát. A legsúlyosabb fenyegetést valójában az jelenti, hogy annak ellenére, hogy mindez közel fél évszázada zajlik, és a folyamatok évrõl évre romlanak, a magyar nemzet, mint közösség, mind a mai napig nem volt képes megállítani e végzetes lejtõn való lefelé mozgását. Sõt arra sem volt képes, hogy egyáltalán olyan nemzet-stratégiát dolgozzon ki, amely felvázolja annak a minimum három évtizednek a teendõit, amelynek során, teljes egyetértést és együttmûködést feltételezve, megkezdõdhetne a visszakapaszkodás. Ráadásul, mint a továbbiakban majd kifejteni törekszünk legalább ötven éve nem voltak olyan rosszak az egyetértés és együtt cselekvés esélyei, mint éppen ma. A népesség fogyás döntõ oka a születés szám csökkenése ugyan, de a halálozások igen magas szintje is komoly szerepet játszik a folyamatos hanyatlásban. Az ötvenes évek 250 ezres évi születés száma 25 év elteltével 170 ezerre csökkent, majd újabb 25 év elteltével kb. 90 ezerre. Ha ez, az elõttünk álló 25 év során is megismétlõdik, ezzel kezdetét veszi Magyarország végleges “felszámolása”. Ráadásul ezek a születési csúcsokat jelentõ évek, tehát az átlagosnál rosszabb években 30-35 év múlva akár a születések “megszûnésével” kell számolnunk? Ez képtelenségnek látszik ugyan, de egyelõre nincs határozott érv, amely cáfolatát adná. A magyar halálozási adatok Európa egyik legrosszabb helyzetben lévõ országának képét tárják elénk. A hatvanas évek végétõl 15 éven keresztül romlottak a halálozási adataink, (erre alig van példa az egész világon!), és jelenleg is igen alacsony szinten stagnálnak. De errõl részletesebben a következõ alfejezetben szólunk. c/ Az egészség “ügye” A címben szereplõ idézõjelek egy fontos különbség-tételre hívják fel a figyelmet. Az egészségügy és az egészség ügye egymással szorosan összefüggõ, de részben elkülönülõ kérdés-kört írnak le. A szûkebb értelemben vett egészségügy, vagy inkább “betegség-ügy” a már kialakult bajt próbálja orvosolni. Az egészség ügye azonban éppen a baj kialakulásának okait kísérli meg feltárni, annak érdekében, hogy a társadalom-szervezõdési mód betegség-képzõ mechanizmusaival szembeni fellépés lehetõvé váljon. A betegségeknek ugyanis minden társadalomban van egy sajátos, többnyire rejtve maradó, újratermelõdési mechanizmusa, amely szorosan kapcsolódik az adott szervezõdési mód belsõ feszültségeihez. Mindezzel persze nem kívánjuk kisebbíteni a szûkebb értelemben vett egészségügy kérdés-körének jelentõségét, csupán arra a közismert tényre utalunk, mely szerint ennek egész intézményrendszere csupán 10-15%-ban befolyásolja az adott népesség általános testi-lelki egészségét. A többit, ahogy már említettük, az a bonyolult öko-szocio-kulturális komplexum határozza meg, amelyet valójában a közösség “lét-módjaként” írhatunk le. A nemzet-stratégia céljait megfogalmazó fejezetben azonban részletesen foglalkozni kívánunk a szûkebb értelmû egészségügy átalakításának alapvetõ problémáival is. A hosszú távú idõsorok tanúsága szerint a magyar társadalom a 70-es 80-as évek során igen súlyos egészségromlási folyamaton ment át. És bár a romlás a 90-es években lelassult, egyes területeken lassú javulás is elkezdõdött, de hatalmas távolságra kerültünk azoktól a nyugati országoktól, amelyeket pedig a 60-as évek végén, 11
70-es évek elején még megelõztünk. Különösen megrendítõ a középkorú férfinépesség állapota. Most már több mint negyven éve folyamatosan romlik ennek a korcsoportnak szinte valamennyi egészség-mutatója, megbetegedési és halálozási adatai Európában Ukrajnával és Oroszországgal együtt a legrosszabb helyen állnak. A korszak mély-szerkezetének alapos elemzése rá kell, hogy döbbentsen minket arra a fontos összefüggésre, amelyre már utaltunk, de itt nem árt újra fel hívni rá a figyelmet. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a negyed századon keresztül (1970-95) tartó súlyos egészség-romlás valójában a globális alkalmazkodásunk nyitánya. A felkészületlen magyar társadalmat úgy hajszolják át a társadalmi, gazdasági, politikai, ideológiai, kulturális, ökológiai alkalmazkodási kényszerek egymással bonyolult interferenciában lévõ tömegén, hogy közben megfosztják tradicionális kötõdésének utolsó szálaitól, lehetetlenné téve, hogy a helyzethez illõ saját közösségi szervezõdéseit létrehozza. Az atomizálódó, azonosság-képzõ intézményeitõl megfosztott nyers “individuumok” így teljesen kiszolgáltatottá válnak a test és lélek minden betegségével szemben. Ezzel megindulunk lefelé azon a pusztító lejtõn, amelyen egyelõre még megállni sem sikerült, a reménykeltõ visszakapaszkodás távlatai pedig egyelõre bizonytalanabbak, mint valaha. A magyar társadalom “egészség-vagyona” tehát az elmúlt most már lassan fél évszázad alatt egy teljes történelmi korszakkal ez elõtti szintre esett vissza. A spirituális talapzat lepusztultsága, és az ennek nyomán súlyosbodó népesedési és egészségválság egyre inkább érezteti hatását a társadalom belsõ szolidaritási kötéseinek szétroncsolódásában. A latin amerikai szintûre nõtt társadalmi egyenlõtlenségek mellett az általános újratermelési válság egy önmagában is fontos válság-képzõ elemére a nyugdíj-rendszerre kell még kicsit részletesebben is kitérnünk. Mielõtt azonban erre rátérnénk, ejtsünk néhány szót a nemzeti vagyon kérdésérõl, hiszen a magyar társadalom reprodukciós válságának mélyülése egy másik síkon folyamatos vagyon-vesztésként is leírható. Az 1989-es év volt az utolsó, amikor a KSH évkönyv még tartalmazott egy olyan fejezetet, amely a “nemzeti vagyon” címet viselte, és ezzel e kategória számbavétele nyomtalanul eltûnt a statisztikai rendszerbõl. A magyar társadalom tehát úgy élte/éli át legújabb kori történetének átalakulási folyamatait, hogy nem tudhatjuk mindez, hogyan érinti a “lokalitásunk” létalapját jelentõ vagyon-tömeget. Pedig, mint kifejteni igyekszünk, arra volna szükség, hogy az 1989-ig létezõ nemzeti vagyon-leltárt jelentõsen kibõvítsük. Az a leltár ugyanis csak az anyagi vagyonra, és annak is csak egy korlátozott szférájára vonatkozott. Részletesen ki kell azonban dolgozni az ökológiai és a humán vagyon nyilvántartásának rendszerét. Az ökológiai vagyon a tiszta levegõt (Kyotói szerzõdés), a vizet, (amelyért, mint erõforrásért, már ma is háborúk folynak a világ számos pontján!), a termõföldet, és annak változatos öko-szisztémáit jelenti, és értéke akár 4-6 évnyi GDP-nek felel meg. A humán vagyon az említett egészség-vagyont, a mentális, intellektuális, morális, spirituális vagyon (együttérzés, együttmûködés, szolidaritás, bizalom, szeretet) elemeit jelenti, amelyeknek valós értékét csak akkor értjük meg igazán, ha lepusztulásuk nyomán a “negatív lenyomatukkal”, hiányukkal találkozunk. A humán-vagyon összértéke akár 6-8 évnyi GDP-nek is megfelelhet. Bár roppant bonyolult módszertani nehézségek állnak elõttünk, ez azonban nem indokolhatja azt, hogy az elmúlt 18 évhez hasonlóan továbbra se kezdjük el a komplex háromdimenziós nemzeti vagyon-leltár elkészítését. d/ A nyugdíj-rendszer válsága. Évezredek óta minden társadalom mûködteti a nemzedékek közötti elemi szolidaritási kötelékek valamilyen formáját. A tradicionalitás korszakaiban ennek fõ intézménye a történelmi család volt. A nyugatias modernitás a XIX. században, Nyugat Európában végleg szétzúzza ezeket a kötelékeket, így a súlyos reprodukciós válság alakult ki. Erre 12
válaszként Németországban és Franciaországban nagyjából egy idõben jött létre az a rendszer, amely mindezt egy, az állam által mûködtetett, de a tõke- és munkaerõ-tulajdonosok befizetéseibõl üzemelõ intézménnyel kívánta kezelni. Ez a rendszer addig kitûnõen mûködik, amíg az adott társadalom a demográfiai egyensúly állapotában van. Az olyan hosszú idõ óta egyre súlyosabb demográfiai “deficittel” sújtott társadalmakban azonban, mint amilyen az elmúlt fél évszázad magyar társadalma, a rendszer csak egyre nagyobb “áldozatokkal” tartható fenn. Valójában arról van szó, hogy, ha a társadalom egyre szélesebb rétegei a meg nem szült és fel nem nevelt gyerekek “fedezetét” saját folyó fogyasztásukra használják fel, akkor a folyamat végén “nyújtja be a számlát” a rendszer. Vagyis, ha a felhalmozott nyugdíj-járulék mellett nincsenek meg azok a korosztályok, akiknek elõ kellene állítani azokat a javakat, amelyeket a nyugdíjasok elfogyasztanak, akkor az egyensúly csak a nyugdíj korhatár jelentõs “kitolásával” és/vagy a nyugdíj-járulékok jelentõs emelésével állítható helyre. Nincs tehát mód arra, hogy “büntetlenül kispóroljuk” az új generációk felnevelésének költségeit a társadalmi reprodukció komplex rendszerébõl. Fokozza a zavart, hogy kialakult egy veszélyes mitológiai azzal kapcsolatban, hogy az un. “magán nyugdíj-rendszerek” megoldást jelenthetnek a hibásan “felosztó-kirovónak” nevezett “állami” rendszerrel szemben. Ez a látszat azonban csak azért jöhet létre, mert a világ nagy nyugdíj pénztárai a megtakarításokat jórészt nagy transznacionális vállalatok részvényeibe fektetik. Ezek viszont a világ olyan tereiben mûködnek, ahol bõven van “demográfiai potenciál”, és ennek nyomán az igen alacsony bérek miatt folyamatos extra-profit. Ami tehát a magán nyugdíj “fölényének” látszik, az csupán egy globális hatalom-gazdasági szivattyú sikeres mûködtetésének az eredménye. A rendszer kockázatai azonban éppen e világhatalmi struktúrák súlyosbodó instabilitása miatt nagyok és növekedõben vannak, sõt az sem elképzelhetetlen, hogy egyetlen emberöltõn belül folytathatatlanná válik a “szivattyú” mûködtetése, a rendszer látványosan összeomlik, maga alá temetve sok millió ember aktív életének összes megtakarítását, és az anyagilag stabil öregkor reményét. A Magyarországon 1997-ben végrehajtott nyugdíj-rendszerbeli változások így csak azt a hatalom-gazdasági célt szolgálják, hogy részben globális ellenõrzés alá helyezzék a potenciálisan legnagyobb “pénz-folyamot”, és hogy a radikálisan növekvõ tranzakciós költségekkel jelentõs forrást vonjanak ki az egyébként is súlyosan forrás-hiányos magyar gazdaságból. Mindennek rendkívül súlyos következményei már most is érzékelhetõk, nagy része azonban még csak a jövõben lesz érzékelhetõ. Ezzel elérkeztünk a válság harmadik rétegét áttekintõ elemzésünk végére. A bevezetõben említett negyedik rétegben a globális lét-mód általános válságát, illetve ennek a magyar “lokalitásra” gyakorolt hatását tekintjük át. 4. A globalitás lét-módjának válsága. A globalitás lét-módjára épülõ világunk ma fokozódó instabilitást mutat. Ennek fõ oka, hogy a globálissá váló rendszer képtelen megtalálni azokat az ökológiai és szociális egyensúlyi állapotokat, amelyek lehetõvé tennék a világ folyamatainak a stabilizálását. A tõke-viszony alap-logikája, amelyet Milton Friedman szállóigévé vált szellemes-cinikus szlogenje fejez ki a legpontosabban, egyre abszurdabb helyzetet teremt. E szerint: “The business of the business is the business.” Vagyis, ha valamilyen vállalkozás üzemgazdasági szinten profitábilis, akkor a tõke-tulajdonosnak nem kell törõdnie tevékenységének ökológiai és/vagy szociális következményeivel. Feltéve persze, hogy ezeket az “extern” költségeket sikeresen képes áthárítani más szereplõkre. A globális tõke számára ma már szabadon átjárható teret jelent a világ szinte valamennyi “lokalitása”. A mindezt megtestesítõ transznacionális vállalatok minél alacsonyabb béreket, adókat próbálnak elérni, és arra törekszenek, hogy a “dereguláció” nyomán minél kevesebb ökológiai és/vagy szociális norma szabályozza tevékenységüket. Enjó ha figyelünk
nek következménye azonban az, ami, mint láttuk a magyar társadalom esetében is fokozódó módon válik jellemzõvé, hogy az adott lokalitás érték-mezõi folyamatosan roncsolódnak, hanyatlanak. Ennek a fõ oka az, hogy az erõfölényükkel egyre inkább visszaélõ transznacionális óriásvállalatok folyamatosan nagyobb érték-tömeget “használnak le”, mint amennyivel hozzájárulnak (bérek és adók formájában) a lokalitás komplex újratermelési folyamatainak zavartalan folytatásához. Vagyis szembesülnünk kell azzal, hogy a világ mind több lokalitása számára, akár csak Magyarország számára is, jelenlétük, meghatározó szerepük a folyamatosan növekvõ társadalmi, gazdasági, kulturális és ökológiai deficitek legfõbb forrása. Mindez valójában egy globális méretû hatalmi rendszerre épül, amelynek fõ intézményi elemei a már említett, kényszerítõ hatalomként mûködõ transznacionális vállalatok világméretû hálója, a fegyelmezõ hatalomként mûködõ IMF, Világbank, WTO, hitelminõsítõ intézetek, és az értelmezõ-vélemény hatalomként mûködõ globális média. A válság imént elemzett elsõ három rétege valójában ezekre az összefüggésekre épül, így a minket sújtó válság-örvényekbõl való kikerülés feltételeit is ezekben az összefüggésekben kell keresnünk. A továbbiakban az elmondottak alapján megpróbáljuk összefoglalni, hogy milyen fõbb kihívásokra is kellene válaszolnia a nemzeti programnak. 1.
A nemzetnek, mint közösségnek a történelmi mélységû roncsoltsága. Egy igen rég óta tartó süllyedés nyomán történelmi mélységbe került a nemzetnek, mint közösségnek az önmagához való reflexív viszonya. Nincs ma már egyetlen olyan a nyilvánosságban tárgyalható alap-kérdés sem, amely körül minimális konszenzus volna teremthetõ, nem is beszélve az együttes cselekvés hosszú távú stratégiája körüli összefogásról. A helyzet, túlzás nélkül az 1850 és 1957 körüli idõszak görcsös, önpusztító indulatokkal teli bénultságát és tehetetlenségét idézi, “pisztolyként egymásra fogott magyarként” mered egymásra a hamis törésvonal mentén a “két Magyarország”. 2. A nemzet spirituális talapzatának lepusztultsága. A magyar nemzet önazonossága átélhetõségének rég óta növekvõ egyre súlyosabb zavarai, a nemzeti-közösség “lelki-állapotát” történelmi mélypontra juttatták. Ahogyan az kiszámítható volt, mindez egy bizonyos kritikus határt átlépve a hétköznapi lét elemi együttmûködési normáit is szétroncsolja. Pusztulnak a bizalom, együttérzés, szolidaritás, a “társadalmi tõke” felbecsülhetetlen értékû készletei. Ráadásul mindez egyre inkább öngerjesztõ lefelé tartó örvénylésben nyilvánul meg fokozva a bûntudat agresszivitás bûntudat hibás köreit, társadalom-lélektani patológiáját. 3. A nemzeti szuverenitás csonkoltsága. Az “elbeszélhetetlensége” miatt egyre súlyosabb következményekkel jár az, az evidens összefüggés, hogy 1990 óta ugyanúgy “birodalmi függésben” élünk, mint az elmúlt közel fél évezred során mindig. Csak mivel ez a “birodalom” nem a fizikai, hanem a “szimbolikus” térben épült fel, és a konstruált hamis-narratívák védik, még kevésbé kontrollálható alávetettségünk intenzitása. Számos jel utal azonban arra, hogy a társadalmi újratermelés lepusztulási lejtõje e birodalmi erõforrás “szivattyúk” teljes ellenõrizetlenségének köszönhetõk elsõsorban. Mindez a “rendszer” összeomlásához, káosz kialakulásához vezethet. 4.
A nemzet önmagával folytatott “diskurzusának” lehetetlenülése. Magyarország egyre mélyebbre süllyed a “verbális polgárháború” örvényeibe. Ennek egyik fõ oka, hogy nemcsak, hogy nem alakultak ki a helyzethez illeszkedõ kommunikációs mezõk, eszközök, technikák, hanem mindezen döntõ fontosság elemek alapvetõen éppen azoknak a struktúráknak a kezében vannak, amelyek a birodalmi alávetés eljó ha figyelünk
mélyítésében érdekeltek. Hamis értelmezési keretek, fogalom-készletek zavaros örvényei kavarognak abban a térben, ahol a minket körülvevõ lét megértésének és a nemzet, mint közösség javára történõ felhasználásának eljárásait kellene folyamatosan újraalkotni. 5. A népesedési folyamataink lepusztulása. A magyar társadalom lassan fél évszázada egyre mélyülõ demográfiai válságban van. A népesedési folyamatok fokozódó hanyatlásának közvetlen oka a termékenységi mutatók, és ebbõl következõen a születés-szám végzetes csökkenése, de szerepet játszik benne az igen magas, és fõként leginkább a produktív korosztályokat érintõ igen magas halálozási ráta is. A demográfiai tendenciák az adott közösség legpontosabb “tükrét” adják, így benne összefoglalva ismerhetõ fel a bennünket sújtó szinte valamennyi társadalmi, gazdasági, politikai kulturális, ökológiai stb. ok és következmény. 6. Az egészség vagyonunk roncsolódása, az egészség “ügye”. A magyar társadalom az elmúlt negyven év során szinte példátlan mértékû egészség-vagyonpusztulást élt át. Mindez azt a feltételezést támasztja alá, hogy a “rendszerváltás”, tehát a globális birodalmi alávetésünk valójában már a hetvenes években elkezdõdött. Az egészség-vagyon roncsolódásának súlyossága abból adódik, hogy egy teljesen felkészületlen társadalmat hajszoltak át igen rövid idõn belül a birodalmi követelményekhez való alkalmazkodás valamennyi állomásán. Mindez a patologikus önpusztítás olyan rendszerét hozta létre, amely Európa egyik legrosszabb egészségû országává tesznek minket. 7. A szûkebb ártelemben vett egészségügyi rendszer. Bár a szûkebb értelemben vett egészségügyi rendszer csak kb. 10-15%-ban “felelõs” az adott társadalom általános egészségi állapotáért, de súlyos helyzetünkbõl következõen rendkívüli jelentõsége van az ebben a rendszerben lezajló folyamatoknak is. A rendszer ma képtelen megfelelni annak a feladatnak, amelynek lényege, hogy a torz lét-módból származó minden patologikus következménnyel a szûkebb értelemben vett egészségügynek kellene megbirkóznia. Különösen úgy, hogy ma két egymást kizáró társadalom-filozófiára épülõ törekvés-nyaláb frontáll-zónájává van átalakulóban. 8. A társadalmi egyenlõtlenségek kezelhetetlen növekedése. A magyar társadalom már a 80-as évek végén is a térség legnagyobb egyenlõtlenségeket mutató társadalma volt, az azóta eltelt húsz év során pedig szintén Magyarországon növekedtek a legdinamikusabban az egyenlõtlenségek, így azok szintje ma már az átlagos latin amerikai országokét is meghaladja. Olyan végzetesen leszakadó “társadalmak” jöttek létre, mint az alsó 35-40%-ot kitevõ roncs- , és az alsó 10-15%-ot kitevõ pária-társadalom, a történelembõl kilökött rés-lakók “társadalmai”. Mindez azt jelenti, hogy a magyar társadalom létminõségükben eltérõ “társadalmakra” van szétesõben. 9.
A nemzedéki szolidaritás roncsolódása, a nyugdíj rendszer válsága. A népesedési lejtõ és a szétroncsolódó egészség-vagyon folyamatosan pusztítja a nemzedékek közti szolidaritási kötéseket, és megjelenik a nyugdíj rendszer egyre súlyosabb válságában is. A meg nem született generációk felnevelése helyett fogyasztásra fordított összegeket az ezt elmulasztó nemzedékeken “hatja be” a társadalmi reprodukciós mechanizmusok mélyszerkezetének elemi logikája. Tovább rontja a helyzet értelmezését, hogy a magán nyugdíj rendszer hamis hiedelmei azt ígérik, hogy e rendszer elháríthatóvá tudja tenni a népesedési válság nyugdíj rendszerre gyakorolt végzetes következményeit. 10. Az ökológiai rendszerünk pusztulása. A külsõ természet részben magán viseli az általunk követett pusztító létmód minden következményét, más részt a rendszer lepusztultsága 13
tovább torzítja a követett létmód egészét, vagyis itt is öngerjesztõ lefelé tartó spirálmozgás alakult ki. Az új három-dimenziós nemzeti vagyon leltár létre hozása teremtheti meg a külsõ természetnek a komplex társadalmi újratermelési folyamatokban játszott valóságos szerepének átértelmezését, és az “egész”-séges létmód irányába tett fordulat esélyét. 11. A társadalom anyagi újratermelési folyamatainak („gazdaság”) válsága. A nemzet-stratégia legfõbb célja éppen annak a bemutatása, hogy a gazdaság és annak válsága nem alapja, illetve oka a társadalom komplex öko-szocio-kulturális újratermelési folyamatainak, hanem sokkal inkább következménye. Az általános reprodukciós válság azonban éppen amiatt alakult ki, mert a magyar társadalom elvesztet-
te saját elemi szintû anyagi újratermelési folyamatai feletti ellenõrzés minden esélyét. A “gazdaságunk” valójában néhány tucat multinacionális óriás globális hatalom-gazdasági érdekeinek van alárendelve, lényegében teljesen figyelmen kívül hagyva annak társadalmunk anyagi újratermelésben játszott szerepét. 12. Az alkotmányunk alkalmatlansága. A magyar alkotmány már igen régóta képtelen eredeti történelmi funkciójának betöltésére, vagyis a “nemzet-test” megvédésére és gyarapítására, ehelyett utat nyit a birodalmi diktátumokat kollaboráns módon teljesítõ végrehajtó hatalmaknak. A rendszerváltás korrekciója egyben új alapokra épülõ alkotmányt is igényel tehát. Forrás: Bogár László – ttfk/Heti Ökopol
(folytatása következik)
mielõtt vádat emelnének ellene háborús bûnök miatt Orosz hírszerzõ elemzõk jelentették, hogy az amerikai elnök lánya, Jenna Bush apja és az egész Bush család számára mintegy 100,000 acre (40,000 hektár) földet vásárolt a dél-amerikai Paraguayban. Ezt a latin-amerikai hírügynökség szintén megerõsítette, közleményükben az alábbi olvasható: „Egy argentin tisztviselõ meglepõnek, és a térség kormányai számára aggasztónak nevezte, hogy George W. Bush családja a Guarani Víztározónál kíván letelepedni. Luis D. Elia, az argentin tervgazdálkodási minisztérium környezetért felelõs államtitkára egy jelentésében (ez a szöveg az ifobae.com oldalon fellelhetõ) avval foglalkozik, hogy Bush 98,842 acre földet vásárolt Észak-Paraguayban, a Brazília és Bolívia között fekvõ területen. Az amerikai elnök lánya az ENSZ egyik szervezetét használta álcázásra, hogy elrejtse a hatalmas földvásárlást. Ezt megerõsíti az AP hírügynökség is, „Jenna Bush csatlakozik az UNICEF programhoz Paraguayban” címû cikkükben ez áll: „Jenna Bush azért érkezett a szegény, tengerrel nem rendelkezõ dél-amerikai országba, hogy részt vegyen az UNICEF fiatal értelmiségieknek szervezett programjában, jelentette be hétfõn az ENSZ. Az UNICEF nem hozott nyilvánosságra részleteket George W. Bush elnök 24 éves lányának szerepével kapcsolatban, ami a biztonsági szakemberek szerint aggasztó.” E jelentések azt sugallják, hogy a Bush család így szándékozik felkészülni a háborús bûnök Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága által benyújtani tervezett vádjaira. Korábban megjelent beszámolók szerint: „Háborús bûnök portfoliója az Egyesült Államok elnöke, alelnöke és védelmi minisztere ellen, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága ’emberiség ellenes bûnökkel’ vádolja õket” Ezek szerint: „A Kreml hírforrásai szerint a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága bizonyítékok gyûjtésébe kezdett az Egyesült Államok elnöke, alelnöke, védelmi minisztere, USA katonai parancsnokok, valamint az Egyesült Államok Kongresszusa képviselõinek és szenátorainak többsége ellen, „emberiség ellenes bûntettek” vádjával, az ENSZ által „illegálisnak” minõsített, eddig több mint 30,000 ártatlan civil áldozatot követelõ iraki háború miatt. 14
Ez a második alkalom a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága történetében, hogy egy állam polgári és katonai vezetõi ellen háborús bûncselekmények bizonyítékait kezdik gyûjteni: az elsõ akció 1943-ban kezdõdött a Náci Német Birodalom kancellárja, Adolf Hitler és az ország más katonai és polgári vezetõi ellen." A Bush-kartell és Paraguay kapcsolatai a régmúltban gyökereznek, egészen a jelenlegi amerikai elnök nagyapjáig, Prescott Bush jó ha figyelünk
idejéig nyúlnak vissza, aki a náci német rezsim legnagyobb amerikai pénzügyi támogatója volt. Ezeket a szálakat még szorosabbra fûzték a hetvenes években, amikor az idõsebb Bush a CIA igazgatója volt, külügyminiszterként pedig Henry Kissinger szolgált, akivel közösen szabadították Dél-Amerikára a „Kondor mûvelet” nevû akciót. Errõl néhány szó: “A Kondor mûvelet, egy dél-amerikai orgyilkos kartell 1976-ban indult, amikor id. George Bush volt a CIA igazgatója, Nelson Rockefeller volt az USA (Gerald Ford) alelnöke, tanácsadója, Henry Kissinger pedig a védelmi miniszter. Ebben az évben Kissinger báb-diktátora, a chilei Pinochet megszervezte a Kondor mûveletet, mely Chile, Brazília, Argentína, Uruguay és Paraguay diktátorainak titkosrendõrsége által végrehajtott gyilkosságok sorozata volt. ” Tovább bonyolítja a dolgok jelenlegi állását az Egyesült Államok számára, hogy továbbra is megtagadják a hírhedt nemzetközi terrorista és a Kondor-mûvelet egyik irányítója, Luis Posada Carriles kiadatását. A People magazin heti világhírei között olvasható a “Posada és Bush bedugult ’ terror elleni háborúja’” címû cikkben: “A kubai emigráns, a terrorcselekményekkel vádolt Luis Posada Carilles újra a hírekben szerepel. Posada bevallottan a kitervelõje volt a Cubana légitársaság egyik gépének 1976. október 6-ai felrobbantásának, amely 73 áldozatot követelt. A “Latin-Amerika bin Ladenjének” is nevezett Posada jelenlegi a texasi El Pasóban tölti büntetését a ’bevándorlási törvények megsértése’ miatt. Személye dilemmát jelent a Bush-kormányzat „terror elleni háborúja” miatt. Az Egyesült Államok tervei Posada kitoloncolására kudarcot vallottak. Legalább hét ország – Kanada, Mexikó, Panama, Costa Rica, Guatemala Honduras és El Salvador – elutasította, hogy befogadja Posadát. Ugyanekkor a Bush kormány elutasította Venezuela kiadatási kérelmét, hogy Posadát ott állíthassák bíróság elé.Posada venezuelai állampolgár. 1985-ben a CIA segítségével szökött meg egy venezuelai börtönbõl, a repülõgép felrobbantása miatti pere idején… A képmutató gondoskodás csak az egyik probléma, amivel a Bush-kormányzatnak szembe kell néznie. Posada a CIA számára dolgozott mint robbantási szakértõ, diverzáns és erõszakos cselekmények terveinek kidolgozója. Jóval több mint száz gyilkosságot segített megszervezni szerte Latin-Amerikában és az Egyesült Államokban. Részt vett a Kontrák hadmûveleteiben Nicaraguában, az 1997-es havannai szállodarobbantásokban és egy Fidel Castro elleni merényletben 2000-ben. Emellett a nemzetbiztonsági archívum nemrég titkosítás alól feloldásra került dokumentumai szerint Posada közölte a CIA-vel, hogy õ és egy másik emigráns, Orlando Bosch (aki azóta is szabadon kószál Miami utcáin) a gép felrobbantására készülnek. A kubai nemzetgyûlés elnöke, Ricardo Alarcon kijelentette, a Bush kormánynak érdeke fûzõdik az ügy és a nyilvánosságra került információk eltüntetéséhez. „A Bush-kormány mindenáron el akarja kerülni az eljárást, mert valaki mindenképp rákérdez a CIA, és 1976-os igazgatója, id. George Bush szerepére.” Mindezen események legfontosabb vonatkozása az amerikai nép maga. Nem veszik észre, hogy mivé vált nemzetük valójában, és hogy napról napra jobban hasonlít a gyászos, szörnyûséges Harmadik Birodalomhoz, melynek vezetõi vereségük után hasonlóképp Dél-Amerika dzsungeleiben rejtõztek el a felelõsségre vonás elõl. Ezen emberek nemsokára ráébrednek majd, hogy micsoda rémálom létrehozásához segédkeztek. Forrás: Rózsa-Flores Eduardo
A legrosszabb a legdrágább egészségügy Az angol orvosi hetilap, a British Medical Journal részletesen ismerteti azt a vizsgálatot, amiben 12000 felnõttet kérdeztek meg hét iparilag fejlett országban arról, mi a véleményük saját egészségügyi ellátásukról. A hét ország – Egyesült Államok, Ausztrália, Kanada, Németország, Hollandia, Új Zéland, Egyesült Királyság – lakói közül legtöbben az amerikaiak vallották azt, hogy szerintük az egészségügyi rendszerüket alapvetõen át kell alakítani. Az Egyesült Államok csaknem a dupláját költi egészségügyre, mint az európai országok jelentõs hányada, de a megkérdezett amerikaiak a legelégedetlenebbek saját egészségügyi ellátó rendszerükkel. Az USA-ban a megkérdezett felnõttek 36 százaléka vallja azt, hogy a jelenleginél valami egészen más gyógyító-megelõzõ ellátásra van szükség, és csak 16 százalékuk gondolja, hogy apróbb változtatások is elégségesek lennének. A megvizsgált hét ország közül a hollandok voltak a legelégedettebbek. A holland polgárok 42 százaléka úgy értékelte a jelenlegi helyzetet, hogy csak kisebb módosításokra volna szükség és csupán 9 százalékuk válaszolta azt, hogy alapvetõ változtatások kellenének. Az Egyesült Királyságban teljes a társadalombiztosítás, de a lakosok 26 százaléka véli úgy, hogy apróbb módosításokra szükség volna és 57 százalékuk szerint alapos átépítés kell, 15 százalék pedig úgy gondolja: az egészet teljesen újra kell tervezni. A biztosítás hiányosságai szempontjából is az amerikaiak állnak az élen. Az ott élõk egyharmada írta le, hogy évente ezer dollárnál többet kell saját zsebbõl is fizetni a különbözõ szolgáltatásokért, a mind magasabb biztosítási díjon túl. Cathy Schoen, a cikk egyik szerzõje kiemelte, hogy valamennyi országban ott volt a legjobb az ellátás, ahol állandó családorvos tartotta kézben a gondozást. Kiderült, hogy mindegyik vizsgált országban a kórházban vagy sürgõsségi osztályon kezeltek egyharmada említette: az intézeti kezelésrõl a háziorvos semmiféle tájékoztatást nem kapott. A jelentést megismerõ egészségügyi vezetõk egyetértettek abban, hogy az orvostanhallgatók oktatásában az általános orvosok, a családorvosok magas szintû tanítása a jövõ feladata, mert az egyetemek eddig fõleg a különbözõ specialisták képzését igyekeztek biztosítani. Forrás: MTI
jó ha figyelünk
15
Szlovénia a minap bevezette az eurót. Szlovákia egy fõre jutó nemzeti összterméke – az elmúlt évek gazdasági növekedésének köszönhetõen – meghaladta Magyarországét. Észtország, amely tizenhat éve még a dicsõséges Szovjetunió tagja volt, most a modern piacgazdaság egyik mintaországa és tanítómestere. A román IT-szektor a világon az egyik legdinamikusabb: több ezer helyi vállalkozásból áll, és a román termékeket a világ legjobbjai közt emlegetik. És mi? Mi hogy állunk? Az eurótól fényévekre. Növekedésünk már öt éve az egyik legrosszabb a régióban. Tanítani viszont legalább tanítanak minket: a világ vezetõ gazdaságkutatói és elemzõi közt nincs sok vita arról, hogy kevés fejlõdõ ország gazdaságpolitikája volt olyan ostoba (nem elhibázott, nem téves, hanem os-to-ba), mint hazánké. És ha kényszerítenének se tudnék olyan jelentõs szektort mondani, amelyben valóban világszínvonalúak vagyunk. Nem csak a gazdaság maradt le A drámai lemaradás nem korlátozódik a gazdaságra, legfeljebb ott vehetõ legkönnyebben észre. Mi a helyzet például a külpolitikával, azzal a területtel, amiben az elmúlt tizenöt évben talán a legtöbb lehetõséget kaptuk? A régiónk feletti keleti befolyás egyik napról a másikra szétesett, a nagy birodalom helyett egy teljesen szétzilált, külpolitikailag egyelõre súlytalan szomszédot kaptunk. A Balkánt domináló délszláv középhatalom sok kicsi, kivérzett államra esett szét. A nálunk másfélszer nagyobb és lényegesen nagyobb presztízsû Csehszlovákia helyett pedig a kis Szlovákia lett északi szomszédunk. Közben odafigyeltek ránk: éltanulónak tekintettek minket, a kis Nyugat voltunk, itt, Keleten. Mit értünk el e kegyelmi állapotban? Talán az EU-tagságot? Hat év Meciar ellenére Szlovákia akkor lett EU tag, amikor mi, Romániának huszonöt év Ceausescu és nyolc év Iliescu után éppen három évvel kellett többet várnia. Ehhez az eredményhez nem kellett magyar külpolitika. Milyen számottevõ érdekünket sikerült érvényesítenünk bárki más érdekeivel szemben? Gyakorlatilag semmilyet. A Dunát elterelték a szlovákok, a régió gazdasági és kulturális központja sokkal inkább Bécs vagy Prága, mint Budapest, a határon túli magyarok pedig legfeljebb azokat a jogokat kapták meg, amiket kiharcoltak maguknak. Nem, nem akaratból volt kevés, hanem a képességbõl. Abból viszont ijesztõ mértékben. Talán azért maradtunk le a fenti területeken, mert társadalmi bajaink gyógyítása foglalta le figyelmünket és erõforrásainkat? No, az biz16
tosan nem. 1990 óta a népességfogyás felgyorsult, a társadalmi tõke szintje tovább csökkent, a cigány fiatalok iskolázottsága és foglalkoztatottsága drámaian zuhant, a korrupció növekedését mindannyian érzékeljük, a férfiak születéskor várható élettartama a legalacsonyabb az egész EU-ban, a magyar magaskultúra haldoklik, a funkcionális analfabétizmus megdöbbentõ szintet ért el. Ráadásul egyik esetben sem jutottunk el még csak az okok feltárásáig sem. 1990-ben még a legígéretesebb ország voltunk az Elbától keletre. A világ elsõsorban tõlünk várta, hogy példát mutassunk a többi átalakuló országnak. Hogy lehetett ennyire elrontani mindent? Hogy nem tudtuk megõrizni és kihasználni a lépéselõnyünket? Nem az akarat hiányzott. Minden rendû és rangú ember azt kívánja, hogy hazája gazdag, befolyásos és erõs legyen. Ha nem hazaszeretetbõl, akkor önérdekbõl. Hisz mégiscsak jobb egy nagy szemétdombon kakasnak lenni, mint egy kicsin. Nem, nem akaratból volt kevés, hanem a képességbõl. Abból viszont ijesztõ mértékben. A szélsõségesen elitvezérelt ország Az országot nemcsak, sõt sokszor nem elsõsorban a politikusai vezetik, hanem az üzleti, az egyetemi, a tudományos, a kulturális élet meghatározó személyiségei is. Õket együtt elitnek szokás hívni. Hazánk pedig szélsõségesen elitvezérelt ország. ...ha az ország komoly bajban van, és kétség ne legyen: éppen abban van, arról elsõsorban az elit tehet. Nem is lehet más. Minden témába vágó felmérés azt mutatja, hogy nálunk nem mûködnek azok a kis közösségek, amelyek szûrnék a nagy intézményeknek az egyénre gyakorolt hatalmát és befolyását. Ez persze nem meglepõ: a szabadság legfontosabb bástyáját jelentõ helyi kisközösségeket fizikailag verték szét, semmisítették meg 1944 és 1961 között, utána majd harminc évig lehetetlenné tették újak születését. Ráadásul nemcsak ezt örököltük, hanem megannyi monopóliumot – ha úgy tetszik, megannyi pici diktatúrát – az élet számos területén. Elektromos áram, telefon, ADSL-bekötés, kereskedelmi tévé, bevásárlóközpont: tényleg van választási lehetõség? A monopólium az egyénnel szemben: eleve eldöntött ütközet. Ezért aztán a magyar társadalom többsége, teljesen érthetõen, az ellenállás helyett az alkalmazkodást választotta és választja máig. Azt pedig, hogy mihez alkalmazkodunk, a nagy rendszereket közvetlenül (beosztásukon, vagyonukon keresztül) vagy közvetve (tekintélyükön, befolyásukon keresztül) a
vezetõ emberek határozzák meg. Azaz elit. Ennek értelmében, ha az ország komoly bajban van – és kétség ne legyen, éppen abban van –, arról elsõsorban az elit tehet. Egyszerûbben: a fejétõl bûzlik a hal. A mi halunk feje pedig rettentõ büdös, mert még 1981-bõl való. A tudatlanságból a féltudásba: a mai magyar elit tanulóévei 1981. Mágikus évszám. Ekkor kezdõdtek a „nagy reformok”, amelyekkel az ország technokratái, értelmiségiei és vállalkozói a kommunista rendszer adta kereteken belül próbálták hazánkat a Nyugathoz közelíteni. Beléptünk az IMF-be és a Világbankba, engedélyezték az évenkénti nyugati utazást (azért nem mindenkinek), és korlátozott teret adtak a magántulajdon bizonyos formáinak. Az évtized közepe felé bevezették többek közt a kétszintû bankrendszert, a személyi jövedelemadót és késõbb a „kiprivatizálásoknak” keretet adó társasági törvényt. A magyar tudósok, kutatók és értelmiségiek olvashattak néhány tiltott „kapitalista” könyvet, és néha elutazhattak fejlett országokba is. A reformok bizonyos értelemben sikeresek voltak. A géemkázók úgy érezték, hogy végre magánvállalkozást csinálnak; a professzorok úgy, hogy végre bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe; a közigazgatásba belépõ technokraták meg úgy, hogy végre nem a marxizmus dogmáiból kell kiindulniuk, hanem a józan eszüket is használhatják. A hetvenes évek biszkubélai sötétségéhez vagy a többi kommunista országhoz képest szinte nyugatiak lettünk. De csak ezekhez képest. A nyolcvanas években Magyarországon nem piacgazdaság és nem jogállam épült, így az ország sem a Nyugathoz közeledett, hanem az akkori Keletrõl húzta le az utolsó bõrt. A gmk-k nagy része például csak azért tudott talpon maradni, mert tevékenységeik ellátásához állami vállalatok eszközeit használták – ingyen. A gmk-k többsége nem klasszikus vállalkozás, hanem egyfajta üzleti élõsködõ volt. Valóban volt kétszintû bankrendszerünk, de egyáltalán nem úgy mûködött, ahogyan egy piacgazdaságban szokott, hisz alig tíz év alatt belül kétszer kellett állami beavatkozással megmenteni az összeomlástól. A társasági törvény tényleg lehetõséget adott a privatizációra, de annak folyamata mindenre emlékeztetett, csak jogállami keretekre nem. A magyar társadalomtudós is tanult valamit a nyugati könyvekbõl, utakból, konferenciákból, de ettõl gondolkodását változatlanul a hosszú évtizedek alatt beleivódott didaktikus, mechanikus, determinisztikus világkép határozta meg. jó ha figyelünk
Furcsa kettõség jellemezte ezt az idõszakot: a szovjet barakk perspektívájából a normális, nyugati berendezkedés kialakulásának illúzióját adta, a normálisabb világból tekintve viszont jól látszott, hogy ízig-vérig szocializmus volt. Nem kellettek a hazatérõ emigránsok A jelenlegi magyar elit meghatározó része a nyolcvanas években szerezte legfontosabb tapasztalatait a nyugati típusú berendezkedésrõl. Ekkor láttak, hallottak elõször piacgazdaságról, üzletrõl és demokráciáról, arról, hogy hogyan is kellene egy normális országnak mûködnie. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem tanultak volna azóta olyan keveset, ha nem a nyolcvanas évek tapasztalatai alapján próbálnák irányítani az országot ma is. A magyar elit a nyolcvanas években megtanultaknak köszönhetõen már tudja mit és hogyan kell csinálni. Ez persze részben a korukkal magyarázható. Az akkor 25-40 éves korosztály mára lényegesen idõsebb és ezzel párhuzamosan kevésbé nyitott lett. Legalább ilyen fontos azonban az a tény, hogy az akkor szerzett tudásukat máig relevánsnak érzik. Nem véletlen, hogy az összes többi posztkommunista országgal ellentétben, hazánkban egyetlen hazatérõ emigráns sem tudott számottevõ hatást elérni, vagy befolyást szerezni (kivéve természetesen Soros Györgyöt, aki egyszerûen megvásárolta). A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülrõl érkezõ külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy a nyolcvanas években megtanultaknak köszönhetõen már tudja, mit és hogyan kell csinálni. Nem mindenütt volt ez így, a legkevésbé Észtországban. Az észtek a kilencvenes évek elején vettek egy nagy levegõt, és kimondták, hogy nem fogadnak el semmit az elõzõ évtizedek „igazságaiból”. A nyugaton élõ emigráns észteket hazahívták, megannyi skandináv, német és amerikai intézménnyel indítottak csereprogramokat, a vezetõ vállalatok és állami intézmények élére szemtelenül fiatal embereket neveztek ki. E másfél millió lakosú kis ország önbizalma odáig terjedt, hogy valódi versenyhelyzetet teremtettek a legtöbb iparágukban, mondván, hogy az észt vállalkozók is akkor erõsödnek meg, ha versenyeznek. Láss csodát, az elmúlt évtizedben Észtország a kelet-közép-európai régió legdinamikusabb országa volt, a magyar gazdaságnál átlagosan közel kétszer (!) gyorsabban növekedett. Az észtek, akik tizenöt éve nem szégyelltek tanulni másoktól, mára tanítómesterekké lettek, akikhez szerte a világból járnak tanulni, ellesni a trükköt. A féltudás tort ül: a velünk élõ nyolcvanas évek Nálunk nyilvánvalóan minden máshogyan történt. Valahogy derogált tovább tanulni. jó ha figyelünk
Vegyük például a közgazdaságtan kérdését, hiszen ez mindenkit közvetlenül, mondhatni húsba vágóan érint. A nyolcvanas-kilencvenes években axiómaként kezeltük, hogy Kelet-Közép-Európában egyedülállóan, nemzetközi szintû szakembereink vannak e területen. Miért is lett volna máshogy, hiszen a régióban elsõként, 1982-ben beléptünk az IMF-be, és olyan legendák, mint Zseniális feketejános szárnyai alatt egy egész nemzedék tanulta meg, hogy mi az a nyugati közgazdaságtan (volt közöttük olyan, aki még angolul is tudott!)? Eltelt tizenöt év, és ez a fantasztikus gárda, ezek a világszínvonalú szakemberek egy szóval sem mondták, hogy valami nagyon-nagyon el van rontva. Volt egy-két megjegyzés hiányról, meg instabilitásról, de azt senki sem említette, hogy az egész magyar gazdaság rossz pályán lenne. Lehet, hogy nem tudták? Lehet, hogy tényleg el kellett menni a szakadék széléig, hogy lássák, közeledünk a mélység felé? Tudom én, hogy részben azért nem szóltak, mert védték az éppen kormányon lévõ barátaikat, de amikor azok ellenzékben voltak, akkor miért nem errõl beszéltek? Miért a reptérprivatizációt vagy a Széchenyi-tervet támadták, miért nem az adórendszer vagy az egészségügy átalakításának elmaradását? Mert egyszerûen nem ismerték fel, hogy ezek ekkora problémát jelentenek. Nem ismerték fel, mert az az eszközrendszer és gondolkodási keret, amit még a nyolcvanas években alakítottak ki, csak ennyire volt elég. A sort folytathatnánk a késõ Kádár-kor hazai politikai mûveltségénél megakadt riporterekkel, a marxizmus és bármilyen divatos nyugati elmélet sajátos katyvaszát tanító egyetemi professzorokkal, a nemzetközi szinten is értékelhetõ teljesítményre képtelen tudósokkal vagy a minden problémát huszonöt éve ugyanazokra az okokra visszavezetõ írókkal, költõkkel, filozófusokkal. Miközben a közemberek a kilencvenes években óriási teret nyerõ nagy külföldi cégeknél vagy azok talpon maradó hazai konkurenseinél elsajátították (mert el kellett sajátítsák) szakmájuk nemzetközi színvonalát, addig az elit döntõ többségét semmi sem kényszeríttette hasonló fejlõdésre. Itt nem csak a magukat mindenfajta önirónia nélkül „nagy generációnak” nevezõ kiöregedett polbeatfiúkról van szó. A jelenség éppen úgy tetten érhetõ a jelenlegi ötvenes és negyvenes korosztály megannyi tagjánál, akik megtehették, hogy a „Magyarországon ez máshogy van” gondolat jegyében az elmúlt tizenöt évben meg se próbálják ledolgozni a nyugati kollégáikkal szemben meglévõ szakmai és intellektuális lemaradásukat. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minõség, stílus és ízlés.
A magyar elit tagjainak döntõ többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívû elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk; univerzálisan fogalmaznak, de szinte semmit sem ismernek a közvetlen környezetükön kívül; folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk. Mind azt gondolják, hogy az, amit akkor, az aranykorban megtanultak, ma is elég. Bizonyos értelemben, mintegy önbeteljesítõ próféciaként, igazuk is van. Mivel a megfelelõ pillanatban õk voltak helyzetben, õk tudtak vagyont, pozíciót és tekintélyt szerezni. Ma õk a Politikusok, az Írók, a Tévés Személyiségek, a Nagy Nevettetõk, a Színészek, a Filozófusok, a Tudósok és a Szakértõk. És dicsérik egymást megállás nélkül. Egymás szemében õk a világszínvonal. Ezek a pozíciók lehetõvé teszik, hogy ideig-óráig még õk szabják meg a játékszabályokat, ezzel is meghosszabbítva saját hatalmukat. Ez a tudás ehhez tényleg elég volt. Máshoz viszont nagyon is kevésnek bizonyult. Az eredmények magukért beszélnek. A magyar elit az elmúlt tizenöt évben eljátszotta az ország egyik ritka esélyét arra, hogy valami igazán nagyot alkosson. Elõnyeink java részét elvesztettük, és beolvadtunk a közép-európai masszába. Mindenütt csak a nyolcvanas évek borzalmas középszerûsége. Nincs egyetlen normális közéleti vita. Nincsenek a tényekhez ragaszkodó, bátor és következetes közszereplõk és orgánumok. Nincs, aki rámutatna, hogy annyira azért mégsem egyediek a problémáink. Nincsenek gondolatok, amik a magyar határokon túl is izgalmasnak bizonyulnak. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minõség, stílus és ízlés. Na és? Semmi garancia sincs arra, hogy mindez megváltozik. Argentína, amely a huszadik század elején még a világ tíz leggazdagabb országának egyike volt, száz éve nem tud szembe nézni a saját hanyatlásával. Az országot szétfeszítõ társadalmi problémákról az argentin elit nem képes széles körben elfogadott diagnózist készíteni, hogy megoldási javaslatról ne is beszéljünk. A nyilvánvaló romlásnak fittyet hánynak, és a régi dicsõségbe kapaszkodva még mindig úgy viselkednek, mintha Buenos Aires lenne Latin-Amerika központja. Ezen az úton mi is elindultunk, és nem kell száz év, hogy teljesen lecsússzunk. Aki azt gondolja, hogy ezt a problémánkat megoldhatja a politika, ne adj’ Isten, egy kormány, az nem érti a krízis mélységét. Féltudású elittel a háta mögött még a világ legkiválóbb politikai garnitúrája sem tudna maradandót alkotni. Elõbbiek ugyanis a szakértõk, akik elõkészítik a fontos döntése17
ket; a kommunikátorok, akik megalapozzák vagy megtorpedózzák azok társadalmi elfogadottságát; a vezetõk, akiknek végre kell a kapcsolódó intézkedéseket hajtaniuk; és a finanszírozók, akik számon kérik a politikusok döntéseit. Arról nem is beszélve, hogy féltudású elit szükségszerûen csak féltudású politikai garnitúrát tud kitermelni. Ennek megfelelõen ahhoz, hogy elhiggyük, a mostani reformok valóban jobban át vannak gondolva és jobban lesznek végrehajtva, mint az elmúlt huszonöt év összes többi hasonló nekibuzdulása, vagy hogy kiutat jelentenek az elmúlt másfél évtized helyben járásából, azt is el kell hinnünk, hogy egykor Münchausen báró saját hajánál fogva rántotta ki magát a mocsárból. Tanulnunk kell azoktól, akik elõttünk járnak, vagy egyszerûen ügyesebbek. A mostaninál lényegesen komolyabb tudással bíró elitre van szüksége hazánknak. Ennek létrehozása természetesen hosszú idõbe telik majd, és egy egész generációnak je-
lenthet feladatot. Elsõ lépésben tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem mi tudjuk a legjobban, hogyan kell demokráciát, piacgazdaságot, jogállamot és általában véve normális országot építeni. Új utat találni, de nélkülük Tanulnunk kell azoktól, akik elõttünk járnak vagy egyszerûen ügyesebbek. A tanulás természetesen nem azonos a majmolással. Magunkat, a saját erõsségeinket és hibáinkat is sokkal tisztábban kellene látnunk ahhoz, hogy valóban felhasználhassuk mindazt, amit másoktól el lehet sajátítani. Ez a jelenlegi magyar elitnek túl nagy feladat volt, az általuk kialakított tudás- és társadalommodell zsákutcának bizonyult. Új utat kell találnunk, lehetõleg nélkülük. A nyolcvanas évek hamis tanulságaival meg nem fertõzött következõ generációnak át kell lépnie a mai magyar eliten. Nem foglalkozhat az elõbbi köldöknézõ vitáival, és nem fogadhatja el középszerû idoljait, és el kell utasíta-
Ez így nem mehet tovább. Ha ezen a pályán haladunk, akkor kulturális és gazdasági értelemben is periféria sodródunk. A nyolcvanas évek mutyivilágából kinõtt, és azóta több generációba is replikálódott féltudású, szûk látókörû elitet le kell váltani. Az ország, a nemzet és a magyar társadalom ügyeirõl felelõsen gondolkodók mára szinte kivétel nélkül eljutottak arra a következtetésre, hogy „ez így nem mehet tovább”. Nem mehet tovább, mert jelenlegi viszonyaink állandósulása tartós leszakadást, a nyugati fejlõdési modellhez való újracsatlakozási lehetõségünk elszalasztását eredményezheti. Amint azt az elmúlt másfél évtized vergõdése mutatja, a külsõ környezetünk drámai változásai nélkül is könnyen amolyan közép-európai Argentína válna belõlünk. Ezen túl azonban két olyan, az egész nyugati civilizációt átfogó folyamat is alakítja sorsunkat, amelyek súlyát nehéz lenne túlbecsülni, és amelyek drámaian felerõsíthetik víziótlan sodródásunk hosszú távú negatív hatásait. Az egyik a magyar gazdaság megállíthatatlannak tûnõ integrálódása az európaiba, a másik a kulturális globalizáció. Az európai gazdasági integráció hatására a következõ másfél-két évtizedben el fog dõlni, hogy az új tagországok csatlakozása nyomán kialakuló nagy európai munkamegosztásban milyen tevékenységek fognak hazánkban koncentrálódni. Magas szintû képzettséget igénylõ, nagy döntési szabadsággal járó és nagy nyereséget termelõ feladatok vagy elsõsorban szakmunka típusú, utasítás-végrehajtás logikájú, kevés nyereséget termelõk. Az elõbbi, ha úgy tetszik az ír változat, azt jelentené, hogy hazánk prosperáló pályára áll, képes hosszú távú perspektívát nyújtani tehetséges fiainak, és a gazdasági élet logikája megerõsíti a magabíró, az államtól és a nagy szervezetektõl független állampolgárok státuszát. Az utóbbi, a portugál modell, az állandósult rövid távú recesszió-konjunktúra ciklusok világa, ahonnan értelmes munkalehetõségek híján menekülnek a képzett fiatalok, és ahol az emberek egy meghatározó része nagy nemzetközi vállalat távoli filiáléjának bennszülött munkatársa.
nia annak megannyi rossz kompromisszumát. Ehhez azonban új tanítómesterek is kellenek. Van már néhány itthon is, de nagyszámban egyelõre csak külföldön találni méltót. El kell menni, hogy megtanuljuk kívülrõl látni magunkat, hogy a nyolcvanas évek belterjes perspektívái és félig rágott módszerei ne determinálják a mi gondolkodási kereteinket is. Ezután azonban haza kell jönni, mert rengeteg a feladat. Azok pedig, akik már újra itthon vannak, keressék egymást, segítsék egymást, és ne féljenek kimondani, hogy a helyi (kis)király meztelen. Így talán véget vethetünk a mai magyar elit siralmas országlásának. Forrás: Publius Hungaricus – Index
* Publius álnéven – Publius Valerius Publicola római konzul emlékére – az Egyesült Államok alapító atyái (Hamilton, Madison és Jay) publikálták híres, a föderális állam kialakulását alapvetõen meghatározó, alkotmánymagyarázó cikksorozatukat 1787-88-ban.
Ezzel párhuzamosan – de jelentõs részben függetlenül – felgyorsult a kulturális globalizáció, azaz a nemzetek kulturális önállóságának gyengülése. A tömegkommunikációs és kulturális piac erõteljes nemzetköziesedése az ízlés és ezzel együtt a kultúrafogyasztók által támogatott alkotások homogenizálódását is eredményezi. Ez a folyamat – a gazdasági integrációhoz hasonlóan – ki fogja termelni néhány nyertesét és nagyszámú vesztesét. Az elõbbiek nagy, országhatárokon átívelõ régiók kulturális centrumaivá válnak, és természetes gyûjtõhelyet és referencia pontot jelentenek az így lefedett területek tehetségei számára. Miközben az ilyen kulturális központok szükségszerûen kozmopolita nagyvárosok, paradox módon ezek képesek leginkább eltartani és megtermékenyíteni a helyi nemzeti kultúrát is (lásd Barcelona és Dublin példáját). Az alternatíva meglehetõsen lehangoló, különösen egy olyan, önmagát elsõsorban magaskultúráján keresztül meghatározó nemzet számára, mint a magyar. A kulturális globalizáció perifériáján ugyanis döntõ többségében fogyasztók laknak. Az alkotók elköltöznek, elhallgatnak, vagy a rendelkezésre álló szûkös pénzeszközökrõl folytatott szánalmas belterjes vitákba süppednek. A periférián fokozatosan leépül az értõ közeg, elfogy a pénz, és a nemzeti kultúrát önmegvalósító paprikajancsik hibernálják hosszú-hosszú idõre.
Ha az elmúlt húsz év által meghatározott pályán haladunk tovább, a gazdasági és kulturális értelemben vett perifériára szorulás gyakorlatilag biztosra vehetõ. 18
jó ha figyelünk
Magyarul: sorsfordító idõket élünk. A következõ egy-két évtized fejleményei nagyon hosszú idõre meg fogják határozni hazánk helyzetét. Ahogyan a kiegyezés vagy a szovjet megszállás fél évszázadra kijelölte az ország mozgásterét, ugyanúgy az európai gazdasági térbe való betagozódásunk és a kulturális globalizációra adott válaszunk is hosszú idõre meghatározza jövõnket. Ha az elmúlt húsz év által meghatározott pályán haladunk tovább, a gazdasági és kulturális értelemben vett perifériára szorulás gyakorlatilag biztosra vehetõ. Az ezígy Igaza van tehát mindenkinek, aki úgy érzi, hogy ez így nem mehet tovább. Ameddig azonban nem értjük, hogy mi is az ez és az így, és még inkább, hogy mit is kellene változtatni ahhoz, hogy ne legyen ezígy, addig legfeljebb keseregni és hõzöngeni tudunk, saját árnyékunkon átlépni viszont aligha. miénk a fejlett világ egyik legnagyobbra hizlalt állami szektora Az ezígy tünetei jól ismertek. Például az, hogy miénk a fejlett világ egyik legnagyobbra hizlalt állami szektora, de az állami oktatás és egészségügy minõségi mutatói katasztrofálisak. Közben tudományos és kulturális szempontból még csak részei sem vagyunk a nyugati fõsodornak. Politikai elitünk pedig nemcsak, hogy elfogadható helyzetelemzést, ne adj' Isten, kitörési stratégiát nem tud felmutatni (aki az elõbb arra gondolt, hogy „na de a reformok” vagy „na de a Nemzeti Konzultáció”, az kérem most hagyja abba az olvasást), de belterjességével, rövidlátásával és korrumpáltságával kifejezetten nehezíti helyzetünket. És akkor még nem beszéltünk a valóban nagy léptékû problémákról: a drámai népesedési helyzetrõl, a magyar cigányság teljes kiúttalanságáról vagy nyugati szövetségi viszonyaink erodálódásáról. Az ezígy azonban nem e jelenségek összesége. Sokkal inkább az a belsõ logika, ami összekapcsolja õket, ami biztosítja a fennmaradásukat, ami ellehetetleníti a változást, és asszimilálja vagy elkergeti a változtatni vágyókat. Az ezígy nem egy párt, nem egy érdekcsoport, mégcsak nem is egy generáció. Az ezígy normák és magatartásminták összesége. Az az íratlan szabályrendszer, ami mentén a magyar elit játszik. Az ezígy pillérei Az ezígy három, egymást erõsítõ pilléren nyugszik: a féltudás tudásként való elismerésén, a teljesítményelv ignorálásán, valamint az egyéni felelõsség tagadásán. A mai elit két évtizedes sikertelenségének egyik legfõbb oka, hogy a nyolcvanas években szerzett és gondosan konzervált féltudását valódi tudásként értelmezték. Elhitték maguknak, hogy nemzetközi szinten is értékelhetõ ismeretekkel, tapasztalatokkal bírnak, hogy nem kellene másoktól tanulniuk, hogy õk és csakis õk tudják, hogy mi kell ennek az országnak (errõl bõvebben lásd A féltudású magyar elit [1] címû cikkben). Féltudásukkal nem az az alapvetõ probléma, hogy sok mindent nem tudnak, hanem az, hogy mennyi mindenrõl nem tudják, hogy nem tudják. Képtelenek megkülönbeztetni a jó ötletet a bizarrtól, a hasznos tanácsadót a lézengõ rittertõl, általában a releváns tudást a kóklerségtõl. nekünk csak sztárjaink vannak, elismert szakembereink nem nagyon Az elit féltudása pedig lehetetlenné tette, hogy a teljesítmény meghatározó mérce legyen Magyarországon. Releváns tudás hiányában ugyanis a magyar elit nem volt és máig nincs abban a pozícióban, hogy hazai eredményeket nemzetközi kontextusban értékeljen. Ezért volt képes sikeresnek deklarálni az elmúlt két évtized különbözõ idõszakaiban a pártvagyon, a kárpótlás, a privatizáció, a nyugdíjreform, az autópálya-építés-finanszírozás vagy éppen az egészségügyi reform kezelését. jó ha figyelünk
Külhoni tapasztalatokkal összevetve látható, hogy koncepcionálisan el volt rontva és még rosszabbul volt végrehajtva mindegyik, de itthon örülni kellett nekik. Természetesen az egyes emberek szakmai megítélését sem a teljesítményük, hanem az eliten belüli babonák és hiedelmek vagy éppen személyes népszerûségük határozza meg. Ezért aztán nekünk csak sztárjaink vannak, elismert szakembereink nem nagyon. Teljesítményelvárás híján pedig nem lehet szó egyéni felelõsségrõl sem (persze elméletileg lehetne morális alapú felelõsségkoncepciónk, de Magyarországon ez tényleg csak elméleti alternatíva). Sokan megírták már: egy szint felett hazánkban egyszerûen nem lehet megbukni. És ez nemcsak az államhoz közel, a politikában, az akadémiai szektorban vagy a közmédiában igaz. Még a látszólag teljesítményelvû üzleti életben is mindig találni egy-egy haveri bankhitelt, egy kis állami támogatást vagy egy önkormányzati megrendelést, amivel elkerülhetõ a kudarc. Az ezígy és a közérdek Amilyen rossz a féltudás, valamint a teljesítményelv és az egyéni felelõsség hiánya az országnak, annyira kellemes az elit tagjainak. Az ezígy-ben ugyanis a pozíciók megtartásához se tudással bírni, se teljesíteni nem kell, elég ha az ember a körön belül van. Az ilyen elit nem alkotásra rendezkedik be, hanem szerzésre. Az üzleti elit, a magyar mágnások döntõ többsége vagy a korábbi állami vagyon áron aluli megszerzésével (privatizáció), vagy az államnak történõ túlárazott beszállítással (állami megrendelések), esetleg a törvények nyílt kijátszásával (számlagyárak, csempészet) szerezte vagyonát. A politikai elit önnön mindennapi betevõjét az állami és önkormányzati megrendelések – eufemisztikusan pártfinanszírozásnak nevezett – intézményesült megcsapolásval teremti meg. A honi kulturális és tudományos elit tagjai pedig szinte kizárólag – egy felkent személy vagy egy párt iránti – lojalitásban versenyezve próbálják biztosítani a fõ megélhetési forrásuknak számító állami támogatásokat. a mai magyar elit nem tanult meg alkotni A köz érdeke számára elõnyös alkotó tevékenységek egyszerûen nem kifizetõdõek. Miért teremtsen valódi versenyelõnyt a vállalkozó, ha legalább annyit kereshet túlárazott állami beszerzésekbõl vagy „alternatív csatornákon” kompenzált állami támogatásokból? Miért gyötörje magát a politikus távlatos problémákkal, ha a média és a médiából tájékozódó szavazók nem ezt kérik számon? Miért próbáljon valódi mûvészi vagy tudományos értéket teremteni valaki, ha az állami pénzt politikailag motivált látszattevékenységért ugyanúgy megkapja? Miért foglalkozzanak a magyar elit tagjai az európai gazdasági térbe való integrálódásunk vagy a kulturális globalizáció lehetõségeivel és veszélyeivel, ha enélkül is pozícióban maradnak? Az ezígy ellentétbe állítja a köz érdekét az elit tagjainak egyéni érdekeivel. Az elit tagjai a köz kárára boldogulnak. És mostanra nem csak a motiváció a probléma. Mivel sohasem volt rákényszerítve, a mai magyar elit nem tanult meg alkotni, építkezni. Az egész nemzetet érintõ összetett kihívások kompetens kezelése minden ország elitjének nehéz feladat. Az ezígy csak „szerezni” tudó elitjének azonban megoldhatatlan próbatétel. Az ezígy egyenes adásban: az egészségügyi reform Az ún. egészségügyi reform története jól illusztrálja e tényt. Egy nagyvállalat teljes átalakítását legalább egy évig szokták elõkészíteni, hasonló méretû állami intézményeknél ez kicsit hosszabb idõt vesz igénybe, míg az igazán összetett nagy rendszerek (és az egészségügy vita nélkül ezek közé tartozik) esetében ez rendszerint két-három évig tart. Két-három évig. Hazánkban az egész egészségügy átalakításának elõkészítésére hat hónap jutott. Kevesebb, mint amennyit például az egyik legnagyobb 19
hazai vállalat szánt adminisztrációs funkciói kiszervezésének elõkészítésére. Ki gondolhatta komolyan, hogy ilyen felkészüléssel a rövid távú költségcsökkentésen túlmutató, valódi minõségjavulást eredményezõ változtatások valósíthatóak meg?
A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy semmi garancia sincs arra, hogy egyhamar kilépünk a mutyi világából. Sõt tudatos és eltökélt változtatási szándék hiányában egészen biztosan hosszú idõn át megragadnánk e viszonyok közt.
A féltudásúak együgyû magabiztosságával tették fel erre egész kormányzati ciklusuk sikerét. Csak az, aki nemcsak soha nem látott ilyesmit, de még csak nem is olvasott róla; aki még azt sem tudja, mit használjon referenciának; aki azt gondolja, hogy a vezetés a deklarációkban merül ki; és aki elhiszi, hogy a „mieink” (a progresszívek, a nemzetiek, a liberálisok – kinek mi tetszik) tényleg mindenhez értenek. Röviden, a jelenlegi magyar elit. A kormány látványosan bízott abban, hogy ezt az ügyet ilyen megközelítéssel sikerre lehet vinni. A féltudásúak együgyû magabiztosságával tették fel erre egész kormányzati ciklusuk sikerét. Az ellenzék szerint nem is volt szükség változtatásra, esetleg több pénz kellett volna a rendszerbe. Mintha nem az lenne a helyzet, hogy más posztkommunista országok lényegesen kevesebb pénzbõl három-négy évvel magasabb várható élettartamot biztosítanak. A legrosszabbak azonban a magyar közélet hivatalos szakértõi voltak. Egy szót sem szólnak a megvalósítás esetleges nehézségeirõl, hanem csak jönnek a nyolcvanas-kilencvenes évek mozgalmi küzdelmeibõl ittragadt toposzaikkal: magán egyenlõ tökéletes; állami egyenlõ nemzeti; állami egyenlõ pazarló; magán egyenlõ kizsigerelõ. Ja, meg hogy a reformnak mindig örülni kell.
Az ezígy és a turáni átok A „szerencsésebb történelmi fejlõdésû” országokban az íratlan szabályok biztosítják, hogy az elit tagjainak érdekük legyen a közösségi célok elõmozdítása is. Nálunk is lehetne amúgy csinálni. A pályafüggõség nem azonos a turáni átokkal. A „nálunk ez mindig így volt, ezért mindig is így lesz” típusú érvek pusztán a tehetetlenek, a lusták és az örök megalkuvók kényelmes kifogásai a sodródásra.
Az ezígy tartalékai Bár a jelenlegi magyar elitnek köszönheti világra jöttét, az ezígy sajnos szülei nélkül is életképes. Képes ugyanis arra, hogy lassan, de biztosan szocializálja a következõ generációkat, és ezzel átörökítse, fenntartsa önmagát. Elég csak XY ifjúpolitikusra, esetleg AB-re, a mutyiból meggazdagodott fiatal BMW-sofõrre, továbbá CD-re, a politológusnak nevezett médiatitánra vagy EF-re, a magát kifejezni csak magyarul képes harminc körüli egyetemi adjunktusra gondolni. õk ugyanúgy az ezígy oszlopai, mint tizenöt vagy harmincöt évvel idõsebb mestereik. semmi garancia sincs arra, hogy egyhamar kilépünk a mutyi világából Az erõs túlélési képesség nem csak az ezígy sajátja: az egymást kölcsönösen erõsítõ, intézményesült szabályokról nagyon sokan leírták már, hogy ún. pályafüggõséget alakítanak ki, azaz könnyen túlélnek akkor is, amikor az õket létrehozó eredeti körülmények már rég nem állnak fenn. A pályafüggõség iskolapéldája a szicília maffia, ami évszázadok óta megannyi közszolgálati tevékenységet lát el: sokkal jobb módszerek is lennének ezen állami feladatokra, de olyan sokan érdekeltek a rendszer fenntartásában, hogy eddig minden változtatási kísérlet elõbb-utóbb elbukott.
20
normálisabb közegben az õ féltudásuk csak félpénzt érne Megannyi példa van olyan nemzetekre, amelyek képesek voltak kilépni káros szabályaik, szokásaik, normáik szorításából. Az írek közel két évszázad nyomorúságát és hanyatlását rázták le magukról az elmúlt huszonöt évben, a finnek egy még hosszabb ideig tartó gyarmati és félgyarmati lét okozta szellemi rabszolgaságból emelkedtek fel alig egy emberöltõ alatt. Az ezígy-bõl való kitörés természetesen lehetséges. Mai elitünkkel azonban nem fog menni. Se nem akarnak, se nem tudnak a viszonyokon változtatni. Nem akarnak, mert egy normálisabb közegben az õ féltudásuk csak félpénzt érne. De nem is tudnak, mert már túl sok idõt töltöttek el az ezígy-ben (és általában sehol máshol) ahhoz, hogy képesek legyenek máshogy és valóban másban gondolkodni. Az ezígy legyûrése Egy másik, más szabályok szerint mûködõ elit kell tehát. Ehhez a jövõ magyar elitjébe aspiráló mai húszasoknak és harmincasoknak (és persze az idõsebb generáció ezígy-et maga mögött hagyni képes néhány tagjának) egy teljesen új szabályrendszert, az amúgy-ot kell bevezetnie és követnie. Nincs mire várni, ezt már most el kell kezdeni. Az alapoknál. (I) A féltudásból a tudás felé Újra kell fogalmaznunk, hogy mit tekintünk releváns tudásnak. Meg kell ismerni azt, amit a valódi tudás mércéjének szokás tekinteni a nyugati civilizációban: a logikát, a tények keresését és tiszteletét, valamint az egészséges kételyt önmagunkkal szemben. Ez azonban ma itthon, a mai elit tagjai által uralt iskolákban és munkahelyeken lehetetlen vállalkozás. Egyszerûen nincs kitõl megtanulni (tisztelet a nagyon ritka kivételnek). A releváns tudás felismerésének, azonosításának készségét külföldön, Nyugat-Európában vagy Amerikában lehet elsajátítani. A sikeres adaptációhoz azonban meg kellene ismerni az országot és a magyar társadalmat. Ez azonban nem elegendõ. A külhonban szerzett tudást adaptálni kell hazánkra. Miközben a nemzetközi tapasztalatok rendkívül értékesek, egyik sem alkalmazható egy az egyben Magyarországon. A sikeres adaptációhoz azonban meg kellene ismerni az országot és a magyar társadalmat. Nemcsak Budát, az V. kerületet és a fõváros körüli mûfalvakat. Legalábbis sejteni kellene, hogy mik a legfontosabb kérdések egy tanyán, egy kisvárosban vagy egy cigányputriban, hogy miért költözik el valaki Írországba, és hogy miért marad Borsodban. Az amúgy-ban csak az a tudás tekinthetõ relevánsnak, ami a megismerés nyugati civilizációban elfogadott alapjaira és a hazai viszonyok átfogó ismeretére épül. (II) A teljesítmény rangjának helyreállítása Be kell vezetnünk a teljesítményt mint kiemelt fontosságú értékmérõt. Sajnos, ezt nehéz lenne itthon megtanulni, hiszen kis szigetektõl (bizonyos sportágaktól, az üzleti élet néhány szegmensétõl) eltekintve hazánk nem e logika mentén mûködik. Megint csak jó ha figyelünk
a nyugati tapasztalatszerzés marad az egyetlen széles körben elérhetõ alternatíva. Ahhoz, hogy az egyének megítélésében a teljesítmény valóban fontosabbá váljon, mint a szándék, le kell gyõzni még egy jelentõs akadályt. A jövendõ elitbe aspirálók többségének hinnie kell abban, hogy az alapvetõ kérdésekben ugyanaz a cél vezérel mindannyiunkat: egyikünk sem akar leszámolni a másikkal, egyikünk sem akarja tönkre tenni a másik egzisztenciáját, és mindegyikünk az ország és a nemzet elõnyét kívánja.
A változás elsõ jelei Az ezígy alapjai már nem olyan erõsek, mint öt évvel ezelõtt. A magyar elit legitimációja rendkívül meggyengült az elmúlt években. Az ország jelenlegi állapotán lemérhetõ kudarcuk – különösen a szomszéd országok éles kontrasztjának fényében – megrendítette a fiatalabbak és az önállóan gondolkodó idõsebbek bizalmát. A külföld pedig – ami a kilencvenes évek közepén az õ dicsõségük hamis himnuszát zengette – olyannak látja õket, amilyenek: belterjesek, anakronisztikusak és víziótlanok.
mélyen rögzült félelmekrõl és mondjuk ki, utálatról van szó Most ugyanis ennek az ellenkezõje igaz, és ezáltal a vélelmezett szándék (azaz, hogy ki a „mi emberünk”, akitõl nem kell félni) sokszor szükségszerûen tromfol minden más szempontot. E kérdésben különösen nehéz lesz megoldást találni, hiszen mélyen rögzült félelmekrõl és mondjuk ki, utálatról van szó - még a fiatalabb generációkban is. Elsõ lépésben meg kell találni azokat a célokat, amelyek nyilvánvalóan közösek, és ezek érdekében kell megpróbálni együtt dolgozni. Nem elég azonban, ha a teljesítmény a fokmérõ, fontos az is, hogy mércéje a nyugati civilizáció egésze legyen. Jól felfogott érdekünk, akárcsak természetes büszkeségünk azt követelik, hogy az amúgy ne fogadja el teljesítménynek azt, ami tõlünk nyugatabbra nem ütné meg a mércét. Európai uniós tagságunk és a kulturális globalizáció nemsokára házhoz fogják hozni a nyugati versenytársakat. Már nem sokáig lehet elõlük elbújni, itt az ideje, hogy elkezdjük hozzájuk mérni magunkat. (III) A felelõsség kultúrájának kialakítása S ha végre lesz egy magyar elit, amelyik meg tudja különböztetni a tudást a féltudástól, és amelyiknek valódi mérce lesz a teljesítmény, akkor kialakulhat a felelõsség kultúrája. Ehhez elengedhetetlen, hogy gazdája legyen a sikertelenségnek is, hogy következtetéseket vonjunk le a kudarcokból, és persze, hogy lapátra kerüljenek a teljesen alkalmatlanok. Óriási szükség lenne minderre, mert csak így alakítható ki a folyamatos visszacsatolások azon rendszere, amellyel kiemelkednek az alkotni tudók, és helyükre kerülnek a kontárok, azaz amely gondoskodik a fiatal amúgy fennmaradásáról.
Az õ egzisztenciájuk már nem függ a mai magyar elit kényétõl-kedvétõl. A mostaniaknál felelõsebb, nyitottabb és sikeresebb új magyar elit kialakítását nem kell a nulláról kezdeni. Egyrészt az elmúlt évtizedben a magyar egyetemisták jelentõs része már tanult külföldön, nem elhanyagolható hányaduk pedig kifejezetten nívós intézményekben képezhette magát. Idegennyelvtudásuknak köszönhetõen õk már nem csak helyi zseniktõl hallhatnak a világ dolgairól, képzésüket, világképük alakítását nem monopolizálhatja a magyar elit. Sõt külföldi tapasztalatuk lehetõvé teszi, hogy egyértelmûbben lássák a hazai helyzet fonákságait, illetve a megoldási alternatívákat, mint a szinte csak magyar tapasztalatokkal rendelkezõ mai vezetõ réteg. Másrészt hazánk az európai gazdaságba történõ integrálódásának mellékhatásaként az elmúlt évtizedben számos fiatal magyar vállalkozó, menedzser, kutató és mûvész kezdhetett nemzetközi karriert. Közülük jó néhányan sikeressé is váltak. Az õ egzisztenciájuk már nem függ a mai magyar elit kényétõl-kedvétõl. Mivel számukra az ezígy világa teljesen idegen és taszító, az azzal való szakítás egyik legfontosabb támaszai lehetnek. A következõ lépések Bármennyi biztató jelet is vélünk azonban felfedezni, el kell felejtenünk a „forradalom lájt” típusú elképzeléseket. Nincs olyan csodaszer, ami egyszerre megszabadít minket az ezígy-tõl. Aki azt állítja, hogy az elmúlt huszonöt év (és a többirõl most ne is beszéljünk) sarát gyorsan magunk mögött hagyhatjuk, az ostoba, vagy a szavazatunkra vadászik. A sokak által áhított új politikai párt is csak a mai elitre tudna támaszkodni, és hamarosan ugyanúgy beszippantaná az ezígy, mint a jelenlegieket. Önmagában nem gyógyír az állam leépítése sem, mert bár közintézményeink valóban az ezígy legerõsebb bástyái, a keletkezõ ûrt hû szövetségeseik, az államból élõ vállalkozók töltenék be – cseberbõl vederbe. Valami miatt azonban nagyon kevés hasonló példa van. El kell fogadni, hogy az amúgy kialakítása egy-két évtizedig is eltart majd. Az ugyanis nem egy könyv vagy egy törvény, amit egyszer meg kell írni, aztán mindenki követi, hanem egy normarendszer, ami csak fokozatosan alakítható ki, és amit csak lépésrõl lépésre lehet érvényesíteni. Az amúgy felépítéséhez alkotásra és tanulásra van szükség, ezek a tevékenységek pedig szükségszerûen sok idõt igényelnek. Aki részt akar venni mindebben, az valószínûleg nem teheti meg, hogy ne szerezzen számottevõ tapasztalatot tõlünk nyugatabbra. Nem azért, mert ott mindent tudnak, hanem mert annyi minden van, amit csak ott lehet elsajátítani. Bármennyi fecske is jön majd azonban haza Nyugatról, nem lesz elég a tavaszhoz. Egyenként, egyénenként ugyanis a legelszántabbakat is bedarálná vagy elüldözné az ezígy. Olyan szervezetekre és közösségekre van szükség, ahol a releváns tudás fontossága és a teljesítményorientáció gyökeret ereszthet és szárba szökhet. Ezek a mini amúgy-ok megvédhetik az oda tartozókat az elsõ idõszakban. Olyan kutatói csapatok kellenek, mint a Roska Tamás vagy a Simonyi Károly vezette; olyan cégek, mint a Concorde vagy a Graphisoft; olyan és olyan kezdeményezé-
jó ha figyelünk
21
sek, mint a Bûvös Szakács [2] vagy a Csillagszemû Táncegyüttes; olyan orgánumok, mint az Info Rádió. Valami miatt azonban nagyon kevés hasonló példa van. Minden bizonnyal azért, mert az ezígy-ben túl sok mindennek kell szerencsésen együtt lennie ahhoz, hogy ilyen kezdeményezések sikeresek legyenek. Egyszerre kell egy jó üzleti vagy „társadalmi” vállalkozó, tõke, szellemi társak, és persze kapcsolatok. jó pár ügyben tíz év múlva egyszerûen késõ lesz Az amúgy ügyéért tenni kívánók döntõ többségének ma még hiányzik egy-két tényezõ a fentiek közül. E lyukak betöméséhez olyan koordinációs intézmények kellenének, amik lehetõvé tennék, hogy a hiányzó tényezõk iránti kereslet megtalálhassa a kínálatot. Olyan szervezeteket és fórumokat kell létrehozni, amelyek kapcsolatot teremtenek az amúgy-ban érdekelt vállalkozó szellemûek között – anélkül, hogy amolyan központként megpróbálnák megmondani, hogy mit is csináljanak a többiek.
Köszönöm Unger Anna észrevételeit (Magyar abszurd, december 7.), de sajnos néhány megjegyzése téves. 1. Azt írja – azzal vitatkozva, hogy a népszavazás 1990-tõl alkotmányos intézmény-e, hogy a népszavazás igazából csak hét évvel késõbb került be az alkotmányba. Utána pedig önmagát azonnal cáfolva megjegyzi, hogy már az 1989-es alkotmánymódosításban szerepel a parlament joga a népszavazás elrendelésére. (Az aláírások összegyûjtése után ma is az Országgyûlés határoz a népszavazás elrendelésérõl.) Az alkotmány második paragrafusa második bekezdése így szól: “a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselõi útján, valamint közvetlenül gyakorolja”. A közvetlen “gyakorlás” nem egyedüli, de kitüntetett, az ókori görögökig visszanyúló intézménye a népszavazás – tehát már a második paragrafus kiemelten utal erre. 1989. november 26-án volt az úgynevezett “négyigenes” népszavazás, 1990. július 29-én pedig a köztársasági elnök közvetlen megválasztását célzó népszavazás. Ezek mintha még 1997 elõtt történtek volna. Amirõl õ beszél, az nem más, mint hogy az eltelt évek tapasztalatai alapján – gondoljunk például a LAÉT (Létminimum Alatt Élõk Társasága) 1992-es népszavazási kezdeményezésére arról, hogy a parlament oszlassa fel önmagát – 1997-ben módosították az alkotmányt, s részletesen taglalták, milyen kérdések nem kerülhetnek népszavazásra. De a népszavazással kapcsolatos kérdések 1997-es, alkotmányos “részletezése” nem cáfolata az állításomnak. Bizony, a népszavazás nem véletlenül került be az alkotmányba 1989-ben, ami alapján már azon az õszön az SZDSZ és a Fidesz elindíthatta a négyigenes népszavazását, amelynek sorsdöntõ szerepe volt a magyar rendszerváltás karakterének kialakításában. 2. Unger szerint a közvetlen demokrácia igazi mércéje az, hogy ha az emberek az alkotmányról is szavazhatnak. Ez igaz, s ennek lehetõségét meg kellene teremteni Magyarországon – sõt ez lenne az igazi megoldás. Éppen Kis János írta még évek22
Az amúgy-ért tenni szándékozó csoportok közül pedig néhánynak fel kell vállalnia nemzeti stratégiai kérdések nyilvános elemzését, sõt azokban megoldási lehetõségek azonosítását és megvalósításuk elõmozdítását is. Részben azért, mert az ezekben elért siker rendkívül nagy láthatóságot és legitimációt biztosítana az amúgy ügyének. De még inkább azért, mert jó pár ügyben tíz év múlva egyszerûen késõ lesz. Az európai gazdasági térséghez való integrációnk stratégiája vagy a kulturális globalizációhoz való viszonyunk például éppen olyan kérdések, amikre nem halogatható a válasz, mert késõbb már nem leszünk döntési helyzetben. Ha a következõ egy-két évben sikerül néhány nagy és számos kisebb kérdésben hitelesen újat mondani, nívós vitát provokálni, akkor kijelenthetõ lesz, hogy tényleg megtettük az elsõ lépéseket. Hogy van reális alternatíva. Hogy a nyolcvanas évek sem tartanak majd örökké.
kel ezelõtt: a magyar rendszerváltás legnagyobb hiányossága, hogy nem került sor egy olyan katartikus pillanatra, amelynek során elit és társadalom “egyesülhetett” volna. Nos, megítélésem szerint Magyarországnak új alkotmányra van szüksége, amelyet éppen egy népszavazással kellene törvényerõre emelni, s éppen ez a népszavazás jelenthetné az elmaradt katartikus pillanatot. De Unger abban erõsen túloz, hogy ha ez a feltétel nem adott, akkor már nem is juthat fontos szerep a népszavazásnak. Ne feledjük el, hogy alkotmányokat igen ritkán, van hogy évszázadonként egyszer vagy még ritkábban alkotnak meg az országok. Márpedig az, hogy a két alkotmány “közötti” hosszú évtizedek alatt vannak-e népszavazások, avagy nincsenek, s ennek adottak-e az alkotmányos feltételei, egyáltalán nem mellékes kérdés. A magyar alkotmány hangsúlyosan megteremti a lehetõségét a közvetlen demokrácia intézményeinek, s ennek alapján eddig öt alkalommal volt népszavazás Magyarországon (ami nem kevés!), mégpedig fajsúlyos témákban. Más kérdés az, hogy mennyire lehet élni valóságosan az alkotmányos és törvényes lehetõségekkel. Ez valóban probléma, ugyanis az bizonyosan látszik, hogy a magyar politikai elit az elmúlt 17-18 évben folyamatosan szûkítette és korlátozta a népszavazásra kiírható kérdések körét, illetve konkrét politikai érdekei alapján vagy engedett egy népszavazást, vagy nem. (Például a Munkáspárt NATO-tagsággal kapcsolatos kezdeményezését lényegében törvényellenesen tagadta meg a parlament egy már-már nevetségesen elhúzódó, 1993-tól 1996-ig tartó folyamat végén. Majd utána maga az Országgyûlés írta ki a kérdést népszavazásra.) A mai, rengeteg beadott kérdés körüli huzavonákon jól látszik mindez. Ám ez pusztán csak azt bizonyítja, hogy égetõen szükség lenne egy törvényi s egy alkotmányos rendezésre ebben a kérdésben is, hogy a népszavazás alkotmányos rangjának megfelelõen funkcionálhasson. 3. Unger Anna elfogadhatatlanul csúsztat, amikor azt állítja, hogy én a népi kezdeményezést a közvetlen demokrácia “netovábbjának” tartom.
Publius Hungaricus – Index
Ez egyszerûen nem igaz. Egy bekezdést arra szentelek, hogy bemutassam: Kis János téved, a magyar jogrendben fontos szerep jut a közvetlen demokrácia intézményeinek, s felsorolom ezek közül a legfontosabbakat. Így az ügydöntõ és véleménynyilvánító népszavazást, a népi kezdeményezést, a kiemelten fontos helyi népszavazást, a közmeghallgatást, a fórumot, a városrészi tanácskozást és a falugyûlést. Az alkotmányban szereplõ népi kezdeményezés (amelyet minimum 50 ezer választópolgár kezdeményezhet) egy ezen intézmények sorában, nem a legerõsebb, de nem is a leggyengébb. Ezt az egyet kiemelni a keretszerû felsorolásomból és azt mondani, hogy én ezt tartom a “netovábbnak” – hát, ez nem túl sportszerû eljárás. Különben olvassa el az Alkotmánytan (Századvég, 1993) címû alapkönyv, tankönyv 63. oldalának közepét, ahol a szerzõk a közvetlen demokrácia két legelterjedtebb intézményeként taglalják a népszavazást és a népi kezdeményezést. Ennyit errõl. 4. Jómagam kifejtettem már a cikkemben is, hogy a jelenlegi politikai helyzetet vis maiornak, rendkívülinek tartom. Azért, mert 2006-ban adatok, információk visszatartásával és a választók brutális megtévesztésével került hatalomra a Gyurcsány Ferenc vezette MSZP, ami az õszödi beszéddel egyértelmûvé vált. Következésképpen a választói felhatalmazás nem érvényes, a jelenlegi kormány illegitim. A kormány azonban az átfogó országos tiltakozás és hatalmas népszerûségvesztés miatt sem távozik, ezért patthelyzet alakult ki az országban. A demokratikus normákat, a demokrácia alapkövetelményeit azonban érvényesíteni kell. Rendkívüli helyzetekben rendkívüli megoldások kellenek, ezért állítom, hogy a tavaszra várható népszavazás ebben a rendkívüli helyzetben – kivételesen – következményében az illegitim állapot feloldását szolgálhatja. Nem az ellenzék érdeke az elõre hozott választások megtartása, hanem az országé. Így a szocialistáké és a szabad demokratáké is. (Fricz Tamás, Népszabadság)
jó ha figyelünk
Túlszeretni jöttem ezt az egy százalékos hatékonyságú Kókát, nem dicsérni! Túlszeretni azért, mert amit értõ keze megérintett, az menten szarrá változott! Maradhatna még miniszter a szadesz idétlen pojácája, hiszen idõvel lerombolhatná saját pártja után, akár a teljes népnyúzó koalíciót! Túlszeretni jöttem ezt a pótolhatatlan embert, aki vörös helikopteren üzent az alant döglõdõ mocsári békáknak. Aki kirobbanó sikerre vitte saját feneketlen zsebe szempontjából a Viadom-ot, az Elender-t, a Sulinet-et és a Hankook-ot. Aki öngerjedõ, küldetéstudatos kábulatában dübörgõ autópályákról, metrókról, völgyhidakról és Moszkva terekrõl álmodozott. Aki ámokfutása közben ki merte mondani a kíméletlen haszonelvû igazságot: – Én egy üzletember vagyok, cégem a Magyar Köztársaság! Aki áfás számlás simlin, füves cigit, biciklit, az illegális villát, sõt Kamillát és a félszeg nagymama megható levelét is fel merte áldozni sikertelensége oltárán. Túlszeretni jöttem továbbá ezt a “nélkülözhetetlen”, egy százalékos, kispöcsnyi, belvárosi zugpártot is! Azt, amelyiknek majdnem sikerült szakértelmetlenségével megbuktatnia saját pancserkormányát. Azt, ahol Demszky -miután kitüntette a szadista Gergényit-, most illemkódexet íratna a rendõrségnek. Azt, ahol az asszonyverõ Wekler családi kiskirályságot épít. Azt, ahol egészségügy végzetes kiéheztetését készíti elõ a hadtápos, rózsaszín budoáros H. Ágnes. Azt, ahol Kozák leköpi Rajkot, ahol Bauer, Bõhm, Magyar és Fodor végtelenül utálja másik társa másságát. Azt, ahol egy törpe minoritás nem akarja látni a Szent Koronát a tisztavatáson, és megtagadja a keresztény egyházak finanszírozását. Azt, ahol a melegjog elõbbre való a hidegjognál. Azt az extrémista pártocskát, amely ráadásul arcátlanul kijelenti, önzetlenül segítene a Fidesznek, hogy megszabaduljon a szélsõségesektõl. A túlszeretkezés aktusa közben persze megértem, hogy miért ujjonganak a szocik, a látszólag impotens pannon puma távozásának, aki országos sztrájkokba kovácsolta a baloldali szakszervezeteket a szocialista többségû kormány ellenében. Értem én a csapodár Kovács Pistike liberális koalícióéretlenségét is, aki bamba és gyermeteg vigyorral, örökké a deviáns másságok körül tobzódik. Értem én, ha már az összes európai listán az utolsók vagyunk, ráadásul még a londoni pénzügyi befektetõk /Hû, de sejtelmes, ízlelgessék: “a londoni pénzügyi befektetõk!”/ is megijedtek az SZDSZ-tõl, nos akkor tényleg van némi ok a maszopos pánikra. Én csak azt nem értem, hogy minek és miért örül ennyire, idõ elõtt a túlsúlyos jobboldali ellenzék? jó ha figyelünk
Mikor lesz kilövési engedély az SZDSZ-re? Miért ejt íly gyorsan örömkönnyeket, vagy miért harsog gyászos rekviemet a várható szadeszes feltámadás elõtt? Nem tudja talán a három alapigazságot? a.) Mivel minden eljövendõ kormányt az SZDSZ által képviselt erõ alakít, véleményez és befolyásol, az SZDSZ nem tûnhet el, nem bukhat meg, nem szorítható ki alkotmányos eszközökkel és választásokkal a hatalomból. Az SZDSZ-t szeretni kell, szeretni illik, akár a megszállókat! b.) A közvagyon pártvagyonná történõ rendszeres újraosztása érdekében, az eljövendõ kormányok csak váltakozva /rotációban/, vagy az SZDSZ-el közösen gyakorolhatják hatalmukat. c.) A pénzügyi stabilitás és kiszámíthatóság érdekében az eljövendõ kormányokat választási ciklus közben nem szabad megbuktatni. A parlamenti ellenzéknek önmérsékletet kell tanúsítania, nem léphet ki a rá osztott szerepbõl, nem támadhatja nyíltan a jelenlegi uralom bázisát képviselõ SZDSZ-t! Mert ne legyenek illúzióink, a feltámadás elõkészítése a szadeszben már javában elkezdõdött! A gyorshajtó Gusztos koalíciót ajánl Rogánnak. Horn azonnal kijönne az egyre kínosabb közös kormányzásból. Fodor abszolút egyértelmûnek tartja az SZDSZ-Fidesz együttmûködését. Az SZDSZ rendre üdvözli Kósa, Pokorni és Rogán javaslatait. TGM feldicséri az államférfiúi adottságokkal rendelkezõ Fidesz vezért. Miközben az Indexen megnyilvánul Cséfalvay, a polgári szövetség titkos liberálisa, és Kóczián Péter a Heti Válaszban, aki méltatja az esetleges, liberálisokkal történõ közös kormányzás elõnyeit. Orbán nélkül társulna a szadesz, amire jön Kósa meglepõ válasza: -Gyurcsánnyal nem! Nem, nem, soha! A nagykoalíció elutasítását nem követi a kiskoalíció elleni határozott fellépés! Ezek után persze hiába utasítja el gyengéden a törpepárt felajánlkozását Orbán, ha már a parlamenti frakciók is olajozottan együttmûködnek. Az államelnök közös megválasztását követõen emlékezzünk vissza, miben szavazott együtt a két liberális gyökerû párt: Az utóbbi idõben együtt mondtak nemet az államelnök aspiráns Szilire, az NBH elnöknek kiszemelt Laborczra, a szabad iskolaválasztás lehetõségére, a kormányzati negyedre, a kormányfõ népszavazási kezdeményezésére, Gyurcsány tisztasági csomagjára, a gyûlöletbeszéd elleni törvény elfogadására és az egyik szoci képviselõ zsidózására. Ja, és a korrupciógyanús Gripen ügy felderítésére! A fentiekben felsorolt témák mellett közös igent mondtak a következõ kérdésekben: Eu szerzõdés ratifikálása, nõi kvóta megszavazása, ingatlanadó bevezetése, nyugdíjtörvény módosítása, Lex Mol megal-
kotása, kubai emigránsok befogadása, képviselõi bérezés helybenhagyása, csökkentett kampánypénzek bevezetése, közös médiafelosztás és digitális csatornák elosztásának ügye, az orosszal szemben az amerikai befolyás erõsítése, a magyar zsidóság szélsõségesekkel szembeni megvédése, és végül a Magyar Gárdától való egyöntetû elhatárolódás. Most tehát nem támadni, hanem túlszeretni jöttem ezt az ezerszer elátkozott magyar mélyliberalizmust. Félek viszont, hogy a közös múlt, ismét közös és elkárhozott jövõt hoz számunkra. A trójai faló már elkészült! Belsejében ott lapulnak a csendes harcosok. Örömtüzek dáridója mellett várják az éjjeli jeladást, a leszámolásra felszólító végsõ üzenetet! Ezért mondom hát ismét nektek vigadozó polgárok: -Ne örüljetek az idõ elõtt aratott gyors gyõzelemnek, hanem készüljetek a harcra és legyetek nagyon, de nagyon éberek! Molnár Tamás – ÚDK
Frissítés: Az utóbbi napokban nem voltam Internet közelben, ezért sajnálatos módon a Fidesz-SZDSZ közeledés szempontjából három fontos momentum kimaradt a cikkembõl. Az elsõ: A Társulás a Szabadságjogokért drogpárti liberális szervezetet kérte fel a Fidesz Orbán Viktor jogi képviseletére abban a személyiségi jogi perben, amelyet felperesként még tavaly tavasszal indított a Fidesz-vezér ellen az igazságügyi tárca. A második: A Köztársasági Elnök vacsorameghívását elutasító MAZSIHISZ levelet követõen, a Judapest. org elnevezésû zsidó portál flódnit (zsidó süteményt) küldött Sólyomnak, kifejezve ezzel a gesztussal azt, hogy a magyarországi zsidó közösség elutasítja a MAZSIHISZ monopol helyzetét és pluralisztikus alapon áll, vagyis kész az érdemi párbeszédre a jelenlegi ellenzékkel. A harmadik: Az orosz választásokat követõen Göncz Kinga (MSZP), Németh Zsolt (Fidesz) és Haraszti Miklós (SZDSZ) egyhangú nyilatkozatban kérdõjelezte meg a választások tisztaságát. Megállapításuk szerint Putyin elnök gyõztes pártja erõsen korlátozta a politikai és polgári jogokat Oroszországban. Németh szerint az eset kapcsán a nemzetközi közösségnek azonnal nyomást kell gyakorolnia. Míg Haraszti szerint szörnyû, hogy nem teljes a különbözõ politikai erõk hozzáférése a médiához, vagyis kötelezõ lenne a választásokról szóló szabad és pártatlan tudósítás. ÚDK megjegyzés: Más szemében a szálkát, magunkéban a gerendát. (Úgy látszik, hogy kis ország létünkre nem tudjuk elviselni, hogy van más /kínai, indiai, latin-amerikai, stb./ út is a demokráciához, nem csak a fegyveres expanzióval megterhelt gyarmatosítás!) Furcsa továbbá, hogy miközben a Fidesz és az SZDSZ egyre egységesebb és erõteljesebb Amerika-barát politikát képvisel az MSZP-vel szemben, egy washingtoni cikkben “The Hungaryan Chavez”-nek nevezik az egyre inkább baloldali politikát folytató Orbán Viktort. 23
Az EU, a GATS és az egészségbiztosítási reform Miért lesz képtelen az állam megfelelõen szabályozni az egészségbiztosítói piacot? A GATS egyezmény és az uniós jog súlyosan korlátozza a kormány mozgásterét és bebetonozza a liberalizációt. Egyszer minden garancia lejár: a tervek szerint garanciákkal ártalmatlanított magyar egészségbiztosítási biznisz hamar elszabadulhat a nemzetközi liberalizációs nyomás eredményeként. Egy újabb nyomós érv a december 17-ei nemre. A GATS egy olyan, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) kereteiben mûködõ egyezmény, amely a szolgáltatások, velük együtt az alapvetõ közszolgáltatások liberalizációjához nyújt nemzetközi keretet. A ’95-óta létezõ egyezmény keretében hazánk számos közszolgáltatás, így az egészségügy liberalizációját is elvállalta. Bár a ’95-utáni piacosítási tárgyalások titkosak, a korábban megtett vállalások alapján hazánk az egészségügyi liberalizáció élbolyába tartozik. Liberalizációs vállalásokat tettünk az orvosi és fogorvosi, a kórházi, a szociális és egyéb egészségügyi szolgáltatások terén, valamint az egészségbiztosításban is: hazánk az ápolónõi és állatorvosi szolgáltatások kivételével felajánlotta a teljes egészségügyi szektort. Mit jelentenek ezek a liberalizációs vállalások? 1. Azt, hogy ezeken a területeken a szolgáltatások liberalizációja, szabad kereskedelme irányában az egyes nemzeti kormányok által tett intézkedések gyakorlatilag visszafordíthatatlanok. A XXI. cikkely szerint ugyan Magyarország is „bármikor módosíthat vagy visszavonhat kötelezettségeket (…) a kötelezettségek életbe lépésétõl számított három év elteltével”. A ratifikált egyezmény szerint, amennyiben egy ilyen visszavonás más országot is érint, abban az esetben „a módosító Tag köteles tárgyalásokat folytatni annak érdekében, hogy megegyezzenek a szükséges kompenzációs kiigazításokról”, s a tárgyalások során arra kell törekedni, hogy megmaradjon a tárgyalásokat megelõzõen vállalt konkrét Engedményes Listákban szereplõ kötelezettségeknél a kereskedelmi szempontból nem kevésbé kedvezõ, kölcsönösen elõnyös kötelezettségek általános szintje”. Azt, hogy az egyezmény a liberalizációt bebetonozza, maga a WTO titkárság is elismeri.1[iv] Gyakorlatilag visszafordíthatatlanná válik tehát a folyamat. Ha a magyar kormány a társadalombiztosítást privatizálja, és közben nem csökkenti a korábbi GATS vállalásunkat, akkor a késõbbiek során csak óriási áldozatok árán lesz mód változtatni a status quo-n. A GATS egyezményt aláíró országok számára egy évi 1500 Mrd forintos piacnyitás visszavonását kellene kompenzálnunk egy hasonló piaci értéket jelentõ, addig nem liberalizált piac megnyitásával. Ilyen pedig nincs! 24
2. Azt, hogy a magyar kormányra állandó nyomás fog nehezedni, hogy a GATS tárgyalásokon az egészségügy piacosítását tovább mélyítse. Az egyezmény legfõbb célja, hogy biztosítsa a szolgáltatáskereskedelem progresszív liberalizációját. Az egészségbiztosításban érdekelt cégek nyomást gyakorolva anyaországukra az egyezményt arra használhatják, hogy további piachoz jussanak. Egy olyan kis ország, mint hazánk, aligha tudna ellenállni például az amerikai biztosítók nyomulásának. A nyomásgyakorlásra kiváló példa, hogy az Egyesült Államok visszautasította a pénzügyi szolgáltatásokról (melynek az egészségbiztosítás is része) szóló kiegészítõ megállapodás aláírását az Uruguayi Forduló végén (’95-ben), mivel nem volt megelégedve a fejlõdõ országok liberalizációs vállalásaival. Ennek eredményeként két év további tárgyalás következett, mely során a dél-kelet ázsiai országok óriási nyomásnak voltak kitéve, hogy nyissák meg a pénzügyi szolgáltatások szektorát az amerikai és az európai befektetõk elõtt. Az USA GATS tárgyalások során elfoglalt álláspontja szerint, „az egészségügyi és szociális szolgáltatások teljes spektruma kereskedelmi lehetõségeket rejt magában”. További példákat lehetne sorolni, ahol a WTO tagországok egymástól követelik szolgáltatási szektoruk megnyitását, a szabályozás eltörlését. A liberalizáció, a piacosítás nem következik az egyezmény szövegébõl, de következik a tárgyalások politikai dinamikájából, és az egyezmény szellemiségébõl (pl. preambulum). A tervek szerint garanciákkal ártalmatlanított magyar egészségbiztosítási biznisz hamar elszabadulhat a nemzetközi liberalizációs nyomás eredményeként. A tárgyalások nem csak az egyezmény szellemisége és fõ célkitûzése (progresszív liberalizáció) miatt vezethetnek az egészségügy további piacosítása felé, hanem azért is, mert a tárgyalások zártkörûek, a társadalmi szervezetek nem férhetnek hozzá a folyamathoz, az üzleti lobbistáknak ugyanakkor sokkal több erõforrásuk van arra, hogy privilegizált hozzáférésüket biztosítsák. A Nobel-díjas Joseph Stiglitz, a Világbank volt vezetõ közgazdásza szerint azért is veszélyes a kereskedelempolitika kiterjesztése az ilyen általános közpolitikai kérdésekre, mert a külügy, így a tárgyalók is, elsõsorban az export növekedésében érdekelt, nem az egészségi statisztikák javításában, ezért fejeikben elsõsorban a kereskedelem bõvítése, nem pedig a piacszabályozás van jelen. Bár vannak tárcaközi egyeztetések, a kereskedelmi referen-
sek elsõsorban az üzleti körök értékvilágában mozognak, nem pedig az egészségügyi szakértõk, vagy szociálpolitikusok világában. 3. Azt, hogy minden intézkedésnek, szülessék kormányzati, önkormányzati, vagy akár kórházi szinten, a GATS elveivel összhangban kell lennie. Amennyiben nem, az adott intézkedés megtámadható. Az egyezmény mélysége példa nélküli: „az egyezmény a Tagok azon intézkedéseire vonatkozik, amelyek hatással vannak a szolgáltatások kereskedelmére.” Az ilyen intézkedések bármilyen formát ölthetnek, beleértve a törvényeket, rendeleteket, adminisztratív döntéseket, sõt még a kormányzat íratlan gyakorlatát is. Sõt a GATS a kormányzás valamennyi szintjét érinti. Annak ellenére, hogy nemzeti szintû kormányzatok tárgyalták meg és írták alá, az egyezmény kiterjed a „központi, regionális kormányzati vagy helyhatósági, illetve hatósági intézkedések” mindegyikére. Sõt, az egyezmény a nem kormányzati szervezetekre is kiterjed, amennyiben azok „a központi, regionális kormányzati vagy helyhatóságok, illetve hatóságok által delegált jogosítványok alapján” mûködnek. Ez érinti például a hitelesítõ intézeteket, az iskolai, kórházi vezetõséget, hiszen ezek is legtöbbször valamilyen szintû kormányzat, önkormányzat felhatalmazása alapján mûködnek. Másképp fogalmazva: egyetlen kormányzati intézkedés, cselekedet nem kerülheti el a GATS hatáskörét. 4. Minden piackorlátozó szabályozás megtámadhatóvá válik a WTO elõtt, így jelentõsen beszûkül az államok mozgástere. A kormány azon szándéka, hogy majd szabályozással kordában tartja a profit-elvet, ennek fényében könnyen hiú ábrándnak bizonyulhat. Az egyezmény VI. cikkely 4. bekezdése elõírja, hogy „a minõsítési követelményekkel, technikai szabványokkal és az engedélyezési követelményekkel összefüggõ intézkedések ne idézzenek elõ indokolatlan akadályokat a szolgáltatás-kereskedelemben.” Az olyan intézkedések, mely az adott célt nem a legkevésbé kereskedelem-gátló módon érik el, nem tekinthetõk GATS konformnak. A szükségességi tesztrõl (necessity test) jelenleg folyó tárgyalások pedig arra vonatkoznak, hogy egy kormánynak adott intézkedés meghozatalának jogosságát bizonyítani kell. Ennek alapján a kormánynak bizonyítania kell az általa hozott nem diszkriminatív intézkedés szükségességét is, jó ha figyelünk
és azt, hogy az az elérhetõ eszközök közül a lehetõ legkevésbé korlátozza a kereskedelmet. A 16. cikkely értelmében, amennyiben egy kormány felajánlja szektorát, tilos minden olyan intézkedés, mely: a szolgáltatók számát korlátozza; a szolgáltatási ügyletek, vagy a tõke összértékét korlátozza; a szolgáltatási tevékenységek számát korlátozza; a szolgáltató által foglalkoztatott személyek számát korlátozza; belföldi tulajdonos bevonásával vegyes vállalat létrehozását követeli meg (tehát a külföldi tõke részarányát korlátozza, és hazai tulajdonos bevonását követeli meg a nemzetgazdaság fejlesztése céljából); a külföldi tõke összértékét korlátozza. A kormányok bizonyos szociális szolgáltatások (gyermekgondozás, betegápolás, idõsgondozás) vagy alapszolgáltatások nyújtását csak a non-profit szektornak engedélyezik. Ilyen intézkedések valóban korlátozzák a kereskedelmi szolgáltatók piacra jutását. Az, hogy ezek a szabályok csak akkor érvényesek, ha a kormányok kifejezetten magukra vállalják felajánlásukban, elégtelen garancia. A jó kormányzáshoz szükség van a megfelelõ rugalmasságra, hogy az adott szituációban a legmegfelelõbb intézkedést hozhassa meg, melyeket lehetetlen elõre megjósolni a liberalizációs vállalások megtételekor. Így egy sor intézkedés bukhat el, csökkentve a kormányok szociálpolitikai, környezetvédelmi, vagy fogyasztóvédelmi szabályozásának mozgásterét. Nem elég tehát, hogy egy kormány kiálljon egy adott GATS-ellenes szabályozás mellett – azzal a többi WTO tagnak is egyet kell értenie, különben perre vihetik az ügyet. Minden intézkedésnek, célozza az akár a környezet vagy a fogyasztók védelmét, a munkavállalói jogok vagy a közszolgáltatások biztosítását vagy bármi mást, amennyiben kimutatható róla, hogy „indokolatlanul korlátozza a kereskedelmet”, a jövõben szembe kell néznie a GATS kihívásával. Például a hormonkezelt marhahús importját nem tilthatta be az EU egészségügyi okokra hivatkozva, mert az amerikai exportõrök azonnal rábírták az USA kormányát, hogy kezdeményezzen eljárást az EU-val szemben a WTO elõtt. A GATS szellemében minden olyan kormányzati intézkedést megtámadhatnak, mely korlátozza a piac mûködését. A piacrajutással és a belföldi szabályozással kapcsolatos pontok a biztosítási piac kormány által tervezett korlátozásait is kikezdhetik. Amennyiben a szolgáltatók számára, a tõke összértékére, vagy a szolgáltatási csomag és a befizetések kapcsolatára vonatkozó elképzelések túlságosan korlátozzák a piac mûködését, a GATS szabályai felhasználhatóak azok lazítására. Mi következik mindebbõl: Gúzsba kötött táncosok? Talán nem ártana, még egyszer, a gombnyomás elõtt a gombot megnyomóknak saját maguktól megkérdezni, hogy tulajdonképjó ha figyelünk
pen mire is mondanának igent? „Gúzsba kötött táncosokkal nem érdemes táncversenyt rendezni” – írta Mihályi Péter arra utalva, hogy a reformnak csak akkor van értelme, ha a piacosítást tovább folytatják. A GATS tárgyalásokon minden adott ahhoz, hogy a biztosítók levessék kötöttségeiket, hisz az egyezmény a kormányok kezeit köti meg, jó szorosan. A törvényrõl döntõ képviselõknek világosan kell látniuk, hogy visszafordíthatatlan lépésre készülnek. Amíg nem készült független szakértõk bevonásával hatástanulmány hazánk GATS vállalásairól, és a GATS egyezmény és az egészségügyi reform kapcsolatáról, és amíg nem biztosítottak egyértelmûen a piacszabályozás feltételei, addig felelõtlenség a piacosítás irányába elmozdulni. Nem tudjuk pontosan, merre megyünk, csak azt látjuk, hogy az elsõ lépés után már csak a további piacosítás irányába haladhatunk, és komoly ösztönzõk és érdekek vannak arra, hogy ne korrigáljuk, a most meghozott döntést. Az egészségbiztosítási reformot a kormány amúgy is kapkodva, társadalmi és szakmai támogatottság nélkül készül végre hajtani, a GATS egyezmény és az uniós jog állami szabályozást korlátozó kitételei, és maga a tény, hogy a kormány nem számolt velük, azt húzza alá, hogy december 17-én nemmel kell szavazni. Jegyzetek és hivatkozások Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelmérõl, az 1998. évi IX. törvényben kihirdetett Marrakesh-i Egyezmény 1.B) Melléklete GATS/SC/40, 15 April 1994, elérhetõ a WTO honlapján. Magyar nyelvû összefoglalót egyedül a Védegylet tett hozzáférhetõvé az interneten: http://www.vedegylet.hu/ doc/hu_szektorok.doc A GATS vállalásainkkal átlalában a legtöbb liberalizációt vállaló országok közé tartozunk.A nyilvános vállalások szerint a 132 országból mindössze 24 ország van, amelyik több mint 120 (!) szektor liberalizációját vállalta volna el (WTO Secretariat, “Recent Developments in Services Trade”, 9 February 1999, S/C/W/94). A ’95 óta zajló titkos tárgyalások azóta csak további liberalizációt jelenthetnek! A GATS körüli viták egyik kulcspontja, hogy érinti-e a közszolgáltatások területét. A WTO azzal érvel, hogy az egyezmény elsõ cikkelyének harmadik pontja kizárja a közszolgáltatásokat az egyezmény hatásköre alól. Ugyanakkor a kritikák pedig az egyezmény tág értelmezhetõségét hangsúlyozzák. Elõször is, hazánk vállalásaiból is jól látszik, hogy számos közszolgáltatást érint. Másodszor, az egyezmény hatályát az elsõ cikkely határozza meg. Az elõzõekben már megvizsgáltuk, hogy a szolgáltatás nyújtójának, illetve fogalmának milyen tág körét érinti az egyezmény.
Az 1:3 pont szerint az érintett szolgáltatások: 1:3 (b) a „»szolgáltatások« kifejezés minden érintett szektorra vonatkozik, kivéve a kormányzati tevékenység során nyújtott szolgáltatásokat; (c) a »kormányzati tevékenység során nyújtott szolgáltatások« azokat a szolgáltatásokat jelentik, amelyeket nem üzleti alapon és nem egy vagy több szolgáltatóval versengve nyújtották”. Ha az adott szolgáltatást vagy üzleti alapon nyújtották, vagy akár egy vagy több szolgáltatóval versengve, akkor az nem számit közszolgáltatásnak – egy sor közszolgáltatással ez a helyzet. A magyar egészségügyben megszûnt az ingyenesség – egy érv arra, hogy üzleti alapon nyújtják. Vannak magántulajdonban lévõ kórházak is. Emellett több pénztár (biztosító?) is megjelenne a piacon, melyek egymással versenyeznek. A GATS hatáskörét továbbá az szabja meg, hogyan értelmezzük a „nem üzleti alapon” és a „nem egy vagy több szolgáltatóval versengve” kifejezéseket. A WTO eddigi mûködése, joggyakorlata nem túl megnyugtató, hiszen általában a kereskedelmi, üzleti érdekek kapnak prioritást egyéb társadalmi, környezeti (köz)érdekekkel szemben. Ennek fényében csekély esélye van annak, hogy a magyar egészségügy ne tartozna a GATS hatálya alá. Erre az álláspontra helyezkedik a WTO szolgáltatási titkársága is egyik egészségüggyel foglalkozó háttéranyagában (az ilyen dokumentumok fontos iránymutatásként szolgálnak a vitarendezõ testületnél): amennyiben magán és közkórházak üzemelnek egymás mellett, akkor nem tartható fenn az 1(3) alapján a kivétel, ezért pl. az állami támogatások szétosztásánál nem lehet diszkriminálni magán is a közkórházak között, amennyiben felajánlotta az kórházi szektorát az ország, és nem kért kivételt a támogatásokra. (WTO Council for Trade in Services: Health and Social Services. Background Note by the Secretariat. S/C/W/50, 18 September 1998, 39. bek., p11.) Emlékeztetõül: hazánk az ápolónõi és állatorvosi szolgáltatások kivételével felajánlotta a teljes egészségügyi szektort. „a GATS részeként vállalt kötelezettségek, tekintet nélkül az intézkedés céljára, megvédik a liberalizációs intézkedéseket a visszacsúszásoktól és visszafordulásoktól, ezáltal javítva a befektetésekhez, kereskedelemhez és növekedéshez szükséges belföldi feltételeket.” WTO Secretariat, “Recent Developments in Services Trade”, 9 February 1999, S/C/W/94, p10, 23. bekezdés., a WTO szolgáltatási divíziójának korábbi vezetõje szerint a GATS egyezmény „képes és fel is fogja gyorsítani a liberalizáció és a reform folyamatát, és visszafordíthatatlanná teszi.” Hartridge, D., “Opening Markets for Banking Worldwide: The WTO General Agreement on Trade in Services”, speech to international banking seminar, 8 January 1997, London, UK, in Gould, E., 25
“The WTO General Agreement on Trade in Services: Separating WTO FACT from FICTION”, Council of Canadians. „azon kívánságtól vezérelve, hogy létrehozzák a szolgáltatás kereskedelmi elvek és szabályok multilaterális kereteit abból a célból, hogy az ilyen kereskedelem átlátható módon bõvüljön és fokozatosan liberalizálódjék” (GATS, preambulum, 2. bek); ama óhajtól vezettetve, hogy a szolgáltatás kereskedelmének egyre magasabb szintû liberalizálása mielõbb megvalósuljon. (GATS, preambulum, 3. bek) Idézi The Corner Hourse: Trading Health Care Away: GATS, public services and privatization, 2001, p.19. Azt, hogy az USA érdekelt lehet a magyar egészségügyi piacban, és ennek megfelelõ liberalizációs követeléseket fogalmaz meg a GATS tárgyalások során, alátámasztja a WTO titkárság egyik dokumentuma is, mely az amerikai kereskedelmi minisztérium egyik tanulmányát idézve leszögezi: érdekes üzleti lehetõségek lehetnek a lassan átalakuló egészségügyi rendszerekben is, mint amilyen Chile, Brazília, Csehország, Lengyelország és Magyarország fokozatosan piacosodó egészségügyi rendszerei. WTO Council for Trade in Services: Health and Social Services. Background Note by the Secretariat. S/C/W/50, 18 September 1998, 34. bekezdés, p9. I. cikk, 1. bek.Egy releváns példa: Mexikó arra kéri a tárgyalások során az Egyesült Államokat, hogy töröljön el minden piacrajutási szabályozást a kórházi szektorban. Magyarországra lefordítva pl. ez azt jelentené, hogy a teljes piacosítás útjában álló legfõbb kikötésünket – hogy a biztosítótársaság létesítéséhez állami engedély szükséges – feladását követelnék a tárgyalások során. Mivel a tárgyalások titkosak, nem tudjuk kizárni, hogy ilyen követelés nem érkezett, nem érkezik hazánkhoz. I.3.a) i Magának az egyezménynek a megszövegezésében is amerikai szolgáltatói lobbycégek mûködtek közre. I.3.a) ii Hogy ez sajnos mennyire így van, jól mutatja az, hogy az EU hogyan reklámozta egy 2000-es ismertetõ kiadványában az egyezményt: „A GATS nem csak egy kormányok közötti létezõ valami. A GATS legelõször és elsõsorban egy eszköz az üzleti világ elõnyére, és nem csak az üzleti világ számára általában, hanem az egyéni szolgáltató cégek számára, akik szolgáltatásokat szeretnének exportálni, vagy külföldön befektetni illetve üzemelni.” Opening World Markets for Services: A Guide to the GATS: What GATS Means to Business,
idézi The Corner Hourse: Trading Health Care Away: GATS, public services and privatization, 2001, p.11. P.J.Arnold és T.C.Reeves: „International Trade and Health Policy: Implications of the GATS for the US Health Care Reform”, Journal of Business Ethics, 2006 63:313-332, p.325. A WTO korábbi fõtitkára, Renato Ruggiero is elismerte, hogy a GATS új területekre terjesztette ki a kereskedelempolitikai szabályokat, és sem a kormányok sem a cégek nem fedezték valójában fel, mint is jelentenek a GATS megkötései az egyes államok liberalizációs vállalásai: „neither governments nor industries have yet appreciated the full scope of these guarantees or the full value of existing commitments.” Ruggiero, R., “Towards GATS 2000 – A European Strategy”, address to the Conference on Trade in services, organised by the European Commission, 2 June 1998, in The Corner Hourse: Trading Health Care Away: GATS, public services and privatization, 2001. Az eddig jelölt GATS szabályok mindenkire egyformán érvényesek, minden szektorban. A 16. (piacrajutás) és 17. cikkely (nemzeti elbánás), mely a legmélyebb beavatkozás a kormányzati cselekvési térbe, csak akkor lép életbe, ha azt a tárgyalások során az ország felajánlásában külön megjelöli. A kikötések alól részleges mentességet lehet kérni. Fontos látni ugyanakkor, hogy ezek a mentességek a felajánláskori közpolitikai állapotot tükrözik, értelemszerûen nem vonatkoznak a késõbb meghozandó piackorlátozó intézkedésekre. Ha a kormány nem látja elõre a jövõt, és nem kér mentességet minden lehetséges, szóba jöhetõ piackorlátozó intézkedés alól, akkor a késõbbiek folyamán könynyen adódhat olyan helyzet, hogy nem vezetheti be a kívánt eszközt, mivel az GATSellentétes, és nincs rá mentessége. Egy jó példa a kifelejtett mentességkérelmek negatív közpolitikai hatására: az EU nem jelölte meg kivételként a karibi országokkal folytatott preferenciális banánkereskedelmi tevékenységét a disztribúciós szolgáltatási szektor felajánlásakor. Az eredmény: az USA megtámadta az EU gyakorlatát, és a WTO vitarendezõ testületének úgy határozott, hogy az EU megsértette a GATS egyezményt. Ha a világ egyik legjelentõsebb bürokráciája ilyen elõre nem látott hibába esik, mi a helyzet Magyarországgal? Hazánk felajánlotta többek között a teljes biztosítási szektort, azonban mentességet kért a következõkre: hogy biztosító létrehozásához állami engedélyezés kell, az állami támogatások rendszere nem tartozik a GATS szabályok alá (tehát lehet diszkrimi-
nálni a szereplõk között az állami pénzek elosztásánál), és nem érvényesek a GATS szabályok az állami tulajdon megszerzésére (még néhány kevésbé jelentõs kikötés van arra, hogy milyen jogi formában lehet hazánkban céget alapítani, meg arra, milyen státuszú személyek vállalhatnak munkát szabadon). Ezek fontos megkötések, de a 16. és 17 cikkelyek számos olyan pontot tartalmaznak, melyek továbbra is érvényben vannak, és melyek a jövõben a piac szabályozását komoly nehézségek elé állíthatják, plusz ezen kikötések eltörlése a többi WTO tagállam követelése lehet a tárgyalások során. Tekintettel arra, hogy mi már a liberalizációs élbolyba tartoztunk ’95-ben is, nincs jó alkupozíciónk. A magyar kormány felajánlotta az egészségbiztosítást, tehát e szabályok vonatkornak rá. Ugyanakkor kikötötte, hogy biztosítótársaság csak állami engedéllyel üzemelhet. Látszólag ezzel mentesülünk a szolgáltatók számának korlátozására vonatkozó tilalom alól. Egy versenyjog alá tartozó területen azonban állandó indoklást igényel minden piackorlátozás, így ez is, ezért várhatóan ezen a pontos is óriási nyomás fog nehezedni hazánkra. Ezzel nem állítjuk, hogy teljesen meg lenne kötve a kormányok keze. Az egyezmény preambuluma elismeri a tagok jogait a nemzeti prioritásoknak megfelelõ szabályozásra. Azonban a preambulum státusza a nemzetközi szerzõdésekben másodrendû a szöveggel szemben, csak akkor veszik elõ, ha értelmezési vita során az egyezmény szövege nem nyújt elég támpontot. Sõt, a szabályozáshoz való jog biztosítása csak egy, a felsorolt célok között. A preambulum szintén említi célként, hogy a „kereskedelem átlátható módon bõvüljön, és fokozatosan liberalizálódjék, mivel ez valamennyi kereskedelmi partner gazdasági növekedését elõsegítõ és a fejlõdõ országok fejlesztését támogató eszköz”, illetve, hogy „a szolgáltatás kereskedelmének egyre magasabb szintû liberalizálása mielõbb megvalósuljon”. Ennek megfelelõen egy kormányzati intézkedés és a GATS elveinek esetleges ütközése esetén az ítélkezõ testületre hárul a felelõsség, hogy sorrendet állapítson meg a felsorolt célok között. Ismervén a WTO eddigi vitarendezési gyakorlatát, nem valószínû, hogy ennek során a „fokozatos liberalizáció” célja csorbát szenvedne, holott számos környezetvédelmi és szociális cél adott esetben a kereskedelem korlátozását igényelheti. Mihályi Péter et al.: A biztosítási piac megnyitása, Államreform Bizottság, Egészségügyi Szakmai Munkacsoportja, p.54 Scheiring Gábor és Solymosi Tamás
KÓKÁÉK A SZOCIALIZMUS ELLEN – AKI BEKIABÁL, KIVEZETIK Az SZDSZ március 9-én háromszor fog nemet mondani a reformok leállítására – közölte az SZDSZ népszavazási kampányát megnyitó rendezvényen szombat délután Kóka János, a párt elnöke. A helyszínre érkezõ szabad demokrata minisztereket és képviselõket tüntetõk fogadták, akik füttyszóval és bekiabálásokkal köszöntötték a kisebbik kormánypárt politikusait. Forrás: MTI. HÍR TV
26
jó ha figyelünk
Jeles társadalomkutatók és antropológusok, valamint biológusok és politológusok egybehangzóan elismerik, hogy bár szakpublikáció nem jelent meg, de új emberi faj tûnt fel az egyedfejlõdés következõ fokán, a XXI. század nagy felfedezettje, a “Homo Besaricus”. Különös ismertetõjelei a következõk: elismeri a diktatórikus uralmat, mint demokráciát, fejet hajt a rátelepedõ rendeletek és törvények elõtt, fizeti a vizitdíjat, az egyre emelkedõ élelmiszer és rezsiköltségeket, az újabb és újabb súlyos adóterheket és illetékeket, uzsorakamatokkal teletûzdelt hitelekkel véglegesen béklyóba hajtja a fejét a bankok elõtt, minimálbérért, vagy kicsivel többért
erõn felüli több mûszakos, több állást vállal, engedi, hogy butítsák, megfosszák természetes jogaitól, könnyen és sokféleképpen megfélemlíthetõ, a végtelenségig lemondó, gyakran depressziós, illetve pánikbeteg. Egy része feltûnõen rossz egészségi állapotú, drogokkal, alkohollal búfelejtésbe merülõ, vagy éppen szürke öltözetû, esetleg mosdatlan. Engedi elvenni alapvetõ létfeltételeinek biztosítékait; a házát, a lakását, használati tárgyait, vagy kölcsönbe sodorja és elbizonytalanítja jövõjét, családját, hogy a rátelepedõ hatalmat pénzzel szolgálja, amit adóként neveznek meg felé, de aminek a közteherviseléshez már régen semmi köze.
Szentnek és sérthetetlennek ismeri el a fenséges kegyelmes államot, amely mostanra egyáltalán nem az, aminek lennie kellene, és eltaszítja magától mindazt és mindazokat, akik tükröt állítanak elé, hogy rádöbbenjen, mennyire nyomorúságos és méltatlan helyzetbe kényszeríti magát. A Homo Besaricus legfõbb szlogenje a „nem lehet”, az „értelmetlen”, a „mindegy, csak békesség legyen”. Némi múlttal emlékek szintjén rendelkezik, jelene nincs, jövõje az enyészet. A Homo Besaricus egyedfejlõdésének csúcsa, létének értelme, hogy végre visszamászhasson a fára.
– egyre több kölcsönt vesznek fel – Hitelrekordok dõltek meg a magyar bankokban az elmúlt hónapokban. A Nemzeti Bank adatai szerint októberben csak szabadfelhasználású hitelbõl 30 százalékkal többet vettek fel, mint korábban. A lakás- és az autóhitelek mellett egyre népszerûbb ez a jelzálog-hitelfajta. Arról nincs felmérés, hogy kik veszik fel a hiteleket, de a bankárok szerint fõleg kis- és
középvállalkozók, akik így próbálják finanszírozni átmeneti pénzzavarukat. Csökkenni biztos nem fog a hitelfelvétel mértéke, a december ugyanis az áruhitelek hónapja. Az elmúlt hónapokban 6 százalékkal csökkent a bérek reálértéke. A kereskedõk részletfizetést ajánlanak. Van, ahol a vásárló maga dönthet, hogy havonta mennyit fizet. De fizet, ha kell, akár hitelbõl is. Csak az áruhite-
lek elérik a 100 milliárd forintot. A Magyar Nemzeti Bank adatai szerint szabadfelhasználású jelzáloghitelbõl rekordösszeget vettek fel a magyarok októberben. Harminc százalékkal többet, mint korábban. Ez a hitel bármire elkölthetõ, a szakemberek szerint minden második ilyen kölcsönt vállalkozók kérnek, és a vállalkozásukra költik. Csodák nincsenek, vagy ahogy egy régi mondás mondja:
nincs ingyenebéd. A csábítónak hangzó hirdetések mögött is kemény hitelbírálat áll – mondja Binder István, a PSZÁF szóvivõje. A 400 százalékos hiteldíjmutató is legális Magyarországon, mert nincs korlátozva a kamatok felsõ határa. Ezekrõl a hitelekrõl azonban nincs nyilvántartás, így nem tudni, a banki kölcsönök mellett mennyi tartozása van az embereknek. Forrás: hirado.hu
Az idegenvezetõk jól tudták már az ezredforduló környékén: az izraeli csoportoknak érdemes hagyni egy kis szabadidõt, hogy tájékozódhassanak a megvásárolható pesti lakásokról. Tavaly már izraeli tulajdonban volt a legnagyobb budapesti lakóingatlan-beruházó cégek fele. A magyarországi üzletben egy szupergazdag família tûnt fel, sokan a magyar ingatlanbizniszbõl szedték meg magukat. Az antiszemita összeesküvés-elméleteket szívesen gyártó szélsõjobb orgánumokon kívül más nem nagyon foglalkozott a témával. Kényes ügy. Az izraeli befektetõk budapesti aktivitásáról, a fõvárosi ingatlan-bizniszben elért részesedésérõl eddig soha nem készült pontos kimutatás. Az elmúlt évtizedben egyetlen elemzõ cég sem vállalkozott erre, pedig nehéz elképzelni, hogy a magyar gazdaság bármely más szektorában bármely más náció hasonló mértékû befolyásáról a szakmai vagy a laikus közönség évekig csak bizonytalan szóbeszéd alapján értesüljünk. KÉNYES KÉRDÉSBEN KI AKARNA TÉVEDNI? Pedig az izraeli ingatlanoffenzíva régóta közismert: születtek is piaci jelentések, amelyek említést tettek róla, de ezek többnyire más külföldi befektetõk szerepével összemosva vagy csak általánosságban utaltak a jelenségre. A budapesti ingatlanpiac trendjeirõl számos tanácsadócég publikál rendszeresen negyed- vagy féléves helyzetjelentést. Néhány elemzõ céget megkérdezve kiderült, tudatosan hallgatták el a dolgot. A budapesti ingatlanpiacon kialakult helyzetrõl, amellyel a bennfentesek közül mindenki tisztában van, lényegében politikai – legalábbis a politikai korrektségnek eleget tevõ – megfonjó ha figyelünk
tolások alapján nem kerültek a nyilvánosság elé adatok. Az érintett vállalkozóktól ugyan soha nem érkezett erre vonatkozó kérés, egy monográfia elkészítését mégis mindenki kockázatosnak ítélte, tartva attól, hogy zsidózás lesz belõle. Ez viszont a milliárdos tranzakciók árnyékában nehezen tolerálható egy ugyanabban az üzleti körben mozgó tanácsadócég számára. Nem csak azért nem készültek ilyen anyagok, mert az elemzõk féltek volna attól, hogy antiszemitának bélyegzik õket, hanem egyszerûen nem álltak redelkezésre megbízható adatok. Az ingatlanpiaci szereplõk gyakran offshore cégeken keresztül szereznek tulajdont, gyakran köztes (magyarul: stróman) cég szerepel a nyilvántartásokban. A tanulmányokban ezért kizárólag azokat a cégeket szokás izraeliként számon tartani, amelyekrõl közismert a tulajdonosok származása, vagy amelyek pr-anyagaikban, szájtjukon vallják magukat izraelinek. Ezeknél az elemzõk is szerepeltetik az izraeli jelzõt, de áttekintõ összesítés vagy mélyebb elemzés még az önbevallók adatai alapján sem készült. 27
50 SZÁZALÉK A TOP 10-BEN Az izraeliek szerepe kapcsán az Ecorys Magyarország nemzetközi tanácsadócég sem merészkedett túl messze, amikor a lakásfejlesztõi piac 2006-os alakulását vizsgálva azt a megállapítást tette: “az eladási top 10-ben nagyrészt magyar és izraeli érdekeltségû fejlesztõk találhatók, akik több projekttel vannak jelen a belvárosi társasházi és a zöldövezeti lakóparki piacon is”. A cégek éves lakásértékesítéseirõl idén januárban közzétett felmérés azonban többet nem árult el a két csoport közötti erõviszonyról, és csak két cégrõl emlékezett meg izraeliként. A publikus cégadatok alapján azonban megállapítható: a száznál több lakást értékesítõ vállalkozások tízes listáján szereplõk közül ötöt izraeliek irányítanak. Õk a tavalyi eladási összesítõn a 2., 3., 4., valamint a 8., 9. helyet tudták megszerezni. Az Ecorysnál kérdésünkre elmondták, 50 százalékos részesedésük várhatóan az idén sem lesz kisebb, annak ellenére, hogy a lista részben átalakul, ismert cégek kiesnek, helyükre új szereplõk jönnek. Errõl 2008 elején új tanulmány kerül a nyilvánosság elé. Az ingatlanpiac más szegmenseirõl viszont egyáltalán nem készült ilyen típusú összesítés, jóllehet, izraeliek adtak nagy lendületet a budapesti plázaépítéseknek, és – ha nem is döntõ súllyal, de – megjelentek az irodaház- és logisztikai beruházások területén is.
A NAGY BETELEPÍTÉSI ELMÉLET A politikusok kincstári lelkesedésével szemben azonnal megjelentek a látványos piaci térnyerést sajátosan interpretáló írások is, amelyek természetesen nem az ingatlanpiaci szaksajtó hasábjain láttak napvilágot. 2003 végén egy Londonból importált elmélet adott sokak számára kielégítõ magyarázatot az izraeliek itthoni aktivitására. Az elméleti fejtegetés hosszú távra meghatározta a magyar szélsõjobb kapcsolódó gondolatmenetét. A Jane’s kutatóinak tulajdonított gondolatmenet szerint az állandósult háborús helyzet miatt biztosan egyre több magasan képzett, 30-40 év körüli személy távozik a zsidó államból, és egyik célállomásuk Magyarország lesz. A hír nyomán az ilyen típusú elméletekre fogékony orgánumok terjeszteni kezdték, hogy a lakóparkok tulajdonképpen az anyaországot érintõ fegyveres konfliktusokban megfáradt izraeliek számára épülnek.
DOLLÁRMILLIÁRDOK A KÖDBEN Éppen az információáramlás élénkítése volt a célja annak a 2005ben létrehozott, de rögtön el is tûnt szervezetnek, amelyet Kolber István akkori regionális fejlesztésért és felzárkóztatásért felelõs tárca nélküli miniszter nyitott meg. A Magyar-izraeli Ingatlan Együttmûködési Fórumot húsz cég alapította, hogy kapcsolatot teremtsen a vállalkozói szféra és az illetékes kormányzati szervek között. Kolber akkor a magyar gazdaság húzóágazatának nevezte az építõipart, amelyben “jelentõs szerepet játszanak az izraeli vállalkozók, akik már eddig egymilliárd dollárt meghaladó ingatlanpiaci beruházást valósítottak meg nálunk”.
Az ötcsillagos befektetés: Le Meridien
A nagy tranzakciók pilotprojektje: Duna pláza A fórum a protokolláris megnyitó után eltûnt a porondról, olyannyira, hogy Kolber az Index kérdésére fel sem tudta idézni, mi történt az eseményen, és az sem került nyilvánosságra, hogy mely cégek tömörültek ebbe a nemzeti lobbiszervezetbe. Két évvel késõbb, 2007 októberében Szilvan Salom izraeli külügyminiszter budapesti látogatásán mindenesetre már kétmilliárd dollárnyi Magyarországra hozott tõkérõl beszélt, amelynek nagy részét az ingatlanbefektetések teszik ki. Az izraeli politikust és üzletemberekbõl álló kíséretét fogadó Kiss Péter kancelláriaminiszter lelkesen bátorította a további invesztíciókat, amelyek a II. Nemzeti Fejlesztési Terv mûködésében is jelentõs szerepet játszhatnak. 28
A biztonságpolitikai szaklap hipotézisét a megjelenése óta eltelt négy év nem igazolta, a gondolatmenet azonban azóta is kitartóan felbukkan a kérdést feszegetõ írásokban, ahol az antiszemita felhangok az izraeli cégek üzleti vitáiról vagy szabálytalanságairól kikerült információkkal is rögtön összekapcsolódtak. A Magyar Demokrata például “Kivérzett magyar vállalkozók – Kíméletlen izraeli ingatlanfejlesztõk a piacon” címmel közölt hosszú cikket a G. B. Európa Kft. és az alvállalkozók vitájáról. Politikailag jól értelmezhetõ éllel indított a zsidóellenes sajtóban újabb hullámot, amikor kiderült, hogy Izrael budapesti nagykövete, David Admon, aki néhány hónapja az ellene hazájában felhozott korrupciós vádak miatt volt kénytelen távozni posztjáról, szintén érintett az ingatlanüzletekben, és éppen az említett cégnek próbált személyesen is segítséget nyújtani a konfliktusok elsimításában. A legnagyobb felhördülést Simon Peresz keltette, aki az izraeli kereskedelmi kamara ülésé n szónokolva azzal próbálta ecsetelni országa példátlan gazdasági eredményeit, hogy kijelentette, az izraeli vállakozások virágoznak és terjeszkednek, lassan fölvásárolják Manhattant, Magyarországot és Lengyelországot is. SZUPERGAZDAG KLÁNOK, DECENS CSALÁDOK Kétségtelenül népes a táboruk azoknak az izraeli állampolgároknak, akik az elmúlt 10-12 évben a magyarországi bizniszben kötöttek ki. Az összetétel viszont korántsem olyan, amilyet az összeesküvés-elméletek hívõi szeretnének feltételezni. Az ingatlanos köröket jól ismerõk egybehangzó megállapítása, hogy az ideérkezõk nem keresik a kapcsolatot a szociológiailag amúgy is nehezen megfogható magyarországi zsidósággal. jó ha figyelünk
A Budapesten mûködõ jelentõsebb befektetõk közül szinte egyiknél sem a magyarországi családi gyökerek diktálták a választást. Általában nem tartják a kapcsolatot a magyar zsidó vallási szervezetekkel sem. Vannak gazdag famíliák, amelyek a magyar fõvárosban is kialakítottak saját rezidenciát, és akár több európai városban, valamint Tel-Aviv-ban is otthon vannak, sõt az egyik legnagyobb magyar portfolióval rendelkezõ család a Forbes listáján is elõkelõ helyen szokott szerepelni. Vannak olyanok is, akik itt csináltak vagyont és itt alapítottak családot, de a legnépesebb csoport nem ebbõl az Izraelben is tehetõsnek számító rétegbõl kerül ki. A többség bérbõl és fizetésbõl élõ alkalmazott, akik tipikusan család nélkül, kizárólag a munka miatt érkeznek Budapestre. Többségüknek van itt lakása, de csak a hétköznapokat töltik Magyarországon, hétvégére visszautaznak Izraelbe. Budapest számukra rendkívül olcsó, az izraeli árak töredékéért tudják szabadidejüket a város legmenõbb éttermeiben és szórakozóhelyein eltölteni. Túl azon, hogy egy-egy projekt kapcsán keresztezik egymás útjait, éveken keresztül ugyanazokban a budapesti és a tel-avivi repülõtéri kávézókban várják a járatokat, aztán három órát ülnek egymás mellett egy repülõn. Nem maradnak tehát titokban az új projektlehetõségek, az éppen megnyílt divatos éttermek, az, hogy mit érdemes ajándékba vinni a feleségeknek, gyerekeknek, vagy hogy kitõl érdemes jogi, esetleg pénzügyi tanácsot kérni.
A nagykövet kedvence: Silverside Szép számmal akadnak olyanok is, akik családostul érkeznek. Nekik általában több gyerekük van, a feleségek nem dolgoznak, végzik a család körüli teendõket. Az asszonyok kisközössége szintén aktív, gyorsan terjed a híre egy kellemes konditeremnek, játszóháznak, kávézónak, ahova utána csapatosan járhatnak az anyák és gyerekek. Egy gyerekes üzletember szempontjából teljesen logikus lépésnek tûnik családja ideiglenes átköltöztetése, hiszen olcsón tud magas életszínvonalat biztosítani számukra, amire Izraelben a sokáig döcögõ gazdaság mellett sokkal kevesebb esélye lenne. NEM MA KEZDTÉK Bár a köztudatba csak az utóbbi években kerültek a Magyarországon jelen lévõ izraeli befektetõk, a komolyabb csoportok már a kilencvenes évek legelején megjelentek. Az elsõ próbálkozások eredménye volt több, a 90-es évek közepén megnyitott pláza. Addigra az ország már túl volt a második demokratikus választáson, a befektetõk szempontjából stabilnak tûnt a piaci környezet, és az EU-tagság is egyre elérhetõbb közelségbe került. A Plaza Centers például 1996-ban fektetett be elõször Magyarországon, és 10 év alatt elérte, hogy tulajdonában van a nagyvárosokban épült bevásárlóközpontok zöme. Több nagybefektetõ részt vett a privatizációban, valamint az állammal közös beruházásokat hajtottak végre ppp (public private jó ha figyelünk
Méretes termék: Aréna pláza partnership) konstrukcióban. Így épült az országban több kollégium, egyetemi szárnyak, amelyekhez az épp aktuális kormány garanciát nyújtott, a hiányzó tõkét azonban a befektetõ vagy valamelyik magyar bank biztosította. Az izraeliek befektetési kedve részben menekülés is volt. Erõs lökést adott a zsidó államban felhalmozott tõkék kihelyezésének a 2000-ben kezdõdött al-Aksza intifáda, a bizonytalanság jelentõsen lelassította az izraeli gazdaságot. Az egyik legjelentõsebb bevételi forrás, a turizmus gyakorlatilag megszûnt, a hozzá kapcsolódó iparágakat is a csõd fenyegette. Drasztikusan csökkent az izraeliek életszínvonala, ami – különösen a kilencvenes évek kiugró gazdasági eredményei után – érzékenyen érintette a lakosságot. MEGÉRKEZTEK A KISBEFEKTETÕK IS Egyre többen menekítették külföldre megtakarításaikat, és kedvelt célpontjuk lett Magyarország. Az újságokban magyar befektetési lehetõségekrõl, izraeli üzletemberek sikersztorijairól lehetett olvasni. Mindenkinek volt ismerõse, aki vett már lakást Budapesten. Ezzel párhuzamosan fellendült a turizmus, az ezredforduló környékén Magyarország volt az egyik legnépszerûbb utazási célpont Izraelben, ha néhány napos olcsó pihenésre vágytak. A programjukba a városnézés, kirándulás mellett belefért még néhány lakás megtekintése, a befektetési lehetõségek helyszíni felmérése is. Elõször csak a kisbefektetõk jöttek, õk egy-két lakást vásároltak, de hamarosan megjelentek azok a cégek is, amelyek sok kisbefektetõt fogtak össze. Ezzel a módszerrel kedvezõbb pénzügyi konstrukciókat tudtak elérni, és helyismeretet adtak azoknak, akik nem beszéltek magyarul és nem rendelkeztek semmiféle információval a magyar közigazgatásról. Egy otthoni képviselet megnyitásával könnyen elnyerték a megbízható partner imidzsét, és viszonylag gyorsan sikerre tudták vinni vállalkozásaikat. 2003-ra a kisbefektetõk gyakorlatilag el is tûntek a piacról, addigra az izraeli gazdaság elmozdult a mélypontról. A CIA Factbook szerint 2003 volt a fordulat éve, amikor Izraelben a recesszió évei után újra növekedés kezdõdött, adataik szerint 2003 és 2005 között évi 4-5 százalékkal fejlõdött a gazdaság. Ehhez hozzájárult az izraeli költségvetési politika átalakítása, valamint a strukturális reformok bevezetése a verseny és a piaci hatékonyság serkentésére. BUDAPEST TORONTÓ UTÁN A MÁSODIK A Jediot Ahronot, Izrael egyik legnagyobb példányszámú napilapja egy 2003-ban megjelent cikkében publikált adatai szerint 1998 és 2003 között az izraeliek 3,2 milliárd dollárt fektettek lakásokba külföldön, ami több tízezer lakás megvásárlását jelenti. A lap sze29
rint az izraeli befektetõk körében a legnépszerûbb város Torontó volt, a második helyet pedig Budapest nyerte el. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy az izraeli adóhivatal figyelme Magyarország felé fordult. A sajtóhírek szerint ezért látogatta meg az APEH-et Joni Kaplan, az izraeli adóhivatal elnöke és Joram Sidlo a nemzetközi adóztatási részleg vezetõje, Izraelben ugyanis külön csoportot hoztak létre a pénzmosók kelet-európai üzleteinek
Egy kedves ismerõsömtõl meghívást kaptam egy közös kiadványba, s hozzá az alábbi kérdéssort. 1. Mit tegyünk, hogy a magyar nép újra önmagára találjon? 2. Mit tegyünk, hogy erõs, összetartó, magabiztos nemzetté váljunk? 3. Hogyan oldhatjuk meg a gazdaságitársadalmi problémákat a politika teljes mellõzésével az egyének, a családok, a települések szintjén? (Azaz : – Milyen feladatokat jelent ma magyarnak lenni? – Mit kell egyéni és nemzeti szinten figyelembe venni? – Milyen eszközöket kell mindenképpen felhasználni?) A kérdések kétségtelenül égetõek, hiszen az ország és a nép a történelemben eddig még nem szenvedett katasztrófa elõtt áll. Biológiai állapotunk a legrosszabbak közé tartozik. Évtizedek óta kevesebben születnek, mint amennyien meghalnak, ugyanakkor a várható életkor a háború elõtti szintre zuhant, az öngyilkossági, iszákossági, idegbetegségi mutatóink iszonyatosak, s ha valami dübörög, az a kábítószer-terjedés, hála – többek közt – az SZDSZ támogatásának is. Az ország 1990 óta elveszítette vagyona 90 százalékát, adóssága pedig megtöbbszörözõdött. A funkcionális analfabétizmus növekszik, tudósaink-diplomásaink kivándorlása
Játsszunk el a gondolattal, hogy benne vagyunk a jóban. Ott ülünk a parlamenti patkó bal felén, számlaszámunk leadva a gazdasági részlegnél, havonta pontosan jön az utalás (tiszteletdíj plusz költségtérítés), ingyen parkolhatunk a fõváros kellõs közepén, tudjuk a fontos emberek mobilszámát, bejuthatunk a miniszterhez, megsüvegelnek odahaza. Tisztelnek – és félnek is kissé… Mi tagadás, nem lehet rossz. Fõleg, ha a tanult szakmánkban nem nagyon terem mostanság babér. Ráadásul ott van a mel30
ellenõrzésére. Az ügyeskedõk ugyanis hosszú ideig azt tapasztalhatták, hogy a földrajzi távolság miatt az adóhivatal figyelmét elkerülik a külföldön megvásárolt ingatlanok bérbeadásából származó jövedelmek. A következõ részben bemutatjuk, kik a legfontosabb szereplõk, milyen milliárdos cégek mozgatják a piacot. Forrás: Spirk József - Zsolt Melinda – Index
aggasztó – akinek nem tetszik a kormány, elmehet, bíztatta õket a miniszterelnök. A világon a nálunk a, legmagasabb az adó, és legkisebb az érte járó állami ellenszolgáltatás. Immár a kisebb vagyontárgyakat kótyavetyélik: tessék megnézni: a kórházakat-iskolákat aszerint zárják be, s verik dobra, hogy melyiknek értékesebb a telke. Magyarságunk puszta kinyilvánítása, szóval, vagy kokárdával bûnnek számít. 0któber 23-án a rendõrnek öltözött terroristák a fölvételek tanúsága szerint egyenesen vadásztak a nemzeti ünnepen nemzeti zászlót lengetõkre. Létezik ilyesmi a világ bármelyik sarkában? Az ország száz baját tetézi a globális helyzet: a fölmelegedés, a fenyegetõ vízhiány, az élõlények pusztulása, a gazdagok és a szegények közti immár beláthatatlan mélységû és szélességû szakadék. Együtt sírunk a tûzföldiekkel a bolygó bajai miatt, s hozzá nyögjük a globalizmus rablóbandájának a zsokéit, akik “magyar kormány” fedõnév alatt hajszolnak és zsigerelnek bennünket. A nép nagy részének ez tetszik. A török idõben is létezett elnyomás, sanyargatás, sõt meghasonlás: a magyarság egy része különféle protestáns felekezetek hívéül szegõdött, de Jézust nem hagyta el. Elenyészõ kisebbség lett csak renegát, azaz tért át a muzulmán hitre, holott azonnal teljes polgárjogot, adómentességet és hasonlókat nyerhetett volna.
lékes – de csitt, ne szólj szám, nem fáj fejem. Nehéz lehet önként lemondani a jóról. Arról nem is beszélve, hogy az ember fejében, valamerre hátul, mégiscsak ott motoszkál, hogy mi lesz négy (három, kettõ, egy) év múlva? Mi lesz, ha neadjisten, vége lesz? Ha becsukódik a kapu? Szóval néha kitör az a bizonyos frász. A plebs talán nem is sejti, hogy a feszültség mindent meg tud bénítani, még az estéket is az ágyban. Az embert csak emésztik a gondok, pedig folyvást jót akar, de nem érti
Mégis kitartottak Krisztus mellett. Itt, ebben az áttekintésben még az unitáriusokat is a hûségesekhez kell sorolnunk: ahogy a magyarság elsöprõ többségének, úgy nekik sem tetszett sem a török, sem az iszlám. Vagyis a nehéz idõk nemzeti túlélését Megváltónknak köszönhetjük. Már a nyolcvanas évek lazulásában is nyilvánvaló vált, hogy nincsen politikai megoldás, vagyis a megoldás nem politikai, hanem jézusi. Ugyanis antikrisztusi támadást szenvedünk. Ma sincsen másként. Kaptunk tõle néhány csodafegyvert; vajon ki veheti el tõlünk az imát, a böjtöt vagy a szeretetet? Vegyük elõ és fényesítsük ki õket. Csatlakozzunk a KÉSZ ima- és böjtfölhívásához, keressük Krisztust mindig, mindenütt. Ne a mennyiségre menjünk, ne daráljuk az imákat, hanem szemléljük közben Õt, amint tanít, kalászt tép, szenved, föltámad, szemléljük a Szûzanyát az Üdvözletben, gondoljuk végig a Miatyánk minden egyes szavacskáját: vállaljuk-e. Elfogadjuk-e az Õ akaratát, megbocsátunk-e az ellenünk vétkezõknek? Valóban meg akarunk-e szabadulni a gonosztól, vagy már kiegyeztünk vele? Tapasztalásunkat vigyük be családunkba, egyházközségünkbe, polgári körünkbe, dalárdánkba, asztaltárságunkba: mindenüvé, ahol nagy a szükség.
meg senki, sõt szemtelen firkászok gátlástalanul hazudoznak róla, és gyakran oly agyafúrtan, még perelni sem lehet. Hát igen. Kívülrõl nézvést tényleg nehéz megérteni, mit lehet szeretni a képviselõségen. Pláne ha van az embernek más bevétele is. S tegyük mindehhez hozzá: eredetileg valami nemes ügyrõl volt szó. Hogy a népet (az istenadta népet, ugye), fölemelik. Segítik. Sorsán könnyítenek. Erre beüt a ménkû, ezzel a társadalombiztosítási privatizációval.
Forrás: Czakó Gábor
A 190 MSZP-képviselõnek több, mint a fele, 102 fõ egyéni választókerületben kapott bizalmat. Ez a 102 ember most hazamehet, és végignézheti a kerülete sorvadását. Manapság már egyikük sem dicsekedhet azzal, hogy nála bezzeg… Vajon mit mond Keller László Törökbálinton, ahol mint polgármester is megbukott nemrégiben? Mit mond Ipkovich elvtárs a szombathelyieknek? Schvarcz Tibor Tatabányán? Tittmann doktor úr Dorogon? A Botkák Szegeden meg Szolnokon? És jó ha figyelünk
– Orbán Viktor elõrehozott választásokra készül. Számíthat önre, ha így lesz? – Akkor is számíthat, ha nem így lesz. Mármint abban, hogy elmondom a véleményem. De elmondanám Gyurcsány Ferencnek is. Csak õt nem érdekli, Orbán Viktort meg igen. De a Fidesz most csinált saját programot, amiben nem vagyok benne. Szerintem van értelme arról beszélgetni, hogy mi lenne jó program, és senki sem tudja egyedül, hogy mit kéne csinálni a gazdaságban, vagy akár az általam kevéssé ismert egészségügyben, oktatásban. Nekem is csak egy véleményem van errõl. – Tisztséget vállalna egy új Orbán-kormányban? – Ez nem kérdés egyelõre. De nem szívesen. Túl vagyok én már mindenféle tisztségeken, és nagyon jól elvagyok így, ahogy vagyok. Az államigazgatással kapcsolatban egyébként is rossz tapasztalataim vannak, fõleg, mert naiv vagyok, és azt hiszem, hogy az
ember egy tisztségben azt csinálja, amit jónak tart. Ám ehelyett nagyon sok kompromisszumot kell kötni. Persze éppen ezért elsõsorban program kérdése egy ilyen döntés. – Legutóbbi nyilvános megszólalása után többen politikusnak minõsítették. – Nem tartom magamat annak, pénzügyi szakember vagyok. Dolgoztam a Fidesz-kormányban, de nem voltam soha tagja semmilyen pártnak. – Mégis, ha megszólal, politikusi nyilatkozatként tartják számon az ön által mondottakat. Nem pedig mint az MNB volt elnökének szavait. Legutóbb azzal kavart vihart, hogy gyurcsányista bábszínháznak minõsítette az MNB-t. Volt kollegái, az egykor önt is segítõ szakmai stáb tagjai is visszautasították, amit mondott. A mai kamatpolitikán is az látszik, hogy bábszínház az MNB? – Nem, ezt nem gondolom. Ezt el is mondtam, ahogy én látom, eddig ugyanazt a monetáris politikát folytatják, amit mi az elõzõ idõszakban. A gyurcsányista bábszínház kiragadott fél mondat, de valóban mondtam, aminek mindig megvan a veszélye. Ez nem a stábra vonatkozott, ezért nem is értettem, miért reagál annak vezetõje, hanem arra, hogy a monetáris tanács tagjait szinte kizárólag Gyurcsány Ferenc nevezi-nevezte ki. Lehet, hogy kicsit túlegyszerûsítettem a fogalmazást, de fenntartom, nagyon rossz az, ha egy nemzeti bank legfontosabb testületét, annak abszolút többségét a miniszterelnök tudja összeállítani. És ez sajnos így van. Az ilyen kinevezési gyakorlatnak komoly a kockázata. Hogyan reagálnak, ha valamilyen konfliktushelyzet lesz? Egyénileg nem akartam senkit megsérteni, sõt, szinte mindenkirõl azt gondolom, hogy jó szakember, ha nem is feltétlen bír monetáris tapasztalattal. Az pedig természetes, hogy akik negligálni akarják, amit mondok, politikai nyilatkozatként aposztrofálják azt. Ennél még kirívóbb volt, amikor még jegybankelnökként az államháztartási hiányról azt mondtam, 7 százalék lesz, és azt mondták, hogy ez politikai nyilatkozat. A kormány 4,7 százalékot mondott, az nem volt politikai nyilatkozat. Pedig hamar kiderült, kinek volt igaza. – A túl sok túl élesen megfogalmazott kritika nem járult hozzá ahhoz, hogy kevésbé vegyék komolyan, kevésbé figyeljenek oda? – A Banker magazin értékelését olvassa el, amit az év jegybankára díj elnyerése kapcsán megjelentettek rólam. Azt tettem, ami egy jegybankelnök dolga. >>
mind a többiek, a szabolcsi nyomorgóktól a gyõri szegényekig mivel fizetik ki a rászedetteket? Ne feledjük, ez a 190 ember egyszer már ítéletet mondott önmaga fölött. Amikor tavaly október 6-án leváltották a népet, a nyilvánvaló népakaratot felülírva bizalmukról biztosították Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt. Maga Gyurcsány is bizalmáról biztosította magát… Különös anyagból gyúrták ezeket az MSZP-seket. Szili Katalin az elsõ. Házelnöki minõségében õ adott elõször fölmentést nyilvánvaló erkölcstelenség ellenére Gyurcsány Ferencnek. Ama bizonyos „Miazhogy! Nagyonis!” választ a T. Ház nem fogadta volna el, ha Szili mint elnök el nem fogadja.
Na ezek a polgármesterek kapták jutalmul a „tisztaságcsomagot”. Hogy õk alkalmatlanok egyszerre polgármesteri és képviselõ tisztségre. Meg is érdemlik. Ugyancsak nevetségesek azok a megyei elnökök, akik szintén támogatták Gyurcsányt – aztán elvesztették a megyét. Tukacs István Szabolcs-Szatmár-Beregbõl, Kolber elvtárs Somogyból, szegény Toller László, aki azóta már szinte mindent elveszített; Boldvai (Gyurcsánynak) Laci Nógrádból, aki közel sem tûnik vesztesnek, legalábbis a magánéletében, mert grófokat lepipáló méretû rezidenciát épít magának odahaza Salgótarjánban. Nincsen ezeknek más lehetõségük, mint megszavazni a népirtó törvényt. Már régen lementek
Hiába támad az ellenzék olyan kormányintézkedéseket is, amelyekkel közgazdászként egyetért, Járai Zsigmond szerint kompromisszumot – amely nélkül lehetetlen a reformokat végigvinni – csak a hatalomból lehet és kellene kezdeményezni. A volt jegybankelnök úgy látja: ahogy a 2002 óta eltelt idõszak fiskális politikája, úgy a mostani kiigazító csomag is elhibázott. Egy szûk kör úgy próbálja irányítani az országot, hogy nem is akarja meghallani az övétõl eltérõ véleményeket. A politikai alapon megosztott és elzüllött közgazdászelitben Járai szerint mindig vannak olyanok, akik pontosan azt mondják, amit a kormány hallani akar.
jó ha figyelünk
És a december 5-ei gyalázatban is tettestárs, mégpedig a hallgatás bûnében. Nem utólag kellett volna sírva tiltakozni, hanem elõre. Nem szólhat egy szót sem battonyai Karsai elvtárs sem, õ maga is súlyosan vétkes a Gyurcsány-féle ámokfutás lehetõvé tételében. Külön hülyeségdíjasak az MSZP polgármesterei. Debreczeni József Gyurcsány- könyvének 284. oldala táján olvasható, hogy Gyurcsány a Kiss Péter fölötti miniszterelnök-jelölési gyõzelmét nagyon nagy részben a polgármestereknek köszönheti. Például Hatvan polgármestere, Érsek Zsolt hozta Heves megyét, amelynek vezetése, Sós Tamással az élen, Kiss-párti volt.
a térképrõl. Végsõ menedékként azokat a szövegeket fogalmazzák, amelyekben Gyurcsány Ferencet fogják kinevezni egyszemélyi felelõsnek az egész gyalázatért. Régi rutin ez ezeknél, így lett egyszemélyi felelõs a megfelelõ idõben Sztálin, Rákosi, késõbb Nagy Imre és még sokan mások. Megszokták már az Internacionálé dalnokai, hogy másra kenik a saját sarukat. Ha a magyarok megint beveszik, hogy ez az exkomcsi banda „nem tehet semmirõl sem”, akkor fölösleges lesz minden áldozat. Reménykedjünk, hogy a kórház elõtt meghaló szerencsétlenek áldozata végül megtermi igaz gyümölcsét, a valódi rendszerváltozást. Forrás: Nyiri János – gondola
31
– Akkor is, ha azt mondják, a forint egy idõ után már nem is reagált a szavaira, az elsõ kritikus megszólalásai pedig még 2-3 forintos elmozdulást okoztak az árfolyamban? – Miért kellett volna, hogy reagáljon? A piac is beárazta már, hogy a hiány nagyobb lesz, mint amit a kormány mond. Nagyon magas kamatot is kellett fizetnünk a bizalmatlanság ellensúlyozására. – A kamatot váratlanul és jelentõsen emelniük kellett a 2003-as sáveltolás után, amikor is lejtmenetnek indult a forint. Az MNB-nek azóta is felróják, hogy támogatta a nélküle nem is meghozható döntést. Könyvében azt írja errõl, hogy ön, bár a monetáris tanácsban megszavazta a döntést, kezdettõl ellenezte azt. – Így is volt. A sáveltolást a kormány a vállalkozók megnyugtatása érdekében erõltette, hogy ezzel is biztosítsa az exportálókat, soha többé nem lesz olyan erõs a forint, mint a megelõzõ évben. Erre azonban ennek érdekében sem lett volna szükség. Azért szavaztam meg a döntést, és azért fogadta el a monetáris tanács is, mert úgy tûnt, ez lehet az ára a kormány és jegybank közötti viszony normalizálásának. Ráadásul a kormány több ígéretet is tett egy 74 milliárd forintos kiigazításra, az ERM-II-es árfolyamrendszerbe való belépésre, és mindezzel valóban biztosíthatónak tûnt az euró 2008-as bevezetése. De nemcsak a kiigazítás nem történt meg, nemcsak folytatódott a túlköltekezés, a felelõtlen fiskális politika, de a sáveltolás bejelentése, a kommunikáció is arra irányult, hogy a kormány “lenyomta” a jegybankot. Meggyõzõdésem, hogy ha nem arra teszik a hangsúlyt, hogy eltoltuk az árfolyamsávot, a forint sem reagált volna ilyen hevesen. – Miközben jegybankelnökként valóban támadták a kormányoldalról, a magas kamatszint és a visszatérõ, válságot jósló kijelentései miatt a szakmából is sokan kikeltek ön ellen. Pedig a számok rendre igazolták. Minek köszönhetõ ez a szakmán belüli megosztottság? – Ha jóindulatú akarok lenni, azt mondom, nagyon nagyok a különbségek a monetáris politikai nézetekben. Különbözõ iskolák vannak. Ez persze a konkrét számokra, ami például a hiány alakulását illeti, nem kellene, hogy vonatkozzon. Ugyanakkor a különbözõ nézetek elismerése ellenére is szomorú, hogy ahogy a már említett, a közgazdasági egyetemen tartott konferencián is kiderült, még mindig él az a 20 éve elavult nézet, hogy az infláció olajozza a gazdaságot, segíti a növekedését. Kaptam olyan kérdéseket, hogy nem kellene-e inkább árfolyamcélt belõnie a jegybanknak. Ezt nem tudom nem a mai monetáris ismeretek hiányára visszavezetni. Illetve azt gondolom, van egy olyan közgazdasági gondolkodás, amely nem helyes. Ha megnézzük a közgazdasági elméletek történetét, látjuk, hogy az inflációval szembeni engedékenység alapvetõen a hatvanas-hetvenes éveket jellemzi. Aztán a nyolcvanas években, a stagfláció idõszakában, amikor magas infláció mellett alacsony növekedés volt, ez megdõlt. Azóta teljesen átállt a közgazdasági gondolkodás a világban, arra, hogy az alacsony infláció a hasznos, ezért lettek függetlenek a jegybankok. Lehet, hogy lesz újabb fordulat, de ma ez a mainstream a közgazdasági gondolkodásban. Én is azt gondolom, hogy ez a jó. – De pusztán szakmai nézetkülönbségek miatt kitörhetnek ilyen éles konfliktusok? – Nem. A nézetkülönbségeknek kétségtelenül van politikai síkjuk is. Nyilván sok közgazdász felsorakozik az ilyen vagy olyan kormány mellett, és azt tapasztaltam, nagyon elvtelenül védik annak a kormánynak a gazdaságpolitikáját, amelynek politikáját egyébként támogatják. Az, hogy ezt személyes meggyõzõdésbõl teszik, vagy pénzügyi okokból, nagyon sok emberrõl nem tudom. Lehet ilyen is, olyan is, aki az adott oldaltól kap megrendelést. A kettõ összemosódik. – Tud konkrét példát mondani? – Ha megnézi az ember a GKI elemzéseit, elõrejelzéseit, azok még sosem voltak jók. Mióta szocialista kormány van, azóta mindig magasabb növekedést és alacsonyabb inflációt mondanak. Amíg Fidesz-kormány volt, addig éppen fordítva tették. Elképesztõ, hogy 32
ezek után még vannak megrendeléseik. De ilyen a piac, hiába az az ember benyomása, hogy rendkívül elfogultan dolgoznak. Amíg az MNB-ben dolgoztam, a kollégáim a magyar gazdaságkutatók elemzéseit kihagyták az összehasonlításokból. Amikor néztük a gazdasági folyamatokat, csak a külföldi elemzéseket vettük figyelembe. Amikor 2002-ben, néhány héttel az év vége elõtt megmondtam Medgyessy Péternek, hogy jóval nagyobb lesz a hiány a vártnál, összehívott egy csomó gazdaságkutatót, és mindegyik azt mondta, nincs igaza az MNB-nek. Nem tudom megmondani, hogy azt mondják, amit hallani akarnak tõlük, vagy õk vezetik félre a politikusokat. Sajnáltam is Medgyessyt, és azt kell mondjam, bizonyos értelemben így járt Gyurcsány Ferenc és Veres János is. Annyiszor mondták nekik, hogy fenntartható a pálya, és nem lesz akkora a deficit, hogy a végén el is hitték. – Ez lenne a közgazdászelit árulása? Ezért sürgetnek többen elitcserét? – Azzal egyetértek, hogy elzüllött a szakma. Nagyon nehéz megmondani, hogy ennek mik az okai. De nagyon örülök, hogy vannak közös pontok. Az állami költségvetés mértékérõl ma ugyanazt mondjuk Bokros Lajossal és nagyon sokakkal. De a nyolcvanas évek végén sokkal jobban egyetértettünk abban, hogy mekkora állam kell, hogyan, milyen irányba kellene fejlõdnie a magyar gazdaságnak, és melyek az ezt leginkább szolgáló lépések. – Nincs arról szó, hogy a szakmai vitákra rakodó, vagy azokkal összefüggõ politikai nézetkülönbségek együtt személyes konfliktusokhoz, szembenálláshoz vezetnek, ami lehetetlenné teszi az érdemi párbeszédet is? – A párbeszédet illetõen soha nem volt ilyen rossz a helyzet. De én nem érzek személyes konfliktusokat. Egy-két emberrel biztosan van ilyen is, de ezek alapvetõen nem személyes jellegû szembenállások. – Látjuk, hogy alapvetõ kérdésekben, a kisebb államban, az elvonások mértékének csökkentésében, az adó- a nyugdíj- és az egészségügyi rendszer átalakításának szükségességében mindenki egyetért. Miért nem tud a közgazdászelit mégis egységesebben fellépni? – Van egy filózófiai különbség, amiben valószínûleg én mozdultam el, mert az idõvel az én véleményem is változik bizonyos kérdésekben. Ez az állam szerepének megítélése a közszolgáltatásokban. Néhány közgazdász jóindulatúan, azt gondolja, hogy a piaci mejó ha figyelünk
chanizmusokat ki kell terjeszteni minden területre, a közszolgáltatásokra, az egészségügyre, az oktatásra. Én ma már azt gondolom, hogy ez nem helyes, és ahogy látom, a modern közgazdaságtan is errefelé ment. Az idén az a Leonid Hurwicz kapta a Nobel-díjat, aki a piaci mechanizmusok tökéletlenségeit bemutatva az állam feladatának számító mechanizmus szervezési modelljéért kapta az elismerést. Azaz: ezeken a területeken az államnak kell erõteljes fellépéssel megakadályoznia, hogy a piaci tökéletlenségek társadalmi igazságtalanságokat eredményezzenek. – Az erõs állam lehet kisebb? – Igen. Az erõsebb, szabályozó állam nem jelenti azt, hogy ne lehetne kisebb, kevesebbet költõ állam. Az világos, hogy sem az egészségügy, sem a nyugdíjrendszer, sem az oktatási rendszer átalakítása nem megkerülhetõ. Ez minden kormánynak feladata. Inkább csak azon van a vita, hogy milyen lépésekkel. A nyugdíjrendszerben is van jó néhány olyan lépés, amit a mostani átalakításokban megtesznek, és fontos, és jó. – Ha tovább élnek az elavult nézetek, ha elzüllött a szakma, ha a politikai szempontok felébe kerekednek a szakmai megnyilvánulásoknak, vannak-e egyáltalán olyan mûhelyek, ahol megvan a szellemi kapacitás, amire akár a politika is támaszkodhatna? – Lenne a már említett gazdaságkutatóknál is, ha olyan megrendelést kapnának, hogy csak szakmai szempontokat vegyenek figyelembe. De szerintem az államigazgatásban dolgozó stáb is alkalmas lenne. Biztos vagyok benne, hogy sem a Pénzügyminisztérium, sem az Államkincstár szakmai stábja nem gondolta, hogy sokkal kevesebb lesz a deficit az elmúlt években, mint amennyi lett. Õk ezt jól tudták, csak a politikusok nem hallgattak rájuk. Nagyjából 2002-tõl ez úgy mûködött, hogy megmondták felülrõl, mennyi legyen a deficit, és azt hitték, majd annyi lesz. Nem tudom, miért van ez így. Azt hiszem, hogy a politikai ellenállás miatt a politikusok begubóznak, és nem mernek senkivel sem beszélni, csak azokkal, akik azt mondják, amit hallani szeretnének. Egy szûk kör hoz döntéseket, és nincs tekintettel senki más véleményére. – Gyurcsány Ferenc szûk köre? – Most igen. – Ha az ellenzék is tudja, hogy kell az államháztartási reform, miért nem áll elõ érdemi programmal, konstruktív javaslattal? – Mindig a kormányt terheli a felelõsség, kompromisszumokat csak felülrõl, hatalomból lehet kötni, ez az õ kötelességük. Az ellenzéktõl túl sokat ebben a helyzetben nem lehet várni. Nekik az a dolguk, hogy támadják, amit a másik oldal csinál, még akkor is, ha adott esetben azok jó dolgok. – De éppen ez az: az ellenzék olyan intézkedéseket is támad, amelyekkel akár ön is egyetért a könyve alapján.
jó ha figyelünk
– Van az én közgazdasági alapokon nyugvó véleményem, meg van az õ politikai véleményük. De az ellenzéktõl sosem kell azt várni, hogy konstruktív legyen, és õ mondja meg mit kell csinálni. A kormány dolga, hogy kompromisszumot keressen és kössön. – A kompromisszumhoz nem kellene javaslat a másik oldalról is? – Nem, ez úgy mûködik, hogy össze kell ültetni a szakértõket, és minden politikai elhatározás nélkül ki kell adni a feladatot, megnézni, hogy mit gondolnak. Aki azt mondja, hogy ilyen egészségügyi reformot kell csinálni, és aki ezt nem támogatja, az mind mehet, az nem lesz eredményes. Ezért sem fogadtam el a felkérést a konvergenciatanácsba, mert megmondták elõre, mindenképpen adót fognak emelni. Akkor utána hogyan beszéljük meg, mit kéne csinálni? Tipikus példája a kompromisszum nélküli rossz megoldásnak. – A kiigazítást a kezdetektõl támadta, azt is kijelentette, hogy ez távolabb visz az eurótól. Mit kellett volna tenni? A piaci elemzõk véleménye nagyjából egységes abban, hogy a kiadások csökkentésére kellett volna helyezni a hangsúlyt a bevételek növelése helyett. – Így is van. – De azt sem lehet mondani, hogy 2006 nyarán, pláne a valós fiskális helyzet nyilvánosságra hozatala után már egyszerûen nem volt más lehetõség? Hogy egy még komolyabb forintválság elkerülése, a piacok megnyugtatása érdekében az adóemelések biztosabb forgatókönyvét kellett választani? – Nem igaz. Lett volna más lehetõség. A kiadásokat kellett volna befagyasztani egyetlen lépéssel. Ha nincs kiadásemelkedés, két év alatt lemehetett volna a konszolidáció. Ezt politikai okokból nem csinálták meg, mert attól féltek, hogy a nyugdíjak és szociális kiadások befagyasztásával elveszítenek egy szavazóréteget. Ehelyett mentek bele a gazdaságot tönkre tévõ adóemelésekbe. – Amikor arról van szó, hogyan jutottunk el 2006-ig, két választ lehet hallani. Az egyik, hogy már 2001-ben vagy akár 2000-ben félrecsúsztak a dolgok. A másik, hogy mindenért az MSZP -SZDSZ koalíciót terheli a felelõsség. Mikor tért le a pályáról a magyar gazdaság? – 2002-tõl kezdõdõen. Egyébként bár politikai érvnek tartom, elfogadom, hogy már 2001-ben is történtek költségvetési szempontból hibás lépések. De ezek olyan támogatások voltak, amelyekrõl utólag az is kiderült, hogy nem is érték meg az árukat, hiszen a Fidesz ezek ellenére is elvesztette a választásokat. Mégis: ezek visszafordítható folyamatok voltak, nem a költségvetésbe beépített strukturális változást okozó kiadások. És még ha nehéz helyzetet örökölt is volna a Medgyessy-kormány, az lett volna a dolga, hogy azonnal rendbe rakja. – A lakástámogatás sem terhelte túl a büdzsét? – Utólag a lakástámogatások valóban nagy terhet róttak a költségvetésre, de azért, mert mi a kamatok lényeges csökkenésére számítottunk. Ha megfelelõen alakul a fiskális politika, már régen 3 százalék körüli kamatszint lehetett volna, hiszen Csehország példája is mutatja, a befektetõk kiszámíthatóbb környezetben alacsonyabb kamatfelárat várnak el. Ha így történik, a költségvetést is kevésbé terhelte volna a támogatás. – Mit kéne most tenni? – Kiadások visszafogása, bürokrácia csökkentése, korrupció csökkentése. Ezer apróságot lehet mondani. Nem értek részleteiben az egyes területekhez, nem akarok felelõtlenül ötletelni. Az MNB-be érkezve a kezdet kezdetén eltörültük a devizakiviteli engedélyt, amirõl látszott, hogy teljesen felesleges, bürokratikus szabály volt – az élet minden területén tele vagyunk ilyenekkel. – Lát esélyt arra, hogy szakmai és politikai értelemben megnyílik a tárgyalások és a kompromisszumok lehetõsége? Vagy ehhez elitcsere kell? Új generációnak kell jönnie mind a szakmai területeken, mind a politikában? – A fiatalok elvileg lehetnek jobbak, bár sajnos nagyon sok negatív iskola is tovább él Magyarországon. Látok esélyt megegyezésre jelenleg is, de az ilyen kezdeményezéseknek a hatalom felõl kell 33
indulniuk. Félek tõle, ha Fidesz-kormány lenne, és õk is diktálnának, ugyanúgy elbuknának a reformok. Nem lehet reformokat anélkül keresztülvinni, hogy legalább az alapokat illetõen a pártok között és az érintett szakmákkal kialakítsanak valamifajta egyetértést. Képzelje el, mi van, ha elbukik a kormány, és a következõ választás után az új kabinet visszacsinálja az egészségügyi rendszert? Az egyeztetések kikerülése kormányzati felelõtlenség. – Miért tudják a környezõ országok ezt jobban csinálni?
34
– Nem tudom, én is felteszem magamnak ezt a kérdést. – A közelmúltban jelentették be, hogy többek között Straub Elek volt Magyar Telekom-vezérrel, Szapáry György volt MNB-alelnökkel és Nobilis Kristóffal, az Index tulajdonosával biztosítótársaságot indítanak, regionális szerepre törnek. Ehhez képest a bejelentett 2,5 milliárdos induló tõke nagyon kevésnek tûnik. Mikor, hogyan indulnának? – Már hárommilliárd felett vagyunk, de ez is nagyon kevés pénz. Életbiztosítóként indulnánk, késõbb vagyonbiztosítással, jelzáloghitel-közvetítéssel is szeretnénk foglalkozni, hiszen egy biztosító elég nagy ügynökhálózatot igényel, amit több területen ki lehet használni. A befektetõk nevei forognak ugyan, de a menedzsment számít igazán, és a menedzsment már bizonyított biztosítási területen. Sokan multinacionális cégeknél szereztek tapasztalatot, amit most egy magyar vállalkozásnál szeretnék hasznosítani.. A tõke elég ahhoz, hogy elinduljunk, késõbb majd emelni kell, az elsõ 4-5 évben legalább nyolcmilliárd forintra van szükség. Elképzelhetõ, hogy tõzsdére megyünk, és a tõke egy részét így biztosítjuk. Az engedélyeztetés folyamatban van, reméljük, az üzletszerû tevékenység áprilisban elindulhat. – A befektetõk is számítanak. Nem mindegy, kik hisznek abban, hogy amikor minden piacon a koncentrációt, a felvásárlást, a multik térhódítását látjuk, akkor van-e értelme Budapestrõl egy kis biztosítóba belevágni? – A befektetõk valóban hisznek ebben, ahogy én is. Annak, hogy nem vagyunk multik, vannak hátrányai. Nyilván nehezebb a tõkeszerzés, a beruházások finanszírozása. De vannak elõnyök is. Sokkal rugalmasabban tudunk reagálni a piaci folyamatokra, könnyebben tudunk megfelelni az ügyfelek igényeinek. Nem kell például azzal foglalkozni, hogy csak egy példát mondjak, hogy házon belüli befektetési terméket kelljen kapcsolni egy megtakarításként is szolgáló életbiztosításhoz. Egyszerûen kiválaszthatjuk a legjobb ajánlatot a piacról, és ehhez tudjuk hozzárakni a mi termékünket. Forrás: Dudás Gergely – Index
jó ha figyelünk
– avagy Kéne 1 TV? Vegyél magadnak! – Emlékeznek még Kerényi Imre „Ide nekem a fél királyi tévét, de azonnal!” címû gyermeteg megmozdulására? Tudják, arra gondolok, amelyet azonmód – nagy valószínûség szerint szintén gondosan elõre megtervezett módon – Orbán Viktor állított le egy laza „most momentán nem vagyunk hozzáöltözve” kézmozdulattal. Persze, Önök most joggal vonhatják fel a szemöldöküket, hogy mi a rossebnek hozakodok elõ ilyen idejét múlt dolgokkal. Mondjuk azért, hogy újabb tanúbizonyságát adjam annak, mennyire rövid is a magyar ember emlékezete, s egyúttal ismételten és már nem tudom én hányadszor felhívjam szíves figyelmüket arra, hogy mennyire nem figyelünk oda a részletekre, pedig mint tudjuk, az ördög azokban lakozik. Valamint arra, hogy a szolgalelkületû ölebmédia nem holmi agya-ment firkász kitalálmánya, hanem nagyon is létezõ, a demokráciára hatalmas fenyegetéssel bíró valóság. De nézzük, mirõl is van szó! A mára hadügyérré avanzsált Szekeres eftárs, aki pártbeli karrierjét anno még a veszprémi hóhérként elhíresült funkci lóti-futijaként kezdte, úgy tûnik véletlenül(?), elszólta magát. 1 hír a Magyar Nemzet internetes változatáról: Szekeres Imre a TV2-nél szavaztatna a kormányról Szekeres Imre honvédelmi miniszter meglepõ kijelentést tett a Nagy párbeszéd címet viselõ kormányzati lakossági fórum-sorozat újpesti állomásán. A közönség egy idõs, nosztalgikus hangulatban lévõ tagja a Felvonulási téren tartott, szép emlékû katonai díszszemléket sírta vissza; ez iránti vágyát meg is osztotta a honvédelmi miniszterrel. Szekeres Imre nem habozott a válaszadással: „A díszszemlével kapcsolatban, nincs róla döntés. Én pártolom, de meg fogjuk kérdezni a közvéleményt, nagyon egyszerû módon. A módja a következõ: akár a TV2-ben, akár másutt szavazást fogunk kérni.” Pánczél Andrea, a TV2 hírigazgatója elképedve reagált. – A TV2-ben nem lesznek olyan szavazások, amelyeket egy politikai erõ vagy kormánytag rendel meg. A tévé mûsoraiban politikai kiegyensúlyozottságra törekszünk, ezeket a törekvéseinket vissza is igazolják a médiahatóság felmérései – kommentálta Szekeres szavait. Pánczél Andrea azt is kizártnak tartja, hogy ebben a mûsorban eleget tennének az egyelõre még nem hivatalos minisztériumi kérésnek. – Eddig nem érkezett hozzánk ilyen óhaj, de ha megtörténik, akkor is vissza fogjuk utasítani – hangsúlyozta Pánczél. Bodacz Balázs – MNO
jó ha figyelünk
No kérem tisztelettel, ismét megérkeztünk az elhantolt ebhez! Bizonyára Önökben is felmerült a kérdés, mert bennem bizony felmerült, hogy a miniszter úr vajon miért éppen a TV2-t említette? Miért nem más csatornát „hozott hírbe”? Egyáltalán miért nevezett néven egy meghatározott csatornát? Példának okáért mondhatta volna azt is, hogy majd végzünk egy közvélemény-kutatást ’oszt jónapot. Megjegyzem, nekem már korábban is gyanús volt a dús képzeletû nép ajkán csak „Csiga” vagy „Lenin” TV-ként emlegetett csatorna. A teljesség igénye nélkül nézzünk meg néhány, már-már sutka számba menõ emblematikus momentumot a csatorna, valamint a jó darabig Sváby András nevével fémjelzett „Napló – Mérlegen a valóság” címû mûsor életébõl. A „gázos” médiaszereplés kevéssel a 2002-es választások után indította el a mûsort a tárgyilagosság meghazudtolásának síkos lejtõjén, melyen azóta is töretlenül száguld lefelé – ha élhetek ezzel a frappáns képzavarral. Sváby Andrásról kiderült, hogy a D-209 ügy kirobbanása után manipulatív módon vágta meg a titkosszolgálati szakértõvel készült beszélgetést, melybõl így érdemi részek maradtak ki, s ezáltal az szt. tiszti múltú miniszterelnök kedvezõbb színben tûnt fel a nézõk elõtt. Vagy itt van egy másik eset, a Magyar Bálint-féle érettségi botrány. Emlékeznek még? Hát lehet erre nem emlékezni? Ugye nem? Ha jól emlékszem, éppen Pünkösd vasárnapján tehettünk egy röpke kirándulást a Megasztár csillogó világának kulisszái mögé Azurák Csaba vezetésével, ám a mûsor nem a szerencsétlen sorsú Caramell – alias Molnár Ferenc – gerincsérvvel járó kálváriája miatt maradt emlékezetes számomra. Egészen más volt az, ami megragadta az én figyelmemet. Méghozzá a mûsorvezetõ által is kellõen kihangsúlyozottan nem reprezentatív minta megszavaztatása. A kérdés roppant egyszerûen hangzott: Mennie kell-e a törpeminoritás akkorra egyetlen állva maradt erõs emberének, az érettségi vizsgán hatalmasat bukott Magyar Bálintnak, avagy nem? Az adás elején kb. fele-fele volt az állás, valamivel többen mondták azt, hogy a magyar közoktatás szétverésében elévülhetetlen érdemeket szerzõ szabad demokrata „szakembert” lapátra kell tenni, mint ahányam marasztalták volna. Megmondom az õszintét, nekem már itt, ezen a ponton felettébb
gyanús volt a dolog, mert akkor is az volt a véleményem, és most is, az, hogy ez a közel ötven százalékos eredmény is csak azt mutatta, hogy igazából velünk van a baj. Egy jól mûködõ, egészséges lelkületû társadalomban valahol a 90–10% körül járhattunk volna a mûsor elején, ez aztán a késõbbiekben nagy valószínûség szerint tendált volna a 100% felé. De hát tudjuk, ez nem egy normális ország. Ez egy következmények nélküli ország. Ment tovább a mûsor és a közel 50%-os arány már az elsõ blokk után azonnal megfordult. Többségbe kerültek a nemek, azaz a miniszter maradása mellett lándzsát törõ vélemények. A különbség aztán a mûsor további részében már csak növekedett. További érdekesség, hogy az utolsó, a megasztáros mûsorblokk elõtt még egyszer megmutatták a szavazás állását, ám a mûsor végén már nem. Pedig ezt szinte mindig megteszik. Csak annyit tudhatott meg a gyanútlan tévénézõ, hogy valamivel 32 ezer felett volt a szavazók száma. Tényleg ez lenne a valóság? Tényleg így néz ki, amikor mérlegre tesszük a valóságot? Valóban ilyen országban élünk? Ennyire elveszítettük minden realitásérzékünket, értékrendünket? Úgy tûnik – legalábbis a Napló szerint –, hogy igen. Banánköztársaság ez a javából. Megmérettünk és a birkatürelmû nép könnyûnek találtatott. No, mármost a politikai korrektség kedvéért rögtön ehelyütt hozzá kell tennünk, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára egyfajta déja vú élményt élhetett át. Ugyanis egyszer régebben már történt egy hasonlóan kínos szituáció a mûsor történetében. Akkor – ha jól emlékszem – tán éppen a környezetvédelmi tárca került a reflektorfénybe és akkor is meglehetõsen irreális, életszerûtlen, a valósággal teljesen szembemenetelõ eredmény született a telefonos szavazáson. Akkor a mûsor szerkesztõsége a felháborodott sms-küldõk reagálásainak hatására vette magának a fáradságot és utánanézett, hogy véletlenül nem azonos számról érkeztek-e a szavazatok, és láss csodát, kiderült, hogy a bajba került minisztériumtól, pénzt és fáradságot nem kímélve jött a nagyszámú telefonszavazat. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a Magyar-féle érettségi botrány médiasikálásában alapos hatékonysággal résztvevõ pünkösdi adásban egyetlen árva sms nem sok, de annyit sem olvastak be! Pedig ezt is szinte mindegyik adásban megteszik, úgy tûnik csak a kényes témák kivételek e gyakorlat alól:-) Továbbá az is elgondolkodtató volt számomra, de legalábbis is furcsának tûnt, hogy 35
miért nem mutatták meg a mûsor végén a szavazás végeredményét, amit szintén mindig meg szoktak tenni. (De legalábbis a „hétköznapi”, azaz a kevésbé rázós témák esetében.) Talán túl jól sikerült a „nyilvános szerecsenmosdatás”? Oly nagyra nõtt a különbség a bukott oktatási minisztert marasztalók javára, hogy feltûnõen kilógott volna a lóláb? Ezt már valószínûleg sohasem tudjuk meg. Az mindenesetre – és itt ismételten rendkívül finom és nõies vagyok, amikor úgy fogalmazok, hogy – jelzésértékû, amikor egy ilyen nagyságrendû érettségi botrány után csak a „minta” fele, majd a mûsor vége felé már csak alig több mint 40% mondja azt, hogy ennek az embernek mennie kell a posztjáról. Emlékeznek még, annak idején hogyan reagált a magyar közoktatás hatékony szétverésében elévülhetetlen érdemeket szerzett „szakpolitikus” által vezetett tárca? „Ugyan kérem, de hát nincs is semmiféle érettségi botrány, itten kérem szépen tétellopás történt, ami meg ugyebár nem más, mint köztörvényes bûncselekmény!” A szocialista nagyváros öntudatos polgárának ez az izzadságszagú „magyarázom a magyarázhatatlant” címû, az össznépi kínlódásos összekacsintás kategóriájába tartozó parasztvakítás a COOL TV „Olcsó játék hülye gyerekeknek” szlogenjét juttatta eszébe. Olcsó érvelés hülye gyerekeknek. De megyünk tovább! Maradunk továbbra is a valóságot a patikamérleg gondosságával és pontosságával megtárgyaló mûsornál. Emlékeznek még a 2006-os kampányban lezajlott miniszterelnök-jelöltek vitájára? Tudják a „vonja vissza, ön egy úriember!”-esre. A politológusok, a szakértõk és elemzõk már nyilatkoztak arról, hogy ki jött ki jobban és ki rosszabbul ebbõl a különös hangulatú, végsõ soron kierõszakolt muszáj diskurzusból. A nagy kérdés az volt, vajon a „Szakértõ”, vagy a „Néptribun”? Természetesen megkérdezték a népet is, és ahogyan az várható volt, a szekértáborok most is hozták szokásos formájukat. A TV2 Naplójában jó darabig Gyurcsány vezetett, aztán a mûsor végén, ahogyan azt már megszokhattuk, ha kényes téma van terítéken és nem életszerûek a képernyõn feltûnõ számok, a voksolás végeredményét ezúttal sem mutatták meg a nagyérdemûnek. Mielõtt érdemben eltöprengenénk azon, hogy ugyan vajon mi a rossebér a TV2-t emelte ki külön Szekeres eftárs lazán elõadott könnyed hangvételû elszólásában, egy
rövid, ám végtelennek tûnõ pillanatra még elidõz a szelíd õz a TV2 olykor közvélemény-kutató cégeket is megszégyenítõ mûsoránál. Szintén emblematikus, de legalábbis jelzésértékû pillanatok voltak azok, melyek a 2006-os országgyûlési választásokat követték. Érdemes néhány kérdést feltenni magunknak. Annál is inkább érdemes, mert az ölebmédia oknyomozó sztárjainak (lásd Sváby-féle Napló Azurák Csabával – Mérlegen a valóság?) bizony eszük ágában sem volt feltenni ezeket a kérdéseket. Ráadásul, hogy tetézzük a bajt, ma már valamennyien a bõrünkön érezzük ezeknek a fel nem tett kérdéseknek, és az azokból következõ meg nem gondolt gondolatoknak a nemzetpusztító káros hatásait: Ad 1: A választásokat követõen honnan került elõ nagy hirtelen annyi zseniális, szakértõ közgazdász? Ad 2: Addig hol a rossebbe vótak? Ad 3: Mi a francnak kellettek reformok, ha amúgy meg dübörögtünk? De talán e helyt kell feltennünk magunknak és a médiában dolgozó sajtóprostituáltaknak is a kérdést, hogy a pofátlan hazudozásnak, a csontig hatoló feltétlen nyalásnak vajon hol húzódnak a határai? Elsõre talán kissé furcsának tûnik, hogy jelen tudásunkkal erre a kérdésre ma még nem tudunk kielégítõ pontossággal választ adni, de azt tudjuk, vagy talán korrektebb, ha úgy fogalmazunk, ösztönösen érezzük, hogy a szervilis lelkületû ölebmédia prominensei ezt a határt sok esetben messzemenõkig átlépték. És akkor a dolog etikai részérõl még nem is beszéltünk, mert hogy az általam eddig ismert legjobb sajtótörvény megalkotója, Deák Ferenc, aki valami olyasmit mondott, hogy ha rajta múlna a sajtótörvény csak egyetlen paragrafusból állana: Hazudni márpedig nem szabad!, nos õ most minden bizonnyal forog a sírjában. Én ezt még kiegészíteném annyival, hogy „Vétkesek közt cinkos, aki néma” Márpedig, ti, mocskos pernahajderek, kultúrbunkók és önkéntes mérvadók, ti hallgattatok, kussoltatok, mint az a bizonyos sz-betfs dolog a gazban. Ám abban a pillanatban, ahogy kicsöngettek, véget ért a kétségbeesett versenyfutás a hatalomért, és szembesültetek azzal, hogy újabb négy évre zöld a lámpa, azonnal 180°-os fordulatot vettetek, és teli torokból üvöltettétek a hangadó neoliberális közgazdászgárdát, hogy aszongya, úgy ahogy van, minden szar. (Amíg a narancsos párt meg Viktor király sulykolta, hogy „rosszabbul
élünk, mint négy éve!” addig minden szó megfelelt a szemenszedett hazugság kritériumainak, ám abban a pillanatban, hogy a ti szátokból hangzott fel, maga lett a megkérdõjelezhetetlen és szent igazság.) És hát mint azóta mögtudtuk, ezér’ köllenek a reformok. A reformok meg ugye nálunk immáron idõtlen idõk óta azt jelentik, hogy Jóska, húzdd mán’ bejjebb a nadrágszíjat vagy két lukkal! Ez meg ugye nemzeti összefogás nélkül nem megy ehhez kõne az a rusnya ellenzék is, mer’ hogy ez mán’ kétharmados huncutság. A rusnya ellenzék meg azzal a rohadt csõcselékkel együtt, amelyik öt percenként az utcára vonul, ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Hát ezér’ nem tudunk mi felemelkedni! Mindenrõl Viktor király, meg az a rohadt ellenzék tehet! Az egyik állandóan csak fikázni tud, a másik meg, miután mán az összes lóvét elvettük tõle, annak a baga úristennek se akar öngondoskodni magáról! Ki a franc érti ezt? Illetlenül és kéretlenül, rendkívül modortalanul odaszartatok egy jó nagyot a nyilvánosság asztalára, ahonnan a kenyereteket kellene megkeresni (de ti a nagyobb részt nem onnan kapjátok), kisvártatva aztán nagy vehemenciával nekiálltok, hogy a többieket is összekenjetek vele. Pedig elhallgatni az igazságot legalább akkora, ha nem nagyobb bûn, mint hazudni. A Naplóról még csak annyit, hogy arra a kínos esetre már ne is pazaroljuk a drága idõt és energiát, melyrõl annak idején az Index Szily László publikálásában csak azzal a címmel tudósított, miszerint „Orbán Viktor nyilvánosan megfingatta Sváby Andrást”. Végezetül tegyük fel magunknak a kérdést, hogy ezek után van még valaki, aki csodálkozik Szekeres eftárson? Ugye nem. Magam nem tudom, hogy Pánczél Andrea, a TV2 hírigazgatója új ember-e a csatornánál, vagy már régi bútordarab, persze az is elõfordulhat, hogy nem kapta meg a frankó papírt*, mindenesetre tiszteletreméltó a próbálkozása, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant.. (* Frankó papír: amin szépen, szájbarágósan, pontról pontra le van írva a miheztartás végett, magyarán, hogy mit lehet, és mit nem.) Hölgyeim és Uraim ne felejtsék el, a távvezérlõ az Önök kezében van, egy gombnyomás, és szemrebbenés nélkül lekapcsolhatják a hazugságot! Vegyenek inkább kézbe egy jó könyvet! Isten áldja Magyarországot! Mindenkinek jó olvasást és jó szórakozást kíván a szocialista nagyváros öntudatos polgára
A TÁRSADALMI KÁOSZ KIKERÜLHETETLENSÉGE A kormányzati ideológiában minduntalan olyan hamis értelmezési keretek és fogalomkészletek nyernek teret, amelyek nemcsak követhetetlenek, hanem egyszersmind a teljes káosz elfogadása felé visznek. Az elõzõ évtizedben – a környezõ országokhoz képest is – hazánkban nõttek a legdinamikusabban a társadalmi egyenlõtlenségek, és a végzetesen leszakadó társadalmi csoportokhoz tartozók létszáma növekszik. Az alsó tizenöt százalékot kitevo" „páriatársadalom” közösségei gyarapodnak. Így merõ illúzió, hogy a társadalom többsége például további hitelfelvételekkel átvészelheti a jelenlegi helyzetet. Kerékgyártó T. István 36
jó ha figyelünk
