Naomi Klein: The Shock Doctrine

Magyarorszï¿½gï¿½rt Kulturï¿½lis Egyesï¿½let

Naomi Klein: The Shock Doctrine

The Rise of Disaster Capitalism

Penguin, 2007

Blank is beautiful Three decades of erasing and remaking the world

2005 szeptemberében Baton Rouge-ban (Louisiana) a New Orleans-i árvíz menekültjei hallgatják, hogy politikusok szerint a katasztrófa tiszta lapot teremt egy újrakezdéshez. Az égett gumi, a kiömlött vegyszerek és emberi maradványok között tiszta lapról beszélve, errõl egy kétgyermekes anya azt mondja: „Ezek nem vakok, ezek gonoszok.” Milton Friedman, a korlátlan kapitalizmus nagy guruja, hívei Uncle Miltie-je a The Wall Street Journal-ban azt írta: „A legtöbb iskola New Orleans-ban romokban hever, éppúgy, mint azoknak a gyermekeknek az otthonai, akik oda jártak. A gyermekek szétszóródtak az országban. Ez tragédia. De ez ugyanakkor lehetõség is, hogy radikálisan megreformáljuk az oktatási rendszert.” A kormány ellátta voucher-el a családot, amivel privát intézménybe irathatták gyermeküket; ez nem átmeneti megoldás, hanem „permanent reform”. Public schools (közpénzen fenntartott iskolák) helyett charter schools: publicly founded institutions run by private entitities according to their own rules (magán-irányítású iskolák). Milton Friedman-nak az egész állami oktatás a szocializmustól bûzlik. Az állam egyedüli dolga, hogy védje külsõ ellenségtõl és a saját állampolgáraitól a szabadságunkat: megõrizze a törvényt és rendet, kierõszakolja a magánszerzõdéseket, elõsegítse a versengõ piacokat. Támogassa a rendõrséget és a katonaságot – minden egyéb, beleértve a szabad oktatás ellátását: ez unfair beavatkozás a piacba.

Így a Katrina hurrikán után nem épült vissza a 123 public schools a városban, csak 4 mûködött újra. A korábbi 7 charter schools helyett 31 lett. 4700 tanár pedig állás nélkül maradt. American Enterprise Institute szerint a katasztrófa megteremtette a reform-iskolák lehetõségét: eltörölni a public system-et (közszolgáltatást) és helyettesíteni private-tal.

Friedman és hatalmas követõi tökéletesítették a stratégiát. Megvárni egy nagy válságot, azután eladni az állam darabjait magán játékosoknak, míg a polgárok a sokk hatása alatt vannak, azután folyamatossá tenni a reformot. Ezzel ami azelõtt lehetetlennek tûnt, az politikailag elkerülhetetlenné válik. Mert ha lesújt a válság, akkor alapvetõ feladat gyorsan cselekedni, bevezetni sebes és megfordíthatatlan változásokat mielõtt a krízis-sújtotta társadalom visszacsúszna a „status quo zsarnokságába”. Ha az új kormányzat nem ragadja meg 6-9 hónapon belül a lehetõséget, nem lesz másik lehetõsége.

Chilei diktátor, Augusto Pinochet tábornok példája: egyrészt a chileieket sokkolta a vad államcsíny, másrészt az államot sújtotta a hiperinfláció. Friedman azt tanácsolta, vezessen be villámgyors gazdasági átalakítást: adócsökkentés, szabadkereskedelem, privatizált szolgáltatások, közkiadások csökkentése és dereguláció. Az állami iskolákat magániskolákra váltották. Ez lett a csikágói közgazdasági iskola forradalma: ekkor alakult ki a kifejezés „shock treatment, shock therapy”. A bevezetés megkönnyítésére Pinochet saját sokk eszközei: kínzások azoknál, akik szemben állhattak a kapitalista átalakítással. Közvetlen a kapcsolat a gazdasági sokk és ezzel milliók elszegényedése, és a kínzás járványa között, http://magyarorszagertegyesulet.hu

Támogató: Joomla!

Generálás: 27 September, 2016, 09:22


mellyel százezreket büntettek, akik másféle társadalomban hittek. Az elektrosokk tartja fenn ezt az egyenlõtlenséget az uruguayi Eduardo Galeano szerint.

Irak. Elõször a háború a Shock and Awe military doctrine jegyében, „to control the adversary will, perception and understanding and literally make an adversary impotent to act or react” (az ellenfél akaratának megtörése). Azután a gyökeres gazdasági sokk kezelés, ráerõltetve a lángokban álló országra, tömeges privatizáció, teljes szabadkereskedelem, 15 %-os egykulcsos adó, drámaian leépített államszervezet. Ellenállás? Felgöngyölés és börtön, fizikai kínzás.

Sri Lanka. A 2004-es cunami után néhány hónappal: idegen befektetõk kihasználva a pánikot, az egész gyönyörû partvidéket vállalkozóknak adták, akik gyorsan kiépítették, elütve százezernyi halászcsaládot attól, hogy újjáépítsék falvaikat a tengerparton. A kormány szerint így világklasszis turistaparadicsomot hoztak létre. Mit jelent hagyományosan az újjáépítés? Egy pusztítás utáni újjáépítés a magunk újjáépítése. A szerencsétlenség vámszedõi, nem azt akarják, ami volt. Hanem véglegessé teszik a katasztrófa munkáját és szétverik, ami maradt a helyi társadalomból. Mike Battles: „For us, the fear and disorder offered real promise.”(Wall Street Journal). A káosz az elözönlés után Irakban lehetõséget adott ismeretlen és gyakorlatlan biztonsági cégének, hogy bekaszáljon durván 100 millió dollárt a szövetségi kormánytól szerzõdésben. Kapcsolat a szuperprofit és a megadisasters (óriási katasztrófa) között: 1999-ben Seattle globális kezdeményezés. A hármas követelés: privatizáció, kormányzati dereguláció, szociális költségek alapos csökkentése csak erõvel vezethetõ be a polgárokkal szemben: pl. idegen katonai megszállás, egy természeti katasztrófa utáni azonnali intézkedések.

Szept. 11 Washingtonnak adott zöld jelzést, hogy ne kérdezze meg a népet, hogy mi a véleménye arról, hogy az USA a „szabad kereskedelem és demokrácia” elvét átváltsa a Shock and Awe military force-ra (sokk és riadt ön-alávetés). Ha vizsgálom, hogyan söpört végig ez a piac-modell a glóbuszon, azt találom, hogy a krízis és katasztrófa kiaknázásának gondolata Milton Friedman modus operandi-ja kezdettõl – ez a fundamentalista formája a kapitalizmusnak mindig szükségelte a szerencsétlenséget, mint indítékot.

Argentínában a hetvenes években a junta eltüntetett 30.000 embert, fõleg baloldali aktivistákat és így vezették be a Chicago Shool policies-t (a csikágói iskola szakpolitikáit).

Kínában a Tienanmen téri mészárlás és utána tízezrek letartóztatása adott szabad kezet a Kommunista pártnak ahhoz, hogy átalakítsa az országot egy terjeszkedõ export zónává, ellátva jogaikért való harctól rettegõ munkásokkal.

Oroszországban http://magyarorszagertegyesulet.hu

Támogató: Joomla!



1993-ban Jelcin küldött tankokat a parlament ellen és csukatta le ellenzék vezéreit, hogy megtisztítsa a terepet a gyors privatizáció elõtt a hírhedt oligarchák számára.

A Falkland háború 1982-ben erõt adott Thachernek, hogy erõvel letörje a sztrájkoló szénbányászokat és elindítsa az elsõ privatizációs õrületet a nyugati világban.

Jugoszlávia 1999-ben a Belgrád elleni NATO-támadás megteremtette a rapid privatizáció feltételeit Jugoszláviában, bár nem ez volt az indító ok.

Nem mindig ilyen vad a helyzet. Latin-Amerika és Afrika a 80-as években az adósságválság révén került olyan kényszerbe, hogy „privatizáció vagy halál”, ahogy egy IMF-es hivatalnok mondta.

Ázsiában a financiális válság 1997-8-ban összetörte a kistigrisek piacait, s a New York Times szerint a világ legnagyobb üzleti összeomlásból fakadó eladását eredményezte.

A szóbanforgó országok többsége demokrácia, de a radikális szabadpiaci átalakítás mégsem demokratikusan lett bevezetve. Friedman: a széleskörû válság atmoszférája megadja az ürügyet ahhoz, hogy túllépjünk a választók akaratán és az országot átadjuk gazdasági technokratáknak. Ahol mégis demokratikusan indult a szabadpiaci politika bevezetése (Ronald Reagan, Nicolas Sarkozy)., ott a szabadpiac keresztesei beleütköztek a közösség ellenállásába és enyhíteniük és változtatniuk kellett radikális terveiken, elfogadva apránkénti változásokat a teljes átállás helyett. A gazdasági sokkterápia járuléka a nagy kollektív trauma, mely lehetõvé teszi a demokratikus eljárások idõleges felfüggesztését vagy teljes blokkolását. Vasököllel mint Dél-Amerikában, Kínában, Oroszországban.

Shock therapy comes here

Reagan elindította, de fennmaradt a welfare system, social security és public schools (a jóléti rendszer, a szociális biztonság és a közoktatás), amelyhez ragaszkodókat jellemzi Friedman szerint „irrational attachment to a socialist system” (esztelen ragaszkodás egy szocialista rendszerhez). 1995: a republikánusok a kongresszusban többségbe kerülnek. David Frum indítványoz friedmani gazdasági forradalmat háromszáznyi programmal. De nem volt válság az országban. Szeptember 11 adta meg az alkalmat, Donald RUMSFELD, FRIEDMAN barátja segítségével. A közös döbbenetet olyanok kezébe adta az intézkedést, akik úgy várták már a krízist, mint farmer az esõt. A Bush adminisztráció megragadta ezt a lehetõséget, meghirdette a War on Terror-t – for-profit alapon. A globális háború minden szinten magáncégeké lett, akik bevonását közpénzekkel fedezték, olyan véget nem érõ megbízásokkal, hogy védjék meg az USA földjét és küszöböljék ki a „gonoszt” külföldön. A piac aztán kiterjedt a terror elleni háborútól a nemzetközi békefenntartásig, a helyi politikáig, a természeti katasztrófákig. A for-profit kormányzás modellje terjed a szükséghelyzetektõl a mindennapos mûködésig: a kormány privatizálásáig. A Bushkormányzat – nyilvános vita nélkül – kiszervezte a kormányzat legérzékenyebb és alapvetõ mûködéseit, az egészségügytõl a katonákig, a fogvatartottak kihallgatásáig, a rólunk szóló adatbanki információk gyûjtéséig. Érezhetõen változik az állam szerepe, pl. http://magyarorszagertegyesulet.hu

Támogató: Joomla!



2003-ban az US kormány kiadott 3.512 szerzõdést biztonsági (magán-)cégeknek; a 2006 augusztusáig tartó 22 havi idõszakban több, mint 115.000 ilyen szerzõdés született a Department of Homeland Security révén. A teljes hazai biztonsági ipar, mely 2001 elõtt jelentéktelen volt, most 200 milliárd dolláros szektor. 2006-ban az US kormánya hazai biztonságra átlag 545 dollárt költött, háztartásokra lebontva. És ez csak az otthoni frontja a terror elleni háborúnak. A nagy pénz külföldön van. Fenntartani az USA hadseregét Irakban, ez a leggyorsabban növekvõ szolgáltatási ág a világon. A for-profit hadviselés révén a hadsereggel tart a háborúba a Burger King és a Pizza Hut, hogy franchise alapon ellássa a katonákat. És ehhez jön a segélyszolgálat és az újjáépítés. Miért az UNICEF építse fel az elpusztult iskolákat, amikor ott a Bechtel, Amerika egyik legnagyobb mûszaki cége? Miért kerüljenek az állam pénzén a Mississippi menekültjei üresen álló lakásokba, amikor ott állnak a Carnival céghajók a vizen? Miért küldjünk ENSZ békefenntartókat Darfurba, amikor biztonsági magáncégek, mint pl. a Blackwater ügyfeleket keres?

Szeptember 11 választóvíz:

Elõtte a háborúk és katasztrófák csak a gazdaság kis szeletének adtak lehetõséget (pl. lebombázott hidak újjáépítése). A háborúk fõ gazdasági szerepe: új piacok nyitása, amelyeket mások elõl el is zárnak; és a háború utáni felvirágzást elõsegíteni. Manapság a háborúk és katasztrófákra adott intézkedések teljesen privatizáltak, ezek maguk alkotják az új piacot, s nem kell megvárni a háború utáni békés fellendülést. És a kudarc kizárva. Halliburton energiaszolgáltató cég: Irak jobb volt, mint gondoltuk. Mondta 2006 októberében, amikor 3.709 iraki civil áldozatot követelt már a háború. De melyik részvényes mondana mást 20 billió USD vállalati jövedelem láttán? A sokk-terápia egy teljesen artikulált új gazdaság. A Bush-idõszakban épült fel, de ma már kormányzattól eltekintve létezik és marad beágyazva amíg csak a testületi (korporatív) fensõbbség ideológiája. A komplexumot USA-cégek dominálják, de globális: pl. Nagy-Britannia biztonsági kamerákkal, Izrael high-tech sövényekkel és falakkal, a kanadai faipar elõregyártott házaival vesz részt benne emelt árakkal. A katasztrófa-kapitalista komplexum ugyanolyan jelentõségû, mint a ”feltörekvõ piacok” vagy az információs technológia felfutása a 90-es években. Egyedül a biztosítási ipar profitja 2006-ban 60 milliárd USD. A háború és katasztrófa döntõ magánosítása ideológiai váltásokat okozott. Friedman magát „liberálisnak” nevezte, amerikai követõi – akik a liberalizmust a magas adókhoz és a hippikhez kötötték – inkább „konzervatívként” azonosultak vagy „klasszikus közgazdászokként”, „szabadpiac-hívekként”, késõbb pedig a „Reaganomics” vagy a „laissezfaire” híveiként. Az õ ortodoxiájuk világszerte inkább „neoliberalizmusként” ismert, s gyakran nevezték a lényegét „szabad kereskedelemnek” vagy éppen ”globalizmusnak”. Csak a 90-es évek közepétõl van az az intellektuális mozgalom,, amely Friedman-nal hosszú kapcsolatot ápoló jobboldali gondolkodókhoz köthetõ (Heritage Foundation, Cato Institute, American Enterprise Institute) mely magát „neokonzervatívnak” nevezte, s mely világnézet teljes erejével az USA katonai gépezetében mutatkozott meg. Mindezek vallották a politikai hármasságot: a közszféra eliminációját, a teljes liberalizációt a korporációk számára, és a csontvázra soványított szociális kiadásokat. Az elnevezések azonban nem jók erre az ideológiára. Friedman úgy vázolta, mint egy törekvést arra, hogy a piac megszabaduljon az államtól, - de ami valójában történt ebben a nyomvonalban a világon, amikor ezt a purista látomást megvalósították, az bizony eléggé különbözött tõle. Minden országban, ahol a csikágói iskola szakpolitikáját alkalmazták az utóbbi 3 évtizedben, ami kiemelkedett, az egy hatalomteljes uralmi szövetség egy igen kisszámú, de igen nagy korporáció és egy fõleg gazdagpolitikusokból álló osztály között. Oroszországban a milliárdos magánjátékosokat oligarcháknak, Chilében piranának, az USÁban a Bush-Cheney campányban pioneer-oknak mondták. Ahelyett, hogy elszakították volna a piacot az államtól, ezek a politikai és testületi elitek egyszerûen összeolvadtak, a korábban a köz területén mûködõ értékes források megkaparintására, mint amilyenek az orosz olajmezõk, a kínai kolhozföldek, a pályáztatás nélküli újjáépítés Irakban. Nem a liberális, nem a konzervatív és nem is a kapitalista a jó jelzõ erre a rendszerre. Sokkal megfelelõbb erre a http://magyarorszagertegyesulet.hu

Támogató: Joomla!



rendszerre, amely elmossa a határt a kormányhatalom és a nagy üzletek között az, hogy korporatista. Fõ jellemzõje a közvagyon hatalmas transzfere a magánkezekbe, melyet gyakran az adósság-robbanás kísér, s az egyre szélesedõ szakadék a túlgazdagok és a szegények között valamint agresszív nacionalizmus, mely igazolja a gáttalan biztonsági költekezést. A létrehozók számára már nem hasznos a társadalom megszervezése. De mivel a lakosság döntõ többségének helyzete romlik, ezért a korporatista állam egyre agresszivebb felügyeletet valósít meg, tömeges bebörtönzés, polgári szabadságjogok szûkítése, és gyakran – bár nem mindig – kínzás.

Torture as Metaphor

Chilétõl Kináig és Irakig a kínzás egy csöndes partnere a globális szabadpiaci keresztesháborúnak. Több, mint ráerõszakolása egy nem-kívánt politikának a lázadó népre; egyúttal a sokk-doktrinának alávetett logika metafórája. A kínzás, vagy CIA nyelven „kényszer-kihallgatás” olyan eljárások összessége, amelyek célja a foglyot mély dezorientáció és sokk állapotába hajszolni, hogy ráerõltessenek olyan engedményeket, amelyeknek normálisan ellenszegülne. A vezetõ logika két CIA kézikönyvben van kidolgozva, melyek nyilvánosságra kerültek a 90-es évek végén. Az ellenállás megtörésére kegyetlen szakítást kell létrehozni a fogvatartottak és azon képességük között, hogy képesek értelmezni a körülöttük levõ világot. Elsõként meg kell fosztani az ingerektõl (csuklyával, füldugóval, bilinccsel, teljes elszigeteléssel), azután testüket bombázni túlerõs ingerekkel (fény, zaj, ütleg, elektrosokk). A „fellazító” szakasz után ki kell váltani egy szellemi vihart: a bebörtönzöttek súlyosan regrediálnak és félnek attól, hogy többé nem képesek ésszerûen gondolkodni vagy megvédeni saját érdekeiket. A sokknak ebben az állapotában a foglyok megtesznek mindent, amit kihallgatóik akarnak – információt, vallomásokat, korábbi hitük elárulását. Ezt az intervallumot a CIA kézikönyv szerint a vallató fel kell ismerje, mint lelki sokkot vagy bénultságot: a traumatikus élmények felrobbantják az ismerõs világot és az önképet a világunkon belül. Ez az a pillanat, amikor a kínzott fogékonnyá válik a szuggesztióra és engedelmeskedésre. Ami kicsiben ez, az történt embermilliókkal szeptember 11 után. Felrobbant bennük az otthonos világ képe, mély tájékozatlanság és regresszió alakult ki, amelyet a Bush adminisztráció mesterien kihasznált. Egyszercsak egyfajta Nulla Évben érezték magukat az emberek, amelyben minden, amit tudtunk a világról, „szeptember 11elõttivé” vált. Kialakult az „letörölt tábla”, a tudat „üres lap” állapota az északamerikaiakban, amelyre - ahogy Mao mondta népének: - „a legújabb és legszebb szavakat lehet írni”. Szakértõk új hada azonnal hozzá is fogott új és szép kifejezések felírásához a post-traumás tudatsérülés vásznára, mint „a civilizációk összeütközése”, a Gonosz tengelye”, „iszlamofasizmus”, „a haza biztonsága”. Mindenkit lekötött a halálos új kultúrharc, s a Bush adminisztráció képes volt így keresztülvinni azt, amirõl korábban csak álmodozhatott: privatizált háborút indítani külföldön és felépíteni egy testületi-korporált biztonsági komplexumot otthon. Hát így mûködik a sokk-doktrina: a kiváltó katasztrófa (legyen az: államcsíny, terrortámadás, piaci összeomlás, háború, cunami, orkán) az egész lakosságot kollektív sokk állapotába kergeti. Ugyanaz a fellazító hatás, mint a kínzókamrában. S akár a megfélemlített fogoly, aki végül feladja társai nevét, s megtagadja hitét, a sokkolt társadalom is felad olyan értékeket, amelyeket egyébként foggal-körömmel védene. Ahogy a New-orleansi menekültek feladták lakóhelyüket és iskoláikat, a Sri lankaiak a megélhetésük alapjául szolgáló tengerpartjukat, az irakiak az olajuk feletti ellenõrzést az állami cégeik révén és a szuverenitásukat.

The Big Lie

Milton Friedman méltatásában alig kap említést a sokkok és válságok szerepe világképében. Ehelyett a hivatalos méltatás arról szól, hogy a radikális kapitalizmus friedmani fajtája kormányzati ortodoxiává vált a földgolyó majdnem minden zugában. Ez a tündérmesei változata a történetnek, tisztára súrolva minden erõszaktól és kényszertõl, alapvetõen kiforgatva valójából, s ezzel az utóbbi 3 évtized legsikeresebb propagandája tárul elénk. A konstruált történet valahogy így fest: Friedman az életét egy békés küzdelemnek szentelte azok ellen, akik azt tartják, hogy a kormányok felelõssége beavatkozni a piacba avégett, hogy felpuhítsák annak kemény éleit. Élete rossz vágányra állt, amikor a politikusok http://magyarorszagertegyesulet.hu

Támogató: Joomla!



hinni kezdtek John Maynard Keynes-nek, a New Deal és a modern jóléti állam szellemi építõmesterének. Az 1929. piacösszeomlás mindent elsöprõ egyetértést szült arra vonatkozólag, hogy a laissez-faire megbukott és hogy a kormányoknak szükséges beavatkozniuk a gazdaságba a vagyon újraelosztása és a korporációk megszabályozása végett. A laissez-faire-re nézve ezen sötét idõszakban, amikor a kommunisták meghódították Keletet, a Nyugat által felkarolt jóléti állam és a gazdasági nacionalizmus South, Friedman és annak mentora: Hayek postkolonialista felfogásában gyökerezett, mely türelmesen támogatta a kapitalizmus egy tiszta változatának lángját, melyet nem homályosított el az a keynesiánus törekvés, hogy fel kell halmozni közvagyont ahhoz, hogy egy igazságosabb társadalmat építsünk. „A fõ hiba az volt a nézeteimben - írta Friedman egy Pinochethez címzett levelében 1975-ben - hogy azt hittem, lehetséges jót tenni mások pénzével.” Kevesen figyeltek fel; a legtöbb ember kitartott amellett, hogy a kormányok tudnak és akarnak jót tenni. Azután jöttek a 80-as évek és Margaret Thatcher , az intellektuális szabadságharcos Friedman szerint és Ronald Reagan, aki kampányában magánál hordta Friedman manifesztumát, a Kapitalizmus és Szabadság-ot. Végre voltak politikai vezetõk, akikben volt bátorság, hogy alkalmazzák a béklyók nélküli szabad piacokat a való világban. Eme hivatalos történet szerint, miután Reagan és Thatcher békésen és demokratikusan felszabadította-liberalizálta a saját piacait, a szabadság és prosperitás, amely ezt követte, olyan nyilvánvalóan kívánatos volt, hogy amikor a diktatúrák elkezdtek összeomlani Manilától Berlinig, a tömegek követelték a Reaganomics-et az õ Big Mac-jukkal együtt. Amikor végül pedig a Szovjetunió összeomlott, a „gonosz birodalmának” népei szintén égtek a vágytól, hogy csatlakozzanak a friedmanita forradalomhoz, ahogy ez megtörtént a kommunistákból lett kapitalistákkal Kínában. Immár semmi akadálya sem lett egy globális szabadpiacnak, ahol a felszabadított korporációk nem csak saját országukban váltak szabaddá, de szabadon lépték át a határokat és terjesztették a felvirágzást az egész világon. Iker-egyetértés lett abban, hogyan kell a társadalmat mûködtetni: a politikai vezetõket választják, a gazdaság pedig a friedmani szabályok szerint mûködik. Ahogy Francis Fukuyama mondta, ez lenne „a történelem vége” – „az emberiség ideológiai evoluciójának végpontja”. Amikor Friedman meghalt, a Fortune magazin azt írta, hogy õ érezte meg a történelem sodrát. Az USA kongresszusa pedig határozatot hozott, magasztalva õt, mint „egyikét a világszabadság legnagyobb bajnokainak, nem csak a gazdaság területén, hanem minden vonatkozásban”; Arnold Schwartzenegger, Kalifornia kormányzója 2007. január 29-ét Milton Friedman- nappá nyilvánította, s több más város hasonlóképpen tett. A Wall Street Journal „Szabadságember”-nek nevezte. Könyvünk kétségbevonja ezt a hivatalos történetet, vagyis hogy a deregulált kapitalizmus gyõzelme a szabadságból született, s hogy a béklyótlan szabadpiac kéz-a-kézben ballag a demokráciával. Ehelyett kimutatom, hogy a kapitalizmus e fundamentalista formájánál következetesen ott bábáskodnak a kényszerítés legbrutálisabb formái, melyet rámérnek a politikai közösségre éppúgy, mint számtalan egyénnek akár a testére is. Korunk szabadpiacának története – vagy hogy jobban értsük: a korporatizmus elõretörése – csapások révén jön létre. A kockázat nagy. A korporációs szövetség a végsõ határáig jutott a hódításban: az arab világ zárt olajgazdaságai, valamint a nyugati gazdaságok olyan szektorai, amelyeket hosszú ideig megóvtak a profitgyártástól, belekerültek a katasztrófára adott válaszba. Mióta a közmegegyezésre való törekvésnek még felszíni látszata sem maradt arról, hogy privatizáljanak olyan alapvetõ mûködéseket, akár otthon, akár külföldön, a kegyetlenkedés szintje megnõtt és akár nagyobb katasztrófákat is követel ahhoz, hogy célhoz érjen. Mivel a sokkoknak és válságoknak meghatározó szerepük van s ezek ennyire hatékonyan söpörték tisztára a terepet a szabadpiac felemelkedésének hivatalos menetrendje elõtt, az extrém taktikák, amelyeket látunk Irakban és New Orleansban gyakran hibásan a Bush-féle Fehér Ház kivételes kormányzati alkalmatlanságának vagy érdek-összefonódásból született korrupciójának látszanak csupán. Valójában Bush csak teljesen kiaknázza egy, a teljes korporatikus liberalizáció 50 éves kampányának szörnyûségesen erõszakos és találékony tapasztalati anyagát. Persze, ne mondjuk azt, hogy amivel nem értünk egyet, eleve zsarnoki, fasiszta, népirtó. De az is igaz, hogy egyes ideológiák veszélyt jelentenek a közre és ilyenekként kell meghatároznunk õket. Ezek azok a zárt, fundamentalista doktrinák, melyek nem képesek együttélni más meggyõzõdés-rendszerekkel; követõik helytelenítik a diverzitást és teljesen szabad kezet követelnek arra, hogy bevezessék az õ tökéletes rendszerüket. A világot úgy, ahogy van le kell radírozni, hogy helyet teremtsenek az õ purista kitalálásaiknak. A víz- és tûzözön bibliai fantáziájában gyökerezve logikus, hogy ez elkerülhetetlenül vezet az erõszakhoz. Az olyan ideológiák, amelyek egy lehetetlen, tisztára törölt tudatállapotra vágynak, amelyet elérni persze csak valamiféle kataklizmával lehet, nos, ezek a veszélyesek. Általában szélsõségesen vallásos és rasszistán alapozott nézetrendszerek követelik egész népek és kultúrák eltörlését annak érdekében, hogy beteljesedjék a purifikált világ látomása. De a Szovjetunió összeomlása óta erõteljes kollektív számvetés kezdõdött a nagy bûnökkel, amelyeket a kommunizmus nevében követtek el. A szovjet tájékoztatás páncéltermei szétrepedve kinyíltak a kutatóknak, akik számlálják a halottakat – akik elpusztultak kierõszakolt éhinségben, munkatáborokban és gyilkosságok miatt. A folyamat elkeseredett vitát eredményezett szerte a világon arról, hogy mennyi ilyen atrocitás származott a hivatkozott ideológiából, és mennyire annak hívei általi eltorzításából http://magyarorszagertegyesulet.hu

Támogató: Joomla!



– lásd: Sztalin, Ceausescu, Mao, PolPot. Stéphane Courtois arról ír, hogy a hús-vér kommunizmus erõltette ki a teljes megtorlást, ami az állam-támogatta terror uralmában csúcsosodott ki (lásd: A kommunizmus fekete könyve). Maga az ideológia talán bûntelen? Nem. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy a kommunizmus minden formája belsõ természeténél fogva népirtó (bár vannak, akik így gondolják), de egészen bizonyos, hogy a kommunizmus doktrinér, autoriter és pluralizmust megvetõ elmélete vezetett a sztalini tisztogatásokhoz és Mao átnevelõ táboraihoz. Az autoriter kommunizmus rányomta bélyegét ezekre a valóvilágra-erõszakolt-laboratóriumokra. De mit mondjunk a világgazdaság felszabadításáért folyó mai hadviselésrõl? Az államcsínyek, háborúk és mészárlások avégett, hogy bevezessék és fenntartsák a korporációkért mûködõ rendszereket: figyeljük meg, ezeket sosem kezelik kapitalista bûntényekként, hanem olyan jelzõket kapnak, mint túlbuzgó diktátorok túlzásai - korábban a hidegháború frontjain, manapság a terror elleni háborúban. Ha a korporatista gazdasági modell legelkötelezettebb ellenzõit szisztematikusan eliminálják, mint Argentinában a 70-es években vagy manapság Irakban, erre az elnyomásra azt a magyarázatot adják, hogy része a kommunizmus, majd a terrorizmus elleni piszkos harcnak – és sohase azt, hogy ez a harc a tiszta kaptalizmusÉRT folyik Nem állítom, hogy a piacrendszer minden formája magábanvalóan erõszakos.

Hangsúlyozom, hogy lehetséges olyan piacra alapozott gazdaság, amely nem igényel ilyen brutalitást és nem követeel meg ilyen ideológiai purizmust. A fogyasztási termékek szabad piaca együtt létezhet szabad közegészségüggyel, közfentartott iskolákkal, s azzal, hogy a gazdaság nagy szegmense – pl. a nemzeti olajtársaság – állami kezekben marad. Ugyancsak meg lehet követelni a korporációktól, hogy tisztességes béreket fizessenek, hogy tiszteletben tartsák a munkások jogait szakszervezetekre; a kormányoktól pedig, hogy úgy adóztassanak és olyan módon újraelosszák a vagyont, hogy az élet-egyenlõtlenségek, amelyek jellemzik a korporatista államot, csökkenjenek. A piacnak nem kell (eleve) fundamentalistának lennie. Keynes pontosan ilyen kevert jellegû, szabályozott gazdaságot ajánlott a Nagy Depresszió után, forradalmat a közpolitikában, s ez vezetett el a Great Deal-hez és hasonló átalakításokhoz szerte a világon. Épp ez az ellenõrzés és az egyensúlyokkal mûködõ kiegyezéses rendszer az, amelyet Friedman ellenforradalma országról országra módszeresen lerombolt. Ennek fényében a csikágói iskolának tényleg van közössége más veszélyes ideológiákkal: a törekvés az elérhetetlen tisztaságra, az üres lap teremtésére, amelyre ráépülhet az újraszerkesztett társadalom új modellje. Ez a vágy a teljes teremtés isteni hatalmára pontosan az, ami a szabadpiaci ideológusokat belerántja a válságokba és katasztrófákba. A nem-apokaliptikus valóság egyszerûen nem elfogadható az õ ambicióiknak. 35 éve Friedman ellenforradalma csakis kataklizmák idõszakában tudott megvalósulni, amikor a népet - annak makacs szokásaival és rendíthetetlen vágyaival - az útból félrerobbantották; vagyis azokban a pillanatokban, amikor a demokrácia gyakorlatilag lehetetlennek látszott. A sokk-doktrina hívei meg vannak gyõzõdve arról, hogy csakis egy nagy szakadás – egy árvíz, egy háború, egy terrortámadás – hozhat létre olyan széles, tiszta lapot, amilyenre vágyakoznak. Csak amikor mindannyiunk lelki horgonyai elszakadnak és testileg is kiszakadunk a megszokottból, csak ezekben az alakíthatóvá vált helyzetekben tudnak ezek belefogni világ-átalakító munkájukba.

(Ez a könyv témafelvezetésének erõsen rövidített összefoglalása.)

http://magyarorszagertegyesulet.hu

Támogató: Joomla!


Naomi Klein: The Shock Doctrine

Recommend Documents