A Biblia-körök jelentısége

Az elméleti és gyakorlati alapok

9. fejezet

A BibliaBiblia-körök jelentısé jelentısége

V

OLT EGY, SZÁMOMRA NAGYON kedves ember a budapesti központi gyülekezetünkben. Nekem nincs vér szerinti testvérem, neki nincs vér szerinti bátyja, ezért én tiszteletbeli húgommá fogadtam ıt, ı pedig tiszteletbeli bátyjává engem. Póthúgom elemzı gondolkodással bír, szereti áttekinteni, hogy ki, miért, mit csinál, s ez alól nem kivétel a gyülekezet sem. Ügyködéseinek eszköze volt néhány évvel ezelıtt egy szociometria is. Tengernyi adatot győjtött össze, s hosszú, fáradságos munkával több szempont szerint kielemezte azokat. Igazi célja egy hatékonyabb diakónusi rendszer kidolgozása volt az ifjúságon belül, de elemzéseinek lettek más, el nem hanyagolható melléktermékei is. Amikor munkájának bibliakörünkre vonatkozó adatait megmutatta nekem, le kellet ülnöm egy székre. Levegı után kapkodtam, pedig nem vagyok egy könnyen kiboruló vagy túl hamar lelkesedı típus. Engedd meg, hogy néhány döbbenetes számadattal traktáljalak.

Egy statisztika ered eredményei Amikor a felmérés készült, az ifjúság létszáma hetven fı körül mozgott, beleértve azokat a barátkozókat is, akik még nem keresztelkedtek meg, de már rendszeresen jártak istentiszteletre, és bekapcsolódtak a gyülekezet munkájába is. A felmérésbıl kiderült, hogy a mintául vett réteg mindössze 64 százalékának van állandó, kölcsönös kapcsolata valakivel vagy 94

A bibliakörök jelentısége

NEM VOLT 90 %

ÉS bibliakör

AMIKOR VOLT 36 %

(63 fı)

(25 fı)

64 %

10 % (7 fı)

(45 fı)

Nincs kölcsönös kapcsolata másokkal

Van kölcsönös kapcsolata másokkal

A diagrammokhoz a kérdõívet Fekete Anett készített

A hetven fiatal kapcsolatainak alakulása, amikor

valakikkel a gyülekezeten belül. Gyászos volt ez a szám, hiszen azt jelentette, hogy a maximális felsı rátát (hetven fıt) figyelembe véve is csak 45 fiatalnak volt erıs kötıdése hittestvéreihez. Nem éppen Jézus szavainak megvalósításáról árulkodott ez a tény. İ ugyanis a következıket mondta: „errıl ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (Ján 13:35). A kapcsolatnélküliség, érthetı módon, nem tölti be ezt az elvárást. A gyülekezet ifjúságának fennmaradó része, tehát a maradék 36% (25 ember!) járt ugyan gyülekezetbe, de majdhogynem emberi kapcsolatok, kapcsolódási pontok nélkül. Ez azt jelenti, a vizsgált létszámnak alig több, mint a fele tudta csak elmondani azt magáról, hogy barátokra talált testvéreiben! Ahogy Póthúgival továbbszámolgattunk, még egy döbbenetes következtetésre jutottunk. Azok közül, akik rendelkeznek a fent említett kapcsolatokkal (a 64%, vagyis a 45 fı), 38 fı (a 45 fı 84%-a) a bibliaköröknek köszönheti kapcsolatait! Tudod, mit jelent ez? A hetven emberbıl mindössze 45-nek volt kölcsönös testvéri kontaktusa másokkal, ám hogyha nem lettek volna a bibliakörök, akkor e mutató szerint mindössze 7 embernek lett volna! Hetven emberbıl hétnek, s mindez egy keresztény gyülekezetben! A bibliakörök még a száraz számok alapján is gyökeres változást hoztak! Soha nem gondoltam volna, hogy az a munka, amiben eszköze lettem az Úrnak, ilyen hatalmas kihatással bír majd egy akkora gyülekezet ifjúságára, mint a központi gyülekezetünk. A számok makacs dolgok. 95


Amikor Póthugi kiszámolta nekem, amiket kértem tıle, nagyon hosszú ideig kellett magam elé merednem. „Ennyire az Isten tervei szerint valók a házi bibliafoglalkozások?” A tények, a számok szerint ennyire. Nem szerettem soha a statisztikákat, mert a hideg számoszlopok mögött nem nagyon sejlik fel az érezni, gondolkodni képes egyén, akinek sorsa sokkal több, mint amit egy-egy százalékjel takar, de ez alkalommal be kellett látnom, hogy mégsem haszontalan dolog néha ilyesmivel is foglalkozni.

Akarat és elutasítás Nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogyan azokat elıre elképzeljük. Nem újdonság ez senki számára, csak fájdalmas szembesülni vele a gyakorlatban. Isten „elképzelései” sem válnak mindig valóra. Már közvetlenül a teremtés után másképpen alakult az emberi nem sorsa, mint ahogyan İ elgondolta azt. Egyenként mindannyian meg tudjuk akadályozni Istent abban, hogy mindent úgy hajtson végre velünk kapcsolatban, ahogyan azt İ szeretné. (Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy Istenre a meglepetés erejével hatott, ami történt. A megváltás terve „örök idıknek elıtte” (2Tim 1:9; Tit 1:2) megszületett. Ám nem volt törvényszerő, ami történt, nem volt szükségszerő az elbukás. Semmiképpen sem mondható, hogy Isten az elbukásra, a bőnre teremtette az embert, aki azonban az engedetlenséggel igenis aláásta a teremtés célját, a teremtı szerinti boldog élet lehetıségét.) Tudom, nagyon furcsa ez az utóbbi mondat, de ha arra gondolsz, amit Péter apostol megfogalmaz második levelében, akkor talán érthetıbb lesz, mire is gondolok valójában. „…nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem, hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pét 3:9). Isten nem akar egy embert sem elveszíteni, nem telik öröme abban, hogy a bőneiket meg nem bánó bőnösök a kárhozatra jutnak. Sem téged, sem engem nem akar abban az „örök” tőzben látni. Szabad akaratunk jogán mégis odakerülhetünk. Ha ellenállunk Neki, ha folyamatosan nemet mondunk a Szentlélek késztetéseire, ha saját lelkiismeretünkkel szüntelenül szembefordulva éljük napjainkat, Isten sem tud semmit tenni értünk. Mindent megtesz, amit megmentésünk érdekében csak megtehet, de van egy határ, amit soha nem lép át. Ez pedig éppen az a képességünk, az a lehetıségünk, hogy ellenállhatunk szeretetének.

96


Keresztény életünk egyik fı motorja az Isten kezébe letett akaratunk. Amíg nem akarunk valamit, addig nem is fogjuk azt megtenni, hacsak a körülmények vagy más emberek rá nem kényszerítenek. Ez fordítva is igaz: ha nagyon akarunk valamit, akkor annak megtételére egészen biztosan tudunk idıt szakítani. Isten soha nem kényszerít senkit semmire és semmit senkire. İ kér, hív, esdekel, de nem alkalmaz semmilyen kényszerítıeszközt. Hívása nem ellenállhatatlan hívás. Számára éppen a mi szabad akarati elkötelezettségünk a fontos. Azt szeretné, ha kényszer és sarokba szorultság nélkül választanánk a szeretet útját. Ha Isten hívása ellenállhatatlan hívás lenne, akkor nem lennének elkárhozó emberek, de mivel szabad akaratot kaptunk mindannyian, ezért sajnos nagyon sokan lesznek, akik az örök, a második halállal halnak meg. Ha életünket Isten kezébe tesszük, akkor tudomásul kell vennünk, hogy az akaratunknak is nála kell lennie. Ha szívünkben Krisztus él, akkor igyekezni fogunk, hogy az İ akaratát keressük, az İ akarata szerint éljünk. Ha huzamosan ellenállunk annak, aminek igazságáról meg vagyunk gyızıdve, az tragikus következményekkel járhat. A szociálpszichológiában van egy nagyon hosszú kifejezés arra az esetre, amikor két egyforma nagyságú, de ellenkezı elıjelő hatás ér bennünket. Ez a kifejezés a kognitív disszonancia. A kognitív azt jelenti, hogy megismerésre vonatkozó. A disszonancia elsısorban zenei kifejezés, és akkor használják, amikor két olyan hangot hallunk, amelyeknek egyidejő megszólalása feszültséget okoz, feloldást kíván. Amikor egy ember átéli a kognitív disszonancia állapotát, akkor csak egyetlen megoldás kínálkozik a számára: a két, feszültséget okozó információból valamelyiket ki kell iktatnia, hogy megszőnhessen a disszonáns állapot. Keresztényként is kerülhetünk a kognitív disszonancia állapotába. Most például, amikor ennek a könyvnek az utolsó fejezetét olvasod, talán érzel indíttatást az Úrtól, hogy belefogjál egy házi csoport megszervezésébe. Azt is látod azonban, hogy amennyiben ezt valóban megteszed, úgy az életed valamelyest kizökken eddigi kerékvágásából. Valami új kezdıdik el, valami ismeretlen veszi kezdetét, s bizony számíthatsz némi kényelmetlenségre is. Az egymással disszonáns tények tehát ez esetben a következık: 1. kereszténynek tartod magadat, és egy keresztény mindenben engedelmeskedik Jézusnak, 97


2. az engedelmesség azonban túlságosan gyökeres változást kívánna mindennapjaidban, ezért nincs szándékodban engedelmeskedni. Mivel személyiséged nem élhet állandó feszültségben önmagával, ezért valami megoldást kell találnia arra, hogy bármelyik választás esetében fenntarthassa a pozitív képet önmagáról. Valamelyik zavaró tényezıt ki kell iktatnia. Vagy a) lemondasz arról, hogy jó kereszténynek tartsd magadat, vagy b) indokok garmadáját találod arra, miért nem akarsz részt venni az Úr munkájában. Bizonyos vagyok abban, hogy te sem az elsı pontot választod, még ha a disszonancia így fel is oldódna. Marad tehát a második alternatíva. Nem is kell túl sokáig gondolkodnia az embernek, hogy találjon legalább egy-két elfogadható érvet a mozdulatlanságra. S mivel ezek az érvek legtöbbször logikusak és reálisak, ezért „be kell látnod” (önmagad meggyızése nem is kis mővészet!), hogy nem egészen te vagy az az alany, akit a jó Isten is erre a posztra, erre a feladatra teremtett. Az egymásnak ellentmondó hangok csatája így érhet véget mindannyiunkban, és így hallgathat el Isten halk és szelíd szava szívünk legmélyén – ám feloldódhat a disszonáns állapot!

Engedelmesség és tapasztalat Thomas A. Davis írja a Te is járhatsz vízen címő könyvében, hogy a mexikói indiánok nem tesznek különbséget a „hinni” és az „engedelmeskedni” szó között. Egy szóval jelölik a két fogalmat. Teljesen magától értetıdı számukra, hogy aki hisz, az engedelmeskedik is, ezért értelmetlennek találják, ha valaki azt mondja, hogy hisz Istenben, de nem teljesíti az akaratát. Úgy gondolják, s milyen helyesen, hogy a hitnek szükségszerő velejárója az engedelmesség, mert engedelmesség nélkül értéktelen, sıt, értelmetlen a hit (Jak 2:17, 20, 26). Pál apostol ugyanezt fogalmazza meg a kolossébeliekhez írt levelében. „Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, aképpen járjatok İbenne, meggyökerezvén és továbbépülvén İbenne, és megerısödvén a hitben, amiképpen arra taníttattatok, bıvölködvén abban hálaadással.” (2:6-7) Bár most nem célom, hogy e szakasz minden csodálatos vonatkozását feltárjam, ám egy fontos mozzanatra szeretném felhívni a figyelmedet! Pál egyértelmően állást foglal: amit megértettünk az evangéliumból, azt kötelességünk megélni is. Nemcsak azért, mert ezzel szolgáljuk Isten ügyét, hanem 98


azért, és elsısorban azért, mert Isten ezzel a törvényszerőséggel a mi ügyünket szolgálja. Az engedelmességet az Úr tapasztalattal áldja meg, a tapasztalat pedig segít gyökeret ereszteni hitünkben, tovább erısíti Istenbe vetett bizalmunkat. Fontos meglátnod, hogy mi az elsı lépés: nem a tapasztalat szüli a hitet, hanem a hitbıl fakadó engedelmesség szüli a tapasztalatot! Ezért is kétséges sok olyan keresztény testvérünk tapasztalati hitének az értéke, aki a tapasztalatot, és csak a tapasztalatot tartja hite fı főtıerejének. Hisznek, mert tapasztaltak, engedelmesek, mert tapasztaltak stb. Pál megfordítja a sorrendet: elıször kell a hit, bármennyire is bizonytalan, csak azután jön a tapasztalat, amely erısíteni fogja a már meglevı hitet. Egyszerő indoka van ennek a sorrendnek. Megtérésem elıtt pár nappal késıi órán jöttem haza a Mark Finley evangélizációja után tett nagy sétámból. Rossz közbiztonságú környéken lakunk, ezért a lépcsıházba befordulva, elsı mozdulatom a folyosó lámpáinak villanykapcsolója volt. Még karom lendítése közben eszembe jutott, hogy a kapcsoló hónapok óta nem mőködik. Félbe is maradt volna a mozdulat, ám ekkor egy új gondolat villámlott át rajtam. „Isten, nem tudom, hogy vagy-e valóban, de ha vagy, akkor legyen most fény ezen a folyosón. Mutasd meg nekem, hogy létezel, hogy figyelsz rám is, még ilyen apró dolgokban is!” Befejeztem a mozdulatot. Fényárba borult a szuroksötét folyosó. Másnap már nem, s harmadnap sem, meg utána még hoszszú hónapokig nem, amíg csak ki nem jöttek az önkormányzattól megja99


vítani. De akkor, aznap este „kitettem a gyapjút” (Bír 6:36-40), ha félhittel, ha kétségek közepette is. Akkor és ott elıször kértem Istent valamire. Napokkal késıbb elmeséltem a történteket egy nagyon kedves barátnınknek, aki rettentı szkeptikusan csak annyit mondott, hogy minden bizonnyal csak valami érintkezési probléma volt. Nem vitatkoztam vele. Csak értetlenül néztem rá. „Jó, jó, az volt, de miért éppen akkor „gyógyult” meg, amikor Istent kértem, és az óta sem, soha többet?” Nem gyıztem meg ıt. A tapasztalat nem bizonyíték annak, akiben nincsen hit, hiszen ezeregy indokot találhat arra, hogy a történésben hol vannak gyanús, kétséges mozzanatok. Ilyen pontokat pedig mindig, mindenben lehet találni, fıleg, ha keressük azokat. Ezért csak követi a tapasztalat a hitet. Ahol már él a hit, s az a hit engedelmes is, ott egészen biztosan lesz tapasztalat is, s a tapasztalat, ahogy Pál megfogalmazta, újabb megerısödést, meggyökeresedést terem számunkra. Lehet ugyan, hogy a tapasztalat csak a következı egy-két lépéshez elegendı, ahogy a szövétnek is csak éppen a lábunk elıtt világítja meg az utat (vö. Zsolt 119:105), de az egy-két lépés megtétele után újra ott vár ránk az Úr!

Keresztény „beltenyészet” Nagyon sok mindent elmondhatnék még azokból a tapasztalatokból, amelyeket a bibliakörök adtak számomra, s azok számára, akik részt vettek azokon. A legfontosabb, amit mindenképpen meg kell még osztanom veled, hogyan szakadt félbe egy jól funkcionáló bibliakör-sorozat. Alkalomról alkalomra tizenkét-tizenöt ember jött el hozzánk az Igérıl beszélgetni, de volt olyan alkalom is, amikor huszonöten voltunk! Soksok ember megfordult az otthonunkban. Voltak olyanok, akik egyszerkétszer eljöttek ugyan, de többet nem láttuk ıket. Néhányan adventisták voltak, de többségükben ismerkedıkrıl, barátkozókról volt szó. Nagyon sokáig nem is gondolkodtam el azon, vajon mi lehet az elmaradások oka. Annak tudtam be a lemorzsolódást, amirıl Jézus is beszél a magvetı példázatában: nem mindenki fogékony az evangéliumra. Esetleg az élet dolgai kimossák az érdeklıdést a szívekbıl. Ám egy hét alatt rá kellett döbbennem, hogy nemcsak itt kell keresnem a megoldást. A családunknak egy nagyon kedves barátnıje egy napon beadta a derekát, és eljött közénk megnyitni a Bibliát. Tökéletesen világi hátterével ez óriási lépés volt a részérıl. Családunkat többször látogatta addig is, ám 100


kimondottan keresztény összejövetelen még soha nem vett részt. Nagy izgalommal készültem én is arra az estére. Pár nappal a bibliakör után felhívott telefonon. – Moha, hozzátok ezen túl is nagyon szívesen elmegyek, de, ne haragudj, bibliakörre soha többet! Elakadt a lélegzetem. İ is érezte, hogy meg kellene indokolnia döntését. Súlyos csöndemre elmondta, mirıl van szó. Amikor belépett a testvérekkel telt szobánkba, leült egy üres fotelba, és várt, hogy a kör tagjai közül valaki majd csak odamegy hozzá, és megszólítja, de legalább megkérdezi, ki is ı. Várt, várt, de hiába. Az emberek kis csoportokban beszélgettek lakásszerte, és ügyet sem vetettek az új vendégre. Rá-rápillantottak ugyan, de valójában senkinek sem volt annyira fontos, hogy akár egy lépést is tegyen feléje. Ez annyira elkedvetlenítette ıt, hogy inkább fel is adta érdeklıdését. „A keresztények is csak ugyanolyanok, mint más emberek” – szőrte le magának az este tanulságait. Szavait hallgatva, éppen úgy letörtem, akárcsak ı. Pár nappal késıbb felhívtam egy más egyházhoz tartozó keresztény barátom feleségét, aki maga is részt vett néhány találkozón. Beszélgetésünk közben kíváncsian rákérdezett barátnınkre. Nagyot sóhajtva, imáját kérve, elmondtam neki a történteket. A vonal másik végén, rövid szünet után, megszólalt barátom felesége. – Tudod, Moha, nem akartam mondani, de én is ugyanezt tapasztaltam. Nekem is úgy kellett odamennem másokhoz, hogy egyáltalán bemutatkozhassak. De ne keseredj el, a mi közösségünkben sincsen ez másképpen! – mondta, ám én ennek ellenére mégis elkeseredtem. Valahogy nem vigasztalt, hogy más keresztényekben sincs a miénknél nagyobb szeretet. Ennyire nem tudunk hálásak lenni azokért az emberekért, akiket Isten elküld nekünk? Több hét gondolkodás és ima után, a bibliaköreink történetében elıször, meghívót osztottam szét azok között, akik már megfordultak nálunk. A meghívó egy különleges bibliakörre szólt, amelytıl a további találkozók léte függhetett; ha megértjük, hogy mire hívta el Isten ezt a kört, akkor tovább létezhetünk, ha nem, akkor értelmüket veszítik találkozóink. Legalább húszan jöttünk össze a meghirdetett estén. Alapigénk a Róm 15:7 volt. „Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsıségére.” A találkozó elıtt néhány nappal megkérdeztem bará101


tom feleségét, elmondja-e a kör tagjainak, hogy mit is élt át, amikor eljött közénk. Amikor igent mondott kérésemre, nyomatékosan kértem, hogy ne azokról a következtetésékrıl beszéljen, amiket az emberek viselkedésébıl leszőrt, hanem csak saját, átélt érzéseirıl. Világi barátnınk, kérésemre, de valóban utoljára, szintén ott volt ezen a találkozón. İ nem szólalt meg, de sőrőn bólogatott a hallottakra. Körülbelül két óra múlva, közös záróimánk után egy résztvevı így kommentálta nekem, amit hallott: – Na, most jól megmondtad nekünk! Pedig nem volt szándékomban „jól megmondani”. Csupán arra akartam rávezetni ıket, amit az Ige mond. A befogadás a szeretetbıl táplálkozik, s ennek következtében igaz, hogy befogadás nélkül nincsen szeretet. Szeretet nélkül azonban nincsen misszió, és misszió nélkül tulajdonképpen nincsen létjogosultsága kereszténységünknek. A befogadás pedig a legtöbb esetben olyan kis semmi mondatokban fogalmazódhat meg, mint amit teljesen véletlenül hallottam a konyhánkban: – Jól áll neked ez az új frizura! Hová jársz fodrászhoz? Az a bibliakör-széria akkor és ott gyakorlatilag véget ért. Nem értettük meg az Úr üzenetét. Mi, a bibliakörök vezetıi, Laci barátom, és származására nézve görög testvérünk, Fotios (ık írták a függelékben található vázlatokat számodra) és jómagam, hiába hirdettük a találkozókat, hiába készültünk új és új anyagokkal, egyik pillanatról a másikra elmaradtak az emberek. Kiürült a lakásunk, a bibliakör-vezetıkkel jóformán csak egymásnak tarthattuk a beszélgetéseket. Az Úr ítélete utolért bennünket. Nem fogadtuk kincsként és gazdagságként azokat, akiket İ elküldött hozzánk, így hát értelmetlenné vált további munkánk. Kiderült, hogy a fogyasztói szemlélet burkolt formában elért minket is. Nem elég, hogy szombati istentiszteleteinken hajlamosak vagyunk fogyasztóként viselkedni, ez a hozzáállás betört még a kötetlen istentiszteleti formánkba is. Igen, gazdasági kifejezés a fogyasztás, de vallásos értelemben ugyanúgy megvalósult, ahogy az az árukkal kapcsolatban már megszokott. Fogyasztandó „áru” mindaz a vallásos szolgáltatás, amit az erre kiválasztott réteg „produkál” a vallásos összejöveteleken, fogyasztók pedig mindazok, akik passzívan ott vannak ugyan, de aktívan semmivel sem járul102


nak hozzá a dolgok folyásához. Az emberekkel való foglalkozás e szemlélet szerint természetesen csak a kiválasztottak tiszte. Bibliakörünkben túl sokan váltak passzív fogyasztókká, és szem elıl tévesztették, hogy a bibliai ismeret megszerzésén túl a körök legfontosabb célja a lelkek megszerzése Krisztus számára. Napjaink keresztény közösségeit két hatalmas veszély fenyegeti. Az egyik, hogy bezáródik, belterjessé válik, elgettósodik. A közösségek tagjai megelégszenek egymással, az Ige egymás közötti terjesztésével, magyarázatával. Ezt történt velünk. A másik veszély ennek ellenkezıje, amikor annyira nyitottá, liberálissá válik egy-egy közösség, hogy egyszerően megszőnnek az Ige által megszabott korlátok, és Bibliától idegen, parttalanul elnézı szeretet nevében minden szabaddá válik, a keresztény szabadság ürüggyé válik a test számára (Gal 5:13). Ezekben a gyülekezetekben a tapasztalat, a cselekvés elmossa a Szentírás összes gyakorlati útmutatását, legyen szó akár a liturgiáról, akár Isten templomának, a testünknek tisztántartásáról, akár erkölcsi kérdésekrıl. Amíg a gettósodás esetében az élı Ige, addig a parttalan liberalizmus esetében az írott Ige kerül ki a középpontból.

Végszó Krisztus szılıskertjében dolgozni dicsıség és kiváltság! Embert halászni fáradságos, de gyönyörő munka. Isten munkatárásának lenni felelısséggel jár, de nagyon sok tapasztalatot is ad az Úrral. Ha akaratommal elfordulok az Úrtól, ha megvonom Tıle az engedelmességemet, biztos lehetek abban, hogy tapasztalataim sem lesznek Vele, s ennek következtében hitem hamarosan meglangyosodik. A keresztény élet gyakorlatilag három összetevıbıl áll: a Biblia olvasása, ima és bizonyságtétel (tágítsd ezt a kifejezést olyan szélesre, amilyenre csak tudod, ám az engedelmesség mindenképpen férjen bele!). Ha bármelyik is hiányzik, lelki életünk elıbb-utóbb léket kap. Nem tudom, ki vagy, nem tudom, miért olvasod most ezt az írást. Nem tudom, kaptál-e kedvet legalább ahhoz, hogy részt vegyél hasonló munkában. Egyet azonban biztosan tudok: Jézus Krisztus szeretetét te sem tarthatod meg magadnak, s ha továbbadod, a te szívedben is csak több lesz belıle!

103


A bibliakörök pedig kiváló alkalmat nyújtanak az ismeretségek bıvítésére, a legkülönbözıbb szolgálatok elvégzésére. S hiszem, mert magam is megtapasztaltam, hogy csak az tud elégedett életet élni ezen a Földön, csak az nem mondja, hogy nem szereti ıt senki, aki két kézzel szórja szíve szeretetét mások felé. S ez az egyetlen dolog ezen a pusztulásnak indult sárgolyón, amit minél jobban „tékozlunk”, annál több lesz belıle nekünk is. Végére értél ennek a kis könyvnek. Olvashattál benne nagyon sok mindenrıl. İszintén remélem, nem elvettem, hanem meghoztam a kedvedet ahhoz, hogy nyiss mások felé, kapcsolatokat építs, akár mint vezetı, akár, mint egy bibliakör tagja. A kéziratot elolvasó egyik tanácsadó a szememre vette, hogy a kilencedik, utolsó fejezet befejezése nem sikeredett éppen biztatóra, „kedvcsinálósra”. Elolvastam újra azt a fejezetet, és be kellett látnom, igaza van. Ezért írtam még hozzá ezt a pár sort. Ha visszalapozol a könyv elejére, akkor az ötödik oldalon, a mottóban elolvashatsz két, a Bibliából származó, és két, ezekkel összhangban levı idézetet. Mindegyik arról szól, hogy az Úr Jézus nevének hirdetése elválaszthatatlan a Bibliától, és elválaszthatatlan a keresztények Vele és egymással való közösségétıl. Meggyızıdésem, hogy a nagyszabású evangélizációk ideje szinte teljesen lejárt. Nem mondom azt, hogy egyáltalán nem érdemes ilyeneket tartani, szervezni, de a rendszerváltást követı szellemi vákuum elmúltával az emberek egyre kevésbé érdeklıdnek a vallás iránt. Többször írtam: a szeretı szívekre, a gyakorlatban megmutatkozó szeretetre egészen biztosan felfigyelnek. Valahogy úgy, ahogyan azt az elsı fejezetben már idézett Csel 2:46-47 írja: a jeruzsálemiek nem elsısorban az elsı keresztény gyülekezet szavainak (bár arra is), hanem egymás iránt megnyilvánuló szeretetének hatására érdeklıdtek Krisztus iránt. Hála legyen az Úrnak, hogy ezt egyre több keresztény felismeri! Imádkozom azért, hogy azok között légy te is, aki most e sorokat olvasod, akik meghallják a Lélek hangját, és eljutnak erre a látásra, s hagyják, hogy az Úr Jézus munkálja bennük az akarás után a cselekvést is (Fil 2:13). Áldjon meg téged így az Úr!

104

A Biblia-körök jelentısége

Recommend Documents