w
erak ww.k
.hu
2002. április
A Z I DÕK J ELEI A KERESZTÉNY ADVENT KÖZÖSSÉG GYÜLEKEZETI LAPJA
Naponkénti táplálkozás a Biblia igéivel
. . . . . . . . . . 2
Hangya a porban? Emberhalászat Hírek
. . . . . . 4
. . . . . . . . . 5
. . . . . . . . . . . . . . . 11
Könnyû vagy nehéz a keresztény élet?
. . . . . 12
Az eleki Idõsek otthona
. . . 14
A bózsvai húsvéti ifjúsági együttlétrõl . . . . . 13 Könyvajánló . . . . . . . . . . . 16
„Az én lábamnak szövétneke a Te igéd, és ösvényemnek világossága.” (Zsolt. 119:105)
Ama nemes harcot megharcolta
. . . . . . . . . 16
„Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jõ, semmiképen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn. 6:35)
megújulás és reformáció
Naponkénti táplálkozás a Biblia igéivel E
lõzõ tanulmányunk a naponkénti egyéni imádság nélkülözhetetlen tapasztalatával foglalkozott, amely által személyes kapcsolatunk lehet Istennel. Jézus Krisztus azonban kijelentette, hogy igazi imaközösség csak akkor jöhet létre az ember és Megváltója között, ha „beszédei bennünk maradnak” (Jn. 15:7). Ezért ugyanolyan szükségünk van az egyéni, elmélyült igetanulmányozásra, mint az ugyanilyen jellegû imádságra. Imáinkban nemcsak mi beszélünk Istenhez, hanem Õ is szól hozzánk, erõt, bátorítást ad. Ugyanígy Istennel folytatott beszélgetés az ige olvasása is. Nem elég, ha csupán az ismereteink bõvülnek és nagyobb tudást szerzünk a Biblia által, hanem meg kell hallanunk Isten hozzánk szóló, személyes üzenetét, „élõ és ható, gondolatainkat megítélõ” (Zsid. 4:12), bátorító, erõt adó szavait. S míg Isten szavát igazán halljuk Igéjén keresztül, bennünk is vágyak, elhatározások ébrednek, Istenhez forduló fohászok, kérések fogalmazódnak meg. Így lehet számunkra Isten beszéde az „élet Igéjévé” (I. Jn. 1:1). Bármilyen nagy lehet a Biblia-ismeretünk, semmit nem ér, ha nem lesz életünket átformáló erõvé. Jézus korának írástudói is azt gondolták, hogy tudásuk, ismeretük üdvösséget szerez számukra, hogy „azokban van az örök életük” (Jn. 5:39). Ahhoz azonban, hogy Bibliaismeretünk ne csupán tudás legyen, hanem jellemformáló hatalom, nem elég a felületes, sietõs igeolvasás. Nem elég a reggeli dicséret vagy a szombatiskola soron következõ igéinek olvasása sem. Meg kell tanulnunk az elmélyült, alapos, naponkénti Biblia-tanulmányozást. Ez
2
iránt szeretne vágyat ébreszteni és ehhez kíván segítséget nyújtani ez a tanulmány. I. AZ
IGE MINT NAPONKÉNTI TÁPLÁLÉK
1. Miért szükséges az igehirdetésen kívül egyénileg is foglalkoznunk Isten igéjével? „Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az Õ vérét, nincs élet bennetek.” (Jn. 6:53) Jézus az igét kenyérhez, a legszükségesebb napi táplálékhoz hasonlította – „Õ pedig felelvén, monda: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik” (Mt. 4:4) –, amelyet újból és újból magunkhoz kell vennünk, hogy életünket fenntartsuk. Jézus testté lett Ige; a Biblia olvasása által lelki közösségre kell jutnunk Vele naponként, másképpen „nincs élet bennünk”. „Amiképpen testi létünket táplálék tartja fenn, úgy lelki életünket Isten igéje. Mindenkinek önmaga számára kell életet merítenie Isten igéjébõl. Amiképpen saját magunknak kell ennünk, hogy táplálékhoz jussunk, úgy kell az igét is magunkhoz vennünk. Ne csupán mások közvetítésével szerezzük meg!” „Ne elégedjünk meg mások véleményének megismerésével a Szentírás tanait illetõen, hanem kutassunk magunk is Isten igéjében! Ha mások gondolkodnak helyettünk, akaraterõnk és képességeink megbénulnak. Nincs könyv, amelynek tartalma olyan hathatósan emelné fel és nemesítené meg a gondolatainkat, mint a Biblia, mély és tiszta
igazságaival.” (Ellen G. White: Jézus élete, Válság Galileában c. fejezet; Krisztushoz vezetõ lépések, 74. o.) 2. Hogyan érthetjük meg az Igén keresztül Isten gondolatait? a) Szükségünk van a Szentlélek segítségére: „Imádkozván egyszersmind értünk is, hogy az Isten nyissa meg elõttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amelyért fogoly is vagyok.” (Kol. 4:3) Isten az Õ Lelke által jelenti ki nekünk akaratát. A Lélek ihlette a Biblia íróit is, mert egyedül az Úr Lelke „ismeri az Isten dolgait” (I. Kor. 2:10–11). A megromlott, bûnnel fertõzött emberi értelem képtelen felfogni a mennyei igazságokat. A tanítványok elõtt is csak akkor lett világossá az ószövetségi igék értelme, amikor Jézus „megnyitotta elméjüket, hogy értsék az Írásokat” (Lk. 24:45). Kérjük mi is, hogy tegye érthetõvé, világossá elõttünk az igét! „Isten szándéka, hogy igéjének világossága már ebben az életben is mindjobban feltáruljon népe elõtt. Ezt a tudást csak egyetlen úton szerezhetjük meg: ha a Szentlélek érteti meg velünk, aki ihlette azt… Látszólag nagyon sok homályos vagy nehezen érthetõ rész van a Szentírásban, amelyeket azonban Isten világossá tesz azok elõtt, akik törekszenek a megértésükre … A kisgyermek alázatosságával és hitével kell bírnunk, késznek kell lennünk tanulni, és a Szentlélek segítségét kell kérnünk… Ugyanolyan szent félelemmel nyissuk fel a Bibliát, mintha Isten színe elé lépnénk… Szívünk és értelmünk hajoljon meg az Örökkévaló elõtt… Sohase tanulmányozzuk a Bibliát ima nélAz Idõk Jelei 2002. április
kül!” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, 90–91., 75. o.)
b) Ki elõtt tárulnak fel a Szentírás rejtett kincsei? „Ha a bölcsességért kiáltasz, és az értelemért a te szódat felemeled, ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt: akkor megérted az Úrnak félelmét, és Istennek ismeretére jutsz.” (Péld. 2:3–5) Az Isten igazsága utáni szüntelen vágyakozással, kitartó, elmélyült kutatással érthetünk meg újabb és újabb titkokat. Így sok bibliai rész rejtett értelme világosodhat meg elõttünk, és ez a tapasztalatunk lelki fejlõdésünk forrásává lesz. „Tanulmányozzuk az igét komolyan, kitartóan! Ne várjuk, hogy a renyheség és könnyelmûség a tiszta igazság megismerésére vezessen. Még mulandó áldásokat is csak komoly, türelmes és kitartó igyekezettel nyerhetünk el… Komoly erõfeszítéssel szerezhetjük meg a lelki javakat is… Igen fontos mindenkinek, hogy Isten igéjét ne csupán olvassa, hanem teljes szívvel és komolyan tanulmányozza.” „Komoly kutatás és imával párosult tanulmányozás nélkül nem tehetünk szert igazi isteni bölcsességre… Egyik íráshelyet a másikkal kell egybevetnünk. Ehhez elmélyült kutatásra, lelkiismeretes tanulmányozásra van szükség. Az ilyen tanulmányozás gazdagon megjutalmaz. Ahogyan a bányász a földrétegek alatt nemes ércet fedez fel, hasonlóan talál a fáradhatatlan kutató is olyan mélyebb igazságokat Isten szavában, amelyek a felületes olvasó elõtt rejtve maradnak. Az Isten Lelkétõl ihletett szavak, ha azokat szívünkbe véssük, az élet forrásává válnak.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 66. o.; Krisztushoz vezetõ lépések, 75. o.)
3. A mindennapi komoly igetanulmány hogyan befolyásolhatja gondolatainkat, tetteinket a nap folyamán? „El ne távozzék e törvény könyve a te szádtól, hanem gondolkodjál arról éjjel és nappal, hogy vigyázz és mindent úgy cselekedj, amint írva van abban, mert akkor leszel jó szerencsés a te útjaidon, és akkor boldogulsz.” (Józsué 1:8) Az Idõk Jelei 2002. április
Még az elmélyült Biblia-olvasás sem lesz életünket átformáló erõvé, ha a nap többi órájában a megértett és elfogadott igazságoktól függetlenül élünk. Õrizzük meg gondolatainkban Isten tanácsait, intéseit, ígéreteit! „Rejtsük szívünkbe Isten beszédét” (Zsolt. 119:11), hogy ezáltal irányíthasson bennünket. „Legyen a Biblia állandóan a kezünk ügyében! Olvassuk, valahányszor alkalom van rá, véssük emlékezetünkbe igéit! Ha az utcán járunkkelünk, akkor is elmélkedhetünk egy-egy kijelentésén, és emlékezetünkbe véshetjük… Testünk abból épül fel, amit eszünk és iszunk – ugyanez a rend a lelki világban is: amin elmélkedünk, amin gondolkozunk, az ad lelkünknek, szellemünknek életet és erõt… Ha menynyei dolgokon elmélkedünk, akkor erõsödik a hitünk és a szeretetünk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, 73. o.)
4. Mennyire értékeljük Isten szavát? „Gyönyörködöm a Te rendeléseidben; a Te beszédedrõl nem feledkezem el… Mely igen szeretem a Te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom!” (Zsolt. 119:16, 97) Érezzük-e szükségletünket, „éhezve és szomjúhozva” Isten beszéde után? Amikor kinyitjuk Bibliánkat, tudatában vagyunk-e a nagy kiváltságnak: a mindenható Isten szól most személyesen hozzánk? Akik szeretik Istent, azok vágyakoznak szavát meghallani, és hálás örömmel fogadják tanácsait, bátorításait. Jeremiásnak örömet nyújtott, ha meghallotta Isten szavait (Jer. 15:16). Milyen lenne a mi hitéletünk, ha ilyen õszinte vágyakozás élne bennünk az ige hallása, olvasása és megértése iránt?! „Ha Isten népe értékelné az Õ szavát, akkor mennyei légkör lenne a gyülekezetekben. A keresztények éheznének az ige tanulmányozására. Nyugtalanul várnák az idõt, amikor szöveget szöveggel vethetnek egybe, s elmélyedhetnek az igében. Mohóbban várnának az ige világosságára, mint a reggeli lapra, folyóiratokra vagy regényekre… Legfõbb kívánságunk lenne, hogy „együk Isten Fiának testét és igyuk
az Õ vérét”… A kegyelem üdítõ záporai éltetnék, frissítenék lelkünket, elfeledtetnének velünk minden gondot és fáradtságot. Az ihletett szavak erõssé és bátorrá tennének minket.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek VIII., A hûséges tanulmányozás jutalma c. fejezet)
II. A NAPONKÉNTI KOMOLY BIBLIA-TANULMÁNYOZÁS EREDMÉNYE
1. Átformálja jellemünket, „megszentel bennünket igazságával”. „Szenteld meg õket a te igazságoddal: a Te igéd igazság.” (Jn. 17:17) „Az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úr bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyût. Az Úr rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úr parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket.” (Zsolt. 19:8–9) Isten igéje „megeleveníti a lelket”, „bölccsé tesz, és megtanít az útra”, amelyen járnunk kell. Úgy lesz életünket átformáló hatalommá, hogy „tanít, fedd, az igazságban nevel” bennünket (I. Tim. 3:16), és igéje által erõt is közvetít a megvalósításhoz. „Azt a teremtõ erõt, amely a világot létrehozta, Isten igéje tartalmazza. Ez az ige erõt közvetít, életet szerez… Ha az akarat elfogadja és a lélek magába rejti, megváltoztatja az emberi természetet, és a lelket ismét Isten képmására formálja át.” „Az ige elpusztítja a megtéretlen, földies természetet, és Jézus Krisztusban új életet ad… A lélekbe befogadott isteni ige formálja a gondolatokat, fejleszti, építi a jellemet.” „Isten és Jézus Krisztus ismerete alakítja át az embert Isten képmására. Ezáltal képes az ember uralkodni önmagán, ez vonja az értelem magasabb erõinek uralma alá a szenvedélyeket és az ösztönöket… Ez az az ismeret, amelyet Isten igéjének kutatása által elérhetünk.” (Ellen G. White: Nevelés, A szív és az értelem fejlesztése c. fejezet; Jézus élete, Válság Galileában c. fejezet; Krisztus példázatai, 69. o.)
2. Az ige védelmet nyújt Sátán ellen a kísértések során. 3
Jézus Krisztus az ige kijelentéseire támaszkodott megkísértésekor: „…meg van írva…” Ha Isten beszédét a szívünkbe rejtjük, és igazságait állandóan az emlékezetünkben tartjuk, akaraterõnk is megszilárdul, hogy ellenálljunk a bûnnek. Isten ígérete ez: „Igazság által leszel erõs.” (Ésa. 54:14) Az ige hatásos fegyver, a „Lélek kardja”, amellyel gyõzelmet arathatunk (Ef. 6:17). „Azért olyan könnyû kísértésbe és bûnbe vinni a fiatalokat, de az érettebb korúakat is, mert nem tanulmányozzák Isten igéjét, és nem mélyednek bele úgy, ahogyan kellene. A szilárd, határozott akaraterõ hiánya, amely sokak életében és jellemében megmutatkozik, abból ered, hogy elhanyagolják Isten szent utasításait… A Biblia igazságai, ha befogadjuk azokat, kiemelik értelmünket a földiességbõl és a romlottságból. Aki értékeli Isten Igéjét, az olyan becsületességgel, elvhûséggel rendelkezik, amely képessé teszi a kísértésekben való megállásra.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek VIII., Az Isten szavából nyert tudás c. fejezet)
3. Az ige védelem a hamis tanításokkal szemben is. Különösen a vég idején szükséges erre felkészülnünk: „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták tá-
madnak, s nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is. Ímé, eleve megmondottam néktek. Azért ha azt mondják majd néktek: »Ímé a pusztában van« – ne menjetek ki, »Ímé a belsõ szobákban« – ne higygyétek!” (Mt. 24:24–26) Hitünk minden pontját a legalaposabban meg kell ismernünk, mert megtévesztõ tanítások, téves elméletek Isten népe között is elterjedhetnek. Isten elõre látta választott népe veszedelmét: „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való.” (Hós. 4:6) Ha most nem készülünk fel Sátán megtévesztõ csalásaira, Izraelhez hasonlóan elbukunk. „Sátán minden lehetséges cselfogással meg akarja akadályozni, hogy az emberek Biblia-ismeretre tegyenek szert, mert világos kijelentései felfedik csalásait… Most pedig a legeltökéltebben készül fel a Krisztus és követõi elleni végsõ küzdelemre. Az utolsó nagy csalás nemsokára feltárul elõttünk. Szemünk láttára viszi majd véghez csodáit az Antikrisztus. Az utánzat annyira hasonlít majd az igazihoz, hogy lehetetlen közöttük különbséget tenni – kivéve a Szentírás alapján. Minden kijelentést és minden csodát a Biblia bizonyságtevése alapján kell megítélni… Csak azok állhatnak meg az utolsó nagy küzdelemben,
akik lelküket a Biblia igazságaival erõsítették meg.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem, 411. o.)
FELHÍVÁS Láttuk, mennyire nélkülözhetetlen az elmélyült Biblia-tanulmányozás, hogy egyéni hitéletünk fejlõdhessen, és kivívhassuk a végsõ gyõzelmet. Tegyük rendszeressé a naponkénti egyéni áhítat alkalmait! Idõ és nyugodt körülmények szükségesek az ilyen Biblia-olvasáshoz is. Határozzuk el, hogy mindennap egy megszabott idõben igetanulmányt folytatunk! Legyen ez változhatatlan programunk. Az igeolvasásnál ne az legyen a célunk, hogy minél többet elolvassunk a Bibliából. Válasszunk néhány verset, és komolyan törekedjünk megérteni. Vessük össze más igékkel, kérjük a Szentlélek segítségét, és gondolkodjunk a Biblia kijelentéseinek értelmén. Véssük gondolatainkba, szívünkbe azt az igazságot, amit már megértettünk Isten igéjébõl. Az áhítat idején túl is foglalkoztassa gondolatainkat, és törekedjünk megvalósítására!
Hangya a porban Nézem a hangyát lenn a porban, s Valaki a magasból engem néz. Nekem göröngy… hegy a hangyának. Nekem hegy… a Magasságosnak parányi porszem az egész. S míg én a hangyát észre sem veszem, nem fáj a veszte sem, néha eltaposom lenn az úton, s nem is tudom, addig Õ, akinek hatalmát zengem, szemmel tart engem, vezet szüntelen. Fel sem foghatja ezt a titkot parányi hangya-értelem. 4
Ó, Istenem! Én, haszontalan, kicsi hangyád, ki ugyan megérdemelné, ha eltaposnád, cserben hagynád, szívemet hozzád emelem. És téged áldalak most… ínségek sötét hegye alatt… Hisz neked porszem az egész. Nézem a hangyát lenn a porban… és szemed a magasból engem néz.
Túrmezei Erzsébet Az Idõk Jelei 2002. április
evangélizáció
Emberhalászat Mindennapi kapcsolataink
GYAKORLATI
TANÁCSOK A MISSZIÓMUNKÁHOZ
(Missziószombatokra és imaórákra) Most induló cikksorozatunkban az ország különbözõ helyein tartott missziós továbbképzõ hétvégéink prédikációs anyagait adjuk közre írásos formában is. Ezt három okból is szükségesnek látjuk. Egyrészt azok számára is hozzáférhetõvé szeretnénk tenni ezeket az elõadásokat, akik nem tudtak részt venni az említett alkalmakon. Másrészt pedig hasznos lehet – emlékeztetõ gyanánt – azok számára, akik jelen voltak e megbeszéléseken, s bízunk benne, hogy e kis írás az elméleti ismereteken túl a gyakorlati megvalósításra serkent. A harmadik ok talán a legjelentõsebb: az idõk jeleinek oly mértékû felgyorsulása, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül a szolgálatunkra való felkészüléskor. Mindannyian tapasztaljuk, hogy napjainkban a próféciák döbbenetes erõvel és mélységekben teljesednek. Hogy mindezt a gyakorlatban miként is éljük meg, azt a következõ példával érzékeltethetjük: Autópályán közlekedve, a megengedett sebesség felsõ határán utazva úgy érezzük, jó tempóban haladunk kitûzött célunk felé. Ám ez a megelégedettség sokszor csak addig tart, amíg hirtelen, szinte észrevétlenül nem húz el mellettünk egy nagyobb teljesítményû jármû, a sebességhatárokat jócskán átlépve, úgy 180–240 km/órás tempóban. Ekkor úgy érezzük, hogy az õ haladási sebességéhez képest mi csak poroszkálunk. Hasonlót élhetünk át az idõk jelei félelmetes gyorsaságú elõrehaladását látva. Mindaddig úgy gondoljuk, hogy optimális sebességgel haladunk elõre munkánk végzésében, amíg megdöbbenve észre nem vesszük a mellettünk elszáguldó történelmi eseményeket. Összejöveteleink alapgondolata a következõ volt: az evangélizáció mindannyiunk közös ügye, amelynek végzése az egész gyülekezet kiváltsága és feladata. Aki ebbõl valamilyen okból kimarad, az személyes jellemfejlõdését és ezáltal örök üdvösségét is veszélyezteti. E kis bevezetõ írás mellett szeretnénk a továbbképzések további témáit is mielõbb a kezetekbe adni. Kérjük, hogy miszsziószombatokon vagy közös imaórákon beszéljétek meg, hogy a leírtakból mit tudnátok lakóhelyeteken a gyakorlatban is megvalósítani, és az utolsó fejezet kérdéseit is beszéljétek meg közösen.
I. EMBERHALÁSZAT 1. MIT
JELENT AZ EMBERHALÁSZAT ?
„Kövessetek engem, és azt mûvelem, hogy embereket halásszatok.” (Mt. 4:19) A tanítványok nagy többsége, akiket Jézus személyesen is elhívott, halászok voltak. Az akkori Palesztinában ez igen elterjedt mesterségnek számított. Jézus a halszaporítás csodája (Lk. 5:1–11) után hívta el Pétert és testvérét, Andrást, akiket ezután az emberhalászat mélységes tudományára kívánt felkészíteni. Jézus a mesterségükre utalva érzékeltette a tanítványokra váró feladat nagyságát: „Ezután embereket halásszatok!” Mit kívánt Jézus érzékeltetni ezzel a hasonlattal? Az Idõk Jelei 2002. április
– E jelképes kifejezéssel is tudatosítani kívánta tanítványai számára az ember bûnnek, rossznak kiszolgáltatott állapotát, amint azt Salamon király is megfogalmazta az emberi életrõl szóló vallomásában: „Mert nem is tudja az ember az õ idejét; mint a halak, melyek megfogatnak a gonosz hálóban, és mint a madarak, melyek megfogatnak a tõrben, miképpen ezek, azonképpen megfogatnak az emberek fiai a gonosznak idején, mikor az eljõ reájuk hirtelenséggel.” (Préd. 9:14) Az evangélium a halakéhoz hasonló kiszolgáltatottság feloldására, azaz a bûnnek kiszolgáltatott ember szabadulására adatott. – Az emberek megmentéséhez – rossztól, bûntõl való szabadításához is – a halászathoz hasonló tudomány elsajátítására, azaz hasonló mesterségbeli tudásra, tapasztalatra, jártasságra van szükségük mindazoknak, akiket Jézus erre a szolgálatra elhívott. – Jézus követését, az emberhalászat tudományának el5
sajátítását az egyetemes papság (I. Pt. 2:9) elve mindannyiunk elsõrendû feladatává teszi. – A halászat az a fajta mesterség, amely a szakmai ismeretek mellett a legtöbb türelmet, önuralmat és teljes elkötelezettséget igényelt régen és ma is. „És felelvén Simon Jézusnak: Mester, jóllehet egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit…” (Lk. 5:5) Az emberhalászat a Biblia szerint nem más, mint életmentés – azáltal, hogy Isten bûntõl szabadító örömhírét megosztjuk mindazokkal, akik még nem ismerik. Egy másik hasonlattal élve: amikor az egyik koldus elmondja a másiknak, hogy hol találhat kenyeret. Ez a hasonlat három szempontból is jól rávilágít missziómunkánk lényegére és jellegére: – Mindannyian koldusok vagyunk – szegények, kiszolgáltatottjai az önzésnek –, pusztán azzal a különbséggel, hogy mi már megismerhettük a „kenyérlelõhelyet”. – Minden ember az élet legalapvetõbb táplálékára vágyik, mint amely nélkül lehetetlen életben maradni. Az „élet kenyerére” (Jn. 6:53) minden embernek szüksége van, annak ellenére is, hogy sokan még meg sem ismerhették, meg sem kóstolhatták azt. Azonban sokan mégis éheznek valami után, amelyrõl még nem is tudják, mi az... – A kenyérért mindenkinek személyesen kell elmennie, és személyesen kell elfogyasztania, „befogadnia”. A mi feladatunk a „kenyérlelõhely” biztos irányát, helyét megmutatni az „éhezõknek”. 2. A
SZEMÉLYES KAPCSOLATOK JELENTÕSÉGE
„Mert nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát; mert Istennek hatalma az minden hívõ üdvösségére, zsidónak elõször, meg görögnek. Mert az Isten igazsága jelentetik ki abban hitbõl hitbe, miképpen meg van írva: az igaz ember pedig hitbõl él.” (Rm. 1:16–17) Szociológiai felmérések szerint egy munkaviszonyban álló, egészséges ember napjainak nagyobb részét, 7080%-át emberekkel való közvetlen kapcsolatban éli meg. Állandó kölcsönhatásban éljük mindennapjainkat, kezdve az otthoni elindulástól, a közlekedési eszközökön utazva, a munkatársi, munka utáni baráti, szomszédi, rokoni, ismerõsi kapcsolatokon át sok különbözõ élethelyzetben. Vajon szolgálatunk – az „emberhalászat” – tekintetében miként élünk ezekkel a lehetõségeinkkel? Tudatosul-e bennünk a mindennapokban, hogy mi a nap nagyobb részében egy „halászhajón”, szüntelen szolgálatban vagyunk? Vagy talán mi is elmerülünk az élet „zavaros tengerében”, együtt „úszkálva” a tömegekkel? De akár a hajón, akár a tengerben vagyunk, hogyan próbálunk hatni embertársainkra? A fenti igék szerint az evangélizáció nem jelentheti pusztán a számunkra megértett eszmei ismeretek átadását. A kizárólag elméleti ismeretek közlése többnyi6
re csak elméleti kereszténységet eredményezhet. Krisztus evangéliumának csak akkor lehet üdvözítõ hatalma, ha azt a személyesen megélt hitbõl hitbe jelentik ki. Az egész Biblián végigvonul a személyes hit tanúságtevõ hatása. Akár az õstörténet szereplõit (Énok, Noé), akár az õsatyák (Ábrahám) vagy a Biblia ún. „mellékszereplõinek” (a Naámán házában szolgáló kislány) életét szemléljük, mindenkor azt tapasztalhatjuk, hogy e hithõsök a személyesen megélt hit hatásával, „kovászával” gyakorolták a legmélyebb befolyást környezetükre. Jézus Krisztusról is számtalan helyen feljegyzik az evangéliumok, miként vegyült el az emberek között, hogy segíthessen rajtuk (Mt. 4:23–25; 9:35–38; 15:29–31). „A Megváltó munkája nem kötõdött sem idõhöz, sem helyhez. Könyörülete nem ismert határt. Gyógyítása és tanítása oly sok embert érintett meg, hogy nem volt Palesztinában a köré sereglett sokaság befogadásához elég nagy épület… Szolgálata során Jézus több idõt szentelt gyógyításra, mint prédikálásra… Földi áldásokat hintett, hogy az emberek szívét kegyelme evangéliumának befogadására késztesse… Soha nem volt olyan evangélizátor, mint Krisztus. A betegek odamentek, amerre útja vezetett, hogy segítségét kérjék. Sok gondterhelt ember is megkereste, hogy hallhassa szavait és érezhesse kezének érintését. A dicsõség királya így járt városról városra; szerény emberi öltözékben hirdette az evangéliumot, és gyógyította a betegeket.” (Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, 13–15. o.)
Pál apostol is hasonló módon hívja fel figyelmünket az emberi kapcsolatok messze ható fontosságára: „Legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplõtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon, Életnek beszédét tartván elébük.” (Fil. 2:15–16/a) 3. A
KAPCSOLATTEREMTÉS AKADÁLYAI RÉSZÜNKRÕL
„És felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével.” (Ef. 6:15) Sokszor hallunk felrázó prédikációkat az idõk jeleirõl, az adventnép küldetésének jelentõségérõl, a misszió fontosságáról, de mindezek mellett is érezzük, hogy még sincs meg bennünk az a fajta missziólelkület, amely ellenállhatatlan erõt és lendületet adna missziófeladataink lelkes és folyamatos végzéséhez. Sõt inkább egyfajta lelkiismeret-furdalással, örökös bûntudattal és önváddal éljük mindennapi, leterhelt életünket. Haragszunk magunkra és másokra is, hogy miért nem halad nagyobb erõvel elõre a misszió. Mi lehet mindennek az oka? A sokféle és gyakran számunkra is megfoghatatlannak tûnõ okok közül vizsgáljunk meg néhányat: A)
VÉLT
OK : IDÕHIÁNY
Ma nagyon ritkán találkozhatunk olyan emberrel, aki úgy érzi, bõven van ideje. Mindannyian nagyon elfogAz Idõk Jelei 2002. április
lalt embernek tartjuk magunkat, és azok is vagyunk. Napjainkat telezsúfoljuk programokkal, és nem látjuk annak lehetõségét, hogy valami lelki természetû dolgot is beiktassunk. Azonban amit fontosnak tartunk, arra tudunk idõt szánni. Sokszor csak az arányokkal van problémánk: mire fordítsunk többet, és mire kevesebb idõt? Bizonyára mindannyian ismerjük Ellen White bizonyságtételét az idõvel kapcsolatban, a talentumok példázatának magyarázatánál. Ez is egyike azoknak, amelyeket Isten a legapróbb részletekig számon kér majd az ítéletben. „Az élet sokkal fontosabb és ünnepélyesebb annál, mintsem hogy aggódva a mulandó, földi dolgok taposómalmában, az örök érvényû áldásokhoz képest atomnyi dolgokkal bajlódva töltsük el. Az Úr mégis arra szólít, hogy az élet mulandó dolgaiban is szolgáljunk Neki. Minden pillanatban örök érvényû dolgok forognak kockán. Minden pillanatban szolgálatra készen kell állnunk, akárcsak az õröknek. Az alkalom, amely most kínálkozik arra, hogy az élet igéjét szóljuk a rá szomjazónak, talán nem tér vissza többé. Lehet, hogy Isten »ez éjjel elkéri« a lelkét (Lk. 12:20), és talán a mi hanyagságunk miatt marad készületlen. Hogyan számolunk el Istennek az ítélet napján?” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 237. o.) B ) VALÓS OK : AZ IGAZI BELSÕ MOTIVÁCIÓ ( ÖSZTÖNZÉS ) HIÁNYA
Az evangélizációra való ösztönzésnek is megvan a jelentõsége, ereje és hatása közösségi és egyéni életünk egészében. Ezek lehetnek igehirdetések, közös munkavégzésre való felhívások vagy személyes életpéldák stb. Azonban leggyakrabban ezeknek is csak ideig-óráig van hatásuk. Mi ösztönöz ilyenkor a szolgálatra? Ez Jézus misszióparancsa: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén õket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Tanítván õket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek, és ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt. 28:19–20) Nincs más egyház az adventmozgalmon kívül, amely a teljes igazság birtokában lenne, akiknek ekképpen szól a különleges parancs: „És monda nékem: Ismét prófétálnod kell néked sok népek és nemzetek és nyelvek és királyok elõtt.” (Jel. 10:11) A parancs és a kell szót általában nem soroljuk a legszimpatikusabb szavaink közé. Legtöbbször csak nyomasztó lelkiismereti teherként nehezedik ránk a prédikátor és a gyülekezet neheztelése a nem szívvel-lélekkel végzett bizonyságtevõ szolgálat miatt (vagy e szolgálat hiánya miatt). Az evangélium külsõ ráhatással soha nem volt képes komolyabb hatást gyakorolni a világra. Kizárólag csak „hitbõl hitbe” volt ereje azok részérõl, akik felismerték és tapasztalták a saját életükben is, hogy az evangélium „Isten hatalma minden hívõ üdvösségére” (Rm. 1:16). A leghatásosabb ösztönzõ erõnek mindenkor belülrõl kell fakadnia. Miképpen lehetséges ez? – Állandóan tudatosítanom kell magamban, hogy valójában mit jelent számomra Krisztus evangéliuma. Az Idõk Jelei 2002. április
Honnan, mibõl, milyen mélységekbõl szabadított meg engem? Számot kell vetni azzal is, hogy vajon ma is van-e ennek valamilyen ereje, hatása az életemre. El tudjuk-e mondani Pál apostollal együtt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal. 2:20) „Pál olyan életmódot folytatott Galáciában, hogy késõbb elmondhatta: »Legyetek olyanok, mint én… kérlek titeket.« (Gal. 4:12) Ajkait az oltárról származó égõ tûz érintette. Emellett képes volt minden testi gyengeséget leküzdeni, és Jézust úgy mutatta be, mint a bûnös egyedüli reménységét. Aki hallotta Õt, tudta, hogy Jézussal volt együtt. Szívek törtek meg, ha vázolta Isten szeretetét, ahogyan egyszülött Fiának feláldozása által megnyilvánult. Többeket késztetett erre a kérdésre: Mit is kell tennem, hogy üdvözüljek?” (Ellen G. White: Az apostolok története, 140–141. o.)
Vajon a keresztnek milyen mély gyökerei vannak bennünk, melybõl áldott gyümölcsök teremnek mások számára? Van-e Isten szeretetének máig is olyan „felhajtó ereje” az életünkben, mint amikor elõször megismertük Õt? Mindemellett megtapasztaljuk-e naponta az Istentõl jövõ áldások özönét? Vajon mindezért hogyan és mivel fejezzük ki hálánkat Istennek? Gyakran kerít-e bennünket hatalmába ez a fajta elszántság: „Mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” (Ap. csel. 4:20) Természetesen, ha mindezek hiányoznak az életünkbõl, akkor szabad-e „erõltetnünk” a missziómunkában való részvételt? Külsõ, emberi elvárásoknak eleget tenni hasonló lehet Kain áldozatához. Hiszen ezzel a magatartással vajmi kevés pozitív hatással lehetünk embertársainkra. Sõt, belsõ motiváció híján legtöbbször inkább ellenkezõ hatást gyakorolhatunk másokra. – Át tudjuk-e érezni azok helyzetét, akiket „kábít a nap, s rettent az álom”? (József Attila) Van-e bennünk õszinte szánakozás azok iránt, akik egyrészt a kívülrõl jövõ sok negatív hatástól szenvednek – amelyekkel mindannyiunknak együtt kell élni: háborúk, terror, erõszak, lelki és erkölcsi pusztulás –, másrészt önmaguk bûn általi megkötözöttségétõl? Belegondoltunk-e már azok életébe, „akik a békesség útját nem ismerik”? (Ésa. 59:8) Milyen lehet ilyen lelkiállapottal hosszú távon együtt élni? Vagy végig tudnánk-e nézni egy rákos beteg agóniáját, haldoklását anélkül, hogy közben a kezünkben lévõ biztos orvosságot nem kínálnánk fel neki? De nem sorolom tovább: mindannyian érezzük, az evangélizáció valamennyiünk számára egyszerre örömteli kiváltság és át nem ruházható felelõsség is. C)
VÉLT
OK : ALKALMATLANSÁGUNK ÉRZÉSE
„Mert Krisztus jó illata vagyunk Istennek, mind az üdvözülõk, mind az elkárhozók között; ezeknek halál illata halálra, amazoknak pedig élet illata életre. És ezekre kicsoda alkalmatos?” (II. Kor. 2:15–16) 7
Az evangélizációra való alkalmatlanságunk tudata bizonyos értelemben ösztönös és optimális érzés lehet számunkra. Azonban ez az érzés éppenhogy nem lehet akadálya a munka végzésének, hanem a szolgálat folyamatos és bátor végzése segíthet ennek legyõzésében. Hiszen jól tudjuk Jézus talentumokról szóló példázatából, hogy legalább egy talentummal mindenki bátran gazdálkodhat. Errõl szólnak a következõ sorok is. „Isten mennyei angyalokra is rábízhatta volna az evangélium üzenetét és a vele kapcsolatos szeretetszolgálatot. Más közvetítõ eszközöket is alkalmazhatott volna tervei megvalósítása érdekében. Végtelen szeretetében azonban minket, embereket választott ki arra, hogy munkatársaivá legyünk. Azért tette ezt, hogy annak az áldásnak, örömnek és lelki növekedésnek a részeivé tegyen bennünket, amely ebbõl az önzetlen szolgálatból származik… Ha elindulsz, hogy végezd azt a munkát, amelyet Krisztus jelölt ki tanítványai számára, ha lelkeket nyersz meg az Õ számára, akkor érzed majd, hogy mélyebb tapasztalatra és nagyobb ismeretre van szükséged Isten dolgaiban. Ennek következtében éhezed és szomjúhozod az igaz életet. Küzdeni fogsz imában Istennel, hited megerõsödik, lelked iszik az üdvösség forrásából, és felüdül. Ha ellenállással találkozol és próbákba kerülsz, akkor még inkább a Bibliához menekülsz és az imádsághoz folyamodsz. Növekedsz a kegyelemben, és Krisztus megismerésében, gazdag tapasztalatokat szerzel majd… Csak azon az egy úton lehetséges számunkra a kegyelemben való növekedés, ha önérdek nélkül végezzük a munkát, amelyet Krisztus kijelölt számunkra – ha teljes igyekezetünkkel, képességünk végsõ határáig azon vagyunk, hogy segítségül legyünk és áldásul szolgáljunk azoknak, akiknek szükségük van a segítségre, amit mi nyújthatunk nekik. Gyakorlás által növekszik az erõnk, amiképpen a fizikai életben is a mozgás az élet feltétele.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, 68–69. o.) D ) VALÓS OK : NINCS KAPCSOLATUNK K RISZTUSSAL , I STENNEL
Ha Krisztus távol van tõlünk, az okkal történik. Leggyakrabban az az oka, hogy kisodródtunk az Õ hatása alól. Elfoglalt életünk hajszája rákényszerített, hogy minimálisra csökkentsük a Vele való kapcsolatot. Nem imádkozunk, kevés idõt szánunk az igekutatásra, de még arra sincs idõnk, hogy megálljunk és elgondolkozzunk azon, vajon merre tart most az életünk. Ne csodálkozzunk, hogy Krisztus ezek után olyan távolinak tûnik. Alig van közöttünk, akinek ismeretlen lenne ez az állapot. Valamennyien tudjuk, mit jelent lassan kisodródni Krisztus valódi vezetése alól, míg egy napon tudatára ébredünk, hogy hitünk éltetõ eleme észrevehetõen megcsappant. Az evangélizáció elsõ feladata tehát, hogy Istennel valódi kapcsolatra jussunk. Ehhez azonban meg kell nyernünk az idõ harcát. Minden egyes napon egy bizonyos idõt szakítanunk kell arra, hogy lelkiismeretesen átgondoljuk, mit akar Isten általunk elvégeztetni má8
sok életében. Ehhez kapcsolódóan egy rövid tanácsot ismertetünk: „Mindig az legyen az elsõ dolgod, hogy így szólsz Istenhez imádságodban: »Vonj magadhoz engem, Uram, úgy, mint aki egészen a Tiéd! Összes tervemet lábadhoz teszem. Használj fel engem a mai napon szolgálatodra. Lakozzál bennem, kérlek, hogy minden munkámat Tebenned végezzem!« Naponkénti feladatunk legyen ezt tenni! Minden reggel szenteld oda magad Istennek arra a napra. Rendeld alá összes tervedet akaratának, készen arra, hogy megvalósítsd vagy feladd õket, amint gondviselése irányít majd.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, 61. o.)
4. A KAPCSOLATTEREMTÉS AKADÁLYAI A MÁSIK FÉL RÉSZÉRÕL Ahhoz, hogy valódi gondolatcsere alakulhasson ki két ember között, kölcsönös kommunikációnak (interaktív), kapcsolatnak kell létrejönnie. A mi részünkrõl való teljes odaadás, szándék és igyekezet is kevés az eredményes bizonyságtevéshez. Korunk agyonhajszolt, túlinformált, túlfogyasztó emberére sajnos kevéssé jellemzõ a valamilyen magasabb rendû értékek utáni õszinte keresés vágya. Egy XX. századi szociálpszichológus, Herbert Marcuse szerint a modern embert egyfajta „konzum-idiotizmus” jellemzi, ami röviden azt jelenti, hogy ma az anyagi javak megtermelése sokkal kevesebb idõt és emberi energiát igényel, mint korábban, s ezzel fordított arányban a javak felélése és élvezése nagyobb kapacitást köt le a modern ember életében – aminek következtében már vajmi kevés hely marad alapvetõ szellemi és lelki értékek befogadására. Ebbõl következõen kevesebben veszik a fáradságot, hogy a szellemi és vallási zûrzavarban becsületesen, következetesen és elõítélet-mentesen végiggondoljanak alapvetõ létkérdéseket. Tudományos kutatások szerint információs társadalmunkban általában több az a hírmennyiség, mint amit akár a legképzettebb elme is képes lenne helyesen szelektálni és feldolgozni. Nem is beszélve azokról a kétes értékû információkról, képi hatásokról, amelyeket a különbözõ televíziós csatornák árasztanak ránk. Ennek következtében nem is csoda, ha embertömegek ülnek ma is „a sötétségnek és a halál árnyékának völgyében” (Lk. 1:79). Ezt az állapotot jellemzik megrázóan Ésa. 59:4–8 versei is: „Nincsen, aki az igazság mellett szólna, és nincsen, aki igazságosan perelne, haszontalanban bíznak, és hazugságot beszélnek, gonoszt fogadnak, és vétket szülnek. Lábaik a gonoszra futnak; és sietnek, hogy ártatlan vért ontsanak; gondolataik hamisságnak gondolatai, pusztítás és romlás ösvényeiken. A békesség útját nem ismerik, és nincsen jogosság kerékvágásukban, ösvényeiket elgörbítik, aki azon jár, nem ismeri a békességet.” Mindezzel számot vetve komoly feladatra vállalkozik, aki mégsem adja fel, hogy másokkal is megossza azt, ami számára a legnagyobb és legszükségesebb értéket jelenti ebben a világban. Ezért nem jelenthet ma sem csekélyebb kihívást üzenetünket akképpen képviselni világunkban, amint errõl Pál apostol szólt a filAz Idõk Jelei 2002. április
ippiekhez írt levelében: „Hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Isten szeplõtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon.” (Fil. 2:15) Az evangélium hitelesítõ pecsétje, azaz az életszentség mellett szükséges, hogy az igazságról szóló beszédünk tiszta, egyszerû, logikus és meggyõzõ legyen a ma embere számára is.
II. HOGYAN KÖZELÍTHETÜNK MEG EMBEREKET? „Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szívek! A Szíriusz van tõlem távolabb, Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj barátság, és jaj szerelem! Ó, jaj az út lélektõl lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S közöttünk a roppant, jeges ûr lakik!” (Tóth Árpád: Lélektõl lélekig, részlet) A fenti verssorok ma is jól kifejezik korunk tragédiáját. Emberi kapcsolataink túlnyomórészt felszínesek, üresek, kiégettek. Még legközelebbi hozzátartozóinkra, családtagjainkra sincs idõnk, nemhogy számunkra ismeretlen, idegen gondolkodású emberekre. Napjainkban milyen ritkák az igazán mély és tartalmas beszélgetések, disputák. Azonban, ha bizonyos alkalmakkor mégis beszélgetünk Bibliát nem ismerõ emberekkel, sokszor – esetleg akaratunkon kívül is – végletes magatartásformákat követünk. Vagy túlzott tartózkodás és óvatosság jellemez bennünket hitünk, meggyõzõdésünk képviselését illetõen – talán attól való félelmünkben, hogy egy bizonyos társaságban és körülmények között „ne lógjunk ki” vallásosságunkkal az adott embercsoportból –, vagy sokszor nem megfelelõ helyen és idõben, nem oda illõ módon próbáljuk embertársainkat felvilágosítani az általunk fontosnak tartott igazságokról. Ennek igazolásához egy gyakran félreértett igére is szoktunk hivatkozni: „Hirdesd az igét, állj elõ vele alkalmatos és alkalmatlan idõben.” (II. Tim. 4:2) Természetesen itt nem mások, hanem a mi számunkra alkalmatos és alkalmatlan idõrõl beszél az apostol. Mindezek mellett sokunk tapasztalata lehet, hogy nincs annál fájóbb élmény, mint amikor soha vissza nem térõ bizonyságtevési alkalmakat, lehetõségeket jóvátehetetlenül elmulasztottunk vagy elrontottunk. Vagy éppen fordítva: életünk legnagyobb örömeit, áldásait akkor élhettük át, amikor a jó Isten segítségével úgy szólhattunk másoknak az igazságról, hogy az „lépesmézként” vagy orvosságként hatott. Sikerült valaki komoly kérdésére, problémájára biblikus megoldást, alternatívát felmutatni. Modern társadalmunkban külön szaktudománnyá fejlesztették – természetesen üzletpolitikai szempontok szerint – a kapcsolatteremtés tudományát (kommunikációelmélet, kommunikációs marketing). Mi azonAz Idõk Jelei 2002. április
ban csak arról szeretnénk röviden szólni, hogy milyen alapvetõ bibliai elvek gyakorlati alkalmazásának figyelembevételére van szükségünk a személyes bizonyságtevés alkalmával. Milyen vonások és tulajdonságok kifejlesztése elengedhetetlen számunkra az emberek megközelítéséhez, az evangélium átadásához? 1. ELÕÍTÉLET-MENTESSÉG Önzõ természetünk egyik legjellegzetesebb vonása az emberek megítélése nemzetiségük, külsejük, bõrük színe, iskolázottságuk vagy vallási hovatartozásuk szerint. Ennek veszélyétõl Jézus tanítványai sem voltak mentesek – lásd viszonyulásukat a kananeus asszonyhoz. Azonban Isten egyik legbámulatosabb tulajdonsága, hogy Õnála nincsen személyválogatás, elõítélet (Ap. csel. 10:34). „Az ember azt nézi, ami a szeme elõtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (I. Sám. 16:7) Az evangélium igazi képviseletének legelsõ kívánalma az elõítélet-mentes gondolkodás, és az ezzel együtt járó nyitottság minden ember iránt. Hiszen „megjelent az Isten üdvözítõ kegyelme minden embernek” (Tit. 2:11). Jézus három és fél éves szolgálata során számtalan alkalommal bizonyította, hogy az írástudók és farizeusok által lenézett vagy reménytelennek látszó emberekben is milyen szomjúhozás és befogadókészség volt a tiszta evangélium iránt. Lásd a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetést vagy Lévi-Máté elhívásának történetét. „Jézus le akarta rombolni a társadalom különbözõ osztályait elválasztó falakat, hogy egymáshoz közelíthesse az embereket, mint egyetlen család gyermekeit… Jézus minden lélekben olyasvalakit látott, akit hívni kell az Õ országába.” (Ellen G. White: Jézus élete, 119. o.) 2. MEGKERESNI
AZ EMBEREKET
Csak nagyon szûk réteg kerül kapcsolatba az evangéliummal közintézményekben vagy elõadótermekben. Jézus sem kizárólag a zsinagógákba hívta az embereket beszédének hallgatására, hanem ott kereste meg õket, ahol éltek. Gondoljunk csak az elveszett juh vagy az elveszett drachma példázatára. „Jézus megkereste az embereket a nyílt utcán, bárkákon, zsinagógában, tópartokon és menyegzõi ünnepségen. Találkozott velük napi foglalatosságaik közben, érdeklõdést tanúsított ügyeik iránt. Érdeklõdéssel érkezett a házakhoz, a családok saját otthonukban kerültek isteni jelenlétének hatása alá… Természeténél fogva társaságkedvelõ volt. Nem szükséges lemondanunk a társasági kapcsolatokról. Nem kell másoktól elkülönülnünk. Úgy közelíthetünk meg bárkit, ha ott keressük fel, ahol tartózkodik. Az emberek ritkán keresnek fel bennünket önszántukból. Az isteni igazság nemcsak szószékrõl érintheti az emberi szíveket. Van egy másik munkaterület is, lehet, hogy szerényebb, de ugyanolyan ígéretes. Ez az alacsony sorsúak otthona, a gazdagok palotája, a vendégszeretõk asztala és az ártatlan társas örömet nyújtó összejövetelek helye.” (Ellen G. White: Jézus élete, 119. o.) 9
3. BARÁTSÁGOSSÁG,
SZÍVÉLYES ,
TAPINTATOS KÖZVETLENSÉG
Ebben a szolgálatban nem kis hátránnyal indul az, akinek alaptermészetéhez tartozik a zárkózottság, gátlásosság, befelé fordulás. Azok, akik nehezen alakítanak ki kapcsolatokat, vagy nincs bennük kezdeményezõkészség, nyitottság, azok számára az evangélizálás sokkal nehezebb, de nem reménytelen. Hiszen az Istennel való közösség legcsodálatosabb tapasztalata, hogy öröklött és szerzett szokásainkon is felül tudunk emelkedni. „Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.” (II. Kor. 5:17) Mi lehetett Jézus titka, hogy tömegek követték Õt, de nem csak csodái és gyógyításai láttán? Szívesen tartózkodtak a közelében. Egy messiási prófécia ekként jellemezte Õt: „Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledez ajkaidon, azért áldott meg az Isten örökké.” (Zsolt. 45:3) „Gyakran hallani, hogy Jézus többször sírt, de sohasem látták nevetni. Megváltónk valóban »fájdalmak férfia« volt, ismerte a bánatot, mert nyitva volt a szíve minden emberi nyomorúság, minden emberi jajszó számára. De annak ellenére, hogy csupa önmegtagadás volt az élete, amelyet folytonosan beárnyékolt a fájdalom és a gond, kedélye nem romlott meg. Tekintetébõl nem lehetett kiolvasni sem szomorúságot, sem elégedetlenséget. Ellenkezõleg, mindig békés nyugalom és derû tükrözõdött rajta. Szíve kimeríthetetlen életforrás volt, és akárhová ment, nyugalmat és békét, örömet és vidámságot vitt magával. Mély komolyság és átható figyelem jellemezte, mégsem volt borús vagy kedvetlen.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezetõ lépések, 104. o.)
Jézus a szívén viselte az emberek örök sorsát. Mindenkihez volt néhány kedves, biztató szava, az emberek javát kereste (Ésa. 50:4). Akik az élet beszédét szeretnék megosztani másokkal, azoknak elengedhetetlenül szükséges kifejleszteni magukban a Szentlélek segítségével a szívélyesség lelki magatartását (Gal. 5:22). A természetes, belülrõl fakadó kedvesség és szívélyesség nyilvánvalóan fejezi ki külsõleg is azt, ami belül van. Ebben rejlik az igazi kereszténység ereje.
Ahhoz, hogy az evangéliumot „személyre szabottan”, hitbõl hitbe tudjuk átadni, szükség van a másik ember megismerésére. Bizonyos mértékig ismernünk kell a gondolkodásmódját, életszemléletét, belsõ világát, személyiségét. A „mindenkinek mindenné lenni” azt is jelenti, hogy teljes mértékben azonosulni kívánunk a másik ember problémáival, próbáljuk megérteni és magunkévá tenni helyzetét, és együtt érezni küzdelmeivel, életérzésével, akár örömeiben, akár fájdalmaiban. Csakis ez után tudunk úgy segíteni másokon, hogy az valóban „aranyalma lehessen ezüsttányéron”. Egyszóval, meg kell tanulnunk teljes figyelemmel viseltetnünk a másik ember iránt. Ne csak mi kívánjuk elmondani a „magunkét”. Jézus evangélizációs módszerérõl olvashatjuk ezt az egyszerû összegzést: „Erõs, személyes együttérzése segítette a szívek megnyerésében.” (Ellen G. White: Jézus élete, 119. o.) Az emberek személyes életkörülményeiktõl, problémáiktól kezdve egészen a végsõ kérdésekig többnyire szívesen megosztják véleményüket azokkal, akik õszinte érdeklõdéssel fordulnak feléjük. Egy-egy tapintatos, jól átgondolt kérdéssel mederben tarthatjuk a beszélgetést. Kérdéseink irányulhatnak a munka, hivatás, majd erkölcsi, lelki kérdések felé. Gondolatmenetünk, szavaink legyenek logikusan felépítve, tanuljunk meg figyelni és hallgatni a másikra. Jézus példája iránymutatás lehet számunkra. A hétköznapi kérdésektõl a magasabb rendûek felé terelgette a gondolatokat: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: adj innom, te kérted volna õt, és adott volna néked élõ vizet.” (Jn. 4:10) Amennyire csak lehetséges, ügyeljünk arra, hogy a beszélgetés fonalát, irányát kézben tartsuk. Ne hagyjuk elkalandozni a beszélgetést mellékvágányokra, nehogy idõ elõtt meggyengüljön, kifáradjon a figyelem a „jelentéktelenebb dolgokon”. Mindig csak a kérdésekre válaszoljunk! Lásd Filep beszélgetését az etióp komornyikkal (Ap. csel. 8:31–34). Semmi esetre se hozzunk elõ olyan témát, amely nem érdekli a másikat, vagy amelyet még nem tudna lelkileg befogadni! Vigyázzunk beszélgetõpartnerünk befogadóképességének határaira: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.” (Jn. 16:12) 5. HOL
4. AZ
Mely bibliai elvek tûzik ki célul ezt számunkra? „Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem; a törvény nélkül valóknak törvény nélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében való, hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg. Az erõtleneknek erõtlenné lettem, hogy az erõtleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket. Ezt pedig az evangéliumért mûvelem, hogy részestárs legyek abban.” (I. Kor. 9:19–23) 10
ÉRHETJÜK EL AZ EMBEREKET ?
ALKALMAZKODÁSI KÉPESSÉG ELSAJÁTÍTÁSA A ) B IBLIAI ELÕADÁSOK : – azokat, akik már régóta járnak az elõadásokra, vagy komolyabb érdeklõdést mutatnak, a következõ utakon-módokon közelíthetjük meg: egy-egy kazettát vagy könyvet ajánlunk, tapintatos kérdéssel (mit jelentenek számára ezek az elõadások, honnan tudott róluk…), vagy más, apró gesztussal, a Szentlélek vezetésétõl függõen. B)
BIBLIA-KÖRÖK:
– itt már komolyabb lehetõségeink vannak a megszólításra, például „nagyon egyetértek a hozzászólásával, honnan a Biblia-ismerete?”… stb. Az Idõk Jelei 2002. április
C)
KÖNYVÁRUSÍTÁS
VAGY KÉRDÕÍVEZÉS :
– könnyebben adódik lehetõség biblikus témákról való beszélgetésekre. D)
MINDENKI
SZÁMÁRA NYITOTT RENDEZVÉNYEK :
– különbözõ elõadások: egészségügyi konferenciák (pl. mentálhigiénés vagy egészségügyi jellegû összejövetelek), – ifjúsági rendezvények (pl. Pepsi-sziget), vagy különbözõ találkozók, – helyi, városi ünnepségek és vásárok. E)
HÉTKÖZNAPI
HELYSZÍNEK :
– munkahelyek, – közhivatalok, orvosi rendelõk, kórházak, önkormányzat stb., – tömegközlekedési eszközök, vonat, távolsági autóbuszjáratok, – kialakult baráti társaságok, – kirándulócsoportok, különféle társas összejövetelek. 6. NAGY
KÉRDÉSEK
–
RÖVID VÁLASZOK
(Feladat közös megbeszélésre) Napjainkban számtalan hamis elképzelés, vélemény él a köztudatban a Bibliáról. Sokakban ezek a téves vagy félinformációk ellenszenvet, elõítéletet alakítottak ki a Szentírás iránt. Mindehhez hozzájárult az is, hogy az
utóbbi idõben számtalan vallási irányzat jelent meg, sok mindent összekavarva az emberek tudatában. Vannak persze, akik mindebbõl következõen kissé lekezelõen tekintenek a Bibliára, mint amely a valóságtól nagyon távol van. De vannak olyanok is, akik õszinte érdeklõdéssel teszik fel a számukra ellentmondásosnak látszó kérdéseket. Ezekbõl gyûjtöttünk össze egy csokorra valót. A feladat az, hogy ezekre a kérdésekre próbáljuk meg röviden, de „velõsen” megfogalmazni válaszainkat úgy, hogy ne idézzünk a másik számára még teljesen idegen bibliai igéket, és ne használjunk teológiai szakkifejezéseket. Ismertebb gondolkodók ide kapcsolódó mondásaiból, írásaiból idézhetünk. Igyekezzünk érthetõen, logikusan, a „szög fejére ütve” megválaszolni a következõ kérdéseket (bizonyos kijelentések is kérdésként kezelendõk, mivel általános emberi véleményeket tükröznek a Bibliával kapcsolatban): – A Bibliát is csak emberek írták. – A IV. században sok mindent kivettek a Bibliából, ami fontos lenne. – Az öt világvallás közül miért éppen a kereszténységnek higgyek? – Ha van Isten, miért engedi meg ezt a sok rosszat? – Az ártatlanok szenvedését miért tûri Isten? – Nagyon nehéz olvasni a Bibliát. – Miért van annyi erõszak a Bibliában? – A sok keresztény egyház közül melyik az igazi? – Miért nem teszi Isten egyértelmûvé létezését az emberek elõtt? – Hogyan kerülhetünk személyes kapcsolatba Istennel? Soós Attila
hírek
KERESZTSÉG
HALÁLOZÁS
2002. április 7-én, a zugligeti gyülekezetben új testvérekkel gyarapodott közösségünk. Ez alkalommal Csabai Noémi (Székesfehérvár), Kovács Ildikó (Benczur u.), Orbán Attila (Komárom), Stojanovits Dezsõ (Kecskemét), Erdõdy Viktor (Zugliget), Bakos Vincéné (Dorogháza), Tóth Lászlóné (Mátészalka), Gönczi Istvánné (Mátészalka), Pintér Éva (Zugliget), Pintér Klára (Zugliget), Mátyássi Lászlóné (Dorogháza) kötött szövetséget Istennel. Testvéreink életére az Úr gazdag áldását kívánjuk!
A mögöttünk lévõ hónapokban a viszontlátás reményében búcsúztunk elhunyt testvéreinktõl. Távoztak közülünk: Pótári Sándorné (Szolnok), Simon József (Sárvár), Káplár Istvánné (Ózd), Kiszely Jánosné (Békés), Kalányos Irén (Nágocs), Hagymássy Béla (Mátészalka)
„Mivelhogy az Õ isteni ereje mindennel megajándékozott minket, ami az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, aki minket a saját dicsõségével és hatalmával elhívott; amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon.” (II. Pt. 1:3–4) Az Idõk Jelei 2002. április
A hozzátartozók részére az Ige reménységet adó gondolataival kívánunk vígasztalást és erõt a jó Istentõl: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erõnek és szeretetnek és józanságnak lelkét… Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró; nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Õ megjelenését.” (II. Tim: 1:7; 4:7–8) 11
az ige mellett
Könnyû vagy nehéz a keresztény élet? H
a egy felmérés során megkérdeznénk a keresztényeket, hogy könnyû vagy nehéz a keresztény élet, bizonyos, hogy a túlnyomó többség azt mondaná: a keresztény élet egyáltalán nem könnyû. Az emberi természetünk abban a hitben van, hogy Krisztus igája nehéz. Úgy tartjuk sokszor, hogy kereszténynek lenni hõsies és nehéz vállalkozás, súlyos teher, esetleg nyomasztó feladat, sõt olyasvalami, amire csak kevesen képesek. Valóban így van ez? Mt. 11:28–30-ban ezt mondja Jézus: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tõlem, hogy én szelíd és alázatos szívû vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörûséges, és az én terhem könnyû.” Ezt mondja a Megváltó: „Az én igám gyönyörûséges, és az én terhem könnyû.” Nem az tehát a kérdés a továbbiakban, nehéz-e vagy könnyû a keresztény élet, mert ha Jézus az abszolút tekintély számunkra, akkor azt kell mondanunk, hogy a keresztény élet könnyû és gyönyörûséges. Azonban sokszor mégis úgy érezzük, hogy nehéz: a kérdés tehát a továbbiakban az, milyen okból nehéz – ha nehéz – a keresztény élet, nem pedig az, hogy önmagában nehéz vagy könnyû. „JÖJJETEK
ÉNHOZZÁM …”
Mindjárt az elsõ félmondat leleplez bennünket: Jézus azt mondja, hogy „jöjjetek énhozzám”. Mi általában nem megyünk. Vagy ha Jézushoz megyünk, vissza is jövünk tõle. Elvisszük hozzá a bûneinket, a nehézségeinket, elmondjuk a bajainkat. Ezután két eset van: ugyanazokkal a bajokkal és terhekkel a nyakunkban ismét visszamegyünk a világba, vagy letesszük, de mindjárt el is megyünk újabbakat gyûjteni. Azért nehéz a keresztény életünk, mert magunk cipeljük életünk terheit: vállunkon visszük a saját gondjainkat, a családunk gondjait, a gyülekezet gondjait, közösségünk gondjait, Isten gondjait, hát persze hogy meg vagyunk terhelve. Jézus azt akarja, hogy a terheket vigyük Õhozzá, és Õ megnyugoszt, megszabadít bennünket ezektõl. De ugyanakkor az akarja, hogy maradjunk is az Õ közelében. „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek” – kéri Jézus (Jn. 15:4). Azt akarja, hogy tegyük le a terheinket Õelõtte, mert neki gondja van ránk. És miután ezt megtettük, vegyük magunkra az Õ igáját, vagyis végezzük 12
azt a munkát, amelyet a lelkek megmentéséért végez. Ez legyen a legfõbb dolgunk: keressük és munkáljuk legelõször Isten országát, keressük az Õ igazságát, és mindent, ami ezen kívül szükséges, megkapunk Tõle. Nem véletlenül mondja Jézus, hogy az Õ igáját vegyük magunkra. Az iga kétszemélyes konstrukció. Jézus nem ránk teszi az igát, és azt mondja, hogy húzzuk, ahogyan csak bírjuk. Szó sincs errõl! Ebben az igában Õ is benne van, és a vele együtt dolgozásra hív mindannyiunkat. Ebben a munkában tanulhatjuk meg azt a két dolgot Jézustól, amire a leginkább szükségünk van: a szelídséget és az alázatosságot. Ha Isten kér tõlünk valamit, ne húzódozzunk, mondván, hogy nem vagyunk elég szentek, elég jók. Nagy valószínûséggel nem is vagyunk, de a felhívás nem az állapotunk felmérésére, hanem a munka elvégzésére vonatkozik. Isten nem azt kérdezi, milyenek vagyunk, hanem azt mondja meg, hogy mit tegyünk. Ezt a két dolgot soha nem szabad összekevernünk, sokkal jobban tudja Õ nálunk, milyenek vagyunk valójában. Ha végezzük a munkát, és látjuk, hogy mi mindenben kell még megváltoznunk, elõbbre haladnunk az igaz életben, akkor jobban fogjuk kívánni a megszentelõdést, mint ha nem csinálnánk semmit. Helytelen a szemléletünk, ha a saját megszentelõdésünk olyan célként lebeg elõttünk, amelyet foggal-körömmel kell kiharcolnunk magunknak. Nyilvánvalóan fontos dolog a tiszta élet, és feltétlenül figyelnünk kell rá, csak fontos, hogy ennek az útját helyesen lássuk. A megszentelõdés cél ugyan, és rendkívül fontos cél, de alapvetõen következménye valaminek: következménye a Krisztussal végzett munkának és a vele való egyre mélyebb közösségnek. Következménye az önmagunk átadásának. Magunktól nem tudunk jók lenni, bármennyire is törekszünk erre: a törekvésünknek az Istennel való közösség fenntartására kell irányulnia. MIHEZ RAGASZKODJUNK , MIBEN ÖRVENDEZZÜNK ? A terhek magunkra vétele mellett van más is, amiért nehéz lehet a keresztény élet: ha olyan dolgokhoz ragaszkodunk, amelyekrõl tudjuk, hogy nem Isten akarata szerint valók. Nehéz megtartani a szombatot, ha valami más köti le a gondolatainkat. Nehéz becsületesnek lenni, ha olyan nyereséget szeretnénk, amely nem teljesen tisztességes. Az Idõk Jelei 2002. április
Vagy egy olyan kapcsolatra vágyunk, amely nem Isten akarata szerinti. Ha a gondolataink ekörül forognak, ha a szívünk efelé vonzódik, akkor nehéznek érezzük az errõl való lemondást. Ha ilyesmikhez vonzódunk, akkor ez azt jelenti, hogy nem Isten akarata van az elsõ helyen az életünkben, valami más vette át a vezetõ helyet. Ha ilyen okból nehéz a keresztény élet számunkra, keressük meg a valódi okokat – biztosan megtaláljuk a szívünkben. Ezután tegyük mérlegre, és gondoljuk meg, megéri-e a világi utat választani? Gondoljuk át Pál apostol sokszor idézett véleményét: „…amelyek nékem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sõt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.” (Fil. 3:7–8) Ha – tegyük fel – nincs olyan az életünkben, ami átvette Isten helyét, és valóban õszintén vágyunk az üdvösségre, akkor is nehéz lehet a keresztény élet, ha nem Jézusra nézünk. Van egy mondás, ami nagyon igaz: „Ha csüggedni akarsz, nézz másokra; ha kétségbe akarsz esni, nézz önmagadra; de ha üdvözülni akarsz, nézz Jézusra!” Ha a körülményeket nézzük, ha nehézségeinket tekintjük, ha személyes hibáinkba keseredünk bele, és nem Istenre nézünk, akkor biztosan el fogunk erõtlenedni, és akkor csakugyan nagyon nehéz lesz a keresztény élet. Péter apostol így ír: „Péter, Jézus Krisztusnak apostola, a Pontusban, Galátziában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre: kegyelem és békesség adassék néktek bõségesen! Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az Õ nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élõ reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, romolhatatlan, szeplõtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a menynyekben van fenntartva számunkra, akiket Isten hatalma õriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó idõben nyilvánvalóvá legyen. Amelyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendõ, de tûz által kipróbált aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsõségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor; akit, noha nem láttatok, szerettek; akiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsõült örömmel örvendeztek: elérvén hitetek célját, a lélek üdvösségét.” (I. Pt. 1:1–9) Ebben az igeszakaszban láthatjuk a helyes szemléletet. Egyetlen félmondatban utal az apostol a nehézségekre, a próbákra. És nem arról van szó, mintha õ nem érezte volna ezeknek a súlyát. De a hangsúly az Isten csodálatos munkáján, hatalmas ajándékain van. Mit mond a keresztényeknek elõször? „Ki vagytok választva Isten elõre ismerése szerint.” Mire is? „A Lélek megszentelésében” – tehát nem a mi magunk erõlködésében – „engedelmességre és a Jézus vérével való meghintésre”, Az Idõk Jelei 2002. április
azaz a bûnbocsánatra. Isten újonnan szült minket reménységre, de nem akármilyen, hanem élõ reménységre. Élõ, ható, erõt adó reménységre, amely reménység szeplõtlen és hervadhatatlan örökségre, azaz az üdvösségre irányul. Addig is, míg a mennyei örökséget kézzelfoghatóan megkapjuk, Isten hatalma õriz minket hit által az üdvösségre, ami készen van, és nyilvánvalóvá lesz. Nem ezután fog kialakulni: már készen van, fenn van tartva számunkra. Mindezekben pedig a keresztények örvendeznek, kibeszélhetetlen és dicsõült örömmel. Nem parancs ez, hogy egy kereszténynek örvendeznie kell, hanem õk nem képesek arra, hogy ne örvendezzenek Isten ajándékainak. Valóban örvendezünk mindebben, amit Péter leírt? Nem lehetséges, hogy levettük szemünket az Úrról, az örök és hervadhatatlan örökségrõl, és a mulandóság üres tarlóit nézegetjük inkább? Megvan-e az a hit bennünk, amely ezt a kibeszélhetetlen örömet biztosítja? Sok olyasmi van ebben az igeszakaszban, amelyet elméletben el tudunk fogadni, azonban nincs hitünk benne a hit eredeti értelmében, vagyis a teljes bizalmunk nincs meg az iránt, hogy „Isten hatalma õriz hit által az üdvösségre”, hogy „a szeplõtlen és hervadhatatlan örökség fenn van tartva számunkra”, hogy „elértük hitünk célját, a lélek üdvösségét”. Ha bíznánk ezekben, valóban kibeszélhetetlen örömmel örvendeznénk. Miért nincs meg ez a teljes bizalom? Akik komolyan veszik a keresztény életet, és nincs meg bennük ez a bizalom, egyetlen ok miatt nincs meg: mégpedig a bûn miatt. Ha bûnt követünk el, nem hihetünk abban, hogy Isten hatalma õriz az üdvösségre, hiszen a gyakorlat azt mutatta, hogy ez nem valósult meg – noha nem Isten hibájából. A bûn miatt, amelyrõl tudjuk, hogy kizárhat az üdvösségbõl, kétségeskedünk, hogy elérhetjük-e azt az örökséget, amely a mennyben vár ránk. Végül a bûn az, amelyet végleg le kell gyõzni ahhoz, hogy elérjük hitünk célját, az üdvösséget. A bûn feletti gyõzelmen át vezet az út az örömteli és teljes keresztény élethez. Meg kell „világosíttatnunk, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lenni a Szent Léleknek, megízlelni az Istennek jó beszédét és a jövendõ világnak erõit” (Zsid. 6:4–5). BOLDOGOK
VAGYUNK- E ?
Nehéz lehet a keresztény élet a bennünket érõ próbák miatt is. Ám nem a próbák, hanem a mi hozzáállásunk miatt. Van keresztény, aki nagy próbákat elvisel, míg más annak a felébe is belekeseredik. Kétségtelenül nagyon nehéz és lehangoló a próbák sora akkor, ha nem vagyunk boldogok a lelkünkben. Ha boldogok vagyunk, könnyû és gyönyörûséges a keresztény élet, minden külsõ körülmény ellenére. Olvastam egy történetet, amely két testvérrõl szólt. Mindketten rizsföldjüket mûvelték. Földjük félúton a domboldalon volt, míg a többieké alacsonyabban feküdt. A nagy hõségben egész nap vizet húztak, és késõ éjszaka mehettek csak aludni. Egyik éjszaka, amikor aludtak, a domb alján lakó gazdálkodók lyukat ástak a két testvér öntözõcsatornájába, amivel a földjüket körülvették, és a vizet mind a saját földjükre folyatták. 13
Reggel a testvérek látták, mi történt, de nem szóltak semmit. Megtöltötték az árkokat vízzel, és a többiek megint kiengedték a vizet a következõ éjszakán. A két testvér még mindig nem szólt egy tiltakozó szót sem, amikor a következõ hajnalon megint felfedezték az aljasságot, amit ugyanazok a gazdák követtek el. A testvérek keresztények voltak, és a keresztényeknek türelmesnek kell lenniük. A vízlopás hétszer egymás után megismétlõdött, és a hét egymás utáni napon a két testvér csendben elszenvedte a kárt. Az ember azt hihette volna, hogy az ilyen keresztényekben, akik megengedhetik maguknak, hogy napról napra így bánjanak velük, és soha egy szemrehányó szót sem ejtenek, biztosan túláradó örvendezés van. Különös, de egyáltalán nem voltak boldogok, és boldogtalanságuk úgy lehangolta õket, hogy ügyüket az egyik testvér elé vitték. Elmondták, mi történt, és azt kérdezték: „Hogy lehet az, hogy bár egy héten keresztül elszenvedtük ezt a gonoszságot, mégis boldogtalanok vagyunk?” Ennek a testvérnek volt némi tapasztalata, és így válaszolt: „Azért vagytok boldogtalanok, mert még nem tettetek meg mindent. Legelõször ezeknek a gazdáknak a földjét kellett volna megöntöznötök, és csak azután a magatokét. Menjetek vissza, és próbáljátok ki, vajon a szívetek megnyugszik-e majd?” Beleegyeztek, és elmentek. Következõ reggel már korábban talpon voltak, mint máskor, és elsõ dolguk volt, hogy megöntözzék azoknak a gazdáknak a földjét, akik olyan kitartóan lopkodták a földjükrõl a vizet. És az a meglepõ dolog történt velük, hogy minél többet dolgoztak üldözõik földjén, an-
nál boldogabbak lettek. Mire befejezték saját területük öntözését, szívük teljesen megnyugodott. Amikor a testvérek ezt megismételték két vagy három napon keresztül, a gazdák bocsánatot kértek tõlük, és hozzátették: „Ha ez a kereszténység, akkor többet akarunk hallani róla.” Jézus ezt tanította: „Én pedig azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felõl, fordítsd felé a másik orcádat is. És aki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsõt is. És aki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettõre.” A boldogságunk nem az elsõ mérföldben van, hanem a másodikban, amellyel önként szolgálunk. Az elsõ mérföld, ha nem akarunk másodikat, csak kényszerûség lesz, megbántottságot, keserûséget kelt a lelkünkben, mivel azzal foglalkozunk, hogy milyen jogtalanság ért minket. Ha azonban két mérföldet akarunk megtenni, akkor az Úrra fogunk figyelni, eltûnik a keserûség belõlünk, és öröm veszi át a helyét. Nem lecsüggesztett fejjel, szomorúan kell élnünk keresztény életünket, hanem boldogok és örvendezõk is lehetünk. Ezt mondja a zsoltáros: „Magasztaljátok az Urat, hívjátok segítségül az Õ nevét, hirdessétek a népek között az Õ cselekedeteit! Énekeljetek néki, zengedezzetek néki, beszéljétek el minden csodatételét! Dicsekedjetek az Õ szent nevével; örvendezzen azoknak a szívük, akik keresik az Urat. Kívánjátok az Urat és az Õ erejét; keressétek az Õ orcáját szüntelen!” (Zsolt. 105:1–4) Szabó Ferenc
intézményeink életébõl
Az eleki Idõsek otthona Emlékszem, amikor körülbelül huszonöt évvel ezelõtt a jó Istenhez fordultunk tanácsért és segítségért, hogy megvásároljunk-e egy jó fekvésû, bõvíthetõ ingatlant Eleken. A környezõ gyülekezetekben élõ idõs, ápolásra, felügyeletre szoruló testvéreinkrõl való gondoskodás egyre nehezebbé vált, ez tette szükségessé egy keresztény elvek alapján mûködõ otthon létrehozását. Sok áldott tapasztalat, megküzdött nehézség és szeretetszolgálat nyomán foglalhatták el helyüket – nagyon szerény, mondhatni szegényes körülmények között – az elsõ lakók. Igaz, fõzési lehetõség még nem volt az épületben, de néhány utcával odébb voltak szeretõ szívû testvérek, szorgalmas kezek, így mindennap idõben megérkezett a finom, meleg ebéd. Meghatóan hálásak voltak ott élõ testvéreink a még nagyon hiányos, de szeretetben gazdag új otthonukért. A jó Isten gondviselése folytán ma már jó körülmények között élhetnek itt testvéreink. Az alapépület bõvítése elsõ lépésben nyolc-kilenc évvel ezelõtt kezdõdött, kétszemélyes szobák, mellékhelyiségek, közlekedõtér kialakításával. Ezután a terület adta lehetõséget 14
kihasználva folytatódott az építkezés. Istentõl kapott bölcsességgel, testvéreink odaadó fáradozása nyomán készült el a tágas, szép imaterem, így idõs testvéreink is minden szombaton helyben vehetnek részt az istentiszteleten. Az égi gondviselés mellett hálásak vagyunk ezért az emberi segítõknek is. Újabb szükségletek betöltését tette lehetõvé a szomszédos telken fekvõ, néhány éve megvásárolt épületegyüttes. Itt apartmanok kialakítását terveztük. Istenünk különös gondviselése és vezetése folytán vált lehetõvé, hogy testvéreink már elfoglalhatták helyüket ezekben a lakrészekben is. Jelenleg 33 lakója van otthonunknak. Szeretettel várunk még érdeklõdõket két szobára (apartmanra)! Szívesen látunk bárkit, ami meg szeretne ismerkedni az otthon életével, felelõsségteljes, nehéz, de áldásokban gazdag szolgálatunkkal. További terveinkrõl, szükségleteinkrõl egy másik alkalommal talán lehetõségünk lesz szólni. Szeretettel emlékezünk mindazokra, akik az otthon alapításától kezdve segítették és bátorították az itt lakókat és a szolgálatot teljesítõket. A jó Isten iránti hálával mondhatjuk el: „Mindeddig megsegített minket az Úr.” Balogh Gáborné Az Idõk Jelei 2002. április
fiataloknak
A bózsvai húsvéti ifjúsági együttlétrõl Jómagam csak rövid ideig vettem részt az ifjúsági alkalmon, mintegy másfél napot töltöttem Bózsván (március 30–31., szombat-vasárnap). Szombat délelõtt és délután azonos volt a témánk: „A fiatalok szerepe Isten mûvében.” A szombat délutáni beszélgetés – tekintve formáját – „gyümölcsözõbb” volt a délelõttnél, hiszen itt mindenki elmondhatta véleményét, meglátásait. Néhány kérdés a sok közül: Milyen területeken munkálkodhat egy fiatal? Honnan tudom, hogy mire vagyok alkalmas? Néhány válasz a sok közül: Ellen White hangsúlyosan és konkrétan három területet ajánl a fiataloknak: könyvevangélista, prédikátori és külmissziós szolgálat (Üzenet az ifjúságnak, Az evangélium szolgái). Természetesen sokkal több terület van, csak a fantáziánk szab határt a lehetõségeknek. Ellen White inkább egy elvet hangsúlyoz: „Fiatalokat nehéz területre!” (Az evangélium szolgái) Amiben a legtöbben egyetértettünk: – A fõ kérdés nem az, hol és miben munkálkodjunk, hanem inkább az, hogy akarunk-e munkálkodni. – Aki szeretne tenni valamit Isten mûvében, az talál feladatot, akár egyénileg, akár a gyülekezetben. – A szolgálat nem ötlet, hanem lelkület kérdése. Ne várjunk névre szóló meghívót egy-egy feladatra! Egy kérdés és egy válasz délelõttrõl: – Mi akadályozza leginkább a fiatalok szolgálatát? – Az akadály bennünk van: amire fiatalabb embereknek nagyobb a „hajlamuk”: a magunk körül „forAz Idõk Jelei 2002. április
gás”, kóros önmagunkkal foglalkozás. Ennek gyakori kísérõjelensége egyfajta „depresszió közeli” állapot, vagy annak „áloptimizmussal” („erõs vagyok és boldog”) álcázott változata. Dr. Pálhegyi Ferenc Egészséges önértékelés c. könyvében részletesen foglalkozik a problémával, s a következõket írja: „Aki el van keseredve a maga kicsinysége, csúfsága, tehetetlensége és szerencsétlen természete miatt, az ugyanúgy önmaga körül forog, mint az, aki el van telve saját nagyságától, szépségétõl, tehetségétõl és sikereitõl. Mindkettõre jellemzõ az is, hogy magára marad, mert a többi ember nem hajlandó igazán észrevenni, megérteni és problémáival foglalkozni.” (21. o.) Pálhegyi Ferenc szerint olyan mértékû is lehet például az „önértékelés”, hogy az ember egy „kis féreg” lesz a saját szemében. Leszkai András („Moha bácsi”) egyik meséjének fõhõse, Bibi – a törpe, aki mindenkitõl sajnálatot koldul – ugyanezt a lelkületet jelképezi. Veszélyes önmagunkkal foglalkozni, mert „nem lakik” a természetünkben „semmi jó” (Rm. 7:18). Sok dologról tudjuk, hogy nem jó. Például a horrorfilmekrõl, ezért nem nézünk ilyesmit. De a természetünk a legdurvább horrorfilmnél is rosszabb. Mégis szemléljük, boncolgatjuk! Pál szerint „nem vagyunk adósok a testnek” (Rm. 8:12), vagyis nem tartozunk semmivel a bûntõl terhelt természetünknek. Azzal pedig fõleg nem, hogy szemléljük. Nagyon röviden a vasárnap délelõtti beszélgetésrõl: – Hogyan lehetünk jó keresztények és jó hazafiak, állampolgárok?
Tekintve, hogy az országgyûlési választások elsõ fordulója elõtt voltunk egy héttel, így a szavazás kérdése is elõkerült. Igen élénk beszélgetés alakult ki, ez a téma igazán fokozta a délelõtt hangulatát. A kérdés a következõ volt: szavazzon-e egy keresztény, vagy ne? Többféle érv és ellenérv „feszült” egymásnak. Tanulságos volt számomra több résztvevõ hozzászólása is. Volt, aki „rövidre zárta” a témát egy Whiteidézettel, de a többség igényelte a kérdés alapos, átgondolt megbeszélését. A végére egyvalamiben egyetértettünk: a szavazás kérdése az egyén szabad lelkiismerete alapján dönthetõ el. Papp István
LEGYENEK
AZ IFJAK TEHERHORDOZÓK !
„Írtam néktek, ifjak, mert erõsek vagytok és meggyõztétek a gonoszt.” (I. Jn. 2:14) Isten az ifjúság erejét, buzgalmát és bátorságát kívánja, hogy a mû minden ágazata elõrehaladjon. Az ifjúságot választotta ki, hogy ügyét elõrevigyék. Friss, töretlen akaraterõre van szükség, hogy a terveket tiszta értelemmel tudják lefektetni és azokat bátor kézzel véghezvinni. Fiatal férfiakat és nõket szólít fel Isten, hogy szenteljék Néki ifjúi erejüket és tehetségüket; gondolkozzanak élesen, cselekedjenek erélyesen, úgy szerezzenek dicsõséget Nevének és üdvösséget embertársaiknak. (Részlet Ellen G. White Az evangélium szolgái c. könyvébõl) 15
könyvajánló ÚJDONSÁGOK Tonhaizer Tibor: FILOZÓFIATÖRTÉNET Puha, ragasztott kötés – 1500 Ft A filozófia kifejezés puszta hallása a lehetõ legkülönfélébb érzelmeket képes kiváltani az emberekbõl. Vannak, akik õszintén lelkesednek, ha lehetõségük nyílik az emberiség eszmetörténetének áttekintésére, de a többség valószínûleg nem így van ezzel. Sokan úgy látják, hogy a filozófia történetének megértése – bonyolult fogalomrendszere, valamint a filozófusok nemegyszer zavarosnak és áttekinthetetlennek tûnõ magyarázatai miatt – jóformán lehetetlen feladat az átlagember számára. Mások azt mondják, hogy korunk emberének a modern tudomány és technika világában nem a régi korok látszólag idejétmúlt eszmeiségének igen kevés haszonnal kecsegtetõ feltárásával kellene foglalkoznia, hanem valami evilági dologgal. Ez utóbbi elképzelésnek egyre szélesebb tábora van… A letûnt korok társa-
dalmai azonban még nem így voltak ezzel. A természet, a társadalom, s ezeken belül is például az etika, a metafizika, az ismeretelmélet stb. nagy kérdéseivel „hivatásszerûen” foglalkozó embereket általában bölcseknek tekintették, és tõlük várták az emberiség… különféle problémáinak megoldását. Lawrence M. Nelson: A SZENTÉLYSZOLGÁLATRÓL –
EGYSZERÛEN
Puha, tûzött kötés – 380 Ft Isten hogyan mentheti meg a bûnöst úgy, hogy közben a bûnt ne mentse át vele együtt? Hogyan pusztíthatja el a bûnt úgy, hogy a bûnöst is ne pusztítsa el bûnével együtt? Egészen egyszerûen fogalmazva: Hogyan tud Isten a bûntõl megszabadulni úgy, hogy az embert megtarthassa? Lawrence M. Nelson rövid, 72 oldalas könyve ezekre a kérdésekre keresi a választ.
tapasztalat
Ama nemes harcot megharcolta... A feltámadás reményében búcsúzunk Kalányos Irénkétõl, befogadott leányunktól. Irénke nagyon beteg volt, de a lelke szép, tiszta és egészséges volt. Volt... mert bár e földi létért vívott harcban alulmaradt a rettenetes kórral szemben, de az utolsó pillanatáig kitartott hitében, meggyõzõdésében. 1997 októberében, egy nevelõszülõi megbeszélésen borultunk le elõször közösen, s imádkoztunk egy akarattal gyógyulásáért. Ekkor hallottunk róla elõször s érintette meg lelkünket személyre szólóan az az imádság, ami leendõ nevelõszüleiért szólt. Talán mi lennénk azok? Elsõ találkozásunkkor a kórházban tehetetlenül, bénultan álltunk Irénke ágyánál, sírással küszködve, nyomorult vigasztalóként. Szinte menekültünk a személytelennek tûnõ feladat elöl, de lassan, lassan éreztük, hogy egy halk és szelíd hang szüntelenül bíztat: õt nektek szántam... Csodálatos ajándék volt! Irénke gyarapodott testileg és lelkileg egyaránt. Valóban csoda történt, hiszen úgy tûnt csak hónapjai vannak hátra, de lassan kiült a tolókocsiba, majd egy bózsvai táborban könnyes szemmel boldogan kiabált: - Anya újra tudok járni! Egyre nagyobb távokat tett meg mankóval... iskolába járt... és rengeteg barátja volt. Közben rendszeresen jártunk kezelésekre és vizsgálatokra. Mosolygós arca a jövõbe vetett bizalma és oly sokszor megvallott hite biztos támaszt jelentett kis be-
tegtársainak, sokszor a kétségbeesett szülõknek is. Rengeteg ajándékot kapott mindenfelõl, de egy-két napnál tovább soha nem pihent nála, mert elajándékozta. Szeretõ szívvel adott, önzetlenül, vigasztalva másokat, kiapadhatatlan forrásként. Csodálatosan tisztelte és szerette vér szerinti szüleit és testvéreit. Ruhákat gyûjtött számukra, pici ajándékokat készített, félretett zsebpénzébõl s nagyon várta mindig a velük való találkozást. Õszintén becsülte és szerette tanárait és diáktársait. Úgy tûnt, hogy hite és kitartása végleges gyógyulást eredményez, de sajnos nem így történt. Kiújult betegsége – a gondos kórház kezelés ellenére rohamosan vette el fizikai erejét és hihetetlen fájdalmak, megpróbáltatások vártak rá. Nem adta fel a harcot egy pillanatig sem s együtt hittük, hogy újra bekövetkezik a csoda. Az Úr csodálatos terveiben azonban a számunkra legfájóbb, legkeserûbb végkifejlet következett be. Irénke elaludt. Utolsó napjaiban betegágya szinte zarándokhellyé vált. Drága barátai, rokonai, testvérei jöttek hozzá elbúcsúzni. A betegtársak szülei, az ápolók, nõvérek, orvosok..., mindenki mély tisztelettel, együttérzéssel és igaz, õszinte szeretettel búcsúztak tõle. Utolsó földi útjára gyülekezete, szülei, testvérei, tanárai, osztálytársai, iskolatársai, a faluból és messze távolból is nagyon sokan kísérték. Még nagyon fáj. Nagyon vágyunk s reménykedünk a vele való találkozásban.
Kiadja a Keresztény Advent Közösség, 1121 Budapest, Remete u. 16/A Felelõs kiadó: Sonnleitner Károly, felelõs szerkesztõ: Czinkota András Készült a Reménység Alapítvány nyomdájában, felelõs vezetõ: Kökéndy Zoltán
A nevelõcsalád
