Ernyey József
Nedeliczi Váli Mihály és művei1 Régi füveskönyveink történetéből
Tanulmányom hőse a „tsászári ’s királyi dekrétummal helyben hagyatott botanikus doktor” nem tartozik a tudomány nagyjai közé. Fölfedezések, újítások nem fűződnek emlékéhez, írónak még kortársai sem ismerték el, sőt mint bűnözőt kitagadták, ő maga művei megjelenését nem is érhette meg. És bár működése a botanikában nyomot nem hagyott, mégis vannak érdemei. Ő indította meg a XVIII. századbeli füveskönyveink sorát, tehát joggal kér helyet a nyelvészet és néprajz terén, viszont kalandor élete egy darab művelődéstörténelem, ezért mindenképpen megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Hibáit és fogyatkozásait az utókor más szemmel nézi: at bene si queras fortunae crimen in illo non scelus invenies [hiába kutatod, milyen bűnnel szerezte vagyonát, nem találsz csalárdságot benne]. Viszontagságairól, életéről átlag keveset tudunk. Amit Weszprémi ír, gyűlölködő elfogult hangja miatt nem lehet irányadó. Ilyen beállításban torzkép a csavargóból lett huszár felcser élete, pedig valójában pályafutása inkább az élet csendes tragédiáinak igazolást kérő hősére mutat. Újabb irodalmunk már több megértéssel közeledik emlékéhez. Grossinger, Kanitz, Danielik méltatják érdemeit, mindamellett helyét és jelentőségét az érdekelt tudományok körében egyik sem állapította meg. Az alábbi életrajzi vázlat nem apológia, csak Weszprémi téves adatainak helyesbítése, amennyire ez kellő méltatása szempontjából szükséges. Nedeliczi Váli Mihály a Felvidékről Vas, majd Pest vármegyébe szakadt szegény nemesi család sarja, Szalk-Szent-Mártonban született 1710 táján. Szülei kora halálával valahol a szepesi határszélen lakó nagynénjéhez, a vidéken hírhedt kuruzslóasszonyhoz került. Iskolázás helyett vele járta az erdőt gyógyfüveket szedni, később mint famulus segédkezett a házi kúráknál. Így vetette meg orvosi tudása alapját. Siheder korában szlovák olajárusokhoz szegődve kiment Oroszországban. Akkoriban nagyon virágzott ez a mesterség. Szilézia egyes kerületeinek népe bekalandozta a Szent Birodalmat, nálunk Árva, Túrócz, 1
Forrás: Ernyey József: Régi füveskönyveink történetéből. Nedelici Vályi Mihály és művei. = Természettudományi Közlöny 53 (1921) Pótfüz. No. 1–4. pp. 44–54. A Váliról szóló újabb irodalomból lásd: Bencze József: Nediliczi Váli Mihály. = Az Orvostörténeti Könyvtár Közleményei (Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica) 33 (1964) pp. 237–261. (– a szerk. megj.)
Nyitra megye rajokat bocsátott kelet felé. Ezek Lengyel- és Oroszországban jártak faluról falura gyógyfüvekkel, vagy jezsuita gyógyszertárakból vett szerekkel megrakodva, és gyógyítottak mindent. Állítólag jó sikerrel, mert a vidéken tagadhatatlan népszerűségnek örvendtek, legalábbis jól kerestek. Váli ezek között fejlesztette házi kuruzslótudományát és némi tekintélyre tett szert társai sorában. Mintegy hat évi bolyongás után, 1733-ban visszatért és beállt gróf Károlyi Ferenc akkor szervezett huszárezredébe. Mivel az olajosok eredetileg csak belorvostannal foglalkoztak, azt kell hinnünk, hogy Válit mint kuruzslót a huszároknál borbélymesterségre tanították és ott sebésszé képezte ki magát. Részt vett az 1735. rajnai hadjáratban, 1739-ben már mint segédfelcser a török háborúban, és olyan hírnévre tett szert, hogy mikor ezrede Itáliába került, polgári orvosi gyakorlata is volt, és olyan tiszteletnek örvendett, hogy a padovai egyetem ünnepélyesen doktorrá avatta. Weszprémi erről rosszul értesült,2 mert Válit ezért okmányhamisítással, diplomavásárlással gyanúsítja, nem tudja elhinni, hogy a kuruzslóból lett csodadoktor igaz úton jutott volna az oklevélhez. Pedig így volt. A Helytartótanács iratai között az Országos Levéltárban megvan az oklevél hiteles másolata 1762. május 8-ról, mely igazolja, hogy Joann. Batt. Morgagni mint rektor és Jacobus de Placentia mint promotor nemes Váli Mihályt 1743. augusztus 8-án szabályosan doktorrá avatta. A terjedelmes oklevél részletesen elmondja, hogy Váli nem volt az egyetem hallgatója, de hiteles írások hosszú sorával igazolta évekre terjedő sikeres orvosi működését, katonai és polgári pályán szerzett érdemeit; azóta is számos jelét adta kiváló füvészismereteinek, ezért az egyetem, tekintetbe véve sikereit és számos tudós meleg ajánlását, hajlandó volt őt elismerésül doktorrá avatni, ha kiállja az egyetem utolsó szigorlatát a gyakorlati orvostudomány tárgyaiból és a botanikából. Váli alávetette magát e szigorlatnak. A kihúzott tételekre kitűnően felelt, az ellenvetéseket cáfolta, gyógyító eljárásait megvédte, mindezt olyan készültséggel, annyi tudásra valló tapasztalattal, hogy feleletei a szigorlatra egybegyűlt tanári kar várakozását is felülmúlták. Az egyetem azért örömmel vette őt doktorai sorába és ünnepélyesen felavatta (1743). Nem kísérjük tovább a diploma magasztaló frázisait. Ha nem is vesszük készpénzül a Válira halmozott sok dicséretet, annyit bizonyos, hogy Weszprémi állítása a csodadoktor analfabéta voltáról nem lehet igaz. Lehet, hogy katona korában tanult írni, olvasni, de legalább annyi tudást kellett szereznie, amennyit egy altisztsebésztől az akkori szabályzat megkövetelt. De átlag többet kellett tanulnia. Magyar, német, orosz, nyelvismerete mellett 2
Weszprémi, I.: Succincta medicorum Hungariæ et Transilvaniæ biographia. Tom. IV. Viennæ, 1787. Trattner. p. 228.
kétségtelenül beszélt valamennyire latinul, olaszul és konyított valamit a medicinához is, mert e nélkül az egyetemi felavató aktus el sem képzelhető. Ne keressük most, mennyi része volt a jure extraordinario [kivételes joggal, kivételesen] történt avatásban Váli protektorainak, gróf Althan Mihály ezredesnek, örökös zalai főispánnak a nápolyi kormányzó testvérének, vagy Szapáry Péter tábornoknak, de a promóció megtörtént. Mi korszerűnek tartjuk, hogy a hanyatló egyetem felavatta a felkapott katonaorvost. Miért is ellenkezett volna a népszerűség parancsának, a szelíd egyéni protekció nyomásának? Válit ekkor csodadoktorként ünnepelte Észak-Olaszország népe, mert a nyavalyatörés – vagy az akkori kifejezés szerint ördöngösség – sikeres gyógyítása terén nagy hírnévre tett szert. Ahol a tömjénfüst az exorcizmus nem használt, Váli orvossága állítólag mindig segített. Végre is a barátok részéről boszorkánysággal vádolva, a szent inkvizíció börtönébe került. Ez volt első bukása, mert a per állásába került. A börtönből pártfogói állítólag erőszakkal hozták ki, de az ezredtől mégis meg kellett válnia. Az ezred tulajdonosa, Károlyi magával vitte őt valami epilepsziában szenvedő úr gyógyítására. Itt találkozott gróf Erdődy Györggyel, aki annyira megkedvelte, hogy magával vitte őt Galgócra uradalmi orvosának. A csúzban szenvedő grófot olyan eredményesen kezelte, hogy házi orvosává lett, a várban kapott lakást, ellátást, emellett szabad orvosi gyakorlatot folytatott. Baranyay ezredes kurtakeszi kastélyában Torkos Justus Jánossal konzultált (1750) és a pozsonyi főorvos kénytelen beismerni, hogy Váli bámulatosan tudja a herbáriumot, a füvek orvosi alkalmazását. A fényes környezetben tekintély, jólét közepette a csodadoktornak ambíciója támadt. Tanulni kezdett, forgatta a régi orvosi füveskönyveket és elhatározta, hogy hasonlót ír. Herbáriumot, függelékül az érvágás reguláit.3 A kész művet patrónusának, Erdődynek ajánlotta, őt kérte kiadására. A gróf elfogadta a dedikációt, vállalta a nyomtatás költségeit, de a könyvvel szemben mégis aggodalmai voltak. Az az ember, aki saját személyét habozás nélkül kiszolgáltatta a csodadoktor ötleteinek és mixtúráinak, nem meri rászabadítani könyvét az emberiségre, elébb bírálatra bocsátja. Szabadon, elfogulatlanul fölkéri a pozsonyi evangélikus egyház főgondnokát, Torkos Justus Jánost és botanizáló társát, Mikeszászi Szegedi György jezsuita rektort Nagyszombatról. Miképpen folyt le a bírálat, nem tudjuk. Váli 50 ívnél nagyobb kézirata elveszett, belőle csak a Weszprémi idézte kétkolumnás címlap ismeretes, ami korszerűleg csaknem megfelel a tartalom kivonatának. Annyit ígér, hogy ismerve a szerző pályafutását és tapasztalatait a népi kuruzslás terén, csaknem sajnálni tudjuk az érdekes adathalmaz elkallódását. Szerencsére, a kritikafennmaradt eredménye lerontja illúziónkat és a kézirat elpusztulásán támadt fájdalmunkat. A két cenzor kimondotta, hogy a 3
Hosszadalmas címét lásd Weszprémi idézett helyén.
mű plágium, Melius Juhász könyvének értéktelen másolata, kiadásra nem méltó. Nevezetes, hogy Erdődy bizalmát Váli iránt ez a leleplezés sem ingatta meg, lemondott ugyan a Herbarium kinyomatásáról, de a doktort megtartotta volna, Váli azonban megszégyenülten távozott, elhagyta fényes állását, elbujdosott, merre járt, nem tudjuk. Valószínű, hogy Erdődy rokonainál az Esterházyaknál vonult el egy időre, s talán a nádor eszközölte ki számára a közelebbről nem ismert „tsászári ’s királyi dekretumot”, melynek alapján orvosi gyakorlatot folytathatott volna. 1758-ban Erdődy súlyos betegsége hírére visszatért Galgócra, de hasztalanul, megmenteni már nem tudta. A csodadoktor varázsa megtört. Habozó, önmagában kételkedő emberré lett a csapás óta, és még jobban összeroppant jó ura halála után. Ismét visszatért Győrbe és itt, már anyagi gondok közepette írta másik művét „Sokak kérésére tulajdon kezével”, a ’Házi orvos szotárotska’-t’ (1759). Ismeretlen körülmények között ez is előzetes orvosi approbációt állt ki, „megvizsgáltatott a felsőségektől, helybenhagyást érdemelt és különös engedelmet a kinyomtatásra, hogy azok, a kik ismeretlen chymiai orvosságoktól irtóznak, közönséges orvosságokkal segélyhetnék magokat”.4 Módszerét tehát, bár alapjában nem változott a Herbarium óta, az ismeretlen cenzor elfogadta, de a könyv mégsem talált kiadót, csak Váli halála után 20 évvel jelent meg, valami névtelen hazafi, Váli egykori páciense jóvoltából. A könyv most olyan sikert ért el, hogy öt év múlva újból kiadhatták. Ha közelebb tekintjük a ’Szótárotskát’, azt látjuk, hogy orvosinak csak azért mondható, mert a betűrendbe szedett fák, füvek ismertetéséhez főleg orvosi tanácsok fűződnek, körülbelül úgy, amint az elveszett Herbarium ígérte. Minthogy a Herbarium anyaga fennmaradt ebben, módunk van megismerni Váli irányát és a kritika hitelességét, amivel alább foglalkozunk. Ugyancsak elveszett Váli harmadik műve, a ’Ratio empyrica medendi Vályiana’, magyar nyelvű receptek gyűjteménye. Az idézett részletek úgy, amint Weszprémi bemutatja, a XVIII. századnak nem éppen tanulatlan sebészére vallanak. Nem újdonságok ezek, a Dispensatoriumok és Pharmacopoeakból válogatott előírások, de amint Váli ezeket jó magyarsággal fordítja és alkalmazza, mindegyike kész cáfolat arra az elfogult állításra, hogy analfabéta lett volna, de egyúttal azt is bizonyítja, hogy a herbarista Váli orvosi módszerében éppen nem követte a népies orvoslás reguláit, kizárólag füveket sem alkalmazott, tehát herbaristának nem mondható. Orvos volt a XVIII. század szellemében. Könyvének győri kudarca után Váli innen is távozott. Bolyongásai közben Zala megyébe vetődött, ahol 4
Előszó. Nedeliczi Váli Mihály: Házi orvos szotárotska, az az betű szerént magyarúl szólló orvos könyvetske. Irta – – 1759. Győrött, 1792. 3 lev., 20 p. – Már megjelenése előtt másolatokban forgott közkézen. Így pl. Miháczy János leírta, az Érvágástan mellőzésével 1784. Leczky János gyarmati plébános példányáról. A kézirat címe: Dictionellum medico-hungaricum, azaz Betürendi szerint magyarul mondó könyvecske stb. Lásd: Nemzeti Könyvtár Kéziratára. Fol. Hung, 1029. Ő maga leveleiben nevét Válinak írja, kortársai Wályinak és Wállinak is írják.
patrónusa gróf Althan kedvéért megyei physikussá választották (1761). Az akkori viszonyok szerint nem volt ez valami díszes, fényes állás, a tisztiorvos átlag nem is tartozott a megyei tisztikarba, hanem a konvenciósok között szerepelt. Magyarázatát abban kell keresni, hogy ez a megyékre rákényszerített hivatal szervezete és emberei miatt nemigen volt népszerű. Felsőbb rendeletek parancsolták, hogy a polgári életbe visszatérő katonaorvosok, kevés kivétellel mind idegenek és felcserek, tisztiorvosokká választandók. A megyék aztán úgy tettek eleget a rendeletnek, hogy az orvosokat deklasszifikálták. Egyébként szívesen látták a jelentkező obsitosokat, mert komoly orvos alig vállalt ilyen, a hajdú strázsamesterrel egy rangban és fizetésben levő állást. Válit tehát megválasztották volna a főispán protekciója nélkül is. Így lett ő megyei tisztiorvossá. A Helytartótanács egészségügyi osztálya azonban nem jó szemmel nézte a felcserekből lett tiszti orvosok működését és már 1754-ben újabb rendeletet bocsátott ki, mely szerint a polgári életbe lépő katonaorvosok csak abban az esetben lehetnek tisztiorvosokká ha doktori oklevelük is van. Egyben megszorította a volt katonasebészek polgári gyakorlatát, de rendelkezései, bár királyi jóváhagyáshoz jutottak, meghiúsultak a katonaság ellenállásán. A Tanács csak Skollanics protomedikus idejében (1762) tudott érvényt szerezni az 1754. évi rendeletnek, mikor a királyi kancellária is támogatta ezeket a reformokat. Legelső áldozatainak egyike éppen Váli lett. Vele egyidejűleg Thököly János győri, Végh János debreceni sebész, volt katonai felcser, Oehme pozsonyi orvos vesztette el a polgári gyakorlat jogát (1763. június 28.). Váli diplomáját miként már említettük, a Helytartótanács már 14 év előtt elfogadhatatlannak minősítette, ezúttal is visszautasította az 1762. május 8-án a padovai egyetem kis pecsétje alatt kiadott másodlatot. Mi kifogása volt a tanácsnak az oklevél ellen, a leiratban ezúttal sem említik. E jelentés alapján 1763. július 27én a királyi kancellária röviden utasította a vármegyét, hogy Válit, mint hiteles diploma nélkül működő tisztiorvost, azonnal bocsássa el, megtiltván egyúttal magánorvosi gyakorlatát is. A Helytartótanács hat nap múlva expediálta e végzést és letiltotta Válinak 300 forintnyi fizetését. Nevezetes, hogy Váli védelmére ezúttal maga Zala vármegye közönsége vállalkozott. A beteges főispán maga nem avatkozott az ügybe, de az alispán erélyes hangú feliratában kifejtette, hogy Válit a vármegye mint közismert orvost választotta meg. Tudják, hogy külföldi diplomája van, de írásait hivatalba lépésekor nem kérték. Amennyiben e diploma ellen a tanács kifogást emel, a vármegye kéri, hogy a közmegelégedésre működő physikus diploma nélkül is megtartsa helyét. Váli azonban nem várta be a felirat eredményét, állásáról lemondott és Eszterházy Antal uradalmi orvosa lett. Jellemző tehát, hogy a magángyakorlatot eltiltó udvari végzést még az aulikus Eszterházy sem vette komolyan. A
vármegye azonban folytatta a harcot. A főorvosi állást Váli távozásával nem töltötte be és hivatalos
kimutatások,
valamint
az
ásványvizekre
vonatkozó
jelentés
beküldését
elmulasztotta, egyenesen azzal a megokolással, hogy a távozott orvos helyébe más, nekik alkalmas tisztiorvost nem találnak. Zala vármegye passzív reszisztenciája majdnem 3 évig tartott, Váli helye betöltetlen maradt, de a fényes erkölcsi elégtétel, az új kényelmes állás, nem békítette meg őt. Zülleni kezdett, és szegényen elhagyatva halt meg Fertőszentmiklóson 1772ben. Röviden vázolva ez volt Váli pályafutása. Olyan vétkét, mely az üldözést elfogadhatóvá tenné, nem találjuk. Tragikum az, hogy komolyan vette bullás doktor voltát, tanulni kezdett és mások példájára könyvet írt. Ha tétlenül, békén marad, élvezi orvosi gyakorlata jövedelmét, irigyei nem férnek hozzá. A fölösleges tanulás, írás azonban fölkeltette ellenségeit, másfelől megölte saját empíriáját, hitét szerei értékében, a csodadoktor elvesztette önbizalmát. Ettől kezdve sikereinek vége, rohan a bukás, szegénység felé. Rajta is teljesül: Paucos Musa beavit multos perdidit, et quos beavit perdidit [a múzsa keveseket tett boldoggá, sokakat viszont elveszejtett, sőt azokat is elveszejtette, akiket boldoggá tett]. A Torkosék hangoztatta plágium vádat illetőleg közvetlenül nem nyilatkozhatunk. * A Herbarium fennmaradt címlapja első soraiban összecseng ugyan Melius, de még inkább Beythe címlapjával, mindamellett alapjában más. De ha a fent mondottak után elfogadjuk, hogy a ’Szótárotska’ a Herbariumnak átdolgozása, így kellő anyagot találunk az összehasonlításra Melius és Beythe szövege számára. Ilyen úton megállapíthatjuk, hogy a műben nyoma van mind a kettőnek, de vannak eltérések is. Melius rendszerére vall pl. a fák és füvek ötletszerű különválasztása. De így dolgozott pl. Lonicerius is, ez a beosztás a gyakorlat szempontjából megállhat. Váli is ezt a rendszert követi. Pl. a famohát, fagyöngyöt a fák között tárgyalja, de már a gombákat teljesen mellőzi. Egyetlen gombája az Agaricus, ami külön fejezetként sem Beythe-ben, sem Meluisban nem szerepel. Váli műve 187 lapra terjed, 142 növényt és 62 fát ír le, közte 7 olyan fa van, mely a fenti forrásokban nem található. Viszont más leírások bővülnek, pl. a szeder, kőris, naspolya. Ez utóbbit Beythe négy és egy fél sorban tárgyalja, Váli 18 sorban. Az iglicét (Genista, recte Ononis spinosa) a füvek közé teszi át, a vadszőlőt a fák közé, ellenben a sabinát a füvek között hagyja. Kerüli az egzotikumot: guajacum, pisztácia, ziziphus és a többi Melius magasztalta anyagok kiestek, csak a közismert gránátalmát, citromot, narancsot és olaja kedvéért az olajfát említi. Kihagyja
az ericát, colluteat, spartiumot stb. orvosilag alig használt füveket. Nyilvánvaló tehát, hogy Beythe könyvét átdolgozta. Egyes cikkei egészen szabadon stilizálva, csak értelmileg vallanak Beythe, illetőleg Melius hatására, de átlag mindenütt közelebb áll Beythe szövegéhez, amint ez pl. fekete gyopár (Origanum), jegenye, somfa és a többiek leírásából látszik, azonban kétségtelen, hogy Meliuson és Beythen kívül más forrása is volt, nyilván valami német herbárium, erre vall pl. a kőrisfa szövegében lefordítatlan „spanismuk” kőrisbogár kifejezés. Általában alig van fejezete toldás és javítás nélkül. Így a rendszeresen adott utasítás a gyógyfű szedésére és termő helyekről szóló jegyzetei Válinak saját újításai. Mindamellet tagadhatatlan, hogy számos cikke Beythenek egyszerű másolata. Felfogásában abban is eltér forrásaitól, hogy az elavult: szorító, szárasztó, melegítő stb. hatáscsoportokat átlag mellőzi. Egyébként nomenklatúrájában alig van újság, vagy önálló népies név, a latin nevek többnyire torzítva, romlott alakban olvashatók, úgy ahogy a tanulatlan ember szokta kiejteni. Herbáriumának függeléke volt a Phlebotomia (Érvágástan). Ennek forrását, J. Battista könyvét a címlapon említi, úgy látszik, az olasz kiadást használta. Összefoglalva adatainkat, azt mondhatjuk, hogy Váli is úgy dolgozott, mint a herbaristák legtöbbje, eredetiségre nem törekedve, másolt, toldott minden határozott rendszer nélkül. De ha végigtekintett a „patres” során, Tragus, Lonicerus, Tabernaemontanus munkáin, látnia kellett, hogy ezek is átlag ugyanazt a szöveget deklinálják. Egyik-másik talán több lingvisztikai készültséggel tárgyalta az egyes növénynevek helyesebb alakját, szinonimáit, de természettudományi helyesbítést, orvosi megfigyelést, újdonságot alig adott. A közölt receptek átlag mind a görög, arab szerzőkre mennek vissza, mintha az lett volna a szabály, hogy a mesterek kánonjain változtatni nem szabad. Így látta ezt Váli Meliusnál és még inkább Beythe példáján, aki ugyancsak kimerítette elődje könyvét, mégsem vádolta őt plágiummal a világ. A közkézen forgó német herbáriumok még gyengébbek. Új előszó, néhány új kép, de a könyv némi stiláris módosítással a régi nagy kiadásnak kivonata maradt. S a könyv mindamellett, vagy talán éppen azért kapós volt. A nép rég eltanult gyógyeljárásainak gazolását kereste a herbáriumban, nem pedig holmi újításokat. Aki a herbáriumokban a népi gyógyítás elemeit keresi, ilyen adatot vajmi keveset talál. Még az is, ami ilyennek látszik, vagy valami népi babonás felfogás nyomát mutatja, legtöbbször a klasszikusok hatására vezethető vissza. Így pl. Meliusnak a catananche amatoriáról írt jegyzete bármi honosnak is látszik, alapjában véve már Vergiliusból és Pliniusból ismeretes adat, ahol ez a bájital már szerepel. Magát a növényt, talán Antirrhinum
maius lehetett, Melius igazában nem ismerte, de a debreceni nép sem használta ezt az értéktelen füvet. Az ilyen babonára hajló könyvekhez viszonyítva Váli könyve szinte szárazon józan. Babonás szerei nincsenek, a mérges növények ajánlását lehetőleg kerüli, mindössze öt veszedelmesebb növényt ír le, de itt is óvatosságra int. Igaz, hogy vannak elavult szerei, formulái, de ezek átlag mind olyanok, hogy a korabeli Dispensatoriumokból is igazolhatók. Egyetlen hibája – ami durva tévedés – az aloe készítéséről írt fejezet, de az legalább olyan részlet, hogy a betegre veszedelmet nem hozhat. Még e tekintetben is jobb a korabeli közkeletű népies nyomtatványoknál. Nálunk ez időben, a Felvidéken, Melius Juhász Péter és Beythe András művei másolva és kivonatban közkézen forogtak. Emellett a nyomtatványok közül a ’Pax corporis’, Köleséri naptári regulái (1723–31) és a Schola Salernitana rigmusaira szorítkozott a népi orvostudomány. Frankovith, Nadányi és a többiek hatása a Felvidékre nem jutott el. Pedig a nép kereste az ilyen egyszerű orvosi könyveket és érthető, hogy Váli kortársa, Perliczi János az 1740-ben kiadott két könyvével, amelyek közül az efyik a házi orvosságokról a másik a házi és úti patikáról íródott, sikereket ért el. Miskóltzi Ferenc ’Chirurgiai utitárs’-a (1742) – miként másolatai mutatják – szintén kapós újdonság lehetett, pedig úttörő eszmékben, eredeti ötletekben egyik sem bővelkedik. Emellett egyik sem volt az a Herbárium, milyet a nép keresett, azért Váli helyes érzékkel ilyet akart adni a nép kezébe. Bízvást mondhatjuk tehát, hogy Váli könyve minden fogyatkozásai mellett kelendőségre számíthatott volna amint utóbb Csapó József „Füves kertje” (1775) vagy La Langue (1776) sikerei mutatják. Tudjuk, hogy a laikus Fráter (Juhász) Máté jóval gyengébb könyve, a ’Házi különös orvosságok’ 1761–1801 között öt kiadást ért meg. Tonsorisnak ’Sana consilia medica’ (1771) c. herbáriuma ugyancsak kapós volt, hiszen még a 20. szátadban is új kiadásban jelent meg. Szentmihályi ’Házi orvosságok’ (1791) című füzete ugyancsak nem volt eredeti, sőt második részében nagyon is alaposan meregetett Fráter Máté könyvéből, de azért plágiummal senki se vádolta őt kortársai közül. Műve, éppen úgy, mint Fándly hasonló értékű ’Bilinár’-ja (1793) mind sikert, elismerést arattak, bár átlag 50 esztendővel később, a fölvilágosodás korában láttak napvilágot. Mit ártott volna tehát maga idején Váli könyve? De érthető Torkos álláspontja is. Maga mint a hallei egyetem kiváló tanítványa, hírneves tudós társulatok tagja, lenézte a herbaristákat és az egyszerű növényi szereket, mert iránya szerint ő maga inkább vegyi anyagokra támaszkodott. Elvileg nem volt ellensége a népszerűsítő magyar nyelvű orvosi könyveknek, maga is írt ilyet, de azért mégsem akarta profanizálni az egész orvosi tudományt. Cur vetulas e culina edocere [Minek az öregasszonyokat a konyháról kitanítani?] álláspontjáról ellenezte volna Váli könyvét akkor is,
ha nem találja plágiumnak. Ellenszenvvel nézte a kuruzslókönyvek szaporodását. A cenzorok Váli könyvében revelációkat kerestek, talán orvosi sikereinek kulcsát várták, és keserűen csalódtak, amikor benne csak a rég elavult herbáriumok rossz felújítását lelték. Pedig Váli irányában, ha nem is kora tudománya, de kétségkívül népi igénye nyilatkozott meg. A kritikusok szigorú ítélete Váli könyvét meg nem javította, megjelenését húsz esztendőre lefojtotta ugyan, de irányát, miként követői sora mutatja, megtörni nem tudta. * Váli könyvének további méltatásába most nem bocsátkozunk, csak egy fejezetet ragadunk ki, a nyelvészeti és botanikai szempontból sokat vitatott paknófa (páknó) kérdését.5 Már kortársa Grossinger6 a kétes és vitás növénynevek sorában tárgyalja ezt a fát és megállapítja, hogy ezt a nevet más hazai szerző nem ismeri. Mindamellett fölteszi, hogy a név vas-, vagy Sopron megyei tájszó lehet és jelentése padus-fagyalfa vagy ornus-gyertyánfa lehet. Sajnos Grossinger megfejtése alakilag és tárgyilag helytelen. Nem veszi figyelembe, hogy Váli könyve a fagyalról és gyertyánról külön fejezetben beszél. Grossinger magyarázata különben is csak ötletszerű, mert a föltevéses orvosi hatás nem egyezik a paknó-fa szerepével. Más forrás hiányában tehát foglalkoznunk kell előbb a paknófa farmakológiai hatásával, hogy így közvetett úton megállapíthassuk a vitás botanikai nevet. Váli kérdéses szövege a paknó-fáról szó szerint a következő: „Páknó-fának a’ gyümöltsét Szt. Jakab havának 7-ik napján reggel, míg az harmat rajta vagyon legjobb szedni; ha a vért pökő ember a páknófának asszu gyümöltséből gyakorta keveset eszik, meggyógyul. Hasfájás és vérhas ellen is jó, de aki sokat eszik belőle, fel-dagasztja. A páknófa gyümöltséből tsinált liktáriom a nyálat, sárt és epét kitisztítja az ember gyomrából. A páknófa gyümöltsének magvát főzd meg egy fazékban, égesd meg, és azután borban oltsd meg, kenjed a succussal tsipás és könyves szemeidet, megtisztítja. Ha 3 pénz nyomónyi rebarbarával és kassiával összve tsinálod a páknófa gyümöltsét, azt bevenni igen jó az hideglelés ellen, kehesség és vizibetegség ellen.”
5 6
Váli id. műve p. 23. és mutatóban Grossinger, Chr. Joan.: Universa historia physica regni Hungariae. Tom. V. Posonii, 1797. p. 211. (Itt a ’physica’ természetrajzot jelent – a szerk. megj.)
Ennyi az egész szöveg. Az eddigiek alapján, mivel Melius és Beythe hatását Válinál igazolva láttuk keressük, nem akad-e a páknófa előbb idézett szövegének nyoma ezekben más néven? Az összevetés megvilágítja Melius és Beythe viszonyát, egyszersmind alkalmat ad arra, hogy megismerjük farmakológiájukat Váliéhoz viszonyítva. A keresett szöveg egyike ama részleteknek, amelyek Meliusnál, Beythenél és Válinál szó szerint ismétlődnek. Melius könyve 6. lapján De phoenice-palma-palmafa címen olvassuk: „Ha keueset eszel az asszu palmafa gyümölczéből vérpoekést gyógyít, vérhast, hasfájást. A soka megdagaszt. Ha lictariumot czinalsz az Palmafa gyuemeelczéboel az nyalat, Bilist, Epét tisztit az gyomorbol. Ha Reubarbaromot Cassia nigraval…az palma gyuemoelczet, a kit oxiphenixnak Tarandi neue a Paticariusnal igen io hidegleles raszt ellen, de 3 pénz nyomo légyen az Reubarbarum. Az vizkorsag ellen is igen io. Az palmafa gyuemoelcze magvát főzd meg egy fazékban, egesd meg, borban olcz meg. Az könyves czipas szemöt mosd vele.” Ezzel szemben Beythe könyve 19. lapján a kérdéses szöveg így szól: „Ha keueset ezoel az azzu Palmafa gyuemoelcheben ver poekest gyogyit, verhast es hasfaiast koenyebit. De az soka megdagaszt. Ha lictariomot chinalz az Palmafa gyuemoelcheboel az nyalat, sart es epet kitiztitya az gyomorbul. Harom pénz nyomonij Reobarbarommal es Cassiaval gyoemoelchet ha ozue chynalod, igen io hideg leles ellen. Razt ellen vizi korsagh ellen. Az Palmafa gyuemoelche maguat foezd meg egy fazekban eghesd meg, borban olchd meg az chyppas es koenyves szoemoet moshatod vele.” Ha összevetjük a Melius- és Beythe-féle szöveget, kitűnik, hogy Beythe helyesbítette Melius zavaros előírását, s a nyilvánvaló ellentmondást a pálma és az oxyphenix között, mikor az utóbbinak indikációit átvitte a pálmára és a tarandit elhagyta. Mint alább látni fogjuk, ez a szöveghelyesbítés igen sikerült. Mindamellett a fenti három szöveg hirtelen összevetése arra a föltevésre vezetne, hogy Válinál csak egyszerű sajtóhiba lehet a páknó– pálma helyett, tehát lm helyett következetesen hatszor kn betű és ahelyett ó véghangzó ismétlődik. De ez a föltevés nagyon merész lenne. Ellene szól különben e szerek alkalmazása is. Álláspontunk igazolása végett bocsássuk előre, hogy Melius szövege és felfogása a pálmafáról éppoly kevéssé eredeti, mint Válié, tulajdonképpen az egész Lonicerusra
támaszkodik, ez viszont Dioscorides, Galenus és Mesua tekintélyére hivatkozik, de ezek a datolyát éppen nem ajánlják, a tévedés tehát itt kezdődik. Melius rendelésének két első pontja a tulajdonképpeni pálmára (Phoenix dactylifera) vonatkozik, ellenben a harmadik pont vége és a negyedik tévesen került a pálma szövegébe, mert az itt említett Oxyphoenix nem pálma. Meliust talán a hasonló hangzású név tévesztette meg, vagy az egész rendelést talán új fejezetbe szánta és csak hibás tördelés folytán került ez mai helyére. Erre vall a zavaros, ige nélküli szöveg. Mert Melius minden forrása külön szól e két fáról, sőt pl. Matthiolus külön is hangoztatja, 1. hogy az utóbbi Tamar Indus nem pálma, 2. csak a kész, magnélküli pép (pulpa de Tamar Indorum) használatos, 3. nyers gyümölcse, de a szárított is ritkán kerül Európába. Melius ezt a figyelmeztetést nem vette észre. Ellenben Beythe megszívlelte az intelmet, mert módosította Melius egész rendelését és tudatosan kihagyva az Oxyphoenixet, a gyógyjavallatot a pálmára vitte át. Bizonyság ez arra nézve, hogy Beythe Melius szövege mellett az eredeti forrásokat is tanulmányozta, helyesbítése tehát igen korszerű és Beythe dicsőségére válik. Ugyanis igazolható, hogy a XVI. század végén a különben sem kapós „Oxyphoenix” hirtelen kiesett a forgalomból. Divatban volt ugyan a nélkülözhető külföldi szerek használatának ostorozása, de az „Oxyphoenix”-et mindamellett nem ez buktatta meg. Hitelét vesztette a nyomában sűrűn jelentkező mérgezési tünetek miatt. Tulajdonképpen hazájában dívott helytelen készítési mód okozta ezt, mert a savanyú gyümölcspép főzés közben a rézüstből sok rezet oldott ki, ezt a tudomány későn ismerte föl és a beállott zavarokat magának a gyümölcsnek tulajdonította. Ezért igyekeztek Európa-szerte más hasonló hatású gyümölcsöt keresni és mellőzték a pálmát mint „úrnak való nyalánkságot”, de még inkább az „Oxypoenix”-et mint mérgező hatásút. Ez az irány Melius idejében, de még inkább Beythe idejében általános volt, annyira, hogy az új herbáriumok jó része az „Oxyphoenix”-ről már nem is beszél, sőt később mellőzték a pálmát is.7 Ezért a ’Szotárotska’ szerzője, mikor Beythe módosított szövegét átveszi, jogosan megy egy lépéssel tovább. Elhagyja a pálmát és az egész indikációt némi módosítással más növényre viszi át. Hogy ilyen helyettesítő honi növényre gondolt, világosan mutatja naptárbeli 7
Ezt az álláspontot követik pl. Melius forrásai Tragus Tabernaemontanus stb., még a későbbi Bauhinus-féle Tragus-kiadás sem említi a Tamarindust. Tragus maga elitélőleg nyilatkozik a pálmáról e szavakkal: Nos eiusmodi fructus diuitibus relinquemus, qui iis maxime rebus delectantur, quae magni veneunt. Adversa sane valetudo pretio non est redimenda, cum per se etiam non optata, mortales affligere soleat… [Az effajta gyümölcsöket hagyjuk a gazdagokra, akik abban lelik leginkább örömülket, ami sokba kerül. Az egészséget persze nem lehet pénzért visszavásárolni, hiszen olyasmi is szokta sújtani a halandókat, ami egyáltalán nem kívánatos]
utasítása a szedés idejére nézve, a minőt a narancs, citrom stb. leírásában nem találunk. A korbeli tudomány szerint az „Oxyphoenix” helyettesítésére szolgáltak a honi savanyú gyümölcsök aszaltan és nyersen, vagy azok készítményei roob, pulpa, electuarium alakjában. Ezeknek a Dispensatoriumok nyomán ellenőrizhető névsora aránylag rövid. Egynéhány Váli művében is szerepel, úgy hogy a találgatás farmakológiailag még szűkebb körre szorítkozik. Az átlag idevágó szerek sorából számba jöhetnek: sóska-borbolya (Berberis), s a savanyú áfonya (Vaccinium uliginosum). Ez utóbbi „oxycoccos” néven mint hűtő, lázcsillapító szer, maga az aszalt gyümölcs mint stypticum szerepelt. Hasonló módon rendelték az alkekengi bogyót (Physalis) is, de általánosságban ezek még sincsenek összhangzásban a páknófára illő javallatokkal és itt csak azért említjük, mert Váli könyvében nem fordulnak elő. Ha végigmegyünk így a többi gyümölcsök során, melyek az orvosi tudományban szerepelnek, de Beythe–Váli művében nem találnak helyet, könnyen megállapíthatjuk, hogy a páknófára alkalmazott javallatok csak a bengefára (Rhamnus cathartica) illenek. Ennek szinonimái mint tudjuk: Spina cervina, régebben Spina infectoria Pannonica = Ungarisch Kreuzbeer. A belőle készült lictariumot és syrupot már Tabernae– Montanus is dicséri. A cserje és gyümölcsének sokoldalú technikai és orvosi alkalmazása érthetővé teszi, hogy Panacea rusticorum, Panacea domesticum néven emlegetik, nedvét pedig succus universalis néven minden lehető betegség ellen ajánlják. Mint megbízható hashajtó és vízhajtószer (laxans és hydragogum) egészen betöltötte a régebbi „Oxyphoenix” helyét, s ha esetenként más szerekkel kombinálják, akkor ezt vagy a hatás enyhítése végett teszik, vagy vivő anyagul alkalmazzák, milyen a jelen esetben a „Cassia” szerepe az „Oxyphoenix” mellett. Azért szinte érthetetlen, hogy a közismert cserjét Melius és Beythe nem említi. A Rhamnus szerepe még jobban bővült, mikor a farmakológiai rendszerben növénytani helyét is megállapították. Gyümölcsét ekkor a rokon Rhamnus Zyziphus helyett alkalmazzák „Brustbeer” gyanánt, tehát itt is felváltotta a Dioscorides–Melius-féle datolya helyét. Így lesz érthetővé, hogy puhító bevonó, köhögés elleni, csillapítószerként (demulcens, bechicum, sedativum) ajánlják vérpökés ellen. Megjegyezzük, hogy a Rhamnus gyümölcse július 7-én, amikor ezt Váli szedegeti, még nem érett, de álláspontja érthető, mert a XVIII. századbeli orvostudomány, tudatosan sok gyümölcsöt éretlenül szedetett, mert ilyenkor a borkősav, almasav, citromsavtartalom stb. még nem alakult át cukorrá, viszont a drasztikus hatású glikozidák sem fejlődtek ki teljesen. Egyébként még a modern farmakológia is a Rhammus oenoplia gyümölcsét stypticum (vérzéscsillapító) gyanánt, júliusban, éretlenül szedeti. A harmat jelenléte a gyümölcsön, miként azt Váli megkívánja, nem gyógytényező, de a korabeli okkultizmus nyoma, bár semmi
esetre sem éri el Nicolaus Martius német orvos ’Magia naturalis’-a (1751) tévelygéseit. A Beythe-féle előírásnak negyedik pontjában foglalt szemvíz közönséges vinum ophtalmicum alkalisatum, Dioscorides korában használt, de a XIX. században is keresett szer. Lényege az volt, hogy a kifőtt mag, fű stb., mert sokféle növényrészt használtak e célra, a hosszas főzés által kilúgozódott, majd kiszáradt, végül hamuvá égett. Ennek kali carbonicuma a savanyú borral érintkezve fölpezsdült. Ezt nevezték a régiek oltásnak, mert azt hitték, hogy a növény organikus hatóanyagai a hevítés által megtisztulva mennek át a borba. Ezt a hitet még a hírneves Sydenham is vallotta. Mai szemmel nézve a Rhamnus orvosi szerepét tudjuk, hogy használt változatai hatóanyagukat, az emodinglykosidot és a chrysophansavat, főleg a kéregben fejlesztik ki. De a régiek az enyhébb hatású, könnyebben kezelhető gyümölcsöt mégis többre becsülték. A belőle készült succus és syrup, Tschirch szerint, a XVIII. században hazai kiviteli cikkünk volt Nyugat felé, mert a kor ennek a succus spinae Hungaricae-nak különleges hatást tulajdonított. Ez is az élelmes jezsuita gyógyszertáraknak szlovák herbaristák útján terjesztett gyártmánya volt, amit Válinak föltétlenül ismernie kellett, de származása felől, akárcsak az aloenál láttuk, nem volt tisztában, latin nevét nem tudta. Ami azt a látszólagos ellentmondást illeti, hogy egyazon szer vérzéscsillapító és hashajtó szer (stypticum és aperiens) gyanánt szerepel, mondhatjuk, hogy ez nem valóságos ellentét, mert a rendes és kis, vagy tört adag (dosis totalis és dosis refracta) a mai vegyi szerekkel is létesít ilyen hatásokat. Végül, hogy a Rhamnus alkalmazásának régebben is ilyen tág tere volt, igazolják a herbaristákon kívül Váli kortársai, pl. Grossinger, midőn a bogyók használatáról így nyilatkozik: „A bogyók a nyákos epét és a savas nedveket hajtják ki. A kehességen, a vízkóron és az ízületi bajokon segítenek. Sydenham titkos szere a vízkór ellen: szarvasgerincből készült szirup.”8 A ’Dispensatorium universale’ szerint (Bécs, 1793) „in morbis pituitosis, hydrope, lethargo” [a nyákos eredetű betegségek, a vízkór és a depresszió ellen] kitűnő eredményeket várhatni használatától. A ’Codex medicamentarius Europeus’9 az Electuarium Rhamni cathart [varjútövis liktáriom] ajánlja a váltóláz (febris intermittens és quotidiana) ellen, Rhamnus paliurus-t pedig összehúzó és vérzéscsillapító szerként (adstringens és stypticum) írja le. Ezt a bizonyítás újabb és régibb szerzők hosszú sora bővíthetné, de fölösleges folytatnunk. Gondoljunk csak a cascara sagrada sokoldalú alkalmazására a mai orvosi tudományban. Ez az amerikai rokona a páknófának ugyancsak Rhamnus-változat. 8
9
Az eredeti szövegrész így hangzik: „Baccae bilem pituitam et serosos purgant humores. Cachexiae, hydropi et arthritidi auxiliantur – Sydenham arcanuma a vízkór ellen: syrupus de spina cervina” II. köt. Lipsiae, 1824. p. 236.
Ezek után tudva azt, hogy a Rhamnus gyógyszertani szerepe megegyezik a Váli adta páknófáéval, rájövünk arra is, hogy miképpen termett e rejtélyes név? Kétségtelen, hogy a páknó akár röviden, akár hosszan ejtjük, nem hangzik magyarosan, ellenben összecseng a szláv prachno, vlákno stb. szavakkal, amihez hasonló növénynév is bőven akad. Így pl. Bagno (lengyel) tulajdonképpen mocsarat, ingoványt jelent, de ennek megfelelően néhány lápi virág, cserje is viseli e nevet. Pl.: a Ledum palustre, Salix viminalis stb.; továbbképzésben, összetételben: bagnova (borowka) = Vaccinium uliginosum. Vannak ezenkívül hasonló hangzású nem mocsári növények is, pl. az Empetrum L. már a törpefenyő határában terem, tehát semmi köze a mocsárhoz és mégis bagno a lengyel neve. Hasonlóképpen alakult a bagniowka (Saxifraga), baniak (Phylonotis) stb. neve. Alakilag még közelebb esik a pachnut = illatozni, bűzleni ige, sokféle származéka pl. Pachnik = Osmoderma, Pachnotka = Perilla, Pachniaczek = Polyanthes tuberosa stb. erős szagú virág lengyel neve. Vagy összetételben: pachno (drzew) szinonimája a smrdo drzewnek, ami a német: Stinkholz, Stinkbaum, Hundsbaum mása. 10 Megfelel ennek a magyar büdösfa = ebfa, kutyabenge = Rhamnus frangula és általában a Rhamnus-félék népies neve. Ebben az esetben a lengyel pachno név tartalmilag, illetőleg szinonimája révén alakilag is a cseh smrdlik, szerb szmrdelje, horvát szmrdeljnek felel meg, összeesik a Faulbaum = Stinkbaum fogalmával, megegyezik a kutyabenge stb. összetételekkel és ami tárgyi szempontból a legfontosabb, az így meghatározott növénynév mint orvosság ráillik Váli adataira a páknófa alkalmazásáról. A bizonyítás, származtatás hangtanilag talán körülményesnek látszik, de vegyük figyelembe azt, hogy a páknófa nem meghonosodott népi alkotás, hanem Váli egyéni ötlete, valóságos „hapax legomenon”, logikáját tehát csak így lehet megközelíteni.11 Váli minthogy éveket töltött Lengyelországban, ismerhette az ott használatos pachno (drzew) nevet, de a fa magyar vagy latin nevét nem tudta, Meliusban nem találta, leírta tehát az idegen szót hallás szerint, midőn a ch nála k-vá idomult. Más megfejtésül kínálkozik a lengyel pak, pák = bimbó, bogyó, főnév, mikor a melléknévképzés, éppen úgy, mint a pach-ból szabályosan pakno = bogyós nevet adna. Mivel pedig a Rhamnus szinonimáinak egész sora éppen a bogyóira vonatkozik, ez a névösszetétel itt is megállhatna. Erre csak azért nem hivatkozunk, mert ilyen alak az újabb lengyel botanikus műnyelvben járja ugyan, de a népies enumerációk sorában nem találjuk. 10
11
Újabban a német Faulbaum nevet gyakran a zelniczemegyre (Prunus padus) is alkalmazzák, de régi szerzők következetesen csak a Rhamnust nevezik így. A pachno (drzew) tulajdonképpen összetett főnév, úgy mint a slepo (drzew), piekno (drzew), de a jelzett tag sok esetben elmaradhat.
Nevezetes, hogy az orosz nyelvben12 a Rhamnus-félék szinonimái között a pak, paak-pu nevet ismét megtaláljuk, mint észt eredetű, de szomszédos oroszok nyelvén is használatos szót. Van-e összefüggés a lengyel alak és az észt–orosz szó között? Végül, hogy a pakno = bagno is lehet, a hangtani szabályok ellenére is, igazolják Rostafiński13 adatai, amelyekben az Ammyrsine Purshiana, tehát ismét Rhamnus változat, egyszerűen bagno néven szerepel. Minden fejtegető kísérlet tehát északra és Rhamnus-félék felé utal. Fentebb az életrajzban igazolva láttuk, hogy Váli orvosi pályafutását a lengyel határon kezdte, orosz és lengyel földön folytatta, tehát a Rhamnus népies nevét ismerhette. Igazolva van, hogy gyógyjavallatai szerint korszerűleg sem az eredeti Oxyphoenix, sem pedig a pálma nem jöhetnek figyelembe, mert a várt hatás adatai csak a páknófára illenek, azért a míg jobb megfejtés nem akad, fogadjuk el, hogy Váli páknófája – az általunk már említett – „spinae Hungaricae” lehetett.
12 13
Annenkov Botanicseszkij szlovar. Moszkva, 1859. p. 1177. Rostafiński, J.: Słownik polskich imion rodzajów i wyższych skupień roślin poprzedzony historyczną rozprawą o źródłach. Materiały do historii języka i dialektologii, Kraków, 1900. p. 140.
