Nancy Price EGY ÁGYBAN AZ ELLENSÉGGEL Regény PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN
Eredeti cím: Sleeping with the Enemy Copyright © 1987 by Nancy Price All Rights Reserved! A fordítás a Berkley Books 1991. februári kiadása alapján készült Fordította: Nemes István ISBN 963 7457 53 4 PHOENIX Könyvkiadó és Terjesztő Kft. Felelős kiadó: Hajja Attila ügyvezető Szedte és tördelte a Phoenix Könyvkiadó Nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8008.66-14-2 Felelős vezető: György Géza Terjedelem: 14 (A/5) ív Készült Debrecenben, az Úr 1992. évében
1. Egy nappal azelőtt, hogy Martin Burney elvesztette a feleségét, Laurát, nézte, mint távolodik tőle, mint emelgeti hosszú haját az Atlanti-óceán szele. Laura mögött becsukódott a szépségszalon ajtaja, melyen megvillant a nap fénye. Martin szeme barna volt és hideg, akár a kihűlt kávé. A Szépségsarok ablakán egy táblát zörgetett az óceáni szél, ahogy Martin elhajtott előtte: FÉRFIAKAT IS FOGADUNK. – Laura Burney – mondta Laura a pult mögött üldögélő nőnek, és körülnézett az új helyiségben; a múlt nyáron még nem volt itt. KNUDAGOF SI TAKAIFRÉF, látszott belülről a felirat visszafelé; az üzlet zöld padlója tele volt levágott hajjal. Laura egy fodrásznő nyomában egy hajmosószékhez sétált. A nő névtábláján a „Carmen"-név állt. – Bemosást? – kérdezte Carmen, és egy zöld műanyag körgallért terített Laura vállára. Laura hátradőlt a hajmosószékben, és mély lélegzetet vett. Másfél óráig maradhat. Füle mögött víz csurgott surrogva, mint a homokot nyaldosó hullámok. Behunyta a szemét. – Kihozza a világos részeket – mondta Carmen. Besamponozta Laura Burney-t és alaposan megnézte: a szeme alatt sötét karikák húzódnak, teste teljesen sovány és csontos. Nem öltözik túl nyáriasan; farmert visel és hosszú ujjú inget. Egyik kézfején lila zúzódások látszanak. Egy középkorú asszony felnevetett a szomszédos hajmosószékben. – Olvasta a sztorit arról a nőről, abban a délvidéki kisvárosban, ahol az emberek egymást lesik napi huszonnégy órán át? – A fejét sikáló nőhöz beszélt. Az morgott valamit. Carmen Laura fejbőrét masszírozta. – Nyaralni jött ide? Úszni meg napozni? – Félek a víztől – felelte Laura. A szélben zörgő tábla ellenére nem voltak férfiak a Szépségsarokban. Parfümillat és nők vették körül Laurát. – Sand Hookban bérlünk egy házat szombatig, – Szép, új dokkok épültek ott – mondta Carmen. – Van hajójuk? – Nincs. A hajóktól is félek. – Tényleg? – Carmen abbahagyta a samponozást. – A tengerpartra jönnek nyaralni és fél a víztől? – Nem tehetek róla – vont vállat Laura. – Van gyereke? – Nincs. – Vigyázzon, nehogy a gyerekeire is átragassza majd a félelmét – mondta Carmen. Laura újra behunyta a szemét. – Nagyon rossz dolog a félelem. – Carmen öblíteni kezdte Laura haját. Laura nem szólt semmit a bő víz alatt. – Hát, legalább szépen lebarnulhat – mondta Carmen. Laura szeme sarkában könnycseppek csillantak. – Próbált egyáltalán bemenni a vízbe? – kérdezte Carmen. – Csak égy kicsivel beljebb minden nap. – Igen, próbált – felelte Laura. Carmen kicsavarta a vizet Laura hajából, aztán egy törülközővel becsavarta a fejét. Szorosan a testéhez szorította, dörzsölte, és Laura mély lélegzetet vett a törülköző meleg, anyai sötétjében és próbált nem sírni. – Most átül ide – mutatta Carmen. Laura átült, és megnézte magát a tükörben: formátlan száj és nedves, szőke, hínárszerű haj. Felvette szokott arckifejezését és néhányat pislogott.
A középkorú hölgyről épp letekerték a törölközőt; a Laura melletti székbe telepedett. – Az újságban az állt, hogy az asszony egy apró déli városkába költözött. – A tükör felé hajolt. – Úgy nézek ki, mint egy vízbefúlt patkány. – A szemét meresztve bámulta magát. – Mint egy vízbefúlt, szürke patkány. – A szépségszalon fala mentén egy sor nő bámulta saját tükörképét komoly arccal, mintha az, hogy időt és pénzt áldoznak fejük külső felére, minden héten szükséges és természetes, sőt megszokott dolog lenne, – Ez az újságbeli titkárnő elvált, és két gyereke van – mondta a középkorú hölgy. – És rendesen élte az életét, tudja? Eljárt a vallási összejövetelekre, mert azt akarta, hogy a gyerekei barátokat szerezzenek. És persze volt egy jóképű barátja is. – A gyerekei apja – mondta a fodrásznő. – Aha... máskülönben mitől szült volna? – mondta a hölgy. Carmen Laura hosszú haját egy hajcsavaró köré tekerte. – Jártak már Manhassetben ezelőtt? – Ez a harmadik nyarunk itt – válaszolta Laura. – Hová való? – Boston mellé. Montrose-ba. – A csavarok kezdték körbevenni Laura arcát, mintha rózsaszínű kolbászok lennének a kifejezéstelen szem és az akaratos száj körül. – Brooke, kölcsön adnál pár csáváról? – kiáltotta Carmen, és máris indult értük. – És egyszer meglátták a férfi kocsiját a nő garázsa előtt... hát nem puszta fertő ez? A férfi autója az ő garázsa előtt? – folytatta a középkorú hölgy. Laura kinézett az utcára, ahol az emberek céltalanul és szabadon ődöngtek, kirakatot nézegettek, pletykáltak a sarkon. – És gondolta volna, hogy a férfit rajtakapták és ő beismerte, hogy „paráználkodtak", úgyhogy a nőnek meg kellett volna jelennie a hívők előtt, elmondani, hogy mit tett, vezekelni, bűnbocsánatért esedezni, meg mit tudom én még mi mindent? Így hát a nő írt egy levelet, hogy kilép az egyházközségből... akkor majd nem kell felelősséget érezniük miatta. Carmen visszajött, hogy tovább rakosgassa Laura hajába a rózsaszín kolbászokat. – Én sem sokat fürdök az óceánban. Túl hideg – mondta. – De itt van Brooke, ő minden nap úszik nyáron. Te jó ég! – De nem, az egyházi presbiterek azt mondták ennek a titkárnőnek, hogy ki kell tagadniuk, így hát összehívták a gyülekezetet... kábé a fél várost... és mindenkinek elmondták, hogy mit csinált, és felszólították őket, hogy senki se álljon szóba vele. A nő pokolian begerjedt. Elment egy ügyvédhez és beperelte az egyházat meg a két presbiteri, modván hogy belegázoltak a magánéletébe. – A mindenit! – mondta a fodrásznő. Carmen hálót húzott Laura csavaróira. – És hitted volna... ezé a titkárnőé lesz a templom. A temető, a parkolóhelyek, meg minden. Carmen egy szárítóhoz vezette Laurát és odaadott neki egy női magazint. – Itt vannak a kapcsolók – mondta. – Ha kezdene nagyon meleg lenni, kapcsolja ki. Meleg léghuzat ölelte körül Laurát. A színes magazin egy apróhirdetésnél nyílt ki – lebiggyesztett ajkú, kék szemhéjú nőt ábrázolt. A szárítóból áramló levegő puha légfüggönybe zárta Laurát. Ő behunyta a szemét és szundikált egy picit ebben a nyugodt hangbarlangban. Az idő azonban gyorsan szaladt. A haja száradt, ezt nem tudta megállítani. Összerezzent, kinyitotta a szemét, és egy szenvedélyesen csókolózó szerelmespárt látott a magazin egy illusztrációján. A kép alatt a bekezdés így kezdődött: „A száj lecsapott a nő szájára, és a férfi élvezettel határozta el, hogy leküzdi a nő ellenállását, hiába próbál kitartani. Hanyatt döntötte, és felélesztette benne a kemény férfitest utáni izgató vágyat." Laura nézte, mint ásítoznak a nők a szárító alatt. A magazinban volt egy teszt a szerelmi életről, meg tanácsok a szexuális kielégülésre és hogy hogyan járjunk kedvében
a férjünknek, meg hogyan kezeljük a gyerekek iskolai problémáit. Laura becsukta a magazint, és a felhalmozódott hajtincseken átgázoló fodrászokat, kozmetikusokat bámulta. Figyelte nyugodt lépéseiket és kezük higgadt munkáját. Laura haja száradt; Carmen néha odajött megnézni, aztán végül kikapcsolta a szárítót. A léghuzat abbamaradt. Laura a KNUDAGOF SI TAKAIFRÉF tábla alatt látta, hogy Martin odahajt és leparkol. Carmen egy tükör előtti székhez vezette Laurát. A szomszédos székben egy kislány ült, a fejbőréig átáztatott hajjal, arcán zord kifejezéssel. – Meglátod, milyen csini leszel – duruzsolta neki a fodrásznő. A kislány nem szólt semmit. – Maga tanárnő? – kérdezte kis idő múlva Carmen. Kiszedte az összes csáváról, és fésülni kezdte Laura haját egy nagy hajkefével. – Azért kérdem, mert nagyon szépen beszél, és mondtam is Brooke-nak, hogy biztosan tanárnő. – Egy könyvtárban dolgozom – válaszolta Laura, nem nézve a kocsiban várakozó Martinra. – Félállásban. – Gondoltam. – Carmen elsimította Laura haját az arca körül. – Gondoltam, hogy van valami köze a tanításhoz... izé, a neveléshez. Megérzem, milyenek az emberek. Laura a tükörbeli szőkeségre bámult; már megszáradt a haja. Lehunyta szemét, és alkohol meg peroxid szagot érzett. – Tetszik a férjének az az új árnyalat, amit múltkor használtunk? – kérdezett egy öreg hölgyet az egyik fodrásznő. A fehéren és krómozottan fénylő felszerelés hűvös kórházi jelleget kölcsönzött a tágas helyiségnek. Nők üldögéltek ott felkötött hajjal; valamennyijüket szőkítették, festették vagy dauerolták. – Na, milyen? – Carmen odatartott egy tükröt, és Laura körbe fordult, hogy megnézze a haját hátul és oldalt. – Remek – mondta. – A férjem pontosan így szereti. Megdörzsölte a homlokát a tenyere élével, behunyta a szemét, aztán visszaadta a tükröt. Martin nyitott be az üzlet ajtaján. – Ő az? – kérdezte Carmen. – Jóképű hapsi. Mindketten szőkék, meg minden. Szép pár. – Levette Laura válláról a zöld körgallért. Laura odament Martinhoz, majd a pénztárhoz lépett. Fizetett, borravalót adott Carmennek, és még egyszer visszapillantott a szárítók alatt és a székekben ülő nőkre. A kislány még mindig morcosan meredt maga elé, egy csipesszel a félrenőtt szálakat szedegették a szemöldökéből. Aztán Martin kinyitotta az ajtót. Óceánízű szellő lengte körül Laurát, a parfüm utolsó illata is elillant, és neki át kellett mennie az utcán Martin mellett. Szép pár. 2. Szél fújt a víz felől. Martin nem szólt semmit. Laura átment az autó túloldalára, és bepréselődött a tele bevásárlószatyrok mellé. Miközben Martin kifelé hajtott a városból, Laura meg-megnézett gyerekes családokat... a sarkon beszélgető asszonyokat... egy tricikliző gyereket. Rendőrök ültek egy járőrkocsiban az utolsó kereszteződésnél. Aztán kiértek Manhassetből. Nem maradt más, csak Martin profilja meg a kocsi belsejének unalmas homálya. Laura behunyta a szemét a csendes autóban. Egy táskányi borosüveget majdnem betakartak az élelmiszerek. Sárgarépa és zellerlevelek rezegtek a kocsin átfutó huzatban. Elhaladtak a Kék Homár mellett és lassítottak az élesen kanyarodó, homokos úton. A szél szőke szálakat emelgetett Martin hajának ritkás fürtjeiből. Végighajtottak egy sekély öböl mentén Manhasseten túlra. Laura Martinra pillantott. A férfi szája kicsinek látszott és mintha szigorúan szorította volna a szélénél.
Fű és cserje takarta el a vizet, aztán Mártin befordult a fölhajtójukra, ahol két tengerparti ház állt magányosan egy fenyőliget és az öböl között. Martin elfelejtette magával hozni a bejárati ajtó kulcsát; le kellett menniük egy meredek parton a ház mellett és megmászni a tengerparti lépcsőt, ahol egykor kacagva szeretkeztek, módszeresen végigmenve minden lépcsőfokon. Laura két táskája nehéz volt. Amikor Martin bement a fürdőszobába, Laura kipakolta a borokat. Az egyik portóis üveg majdnem üres volt. A konzerveket kifelé fordított címkével és egy sorban elrendezve rakosgatta a konyhaszekrénybe; Martin így szereti. Martin utálja, ha megtisztítatlanul rakja el a zöldségeket. Elkezdte letépkedni a saláta külső leveleit, és látta, hogy Martin, amikor kijött, nézi, hogy csinálja-e. A tengerparti ház kicsi volt és rossz bútorzatú: a székek háttámlái középen felpúposodtak, lámpák, amik állandóan felborultak, egy asztal, aminek folyton útban vannak a lábai. Nászútjukon szeretkeztek minden olyan bútordarabon, amely elég nagy volt e célra. Laura hallgatózott, miközben a zellert mosta. Martin a nappali szobában ült a díványon; újságpapír zörgése hallatszott. – M-m-m-m – szólalt meg Martin Laura mögött, miközben Laura a sárgarépát kaparta. Kezét a tiszta haj alá dugta és megcsókolta a tarkóját. Laura megremegett, Martin felnevetett és ismét megcsókolta. Laura odafordult, hogy úgy csókolja meg Martint ahogy az igazán szereti. A férfi leheletén borszag érződött. Aztán Martin erősen megütötte, szinte azelőtt, hogy abbahagyták volna a csókolódzást; Laura az asztalnak esett, az újság a répakaparékkal a földre hullott. – Megváratsz a Bostoni Egyetemen előtt... nincs kész a vacsora! – ordította Martin. – Az ördögbe is! Csütörtökön is majdnem egy órával később jöttél haza! Laura megtapogatta forró, lángoló arcát és Martin kezét leste, melyek most ökölbe szorultak. A férfi gyomron vágta, Laura meggörnyedt, alig kapott levegőt, a férfi azonban a hajánál fogva felhúzta a fejét, és a fülébe súgta: – Megállj csak! – Nyelve túl nagynak látszott a szájához képest. Martin elengedte. Laura letérdelt, hogy feltisztítsa a sárgarépát, könnyei a régi linóleumra potyogtak. – Hagyd abba a bőgést! – üvöltött rá Martin, és hátulról belerúgott a lábába, ahol már amúgy is zúzódások sorakoztak. Laura feltápászkodott, és az asztal túlsó oldalára húzódott. Martin töltött még magának bort, aztán visszajött és nézte, ahogy Laura befejezi a répa tisztítását és felszeletelését. Laura kerülte a tekintetét. Gyomra erősen fájt; csak nagyon kicsiket tudott lélegezni. A hullámok szinte a ház alatt törtek meg a dagály erősödésével, és a konyha megtelt morajlással és sziszegéssel. Martin Laurát figyelte. A nő a földre szegezte tekintetét, egy éles késsel lekaparta a sárgarépákat és vékony karikákká szeletelte azokat. Martin végzett egy üveg borral, és olyan hirtelen lépett oda Laurához, hogy a nő elejtette a kést, és védekezően maga elé kapta a kezét. A férfi erősen átölelte. Csak lassan tudott mozogni, a tűzhelyre tenni a sárgarépát, hozzáfogni a hamburgerhús kisüléséhez. Laura nem szólt semmit, csendben dolgozott. Nem hordott melltartót, nem szerette. Csak a kedvenc bikini alsója volt rajta a farmer alatt. Martin mindkettőt lehúzta róla; Laura egy kuncogásszerű hangot hallatott és tovább szeletelte a burgonyát, nagyon vékonyra. A férfi újra megcsókolta. Laura a tűzhelyhez totyogott letolt farmerjával és bikini alsójával a térde körül, hogy megfordítsa a hamburgereket. Amikor Martin bement a nappaliba még egy kis borért, Laura felhúzta a ruháját, és kisütötte a burgonyát. Kinn már majdnem sötét volt.
– Gyerünk már – próbálta Martin kigombolni a nő ingét. – A vacsora mindjárt kész – mondta Laura, de mosolygott és karjait a férfi nyaka köré fonta. – És velem mi lesz? – kérdezte Martin. – Én is kész vagyok... Mi lesz, ha kihűlök? – Újra lehúzta a farmer cipzárját. Laura gyorsan kigombolta ingén a maradék gombokat. Mialatt Martin lehántotta magáról a nadrágot és lejjebb csavarta a lángot a burgonya és a répa alatt, Laura az ajtó mellé rakta a ruháit, takaros kis kupacba, és amikor lehajolt, összerándult a fájdalomtól. Ágyuk a három jól ismert hangot nyikorogta: C, Asz, F. Laura is a szokásos nyögéseit hallatta, mindent úgy csinált, ahogy Martin a legjobban szerette, nem feledkezett meg semmiről. A konyhában égett a lámpa. Ruhái az ajtó mellett hevertek. Martin az arcába lihegte édes, alkoholos leheletét, keze szorgosan végigtapogatta testét. Amikor a férje végzett, Laura nyugodtan feküdt alatta, és egy ezüstjét vesztett tükröt nézett. Laura arra ébredt, hogy Martin nehéz karja és lába ránehezednek és borszagot érez. Lassan kisiklott alóla; az ágy alig nyikordult, amikor leszállt róla. Ruhái a maguk takaros kis kupacában várták. A fürdőszoba ajtaja sem nyikorgott, ha lassan csukta be. A zúzódások a lábán már sötétpirosra váltottak. Amikor legutóbb Martin megrugdosta, egy hétig nem tudott kocogni, és a lába megint tele van zúzódásokkal; hajnalban nem futhat végig a tengerparton, egyedül, nyugodtan. A gyomrát dörzsölte, az ütés nyomát, aztán csak dörzsölte és dörzsölte. A fürdőszoba tükre olyan volt, mintha a nászútjukból maradt volna itt: mellén és sovány nyakán vörös foltokat mutatott, és akkor az a másik Laura, a szeretkezés után mosolygó, ifjú házas Laura, nem akarta, hogy a foltok elmúljanak. Most azonban a zúzódások a lába szárán bíborpirosba fordultak, a gyomra fájt és a csuklóján, amit Martin egyszer már eltört, ismét kék foltok virítottak. Laura felöltözött, becsukta a konyhaajtót. A répa és a krumpli elkészült. Feltálalta mindkét lapostányért, nem feledkezett el sem a petrezselyem-körítésről, sem a salátástálról, sem a habszifonról Martin kávéjához. Egyszer csak megcsörrent a telefon; Laura majdhogynem a csörgést megelőzve ugrott oda, hogy felvegye. A dívány mellé térdelt, és kinyújtotta sajgó lábát. – Halló! – suttogta, a dívány poros párnájával tompítva a hangját. A hálószobából egyenletes horkolás hallatszott. – Laura? – Joan Pagent volt. – Marie adta meg a nyaralótok számát. Vacsora közben zavarlak? Megtartottuk az ebédet. Mindenki ott volt rajtad kívül. Gondoltam, felhívlak és megkérdezem, el tudsz-e jönni Christine-ékhez hétfőhöz egy hétre? Laura összeszorította a szemét. – Nagyon jó lenne hétfőhöz egy hétre – motyogta. – Martin alszik, azért suttogok. – Élvezitek a nyaralást? Tudtad, hogy Karen állást kapott a Humbert Társaságnál? – Nem – válaszolta Laura. Martin horkolása egyenletes ritmusban hallatszott. – Jól vagy? – Joan hangja megváltozott. – A pénteki pikniken úgy tűnt, mintha Martin haragudna rád valamiért. – Ki volt borulva – mondta Laura és hirtelen egy mikulásvirág képe jelent meg az emlékezetében. Karácsonykor Martin kitépte a kezéből és belenyomta egy hókupacba, mert túl sokba került. – Kiborult! – visszhangozta Joan. Laura hallotta a szót és maga előtt látta Martint a hóban, megtörtén, vörösen, mint a kidobott mikulásvirág; – Olyan sápadt voltál! – Nem értem haza akkorra, amikorra ígértem, ennyi az egész – mondta Laura. – Azt hiszem, alaposan szégyenbe maradtam... a nagy hűhó miatt, amit csaptunk. Sajnálom. – Az eset után olyannyira sajnálta, hogy sírva is fakadt a meleg, áporodott párna alatt. – Hát, nem nagyon akartuk hinni a szemünknek – jegyezte meg Joan. – Tudom – suttogta. Laura feszengve. – Kösz, hogy hívtál. Viszlát! – Joan beszélt tovább, de Laura lassan eltolta a fülétől a kagylót, és a hang egy kattanással megszűnt.
Még ült egy darabig a dívány mellett, tenyere élével a homlokát dörzsölte, mintha az erős dörzsölés segítene kigondolni valami hasznosat vagy megnyugtatót. Aztán merev lábbal felkelt. Lehet vitorlást bérelni; Martin egyszer már kikölcsönzött egyet. Laura mély lélegzetet vett, megdörzsölte a gyomrát meg a bordáit és egy vitorlásra gondolt. A tengerparti ház vibrált körülötte. Martin felhorkant és sóhajtott a sötét hálószobában. Ízletes vacsora volt: lédús hamburgerhús, zsenge, ropogó hagymával. Vajas burgonyák, hogy Martin minden falatot bemárthasson egy arányló mártásba; a sárgarépa édes volt és nem túl puha. Ha Martin felébred, a vacsora készen várja. Ha átalussza az éjszakát, reggel a konyhaasztalon várja a tányérja. Laura torka úgy összeszorult, mintha zokogni készülne, de nem sírta el magát; egy hangot sem adott. A cseresznyetortán a máz finom, és mandulaszemek díszítik. A saját vacsoráját meg egy szelet süteményt a szemetes kukába dobott, és csendesen készült a lefekvéshez, nagyon csendesen. Egy kis konyhai lámpa fényében látta, hogy Martin nyitott szájjal, karját a fején nyugtatva alszik. Laura hosszan figyelte, aztán lekapcsolta a villanyt, és besiklott mellé a sötét takaró alá, ajkát beharapva nyújtotta ki a lábát. Ruháját ugyanoda rakta az ajtó mellé, takaros kis kupacba. Grenville-től egy mérföldre van egy éjjel-nappali gyorstisztító és sűrű bokrok húzódnak az út mentén. Otthon a sövénykerítés mögött egy műanyag tablettás-dobozban pénzt ásott el, és a közeli buszállomás mosdójában van egy szék; az állomás egész éjjel nyitva áll. Hullámok morajlottak. A tengerparti ház kiemelkedett a dombról és a fenyőligetből; ágyuk magasan a tajtékzó hullámok fölött volt. Otthon Montrose-ban gyakorta sokáig bennmaradt a könyvtárban, hogy a drámát tanulmányozza, az az évi feladatát. Most sorról sorra tódultak a fejébe a darabok. Eszébe jutottak a makrancos hölgy szavai. Teljes felvonások vésődtek az emlékezetébe – Linda a sírnál, szabadon és tisztán. A hullámok egymás után törtek meg odalenn a parton és a hangjuk olyanná vált, mintha szél csapkodná az ajtót. Laura álomba zuhant. 3. A hullámok még mindig a kemény parton vetettek tajtékot, amikor Laura felébredt. Napsugársávok vetődtek az ágyra. Martin káromkodása hallatszott a konyhából, a szemeteskuka fedele zördült, porcelán csörrent. Martin becsukta a fürdőszoba ajtaját, és az nyikorogva zárult. Laura felkelt, sajgó lábon bicegett a ruhájához, hogy felvegye pantallóját és hosszú ujjú ingét. Beágyazott, tojást tett fel főni, megterített. Már szalonna sistergett egy serpenyőben, amikor Martin megjelent; egy törülközővel a nyaka körül mezítláb lépkedett a megviselt linóleumon. Nem nézett a tegnap esti piszkos edényekre, amik az ő vacsorája után maradtak, de azok ott álltak az asztalon közte és Laura között. – Kész a reggeli? – kérdezte Martin. – Igen – válaszolta Laura. Végzett a szalonnával és rátette a tányérra, pontosan úgy, ahogy a férfi szerette, a főtt tojások mellé. Ő Martinnal szemben, a piszkos edények mellett reggelizett. Megtisztálkodott, aztán merev lábbal, lépcsőről lépcsőre lépve indult le a hosszú tengerparti lépcsősoron a meleg napra. Megállt, és lélegzetét visszatartva bámult – egy vitorlás ringott lágyan fodrozódó árnyéka fölött, a szomszédos dokkhoz kötve. Laura a napsütés ellenére fázott. A Manhasset-öböl laposan és kéken terült el előtte. Már vitorlázott ott – tudta, hogy az öblöt patakok és folyók táplálják az északi keskeny szájnál. Távolabb Bankion városán csillogott a fény. Néhány bója jelezte, hol kezd az ár-apály árama erős és halálos lenni, ahol megtörik egy félkör alakú homokzátonyon. Laura csak állt, bámulta a vitorlást, a reggelt és a tengert.
A tengerparti füvön megindult, átlépett egy alacsony falon a szomszédos homoknyúlványra; tekintetét nem vette le a vitorlásról. Egy férfi guggolt a dokknál háttal felé, rövidnadrágja aránylott a napon. – Hello! – üdvözölte a férfi. Felállt, és kezét a shortjába törölte. – Hello! – válaszolta Laura. – A Driscollstól bérli? Laura Burney vagyok. – John Fleishman. Csak két hétre. – Fiatal volt és sovány, állát magasan tartva nézett le rá csillogó, hosszú szempillájú szemével. – Látom, maga tengerész – mondta Laura. – A barátnőm banktoni. Minden nap át fogok vitorlázni hozzá. – Nem nagy egy kicsit ez a csónak egy embernek? – Nem, igazán. Rendszerint legalább egyfős legénységgel meg egy kapitánnyal megy, de ha az ember az orrvitorla kötelét egy kicsit lazán hagyja, egész jól elboldogul a fővitorlával meg a kormányrúddal. Maga helybéli? – Éltem egy ideig Manhassetben valamikor. Mióta összeházasodtunk, minden nyarat itt töltünk – mondta Laura. – Bostoniak? – Montrose-iak. – Én walthami – mondta John, és felnevetett. – Oda kell mennem ma... éjszaka vezetek vissza. Szemmel tartaná a vitorlást addig? – Persze – mondta Laura mosolyogva. John követte a tekintetével a nőt, amint az merev léptekkel ment a tengerparti alacsony falhoz, átlépte, és a közeledő dagályt nézte. Laura pontosan tudta, hogyan áramlik be a dagály a sekély öbölbe, hogyan fuj a szél, hol van a szélcsendes hely a félkör mellett. A tengeri szellő homokot szitált a lábánál, a tengerparti füvet borzolta. Martin befejezte az evést. Megállt az ajtóban és nézte, hogy a felesége John Fleishmannal beszélget. Laura reggelije kezdett kihűlni az asztalon. – Szeretnél úszni egyet? – kérdezte mosolyogva. Laura leült, és nekilátott a hideg reggelinek. – Új szomszédunk van? Legjobb lesz átmenni és barátkozni egy kicsit – mondta Martin. Laura figyelte, amint behúzott hassal lemegy a lépcsőn; a sarkát keményen odaveri, ahogy mindig is szokta és végigsimítja a haját Fleishman felé mentében. Látta, hogy John és Martin kezet ráznak. Egy vitorlás siklott az öblön keresztül Bankton felé, messze túl a szétszórt úszóbójákon. Laura elmosta az edényeket. Martin vett főzni való almákat. Hozzáfogott a vajastészta keveréséhez. A munka felénél tartott, amikor hallotta, hogy Martin hangosan búcsúzik. Feljött a lépcsőn, becsapta az ajtót, és a tűzhelyhez sietett. Laura friss kávét főzött. Lisztes kezét meztelen karjára fonta és egy hajót nézett az öbölben. – Hogy mernek ilyen hullámzásban vízre szállni? – kérdezte. Martin ajkai lebiggyedtek; úgy nézett rá, mintha az apja lenne. – A ördögbe is! Fél a víztől! Laura gyúrta a tésztát, aztán elővett egy tálat, és kezdte hámozni az almákat. Martin leült és nézte. Laura kése az alma héja alá csúszott. Martin őt figyelte, ő pedig az almákat. Klink-klink-klink, koccant a fém a fémhez a szomszédos dokknál. A szék élesen megnyikordult a linóleumon, amikor Martin felállt és kiment. Johnhoz sietett, hogy még egyszer beszéljen vele. Laura kitartóan hámozta az almákat, míg elkészült velük. Aztán John hangját hallotta: – Viszlát! – Autó ajtaja csapódott, kavics verődött a kerekek alatt. Egyetlen szomszédjuk elment. Laura készült, hogy egy felső réteget nyújtson az alma fölé, amikor Martin visszajött. Összeborzolódott hajából előtűntek a kopasz foltok. Végighúzta kezét a haján, leült és
Laurát figyelte. Laura csak gyúrta a tésztát. A csend egyre vékonyodott köztük, akár a vajastészta. – Jó kis hajója van – mondta Martin. – Bár nekünk is lenne egy! Laura nem vette le a szemét a vajastésztáról. – Még nem elég vékony – jegyezte meg Martin. – Ma este bifszteket eszünk? Laura bólintott. – Jó kis hajó – ismételte Martin. Laura ügyesen betakarta az almákat. A tál széléhez nyomkodta a tésztát, és a csendet hallgatta. – Nekünk is kellene vitorláznunk egy kicsit – mondta Martin. – Elvégre minden évben szoktunk, ugye? Laura felemelte a tálat, és levágta a kilógó darabokat a tésztából, egyiket a másik után, s közben a tésztás tálat a tenyerén egyensúlyozta. – Kigyógyítalak a félelmedből – mondta Martin. Vajastészta darabok hullottak az asztalra. A tál biztosan állt Laura kezében. – Na, mit szólsz? – kérdezte Martin mosolyogva. Laura keze egy kissé megremegett. – Csak egy rövid kiruccanásra megyünk ma este a szomszéd fickóval. Keresztül az öblön Banktonig, ennyi az egész. Segítségre lesz szüksége. Oda és vissza. – Inkább nem mennék – felelte Laura. – Joe bátyád azzal hencegett, hogy olyan voltál, mint egy fiú... bármire képes voltál. Mint egy ördög! És hagyta, hogy félj a víztől? Több éven át. – Csak két évig laktunk itt! – Ma este – mondta Martin. – Ha már elég sötét lesz ahhoz, hogy a város fényei jól látsszanak. Pompás kis vitorlázás át az öblön. Neked is tetszeni fog. – Tudod, hogy nem – mondta Laura. Felemelte az állát, és homlokát ráncolva nézett a férjére. Martin felugrott, sarka belemélyedt a nappali szoba ósdi szőnyegébe, aztán a férfi becsapta a bejárati ajtót. Nem sokkal később hallatszott, hogy az autó ajtaja is csapódik. Most elmegy úszni, aztán néhány bárba és nem jön haza egészen vacsoráig. Laura hallotta, ahogy a kocsi elviharzik a tengerparti úton. Laura kihajolt, hogy lássa az ablakuk alatt megtörő hullámokat, és reszketni kezdett. Ott messze, szinte a szemhatáron túl szikla és homokpart emelkedik a hullámok fölé. Az a napsütéstől felmelegedett szikla egyszer már volt a keze alatt... emlékezett a szikla langyosságára, és ismét ott érezte magát a sötétben Joe bátyjával. Ő tizenkét éves volt, Joe tizenhat, és egy merész versenyt úsztak – az öblön keresztül Banktonba. Joe meztelen válla csillogott a holdfényben, vörös fürtjei feketének tűntek. Joe épphogy felgyógyult a tüdőgyulladásból, nem lett volna szabad kiállnia arra a versenyre, de ki tudta volna visszatartani? Elment volna nélküle, ha ő nemet mond. Laura a szeméhez nyomta lisztes kézfejét, aztán a kis szobák hibás bútoraira meredt. – Egy hajó – mondta fennhangon. Visszament a konyhaasztalhoz. Mérőkupájából porcukrot szórt a vajastésztára. Miután a tésztát berakta a sütőbe, kiment, és hosszasan nézte a Manhasset-öböl kék szorosát, ahol kezdetét vette a nyílt óceán. Aztán megfordult, vetett egy pillantást tengerparti házukra, majd Fleishmanéra is. Elkülönülten álltak a többi háztól, a legolcsóbb bérlemények voltak Sand Hookban. A sütőt csak egy piszkavassal tehet becsukni; a szekrényekben az edényeken vastagon áll az előző bérlők ráégett étele. Laura behunyta a szemét a meleg nappal szemben, és a nagy hullámok közti csendet hallgatta. Azonban a házból széles kilátás nyílik az óceánra. A tető nem ázik be. Ennyit engedhettek meg maguknak. Otthon Montrose-ban az ő kis Cape Cod-i házuk volt a legolcsóbb a környéken, de Laurának volt új hűtőszekrénye és tűzhelye, meg egy íróasztala a könyvtárban.
Miután a sütemény kisült, Laura hosszan nézte a házakat és az óceánt. Felült a két ház közti alacsony kőfalra, aztán merev lábbal fel-alá sétált a parton. A közelben nem voltak vitorlázók. Senki sem kószált a habzó hullámok mellett. Martin elment, John Fleishman is. A vitorlás neki-nekiütődött a dokknak a déli napsütésben. Laura sokáig állt a falnál, tenyere élével a homlokát dörzsölve nézett a messzeségbe, messzebbre az öbölbéli szorosnál, messze az óceán távoli ködébe. Aztán négykézlábra ereszkedve köveket keresgélt a sűrű fűben, és szedett egy maréknyit. A naptól hunyorogva célba vette az oszlopon álló két parti lámpát, és úgy hajította el a köveket, ahogy Joe-tól tanulta. Ajkain mosolyféle jelent meg, amikor a csillogó üveg csörömpölve hullott le. 4. Martin nem sokkal sötétedés előtt ért haza. Laura nem kérdezte, merre járt. Szeme vörös volt és könnyekkel telt, mivel éppen hagymát hámozott, Martin pedig elég részeg volt ahhoz, hogy sajnálkozzon. – Megütöttelek – duruzsolta halkan a fülébe. – De ugye, tudod, hogy szeretlek? Nem jöttél időben haza a Bostoni Egyetemről, és piszokul felmérgelsz, amikor ilyet teszel. – Egy nagy csokor rózsa volt a háta mögött, és amikor egy csók kíséretében átadta, Laura megszagolta, behunyta a szemét és színlelte, mint már annyiszor, hogy boldog. – És idenézz! – vigyorodott el Martin. – Hoztam valamit, amit csak előttem viselsz majd! Laura kinyitotta a dobozt. Martin átölelve tartotta, és a tarkóját csókolgatta. – Szexis, mi? – mondta Martin, amikor Laura egy fekete selyem bébi-dollt emelt ki a dobozból. Egy könnycsepp gördült le Laura arcán a hagymától. – Ne sírj! – vigasztalta Martin. – Hé... vedd csak fel! – Lehúzta a cipzárját; Laura kigombolta az ingét és lehúzta a tornacipőjét. Belebújtatta a lábát az alsóba, majd felvette a felsőrészt; tökéletesen rásimult és úgy készítették, hogy mellbimbója átlátsszon a felső csipkéjén, fanszőrzete pedig az alsóján. – Huh! – kiáltotta Martin. – A fekete kombinés szőkeség! Sétálj körbe, tarts egy kis divatbemutatót! Laura megállt a konyha ajtónyílásában, lassan körbefordult, hogy megmutassa a bébi-doll csipkéjét és fekete selymét, no meg a kék-zöld foltokat a kezén meg a lába szárán, és a sárgás-zöld ütésnyomokat a karján meg a mellén. – Marha jó – mondta Martin, és elment egy boros-pohárért. Laura felhúzta az ingét és a farmerját a bébi-dollra. A házban nem volt váza; egy ecetes üvegbe tette a rózsákat. Martin lepihent a nappaliban, és bort iszogatva várta a vacsorát. Megajándékozta Laurát. Amikor a lábujját törte el, a pirosra festett konyhát adta ajándékul. A piros rózsa illata lengett a vacsorájuk fölött; a rádió szólt, hogy kitöltse a csendet, miközben Martin ette a bifszteket burgonyával és hagymakrémmel, meg salátával, és az almáspitét. Laura alig evett valamit. Hallották, amint John Fleishman hazaért a szomszédban. – Kérsz még bort? – kérdezte Laura. – Majd ha visszajöttünk. – Martin megitta a kávéját. – Gyerünk! Már sötétedik. Azt mondta, sötétedéskor indulunk. – Hadd mosogassak el! Utálod, ha piszkosak maradnak az edények. – Majd később. Csak átvitorlázunk Banktonba és megnézzük a városi fényeket a víz felől... Emlékszel, milyen szép volt tavaly. Aztán indulunk is vissza, és annyit mosogathatsz, amennyit akarsz. – Odament Laurához, és orrát a nyakához dörzsölte. – Már amennyiben arra vágysz, amikor hazajövünk. – Legalább hadd öblítsem ki őket. Martin felnevetett.
– Gyerünk! Jobb lesz, ha dzsekit húzol. Meg tornacipőt. – Nem is tudom... nem mehetnénk inkább máskor? Egész héten itt lesz a hajójával. – Laura hangja remegett, akár egy kislányé A nő megállt a hálószoba ajtajánál. – Egész életedben félni akarsz a víztől? – Martin hangja megemelkedett Aztán csalogatóvá vált. – Tudod, milyen szép a telihold a víz fölött? Abban a nagy vitorlásban észre sem fogod venni, hogy a vizén vagy. Ennyi az egész. Túl leszel rajta, mielőtt elkapna a félsz, Gyerünk már! Laura csak állt. – Az ördögbe is, nem úszni mégy! – ordította Martin, Laura hátralépett, amikor a férje megindult felé. Az arca elé kapta a karját, de az ütés az egyik mellén érte, és amikor összegörnyedt, akkora pofont kapott, hogy beverte a fejét az ajtófélfába. – Fleishman azt mondta, sötétedésre legyünk ott. Öt percen belül abban a hajóban legyél nekem! – Megragadta a dzsekijét, bevágta a rácsos ajtót, felkapcsolta a kinti lámpát, és káromkodott. Laura, mindkét kezével a mellén zihált, és próbált nem sírni, miközben indult a dzsekijéért és a tornacipőjéért. A feje vérzett, de nem nagyon. Kétszer is be kellett mennie a toalettbe. John parti lámpái sem égtek; hallotta, hogy Martin visszajött, és zseblámpát keresgél a kamrában. Laura becsukta maga mögött az ajtót, és merev léptekkel indult le a lépcsőn. A telihold ragyogott; Laura alatt ezüstös élű, kis hullámok törtek meg. Aztán a hold elbújt. John dokkjánál két zseblámpa fénye táncolt. – Laura? – hívta Martin. Hangja udvarias volt, Laura ebből tudta, hogy John is ott van. – Mindkét parti lámpa rossz... átkozott kölykök megint kiverték őket. – Martin csak egy árnyéknak látszott az ezüstös víz előtt, de John fehér dzsekije jól látszott. Martin közeledett a zseblámpájával. – Gyere már! – mondta a lámpa fénye mögül; hangja szinte gyengéd volt. – Tetszeni fog. – Megragadta a kezét és félig áthúzta az alacsony kőfalon. – Annyira meg fogod szeretni, hogy minden este vitorlázni akarsz majd. – Hangja egyre hangosabb és kedélyesebb lett, ahogy közelebb értek Johnhoz. – A végén még vennem kell neked egy vitorlást! Laura elhúzta a kezét, de Martin újra megfogta és maga után vonta a dokkhoz. Laura félve kapaszkodott a férjébe, az azonban betuszkolta a ringó hajótestbe. – Ott jó helyen lesz – mondta John, és elfordult, hogy megvizsgálja hibátlan-e a fővezető kötél. Laura azonban nem ült le. Csak állt, két kézzel szorított egy árbocmerevítő kötelet, és a feje tele lett a szél irányába fordított fővitorla csattogásával és puffogásával. – Vízbe akarsz esni? – ordított rá Martin. Odafordult, hogy lenyomja, és Laura lekuporodott. – Kicsit fél a víztől – magyarázta Martin Johnnak. – Lassan fogunk menni – telelte John. Az ő hangja nem volt olyan hangos, mint Martiné. – Ez nagy hajó. Annyi tartógerendája van, hogy nem tud elmerülni. Még csak át sem kell menni a másik oldalra, amikor irányt változtatunk. Nem olyan erős a szél, hogy megdöntse a hajót. – A zseblámpa megvilágította fehér dzsekijét, komoly arcát, szélkócolta, sötét haját. – Nem kötelező jönnie. A nővérem is fél a víztől, tudom, milyen az... – Már semmi baja – jelentette ki Martin. – Jól van. Ha egyszer már beszállt a hajóba, akkor semmi baj. – A tenger felől fúj a szél, amíg el nem hagyjuk a zátonyt, félszéllel kell mennünk. Valószínűleg csak egyszer kell irányt változtatnunk, hogy a dagállyal kimenjünk – mondta John. – És telihold világít... kellemes. A hold azonban sűrű felhők mögé bújt. Laura a hajó szélébe kapaszkodott. A zseblámpák fénypászmákat vetettek a sötétségbe; a dokk tovasiklott, eltűnt. A föld lebukott a víz alá, előttük voltak a bóják. Laura szemszögéből, a kabin szélárnyékából, úgy tűnt, mintha Martinnak és Johnnak nem lenne feje, mert a vitorla keresztrúdja erősen
szélnek fordult a könnyű szélben, így csak melltől lefelé látszottak. John tartotta a kormányt, Martin a fővitorla kötelét a kötélbak mögött. A hajó szófogadóan megdőlt minden széllökésnél, és Laura jól hallotta a víz csobogását hajszálnyira a hátától. Sajgott a melle. A fején a dudor ragacsos volt a vértől. Amikor a hold ismét előtűnt és az eget csillagok lepték el, Laura visszanézett Sand Hookra. A dagály kivonulóban volt. Sand Hookban mindig nyugodt a víz, nincs olyan ereje az áramlatnak, hogy kisodorjon egy hullát, s valószínű, hogy még rothadó húshalomként sem tudja partra vetni valahol. A víz olyan hideg lesz, mint a fejéhez tartott pisztoly: megöllek, ha még egyszer elhagysz. – Hát nem szép? Nézd Bankton fényeit! – kiáltotta Martin Laurának. Laura nem felelt. A hold egy pillanatra eltűnt a felhők mögött. A víz, az ég és a levegő koromsötét lett, mintha csak az éjszakába és az álomba vitorláznának. Aztán kiszabadult a telihold. – Jól van? – kérdezte John hátrapillantva Laurára. A nő nem válaszolt. A nyomdokvíz susogása még inkább kihangsúlyozta hallgatását. – Visszamehetünk, ha nem érzi jól magát. – Jól vagyok – mondta Laura kissé elcsukló hangon. Az óceán vize mindössze harminc centire volt a hajó peremétől, aztán lesüllyedt, majd újra megemelkedett, mintha egyre mélyebben lélegezne. John Laurára pillantott, aki guggolva kapaszkodott a hajó oldalába. Tekintetén látszott, hogy kellemetlen neki a helyzet, és kissé szélirányba fordította a hajót. Egy táncklub zenéje szűrődött át a vízen erőtlenül; ezen és a hullámok csapkodásán kívül más hang nem hallatszott. „A zene andalít el legjobban bennünket"... A telihold zavartalanul ragyogott és Laura arca könnyektől csillogott. Mielőtt a nyaralójukba jöttek, „A sötét elég világos" című könyvet olvasta. Rámeredt az emelkedő hullámokra. Egy helyben állnak ebben az örökösen emelkedő és süllyedő hullámzásban az öbölben? Laura kinyújtotta elgémberedett, merev lábát. Miért fulladtál vízbe, Joe Gray? Joe, a bátyja azt ordíttatta vele hogy „Ölj!", és neki kellett szaladnia egy kitömött jutazsáknak, amit felkötött a hintájukra. A közepébe kellett döfnie anyjuk gereblyenyélhez kötözött, kedvenc henteskésével. Anyjuk nem is gyanította, miket művelnek. Idegenek között nőttek fel. Mindig egy másik város, másik iskola, másik öreg ház, miközben apjuk újfajta trágyával, szenzációs vasalódeszkával és ráncokat eltűntető csodakrémmel házalt. Miért fulladtál vízbe, Joe Gray? Ha Tom Sawyerről és Huckleberry Finnről olvasott, mindig az jutott eszébe, amikor Fredsburgban éjszaka Joe mögött kimászott a tornác tetejére, A nappali szoba ablaka feletti juharfára másztak át, és nézték, amint az anyjuk a stoppolni való fölé hajolt benn. A durva kéreg felkarcolta Laura kezét, miközben lefelé mászott, hogy Joe-val együtt felfedezze az éjszaka titkait. Laura letörölte a könnyeket az arcáról, és a holdat figyelte. Azt hangoztatta, hogy egész életében félt a víztől. Martin is úgy tudja. A barátai is úgy tudják. Még a szépségszalon fodrásza is tudja. A hold hirtelen sűrű felhő mögé bújt. A dagály kifelé vonult. Laura megragadta a hajó szélét, merev lábát a fának vetette, A fején a dudor fájt, kékre vert melle úgyszintén. Mindkét férfi a telihold hűlt helyét nézte. Lapra sötétben ült. Az egyik zseblámpa a hajó mögötti sötétbe küldte vékony sugarait; a másikat Martin a szvettere alá csavarta. Már elhagyták a bójákat. Északra van a Manhasset-öböl szája, a nyílt tenger feketesége. Laura a szélárnyékban kuporgott, és amikor John Fleishman rápillantott az alsó vitorlafa alatt, csak egy sötét árnyat látott. – Előbújhatna a hold – mondta Martinnak. Laura hosszú haját szél kezdte csapkodni. Hátranézett. Sand Hook még mindig látszott
az emelkedő hullámok fölött. A tengerparti házak lámpái világítottak, de a két magában álló ház sötét volt. Fekete űrt képeztek a homokzátony fényes ívében: egy mosoly, két kivert foggal. – Igaz, hogy sötét van, de nézd azokat a fényeket! – kiáltotta Martin Laurának anélkül, hogy odanézett volna. – Hát nem örülsz, hogy eljöttél? Az első nagy hullámok nekiütődtek a hajó oldalához. Laura látta, hogy jönnek, tudta, hogy jönniük kell – a dagály a széllel szemben húzódott vissza a sekély öbölből. A holdtalan sötétben a hajó hirtelen megdőlt. John erősen nyomta a kormányaidat, hogy jobbra kormányozzon. Martin lebontotta a fővitorla kötelét a kötélbakjáról, és útjára engedte. Az alsó vitorlafa úgy söpört át a fülke szélárnyéka fölött, mint egy kasza – víz ömlött be az üres ülőke és a lejáró hornyolt párkánya felett. 5. – A ördögbe is! – Martin csak ezt hajtogatta. Már elmúlt éjfél. A ruhája átázott, a keze vérzett. – Olyan szép este volt, telihold meg minden. – Rekedt volt a kiabálástól, akárcsak John. – Alig hagytuk el a bójákat, a hold elbújt – mondta John. Alig állt a lábán; odahúzott egy széket a rendőrségi íróasztaltól, és leült. A rendőr és az írnok is fáradtnak látszottak. – Írjon le mindent – mondta a rendőr az írnoknak. – Az öböl sekély, így a hullámok magasak, és a kivonuló dagály sodrása iszonyatosan erős. Vegye ezt is bele. – Talán egy óráig is kinn voltak – mondta a parti őrség embere. – Kimehetnénk éppen, de mennyi esélyünk lenne? – A két Bostonból érkezett hivatalnokra meredt. – Csak Banktonba akartunk áthajózni – ismételte Martin. – Az ördögbe is! – Írja le azt is, hogy voltak lámpáik a fedélzeten. – A rendőr nézte, ahogy az írnok lejegyzi. – Egy kicsit félt a víztől. – Martin egyre csak a hajában turkált, mintha ezzel megtalálhatná Laurát. – Előtte pillantottam hátra. Nem volt semmi baja – mondta John. Legfeljebb egy kicsit nyugtalan volt. – Nem nézett Martinra; eszébe jutott Laura hosszú, fénylő szőke haja, sovány, megviselt arca. – Tegnap találkozott először Mr. és Mrs. Burney-vel? – kérdezte a rendőr Johntól. – A hold elbújt, iszonyú sötét támadt, és akkor kapott oldalba az első nagy hullám – mondta Martin. – Igen – felelte a rendőrnek John. – Csak ma reggel. – Miért nem mégy haza, Roy – kérdezte a rendőr a parti őrség emberét. – Senki sem várja el tőled, hogy kimenj oda és egy testet keresgélj az óceánban... – Észrevette, hogy Martin rámeredt. – Sajnálom – mondta. – Megteszünk mindent, ami tőlünk telik, de aztán már csak várnunk kell, vajon megtalálják-e az illetőt valahol, és azonosítható-e. – Egy kicsit félt a víztől – sírta el magát ismét Martin. – Nem ment bele a vízbe. Soha. A főnököm tartott egy tengerparti bulit, minden munkatársam látta, hogy még a lábujját sem dugta bele az óceánba. A főnököm dühös lett. De a hajóban tényleg nem volt semmi baja. – Egy kicsit sírt, ennyi az egész – tette hozzá John. Próbált nem nézni a síró Martinra. – Egy kis időbe beletellett, míg megfordultunk, de kiabáltunk és tűvé tettük érte a környéket... – Biztosan felállt. Egyikünk sem látta – zokogott fel Martin. – Semmit sem hallottunk. Egyszerűen eltűnt – folytatta John. – Csak ült és gyönyörködött a szép kilátásban... – Martin mélyeket lélegzett, próbálta abbahagyni a sírást. Az írnok befejezte a jegyzetelést; a rendőr arcán közömbös kifejezés
ült. Hagyni kell, hogy kibeszéljék magukat az emberek. – Martin utánaugrott, én próbáltam visszarángatni a hajóba. Aztán kiabáltunk, összevissza hajóztunk a sötétben, és egy bójához viszonyítottuk a helyzetünkét, és még tovább kerestük – mondta John. A rendőr közölte, hogy reggel majd visszaviszik a hajót John dokkjához. Hazavitte a két férfit, miután mindketten aláírták, hogy Laura Gray Burney állt a vitorlásban, amikor az elhagyta a dokkot, hogy úgy tűnt, nem ismerte fel a veszélyt, hogy senki sem volt Laura Gray Burney közelében, amikor vízbe ugrott, esett, vagy belesodorta az alsó vitorlafa a Manhassat-öbölbe. A rendőr elment Martinnal és Johnnal hogy megvizsgálja a házaikat, a dokkokat és a partot. Nem látszottak lábnyomok a homokban, sem nedvességnyomok a házban, és úgy látszott, Martin házából sem hiányzik semmi. – Ellenőrizze a környékbeli busz- és vonatállomásokat – mondta a fáradt őrmester az írnoknak. – Arra gondolok, hátha ez a Mrs. Burney elhatározta, hogy megizzasztja egy kicsit Mr. Burney-t. Talán egy bundát akar, vagy elutazni New Yorkba, vagy rájött, hogy a fickónak van egy kis nőcskéje, és így akarja megijeszteni. Azonban egyik állomáson sem láttak szőke nőt. Az írnok ásított. – Nem lesz semmi bajod? – kérdezte John. Martin konyhájában ült és sört ivott egy piszkos edényekkel és vörös rózsákkal teli asztalnál. – Így egyedül? – Azt hiszem, nem – mondta Martin, s Laura tányérját nézte. Alig evett a finom bifsztekből meg a burgonyából. – Megpróbálok aludni. De nem tudott aludni. Laura ruháinak épp olyan szaga volt, mint a parfümjének, amikor a rendőrnek előszedte őket. Felkapcsolta a konyhai villanyt, és a tányérról a rózsás vázára nézett, aztán megint a tányérra. Órákig ült az ágyukon, Laura ruháival a kezében. Egy kis idő múlva már semmi mást nem hallott, csak a partot nyaldosó hullámok morajlását. Letelepedett a parti lépcső tetejére, arcán könnycseppek gördültek le, és maga előtt látta Laurát, amint egy kiáltással hátrazuhan, legurul a lépcsőn, aztán elterül a homokon; ő pedig itt állt a lépcső tetején. Olyan keményen ütötte meg, ahogy csak bírta, most pedig már arra sem emlékszik, miért verte meg. Arcát a kezébe temette, és forró könnycseppek szaladtak végig az ujjain. A doktor azt mondta: „Megrepedt a lépe... azt hiszem, össze tudjuk varrni... és eltört a jobb csuklója. Jó nagyot eshetett". És miért vonszolta el a piknikről egy héttel ezelőtt és miért ütötte, rugdosta? Mert későn jött haza az órájáról a Bostoni Egyetemről. Amikor már nem tudott többet sírni, felnézett, és a kék eget látta – reggel volt. A parti lépcső ugyanahhoz a homokhoz és vízhez vezetett. Ugyanaz a dagály jött be és vonult ki. Minden ugyanaz volt, csak az ő élete nem. Ugyanazok voltak a szülei, amikor eljöttek, hogy maradjanak egy-két napot a város melletti motelban. Apja olyan kifejezéseket használt mint „bátorság" és „fel a fejjel". Anyja átkarolta, és hagyta hogy sírjon, azt mondogatva, hogy Laura tökéletes feleség és meny volt... lámpással sem talált volna jobbat... olyan kedves, csinos és olyan jó háziasszony volt. „Rettenetes tragédia ez neked, drágám... mindannyiunknak", mondta, és nem bánta, ha sírt. Megveregette a vállát, és korán eljött a tengerparti házhoz, hogy az ágyába vigye a reggelit. Martinnak nem volt egyetlen olyan fényképe sem, ami csak Laurát ábrázolta, ezért az újságok az esküvői képüket közölték, amin mindketten mosolyogtak a fejléc alatt: A FELESÉG VÍZBE FÚLT – A FÉRJ HIÁBA PRÓBÁLTA MENTENI. A parti őrség kihajózott másnap réggel, de nem remélték, hogy megtalálják a testet, és nem is találták. Jócskán kisodorhatta az ár. Martin csaknem minden nap elhajtott Manhassetbe; különböző dolgokat kellett rendezni, papírokat aláírni. Laura bifsztekes és burgonyás tányérja még a hűtőben volt. A rózsák bíbor foltokká hervadtak a konyhaasztalon. Martin úgy érezte, hogy az emberek megbámulják az utcán. – Szánalmasan néz ki, akármilyen jó hapsi – mondta Brooke, aki Martin Burney-t
figyelte a Szépségsarok ablakán át a KNUDAGOF SI TAKAIFREF felirat alatt. – Jó felépítésű. Erős még minden. – Börtönben lenne a helye – jegyezte meg Carmen. Aznapra végeztek, és épp a cipőjét húzta le, a lábát egy szárító székre téve. – Az a szegény nő épp ebben a székben ült, amikor mondta, mennyire fél a víztől... pont ebben a székben. Még harminc sem volt, és olyan szörny én sovány... emlékszel? – Lehet, hogy öngyilkos lett – mondta Brooke. – Ez meg itt beleőrül a bánatába. Szegény hapsi. – Az a szegény nő pontosan itt ült és mondta, mennyire fél. Be kellene börtönözni az ilyen embert. – Napszítta arca van, mint a cowboyoknak a cigaretta reklámokon – mondta Brooke. – De nem fogják megtalálni a testet... sohasem lelik, ha kivonult a dagály. Legalább elmondtad a rendőrségnek, mit mondott a nő? – Huh. Persze – mondta Carmen. – Lehet, hogy az én képem is benne lesz az újságban? – Egy cikk hevert a szék ülésének támasztva; Martin és Laura Burney mosolyogtak rá a képről, miközben híg kenőccsel dörzsölte be a bokáját. Laura nem volt sovány a képen. – Az a Fleishman nevű fickó velük volt a vitorláson és látta az egészet, úgyhogy a férje nem gyilkolhatta meg. – Brooke sóhajtott és az ártatlan, gyermekien nyílt óceánt figyelte a szemben lévő épületek között. Nézte, hogyan távolodik el Martin Burney, aztán lehúzta a Szépségsarok rolóját. Martin befordult egy sarkon a forró napon. – Egy dollárt, uram – siránkozott valaki. Martin megfordult. Egy koszos fiatalasszony tartotta ki a kezét. A hátán egy kendőben baba volt. – Mire? – kérdezte Martin. – Hogy felneveljem a következő generációt... mi a francot gondol? Vásárolt valaha pelenkát? – A mocskos fiatalasszony már kiabált és a kisgyerek a hátán csipogásszerű hangokat hallatott; Martin sírásnak vélte. – Jézusom! Azt kérdi, mi a szarra kell a dollár! Martin érezte a gyerek szagát. – Tessék – mondta, adott egy dollárt, majd beszállt a meleg kocsijába. Minden nap oda-vissza járt a tengerparti háztól Manhassetig és Banktonig, Nem várható, hogy megtalálják a testet, mondták neki, de persze előfordulhat, így minden reggel bement megkérdezni. A tengerparti házban élt és bort vedelt. Aztán letelt a szabadsága. Összecsomagolta Laura ruháit. Az utolsó reggel a bejárati ajtó mellett bőröndök sorakoztak – a Lauráé és az övé. Martin kinyitotta a hűtőszekrényt, és Laura utolsó vacsoráját nézte: kiszáradt burgonya és bifsztek. Bedobta a szemetes kukába. Visszahajtott Bostonba, és munkába állt a Rambaugh Computer Kereskedés és Szerviznél. – Martin Burney. Szegény fickó. Képtelen belenyugodni – mondta Chuck Jenner a Rambaugh-nál a kávészünet alatt. Átnyújtott egy csészét Al Surrino-nak, aki új dolgozó volt a cégnél. – Annyira leverte. Szép pár voltak, semmi gondjuk sem akadt, nem voltak gyerekek, akik megbetegedtek volna vagy kollégiumba kellett volna adni őket. Chuck látta Martint a mintaterem ajtónyílásán át. – A nő anyja egy szanatóriumban van Nebraskában. Ez az egyetlen hozzátartozója. Értesítették őt is. – Martin nem hiszi el, hogy meghalt? – kérdezte Al Surrino. Sok kávét ittak a Rambaugh hátsó szóbájában, ahogy szokták, és Chuck elheccelődött az órabéres titkárokkal, különösen egy nagy maflával. – Teljesen kiborult. Állandóan a részletekről beszél. A nő szőke volt, szörnyen sovány. Amennyire én tudom, senkivel sem barátkozott. Talán még félénk is volt. Háziasszony típus. Mindig marha jó kajákat csinált abból, ami éppen akadt. Félállásban dolgozott egy Montrose-i könyvtárban, megbízásos munkákat végzett. Szegény fickó. – McManus biztosan rajta tartja a szemét – mondta Al.
– Ő volt az esélyesebb az igazgatói állásra – mondta Chuck. – A fenébe is... én rád fogadnék. – Lehet, hogy így mindkettőnknek van esélye – vélte Al. – Vagy esetleg New Yorkba küldenek? Floridába? Chuck a mintateremben ülő Martint figyelte. – Itt a nagy lehetőség. Martin összevont szemöldökkel ült a Rambaugh Computer Kereskedés és Szerviznél; papírsuhogás, tanítói munka, zakós és nyakkendős férfiak veszik körül és beszélnek, beszélnek, beszélnek. Laura ruhái a beépített szekrényben lógtak. Nem mintha sok ruhája lett volna – mindig takarékoskodásra intette. Most az összes megtakarított pénzük a bankszámlájukon van, ő pedig nincs többé. Ruháin még érzik hajának illata; mindig a szépségszalonba küldte – és most már nincs asszonya, fején csavarókkal. A fekete bébi-doll... vízbe fúlt valahol, enyészik fekete selyemben és csipkében, az ő utolsó gyönyörű, ajándékában. A Rambaugh mintaterméből egy nagy üvegen át az országútra lehetett látni. A gépek, amiket el kellett adnia szőnyegpadlón álltak. Egész nap csak k-król, ramokról, menükről és byte-okról beszélt, mintha tényleg tudná hogyan épülnek fel a számítógépek. A gépek másoltak, nyomtattak, tároltak, összefűzték a papírokat és ugyanezt csinálta ő is. Talán szálka van a körme alatt, hogy ilyen munkát végez. Talán tintás az ujja. Temérdek gép állt az üvegtáblán átbukó napsugarak takaros sávjaiban. Összetörni! Összetörni az egészet! Összetörni Chuckot és Alt, akik rólad dumálnak a hátsó szobában. Azt hiszik, nem tudja? Amikor bement a hátsó szobába a kartotékokhoz, Chuck épp azt mondta: „A feleségem Vegasban akarja tölteni a két hetet. Kinek a szabadsága ez végül is? – kérdeztem tőle. Maine-be megyünk horgászni, mint mindig. És kész." – Helyes – mondta Al. – Nem mint az a Dressier – folytatta Chuck. Vett a feleségének egy új házat! Mert a nő azt mondta, különben elhagyja! – Meglátta, hogy jön Martin. – Szia Martin, öreg cimbora! – Szia – mondta Martin, és visszament a mintaterembe. Pletyka, kétszínűség, kivagyiság minden nap, minden héten – évben – élete végéig. Régen mindennap hazament és ott volt Laura, kedvesen, csendesen, hűségesen, s bár igaz, hogy lusta volt, de csak rendben tartotta a házat. Folytatta a másoló, nyomtató, számoló és szortírozó gépek eladását. Amikor letelt a munkaideje, mérföldeken keresztül kellett áthajtania a forgalmon egy üres házig. Nem tudta, hogyan takarította ki Laura a házat – ő csak elverte a port egy konyharonggyal néha. A szobák kicsik voltak és áporodottak. Ha megéhezett, bevágott egy hamburgert, de leginkább csak kedvenc borait iszogatta: portóit, sherryt. Kiszedte a fegyvereket a fegyvertartóból, megtisztította, aztán visszatette azokat, és elkezdett sírni, amikor elővette a pisztolyt. A markolatán sasok voltak, szétterpesztett, éles karmokkal. Elég gyakran odaszegezte Laura fejéhez, fenyegetve, hogy megöli őt is meg a fér fit is, ha még egyszer elhagyja. És meg is tette volna. Az ördögbe is. Laura sohasem volt hűtlen, nem, amennyire ő tudta – nem volt másik férfi az életében. Csak nem akart még egyszer kikapni, hát néha elszökött, de ő mindig megtalálta. Óh, az ördögbe is, a puhány, papírtologató munka, mindig ugyanaz. Ez maradt élete hátralévő részére, minden nap kilenctől ötig, meg az a két hét szabadság. Öreg iskolaigazgató apjának legalább szabad a nyara, hozhat döntéseket, igaz, csak olyanokat, hogy kifizessék-e a vitakör buszköltségét, vagy hogyan akadályozza meg, hogy a kölykök füstöljenek a klotyóban. Egész nap jó beosztásért fáradozik, csak ezt csinálja – időt és pénzt veszteget el, senki sem törődik vele, az egész üzlet olyan, mint egy díszesen becsomagolt ajándék, melynek a tartalma kicsúszik az alján.
Laura már nem várja, ha kilép a Rambaugh-n kívüli világba. Mennyit dicsérte, hogy milyen jól dolgozik, milyen gyorsan halad előre; ő építgette fel a karrierjét – milyen kedves volt tőle. Martin a falba verte a fejét. Az ágyra dobhatta Laurát, megtekerhette, megverhette – és Laura nem merte elhagyni. Ha elvált volna tőle, követte volna bárhová. A felesége volt. Az ember nem hagyhatja, hogy viszlátot mondjanak és csak úgy egyszerűen otthagyják. Aztán eszébe jutott – Laura vízbe fulladt. Átkutatta a konyhaszekrény és az íróasztal fiókjait. Elment egy hang nélkül, egy szó nélkül, lenn van az öböl fenekén, ugyanúgy eltűnt, mint akkor, amikor elhagyta és felszállt egy egészen Nebraskáig menő buszra, bicegve, mert ő eltörte a lábaujját. Valami portás elhozta Laura személyes holmijait a könyvtárból, és azt mondta, hogy elküldik az irodai dolgait is, ha már átnézték. A doboz alján, amiben a jegyzetfüzetek, szépítőszerek, egy esőkabát és egy esernyő volt, Martin talált két kis fekete könyvet, melyek le voltak lakatolva. A borítójukon a „Napló" felirat állt. Szobáról szobára járkált, és azon gondolkodott, elküldje-e ezeket Laura anyjának Nebraskába. Vak és még csak felülni sem tud ott az Öregek Otthonában. A fürdőszoba ajtaján hosszú repedések látszottak. Laura egyszer odazárkózott be előle, amikor megverte, ő meg betörte az öklével az ajtót; aztán befoltozták fagittel. Bement a fürdőszobába, bezárta az ajtót, és megpróbálta elképzelni, milyen érzés, ha valaki próbálná rátörni az ajtót, hogy elverje. Az ördögbe is. Mi a fenéért veszekedtek? Ja persze, mert Laura dolgozni akart. Martin a kezében tartott két kis könyvre meredt, aztán letépte róluk a lakatot. Tényleg napló volt mindkettő, Laura takaros kézírásával – tíz év napjai, mindegyikben öt-öt év, és mindegyik oldalon öt nap. Senki sem tudna elképzelni egy férfit, amint vonalakkal elhatárolt térközökbe beilleszti élete éveit. A fürdőszobaajtóra nézett. A nők mások mint a férfiak. Festik az arcukat. Szeretik, ha uralják őket. Előtted riszálják a seggüket meg a cicijüket és nem néznek a szemedbe. Rejtélyes lények. 6. Laura szeme egy pillanatra kitágult. Aztán behunyta, mély lélegzetet vett és várt. Amint az első hullám megcsapta John Fleishman hajóját, a fekete, hideg Atlanti-óceán elnyelte őt, semmi sem maradt utána, csak egy rövid ideig tartó rés a hullámvölgyben. Laura merev lábakkal mélyen alámerült. A lányegylet medencéjébe lépésről lépésre gázolt bele behunyt szemmel. Most nyitott szemmel merült bele a Manhasset-öbölbe. Keserű, hideg víz csapódott össze a feje fölött, és hirtelen a múltba cseppent, fuldoklott benne, amikor tizenkét évesen a bátyjával együtt úsztak. Szülei otthon aludtak. A holdfény megcsillant Joe nedves arcán. Joe kiabált, hogy nem bírja tovább, nem kap levegőt – Laura látta eltorzult arcát. Az ő teste magától cselekedett – lerúgta a tornacipőjét, lerángatta a dzsekijét, a vizet taposta és közben a hideg rázta. A fejében ott csengett Joe kiáltása. Bátyja rémült arckifejezése a holdfényben beleivódott Laura emlékezetébe, akárcsak a sikoly, amit elnyelt a mélység. Ahogy most őt is elnyeli. Laura akkor mélyre merülve, minden erejét összeszedve kereste bátyját. Aztán Joe szeretett keze megragadta. Feladni! Kezdett kifogyni a levegőből; a tüdeje is segítségért kiáltott. Add fel! Olyan egyszerű lett volna elmerülni. Joe-val együtt süllyedt egyre mélyebbre. Aztán a teste elkezdte a harcot – rugdosott, beleharapott Joe fojtogató kezébe, ököllel ütötte Joe arcát. Háta kipúposodott. Felfelé mént.
Laura addig rúgott, ütött, harapott, amíg kiszabadult Joe szorításából, tüdeje levegőért ordított. Most megszabadult bátyja halálának emlékétől; a teste ismét megmentette, tudatos irányítás nélkül. Joe hideg testének érzete, sikolyának hangja elsüllyedt a fekete vízben. Most szél vágott az arcába és nem tizenkét éves volt. A Manhasset-öböl vette körül – hatalmas, felhős, éjszakai égbolt, háborgó vízfelszín, amin szétterül a haja és amit halként lovagol meg. Mohón nyelte a levegőt, és felzokogott. A hullámok át-átcsaptak fölötte. A dagály kifelé vonult és az áramlás magával húzta, de a szél visszafújta a hullámokat az öbölbe. – Keserű, hideg víz emelte, süllyesztette a hullámvölgyekbe, majd újra megemelte. Martin ordítását hallotta: – Laura! – messzebb egy cikázó fénypászma látszott. – Laura! Laura a víz alá bukott, hogy ne hallja Martin ordítását. Jó irányba tartott – egy csúszós úszóbójánál bukkant fel, megragadta, és zihálva, vigyorogva emelkedett a sós víz fölé. Teleszívta a tüdejét levegővel, a hátára fordult a széles, tisztuló ég alatt, és a zseblámpa kicsi, pislákoló fényét kereste. – Laura! – ordította Martin. Laura a kis vitorlást figyelte az átlátszó felhőkkel, magasan járó holddal, az űr csillagmezőivel tele égbolt alatt. – Laura! – Laura egyszer kinyitotta a száját, mintha válaszolna, de mit mondhatott volna azon kívül, hogy isten veled? Martin a vízbe ugrott. Mielőtt Laura újra lemerült, még látta, hogy John húzza fel a hajóra. A vitorlás egyre közeledett. – Laura! – hallotta Martint, de visszatartotta a lélegzetét; lemerült a hang elől és elúszott a látótávolságból, hosszú haja sárgán örvénylett utána egy másodpercig a holdfényben. Amikor felbukkant, szinte melege volt a ringató vízben. Egy másik bójához úszott, sós ízzel a szájában. Itt már Sand Hook szélárnyékában volt. Újabb bója emelkedett ki előtte, megragadta, belekapaszkodott, és zihálva, hallgatózva lebegett a szelídebb hullámokon. A hajó most már sokkal messzebb volt; Martin és John az öböl szája felé vitorláztak. Ha valaki a vízbe esik, a kivonuló dagály arrafelé fogja sodorni. Ő azonban a telihold fényében fürödve lebegett a vízen. – Laura! – Martin távoli hangja beleveszett a hullámok csobogásába. Laura nyugodtan kipihenhette magát a tenger és az égbolt hatalmas óceánjában; volt ideje. Kis idő múlva lassan elérte a házukhoz legközelebbi bóját, aztán nekivágott a maradék szakasznak a tengerpartig, a sötét foltig, ahol két lámpa ki van verve. Lába a tenger fenekéhez ért a sötétben. – Laura! – visszhangzón a fejében. Vizes farmere és inge erősen húzta lefelé vékony testét a partmenti hullámokban. Te rohadék! szerette volna visszaordítani a válla fölött a holdfényes öbölbe. A kivilágított házak túl messze voltak ahhoz, hogy meghallják a víz zajában, de Laura mégsem nyitotta ki a száját. A nedves ruha rátapadt a testére; átgázolt a hullámokon, melyek hol tolták, hol visszahúzták az öbölbe. A két tengerparti ház sötét árnyként magasodott fölé, csendesen és üresen. Laura letépte nedves ingét, lenyúzta a farmerét. – Összever, ha megtudja az igazat! – suttogta vadul a csillogó-nedves szőke lány, fekete selyemben és csipkében. Víz locsogott a lábánál. Laura letépte magáról a csipkés bébi-dollt. Túl vagyok rajta! Szabad vagyok! Kövess engem – gyerünk! Fulladj meg! A bébi-doll nedves hurokká tekeredett és felgáncsolta; csupasz fenekére esett és kiabálni akart: Arra kényszerítesz, hogy pénzén könyörögjek, amiből téged etetlek, te rohadék! Ruháit beljebb akarták sodorni a visszatérő hullámok, de Laura elkapta, és kicsavarta
őket a holdfényben csillogó, mezítelen lábára. Könyörgök, csalok és lopok miattad! Két ház figyelt egy kicsi, vékony, meztelen alakot amint mindkét kezében nedves ruhákkal hadonászik a levegőben. Soha többé nem beszélgetünk! Soha többé nem olvasunk együtt, nem hallgatunk zenét és nem megyünk színházba! Állandóan őriztél, és gyűlöltél, mikor sikerült, egy kicsi, kétfilléres álláshoz jutnom! Egy sovány, csuromvizes, kis alak zihálva rugdosta a hullámokat. Pénzt csenni a levéltárcádból! Nekem is van lelkem! Azt kellett hazudnom, hogy a tisztítóba vittem az öltönyöd! A kicsi, meztelen figura fel-le ugrált. Hazudni... csalni... lopni... ha nem akartam verést kapni! Ledobta a nedves ruhákat, és felragadott egy marék homokot, hogy a tengerbe dobja. Nem ismerlek! Sohasem ismertelek! Te rohadék! Laura térdre rogyott a habzó vízben. Verj össze! ordította belül a fejében, arca eltorzult. Taposs a lábujjamra és törd el! T-t-törd el a csuklóm... Csontos térdére hajtotta a fejét, és sírt. Hosszú, vizes haja beleért a hullámokba. Aztán feltápászkodott, és vékony, zúzódásokkal telt, libabőrös karját és lábszárát nézve. Néhány hajtincse már száradni kezdett, és szálakra bomlott meztelen vállán. A fal mellett egy víz által odavetett fadarab hevert. – Valaha szerettelek – suttogta Laura, egyik kezében a nedves ruhákkal, a másikban a fadarabbal. Egy alig látható messzi kis fénycsóva pásztázott az öböl szája körül. A bütykös fadarabbal elsimította a lábnyomait, miközben átsietett a homokon. Boldog kiáltásaik emléke csengett körötte, gyéren mint a holdfény, és felderengtek előtte a képek, amikor itt feküdt a parton, nevetve és meztelenül, vizesen Martin meztelen, vizes teste alatt. Már eléggé megszáradt; csendesen sírdogálva ment a fal tetején ameddig tudott, aztán az egyik lábára tekerte az ingét, másikra a farmerját, és elsimította a nyomait a tengerparti füvön. A homokon csak kapirgálás látszott – lábnyomok nem. A lépcsők, melyek Laura fölé nyúltak a strand lépcsői voltak, valaki más futkosott fel-le rajtuk a tengerparti szélben és napsütésben és más volt az, aki itt szeretkezett a sötétben. Amikor merev lábbal, sietve felmászott rajtuk, eszébe jutottak a belé maró éles lépcsőfokok, és lassítottan lepergett szeme előtt a zuhanása. Laura kinyitotta a konyhaajtót. Szeme gyorsan hozzászokott a sötétséghez. Látta Martin üres tányérját, látta a bifsztek szeletet, melyhez alig nyúlt, és érezte az asztalon levő rózsacsokor illatát. Ránehézkedett az ágyukra, hogy hallja azt a háromhangú nyikorgást, mely oly kedves volt neki a mézeshetek alatt. Hátul a sarokban, a dívány alatt volt egy műanyag táska, tele mindenfélével, amire szüksége lehet. Nedves ruháit belegyömöszölte a táskába – magával kell vinnie őket. A táskából új ruhákat kotort elő; sietve, sietve öltözött: bugyi, melltartó, hosszú ujjú ing, nadrág, szandál. A titkos pénzét az esőkabátja bélésébe varrta – a csalás és a lopás hónapjai alatt. A kabátot azonban nem vihette magával. Hiányozni fog. Aznap délután kihasította belőle a pénzt, egy régi pénztárcába rakta, amit aztán beletett a műanyagtáskába. A táskában sajt is lapult; a hűtőszekrény fiókjában a sárgarépák alatt rejtegette. Volt benne kenyér, tejpor, kávé és földimogyoró-vaj, amit Montrose-ból hozott. Volt még egy régi kés, egy kanál és egy csésze is. Remegő kézzel fogatta össze hosszú haját a sötétben, a hullámok morajlása közben. Egy kocsi motorja bármelyik pillanatban leállhat a fenyvesben, vagy kopoghatnak az ajtón. Balkeze megvillant a sötét fürdőszobai tükörben. Gyorsan lehúzta a gyűrűit, becsomagolta őket és bedobta a táskába. Már nem dörzsölték a kezét a gyűrűk, amikor a haját csatokkal szorosan a fejéhez tűzte. Holdfény áramlott be a hálószoba ablakain. Laura előkereste a szépítőszereket a táskából, és a hold fényében vastagon és erősen feketére festette a szemöldökét és élénk pirosra a száját.
A táskában volt egy göndör, barna női paróka és egy napszemüveg is. Laura felhúzta a kontyára a parókát, feltette a szemüveget, és rámeredt a tükörbeli idegenre. A folyton felboruló lámpák és a háttámlájukon kipúposodó székek mellett egy teljesen új nő sietett el. Szobáról szobára átvizsgálta a házat. A hálószoba egyik ablakából kinézett a Manhasset-öbölre. Lenn hideg hullámok tajtékzottak és törtek meg. Volt ideje óvatosan becsukni a bejárati ajtót, bár senki sem volt ott, aki meghallhatta volna. De jöhetett volna erre egy autó, s lehet hogy valaki épp erre sétál az úton... Laura merev lábbal futott el a tengerparti házaktól alacsony sarkú szandáljában. A járdán és az úton nem látszanak a lábnyomok. Joe Gray. Joe Gray, A telihold a felhők mögé bújt. Laura vissza sem nézett. 7. A fekete keretes szemüveget viselő asszony gyorsan haladt a fenyőfa árnyékok és a holdfény sávozta úton. A parókája alatti nedves, tömött hajfonatok sósak voltak az óceán vizétől, és ilyen volt ő maga is. Szél dúdolt a bokrok között. Amikor feltűntek egy autó lámpái, az út menti fenyők közé lépett, így a könnycseppek már nem vakították el; érezte a fenyők, az új ruha és a paróka parfümjének illatát. A homok és a kavics élesen csikorgott a szandálja alatt. Előtte már látszottak az égen Grenville fényei. Kis idő múlva elkezdett jobban sietni, el a megtörő hullámok morajától, a tengerparttól, el a környékről. Messze, kinn a vízen fény csillogott. A telefondrótok rezegtek Laura feje fölött a csillagok erdejében. Futni kezdett, nem törődve fájó lábaival, és nem lassított addig, amíg el nem hagyta az első kocsifelhajtókon álló autókat, a nappali szobák televíziófénytől kéklő ablakait. A kis buszállomáson alig néhány ember várakozott. Rápillantottak a sovány, barna hajú nőre, amikor jegyet váltott, aztán ásítoztak, kávéztak, újságokat zörgettek vagy a sárga falakat bámulták. Laura egyszerre csak éhes lett – bement a női mosdó előterébe, kevert magának egy kávét. Csinált egy sajtos szendvicset, és a csap melletti széken ülve megette. Amikor visszament a váróterembe, látta hogy valaki egy üres ülésen otthagyott egy magazint; minden oldalt végigolvasott, arcát lefelé tartva, a műanyag táskáját a lába közt tartotta. – A bostoni busz – kiáltotta egy férfi. Viselkedj természetesen, mondta Laura magának, és kényszerítette magát, hogy háromszor elolvassa a magazinban ugyanazt a bekezdést, aztán felszállt a buszra, és a jegyét odaadta a sofőrnek. Elfordult az ablaktól, és a műanyag táskában kotorászott. Egy idős hölgy ült le mellé, aztán a busz elhajtott a járdaszegélyről. Maguk mögött hagyták Grenville külvárosát és máris a sötét országúton robogtak. A Manhasset-öböl meg-megcsillant a fák között a telihold fényében. A busz ablakán egy nő arca tükröződött vissza az öböl felett. Fekete keretes szemüvegen át meredt Laurára; haja olyan volt, mint egy rövid, sötét, hullámos sapka. Laura visszabámult saját szemüveges arcára. – Szép időnk van – szólalt meg egy vékony, száraz hang. Laura odafordult a mellette ülő idős hölgyhöz, aki olyan hajlottan ült a buszülésen, mint a C betű. – Nagyon szép – felelte Laura. – Meglátogattam a fiam Hadley-ben – mondta az idős hölgy. Laura a nő bütykös kezére meredt, melyek egymást és egy papírzacskót simogattak. Halott vagyok. – Hadley Massachusettsben van – folytatta az idős hölgy.
A busz ablakán visszatükröződő fiatal nő mosolyogni kezdett. Él: vér lüktet a testében; egyenletesen lélegzik be, ki; teste száraz és meleg. Begörbítette a lábujjait. – Ez nagyszerű – mondta Laura. Közte és az óceán között már mérföldnyi volt a távolság. Aztán így szólt: – Anyám teljesen egyedül van egy szanatóriumban. – A torka összeszorult, amint kimondta ezeket a szavakat. Más emberek is beszélgettek a meleg, sötét buszban. Az óceán néha átragyogott a fákon, mint messzi ezüst rét. – Öregek Otthona – mondta az idős hölgy. – Oda dugják az embert. – Anya már nagyon idős volt, amikor én születtem, és olyan sokszor költöztünk, hogy sehol sem maradtak barátai, akik felkeresnék. Nem nagyon volt városban azelőtt, s apám halála után nem sokkal agyvérzést kapott. Az apró, idős hölgy úgy nézett ki mellette, mint egy nagymama, fonnyadtalma arca körül kendőt viselt. Laura szeme könnybe lábadt. Gépiesen folytatta: – Nem látogathatom meg, pedig rajtam kívül nincs más rokona. Nincs elég pénzem. De egyszer majd el fogok menni hozzá. – Megnyalta a csuklóját, melyet egykor Martin eltört, és sós ízt érzett. – Volt két barátja, de mindkettő elköltözött, és mami vak, nem tud felülni, sem járni. A hajlott kis nagymama a mellette levő ülésen maga elé révedt. Mindketten a csomagtartó alatti sötét dupla ülésbe süppedtek. Laura torka szinte remegett attól, amit nem mert elmondani senkinek. – A... a nővéremnél voltam látogatóban. Olyan boldogtalan a házassága. A férje már a nászútjukon sértegetni kezdte, de ő még tűrte. Azt mondja, hogy még sohasem bántak így vele csak azért, mert nem akart elmenni valahova, vagy mert elfelejtette a kupakot rácsavarni a fogkrémes tubusra. A busz zúgott és rázkódott. – A férje eleinte esküdözött, hogy nem akarta megsérteni és sajnálja a dolgot, többé nem tesz ilyet, aztán elolvastatott vele egy könyvet, Az engedelmes asszonyt, amelyben az állt, hogy egy feleség csak akkor lehet boldog, ha mindig engedelmeskedik a férjének. Laura hangtalanul zokogott, és azt képzelte, hogy megdöbbentette az idős hölgyet, ennek ellenére nem úgy látszott, mintha abba akarná hagyni a beszélgetést. – A nővérem egy női menhelyre menekült, de nem akarta elveszteni az állását. Azt mondta, hogy amikor egy ilyen férjhez visszatér, sem a rendőrség sem a bíróság nem tesz semmi különöset... olyan sok esetük van... így hát visszament a férjéhez. Laura még egyszer megnyalta a csuklóját, miközben a mellette ülő öregasszony aszalt arcát figyelte. – És a nővérem valaha szerette azt a gazembert! Azt hitte, hogy ugyanazokat a dolgokat kedvelik... zenében, könyvekben és a társalgásban. A nővérem minden szokását megváltoztatta, amit csak tudott... minden reggelire főtt tojást készített, és három részbe hajtogatta a takarókat... – Laura hallotta a hangját, amint saját történetét meséli, mintha meghalt volna. – A nővérem hazudozni kezdett, pénzt lopott a férje pénztárcájából csak azért, hogy nehogy verést kapjon. Soha életében nem tett ilyet. Azt mondta, már annyira megzavarodott, hogy azt sem tudja, nem szándékosan felejti-e el megcsinálni, amit a férje akar. A férje azt mondta neki, elválhat ha akar, de bárhová ment, bármit csinált, lenyomozta. A férjéé maradt örökre. A fonnyadtalma arc egyenesen előre nézett. Az óceán és Laura között most már mérföldek voltak. Hangja egy másik asszonyról beszélt, nem Laura Burney-ről. Laura úgy hallgatta, mintha kívülről figyelné önmagát, miközben egy-egy résznél el-elcsuklott a hangja. – A rendőrség nem maradhatott örökké a nővérem házában, ő meg nem élhetett örökké egy női menedékhelyen. Szerette a munkáját. Néha már azt gondolta, hogy vele van a baj... Nem kellene ilyen rossz feleségnek lennie, otthon kéne maradnia, gyereket
szülnie. Gyereket! Akkor ketten lennének a férje házában, és a férje... – Laura elhallgatott, könnyek futottak végig az arcán. Az idős hölgyet valószínűleg túlságosan is megrázta a történet ahhoz, hogy hozzászóljon. Aztán a kiszáradt arc Laura felé fordult, ráncos száján egy elhaladó város piros neonjai fénylettek. – Undok kisfiúk – mondta. – A legtöbbjük. Összeverik a feleségeiket, utasítgatják őket, kimosatják az alsóneműjüket, magukat meg nagyra tartják... Mindenhová odapisilnek, csak a vécébe nem. Amikor az első férjem meghalt, és a barátaim kérdezték, nem akarok-e újra férjhez menni, azt feleltem: Okos ember nem követi el kétszer ugyanazt a hibát, így aztán egyedül élek a saját tiszta vécémmel és a saját alsóneműmet mosóm. Nem hiszem, hogy túlságosan vidáman hangzik önnek, de így volt. És még mindig így van. Laura kinyújtotta a karját meg a lábát, és érezte a keze alatt a busz repedezett ülését. Fogai kivillantak sós csuklója fölött, amikor hirtelen halkan felnevetett. – Igen! – mondta. Buszuk felgyorsult. Az országút szárazon és szélesen húzódott előtte a sárga holdfényben. El akarta mondani az idős hölgynek, hogy egy olyan városban fogok élni, amelyet nem láttam azóta, hogy a kollégiumi szobatársam meghívott az ottani otthonába. Egy faág karcolta végig a tetőt, ahogy a busz egy terelőúton döcögött. Három év házasság, akarta mondani Laura, és nincs társadalombiztosítási számom, amit használhatnék. Nincs vezetői engedélyem, nincs ajánlólevelem. Nincs tisztességes munkám, és évekig nem is lesz – mert bujkálnom kell. A busz hányaveti ritmusban zötykölődött. Laura behunyta a szemét. – Itt volt ez a szomszéd kutya – csivitelte az idős hölgy Laura fülébe. – Egész nap átkozottul vonított, és a vén tökfilkó a szomszédban nem hallott semmit. Lejárt a szavatossága. – Hm-hm-hm – mondta Laura. Az óceán eltűnt, csak a sóréteg maradt meg Laura bőrén. Városok tűntek tova. Utasok szálltak fel, és le. – Szia! – kiáltotta egy fiatal lány egy másiknak a Laura előtti ülés fölött kapaszkodva. – Nyári iskolába mégy? Barátnője sóhajtott. – Két hónap. Matek. Maga a pokol. Két nő közeledett az ülések között. – Nem tudom, mit fog tenni – mondta az egyik. – Gondolom, eladja a házát, a rózsafa bútorokat pedig elraktározza. Laura lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy takaríthatna házakat, vagy felügyelhetne kisgyerekekre – ilyen munkákhoz nem lenne szüksége társadalombiztosítási számra. – Biztosan kikészítettem azt a vén tökfilkót – csacsogta utastársa Laura fülébe. – Valóban? – kérdezte Laura. – Azt hiszik, hogy az idős hölgyek semmihez értenek. Nem is gondolnák, hogy egy ilyen vén szatyor, mint én, tudja kezelni a fia magnóját. – Nem? – Nem – válaszolta az idős hölgy. Bostonba értek. Ezen az éjszakán Laura nem mehetett haza aludni; a fogát csikorgatta. Aludhat a buszállomáson. – Nem. A vén tökfilkó – szólt a nagyi. Kis idő múlva kirakatok világították meg a buszt. Csak anyám fogja tudni, hogy élek, mondta Laura magának. Ha diplomát szereznék a könyvtár-tudományban... Eszébe jutott az íróasztala a Montrose-i könyvtárban. Az itatós alatt volt azoknak a könyveknek a listája, melyeket elolvasott, többszáz cím, néhány szavuk végérvényesen a fejébe vésődött. Látta
az asztalon a nevét és a fokföldi ibolyáit. A busz utasait pirosra, zöldre, kékre színezte a neon. Kis idő elteltével az idős hölgy megszólalt: – Nem, meg sem álmodta. – Hm-hm-hm, – mondta Laura, és egy újság főcíme jutott az eszébe: EGY ASSZONY MEGFULLADT AZ ÖBÖLBEN. – De még mennyire, hogy nem! Egészen addig, míg minden hajnalban négykor ébresztőt kapott. Laurának eszébe jutottak a kocsikulcsok, melyeket Martin íróasztalán egy edényben kellett tartania, amikor nem használta. Martin viccet csinált az ő könyveiből... a könyvek untatják, mondta állandóan. A televízió fecsegéseire hagyatkozott, órákig elhallgatta a szakállas vicceket és kacarászásokat. Martin egyszer hátracsavarta a kezét, mert túl sokat fizetett egy párnahuzatért. Eszébe jutott, hogy Martin úgy hozzányomta a halántékához a 25-ös pisztolyt, hogy utána látta a bőrén a cső kör alakú lenyomatát és hallotta a ravasz kattanását a koponyája mellett. – A saját korcsa csaholásával, vonításával, nyüszítésével ébresztettem. Hajnali négykor. Pont a hálószobája ablakában. Bekapcsoltam, és én a házam másik végében aludtam, így nem hallottam semmit. Az utasok most már az üléseiket mozgatták, a csomagjaikat keresték, kabátot vettek. – Mit csinált erre a vén tökfilkó? – kérdezte Laura. – Azt mondta, tönkreteszem az egészségét. Mondtam, hogy én ilyet nem csináltam. Ez csak a saját kutyája volt, ő vette és kötötte ki a kiskertjébe, ugye? Így aztán bizonyára hallani is akarta. – Jól csinálta – mondta Laura. – Vele tettem jót – válaszolt az idős hölgy. – Leereszkedett hozzánk, értéktelenebb halandókhoz. Eladta a kutyát, és szerzett egy macskát. A busz a járdaszegély mellé húzódott, és az utasok az ülések közti folyosóra zsúfolódtak. – A buta macskája öli az etetőmnél a madarakat – folytatta az idős hölgy. Felállva és kifelé tartott az ülések között apránként, az előtte levő ülésbe kapaszkodva. – De én lóvá teszem azt a vén tökfilkót. – A fonnyadtalma arc Laurára vigyorgott. – Még egyszer. – Jól csinálja, – mondta Laura. – Viszlát! – Tökfilkók – mondta az idős hölgy, ahogy kifelé araszolt a buszból. – Kinek van szüksége rájuk? Laura zúzódásokkal teli lábai mereven mozogtak; a lépcsőn fokonként mászott le, és ment megérdeklődni, mikor indul busz Iowa felé. A pénztárablak mögötti férfi azt mondta, hogy másnap reggel indul Bostonból, éjszaka hagyja el New Yorkot, Chicago felé tart, és a rákövetkező este érkezik meg az iowai Waterlooba. Laura hallotta, mit mond, de a szája túl száraz volt ahhoz, hogy válaszoljon. Hirtelen azt kérdezte magától: – Ugye, sohasem látom viszont Cristine-t? – Cristine Weidinnek három gyereke van, pizsamájukat minden reggel ki kell mosni. Cristine minden pénteken beviaszozza a bútorait. Állandóan a súlya miatt sír. És ott van Karen Fairchild a déli akcentusával és a kis ajándékaival: egy rózsa egy borosüvegben Laura küszöbén, vagy egy korsó, ráragasztva egy buta karikatúra... Laura mögött emberek várakoztak a sorban. – Adjak jegyet? – kérdezte a pénztáros. Laura szíve a fülében lüktetett. Az összes barátja itt van alig pár mérföldnyire, de sosem látja többé őket. Soha nem olvassa végig Joan Pagenttel az Odüsszeuszt, és sohasem játszik többé Marié O'Brian gyerekeivel, akik olyan gyönyörűek, mintha a tündérmesékből léptek volna elő. Nem látja Pamet a könyvtárban.
– Adjak? – kérdezte a pénztáros. Laura a kezében levő pénzre pillantott. Még Bostonban van. Még ugyanaz az este van. A napnak még nincs vége. A fejét rázta, elhátrált a pénztártól, keresett egy széket, és leült rá. Műanyag táskáját a lábánál tartotta, a keze hideg volt és remegett. Mi a baj? Látta Martint, amint könnyes szemmel a nevét kiáltozza. Ez még ugyanaz az este. Alig pár óra telt el. Felugrott, és kiszaladt az állomásról a fényárban úszó utcára, amit nem is ismert. Az est körbefogta, mint egy buborék, amit akár ki is pukkanthatna – olyan kevés van közte és az öböl, a tengerparti ház és Martin között. Egymás után haladt el a háztömbök mellett, műanyag táskája a kezében lógott. Martin szaladt utána a tengerparton a mézesheteikben, a fülében csengett kedves hangja, látta hogy csillog a szeme. A kis Cape Cod-i házukban táncoltak aznap éjjel, amikor megvették, lépéseik zaja visszhangzott az üres szobákban. Érezte Martin hajának, bőrének és rózsákkal körülvett házuk falainak szagát – olyan közel volt, csak buszra kellene szállnia és egy megállót menni a földalattin. Laura elhagyott egy sarki telefonfülkét. Megállt, és visszament. A saroknál sebességet váltottak az autók. Egy teherautó füstöt okádott. Laura bebújt a telefonfülkébe, becsukta maga mögött az ajtót, és a kampóján lógó kagylót nézve állt a sárga fényben. Martin nem gondolta, hogy ő már régebben meghalt, nem csak pár órája. A vacsorájuk edényei valószínűleg még mindig ott állnak a konyhaasztalon. Tudta a tengerparti ház telefonszámát. „Bostonban vagyok", mondhatta volna. „Élek". A fekete telefonkagyló függött előtte, de ő a vitorlásban volt a sötétben ordítozó Martinnal. Ott volt vele a rendőrségen, ám a férfi nem tudta; csak a hajába fúrta az ujjait, sírt, magyarázott és aláírta a papírokat. Martin felment a tengerparti ház lépcsőjén; ő követte a sötét konyhába. Martin látná a rózsákat és az ő tányérját a kajájával. Nincs messze az a konyha. Laura ott volt vele, ahogy a férfi körülnézett. Ha hívná, a telefon csengése átszelné a bifsztek, a hagymák és az almáspite szagát, amit vacsorára készített. A fekete telefonkagyló várakozóan függött. Laura látta a papucsát a konyhaszekrény alatt. Látta, ahogy Martin megtalálja őket, és végignézi a ruháit a szekrényben, arcát könnyek szántják végig... A fekete telefonkagyló már Laura kezében volt anélkül, hogy észrevette volna. Feltárcsázta a tengerparti ház számát. A fekete vezeték másik végén ott van Martin. Szavai a fekete lyukból ömlenének ki: Hol vagy? A telefonkagylónak füle és szája nőtt, és Laura már várta, hogy rákiált, ráordít. Laura megremegett, gyorsan visszavágta a kagylót a helyére. Amikor a fülkéhez támasztotta a fejét a dudor sajogni kezdett. Laura rámeredt a telefonra, melyből Martin ordító hangja zúdulhatott volna rá. Kihátrált a fülkéből. Laura benézett a fülke üvegfalán. A kagyló csendesen, feketén függött az üveg mögött, elzárva Martint, az éjszakát és a Manhasset-öbölt örökre, mintha egy palackba zárt hajó lenne. Laura megfordult, és elment. Bezárt üzletek mellett haladt el, bent egy-két lámpa őrködött. Már egész későre járt. Merev lábaival sietve gázolt át a járdaszegélyeken, mintha tartana valahová. Egyetlen pillantás nélkül ment el egy újabb telefonfülke mellett. Hogy hová megy? Egy saroknál a zöldre várva egy közeli fát nézett, és megfeledkezett a lámpáról. A kis fának rezegtek a levelei a nyáréji szellőben. A fa legmagasabb ágán túl a telihold vitorlázott az épületek között. A járda burkolata csak egy nagyon kis kört hagyott a fának a földből, levegőből és vízből, de az is tele volt szórva üres cigarettásdobozokkal, újságokkal, üdítőitalos piklikkel, rágóspapírokkal. Laura fáradt szemmel hunyorgott, és körülnézett, mintha csak most döbbent volna rá,
hogy egy kihalt utcasarkon áll, bezárt üzletek mellett. Megdörzsölte a szemét. Sajgott a feje; érezte a dudort a hajában és a varasodást alatta. Melle minden lélegzetvételnél fájt és a lábán a zúzódások olyan érzékenyek voltak, hogy nem bírt hozzájuk nyúlni. Az égbolt előtt egy óra jelezte, hogy elmúlt éjfél. Új nap kezdődött. Laura visszasétált a buszállomásra. A székekbe süppedve ültek néhányan; valahol egy rádió szólt serényen. Laura leült egy sarokba, gyűrűit a tárcájába, műanyag táskáját a lába közé tette. Kissé lehúzta a cipzárat a nadrágján, kihúzta inge hosszú alsórészét és a karja alatti öv alá gyömöszölte a tárcáját. Most már elálmosodott. Hátradőlt, és érezte, hogy a szemét alig bírja nyitva tartani. Egész teste sajgott, annyira fáradt volt. Keze remegett. Álomba merült a székében; nyitott szájjal, hosszú szempillái néha-néha megremegtek. Zúzódásos keze időnként megtapogatta a tárcáját vagy megrándult. A buszállomás falán egész éjszaka tikk-takkolt egy óra. Hajnalban egy férfi felseperte az állomás padlóját. Az ajtó néha kinyílt és becsukódott egy lapkihordó vagy néhány korai utas után. Hét órakor egy középkorú nő jött be, és leült Laura mellé. Laura felriadt, végigmérte az asszonyt, és csodálkozva tapasztalta, hogy nem ismeri fel a Cape Cod-i, vagy a tengerparti házuk hálószobáját. Hunyorgott és a buszállomásra bámult, lassan rádöbbent, hogy nem álmodik. Az állomás mindennapos fényei és színei annyira valóságosak voltak, hogy ránézett az órára, a lábai közötti műanyag táskára, a tárcára a karja alatt.. Új nap köszöntött rá, ám ezt nem tudta volna elhinni a kávészag, az újságcsörgés és a reggeli fényben az út mentén csillogó autók nélkül. A Laura melletti középkorú nő kinyitott egy hatalmas zsebnoteszt, és belelapozott. Sóhajtott, és határozott mozdulattal megragadta az ölében levő papírzacskókat. – A lábam – mondta Laurának. – Tegnap egész nap mentem. Laura szája ki volt száradva. Egy kis kávét szeretett volna. – Fel kellett készülnöm holnapra a férjem születésnapjára. A lányoméknál ünnepeljük meg. Jimmy annyira meg fog lepődni, amikor odaér... Azt hiszi csak azért látogatjuk meg a lányunkat, mert eltört a lába. Akkor tört el, amikor pattogatott kukoricát árult – mondta a nő. Laura hunyorogva egyenesedett fel a székében. – Egy Little League meccsen, amikor a lelátón ment fel, tudja. Laura kinézett a buszállomás ablakán. A nő nem mondta tovább. Laura behunyta a szemét, elbóbiskolt, és sötét vízbe csobbant. Próbálta megmenteni Martint, de az lehúzta őt, ő meg beleharapott a kezébe, rugdosta, belevágott a képébe, hogy lefejtse magáról a kezét. – Nagyjából a második ütéskor – mondta a nő. Sikerült jobban megragadni a két papírzacskót és Laurára mosolygott. – Igen – mondta Laura. A nő kinyitotta az egyik zacskót, és az aljáig beletúrt. – Két helyen tört el – folytatta, de észrevette hogy Laura üres székéhez beszél. Laura elment, hogy vegyen egy jegyet az iowai Waterlooba. Nem volt senki a női vécé előterében. Laura addig folyatta a vizet, amíg az forró lett, és készített magának egy kávét. A falnak dőlve szürcsölte. Egy új nap reggele volt. Merev volt, lába, feje, melle sajogtak. Azonban felhúzta a vállát, és a falnak dőlve mosolygott, élvezte az ízét a saját ételének, amit ő készített magának most, hogy elmúlt az éjszaka. 8.
A sötét iowai mérföldeken keresztülszáguldó eső vékony ezüstcsíkokká változtatta a Greyhound reflektorainak fénycsóváit, és leomlott a szélvédőn. Laura majdnem egészen elöl ült, átellenben két gyerekkel. Egy öreg farmer támaszkodott az ősz buszsofőr ülése támlájának, és két férfi volt még ébren pár sorral hátrább. A többi utas egyetlen sötét, öntudatlan, alvó tömegnek látszott, miközben alattuk egy üres üdítősdoboz gurult föl s alá, végig a folyosón. Laura lehunyta a szemét, fájt a feje. A parókája szűk volt, hullámcsatokkal erősítette a hajához, és már több mint negyvennyolc órája viselte. Megtapogatta a paróka rugalmas tartóhálóját és ásított. Két, buszállomásokon töltött éjszaka. Két, autóbuszülésben átszendergett nap. Lebegett, ringatózott keresztül egy lassú, hétköznapi világon, ahol jegyeket kell váltani, buszokra kell várni és a kerekek forognak, forognak, forognak. – Semmit se hallott – mondta az öreg farmer. Nagy, csontos orra sárga volt a műszerfal fényében. – Mély alvó – vélte a sofőr. Balra és jobbra, jobbra-balra, jobbra és balra – a busz ablaktörlői sohasem mozogtak együtt. Laura nézte ahogy összevissza, elszabadultan lengenek, de széles, sávokban tisztán tartják az üveget. A farmer úgy bámult keresztül rajtuk, mint aki sok esetlegesen, összehangolatlanul működő dolgot látott már annakidején. – Pedig egyenes az az útszakasz, ott Solontól kicsit keletre. Laura egyedül ült a lehúzott sötétítőjű ablak melletti ülésén, himbálódzott, érezte a dohos ruhák szagát. Az átellenben ülő két gyerek pompásan meg volt világítva – felkapcsolták az olvasólámpáikat. A motor hangján túl Laura hallotta az emberek beszélgetését, a gumiabroncsok tapadó surrogását, az ablaktörlő lapátok zörgését. Laura nézte, ahogy az ablakon ferdén lecsurog az eső – valódi eső egy valódi világban, ahol az embereknek valódi nevük van. Ő maga is elég valódinak látszott. Összeszorította a fogát, nézte a gyerekeket, éhes volt. Csak vacsorára volt elegendő a kenyere és a sajtija. Nem költhette el még megmaradt pénzét. Nincs senki az égvilágon, aki segítsen rajta, enni adjon, szállást adjon, mert ő halott. Az esőcseppek patakzottak az ablaktörlő lapátjain. Őrült táncuk mintha szórakoztatta volna az öreget és a sofőrt – mindketten vigyorogtak. – Viccen kívül? – kérdezte a sofőr. A farmer mosolyogva hátradőlt; Laura nézte a ráncos arcot váratlanul kettészelő mosolyt, amely mintha magát a farmert is meglepte volna. – Leszaladt az egyenes útról, be Clay udvarára, körbe-körbe Clay hálószobájának ablaka alatt éjjel kettőkor, és Clay azt mondja, még csak azt se hallotta, hogy az autó nekiütődött volna a kerítésnek, ami a legelője körül van. Kiszakított egy négy méter hosszú darabot. Ugyanazt mondtam Claynek, amit maga mondott nekem, mi a fenét művelt éjszaka, hogy olyan süket volt? Szemből egy vontató ment el mellettük. Az ősz sofőr bal kezét néhány centivel a kormány fölé emelte. Amint mérföldről mérföldre haladtak, Laura látta, ahogy üdvözölte az összes arra elhaladó teherautót és buszt kezét fölemelve pár másodpercig, mielőtt a két nehéz jármű egymástól ötven-hatvan centire elhaladt, hevesen tol kavarva köztük a levegőt. Laura bőre még sós volt az óceántól; a haja pedig ragacsos. Reggelig elüldögélhet egy Waterloo-i parkban vagy pályaudvaron, aztán felszállhat egy Cedar Fallsba menő buszra, és kereshet valahol egy olcsó szobát. Bemegy az egyetemre és megkérdezi. A nyári egyetemnek már valószínűleg vége, de a hivatal talán nyitva van. Laura nézte, ahogy a sofőr felemeli, majd leejti a kezét. Soha senki nem csinálhatja vissza, amit már megtett, nem játszhatja le visszafelé, mint egy filmet. Nem repülhet ki lábbal előre az óceánból, nem hajózhat visszafelé a dokkhoz, nem mehet vissza föl a tengerparti lépcsőn, hogy újra ott– legyen, ahol korábban volt. Nem kaphatja vissza a
nevét és az életét. Csak kirekesztett lehet, élőhalottként létező sérült ember. Iowai eső folyt az ablakon. Laura nézte szemközt a gyerekeket. Az idősebb fiú haja pattogatott kukorica színű volt a fényben, fehér, vajas fénnyel, és úgy csillogott, mint a kristályokról visszaverődő fény. – Mit mesélsz? – kérdezte a mellette ülő kisebbik, fiút. Miután nem kapott választ, hátradőlt és lejjebb csúszott, míg csak a szeme egy vonalba nem került a mellette ülő gyerekével. – Mit mesélsz? – morogta gúnyosan. A kicsi, érzéketlen arcban végül kinyílt a száj, és azt mondta: – Igen – A gyerek erősen összeszorította a kezét. – Van nyolc pici egerem. Az egyiket Minervának hívják. – Hol? – Otthon. De itt is van egy a zsebemben, begombolva. A Greyhound kanyarodott. Laura apró hibákra gondolt: egy nedves lábnyom a padlón... valaki éjszaka fürdik és meglátja a szőke alakot kijönni a vízből két házzal arrébb. Nézte, hogy egy előttük haladó autó hamar eltűnő csíkokat hagy a nedves országúton. Az öreg farmer komoly képet vágott. – Aztán Clay almafái közül kettőt kitört és összeroncsolta a rotációs kapáját meg a boronáját, ami ott kint állt. Aztán a csűrt. Kitolta belőle a szénakazlat. És a rohad ék még akkor se állt meg. Megint beindította és beletolatott Clay régi budijába. Aztán felpörgette a motort, és lefelé száguldott egy keskeny ösvényen, bele a frissen felszántott mezőbe majdnem egy mérföldnyire, míg bele nem ragadt. – Részeg volt – mondta a sofőr. – Biztos – felelte a farmer. Jobbra és balra, balra-jobbra, jobbra-balra és balra és jobbra. Az országút, a hátán egy csíkkal, siklott Laura alatt. A reflektorok és az esőcseppek gyémánt ragyogásában a sofőr keze emelkedett, visszahullott. Sűrű, sötét gabonaföldek itták az esőt az út mindkét oldalán. Valahányszor Laura kiszállt a buszmegállókban sétálni és nyújtózkodni, érezte a fekete föld szagát. A nagyobbik fiú megsimogatta egy egér halottfehér bundáját. Az egér a kalapjában ült, és az arcát meg a fülét tisztogatta csupasz, rózsaszín mancsaival, mintha kezek lettek volna. – Minek voltál a kórházban? – kérdezte a fiatalabbik gyerek. – Balesetem volt – mondta a nagyobb fiú. – Nekem meg a kisöcsémnek. Kirepült az autóból. Még csak ovis volt. – Tenyerébe fogta az egeret, és a szeméhez emelte. Az egér pókhálóvékony bajuszkái folyton mozogtak. – Szörnyen kicsi. – mondta. – Mi történt a testvéreddel? – Meghalt. Laura a nedves utat nézte. Az utolsó Montrose-i délutánján is esett, és ő megállás nélkül bolyongott a kis Cape Cod-i házban, megvadult a felmerülő lehetőségektől: ha Martin bérelne egy csónakot, és ha ő vízbe esne, ha a partig víz alatt tudna maradni, és ha senki se látná meg, és ha eljutna Bostonba, és ha... Minden csak ha. Emlékezett rá, ahogy ott állt a kis asztalkánál a hálószobájukban, ahol fokföldi ibolyái gyönyörködtették csodálatos rózsaszín, fehér, kék, bíbor színeikkel. Ha valóban meg akarja tenni azokat a majdnem lehetetlen dolgokat, amiket eltervezett, akkor lehet, hogy soha többé nem látja azt a házat. Az ibolyák elpusztulnak. Martin észre sem venné, meg sem locsolná őket. Egy kupac barna szemétté aszalódnának. A levelek zöld rozettákként terültek el a ragyogó ibolyák alatt. Mindegyik hajtás csodálatos volt; hónapok óta szoktatgatta a leveleiket karikákba a virágok kis dombocskái köré. Az eső patakzott le a hálószobaablakon. Addig nem tudta, mit kellene tennie, mit tehetne. Aztán kinyúlt és letört egy levelet a hajtásból.
Nem lepődött volna meg, ha a növény felkiált, ahogy eltört. Csak az esőt hallotta az ablakon és a lámpa halk zümmögését. Letörte a következő virág hajtását, aztán a következőét. Az összes levélszárat levágta egy borotvával és becsomagolta nedves gyapjúba, majd nylonba, és berakta az egészet a borotvával együtt egy kis dobozba. Két zacskót megtöltött virágfölddel és humusszal, aztán a leveleket és a zacskókat a táskája aljára a ruhái alá rakta, elrejtve a kis, titkos kertet. Akárhol is talál otthonra, új növények fognak nőni mindegyik levélből. Aznap éjjel, amikor Martinnal ágyba bújtak, az utolsó dolog, amit látott, a virágtartó volt az ibolyákkal. Letört hajtásaik azt jelentették, hogy elmegy, ha tud, hogy el akar menni, hogy ez nemcsak álom. Most a levelek itt vannak az ölében egy nylon zacskóban. Az eső csíkokat húzott a busz ablakaira, ahogy a szél fújta. Már vagy öt mérföld óta nem szóltak semmit a busz elején. Az öreg elrévedt a sofőr válla fölött; a sofőr az utat nézte. Végül megkérdezte a sofőr: – Mikor vette észre Clay, hogy valami nincs rendben? – Reggel ötkor. – A farmer arca megint vigyorba rándult. – Clay felkelt és látta, hogy egy lyuk van a kerítésben, és a szénakazal kint van az udvaron. Egy órával később, amikor épp fejt, jön a kölyök és kéri, hogy húzza már ki onnan a mezőről. Ekkor a Laura mögött ülő két férfi hangosan fölnevetett. A farmer úgy nézett hátra a válla fölött, mintha csak most venné észre, hogy ott vannak. Szemén megcsillant a műszerfal fénye. – Na ja – mondta hátradőlve, s a karját összefonva. – Azt mondta, eltévedt. – A férfiak erre harsogó nevetésben törtek ki. Az öreg egy gyors pillantást vetett rájuk, és mélyebbre süppedt az ülésben. A kisebbik fiú azt mondta: – Lehet kapni ketrecet a filléres boltban. Csak egy kicsi kell neki egy kerékkel, amin futhat meg vécépapírból egy guriga, amiben alhat. Újságpapírt nem szabad a ketrecbe rakni. Összevizeli, összekeni magát vele, aztán túl sokat tisztogatja magát és megbetegszik. – Biztos, hogy van több kisegered? Biztos vagy benne, hogy ez nem fog hiányozni? – kérdezte a nagyobb fiú.. Útitársa komolyan bólintott. – Van egy biztostűm. Tedd a zsebedbe, és tűzd össze a zsebed száját. – Rábámult a mellette ülő fiúra. – A földbe tették a testvéredet? – Igen. Az egér egyre próbált kimászni a nagyobbik fiú ingzsebéből. – Az esőben? – A kisfiú szeme kerekre nyílt. Az idősebb fiú visszanyomta az egeret, valahányszor az elérte a zseb tetejét. Útitársa abbahagyta a bámulást és próbálta kiakasztani a biztostű sarkát farmere zsebének széléből. – Nem – mondta a nagyobb fiú kis idő múlva. Szép napsütéses idő volt. A buszban felgyulladtak a lámpák. Utcai lámpák pislogtak be a vizes ablakokon. – Waterloo – mondta monoton, éneklő hangon a sofőr vezetés közben. A farmer még mindig előre bámult a sofőr válla fölött. – Tudja, hogy amikor a seriff úgy nyolc körül odaért Clay farmjához, milyen váddal tartóztatta le azt a kölyköt? – Nem. Mivel? – kérdezte a sofőr, s közben befordult a Greyhounddal egy sarkon, és a járdaszegély mellé állt. Kinyitotta az ajtót, aztán odafordult az öreghez. – Gondatlan vezetés és a jármű feletti uralom elvesztése. – A kirobbanó nevetésben még a buszsofőr is szélesen elvigyorodott. – Alkoholnak nyoma sem volt rajta akkorra. Az öreg elállta a kijáratot, és hatásszünetet tartott, mintha nagy poént mondott volna. – Két hónapjába került Claynek, míg rendbe tudta tenni a farmját. De a kölyök állítja, hogy semmire se emlékszik, ami akkor éjszaka történt. Ha nem lett volna feldúlva a farm
és összetörve az autója, senki nem vette volna észre azt se, hogy egyáltalán történt valami. – Nevetve, vigyorogva szállt le a buszról, a vállát egyenesen tartotta, állát felszegte. Az eső majdnem teljesen elállt. A kövezeten fejjel lefelé ragyogott a Bár és Kávéház neonreklámja. Laura lemászott a nedves járdára, és követte a sofőrt a pályaudvarra, aki egy halom dobozt vitt magával, így háttal ment be az ajtón. – Szevasz, George – köszönt a pultnál ásító férfinak. – P. R. veled jött? – kérdezte George. Kövér férfi volt, és pocakjával olyan közel tolatott az ablakhoz, ahogy csak tudott, hogy kinézzen rajta. – Ja. Mennyi ideje van még hátra, nem tudod? – Két-három hónap, úgy hallottam. – Meglátszik rajta? – Dehogy – mondta a kövér. – Meséli a sztoriját a részeg sofőrről a Clay farmjánál. – Nem hagy ki egy szót sem – mondta az ősz buszsofőr. – Színpadon lenne a helye. – Kifelé menet elhaladt P. R. mellett, vállon veregette, felmászott a buszba és becsukta az ajtót. Laura kifelé nézett a buszpályaudvar ablakán. Az öreg farmer nézte az elhúzó buszt és a benne elsikló arcokat; csak egyvalaki maradt az utcán. A busz csíkosra festette a nedves úttestet az ablakain kiáradó meleg sárga fénnyel, de az oldalára festett sovány, szökellő agár a messzeségek felé fordította orrát. Az öreg csak állt ott, nézte a buszt, mígcsak látta. Az távolabb befordult egy sarkon; hátsó ablaka még megcsillant, és már el is tűnt. Laura távolról hallotta, ahogy egyre nagyobb sebességre kapcsol. És az öreg egyedül állt a hosszú, csillogó, fényesen kivilágított, kihalt utcán. 9. Másnap délután Ben Woodward nézte, ahogy Laura átjött a Seerley Boulevardon a vadalmafák alatt, amint kissé mereven lépdelt az árnyékban, majd a napon, aztán a juharfák árnyékában Ben utcájában – egy nagy, műanyag táskát cipelő barna nő. Jó mellű, de egyébként csupa csont nő. A napfény csillogott rövid haján. Amikor meglátta Bent, elfordította a fejét. Ő meg rátolta a fűnyíróját – a zajos Sears monstrumot – egy földkupacra. A nő megnézte a szomszéd házon a házszámot, aztán fölment a lépcsőn, és becsöngetett Mrs. Nepper ütött-kopott verandaajtaján. Ben folytatta a fűnyírást; nem vette észre, hogy ott már az előbb lenyírta. A mirtusz-bokrok között hevert egy megsárgult, összetekert Cedar Falls-i Citizen. Ben fölvette, és olvasni kezdte a kéthónapos iowai híreket. Mrs. Nepper odajött a rácsos előszobaajtóhoz, és kiszólt a barna nőnek: – Jöjjön be, jöjjön csak be. Amikor végzett a ház előtt, Ben bement a házba és a nappaliban a széken heverő piszkos ruhákat nézte. Egy üres sörösdoboz fityegett Shakespeare mellszobrán. Egy idő után észrevette, hogy egyik ablaktól a másikig cirkál a háznak a szomszéd felé néző oldalán. Mrs. Nepper az emeleten tartotta a kacatjait és ki szokta adni a földszintet. Végül Mrs. Nepper kijött, megállt a bejárati lépcsőn, és a veranda rácsán keresztül beszélt. – Hát akkor megegyeztünk – mondta. – A telefont hagyja az én nevemen, akkor nem kell fizetnie az újrabekötésért. Havonta kifizetheti nekem. A sikátorban gyűjtik a limlomot. És lejjebb a College Streeten van a busz, ami a bevásárlóközpontba megy. – Mrs. Nepper úgy ismételgette magát, mint egy kakukkos óra kakukkja, és fehér haja csomókban verdesett barnára cserzett öreg arca fölött. Ben hallotta, ahogy három saroknyira lévő
saját háza felé mentében is mondja, hogy „limlomot a sikátorban" és „lejjebb a College Streeten". Ben nem tudott nyugodni. Kiment a konyhába, amint meghallotta a barna nő hátsó verandaajtajának nyikorgását. A nő a sikátor felé ment. Még lenne ideje lemosni az izzadságot az arcáról és kimenni köszönni. Nézte a nőt, ahogy jött visszafelé a gyomokkal vastagon benőtt ösvényen. A nő úgy néz ki, mint aki félholt az éhségtől, de a szeme nagyon kék. A felső ajka teltebb, mint az alsó. Ben ismét hallotta a hátsó verandaajtó nyikorgását. Ben belenézett a konyhai tükörbe. Mondhatná, hogy Tudja, mit... nézzünk még egy színdarabot az Old Creamery Theatre-ben? Jövő héten? Előbb egy vacsora? Ujjaival végigsimított homlokába hulló göndör fürtjein. Meg kellett néznie a „Candide" jelmezeit, és fel kellett skiccelnie néhány változtatást. Leült az íróasztalához, és hallgatta a légkondicionáló hangját: pft-pft-pft. Mrs. Nepper hátsó verandája egy hátsó udvarra nyílt, amit nappali liliom, lángvirág, fűcsomók és funkia zöld legyezői borítottak. Az ajtót falként vették körül az orgonabokrok. Amikor Laura kijött, elrejtőzve ebben a zöldben, észrevett egy szűk ösvényt, ami az orgonabokrokon vezetett keresztül. A bokrok átterjedtek egy vörösfenyő kerítésen keresztül egészen a szomszéd házig, ami ugyanolyan régi volt, mint az övé. Nemrég gyerekek játszhattak a titokzatos ösvényen; makk edénykék hevertek a poros csapás szélén. A szomszéd öreg háznál volt egy garázsnak használható istálló, az ő házához egyáltalán nem volt garázs. A hátsó udvarok pázsitja és virágágyai egészen a sarokig egyformán szépek voltak. Az ő udvara volt az egyetlen elgazosodott. A Seerley Boulvard-ra néző sarki ház hátsó ajtajából végig lehetett látni az ó udvarán. Az ajtó fölött olyan boltív volt, mint egy fehérre festett szemöldök, Az ajtó előtti simára nyírt gyep egy krizantémokkal teli virágágyat vett körül. Laura visszament a konyhába, hibbantnak érezte magát, ahogy bolondul vigyorgott az öreg konyhára, a hűtőszekrényre, a tűzhelyre. Egy egész lakás! Ő ezt nem engedhette volna meg magának, de Mrs. Nepper azt mondta: „Engedek a lakbérből, mert maga fogja kifesteni". ó narancssárgára festené a konyhafalat, a farészeket mind krémszínűre, meg az asztalt és a székeket is. Az udvaron volt egy csomó páfrány. Ültetett néhányat a hátsó verandán talált virágtartókba, és kiakasztotta őket a hosszú konyhaablakba. A tűzhelyre, a mosogatóra és a hűtőszekrényre vastagon rá volt száradva a mész és a zsír. A mosogató alatt talált tisztítószert, acélgyapotot, három fél üveg sampont, meg egy csomó rongyot és egy pár gyapjúkesztyűt, ami pont jó volt neki. Azonnal hozzáfoghatott a munkához. Feltételezte, hogy a hálószobája valaha ebédlő lehetett. Egy kis fürdőszoba volt leválasztva belőle az egyik végén. A fürdőszobát krémszínűre, a hálószobát sárgára, a nappalit aranyszínűre festi majd. Mennyi család töpreng azon, mit csináljon egy ekkora kihasználhatatlan hallal? Azt nevezte ki dolgozószobának. Tölgyfalépcső kanyarodott fölfelé, és egy bezárt ajtónál ért véget. Laura látta Mrs. Neppert fölmenni a szomszéd régi ház lépcsőjén. – Hello! – hallatszott egy férfi hangja, miután becsengetett. Egy férfikéz nyitott ajtót Mrs. Neppernek. – Nem akar bejönni? – Most épp nem. Nagyon sietek – mondta Mrs. Nepper. – Elmentem és elfelejtettem ezt, amikor a szomszédban lévő lakásomat kiadtam. Van egy meghívásom a maga számára. – Egy borítékot lobogtatott. – Micsoda rohanás! Az unokahúgom esküvője. – Éles hangja behatolt Laura nyitott ablakán. Laura továbbment, nem hallgatózott. Észrevett egy darabka papírcsíkot a falon; a diákok mindig, mindent teleragasztanak poszterekkel, mondta Mrs. Nepper. Amikor Laura lehántotta a száraz, megsárgult papírt, egy barna téglalap maradt a helyén. Minden
helyiség koszos volt, a falak összecsikarva, leverve, de neki van elég ideje és a lakbér olyan alacsony, hogy egy hónapot már ki is fizetett előre. Az összes szoba az övé. – Óh! – mondta „négy-szoba-plusz-fürdőszobá"-jának, elmosolyodott, és szélesen kitárta karjait. A hálószobája sárga lesz. Dupla réz ágyán a lepedők kopottak voltak, de tiszták, ugyanúgy, mint a fürdőszobában a törülközők. Övé volt az üres konyhaszekrény összes fiókja, mint ahogy a vállfákkal teli gardrób is. Végül levette parókáját, kifonta ragacsos, sós haját, és fényűző módon a fejét dörzsölte, még akkor is mosolyogva, amikor megérezte a sebet, ahol a fejét bevágta a tengerparti ház ajtajába. A fürdőkádja karmos lábakon állt, és furcsa zuhanyozója volt: egy fémgyűrű a plafonon, és körben függöny. Minden piszkos volt, de működött. A vécé szabályos gurgulázással öblített. A vízcsapok meleg és hideg vizet is adtak. Ki lehetett mosni a ruhákat, és meg lehetett fürdeni, samponnal. Hallotta Mrs. Nepper hangját: – Emlékszik rá, ugye? Az ön Emberi Kommunikáció tanfolyamára járt múlt ősszel. Karen Birtch. – Igen, de nem hiszem, hogy... – El kell jönnie. Nemrég költöztek a városba, nincs sok barátjuk, legalábbis annyi nincs, hogy megtöltsenek egy templomot, és rokonunk sincs túl sok. Jönnek a bridzspartnereim, és Laura Pray, az új lány. Látta már őt? Épp most vette ki itt a szomszédban a lakásomat. És azt akarom, hogy ön is eljöjjön. – Hát... – mondta a férfi. – Újak a városban, nem sok mindenkit ismernek, és nekünk nincs... – Igen – mondta a férfi. – Igen, örömmel elmegyek. – Tudja, én mindig úgy gondolok az esküvőkre, mint olyan kedves, jószomszédi dolgokra. Tíz harminckor lesz délelőtt, amikor még nincs az a nagy forróság. – Mrs. Nepper elköszönt, kétszer is, aztán azt ismételgette, hogy „tíz harminckor", meg „jószomszédi", ahogy ment lefelé az úton. Először kitakarítani a fürdőszobát. Laura hátrakötötte a haját egy konyhában talált ronggyal, és a zuhanyzó függönyét beáztatta a kádba. Amikor letérdelt és a padlót súrolta, kis, sárga tócsák jutottak eszébe: egy vizelettel összefröcskölt vécéülőke és vécéoldal. Aztán fölnevetett térdepeltében. Amikor az első férjem meghalt, és a barátaim kérdezték, nem akarok-e újra férjhez menni, azt feleltem: okos ember nem követi el kétszer ugyanazt a hibát. Végül Laura kihátrált a fürdőszobából. A lába úgy fájt, hogy a kilincsbe kellett kapaszkodnia, hogy lábra tudjon állni. Acélgyapottal szedte le a megsárgult viaszt a linóleum eleven, fekete és krémszínű négyszögeiről. A zuhanyzó függönye tiszta lett és már száradt, és tiszta lett a mosogató, a vécé, a kád is – ezután már senki más után nem kell a koszt eltakarítani, csak saját maga után. Laura föl s alá járkált csendes szobáiban. Festőecsetek... egy henger... gipsz... smirgli... ha sikerül munkát találnia, lesz egy kis pénze. Mrs. Nepper megveszi a festéket. Kinézett az ablakon az elülső verandán lévő hintára, ami láncokon lógott. Páfrány, mirtusz, gyöngyvirág nyílt a veranda körül. Fönt nem lakott senki. Egy jókora háztömbnyi zöld park szolgált udvarként bejárata előtt. A nő ablakain olcsó csipkefüggönyök voltak, amik libegtek egy kicsit, mozogva a késő délutáni szélben. Ben újra a tükörbe nézett, majd járkálni kezdett ablaktól ablakig. Lezuhanyozott, ivott egy sört, és ismét azon kapta magát, hogy ablaktól ablakig cirkál. Laura járkált oda-vissza, oda-vissza, aztán megállt, táncolt a nappali szőnyegén, és nevetett magán. Megragadta műanyag táskáját, és kiborította az ágyára. Vasárnap éjjel merült el az öbölben. Most szerda van, és ő kicsomagol az iowai Cedar Fallsban: a szemöldökceruzáját és a rúzsát az egyik fiókba, a parókáját egy másikba, az ibolya-leveleket és az ültetéshez szükséges eszközöket a konyhába, nedves ruháit a
fürdőszobába tette. Sampont szórt a fürdőszobai mosdókagylóba, és kimosta a Manhasset-öböl sós vizét az ingből, nadrágból és a fekete bébi-dollból. – Ne! – sikított egy gyerek a hálószobaablak alatt. Laura nem látta, az orgonabokrok sűrűje eltakarta, de a dulakodást és a sírást hallotta. – Én az anyád vagyok! – mondta valaki méltatlankodva. Énekes kabócák ciripeltek a magas, forró fák tövében. Laura Pray biztosan vacsorázik, gondolta Ben, és berakta vacsoráját a mikrohullámú sütőbe. Hátha kiviszi majd a szemetet utána. Ben a konyhában evett, hogy meghallja a nő hátsó ajtajának csikorgását. Hét óra körül meg is hallotta. Gyorsan leöblítette kezéről a mosogatóvizet, és a konyhai tükörben megnézte, hogy áll a haja. „Isten hozta a szomszédságban", mondhatná. „Ben Woodward vagyok. Az egyetemen tanítok". Nézte a nőt, ahogy körbejárja a hátsó udvarban a limlomokkal teli dzsungelt. Nem volt lebarnulva, és télen olyan fehér lehet a bőre, hogy valószínűleg szinte kéknek látszik. Az orra talán túl hosszú ahhoz, hogy csinos legyen, és a szája kicsi, de összességében szép, illetve az lehetne, ha nem lenne olyan sovány, és nem látszana olyan fáradtnak. Köszönöm a szívélyes fogadtatást, válaszolhatná a nő. Boldogan elmennék önnel vacsorázni és színházba. Az ajtó becsapódott a nő mögött. Ben haragosan nézett a mosogató fölötti tükörbe, befejezte a mosogatást, kicsit tornázott, aztán ment a dolgozószobájába, hogy tovább dolgozzon a Candide-on. Egyedül van a saját házában. Ez nem is olyan rossz. Ez jó. Ez elég neki. Egy egyetemi állás, stabil életút, pénz a bankban, és nincs asszony, hogy azt mondja: „Ne. Most ne. Még ne". Ben nézte a libegő csipkefüggönyöket, azon az ablakon, ahol valószínűleg a nő nappali szobája van. Laura kibújt a szandáljából, és lefeküdt az ágyára, kezét-lábát a szoba négy sarka felé nyújtotta. Úgy meredt fölfelé, ahogy egy tengerparton rothadó hulla meredhet. Könnyek szöktek a szemébe. Az anyja most azt hiszi, nem maradt egyetlen gyermeke sem... senki, aki felhívná minden szombaton délután négykor. Nagy, undok hazugságok tornyosultak Laura fölé, mint az öbölben a hullámok. Emberek sírnak a halála miatt. Gyászolják, elhagyatottak és keresik. – Aljas vagy! – visította valaki Laura hálószobaablaka alatt. – Megyek haza! Laura a plafont nézte. Foltos. Akárcsak az ő keze, a lába, a melle is. Csikorgatta a fogát. Ha egyszer a zúzódásai elmúlnak, akkor többé már nem lesznek, és vehet föl sortot és rövidujjú inget is. Már három éjszaka, hogy nem feküdt ágyban. Még mindig sóval volt bevonva a bőre, a haja ragadt tőle, de most már moshatta a saját haját – nincs többé szépségszalon. – Ki segíthetne rajtam? – kérdezte hangosan. Ruháit az ágyra tette, és belépett kicsi, tiszta zuhanyzó-sátrába a kádba. – Ennél jobbat nem is tehettem volna – mondta, és beszappanozta magát mindenütt samponnal, úgy, hogy az Atlanti-óceán utolsó nyomai egy fehér örvényben tűntek el a lefolyóban. Amikor belépett a Keresztyén Leányok Egyesületének úszószövetségébe, minden ízében reszketett. A nők felvidították, megtanították rá, hogy egyszerre csak egyet lépjen, aztán a következőt. Először hányingert kapott; Joe-t látta elmerülni az uszoda medencéjében, és közben saját visítását hallotta. Mégis rávette magát hetente háromszor, émelyegve és remegve, és egyre mélyebbre tudott merülni. Egy nap aztán elmúlt a félelme; a kék víz szinte a karjaiban tartotta őt, és ő újra és újra végigúszta a medencét mint egy megvadult gép, miközben a többiek mind éljeneztek és tapsoltak.
Miután nedves haját befonta, megnézte a tisztító-eszközöket a mosogató alatt. Csak egy kevés pénze maradt; a leglaktatóbb és legolcsóbb ételt fogja enni: zabkását és szárazbabot. Amikor kicsi volt, a családja néha hetekig azon élt. A hűtőszekrényben volt egy üveg ketchup, a kamrában pedig egy doboz só. Nem kell senkitől pénzt könyörögnie. Senki nem fog belenézni a bevásárlószatyrába, amikor hazaér. Kicsomagolta a fokföldi ibolyák leveleit; még mindig éltek és zöldek voltak, de már nem sokáig bírták volna. Már majdnem hányingere volt az éhségtől. Kiszórta az asztalra papírdollárjait, és az aprót is. A College Square-i bevásárlóközpont csak egy mérföldnyire volt, lefelé a University Avenue-n. Laura nedves hajfonataira húzta a parókát, és kicsit felborzolta. Ismét barna nő lett. A neve Laura Pray. Eléggé úgy hangzik, mint Laura Gray, úgyhogy oda fog figyelni, ha szólnak hozzá anélkül is, hogy gondolkodnia kellene rajta. Laura Pray fogta a pénzt, amennyije volt, és megindult a járdán, melynek minden repedéséből fű nőtt. Megállt, hogy egészében megnézze a házat, ami az övé lett, holott úgy képzelte előtte, hogy egyetlen szobában fog lakni, és egy rezsón fog főzni. A háza négyzet alapú volt, egy nagy, rácsos verandával az elején; magasan állt egy kis dombon, kilátással a parkra, amit beárnyékoltak, és majdnem teljesen el is takartak a fák. Az egyik oldalán egy téglaház állt. A másikon egy vörösre festett épület tornyosult a sarki telken, bejárata a Seerley Boulvard-ra nézett. Felfogta a Seerley-ról jövő forgalom zaját, de volt helyette saját zaja – vad, rockzene harsogott az egyik emeleti ablakból, ahogy elment mellette. Ben nézte, ahogy megy. Laura Pray. Rövid, sötét haj. Ő a szőkéket kedvelte. Sokáig látta maga előtt még annak idején Deborah fényes haját, mire ki tudta törölni az emlékét. Hosszú, lecsüngő, selymes haj. Ben bámulta a távolodó Laurát. Addig nem ismerte azt a gyomorszájonvágás-szerű befejezést, amikor a nő hátat fordít, és azt mondja: Nem te. Egy másik. Laura Pray. Nézte, ahogy eltűnik a Seerley Boulvard sarkán. A feneke alig látszott a nadrágban. Valakinek etetni kellene őt jó, tápláló ételekkel. Sóhajtott, és a Candide-beli öregasszony vázlatára nézett, akinek csak fél fara volt. Valaki levágta a másik fél fenekét, amikor még fiatal volt, és nehezen lehetett élelemhez jutni. Senki sem felejtette el ezt a Voltaire-i részletet, így a kosztümjének az egyik oldalon ki kell dudorodnia hátul. Saját háza van, és jó kis állása. A barna nő függönyei mozogtak az esti szélben. 10. Másnap Laura egy férfit pillantott meg, aki a szomszédos, zsindelyes téglaház hátsó udvarán a füvet nyírta. „Ben Woodward", ahogy Mrs. Nepper mondta neki. „Professzor az egyetemen". Vörös haja volt, mint Joe-nak, csupasz mellkasát aranyló-vörös szőr borította, és hosszú lába volt, szűk farmerben. Laura a függöny mögött állt. Csak melltartó és egy pici bikini-nadrág volt rajta a konyha mennyezetének lemosásához készülve, mivel vigyáznia kellett a ruhájára, és nagyon meleg is volt. Ben Woodward magas volt, és úgy nézett ki, mint egy favágó, nem úgy, mint egy egyetemi tanár. Szögletes volt, és nehézkésen lépdelt nagy lábaival keresztül az udvaron. Most egy fa alatt állt, vállait felhúzta, erre-arra fordította a fejét, mint akinek elmerevedett a nyaka. Laura nézte őt, s közben nagy öklök jutottak eszébe, s az érzés, hogy valaki maga alá szorítja... A férfi almafáját is megnézte. Ben Woodward a földön heverő almákat rugdosta; Laura szinte hallotta a káromkodását. Biztosan a füvet akarja nyírni és a lehullott almák útjában vannak. Laura szájában összefutott a nyál. Almaszósz. Sült alma.
A fogát csikorgatta, és a férfi szomszédban álló házára koncentrált. Nem olyan régi, mint az övé, de azért elég öreg. Hollandi teteje van, vörös zsindelye és tégla eleje, a kontúrjai fehérrel vannak kihúzva, ettől úgy néz ki, mint egy gyerek krétarajza egy istállóról. Lehet, gondolta Laura éhesen, hogy ez egy vörösesbarna csokoládéval bevont torta, a rétegek közül kicsorduló fehér cukormázzal... Nem látott nőt se bemenni, se kijönni. Laura járkált, egyik ablaktól a másikig. Lehet, hogy Ben Woodwardé az egész ház, fönt is, és lent is. Egyedül élne? Igyekezett úgy nézelődni, hogy öt ne lehessen látni. Az elülső ablak párkányára támaszkodva a csipkefüggönyön keresztül nézte a zöldellő Seerley Parkot. – Hazaváglak! – kiáltott egy kislány, amint elfutott Laura előtt a járdán. – Hülye liba! – kiabált egy másik gyerek. Egy kisfiúcska totyogott utána, rövidnadrágját kicsit lehúzta a nedves pelenka. Laura sóhajtott, és arra gondolt, hogy Ben Woodwardnak biztos van légkondicionálója. Neki még egy ventillátora sincs. Az izzadtság csöpögött az arcáról. Visszament, és addig mosta a ragacsot a konyhai plafonról, míg a csuklója bele nem fájdult. Leszállt a kis állólétráról, amit Mrs. Nepper adott neki kölcsön, és föl-le járkált a nappaliban. Az emberek a park körüli házakban finom vacsorákat főznek. Látta egy szelet hús rózsaszín szaftját... kövér, belül még gőzölgő sültkrumplit tejföllel, ami beleissza magát... csokoládéfagylaltot gyümölccsel és tejszínhabbal, amit vastagon beborít a forrón ráöntött és rádermedt karamellaréteg. Nincs pénz. Nincs más étel, csak zabkása és bab. Felkapott egy konyhakést, és bal kézzel elkezdte vakarni a tűzhelyről az ódaégett ételmaradékokat, és közben Mattin nagy keze járt az eszében, ahogy megváltott, és már nem a cirógató ujjakat, hanem a nehéz, csontos öklöt érezte... a sherrytől ragacsos borospoharakat már nem látta a férfi, nem tudott magának tölteni. A szomszéd férfinak biztos bőven lesz mit ennie, amikor befejezi a fűnyírást... Nincs saját háza, jogosítványa, se társadalombiztosítási száma. Könnye lefolyt a szája szélére. Egy régi újsággal szedte föl a ragacsos barna masszát a tűzhelyről; a grillsütő nem fog normálisan forogni, hacsak nem talál egy darab drótot, amivel a keretéhez rögzítheti. Gyerekek kiabáltak a nagy, zöld parkban. Hallotta, hogy Ben Woodward beindítja az autóját az öreg csűrben. Lehet, hogy egy jót vacsorázni megy a barátaival, vagy a szeretőjével. Nézik az étlapot... Laura vakarta a ragacsot a tűzhelyről, aztán tisztítószerrel csinálta. Kezdett majdnem újnak látszani. A súrolóportól tüsszögve bement a nappaliba pihenni. A csipkefüggönyök és a fa árnyéka változékony, hideg, víz alatti hangulatot adott a szobának. Az asztal régi volt, de Laura tett rá egy áttetsző üvegbe margarétát. Megint elkezdte mosni a konyha mennyezetét. Föl-le mászkált a létrán, és hallotta, hogy Ben Woodward beáll a csűrbe, és arra gondolt, hogy talán csúnyácskává kellene tennie magát, akkor senkit sem ölnének meg miatta. Halált hordozott maga körül, mint egy régi filmben az a szőke nő, aki kihúzta a biztosítószeget a kézigránátból, kigombolt blúza alá tette, és átsétált az ellenséghez. Laura sóhajtott egyet, és súrolta tovább a festéket, míg csak a csuklója meg nem fájdult és a plafon kész nem lett. Aztán lezuhanyozott, és kiült a bejárati verandára a hintába, a láncok halkan nyikorogtak. Megpróbált nem gondolni marhahúsra, süteményre, csirkére, hanem az autókat nézte, amik a Seerley-n mentek az egyetem felé, néhány saroknyira. Gyalog is el lehet menni a bevásárlóközpontba, a postára, a könyvtárba, egyetemi előadásokra, koncertekre, színházba – nincs szüksége autóra. Postára sincs szüksége. Minden köteléket elvágott. Az anyja most magányosan fekszik, arra gondol, hogy már egyetlen gyermeke sincs, senki sem fogja felhívni szombat délutánonként. Laura azon
kapta magát, hogy a veranda rácsán, kívülről a sarkokban összegyűlt gallyakat és juharmagokat bámulja. Sóhajtott, és nézte a szép zöld Seerley Parkot. Senki sem figyelte arra várva, hogy valami hibán kaphassa. Nem fogják kirugdosni éjszaka a saját ágyából csak azért, mert valaki őrült és részeg, így hát kinyújtotta merev lábát, hintázott a verandán, és nézte a zöld füvet meg a fákat. Elment megnézni az orgonasövényt, ami szív alakú leveleivel alagutat alkotott Ben Woodward kerítése mentén. Két mókus élt a toronymagas örökzöldben, a verandája mellett. Éjszaka egy bagoly volt ott. Most a vad zene dübörgése felhangosodott a Seerley-re néző régi, vörös házból. Laura becsukta a konyhaajtót, hogy kizárja a ricsajt. Várta a vacsorája; ketchuppal leöntve tálalta föl a babot. Talált néhány gyertyacsonkot, így libegő gyertyafényben ette a babot, csendben, csak a park egyenletes susogása hallatszott, és néha gyerekhangok vagy autógumi surrogása, amint egy autó elhaladt. Laura a mosogatóban hagyta a tányérját, feltette a parókáját, leoltotta a villanyt, és senkinek nem kellett megmondania, hová megy és mikor jön vissza. A fák alatt közeledett a nedves, illatos éjszaka. Merev lába most nem fájt annyira, de még beletelik egy kis időbe, míg futni tud, és tornacipője sincs. Laura olyan gyorsan ment, mintha Joe-val tartott volna lépést, nagyokat lépve. Helen Tyler és Edna Grant, egy utcai lámpa alatt állva a Seerley Boulvard-on, nézték, ahogy Laura gyorsan átvág az utcán a park fái alatt. – Laura Pray a neve – mondta Edna. – Előre fizetett, azt mondta Grace Nepper. Az egyetemen kapta Grace címét. Tényleg egyszerű és helyes lány. Helen a spánieljét nézte, ami az Edna uszkárját szagolgatta. – Úgy néz ki, mint aki megszállottan diétázik... csupa csont. Dolgozik valahol? – Nem úgy néz ki. Grace mondta, hogy kérdezte tőle, nem tudna-e valakit, aki fizetne neki, hogy mosson rá, főzzön, vagy valami ilyesmi. Vagy akár gyerekre felügyelne. Félénk és ijedős, azt mondja Grace. Talán tönkrement a házassága. – Mi lenne, ha Hazel George Channingnek dolgozna? Azután a szörnyű baleset után még csak enni sem tud egyedül, és nem beszél. Nehéz félnapra bejárónőt találni. – Valakire szüksége van – mondta Helen, megrántva Brownie pórázát, hogy hagyja már abba azt az utálatos szaglászást. – Majd szólok Grace-nek, vagy lehet, hogy már ő is gondolt rá. – Muriel Braun haldoklik, azt beszélik. – Jack Shaeffer cukorbeteg lett. A fánkoktól, amiket minden áldott reggel megevett az Eagle Grillben. – Mary még most is megeszik hetente három font vajat, és a lábai olyanok, akár a cementtel teli zsákok. Edna uszkárja a lába köré tekerte a pórázát; rá kellett csapnia a retiküljével, hogy kitekeredjen belőle. – Ez a Laura Pray azt mondta, hogy szeretné kifesteni az összes szobát, egyszerűen ő akarja megcsinálni. Grace ad majd pénzt a festékre, amikor megkapja a havi csekkjét. – Nagy szerencséje van a bérlőivel – mondta Helen. Már mindkét kutya kedvére körülszaglászta a lámpaoszlopot. – Ideje hazamennem. Nagy amerikai szöcskék ciripeltek hangosan, mintha bendzsók éles hangja szólna. Gyerekek bicikliztek a Seerley-n a Ray Edwards uszoda felől. Laura megtalálta Mrs. Nepper házát, becsengetett. Mrs. Nepper egy hosszú háziköntösben, fejére csavart törülközővel jött ki, és mondta, hogy épp most mosta meg a haját. – Nem akarok bemenni, biztosan sok dolga van – mondta Laura. – Csak gondoltam, hátha talált nekem valami munkát. – Találtam, igen, találtam. Épp megmostam a hajamat. Jöjjön csak be – mondta Mrs. Nepper ragyogva, és nyitva tartotta Laurának a szúnyoghálós ajtót. A kis nappali szoba tiszta volt, de lakója telezsúfolta mindenféle kacattal. Volt ott váza a poros
örökkévalóságból, örökké mosolygó, nagy szemű gyerekek abroncsszoknyás hajadonokkal – bekeretezve. – Igen, az állás magának. Találtam, igen, találtam. Odatessékelte a sovány Laurát egy kikeményített csipketerítővel leterített székhez, és megkérdezte, nem kér-e egy kis fagylaltot és süteményt? Laura azt felelte: – Óh, igen, köszönöm! Mrs. Nepper azt mondta, hogy megy, tesz valami jobbat a fejére és hozza az édességet. Mrs. Nepper süteménye zablisztből volt, de Mrs. Nepper három kanál fagylaltot pakolt Laura tálkájába. – Desszertet nem ettem vacsorára – mondta Laura, és ez igaz is volt. – No, és a munka magának – mondta Mrs. Nepper. Most egy virágos kendő volt a fején, és egy darabka papírt lobogtatott. – Hazel George Channing az. Az angol nyelv tanára volt az egyetemen egész életében, és épp visszavonult, amikor az a szörnyű autószerencsétlenség érte ott Minonától nyugatra. Hazel George Channing. Soha nem volt férjnél, de van egy tanítványa, Ellen Garner, aki vele él. Ellen Garner... kedves, mindennapi lány. Hazel épp vissza akart vonulni, az angol nyelv professzora volt. Szüksége van valakire, aki mindennap délben elmegy hozzá, kicsit kitakarít, mos, elkészíti az ebédet meg a vacsorát, és megeteti. Tizenkettőtől hatig, és ő aztán jól fizet. – Pont olyan munka, amilyenre szükségem van! – kiáltott föl Laura, és Mrs. Nepper most először látta mosolyogni. – Mikor kezdek? – Hétfőhöz egy hétre, négykor. A beteglátogató nővér ott lesz, amikor maga megy és majd elmagyarázza a dolgokat. Takarítani, kimosni, vacsorát készíteni, munka tizenkettőtől hatig; bajosan találna mást, aki ilyen munkát adna. Borzasztó autószerencsétlenség. Aztán majd találkozik Ellennel, majd vele beszél a pénzről. Itt a cím. Megígértem Ellennek, hogy felhívom, ha maga vállalja a munkát. A fagylalt és a sütemény elfogyott. – Nagyon hálás vagyok – mondta Laura. – Nem is tudom, hogyan köszönjem... – Ne is próbálja – mondta Mrs. Nepper. – Mit is mondott, hová valósi? Férjnél van? Nem tudtam mit mondani Ellennek. A fagylalt és a sütemény édes íze még Laura szájában volt, és Mrs. Neppernek joga volt kérdezni, Laura mégis ismét érezte azt az émelygést. – Nebraskából származom, nem vagyok férjnél. Az egyetemre akarok visszamenni, hogy doktori fokozatot szerezzek, amint módom lesz rá. – Helyes, és remélem, élvezni fogja a munkáját – mondta Mrs. Nepper Laura mindkét kezét megfogva és megrázva. Laura azt mondta: – Nagyon köszönöm a fáradozását, és a finom édességet is. – Az ajtóhoz ment a fagylalt és a hazugságok ízével a szájában és álhajjal a fején. Mrs. Nepper szeme kék volt és őszinte. – Szörnyű autószerencsétlenség – mondta. – Itt a cím. Gondolom a telefonkönyvben megtalálta a város térképét. – A kivilágított ajtóban állt mosolyogva, míg Laura lement a lépcsőn. Laura megnézte a város térképét, nevekkel ellátott utcák futottak északra és délre, számozott utcák keletre és nyugatra, a háló közepe – a Főút és az Első utca kereszteződése – a Cedar folyó kanyarjánál volt. Otthagyta hazug hangját – leballagott a Clay Streeten a Tizenegyedik utcáig; dr. Channing házát kereste. Néhány sarok óta Laurának gombóc volt a torkában, de cipői azt kopogták a betonon, hogy biztos otthonra van szüksége. Mezők szaga érződött a levegőben – a naptól még mindig meleg földeké. Laura új, ranch-stílusú otthonok mellett haladt el, de az egyiknek az utca felőli udvarán volt egy függőágy. Egy másiknak zászló lengett a bejárati ajtaja fölött. A régi formájú házak fehér tornácos elejükkel úgy terpeszkedtek el, mint a költéshez
elültetett kotlósok. Némelyik régi házon napkollektor volt a Viktória-fülkés ablakok mellett, vagy egy sor motorbicikli állt a tornác csiricsáré fadíszei alatt. Dr. Hazel George Channing háza egy kis dombon, magasan az utca fölött, még öregebb volt, mint a Lauráé, és ugyanolyan ronda volt, mint amilyen érdekes. Hatalmas verandája végigfutott zöld arcán, és átívelt a bejárati ajtó fölött, mint egy fejreállított mosolygó arc; a boltív melletti két lyuk volt a szeme. A felső szinten is volt boltív a fülkés és kicsi, boszorkánykalap-tetős oldalsó ablakok fölött. Laura elsétált a kivilágított ablakok előtt. A szomszédban szentjánosbogarakat gyűjtöttek a gyerekek lekvárosüvegbe. Egy kisfiú a kezét csapta az üvegre fedőnek, megbámulta Laurát, amint elment mellettük, s közben a bogarak kimásztak az ujjai között. Laura ismét hazament, és csuromvíz volt az izzadtságtól, amikor becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Levetette nedves ruháit, és bemászott a zuhanyzó függönyének kis sátrába. Hideg víz folyt az arcára, forró szájába, le a hátán. Beszappanozta a haját, és lágyan azt mondta magának: „Narancssárga konyha. Aranyszínű nappali. Sárga hálószoba". Amikor szárítkozott, fázott a nyitott ablakokon beáramló szélben. Leoltotta a villanyt, és szárazra dörzsölte haját a sötét nappaliban. Az anyja örökös sötétben él. Chloe Gray most már nem kap telefonhívást szombatonként – nem lehet. Ha bárki felhívná az anyját, Martin gyanút fogna... Laura beharapta az ajkát. Anyja vak szemét a plafonra fordítva fekszik, és úgy tudja, hogy mindkét gyermeke meghalt. Laura megdörzsölte a homlokát, kitörölte a könnyeket. Szerez pénzt, és elmegy Fredsburgbe. Az anyja lesz az egyetlen, aki megtudja, hogy Laura élve jött föl az óceánból – hogy él, és ugyanolyan valódi, mint akárki más... De Martin tudja, hogy el fog menni Fredsburgbe. A gyerekek sötétedésig játszottak a park hintáin és csúszdáin, hangjuk fényes volt, mint lobogó hajuk és tornacipőik színe. Éjszaka párok jöttek. Laura szeme hozzászokott a sötéthez. Nappali szobája lágyan izzott. Kis idő múlva fölkelt. Fény látszott a professzor házában, a szomszédban. Egy bútordarab takarta el a világos ablak egy részét, egy árnyék pedig majdnem teljesen a többi részét. Laura letérdelt kanapéjára, durva bőre dörzsölte a mellét, ahogy nekidőlt a háttámlájának. Fejét a kezére hajtotta, és a szemközti ablak mögött egy bikaviadalt ábrázoló festményt nézett, meg egy árnyékot, ami mozgott a fehér falon. A bikát vér borította, és egy csomó pika állt ki belőle. A torreádor megfeszített lábain egyensúlyozott x Az árnyék ott libegett a falon; úgy nézett ki, mint egy csupasz férfi, aki a karjait a teje fölé nyújtja. De mégsem volt meztelen, mert miközben Laura nézte, inget húzott le magáról, aztán az alsónadrágját, és táncolni kezdett. Laura visszahúzódott, megsimogatta a mellét, és nem leste tovább, mert az ilyesmi csúf dolog, és neki semmi szüksége rá. Bemászott az ágyába, közben vörös hajat és hosszú lábakat látott maga előtt – Ben Woodwardot. Nem látott a szomszédba se bemenni, se kijönni nőt. Gyorsan kikelt az ágyából, magára kapta az ingét és a nadrágját, szandált húzott. Ben Woodward a nappalijában táncol. Laura tudta, hol tartózkodik. Az éjszaka csipogott, ciripelt a bogaraktól, amikor Laura leosont a nyikorgó lépcsőn. Gazos udvara Ben Woodward nyírt gyepénél ért véget; egy pillanat alatt átszökkent a gyepen az almafához. A fűben térdelve amilyen gyorsan csak tudta, teletömte műanyag táskáját lehullott almával, aztán fölkapta a táskáját, és futott. Alma! Aztán beleborította a konyhai mosogatójába. Volt közte néhány rothadt, és a legtöbbet féreg rágta vagy madár megcsipkedte, de azért finom ennivaló volt. Reggelire megeszik egyet, ebédre pedig almaszószt készít. Laura felakasztotta ruháit, aztán a sötétben nekidőlt a szekrényajtónak. Almát lopott. Lop. Csal.. Hazudik. Valaki kacarászni és nyafogni kezdett a parkban, ahol a fények táncoló póznák
árnyékát vetítették a háza felé – hosszú póklábakét. Az egyik hinta elkezdett előre-hátra lengeni. Egy férfi kezdte hajtani, egyre magasabbra és magasabbra. Valaki hosszú szoknyában rohant át a sötétségen, sikítva. Laura a telefon mellett állt, s hallgatta a parkból hallatszó kuncogást. A telefon ott gubbasztott a házában nap nap után, várva, hogy visszatérjen a halálból, mondja meg az anyjának, hogy nem fulladt vízbe, s mondja azt, hogy „Martin? Itt Laura..." Az enyhe nyári levegő végigsimított Laura bőrén, ahogy a sötétben a verandaajtóban állt. Érezte, hogy az éjszakai szél hátul, a tarkójánál megemeli kicsit a haját. Megborzongott, és visszament a kanapéra, térdelni. Nem látta sem a torreádort, sem a bikát. Árnyék sem volt a falon. A másik házon a keskeny résnyire nyitott ablak sötét és békés volt, mint egy állat odúja. 11. A következő hétfőn reggel valami megállás nélkül nyivákolt Laura hálószobaablaka alatt. Egy macska. Egy idő után Laura biztos volt ebben. Megette a reggelijét – egy almát meg egy adag forró vízzel leöntött zabdarát. Ebédre forró vízzel hígított, sóval ízesített ketchupot fog enni. Almaszósz vacsorára lesz. Nincs elég ennivalója, még almája sem; az is kezdett elfogyni, ő pedig nem lopott többet. Egy hét múlva munkába áll. A macska nyávogott. Laura nézte a piszkos konyhafalakat. Még le is kell majd mosni a festés előtt; ezen a ragacson nem is maradna meg a festék. Sóhajtott. A hátsó udvar fáin egy pinty veszekedett rövid, kotkodáló hangokat hallatva. Az a nyivákoló macska – hol van? Föltette a parókáját, és kiment megnézni. Ott volt, egy villás ágon fennakadva az egyik juharfán, a szomszédos öreg ház és az ő háza között. Egy kiscica csapta a nagy lármát, háromszögletű pofijában óriásira tátva a száját. – Létra kell hozzá – szolalt meg egy férfihang a háta mögött. – Mrs. Nepperrel vettünk egyet közösen. Használhatjuk a rám eső felét. – Laura megfordult, és Ben Woodwardot pillantotta meg. A férfi vigyorgott, mellkasán az aranyvörös szőrt dörzsölgette, és álmosnak látszott. – Hello! – felelte Laura. Máris nagyon meleg volt. Háza hidegkék árnyéka az utcára és a parkra hullott. A cica nyávogott. – Nevem Ben Woodward – mutatkozott be a férfi, és kellemes illat érződött felőle, ahogy közel jött Laurához. – Az egyetem Kommunikáció és Színházművészet Karán, a dráma tanszéken tanítok. Isten hozta a szomszédban. – Köszönöm. Laura Pray vagyok – felelte, és követte a férfit az udvarára, arcszesze illatában haladva. Egy tolólétra hevert a földön, egy szőlőtőkébe gabalyodva; addig cibálták, míg végül kiszabadították. – Ez nem a lehetséges világok legjobbika – mondta Ben, a fához támasztva a létrát. – Ha az Úr gondolt volna arra, hogy a kismacskák fára fognak mászni, a másik végükre tette volna a fejüket. A cica kicsi volt és fehér, itt-ott barna foltokkal. – Úgy néz ki, mint egy kissé sérült banán – jegyezte meg Laura. Nadrág, és hosszú ujjú ing volt rajta, persze melege volt benne. Ben sortot viselt, szőrös volt mindenütt, és göndör, mint Joe. Ben egyik kezébe fogta a kismacskát, de nem tudta kiakasztani a karmait, és a macska továbbra is szünet nélkül, éles hangon nyávogott, mint a kenetlen ajtó. – Ez gyökeret eresztett – mondta a férfi. – Azt hiszi magáról, hogy repkény. Laura Ben mögött mászott a létrán, és egy tucat karmot próbált kiszabadítani. Mihelyt sikerült egyet kiakasztania, három másik mélyedt a fába. Nem akarta megrántani, nehogy kitépje a karmokat a kis mancsokból. A kiscica egyre nyávogott. Laura odatapadt Ben
forró hátához, ahogy segíteni próbált, a reggeli szúnyogok pedig rájuk találtak, és körülzümmögték őket. – Nagyszerű! – kiáltott hátra Ben, amikor Laura kiszabadította a hátsó lábakat és tartotta, míg csak ő ki nem szabadította a mellsőket. Odaadta a kis kimerült gombolyagot Laurának, aki cirógatta és mormogott neki, míg ő visszatette a létrát. – Tudja, mit? Most bevisszük a macskát hozzám, aztán én majd holnap utánanézek, honnan került ide – mondta Ben. – Beszélek a parkban a gyerekekkel. Talán valahová ide a környékre való. – Remélem, sikerül... – kezdte Laura, de Ben már ment előre a szomszédba, a cica pedig beleakaszkodott Laura nedves ingének elejébe. Mire Ben kinyitotta az ajtót, Laura már két mancsot kifejtett a szövetből anélkül, hogy a szálait kihúzgálta volna. Ben felkapott néhány koszos csészét meg egy halom ruhát egy kárpitozott székről, és azt mondta: – Foglaljon helyet, kérem. Laura leült egy Shakespeare-mellszobor alá, örült Ben légkondicionálójának, és nagy nehezen kiszabadította a másik két mancs karmait is. Aztán szétnézett maga körül. Kopott dívány, székek és a Shakespeare-szobor próbáltak megtölteni egy olyan öreg szobát, mint az övé. Ugyanolyan érdekes szaga volt, mint az övének – régi fa és por keveréke. De szalonnaillatot is érzett, s ettől megindult a nyálelválasztása. Egy kis ablakon keresztül látta a háza egy részét, az ismerős rácsos veranda, postaláda és mirtuszbokor szokatlan látképét. A szalonna illatát érezve felsóhajtott; egy kicsit szédült az éhségtől. Ben az ebédlőn keresztül jött vissza, ahol egy sötét tölgyfa asztal volt, és székek. Mosolygott. – Jó nevet talált ennek a macskának: „Banán". – Tiszta fehér ingjén két csík látszott keresztben a piszkos létrától. – Kér egy kis kávét? – Igen, kérek – felelte Laura, és letette a cicát egy vékony szőnyegre, amin még maradt néhány rojt. Amikor Ben visszajött, a cica feléje ballagott. Talán hoz valami ennivalót is a kávéval. – Szerintem, a kismacskák olyanok, mint a gyerekek – mondta Ben, és nézte, hogyan szaglássza Banán a szandálját, közben odanyújtott Laurának egy aranyszegélyű bögrét. Leült, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki valami mást is hozni akarna. Felhúzta a vállát, és ide-oda forgatta a fejét. – Olyan, mintha a fejéből csak lábak nőnének... lábak, és hátul is lábak mindenütt. A kávé forró volt és finom; egyenesen a fejébe fog szállni, majdnem teljesen üres gyomrának köszönhetően. Napok óta egy csepp kávét sem ivott. – Csodálatosan hűvös van idebent – jegyezte meg. Shakespeare nézte őket mandulavágású szemével. – Ön könyvtáros? – érdeklődött Ben. Laura félrenyelte a kávéját, köhögött, így volt ideje gondolkodni. – Miből gondolja? – Láttam kijönni a belvárosi könyvtárból múlt szombaton – válaszolta Ben. – Szeretek olvasni – mondta Laura, és megborzongott. Az inge a hátához volt tapadva, és szalonna illatát érezte, sőt, talán tojásét is. Gyorsan kiitta a csészéjét, és azt mondta: – Köszönöm a kávét – és felállt. – Remélem, megtalálja Banán gazdáját. – Most látta a konyha sarkát: régi konyhaszekrények, akárcsak az övé, egy mikrohullámú sütő. – Napok óta a plafont és a falakat mosom. Jő lesz visszamennem dolgozni. – Tudja, mit... Vacsorázzunk együtt ma este – ajánlotta Ben, felugorva. Banán megpróbált a csupasz lábujjakba kapaszkodni, de elhibázta. – Mondjuk hatkor? Hétkor? Elmegyünk valami kellemes, hűvös helyre. – Sajnálom – válaszolt Laura. – Jobban érzem magam egyedül. – Utána megmutatnám a teljes Strayer-Wood Színházat – ajánlotta Ben. – A
világítóhídtól a színésztársalgóig. Laura átkarolta magát hideg karjaival, a fejét rázta, mosolygott, és szeretett volna elfutni a férfi közelségétől, szőrös, izmos lábaitól. – Egy darabig jó dolog az egyedüllét – mondta Ben. – De aztán majd csak azért megy vásárolni, hogy válthasson néhány szót a pénztárossal. Laura az ajtó felé fordult, hogy kikerülje a férfi mosolyát, mély hangját, amin rendes, hétköznapi szavakat mondott, a várt kérdéseket. – Lehet, hogy maga egy marsbéli könyvtáros? Vagy talán az FBI ügynöke? Nem akarja, hogy vörös hajú pasassal lássák? Laura kinyitotta az ajtót a reggeli, kék árnyakkal teli utcára. Visszafordult, és nézte a férfit, tenyere élével a homlokát dörzsölve, mintha szemöldökéből próbálná kipréselni a megfelelő választ. – Tudja, mit – mondta Ben. – Ha nem utálja a mikrohullámú sütővel gyorsan elkészített fagyasztott ételeket, akkor vacsorázhatnánk nyolckor itt nálam. Jöhet így, ahogy most van. Laura tétovázott, körbepillantva Ben nappalijában, ahol semmi több fenyegető nem volt, mint ütött-kopott tölgyfamunkák, hepehupás kerevetek az ablakmélyedésben, fényüket vesztett kartonhuzatú párnák. – Észrevette, hogy van egy orgonasövény a hátsó ajtajától egészen a házamig –, végig a kerítés mellett? – Ben haja a hőségtől csomókban lógott a szemébe. – Titkos átjáró. A nő még mindig nem mondott semmit, de Berniek úgy tűnt, mintha az ajka egy kicsit felfelé görbült volna. – Bevallom, nem lesz egy luxusvacsora – folytatta Ben. – Csak lasagna és saláta. De lesz friss zsömle és sütemény. Látta, hogy a nő nyel egyet és keményen összeszorítja a száját. – Igen – jött a válasz. – Ez azt jelenti, hogy átjön? – Igen. – Laura még egyszer ránézett a férfire, szemével végigpásztázott csillogó vörös fürtjein, arcán. – A hátsó úton fogok jönni – mondta. – Az orgonák alatt. – Most először majdnem mosolygott; és már el is ment, maga mögött becsukva az ajtót. Az első nő a házában. De csak egy vacsorára, egy mikrohullámú vacsorára. Öreg lakása tele volt Deborah szellemével: Deborah főz a konyhában, Deborah hagyja, hogy megcsókolja – de csak barátok, hangoztatta. Megpróbál kedves lenni, mondta. Nem akar férjhez menni, tudományos munkát akar végezni. Nem akarja, hogy együtt lássák valakivel a fakultásról, még ha az illető csak egy egyszerű instruktor is. Nem akart lefeküdni vele, sem hozzámenni feleségül... Ben ököllel az ajtófélfára vágott, de kis idő múlva már mosolygott magán. Úgy gondolta, talán táncolhatna egy kicsit. Az első tánclépéssel majdnem Banánra lépett, de egy oldalugrással sikerült kikerülnie a macskát, aztán ment, hogy kinyisson egy doboz tonhalat, egy egész doboz tonhalat a sarkában lévő kismacskának. Nézte, ahogy Banán eszik, s közben arra gondolt, hogy Laura valamit titkol. Parókát visel; őt azonban nem lehet parókákkal becsapni. Egy percig azt hitte, a lány megrémült – de mitől? Kicsi, telt ajkai majdnem olyan kifejezőek, mint a szeme, és bőre csak egészen kicsit volt lesülve; itt-ott látszottak alatta a kék erek. Milyen színű lehet az igazi haja – talán világosbarna? Szőke? Sötét szempillafesték volt rajta, de Ben látta szempillái világos tövét. Olyan sovány. Lehet, hogy múltja van... Lehet, hogy a Maffia vadászik rá. Nem baj. Nem fog belekeveredni. A nő éhesnek látszott. És fáradtnak. El fog jönni. Ben görög táncot lejtett az ebédlő asztala körül. Ennek az árnyékát látta Laura, amikor az első napon a díványára térdelt és a keskeny résen át nézett, amit a férfi árnyéka és a könyvespolca szabadon hagyott. Éhes volt. Fogytán volt a bab, az alma és a zabkása is, pedig még egy teljes hét van hátra, és nincs pénze. Beleegyezett, hogy vele vacsorázik, mert érezte a szalonna illatát,
amit a férfi reggelire evett, és elképzelte, ahogy sül a zsírban és fehér színe lassan aranybarnára változik, a széle kicsit összeráncosodik, a barna bőrcsíkok készek a szájában ropogni... Laura szeme megtelt könnyel. Ahogy kipislogta, a férfi árnyékát látta táncolni a falon. 12. Nappal Martin dolgozott a Rambaugh Computer Kereskedés és Szerviznél. Éjjelente kis Cape Cod-i házában pihent. Laura ruháit benne hagyta a szekrényekben és a fiókokban. Olvasta a naplóját, amit még akkor kezdett írni Laura, mielőtt megismerte őt, akkor, amikor elnyert egy ösztöndíjat a Bostoni Egyetemen és eljött Nebraskából. Írt valakiről, akit Chris Petersennek hívtak, és aki diplomás hallgató volt ott, és valakiről, akit Russnak hívtak. „Le akarok írni mindent, amit csodálok, és mindent, amit meg akarok változtatni magamban", írta Laura. Martin végigolvasott minden hónapot napról napra, nem ugrott át azokra az évekre, amikor már ismerték egymást. Laura rengeteget olvasott! Hosszú bekezdéseket másolt ki olyan könyvekből, amikről ő soha nem is hallott, vitatkozott a szerzőkkel, és listákat készített a szereplő karakterekről, „tárgymutató"-t meg „témavázlat"-ot, meg „irodalmi korkép"-eket. Írt a testvérével, Joe-val kapcsolatos emlékeiről. „Azt hiszem, azért nem akart egyikünk sem megházasodni, mert apa és anya olyan boldogtalanok voltak. Joe a mamát hibáztatta. Joe nem gondolta végig – azt akarta, hogy erős legyek, miközben azért hibáztatta a mamát, mert ő az volt. Mama erős volt. Neki kellett nevelni, tanítani és büntetni minket végig azokban az években. A papát alig ismertük. Alig láttuk". Minden évben fölvett valami új tárgyat. Az egyik évben a földrajzot. Egy másik évben a fekete szerzők irodalmát. Pedig azt hinné az ember, hogy a kötelező anyag is épp elég lehetett. Joe még csak tizenhat éves volt, amikor vízbefúlt. Laura soha nem mondta el, hogy történt. Leírta, hogy szülei visszatértek Fredsburgbe, és aztán ott is maradtak, amikor az apja visszavonult; hogyan jött a Bostoni Egyetemre, hogy független legyen és jó könyvtártudományi képzést kapjon. Éjszaka Martin a házban kóborolt, sarkait keményen odacsapta az olcsón vásárolt szőnyeghez. Üvegből itta a vörösbort, és nézte az ablakokból a kivilágított otthonokat Nézte magát az előszobái tükörben. Egyszer nekivágta Laurát a tükörnek, és amikor új üveget vágatott az összetört helyére, annak már nem kerekíttette le a sarkát, nem csiszoltatott bele virágmintákat. Laurának hiányzott a régi tükör, mert valaha a testvérével játszottak a szivárványban, amit a tükör idézett elő, ha napfény érte. Hiányzott neki Joe, ez kiderült a naplójából. Martin várta, mikor ír arról, hogyan fulladt meg Joe. Laura azonban soha nem írt róla. Martin néha megnézte a lány hervadt ibolyáit. Nem tudta, mit csináljon velük; napról napra száradtak, barnultak és zsugorodtak. Laura írt arról, hogy férjet és gyerekeket akar, és hogy vajon tudná-e úgy nevelni a gyerekeit, hogy azok majd ne gyűlöljék őt. Szerzett egy félállást, hogy ki tudja fizetni az egyetemi tandíjat. „Becsületes, erős és kedves akarok lenni". Egy ilyen csinos szöszi, azzal az arccal és testtel – ki gondolná, hogy valaha is aggasztotta olyasmi, mint hazugság vagy csalás. Két dolgozatot írt ugyanarról a témáról különböző években az egyetemen, és aztán emiatt idegeskedett – nem volt becsületes dolog csupán fele munkát végezni – jelentette ki. Időnként füllentenie kellett, amikor lemondta a Chrisszel, Russszal, vagy az új sráccal, Fred Trillinnel megbeszélt randikat. Leírta, milyen szörnyen érezte magát, amikor hazudott. Martin átlapozta a könyvekből származó idézeteket – sok-sok lapot Cleaver, Malcolm X,
Proust és Buher nevű emberek műveiből. Elért ahhoz a naphoz, amikor a lány templomba ment, és találkozott Martin Burney-vel. Olyan ember, akivel úgy érzi, tud beszélgetni, írta Laura. Úgy gondolja, kedves és meggondolt férfi: ha késett, előtte telefonált, és úgy tűnt, szereti az apját és az anyját. Biztos állása van, ambiciózus, és neki már attól is gyorsabban ver a szíve, ha fölsegíti a kabátját, vagy megérinti a kezét. „A testi vonzalom fontos", írta. „Összetartja a házasságot". Laura arról álmodott, hogy a felesége lesz. A kedvenc ételét főzné, és minden kényelmet biztosítana neki – tiszta ruhát, tiszta lakást. Igyekezne, hogy jó feleség legyen, boldoggá tegye, és a világon semmit sem tenne, amivel megbánthatná. Naplója egyik hátsó lapjára leírta, hogy „Laura Burney", meg „Laura Gray Burney", hogy lássa, melyik név hogy néz ki. Martin bekapcsolta a televíziót, és bámulta egy ideig a késő éjszakai műsort. A hirdetésekben csinos asszonyok beszélgettek szappanról, a konyhakő tisztításáról és a padló fényesítéséről. Ez volt minden, amit valaha is akart – egy feleség, aki otthon van, amikor hazamegy, mint az anyja. Meg lehet nézni, a TV-ben is ezt csinálja az összes asszony. „Szeretném tudni, miért várják el a férfiaktól és nőktől, hogy annyira különbözzenek egymástól külsőleg is és viselkedésükben is", kérdezte Laura naplója. „Mire jó ez?" Gyűjtött minden eredeti gondolatot. Most talán sodródik valahol, egy fekete selyem bébi-dollban rothadva, amiből minden zúzódás kilátszik... Martin mindkét kezével megragadott egy-egy elszáradt, barna növényt, odacsapta a cserepet a WC-ülőkéhez, és addig öblítgette lefelé az elpusztult növényeket, míg a WC eldugult, akkor leült az ülőkére, és sírt. Még csak gyerekük sincs, hogy legalább egy része élne még. Laura mindig szeretett volna gyereket. Egész éjjel olvasott. Laura szerette őt. Most láthatta. Ült és zokogott, amikor az esküvőjük előtti gyönyörű napokhoz ért, és aztán a tengerparti házban töltött mézeshetekhez. A nő azt írta arról a néhány napról: „Boldogság". Csak ennyit: „Boldogság". 13. Laura lezuhanyozott, megmosta, megszárította a haját, és a hálószobai foltos tükör elé állt. Randevú egy férfivel, annyi év után. Valahányszor egy étteremben koccintottak Martinnal, még amikor jegyesek sem voltak, a férfi azt mondta: „Ha a feleségem lennél és elhagynál, megölnélek téged is, meg azt a férfit is". „Martin olyan romantikus", mondta ő a szobatársának, aki pattogatott kukoricát evett reggelire. Laura körbejárta a házát. A hálószoba falai még repedezettek voltak, de tiszták. Hat napja van Cedar Fallsban és a bútorok meg falak lemosásának már több mint a felét elvégezte. Boldog volt, hogy dolgozhatott, boldog, hogy magában lehetett. Amikor lesz pénze, vásárol majd gipszet, egy gittelőkést, meg ecseteket, és Mrs. Nepper kifizeti a festéket. Laura levágta az ibolyalevelek kocsányait a borotvával, aztán tápanyaggal kevert termőföldbe ültette őket. Mosolygott, amikor végignézett rajtuk, ahogy az ablakpárkányon masíroztak, mint kis szőrös, zöld fülek, amint mind egy irányba fülelnek. Laura hirtelen Karen Fairchild lágy, déli hangja után sóvárgott. Karen született „fokföldi ibolya-szakértő" volt, és megtanította Laurát, hogyan kell levágni az alsó ujjnyit az ibolya gyökereiről, amiknek „gallérjuk" van és nyurgák. „Tedd le egészen a cserép aljára, és tegyél friss földet a csupasz nyaka köré. Némelyik növény száz éves is van, szivi",
mondta. „Ez csak a virágzó csúcsa valaminek, ami ház nagyságú is lehetne, akár most is". Laurának eszébe jutott, ahogy a tengerparti házban, fejét a pamlag poros párnái közé rejtve hallgatta Joan hangját a telefonban. Ma... épp most... Cristine, Karen, Joan és Marié találkoznak Cristine házában. Laura nézte az ibolyák leveleit a párkányon. Azt hiszik, meghaltam. Együtt sírnak, és arról beszélnek, hogyan fulladtam vízbe nyolc nappal ezelőtt. Könnyek gyűltek a szemébe. Az ibolyák levelei mintha vele együtt hallgatták volna az elmúlt nyolc nap eseményeinek visszhangját. Ő is messze van az előző életétől, és új gyökereket kell eresztenie. Laura nagyot nyelt, kipislogta könnyeit, és megpróbált valami kellemesre gondolni: ételre. Aznap semmit sem evett, csak egy kis zabkását vízzel meg egy almát. De amikor eszébe jutott, hogy Ben Woodwardhoz fog menni, elszégyellte magát. Sóhajtva fölvette nadrágját, egy tiszta, hosszú ujjú inget és a szandálját. Egy igazi vacsora. A nyála csurgott egy falat barna, gőzölgő húsért... ropogó zöldségekért... meleg kenyéren olvadó vajért. Megtanult elég korán vagy későn járkálni ahhoz, hogy elkerülje a nyitott konyhaablakokon kiáramló kávé- és ételillatokat. Amikor félbeszakította egy pohár csillogó, gyöngyöző bor, vagy arányló barna, sűrű szaftban tocsogó csirke körül keringő gondolatait, azon kapta magát, hogy a száját rúzsozza. Halkan felkiáltott, és futott, hogy tisztára mossa az arcát, és semmi sminket nem használt, csak a szempilláját és a szemöldökét festette sötét színűre, hogy passzoljon a parókájához. Laura halkan kinyitotta a konyhaajtót. Már majdnem sötét volt. Végigosont az orgonasövény alatt az étel irányába, és pont Ben hátsó ajtajánál bukkant elő. Senki sem láthatta, ahogy bekopogott. – Jöjjön be – mondta Ben, kitárva előtte a konyhaajtót. Laura gyorsan keresztülment a konyhán, s közben próbált nem nézni a tál salátára és a kosár zsömlére. A ház hűvös volt. Laura nedves bőre száradni kezdett, éhsége még jobban mardosta. A nappali ablakmélyedésében bor és egy kis sült krumpli volt. Ben odanyújtotta a tálcát Laura elé. Laura beharapta a száját, elvett egy pohár bort és egy kis krumplit, mintha nem folyt volna úgy a nyála, hogy nehezen tudott volna megszólalni. Hűs levegő és pezsgő, fehér bor... a sültkrumpli ropogása a szájában... Laura sóhajtott. Ben Woodward itt él, nem fél és nem tartja őrültnek. Egy pillanatra biztonságban érezte magát mellette – ostoba érzés olyan valaki számára, aki veszélyt hordoz magában, mint egy titkos kórt. A férfi felöltözött a vacsorához: krémszínű nadrágot és inget húzott. Nem jön ide többé. Ben nézte őt, és nem is gondolta, hogy veszélyes lehet rá. Martin egy fegyverállványon tartotta a fegyvereit a tanyájukon. Laura emlékezetében felvillant a 25-ös pisztoly, kiterjesztett, éles karmú sasokat ábrázoló domborművel díszített markolata. Martin a halántékához nyomta. Az ütőszeg csattanása visszhangzott a koponyájában. „Megöllek téged is, meg a férfit is". – Remélem, szereti a friss paradicsomot? – kérdezte Ben. Laura azt felelte, igen, természetesen, a férfi pedig melléült a hepehupás kerevetre, borával a kezében. Magas volt és szélesvállú, és egy kicsit olyan, amilyen Joe lehetett volna talán. Laura azt képzelhette, hogy Joe az. Joe mellől pedig nem kell elhúzódnia a kerevet másik végére. – Banán bejárja a házat – mondta Ben. – Már jobban ismeri, mint én. – Banán dorombolva dörgölőzött Laura lábához. Laura vékonynak érezte magát, mint egy üres porcelánt. Mind megette a sültkrumplit, míg Ben arról mesélt, hogyan nőtt fel Chicago mellett. Apja kézbesítő volt, mondta, és ő volt az egyetlen az öt gyerek közül, aki egyetemre ment és tudományos fokozatot szerzett. Néhány rokona úgy gondolta, eléggé buta lehet, ha ilyen sokáig kellett iskolába járnia. Laura a borát szürcsölte, és elképzelte, amint Mrs. Nepper egy idegennek, aki Laura Pray után érdeklődik – egy idegennek, aki Martin Burney – azt mondja: „Woodward professzorral vacsorázott. Az egy igen kedves fiatalember – ott lakik közvetlenül a
szomszédban". – Ösztöndíjakat nyertem, nyaranta építkezéseken dolgoztam, közben kevesebb, mint három év alatt megszereztem a doktori fokozatot – mesélte Ben, mindkettőjüknek bort töltve. Szerencsés volt, hogy ölébe hullott ez az állás az egyetemen, mondta, és hogy talált itt az egyetem mellett a parkban egy házat, amit meg is tudott venni. Soha nem volt házas, nem találta a megfelelő asszonyt. Nem jó házigazda. Laura itta a borát, simogatta Banán foltos bundáját, és várta a férfi kérdéseit, udvarias, hétköznapi kérdéseket, amikre nem válaszolhat. Ben egyáltalán semmit sem kérdezett, még akkor sem, amikor az öreg, tölgy étkezőasztalnál ültek. A lasagna forró volt, és olvasztott sajttal volt leöntve. Ben összedobott salátájában iowai nyári paradicsom volt, vastag, karmazsinvörös darabok hevertek a salátaöntetben. A forró zsömlék ropogós barnára sültek. A vörös borban lustán szálltak fölfelé a buborékok Laura poharának falán. Laura megpróbált nem túl gyorsan és nem túl sokat enni, finoman, mint egy kóbor macska, amelyik óvatosan felderít egy házat, kényeskedve, mintha nem lenne szüksége otthonra, és máskor talán nem is akar idejönni. Mire a tányérja kiürült, Laura már el tudott kezdeni gondolkodni, beszélgetni könyvekről és színdarabokról. Miután segített Bennek kivinni az edényeket, kimozdította magukat a sport, a hírek, az időjárás szűk, hétköznapi világából. Most más tájakon jártak, ahol időnként meglepődve találkoztak sok-sok ötletben, gondolatban, vagy ott találták egymást, ugyanazon a keskeny gondolatösvényen, egymás mellett. Laura ugyanolyan mosogatóba rakta be az edényeket, mint az övé is volt. A lefolyót majd hypózni kell. Ben Dickensről beszélt: – Csak egy kicsit? Nem gondolja? Ez teszi őt nagy drámaíróvá. – Egy csokoládétortát hozott a kamrából. Laura megpróbálta nem túl mohón nézni a kést, amint átvágja a kavargó, tarka cukormázat. – No és a Nicholas Nickelby? – kérdezte Laura. Ben egész este békén hagyta, nem kérdezett; olyan élesen érezte ezt, mint korábban az éhséget. – Amikor minden kimondatott és megtétetett, Dickens nem hagyja, hogy azt gondold, számodra is lehet boldog befejezés, csak erkölcsösen kell élned és reménykedve várni. A kés átvágta a nedves rétegeket, világosbarna krémcsíkokat tárva fel minden szinten. Ben kézfeje fénylett a vörös-arany szőrtől. – Mert az élet nem olyan – jelentette ki Ben. – Nem – értett egyet Laura, öklöknek látva azokat a kezeket, érezve, hogy Ben lenéz rá, a kisebbre. Kávé csillant át aranybarnán a fehér csészékbe, sűrű gőze fölötte lebegett. A kávét és a tortát kihozták az ebédlő asztalára, és leültek. – Fellini leírja, mit akar a filmjeivel – mondta Laura, arra várva, hogy Ben fölemelje a villáját. – Azt mondja, nem akar olyan filmet csinálni, ami happy enddel végződik, mert akkor az emberek nyugodtan hazamennének, és sohasem változtatnának az életükön. A tudatalatti szintjén a happy endek elhülyítenek. Azt hisszük, az életünk jóra fog fordulni anélkül is, hogy bármit tennénk érte, akárcsak a filmekben. Ben látta Fellini legtöbb filmjét. Ő is. Vitatkoztak azon, hogy Zampano megvásárolja Gelsominát az anyjától – A Szépség és a Szörnyeteg – és az Édes élet-beli szexszimbólumon. Laura most már jóllakott, és kicsit elálmosodott a bortól. Végigjárta a házat a férfival, hallgatva, mit fog csinálni Ben, ha majd több pénze lesz. Három hálószoba volt fönt, még egy kis szoba lent, távol a nappalitól, ami valaha üvegház volt, most a férfi dolgozószobája, kivéve télen, amikor kissé túl hideg. Nézte elgondolkodva a férfi házát, ment halkan az egyetlen pár cipőjében, hallgatva Ben Woodwardot, aki nem kérdezett rá semmire, amiről úgy gondolta, hogy a nő nem akarja kiadni. Letelepedett egy székre a nappaliban, ölében az alvó cicával, de gondolatban Ben hallgatását járta végig, egyik végétől a másikig, vizsgálgatta, méregette a kiterjedését.
Megsimogatta a cicát. – Ha senki sem kéri vissza Banánt, megkaphatnám én? Ha sehová sem tartozik? – Természetesen – felelte Ben. – Tudja, mit... Megkérdezem, nem Grangerék egyik kismacskája-e. Ők boldogan odaadják. – Egy-két nap alatt megtudhatja – töprengett Laura. – Maradhatna még egy kicsit? – Nem tudta volna etetni a macskát; nem akart hazudni. – Majdnem mindent ki fogok festeni. Nem jó hely egy kiscicának. – Majd szóljon, ha megszáradt a festék. Van egy csomó halkonzervem, azt úgy látszik, nagyon szereti. – Kaptam állást, mához egy hétre kezdek – mondta Laura. – Mrs. Nepper találta nekem, egy bizonyos dr. Channingnek kell gondját viselnem a Clay Streeten. Súlyos autóbalesete volt. – Hazel George Channing – mondta Ben. – Negyven évig angolt tanított az egyetemen, Henry James-díjas. Gyakran vitatkoztam vele azon, miért írt James olyan terjengősen. Dr. Channing harcolt minden egyes szaváért. Henry Jamesért. – Ez több, mint amit a legtöbb ember tesz életében, azt hiszem – mondta Laura. – Most már ideje hazamennem, hacsak nem engedi meg, hogy hálából elmosogassak. – Hálálja meg azzal, hogy újra eljön vacsorára. Vasárnap este? Ugyanebben az időben, ugyanezen a helyen fogja megoldani Laura Pray annak rejtélyét, miért olyan ízűek Ben Woodward vacsorái, mint a kartonpapír? – Rendben van – felelte, mivel különben a következő hétfőn úgy kezdhetne dolgozni, hogy csak zabkását eszik addig, ha marad egyáltalán akkorra zabkása. – És azt szeretném kérdezni... használja valamire az almát ami a fája alá hullott? – Azokkal? – nevetett Ben. – Semmit, bárki elveheti, ha akarja... csak bajom van vele. Vigyen belőle bátran. Szedje föl mindet... nem, ne szedje. A legjobbak még a fán vannak. – Szeretem az almaszószt – magyarázta Laura. – Majd hozok magának is. – Nagyszerű! – Ben nekitámaszkodott a konyhaajtónak, felhúzta a vállát, és fejét előre-hátra forgatva nézte a homályos konyhát, mintha örült volna, hogy ott vannak együtt. Amikor Laura jó éjszakát kívánt neki, úgy mosolygott, mintha még rengeteg együtt töltött idő várna rájuk, boldog és elégedett lenne, bármit is hozott és bármit is hoz majd még a nő. Így hát Laura közelebb lépett hozzá az ajtónyílásban, és rámosolygott a félhomályban. A férfi nem próbálta megérinteni sem, de ő nem lépett el, és amikor átsietett a susogó orgonabokrok között, mosolygott. A férfi is mosolygott, amikor becsukta a konyhaajtót, és egyedül állt ott a még mindig égő gyertyák fényében. 14. Amikor Laura felpuffadt testét még több mint egy hét múlva sem találták meg, Martin szülei telefonáltak, és azt mondták, hogy halotti tort kellene tartania Lauráért. Szeretné, ha eljönnének segíteni? Montrose-ban lesz a búcsúztatás, ahol a barátai is vannak? Martin azt felelte, ő is úgy gondolta. A hívás után körbejárta a házat, és szemügyre vette a vörös konyhát. Az a konyha jó sokba került neki, akárcsak a fenyőfa konyhabútorok. Nézte kezében a naplót; már órák óta azt olvasta: „Szeretném tudni, miért van Martinnak ez a mániája az ablakredőnyökkel kapcsolatban. Felülről harminc centire lehúzva kell őket tartanom. Martin nagyon pedáns. A tengerparti házban jöttem rá. Többször nem ütött meg. Megpróbálom elfelejteni, hogy valaha is megtörtént". Azóta mindig felülről harminc centire lehúzva vannak a redőnyök. Saját magának kellett elkészítenie a vacsoráját, miután egész nap dolgozott, és ettől őrülten dühös lett Laurára – a halott Laurára. Vasárnaponként bevásárolt, és precíz sorokba rakta a konzervet a konyhaszekrényben, mindig csak egy doboz magasságra, mindegyiket címkével kifelé
fordítva. A kocsija most mindig a garázsban áll, a két kulcskészlet pedig egy tálban az íróasztalán, ahol lenniük kell. „Megpróbálok olyan pedáns lenni, amilyennek Martin akar, de szeretném tudni, hogy a dolgok miért fontosabbak neki, mint én. Engem ver, mert a tárgyak nincsenek a megfelelő rendben". Írt az apja haláláról, arról, hogy az anyját gondozni kell, mióta szélhűdés érte, megvakult és járásképtelen lett. Martin nem akarta, hogy odahozza az anyját Massachusettsbe, és Laura azt írta, megérti, de soha nem fogja kimutatni, milyen rosszul érezte magát, amikor az anyját egyedül hagyta. „Ma elfelejtettem kisöpörni a garázst, és Martin belém rúgott, miután megjött a munkából és bort ivott". Írt a konyhájukról. Nem akarta, hogy vörös legyen. Martin erről megfeledkezett. Arról is írt, mennyire szégyellté magát: „Olyan, mintha csak az ujjad hegyével kapaszkodva lógnál, úgy próbálnál fönnmaradni. Érzem, ahogy az egyik ujjam lecsúszik, aztán egy másik. A múlt hétfőn új harisnyanadrágra volt szükségem, de mindig Martintól kell kérnem, ha valamire pénz kell. Az áruházakban lehet kapni, így aztán tettem néhányat a bevásárlókocsiba, és a kajapénzből fizettem ki, úgyhogy Martin nem vette észre, de ÉN megjegyeztem." „Elkezdtem hazudozni. Nem vert meg, amikor elfelejtkeztem az újságról, amit akart. Azt mondtam neki, hogy már nem volt az üzletben. Hazudtam, csak hogy ne bántson!" Írt arról az időről, amikor a férfi megtaposta a lábát, és eltörte a lábujját, Laura érezte, hogy férje nem gyűlöletből tette. Csak problémái voltak a munkahelyén. "Megint hazudtam. Szeretkeztem Martinnal, amikor egyáltalán nem is akartam – mert féltem. Nem vette észre. Csak a mellemen és a combomon lévő sérüléseket vette észre, a szívemben lévőket nem". „Túlságosan szégyellem ahhoz, hogy bárkinek is elmondjam. De hát miért? Mert hazudok és csalok és lopok? Mert ő ver engem? Nekem kell ezek miatt szégyellnem magamat?" „Hazudtam Martinnak. Azt mondtam, a Montrose-i könyvtár hívott engem, mert szükségük volt egy félállású alkalmazottra. Martinnak nem tetszett volna, ha kiderül, hogy én kerestem állást. És mielőtt elmondtam, finom vacsorát csináltam neki, és szeretkeztem is vele, pontosan úgy, ahogy a legjobban szereti, és csak aztán említettem meg a dolgot. Megkaptam az állást! Talán most már felhagyhatnék a becstelenséggel és a prostitúcióval". Ő összeverte. Üvegből itta a bort, aztán nekiment. Laura ezt is mind leírta. „Próbálok kedves lenni. Valójában nem engem gyűlöl", írta. „Valami mást, amiről azt hiszi, én vagyok... én más vagyok. Tényleg azt hiszi". Néha hetekig sebes és duzzadt volt itt-ott. „Úgy tűnik, mintha Martin szégyellne magát, amikor látja, milyen lassan vonszolom magam". Egy kis fekete könyv, benne öt év Laura apró, szépen formált írásával, ahogy haladt napról napra, próbálva megérteni, mi is történik. „Soha nem éreztem, hogy különböznék Joe-tól. De már régebben is ismertem fiúkat, akik nem szerették a lányokat. Nem. Ez annál több. Ők soha nem akartak olyanok lenni, mint egy lány – de én olyan akartam lenni, mint Joe". Aztán már valóban félt. Martin észre sem vette, hogy végére ért a kis könyvnek. Ő tükröződött ki belőle, mint az arca az előszobai tükörben, miután újra összetörte. Egyik éjjel csinálta, mert sírt, egyedül volt... magányos házában nem volt többé Laura. Miután összetörte, csak állt, és haragosan nézte véres bütykeit. „Vajon lehetséges-e, hogy ez az én hibám?", kérdezte. „De nem látom be, miért lenne az, hacsak azért nem, mert gyengébb vagyok mint ő, és ezért könnyen meg tud verni. Mit csinálna, ha lenne egy gyerekünk?" Akkor szökött el először, és elment meglátogatni az anyját Nebraskában, bicegve, mert
ő eltörte a lábujját, aztán ő utána ment a hétvégén, visszacibálta a Sand Hook-i tengerparti házba, és olyat bevágott neki, hogy legurult a lépcsőn. „Kezdettől fogva úgy kellett volna viselkednem, mintha én is férfi lennék", írta Laura, amikor ismét tudott írni. Az írása most macskakaparásnak tűnt, mert a csuklóját gipsz tartotta. „Attól a perctől fogva, hogy nőként viselkedsz, nem olyan vagy mint ők, és ők verhetnek, mert más vagy. Ha lefekszel velük, akkor finom kis punci, ügyes kis picsa, vagyad kis segg vagy. Ha nem, akkor hülye ribanc vagy büdös kurva. A férfiakra nincs hasonló név." Arról is írt, hogyan ütötte meg úgy, hogy legurult a tengerparti lépcsőn – megrepedt a lépe és eltört a csuklója, úgy, hogy azóta tíz fokos szögben áll eredeti helyzetéhez képest. Elment a kivert nők menhelyére, de nem akarta elveszíteni a könyvtári állását, ezért aztán hazajött. Azután pedig a rendőrség sem segített neki soha többé, mert rengeteg dolguk volt, és a bíróságoknak is rengeteg dolga volt, és mert egyébként is önként ment vissza hozzá. Martin tovább olvasta a görcsős és kellemetlen írást. Eltörte a csuklóját. Itt áll benne. „Vajon Martin az, akit gyűlölnöm kell, vagy van valami külső ok, ami ezt kiváltja belőle, hogy folyton bántania kell?" Végigolvasta az utolsó napig, amikor megfulladt, aztán visszatette a kis, fekete könyveket az íróasztalába, de egyre jobban bepörgött, ahogy rájuk gondolt. Ordítozott a csendes házban: – Nem volt túl jó móka megszervezni itt a dolgokat! Szemétdombon akarsz élni? És miféle nő az, aki csak színleli, hogy jó neki az ágyban? Te kígyó, te hazug; esküvőkor ígérsz, aztán meg elhagysz, el akarsz válni – az ördögbe veled! El ne merj hagyni! A nyakadat töröm el! – Aztán eszébe jutott, hogy Laura már halott. Eljöttek a szülei, megszerveztek egy búcsúztatást a Melrose templomban, a barátok körbe állták és veregették a vállát, amikor sírva fakadt. Az a néhány jó barát – Christine és Roger Weidin meg Fairchildék, Joan és Jim Pagent, meg Sam és Marie O'Brien – nem sokat mondtak. A nők közül néhány nem akart ránézni. Észrevette. Örült, amikor vége lett. A szülei hazajöttek vele a szertartás után, és éjszakára is ottmaradtak. Apja – egy kimért, apró, szikkadt karó – vacsora előtt leült, és a televízióban futballsztárokat bámult. Minden főiskolai meccsre elment, míg iskolaigazgató volt, és ordítozott, éljenzett, hogy másnap beszélni sem tudott, és jól meg is fázott. Martin anyja kitakarított, aztán hozzálátott vacsorát készíteni. Odajött a nappali ajtajába, és Martin apját nézte, míg végül annak vissza kellett rá néznie. – Miért nem töltesz egy kis időt Martinnal? – kérdezte, amikor a riporter egy percre elhallgatott. Hangja lágy volt és behízelgő, pont olyan, mint Lauráé, amikor nem tudta, hogy Martin meg akarja-e ütni, vagy nem. A lágy hang a hazugság és csalás része, írta Laura a naplójában. Martin apja nem felelt egy kis ideig. Aztán azt mondta: – Ne butáskodj, Martha. Nem látod, hogy a döntőt nézzük? – Csak úgy gondoltam... – Nézd, Martha – mondta az apja –, ilyen idős korban már ne próbálj elkezdeni gondolkodni. – Martin nagyra becsülne egy kis beszélgetést... – Egy frászt becsülném! – kiáltott föl Martin. Apja elfordult a tévétől, amikor Martint szitkozódni hallotta, és száját lebiggyesztve ránézett fiára. – Gyerünk, ki vele! – kiabált rá Martin. – Mondjad csak anyának, hogy milyen buta... évek óta ezt teszed! – Martin... – Te voltál a főnök! – üvöltött Martin. – Hazajöttél és azt csináltad, amit akartál! Nem így van, Mama? Mi voltunk azok, akiknek hazudni, csalni, lopni kellett, így lehetett csak cserkész-egyenruhám... emlékszel? Vagy az az új bicikli? Nem megvoltak a titkaink, Mama? És ez még most is így megy az egész városban, állandóan! Az ördögbe is!
Apja lebiggyesztette az ajkát, és semmit sem szólt; érzékeiből kizárta Martint, mint ahogy kizárta a hippi diákokat a hatvanas években. Martin mondhat, amit akar. Az apja arca leeresztett, mint egy öreg léggömb. Se Martinra, se Marthara nem nézett. – Föl van zaklatva – mondta az anyja az apjának. – Természetesen föl van zaklatva. – Nézte Martint, olyan arckifejezéssel, amilyet az még soha nem látott rajta. – Nem helyeslem, hogy káromkodik – kezdte az apja. – No és, ha neked vagy nekem kéne úgy élni, ahogy a Mamának?! – kiabált Martin az apjának. – Inkább meghalnék! Martin kiment a konyhába, sarkait keményen bele vágva a rücskös linóleumba. Az anyja még mosta a folyosót. Átlépte a tócsákat, leült az asztalhoz, és zokogott, elgondolkodva azon – azon, hogy inkább meghalna, mint hogy úgy éljen, mint az anyja. 15. – Csinos – mondta Rod, Ben testvére. Szombaton, útban Texas felé állította le a vontatóját Ben háza mellett. – Csinos. Talán egy kicsit sovány. – Hunyorogva nézte a vasárnap reggeli napfényben Laurát, aki kint volt a hátsó udvarán. – Pont a szomszédban. – Tudod... nehéz kiismerni – mondta Ben, két újabb sört kinyitva. – Laura Pray. Eljött vacsorára hétfőn, és ma este is eljön, de nem akar nyilvánosan mutatkozni, csak egyedül. Azt mondja, jobb lesz, ha egyedül mutatkozik. – Jobb lesz? – kérdezte Rod. Ben nem akart róla beszélni. Rod ugyanolyan volt, mint a család többi tagja is – keményen dolgoztak a fizetésükért. Szórakozás az, amit akkor csinálsz, amikor befejezted a munkát. Egyikük sem lett volna képes megérteni valakit, akinek egy egyetemen végzett munka az élvezet, az isten szerelmére, még ha tisztességes fizetést kap is. Rod a gyerekeiről mesélt, Laura Pray a cicát hívogatta. Ben hallgatta a hangját. Azon az első estén tudta, hogy a nő nem akar magáról beszélni, ezért említette, hogy az egyetem tavasszal talán bemutat egy Christopher Fry-darabot. „Christopher Fry", mondta Laura, „Ő fordította azt, hogy A trójai háború nem fog kitörni. Olvastam a Megtalálsz? című művét." „Én is", mondta Ben, a lányt nézte, és egy kis idő múlva Laura elfordult, ő pedig bekapcsolta a rádiót, és egy Bach fúga lengte körül őket. „A zene andalít el legjobban bennünket, mint amikor kikötéskor hullámok jönnek, és a csónakok elkezdenek táncolni", idézte a nő. „Fry, A sötét elég világos". És Ben erre gondolt a házában, nézte, ahogy Laura közeledik a benőtt kerti ösvényen, s közben azt kívánta, bárcsak hallhatná újra úgy beszélni, úgy, ahogy ő is imád beszélgetni. Zene. Egy szép nő a házában – nem gömbölyded, csupa csont, de szép. Senki sem tudja, hogyan gondolkodnak a nők; rejtelmes teremtmények, egy másik világból. Deborah hosszú, szőke, lehulló haját szabad volt kefélnie, fésülnie, és befonnia... a válla és a melle fölött, ami majd egyszer... A házban, ahol régen Deborah lakott, még most is tele voltak ragasztva a postaládák egyetemi hallgatók neveivel, és a folyosó festése még mindig hámlott a gyerekkocsik és egy öreg matrac fölött. Ben majdnem minden nap elment a ház mellett. Tudta, hogy a lány férjhez ment és elköltözött, lefekszik valami hapsival, vele pedig nem akart lefeküdni. Az a világos, libbenő haj valaki más mellett, valaki más ajka a mellein. Rod az apjuk reumájáról beszélt. Ben úgy érezte magát, mint amikor az ember becsenget valahová, és senki sem felel, de tudja, hogy van ott valaki, mégsem tehet mást, mint hogy bámulja a zárt ajtót. Laura Pray olyan, mint egy zárt ajtó. Nem akarja, hogy bármit is kérdezzen tőle... de miért? Hallotta, hogy Laura fölmegy a lépcsőn, és eltűnik. Ez ugyanúgy feldühítette, mintha csak kínozni akarta volna, mintha megmondhatta
volna, honnan jött. Férjnél van? Miért végez háztartási munkát Cedar Fallsban egy ilyen nyilvánvalóan magasan művelt nő, mint ő? Nem akarja megmondani. Mit gondol vajon arról, amit csinál? Megjátssza, hogy őt nehéz megkapni? – Kellemes estét – mondta Rod, és vigyorgott. – Nehéz rajta eligazodni – válaszolta Ben, és föl-alá járkált a konyhában, miközben Rod mesélt, s nézte Laura függönyeit, amint kissé mozognak a szélben. Laura lefeküdt az ágyára; fájt a csuklója. Egész héten a falakat és a bútorokat mosta, és ételekre gondolt. Üres szobái mintha visszhangoztak volna; mosógépre és vasalódeszkára vágyott. Meg egy hamburgerre és francia pirítósra. Régi, kedves könyvek voltak Montrose-ben a polcain... Álmaiban azokat lapozgatta. Sült csirke szagát érezte. Időnként barátai arcát látta elsuhanni, és hallotta a hangjukat. Azt hiszik, halott. Soha nem fogja őket viszontlátni. Soha nem mondta nekik, mennyire szereti őket. Hiányzott a nagy serpenyője; nem is tudta, miért. Mit tenne bele? Anyja szikkadt, kedves kezére gondolt, ami annyi palántát ültetett el annyi kertben, és annyi vödör vizet húzott fel, hogy új hajtásokat hozzanak, hogy éljenek. Anyja gyökerét vesztett volt, amióta csak emlékszik, és ő is az lett. Laura a sülő hús és a sertéskaraj sűrű szaftjának, vagy a gőzölgő főtt kukorica illatának emlékével ébredt. De amikor éppen nem mosta a falakat és a bútorokat, elfelejtette, mi mindent veszített el, milyen ételeket ehetne, mert sikerült könyveket szereznie. A városi könyvtárból annyit hordott haza, amennyit csak bírt. Amikor lerakta a nappali ütött-kopott asztalára, tudta, mire lesznek jók. Kinyitott egyet, és csak órákkal később bukkant föl a könyv álomvilágából. Ahogy pislogva a kopott pamlagra, székekre és a lyukas szőnyegre nézett, úgy érezte magát, mintha álmában álmodna. A könyv világa volt az a világ, amiben hitt. Egyik este Laura a nappal utolsó fénysugarainál olvasott. Fölkapcsolta a villanyt, könyvét még mindig a kezében tartva; az abban szereplő emberek valóságosabbaknak tűntek, mint ő maga. Kiment megnézni magát az előszobai tükörben. – Te nem létezel, még egy könyvben sem – mondta magának. – Halott vagy. Laura nemigen vette észre a zabkása, bab, alma, bab, zabkása monotóniáját, amikor olvasott. Órákon át olvasott – napjai olyan szélesek, hosszúak és mélyek voltak, mint egy gyermeké. Már el is felejtette, milyen élvezet ez. Vasárnap Laurának reggelire volt egy almája és egy kis maradék babja. Meghagyta a zabkását, ami még megmaradt; azt másnap fogja megenni, mielőtt dolgozni megy Ebédre vizet és ketchupot kevert össze levesnek, és almaszószt evett utána. A hűtőszekrény üres volt, tiszta és fehér, leszámítva azt a pár almát. Hallotta, amint Ben és egy másik férfi lefelé mentek a háza előtt és beszélgettek, közben a szomszédos régi, vörös ház egyik emeleti ablakából vad zene hallatszott. Ben vitte magával a kismacskát. Elsétáltak a park fái alatt egy vontatóhoz, ami a Seerley Boulvardon parkolt. Laura a csipkefüggönyön keresztül nézte, ahogy a kamion elhúzott, és Ben jött vissza. Nagyokat lépett, s a napfény meg-megcsillant aranybarna, göndör haján és ölében a cica ezüstfehér bundáján. Laura tudta, milyen a keze – nagy kéz hosszú ujjakkal, szeplős az arany szőrszálak között, a kéz hátulján. A szeme sarka kezd ráncosodni. Fölhúzza a vállait, aztán előre-hátra billegeti a fejét, mintha nem tudná, mit is tegyen. Laura szobáról szobára járt. Gipsszel be kell foltozni, elsimítani, majd megcsiszolni, aztán alapozóval lekenni és végül jöhet rá a színes festék. A bútorok szélei minden szobában le voltak töredezve, és tele voltak lyukakkal – szögek nyomával. Be kell tömni a lyukakat fatapasszal, aztán le kell csiszolni. De a konyhája halvány narancssárga lesz, a nappali és az előszoba aranyszínű, a hálószoba pedig halvány citromsárga. Olyan lesz, mintha mindenüvé besütne a nap. Ő lesz az egyetlen, aki még mindig látni fogja a festés alatt a foltokat; ő tudni fogja, hol voltak. Laura végigfuttatta ujját hálószobája falának repedésein. Ben hűtőszekrénye tele van
élelemmel, ráadásul ott az a fagyasztó a sok készétellel... Állj már le, mondta magának. Nézte Bent, amint a mászókán lévő gyerekeknek mondott valamit, leguggolva, hogy megmutassa a macskát két kislánynak, akik leugrottak a hintáról. Látta, hogy hátraveti a fejét, és nevet. Vedd úgy, hogy diétázol, mondta magának. Feküdj le, felejtkezz el róla, takarékoskodj az energiával. Lefeküdt, és Martinra gondolt, amint vörös konyhájukban eszik, vagy talán elvisz valami nőt vacsorázni, vagy meglátogatja a szüleit. – Ne hülyéskedj – mondta hangosan elsötétített hálószobájának. Ő még csak két hete fulladt meg; ilyen gyorsan nem találhatott egy másik nőt. Másik nő a Montrose-i házban. Szemétdomb volt, amikor beköltöztek, de ő tudta, hogy kell kigipszelni, lecsiszolni, lefesteni a falakat, hogyan kell lepedőből függönyt csinálni, használt bútorokat felújítani; hányszor de hányszor csinálta Joe-val és az anyjával. No de egy vörös konyha! Martin azonban kijelentette, hogy paradicsompirosnak kell lennie. Új hűtőszekrénye messze, Montrose-ben maradt, és a tűzhelye is. Az összes konyhaedény, kedvenc kanala, még üveg diótörője és műanyag vajtartója is – úgy érezte, mintha dezertőrök lennének, akik átálltak az ellenséghez. Volt két pár új, kék szegélyű, virágos lepedő a Montrose-i fehérneműs szekrényben, egyformák, hogy összeillőek legyenek, és párnahuzatok is. Egy kiárusításon bukkant rájuk. Minden ablakra csinált függönyt, takarót a pamlagra, és most már mindebből semmi sem az övé. Gondolatban bejárta a kis Cape Cod-i házat. A hálószobaablakokat már éppen le kellett volna mosni, amikor eljött; senki sem sejtheti, hogy eljött, ha nincs gyanúsan nagy rend és tisztaság. És semmi más nem hiányozhat, csak ő. Már majdnem aludt, amikor a Leányegylet uszodája jutott eszébe, ahol a rettegéstől szinte megdermedt. Kövér és sovány nők gyűltek köré lágy, nyugtató hangokkal, míg ő nyöszörgött, és belekapaszkodott minden meleg kézbe vagy karba, lehunyt szemmel, reszketve. Nem fogják megtudni, hogy megfulladt, és ennek örült. Nem tudják a valódi nevét. Most nincs valódi neve. Álmából lassan ébredezve úgy érezte, sodródik kifelé a hétköznapok világából, ahol az emberek azok, akiknek mondják magukat, nem hazudnak. Laura feküdt sivár hálószobájában, nem volt olvasnivalója; már minden könyvet elolvasott, amit kihozott a könyvtárból. És éhes volt. Alma... Laura nehezen tudta elviselni a gondolatát. Járkált a házban, könnyekkel a szemében. Végül felkapott egy almát, felszeletelte és kiment a kertbe, a délutáni napfénybe. Leült egy fűcsomóra, térdére könyökölt, szemét a föld kicsiny, rejtelmes világán tartotta. A napfényben, a fűszálak erdejének árnyékában apró élőlények metropolisza állt. A délután halk bogárzümmögéssel fortyogott körülötte. A napon felforrósodott a válla és a parókája. Lassan ellazult, nem érzett semmit, csak napot és szellőt, nem látott semmit, csak kavics, homokszemek és lehullott levelek kicsiny világát. Az almaszeleteket pici darabokra törte, és azt játszotta, amit kislány korában imádott: a hangyák etetését. Kétrét görnyedve a tűző napon, egy hatalmas isten volt, aki mannát szór a mennyből, semmivel sem több okkal és logikával, mint amit bármely értelmes lény valaha is felfedezhet. A hangyák először megálltak ösvényeiken az égből lehullott ennivaló előtt, izgatott tapogatózásukból látszott megdöbbenésük. Aztán – mivel ugyanolyan értelmesek, mint az emberek – a csodálatos adományból gyakorlati hasznot csináltak: felkapták a kaját, és igyekeztek vele hazafelé. Ha találkoztak más hangyákkal a sarkon vagy lejjebb az akadálynál, akkor hangyául folyt a szó, és az újonnan érkezettek is jöttek mannát keresni. Napmelegen és álmosan, Laura félig aludt a napon, ahogy nézte a hangyák sorát, amint a levegőben himbálva vitték az alma darabjait. Amikor végül fölkelt és bement, azonnal, álomtalanul elaludt az ágyában. Énekes kabócák cincogtak a magas nyári fák között. Falevelek söprögették a háztetőt.
Egy sziréna vijjogott lent a Főúton. Laura épp időben ment zuhanyozni, aztán most is ugyanazt az inget és nadrágot vette föl. Nem volt sem vasalója, sem vasalódeszkája. Samponban kimosta a ruháit, és csavarás nélkül száradtak meg éjszaka, így nem lettek túl gyűröttek. A zúzódásai még mindig látszottak egy kicsit. De amikor átment az orgonaalagúton egy kis almaszósszal egy tálban, Ben is ugyanazt a krémszínű inget és nadrágot viselte, mint a múltkor. Ben azt mondta, hogy szereti az almaszószt, köszöni, és hátrább állt, hogy Laura be tudjon menni a nappaliba. Banán aludt, mind a négy mancsa a levegőben, a csapott hátú kanapén, gyertyafényben. Laura – egészen elgyengülve a finom konyhai illatoktól – leült. Most is volt bor, sós keksz, sajt és olajbogyó. Banán felkelt Laura mellett a kanapén, és az ennivalót kerülgette; Laura remélte, hogy nem tömte nagyon tele a száját. – Azt mondta, olvasta Maeterlincket – mondta Ben. A bor fűtötte Laurát; finom sajt keveredett a szájában a fanyar vörösborral. – Csak egy gyűjteményes kötetben – válaszolta. – „A tragédia a mindennapi életben" címűben. – Ben nem kapcsolta be a zenét abban a percben, mihelyt együtt voltak, s ez tetszett Laurának. – Örülök, hogy magánál nem szól állandóan a zene. – mondta neki. – Megmondom, miért: nagyvárosban éltem. – Ben hunyorgott, amikor gondolkodott. Kékes-szürke volt a szeme, csillogó szőke szempillák szegélyezték, fényes keretbe foglalva. – A városokban az ember majd' megfullad az autóktól és motoroktól, amik éjjel-nappal járnak. – Mosolygott. – Itt pedig tücskök vannak. Baglyok. Macskák marakodnak éjszaka. A maga hátsó ajtaja... meg kellene olajoznom. – Szeretném, ha segíthetnék a ma esti vacsorát elkészíteni – mondta Laura, letette Banánt a szőnyegre, és felkelt. – Lustának és haszontalannak érzem így magam, és szeretek is főzni. – Én nem – felelte Ben. – Úgy értem, magamnak. – De két embernek jó, ha együtt csinálnak valamit, aztán leülhetnek, és ehetnek. – Nos, akkor föl kell vágni a salátának valót – mondta Ben a konyha pultjánál. – Maga csinálja a fejessalátát, én a paradicsomot. Egy ideig csendben szeleteltek a leszögezett műanyaggal letakart konyhaasztal két végén. Laura tudta, most azt mondhat, amit akar, nem kell nőiesen viselkednie. Senki nem fogja verni, sem ordítani nem fognak vele. Szinte semmi smink nem volt rajta, és nem volt szemérmes, nem volt izgatott, nem volt más. Egyszerűen a salátát vágta föl. – Szeretem az esőben elhaladó autók hangját – mondta. – Vagy hóban, amikor nagyon hideg van és csikorog – felelte Ben. Laura hideg volt, mint a saláta, amit aprított – olyan ne-nyúlj-hozzám. Huh! – mondta Laura – én nagyon fázom a hóban. – Jobb szereti a nyári zápor illatát? – Ben a felaprított paradicsomot egy fatálba borította. – A városon áthaladó vonatot? Laura lazításképpen mély lélegzetet vett, és mosolygott. – Képzelje el, milyen lenne, ha nem lennének autók, amiket hallgathatnánk, csak lópaták, kocsikerekek és lábak hangja. – Az ablakhoz mennénk és néznénk kifelé, mert nem lehetne annyi elhaladó embert látni – válaszolta Ben, belül dühöngve; a nő játszadozni akar. Még csak azt sem tudja, milyen az igazi haja, csak a parókáját ismeri. Azt hiszi, becsaphatja? – Az emberek kiültek este ezekre a nagy verandákra, és nézték a kocsikat meg a lovakat. – Sétáltak a parkban. Valaha hangversenyek voltak itt, és volt egy szökőkút a közepén, amíg a gyerekek össze nem törték. – Béri a paradicsomhoz szórta a salátát, amit Laura felvágott. Nem nézett rá. – Remélem, szereti a pulykatetrazzinit, akármi legyen is az valójában. Pulyka csipetkével. – Ben érezte a köztük lévő falat, pedig kívánta a nőt, és az is tudta ezt. Játszmák. – Hm – mondta Laura. – Jó illata van.
– Maeterlinck a hétköznapi életről beszél abban az írásában, ugye? Laura egy tányért tartott Bennek a lábas fölé. – Azt mondja, hogy a modern darabokban, sőt, még Shakespeare néhány drámájában is csak olyan szereplőket talál, akik olyan erőszakos dolgokat művelnek, amiket ő soha nem csinálna, így nem tud velük azonosulni. De nagyon sok görög tragédia és Ibsen drámái „állóképek", ahogy ő nevezi, így érezhetjük, miként lebegnek felettünk állandóan nagyszerű és borzasztó dolgok. – Sok zöldbabot? – kérdezte Ben. Igen – felelte Laura. – Éhes? – Éhes vagyok. – Az a magáé, majd hozom az enyémet is, aztán Betesszük a zsömléket a sütőbe. – Vaj megy bele? – Igen, és szereti a lekvárt? Laura azt felelte, hogy szereti, és leült a szobában, ami most már nem volt idegen. Még a pikákkal teletűzdelt, haldokló bika is úgy nézte merev tekintettel, mintha erezné, hogy ő odatartozik. A bor egy kicsit a fejébe szállt, ettől az összekevert saláta smaragd- és nefrit-zöldjei, az aranyszínű vajaszsömlék, a tányérján gőzölgő, világos drapp és barna ragu olyan ragyogóak voltak, mint a festett üveg a napfényben. Banán nyávogott. Laura felvette a cicát az ölébe, ahol az összegömbölyödött. – Megkérdeztem a parkban a gyerekeket. – Ben egy tányér zsömlét tartott oda Laurának. – Azt mondták, hogy a cica Grangeréké volt. Felhívtam őket, és azt mondták, hogy örülnek, hogy jó helye lesz a cicának. – Kösz – mondta Laura. – Azonnal elviszem, amint megszárad a festék. – Abba kellett hagynia a beszédet, mert összefutott a nyál a szájában. A hagymával és fokhagymával finoman ízesített szószon friss hús volt, hogy rágni is lehessen valamit. A vajban zöldbab fénylett. Laura próbált nem túl gyorsan enni, és figyelte a nagy kezeivel a szemét dörzsölő Bent. – Nehéz napja volt? – Igen. Egy hallgatómnak nem tetszett a múlt félévi osztályzata, és az éjszaka kellős közepén idetelefonált és különböző sértéseket vágott a fejemhez. – És mit tehet ellene? – kérdezte. – Tudja, mit... az a fickó buzi. Néha kapok ilyeneket – folytatta Ben. – Jó színészek. Ki tudják ereszteni magukból a bennük rejlő nőt... ettől bonyolultak lesznek. És néha a nők is kimutathatják a férfias oldalukat, mint Shakespeare hősnői. – Vagy Antigoné? – Még egy zsemlét? – kérdezte Ben. Laura vett egy zsemlét, némi vajat hozzá, és elöntötte a gyönyörűség, ahogy a barna zsemlehéj ropogott a szájában. Banán eddig félhold alakban feküdt, mint egy kifli, de most Laura inge elején mászott felfelé éles karmaival, Laura száját szagolgatta, bajusza lágyan csiklandozta Laura állát. Laura adott neki egy falatot a vajas és héjas holdból. – Cica? – szólt Laura a sárga szempárhoz. – Te fiú vagy, vagy lány? – Néha nem lehet eldönteni egészen addig, míg meg nem jelennek a kiscicák. – Legyen bármi, nálam otthonra meg ételre lel. Ben a Laura szája körüli vonalakat és a tarka bundát simogató vékony kezét figyelte. Laura nem beszél arról, ki is ő, és amikor ránéz, a szeméből nem tud kiolvasni semmit. Mit vár tőle, mit tegyen – játsszanak, és vegye le a lábáról, ahogy a múlt századi férfiak, kiknek félóráig kellett vetkőztetniük a nőket a fűzőikből, cipőgombolóval húzni le a csizmáikat, kioldozni a kis gyöngygombok hosszú sorát? Laura rámosolygott a cica borzas feje fölött. De nem úgy, mintha flörtölni akarna; a fejét egyenesen tartotta, állát felszegte és segített kivinni a tányérokat a konyhába, ott vágott egy szelet almáspitét. Olyan sovány volt, hogy csípőcsontja átütött a nadrágján. – Milyen témákat oktat majd ősztől? – kérdezte Laura. Ben azt mondta, hogy rásózták a
Sminkelés alapjait meg a Bevezetés a színművészetbe tantárgyakat: „A színház helye az ember életében". Nincs sok elit tanfolyam egy szerény egyetemi oktatónak. Megnevettette Laurát, amikor előadta, milyenek az elsőévesek a smink laborban, és érezte hogy a nő most magát adja, idáig ugyanis még sohasem nevetett, csak állt mellette és hallgatta. Ben a rektor sajtótájékoztatójáról beszélt, Laura hallgatta. Kiöblítette a tányérokat, eltette az ennivalót, aztán elmosták az edényeket. Laura azt mondta, hogy nem nézte a beszélgetést; nem mondta, hogy nincs televíziója. Ben nem kérdezősködött. Beszélgettek, nevetgéltek, megnéztek egy Brit drámát a tévében, de Laura érezte Ben óvatosságát. A férfi nem akart kíváncsiskodni. Viszont Laura sem bújt hozzá közel, amikor elköszöntek. Pontosan ilyen nagy kezektől volt tele zúzódásokkal. Csak annyit mondott, hogy milyen jó volt a vacsora és milyen jó barát is Ben. – Örömömre szolgált – mondta Ben. Laura nem próbált beférkőzni az életébe, nem árasztotta el kérdésekkel. – Sok szerencsét holnapra az új álláshoz. – Figyelte Laurát, amint átmegy a rozsdaszínű orgonalevelek alagútján. 16. Massachusettsben esett. Boston utcáin egymásba értek az esernyők a déli csúcsforgalomban és a neonfények elhagyatottan pislogtak, amikor Martin esténként hazahajtott Montrose-ba. Martin Laurát leste az utcákon. Erről képtelen volt leszokni. A Boylston Streeten nyüzsgőket vizslatta, belesett a Filenébe, és elhaladt a Montrose-i Városi Könyvtár mellett. Gyakorta üldögélt a könyvtár előtt, mivel Laura dolgozott ott egy darabig. Lobogó hajú szőkeségek siettek felé. Kék szemük egy pillanatra Martinra villant, amikor megállt, hogy rágyújtson. Egy apró száj villant fel előtte... egy keskeny orr profilból. Egyikük sem Laura volt. Martin felváltva dolgozott és kutatott, és most a keresés volt a fontosabb. A Rambaugh Computer Kereskedés és Szerviznél Al Surrino kapta meg az igazgatói állást, a saját irodát és a személyi titkárt. Martint nem érdekelte. Tudta, munkatársai izgatottan figyelik, hogyan fogadja ezt, és vajon mit lép erre. Ám őt ez sem érdekelte. – Szerintünk egy kis magányra van szükséged, hogy elrendezd a dolgaidat – mondta az apja, és így, hála az égnek, a szülei nem jöttek gyakran látogatóba. Martin esténként órákon át olvasgatta Laura iratait és könyveit. Laurának olyan rengeteg könyve volt. Mindenhová könyveket rejtett. Ha Martin felemelt egy takarót vagy elvett egy törülközőt, biztos lehetett benne, hogy könyvet talál alatta; és mindegyik könyv olyan érthetetlennek tűnt, mint egykor Martin apja, amikor az irodalom mestereidről beszélt. A legtöbb ember megelégszik a tankönyvekkel – még a prospektusokat sem készíti az ember könyvformájúra, mert azzal elriasztanák a vevőket. Laura néhány könyvből felolvasást is tartott a nászútjukon. Csak fel kellene hívnia az Üdvhadsereget, és azok készséggel elvinnék Laura minden drága pénzen vett könyvét. Néha-néha előhúzott egy-egy könyvet Laura öltözőasztalából, vagy levett egyet a konyhapolcról, a liszt mögül. A szex részeket kereste ki. Laura sok szót aláhúzott, és megjegyzéseket írt a margóra. „Igen!" „Hím soviniszta!" „Nyálas!" „Ki beszél?" Martin nem egyszer megverte azért, amiért könyvekre költi a pénzét, de Laura nyíltan vállalta, minden verés ellenére. Az ördögbe is! Egy férfi mit tenne, ha nem engednék neki, hogy kedve szerint költse el a saját pénzét? – Az ördögbe is! – kiáltotta, és betelepedett a kisebbik hálószobába, amit gyerekszobának szántak, de sohasem használtak, és a hervadt ibolyákat bámulta. Laura holmijainak nagy részét hazaküldtek a könyvtári irodából. Pam Fitzer hozta el:
egy kicsi barna, aki azt állította, hogy ő volt Laura legjobb barátnője a könyvtárban. Egész idő alatt Martint vagy a lakást nézte, miközben bevitte a dobozokat a hálószobába. – Nagyon magányos lehet most – ismételgette, és megtoldotta újabb célzásokkal is. – Én meg tudom érteni, milyen magányos és vigasztalhatatlan lehet. Pam végül távozott, és ő felnyitotta a dobozokat. „Olyan vagy, akár egy portás", szokta mondani tréfából Laurának. „Csak pecsételgeted a ki-be járó könyveket." Pam Fitzer másnap este ismét megjelent, és megkérdezte, nem kívánna-e égy kis otthoni vacsorát; Martin csak nehezen tudott volna nemet mondani, és végül beleegyezett, így hát a nő bevonult a konyhába, a szekrényekben és a hűtőben matatott, és bevásárolt. Martin kifizette neki. Ott volt, csörömpölt, főzött, sütött, mosogatott, és úgy tűnt, mintha Laura lenne ott. Természetesen a magány rábírta Martint, hogy beszélgetésbe elegyedjen vele – és nem bírta abbahagyni. Elmesélte a nőnek, hogyan bántak vele a barátai, a tanárai és a magántanítói, csak azért, mert az apja iskolaigazgató volt; sohasem tudta, valóban kiérdemelte-e a jó minősítést, vagy hogy valóban befért-e a futballcsapatba mindaddig, míg középiskolába nem került, és ott kemény éveket ért meg. Alaposan beboroztak vacsora előtt, és lehet, hogy sikerült meghökkentenie Pamet olyan megjegyzésekkel, hogy ő mindig azt hitte, isten olyan, mint saját kurafi apja, aki mindig elhúzza a száját, valahányszor olyat hall, hogy az „ördögbe" vagy a „fenébe", és megkereszteltette a fiát. Pam erre azt mondta, eddig sohasem gondolkodott még el ilyesmin. Becsvágyó, mondta Pamnek. Ő aztán igazán becsvágyó volt. Apja keserűen vette tudomásul, hogy fia anélkül érettségizett le, hogy bármi kimagasló eredményt elért volna és nem akar továbbtanulni. Mit számítanak az eredmények? Jól tud beszélni és hatással van az emberekre; rögtön érettségi után jó munkát kapott Rambaugh-nál. A végzettség nem minden, mondta Pam. De még mennyire, hogy nem, mondta Martin, de követnie kellett volna apja példáját. Az apja volt az egyedüli a családban, aki egyetemet végzett. Rokonai javarészben farmeres üzletkötők vagy gépészek; szerintük egy iskolaigazgató nem több egy zsák krumplinál, és anyja addig bólogatott és mosolygott ezen, hogy neki már felfordult tőle a gyomra. Minden azon múlik, az ember mit tud felmutatni. De amikor az apja utánament, anyja azt mondta Martinnak, ne törődjön vele; úgyis viszi valamire. Pam úgy vélte, az anyja kellemes személy lehet és szívesen megismerkedne vele. Martin örült, hogy van kihez szólnia, így Pam Fitzer eljött másnap este is és vacsorát főzött. Martin végignézte Laura könyvtári holmijait, és mindent elolvasott. Csak most jött rá, mennyi pénzt költött Laura évente könyvekre. Laura megpróbált mindenkihez „jó" lenni, még akkor is, ha nem szívlelt valakit. Felvállalta az ingyenes kölcsönöztetést, de nem volt elég pénze, hogy ellássa az iskolásokat. Martin néha majdnem elmosolyodott. Laura saját nevekkel látta el a feljegyzéseiben azokat, akikkel vitatkozni, veszekedni kényszerült a könyvtár érdekében. „Mrs. Kanalasgém" a szeme láttára tépett szét egy lánymagazint. „Mr. Nagypofájú" mérgében tízcentesekben fizette meg fia huszonöt dolláros büntetését. „Miss Szentfazék" azt követelte, hogy minden könyvespolcra rakjanak egy bibliát. A nevek tréfásak voltak, de Martin látta, hogy Laura legalább akkora felelősséggel dolgozott, mint ő. Laura sosem említette, ő pedig nem kérdezte. Általában Laura elment az ajtóhoz, megkérdezte, hogy telt a nap, hozott egy italt, és hallgatta. Aztán elkészítette a vacsorát, majd mosogatott... Ajtócsengője újra felcsendült másnap este, miközben néhány szexis rendőrnőt nézett a tévében és üvegből itta a bort. Pam állt odakinn; besiklott a félig nyitott ajtón, közel húzódott hozzá, és közölte, hogy gondolkozott felőle. Remek, mondta Martin. Pam alaposan kiillatosította magát, és amikor karjait a férfi nyaka köré fonta, Martin érezte, hogy több parfümöt viselhet, mint ruhát.
– Olyan nagyon nagyon sokat gondoltam rád – dorombolta Pam. – Mennyire szenvedhetsz! Könnyek szöktek Martin szemébe, s közben azon járt az esze, hogyan szabadulhatna meg a nőtől. Pam a tarkóját dörzsölte, és Martinnak ettől összeszorult a torka. – Megengedtem neki, hogy egyedül vacsorázzon... mert gyűlölte, ha kihűlt a vacsora, ha nem itthon ettem – mondta. Pam mindent hallani akart róla, és arról is, hogy Martin mit dolgozik. Szívesen hallgatja, mondta. Leült a pamlagra és figyelt, bólogatott, a hajával vagy a nyakláncával babrált, izgett-mozgott. Nem sokat gondol a munkára, mondta Martin. Rengeteg dolga van, és nincs ideje elgondolkodni. – És szükséged lenne egy szép új kocsira is – mondta Pam. – Egy kicsit biztos felvidítana. – Martin felnézett. – Láttam, hogy a múltkor a könyvtár előtt parkoltál – mondta Pam, és elpirult. Kotnyeles nők, gondolta Martin, és közölte, hogy van egy kis pénze a bankban és épp ideje, hogy vegyen egy jobb kocsit. Pam még nem fejezte be. Kér-e Martin egy csésze kávét? Elég későre jár már. Vacsorázott egyáltalán? Martin mondta, hogy nem, így Pam gyorsan sütött pár tojást, és közölte, hogy rendbe hozza a konyhát egy kicsit. Martinnak ismét könnyek szöktek a szemébe, ahogy hallotta az edények csörömpölését, miközben az ebédlőasztalnál ült és azt képzelte, Laura az. Martin kivitte a mosatlant a konyhába, Pam elmosta és elrakta, miközben a férfi azt magyarázta, mit dolgozik Rambaugh-nál. Ezelőtt nem sokat mondott róla. Meg kellett ismernie ezeket az okos masinákat, mondta, hogy minél többet tudjon eladni belőlük. Mindig kimerültén szokott hazatérni, de folyton az járt az eszében, hogy együttlétük utolsó napján magára hagyta Laurát. Biztos végigsírta az időt a parti házban. – Tudom – duruzsolta Pam, és odajött a férfihez, a kandalló mellé. Átölelte a nyakát, és Martin kezét ruhája kivágására húzta. – Bár visszajöhetne Laura! – zokogott Martin. Nem húzta ki a kezét Pam ruhájából, mert nem akarta megbántani a nő érzéseit. Hagyta, ahol volt, és a nő vonaglani kezdett az érintéstől. Martin másik kezét Pam szoknyája alá dugta, és a combját simogatta, meg azt az apró, csipkés ruhaneműt, amit a szoknya alatt viselt. – Életem végéig a tenyeremen hordanám, ha még egyszer visszakaphatnám! – zokogta Martin. Pamnek egyáltalán nem olyan illata vagy tapintása volt, mint Laurának. A nő elkezdte ledobálni magáról a ruháit, és Martin úgy érezte, nem lenne illendő visszafogni; elvégre készített neki vacsorát. Elég barátságos volt. Vörös csipkés bébi-dollt viselt; Martin nem akart rágondolni. Amikor meztelenül állt a kandalló mellett, elkezdte kigombolni a férfi ingét. Martin megpróbált nem nézni rá, ahogy ott állt a nedves mosogatórongyok és az odaégett aljú lábas mellett. A nő végzett az inggel, és a nadrágnak esett neki. Martin kíváncsi volt, összejön-e. Elege volt a rántottakból és a pirítósokból, és nem bírta abbahagyni a könnyezést, és azt kívánta, bár öltözne fel Pam és menne haza. Csak annyit tudott tenni, hogy behunyta a szemét, és azt képzelte, Laura van vele. Pam nem volt kövér és elég kellemes illata volt. Furcsán nyögdécselt az ágyon, és folyamatosan beszélt, de nem tudta, Martin hogyan szereti. Eszébe jutott a tengerparti ház nyikorgó ágya, és Laura sikkantásai. Azt kívánta, bár abbahagyná Pam a suttogást, amikor fölébe kerekedett. Nem figyelte, miket mond; Laura nagy mellét és selymes haját képzelte maga alá, és elment, mint a tűzijáték – egy-két fejezettel többet nyújthatott a kis könyvtárosnak, mint amire az számított. – Te csak aludj – suttogta Pam, amikor végül felkelt, és összeszedte a ruháit a konyha
padlójáról. Visszajött a hálószobába, magára húzta a vörös csipkés bébi-dollt. Pontosan úgy állt rajta, mint Laurán. Martinra mosolygott, ő a fejére húzta a takarót, és még a szemét is behunyta, nem nézte, hogyan távozik Pam a házból. 17. – Asszony lettem – suttogta Pam Fitzer magában, miután rámosolygott Martinra, aki boldogan és ernyedten hevert az ágyban, és kisurrant a bejárati ajtón. Háztömbtől háztömbig futott az esőben, és most nem érdekelte, hogy tönkre megy a frizurája vagy a sminkje. – És otthon nem is sejtik. – Amikor erre gondolt, megállt, és hagyta, hogy az esőcseppek az arcába hulljanak, és arra gondolt, milyen bátor volt, nem őrizte szüzességét élete végéig, és egyáltalán nem is fájt. – Jól csináltam! – motyogta az esőnek, és a szíve akkorára tágult, mintha egy léggömb lenne új igazgyöngy gombos smaragdzöld esőkabátja alatt. De az anyja csak egy pillantást vet rá... Futott tovább. Szóval ilyen az örömszerzés. Hála istennek, a könyvtárban elzárt polcokon bőven akadtak olyan könyvek, amikből olvashatott róluk. Jól csinálta – megmutatta Martinnak, mennyire szereti azzal, hogy a bánatáról és a munkájáról beszéltette, és csak hallgatta, hallgatta. Szegény nyomorult. Szegény, magányos, szívetörött férfi, mennyire hiányzik neki Laura. Minden a lehető legjobban ment. Még akkor is, amikor ő annyira meg volt ijedve, hogy Martin butának, rámenősnek és nöietlennek hitte. De aztán Martin sírt a karjában. Erre a gondolatra olyan cukorédesnek érezte magát, majdnem elolvadt az esőben. Rántotta. Igaz, az első pirítóst odaégette, de Martin nem vette észre a szagot. És ő pontosan tudta, hogyan kell jó rántottat csinálni – nem túl zsírosan, de nem is szárazán. És holnap Martin szendvicset ehet. Akkor csinálta neki, amíg a Rambaugh Computer Kereskedés és Szervizről beszélt – finom majonézes csirkés szendvicset. A csirkét otthonról hozta. Pam megállt egy utcalámpa alatt, és nedves kezével végigsimított nedves arcán. Martin néha úgy néz ki, mint egy kisfiú, bár kerek homloka már kezd ráncosodni és gömbölyű álla, telt ajkai színtelenek. Még a szemöldökét is csak közelről lehet látni; ám közelről jól látszanak a legyezőalakot formáló vékony szempillák. Pam ismét megindult. Látszani fog rajta. Anyjának elég lesz egyetlen pillantás. Halkan csukta be maga mögött az ajtót. Anyja nem nézett fel; egy könyvet olvasott, amikor Pam lekapcsolta az udvari világítást és belépett az előtérbe. Apja és anyja egy-egy asztali lámpa fényében ülve olvastak. – Alaposan megázhattál – mondta az anyja anélkül, hogy felpillantott volna. – Az új kabátodban. És ez már a negyedik este. A barátaid bizonyára naplopók. – Bírja a vizet – mondta Pam, igazából oda sem figyelve, és anyját, apját nézte. Nyilván ők is így szokták csinálni, már amennyiben szokták még egyáltalán. Biztosan szokták. Nem számít, az ember mit olvas, nem tudhatja, hogyan találják meg a megfelelő helyeket, hiszen a lábak meg egyebek útban vannak. A nagy pocakkal vagy a fekete nadrágba bújtatott sovány lábbal? Jó lenne egy gyémántgyűrű az ujjara. Valahányszor a könyveket rendezné, állandóan ragyogna. – Milyen volt a film? – kérdezte az anyja, és még mindig nem nézett fel. – Cowboyok – felelte Pam. – Összeálltak, hogy megvédjék a farmjukat, de vesztettek. – A nappali szoba másnak tűnt; az egész ház másnak tűnt. Azért volt ez így, mert ő változott meg. Szóval ezért csinálják olyan előszeretettel az emberek! Érthető. – Szólj apádnak, hogy nem vitte ki a szemetet, bár biztos azt fogja mondani, hogy az eső miatt nem is viszi, és holnap reggel elmennek a szemetesek, mielőtt felébredne, bár
én biztos ébren leszek – mondta az anyja. – Jól van – mondta Pam, és arra gondolt, mi történhet Montrose-ban a sötét ablakok mögött – minden éjjel! Nedves és véres lett egy kicsit, de talált szivacsot és papírtörülközőt a fürdőszobában. Nem zuhanyzott le. És nem is fog, amíg csak lehet. Hogyan is moshatná le magáról Martin szagát? – Apa? – Az apja felnézett. – Anya azt mondja, nem vitted ki a szemetet, és biztos azt fogod mondani, hogy az eső miatt, és a szemetesek reggel el fognak menni, mielőtt felébrednél, de anya biztos ébren lesz. Martin láthatta a szép feketerózsás vörös bébi-dollját. Láthatta, milyen csodás. – Mondd meg anyádnak, hogy már kivittem – felelte az apja, és nevetett. Zörögve becsukta az újságot, nevetett, felkelt, kiment a konyhába, és nevetett tovább. – Kivitte, anya – mondta Pam, felakasztotta az esőkabátját az előszobafogasra száradni, és felsietett a lépcsőn az új testével, amit lyukasnak, nyitottnak és használtnak érzett, és ami megismerte az igazi világot. Felfelé lépkedett a lépcsőn, a vére lüktetett; a teste szép volt és megfeszült, mint a lépcsőkorlát, mint a futónövény, mely zölden nőtt a szülei esküvői képe alatt. Pam megállt és végignézett a páron. Összebújva álltak egymás mellett, anyja rózsái enyhén apja zakója ujjára hajlottak, apja fehér ingnyaka pedig összeolvadt anyja esküvői fátylával. Levetkőzni. Azt hitte, nem fogja tudni megtenni, mégis sikerült, mivel nem gondolt semmi másra, csak Martinra, aki azt zokogta, hogy egész életében kedves lesz, ha visszakaphatja Laurát. Pam behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját, ráfordította a kulcsot, és lehúzta a ruháit. Alig látszott vérnyom. Viszont bőrén vöröslő sávok sorakoztak. Még nem múltak el. Ujjnyomok. Nem Pam ujjának lenyomatai. Nem tőle származnak. Érezte, hogy szíve ismét madárként szárnyal. Sohasem volt még ilyen boldog, mint most. És nem is lesz, még akkor sem, amikor fehér menyasszonyi ruhában fog majd állni a templomban. Pamela Burney Mrs. Martin Burney. Ezzel nem árt Laurának. Laura vízbe fulladt. Mindent elmondott Laurának – a szüleiről, meg arról, ahogy a lányok bántak vele az iskolában, és hogy nem volt még fiúja. Laura meghallgatta, ő volt az első barátnője. Laurát mindig olyan szomorkásnak és magányosnak gondolta. „Néha", mondta egyszer Laura, „valahonnan a világűrből látom a világot, és olyan tetszőlegesnek tűnik... Nem más, mint egymást követő döntések sorozata. Eldöntjük, hogy kikövezzük az utcáinkat, eldöntjük, hogy a gyerekek iskolába járjanak, és eldöntjük, hogy a férfiak és a nők együtt éljenek, mint házasok. Ahhoz, hogy boldog légy, nincs szükség sem szeretőre, sem szexre, sem gyerekre. Ki mondta, hogy így kell lennie?" Pam belebújt a hálóingébe és Martinra gondolt. Az ujjait tépkedte beszéd közben és görnyedten tartotta a vállát – ettől úgy tűnt, mintha nagy fej ingadozna a vastag nyakon. Martin nem szereti az apját, de az anyját igen; ez jó dolog. Járás közben a cipője sarkát teszi le először – kifigyelte a könyvtár ablakából – és határozottan lengeti a karját, mintha vízen gázolna keresztül. Ő nem lesz olyan okos, mint Laura volt. Laura minden hónapban új témát tanulmányozott, és rengeteget olvasott, olvasott, olvasott. Olyan új költők verseiből idézett, akikről ő még nem is hallott, és amikor drámákat olvasott, más könyvtárakból szalagokat rendelt, és meghallgatta őket munka után. Pam sóhajtott. Amikor hozzámegy Martinhoz, adni fog a szüleinek egy macskát. Anyja majd odaszól, „Kitty (vagy ahogy a macskát hívják), szerintem papa még nem vitte ki a szemetet, és a szemetesek holnap korán reggel jönnek, amikor még aludni fog, de mi ketten fenn leszünk, Kitty." Pam közel hajolt saját tükörképéhez. – Fájni fog? – suttogta. – Nekem ez az első... Martin azonban úgy felhevült, hogy most már nem tudott leállni. Olyan képet vágott,
mintha hányni vagy köhögni készülne. Széles arccsontja megfeszült, füle a fejéhez lapult, és hüvelykujjai begörbültek. Pam legbensőbb érzéseit suttogta a fülébe, miközben Martin azzal foglalatoskodott a lába között, hogy megkapja, amit akar. Minden este, amikor csak teheti, a sarokról fogja lesni, mikor gyullad fel Martinnál a villany. Aztán bekopog, és vacsorát készít neki. Minden este. Aztán egyszer, amikor nem jön, Martin hiányolni fogja, és legközelebb azzal köszönti: „Tegnap egész éjjel vártalak. Nem tudok élni nélküled. Gyere hozzám feleségül." „Pamela Burney", írta a tükörre a világos ajakrúzzsal. Ez a név az övé lesz, és Martin szeretni fogja – igaz, nem olyan szép, mint Laura, de akkor is szeretni fogja. Meleg étel fogja várni otthon, varrni, mosni fog rá, Martin lesz az élete értelme, és ha Martin is úgy akarja, otthagyja a könyvtári munkát – semmi olyasmit nem fog tenni, ami Martinnak nem tetszik. – Pamela Burney. – Hosszan nézte magát a tükörben, elmosolyodott, félrehúzta hálóingét, hogy lássa a vörös ujjnyomokat, csak aztán törölte le a tükröt. 18. Laura a maradék zabkását hétfőn ette meg reggelire, az utolsó adag ketchupot pedig ebédre főzte fel forró vízzel. Fél négykor evett egy kis almaszószt, aztán kilépett a forró, délutáni napfényre. Elhaladt Ben istálló formájú háza mellett. Füves kertje enyhén lejtett, akárcsak az övé, és mindkettejük háza körülbelül egy szintbe került az utca túloldalán lévő parkkal. A férfi kertjében félhold alakú, töredezett járda látszott, ahol egy korhadt fa állt. A fák lombjai a háza és Ben háza fölé nyúltak; besötétítették a vörös cserepeket és a fehér falat kékes árnyékba vonták. Laura végigment a fél városon, majd becsengetett dr. Channinghez. A nő, aki kinézett, olyan sovány volt, mintha a csontjai ki akarnának bújni a testéből. – Maga Laura Pray? – kérdezte, majd bevezette a házba. – Az én nevem Mrs. Eaker, én fürdetem meg dr. Channingot hetente kétszer. Egy hallgató gondját viseli éjszaka, de szüksége van valakire, aki gondoskodik róla napközben, elkészíti az ebédjét és a vacsoráját, takarít egy keveset... meg efféléket. – Az anyámat is én gondoztam – mondta Laura, és körülnézett. Dr. Channing sivár nappalijában csak egy íróasztal állt, meg két festmény a falon, ami úgy tűnt, mintha Hogarth lenne. – Anyám vak, és ágyhoz kötött. – Dr. Channing nem vak, de elvesztette az érdeklődését, nem engedi, hogy székbe ültessék, és nem is beszél – közölte Mrs. Eaker. – Tudja, autóbalesete volt. Foglaljon helyet. És itt van Ellen, majd ő beavatja. Ellen Garner, Laura Pray. A kövér, fiatal nő csak a másodperc töredékéig pillantott Laurára, aztán egész idő alatt másfelé nézett. Az inge és a farmerja majd szétrepedt rajta, és amikor Mrs. Eaker elment, letelepedett egy recsegő székbe. Laura hallotta a kinti ajtót csukódni. Egy-két pillanatra rá Ellen közönyös hangon megszólalt. – Csak itt kell lenni vele, etetni kell, és magára vár a mosogatás és a mosás. – Igen – mondta Laura. – Mikor kezdhetem? – Megmutatom a konyhát – felelte Ellen. A ház hűvös volt és szellős; lépcsőn mentek fel az emeletre. Az ablakokon fehér függönyök voltak és piros, napsütötte muskátlik. – A mosógép és a szárító amott vannak. A bevásárlást én végzem. – Ellen barna és szép szempillájú szeme meg se rezzent, amikor benézett a kinyitott hűtőbe, mintha az ételek hidegen hagynák. Laura szájában összefutott a nyál a tej, a sajt, a tojások és a gyümölcsök láttán. – Ma este már maga készíti a vacsoráját. Apró falatokban kell etetni, de szinte mindent
megeszik – mondta Ellen. – Mondja neki, mi a választék, és ő majd bólint, hogy mit szeretne. A fejét, képes mozgatni. Nem szívesen eszik, és gyűlöli, ha etetik, de akkor is meg kell etetni. Magától nem tud enni, és járni sem. – Értem – mondta Laura. Ellent nézte, mert Ellen szeme sosem fordult felé; általában a padlót nézte, egy széket vagy az asztalt, vagy a teáskannát. – A reggeli az én dolgom, és itt maradok délig, míg maga meg nem jön, aztán megyek a délutáni óráimra – mondta Ellen, és a színes vászonfalvédőkre pillantott, melyekről I. Erzsébet és VIII. Henrik nézett vissza. A nyomtatott arcok életszerűbbnek tűntek, mint Ellené. – Így körülbelül negyed egykor ebédel és ötkor vacsorázik. Én hatra itt leszek, akkor maga hazamehet. Nincs gyakran szüksége ágytálra, de néha-néha azért kérdezze meg, és figyeljen oda. Laura szerint Ellen Garner nem lehetett több tizennyolc évesnél; egy olyan nővel lakik együtt, aki egyetlen szót sem tud szólni. A ház ugyanolyan hűvös csendet árasztott, akárcsak Ellen. – Jöjjön, ismerje meg! A függönyön beömlő fény nagy hálószobát világított meg, és egy piros arcot rajzolt ki ezüstösen a párnán. Rézlámpák, diófa öltözőszekrény és egy magas lábú fiókos szekrény csillogott a kék faliszőnyegek, takarók és szőnyegek előtt. – Ez itt Laura Pray – közölte Ellen színtelenül a párnán nyugvó fejnek. Az arc öreg volt és bájtalan; barna szeme éberen, figyelmesen meredt Laurára. – Mrs. Nepper ajánlotta. Azt mondja, ide tud jönni délben, mos, takarít és ad magának ebédet meg vacsorát. A mély, barna szem mindkettőjüket szemügyre vette. Tiszta, ősz hajtincsek keretezték a párnán nyugvó fejet. – Örülök a munkának – mondta Laura dr. Channingnek némi szünet után. – Tudassa velem, ha rosszul csinálok valamit. Rázza a fejét. Hunyorítson. – Laura úgy látta, egy pillanatra fény gyúlt a barna szempárban. Ellen arca kifejezéstelen volt; tekintete összevissza járt a szobában, mintha keresne valamit. – Jól van, megyek vásárolni. Mrs. Eaker telefonszáma és a doktoré ott van a hűtőn. Mit lehet erre mondani? Laura nézte, ahogy Ellen elkacsázik, és magára maradt a hűvösséggel, a csenddel és az őt figyelő barna szempárral. Közelebb húzódott, és elmosolyodott. – Mit kíván vacsorára? Húst? Éhes? A párnán a fej határozottan nemet intett. – Esetleg rántottat? – Laura rámosolygott az éber szempárra, mely így jobban megnézve sértettnek és szomorúnak tűnt. Az arc sohasem lehetett szép – jókora orr ült a túlméretezett száj és a hatalmas fogak fölött. A paplan alatt a test még mindig vaskosnak tűnt, szinte súlyosnak. A fej fel-le mozgott. – Benézek a hűtőbe és a szekrényekbe, hogy mi van még – mondta Laura, és megveregette a paplanon nyugvó nyugodt kézfejet. Laura fürgén a konyhába sietett, és a levegő megtelt zajokkal: ajtókat nyitott és zárt, edények csendültek össze fedőkkel. Volt elég tojás, meg egy serpenyő, meg fagyasztott borsó a hűtőben, és alma. – Mit szólna egy kis zöldborsóhoz? – ment vissza a szomorú, barna szemekhez. – És esetleg egy apróra vágott, finom almához? A fej a párnán fel és le mozgott. Laura elmosolyodott, és visszament a konyhába. Tojás, tej, só. Az étel látványa elgyengítette. Ha meginna egy pohár tejet... ki venné észre? Kivette a tejesdobozt, tett egy lépést a konyhaszekrény felé, aztán szörnyülködő arccal megtorpant. Szinte futva ment vissza a hálószobába, és megállt dr. Charming előtt. – Szeretném tudni, megihatok-e egy pohár tejet, amíg a vacsorát készítem?
A fej bólintott. – Nagyon köszönöm – mondta Laura, és töltött magának egy pohár hideg, dús tejet. Mardosó éhsége enyhült valamelyest; Laura dudorászott munka közben. Talált petrezselymet és zöldhagymát az ablakpárkányon. Laura végigpillantott az új, fénylő tűzhelyen, a hűtőn és a mikrohullámú sütőn. Egy vászonfalvédőn a termetes VIII. Henrik kövéren és álmatagon bámult maga elé, de a lánya egy másik képről éles, fekete szemével követni látszott Laura minden mozdulatát az asztaltól a villanytűzhelyig, a mosogatóig. Lehet, hogy dr. Channing már ma este ad valami előleget. Akkor vehetne ennivalót. Laura halk gyerekkiáltásokat hallott a szomszédból. Aztán ismét a két nő házának komor csendje vette körül. Tojásokat tört meg és pottyantott egy tálba, mixer zümmögött. Laura tálcára tette Dr. Channing vacsoráját, és az egyik fiókban talált szalvétát. Már itt is van – mondta Laura, és eligazította a szalvétát dr. Channing álla alá. – Megesszük a vacsorát és közben csevegünk. Tartok tőle, hogy csak én fogok beszélni, mivel az ön szája tele lesz. A barna szemek mintha elmosolyodtak volna. – Biztos, hogy nem fog teljesen jól menni – mondta Laura, és tojást tartott a nő szájához. – Senki sem tud úgy etetni valakit, mintha az saját maga enne, de én megpróbálom. Az öltözőszekrény tükrében egy sovány barna nő etetett egy öregasszonyt. És a barna boldog, gondolta Laura – mert van munkája. Megdörzsölte a homlokát keze élével, és dr. Channingre mosolygott. Milyen nehéz kiszámítani, mikor akar az etetett páciens nyelni, vagy éppen újra enni. Egy tojásdarab dr. Charming állára hullott, de Laura nem akarta felszedni a kanállal. – Meglehetősen száraz étel – mondta. – Nem akar inni egy keveset? Tejet? – Az asszony a fejét rázta. – Kávét? Teát? – A fej most bólintott. – Megyek, teszek fel vizet. A szekrényben talált teafüvet. – Kér cukrot a teába? – kérdezte, amikor visszajött és ismét felemelte a kanalat. – Citromot? A fej kétszer is nemmel válaszolt. Egy falat tojás. Egy kanálnyi borsó. A szoba és annak csendje magába zárta őket, mint valami selyemgubó; a neszeket elnyomta a légkondicionáló halk zümmögése. Csak a kintről beszűrődő fény érte őket. – Huszonöt éves vagyok, és Mrs. Nepper házában lakom a Seerley Parkban – mondta Laura. – Nebraska különböző városaiban nőttem fel... egy darabig Massachusettsben is éltünk... vagyis közép-nyugati vagyok. Nagyon tetszik Cedar Falls, már csak azért is, mert egyetemi város. Pár falat alma. Egy falat tojás. – Magának annyi könyve van. Mit szólna hozzá, ha holnap felolvasnék valamit? – A barna szempár melegebbé vált. – Jó lesz? Szeretek olvasni, de nem olvasok úgy, mint egy egyetemi tanár. Dr. Channing tekintete messzire révedt a benne lakozó mély szomorúsággal; távol járt a nagy szájtól és a rágó fogaktól. – Mit szólna, ha Henry Jamest olvasnék fel? – kérdezte Laura, borsót és tojást is véve a kanálra. Egy óra ketyegett az előtérben. – Úgy látom, őt tanulmányozta egész életében – mondta Laura kis idő múlva. – Ha magának tetszett, nekem is biztos fog. Nem sokat olvastam tőle, csak a Csavarmenetet. Úgy belegabalyodtam abba a sok szóba, mint egy macska a gombolyagba. A légkondicionáló halkan, folyamatosan zümmögött. Laura gondolatai elkalandoztak Henry Jamesről, és eszébe jutott, csak úgy magától, hogy Martin azt szerette, ha a törülközők háromrét vannak hajtogatva a fürdőszobai
polcokon, ha alsóneműi hármasával sorakoznak, és a lepedők is harmadába hajtva állnak a szekrény polcain. Hirtelen nevetés tört rá, de mégsem nevetett. – Nem akarom mindvégig a fecsegésemmel untatni – mondta. – Hallgathatunk valami zenét a rádióban, amíg eszik. A fej bólintott. Nem sokkal később Laura sóhajtott. – Tessék. Máris végeztünk. – Kiment a teáért. Dr. Channig egy műanyag szívószálon szürcsölte el. – Kíván még valamit? – kérdezte Laura. Az ősz tincses fej nemet intett. – Akkor megyek elmosogatok. Ellen hamarosan megérkezik. Néha bejövök megnézni, szüksége van-e valamire. Laura Burney, szakképzett könyvtáros, a mosatlant egy nagy mosogatóedénybe rakta, keresett mosogatóport, és tekintete ismét Erzsébet királynő szemére vetődött, aki intenzíven meredt rá a faliképről. Erzsébet úgyszintén elbujdosott és mentette az életét – ő saját apjától félt. (VIII. Henrik most mindkettőjüket nézte pocakja fölött.) Amikor dr. Channingnek ágytálra volt szüksége, Laura az oldalára fordította a nehéz, öreg testet, aztán visszafordította. Ráncos, laza bőre ugyanolyan volt, mint az anyjáé. Óvatosan nyúlt hozzá, gyengéden fogta meg, átölelte sovány kezével, és rámosolygott a mély, fájdalmas szemre. Laura a konyhában tartózkodott, amikor a zár megcsikordult, és Ellen érkezett több zacskónyi élelemmel. Csak rápillantott Laurára, aztán szorgosan kipakolta a konzerveket, üvegeket és dobozokat. – Hello! – mondta Laura. – Hello! – felelte Ellen laposan. Kövér alkarja úgy dudorodott a ruhaujj alatt, mintha kitömte volna léggömbökkel. Rossz lehet így kinézni, gondolta Laura. Hatalmas sonkákon gördülni szekrénytől szekrényig és be kell húzni a hasat, ha be akar pillantani egy alacsonyabb fiókba. – Dr. Charming megvacsorázott – mondta Laura. – Rántottat, borsót, almát és teát. Ellen eltátotta a száját egy pillanatig. – A balesete óta egyszer sem evett még ennyit. – Arca kifejezéstelen volt vékonyszálú, barna haja alatt, de a szeme olyan volt, akárcsak dr. Channingé, amikor Laurának sikerült elkapnia a pillantását: éber, visszahúzódó. Laura eltörölgetett, és elrakta az edényeket. Ellen kicsomagolta a papírdobozokat. – Gondolom, illik előre kifizetnem az első két hetet – mondta Ellen nem sokkal később, és egy borítékot nyújtott át. – Köszönöm – felelte Laura. – Minden nap déltől hatig kell itt lennem? – Igen. És jó lenne, ha néha el tudna jönni egy-egy délelőtt is, hogy dolgozhassak a könyvtárban. Át kellene rágnom magam az ajánlott irodalmon. – Jöhetek bármikor – felelte Laura. – Csak szóljon egy kicsivel előtte. És ha kell takarítani vagy mosni... – Tudna jönni holnap reggel nyolcra? Van egy takarítónőnk, aki péntek reggelenként jön; én akkor elmehetnék a könyvtárba – mondta Ellen. – Itt ebédelhetne. Hangja gyakorlatias volt, mintha tervezéshez szokott volna. – Rendben – mondta Laura. A konyhai órán már elmúlt hat, és úgy tűnt, Ellen már várja, hogy elmenjen. – Viszlát! Laura sétált egy háztömbnyit, csak akkor nyitotta ki a borítékot. Látta, hogy a pénz elég arra, hogy kifizesse a következő bérleti díjat, vehet ennivalót, egy gittelőkést, és egy pár tornacipőt. Majdnem táncra perdült a járdán – kapott munkát, és nem tettek fel olyan kérdéseket, amikre nem tudott volna válaszolni! Zsebre vágta a pénzt, és érezte, hogy zsebe kidudorodik, miközben az árnyas utcán lépkedett, majd később a forró homokos ösvényen a Főút 218 felé. A College Square-en volt egy olcsó csemegéket kínáló áruház. Laura belesett a ferde
üvegen, kiválasztott egy adag sültet, néhány zöldséget, és pár darab desszertet, ami úgy nézett ki, mint a bársonyos drágakő, és lassan eszegetni kezdett a sarokban, és közben számos dollár lapult még a zsebében. Bár itt lenne vele Cristine Weiden. Cristine szeretett a Montose-i csemegésnél enni. Mindent el szokott fogyasztani a tányérjáról, sőt, még azt is megette, amit Laura meghagyott, aztán visszament még egyszer a pulthoz, a szemét forgatta, és így szólt: „A diéta az elsorvadáshoz vezető út. Ne mondja nekem senki, hogy ne egyek!" Mostanra azonban Laura Burney vízbe fulladt. Sohasem láthatja újra Cristine-t, sem Karent, Joant, Pamet vagy Marie-t. Ők úgy tudják, Laura Burney meghalt. Sohasem árulhatja el nekik, hogy még él. Amikor befejezte a vacsoráját, fogott egy bevásárlókocsit, és lassan, ráérősen tolni kezdte. Nem állt meg sem a zablisztnél, a borsónál, sem a ketchupnál. Élelmiszeres táskái duzzadtak, de vett egy pár tornacipőt is, s végül megállt a szerszámos részlegnél. Mrs. Nepper azt ígérte, majd ő megveszi a festéket; Laura vett egy ecsetet, alapozót, gittet, gittelőkést, smirglit, és felszállt egy buszra, ami a College Streeten ment végig. Amikor otthon lerakta a táskákat a konyhaasztalra és kinyitotta a tiszta, fehér, üres hűtőt, hangosan felnevetett az örömtől. Reggel kiadós reggeli fogja várni. Megihat egy nagy pohár tejet, mielőtt aludni térne. Holnap eltűntetheti a falról a repedéseket és a lyukakat. Futhat az új cipőjében. Venni kellett volna egy naplót – naplót vezetett, mióta az eszét tudja... Nem! Nem szabad naplót vezetnie! Ő most Laura Pray, aki egyáltalán nem hagyhat nyomokat maga után. Laura megfürdött, ivott egy pohár tejet, és ágyba bújt. Dr. Channingre gondolt, aki egész nap csak a mennyezetet bámulja. Ellen Garner jutott eszébe, hogy mint beszél dr. Channingről. „Múlt nyáron autóbalesete volt és teljesen lebénult", mondta Ellen. „Nem akar tovább élni, ennyi az egész". Laura elkapta Ellen pillantását, mielőtt az lesüthette volna tekintetét. Úgy látszott, mintha Ellen nyugodtan szemlélné a meghalni akaró asszonyt, mint ahogy egy egyetemista veszi szemügyre a tantermet, vagy egy könyvekkel telt polcot. 19. Ellen Garner felnézett a mosogatásból, amikor Laura Pray kopogtatott a konyhaajtón. Laura belépett, és a nap csápjai megvillantak fénylő, sötét haján. Ellen Laurára nézett, és úgy érezte magát, mint egy kilyukadt, formátlan strandlabda. – Jó reggelt! – mondta Laura. – Szép ez a reggel. Hogy van dr. Channing? – Jól. – Majd én törölgetek – ajánlotta Laura, és máris nyúlt a törlőruha után. – Nincs értelme a szárítót használni, amikor ilyen kevés az edény. – Nincs – mondta Ellen, és a körmével kapart egy tojásos serpenyőt. Egy darabig csak az edények csörömpölése és a folyó víz csobogása hallatszott. Úgy tűnt, a nyár megtorpant dr. Channing ajtajánál. Laura törölgetett, és egy vers jutott eszébe James Russel Lowelltől – vagy mástól? –, egy kastélyról szólt, ami olyan, akár a tél erődítménye. „A nyár ostromolta minden falát. Nem volt pikkely fagyos falán, de körös-körül, sok mérföldön át sátrak álltak az udvarán." – Laura biztos volt benne, hogy nem pontosan idézi. „Minden sátra nagy volt és zöld, s még az éji szellő susogása is meghalt köztük". – Levelek susogtak a konyhaablakon túl. – Remélem, jó helyre rakom az edényeket – mondta Ellennek. Ellen nem felelt, csak a szekrényeket nézte, Laurát nem. Szeme folyékony barna volt és nagyon nyugodt. A mosogatónál állt, és teste úgy duzzadt, mint egy nagy agyagedény.
Úgy viselkedett, mintha egyedül lenne a konyhában. – Hol tartja a törlőruhákat? – kérdezte Laura. – Dobja csak nyugodtan a többi szennyes közé – felelte Ellen. – Ott a kosár a mosógép mellett. Mosogatóport szórt a serpenyőre, kitörölte a mosogatóronggyal, majd berakta a mosogató alá, s közben lassan helyezte át másik lábára a súlyát, ahogy lehajolt. Vékonyszálú haját félresimította a homlokáról. Laura szerette volna a vállára tenni a kezét, mondani valami kedveset, de hát mit is mondhatott volna? – Viszlát! – köszönt el, amikor Ellen, jegyzeteivel a hóna alatt, kilépett a házból. A szennyeskosár tele volt lepedőkkel, törülközőkkel és hálóingekkel. Laura csoportosította őket, és egy régi népdalt kezdett énekelni a gondtalan szerelemről. Tiszta hangja eljutott a párnán nyugvó csendes fejhez is. A napot felhők takarták el, az eső lába már a levegőben lógott, de meleg volt, bár még csak fél kilencre járt az idő. El Garner izzadtságtól nedvesen ért az egyetemi könyvtárba. Nem sok hallgatót talált ott. El leülhetett a kedvenc fejtámlás székére egy sarokban, maga alá húzta a szoknyáját, és a karfára fektette régi esőkabátját. Senki sem gondolta volna róla, hogy terhes – csak egy elhízott lány volt a sok közül, egy tanyasi lány, azon adagos hallgatók egyike, akik közül minden évben számos tanár kerül ki. Nem sokba tellett, és máris a nyári zápor cseppjei mosták az ablakot El közelében. Tavaly télen egy téli viharban sietett Beeley Autós Moteljébe, de Jerry kamionja már továbbment. Senki sem tudta, merre tartott. El csak megsárgult fűcsomókat talált, meg whiskys üvegeket a szemeteskukában. El kinyitotta a humán tárgyak jegyzetét; az első szemeszterre a következőt jegyezte be: Ne gondolj kellemetlen dolgokra! Ez volt az első szabály. És ez állt a második lapon is: Ne gondolj kellemetlen dolgokra! Aláhúzva pirossal. Átlapozta a „Perzsia túlvilági hiedelmei" című részt. Élénkpiros és kék fejtámlás székek álltak El közelében. Néha kinézett az ablakon az esőre, és ajkai hangtalanul jártak. Amikor jegyzeteiben a „Héber eredetek" részhez ért, látta, hogy egy másik szabályt is bevésett a jegyzetek fölé: Ne ugorj minden lehetőségre! A „Korai középkor"-hoz odaírta: Vigyázz az egészségedre! Ne kólát és hot dogot ebédelj. Ez volt az a három szabály, amit megszívlelendőnek tartott az első félévre. Lehettek volna mások is, mint Tanulj a saját hibáidból! Vagy akár: Vezekelj a bűneidért! De valahogy ez a három is elég volt. Szerencsés lehetek, hogy ilyen kövér vagyok, gondolta El, miközben jegyzeteiben a középkori kolostorokat tanulmányozta, de közben Laura Pray sovány alakja, fényes, barna haja jutott eszébe. El kövér volt és átlagos külsejű, beleveszett a hallgatók tömegébe. Otthon ő volt Pete Garner legidősebb gyereke, sosem volt még randevúja, jó vizsgajegyeket szerzett, és minden nyáron az Autós Motelben dolgozott, és kisebb húgai és öccsei mindig a nyakán lógtak. Az egyetemisták tekintete lesiklott róla, mint eső az ablakról. Cedar Fallsban ő egy senki – csak egy figyelmes szempár. Februárban többször is rosszullét kínozta, megijedt, és töprengve bámult ki a tanterem ablakán, nem tudta, mi lett vele. A tanterem volt az egyetlen hely (a vécé-fülkéken kívül), ahol nyugodtan gondolkozhatott. Annyi hozzá hasonló korú fiatal élt itt – meg sem álmodta, hogy ennyien lehetnek. Szeptemberben velük együtt tódult be a hatalmas, ijesztő épületekbe. Egy sarokba ült le, és figyelte, hogy ugyanúgy tálcákról esznek, mint ő. Éjszaka száz lány aludt vele egy fedél alatt, mint méhek a kaptárban, a hajuk tele hajcsavarókkal és tűkkel, és parfümtől illatozva. Szerette nézni őket, ahogy elmennek hálószobája ajtaja előtt. Szívesen ült le valaki ágyának a szélére, hogy figyelje, mint nyüzsögnek körülötte nevetgélve, és a lábuk és a mellük olyan szép, mint Laura Pray-é. És aztán ő is megtetszett valakinek, nővé lett és tartozott valakihez. Márciusban költözött dr. Charming házába. Ekkorra már csak emlék maradt, ahogy ott
fekszik Jerry mellett, és arcát a férfi meleg nyakába és vállába fúrja. El átlapozta az „Egyiptom fejlődése"-részt. Mire Egyiptomot tanulták, neki már máshol járt az esze. Az egyetemet egyméteres hó borította, és ő is eltemetve érezte magát. Egész idő alatt sírt, és csak arra tudott gondolni, hogy kiugrik az ablakon. Akkor nem kellett volna olyan beteg kis libaként viselkednie, és ragaszkodni ahhoz a helyhez, amiről úgy érezte, maradnia kell, félve, hogy nem tudja elvégezni a dolgát időben! Otthon ezóta már etetik a disznókat. A földek a szobája ablakán túl gabonától zöldellnek. Ha ott is esik, a házuk megtelik állatszaggal, és a tanyaépületek szürke csíkosak lesznek a nedvességtől. Apja könnyű teherautója dagasztja a sarat a hátsó ajtónál. Amikor a gyerekek bejönnek, sáros csizmák és bakancsok sorakoznak a hátsó folyosón. El sóhajtott, és a hieroglifákról szóló szöveget olvasta. Anyja fáradt lehet a sártól, és fáradt anélkül is, és fél attól, hogy egyedül marad. Pete Garner ráunt, hogy más földjét művelje, és egy időre eltűnt, amikor El tizennégy éves volt. – Még egy csepp a pohárban, és apa elmegy – motyogta El az orra alatt, az esőt figyelve. El nem akarta, hogy ez miatta következzen be. Őrá legalább nem kell költeni, ösztöndíjat kap, és dr. Channingnél dolgozik. El szinte az orrában érezte a tükörtojás szagát Beeley Autós Moteljában. Ott állt egy törött nyelű villával, várta, hogy megfordítsa. Amikor megéhezett (és ez gyakran előfordult), mindig az Autós Motel jutott az eszébe. Három nyarat dolgozott ott, és minden reggel hétkor nyitott, amikor a világ zöld volt és jószagú. Ekkorra a szódavizes palackokat már előkészítette, a tálcákat megtöltötte francia pirítóssal, a sütnivaló csirkék már forogtak a grillsütőben, lemosta az asztalokat a boxokban, vagy tojásokat tört meg a grillsütőn. A törött nyelű villához szép emlékek fűződtek, mivel Jerry azon a harmadik nyáron érkezett, bejött a kamionjától, mögé óvakodott, felemelte a haját a tarkóján, és megcsókolta alatta, ahol szerinte a leglágyabb a bőr. Bőröndje megpakolva várakozott a szekrényében. Előre tanult, arra az esetre, ha valami történne vele, és nem tudna lépést tartani évfolyamtársaival. Félretett pénzt taxira és megírt egy üzenetet, amelyben tájékoztatja dr. Channinget, hogy el kellett mennie Marcella nénikéjéhez, hogy gondját viselje néhány hétig – szükséghelyzetben. Marcella néni majd elintézi, és dr. Channingnek most már itt van Laura Pray. „Mrs. Marcella Dehlstrom, Waterloo, Iowa állam, Negyedik utca 109." Ezt gépelte a kártyára és Marcella néni számát. Két egyetemista srác kerülte meg El székét, valami tréfán nevettek. El nézte nagy, esetlen kezüket, ahogy előre-hátra lendült, és arra gondolt, már most kellene hívnia egy taxit és indulni Waterlooba. Ott csak besétálna a kórházba a kártyával a kezében, és így szólna: „Eleanor Dehlstrom vagyok. Felhívnák a nagynénémet, és tájékoztatnák arról, hol vagyok? Biztos ide akar jönni." Többet nem is kellene mondania. El nézte, ahogy az eső lecsorog az ablakon, mintha áttetsző vérerek csatlakoznának újra és újra egymáshoz. Mi van, ha Jerry tényleg csak játszott vele és bejelölte a nevét, mint „könnyű" nőt a listáján. Nem sokat beszélt neki más nőiről, de azt mondta, egyikükkel sem volt olyan jó, mint vele, és El olyan büszke volt, még izzadtan és fáradtan is lement a tejcsarnokba, hogy vegyen két kétliteres dobozos jégkrémet a mozi utáni tülekedésben. Jerry azt mondta, sosem felejti el. Ne gondolj kellemetlen dolgokra! Helyette arra a Nyárra gondolt. Mindig is nagybetűvel gondolt rá. Néha még a lucerna és lóhere illatot is érezte lefekvés előtt dr. Channingnél. Esőfelhők gyülekeztek a vörös pajta mögött. Aztán ismét sós, vajas augusztusi napfény ömlött szerte. Ennek a Nyárnak az illata érződött a gyerekek hajában, amikor betakarta őket. Amikor ő is aludni tért, szinte ott érezte maga mellett Jerryt, és a lepedője pontosan olyan illatú volt a sötétben, mint a kinti felhők.
Ha majd kijön a kórházból, haza fog menni. A ház tele lesz játékokkal meg piszkos ruhákkal, és az anyja ugyanolyan sápadt és fáradt lesz, mint mindig. Azonban ő megpróbál rendet csinálni és kitakarítani, mielőtt visszajön az egyetemre. Felkapja majd az egyik apróságot, Beverlyt vagy Artot, és megszorongatja. Olyan szomorú volt a Karácsonya; babusgatta őket órákig. Amikor összepakolt, hogy indul vissza az egyetemre, nem tudva, hogy hogyan fogja megoldani a gondját, a gyerkőcök olyan izgatottak lettek, ráugráltak a ruháira, a régi ágyán nyüzsögtek. Gyengédség áramlott keresztül Elen, szinte a szájában érezte a forró, édes ízt. Ugyanezt érezte esténként az Autós Motelben, amikor látta Jerryt a számlák fölé görnyedni. Néha bejött a felesége a kamionból, és ráüvöltött; az asszonyt örökösen whiskyszag lengte körül. És El szinte elolvadt a gyengédségtől, amikor látta Jerry ritkuló haját, mély ráncait a homlokán, az izzadtságfoltokat a hóna alatt. Az egyiptomi hieroglifek írásjelei apró, vonalas madarak és kuporgó oroszlánok voltak. El felvázolt néhányat a jegyzeteibe, és azok most őt figyelték. Jerry nem akart hallani az érzelmeiről; ha kimutatta őket, a férfi azonnal mocskos történeteket kezdett mesélni arról, mire tanította meg. Amikor a szeretkezés ecsetelésével végzett, kijelentette, hogy El csak testedzésre jó, mintha súlyzókat emelgetne az Autós Motel mögött. Ók csak jó barátok, és ez sokkal többet ér. Valaki hangos csattanással levert egy könyvet az egyik polcról. A váratlan zaj megriasztotta a gyereket. El szinte érezte, ahogy apró lábak rugdossák belülről a hasát; határozott rángást érzett az oldalán nyugvó karja alatt. Esőkabátja alá csúsztatta a kezét, és lágyan dörzsölte, míg a meg nem született kis Em vissza nem húzta a könyökét, a térdét, a lábát, vagy más testrészét. „El és Em. Azaz: Elem." Egy kis szójáték. Amikor először érezte megmozdulni, épp Machiavellit tanulták, és arra gondolt, „Mac"-nek fogja hívni, vagy esetleg „Ökörszem"-nek, mivel eleinte csak mocorgott, mint egy parányi madárka. De aztán „Em" lett, az „Embrió" rövidítéseként. Ott volt éjjel-nappal, ott lapult a kabát, a pulóver vagy az esőkabát alatt. Egy elhízott lány, aki egyre kövérebb lesz – csak ennyit láttak, belőle. Még anyja sem vette észre a tavaszi szünetben, csak annyit jegyzett meg, hogy ideje lenne már fogyókúráznia egy kicsit. Míg El nézte, hogyan táncolnak az egyetemisták az Unionban, Em dörömbölt a kabátja alatt: egy apró dió a héjában. Szerette, amikor dörömböl, az a kis láthatatlan! Marcella néni hosszú, sárga arca meg sem fog rezzenni, ha meghallja, hogy a kórházból hívják. Nem fogja azt mondani, hogy „Nem ismerek semmiféle Ellen Dehlstromot", mivel Dehlstrom volt a lánykori neve. Rá fog jönni, hogy csak El üzenhet így, és arra is, miért nem használja El a saját nevét; „nem akarja hírbe hozni a családot", mint ahogy ő sem hozta soha. Igen, fogja majd mondani, örül, hogy hírt hall Ellenről, ugye, jól van? És igen, olyan gyorsan odamegy, ahogy csak tud. Aztán minden bizonnyal kihajt a farmra, magára marad El anyjával, és hűvösen elmagyarázza, hogy helyre kell hozni egy hibát – Ellen nyilván gyereket vár egy waterloo-i kórházban. Majd ő, a jó öreg Marcella néni elintézi az ügyet, mivel a szülőknek itt kell maradniuk a farmon a gyerekekkel. Egy hallgató ült le nem messze Eltől, és az asztalra könyökölt. A fiú tarkója olyan volt, akár egy kisfiúé, mint amilyen Eme lesz majd egy napon. Marcella néni majd kimódolja, hogyan lehet Emet árvaházba adni, és majd ő hazaviszi Elt. Ő majd elintézi, hogy az egyetem, a szomszédok és El apja semmit se tudjanak meg. Ann Olson, az egyik otthoni lány ugyanezt tette, amikor középiskolás korában bajba került. Ann azonban nagyon félt, amikor a fájdalmak megkezdődtek, és szólt a szobatársának. A szobatársa nem mondta el senkinek Cedar Fallsban, csak egyvalakinek, és az a valaki továbbadta másvalakinek, és így a városban rövid időn belül mindenki értesült róla. Marcella néni inkább meghalna, minthogy egy szót is szóljon róla. És el fogja majd ismerni, hogy El helyesen járt el. Elsőízben fogja kivívni Marcella néni elismerését.
Ellen átlapozta egyiptomi jegyzete utolsó oldalait is. Egy napon Marcella néni meglátogatja majd őt egy általános iskolában, ahol tanítani fog. A gyerekek majd a dolgozatuk fölé hajolva szorgoskodnak, a nap besüt az ablakokon, megcsillan a szöszke hajfürtökön, egy akváriumon, cserepes virágokon, könyveken. El a tanári asztalnál fog ülni, tekintete egyik gyerekről a másikra jár, hogy tudja, szükségük van-e valamire. Megkéri majd Marcella nénit, hogy üljön lé a hátsó padba és figyeljen. Az eső még mindig mosta a könyvtár ablakát. El végighúzta a kezét a szék karfáján. Valaki egy szívet karcolt a fába, benne két név kezdőbetűivel (nem az övével). Behunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, ahogy ott ül majd egy hónap múlva. Em már nem lesz vele – valaki másnak lesz a gyereke, ó megint a kopott esőkabátját fogja viselni, a belsője üres lesz, semmiben sem fog különbözni bárki mástól a könyvtárban. El művelt egy kis butaságot. Lenyúlt, és rágógumiját felragasztotta a szék aljára, közvetlenül oda, ahonnan a kar indult ki. Amikor majd szeptemberben újra itt fog ülni, a gumit itt fogja találni, mint egy fába karcolt szívet. Mintha azt írta volna bele, hogy „El + Em", a meg nem született gyerek emlékére. 20. Laura másnap reggel már virradat előtt felkelt, és énekelve tette fel a parókáját. Lába hátsó részén már elhalványultak a rúgásnyomok. Amikor végleg eltűnnek, ígérte magának, rövidnadrágot fog húzni és rövidujjú inget. Futni kezdett a Főúton. Olvasta, hogy a városkát egykor Sturgis Fallsnak hívták és a Cedar folyó még egy vízimalmot hajtott. „Amikor ideköltöztem, a Főúton a szilfák egy tökéletes zöld alagutat alkottak", mesélte Mrs. Nepper. „Üde volt. Mérföldeken át egymásba ének a fej felett. Tökéletes zöld alagút volt." Laura mostanra már megbarátkozott a várossal, ahol új fák vertek gyökeret és erősödtek meg, akárcsak ő – Laura Pray, aki mossa dr. Charming lepedőit és hálóingeit, elkészíti az ebédjét és a vacsoráját, aláteszi az ágytálat és kiüríti azt, megfordítja az ágyban, Henry Jamest olvas fel neki. Laura már az egyetemi területen futott, tornacipője alig ütött zajt, ahogy egyik kerek fénykörtől a másikig ért. Tízezer hallgató alszik még az ágyában; a modern szökőkút az oktatási központon kívül nem pumpálta csobogó, csillogó vizét, csak egyedül az ő léptei hallatszottak. Nyulak iszkoltak előle a harangtorony közelében. Petúniaillat szállt az orrába a nagy virágágyak felől; megdőlt íjász célok sorakoztak teliholdszerű sorokban; a Rektor Tava csillant meg itt-ott a hőközpont mellett, és füst szállt fel. Ben házában még sötét volt, amikor Laura visszaért, levetkőzött és lezuhanyzott. A mellén és a karján már alig látszottak a véraláfutások. Meztelenül heverészett a bevetetlen ágyon, mígnem megcsörrent a telefon. – Tudja, mit... átjöhetne reggelizni – hallatszott Ben hangja a kagylóból. – Az orgonák felől jöjjön. A vendégem. Laura már-már nemet akart mondani, de mégsem tette, mivel Ben hágja olyan könnyed volt, olyan nemtörődöm. Nem közeledett. Nem tett fel kérdéseket. A nap már magasan járt. Laura felkapott egy inget, farmerba bújt, és örült, hogy sűrű alagút vezet Ben ajtajáig. Most már tudta, hogyan csukja be az ajtaját, hogy ne üssön zajt. Ben rántottat sütött mókás, ósdi tűzhelyén, melynek a sütője külön volt az égőktől. Munkaruhát viselt: divatos nadrágot, rövidujjú inget és nyakkendőt, és ettől idősebbnek látszott, másnak, dolgozó embernek, ifjú professzornak, csak a műanyagkötény nem illett hozzá. Ben meghallotta az orgonalevelek suhogását, és nézte, ahogy Laura kecsesen, ruganyosan besiklik az ajtaján, és becsukja maga mögött. Egészen közel jött, mezítláb és soványán. Banán nyávogott, és a bokájához dörgölődzött.
– Üdv! – mondta Ben. Alig két hete látta először az utcán, de Laura már szépen rendbe jött, hízott egy picit és eltűnt arcáról az a kiábrándult tekintet. Most itt ül a konyhaasztalnál nyugodt mosollyal, kenyeret rak a pirítóba; ott kell ülni mellette, különben a pirítós szénné ég. Laura megjegyezte, hogy ma nem lesz túl nagy forróság és mellesleg megkérdezte, nincs-e valami Shakespeare drámája kéznél. Ben szerette volna tudni, milyen lehet a haja a fényes paróka alatt. Szerette volna tudni, ki elöl bujkál, miért és meddig. – Tudja, mit – kezdte, miközben szalonnás sült tojást rakott két tányérra és leült. – Miért gubózna be egész nap a lakásába, ahol nincsenek könyvek, sem TV vagy rádió, sőt, még légkondicionáló sem? Maradjon itt. Legalább Banán nem lesz egyedül. Senki sem jön ide, csak a vízóraleolvasó, és ebben a városban ő előre kopog, egyenesen bejön, a kúthoz megy, aztán távozik. Ne vegye fel a telefont. És egy másodperc alatt hazasurranhat, ha szükséges. Laura nem válaszolt azonnal. Ben látta, ahogy a nappalin keresztül a könyvespolc felé pillant. – Néha nem is lenne rossz – mondta, és arra gondolt, őnála milyen forróság van, és hogy itt mennyi könyv várja. – Ebédre hazajön? – kérdezte végül. – Csak egy zsíros hamburgerárus van az egyetem területén, meg néhány zsúfolt étkezde a kollégiumnál. – Készítek valami ebédet, mielőtt dolgozni indulok – mondta Laura. – És hagyok itt vacsorának valót is. Hogy megháláljam az eddigieket. – És velem együtt fogyasztja el – tette hozzá Ben. – Hát, nem is... – mondta Laura, aztán elhallgatott. Ben egyszerre visszatartotta a lélegzetét, érezte a hirtelen hűvösséget. – A fele költséget én állhatom? – kérdezte Laura. Ben boldogan, megkönnyebbülten kacagott fel. – Naná! – mondta. Laura egy pirítóssal játszadozott a tányérján. – Biztos megvannak a maga barátai is. Nem hinném, hogy minden este itthon akar kuksolni velem. – Tartson velünk! – indítványozta Ben, és azonnal látta, hogy a régi ijedt kifejezés telepszik a lány arcára. Laura ujjai összeszorultak a darab pirítóson. – Csak ha van kedve... – sietett hozzátenni Ben. – Nem lehet – felelte a lány halkan. – Jó lenne, de nem lehet. Itthon kell maradnom egyedül. – Miért? – csapott le rá Ben. Laura felkelt, és a tányérokat kezdte tisztogatni, de Ben képtelen volt leállítani feltörő kérdéseit. – Férjnél van? Fél valakitől? – Hallotta, hogy a hangja ingerült, és tudta, ezzel mindent elrontott... – Egyedül kell lennem – ismételte Laura. Csend telepedett közéjük, az első hosszú hallgatás, amióta megismerkedtek. – Nem akarja, hogy egy vörös hajú fickóval lássák? Laura a tányérokat mosogatta. Ben besietett a dolgozószobájába a jegyzeteiért, a papírjaiért. Hallotta a mosatlanok csörömpölését. – Barna vagy fehér kenyeret szeret jobban? – kiáltotta Laura. – Barnát – kiáltotta vissza Ben. – Mikor akar vacsorázni? – kérdezte a lány kisvártatva. Egy könnyed, szép női hang kérdezgette a konyhájából, mintha nem is egyedül élne, mintha mindig is itt lakna vele valaki a házában, aki szendvicset készít, mos, vasal, takarít. Nem kellene a sok aprósággal foglalkoznia. Könyvet írhatna a kísérleti színházról. – Hét óra megfelel? – kérdezett vissza.
Laura előjött a konyhából, amikor Ben elköszönt. Távol maradt az ajtótól, és Ben becsukva azt, maga mögött hagyta a mosolygó arcot, mintha egy feleséget hagyott volna otthon, valakit, aki hozzá tartozik. A Seerley Park üdén zöldellt. Egy kislány ült a hintán egyedül. – Meglökjelek? – kérdezte Ben, és meglepődött saját boldog hangján, meglepődött azon, milyen szép ez az árnyas hely, miközben a kislány boldog mosollyal szállt a hintán. Gyerek, gondolta Ben. Maga mögött hagyta az egyetemi rektor nagy, szögletes házát, mely a nyírott gyepre és a fákra néz, aztán végigment a College Streeten, és eljutott az egyetemi területre. Mélyen beszívta az üde reggeli levegőt. Még nincs szeptember – csak egykét levél hullott le. Néhány évvel ezelőtt buldózerek döntötték le a régi Adminisztrációs Épület csipkézett tornyait és dupla vastag falait, de ő még mindig meg akarta kerülni a csúf, de megnyerő építményt. – Dr. Woodward? Ben megtorpant. Annie Frazer érte utol, mellette kopogott magassarkú cipőjében, túl szűk nadrágjában, és rávetette kifestett, zavart pillantása szemét. – Egyszerűen nem értem a megszorítást a tizenötödik tételnél! – mondta. – Miért csak tíz oldalt írhatunk? Nekem annyi, de annyi mondanivalóm lenne Eugene O'Neillről! – Tíz oldal – szögezte le Ben, és kinyitotta az egyetem kapuját Annie-nek. A lány meg-megrebbenő szempillával megállt, hogy bevárja, de Ben elment mellette, és kurtán hátraszólt: – Viszlát a teremben! Ma reggel különös dolgokat fedezett fel az ismerős helyen. A Maucker Aulának betonés téglaerkélyek vannak a tetején; termek vannak az alagsorban... egy lyuk tátong a kampusz közepén, egy hatalmas üreg, telve üvöltöző, olvasó, evő, ivó fiatalokkal. Olyan volt, mint a fiúk bunkeré a Peter Panben. Ám azzal ellentétben itt nem fa takarta a tetejét, hanem óriási betonkoloncok és székek kerek amfiteátruma, hogy megtévessze Hook kapitányt. Ben vett egy tejszínes kávét, leült egy rogyadozó asztal mellé, és látta, hogy az Uniót arra építették, hogy örökké fiúkkal és lányokkal legyen tele. Kaphatók benne gyorsételek, melyeket annyira szeretnek, és a még lentebbi termekből zeneszó hallatszott. A kávénak erősen mosópor íze volt. Ide fog járni ebbe a Peter Pan bungalóba még vagy harminc éven át, kissé megöregszik, megőszül, de sohasem fog itt mást találni, csak ezeket az ifjakat, az éppen divatos ruhákban, akik azt hiszik, sohasem fognak felnőni. Ben felhúzta a vállát, körülnézett az Unióban, és otthagyta a kávéja felét. Amikor kimászott a Peter Pan bunkerból, úgy tűnt, mintha a harangtorony órájának ütéseit hallotta volna – az öreg Krokodilos Óra hangját. Ben azonban jó hangulatban volt, és Cedar Falls vadonatújnak tűnt számára ezen a szép, szeptemberi reggelen, mert – szerelmes. (Tényleg az lenne?) Vörös téglás egyetemi épületek sütkéreztek a reggeli napfényben. Ben teniszező hallgatók mellett haladt el. Egyik lány sem volt olyan vékony, mint Laura, és egyik sem viselt olyan fényes, göndör álhajat. A tanári szobában vágni lehetett a füstöt, akárcsak máskor. Ben meghallgatta Gene Moser szomorú történetét egy tönkrement vetítőről, és átnézte a postát a rekeszében; hirdetési űrlapok, értesítés a tantestületi rendezvényekről, egy kérdőív az oktatási programmal kapcsolatban. – Megint takarékoskodnak a gemkapoccsal – mondta Alice Spicer. – A papírral is – jegyezte meg Ben, és megmutatta a Bevezetés a színháztörténetbe vizsgakérdés-lapokat – melyek hátoldalán régi parkolási rendszabályok voltak. – Megiszunk pár sört ma este Pour Richardsnál? – kiáltotta a sarokból Hal Esterbrook. – Az előadáson dolgozok – felelte Ben. Reggel két órája volt; két óra, tele kifejezéstelen, fiatal arcokkal; úgy meredtek rá, mintha élőhalottak lennének. Mitől csillannának fel ezek a szemek? Söröshordók láttán? Pornófilmektől?
Ben tréfálkozott. Ben vigyorgott. Tudta már, hogy hol ül az a kevés hallgató, aki figyel rá, vele mosolyog, a homlokát ráncolja vagy zavartan néz. Tudta, hogy a régi színjátékírók forognának a sírjukban, ha látnák ezeket az osztályokat, tele a köhécselő, unatkozó hallgatókkal, akik fizettek azért, hogy itt lehessenek. Az összes jegy elkelt, az előadásnak folynia kell, mégha a nézők nem is tapsolnak, amikor megszólal a csengő. Ígyhát csak beszélt, és nem érdekelte, hogy nem figyelnek rá; hiszen annyi ennél sokkal rosszabb munka akad még. Nemsoká hazamegy, és Laura ebédje várja majd az étkezőasztalon. Laura most ott van, biztosan rá gondol. Ketyegjen csak a Krokodilos Óra. Még a délutáni értekezlet híre sem vette el a kedvét – Laura ajkára gondolt, a mellére, és szerette volna tudni, milyen lehet az igazi haja. Ben irodája kicsi volt és ablaktalan. Elsőévesek jöttek, és tudni akarták, mint mindig, segíti-e őket ugyanúgy, mint ahogy középiskolai tanáraiktól megszokták: Hiányozhatnak-e néhány óráról anélkül, hogy ez rontana a jegyeiken? Nem lehetne az első vizsgát egy másik napra tenni? Ben finoman válaszolt minden kérdésükre. Az ebéd már az asztalon fogja várni, mire hazaér, és ez Laurának köszönhető. És az ebéd tényleg várta. Délben hazasietett, szendvicseket, salátát, gyümölcsöt és süteményt talált a tiszta asztalterítőn, sőt, még egy kis csokor margarétát is egy vázában. Ben kivett egy szál virágot a vízből, és azon a helyen fogta, ahol a lány keze érinthette a szárat. Cedar Fallsban nagy hőség uralkodott a déli nap hevétől. A Park Street a külvárosi kirakatok előtt kanyargott; hallgatók tülekedtek a hűvös Maucker Aulában. Laura, dr. Charming háza felé sétálva arra gondolt, milyen hétköznapi és szép tud lenni Cedar Falls a nyárvégi lombjaival. A Clay Street játszóterén gyerekek játszottak, és őt nézték; egy busznál kutyák ugattak. A sofőr kinyitotta az ajtót, és odaüvöltött valakinek: – Hé, Merv, hogy ment a horgászat? – Fogtam pár döglött macskát! – kiáltotta vissza egy öregember a Clay Street túloldaláról. Amikor Laura benyitott dr. Channing konyhájának ajtaján, egy kis gondolat szőtte át az elméjében Ben Woodward kék szemét. Szinte hallotta, ahogy így szól: „Tartson velünk", és ugyanekkor jutott eszébe az a kis ötlet, amikor a nap sugarai megcsillantak dr. Channing konyhája ablakán. Ellen Garner ugyanott állt az asztalnál, mint mindig, és arcán nem látszott több kifejezés, mint a falon ketyegő óra számlapján. Nem nézett Laurára, elköszönt, és behúzta az ajtót maga mögött, elment az egyetemre. Laura nézte, mint távolodik Ellen alakja a napsütötte járdán: Ellen kissé imbolyogva kacsázott el a melegben; esőkabátot viselt, pedig a hőmérő szerint huszonhét fok volt. Dr. Channinget épp fürdették. Nem sokkal később Mrs. Eaker lépett a konyhába, halálfejszerű arca derűs volt. – Sokkal jobban néz ki! – közölte. – Semmi nem érdekelte az égvilágon, de most rendesen eszik. Az ereje gyarapodik. – Lehet, hogy a könyvek miatt van – mondta Laura. – Ha én kiborulok vagy valami bajom van, csak felütök egy Jane Austin könyvet, és máris jobban érzem magam. – Sokat kell küszködni a „klasszikusokkal" – vélte Mrs. Eaker. – Én inkább a könnyebb műfajt kedvelem... inkább azokba menekülök. Krimik. Romantikus történelmi regények. – Tényleg beléjük menekül? – kérdezte Laura. – Vagy csak érdeklődve figyeli, hogy a karakterek ezt vagy azt csinálnak, és amikor a végére jutott, nem érzi, hogy a világ megváltozott maga körül? – Elmosolyodott. – Azok a klasszikus könyvek, amiket az emberek szerettek, és nem hagytak elenyészni... és én egy könyvimádó vagyok. Elrágódom a könyveken, mint kutya a csonton. – Akárcsak dr. Channing – mondta Mrs. Eaker. – Maguk ketten egy fajtába tartoznak. A furcsa gondolat ismét mocorogni kezdett Laura fejében, szinte már érthető közelségben. Bement megetetni dr. Channinget. Mostanában novellákat olvasott fel neki.
Mintha dr. Channing szeme felcsillant volna, amikor meglátta Laurát. Laura nem volt biztos benne. – Jó reggelt! – köszönt. – Milyen szép napunk van. Kivirult, gondolta dr. Channing, mintha csókot kapott volna, vagy valaki becéző szavakkal halmozta volna el. Laura szalvétát terített dr. Channing álla alá, és a könyvespolchoz ment a James novelláskötetért. Hűvös szobákon haladt keresztül; melyek elárulták, mit szeretett egykor dr. Channing: gazdag tárgyakat és színeket. Azonban dr. Channing homályban és csendben élt, mióta hazahozták. Nem mozdulhat. Mint egy állat, ami bemászott a csapdába. Laura kanállal hús- és spagettidarabkákat tartott dr. Channing szájához, és kinyitotta a könyvet, ahová múltkor egy darab cetlit dugott. Ismét tudatára ébredt a fejében motoszkáló kicsiny gondolatnak. – Nagyon szép a lakása – mondta. – Olyan, mintha egész életében azon dolgozott volna, hogy minden centije gazdag díszítésű legyen, de nem tolakodó, tágas, de nem csupasz; és nem hasonlít senki más lakására. Mostanra Laura már hozzászokott, hogy beszéljen a néma dr. Channinghez. Sóhajtott. – Ha tehetném, vennék egy régi házat, és ugyanezt tenném, egész életemen át. Amikor megpihenek, lenne egy hely, ami pontosan megfelel nekem, és rengeteg könyv lenne benne. Laura olvasni kezdett etetés közben. Az Aspern papírok vége felé tartottak. Ott jártak, ahol Miss Tita felkínálja magát (és a szerző értékes papírjait) a főhősnek, aki nem akart feleségül venni egy „nevetséges, szánalmas, szűk látókörű öregasszonyt", még azokért a papírokért sem, melyekre annyira vágyott. Laura az utolsó oldalaira fordított, és spagettivel etette dr. Channinget, ami pont illőnek látszott, hiszen a történet Velencében játszódott. Azonban ő nem figyelt fel erre az összecsengésre és dr. Channing sem igen. Csak evett, és hallgatta, mi történik a főhőssel Velencében, akit egy rejtélyes gondolás követ. Már majdnem úgy döntött, hogy elveszi a „szegény hölgyet" a papírokért. Laura hangja alig remegett meg, de jól tudta, hogy Henry James pontosan látja, milyen út vezet az elrontott életekhez. A sorok mögött hirtelen saját nagy hazugsága és keresztje derengett fel, elfeledhetetlenül. Az anyja, amint a hátán fekszik, vak, és tudja, hogy sohasem fogja többé hallani Laura hangját. És ha egyszer, valaha Martin megsejti... Laura olvasott tovább. Laura jól olvasott; Velence pompás, ódon hangulata szinte beborította őket a légkondicionáló zümmögése alatt. Azonban a hölgy elégette a papírokat. Amikor az úr hazatért, szinte elviselhetetlennek érezte a papírok elvesztését. Laura becsukta a könyvet. Szúró, fájdalmas kín sugárzott belőle még a becsukás után is. Laura csendben ült, és a kicsi, kék könyvre meredt. Ez volt az a pillanat, amikor a gondolat, a terv, mely ott motoszkált a fejében, olyan tisztán bukkant elő, mintha a történet egy mondata lett volna. Laura dr. Channingre pillantott. – Micsoda két eszelős nőszemély! – mondta, és egy pillanatra egyfajta rémületet pillantott meg dr. Channing szemében. Rámosolygott. 21. A folyamatos esőzés lehűtötte és zöldebbé tette az utolsó augusztusi– napokat – még tombolt az iowai nyár, egyetlen sárga levél sem látszott.
Laura lekaparta a laza vakolatot a falairól a gittelő késsel; nagy darabok hullottak a padlóra. A legmélyebb repedésekben szürke lécek villantak ki, mintha csontok lennének. Aztán a falakon és a mennyezeten gipszfoltok száradtak. Laura újságpapírokon járt, és a vakolatportól tüsszögött. Minden reggel felkelt már virradat előtt, hogy rendbe hozza a szobákat, amik nem is az övéi voltak. Vékony festékréteget kent a vakolat és az alapozó fölé, citromsárga, aranyszínű és narancssárga falakat akart, hogy lakájos fészke legyen. Amikor nappaliját és konyháját lealapozta és kifestette, vendégül látta Bent vacsorára. Néha ő surrant át az orgonák között, hogy a férfivel reggelizzen, és ilyenkor Banán ott ugrált csupasz lába mellett. Ben egyfolytában rá gondolt, amikor nem az elsősöket oktatta, vagy nem látogatókat fogadott, melyek az utóbbi időben szaporodtak, mint a nyulak, és szinte minden szabadidejét kitöltötték. Már két hete ismerte Laura Prayt, már tegeződnek, de a lány még semmit sem mondott magáról. Bennek élénk képzelőereje volt; történeteket szőtt az ijedt pillantás köré, mely néha még megjelent a lány arcán, a visszavonulásáról, a lélegzet-visszafojtott várakozásáról, félve, hogy ő kérdezősködni kezd. „Valószínűleg egy bujkáló bűnöző", magyarázta Banánnak azután az este után, amikor Laura először vacsorázott nála. A cicus azonban fejével és egyik mancsával egy tonhalas konzervben turkált és nem figyelt oda. – Tudod, mit... Biztos bement egy elegáns ékszerüzletbe New Yorkban vagy LA-ben, vagy valahol máshol – közölte Banánnal. – És eljátszotta, hogy rosszul lett. Míg orvost hívtak, lenyelt néhány gyémántot, a doktor repülősójától magához tért, és ide szökött, hogy átvészelje az egészet. A cicus végignyalta az arcát megdöbbentően hosszú, macska méretű nyelvével. – Azt mondja, én olyan jó barátja vagyok – folytatta Ben. Úgy érezte, jól értelmezte a lány pillantását. Úgy vélte, játszani akar vele; a nők mindig szeretnek „futni még néhány kört", hogy az ember ne legyen biztos a dolgában. Laura ugyanazt a kevés ruhát viselte, és egyáltalán nem festette magát. Segített neki a reggeli elkészítésénél, nem eresztett meg szemérmes tréfákat, és nem is vetett rá édes, csábító pillantásokat, mint ahogy a legtöbb nő szokta. Ben többet beszélt, mint eddig bárkihez is, pusztán a társalgás kedvéért. – Mitől lehet olyan feszült? – kérdezte Banántól pár nappal később. Banán nem tudta. – Van egy elméletem – mondta a macskának. – Biztosan azért olyan feszült, mert ő a vezetője annak a szervezkedésnek, mely elhatározta, hogy vegyes csapatok fognak szerepelni az egyetemi futball- és baseballbajnokságban, és minden csapat egyenlő pontszámot kap. És a szuszpenzor gyártók a nyomában vannak. Banán unottan vakaródzott. Laura csak egy alkalommal öltötte fel ismét azt az elgyötört, ijedt pillantást, mely jellemzője volt az első napokban. Amikor a pénzt számolta le, hogy kifizesse a részét az elfogyasztott élelmiszerekből, halkan megjegyezte: „Senki sem szólhat bele. A saját pénzem. Én döntöm el, mire költőm, és soha, de soha nem kell hazudnom, csalnom vagy dugdosnom". Tehát régebben nem volt saját pénze. Akkor kinek a pénzéből élt? És miért kellett „hazudnia"? Laura felkacagott, és azt ismételgette, „soha, de soha". Ben szerette nézni, hogyan kacag – kissé hátraveti a fejét, mintha hosszú haját akarná a válla mögé terelni. Miközben Laura tojást tört, megjegyezte, hogy csodálja Hemingway stílusát. Olyan, mintha egy régebbi, egyszerűbb nyelvből fordították volna. Megtalálta a villát, és rámosolygott Benre. – A nőalakjait? – kérdezte Ben, és megfordította a szalonnát; már majdnem kész volt. – Úgy gondolta, a nők mások, nem olyanok, mint a férfiak... Nem értette, hogy mi nem vagyunk született „nők". Hé, adsz egy szeletet? – Laura közel hajolt Benhez, letépett egy
darabka szalonnát, telt, kicsi ajkai visszahúzódtak fehér fogairól. Fel kellett volna néznie. Nem tette. – Szeretem a sült szalonnát. – Kérsz még? – kérdezte Ben, és odatartott egy szeletet. Laura elvette, és lerakta a sütő szélére. – Vigyáznál egy kicsit a tojásra? Mutatni akarok neked valami érdekeset. – Hazasietett, és egy újsággal tért vissza, amit a könyvtárban talált. Egy Hemingway utánzóverseny, mondta, és olvasni kezdett, miközben Ben a tojásokkal foglalatoskodott, amíg végül mindketten annyira nevetni kezdtek a paródián (egy szeretkezés a biliárdasztalon Harry Bárjában, miközben golyók röpködnek minden irányba), hogy Bennek le kel lett vennie a tojást a tűzhelyről, és a falnak dőlve röhögött. Harry Bárjának csaposa (olvasta Laura) megkérdezte, elmozdították-e az asztalt, és amikor igennel válaszoltak, szigorúan felszólította a férfit, hogy azonnal rakja vissza. Laura a végét szinte már sikoltotta. – Ah, ah, ah! – Ben csak nyögni tudott, kezét a hasára szorította, mivel majd kiszakadt a röhögéstől; könnyek csorogtak a szeméből, le telt, piros ajkáig. Laura kivörösödött arccal dörzsölte a szemét, és fuldokló hangokat hallatott. – Remek – nyögte Ben, amikor végre képes volt megszólalni. Laura mondta, hogy aki megnyeri a díjat, egy repülőjegyet nyer Velencébe, és kétszemélyes vacsora várja Harry Bárjában. Nem néztek egymásra. – Jót röhögtünk – mondta Ben nem sokkal később. Igen – mondta Laura. – Jól esett. – Szükségünk is volt rá. – Igen; – És újra nevetni kezdtek, mert ez pontosan úgy hangzott, mintha Hemingway írta volna. Laura előszedte az ezüstneműt a fiókból. Ben nézte, és arra gondolt, milyen keveset tud róla. Elvált? Vagy még mindig férjnél van? Lehet, hogy látszott rajta a kíváncsiság? Ben nem tudta. Laura mondta, hogy majd ő elkészíti az ebédjét, és reggeli után halkan énekelt a konyhában, ahol ferde redőnyök zárták ki a napfényt. Ben behunyta a szemét a fürdőszobatükör előtt, és hallgatta, ahogy egy nő énekel a házában. Laura még mindig énekelt, amikor Ben belépett a konyhába. A haja nedves volt – enélkül nem simult volna le. A lány nagyon szép lesz, ha még hízik egy kicsit. Két hete ismeri, és még meg sem érintette. Odalépett Laurához, aki a tányérokat sikálta a mosogatónál. Lenézett az álhajára. Már az első napon látta, hogy paróka. Ez is ennek az átkozott rejtélynek a tartozéka. Ben épphogy csak közelebb jött a szokásosnál, alig lépte át azt a láthatatlan távolságot, melyet érzékelt bőre és hajszálai ösztönével. Épphogy csak túllépett a barátság vonalán. Laura megérezte, és azonnal félrefordította az arcát, a profilját mutatta, a csúnyácska, mégis oly szépséges hosszú, csontos orrát, virágalakú száját. Ben nem szólt semmit, nem is volt rá szükség. Laura hátrébb mozdult pár centit, jelezve, hogy maradjanak csak barátok, akik együtt nevetnek azon, hogy valaki más egy biliárdasztalon szeretkezik. Csak egy lépést tett. Bennek a haragtól begörbültek az ujjai és elakadt a lélegzete. – Szereted a flekként? – kérdezte Laura. Ben nem szolt semmit, csak ment a táskájáért. Senki sem tudja, mi jár a nők fejében; rejtélyes másvilági teremtmények. Becsatolta a táskáját, és a zár megszúrta az ujját. – Csinálj, amit akarsz – morogta az orra alatt, és vérző ujját szopogatta. Laura ismét énekelt a konyhában. Ben legörnyesztette a vállait; és körülnézett a nappapijában, ahol a függönyök még nem voltak elhúzva, és arra gondolt, hogy nem fog elköszönni. Mérges volt mindenre és mindenkire. Azonban Laura kiment utána, mintha a felesége lenne, aki kikíséri munkába induló férjét. Mielőtt Ben kinyitotta az ajtót, Laura odanyúlt, és megigazította a férfi inge nyakát, s ezzel egy kis időre átlépte a láthatatlan határvonalat. Ben keresztülment a Seerley Parkon, fájó ujját szopta, érezte a vér ízét, de gyalog ment
a Kapcsolatteremtő Tudományok épületéig, és arcán halvány mosoly játszadozott. Cedar Fallsban a nyári reggel madárdaltól lüktetett. Egy-két levél már lehullott a fákról Ben udvarában. Laura az esküvőre gondolt. Mit vehetne fel? Buszra szállt a College Square felé és egészen Walmartig ment. Laura melegséget érzett, és Ben nevetése még mindig ott csengett a fejében. A ruhásboltban nézelődött, olcsó ruhát keresgélt. Nem fog sokáig kitartani, de megengedheti magának, hogy vegyen egy ruhát, és most már nincsenek rejtegetnivaló zúzódásai. Marie O'Briennek biztosan tetszene Walmart, gondolta szomorkásan. „Engem a drága boltok mindig felidegesítenek", mondta egyszer Marié. „Mintha az áruk visszabámulnának rám. A kiszolgálók egyből rám rontanak, amint belépek. Az összes árcédulát eldugják... a rossz hírt az ember többnyire a gallér alatt vagy az egyik ruhaujjban találja meg". Laura rettenetesen vágyott Marié után. Itt a Walmartban az árak jól látszanak a vállfákon. Hasonló ruhák sorai között haladt el; egyetlen eladó sem látszott semerre. x Egész sor zöld ruhát látott, mély nyakkal, bő ujjai. És ő megígérte magának, hogy amikor a zúzódásai elmúlnak, venni fog egy sortot és egy rövidujjú inget. Kiválasztott néhányat. – Hány darab ruha van magánál? – kérdezte egy szűk fülkében üldögélő, unatkozó nő. Adott Laurának egy ötös számmal ellátott kartonlapot. A keskeny próbafülkében egyetlen polc volt, és nem volt benne tükör. Mindegyik fülkén zsinóron függöny lógott, mely a padló fölötti léghuzat hatására ki-be lengett. A ruha ugyan olcsó volt, de olyan zöld, akár az első májusi levelek és tökéletesen illett Laurának, akárcsak az a pár fehér sort, a fekete-fehér övvel, és egy fekete szegélyű pólóing. Amikor már a pulton hevertek és az árcédulák röpködtek, Laura ragyogott, amikor kiszámolta az aprót, és magához vette a ruhát, a sortokat és az inget a zörgő műanyagtáskában; a kincseit. Ben háza csendes volt és félhomályos, amikor benyitott az ajtón; keskeny napsugarak kukucskáltak be a redőny résein. Laura elmosogatott; szedett almát Ben kertjéből és meghámozta, felszeletelte őket. Megkeverte saját jó tésztahéját, keresett egy sodrófát, lisztet szórt az asztalra, és hirtelen remegés fogta el. „Nehogy túl vékony legyen!" Szinte hallotta Martin hangját. „Ma este sült lesz?" – Cedar Falls – suttogta Laura magának, és próbálta meghallani a kinti városi zajokat; a hintalánc nyikorgását a parkban, a párkányra hulló levelek zörejét. Behunyta a szemét, remegett, de minden, amit hallott, az csak egy dokkhoz csapódó csónak szabályos dübögése volt. „Jó kis vitorlás." Laura belerakta a tésztába az almát, egy villával a tepsi széléhez nyomogatta, s közben remegett a keze. „Vitorlázunk egy jót az öbölben." „Félsz a víztől?" Martin szeme összeszűkült... sikerült elhitetni vele. Laura levagdosta a tepsiből kikandikáló darabokat, és eszébe jutott egy másik asztal, mosatlanokkal, és hallotta a hullámok morajlását. Gondolt mindenre. Vagy mégsem? Laura letörölte a süteményes tepsi alját, berakta Ben sütőjébe, és a falnak dőlt két színészmaszk alatt; az egyik szomorú volt, a másik nevetett. Remegett, és székeket látott, bütykökkel a közepükön, és egy ágy nyikorgását hallotta. Azt sem tudta, mit csinál. Felment a lépcsőn Ben hálószobájába, a párnacsomókkal megrakott, kopott diófa ágyhoz. Egy régi hintaszék terpeszkedett mellette. Odament Ben szekrényéhez, és belefúrta az arcát a ruhái közé, lisztes keze ökölbe szorult. Érezte a szagot, ami csak Bené lehetett, egy vegyes, ismerős szagot. Megnyugodott. És mégis, ez a férfi is nagyobb, erősebb nála. Néha meglátta a szemében azt a haragos pillantást, mely mintha meg akarná tiltani, hogy titkai legyenek és gyötörje magát. Ben férfiakra nem néz így. Egyáltalán mit csinál ő egy férfi házában? Egy idő elteltével Laura megtörölte a szemét, lement a lépcsőn, kezet mosott és utánanézett a tésztának. Sohasem érintheti meg Ben Woodwardot. Még csak nem is
nézhet rá túl gyakran. Zamatos almaszag kezdte megtölteni a konyhát. Ha túl közel kerül Benhez, a végzetét okozhatja egyetlen darab almáspite, egy mosoly, vagy a zöld ruha is. Ha Martin megtalálja... Előkészítette a húst flekkennek, s látta, hogy remeg a keze. A húsból vöröses lé szivárgott. Ben majd megvédi, és akkor... – Óh! – kiáltott fel Laura az üres konyhában. A kés kicsúszott a kezéből, és Ben műanyagterítős asztalára hullott. Laura nagyon szégyellte magát. 22. Bostonban forró augusztus uralkodott. New England partjain végig sütkérező testek hevertek. Montrose-ban épp tartott a „Montrose Nagy Napjai" ünnepség, és árusok sorakoztak végig az Atlantic Streeten. Pam Fitzer egy sötét utcasarkon állt és sírt. Martin rendszeresen bejárt dolgozni. Olyan csendes a ház, mondogatta magában. Valahányszor hazatért a bostoni hőségből, olyan nagy csend fogadta. A fürdőszobaajtót és az előtér törött tükrét nézte. Újra elolvasta Laura naplóit. Olyan olvasmányos volt. Ki kellett volna adatni. A hűtőben volt néhány csirkés szendvics; nem tudta, hogy kerültek oda. Kidobta őket, és a szekrényekben matatott, arra gondolva, hogy Laura keze nyitotta ki ezt a kekszesdobozt meg azt a félig használt kókuszdiót. Leült a konyhaasztalhoz, és sírva fakadt. Sohasem fordított sok figyelmet a konyhaszekrényre, csak a konzervekre. Most mindent kiszedett, és fogamzásgátló tablettás csomagot talált a „cukor" feliratú bádogdobozban. – Óh, az ördögbe! – kiáltotta. A csomag üres volt; dühösen hajította el. Az ajtócsengő felberregett. Laura csalt, hazudott, lopott. Azt mondta, hogy ő is nagyon szeretne gyereket, és közben mégsem akart. Legalábbis nem tőle. Nem olyantól, aki veri, tükröket tör össze, beszakítja az ajtókat, és lelöki a lépcsőről. – Igen! – üvöltötte. Az ajtóhoz rontott, de nem nyitotta ki. – Pam vagyok. – Tűnj el! – kiáltotta. – Tűnj innen! Leült a rendetlen ágyra. Kirángatta Cristine és Roger házából a partiról, mielőtt a parti házhoz mentek. Persze, hogy megijedt Laura. Félt, hogy nincs kibúvó és nem akart tőle gyereket. Martin felugrott, és fel-alá járkált a házban, patkányszínű, öreg szőnyegeken tiport. Laura elment a rendőrségre... de nem akarta bajba keverni a férjét, sem azt, hogy elveszítse a munkáját. McManus kijelentette, hogy nála csak boldog házasságban élők dolgozhatnak, és ő épp előléptetés előtt állt, és McManus – óh, az ördögbe is! A tengerbe ugrott. Kitörölte magát az életéből. Ó pedig egy másik nővel hált a közös ágyukban. Ki kellene adatnia Laura naplóját. Mindössze ennyi maradt belőle. Úgy érezte, mintha az emberek róla beszélnének Rambaugh-nál, és őt figyelnék Montrose-ban. Így hát nem vásárolt tovább Montrose-ban, új áruházakba kezdett járni. Néha látott nőket, akik hasonlítottak egy kicsit Laurára. Néha gyerekek is voltak velük. Laura is szeretett volna gyereket, mielőtt nem kezdett félni a férjétől. Martin hazament, elkezdte kirakosgatni a konzerveket a polcokra, címkéjükkel kifelé, és sírni kezdett.
Ismét olvasni kezdte Laura naplóját. Aztán tüzet rakott egy téglákon álló fém papírkosárban, és kitépett, elégetett minden lapot, aminek az olvasásával végzett. Amikor csak a naplók fedele maradt, elégette azokat is, és a ház égett műanyagtól bűzlött. Laura az övé volt. Nem fog osztozni rajta senkivel. Martin augusztus utolsó napján Walthamba ment, egy új áruházba. Morózusan szedegette össze, amit venni akart, és egyszer csak felfigyelt rá, hogy egy nő követi; egyfolytában őt nézte. Lófarkas volt, és abba az inas típusba tartozott, akit senki sem néz meg kétszer. Végül odajött hozzá, a krumpliszsákok mellé. – Bocsásson meg! – kezdte. – Nem szeretnék alkalmatlankodni, de nem maga volt véletlenül Laura Langer férje? – Martin bemutatkozott. – Óh, igen... Laura Burney. Nekünk Langer néven mutatkozott be. Azt hiszem, az lehetett a lánykori neve. Maga nem ismer engem. Vanessa Shelly vagyok. Még a Keresztyén Leányok Egyesületében találkoztam a feleségével... és elég jóban voltunk. Laura olyan kellemes egyéniség volt és annyira csinos. – Martin ránézett, és ettől a nő kissé zavarba jött. – Nem akarom háborgatni az emlékét. Csak azt akarom elmondani, milyen bátor lány volt... annyira félt a víztől! Csak közös erőfeszítéssel tudtuk beledugni a vízbe minden hétfőn, szerdán és pénteken, aztán végül már magától is belement. És jobb úszó lett, mint közülünk bárki! Martin rámeredt. – Nem is gondoltam volna, hogy Laura Langer azonos Laura Burney-vel, ha nem látom a közös képüket – mondta Vanessa. – De csak fecsegek itt össze-vissza. Sajnálom. Olvastam a cikket az újságban, írni is akartam, hogy elmondjam, mennyire együttérzek... Martin egy szót sem szólt. Vanessa felrakott egy csomag kenyeret a kocsijára. – Laura olyan remek úszó volt! – Mégha Vanessa észrevette is, hogy Martin kifejezéstelen arccal hallgatja, nem tudott úrrá lenni felindultságán. – Láttam mindkettőjük képét az újságban és azonnal felismertem Laurát, és most magát is megismertem. A kép alapján. Írni akartam magának. Annyira sajnálom... Martin otthagyta a kocsiját, ahol volt. Arca merev volt és rettentően sápadt. – Olyan jó úszó volt – mondta Vanessa. – Valószínűleg alámerült, és nem is gondolta... – Vanessa követte Martint. A férfi kilépett az áruház ajtaján, és Vanessa sietve kiáltott utána: – Igazán nagyon sajnálom! Ám az üvegajtó már becsukódott Martin mögött. 23. Augusztus utolsó napján nagy volt a hőség. Ben hűvös háza kellemes volt, és a zuhany úgyszintén. Egy ilyen reggelen esküdni? Hallotta, ahogy Laura Pray becsukja az ajtaját, és siet, hogy elkapja a buszt. A lány nem megy sehová vele, nem mutatkozik a társaságában. Akárcsak Deborah. Viszont Deborahnak oka volt rá – egy egyetemi hallgató nem járhat együtt a tanárával. Mit lehet felvenni egy augusztusi esküvőre? Minden túlságosan meleg. Ben a szekrényében turkált és Banánhoz beszélt, aki a lecsüngő nyakkendővel játszott. – Miért nem akar velem mutatkozni? – kérdezte a macskától. – Tudod, mit... biztos van egy dúsgazdag, idősebb imádója, aki mindenhol üldözi. A fickó drága ételeket rak a lány hasára, mustárt a köldökére, onnan szokott enni. Nyilván megesküdött, hogy megöl minden férfit, akihez a lány szólni merészel... vagy ne adj isten... akivel együtt vacsorázik. Ben felöltözött, és megkereste a templomot, egy hatalmas kőépületet, melynek négy oszlopa között haladt el a járda. Egy márványtáblán a következő állt: Keresztény Iskola. Odabenn már meleg volt, és a festett üveg áteresztette a szaft-barna, borsóleves-zöld fényt. Az ablakok alsó részét felnyitották, így a zöld és barna szentek, királyok és angyalok törpékké csukódtak össze, úgy bámultak ünnepélyesen a szentélyben térdelőkre.
Ben felfedezte Laura Pray-t, mielőtt a lány észrevette volna. Mrs. Nepperrel ült úgy félúton, és egy fiatalember vigyorgott rá és suttogott neki. Laurán zöld ruha volt – előtte ezt még sosem viselte –, és ez hűvös szépséget kölcsönzött neki; egy szál korai őszirózsát tűzött a ruha nyakához. – Hello! – suttogta Mrs. Nepper, amikor megpillantotta. – Örülök, hogy eljött. Foglaljon helyet. Örülök, hogy eljött. Laura odafordult, meglátta a Mrs. Nepper másik oldalára ülő Bent, és rámosolygott. – Maguk ketten ezóta már biztosan összeismerkedtek – mondta Mrs. Nepper, ráncos barna arcával egyikükről a másikra pillantott. – Az udvaron, találkoztunk, és leszedtünk egy cicust a fáról – mondta Laura. – Igen – erősítette meg Ben. Hallotta, ahogy Laura halk hangon felel a mellette ülő szőke, csokornyakkendős férfi kérdésére. Szóval, Laura Pray szívesen ismerkedik idegenekkel, de nem hajlandó mutatkozni Ben Woodward társaságában? Talán szégyenli, hogy vele szokott reggelizni és vacsorázni? A haragtól Bennek még inkább melege lett. Ben egyszer egy kicsit előrébb hajölt, és megnézte az őszirózsát Mrs. Nepper felvirágozott fodrain túl. A rózsa a lehető legszebb helyen volt a templomban. A nap sugarai Laurára estek, miközben ő beszélt a szomszédjához, bárki volt is az a divatos öltönyben és a csokornyakkendőben. Ben azt kívánta, bár ne lenne ott Mrs. Nepper és ő ülne Laura mellett. Bár ő is elegáns öltönyt viselne és csokornyakkendőt. És dühbe gurult attól a gondolattól, hogy elegáns öltönyt és csokornyakkendőt akarna viselni. Egy gyűrött sportzakót viselő fiú vezette fel a vendégeket a széksorokhoz, aztán bevezetett egy nőt, aki az örömanyának tűnt – alaposan túlöltözött, tele volt virággal, és a pillantása eszelősnek tűnt. Folyamatosan hátrafelé nézelődött, de a díszeitől nem tudta rendesen elfordítani a nyakát. Úgy tűnt, komolyan aggódik valami miatt: nem esik-e le a fátyol, vagy a habos torta nem fog-e megolvadni, vagy hogy a menyasszony nem felejtette-e el bevenni a fogamzásgátló tablettáját. Laura néha-néha egy barna hajú, előkelő úrral suttogott. A rejtélyesség valósággal ott lebegett körülötte, mint a fekete özvegy fátyla körül abban a tizenkilencedik századi drámában. Lehetetlen alápillantani. A szeme sarkából Laurát leste. Hetek teltek el, és még meg sem tudta csókolni. Pedig kettesben vannak a saját házában. – Craig Miller – jegyezte meg Mrs. Nepper. – Kicsoda? – ocsúdott Ben. – Ő az ott – mondta Mrs. Nepper. – Az apjáé a Népi Bank. Egy középkorú nő hegedülni kezdett. Húsos karja minden vonóhúzáskor rezgett és remegett, mint a kocsonya. – Craig Miller – suttogta Mrs. Nepper. – A Waterloo Bankban dolgozik. Máris aligazgató. Amesbe költözött. Később majd bemutatom. Waterloo Bank. Szóval Laura kicsípte magát és egy banki aligazgatóval társalog, Bennek pedig még azt sem árulta el, honnan jött és férjnél van-e vagy sem... borsóleves-zöld fény hullott Ben cipőjére. Egy csinos, ifjú lányka állt fel, és az örökké igaz szerelemről énekelt. Miller ismét odasúgott valamit Laurának, a lány elmosolyodott, majd gyorsan odafordította a szemét, és elkapta Ben tekintetét. Ben úgy látta, mintha elpirult volna egy kicsit, és kissé mintha szégyenkezett volna. Talán. Ben dühösen bámult egy szentre, melynek az álla alatt volt a térde, és ami akkora kulcsot tartott, mint ő maga. A nők szeretnek flörtölni. Az ember azt hiszi, hogy jól áll az ügye, aztán egyszer csak azon kapja a nőt, hogy valaki mással flörtöl. Ben legörnyesztette a vállát és körülnézett. Orgonazene hallatszott. Érkezett a vőlegény egy másik férfi társaságában, és úgy nézett ki, mintha őt tűzték volna hozzá a zakóján díszelgő fehér szegfűhöz. És ez a sok ember, aki a meleg ellenére
alaposan kiöltözött, itt ül a székeken, és figyelik, amint a színük előtt ketten kijelentik, hogy ezentúl egymással fognak hálni életük végéig. Az ember azt hinné, az ilyesmiről inkább hallgatni illene. Azonban az orgona harsogva belekezdett a nászindulóba, és érkezett a menyasszony, aki kétszer akkora volt, mint a vőlegény, csipkés ruhában, s fátylát maga mögött húzva a padlón; az apja vezette az oltárhoz, és alig hallható hangon átadta a vőlegénynek. Ben lopva Laurára pillantott. Mintha sírna; mintha nedves foltok lennének a zöld ruhán; nem nézte, hogyan húzza fel a vőlegény a gyűrűt arája ujjara. Ben még nem ismerte eléggé ahhoz, hogy kitalálja, miért sír. De hát a nők szentimentálisak; általában sírnak az esküvőkön. Mrs. Nepper orrán izzadtság csillogott. Az esküvőket a nőknek találták ki. A nők imádják az ilyen felhajtásokat. Külön üzletek alakultak e célra, egész áruházak. A vőlegény és a menyasszony egy gyors csókot váltottak, aztán zavartan rohantak végig a széksorok között. Furcsa pár: az egyik fehér ruhában, virágcsokorral a kezében, virágokkal hosszú, meleg hajában, a másik viszont öltönyben, szabad karral és lábbal, üres kézzel. A nedves foltok egyre nőttek Laura ruháján, a torka remegett. – Legyetek boldogok! – Ez az a kifejezés, amit többnyire csak esküvőkön hallani. – Mennem kell dolgozni! – suttogta Laura Mrs. Neppernek, ahogy a vendégek kezdtek felállni és kifelé szállingóztak. Elsiklott Craig Miller mellett, mondva, hogy örül, hogy megismerhette, és sikerült kijutnia a tömegen keresztül. Ben még arra sem tudta emlékeztetni, hogy estére megbeszélték, hogy megmutatja neki a színházat. Madarak daloltak a forró, nyári fákon. Laura megtörölte a szemét, és a Főút felé sietett. Már majdnem háromnegyed tizenkettő volt, de a busz még ott állt a Fekete Sas Hotel előtt. Három férfi is megnézte Laurát, ahogy felszállt a buszra és leült. Rettenetes forróság volt. A busz dr. Charming házának sarkáig vitte. Ben nem tudta leplezni a haragját, hogy mással látja azt a nőt, aki nem hajlandó mutatkozni vele. Ruháján a könnyfoltok megszáradtak. El kell költöznie. Egy másik városba. De előtte még meg kell tennie valamit, ha képes lesz rá egyáltalán. Belépett dr. Charming házába, és a hőség kívül rekedt. Egy elegáns nő állt a konyhaajtóban. – Na végre! – mondta. – Laura Pray? Georgia Parrish vagyok. Már hallottam magáról... segít Haze-nek, Henry Jamest olvas neki. A nő palaszürke haja olyan volt, mintha sisakot viselne; arcán szinte természetesnek tűnő festék látszott, mely jól illett palaszürke szeméhez. – Igen – mondta Laura, és érezte, hogy megrezzen, hogy egy újabb emberrel ismerkedik meg. Amikor Cedar Fallsról álmodott, mindig egyedül, magában látta magát. – Haze és én sokat utaztunk együtt... Franciaországban, a görög szigeteken... szörnyű, hogy most így kell látnom! – Georgia lesütötte szürke szemét. – Nem beszél, nem mozdul, nem hajlandó... – Elhallgatott, és egy törlőruha sarkát csipkedte hosszú, vörös körmeivel. – Még velem sem hajlandó szóba állni. Ellen Garner lépett be egy ölnyi könyvvel, elköszönt, és bezárta az ajtót maga mögött. Georgia gondolatokba merülve figyelte. – Csak fekszik itt a házában és egyre sorvad. Maga nem ismerte őt. El sem tudja képzelni. – Úgy tudom, a balesetben teljesen lebénult. Nem csodálom, ha nem akar tovább élni – mondta Laura. – Maga tanult nő... ez nyilvánvaló. Szeret olvasni, zenét hallgatni, gondolkodni és beszélgetni... és nagyon jól olvas Henry Jamest. Henry Jamest! És ő mindezt fel akarja adni, meg akar halni? – Georgia Parrish Hazel Channingről beszélt, de szürke szemét nem vette le Laura Prayről: olcsó konfekciómba, mégis csinos, vékony, mint egy papírlap, de ügyes, csendes, érezni a jelenlétét a konyhában, nagyon szomorú. Georgia még mindig Laurát nézte, miközben azt mondta, hogy ismét benéz majd, ha legközelebb Cedar Fallsban jár. Építészmérnök, és egy építkezés kezdődik Des Moinesben. Elbúcsúzott, kiment, elmosolyodott, és vörös körmű ujjait egy pillanatra Laura
karjára fektette, mintegy vigasztalólag. Laura nézte, ahogy Georgia Parrish beszáll az új kocsijába aranyszínű vászonruhájában, és gyűrűi egy pillanatra megcsillannak a kormánykeréken. Forró szellő suhant be a nyitott ajtón. Laura becsukta. A déli nap heve nem tudott beférkőzni dr. Charming szobájába. Odakinn egyre magasabbra növesztette a kukoricát, és Iowa termőtalajának és füvének illatát elvitte mindenfelé, de itt a napfény kifakult, elhalványult, s fehérre rajzolta ki a fabútorokat, a porcelánokat és a réztárgyakat. – Helló! – köszönt Laura. – Most beszéltem a barátnőjével. És ma reggel esküvőn voltam... Karen Ann Birtch és Judson Barker egybekeltek. – Szalvétát terített dr. Channing álla alá. Az őszirózsa már hervadozni kezdett a ruháján; levette és vízbe tette. Hazel a jövő-menő Laurán nyugtatta barna szemét. Laura halványan rajzolódott ki az ablakokon beszűrődő fényben; egy nő, aki megmarad magának, akit nem szabad érinteni. Hazel képtelen volt megérteni az érinthetetlenséget. Mégis tapasztalt, gondolta. Laura teste elárulta; Hazel nem tudta, hogyan. Laura ajka és vékony nyaka fájdalomról tanúskodtak. Mozdulatai elárulták, hogy sehol sem marad tovább, csak addig, amíg boldogul. Ahogy itt ült Hazel mellett, telt mellével és csontos csípőjével örült, hogy az ágyon fekvő öreg test nem fog kérdéseket feltenni neki. És az nem is tett. Hazel csak bámulta Laurát. Mit törődik most már azzal, hogy mi történik, hogy barátok jönnek vagy mennek, hogy milyen nap, vagy milyen év van, amikor a szép öregkor helyett nyomorékként kell élnie. Hazel tekintete találkozott Laura Prayével. Hazel csendben fog meghalni, magányos öregasszonyként, egy elrontott élet végén, mint a kiszáradt üregbe szorult állat. Afrikában látott ilyen csapdába esett állatokat a sárban, ahogy állkapcsuk szélesen tátongott a csontrakás fölött. Azonban kitátotta a száját a kanál előtt, és enni kezdte az ebédjét. Laurát beragyogta az asztali lámpa fénye, ahogy kinyitotta a Henry James kötetet és olvasni kezdett. Ez volt a legszebb novella mind közül – Az aranytál. Hazel úgy hitte, hogy egyes részeit kívülről tudja. Az olasz herceg megszerette Londont, mert az az egykori Római Birodalomra emlékeztette: „Ha egy római meg akarja érteni ezt az érzést, a legmegfelelőbb hely erre a London Bridge, vagy akár egy kellemes májusi délutánon a Hyde Park Corner." Hazel behunyta a szemét, és lenyelte a torkában képződő gombócot, a kanálnyi rizzsel együtt. Látta maga előtt a Temzét, ahogy Henry James szerette – ahogy meg-megcsillan a hajók között a kék angol ég alatt, melyet sem ő, sem James nem látnak újra. James azonban megörökítette. Laura dallamos, halk hangon olvasta a szép szavakat több órán át. Hazel hallgatta. Valami baj van. Valami rossz készülődik már napok óta, kiérezte a keserű mondatokból. Hanyatt feküdt, és Laura Prayt bámulta. 24. Ben összevissza kószált a háza körül, míg el nem jött az ideje, hogy találkozzon Laurával a színháznál. Feszült volt és izgatott. Rámenősebben kell próbálkoznom, döntötte el. Laura olyan tartózkodó, olyan ne-nyúlj-hozzám. A művészszoba heverője járt a fejében, miközben a vacsoráját fogyasztotta – aztán elképzelte, hogy a színpadon fekteti le – legalább lesz mire emlékeznie, miközben darabokat rendez ezeken a deszkákon, és valahányszor felgördül a függöny... Laura rendszeresen bejár a házába, és ő is volt már a lányéban. Most kettesben lesznek a színházban. Eljátszadoznak a kosztümökkel – a lehetőségek száma végtelen. A
bujkálás nyara. A rejtőzködés augusztusa. Lehet, hogy a lány egy kicsit bolond. Végre lenyugszik a nap. Végre kezd sötétedni. Az országút a színház közelében vezetett, és elhaladó autók tükröződtek a Strayer-Wood hatalmas üvegében, mintha halak úszkálnának egy akváriumban. A takarítók pénteken végeztek az új épülettel; most üres volt. Mélyen beszívta a levegőjét – por és fűrészpor, meg égett fémszag a hegesztőszobából. A szag illett terveihez és kétségeihez. Végigjárta, szintről szintre. Sehol senki. Azokat a lámpákat kapcsolta fel, amelyek kívülről nem látszanak, és a hátsó ajtónál várakozott. Amikor besötétedett, Laura kopogott, és körülnézett, mielőtt belépett. – Nincs senki az egész épületben – biztosította Ben. – Ellenőriztem. Laura sóhajtott a sötétben, és a meleg, nyirkos, nyári éjszaka titokzatosságát magával hozva besurrant a félhomályos előtérbe. Fehér sortja és inge megvillant, a csend szinte bezárult körülöttük, és Ben hallani vélte az izgatottságot, a titokzatosságot; ott sercegett a levegőben. Aztán a lány halkan felnevetett. – Mikor indul a következő színházi túra? – kérdezte. Ben itt és most megkívánta. Az iskolaév minden napján ezen az ajtón jár be. Milyen jó lenne, ha ott a falnál megállhatna és eszébe juthatnának Laura puha mellei, ajka az ő ajka alatt... Azonban csak ennyit mondott: – Máris – és csak a kezét merte megfogni. – Nem akarom felkapcsolni a villanyt, nehogy kintről meglássa valaki. A lány fogta a kezét és követte. – Ne haragudj, hogy füllentettem Mrs. Neppernek az esküvőn – mondta. – Nem érdekes – mondta Ben, és érezte, milyen közel van hozzá a lány a szuroksötétben. Laura nem szólt többet. Ben megmutogatta a nagy technikus fülkéket, melyek üvegjei előtt úgy terpeszkedtek a komputerek, mintha egy űrhajó vezérlőpultja lenne. Aztán a Colortrant! Ben egymás után változtatta a reflektorfények színeit, megforgatta a forgószínpadot, és lágy színekkel vonta be a fekete színpadot. Úgy beszélt a technikáról, mintha mindez az övé lenne. A széksorok közötti átjárók ugyanolyan kísértetiesek voltak, mint egy régimódi moziban, egy egész ház, tele üres székekkel. Ben kinyitotta a padozat ajtaját; és felmásztak a meredek fémlépcsőkön a színpad fölé. Eddig még sohasem látta Laurát sortban; még mindig sovány, de már nem olyan csontos. – Innen hullik a hó a Lear királyban – mondta Ben, amikor a gerendázaton álltak. – A sárga levelek őszi jelenetben. Konfetti a parádékon. – Általában szeretett magyarázni, de most valahogy nem. Rettenetesen kívánta a lányt, és vágya diktált minden mondatot, amit csak kiejtett a száján. Ben arra gondolt, milyen jó, hogy így beszélhet. Arra gondolt, nincs jobb dolog a világban, mint hogy egy nővel így beszélhet. – Olyan, mint egy pókháló – mondta Laura. Kenderkötelek és csövek szövevénye függött előtte. Laura lepillantott a fémrácson át, amin álltak. Mozdulatlan merevítővászon, függönyök és más vásznak lógtak odalenn, mint a vitorlák szélcsendben. Ben olyan közel állt a lányhoz; érezte hajának és bőrének illatát. Sötét van, alattuk tizenöt méter üresség, és semmi színészkedés – nyíltan bele kell vágni. Ben keze viszketett, hogy megérintse. A lenti fantasztikus mechanikát nézték, a rácsot, az ellensúlyokat és a csörlőket. Lehet, hogy odalenn a szereplők kecsesen mozognak, csókolóznak vagy elmésen társalognak, de kábelek és vezetékek lógnak a fejük felett, és tátongó, fekete színházi csapdák között táncolnak. Ben nem sokat magyarázott. Távolság volt köztük, és Laura folyamatosan kérdezgetett, hogy megtartsa ezt a távolságot, mintha ingerelni akarná. Cipőik a vaslépcsőkön dobogtak, lementek.
– Nézd! – mondta Laura, és felszabadultan nevetett. Valaki a székbe rakott egy csontvázat, és egy üveget illesztett az ujjai közé. Senki sem volt ott, amikor bementek a díszletezőbe, melyben festék- és hígítószag terjengett. Ben a végére tartogatta az öltözőjét és a ruhatárat. – Ez a bűnbarlangom – mondta, és felkapcsolta a villanyt. Fejetlen próbababák álltak a varrógépek és a szabóasztalok között Candide-kosztümökben. – Óh! – kiáltott fel Laura, és egyik gondosan kidolgozott ruhától a másikig ment. – Tessék! – mondta Ben, és odanyújtott neki egy nagy, tollas kalapot. Laura felrakta, és illegette magát a tükör előtt. – Nem megy a hajamhoz. – Gyönyörű – vélte Ben. Fények csillogtak a szemében. Laura abbahagyta a nevetést, lopva magára pillantott, és végighúzta a kezét a gazdag bársonyon és csipkén. – Tudod, mit... ha szeretnél a múltba jutni, itt az alkalom – mondta Ben, és kinyitotta a kosztümtár ajtaját. Laura végigsétált a sorok között, és megcsodálta a milliónyi színű és fajtájú ruhát. Cicomák, sallangok, csáb-eszközök, álruhák. – Ezt nézd! – mondta, és leemelt egy hatalmas, fekete szatén, perem nélküli sapkát. – Próbáld fel! Itt tükrök vannak mindenütt – biztatta Ben. Laura illegette magát a sapkában, aztán felpróbált egy másikat. – Folytasd! – sürgette Ben. – Mintha itt se lennék! Laura mintha megfeledkezett volna a tartózkodásról és a félelméről. Szeme csillogott, mint a szatén és a selyem. Levett egy reneszánsz ruhát a fogasról, és egy paraván mögött átöltözött. Ben leült, és tapsolva, fütyülve éltette, amikor megjelent és pukedlizett a féltucat szépséges petrarcai tükörkép Laura előtt. Ben biztos volt benne, hogy Laura még a szegény, öreg Petrarcát is megőrjítette volna. Laura tudta magáról, milyen szép; nevetett, de tudta. A Tomboló Húszas évek hosszú ruhája ezüstös pisztránggá változtatta, gyöngyein megcsillant a fény. A ruhát mellbimbói tartották, térde kilátszott, ám hátul hosszú halfarokban végződött. Laura arca kipirult, a szeme ragyogott. Egymás után öltötte fel dámák, főrendi özvegyek, szüzek ruháját, és látszott szépségnek, buta libának, hűtlen feleségnek, álarcos szeretőnek. Minden ruhát kuncogva próbált fel, tudta, hogy néz ki benne, de nevetett magán. Eleinte mindent visszaraktak. Aztán Ben felkapcsolta a reflektorokat. Laura csillogó haja, szatén, bársony ruhája és drágakövei fényesen ragyogtak, mint az igaziak. – Óh, nézd! – Laura talált egy kék abroncsszoknyát. – Lássuk! – biztatta Ben. Laura besietett a paraván mögé, hogy levegye az ingét, és Ben hallotta a ruha suhogását. Amikor a lány megjelent, a dereka vékony volt, a válla csupasz, szépségét csak fokozták a fodrok, a zsinórok és művirágok. Amikor megperdült, a hatalmas szoknya harangvirágnak tűnt a tükrök sokaságában. Ben megtapsolta. Laura megtekintette magát. – Íme Kunigunda ruhája a Candide-ból – mondta Ben. – Tizennyolcadik századi, felső osztálybeli szűz... illetve csak volt, mielőtt végigment rajta néhány regiment. Laura bement a paraván mögé. Ben hallotta, ahogy a lány könyöke egyszer-egyszer nekiütődik. – Valaki van mögöttem – kuncogta, amikor előjött fehér, csipkés, rózsabimbós, drezdai ruhában; roppantul kitömött derékkal és hátsórésszel. Ben észrevette, hogy haja kikandikál a paróka alól. – Micsoda madárketrec! – nevetett Laura. – Csoda, hogy egyáltalán le tudtak ülni benne! – Ebben letelepedni szokás – magyarázta Ben. – Van még két ehhez hasonló kosztümünk, de mindegyik koszosabb, véresebb és szakadtabb. Elkezdték felhalmozni a ruhákat, kalapokat és fátylakat a következő próbákhoz. Ben látta, hogy Laura visszadugja a haját a paróka alá, de nem látta jól, milyen színű lehet a haja. Kosztümöt kosztüm után nyomott a kezébe, tolldíszeket és kivágott blúzokat a
középkorból. Laura legyezőt terített az arca elé, a szempilláit rezegtette, térdet hajtott. – Megőrültem! – kiáltotta végül. – Már azt sem tudom, ki vagyok! – Egy halom ruha mellett állt, és tükörképére mutatott, mely görög khitont viselt, egy jókora Edward-korabeli tollas kalapot meg egy békauszonyt. Komolyan szemlélte magát. Nem nézett Ben-re, nem is nevetett, a felhalmozott ruhák felé fordult. – Miért, ki vagy te? – kérdezte Ben lágyan. Az ijedt tekintet visszatért a lány szemébe. A fejét rázta, aztán meztelen hátát fordította Ben felé, melyet csak fátyolszövet fedett. – Nem boldogulok ezzel a cipzárral – mondta színtelen hangon. Ben segített a cipzárral, és kézfeje hozzáért az álhajhoz. Kicipzározta a görög ruhát, aztán lassan, végighúzta a kezét a csupasz vállon, és megpróbálta szembefordítani a lányt... Laura már az első érintésre megrándult, a lélegzete elakadt. – Ne! – nyögte, és ellépett a férfitől, mindkét kezével erősen szorította magához a fátyolszövetet. Látta Ben arcát. – Nem lett volna szabad eljönnöm! – kiáltotta. – Néhány nő ilyen – hűvös, mint a habokból kiemelkedő Vénusz. – Próbáljuk meg újra! – mondta Ben. – Kezdjük elölről! – Nem akarom, hogy azt hidd, te vagy a hibás – mondta, és félig csupasz hátát fordította a férfi felé. – Hogy én nem... hogy én csak gyötörni akarlak. – A homlokát dörzsölte tenyere élével, és a felhalmozott ruhákat nézte. – Semmi baj – mondta Ben. Laura rápillantott, aztán besietett a paraván mögé, és néhány perc múlva saját sortjában, ingében jött elő, a ruhával a kezében. Elkezdték visszarakni a kosztümöket a helyükre. A kalapok dobozokba kerültek, a cipők polcokra. Egyikük sem beszélt. Mintha egy filmet játszottak volna visszafelé; azokon a helyeken, ahol együtt nevettek, most kerülték egymást és elhátráltak. A halmok egyre kisebbedtek. A színek eltűntek. Amikor Ben lekapcsolta a reflektorokat, a szoba ismét sivárnak tűnt. Szokványosnak. 25. – Még nem mutattam meg az irodámat – mondta Ben. Nem nézett Laurára. Hangja üzletszerűen csengett. – Remek – felelte Laura. Ő sem nézett a férfire. – Már itt is vagyunk – mondta Ben, és felkattintotta az íróasztali lámpát. – Nincs sok látnivaló. Csak tanár-segéd vagyok. Az alsók közt is a legalsó. Itt az öltözőszobám. Laura bement utána. – De mondok én valamit... Ha hiszed, ha nem a Középnyugat legnagyobb maszkmestere van a társaságodban – közölte Ben. – Nálunk nem krepp-papírból van a szakáll meg a bajusz... és még csak nem is jakszőrből. Mi ügyelünk a részletekre... igazi hajat használunk.. Sok százasba kerül. A hallgatók úgy hívják, „felaggatni a szőnyeget". Az eljárás hasonló. Szőrdarabok lógtak a falon. Laura végighúzta az ujját egy bajuszon. – Hálót használtok? – Gézhálót. Szinte beleolvad a bőrödbe. Hihetetlen. Húsz centiről észre sem vehető. Gumiragasztóval rakjuk fel, szőrtelenítővel távolítjuk el, és acetonnal mossuk le. Ennyi az egész. Laura végignézett minden szőrdarabot, aztán megnézte magát az asztal fölötti nagy tükörben.
– Vajon... engem át lehetne maszkírozni férfinek? – Ha szakállt viselnél. – Szakállt? – A nyakad nőies... elárulna. – Magas vagyok – latolgatta Laura. Nem mosolygott. – A hangom viszonylag mély, de a kezem... – A mellére pillantott. – És laposabbnak kellene lennem. – Az kötszerrel megoldható – mondta Ben. – Széles csíkokkal néhányszor körbe kell tekerni a melledet, és a hónod alatt rögzíteni. Laura a kezét nézte. – Minden a gesztusokon múlik – mondta Ben. – Tartsd mereven az ujjaidat. Vágd rövidre a körmödet. Ne hadonássz a kezeddel. Mindkét kezeden viselj egy-egy nagy gyűrűt, akkor az emberek csak azokat látják és nem veszik észre, hogy a kézfejed nem szőrös. – Ennyi lenne az egész? — Sokat kellene gyakorolnod... máshogy járni, más tartást felvenni... És a mellkasodból kell beszélned. – Felpróbálnád rám azt a sötét szakállt? – Laura nem nézett Benre; leült egy tükör elé. – Ez a szakállas nő szakálla a Barnum cirkuszból – közölte Ben, és a szekrényhez lépett. – Szerencséd van... ez túl kicsi egy férfinek. – Egy kevés gumiragasztót kent Laura felsőajkára, arcára, állára; arcát nagyon közel tartotta a lányéhoz. Tekintetük nem találkozott. Laura álla puhán simult a kezébe. – Figyelj! Laura figyelte, ahogy a pompás, ápolt, göndör szakáll beborítja fele arcát. Aztán a bajusz is felkerült a szája fölé. Most már egy női mellű fiatalember ült az öltözőasztalnál. A szakállas, nagymellű férfi önmagát nézte. – Ha a bajusz bozontos és lenőtt, takarja az ajkaidat... nehézkes a leves evés – magyarázta Ben. Laura elmosolyodott, és látta, amint fehér fogai kivillannak és eltűnnek a fekete szőrzetben, ami olyan volt, mintha onnan nőtt volna ki – a szakáll alatti géz nem látszott. Amikor ujjaival megérintette a bajuszt, ismerős kezét látta azon az idegen arcon. – Változtatnod kell a hangodon is. Mélyebben beszélni, és addig gyakorolni, amikor már gondolkodás nélkül is megy. Néhány férfinek viszonylag magas a hangja. – Jó magas vagyok – mondta a fiatalember a tükör előtt. – Kell valami férfiruha is, hogy egy időre elutazhassak a városból. – Tudod, mit... szerezd be innen – javasolta Ben. Nem kérdezősködött; nem nézett a fiatalemberre. – Elláthatlak megfelelő ruhákkal, de akár elmehetünk együtt vásárolni. – Inkább viselném, amit te tudsz adni. – Van néhány modern darab... majd utánanézek. Egy nyári öltözet, ami jó rád. Valami nadrág meg ing. Meg cipő is. És ha szükséged lesz a kocsimra... – Óh, nem, ezt nem fogadhatom el – tiltakozott a fiatalember, de tekintete találkozott Benével a tükörben. – Nem probléma. Egy ideig úgysincs rá szükségem. Jól megy, csak a sofőr felőli oldalon nem lehet lezárni az ajtót. – Nincs jogosítványom. – Akkor vigyázz, hogy ne kapjanak el. És a szemöldöködet is meg kell vastagítanunk. – Rákacsintott a tükörben a sötét fiatalemberre. – Azt sem kérdezed, hova akarok menni, vagy hogy meddig leszek távol? Ben szőrtelenítőt és acetont szedett elő a szekrényből, és nem nézett rá. – Anyámat akarom meglátogatni – mondta a szakállas fiatalember. – Apám réges-rég meghalt, és anyám az öregek otthonában van. Negyvenöt évesen szült, és most már ágyhoz kötött. Én vagyok az egyetlen megmaradt hozzátartozója. Ben furcsán érezte magát egy pillanatig, ahogy az idegen férfiarcot nézte. Kezdett szokatlan módon cselekedni; nem tudta, miért.
– Anyám vak – mondta a fiatalember. – Nem fogja észrevenni, hogy férfinek látszom. Ha nem látogatom meg, azt hiheti, egyedül maradt a világon. Ben még mindig érezve a furcsa érzést, szőrtelenítőt nyomott egy fogkefére. Laura egy-két másodpercnyi ideig pontosan olyannak tűnt, mint ő. – Megmutatom, hogy vedd le a szakállat és a bajuszt minden este. Laura figyelte, hogyan dörzsöli Ben a gézt a fogkefével. Egyszer a férfi karjára tette a kezét, az ránézett a tükörben, és Laura elmosolyodott. Laura egyedül akart hazamenni, így hát összepakolták a ruhát, a szakállat, a bajuszt, az arcfestéket, a kötszert, az acetont, a gumiragasztót, a szőrtelenítőt egy dobozba. Ben vitte, miközben sötét termeken haladtak át anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna, míg végül a hátsó ajtóhoz értek, melyen át Ben szokott bejárni reggelente. Ben kinyitotta, és Laura máris eltűnt a nyirkos nyári éjszakában. Ben visszament az irodájába. Leült a kicsi, ütött-kopott íróasztal mellé, és hosszú időn át meredt az ablaktalan négy falra. Laura otthon magára mosolygott a tükörben. Feltette az álszakállt és a bajuszt, lekötözte a mellét, felhúzta a Ben ruhatárából kapott férfinadrágot, inget és nyakkendőt. Szobája sarkában állt, és elmélyített hangon beszélt. Szerzett egy olcsó férfi napszemüveget. Vett egy-egy nagy férfigyűrűt mindkét kezére. Banánt nem csapta be az álöltözet, és ott dörgölődzött a fiatalember nadrágja száránál, ahogy az bement a nappaliba. Alig világította meg egy kevés fény. A sötét fiatalember feltérdelt a heverőre, karjára hajtotta szakállas fejét, és a Ben falán lógó bikaviadalos képet nézte: Most egy árnyék vetült a kép mellé a falra – egy meztelen férfié. Nem táncolt. Fel-alá járkált. A szakállas fiatalember hosszan nézte a másik árnyékát. Az árnyék Ben falán abbahagyta a járkálást. Laura hirtelen látta, ahogy Ben megjelenik, beleveti magát a foteljába, s közben lámpafény csillan meztelen hátán és lábán. Ben előrehajolt, akár egy durcás gyermek, és kezébe temetett arcát a térdéhez nyomta. Laura visszatartotta a lélegzetét; nagyot nyelt, nem bírta levenni róla a szemét. Lágy szellő suhant be Laura nappalijának ablakán. Nevetés hallatszott a Seerley Park felől. Laura leszállt a heverőről, levetette a férfiruhákat, bajuszt, szakállat, a kötést a melléről. Ingben, rövidnadrágban, mezítláb odasurrant az orgonák közt Ben ajtajához, és halkan bekopogott. A konyha sötét volt, amikor Ben ajtót nyitott, és ő belépett. A férfi rövidnadrágot viselt. – Üdv! – köszöntötte. – Nem lenne szabad idejönnöm – motyogta Laura. – De egyszerűen... Ben átölelte és erősen magához akarta szorítani, de Laura felszisszent, és maga elé kapta a kezét, így szögletes könyökével és csuklójával visszafogta az ölelést. Érezte, hogy a férfinek forró az arca – őmiatta sírt. Néhány másodperces küzdelmük alatt Laura a konyhaasztalhoz préselődött, mindketten keményen ziháltak Ben konyhájának étel- és mosogatószer szagú öreg konyhájában. Egyikük sem szólt. Egy kocsi húzott el a közelben. A konyhai óra ketyegett. Aztán Laura odasimult Benhez, tenyerét a férfi dús mellszőrzetére fektette. Ben keze felfelé siklott Laura karján – a jól ismert hosszú ujjak. Ben teste szögletes volt és kemény; meztelen bőre még akkor is forró volt, amikor Laura nem is érintette. – Úgy sajnálom – nyöszörögte Laura sírástól elváltozott hangon, nedves arcát a férfi vállán nyugtatva. – Nem t-te. Nem te vagy az oka. Ben nem szólt semmit; Laura csak azt érezte, hogy a férfi mellkasa megemelkedik és süllyed egy sóhajtól. – Nem akarom, hogy rám hajts! Hogy megkapj. Gyötrődöm! – suttogta Laura. A férfi ujjai keményedtek valamelyest a karján, ez volt minden. – Egyedül kell élnem – suttogta Laura. – Vigyázni magamra.
– Tudod mit... én is gyötrődöm – felelte Ben. Kissé elhúzódott, a hangja színtelen volt. – Fogalmad sincs, mi történt. Szerettem egy lányt, és ő még megcsókolni sem engedte magát. Istenem, hogy meggyűlöltem! Laura átölelte Bent. Szorosan hozzásimult, ajkát szinte a férfiéhez érintette. – Nem szabad gyűlölnöd minket! – kiáltotta. – Nem! – kiáltotta Ben döbbenten, és megcsókolta. Laura beszorult a férfi és a fal közé, és Ben mindkét kezét a lány inge alá csúsztatta. Laura arca nedves volt, ahogy egy rakás nedves törülközőnek dőlve sírt. Ben megnyugtató szavakat motyogott, a lány sortja cipzárjánál matatott, megtalálta, lehúzta a lányról, aztán kibújt a sajátjából is. Csókolta, csókolta, és amikor kifogytak a lélegzetből, Laura megpróbálta kiszabadítani a lábfejét szoros, ragaszkodó sortjából. Ben most már mindkettőjük szájában a korábban megivott bor ízét érezte, és testük forrón feszült egymásnak. Ben félreráncigálta a lány pólóingét az útból, mígnem Laura karjára és arcára tolta, aztán a karjába kapta a lányt, átvitte a sötét előszobán, fel a lépcsőn, s a lány lábáról még mindig ott lógott a rövidnadrág. Ben hallotta, ahogy az övcsat a korlátnak ütődik. Amikor az ágyára fektette, a lány halkan sírdogált; Ben meg sem hallotta. Laura összegömbölyödött, sortja még mindig a lábán volt. – Ezt hívod te gyűlöletnek – mondta Ben, abbahagyta a nevetést, és kezét a lány lába közé csúsztatta. – Igen – zokogta Laura. A férfi keze megdermedt a forró bőrön. A sötét hálószoba elcsendesedett. Laura sírt. Hátat fordított a férfinek. Ben otthagyta, és leült az ágy szélére. Ökölbe szorította a kezét. Egész teste lángolt. – Gyűlölsz – mondta Laura. – Nem! – üvöltötte Ben. – Akkor mit érzel most? – Jogodban áll nemet mondani – mondta Ben ridegen, felhúzta a vállát, oda-vissza forgatta a fejét a sötétben. – Megbántottnak érzed magad. Sértettnek. Visszautasítottnak. – Sajnálom – mondta Ben változatlanul rideg hangon. – Nem hibáztathatsz érte, hogy megpróbáltam. Férfi vagyok. – De igen – suttogta Laura. – Hibáztatlak. – Az istenit! Idejössz, beszélsz, mosolyogsz, megcsókolsz, aztán azt mondod, „Nem, veled nem, most nem..." – Meggyűlöltél, igaz? – Igen! – kiáltotta Ben. – Kimondom, ha annyira akarod... igen, meggyűlöltelek! Te akarod, hogy ezt mondjam, hát mondom! Érezte, ahogy a lány leszáll az ágyról. Meztelen lába dobogott a padlón. Laura magára vette az ingét és a sortját. Ben öklével saját térdére csapott, csendben ült, míg a lány odajött, és megállt előtte egy pillanatig. Egy utcalámpa halvány fénye kirajzolta fehér sortját, egyik karja és lába görbületét. Aztán Ben hallotta, hogy a lány lemegy a lépcsőn. A hátsó ajtó halkan csukódott mögötte. 26. Meleg szeptember uralkodott Bostonban. Martin háza még Laura elégetett naplójától bűzlött. Martin a fém szemeteskosár körül járkált, amelyben elégette őket; az úgy állt ott téglákon a konyhában, akár egy krematórium, mint egy sírhant. Laura tudott úszni! „Tudott úszni", ismételgette magában munkába menet. A Rambaugh Komputer
Kereskedés és Szerviz felé tartott, és minden piros lámpánál fennhangon szitkozódott. Milyen ostoba, hogy hagyja magát munkájához láncolni, mint egy kutya az óljához, megkötik a kezét a piros lámpák meg a főnöke a Rambaugh-nál, és közben azt sem tudja, hol lehet Laura, ha él egyáltalán valahol. Amikor a lámpa zöldre váltott, rátaposott a gázra, és csikorogva húzott el más kocsiktól, mintha sejtené, gyanítaná, merre keresse Laurát, akinek holtnak kellene lennie – és aki holt is lesz, amint rátalál, ha él még egyáltalán. Aztán gondolkodni kezdett. Nem lett volna szabad otthagynia az áruházban azt a ringyót. A szemeteskosár a konyhában már nem olyan volt, mint egy krematórium vagy egy sírhant – hazugságoktól, gyűlölettől és bosszúvágytól bűzlött. Annyi éven át etette, ruházta Laurát, otthont adott neki, vett neki házat, bútort, szőnyegeket, új hűtőt és sütőt, és megengedte, hogy dolgozhasson a könyvtárban, és erre ő azzal hálálta meg, hogy úgy tett, mintha vízbe fulladna. Egyszerűen kiúszott a partra, ahol egy férfi valószínűleg már várta a kocsijával, és Laura nyilván... előtte vetette le a vizes ruháit, kuncogva, és vett fel szárazát. Együtt hajtott el azzal a férfivel, és most nevetnek Martin Burney-n, aki egyre csak Laurája után sír és a Manhassen-öbölben kószál. Tudott úszni. Nem félt a víztől. Meg kellett volna szorongatni azt a ringyót az áruházban, hogy mondjon el mindent – az ördögbe is! Ő biztosan tudja, hol van Laura. Tehát ismét el kellett mennie az új walthami áruházba munka után. Ült a kocsijában, figyelte a bejáratot, egy lófarkas, barna hajú, nőre várt, aki nem festi az arcát – a nevére nem emlékezett. Laura elment egy másik férfivel – persze, hogy így tett – egy másik férfivel, aki vesz neki ruhákat, házat, új hűtőt és sütőt, az élősdi! Martin portóit vagy sherryt ivott egy üvegből, az áruház bejáratát figyelte, szitkozódott és a 25-ös Barettájára gondolt. Aranyos kis pisztoly. Csinált hozzá hangtompítót sörösdobozból és gyapjúból. Nem emlékezett a nő nevére. Attól kezdve, hogy megtudta, Laura tudott úszni, semmi mást nem hallott, Laura valaki mással hál. Itta a borát, ököllel püfölte új kocsija kormányát, és káromkodott. A Lófarkas Gebe nem akart feltűnni az áruházban – valószínűleg nem is a környéken lakik, és soha többé nem fogja látni. Éjszaka úgy érezte, mintha Laura ott lenne vele. Felébredt, érezte a parfümje illatát, és odanyúlt, hogy megtapogassa telt keblét és formás, hosszú combjait – de nem voltak ott. Ki foglalkozik vele, hogy jól végzi-e a munkáját Rambaugh-nál? Tudta, hogy mindenki róla beszél, Martin Burney-ről, aki elvesztette a feleségét és a tartását. Egy éjszaka próbált felébredni, amikor Lauráról álmodott, de nem tudott. Érezte az illatát álmában, érte nyúlt, és valóban ott feküdt mellette, de már nem Laura-illata volt. Amit érzett, büdösebb volt, mint a konyhai szemeteskosár. Keze a puha női test helyett valami nyálkásat érzett. Nem aludt túl jól. Munka után egyből az áruházhoz hajtott, és a kocsijából leste a lófarkas ringyót. Minden felpuffad az óceán vizében lebegve. A csontok kiállnak a dögből. Látott egyszer egy vízbe fúlt kutyát, ami pont így nézett ki, bár félig homok borította a parton, Manhasset közelében. Rambaugh-nál neki vége. Laura tette ezt vele. Megfizet még ezért. Egy kicsi Beretta, ami elfér a zsebben – még csak ki sem dudorodik. Emberek jöttek-mentek az áruházban zárásig. Az üvegajtók folyamatosan nyíltak, zárultak, aztán a világítás kialudt, és Martin nem tehetett mást, ment haza. Most már égve hagyott asztali lámpánál aludt, hogy amikor a lyukas orrüregű, vicsorgó,
rothadó Lauráról álmodik, verejtékben úszva felébredhessen és láthassa, hogy egyáltalán nincs ott semmi az ágyában. Lehet, hogy mégis vízbe fulladt. Lehet, hogy meghalt és oszlásnak indult. Lehet, hogy ezt akarja jelenteni az álom. Azonban másnap este megközelítőleg hét harminckor feltűnt a Lófarkas Gebe, és bement az áruházba. Martin biztos volt benne, hogy ő az. Farmert és nyakpántos felsőrészt viselt; megigazította puha haját, mielőtt belépett az ajtón. Martin eldugta a borosüveget, megkötötte a nyakkendőjét, és amikor a nő kilépett tele táskával, az ajtó előtt várta. – Mr. Burney! – vetette rá apró nyúlszemét a rövid frizura alól. – Maga beszélt nekem Lauráról, és én annyira felindult voltam, hogy még a nevét sem jegyeztem meg – mondta Martin mosolyogva. Nagyon kedves és barátságos tudott lenni, ha akart. – Itt várom már egy pár nap óta munka után, remélve, hogy találkozhatunk. Sok mindent szeretnék kérdezni Lauráról. – Hát... – Ugye, N-nel kezdődik a neve? – Nem... Vanessa Shelly vagyok. Igazából nem is ismertem olyan jól a feleségét. – Rettenetesen hiányzik – vallotta be Martin szomorú és magányos arckifejezéssel. – Azt hiszem, segítene, ha olyan emberekkel beszélgethetnék, akik ismerték. – Az a baj, hogy a macskám most kölykedzik – mondta Vanessa. – Egy kicsit felelősnek érzem magam miatta. Nyitva hagytam az ajtót, kiszökött, most meg kölyköket vár. – Elhiszem, hogy őrültségnek gondolja... hogy Lauráról akarok beszélgetni – mondta Martin. – Elmenni valami kellemes étterembe, vacsorázni és róla beszélgetni... nem lehetne? – Nagyon szomorú, ami Laurával történt, és tudom, hogy magát rettenetesen megrázta, de hát a macska... – mondta Vanessa. – Felelősnek érzem magam, és Jean nincs otthon. – Mehetnénk a lakására is, ha aggódik a macskája miatt – javasolta Martin. – Még ma este beszélnünk kellene, mert holnap a cégem több hónapi üzleti útra küld. (Rambaugh most már nagy valószínűséggel nem fogja küldeni sehova, de hadd gondolja csak Lófarkas Gebe, hogy nem fogja újra zavarni.) A nő végigmérte, és Martin örült, hogy öltönyben és nyakkendőben van. – Egy komputer társaságnál dolgozom. – Az remek – mondta Vanessa, és aggódva nézett maga elé, mivel az ágyat nem vetette be és a piszkos alsóneműt csak ledobálta a padlóra. – Lehet, hogy ez túl nagy kérés – sóhajtott Martin, kezdett elfordulni, és közben olyan magányosnak és szomorúnak igyekezett látszani, amennyire csak bírt. – Óh, nem... dehogy! Szó sincs róla. Jöjjön utánam a kocsijával, és adjon pár percet, hogy összedobhassam a lakást. A 2E-ben lakok. Martin mondta, hogy az remek lesz, és Lófarkas Gebe elhajtott egy régi, rozsdamarta Fordban. Ő követte az elegáns új kocsijában. Ezzel is nagy hatást tett a nőre. Vanessa leparkolt egy leromlott állagú épületnél, odaintett, és besietett. Martin néhány perc múlva követte. Az előcsarnok sötét volt és kutyáktól vagy macskáktól bűzlött, vagy talán nedves pelenkáktól. A lábak nyoma kirajzolódott a lépcsőn egy keskeny ösvényen; a többi mocskos volt és tele cigarettacsikkekkel. A „2E" általában a negyedik emeletet jelenti. Ott volt. A Gebe már nyitott ajtóval várta, amikor felért, és mentegetődző, vendéglátó szavakat mormolt. Martin belépett, és azonnal beverte a fejét egy fehér reklámszatyorba, amit pont az ajtó fölé akasztottak. Hasonló szatyrok sorakoztak mellette, és amikor az elsőt meglökte a fejével, az egész csapat meglódult, nekiütközött a túlsó falnak, majd visszafelé lökdösték egymást. – Nem sok tárolóhelyünk van – mondta Vanessa idegesen, és behúzta az ajtót. Válla és karja szeplős volt, és homlokán máris korai ráncok ültek. Egymást szemlélték a
szobának azon kicsi részén, amit nem foglalt el a kettős ágy, a mosatlanokkal teli mosogató, a mikrohullámú sütő, két bicikli, képek, piszkos csészék, kartondobozok, száradó ruhák, kitömött állatok, szétfutó növények és a fehér táskák, melyeket madzagokkal aggattak fel a plafonra. Meleg volt. Martin az egyik függőnykarnistól a másikig futó, a szobát keresztező madzagokat bámulta. Tucatnyi fehér táska lógott a nyakánál fogva, és mindegyiken nagy fekete betűk ékeskedtek: JEAN ISKOLAI VACKAI, VANNY DOLLÁRJAI, VANNY BÜDÖSÍTŐI, JEAN TÉLI HOLMIJA, VANNY KECSKE-TOLLAI, JEAN FÉLRESIKERÜLT DOLGAI, JEAN FELESLEGES RUHÁI, VANNY SZÍVTIPRÓ FELSZERELÉSE, JEAN... Martin megtorpant, próbálta kibetűzni, mi van a zsákokra írva, és így szólt: – Kedves lakása van. – A szatyrok szinte Vanny fejéig lelógtak. – Ügyes ötlet. – Nincs hova rakni a cuccainkat, így Jean kitalálta, hogy pakoljunk táskákba... Ő szörnyen találékony – mondta Vanny, és bemászott a szoba hátuljába. Pár pillanat múlva vörös képpel emelkedett fel. – Ezidáig csak egy cica... – Gratulálok – mondta Martin. – Nem ül le? – Vanny lelökött egy kitömött malacot és egy szakadt harisnyanadrágot az egyetlen székről. Martin lehajolt az ÜDVHADSEREG és az OSZTÁLYHARCOK feliratú táskák alatt, és leült. – Kávét? – kérdezte Vanny. – Pompás lenne – udvariaskodott Martin. – Ez az első alom – mondta Vanny, miközben két csésze vizet rakott a mikrohullámúba. – Arra lennék kíváncsi, beszélt-e önnek Laura a gondjairól, a reményeiről, a terveiről... meg hasonlókról? Vanny az ágy túloldalán matatott, és ismét megigazította a frizuráját. Izzadtság fénylett az orra hegyén. – Tartok tőle, nem ismertem valami jól. Csak annyit tudok, hogy sokat kertészkedett és dolgozott a ház körül meg azt, hogy miért volt olyan bá... mármint hogy miért akart annyit gyakorolni, tudja... megtanulni úszni. – Vanny ismét elpirult, leült az ágy túlsó sarkára, mintha olyan távol akarna maradni Martintól, amennyire csak bír. – Beszélt arról a fickóról, akibe beleszeretett? – A fickóról? – Valaki mást szeretett. Csak azt szeretném tudni, beszélt-e róla, sétált-e vele, vagy várta-e a férfi. – Hát, én nem is... – Nem okoz fájdalmat, ha beszélnek róla – biztatta Martin. – Laura már nincs többé. Tudja. – Olyan szomorú ez – mondta Vanny. Mereven ült, és néha-néha a mikrohullámú felé pillantott. – Látta férfivel? – Hát, nem, én soha... de én nem ismertem túl jól... – Megmondhatja – ösztökélte Martin. Felkelt, és beleverte a fejét a VANNY CSALÁDJA feliratú csomagba. Egyik zsákocska a másiknak csapódott, és megint megmozdult az egész sor, ahogy Martin megkerülve az ágyat odament Vannyhez. – Én nem tudtam.... – Dehogynem! – mondta Martin. – Maga ismerte. Biztosan említette azt a fickót, igaz? Beszámolt róla, hogy elhagy engem? – Hangja most már harsány volt. Vanny behátrált a JEAN SPECIÁLIS FŰSZEREI táska alá, és kinyitotta a mikrohullámú ajtaját maga és Martin közé. – Csak elkészítem a ka... – Beszélj! – ordította Martin, és becsapta a mikrohullámú ajtaját. – Mondj el mindent! – De hát én nem tudok semmit! – Vanny most már a falnak hátrált. Tekintete Martinról
a szoba ajtaja felé vándorolt. Valakit vár. Martin megragadta a nőt a csupasz karjánál, és keményen megrázta. – Megöllek, te ringyó... Te tudod, hova szökött! Könnyek szöktek Vanny szemébe a rémülettől. – Te tudtad, hogy van valakije! – üvöltötte Martin. – Biztos elmondta neked, hova akar szökni vele, hogy bolondot csináljon belőlem! – Nem! – nyüszítette Vanny. Martin pofon vágta. Nem túl erősen, csak hogy észhez térítse. Vanny sikongatni kezdett, mintha meg akarnák erőszakolni – bármilyen visszataszító is a külseje –, így Martin valamivel erősebben vágta képen, hogy elhallgattassa. A nő még jobban sikoltozott. Egy kicsi macska vágódott ki az ágy alól, és egy üres doboz felé szaladt, a kölykével a foga között. Vanny folyamatosan bőgött, a falnak hátrált a szatyrok alatt, kezét az arca előtt tartotta. Martin ismét megütötte, de még ettől sem hallgatott el. Ha használná a pisztolyt... valaki biztos meghallaná... Martin kirohant. Becsapta az ajtót az izgő-mozgó táskákra és a zokogó Vannyre. Lecsattogott a négy emelet piszkos lépcsőin, beugrott a kocsijába, kigördült a parkolóból, és elhajtott. 27. – Martin Burney! Azt sem tudtam, mit tegyek! – zokogta Vanny. – Nyugodj meg – csitította Jean Tarkley. – Rajta kell tartanod a jeget, különben szörnyű ronda fekete monokli lesz a szemed alatt. – Martin Burney! Ide akart jönni beszélgetni és te nem voltál itthon! – nyöszörögte Vanny. – És Magányoska kiscicákat várt... – Cigarettáért voltam, mondtam már. Aztán találkoztam Harolddal és megittunk egy kávét. Nyugodj meg! – Semmit sem kellett volna mondanom neki az áruházban... hagyni, hadd menjen, csak a saját dolgommal foglalkozni. Kellett nekem beleütni az orromat! – Vanny ismét sírva fakadt. – És csak későn jutottak eszembe azok az ütésnyomok... – Most már minden rendben – duruzsolta Jean. – Megvárjuk, amíg megnyugszol, aztán hívjuk a rendőrséget. – Rendőrséget! – Vanny felült. – Ki akarod hívni a rendőrséget? – Nyugodj meg. – Hogy idejöjjenek szaglászni, aztán meg az újságírók, és a tieid megtudják, hogy ismét együtt élünk? – Akkor sem engedhetjük meg, hogy őrült férfiak betörjenek védtelen nők lakásába és megverjék őket – mondta Jean. – Szépen be fog feketedni a szemed alja. – A Quik Shop előtt várt, és azt mondta, mindent tudni akar a feleségéről, Lauráról... arról, aki vízbe fulladt a múlt hónap elején. Emlékszel? Megsajnáltam, tudod, elvesztette a feleségét. De már jóval hamarább eszembe juthatott volna. Magányoska most egy dobozban üldögélt az ágyon, és két újszülött kölykét nyalogatta a JEAN FELESLEGES RUHÁI tasak alatt. – Hoznom kellene egy kis húst vagy whiskyt – latolgatta Jean. – Ne menj! Visszajöhet! A falnak lökött, és azt ordította, megöl, ha nem mondok el neki mindent, és én elmondtam neki mindent! – Kihívjuk a rendőrséget – döntötte el Jean. – Mi az, amire emlékezned kellett volna. – Ez a jég olyan hideg! – zokogott Vanny. – Már az első pillanatban emlékeznem kellett volna rá... mindig is az eszemben volt. Csak éppen annyira sajnáltam ezt a szegény fickót, aki ráadásul jóképű is. Honnan gondolhattam volna, hogy rám vadászik... – Zokogott,
hanyatt feküdt az ágyon Magányoska és cicusai mellé, a jegeszacskóval a szeme alatt, és a homlokához tapadó nedves frizurájával. – Mi az, amire emlékeztél? – Hogy Laura állandóan csupa kék-zöld folt volt. – Vanny ismét felült. – Ha ruhát viselt, nem látszottak, de amikor úszott vagy zuhanyzott... a melle, a háta, a csípője tele volt ütésnyomokkal. Rettentő elszántsággal tanult úszni. – Szóval, ezért vert meg. – Miért? – Elárultad, hogy láttad Laura kék-zöld foltjait. – Nem! Már mondtam, hogy addig eszembe sem jutott, amíg be nem lépett ide, és el nem kezdtem kávét főzni. Ha emlékszek rá, nem mertem volna felhívni. Laura mindig azt mondta, hogy kertészkedés és házimunka közben szerezte a horzsolásokat és a zúzódásokat, és mivel szőke volt, azt hittük... – Jobb lesz, ha lemegyek húsért. – Ne! Visszajöhet! – üvöltötte Vanny. – El sem tudod képzelni, milyen rettenetes volt. Ahogy rám rontott. Magas, nagy darab... – Nem fog visszajönni. Számít rá, hogy feljelentjük és a rendőrség keresni fogja. – Jean sóhajtott. – Jól van. Ma este az enyéimnél alszunk, rendben? Ha félsz, ottmaradhatunk tovább is. Többé nem érdekel, mit gondolnak kettőnkről, és a ház közel van a munkahelyedhez és az egyetemhez. Ágyba bújunk és egy jót csicsikálunk. De még mindig azt mondom, értesíteni kellene a rendőrséget. – Már rendben vagyok. – Vanny felkelt. – A szüleid nem fognak több pénzt küldeni neked, ha megtudják, hogy együtt élünk, és akkor miből fizeted a tanulmányaidat? – A jegeszacskó Magányoskára csepegett, amikor Vanny a doboz fölé hajolt. – Nem tört össze semmit. – Nem te mondtad, hogy ez a fickó őrült... hogy eljött hozzád és a feleségéről akart beszélni? Jobb lesz, ha összepakolsz. Tégy fel egy kis sminket. Szükséged lesz rá, ha holnap dolgozni akarsz menni. – Olyan normálisnak tűnt – kesergett Vanny. – Jó külsejű. Új kocsija volt... azzal követett hazáig, és mögöttem parkolt le. Bár időben eszembe jutottak volna Laura kék-zöld foltjai. – Megborzongott. – Ez nincs eszénél! – Gyerünk, pakolj, és vegyél fel valami jó ruhát! Vanny lerakta a jegeszacskót a mosogatóba a mosatlanok közé, és kibontotta a VANNY KECSKETOLLAI feliratú táskát. – Laura a lánynevét használta az Egyesületben... Legalábbis én azt hittem, hogy a lánykori neve. Meséltem neked, milyen vicces volt. – Talán nem akarta, hogy a férje megtudja. – De én felismertem Burney-t arról a képről, amit az újságban közöltek. Jobb lett volna, ha nem mondok neki semmit. Burney azt mondta, Laura valaki másba volt szerelmes. Valószínűleg nem akarta, hogy a férje megtudja, hogy az Egyesületbe jár... – Vanny megtöltött egy üres táskát ruhákkal és sminkkel. Néha-néha szipogott. – Hát, Laurának már olymindegy. – Ez igaz – mondta Vanny. – Most már nem számít, hogy a férje megtudta. – Feldagadt képét tapogatta. – Gyerünk! – sürgette Jean. Vanny az ölében tartotta a dobozt Magányoskával és két cicusával, miközben Jean vezetett. Amikor célhoz értek, Jean szülei mérgesek voltak, mint mindig, de Jean elhatározta, hogy nem fog nekik hazudni. Jean anyja Vannynek adta a vendégszobát, és megbámulta Vanny fekete szemealját. Jean biztos volt benne, mindenki kíváncsi rá, miért jöttek haza. Hadd egye csak őket a kíváncsiság! – Mi van, szerelmes lánykák, összevesztetek? – csúfolódott Jean tizenéves bátyja lefekvés előtt. Jean forró levest főzött Vannynek, adott neki egy új jegeszacskót, és addig simogatta a
puha barna haját, míg el nem nyomta az álom. A ház csendes volt. Jean lábujjhegyen osont le a földszintre, saját szobájába. Anyja olyan állapotban tartotta, mint akkor volt, amikor Jean még középiskolába járt. Fodros takarók és cicomás szoknyák sorakoztak a szekrényben, és egymásnak dőlő babák üldögéltek az ágyon, kislányarccal, kislány kézzel. A tükörhöz tűzve régi fiúbarátai fényképei voltak, fölötte tanulmányi díjak, üdvözlőlapok és kártyák. Jean nem nyúlt sem az ágyhoz, sem a babákhoz. Felvette a hálóingét, megmosdott, és felóvakodott Vanny szobájába. Halkan nyitotta ki az ajtót, tudta, mikor kezd nyikorogni. Senki sem szokott a vendégszobában aludni, legfeljebb egy-két erre tévedő rokon. A ház része volt, de igazából nem tartozott hozzá. A növények itt beporosodtak, akárcsak az ablak alatti asztalon heverő nagy biblia, és a mellette heverő törülközők halma. „Mi mindig készen állunk, hogy vendégeket fogadjunk", szokta mondogatni az anyja. „Szívesen látjuk őket. Hogy jól érezzék magukat". Magányoska cicusaival együtt a dobozában szundikált az asztal alatt. Vanny felhorkant a kicsit feldagadt orrával, és Jean bebújt mellé az ágyba. Apróról apróra Vanny nyaka alá csúsztatta a karját, míg Vanny feje a vállán nem nyugodott és meleg teste Jean testét is melegítette. A két lány összebújva feküdt a vendégszobában, mint két baba; az egyik lehunyt szemmel, a másik pedig ébren. 28. Nem volt eszénél. Martin nyitott ablakkal, nagy sebességgel hajtott a hideg szeptemberi levegőben. Szédült időjárás így szeptember elején. Martin agyából kitisztult a vörös köd – csak most döbbent rá, mit tett. Az a ringyó hívni fogja a rendőrséget. Ordítva, arcát fogva állt azok alatt az őrült szemeteszacskók alatt... Biztosan hívni fogja a rendőrséget. De akkor is haza kell mennie, összepakolni, és bezárni a házat. Annyi ideje még van. Egy tömbbel visszább parkolt le, végigosont a szűk utcán a bejárati ajtajához. Ruhákat gyömöszölt egy bőröndbe, és elővette 44-es Magnumját – ez volt aztán a fegyver, valóságos ágyú – de inkább a kicsi 25-ös Barettájára lesz szükség, a sasdíszes markolattal. Előhúzta a Berettáját a saját készítésű hangtompítóval; egy sörösdobozba golyókat rakott, és kisietett. A városból kifelé egy automata banknál bőséges készpénzt vett ki, és nagy iramban hajtott az óceán felé. – Átkozott bolond! – szitkozódott Martin fennhangon, és a kétsávos úton száguldott Manhasset felé. Vörös dühbe lovalta magát. Az a ringyó, akivel az áruházban találkozott, nem akart többet elárulni, így hát megverte. Átkozott bolond. Laura. Átkozott bolondot csinált belőle, és most egy másik férfivel hempereg, a gyönyörű teste... Az igazság olyan volt, akár egy forró kályha, amire rá kellett ülnie, akár akart, akár nem. Laura úszni tanult. Az az ijedt kis nyuszi. Azt hazudta, hogy hétfőnként, szerdánként és péntekenként a Bostoni Egyetemre jár órákra, és közben úszni tanult, vagy éppen egy másik férfivel csókolózott, aláfeküdt, és röhögött Martin Burney-n. Amikor az a ringyó az áruházban elárulta Laurát, egészen megdermedt; egy ideig képtelen volt felfogni, és akkor még nem tudta, miért tette. Laura hazudott és csalt – ez biztos –, titokban úszóleckéket vett. De vajon miket művelt még a háta mögött? Biztos, hogy férfi van a dologban. Megközelítőleg egy óra múlva Manhassetben lesz. Stevenson sosem adja ki a házát szeptember első hétvégéje után. Ott elrejtőzhet, ha akar. Minden este a város más részében parkol le a kocsijával, és gyalog surran a házhoz, amikor besötétedik. Rejtőzködnie kell. Gondolkodnia.
Szóval Laura már nem félt a víztől. Ha aznap este a vízbe esett vagy ugrott, jó eséllyel visszajuthatott a házhoz, miközben ő és John Fleishman összevissza hajóztak az öbölben és félőrülten keresték. Meg sem fordult a fejében, hogy a lányt nem sodorta ki az áramlat a nyílt tengerre. Hamarosan Manhassenbe ért, de nem hajtott át a városon; leparkolt egy zsákutcában, aminek a túlsó végét raktárházak zártak el a tengertől, és gyalog ment a homokos partra. A pálmák közti sűrű bozótba ugrott, amikor egy autó lámpafénye közeledett, és eszébe jutott, hogy egyszer ide bújtak Laurával, és itt szeretkeztek kacagva a sötétben. Laura most nevet csak igazán. Akkor is biztosan nevetett, amikor ő kihalászta a vízből a ruháját és sírt. Egy férfivel együtt nevetett, miközben ő elveszítette az előmeneteli lehetőséget a Rambaugh Komputer Kereskedés és Szerviznél. És most a munkáját is elvesztette. Elrontotta az életét. És nevet. Hacsak nem volt annyira kétségbeesett, hogy tényleg vízbe fulladjon. Az óceán a dűnék túloldalát nyalogatta a sötétben. Hogy lehetne megéretni a nők gondolkodását? Sikamlósak. Akár uszonyuk is lehetne, mint a halaknak – és olyan rejtélyesek, csinosak, piszkosak, még akkor is, ha „elveik" vannak, és állandóan a tisztességtelenségről és a hazugságról szónokolnak. Fekete víz nyúlt felé. Lehet, hogy Laura mégsem nevet. Lehet, hogy ott van valahol kinn, és a halak eszik. Lehet, hogy már a csupasz koponyája vigyorog elő a szőke haj alól. Hullámok dobbantak és sziszegtek. Martin vékony talpú hivatali cipője a homokba mélyedt. Elhaladt egy füves tetejű dűne mellett, aminek víz felőli oldalán egy lyuk tátongott. Órákon át suttogtak egymásnak Laurával abban az üregben... annyi tervet szőttek ott, miközben sirályok keringtek fölöttük. És amikor besötétedett, Laura szívesen szeretkezett, buzgón húzta magára a férjét a naptól még forró homokon. Martin szemében a könnyek kihűltek a széltől. Akkor megcsókolta Laura rejtélyes, gyönyörű testét, és addig aludt, míg hideg ujjak nem érintették a bokáját. Az óceán dagálykor megtalálta és felébresztette őket. Akkor felöltöztek, és kéz a kézben mentek haza a holdfényben. Most jeges szeptemberi szél fújt be Martin inge ujján és nadrágja szárán. Egyszer egészen Nebraskáig utána kellett mennie, mert amikor eltörte Laura lábaujját, a lány hazaszökött az anyjához. Martin azonban nem mondott le ilyen könnyen róla. Nem mondta, hogy „Jól van, drágám, menj csak". Mindent megígértél, én pedig vettem neked egy házat, vörös konyhát, elegáns berendezést, most meg függetlenséget emlegetsz? Könyvet adsz ki, könyvet veszel vissza. Már ez is munka? Martin belenyomta a lábát a homokba; telement a cipője. Szexi ruhákat viselnek, meg sminket. Ő minden átkozott nap nagy vitákat vívott McManussal Rambaugh-nál – aztán hazament Laurához. És Laura nem panaszkodott, nem szólt semmit, de Ő pontosan tudta, mire van szüksége. Valaki mással akart együtt élni, és meg is tette. Homok a cipőben. Martin elképzelte, ahogy Laura teste ott fekszik a fövényen, hullámok nyaldossák, már oszlásnak indult a vízben töltött három hét alatt, mint az a döglött hal az akváriumban, amit tízéves korában látott. Akárcsak álmában. Még a sötétben is tudta az utat. A parti lámpák nem égtek. Hűvös szél fújt. Martin behúzódott egy pálmacsoport alá a parti házban, és hallgatózott. Nem látott kocsit a felhajtón. Nem égett a villany. Várt egy darabig a fenyők illatában, aztán megindult le a dombról. A ház ott derengett előtte, a csillagok mintha lejjebb ereszkedtek volna, hogy csökkentsék a köztes teret. Nem várakozott vitorlás a szomszédos dokknál. Nem volt itt semmi, csak a folyamatosan munkálkodó hullámok. A parti lépcső festett széle megvillant. Vörös düh szállta meg, szinte hallotta Laura lépteit a lépcsőn. Senki sem gondolta volna. Martin keze elgémberedett a hidegtől. Senki sem gondolta volna. Senki sem sejtette. Hűséges volt. Nem zsarolta. Csak ülhet a kicsi ügynöki íróasztalnál Rambaugh-nál, ahelyett, hogy nagyobb irodát kapott volna, saját titkárnővel. Figyelheti Al Surrino
előmenetelét. És Laura most egy másik férfivel kacag. Eliszkolt. Összeköltözött vele. Bolondot csinált a férjéből. Martin felsietett a parti lépcsőn. Nem volt nehéz betörni, ha az ember egyszer már kénytelen volt felfeszíteni a zárat; Úgy érezte, a sötét konyha halszagot áraszt. Nincs villany. Nincs gáz. Nincs víz. Véget ért a szezon, a hideg évszak következik. Sötétben tapogatózott, de mégsem ütközött sem az asztalnak, sem a székeknek. Kihalt, sötét, hideg hálószoba. Matracig csupaszított ágy. Amikor ráült, az felnyikordult: C, Asz, F. Ne bízz bennük soha! Martin megborzongott; a matrac hidege bekúszott a nadrágja alá. Az utolsó napon Laura épp vacsorát készített, de ő leállította, megcsókolta, levetkőztette, és behozta ide. Hogy micsoda hangokat hallatott, és mit mondott utána. Az ördögbe is! Ki tudja, mi jár a fejükben? Laurának gyönyörű melle volt. Egy anyajegy díszelgett pontosan a kettő között, és pontosan ugyanabban a magasságban egy másik anyajegy a hátán, a lapockái között. „Cupido nyila ott ment rajtam keresztül", mondogatta Laura. Naponta kiolvasott egy könyvet, mióta kinőtt a gyereksorból. Sosem lett elege a könyvekből, mintha nem olvashatott volna eleget az egyetemen. Mintha nem lett volna elég baja velük a könyvtárban. Olyan csodás ívű dereka volt, még akkor is, amikor fogyni kezdett. Még a lábujjai is csinosak voltak. Amikor a barnasága lefoszlott róla, a bőre egészen kifehéredett, mint a tej. Úgy csilloghatott volna a vízben, mint a döglött hal. Martin lekászálódott az ágyról, és a kicsi előszobába ment, ahonnan ki lehetett látni a fenyőligetre és az útra. Annál az ajtónál nyitotta ki Laura a dobozt, ott vette ki belőle a fekete selyem bébi-dollt, és ő mondta neki, hogy sajnálja, hogy megverte. Vett neki rózsát meg egy szép bébi-dollt. A parthoz csapódó hullámok visszhangzottak a hűvös sötétben. Martin a bejárati ajtóba verte a fejét, újra és újra, könnyei lecsorogtak a szájáig. Kezdjük az elején. Laura úszni tanult, de miért? Hogy elszökjön. Hogy halottnak higgyék, hogy úgy sírjak, mint egy kisgyerek, hogy elveszítsem a lehetőséget az előmenetelre, hogy elveszítsem a munkámat. És a bátyja, Joe ösztökélte. A bátorság apróságokon múlik, hangoztatta mindig is Laura, ám mégis, amikor bele kellett mennie a vízbe, nyüszített és szűkölt, és nem volt hajlandó, mert Joe belefulladt. Az a lófarkas ringyó. Elárulta, hogy Laura jól tudott úszni, és ez mindent megváltoztat. Nem akart többet mondani, azt hitte, viccelhet Martin Burney-vel. A rendőrség ezóta már biztosan keresi – tudják a rendszámát, keresik a kocsiját. De ez a hely eszükbe sem fog jutni, a szezon végeztével. Legalábbis addig nem, míg ő neki nem indul a pisztolyával és a maga csinálta hangtompítóval... Kell lennie valami nyomnak, amin elindulhat. Lehet, hogy épp itt van. A konyha volt az a hely, ahol a legtöbb időt töltötték, amikor nem a parton napoztak. Martin csendben ült a sötét konyhában, és a kerek tortalap jutott az eszébe. A vitorlázás az ő ötlete volt, és Laura annyira félt – ezt képtelen lett volna megjátszani –, félt és kész. Az ördögbe is! Remegett a keze, és a tortalapot nézte, nem őt... Megragadott egy konyhaszéket a sötétben, és az asztalhoz csapta, és addig csapkodta, míg csak a szék támlája maradt a kezében, az ostoba dudorral a közepén. Hullámok morajlottak a parti ház közelében. Martin nem tudta, meddig ült ott a hidegben. Arra eszmélt, hogy egy széktámlát szorongat, és a csupasz matracon ül a csendes hálószobában. Hol a szék többi része? Bedugta a maradványt az ágy alá, és az ágy megnyikordult: C, Asz, F. Képek úsztak be a fejébe: egy buta liba jajveszékel, miközben ő üti, egy kicsi és meleg pisztoly simul a kezébe, hideg szél fuj a parti úton. Laura, aki úszni tanult, és aki most nevet rajta...
Nem lehet, hogy előre tervezte. Még akkor sem, ha úszóleckéket vett. Látta maga előtt Laurát, ahogy ott áll a kőfalnál, nem akart vitorlázni menni, abban reménykedett, hátha maradhat. Lehet, hogy csak megjátszottá? Milyen remegve szállt be a csónakba, és hogy tapadt egész idő alatt a korláthoz. Még Fleishmant is elbolondította. Ha egész idő alatt az úszást gyakorolta? Telihold világított aznap este, amikor Bankton felé vitorláztak, a szél a part felől fújt, simán és könnyen. Amikor az első nagy hullámnak ütköztek, és ők a fővitorlával foglalatoskodtak... Laura kifejezéstelen, ijedt nyúl arca, miközben az egészet megtervezte, elbolondította, mit sem sejtett az egészről. Álnok, büdös kurvák, a hátad mögül támadnak, és a leggyengébb pontodat használják ki, hogy elérjék, amit akarnak. Még az anyja is. Csalt a kajapénzzel. A régi nadrágok zsebében dugdosta. Az ördögbe is! Jól van. Tudott úszni. Nem félt a víztől. Az az „esti tanfolyam", amire az egyetemre járt, hogy „több legyen a fizetése"... micsoda hazugság! A háta mögött titokban úszóleckéket vett hétfőnként, szerdánként és péntekenként... Vagy egy férfi ágyába vetette magát. Nevetett a háta mögött. Hónapokon át nevetett rajta, a szökését tervezgette. És ő még azt hitte, vízbe veszett. Sírt minden este, halott feleségét siratta. Elrontotta a lehetőségeit Rambaugh-nál. Csak ült itt, Laura ruháit szagolgatta, nézte a Laura által itthagyott ételt, sírt, mint egy gyerek, és közben Laura meg... Hol lehet? Az anyja közelében? Legutóbb is odament, ő azonban rátalált és visszahozta a parti házba Fredsburgból, és végigpofozta a lépcsőn. Martin dideregve ült a sötétben, hallgatta a hullámok zúgását. Laura nem tűnhet el sokáig. Honnan szerez pénzt? Könnyen rájöhetnek, hogy nem halt meg, ha a társadalombiztosítási számával akarna munkába állni. Ezt nem teheti. Az összes pénzük bankszámlán volt. Egy fillér sem hiányzik. Szóval egy férfi fizeti a számláit. Egy ilyen nő bármikor tud férfit keríteni. Boldogan éldegélnek együtt, és a szerencsétlen Martin Burney-n röhögnek. Fredsburg. Az öregek otthona. Laura nem hagyja sokáig magára az anyját; felelősséget érez iránta, és Joe már nem él, hogy gyámolítsa, és az anyja olyan szomorú volt, amikor Laura elment. Ha Laura él, el fog menni Fredsburgba, hogy megmondja az anyjának, nem fulladt vízbe. De az is lehet, hogy azt a férfit küldi, akivel együtt él. Martin hajnali négy óráig ült az ágyon, aztán elment a kocsijáéit. Leparkolt a fenyőligetben, ahogy mindig is, és felvitte a bőröndjét a parti házba. Már kereshetik a kocsiját. Tettlegesség és magánlaksértés. Az a ringyó tartotta a pofáját, nem beszélt. Azonban ő bérelhet egy kocsit, és gyorsan elhagyhatja az államot. Itt megtalálhatják a kocsiját, és ez zsákutca lesz. Visszaült az ágyra. C, Asz, F. Laura vonaglott és nyögött – és az egészet csak színlelte. Tervezgetett. Nevetett rajta egy férfivel, egy másik férfi alatt vonaglott, alatta nyögött, ott nem színlelte, és aztán hazajött ahhoz a bohóc Martin Burney-hez. Martin hangtalanul vihogott. A pisztoly ott volt a kabátzsebében – a kis aranyos – jól belesimul a kezébe. Van elég tölténye. Egy vízbe fúlt asszony lelövéséért nem vádolhatják. Megszabadul a testtől, és senki sem fogja rajta keresni. És elintézi a férfit is. Laura leesett a fedélzetről. Martin csak ült, arcát a kezébe temetve, és hallgatta a morajlást. Laura aznap egyedül vacsorázott, és ugyanezt a zúgást hallgatta. Az ördögbe is! A hideg végigkúszott a gerincén. Nincs is szükség csónakra. Csak jó messzire ki kell úszni. Kiúszni. Fuldokolni egy kicsit, és mindennek vége. Hullámok jönnek. Hullámok mennek. Martin felugrott, és fel-alá sétált, hogy felmelegedjen. A kocsiját itt találják, őt azonban nem. Vége, fogják mondani. Vízbe fulladt ő is. „Nem bírta elviselni a felesége halálát."
29. Laura hanyatt feküdt az ágyán, és a lombok vetette árnyékot figyelte a falon. Mintha folytak volna a szél rohama alatt, de ha egyetlen levélen tartotta a tekintetét, jól látszott, hogy mindegyik rögzítve van az ágakhoz. Ablaka fölött Ben hálószobájának ablaka látszott; fény szivárgott ki a bevont függöny mögül. Ben is felkelt már hajnal előtt. Laura elfordult, és a párnája alá fúrta a fejét. Egy hónap telt el, mióta először megpillantotta Ben Woodwardot a füvet nyírni az udvarán. Ugyanolyan göndör volt, mint Joe, és sárgásvörös szőr lepte a mellkasát és hosszú lábain szűk farmer feszült. Ahogy mozgatta a fűnyírót és ahogy ott ugrált a fái között, elárulta, hogy szereti az iowai nyári délutánokat és a frissen vágott fű illatát. Laura megleste őt, amikor magába zárkózva, meztelenül szenvedett, álla alá húzott térddel, legörnyesztett vállal, tenyerébe rejtett arccal. Laura a levelek árnyékát figyelte a hálószobája falán, és eszébe jutott a megrázkódtatás, amikor idegen ajkak tapadtak az ajkára, és valaki más szeme töltötte be a világát. Csapdába esett közte és a fal között, remegett, borszagot érzett, és arra gondolt, hogy egy ököl emelkedik, és mindjárt lesújt rá... Ő olyan, mint egy mérges virág; halált hoz minden férfire, aki megérinti. Ben azt mondta, „gyűlöli"! Borszag és íz... haragos csókok... Laura a fejére húzta a párnát, de emlékezett rá, hogy Béri keresztülvitte azon a szobán, ahol korábban együtt nevettek és beszélgettek. Egy kertből hozott páfrány simogatta kalimpáló lábát, egy alig érezhető, szomorú érzés, miközben Ben felfelé cipelte a lépcsőn és szinte fájdalmasan szorította. Ám ő kiszabadult a férfi karmából és az ágyából, és becsapta az ajtót maga mögött. Ben házán kívül az orgonák között még mindig erősen zihált, magán érezte Ben száját, a lába között a kezét, és felnézett. A holdat látta, ugyanazt a fénylő égitestet, ami – alig három hete! – felhők mögé bújt a hideg Manhasset-öbölben. Miközben figyelte, a hold eltűnt egy homályos felhőfoszlány mögött, majd ragyogva bújt elő ismét. Ebben a megvilágításban szaladt a saját ajtajáig, kulcsra zárta maga mögött, és nekidőlt a sima, újonnan festett konyhafalnak, és ott érezte remegő keze alatt. És Ben nem jött utána; nem is telefonált. Kimaradt az életéből majdnem két hétig. Laura megmenekült a kemény kéztől, a combtól és a szájtól, ami kíméletlenül marcangolta. Laura felült az ágyban. Nem tudta, aludt-e egyáltalán valamennyit. Igazi őszi éjszaka volt; hűvös, deres. A bagoly huhogott a deres juharfáról. A kertben és a pázsiton megjelentek az első lehullott levelek; a tél előszele szakította le őket hajnal előtt. Laura felkelt, ivott egy csésze forró kávét, futáshoz öltözött, nesztelenül keresztülment sárga, vajszínű, narancsszínű és aranyszínű szobáin, mielőtt a nap felkelt volna. Az ajtaját nyitva hagyta. Ben hálószobájának az ablaka oda nézett az övére. Mélyet lélegzett a hajnal előtti levegőből. Közeledik az ősz – érezte a szagát; a szél a képébe vágta, amint kilépett az ajtón. Ha eltelik két-három ősz, talán ő is olyan lesz majd, mint bárki más. Néhány év elteltével talán megérintheti majd férfi anélkül, hogy remegni, sírni kezdjen és elfusson... Tett egy lépést a sötétben, és érzett valamit a tornacipője talpa alatt. Mi az? Lehajolt, hogy felvegye a homályos valamit, ami olyan volt, mintha egy virágcsokor lenne. Amikor kiért vele a fényre, látta, hogy egy kicsi rózsacsokor az, fehér rózsákból, egyetlen vörössel a közepén. – Ben – motyogta az orra alatt. Ben. Váratlan boldogság kapta fel, és szinte a levegőben lebegett. Beleszippantott a friss, nedves virágok illatába.
Őszi szél vágott a képébe, és sötét termőföldek szagát sodorta az orrába. Hány éve is nem kapott már virágot? Ben. Laura a lépcsőn hagyta a csokrot, megkerülte a sarkot, és végigfutott a Seerley Boulevardon, jó iramban, magányosan a csendes városban. „Szerettem egy lányt, és ő még megcsókolni sem engedte magát. Istenem, hogy meggyűlöltem", mondta Ben. Egy macska szaladt fel a kerítésre és eltűnt; ő is egyedül volt a sötétségben. Laura keresztezte a Főutat meg a vasúti síneket, és hallotta, hogy a Száraz-patak motyog magában a fekete bokrok és a vasúti töltés mögött. A vízcsobogás még elkísérte egy darabig, aztán Laura kivilágítatlan házakat hagyott maga mögött, majd a Peet Junior középiskola és az utca túlfelén lévő városi szökőkút közt futott el. Augusztusi estéken a szökőkút színes fényektől pompázott és kiáltásoktól zengett, de az iskola már szeptember elején elkezdődött. A tanulók biztos ezt a kék vizet nézik a tantermekből az unalmas hétköznapokon, gondolta, és csodálkozott, hova tűnt a nyár. Mosolygott magában futás közben. Valahol a sötét fák között odafönn egy madár csiripelt. Izzadtság kezdett kiütni Laura ingén. Aztán Martin jutott az eszébe, ahogy karját arcán nyugtatva egyedül alszik az ágyban. Néha kinyitja a szemét, és felé néz annyi mérföldön át, mint ahogy egy világítótorony fénye nyúlik a tengerre. Pillantása gyűlöletet lövell, Laura visszaretten a sötétségben, és meglátja a 25-ös pisztolyt, és érzi, hogy golyók fúródnak a testébe... és fenébe is... Azonban hetek teltek el, több mint egy hónap azóta, hogy belemerült az óceán hideg vizébe, és a két sötét villanypóznát vette célba a parton. Egyre erősebben lélegzett; és lazított futás közben. Fénykörtől körülvett utcalámpák alatt futott el. Hangyák szaladgáltak a járdán a napfelkelte előtt; Laura látta, mint mozog velük együtt apró árnyékuk. A gyerekek még alszanak. A férfiak és nők egymást átölelve fekszenek. „Nehéz ügy", mondta egyszer Ben, hátradőlve a székében, és a pislákoló gyertyákra meredt. „Annyi gyönyörű középiskolás lány, és egyik sem az enyém. Angyaloknak hittem őket, egy másik faj teremtményeinek, és az volt a jelszavuk: ne nyúlj hozzám!" El kellene hagynia Bent, nem sodorni veszélybe, évek múltán visszatérni, nős emberként látni viszont, és talán ismét összebarátkozni vele, és ő nem is sejtené, miért ment el. Vagy ittmaradni Cedar Fallsban, idehozni az anyját az University Avenue-n lévő öregek otthonába. Hadd gyűlölködjön Martin, hadd jöjjön csak, hadd... Laura remegve fékezett le az egyetemi könyvtár épülete előtt. A könyvtár ragyogott előtte; az utcalámpák fénye egy sor magazinra esett, egy rakás térképre. Laura izzadtan állt, zihálva, egyedül a tiszta üveg előtt. Diplomát akarok szerezni könyvtár szakon. Az egyetemi torony nyolc ütéssel jelezte a felet. Laura téglalapokon futott, kavicsúton, aszfalton, vissza a város felé. Hozzáment Martinhoz és ezzel nagy hibát követett el. Mélyeket lélegzett futás közben. Laura Burney már oszlásnak indult a vízben – Martin úgy tudja. Azt hiszi, a szabad ég alatt hever valamelyik parton, vagy lesüllyedt a tenger fenekére és elenyészett. Martin biztos benne, hogy Laura meghalt, hacsak nem követett el valamilyen hibát, Martin megtudta (Laurának egy Sylvia Path vers villant az eszébe) és vár – mint Sylvia Path Medúzája – hogy kővé dermessze mindazt, amit ő most kialakít Cedar Fallsban. Sylvia tudta, hogy sehol sem lehet biztonságban, mert van valahol egy férfi, aki rágondol. Laura ismét felvett egy tempót, figyelmét a dérrel lepett kertek illatára összpontosította, egy közeledő vonat távoli füttyére, és vérének dobolására a fülében, Ben rózsát fektetett a küszöbére. Végigfutott a Föúton a Park menti bódékhoz és lámpákhoz, és hazafelé vette az irányt, boldogan, zihálva, izzadtságtól nedvesen. Ben csokra ott várta a lépcsőn. Bevitte a konyhába, és látta, hogy van valami a
szalagra tűzve – egy üzenet? Felkapcsolta a villanyt. Egy papírfecni lógott a fehér rózsák közepén díszelgő vörösről: TUDOM, KI VAGY; LAURÁM. RÁD TALÁLTAM ÉS MOST MÁR NEM ERESZTELEK. Kézzel írott betűk ugráltak Laura szeme előtt; ahogy kikandikáltak a fehér körítésből a központi rózsáról, mely úgy vöröslött ott, akár egy vércsepp. Laura levegő után kapkodott, és elsápadt. Ugrott, hogy lekapcsolja a villanyt, és amint mozdult, agya úgy száguldott vissza a múlthoz, akár egy róka elöl menekülő nyúl: Martin pisztolya a halántékánál, amikor először gondolt rá, hogy a vízbe vesse magát, a zúzódásai, amiket láttak a társnői az uszodában, de ő nem használta a nevét, így senki sem hozhatja összefüggésbe a megfulladt Laurával, betört lámpák a parton, John Fleishman tanúskodik, üres a parti ház... Lélegzet visszatartva, sápadtan állt. Martin itt van, itt les rá a sötét házban, ami most körülveszi, és ami többé már semmivel sem biztonságosabb, mint a Montrose-i ház, a parti ház, egy kagyló, egy csapda. Visszatartott lélegzettel hallgatózott másik lélegzés után. Laura percekig állt a konyhában, néma csendben, és a rózsák összetörtek a kezében. Még az ajtót sem zárta be. Ostoba. Ostoba! Hideg verejték folyt végig a bőrén. Martin itt van a hálószobában, vagy a nappaliban, vagy a fürdőszobában, vagy a dolgozószobában, vagy a lépcső tetején, és vár. Mindjárt lövés dördül a sötétben – tudom, ki vagy. Belevetette magát a Manhasset-öbölbe, eljátszotta, hogy meghalt – ki tudná ezt neki megbocsátani? Elméje átsiklott az éveken. Martin meg fogja ölni, de előbb ráijeszt, kínozza, játszik vele – semmi sincs elég kegyetlen ahhoz, amit ő tett vele. Biztos benne, hogy van itt egy szeretője. Addig fog vadászni, amíg megleli Bent és megöli őt is. Laura a legcsekélyebb neszre is összerándult. Csend. Olyan csend van. Ben nem fogja hívni reggelizni többé; így nem fordulhat elő, hogy Martin veszi fel a telefont és meghallja Ben hangját. Bennek most már semmi köze hozzá. Talán biztonságban van. Laura készen állt, hogy kirohanjon a legközelebbi ajtón, a hátsó folyosóra nyílón. Teltek a percek. Egy kocsi ment el a ház előtt. Futhat bármilyen gyorsan, Martinnál fegyver van. Végül tett egy lépést, aztán egy másikat. Elaraszolt az üres lavórhoz, hogy a hálószoba melletti falhoz támassza. A parkból beszűrődő fénynél látta, hogy a szekrényajtó nyitva áll. Laura nem tudta, hány percig állt ott hallgatózva, egyik kezével a sima, sárga zománcot szorítva, amibe az ecsetet mártogatta óráról órára, azt gondolva, hogy itt biztonságban van és itt elbújhat. Egy madár rikkantott valahol; már hajnalodik. A padló megreccsent a tornacipője alatt, amikor a szoba közepére ért. Nem volt senki a szekrényben. A parkból áradó gyér fényben lehajolt, hogy megnézze, nincs-e valaki az ágya alatt. Lehet, hogy a nappaliban van, vagy a dolgozószobában, vagy a lépcső tetején vár, az emeleten. És tudja, hogy itt van – a padlódeszkák recsegéséből. Csak kínozza ezzel a csenddel, a fegyver ott van a kezében – ha Martin itt van egyáltalán. Rád találtam, és most már nem eresztelek. Laura belopakodott a dolgozószobába Üres volt. Benézett a nappaliba; az is üres volt. A pinceajtó lelakatolva. Lépcsőről lépcsőre meg-megállva ment fel az emeletre; szinte várta, hogy Martin hirtelen előugrik a bezárt ajtótól. Nem volt ott senki. Laura sietve elfordította a kulcsot minden ajtóban, és lehúzott minden redőnyt. Zokogott, nedves arcát dörzsölte, és döbbenten fedezte fel, hogy a rózsákat és a papírcetlit még mindig a kezében szorongatja. Gyufát gyújtott, és a fekete betűket
bámulta. A gyufa kialudt. Laura a nappali szoba függönyén át a parkot nézte. Martin ott van. Érződik a gyűlölete – a sötét épületek, fák és a hinták közül. Laura bebújt az ágyába, izzadtan, ahogy volt, a fejére húzta a takarót, és összekuporodott, mint a parti házban, mint a montrose-i házban, mint annak a háznak a fürdőszobájában (amikor Martin betörte az ajtót). Állítólag az otthon a legbiztonságosabb hely. De kinek? Öklével a szájához szorította a takarót, próbált kigondolni valamit, de Martin odajött, megcsókolta az anyajegyet a mellei között, aztán megfordította, megcsókolta az egyik lapockáját is, és ő látta Martin kerek homlokát ráncolódni, ahogy szélesre nyitotta a szemét. Együtt vadásztak. Laura érezte a férfi meleg leheletét hűvös arcán, suttogását a csillogó puska fölött. Lehet, hogy ki kellene menni Martinhoz? Ott várja valahol az éjszakában, a parkból vagy a hátsó udvarból lesi. Álmatlanul és rettegésben fogja tartani, és talán napokig nem mutatkozik. És ő nem fordulhat senkihez segítségért. Mit mondhatna? Látta Bent saját vérében feküdni; hitetlen tekintettel meredni rá. Laura felkelt. Meg kell találnia Martint, lágyan a nevén szólítani, mielőtt megvirradna, mielőtt bárki meghallaná. Megígéri neki, hogy soha többé nem fogja elhagyni, soha. Az ágya mellett állt, a homlokát dörzsölte a tenyerével, és arra gondolt, milyen ostoba volt, hogy elfelejtette kivasalni a tiszta ruhát. Úgy kell felakasztani a törülközőket, hogy az aljuk egy szintben legyen. Olyan nagy kérés ez? Ne felejtse el bedobni Martin leveleit a postaládába a könyvtárnál, és feltétlen legyen otthon, mire hazatér a munkából. Hármasával rakja be az alsóneműket a szekrénybe, ne kettesével. Ha egy csomó bankjegyet rak a levéltárcájába, nem fogja észrevenni, ha egy hiányzik. Ha lenne itthon vagy két üveg bor, barátságosabb lenne... Laura a fürdőszobába rohant hányni, s végül legyengülve, izzadtságtól nedvesen magára maradt a gyűlöletes mély hanggal, a nagy ököllel – sohasem menekülhet előle. Egy fiatal anya jutott eszébe, kék-zöld, feldagadt arccal két szipogó gyerekével a Menhely lépcsőjénél. Laura a vécé előtt térdelt, és eszébe jutott, hogy a rendőrség milyen udvarias volt; láttak már ilyet. Nem is törődtek vele a következő erőszakig, a következő családi civakodásig. „Azt várná tőlünk, hölgyem, hogy egész éjszaka itt üljünk a háza előtt?" Maga előtt látta tiszta könyvtárosi asztalát, rajta a cserepes növényeket, a névtábláját, a füzeteit és a jegyzeteit. Hogy hagyhatta volna ott a munkáját, hogy egy menhelyen rejtőzzön el? Nap nap után bement a bíróságra. Egy törvényszolga meg is jegyezte: „Megint visszatért a férjéhez?" Laura megmosdott, és megpróbálta összeszedni magát. Martin hova látta menni? Benhez, az orgonaösvényen át? Maga előtt látta dr. Channinget, amint Henry Jamest hallgat. Melyiküket fogja Martin megölni? Csomagolni. Eltűnni még hajnal előtt. Ben csak egy sötét hajú, vékony lányra fog emlékezni, aki nem hagyta hogy szeressék, sem azt, hogy megérintsék. A haragtól felhevült, és ismét verejtékezni kezdett – a munkáját, a házát el kell hagynia. Néhány ruhát belegyűrt egy műanyag táskába. Egy fiók mélyén ott volt a fekete selyem bébi-doll; érezte az ecetes üvegben lévő vörös rózsák szagát a konyhaasztalról. Csomagolni? Elmenni? Ez őrület. Laura megállt, és a kezébe temette az arcát. Martin odakinn várja, pisztollyal – meglátja, ha kilép. Csapdába került a házban. Virágok, gondolta reszketve. Persze, a rózsákat itt hagyná. Nyomtatott betűk vágtattak el a szeme előtt újra és újra – figyelmeztetések, alattomos, kicsi pofonok, amiket a macska ad az egérnek. Laura kivette a fekete selyem bébi-dollt a műanyag táskából, és sírni kezdett, aztán elhallgatott, és visszaakasztotta egyetlen zöld ruháját a szekrénybe. Tekintete megkeményedett, mintha máris látná, ahogy vére szertespriccel a padlóra, a falra.
Banán nyávogott a hátsó ajtónál, hogy engedjék be; Laura hosszan hallgatózott a konyhából. Amikor kinyitotta, a cica szeme úgy villogott, mint a szentjánosbogarak az ajtófüggönyön túl. Laura a kilincsért nyúlt. Valami puhát érzett ott, ahol a kilincsnek kellett volna lennie – elrántotta a kezét. Aztán ismét odanyúlt, lerántotta, beszaladt vele a konyhába, bezárta az ajtót magára meg Banánra, és remegve állt a kezében egy újabb csokor virággal – friss margarétákkal. Az egyik szálra tűzött papírcetlin ugyanolyan fekete nyomtatott betűk voltak, mint a rózsán: A PUHA COMBODRÓL, A CSODÁS MELLEDRŐL ÁLMODOM. SZERETKEZNI FOGUNK. AJKAM OTT VAN A TIÉDEN, BÁRHOVÁ MÉGY IS! A margaréták őt nézték sárga szemükkel. Banán megnyalta Laura sós bokáját és ő is sárga szemmel nézte. Laura kacagni és ugyanakkor zokogni kezdett, nedves homlokát dörzsölte tenyere élével, mintha ki akarná dörzsölni a rémségeket. – Úgy megijedtem – vallotta be a cicának. Leült a konyhaasztalhoz, és a karjára hajtotta a fejét. – Úgy megijedtem. De ezt csak Ben írhatta. Elpirult, még egyszer elolvasta az üzenetet. Banán az ölébe ugrott. Csak egy szerelmes üzenet, semmi más. Banán a talpait nyalogatta Laura ölében. – Te is... lány vagy? – kérdezte Laura. Banán nem tudott válaszolni a kérdésre, csak ráemelte sárga szemét. – Ha igen, jól fogsz választani, igaz? Nem hagyod majd, hogy a kandúrok megszédítsenek, csak ha te is akarod. – Tudta, hogy az örömtől és a megkönnyebbüléstől zagyvál hülyeségeket. Banánt nem zavarta. Dörömbölni kezdett. – Úgy megrémültem! – motyogta Laura, és a macska füle tövét vakargatta. Hajnali fény kezdte megvilágítani a narancssárga falat, és a konyha páfrányait. Itt mégiscsak biztonságban van. Elrakta a műanyag táskát, és mélyet szippantott a nyitott ablakon beáramló friss levegőből. A madarak már énekeltek, de Ben még aludt diófa ágyában, aranysárga szempillái és haja a párnán nyugosznak. Ha férfi van a dologban, megölöm őt is. Laura hosszú ideig állt ott, a műanyag táskát nézte az öltözőszekrény fiókjában, a fekete selyem bébi-doll fölött. Az a dühös hang: Szerettem egy lányt, és ő még megcsókolni sem engedte magát. Istenem, hogy meggyűlöltem! Összecsomagolni és eltűnni, elköltözni. Angyaloknak hittem őket, egy másik faj teremtményeinek. 30. Őrület szállta meg. Ben sebesen száguldott, kocsija ablakán befújt a meleg szeptember reggeli szél. Laura. Egyszerűen elöntötte az agyát a szerelem vörös köde – és amikor magához tért, keserű csalódás várta. Két héten át gyötrődött miatta. Ben a kormányra csapott az öklével. Laura csókolózott vele, hagyta, hogy felcipelje az emeletre, aztán megdermedt, és gyűlöletet emlegetett. Gyűlöletet. Hát, lehet, hogy igaza van. Csak játszik vele. (Van erre csúnyább kifejezés is.) Neki viszont ott az osztálya. Ideje
megíratni az első dolgozatot. A tanszék illetékesei figyelik, hogyan tanít, aztán hosszú levelekben értékelik az oktatási módszereit, a számonkéréseket, a viselkedését... És ráadásul a fűnyírója is bedöglött. Black Hawkban volt régebben egy Sears-műhely, de most egészen Crossroadsig el kellett mennie, ha meg akarja javíttatni. Volt elég ideje a kétórai tanszéki értekezletig. És aludni sem bírt. – Tökkelütött bolond vagyok – mondta ki Ben hangosan, miközben a déli útra fordult. Nem lett volna szabad így lerohannia, de ő se látott, se hallott. Laura nem akar beszélni magáról, és nem akarja, hogy ő... Tökkelütött bolond vagyok. Laura úgy érezte magát a lány miatt, mint egy tökkelütött bolond. Az udvara úgy néz ki, mint egy félig letarolt legelő. Nem tudott a Sears cég közelében leparkolni, az ölében cipelte a fűnyírót, és olyan rohadt meleg volt. És még sorba is kellett állnia. Dobolt az ujjaival a pulton, és arra gondolt, hogy nem lett volna szabad így lerohannia Laurát. Megbántotta. Jobb lesz, ha végképp elfelejti. Hadd tűnjön el az életéből. Egy kövér ügyintéző felvett minden adatot, már-már Ben szeme színét és anyja nevét is, pedig ő csak a fűnyíróját akarta megjavíttatni. Miközben a körmölő ügyintézőt nézte, az járt az eszében, hogy ő nem tett Laurának semmilyen ígéretet, nem vett neki elegáns ajándékokat, nem vitte New Yorkba. Legfeljebb álmodozott róla, hála istennek, és most már nem kell gyötrődnie miatta soha többé, nem látta már két hete. Úgy tett, mintha a lány nem is létezne. Végre végzett Searsnél, és visszament a kocsijához a hőségben. Nincs szüksége olyan nőkre, akik szexis ruhákat viselnek, rád mosolyognak, aztán nemet mondanak, és kisiklanak az ölelésből. Laura most valószínűleg nevet rajta, hogy megpróbálta lefektetni. Hazafelé minden elágazásnál pirosat kapott; káromkodott. Laurának olyan csodás melle van. A fenébe is! Elmehettek volna együtt New Yorkba karácsonykor megnézni néhány darabot és egy-két külföldi filmet; elképzelte, ahogy utána a hotelszobában megvitatják a rendezést, az alakításokat, az operatőri munkát, és aztán nagyot szeretkeznek. A nők szeretik, ha bolondulnak értük – valósággal elvárják –, és Laurának olyan formás csípője van. De csak sírt. És micsoda lába... A piros lámpa a Főút és a University Avenue kereszteződésénél legalább öt percnek tűnt. Ben csak ült, és káromkodott. Ha házasok lennének és Laura diplomát akarna szerezni könyvtáros szakon, megengedné neki; akár be is költözhetne az egyetemi kollégiumba, hiszen az ő háza úgysincs túl messze onnan. Ha lenne felesége, nem kellene azokkal az átkozott apróságokkal foglalkoznia, írhatná a könyvét... Tessék, megint nincs otthon kenyér, és azt sem tudja, mi legyen az ebéd. Ben befordult a Jack & Jill parkolójába és fékcsikorgással állt meg. Laura semmit nem akar mondani magáról. Biztosan férjnél van. Azzal a hallgatag természetével. Megint sorba kellett állnia a pénztárnál. Legörnyesztette a vállát, és az üzletet szemlélte. Mint mindig, most is egyetemi hallgatókkal volt tele, hiszen alig párszáz méternyire volt az egyetemtől. Egy barna lány, aki olyan szűk nadrágot viselt, hogy a szuszt is kiszorította belőle, egy sráccal cipeltette a kosarát, és alaposan megrakta – a szegény srác szinte rogyadozott a banánhegyek és a konzervek alatt. Égy ilyen lány, mint Laura, bármikor találhat magának férfit. Biztosan együtt is élt valakivel, csak ráunt. Amikor hazaért, már olyan éhes volt, hogy befalt egy hamburgert hagymával elkészítve, ahogy Laurától tanulta, pedig még nem is volt ebédidő. Most már tudta, hogy kell kisütni a hamburgerhúst. – Tökkelütött hülye – mondogatta magának, amikor eszébe jutott, és Laura házának hátsó ajtaja felé pillantgatott, vigyázott, nehogy odaégesse a hamburgerhúst, és
motyogott. – Hülye. Tökkelütött. A lány fehér bőre szinte kékes árnyalatú lesz, amikor elmúlik a barnasága. No sebaj, legalább eltölthet pár nyugodt órát Dombon Hallel meg Noney Esterbrookkal vagy Grant Barney-vel és Jan Dugannel. Azért sem fog Laura Prayre gondolni. Lehet, hogy Laura a nőket szereti, nem a férfiakat? Leszbikus lenne? Laura hátsó ajtaja alig hallhatóan megnyikordult. Lehet, hogy Laura épp most falazza be? Figyelte, ahogy a forró zsír kifröccsen, és szerette volna gerincre fektetni a lányt, és szerette volna megverni... Ez gyűlölet. Remegett a vágytól, és ez a remegés megijesztette. És Laura odaállt, ahol látni lehetett; fehér inge és sortja szinte világított a zöld háttér előtt. A homlokát dörzsölte a tenyere élével, azzal a jól ismert befelé forduló, elgondolkodó mozdulattal. Néha madarak rikkantottak, de a késő délelőtti reggel csendessége szinte kitapintható volt. Laura nem akart szeretkezni. Ben a konyhája ablakán át Laurát leste. Banán a lány nyomában osont a még nedves füvön, néha meg-megrázva egyik lábát, aztán a másikat. Ben lerakta a hamburgert, és homlokát a hűvös ablaknak támasztotta.. Laura az udvarban felhalmozott vackokat nézegette; a régi székhuzatokat, vezetékeket, bádogot, korhadó gerendákat, törött téglákat. Banán besurrant e törmelékek szövevényébe, és csak egy ingadozó százszorszép jelezte, hová tűnhetett a cica. Laura arra gondolt, hogy az üzenetek és a virágok Bentől származnak és nem kell félnie. Sóhajtott. Csak azt teszi, amit bármelyik férfi tenne. Ajkam ott van a tiéden, bármerre mégy is! „Az udvaron lévő roncsokkal azt csinál, amit akar", mondta Mrs. Nepper. „Azt tehet, amit akar. Igen. A roncsokkal. Amit akar." Laura hallgatózott. A távolból fémcsendülés és nyögés hallatszott, nem hangosabb, mint egy moszkitó zümmögése, de egyre hangosodon. Nemsokára egy szemeteskocsi fordult be a háza elé a Seerley felől. Laura felmászott a roncsok tetejére. – Hello! – kiáltott oda a kukákat ürítő munkásoknak. – Nem vinnének el valamennyit ebből a szemétből? – Lehet róla szó – feleké egy kicsi, elálló fülű, foghíjas szemetesember. – Úgy látom, akad elég. Segítsek? Laura igent mondott, felkapott egy nedves székvázat és a szemetes fogott egy másikat. Olyan volt, akár egy öreg nagyapa. Zubbonya már átizzadt a hóna alatt és a hátán, mégis fürgén dobta oda a holmit a társának. – Kapd el! Bádogdarabok, rozsdás drótcsomók, száraz lombok, korhadó lécek mind a kerítésen kívülre kerültek, és a szemeteskocsi nyögve nyelte őket magába. Amikor a kocsi továbbgördült a szomszéd ház kukái felé, Laura előtt csak a puszta fold maradt a roncsok helyén. Ben, miközben Laurát figyelte, látta, hogy az éjszakai eső cseppjei hullanak néha-néha az orgonalevelekről. A páfrányok és a fűszálak olyan tisztán látszottak, mint a gondosan kimunkált részletek egy festő vásznán. A föld most megtisztult. Laura megsárgult, fonnyadozó pitypangok közt állt, amik a roncsok között nőttek a százszorszéppel, bogánccsal, útilapuval együtt. Glicínia és szőlőindák szőtték körül őket; Laurának lesz dolga vele, mire rendbe teszi. Máris indult, hogy kapát és ásót hozzon elő a hátsó raktárból. A nap melegen tűzött le, Laurának melege volt; izzadtság csurgott le az arcán. Volt idő, amikor hasonló módon kellett rendbe hozniuk egy házat egy új városban Joe-val, miközben az anyjuk a régiben szomorkodott. A gyomot vagdosta, de vigyázott a virágokra; a liliomra és az évelő lángvirágra. Látta, hogy tavasszal aszparágusz fog itt nőni. Ben leste Laurát. A lány kihúzgálta a gyomokat, és halomba hajigálta őket. Lépésről
lépésre haladt. A kirángatott gyomok máris fonnyadni kezdtek a napon. Ben elhátrált az ablaktól, és úgy nézett körül a konyhájában, mintha most látná először. Kiment Laurához, és jó hangosan becsapta az ajtót maga mögött. – Úgy látom, szükséged van egy ügyes napszámosra – mondta. Fekete nyomtatott betűk villantak Laura szeme elé. Nem nézett a férfire, de látta, ahogy ott ül az ágya szélén meztelenül, ökölbe szorított kézzel. – Liliom – mondta, és ásójával próbálta elkerülni a virág gyökereit. – Tavasszal csodás zöld levele lesz és harang-alakú virágai, de mindenfelől merev gyökerek veszik körül. Nézd mit tettek szegénnyel. – Te nézd, mit tettél szegény szomszéd sráccal – mondta Ben. – Majd kiesik a szeme a messzelátóján. Laura olyan gyorsan kapta oda a fejét, hogy sötét haja lebegett. A sarki vörös házra pillantott, a hátsó ablakára. A krizantémok fölött a sarki ház függönye még mozgott. Ben úgy látta, mintha egy pillanatra halálos rémület villanna Laura szemében, de aztán a lány rendületlenül ásott tovább. – Furcsa kölyök – mondta Ben. – Mrs. Neppertől tudom. Elsőéves az egyetemen, de abban a minutumban, ahogy az órái véget érnek, rohan haza, bezárkózik és bömbölteti a magnóját. – Mintha csak a szavaira akarna válaszolni, rockzene csendült fel a sarki házból. Laura a gyomnövényeket rángatta, és Ben körbekapálta a liliomokat. – Mrs. Nepper azt mondta, azt csinálok itt, amit akarok – közölte Laura egy idő után. Ben nagyon közel volt a lányhoz, minden porcikája bizsergett. Valaki a szenvedélyes szerelemről énekelt a szomszédból. Laura kiegyenesedett, letörölte a sarat a homlokáról a karjával, és Ben könnyes arca jutott az eszébe. – Sokat ki kell irtani – mondta és a kitépkedett gyomot nézte. – Tudod, mit... – kezdte Ben. – Nincs kedved velem vacsorázni hétfőn este, a lakásomban? Laura rápillantott, és úgy látta, mintha boldogság fénylene a férfi szemében. Aztán a fény kihunyt. Laura ismét a nyomtatott betűket látta maga előtt. – Csak újra megbántanám az érzéseidet, és ezt nem akarom – mondta. – Én nagyon rossz társaság vagyok. – Elfordította a tekintetét, és a sarki házat nézte. Rockzene hallatszott onnan – dobszóló. Mintha megmozdult volna a függöny? – Köszönöm a rózsát és a margarétát – mondta, kissé elpirult, és arrébb lépett. – Rózsát és margarétát? – csodálkozott Ben. – Ja, a kertemből. Szívesen. Vihetsz bármikor. Laura rámeredt. – Kösz – mondta. Kicsit sáros volt az arca, de így is roppant csinos volt hosszú, barna lábával; szűk, fehér sortjával a csípőjén, melyből inge félig kilógott. Zene harsogott a sarki ház ablakából. – Szellemi környezetszennyezés – mondta Ben. – Mi ez? – Ennyi elég mára. Át kell öltöznöm, indulok dolgozni. Kösz a segítséget. – Elvette a kapát Bentől, és az ásóval együtt a vállára vette. – Szóval nem jössz át hozzám vacsorára hétfőn este? Laura elmosolyodott, és Ben úgy látta, mintha félne rávetni a tekintetét. – De igen. Sötétedéskor? Ben bólintott, elvigyorodott, és a hólyagokat dörzsölte a kezén. A zene forrón lüktetett. Laura felsietett a hátsó lépcsőn, napfény csillogott a haján és fehérnadrágos hátsóján, és a cica lépcsőről lépcsőre ugrált mögötte. A farkát majdnem odacsukta a bezáródó ajtó. Laura a szerszámoskamra sarkába rakta a kapát és az ásót. A konyhája csendes volt, az ablakban páfrányok sütkéreztek. A csokor margaréta ott árválkodott a mosogatóban.
Az üzenetek nem Bentől származnak. De nem is Martintól. Egy arctalan rém figyeli, odaosont a hátsó ajtóhoz, a bejárati ajtóhoz. Laura megragadta a margarétacsokrot, és egy kiáltással a szemétbe vágta. Banán ijedten kotort be a sütő alá. – Bocs – mondta Banánnak és önmagának. Alaposan megmosakodott, előkereste a jegyzettömbjét meg a borítékokat. Leült a páfrányok zöldes árnyékában egy csésze kávé társaságában, és gondos, az övéire nem is hasonlító betűkkel írni kezdett. Mindig is képes volt elváltoztatni az írását. Erről senki sem fog ráismerni. Hat borítékot címezett meg az anyjának az Öregek Otthonába. Kedves Chloe! Olyan régen nem írtam már neked, de ne hidd, hogy elfeledkeztem azokról a boldog időkről, amit a családod körében töltöttem. Most egy professzor asszisztense vagyok, sokat utazok, kutatásokat végzek, és így van bőségesen időm írni, tehát mostantól gyakrabban hallasz majd felőlem. Lehet, hogy egy napon meglátogatlak. Emlékszem, hogy szinte évente költöztetek, és te, Laura meg Joe egymás után hoztátok rendbe a régi házakat. Emlékszel, amikor ócska vékony papírral vontátok be az ablakot a farmon, ahol annyi légy volt? Emlékszel arra, amikor te meg Laura kézzel várnátok függönyöket? Ennek ellenére szép napok voltak. Maradj boldog és egészséges. Mivel a professzorral utazgatok, mindig onnan fogom feladni a levelet, ahol éppen tartózkodunk, és hamarosan ismét írni fogok. Szeretettel: Larry Day Könnyek szöktek Laura szemébe. Anyja úgy tudja, hogy mindkét gyermeke halott. Az öregek otthonában él, és senki sem látogatja, soha senki nem hívja telefonon. Ben kocsija a garázsban áll. Csak bele kellene ugrani, és irány Nebraska... De ezt át kell gondolni. Keresnie kell valakit, aki gondoskodik dr. Channingről, amíg Laura Pray távol lesz. Még várnia kell. Megtörölte a szemét a kézfejével. Joe talált egy vörös bársony színházi függönyt egy zálogházban, és kézzel varrtak belőle függönyt a nappaliba, mert nem volt varrógépük. Anyja nagyon keményen dolgozott, amikor egy telet Dél-Dakotában töltöttek. Egy benzinkút mosdójánál dolgozott, mosott, mosogatott, gyerekekre vigyázott, és sikerült Joe-t és Laurát rendes ruhákban iskoláztatnia. Akkor olyan volt az egész, mint egy játék. Laura most már tudta, hogy nem az. Laura a tollat nézte, és hallotta, ahogy a kertjében megszólal egy pinty. Részletesebben nem írhatott. Valaki fel fogja olvasni ezt a levelet az anyjának. Nem említette azt a düledező manhasseti házat sem. Két évig szabadon élhettek ott, mivel apja portás volt és kazánfűtő egy földpadlós pincében. Helyette egy tücsökről írt, ami majdnem úgy hegedült, mintha egy kanári énekelne, nyers krumpliszeletekről... és a kertjükről. Nem írta, hogy ez a kert egy autóbontó mellett volt. Joe belefulladt a Manhasset-öbölbe. Amikor leírta a nevét, mintha egy vörös hajú árny jelent volna meg a papíron. Nem említhette azt az időt, amikor a rokonaiknál laktak, mert nem volt pénzük. De megemlítette azt az éjszakát, amikor az anyja kihívta a rendőrséget, mert gyanús zörejeket hallott. „Emlékszel?" írta. „Csak Jennie néni kiteregetett blúzának gombjait csapkodta a falnak a szél." Néha felnevetett. Néha sírva fakadt, amikor eszébe jutott az anyja, amint világtalan tekintettel bámul a mennyezetre, és a neve ott szerepel az ágyán egy lapon. Az öregek
otthonában az ápolónők kedvesek, de minden lakójukkal kiabálnak, mert a legtöbb páciensük süket. Letegezik az öregeket, mintha nem is a társadalom keményen dolgozó munkásai lettek volna, mintha nem is lenne joguk ahhoz, hogy kijárjon nekik az udvarias megszólítás. Laura furcsa kéztartással, elváltoztatott írással rótta a sorokat, és közben kereste a lehetőséget, hogyan közölje anyjával, hogy „Laura vagyok. Élek". Egy cserepes viráguk neve jutott eszébe, egy bejárati ajtó színe, vagy az a módszer, ahogy megvédtek a borsóágyakat a nyulaktól. Erről csak ők ketten tudtak. Hat levél. Mindegyiket borítékba csúsztatta, bélyeget ragasztott rájuk, belerakta őket egy papírdossziéba, és körülnézett a konyhában. Hogy tündöklik a narancsszínű fal a reggeli fényben. De ott volt a margarétacsokor meg a törött rózsák a szemetesben. Valaki figyeli, rá gondol: Szeretkezni fogunk. Ajkam ott van a tiéden, bárhová mégy is. Valaki betolakodott az életébe itt, ahol szabadnak érezte magát, ahol újra megtanult kacagni, ahol zöld páfrányok függnek a narancsszínű konyhában. 31. Ben felhúzott vállal nézelődött, míg a tanszékvezető végigfutotta, miként értékelték a hallgatók Bent és a Bevezetés a színművészetbe című tantárgyát. – A tanársegédek munkáját is értékelni kell, hogy hatékonyabban taníthassanak. Egy hétpontos skálát alkalmazunk, ahol az egyes a legalacsonyabb minősítés, a hetes pedig a legmagasabb. Ben egy hirdetőtáblát bámult, anélkül, hogy látta volna, mi van rajta. A hallgatók apró körökkel jelölték be egytől hétig, hányasra értékelik a munkáját: „Tananyag ismerete (alapok és kiegészítő témakörök). Felkészültség (órákra vetítve és összességében). Szervezőkészség. Általános viselkedés és a tanulók segítése (elkötelezett, szimpatizál). Elérhetősége az órákon kívül (fogadóórák, korrepetálás). Magyarázókészség és szemléltetés. Érdeklődés és lelkesedés a téma iránt. Következetes tesztelés és osztályozás. Tanulásra ösztönzés (az intellektuális kíváncsiság felkeltése). A tantárgy céljának pontos meghatározása. Minősítse az oktatója munkáját és tanítási hatékonyságát a fent említett módon!" Ben a fogát csikorgatta. Ezek a kölykök épp hogy kikerültek a középiskolából és az ő „felkészültségét" és „tanítási hatékonyságát" minősítik. Ma reggel nyíratkozott és egész háta viszketett, de nem dörgölőzhetett a hirdetőtáblához, hogy elmulassza. És a tanszékvezető hívatta, és felolvasta neki, hogyan értékelik a tanítványai. Szinte mindegyik lap aljára odaírtak valamit: „Túl sokat ír a táblára. Túl keveset ír a táblára. Szakállt kellene növesztenie. Járhatna öltönyben." – Jól van, dr. Woodward, végeztünk. – A tanszékvezető intett, hogy távozhat. Ben szeretett volna vakarózni, de be kellett mennie az asztalához kilencven hallgató elé, akik nemrég értékelték a felkészültségét, a szervezőkészségét, az érdeklődését, a segítőkészségét, a lelkesedését, a következetességét, az ösztönző hatását meg egyebeket; írásban közölték a véleményüket a tanszékvezetővel. Szerencsére már nem sok idő volt hátra a csengetésig; Ben bosszúból rengeteg anyagot adott fel és bejelentette, hogy a következő órán dolgozatot írat. Természetesen tisztában volt azzal, hogy nem ő a legjobb tanár a világon. Visszament az irodájába, és megnyúzottnak, frissen minősítettnek érezte magát, de egy lány járt az eszében fehér ingben és sortban, ahogy gyomot ráncigál a napfényben. Túlélte az ebédet és az értekezletet, és türelmetlenül várta, hogy leszálljon az este: „Előbb-utóbb beadja a derekát, mint egy úriasszony vagy egy főrendi özvegy, aki eleget tesz a fiatalúr kívánságának". Laura tudja, mennyire kívánja, és talán ő is kívánja – egy pillanatra mintha
boldogság csillant volna a szemében, amikor vacsorázni hívta. Hazafelé tartva arra gondolt, hogy egy szép este (és talán szeretkezés is) vár rá egy gyönyörű nővel, akibe szerelmes, de ez kissé zavarba ejtette. De hát nem egyszerű ez? Miközben lezuhanyzott, Laura csodás melleit látta maga előtt. Miközben hamburgerhúst sütött és hagymát szeletelt, Laura mosolya lebegett a szeme előtt. A bőre szinte kékes árnyalatú lesz, ha majd lekopik róla a barnaság. A lány hátsó ajtaja halkan megnyikordult. Ben visszatartott lélegzettel várt, és arra gondolt, hogy csókolja – azokat a gyönyörű ajkakat..; Orgonaágak suhogtak. Ben nagyot nyelt, és ott érezte Laura mellét a kezében.. – Larry Day vagyok – hangzott fel egy férfihang Ben konyhája ajtajában. Ben rámeredt. Larry Day megközelítőleg vele egyidős lehetett, sötét szakálla volt, nyári öltönyt viselt és nyakkendőt. – Larry vagyok – mondta a férfi. Otthonosan lépett be Ben konyhájába; becsukta az ajtót maga mögött, és a falnak dőlt a nevető és a síró maszk alatt. – Spagetti lesz? – kérdezte dallamos tenor hangján. Nem volt túl magas és egyenes derékkal állt, mintha verekedni készülne. – Igen – felelte Ben. – Gyakorolnom kell – mondta Larry. – Holnap megyek. Nem voltak mellek, amit Ben nézhetett volna (és amúgy sem nézte volna). Megizzadt a gondolatra, hogy Laura itt van vele. És most próbált nem bámulni a konyhájában álló férfire, répát, salátát, uborkát vett elő meg borsot, és mérgesen bámult maga elé. – Tudod, mit... jól nézel ki. Illik neked a szakáll. Mintha a sajátod lenne. – Gyakorolnom kell – mondta Larry. – Az lesz az igazi teszt, ha majd az utcára lépek. Remélem, senki sem fog kiszúrni, senki sem füttyent utánam azzal, hogy „Mit szólnál egy kis mókázáshoz, bébi?", vagy hasonló szöveggel. – Sajnos, velünk férfiakkal nem történik ilyesmi – jegyezte meg Ben. Larry elvigyorodott, aztán a homlokát ráncolta. – És mosolyognom sem szabad. Mindig elfelejtem. Csak vigyorgok itt, mint egy hülye liba. Legfeljebb a számat húzhatom el. Egy ideig csend volt a konyhában. Ben répát tisztított. Ben tudta, kicsoda Larry, de arról fogalma sem volt, hogyan csókolhatná meg. – A bátyám próbált leszoktatni a vigyorgásról – mondta Larry. – De hamar rájöttem, hogy az emberek kényelmetlenül érzik magukat egy mosolytalan nő társaságában. Ben nevetett. – Ez igaz. A barátaim kérdezgetni kezdtek, mi bajom van. Mitől lettem ilyen hideg és barátságtalan? – Larry zsebre dugott kézzel járkált fel-alá Ben műanyag-terítős asztala és a hűtő között. – A férfiak nem beszélnek ennyit magukról – mondta Ben. – Én sem szoktam – mondta Larry, és Benre pillantott, aki aranysárga szemöldökét összevonta kék szeme fölött. – Láthatatlan vagyok – szólalt meg Larry nem sokkal később. – Így elmehetek több helyre is, A zsebem tele van aprópénzzel! És mennyi zseb! És elképzelhetetlenül csodás, kényelmes cipők, és a zoknim nem csúszik le állandóan, mint egy harisnya! Akár futhatok is benne. Ben salátát kevert egy tálban. Egész nap Lauráról álmodozott. Le fogja tépni a szakállát... Larry kék szeme ragyogott a vastag szemöldök alatt. – Még ebben a ruhában is kényelmesen érzem magam. Legfeljebb a kötésem zavar, de az sem sokkal rosszabb, mint egy melltartó. – Ő vitte a salátát az étkezőasztalhoz; Ben
vitte a spagettit és fokhagymás pirítóst a mikrohullámúból. Töltött bort, és leültek. – Pompás – mondta Larry, és elmosolyodott. Kék szeme nem változott – barátságos volt, de nem flörtölő. Kijelentette, hogy szereti a spagettit, és kért még egy szelet pirítóst. Ben arra számított, hogy szerelmi vallomása ott fog függni fölöttük a konyhában kimondatlanul, és ebben nem tévedett. Larry, Laura gyors, határozott módján késztette beszédre, beszédre és beszédre Bent. Áthozott egy humoros cikket, ami Norman Mailert hasonlította össze Alfred Lord Tennysonnal. Aztán Ben kijelentette, hogy Browning unalmasan ír, és Larry az asztalra csapott; a tányérok és a kávéscsészék csörömpöltek. – Akkor is unalmas – állította Ben, – Nem olvasod évek óta. Te magad ismerted be a múltkor! Hogy mondhatod, hogy unalmas, amikor nem is olvastad a Childe Roland és a Sötét Torony című művét? – üvöltötte Larry, majd megkérdezte: – Eléggé elmélyítem a hangom? – Remekül. Tartsd kintebb a könyököd evés közben. – Látsz valami különbséget? – kérdezte Larry. – Mitől? – Hát... – Larry elhallgatott. Laura jó munkát végzett, gondolta Ben, egy pillanatra sem érzem, hogy egy nő ül itt velem. – Másként beszélsz velem, mint amikor nőként látsz? – Az álca alatt azért még nő vagy – mondta Ben, és attól félt, hogy hangja elárulja haragját. – Férfinek öltöztem, hogy gyakoroljak, de nem tudom, könnyebb-e így neked, így legalább nem látsz állandóan magad előtt. – Larry segített Bennek kivinni a mosatlant a konyhába. – Tudom, hogy Laura vagy – mondta Ben, és úgy érezte, menten megőrül. Nem volt nő a konyhában, akinek kidudorodott volna a melle az ingből, vagy aki keresztbe rakta volna a csinos lábait. Mégis tudta, hogy Laura itt van. Súrolóport szórt a mosogatóba. – Ne haragudj azért, amit múltkor tettem – mondta Larry. Végzett a tányérokkal. – Ha választhatnék, téged választanálak... de nem tehetem. Ben nem nézett a sötét szakállas férfire. – Én is sajnálom – préselte ki. Tekintetük találkozott. Aztán, egy pillanatig, a két férfi egymás karjára tette a kezét; Bennek habos volt a keze, Larry a törlőruhát tartotta. Egy ideig ott álltak a mosogatónál, a sötét szakállas férfi a magasabb társa vállára hajtotta a fejét. Ben haragosan meredt a konyhaasztalra pakolt tiszta edényekre. Tudta, hogy a lány mellei a testéhez nyomódnak, de nem érezte. – Ezt találtam ki – mondta Larry, és elengedte Bent. Törölgetni kezdett egy nedves tálat. – Mit? – Itt vagyok, és mégsem. Igaz? – Mégsem? Larry Day foga fehéren villant elő a bajusz és a szakáll között, amikor elmosolyodott; megigazította a nyakkendőjét, kihúzta magát, előretolta az állát, nagy gyűrűi megvillantak a kezén. – Itt vagyok – mondta. – Laura? – kérdezte Ben. – Larry? – Egyik sem. – A fiatalember berakta a tiszta tányérokat a konyhaszekrénybe. – Ezt találtam ki. Az idő nagy részében nem vagyok sem férfi, sem nő. Ben leengedte a mosogatólevet a lefolyón, és letörölte az asztal műanyag térítőjét. – Erre gondolok. – Larry bement a nappaliba. – Hogy üljek le? – Ne mozgasd a csípőd. Egyszerűen ülj le. És semmiképpen ne rakd keresztbe a lábad. Azt csak nők és öregemberek teszik. Könyökölj a térdedre, ha úgy tetszik. Larry leült a heverőre. Ben képtelen volt leülni, fel-alá járkált. Elképzelte, hogy Laurával szeretkezik a heverőn,
mindegyik fotelben, sőt, még a szőnyegen is. Felkapta Banánt, és néhány percig csendben cirógatta. Larry átült egy hullámos, rugós fotelbe, onnan figyelte. – Érzed, miről beszélek? Hát nem nagyszerű? – Továbbra is Laurát keresem a szakáll és a ruha alatt – mondta Ben. – De nem érzed ezt a bőséget, hogy nem csak Laura vagyok, hanem valaki más is? Ben vacsora utáni borát szürcsölték. – Még beszélgetnünk sem kell – mondta Larry. – Nem kell megdicsérned, milyen jól nézek ki, és nekem nem kell mondanom, hogy örülök, hogy tetszek. Nem kell kérdeznem, hogy telt a napod az egyetemen. – Tudod, mit... csapnivalóan! – közölte Ben. – A hallgatóim minősítették a munkámat. Riadtszemű elsőévesek nyilatkoztak arról, jó tanár vagyok-e, vagy sem, aztán a tanszékvezető behívatott, és felolvasta az összes sületlenséget, mintha feltétlen tudnom kellene. Larry elmosolyodott, aztán szürcsölt a borából. – Mi lenne ha egyszer-egyszer nőnek öltöznél... a színházi ruhatárból. – Én? – Férfi és nő lennél egy személyben. És egyik sem. – A szakállas fiatalember rámeredt Benre, és egy ismerős gesztussal megdörzsölte a homlokát a tenyere élével. – Olyan... furcsán érzem magam. Mintha két személy lennék... egy férfi, és alatta egy nő. Ahol a két személyiség átfedi egymást, megszilárdul, és ezt látod te. – Larry szeme ragyogott. – Ez szenzációs... megváltoztatja az elképzeléseimet arról, mi a természetes... Csendben ültek; két férfi cirógatott egy cicát. Ben felvett egy könyvet a régi dohányzóasztalról. – Mindketten könyvbolondok vagyunk... bennük élünk, a fejünkben hordozzuk a részleteiket. Megszállottak vagyunk. – Talált egy megjelölt oldalt. – Ezt hallgasd meg. „Fél lábbal még a kengyelben, és a halál kínjával a fejemen, nagyuram, írok neked... Az életem a végéhez közéig... Eljő az idő, amikor kibogozom ezt a szakadt fonalat, és elmondom, amit el kell mondanom, de amit most még nem mondhatok el. Isten veletek, köszönetek; isten veletek, bókok, isten veletek, boldog barátok." – Kissé régies – találgatta Larry. – Shakespeare kortársa? – Egyazon évben halt meg! – Cervantes. – Úgy van. Megint csendben ültek egy darabig. – Esik – jegyezte meg Ben. – A nyári esőnek csodás illata van – fűzte hozzá Larry. Sóhajtott. – Remélem, a nagyvárosiak sosem jönnek rá, milyen kellemesek a kisvárosok. – Biztos, hogy nem. Ők szórakozást keresnek. Tengerpartot, nyüzsgést... – Drága holmikkal telt üzleteket. Hegyeket. Új filmeket. – Sötét szemüveges hírességeket. – Biztonságban vagyunk tőlük. – Ja. Tudod, mit... Nem nézzük meg a Hattyúk tavát? Larry bólintott. Ben felkapcsolta az egyik előszoba-villanyt, feltelepedett Larryvel a heverőre, és bort szürcsöltek a televízió előtt, s közben a cicát simogatták. Míg a balett kezdését várták, Larry kinyitotta a könyvet a megjelölt oldalnál. – „Eljő az idő, amikor kibogozom ezt a szakadt fonalat, és elmondom, amit el kell mondanom, de amit most még nem mondhatok el." – olvasta tenor hangján, Ben kékeszöld szemébe nézett, és egyik kezét Ben arcára tette. Megszólalt Csajkovszkij gyönyörű zenéje. A hosszú lábú, izmos Siegfried eltáncolta elillanó ifjúságát; feleséget kell találnia. Elment hattyúra vadászni, hogy felviduljon. (A herceg és társai helykén kitáncoltak a képből, fegyverrel a kézben.)
– Ha a színházban lennénk, csak apró alakokat látnánk mozogni egy távoli színpadon – mondta Ben. – És nem tudnánk kinyújtani a lábunkat – tette hozzá Larry. Cipője ott volt a Bené mellett egy térdeplőpárnán, mely több helyen ki volt szakadva a varrásnál. – És a szünetben a tömeg a büféhez tódul. Cigarettafüst. Larry nyújtózkodott, és ismét hátradőlt. Odette, a hattyúk királynője levedlette álruháját éjfél és hajnal között, nővé változott, és Siegfried herceg örök hűséget esküdött neki. – Amikor a szereplők olyan messzi vannak, a tragédiájuk is csak parányinak tűnik – mondta Larry. (A varázsló megfenyegette a szerelmeseket, és úgy intézte, hogy Siegfried megszegje fogadalmát.) – Így azonban még az izzadtságuk is látszik – mondta Ben. – Gondolkoztál már azon, hogy közvetítenéd ezt a mostani jelenetet? Larry a képernyőre meredt. – Repülve, mint valami őrült madár? Előre-hátra mozogva, ráközelíteni a táncosokra, aztán eltávolodni. – Kissé szédítő lenne. – Na és? Csajkovszkij muzsikája elszédítette őket. Odile eljátszotta, hogy ő Odette. Siegfried elhitte. Larry a szakállát simogatta. Ben a homlokát ráncolta, kékeszöld szemében visszacsillant a képernyő fénye. Siegfried, azt hívén Odette-ről, hogy Odile, megszegi a fogadalmát. Semmit sem lehet tenni. A hattyúk sohasem lesznek emberek, csak ha Odette és Siegfried meghalnak. Larry szótlanul nézte végig a fekete hattyúk szép haláltáncát. – Tökéletesen unrealisztikus – mondta Ben. – Te még sohasem szegted meg a szavadat jószándékúlag, és később kiderült hogy rosszul cselekedtél? – És aztán megint jószándékúlag cselekedve megmenteni a többi hattyút, akik nem voltak felelősek a katasztrófáért? – kérdezte Ben. – Szerencsére nem. Mostanában nem olyan sok hattyúval találkoztam. – A Hattyúk tava utolsó akkordjai is elhaltak. Ben kikapcsolta a tévét. Vén készülék volt; még hosszan sercegett utána. A két férfi egymást nézte a félhomályban. – Ki más próbálta volna ezt végig velem? – mondta Larry. Szakállas képe nyugodt volt; kék szeme közvetlenül a Benébe nézett. Ben töltött még egy kis bort mindkettőjüknek. Egy darabig csend volt a nappaliban. Banán Larry mellett feküdt a heverőn, orrát a farka alá fúrta. – Ideje lefeküdni – ásított Larry. – Holnap indulok Nebraskába, mielőtt megvirrad, hála neked. Köszönöm, hogy segítettél az álöltözettel és a kocsival. Péntek délre időben itt leszek, és munkába állok dr. Channingnél. Ellen egy barátnője helyettesít, amíg távol leszek. – Örülök, hogy segíthettem – mondta Ben. Egy kocsi zúgott el a Tremonton. A parkban egy hinta nyikorgott, előre-hátra, előre-hátra. – Senki hitvese nem akarok lenni – mondta a szakállas fiatalember. – Nem akarom, hogy eltartsanak. Ben lélegzet visszatartva rámeredt. – Nagyon könnyű találni valakit, aki eltart – mondta Larry Day a szakállát simogatva. – Te sem akarnál más pénzén élni, ugye... aki megszabja, mire költheted? – Nem – mondta Ben. – De én nem vagyok nő. – És képes lennél más házában lakni, amire mások azt mondják, hogy a tiéd? – Van saját házam – mondta Ben. – Megbecsülésre vágysz. Saját munkára, saját házra, saját pénzre. – Igen.
– Én is erre törekszem. – Larry a térdére tette egyik könyökét, felemelte szakállas állát, és kék szemét Ben arcára szögezte. – Megbecsülésre. Nem olyanra, amilyet mi „nyújtunk" a nőknek. Nekem olyan megbecsülés, kell, amit a férfiak vívnak ki. Amikor Larry távozott, Ben a sütője mellett állt, és arra gondolt, hogy Larry volt az, akit a falnak préselt, akinek benyúlt az inge alá, akinek lehúzta a sortját. 32. – Öt hete már – mondta Larry Day a macskának, és végighúzta az ujját vastag szemöldökén, és a homlokát ráncolta a tükör előtt a homályos szobában. – Meglátogatom az anyámat! – elmélyített hangja visszaverődött egy sarokból. Banán dorombolt. Larry kirakta Banánt, és kulcsra zárta az ajtókat. Amikor kilépett a hátsó ajtón, egy apró csomagot talált a legfelső lépcsőfokon. Larry magához vette, átment Ben udvarába, beült a kocsijába, kihajtott a garázsból, és megindult a Seerley Boulevardon a hajnal előtti sötétségben. Egy bonbonos doboz hevert mellette az ülésen egy hozzátűzött üzenettel: AZ ÁGYAM RÁD VÁR. KÖNYÖRÖGNI FOGSZ, HOGY ALATTAM FEKHESS. A sugárút fényei jöttek és mentek, rávetődtek a fiatalember dzsekijére, farmerjára és lapos talpú cipőjére. Homlokát ráncolva taposta a gázt. Az üzenetek mind egyformák voltak, és hol itt, hol ott jelentek meg. Nem lehetett kiszámítani, hol tűnnek fel, így nem lehetett lesben állni és elkapni az írójukat. Az egyik papíron ez állt: RETTENETESEN MELEGED LESZ AZ ÁGYAMBAN. EZT MEGÍGÉREM. A sötét bajusz és szakáll alól hirtelen előbukkantak Larry fehér fogai, mintha mosolygott volna. A LÁBAMAT FOGOD CSÓKOLGATNI, ÉS KÖNYÖRÖGSZ MAJD, HOGY CSINÁLJUK ÚJRA. A kocsiban nem nő ült. Larry Day darabokra tépte a cetlit vezetés közben és a bonbonnal együtt kidobta az ablakon. Mérföld mérföld után maradt el mögötte. Amikor a nap már magasan állt, Larry befordult egy benzinkúthoz, és leállította a motort. Mosolytalanul vetette oda a benzinkutasnak, hogy töltse tele. A „Férfiak"-feliratú helyiségben egy vizeldét talált és egy fülkét, vécépapírral. Amikor kilépett a fülkéből, egy feliratot látott a vécé padlójába karcolva: „Meg kell dugni mindegyiket". Szappannak, törülközőnek nyoma sem volt. Egy sötét szakállas fiatalember nézett vissza rá a mocskos tükörből. LAURA! SZERETEM A CSECSEMŐKET.
CSINÁLOK EGYET NEKED. Egy szerelő lépett be, végigmérte Larryt, aztán még egyszer szemügyre vette. Kigombolta a sliccét, és a vizeldéhez állt. Larry kifizette a benzint, és az országúton kiszáguldott a városból. A fák a környező farmok udvarán sárgán bólogattak; a szeptemberi nap egyre forróbban tűzött. Larry megállás nélkül hajtott egészen ebédidőig, akkor megállt egy útszéli étteremnél. Kényelmes cipőiben egy asztalhoz sétált, olcsó menüt rendelt, nem mosolygott, nem hajtotta oldalra a fejét. Megemelte az állát, és öklét az asztal szélén nyugtatta. Estére fog Fredsburgba érkezni, és kivesz egy motelszobát, amikor senki sincs a közelben. – Már itt is van – motyogta a fiatal pincérnő, amikor kihozta a rendelését. Valamivel közelebb tolta a melleit Larryhez, mint szükséges lett volna. – Kösz – mondta Larry. A pincérnő eltipegett magas sarkú cipőjében, és visszapillantott rá a tükörben, mielőtt eltűnt volna a lengőajtók mögött. Larry Day villával lapátolta be az élelmet a bajusza és a szakálla közé, de Laura, lassan, gondosan megrágta. Figyelte az étteremben ülőket vastag szemöldöke alól, de nem látott egyebet, csak barátságos arckifejezéseket, és senki sem bámulta meg. Amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, a kitóduló hőség valósággal mellbe vágta. Bekapcsolta Ben légkondicionálóját. Sok mérföldnyi termőföld és kis városkák maradtak el mögötte... Este hét körül megállt vacsorázni. Beesteledett. Néha kamionok húztak el mellette, és majdnem elsodorták a kocsiját. Vetőgépeket hagyott le, kisvárosi parkok maradtak el mögötte, lámpáik körül lepkék csapongtak, és hirdetőtáblák emelkedtek ki a szélfútta kukoricásokból. Aztán végül feltűnt Fredsburg. Kivilágított utcák ragyogtak, és Laura csak sokára kezdte felismerni a kanyarokat, a facsoportokat. – Joe – suttogta a műszerpult fényében. Felfelé száguldott a dombra; hazafelé. Nem állt meg a városszéli farmháznál, amit három éven át béreltek. Még csak nem is lassított. A fészer beomlott. Az ablakokat táblák takarták. A ház üresen, elhagyatottan állt. Mielőtt elhagyta, emlékek rohanták meg. Joe-val együtt szaladnak egy keréknyomon ki a legelőre. Nem kellett látnia a fűzfákat, hogy tudja, hol vannak. Zöld domboldal görbült lefelé enyhén, érezte az előszoba dohos szagát, anyja nevetését hallotta, régi rézágya árnyéka a falra vetült, aztán mindez már csak a visszapillantó tükörben látszott, és a kocsija egyenesen a Craige Court Öregek Otthona felé vette az irányt. Nem állt meg ott – Martin kocsiját leste minden parkolóban és Fredsburg minden utcáján. Nem volt valami nagy város. A bíróság emelkedett a sarkon és Andy Édességboltja vele szemben, ahol a középiskolás fiúk gyülekezni szoktak iskola után, cigarettázva, résnyire szűkült szemmel. Minden lány annyira csinos akart lenni, hogy a fiúk leszálljanak a korlátról és utánaszóljanak, hogy a kisebbek meghógolyózzák őket, a nagyobbak pedig trágár ajánlatokat tegyenek. Áthajtott a kivilágított Fredsburgön és közben Martin kocsiját kereste. Ostoba lepkeként szállt vissza az egyetlen helyre, ahol Martin fegyverrel a kezében leshet rá, hogy megölje. Több ezer mérföldnyire biztonságos terület minden irányban, és neki pont ide kellett jönnie Fredsburgbe, és az egyetlen hotel vagy motel előtt parkolni a városkában, a Craig Court Öregek Otthonával szemben. Laura a fasor felé pillantott, ahol egy évvel ezelőtt megpróbált elrejtőzni. Gyér fény világította meg a motel ajtaját így éjfél után. Martin ott kiabált, és öklével döngette. Laura jól emlékezett rá. Ám most Martin kocsija nem állt a motel előtt, sem az Öregek Otthona parkolójában. Most egy szakállas fiatalember szállt ki a kocsijából Martin moteljának az ablaka alatt; Martin figyelte, ahogy becsapja a sofőrajtót és próbálja ráfordítani a kulcsot, ismét becsapta, majd megnyomta a motel csengőjét. Égy álmos alkalmazott mutatta meg a
fiatalembernek a szobáját. Ajtókattanás, és Martin nem látott mást a szobája ablakából, mint a parkoló kocsikat és az Öregek Otthonában itt-ott még égő világítást. Laura kipillantott a szobájából a szemközti Otthonra. Martin mindig azt akarta, hogy berohanjon, üdvözölje az anyját, aztán már jöjjön is; ő sosem ment be vele. Azt mondta, borsódzik a háta tőle. Egy-két lámpa még égett az Öregek Otthonában. És ez volt az a hotelszoba, amelyben rettegve kuporgott, miközben Martin az ajtaját döngette? Egy szakállas férfi meredt rá Laurára a tükörből. Leengedte az ablak lécrolettáját, aztán levette a szakállát, a bajuszát, a vastag szemöldököt. Most egy sem nő, sem férfi figyelte a tükörből. A melle szinte teljesen lapos volt; famerben ült. Laura levette a súlyos férficipőket, a farmert, az inget, a kötszert, a sötét parókát, és fiatal nőt látott a tükörben, aki az igazi haját igazgatta. Senki sem döngette az ajtót és nem is üvöltözött odakinn... Megnézte az ágyát, a szekrényt, a fürdőszobát; bekapcsolta a tévét, és az ágyra kuporodva nézte, ahogy a gengszterek lövik egymást egy keskeny sikátorban. Reggel nem várja majd üzenet az ajtaján: SZÉPSÉGES BABA! ÚGYSEM MENEKÜLSZ MEG TŐLEM! MAGAMÉVÁ TESZLEK ÉS TE IMÁDNI FOGSZ. A forró víz megnyugtatta; hosszan állt a zuhany alatt. Szakállát, bajuszát és a férfiöltönyt az ágya szélére tette, arra számítva, hogy egy napon át biztonságot nyújtanak, míg vissza nem tér Cedar Fallsba. Laura ásított, leoltotta a villanyt, aztán annyira felhúzta a lécrolettákat, hogy lássa az anyja otthonát a keskeny út túloldalán. A sötét parkoló szinte teljesen üres volt, mindössze egyetlen ember járkált kocsitól kocsiig jegyzettömbbel a kezében. Valószínűleg egy rendőr. Laura semmit sem hagyott a kocsijában, mivel az első ajtót nem lehet bezárni. Nem látott fényt az anyja szobájában a bejárat fölött. Laura leengedte a lécrolettát, lefeküdt, sóhajtott, és Cedar Fallsról álmodott. Aztán egy hatalmas személyről álmodott, egy nőről, aki kedve szerint jött és ment, és roppant nagy arcával eltakarta az eget Laura fölött. Aztán Ben jelent meg az álmában, és Laura mosolygott. Az öltöny, a szakáll és a bajusz ott hevert mellette. Martin elsétált Laura ablaka alatt, és megnézett egy másik kocsiajtót. Zseblámpája kicsi volt; alig világította meg a rendszámtáblát: „Benjamin Woodward, 2309 Tremont Street, Cedar Falls, Iowa 50613." A kocsi ajtaja nem volt lezárva. A következő kocsit sem zárták be. „Harley Fendstrom, 18905 Strawberry Lane, Omaha, Nebraska." Martin egyetlen kocsiajtót sem csapott be, csak puha talpú papucsában visszasétált a sarki motel szobájába. Néha késő este is érkeztek kocsik. Minden éjszaka hajnalig ült az ablaknál, és egyre erőteljesebben növő kéthetes szakállát simogatta. Pokolian viszketett. Majdnem két héten át Martin eszelősségében minden kocsi rendszámát felírta, ami csak leparkolt az Öregek Otthona környékén. Lehet, hogy Laura megtanult úszni, de ez nem jelenti azt, hogy sikerült kijutnia a vitorlásról a partra. Valószínűleg megfulladt, és végül is ő az, aki utoljára nevet. Az új szakálla viszketett. Festette, hogy passzoljon festett, barna hajához. Ha felrak egy napszemüveget Laura nem fogja felismerni – csak amikor már késő lesz. Káromkodott, és szemügyre vett mindenkit, aki a motelbe vagy az Otthonba jött, és úgy érezte magát, mint egy kísértet. Nincs felesége, nincs munkája, a zsaruk a nyomában vannak, ő pedig itt ül és vár valakire, aki már rég vízbe fulladt. Követte azokat, akik mostanában jöttek a városba; látta, hogy leparkolnak a motelnél vagy az Öregek Otthona előtt, és követte őket.
Laura megbízhat valakit, hogy látogassa meg az anyját – lehet, hogy pont azt a férfit, akivel összeköltözött. Biztosan tudatni akarja az anyjával, hogy nem halt meg, de nem merhet telefonálni. Chloe-t sohasem hívja senki. Laura írni sem merészel. Ha valaki nyitva hagyta a kocsiját éjszakára, Martin a kesztyűtartót is átnézte, és feljegyezte a jogosítványból az adatokat. Mostanra már hosszú listája volt és émelygett a motelszobától és a hamburgertől. Rengeteg bort megivott. Ám a rendőrség még nem bukkant a nyomára. Lehet, hogy az a lófarkas ringyó mégsem jelentette fel. Vagy az is lehet, hogy vízbe fűkként tartják nyilván. Mindenkiről jegyzetet készített, aki csak betette a lábát az Öregek Otthonába. A szolgálatos ápolónőtől megtudta, hogy Laura anyja nem kapott sem levelet sem telefonhívást, amióta a lánya vízbe fulladt, és nem is látogatta meg senki. Mindennap megkérdezte, jött-e telefonhívás, vagy járt-e itt valaki meglátogatni Chloe Grayt. Biztos volt benne, hogy Laura előbb-utóbb idejön, vagy ideküld valakit. Martin figyelt, várt, káromkodott, magában beszélt és bort vedelt, míg a feje egyre duzzadt, mint egy tök. Ahogy a hetek teltek, már mindenhol Laurát látta. Laurát a sarki nagy fa alatt... Laura ült a szobája sarkában. Néha a lány álmában befeküdt az ágyába, feldagadva, bűzölögve, és amikor ő megpróbált szeretkezni vele, a lány csontjai porrá omlottak. Csak villanyfénynél mert elaludni. Várnia kell. Laura el fog jönni. S neki van ideje. 33. Laura nem tudott elaludni, pedig a motelszobája hűvös volt és csendes. Az anyja ott fekszik az utca túloldalán egy keskeny ágyban. Lehet, hogy most is épp a vízbe-fúlt lányáról álmodik. Laura órákig ébren feküdt, aztán jött a hajnali fény, és ő szeretett volna máris felugrani, átrohanni a túloldalra, az anyjához futni, átölelni, a fülébe suttogni, hogy nem halt meg. Ám ilyen korán még nem léphet be az Öregek Otthonába – még nem is hajnalodott. Felkelt, felrakta a szakállát, a bajuszát és lekötötte a melleit. Aztán a szemöldök. A paróka. Ing, nyakkendő, öltöny, zokni, cipő. Amikor a tükörbe pillantott, egy férfi képmása tekintett vissza rá a sárga lámpafényben: Larry Day. A szakállas fiatalember kivitte a bőröndjét, és berakta a kocsija csomagtartójába. A sofőr felőli ajtó kissé nyitva volt. A fiatalember egy pillanatig dermedten nézte. Megnézett minden kocsit a motel parkolójában, aztán átment a túloldalra, és ott is végigjárta az autókat. Furcsa, gondolta Martin az ablakban. Martin töprengve figyelte a szakállas fiatalembert, aki épp a motel irodájába sietett. Valószínűleg kifizetni a számláját. A szakállas fiatalember kijött az irodából, és a közeli éjjel-nappal nyitva tartó étterembe sietett. Martin a szakállát vakargatva figyelte, és ásított. – Nem – mondta a kiszolgálónő a szakállas fiatalembernek. – Nem engedik be az Öregek Otthonába fél nyolcig. Így hát Laura reggelit rendelt, és miközben fogyasztotta, egy újságot olvasgatott. Aztán fizetett, és megindult a sötét országút felé. Martin nézte. Mi az ördög, gondolta. Ráfér egy kis séta, és követi azt a fickót, bárhová megy is. Cipőjébe bújtatta lábait. Laura az országút mellett sétált. Ismert minden emelkedőt a termőföldeken, minden facsoportot, bár azok csak fekete foltok voltak a még feketébb ég előtt. Homok és kavics csikorgott a talpa alatt. Most már gyorsan lépkedett. Martin messze lemaradva követte a szakállas fickót; épphogy csak látta sötét árnyát libegni az útszéli árok mentén. Laura feljutott egy dombtetőre. Feltűnt a farm! Laura halkan felkiáltott, és szaladni kezdett lefelé a régi ösvényen, és hamarosan a beomlott fészerhez ért. Nem volt
szüksége fényre, hogy felismerje a veranda tetejét, melyre annyiszor felmásztak Joe-val. Felismerte a csillagok előtt kirajzolódó alakjáról, akárcsak azt a hatalmas juharfát, melyre nem egyszer átmásztak a tetőről, ha az anyja kiabált utánuk a nappaliból. Két deszkaléc zárta el a veranda ablakát, egy-egy szöggel rögzítették alul-fölül; amikor leszedte őket, könnyű volt benyomni az ablakot, és bemászni a nyíláson. Laura hozott magával gyufát; meggyújtott egy szálat. Anyja ismerős konyhája ugrott elé; egy elhagyatott hely. Emlékek csapongtak a fejében, akár az esti fényre gyűlt lepkék, aztán a gyufa kialudt. Martin megmászta a dombot, új szakállát vakarta. A fickó valószínűleg eltűnt a másik domb mögött, gondolta. Laura lábujjhegyen osont keresztül a sötét csenden. A padlót ujjnyi vastag porréteg fedte; léptei visszhangjai előtte jártak, eljutottak abba a hátsó folyosóba, ahol Joe egykor a hörcsögeit tartotta. Amikor megállt a nappali ajtajánál, nem hallott semmit, csak a sötét, áporodott csend vette körül. Valami kaparászott a falban Laura közelében. Egy egér most fordul a másik oldalára? Martin lenézett a dombtetőről. Éles kanyar ívelt valamivel távolabb. A szakállas fickó sehol sem látszott. Laura emlékezett rá, hogy amikor itt laktak, akkor erdeifenyő ágak zárták el az ablakot. A ház mindig is sötét volt, még a nyári délutánokon is, amikor odakinn a búzatáblák elkenődtek és összemosódtak a hőségben, mintha saját maguk vízi tükörképei lennének. Az emeletre vezető lépcsők recsegtek Laura lába alatt. Mindegyik lépcsőfok más hangot adott, és ő mindegyiket ismerte. A fenti folyosó keskeny volt és fekete, de már közeledett a hajnal – első fénye bevilágított a hálószoba táblái között. A hálószoba fala hideg és nyirkos tapintású volt. Laura látta az olcsó gyerekíróasztalt az egyik sarokban; könnyek szöktek a szemébe. Kihúzott egy kicsi, keskeny fiókot. Üres volt, ám ő teljesen kihúzta, és bepillantott mögé. Gyufát gyújtott, és a halvány fénynél látta, hogy van valami a benti végében. Mielőtt a gyufa kialudt volna, sikerült kihalásznia a gyűrött borítékot. Kicsi volt, egy használt boríték sarka, amiben egykor ő és az anyja vetőmagokat tároltak. Ez a darabka is kissé kidudorodott; zsebre vágta. A gyufaláng szaga terjengett a levegőben. Martin elment a kanyarig az egyre növekvő fényben. Nem látott senkit; az országút és környéke kihalt volt, ameddig ellátott. – Az ördögbe is! – mondta Martin. Megállt, és körülnézett. Laura bejárta a többi hálószobát is, aztán lement a földszintre. Volt valaha egy sor kampó a folyosón a konyha mellett, amit fogasként használtak. Odanyúlt, de most már nyomukat sem lelte. Ragyogó fény szivárgott ki az étkezőszoba ajtaja alól. Laura benyitott. Ez a szoba nem volt sem üres, sem sötét – olyan volt, akár egy színpad, egy szoba a szobán belül, melybe betódult a fény; ablakait nem fedték sötét táblák, csak szélfogó fenyőgallyak; tűleveleik dértől csillogtak. – Az ördögbe is! – sziszegte Martin. Megállt, megfordult, és visszafelé indult. Sáros szekérút vezetett egy fáktól körülvett tanyaház felé. Elhagyatottnak tűnt. Martin a ház felé indult. A szekérúton egy férfi cipőjének friss nyomait fedezte fel. Laura tett egy lépést befelé. Gyerekként itt játszott, ennek a szobának a közepén. Makkhüvelyek sorakoztak narancshéjon meg konzervdobozból kivágott serpenyők álltak a papírból készített sütőn. Az evőeszközöket apró gallyacskák helyettesítették. Az ágy két doboz közé beékelt vatta volt. Két viharvert baba hevert az ágyban; egyiknek csukva volt a szeme; ám a másik éber pillantással meredt maga elé. Laura majdnem elmosolyodott. Bármelyik kicsi tanyasi gyerek csinálhatott magának egy játékházat a szoba közepén; távol a lemállott vakolatú falaktól, a pókhálóktól, és a szélfogóként szolgáló fenyőágaktól. A hajnali fény megtöltötte a makkcsészéket, a konzerv-serpenyőket, és azt a játék-könyvespolcot, amin újságpapírdarabkák
helyettesítették a könyveket. Martin beért a tanya udvarába, és látta a veranda roskadozó tetejét, egy juharfát meg deszkákat az ajtón és az ablakokon. Körüljárta a házat a gazos füvön, és végül az északi oldalon egy olyan ablakhoz ért, amit nem fedett tábla, csak fenyőágak. Martin elfordult, és ment tovább. A hátsó verandán az ablakról lefeszítették a léceket, és az ablak nyitva állt; be kellene mászni, körülnézni. Egy madár olyan közel rikkantotta el magát, hogy Martin megfordult, és a távoli dombtető felé pillantott. A nap ragyogó, sárga sugarai simogatták a lágyan ringó búzatáblát. Martin ásított, és érezte, milyen fáradt. Már aludnia kellene. Az a szakállas fickó biztos valami ösvényen ment tovább, vagy átvágott a búzatáblán. Az étkezőben Laura felemelt egy játszási könyvet, és elmosolyodott. Martin odakinn megindult az országút mentén a város felé. Amikor Laura kimászott a hátsó veranda ablakán, és visszarakta a deszkákat maga után, Martin már csak egy fekete foltnak látszott az úton; és még ez a folt is eltűnt, mire Laura megindult az országút felé. Laura visszasietett a motelhez; a fiatalember visszatért hajnali sétájáról. Hét negyvenkor átment az út túloldalára, és belépett az Öregek Otthonába. Már az ajtóban jellegzetes kórházi szag csapta meg; a hely nem változott. Laura elment az ügyeletes nővér asztala előtt, és az ajtókra ragasztott névtáblákat figyelte. Az egyiken ez állt: „Chloe Gray", és alatta: „Lila Rainey". – Lila Rainey régi barátja vagyok – mondta a fiatalember az íróasztalnál ülő nővérnek. – Szeretnék vele találkozni, mielőtt továbbutazok. Lehetne ilyen korán? A nővér a kartonokat nézegette. – Még nem kezdték el fürdetni – mondta. Ifjú volt, és melegen mosolygott a szakállas fiatalemberre. – Ezen a folyosón, a második ajtó balra. A Napfényszoba. A sötét fiatalember megindult a folyosón, és benyitott a Napfény-szobába, melynek két ágya fölött a névtáblákon ez állt kék pasztellkrétával, vörös X-ekkel keretezve: „Lila Rainey", és a másikon zöld krétával, sárga margarétás keretben: „Chloe Gray". Chloe Gray ágya üres volt. – Gyerünk, Marie! – harsogta egy nővér a folyosóról. – Ideje fürödni! – Hallja? Állandóan kiabálnak velünk, mintha süketek lennénk. – Reszelős, vékony hang ijesztette meg Laurát. Az anyja ágya melletti ágyon egy paplannal letakart halom hevert, és ez a halom kezdett most fészkelődni. – Mondhatja nekik az ember, hogy ő gyilkos, elismételheti akár kétszer is... oda se figyelnek. – A paplan megrándult. – Azt hiszik, süket vagyok meg hülye. – Hello! – mondta a szakállas fiatalember. – Hello! – köszönt vissza a paplan papírvékony hangon. – Éreztem, hogy bejött valaki. Maga legalább nem üvöltözik. Lila Rainey vagyok, és elegem van az üvöltözésből. Hallotta volna a férjemet. No meg Roke Pritchert. – Egyedül van itt? – kérdezte Laura mély hangon. – Csak most – sipította a vékony hang. – Chloe-t épp fürdetik. Laura odalépett az ágyhoz, elhúzta a paplant, és egy apró öregasszonyt látott felfelé bámulni. – Lefogadom, hogy nem ismer meg – mondta Laura. – Egyfolytában le vagyok takarva – mondta Lila. – Tegnap raktak át ide, és már azt hittem, betakarva kell leélnem az életemet. Nem, nem emlékszem magára. Lila Rainey olyan könnyű és vézna volt, mint egy papírsárkány. Amikor a férfi felemelte, és a párnára támasztotta, ott feküdt mozdulatlanul fehér hajjal és méltatlankodó fekete szemmel. – Alaposan megváltoztam – mondta Laura. – Kíváncsi vagyok, kitalálja-e, honnan ismerjük egymást? – Des Moinesból? – Úgy van! Én vagyok az a kis szomszéd kölyök, akinek csokit adott.
– A Browning családból? – Úgy van! Jimmy vagyok, a legfiatalabb sarj. – Nem emlékszem – mondta Lila. – De mindig is szerettem a kölyköket. Nekem sosem volt gyerekem... csak egyszer. A lányom, az örökösöm. Jimmy Browning az ablakhoz lépett, kinézett a parkolóra és a szemközti motelre. Egy idő múlva megkérdezte elmélyített férfihangján: – Ki volt az a Roke Pritcher? – Egy erőszakos fráter – közölte Lila. Jimmy Browning leült az idős asszony ágya szélére, és érezte, hogy levendulaillat lengi körül a jellegzetes kórházi szagok között; vizelet, padlóviasz, és a legutóbbi (vagy épp a következő) étel szaga. – Undok alak lehetett – mondta Laura, hogy beszéltesse Lilát. Így az ablakon át látta, kik jönnek be, és az ajtót is szemmel tarthatta. Martintól tartott; és izzadt a férfiszőrzet és a férfiruha alatt. – Ha nő lenne, máshogy vélekedne – jegyezte meg Lila. – Roke-ot valósággal körüldongták a hölgyek. Csak bement a városba, kivillantotta a hófehér fogsorát, és a nők a lába elé borultak. Aljas egy alak volt már akkor is, amikor összevizelte az első pelenkáját. Éles, fehér foga volt, és hogy tudott nevetni, amikor belenyomta egy osztálytársa arcát a kavicsba az iskolából hazafelé menet. Én aztán igazán jól ismertem Roke Pritchert. Szegények voltunk, és még tizenhat sem voltam, amikor Roke Pritcher felvett szakácsnőnek a házába... Agglegény volt. Biztos hamarosan visszahozzák az anyját, gondolta Laura. Nem tudta levenni a tekintetét az ablakról. Martint leste. – És aztán? – kérdezte. Lila ujjai csak papírszerű bőrrel fedett csontok és ízületek voltak; a paplan varrásait csipkedték. – Roke nagyobb volt mint én, és egy napon letepert. Kimenőt adott a többieknek, és letepert. Teherbe estem. A legrosszabb az volt az egészben, hogy az ismerőseim ezt természetesnek vették. Roke akart engem, feleségül akart venni, együtt élhettünk volna egy jó farmon, és ennél mi többet kívánhattam volna? – Ragyogó fekete szemét a fiatalemberre vetette, aki nem bírt megülni, hanem fel-alá járkált az ablak és az ajtó között, aztán vissza az ágyhoz. – Maga nem is figyel! Maguk férfiak egymás között megbeszélik, milyenek a nők, de valójában sohasem hallgatják meg a mondanivalójukat, hogy megismerjék őket. Becsukódnak előttünk, mint a kagylók. Laura nem szólt semmit. Nem volt mit mondania. Lila ragyogó, fekete szeme a tévékészülékre villant. Egy négylevelű lóherét és zöld manócskákat ábrázoló üdvözlőlap volt a tévé tetején egy fénykép mellett, melyről egy kutyás nő mosolygott le. Ha megjön az, anyja, hogy beszéljen vele? Állítólag nem is ismeri, ő Lila Rainey-hez jött. – Rögtön – hallatszott egy nővér harsány hangja. Egy vézna öregembert tolt végig a folyosón tolószékben. – Finom kalács és tejeskávé vár ránk az ebédlőben. – Az az öreg utálja a tejeskávét meg a kalácsot – súgta Lila sokat tudóan. – Sosem eszi meg. Mindjárt bepisil a folyosón. Csak figyelje meg! Bezárkóznak előttünk. Nem hallgatnak meg bennünket. A tolószék kerekeinek nyikorgása elhalkult. Laura Martin hangja után hallgatózott, miközben összehúzta magát a férfiruhában és az álszakállban. – Le kellett mondanom a gyerekről, vagy hozzámenni Roke-hoz – mondta Lila. – Egy fűszeres felesége lettem, akivel Des Moinesben találkoztam évekkel később, de sosem lett még egy gyerekem. Öreg keze folyamatosan csipkedte a paplan varrását. Könnycsepp gördült le ráncain, és a sötét szem felhőssé vált. – Ott kellett hagynom a kislányomat a csapdában, hogy én kiszabadulhassak. Mint amikor egy róka lerágja a lábát. – Gyerünk, gyerünk, Lila! – mondta egy nagyhangú nővér, aki belépett a szobába. –
Ideje tisztálkodni. A vendéged majd megvár. – Rámosolygott a szakállas fiatalemberre, és kitakarta Lilát. Lila túl rövid volt ahhoz, hogy kitöltse a kórházi hálóinget; olyan volt, mintha a hálóing is az ágy része lenne. – Már megyünk is – mondta az ápolónő, és felnyalábolta Lilát. Lila a fiatalemberre pillantott. – A lányom volt és az örökösöm. – Már megyünk is – ismételte az ápolónő, és belerakta az öregasszony testét a tolószékbe. Lila nagy orra és ősz kontya eltűnt az ápolónő derekánál, de a ragyogó szempár kikukkantott a szakállas fiatalemberre. – Gyilkosságot követtem el... kettőt is... és senkit sem érdekel! – sziszegte. – Látja? – Húzzuk fel a csinos kis rózsaszín papucsunkat – duruzsolta az ápolónő, és letérdelt az ágy mellett. – Gyilkos vagyok! – kiáltotta Lila a tőle alig pár centire lévő ápolónő fülébe. – Már kész is vagyunk – mondta a nővér, és felkelt. – Hamarosan visszahozom Lilát. Megvárhatja itt is, vagy az étkezdében – mondta a fiatalembernek. Lila szeme csillogott. Kitolták a szobából, de az ajtóból még visszasúgta: – Látja? Meg sem hallgatnak! 34. Laura az ablaknál állt, amikor visszahozták Chloe Grayt a fürdetésből. Két nővér befektette a tolószékből az ágyába, betakarták, és a szakállas fiatalemberre mosolyogtak. – Egy fiatalember van itt, aki Lilára vár, Clo – mondta az egyik nővér hangos, derűs hangon. A fiatalember megvárta, míg távoznak, aztán halkan becsukta az ajtót. Laura odalépett az anyja ágyához. A paplan úgy nézett ki, akár egy virágoskert – pipacsok, nárciszok, és zöld levélminták voltak rajta. Anyja szeme csukva volt, és olyan csendben feküdt, mintha meghalt volna. A párnán nyugvó arc ugyanolyan szürkének tűnt, mint a haj körülötte. Lélegzett. Könnyek szöktek Laura szemébe. – Sokat küszködtél, mama – suttogta halkan. – Mindig is küszködtél, ugye, emlékszel? – Itt volt előtte az anyja arca, az ismerős keze, és minden eltelt év. – Óh, mama! – suttogta. – Ne ijedj meg! Az anyja megrándult. Szeme kinyílt, és vakon bámult felfelé. – Én vagyok az, mama – suttogta Laura. Megsimogatta anyja vékony haját a párnán, és megragadta az aszott kezet, aminek egy sebhely éktelenkedett a hüvelykje és a csuklója között. – Én vagyok az, Laura. A vak szemből semmilyen érzelmet nem lehetett kiolvasni, a kéz mozdulatlanul pihent Laura kezében. – Értesítettek róla, hogy eltűntem... vízbe fúltam? A sebhely a kézen – Laurának eszébe jutott, hogy anyja betört egy ablakot, és egy szőnyeget rakott az üvegcserepekre, úgy mentette ki a kicsi Joe-t és Laurát a tűzből, melynek füstje már fojtogatta őket. – Emlékszel a tűzre Ronald bácsinál? Ott szerezted ezt a sebhelyet, amikor kimentetted Joe-t meg engem... Óh, mama... A kéz még mindig mozdulatlanul pihent Laura kezében, mintha tulajdonosa már nem emlékezne semmire, amiről Laura beszélt. Laura zokogni kezdett. – Emlékszel a farsangi ruhámra, amit te varrtál mindenféle rongyokból? Rózsának öltöztem. Valaki azonban leöntött forró csokoládéval a bulin, és a foltot soha többé nem
tudtuk kimosni belőle. Anyja vak szeme semmit sem árult el. A kéz még mindig mozdulatlan volt. A másik kéz megmozdult egy kissé a takarón, de ez volt minden. – Mama – suttogta Laura a fülébe. – Mama... Laura vagyok. Hát nem érzed? – A hajához emelte a sebhelyes kezet, ám ez a haj nem a sajátja volt; paróka. És szakáll borította az arcát. Csak anyja folyamatos légzése árulta el, hogy él. Laura kezét anyja teste köré fonta, szorosan magához ölelte, arcát anyja jól ismert szagú hajába fúrta, és sírva fakadt. – Laura vagyok... mama – suttogta. – Eljöttem... Anyja felsóhajtott, és megszólalt. Hangja olyan halk volt, hogy még suttogásnak sem lehetett nevezni. Szája száraz volt, és csak nehezen formált szavakat. – Laura meghalt. – Nem ismered meg a hangom? Én intéztem úgy, hogy halottnak higgyenek. – Laura halott – suttogta az anyja. – Nem vagyok az! Eljöttem hozzád, amint tudtam! – Azt mondták, egy vitorlásról beleesett a Manhasset-öbölbe. – Vak szemek meredtek a mennyezetre; amikor Laura felültette az anyját, az egy szót sem szólt. Puhán lélegzett, alig mozgott mellén a takaró. Laura a csukott ajtóra meredt. Egy nővér bármelyik pillanatban beléphet. Vagy Martin. – Mama... képtelen voltam Martinnal élni. Megpróbáltam. Most bujkálok előle. Halottnak hisz. – Laura is vízbe fulladt, mint Joe – suttogta az anyja. Vézna ujjai a paplan virágmintái között vándoroltak. – Sosem mondtam el neked, hogy Martin vert engem. Eltörte az egyik lábujjamat, és amikor hozzád menekültem, utánam jött, rám törte az ajtót, lelökött a lépcsőn, és eltörte a kezem. – Laura felzokogott. – Rettegek tőle, mama. Fegyvere van, és azt mondta, megöl, ha valaha is elhagyom, és megöli azt a férfit is, akivel együtt tál ál. – Laura megpróbálta kimenteni Joe-t – suttogta az anyja –, de nem sikerült neki, és azóta nem ment bele vízbe. Tudom. Könnyek patakzottak Laura szeméből, zokogott, eszébe jutott, mennyire sikoltozott. Úgy érezte, a part homokja hozzáragadt, amikor kimászott a vízből. Lámpák gyulladtak a parti fényekben a sikoltásaira, és csónakok indultak ki a holdfényes öbölbe. Az apja arca derengett fel előtte; a komor rendőré és az ázott, reszkető tizenkét éves lányé. – Miért nem mondtad meg nekem, hogy tudod, mama? Én nem mondtam el soha senkinek. Megpróbáltam kimenteni Joe-t... – Laura próbálta. Tudtam, hogy megpróbálta. De nem beszéltünk róla. Sohasem hoztuk szóba. Az anyja hangja olyan erőtlen volt; Laura ott álldogált mellette. – Rávett, hogy ússzunk át Banktonba, és neki előtte tüdőgyulladása volt, emlékszel? Félúton jártunk, amikor felsikoltott, hogy nem kap levegőt, és amikor mellé értem, úgy kapaszkodott belém, hogy engem is lehúzott. Ki kellett szabadulnom a szorításából, és ha-hagytam, hogy le-lemerüljön... – Laura zokogott, arcát az anyja arcához szorította. Az idős test alá fúrta karjait, és erősen szorította magához. Egy időre rá anyja keze megmozdult, és kitapintotta a haját, a szakállát. Laura nem mozdult, könnyei anyja párnáját áztatták. – Laura? – Mama! – Laura egyszerre sírt és nevetett. – Férfinek öltöztem, mama – suttogta. – Hogy Martin ne ismerjen fel. Járt már itt? – Laura – suttogta az anyja. f – Jöttem hozzád olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Új életet kezdtem egy olyan helyen, ahol Martin nem találhat rám. Rettegek tőle, mama. Ne áruld el neki, hogy itt
jártam. Vajon keresett már itt? Vagy csak telefonon kérdezte meg, hogy volt-e látogatód, leveled vagy telefonod? – Azt hittem, meghaltál. Laura! – Anyja szeme sarkából könnyek kezdtek potyogni a párnára. Egy idő múlva sikerült megszólalnia. – Nem. Nem járt itt senki. Nem hívott fel senki. Laura megszorította anyja vékony kezét. – Amint lehetőségem lesz rá, elviszlek innen, és velem fogsz lakni. – Nem akartam a terhedre lenni, sem a férjedére. – De most már szabad vagyok. – Laura! Laura! – ismételgette a nevét az anyja újra és újra. – Laura! Senkinek sem fogom elmondani! – Attól félek, hogy Martin itt fog keresni, ha megsejti, hogy nem haltam meg. És nekem nincs pénzem. Ezért tartott olyan sokáig, hogy felkeresselek. Azt mondtam, Lila Rainey-hez jöttem, nem hozzád. Ne feledd... neked semmilyen látogatód nem volt! Martin azt hiszi, meghaltam, mama. Továbbra is ezt kell hinnie. Azt mondta, megöl, ha ismét elhagyom. Anyja keze erősen szorította a Lauráét. – Rohadék – mondta az anyja. – Mindig is tudtam, hogy egy rohadék. – Emlékszel, amikor még Joe is velünk volt? Emlékszel, milyen zöldséges kertünk volt, és mennyi befőttet raktunk el? Én gyűjtöttem neked a befőttesüveg fedeleket, emlékszel? És a főznivaló kukoricánk... a miénk volt a legfinomabb az egész városban. Van egy kertem, egy egész kertem! – Ez tényleg te vagy! – Csodaszép paplanod van. Tudtad? Pipacsok és nárciszok díszítik – mondta Laura. – Emlékszel, hogy Montrose-ban egy teljes asztalon csak fokföldi ibolyákat neveltem? Nem volt hátsó kertünk, és Martin azt nem engedte meg, hogy virágokat ültessek az előkertbe, de én még abban a pokoli időszakban is ültettem ibolyákat, amilyeneket együtt neveltünk... Alkony Hercegnőjét, Gránátalmát, Szaturnuszt és Őszi Mézet... és én akkor is neveltem őket! – Te vagy az, Laura. – Most már mennem kell, mert nagyon félek. De nehogy azt hidd, hogy csak álmodtál, mama. Nézd, itt hagyom ezt az olcsó gyűrűt, ami az ujjamon van. Tartsd mindig a kezeden. Valahányszor azt hiszed, hogy csak álmodban jelentem meg, csak meg kell tapintanod ezt a gyűrűt, és tudni fogod, hogy Laura él és hamarosan elvisz innen, ha majd sikerül egy jó könyvtárosi munkát szereznie valahol. A tölgyet ábrázoló, férfi pecsétgyűrű csak anyja hüvelykujjára volt jó. Anyja összezárta az ujjait, úgy lehelte: – Nem haltál meg. Nem fulladtál vízbe! – De nem ám! – mondta Laura. – Ezt mondogasd, valahányszor kitapintod a gyűrűt. Jól bánnak itt veled? – Felemelte az anyja takaróját. A kórházi hálóing tiszta volt, akárcsak a lepedő. Laura felhúzta a hálóinget; nem látott fekvési sebhelyeket. Anyja műanyag pelenkát viselt; száraz volt. – Igen – lehelte az anyja. – Gondoskodnak rólam. Laura megigazította anyja könnyű testét, kisimította alatta a lepedőt, és betakarta a virágmintás paplannal. Megsimogatta anyja hosszú, ősz haját. Egy ápolónő nyitott be, és azt látta, hogy a fekete szakállas fiatalember Chloe Gray fölé hajolva könnyezik. Becsukta az ajtót. Laura még egyszer megszorította anyja vékony ujjait. – Laura! Azt hittem, nem vagy többé. Azt hittem, most már senki sem törődik velem. Nem látogat meg senki. Laura megtörölte anyja nedves szemét, és anyja megragadta a kezét. – Mennem kell! – motyogta Laura. – Nagy szerencsém volt, hogy sikerült kettesben
lennem veled. Egy kellemes kis lakást bérelek egy kisvárosban, és ott kell maradnom addig, míg Martin meg nem bizonyosodik róla, hogy meghaltam. Van munkám. Nem kell féltened. – Nem kell – ismételte az anyja. – Hiszen élsz. – Megint sírva fakadt. – Ott a gyűrűm az ujjadon, nem haltam meg. Saját nevemen nem írhatok neked, de ha Larry Daytől kapsz levelet, tudd, hogy én vagyok az. Nem felejted el, hogy mostantól kezdve számos levelet kapsz majd Larry Daytől, és csak te fogod tudni, hogy Laura Gray írja őket? – Igen – suttogta az anyja. – Larry Day. – Én vagyok az – ismételte Laura. – Ne felejtsd el! És ne mondd el senkinek, hogy itt jártam. Mert ha Martin valahogy megtudja, megkeres és megöl. – Légy óvatos! – suttogta az anyja, és nem akarta elengedni Laura kezét. – Tőlem nem tudja meg senki. – Viszlát! – motyogta Laura. – Ismét eljövök, amint tudok. Szerettem volna, ha nem hiszed azt, hogy vízbe fulladtam, de nem tudtam mit tenni. – Nem számít. Most már nem számít. Laura az ablakhoz lépett, lepillantott az utcára, aztán anyja pipacsos, nárciszos paplanja fölé hajolt. – Még ma este feladok neked egy levelet – suttogta a párnán fekvő, fakó arcnak. – Számíthatsz rá. Holnap vagy holnapután megkapod. Egy távoli rokonodként fogom aláírni, de az én levelem lesz. Laura fog írni neked. Viszlát, te drága... – Laura megsimogatta az anyja haját és megcsókolta az arcát. – Viszlát! – suttogta az anyja, és visszapuszilta. Vak szemét a mennyezet felé fordította; ujjai a virágmintás paplant markolászták. – Viszlát, én Laurám! A sötét szakállas fiatalember kilépett Chloe Gray szobájából, és majdnem beleütközött Lila Rainey tolószékébe. Megállt, és letérdelt a szék mellé a folyosón. A nővér az íróasztal mögül odapillantott. Jő külsejű férfi, csak egy kicsit alacsony, gondolta. Szép öltönye van. – Nem maradhatok tovább, Lila – mondta, és megfogta az idős asszony kezét, mely olyan könnyű és száraz volt, mint a fenyőfa. A fiatalember végigpillantott a folyosón, mintha keresne valakit. – De megpróbálok eljönni máskor is. Mi lett Roke-kal? Lila fekete szeme rámeredt a fiatalemberre. – Egyszer kettesben maradtam Roke-kal a disznóólban... és Roke az ól felső deszkáján állt... a deszka véletlenül megbillent, Roke leesett, és a feje szétcsattant, mint egy pompás, érett tök. – Aha – mondta a Lila mellett térdelő fiatalember. – Azt hitték, megszakad a szívem, amikor megtalálták a maradványait, már amennyit a disznók meghagytak Roke Pritcherből – mondta Lila, és a szeme feketén parázslott ráncos arcában. Egy fehér köpenyes ápolónő sietett a fiatalember segítségére. – Már megint a történetedet meséled, Lila? – mondta kedvesen. A fiatalember felegyenesedett, megismételte, hogy alkalomadtán majd megint eljön, és elköszönt. – Senki sem hallgat meg! – üvöltötte utána Lila. Odakinn hűvös volt, és az éjszakai dér még látszott a füvön. Laura elsietett két takarítónő mellett, akik épp a szennyeskocsit tolták fel egy rámpán. A kocsijához sietett. A sofőr felöli ajtót nem tudta bezárni, amikor reggel berakta a bőröndjét. Nem záródik. Laura kifordult a parkolóból, és az országút felé kanyarodott. Csak amikor már mérföldekre maga mögött hagyta Fredsburgöt, tudta lefejteni szorító ujjait a kormányról. Beleszagolt az édes, nyári reggeli levegőbe, és nagy sóhajtással mély levegőt vett. Az ápolónő visszafektette Lila Rainey-t az ágyába. A Craigie Court Öregek Otthonának szép csillogó, fehér folyosója volt, amit egy öregember minden reggel felfényezett. Fran, a magas, sovány nővér figyelte, mint csúszkál a fényezővel. Vezette a páciensek kartonjait, szortírozta a postát, és egész
reggel ásítozott. Amikor Martin fél tizenkettőkor megérkezett, Fran furcsa pillantást vetett rá. Mindannyian furcsán néztek Mr. Bakerre, aki Chloe barátjának mondta magát, de sohasem nézett be hozzá, és sohasem akarta elhinni, hogy Chloe-nak aznap sem jött látogatója. Egy héttel ezelőtt, amikor először jött, az arca még csak borostás volt, de mostanra alaposan megnőtt a szakálla, és sötétszőke volt, nem olyan, mint a haja. „Nincs értelme szólni Chloe-nak Mr. Bakerről", jegyezte meg egyszer az éjszakás nővér. „Két hete jár már ide, de Chloe-hoz még csak be sem kukkant." „Pénz lehet a dologban", felelte akkor Fran. „Az örökséggel lehet kapcsolatban." Az éjszakás nővér szerint Mr. Baker valami őrült lehet. – Jó reggelt! – köszönt Fran Mr. Bakernek. – Senki sem látogatta meg Chloe Grayt tegnap délután óta, igaz? – kérdezte Mr. Baker. Mindig ezt mondta, nap nap után. – Nem, de járt itt egy fiatalember ma reggel, aki valószínűleg ismerhette. Lila Rainey-hez jött látogatóba, de hosszan beszélgetett Chloe-val is, és ő olyan boldognak tűnik azóta. Egy körülbelül harmincéves, alacsony termetű fiatalember, sötét szakállal. Néhány órája távozott. – Mit csinált? – üvöltötte Mr. Baker. Fran egy lépést hátrált. – Néhány órája távozott – ismételte. – Nem szólt neki, hogy beszélni akarok vele? – Nem – hebegte Fran. – Ő nem Chloe-hoz jött, hanem... Mr. Baker elrohant az amatőr festmények mellett, a minden nap más virágot ábrázoló nagy naptár mellett, és majdnem fellökte Mr. Maunders tolókocsiját az ivókútnál. Fekete cipőnyoma ott maradt a padlón. Az ajtó lassan zárult be a kirontó férfi mögött. – Hát ez... – nyögte Fran; – Őrült – jegyezte meg egy ápolónő, aki egy villanyborotvát vitt Mr. Maundersnek, és most megállt az íróasztal mellett. – Mit mondtál neki? – Csak annyit, hogy egy szakállas fiatalember járt itt Lila Rainey-nél kora reggel. – Őrült – közölte az ápolónő, és kifelé nézett az ablakon. – Összevissza rohangál a motel parkolójában. – Sosem ment be Chloe-hoz, ugye? – kérdezte Fran. – Nem. Most meg elhajt... azt nézd meg... alaposan átlépi a megengedett sebességet! – Őrült – vélte Fran is. Martin alig látta az utat és a várost. Egy kék kocsit keresett. A szeme előtt látta az alacsony, szakállas fiatalembert, ahogy tegnap este kiszáll belőle. Csak egy országút vezet ki a városból, – A kék kocsi... a kék kocsi... az a fekete szakállas, alacsony fickó – motyogta magában, és a szembejövő sávban hajtott, mivel nem látott semmit, csak a lelki szemei előtt táncoló kék kocsit. – Őt követtem reggel ahhoz az elhagyott tanyaházhoz. Az országúthoz ért, és még csak nem is lassított a kereszteződésnél. Ha az a fickó már elment, akkor már úgysem éri utol. De ha elidőzött a városban még egy darabig... Martin fel-alá hajtott, benézett minden parkolóba és nyitott garázsba, keresve az iowai rendszámú kék autót. Végül megállt a város határában. Igaz, hogy nem találkozott a szakállas fickóval, de legalább tudja, hogy kicsoda. Előhúzta a jegyzetfüzetét a nadrágzsebből. „Benjamin Woodward, 2309 Tremont Street, Cedar Falls, Iowa 50613". 35. Laura egy Fredsburgtől negyven mérföldnyire lévő kisvárosban adta fel az első levelet Chloe Graynek. Anyja másnapra már meg is kapja. Miközben a hosszú mérföldek elmaradtak mögötte, Laura magában dúdolgatott, és arra gondolt, hogy az anyja most
már biztosan tudja, hogy a lánya életben van. Egyvalaki tudja, hogy Laura Gray létezik. Laura a nebraskai határ közelében megállt egy étteremnél. A kiszolgálónő barátságos külsejű, hálóval lefogatott, őszes hajú, idős hölgy volt. – Kap öt dollárt, ha hetente felad ezekből a levelekből egyet az anyámnak – mondta neki Laura elmélyített hangján. – Azt szeretném, hogy nebraskai pecsét legyen rajta, a régi szép idők kedvéért. A pincérnő megígérte, hogy minden héten fel fog adni egy levelet, és őszintén mondta, hogy nagyon kedves fiú az, aki így törődik az anyjával. Amikor ebéd után elköszönt, az idős hölgy kikísérte az ajtóba, és hosszan integetett utána. Hajnali kettőre járt az idő, amikor Laura befordult a mellékúton, és begördült Ben régi garázsába. A hátsó udvar füvén dér csillogott. Banán nyávogva ugrált felé hosszú lábaival. Bennek volt kulcsa a konyha felőli bejárathoz. Amikor Laura felkapcsolta a villanyt a konyhában, egy üzenetet talált az asztalon: „A reggelid a hűtőben. Üdv itthon." Kinyitotta a hűtő ajtaját. Sütemények, tej, kakaós kalács, narancslé és tojások sorakoztak a hideg fényben. – Ben – mondta Banánnak, behunyta a szemét, és maga előtt látta a férfit, ahogy az ott ül meztelenül az ágya szélén, ökölbe szorított kézzel, halvány utcai fény dereng haragos arcán. Martin nem járt Fredsburgben – halottnak hiszi. Túl szabadnak, túl boldognak érezte magát ahhoz, hogy aludni tudjon. Lehet, hogy végleg biztonságban van? Most már szabadon járhat Bennel... talán még szerelmes is lehet... Forró zuhany, aztán sütemények és tej. Banán az egyik konyhaszékben ült, és pislogott, amikor a fürdőszobából egy nő lépett ki a férfi helyett. Laura eldugta a szakállt, a bajuszt, a szemöldököt, a kötszert az öltözőszekrénye fiókjának aljára, és elrakta a férfiruhát. – Meglátogattam az anyámat! – közölte Laura Banánnal. – Tudja, hogy élek! Amint Laura leült az asztalhoz, Banán egyből az ölébe telepedett, és hamarosan csupa morzsa lett. Ben a szomszédban alszik. Valószínűleg összekuporodva, arcát eltakarják a karjai és vörösesszőke fürtjei. Több mint öt hete már... Elég biztonságban van ahhoz, hogy egy férfivel mutatkozzon, feladva a bujkálást? Laura ásított, letette Banánt, ágyba bújt, és azon nyomban elaludt. Telefoncsengésre ébredt. Kibotorkált a nappaliba, és felvette. – Ellen vagyok – suttogta egy elhaló hang a fülébe. – Igen. Tessék, Ellen? – Ellen vagyok. – A suttogásba mintha egy kis zokogás is vegyült volna. – Ide tudna jönni dr. Channing-hez? Felhívtak Waterloo-ból. A nagynéném szörnyen beteg, és nincs más hozzátartozója, csak én. Rendelek egy taxit. Azonnal indulnom kell hozzá. – Ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok – felelte Laura. Még egy hüppögés hallatszott, aztán a vonal megszakadt. Laura kirakta Banánt, bepakolt pár ruhadarabot egy reklámszatyorba, inget húzott, nadrágot, tornacipőt, és futni kezdett a Tremonton, a Tizennyolcadik utcán és a Clay Streeten. Dr. Channing házában sötét volt, csak Ellen szobájából szivárgott ki fény. Laura csendesen nyitotta és zárta a konyhaajtót, egy pillanatra megtorpant a sötétben és hallgatózott. Valaki sírt odafönn, halkan de folyamatosan zokogott. Laura tudta, melyik Ellen szobája. Felsietett a nedvesnek tűnő falépcsőn. – Ellen? – szólt be, és kopogott. Nem kapott választ. A fürdőszoba kulcslyukán keresztül fény szivárgott a folyosóra. – Ellen? – ismételte halkan, és oda is bekopogott. Senki sem felelt. Résnyire nyitotta az ajtót, és vért látott a mozaiklapokon. A padló és a lefolyó csurom vér volt; Ellen lába úgyszintén. Azonban úgy tűnt, mintha a lány fehér arcában egy cseppnyi vér sem lenne. A padlón feküdt, feje a zuhanyzó küszöbén nyugodott.
– Ellen! – kiáltotta Laura. – Óh, Ellen! Letérdelt mellé. Ellen egy csomag törülközőt tartott a karjában. – Óh, te szegény! – suttogta Laura, és megsimogatta Ellen nedves, barna fürtjeit, – Mi történt? Csurom vér vagy... Ismét végignézett a helyiségen, Ellen lábán. Fel bírja emelni és az ágyhoz cipelni? Valami mozgott az Ellen karjában lévő törülközőben. Felnyávogott, akár egy kiscica. Ellen szeméből könnyek csordultak ki. Félrehúzta a törülköző sarkát, és Laura egy apró, vörös arcocskát pillantott meg. És az arc mellett egy elképzelhetetlenül kicsi emberi kéz szorult ökölbe, aztán kinyújtotta az ujjait. – Kislány – nyöszörögte Ellen. Laura rámeredt Ellen sötét szemére. – A tied? – Már nem magázta. – A te gyereked? Ellen rámeredt. – El fogsz árulni – mondta. – Nem tudtam kórházba menni... olyan hirtelen történt. És te el fogsz árulni. – Könnyei a törülközőbe bugyolált kicsire hullottak, és az nyávogni kezdett, – Nem, de-dehogyis! – mondta Laura, dadogva a megdöbbenésből. – Nagyon jól értek a titkolózáshoz. De te rendben vagy? És ő... – Elvágtam a köldökzsinórt – mondta Ellen. – Azt hiszem, nem lesz baj. Remek kislány. A baba a kezét mozgatta, és nyávogva sírt. – Apám nem tudhatja meg – zokogott Ellen. – Megint el fogja hagyni az anyámat..! – Senki sem fogja megtudni – jelentette ki Laura. – Figyelj! A nevem Ellen Dehlstrom. Stoppolni akartam az út mellett, hogy Cedar Fallson át munkába menjek. Te találtál rám és hívtál taxit... ezt kell mondanod, ha valaki a kórházban rájön, hogy honnan jöttem és idetelefonál. – Jól van – felelte Laura. – Ellen Dehlstrom. – Telefonálnál taxién? Dr. Channing nem fogja meghallani, a légkondicionáló működik. A kórházban nem tudják majd meg, hogy bármi közöm is van Cedar Fallshoz, odahívatom velük a nagynénémet. Azonnal oda fog jönni. Majd ő elintéz mindent. – Telefonálok – mondta Laura. – Rögtön jövök. – Rendelt egy taxit, aztán visszasietett. Ellen az oldalára dőlve próbálta egy ronggyal felmosni a vért. – Hagyd! – kiáltotta Laura. Ahogy a kövér, közönyös Ellen megpróbálja rendbe tenni a követ, szívfacsaró látvány volt. – Majd én rendbe teszem később. Mindent feltakarítok, mielőtt bárki megláthatná. – Mindent kiterveltem – motyogta Ellen. Fakó arca megviselt volt és szomorú. – Majd én gondját viselem dr. Channingnek. Te csak intézd a dolgodat és ne aggódj! Azt fogom mondani, hogy a beteg nagynénédhez mentél Waterlooba. – Laura talált egy tiszta rongyot, és letörölte vele az arcát meg a véres kezét, aztán lemosta a lábát is. Laura az ágyra rakta a babát, aztán segített Ellennek felállni. Két törülközőt tekert Ellenre, tiszta hálóinget húzott rá, és e fölé ráadta a sötét esőkabátját. Ellen csendesen feküdt az ágyán, miközben Laura zoknit és cipőt adott a lábára. – Ki fogod fecsegni – nyögte Ellen erőtlenül, és arcát a párnába fúrta. – Nem tudod megállni. – Kétségbeesetten sírni kezdett. Barna hajfürtjei nedvesek voltak, és rátapadtak nedves arcára. – Ne sírj! – mondta Laura. – Ne sírj! Ellen nem bírta abbahagyni a sírást. Laura nézte a lány szomorú arcát, oldalra pillantott, aztán vissza. – Nekem is van titkom – mondta. Lehúzta a parókáját. – És a nevem sem Laura Pray. Most már te is tudsz rólam valamit, amit senki más nem tud, és ép is tudok valamit rólad. És egyikünk sem fogja elárulni soha. – Nem – mondta Ellen, és rámeredt. – Soha. Soha. – De még mennyire, hogy nem – mondta Laura, és visszahúzta a parókát vékonyszálú, szőke fürtjeire. – A bőröndöm összepakolva áll a szekrényben – mondta Ellen a szemét dörzsölve. –
Hamarosan visszajövök... nem tudom, hány nap múlva. – Hozni fogod a babát is? – Nem – felelte Ellen kifejezéstelen hangon. – Le kell mondanom róla. Laura megsimogatta Ellen barna fürtjeit a homlokán, aztán levitte a bőröndjét a lépcsőn, kipillantott a konyhaablakon, és látta, hogy egy taxi fordul be a sarkon. Halkan behúzta maga mögött az ajtót, és odament szólni a sofőrnek, hogy hamarosan kint lesznek. – Itt a taxi – mondta, Ellen fölé hajolt, átölelte a vállát, és megpuszilta fehér arcát. Ellen szeme még mindig tele volt könnyel. Aztán viszonozta Laura pusziját. – Majd meglátogatlak – mondta Laura. – Ne... ne gyere! – tiltakozott Ellen. – Kérlek, ne! Ne csinálj semmit! Ne is hívj! Tégy úgy, mintha a nagynénémnél lennék. Ha valaki ott keres, ő azt fogja mondani, hogy beteg és én gondozom. Lassan lementek a lépcsőn. Laura fogta Ellen lepedőbe csavart gyerekét, és érezte, hogy az apró test mocorog a karjában. Nem égett lámpa egyetlen környékbeli házban sem, amikor Ellen beült a taxiba, és elvette a kicsit Laurától. – Viszlát! – suttogta. Laura becsukta az ajtót, és nézte, ahogy a taxi befordul a sarkon a Főút felé. Hamarosan hajnalodik. Ellen elment Waterloo-ba, hogy gondját viselje beteg nagynénjének. A fák úgy susogtak a közelben, mintha tudnák a titkot; Laura úgy érezte, még mindig vérszagúak az ujjai. A fürdőszobát fel kell takarítani. Talált mosóport meg égy felmosórongyot, és nekilátott. Még egy titok, amiről hallgatnia kell. Egyik titka sem töltötte el olyan boldogsággal, mint az Ellené... egy új élet született a világra. Miközben a mozaiklapokon térdelt, Martin felül már ritkuló hajára, barna szemére gondolt, és szinte érezte a testének feszülő testét, és az együtt töltött éveket. Aztán eszébe jutottak a rúgások a lábán – erőteljes rúgások, nagy, nehéz cipők, bíborszínű zúzódások. Vér színezte rózsaszínre a fehér követ. Feltörölte. Meg kell tartanod a titkodat, és csukott szájjal kell élned, olyan erősen, mint Ellen, aki még húszéves sincs. Mindent kiterveltem. Ki fogod fecsegni. Nem tudod megállni. Laura végzett a fürdőszobával, és felmosta a folyosót és a lépcsőt is. Ellen keskeny ágyáról lehúzta az ágyneműt, és körülnézett a kis szobában, ami még kevesebbet árult el, mint Ellen. Két gyermekrajz volt a falon, a szokásos napot, vonalas fát és négyzet alakú házat ábrázolták, és a lap alján a „Beverly" és az „Art" név látszott. A krétarajzon a ház fölött kék ég látszott. Szabadság. Laura mély lélegzetét vett a kis szobában. Szabadság. Laura eltökélt tekintettel vitte le a véres törülközőket a mosógépbe, hogy kimossa őket. Tartsd csukva a szád, ne fecsegd ki a titkot, és akkor megúszhatod. 36. Martin jóval hajnal előtt érkezett, és megtalálta a Tremont 2309-et. A városi park fényei világították meg Ben Woodward házát. Martin elhaladt előtte. Nem látta a kék kocsit. Egy háznyira tőle leparkolt, és visszasétált; mindvégig árnyékban haladt, majd letért egy mellékutcára. A hátsó kertekben rágcsálók cincogtak és motoszkáltak; egyetlen kutya sem ugatott. Hajnali négy óra volt. Kavics csikorgott Martin cipője alatt. Lenyomta a kilincsét annak az ajtónak, ami egy garázs ajtajának tűnt. Nyílt. Zseblámpája fényét odavillantotta, és a keresett kék kocsit látta az ismert rendszámmal egy fűnyíró és egy szemétkupac között. Woodward hátsókapuja nyitva állt. Nem égett a villany odabenn. Lehet, hogy Laura ott
benn alszik – ott fekszik azzal a Ben nevű fickóval, aki nemrég Nebraskában járt, hogy tudassa a lány anyjával, hogy Laura nem fulladt vízbe... hosszan beszélgetett Chloe-val is, és ő olyan boldognak tűnik azóta. Ott álldogált a sötétben egy darabig, és látta, hogy az udvart csak a mellékutca felöl veszi körül kerítés. Belépett Woodward kapuján, és érezte, hogy lehullott gyümölcsök reccsennek szét a cipője alatt – almák. Woodward almafája alatt nagyon sötét volt, de a szomszéd házból kiszűrődő fényben látszott, hogy pázsit húzódik egészen a sarki ház nagy, kerek virágágyásáig. Martin lábujjhegyen osont a füvön. A kivilágított ablak egy régi favázas épülethez tartozott, melynek hátsó tornácát védőfal fedte. Hirtelen egy macska ijesztette meg Martint... Leugrott a tornác lépcsőjétől, és a bokrok közé surrant. Martin tapogatózva osont az ablakhoz, és benézett. Csak egy konyha. Nincs benne senki. A narancsszínű falon a lámpafény egy kávéfőző, egy asztalon álló csésze és csészealj és egy vázában álló virág körvonalait rajzolta ki. Martin visszatért bérelt kocsijához, és elhajtott, hogy keressen egy motelt, miközben Laura képe vibrált a szeme előtt, ahogy hosszú, szőke haja szétterül a fekete szakállas Ben Woodward párnáján; csodás melle emelkedik, süllyed. Autók kezdtek feltűnni Cedar Falls utcáin. Tejesemberek siettek fel a házak portájához; újságok kerültek a kerítésen túlra. A fákat is megérintette az első napfény, és madarak üdvözlőkórusa szólalt meg. Odafönn a hálótermeikben álmos diákok hallgattatták el ébresztőórájukat, és a folyosón a zuhanyzó felé botorkáltak; a pénteki órákra gondoltak, aztán a hétvégi programukra. Délben a szerencsésebbek kihúztak az egyetemi parkolóból, és hazafelé hajtottak. Az elhaladó kocsik hangja alig hallatszott be dr. Channing félhomályos hálószobájába; a takarítónő porszívója zúgott az előcsarnokban. Laura jelent meg egy tálcával a kezében. – Makaróni sajttal és zöldborsó lesz az ebéd – mondta a párnán fekvő arcnak. Sohasem kapott választ, csend vette körül. Laura dr. Channing hóna alá nyúlt, és hanyatt fordította; a nehéz test immár ismerős volt számára. Dr. Channing nem védekezhetett az ilyen bizalmaskodás ellen; el kellett tűrnie, hogy ágytálat rakjanak alá, lemossák, megtöröljék, aszott testét bámulják. Laura szinte hallotta a sértett, tehetetlen csendet. – Örömmel viselem gondját, amíg Ellen nagynénje jobban nem lesz – mondta, miközben egy kanál makarónit tartott oda. – Olvassuk tovább az Aranytálat? Dr. Channing egy szót sem szólt, a csend mégis megváltozott, mint ahogy a hálószoba megvilágítása is déliről délutánira váltott. Laura lepillantott. Most élő személyiséget látott a ráncos arc mögött. A húsos ajkak szinte beszéltek, és bár a tekintetből még mindig sértettség és bánat áradt, a kifejezése mégis más volt. – Attól tartok, kénytelen lesz egész hétvégén elviselni a társaságom, míg Mrs. Eaker meg nem érkezik hétfőn, hogy megfürdesse – mondta Laura, és újabb kanál sajtos makarónit tartott az idős asszony szájához. – Ne rakjak fel egy Chopin-szonátát vagy egy etűdöt, most hogy elhallgatott a porszívó? Dr. Channing bólintott. – Szonátát? Újabb bólintás. A lemezjátszó új volt; hangszórók voltak beépítve a nappaliban, az étkezőben és a hálószobában. Chopin dallamok szólaltak meg a selymes, elfüggönyzött napfényben. Laura körülnézett a hálószobában, melyben órákon át olvasta Henry James szavait. James jól tudta, miért kell egy nőnek bujkálnia. Chopin is tudta. A szomorkás, változékony dallamok erről tanúskodtak. Egyedül élni. Laura a makarónit kanalazta, és egy elhaladó kamion zúgását hallotta. A kamion végigment a Clayen, le a Seerley-n, és az egyetem felé fordulva elhaladt egy
fehér autó mellett. – Az ördögbe! – mondta az autóban ülő férfi, aki le nem vette a tekintetét egy régi házról. Már tövig rágta az összes körmét, és szeretett volna a motelbe menni és aludni. – Az ördögbe! – mondta Martin, és az ujjait nézte. „Már megint körmöt reggeliztél?", szokta mindig mondani az apja – micsoda istenverte buta tréfa. Az ördögbe. Laura valahol az óceán mélyén rothad, ő meg itt ül egy kicsi iowai városkában, amiről még sohasem hallott, és egy alacsony, szakállas fiatalemberre les, aki valószínűleg sohasem hallott Laura Burney-ről. A hüvelykje vérzett. De az is lehet, hogy Laura ott van abban a roskatag házban – talált magának egy férfit. Lehet, hogy együtt főzték ki a hamis vízbefulladást... Ez a Ben Woodward Manhasset közelében várt rá a kocsijával, de az is lehet, hogy még a parti házba is bejárt. Most itt vannak a Tremont 2309 szám alatt, és Martin Burney-n röhögnek. Belerúgott a kocsi ajtajába, aztán belerúgott még egyszer, ujjai összeszorultak 25-ös pisztolya markolatán a zsebében, ahogy a parkban játszó gyerekeket figyelte. Itt-ott levelek hullottak a fákról a napsütésben, bár a legtöbb fa még üdén zöldellt. Gyerekek kiabáltak dr. Channing ablaka alatt is. – Hajrá! Hajrá! Futási Egyedül élni, gondolta Laura, és felpillantott, mert azt hitte, egy madár repült az ablakpárkányra – de csak egy lehulló levél volt. Milyen szomorú lehetett Chopin. Laura torka összeszorult, de ahogy a zöldborsót kanalazta, egyszerre ráébredt, hogy Martin sohasem fog rátalálni és majdnem felnevetett. Még a kutyáknak is van annyi eszük, hogy boldogok legyenek, amikor senki sem rugdossa őket. Laura figyelte a dr. Channing konyhaablaka előtt elhaladó kocsikat. Néha anyja vak szemét látta maga előtt, vagy ujjain érezte anyja sovány testét, ahogy megfordítja az ágyban és a vak szempár kifejezéstelenül bámulja a mennyezetet. Anyja daganatos lába olyannak látszott, mintha sohasem járt volna rajtuk, mintha nem is dolgozott volna olyan keményen, hogy távol tartsa a szegénységet, seprűvel és felmosóronggyal hajtva el a nyomort, akárha egy kóbor kutya lenne, és kiterelte a bűzét, a rondaságát és a hegyes fogait. Laura kimosta és megszárította azokat a törülközőket, amiket Ellen használt, és elrakta őket. Ellen és a babája eddigre már biztonságban megérkeztek a kórházba; Laura megkérdezte telefonon. A család egyik barátjaként mutatkozott be. Felhívta Ben Woodwardot is. – Szóval hazaértél – mondta Ben. – Láttam a kocsit a garázsban, de hiába mentem át hozzád, nem találtalak. – Próbáltalak hívni reggel. Hagynom kellett volna neked egy üzenetet – mondta Laura. – Ellen felhívott az éjszaka közepén, és megkért, hogy jöjjek ide vigyázni dr. Channingre. Ellen hallotta, hogy a nénikéje nagyon beteg, és oda kellett utaznia hozzá Waterlooba. Ben hangja bársonyos volt, mély, alig változott. Amikor megkérdezte, este hazajön-e, a „haza" szó olyan tartalommal bírt, hogy Laura úgy érezte, mintha egy meleg kéz simogatná. – Nem lehet – felelte. – Nincs aki itt maradjon dr. Channinggel, és Mrs. Eaker is csak hétfőn jön. – Négyen elmegyünk az egyetem kocsijával arra a chicagói konferenciára, amit említettem. Egész hétvégén távol leszek, vasárnap késő este érünk vissza, de a kocsim benn áll a garázsban. Tudod, hol találod a kocsikulcsot, ha szükséged lesz rá. Hagyok kint ételt meg vizet Banánnak. A konyhádban égve hagytad a villanyt. Lekapcsoljam? – Hagyd inkább égve, jó? – Hétfőre kipihenheted magad és én is – mondta Ben. – Tudod, mit... Kérd meg Mrs. Eakert, hogy hétfőn délutánra engedjen el. Ne feledd, hogy találkánk van a Marhavásáron a tizenegy órai előadásom után.
Ben nem kérdezett semmit az útjáról, az álruhájáról. Csak felajánlotta a kocsiját meg a segítségét, ez volt minden. – Nem tudod... megy innen busz a Dombra? – kérdezte Laura. – Igen. A kollégiumigazgató háza előtt áll meg. – Hallotta, hogy a férfi kuncog a vonal túlsó végén. – A legpatinásabb ház egész Amerikában, és ki tudja, mikor jut a combcsizma és a halcsontfűző sorsára? Ha jól tudom, körülbelül tizenkettő harminckor ér oda. Várni foglak a kapu előtt. – Ne gyere ide! – mondta Laura. – Jobb, ha nem jössz. – Nem megyek – közölte Ben. Elköszöntek egymástól, és Ben hangja még sokáig ott visszhangzott Laura fejében. Úgy érezte, a férfi megtanulta, hogy megtartsa a köztük lévő távolságot. Lerakta a telefont, és a kezébe temette az arcát. Ujjaival érezte durva álhaját. Nem lenne szabad férfivel mutatkoznia, sehol. És mégis láthatták Ben Woodwarddal a kertben, az ajtaja előtt. Használta a kocsiját. De Martin nyilván ma délután is benn dolgozik a Rambaugh Komputer Kereskedés és Szerviznél. Még a Craige Court Öregek Otthonát sem hívta fel. Róla azt hiszik, hogy vízbe fulladt – csak az anyja tudja, hogy ez nem igaz. Igen! Laura elmosolyodott, a hirtelen rátörő boldogságtól úgy kivirult, mint a napsütötte muskátlik dr. Channing ablakában. Ám amikor Laura tiszta ágyneművel megágyazott magának Ellen ágyában, és kis idő múlva lefeküdt, a szeme nem akart lecsukódni. Érezte az utat a kocsija kereke alatt, vérszag hatolt az orrába. Feküdt Ellen ágyában, a krétarajzokat figyelte, a házakat, amiket nem vett körül egyéb, csak a felhőtlen kék ég. 37. – Micsoda meleg van szeptember végén – méltatlankodott Edna Grant Helen Tylernek, miközben együtt álltak a Walnut Street és a Seerley Boulevard sarkán. Edna megtörölte a homlokát egy papírzsebkendővel. – Látod azt a sötét hajú, sötét szemüveges férfit abban a fehér kocsiban? – Mi van vele? – kérdezte Helen. – Tegnap is ott parkolt. – Azonnal hagyd ott! – parancsolta Helen a spánieljének. – Láttad már azt a kocsit máskor is? – Lehet, hogy ő Clara új bérlője. – Aki kivesz egy lakást, az nem ül egész nap a kocsijában a bejárata előtt – vélte Edna. – Lehet, hogy a költöztetőkocsit várja – mondta Helen. – Vasárnap? Ráadásul bebútorozva vette ki. – Ismered azt a két férfit, akiket Alice felvett az emeleti szobákba? – Az üzletkötőket. Alice reggel arra ébredt, hogy valami csobog a hálószobája tetején. Pedig a nap fényesen sütött. – Helen letekerte Brownie pórázát egy villanyoszlopról. – Eső csobogott? – Nem. Ők. – Az isten szerelmére! – Gondolom, nem bírtak elmenni a toalettig – mondta Helen. Elhaladtak a fehér kocsi mellett, és amikor bepillantottak, egy sötét férfit láttak a kormánynál. A fickó elfordította a fejét, de Helen elengedte Brownie pórázát, körbekergette a kutyát a kocsi körül, és sikerült megnéznie magának az illetőt, mielőtt az lebukhatott volna. – Sötét és fiatalos – jelentette Helen a következő saroknál. – Nagy orra van és morcos
képe. Hamar kopaszodó típus. Ráfésüli a haját a ritkuló helyekre, mint a gazdaságtan professzorod. Szakállt növeszt. – Miért ül a kocsijában, amikor ott egy kellemes park? – kérdezte Edna. Martin csak ült a kocsijában, bort ivott, és az állát dörzsölte. Átkozott viszkető szakáll. Az az átkozott bolti festék befogta a kezét, amikor megpróbálta befestem a haját és a szakállát. Péntek este. Szombat este. Nem gyulladt villany Woodwardnál, pedig a kocsija benn áll a garázsban. A Sherley felőli szomszédjánál sincs otthon senki, csak a konyhában ég a villany. A másik oldalon egy öreg pár üldögélt a házuk verandáján este kilencig. Nincs más nyoma Laurához, csak Ben Woodward, aki kedves volt Chloe Grayhez, és akinek minden bizonnyal... semmi köze Laurához, Lehet, hogy Laura épp most tűnik fel Fredsburgben, ő pedig itt ül, és valami idegenre les. Martin csak ült a kocsijában és cherryt meg portóit vedelt. Nem emlékezett rá, mikor evett utoljára. Nem kívánt ételt. Este tizenegyre minden üvege kiürült. Martin már majdnem aludt, amikor arra rezzent fel, hogy egy kocsi fékez a Tremont Streeten, valaki kiszáll a 2309-es szám előtt, és a kocsi továbbhajt. Ben Woodward. Martin a kocsikulcsáért nyúlt, elejtette, káromkodott, a kocsi padlóján kaparászott, megtalálta, és kifordult a Seerley-re. Amikor káromkodva befordult a sarkon, csak annyit látott, hogy egy magas férfi közeledik Ben Woodward háza mellől, és a sötét árnyékokba veszve kerüli meg az öreg házat. Martin megállt a ház közelében, halkan bezárta a kocsija ajtaját, és ismét elindult Ben Woodward kertje mellett. Sötét inget és farmert viselt – nem könnyű felfedezni a sötétben – és most már tudta, merre menjen. Egyetlen lámpa sem égett Ben Woodwardnál – mint ahogy már napok óta nem. Woodward kocsija benn áll a garázsban. Martin úgy hallotta, mintha valaki egy macskát hívogatna: – Cicc... cicc! Banán! Aztán suhogást, mintha valaki leveleket tolna el. Magas bokrok takarták el mindkét ház hátsó ajtaját Martintól, de hallotta a kattanást, ahogy Woodward ajtaja bezárult. Villany gyulladt a házban; valószínűleg egy fürdőszobaablak volt az, amiben világosság támadt; csak a fény körvonalai szivárogtak ki a redőny széleinél. Martin várt. A garázsfalnak dőlt, mivel kissé kába volt és a gyomra émelygett. Laura nem léphetett sem be, sem ki, hiszen ő figyelte a házat. Nem égett villany. Vagy gyanítják, hogy valaki figyeli őket? Fondorlatos ringyó! Martin megingott, és meg kellett kapaszkodnia a garázs falában. Be kéne rontani. Kinyírni mindkettőt. De mi van akkor, ha ez a Woodward nem is hallott még Laura Burney-ről – csak épp kedves volt egy vak öregasszonyhoz az öregek Otthonában, és Martin Burney pedig egy tökkelütött hülye. Martin Burney nem hülye. Csak éppen pisilnie kell. Az ördögbe! Martin Burney féllábon állt a sötétben, és hangtalanul szitkozódott. Az utolsó fény is kialudt Ben Woodwardnál. Hamarosan éjfél. Egész hétvégén nem tudott meg semmit, csak azt, hogy Woodward most jött haza. Martin a bokrok felé fordulva pisilni kezdett. Egy macska surrant ki a bokor alól, és Martin úgy megijedt, hogy egy pillanatra még Woodward garázsát is levizelte. Felhúzta a cipzárát, és a szomszédos házat vette szemügyre. Ben Woodward felment a ház főbejárati lépcsőjén, mielőtt hazajött. Martin odaosont a gyepen a konyhaablakhoz. Kissé rogyadozott a térde – a sok bortól. Megint csak ugyanaz a látvány tárult elé: a meghitt szoba, a narancsszínű falak, a csésze és a csészealj az asztalon. A kávéfőző fogantyúja ugyanabban a pozícióban volt; a virágok a vázában már kezdtek fonnyadni. Nem járt itt senki egész hétvégén. A régi ház hátsó bejáratát a bokrok közti réseken megvilágították a park felőli lámpák fényei, és egyfajta ösvény látszott a két ház között; a letaposott, fakó föld fehérnek tűnt a sötétben. Tehát Woodward ezen az ösvényen ment haza. Miért jött ide a szomszédja
hátsó bejáratához? Talán hogy az újságot vagy a leveleket elvigye... A Lauráét? Martin belesett a hátsó ajtón, és kezét a kilincsre tette. Valami puhát érzett; összegyűrődött ujjai alatt. Bármi volt is az, zsebre vágta, és elosont a puha füvön. Óvatosan kellett vezetnie, mivel egyszerre két utat látott, két piros lámpát, két zöld lámpát. A motel parkolója szinte teljesen üres volt vasárnap éjszaka. Cedar Falls kihalt volt. Lehet, hogy Laura itt van valahol a közelben, itt alszik a város valamelyik házának mennyezete alatt. Laura túl okos ahhoz, hogy a saját nevét használja, de Martin azért megkérdezte az információt a Cedar Falls-i és a waterloo-i telefonközpontban. Még egy motelszoba. Becsukta maga mögött az ajtót. Jim Baker néven jelentkezett be, bérelt kocsival. – Ben Woodward – motyogta az üres ágynak. Ben Woodwardnak tudnia kell, hol bujkál Laura. Egy szakállas, barna hajú férfi nézett vissza rá a tükörből. Martin megpróbálta fókuszálni a tekintetét. Lehet, hogy Laura benn volt Woodwardnál... Az ágyban heverészett, miközben ő bort vedelt egy fülledt kocsiban és lepisilt egy macskát. Vagy máshol lenne? Esetleg az óceán mélyén? Az a fickó úgy ment oda a szomszédja ajtajához, mintha ő lakna ott. Martin elővette a pisztolyt a zsebéből. Vele jött valami – pár szál virág. Martin az öklébe szorította. Valaki a kilincshez rögzítette ragasztószalaggal. Egy cetli hullott ki a virágok közül. Martinnak egy idő múlva sikerült közös mederbe terelni szétfutó tekintetét, és elolvasta a nyomtatott, fekete betűket: SZÉPSÉGES SZERELMEM: EGÉSZ ÉJSZAKA MINDEN FÉLÓRÁBAN, ÉS TE ÖRÜLNI FOGSZ NEKI. KÖNYÖRÖGNI FOGSZ ÉRTE. 38. „ÜDVÖZÖLJÜK A MARHAVÁSÁRON", állt a meleg szélben kifeszített zászlón. Laura közelebb hajolt a busz ablakához, és egy forgó óriáskereket látott, ezüstösen, szellősen, ami olyan volt, akár egy pitypang maghálója. Egy rendőr irányította a forgalmat a bejárat előtt; ahol Laura leszállt a buszról, hosszú sor várakozott a jegyváltó fülkénél. Korán érkezett; Bent sehol sem látta. Megvette a jegyet, és egy kerítés mellett várakozott. A kerítés túloldalán egy gyerekforgó körözött: rózsaszínű elefántok üléssel a hátukon, kicsi repülőgépek játékgéppisztollyal, amivel a gyerekek tüzelhettek forgás közben. Egy apró vonat zakatolt kör alakú pályán, és folyamatosan csilingelt. Embertömegek – Laura biztonságban érezte magát köztük, anonim volt, akárcsak a többiek. Zöld ruhája a lábához tapadt a szélben; a nap forrón tűzött le. Itt senki sem ismeri. Aztán egy magas férfi közeledett a bejárat felől, jeggyel a kezében. Meglátta Laurát, és felé indult egy pattogóárus mellett; kissé előredőlt járás közben, vöröses haja lobogott kék szeme fölött, mely mintha rajta kívül mást nem is látott volna. Laura előrenyújtotta mindkét kezét, úgy üdvözölte, mintha meleg tűz lenne egy hideg napon. – Hello! – mondta Ben. Egy ember a sok közül – ám ennek a kék szeme őmiatta csillog. – Hello! – köszöntötte Laura halkan, elmosolyodott, és belekarolt. ÜDVÖZÖLJÜK A MARHAVÁSÁRON.
Martin a zászlót nézte, miközben befordult a poros és zsúfolt parkolóba. Szem elől tévesztette a vörös hajú fickót, akit a Seerley Boulevard-tól követett – látta kihajtani a kék kocsin Ben Woodward garázsából, aztán lemaradt tőle. Ez nem Ben Woodward volt. Woodwardnak sötét szakálla van. – Az ördögbe! – vicsorgott Martin, és bevágódott a parkolóba egy csapat nőutast szállító, kövér farmer előtt, kiugrott, és a kapu felé futott. Valami karnevál-szerűség lehetett, az óriáskerékből ítélve. A jegyváltó előtt óriási sor. Martin toporgott, izgett-mozgott, de várnia kellett. Lehet, hogy Laura egyáltalán nincs is itt. Meg kell találnia Woodwardot. Követni a Vörös Hajút, aztán majd lesz valahogy. Követni. Mindenhová. A sorban gyerekek ugráltak; egy csecsemő bámult Martin arcába az apja válláról. Martin megváltotta a jegyét, és gyermekforgók, pecsenyesütők mellett sietett el. Három-négy irány is volt, amerre a Vörös Hajú mehetett. – Óriáskígyók, zöld viperák, szarvasviperák, vastagfarkú gekkók... Ben és Laura beléptek az Estei Házba; kántáló hangot hallottak: – Vízi mérges kígyó, arizonai óriásgyík, gaboonvipera... Hűs levegő és tolongó emberek; valamennyien a nézelődők belefeledkezett, félrevonult arckifejezésével. A kígyók és a vastagfarkú gekkók senkit sem érdekeltek; csak egy unott képű fickó kántált a bejárat mellett „csörgőkígyókról, pápaszemes viperáról...", és hangja összevegyült a szomszédos sátorból harsogd polkával. Laura és Ben nem is próbáltak beszélgetni. „Többszörös Hasznú Bár és Tűzhely", állt egy táblán. – Melegen tart, itallal kínál és zenét ad! – üvöltötte túl Laura a Söröshordópolkát. – Újdonság a lakásban! – üvöltötte vissza Ben. „Vízhőmérséklet szabájzó kocsimosáshoz", állt egy másik táblán. – Érdekli a vízhőmérséklet szabályzó, asszonyom? – ordította túl a polkát és a kígyóst egy udvarias fiatalember. – Nem – ordította vissza Laura. – Csak a helyesírását csodálom! Az udvarias fiatalember felpillantott a táblára. – Azért írtam j-vel, hogy felkeltsem a figyelmet – kiáltotta, és még utánaordított az elsétáló Laurának és Bennek. – Tudom, hogy ly-vel kell írni, szavamra! „Tehénvizsgáló: Kiderül, hogy tehene vemhes-e." „Teli-trone Társaság." „Szavazzon Barry Jacksonra!" „Segítsen megelőzni a gyerekek rossz útra térését!" „Kézifúvású üveg". Fáradt emberek üldögéltek a bódék előtti támlás székeken. Zászlócskák lengedeztek mindenhol a sátrak és bódék közt kifeszített madzagokon. „Régi Idők Portréstúdió. Öt perc alatt elkészítjük a képét." Laura és Ben megálltak egy sor ovális keretben lévő szépiakép előtt: bárhölgy, pikk ásszal a harisnyakötőjében, pisztolytáskával a karján, figyelte Bent és Laurát, mellette másik keretben indiánlány és indián harcosa. Viktoriánus-kori menyasszony és vőlegény, és más párok szarvasbőrben és pamutvászonban egy tehervonaton, és déli szépségek kék vagy szürke egyenruhás polgárháborús tisztek társaságában. A lefényképezett szeretők összebújva, arcukat egymáshoz közel tartva álltak. Ben átölelte Laurát, és Laura hozzábújt a szerelmesek sorának csillogó tekintete előtt. Kosztümök, fegyverek, tollas kalapok sorakoztak a fal mentén; a fényképész épp egy Davy Crockettet és egy Annie Oakley-t állított be egy aranyrojtos, vörös függöny elé. Tömeg, hatalmas por, harsogó zene. Martin odaért az Estei Házhoz – úgy tűnt, mintha az előbb még látott volna itt egy vörös hajú férfit. Azonban csak emberfalba ütközött, polka harsogott és valaki kígyókról kántált. Megindult az emberek között, pattogószagot érzett, s közben minden arcot megnézett, keresve azt az egyet, ami hozzá tartozik, és ami sohasem hagyhatta volna el; ha él még egyáltalán. Laura és Ben maguk mögött hagyták az Estei Ház körüli tömeget.
– Állatcirkusz – mondta Ben. – Pontosan olyan. Van itt mindenfajta állat. Egy kisebb épületben galambketrecek sorakoztak; kettős sorban mindegyik asztalon. – Micsoda nevek! – mondta Laura, és olvasta a címkékről, miközben az asztalok közt sétáltak. – Komornei bukógalamb, La Hore, Jakubinus, Francia mondain, Indiai pávafarkú, Ezüstcsipkés starling, Berlini rövid-csőrű, Afrikai bagoly, Szász fecske, Ideális amerikai óriás házigalamb, Óriás törpe... Óriás törpe? Barna, fehér és barnássárga madarak kuporogtak apró ketreceikben; egy roppant nyaktollazatú hímgalamb figyelte, ami úgy nézett ki, mint egy öregember sállal a nyakában. A padlón faforgácsok hevertek, a levegőben tollszag és izzadtság érződött. – Olyan boldognak látszol – mondta Ben. – Az vagyok – felelte Laura. – Olyan szépnek látszol – mondta Ben. Egy férfi benyúlt az egyik ketrecbe, kivett egy galambot, és úgy tartotta, mintha egy rongydarab vagy egy összegyűrt újságpapír lenne. Váratlan mozdulattal a hátára fordította. A galamb rózsaszín lába meg sem rezzent; türelmes szeme a férfi zakójára meredt. – Üljünk fel egy körhintára! – mondta Ben. – Aztán együnk meg egy hot dogot! Vattacukrot! Martin kilépett az Estei Házból, Pecsenyesütők sorakoztak egymással szemben az óriáskerék alatt. Martin vett egy corn dogot – egy mustáros virslit korpakifliben. Ehetett volna francia tükörtojást, francia rántott karfiolt, francia aranygaluskát vagy francia hagymás-rántottat is. A nap égette a bőrét, de neki meg kell találnia azt az embert és Laurát, ha él még egyáltalán. Karamellás alma. Hópehely. Elefántfül. Forró nyári nap. Laura és Ben kéz a kézben vagy összeölelkezve sétáltak. Ben úgy érezte, el tudna sétálni így élete végéig Iowa kék ege alatt, a lobogó zászlók között. Laura megállt nézni, hogyan tekeredik fel a vattacukor az eladónő kezében lévő pálcikára. Martin egy bingó-sátorhoz ért, ahol emberek ültek az árnyékos és napos székeken, műanyaglapokat húzgáltak a szelvényeiken, és feszülten lesték, nyertek-e. Laura. Ben Woodward. Ben vett Laurának egy hot dogot, ő maga kettőt evett. Egy istálló árnyékában álltak, ahol egy család azzal foglalatoskodott, hogy bonyolult mintázatot font a ló sörényébe és farkába színes szalagokból, s közben a ló meg-megránduló fülébe suttogtak. Bennek mustáros lett az álla. Laura letörölte a szalvétájával. A lány arca, ragyogó szeme olyan közel került hozzá, hogy Ben tudta, ha nem látná őket senki, most csókot kapott volna. Megosztoztak egy üveg kólán két szívószállal, és nem szóltak egy szót sem; csak szürcsöltek, és az arcuk majdnem összeért, és amikor összeért, akkor sem mondtak semmit. Martin megvetette a lábát, és felsandított a nap felé – egy állat állt a kötélhágcsó tetején. Úgy nézett ki, mintha szamár lenne, és egyik patáját a másik után rakosgatta a gerendán. – Tapsolják meg a kishölgyet! – üvöltötte egy hang a hangszóróból. – Most leugrik! Az állat zuhant, egy jókora kádba csobbant. A víz kicsapott a tömeg lábára; az emberek kiabálva, nevetve ugráltak hátra. A Göncölszekér csak kétszemélyes volt. Ben besegítette Laurát, beszállt ő is, és combjuk, csípőjük egymásnak préselődött az átlátszó plexilap alatt. Laura megfeszítette a lábát a poros padlón, ahogy gyors ütemben emelkedni kezdtek más kocsik mögött, melyekben a párok egymásba kapaszkodva, sikoltozva száguldottak a kék ég felé, aztán aláhullott és gyorsan zuhanni kezdett. Laura nem kapaszkodott Benbe. Csak a szemét hunyta be, és Ben oldalra sandítva látta a lány sötétre festett, hosszú szempilláit, és azt, hogy vékony kezével szorosan tartja a parókáját. Martin szeme már sajgott a naptól és az örökös fürkészéstől; pont akkor hunyta le a
szemét egy kis időre, amikor Laura és Ben elvitorlázott a feje fölött. Martin kinyitotta a szemét, és sétálgató párokat látott maga előtt: a férfiak átölelték asszonyuk vállát, derekát vagy a kezét fogták. – Most az óriáskerékre! – mondta Ben. Odaszaladtak, és épp időben érkeztek, hogy beszállhassanak az utolsó kabinba. Egy férfi súlyos retesszel bezárta őket, és az óriáskerék máris az ég felé emelte Bent és Laurát. – Hogy szuperált a szakáll és a bajusz? – Remekül – felelte Laura. – Annyira aggódtam, de anyám jól van. Egy napon majd elmesélem neked... – Hangja elhalkult. Lenézett, messze le a tömegtől nyüzsgő vásárra, egy távoli, sokszínű világra. Újra meg akart szólalni, de ekkor értek a legmagasabb pontra, és Bennel együtt zuhanni kezdtek a lárma, a zene az elhaladó emberek felé... Aztán emelkedtek, lefelé siklottak, emelkedtek... Felfelé tartottak, a kabinjuk ringott. Napfény ömlött be a ketrecükbe. Laura Ben vállára fektette a fejét, és a nagy gép leállt, miközben ők a legtetején inogtak, túl messze minden zajtól, ami megzavarhatta volna őket; csak egymás lélegzését hallották, egymás arcát látták. Forró napfény, forró szél. Forró ajkaik találkoztak; szemük lecsukódott a ragyogó, felhőtlen ég alatt, és egyre szenvedélyesebben tapadtak egymáshoz, míg végül úgy tűnt, mintha összeolvadtak volna a világ tetején. Aztán a ketrecük megingott, és megindult lefelé. Laura ajka kissé szétnyílt. – Óh – suttogta. Pislogott, mint egy bagoly a napfényben. Sietve kibontakoztak az ölelésből, és két különálló emberként léptek ki az óriáskerékből, de álmodozó szemmel, mintha olyan közel kerültek volna a naphoz, hogy az valami újat nyújtott volna nekik. Egyetlen szó nélkül szálltak ki a kabinból. Kavicsos föld csikorgott Laura cipője alatt; fekete föld, ami nem olyan volt, mint a tengerpart süppedő homokja. Nem érzett tengerszag a hőségben, csak hot dog és hamburgerszag, egy traktor kipufogógáza, és kukoricaszag mindenfelől. – Tudod, mit... Le kellene fényképeztetnünk magunkat – mondta Ben. – Emléknek. – Így hát Laura visszament vele az Estei Házba, a „Régi Idők" fényképészéhez. – Háromra vissza kell mennem – mondta Ben, miközben a fényképész egy fodros fehér inget húzott Ben pólója fölé, majd egy elegáns bársonyfelöltőt adott rá, ami kissé szűk volt. – Rosszkor jött. Tanszéki értekezletet jelentettek be az utolsó pillanatban. Nem hiányozhatok róla. – Nem baj – Laura egy elfüggönyzött fülkében öltözködött Ben közelében; hangja kissé fojtottnak tűnt. – Én még elkószálok itt egy darabig. Szórakoztató. Majd busszal hazamegyek. A fényképész csokornyakkendőt illesztett Ben ingére, és fodros kézelőt dugott felöltője ujjába. Pisztolytáska, két igazi pisztollyal. Széles karimájú kalapot nyomott a fejébe. Ben megnézte magát a tükörben: a Vadnyugati kölyök, a Pókervarázsló, az Ördöngös fickó, a Fegyveres halál. A tükör úgy volt kifestve, mint egy plakát, s alul, a fegyveres arca alatt ez állt: KÖRÖZÖTT. És egy gyönyörű bárhölgy érkezett hozzá. Laura levette a ruháját, és helyette egy újat húzott fel, egy bársonyból, csipkéből, szalagokból álló, mélyen dekoltált ruhát. Alsószoknyáján fodrok tömege, és csupasz lába kivillant a fekete harisnya és harisnyakötő fölött, amikor a fényképész azt mondta, hogy tegye fel a lábát Ben hokedlijére. A fényképész egy apró pisztolyt dugott Laura harisnyakötőjébe és egy üveget adott a kezébe. Egy tollas boa csüngött a nyakából, és egy harminc centis toll állt ki a sötét haján lévő fejdíszből. Konyákig érő kesztyűt viselt, és egyik könyökét Ben vállán nyugtatta. Majd elkéri a képeket, gondolta Laura, és eldugja. – Mindketten emeljék fel egy kissé az állukat! – mondta a fényképész. – Hajoljon közelebb az úrhoz, kisasszony! Ölelje át a nyakát... most jó! Tartsa úgy a lábát, hogy
látsszon a pisztoly! A fényképész eltűnt a vörös bársonyruha alatt, és fényes villanás látszott. Aztán odajött, kivette a pisztolyt Laura harisnyakötőjéből, és egy pikk ászt dugott be helyette. – Most tessék rám nézni és nem mosolyogni! Martin fordult be a sarkon. A fényképészfülke belsejében egy pár fényképeztette magát. Vakufény villant. Martin sötét szemüvegében még ezek a káprázatos színek is sötétnek tűntek. Egy vörös hajú, fodros Ingű fegyveres, pisztollyal mindkét kezében bámult Martinra a fényképezőgép túloldaláról. Martin a zsebébe nyúlt a pisztolyáért. A fickó nyakát egy csinos barna lány kesztyűs karja ölelte át. Majdnem a derekáig pucér volt, és a harisnyatartójában egy pikk ász látszott. Vaku villant, és élesen bevéste a fegyveres és a bárhölgy képét Martin elméjébe éles, eltéveszthetetlen részletességgel. Ő az, Martin jól látta: Laura. 39. Laura visszavette magára a ruháját a függöny mögötti szűk fülkében. Amikor előjött, Ben megmutatta neki a képeket; még nedvesek voltak. Ott volt rajta; egy meztelen vállú barna nő egy vörös hajú, fodros ingű, bársonyöltönyös, hatlövetű pisztolyos férfi nyakát öleli. – Tetszik? – kérdezte Ben. Laura megnézte a képeket, és bólintott. Sem a fegyveres, sem a bárhölgy nem mosolygott, így a kép szépiabarnája visszahelyezte őket időben a tizenkilencedik századba, amikor az emberek nem vigyorogtak hosszú percekig rezzenéstelen arccal, amíg a felvétel elkészült. Nem mosolyogtak egymásra és a fényképezőgépbe sem. Nyugodt szemükből kitetszett, hogy fegyveres világban élnek. Míg Ben kifizette a képeket, egy barna szakállas férfi figyelte őket sötét szemüvegben. Nézte, ahogy Laura elveszi a fényképeket rejtő borítékot és Ben karjával a dereka körül elsétál. Laura, aki állítólag meghalt, oszlásnak indult. És itt van, kivirultan, mosolyogva, zöld ruhában, amiben Martin még sohasem látta, és elsétál egy férfi karjával a derekán. Nyári szél borzolta Laura rövid, barna haját, miközben Martin követte őket. Martin szinte alvajáróként lépkedett. Laura parókát visel, de az is lehet, hogy rövidre vágatta a haját és barnára festette. Az a sötét haj elárulta Martinnak, amit tudni akart – Laura átverte, és most bujkál előle. Martin résnyire szűkült szemmel figyelte, ahogy Laura a kapunál elbúcsúzik a Vörös Hajútól. A vékony zöld ruha a testére tapadva kiadta a csodás mellet és a karcsú lábat, melyek egykor Martinhoz tartoztak – Laura az ő felesége volt! És most nélküle él, és boldog! Martin rajta tartotta a szemét. Laura boldog... Martin megbotlott egy elektromos vezetékben, és nekiesett egy kölyöknek, akinek mustárszagú sajtos hamburger volt az egyik kezében és jégkrém a másikban. Martin olyan hidegnek és merevnek érezte magát, akárha gép lenne, és fém fejében ugyanaz ismétlődne: „Laura, Laura, Laura". A pisztoly ott lapul a zsebében. Most azonnal le kell lőni Laurát. Elkapni egyedül és kinyírni! A rövid, sötét haj csak paróka lehet – csillog a fényben. Martin sokszor látta már ezt a testet, de így céltalanul, álmodozva, önmagával megbékélve sétálni még sosem. És mégis minden mozdulata a Lauráé. Úgy sétált az Estei Ház környékén, mintha sohasem lett volna senki, aki évről évre eltartotta, etette, itatta, ruházta. Egyszerűen otthagyta, mint az emberek a papírcsészéket meg a pattogószacskókat, amiket most ott rugdosnak a porban. Martin azonban követte, és a pisztolyt szorongatta a zsebében. Egy zajos bódésor
közepén Laura megállt egy tükör előtt, hogy felpróbáljon egy nyakláncot, aztán egy másikat. A pult mögött álló árus egymás után kínálta neki a portékáit; Laura a tenyerébe vette, aztán felcsatolta őket. Látta a tükörben ismerős félmosolyát, miközben a láncon lógó aranyszívet babrálta, majd kifizette. De nem fordult a sötét szemüveges férfi felé, aki ott állt egy tábla alatt, melyen ez állt: „Maga megengedné, hogy feldarabolják a kutyáját egy kísérlet kedvéért?" Napfény ragyogta be, amikor ismét kilépett a friss levegőre és lustán lengette karjait. Néha a rövid, bő ruhaujj szétterülve szellőzött. Martin émelygett – a sietve bekapott corn dogtól meg a két doboz sörtől. Alvajáróként lépkedett, és szemét nem vette le a holtából visszatért testről. Laura rákönyökölt egy korlátra, és figyelte, ahogy egy gép vádló egymás után hajigálta le a bátor vállakozókat egy nagy szivacspadlóra. – Mássz rá, cowboy! – ordította a tömeg, mivel a ló-formájú rázógépre hosszú szempillákat raktak és a pofáját kirúzsozták. Egy kölyök nagy ívben repült le róla. Martin lelőhette volna Laurát, hogy ott essen össze a korlátnál, mosolyogva. A nő elterülne a földön, ő pedig eltűnhetne a tömegben. Azonban emberek takarták Laurát. Martin egy olyan testet követett, ami állítólag vízbe fulladt. És most mégis magas zsinórokról függő zászlócskák alatt sétál. Poros szandálok közt andalog, ahol horgolt babacipők, kötött vécépapír vékonyságú térítők sorakoztak, színes árcédulákkal. A férfiak utána fordultak, megbámulták barna haját, zöld ruháját. Aztán egyszer csak Martin hirtelen szem elől tévesztette a zöld ruhát. Vadul ki-be rohangált az ajtókon. Végül megtalálta a lányt egy bekerített területen, ahol egy hatfogatú kocsit és az ordítozó kocsist figyelte. A kocsi és a lovak egyre szűkülő nyolcasokat írtak le, és a nézők tapsoltak. Laura az első sorban ült, keze az ölében nyugodott, és az igavonókat figyelte, melyek most leálltak. Aztán lovak fel nyergelése következett, és lovaglónadrágos serdülőlányok sorakoztak fel. A bírók egyenként választottak közülük. A vesztesek Laura mögé telepedtek. – Lovak indulnak! – harsam fel egy hang a hangszóróból. Laura csak ült és nézte a lovakat. Martin gyomra összeszorult. Csak oda kellene sétálnia, lelőhetne, átbújna a korláton és eltűnne a tömegben. Megindult arra, ahol Laura egyedül ült, háttal neki. Lassan lépkedett, hogy ne keltsen feltűnést; mintha csak céltalanul sétálna, de mire odaérhetett volna, a bemutató véget ért, Laura felkelt, és ment tovább. Tehát követni kell tovább. A délutáni napfény a szemébe sütött; a zöld ruha eltűnt az emberek között. Martin elrohant a nagy téglaépület mellett, melyen a következő feliratok sorakoztak: „CHAROLAIS", „VÁGÓMARHA", „SZARVTALAN HEREFORD", „RÖVIDSZARVÚ", „ABERDEENI ANGUS", „TENYÉSZFAJTÁK HÁZA"... Trágya- és szénaszag csapta meg Martin orrát, amikor Laurát követve belépett az alacsony szemöldökfa alatt. Az almokon marhák feküdtek orral a falnak, és a faruknál támlás székeken farmercsaládok ültek és egymással értekeztek, a szalmát rugdosták, kóláztak. Nem bírt közel kerülni Laura karcsú testéhez és hosszú lábaihoz, melyet annyiszor maga alá szorított, amikor még együtt éltek. Martin nagyot nyelt, hogy megszűntesse az émelygést a torkában. A hosszú téglaistállóban emberek mosták slaggal az állataikat; a sárgásbarna tócsákban az ég és a felhők tükröződtek. Tehenek kérődztek az árnyékban. Laura lassan sétált a „TENYÉSZFAJTÁK HÁZÁ"-ban, és megállt elolvasni a táblákat. Martin mögötte maradt, más emberek közé vegyülve, ám az ő szeme olvasás nélkül siklott át a feliratokon: „White Park, Angliából hozták az USA-ba 1941-ben. Rómában fellelhető volt már időszámítás előtt 55-ben is." Martinnak hányingere volt a megevett hot dogoktól és a gyűlölettől. Szeretett volna kettesben maradni Laurával – elkísérné épületről épületre. Biztosan azt hiszi, hogy már nem kell tartania tőle, és akkor...
„Vörös Angus", állt egy táblán. „Pinzgauer". Laura beleugrott a Manhasset-öbölbe. Tud úszni. Kijutott, nevetve lelépett, és hagyta, hogy a férje sirassa, a ruháit csókolgassa, és bevallja az apjának, hogy verte a feleségét. „Limousin". „Chianina". „Brangus". „Beefalo". „Blond d'Aquitaine". Nyugodt tehenek figyelték, kérődnek. A magáévá fogja tenni Laurát, hagyja könyörögni, csak aztán lövi le. A világosság egyre növekedett az istálló végén, és Martin félig elvakultan lépett ki Laura után, aki már hatalmas játékkutyák sorai között sétált; mindegyik fekete orr mellett három folt látszott, alatta piros nyelv, vörös nyakörv, két fekete fül. „Állítsa fel az üveget! Nyerhet. A játék véget ér, ha az üveg leesik. Próbáljon szerencsét! Elnyerheti a fődíjat!" Laura félmosolyával az ajkán sétált egymagában. Néha odaszólt egy-egy gyereknek vagy anyának. Nyert valami apró játékszert, amit kihalászott egy üvegdobozból, és egy melegítőben rohangáló kislánynak adta. Aztán sorba állt a női vécé előtt, s Martin ezt kihasználva berohant a majdnem üres férfi vécébe, és kiadta magából a corn dogot meg a sör egy részét a gerendából összerótt fülkében, melynek résein besütött a nap. Csak most kezdte felfogni, hogy Laura igenis életben van. Laura boldog. A ruháját iowai szellő emelgeti. Ő pedig tükröket tört be, otthagyta a munkáját – keresi a rendőrség. Keze izzadtan szorult a zsebében lévő pisztolyra, és amikor megnézte a kezét, a markolatra vésett sasmintát ott látta a tenyerén. – Dobjon be egy tízcentest! – üvöltött rá egy lány Martinra. – Próbáljon szerencsét! Légpuskák csattogtak az egyik bódénál. Martin kissé visszamaradva követte Laurát. Itt könnyedén lelőhetne. Azt hinnék, egy légpuska csattant. Laura megállt szemügyre venni egy rakás eladó farsangi maszkot. Iszonyatos, rothadó arcok voltak agyarakkal a fogak helyén, meg a szokásos szellemek, boszorkányok, csontvázak. Üres szemüregekkel figyelték Laurát, amint ellépett mellettük és egy pillanatra egyedül maradt a csattogó légpuskák zajában meg egy napszemüveges férfi figyelő tekintete előtt. Martin megindult felé, már a gonoszán vigyorgó álarcoknál járt, keze lassan előbukkant zakója zsebéből... – Szevasz! – hallotta Laura közvetlenül a füle mellett. Megfordult és egy tizenkilenc-húsz év körüli, szőke fiút látott pólóingben, melyen egy meztelen nő képe látszott a Heavy Metal-felirat fölött. – Menő csaj vagy! – mondta, hátravetette a fejét, és keményen nézte; a városba érkező pisztolyhős pózában. Állhatatosan nézte, de Laurának valami azt súgta, a fiú rettenetes zavarban lehet, és nincs hozzá bátorsága, hogy még valamit kinyögjön. – Kösz! – felelte Laura, takarékoskodva a szavakkal, mint valami cowboy. – Menő ez a zöld rongy – mondta a fiú, és végigmérte Laurát, mint egy lovat a vásárban. – Meg az a vacak a nyakadban. Mit válaszolhatott volna erre Laura? Visszafordult a szörnymaszkok felé, és azok vigyorogva nézték, mint sétál el előttük zöld ruhájában. A szőke fiatalember csak állt a napon, és őt nézte; egy napszemüveges férfi leste mindkettőjüket. Laura eltűnt egy sarok mögött, és a kölyök tekintete falánkan vándorolt utána. A lány ismét eltűnt a tömegben – Martin sietett utána, és szekérhez kötözött kutyákat hagyott maga mögött. Lógó nyelvvel kuporogtak a napon. – Az ördögbe! – mordult rá a kutyákra. Vére még inkább felforrt, hogy látta, amint Laura idegen férfiakkal áll szóba és úgy sétálgat a zöld ruhájában, mintha nem is tartozna senkihez. Él és férfiakat szed fel! Martin szinte nevetett azon, hogy kibabráltak vele – de akkor is meg fogja ölni! Most aztán bármikor megölheti. Egy pulykaszendvicses stand mögül leste Laurát. Alig tudott elhátrálni az útból, amikor egy hatfogatú szekér vágtatott felé zörögve – forró barna lóhorpaszok, zörgő kerekek. Martin kiment a kapun Laura után. A lány megállt a buszmegállóban egy villanypózna keskeny árnyékában, jégkrémet evett, és úgy nyalogatta, akár egy gyerek... félig behunyt szemmel élvezte az ízét. Martin fél blokknyira tőle megállt a Rainbow Drive-on, és a lányt figyelte. Köztük
megszakadt minden, annyi együtt töltött év után, Laura még csak nem is olyan nevet használ, amit ő ismer... Még a nevét sem tudja! Nagy volt a forgalom a Rainbow Drive mindkét oldalán. Martin nem vette le a szemét Lauráról. Mintha pár dekát hízott volna. A napfény a ruhája ráncait simogatta. Laura egyik lábát előre-hátra mozgatta, félig behunyt szemmel nyalta a jégkrémét, a másik kezében egy kis erszényt és a fotókat tartalmazó borítékot tartotta. Amikor a busz megérkezett, a lány bekapta a jégkrém maradékát, és felugrott a lépcsőre. Nem volt nehéz követni a buszt Cedar Fallsba. Laura a Clay Streeten szállt le, és rá se pillantott az utca túloldalán várakozó kocsira. Felment egy magas, zöld ház lépcsőjén, és úgy lépett be az oldalbejáraton, mintha ott lakna. – Hello! – fogadta Mrs. Eaker, amikor Laura becsukta maga mögött az ajtót. – Körülbelül mostanra vártam. Miss Parrish hívott, mondta, hogy megközelítőleg este tízre érkezik és itt marad, így maga hazamehet éjszakára, ha akar. És holnap ráér délre jönni. – Nagyszerű! – mondta Laura, és kezet mosott a mosogatónál. Nagyon jól néz ki abban a zöld ruhában, állapította meg magában Mrs. Eaker. Jót tett neki ez a kis kiruccanás. – A Marhavásáron voltam – mondta Laura. – Szép kis látványosság. Én ott voltam mindegyiken ötéves korom óta, és alig változott valamit. Megnézte a traktorhúzást? – Nem – felelte Laura. – Láttam a hatosfogatot, a szép betört lovakat meg a Tenyészállatokat... – Igazi középnyugati látványosság – mondta Mrs. Eaker, és megnézte magát a tükörben. – Dr. Channing szépen erősödik. Most, hogy rendesen eszik, sokkal jobb a színe. – Elköszönt, és behúzta az ajtót maga mögött. A nap egész délután sütött. Laura halkan énekelt, miközben dr. Channing vacsoráját készítette. Ruhájából a kinti friss levegő illata áradt, amikor Hazel fölé hajolt, hogy egy szalvétát dugjon az álla alá. Laura elmosolyodott, melegen, fáradtan, békésen, és a tervére gondolt. Talán most. Talán mégis megtörténhet. Beszámolt dr. Channingnek a Marhavásárról; ugyanazokhoz a dolgokhoz beszélt, amikhez szokott: a csendhez, a függönnyel kirekesztett fényhez, az öltözőszekrény gombjának sohasem változó csillogásához, egy apró tükröcskéhez. Azonban amikor már majdnem végzett az etetéssel, hosszú méregető pillantást vetett dr. Channingre, és ment az Aranytálért. Hazel Channing figyelte, ahogy Laura kinyitja a könyvet és kényelmetlenül érezte magát. Valami nincs rendben már hosszú ideje. Rettegett az első szavaktól. Hazel felsóhajtott, és bosszúsan a párnára hajtotta a fejét. Kit érdekel Henry James? Kit érdekel, hogy ezt a novelláját tartotta a „legsikerültebb írásának", és mondta, hogy a karakterei alkut kötöttek vele: „Azonosulj velünk és akkor megtudod"? James azonosult a herceggel, a hercegnővel, Mr. Ververrel és Charlotte-tal – és meglátta őket, ugyanolyan élőnek, mint Laura Pray, aki itt ül az ágya mellett és olvassa. De kit érdekel? Hazel mégis engedelmesen tátogott, minden kanálnyi almaszósznál. Figyelt. Henry James elkezdte befonni gondosan kimért, érezhetően selymes, hosszú, hosszú szálakkal, körbe-körbe, oda-vissza szorosan kötődő mondataival. Szinte fénylettek körülötte az ablakon beszivárgó tejes fényben, és bár éreztették az egész világot, mégis csak egy részét láttatták. Valami azonban nem volt rendjén, és ez az érzet fokozatosan növekedett benne, a mondatok elvesztették az erejüket. Hazel rámeredt Laura Prayre. Micsoda két eszelős nőszemély, mondta egyszer Laura. Hogy mondhatott ilyet? Hazel bízott Laurában. Ellen Garner sohasem tudta megérteni, de Laura ismeri a különbségeket. Képes olvasni a sorok mögött. Hazel Laurát nézte, alig hallgatta az ismerős szavakat. Laura azt mondta Miss Titára és Miss Bordereaura, hogy eszelős nőszemélyek! Nem bír megérteni két nőt meg egy ilyen férfit?
A szobát szép, gördülékeny mondatok hálója fonta be; Hazel oly jól ismerte őket. Hazel alig figyelt oda. Laura felnevetett, amikor Catherine bevágta a Washington Square-i lakása ajtaját hűtlen szeretője előtt, és megjegyezte, hogy Catherine hideg és érzéketlen! És most Laura lágy, dallamos hangja zsongott tovább, közönyösen, mintha nem értené... mintha gyűlölné ezeket a szavakat. Henry James legnagyobb művét – az Aranytálat, mely egyben Hazel aranytála is volt, hiszen oly sokat áldozott rá az életéből – az aranyra! Hazel rámeredt Laurára és hirtelen gyűlölet töltötte el – gyűlölte a világot, mert tönkretette a dolgokat, gyűlölte Laurát, aki tönkreteszi Henry Jamest a jól olvasó hangjával. Enyhe gúny érződik minden szó mögül; Laurának nem tetszik ez a könyv. Nem szereti Henry Jamest! Laura befejezte az etetést, és olvasott tovább. Keskeny arca kifejezéstelen volt. A nyári nap utolsó fénye haloványan szivárgott be a függönyön keresztül; Hazel meg-megránduló szájára hullott, és Laura kifürkészhetetlen arccal olvasott tovább; hangja elítélő volt és gúnyos. Egy szép, erőszakos, kíméletlen fejezet a végéhez ért. Laura elhallgatott. Nem nézett dr. Channingre. A csend ott feszült köztük a halovány fényben. Laura csak most pillantott Hazelre. – Miért nem írja le, amire gondol? Ezek csak semmitmondó szavak! – kiáltotta Laura. – A herceg és Charlotte még szerelmesek, szerintem. Szerintem Maggie hideg, mint egy hal, és az apja sem jobb nála, szerintem. De semmit sem lehet megérteni az egészből! Ez lenne Henry James legnagyobb regénye? Jóformán még be sem fejezte a mondatot, hangot hallott. Hazel Channing kiáltott rá. – Nem igaz! Pontosan leírja, mire gondol! Ő az egyetlen szerző, aki ezt teszi! A csend visszatért a szobába, ám ez a csend már nem ugyanaz volt, mint korábban; Hazel és Laura idegenként néztek egymásra, – Nem részletezi, mire gondol! – kiáltotta Hazel. – Ott van a sorok között! Csak tudni kell olvasni közöttük! Laura boldogan, melegen felkacagott. Lerakta az Aranytálat, az ablakhoz szaladt, és egymás után húzta félre a függönyöket. Addig babrált az ablakkal, amíg egy kattanással sikerült kinyitnia. – Ábrázolja azokat a finom apróságokat, amik tönkreteszik egy ember életét! De még hogy! Precízen és pontosan! – kiáltotta Hazel, és pislogott a betóduló fényben. A nap utolsó sugara körberagyogta Laurát, meleg szellő libbent be a szobába. Laura az ágyhoz futott, átölelte Házéit vékony karjaival, és arcát az idős nő arcához nyomta. Szél fodrozta Laura zöld ruhaujját. Hazel frissen nyírt tű illatát érezte, a nyirkos talaj szinte áporodott szagát, és a szél illatát, mely elhozta hozzá sok mérföldnyiről a távoli termőföldek szagát. 40. Martin elhúzott a ház előtt, és olyan helyen parkolt le, ahonnan belátta mindkét ajtaját annak a háznak, amelybe Laura bement. Úgy tett, mintha újságot olvasna. Csontos öregasszony lépett ki a házból néhány perc múltán, és a sarkon buszra szállt. Még mindig úgy érezte, hogy mindezt csak álmodja. Tucatszor is megölhette volna Laurát – ahogy ott állt a cicomás ruhában, csupasz lábával, harisnyakötőjével, a Vörös Hajúra mosolyogva, aztán meg úgy beszélgetett azzal a szőke kölyökkel, mintha sohasem hallott volna Martin Burney-ről, vagy mintha nem is gyanítaná, hogy meg fogja találni és szétlőni a fejét. Az ördögbe! Három üveg sherry és vörösbor hevert a hátsó ülésen. Ablak tárult ki a ház közelebbi oldalán. Martin úgy vélte, mintha látná Laura zöld ruháját, de csak egy pillanatig.
Kocsik húztak el mellette. Néha-néha egy gyalogos is elsétált a kocsija mellett, és furcsán nézett rá. Kezdett sötétedni. Végzett egy üveg sherryvel, és megkezdte a vörösbort. Ekkor egy elegáns kocsi állt meg a ház előtt. Egy jól öltözött, középkorú ringyó szállt ki belőle elegáns ruhában és elegáns szürke hajjal, és a bejárathoz sietett. Villanyfény gyulladt. Martin látta, ahogy az elegáns vén ringyó mond valamit Laurának. Aztán megöleli. Az ajtó becsukódott. Martin rettenetesen fáradt volt. A cipője csupa por attól az átkozott Marhavásártól, és porral van tele az orra és a torka is. Vissza kellene mennie a motelbe. Szédült és émelygett. Aludni akart. Le akarta lőni mindkettőt, aztán elég volt belőle. Zuhanyra vágyott meg egy ágyra. Szerette volna, ha amikor felébred, ott találja Laurát maga mellett, és mindent, mint régen. Két kissrác karikázott el mellette biciklin. Egyikük azt kiabálta, hogy nem, a másik azt, hogy de igen. Laura lépett ki az ajtón, megindult a járdán, és befordult a sarkon. Egy tömbnyi távolságból követte Laurát; látta, mint fut az utcalámpák fénye alatt fehér ingben, rövidnadrágban és tornacipőben. A Vörös Hajúhoz tart, gondolta Martin. Egész nap összevissza mászkált a karneválon, és még van kedve futni! Kiköpte a portói émelyítően édes ízét a szájából a kocsija ablakán, aztán megvárta, míg Laura befordul a Tremont Streetre. A kurva! Le kellene lőni a kocsiból. Tökéletes lenne. Egy vízbe fúlt kurva lelövésével nem vádolhatnák. Lassan hajtott a lány mögött, és kibiztosította a pisztolyát. Elég sötét volt ahhoz, hogy senki se lássa, mi történik, de így ő sem látta jól a lány fehér ingét. Laura még hátra sem pillantott, amikor közelebb húzódott hozzá. Aztán Martin káromkodott, és fékezett. Egy csapat egyetemista tűnt fel a sarkon, és Laura felé tartottak. Valami ostoba vetélkedőt tarthattak – a csoport egyik felét a másik fél cipelte a hátán rogyadozva. Kiabáltak, nevetgéltek, és ráüvöltöttek Laurára, amikor az elfutott mellettük, és Martinnak meg kellett kerülnie a háztömböt. Amikor ismét megpillantotta Laurát, látta, hogy nem a Vörös Hajú házába megy; a szomszédos öreg házba tartott. Lehet, hogy az előbbi öreg házban csak dolgozik és itt lakik? Laura kinyitotta az ajtót, és belépett. Tehát az üzenetet neki szánták: Egész éjszaka minden félórában. Martin a Seerley-n parkolt le Laura háza közelében, aztán bevette magát az alkonyi árnyak közé. A vörös Hajú üzenete ott lógott Laura kilincsén pár szál virág társaságában. Mostanra szinte teljesen beleivódott Martin fejébe, a betűk ott táncoltak a szeme előtt: Szépséges szerelmem... örülni fogsz neki. Könyörögni fogsz éne. így azonban Laura nem fogja ott találni a Vörös Hajú virágait. Nem találja meg az üzenetét. Olyan ez a nő, mint egy tüzelő szuka, akit begerjedt kanok követnek mindenhová – vörös kutyák, sötét kutyák és szőke kölyökkutyák. Szépséges szerelmem. Laura itt lakik a Vörös Hajú szomszédságában, és nem is sejti, hogy Martin Burney már itt van, nem pedig Montrose-ban siratja az elvesztését. Örülni fogsz neki, könyörögni fogsz érte. Laura együtt hentereg a Vörös Hajúval, és könyörögni fog érte. A gyűlölettől szinte szédült, egy pillanatra azt sem tudta, hol van. Valami régi ház hátsóudvarában egy iowai kisvárosban, ahová Laura után jött, hogy lelője. Villanyok gyulladtak más házakban is. Valaki az utca túloldaláról kiabálni kezdett: – Miki-i-i! Miki-i-i! Késő van már! Gyerünk lefeküdni! Nyári éjszaka volt, a szeptember ellenére. Laura úgy vélte, hogy hamarosan esni fog; a levegő olyan súlyosnak tűnt. A fák hullatták a leveleiket. Egy levél hullott, szárral előre, Laura hálószobájának párkányára, és megcsillant rajta a fény. Laura lesodorta a levelet, félig lehúzta a redőnyt, lekapcsolta a villanyt, és levetette a ruhákat testéről, mely cselekedett helyette, amikor kellett, gondolkodás nélkül. Meleg
levegő simogatta a testét, amikor szabadon, titokban és meztelenül a fürdőszobába szaladt, hogy lezuhanyozzon. Szinte tisztelettel lépett a zuhany alá, sikálta és szappanozta azt a rejtélyes és erős testet, ami képes volt önmagától úrrá lenni a rettegésen. Behunyta a szemét, a haját mosta, és maga előtt látta Ben arcát, melyen a szeplők úgy sorakoztak az orra alatt, mintha odaszórták volna őket. A szemöldöke aranybarna, nem vörös, zsúptetőként áll ki a szeme fölött. Apró, a fejéhez közel álló füle van, szeplős nyaka, teste szögletes és kemény, és összeolvadtak odafönn a világ tetején. Az emberek Bostonban és Montrose-ban ezóta már megfeledkeztek róla. Néha eszükbe jut, és akkor megjegyzik, milyen szomorú is ez – Laura Burney még olyan fiatal volt. Lábujja csupa kosz volt; a Marhavásár pora koszolta össze. Bőre szinte bizsergett, ismét érintkezni akart Bennel; Laura ajka szétnyílt, a vízcseppeket csókoknak érezte. Laura kacagott. A meleg víz enyhítette a fájdalmat sajgó lábaiban. Forrd csókok a forró napon... Ben magához vonta, a mellét simogatta. Eszébe jutott dr. Channing dühös hangja. Georgia Parrish el sem akarta hinni, amikor Laura közölte vele, hogy Hazel megszólalt. Georgia vörös körmű ujjaival megigazgatta ezüstös kontyát, és azt mondta, hogy ez csoda. Hazel Channing, öreg és felháborodott hangon közölte, hogy kijátszottak, és elmosolyodott. Még hajának súlya vagy a magára terített törülköző is Ben érintésére, Ben csókjaira emlékeztette Laurát. Ben nem is sejti, hogy itthon tölti az éjszakát. Csak fel kellene emelnie a telefont, és átszólni, hogy „Hello, holnap délig itthon leszek..." Meztelenül, megtisztultan és megtörölkőzve Laura megnézte a testét a fürdőszoba hosszú tükrében. Nincsenek zúzódások. Egyre gömbölyűbb és csinosabb lesz. És Ben itt van a szomszédos házban. Beszaladt a hálószobájába, és a bébi-dollt keresgélte a hétköznapi ruhái alatt. A homályos szobában felhúzta a fekete selyem bébi-dollt. Ez volt a legszebb ruhadarabja, behunyta a szemét, és Benre gondolt, ahogy Ben leveszi róla... Laura a hűtőhöz ment, résnyire nyitotta, és ennivalót keresett. Hideg tej – Laura benyúlt érte. Martin a kibiztosított pisztollyal a kezében lesett be a félig lehúzott redőny alatt. A hűtő világításának fényében egy másodpercig, akár egy emlék, a mosolygó Laurát látta abban a fekete selyem bébi-dollban, amiben vízbe fúlt. Akkor részben takarta az azóta már elveszített, hosszú, csillogó haja. – Óh, az ördögbe is! – suttogta Martin. A pisztolya ki volt biztosítva. Felemelte, és a fekete selyem bébi-dollra célzott. – Az ördögbe! – motyogta Martin. A szeme megtelt könnyekkel, semmit sem látott, a háznak dőlt, arcát a még meleg párkányhoz nyomta. Laura hideg tejet ivott, és mosolygott magában. Az anyja tudja, hogy él. Martin halottnak hiszi. Még vár egy kicsit, aztán átsurran az orgonák között... Laura felvette a köntösét, és felkapcsolta a villanyt a konyhában. – Cicc, cicc, gyere ide! – Martin hallotta, ahogy a macskát hívogatja a hátsó ajtóból. Csak Laura hangja lebegett a kertek fölött, akár egy kísértet. – Gyere már! Martin csak állt a hálószoba ablakánál, és alig látott a könnyeitől. Ha a dolgok máshogy alakultak volna... Megvetette a lábát a földön, hogy szilárdabban álljon. A kicsi pisztoly csúszkált a kezében az izzadtságtól. Valaki hamarosan ide fog jönni. Mi is a neve annak a vörös hajúnak? Ben Woodward? Egész éjszaka minden félórában... Martin a konyhaablakhoz ment. Megint a barátságos helyiség – a narancsszínű fal, virágok a vázában. A konyhai világítás körülvette Laura tiszta haját és rózsaszínű köntösét. Egy kiscica nyalogatta a mancsát a konyhaasztal alatt. Laura töltött még tejet magának, és egy szekrényben sós kekszet keresett. Konzervéi hármasával sorakoztak a polcon; de nem mindegyiknek volt kifelé fordítva a címkéje.
Járkált a Marhavásáron, mint bárki más, bement a női vécébe, ahol a nők egymásra mosolyogtak. Előreengedték a gyerekeket, és megfogták a kicsiket, míg anyjuk a dolgát végezte. A pisztolyhős és a bárhölgy fényképét eldugta. Dr. Channing úgy mosolygott és úgy elpirult, mintha valaki azzal gyanúsította volna, hogy szeretője van. Laura sóhajtott, nyújtózkodott, és tejet ivott. A szőke fiatalember azt mondta, „Menő csaj vagy", és közben rá se mert nézni. Laura mosolygott. Boldogsága elsöpörte a zavart szőke fickót – még mindig az ajkain érezte Ben száját, magasan a vásár fölött, a nagy melegben... Éjszakai zörejek szűrődtek be nyitott konyhaablakán: tücsökciripelés, egy elhaladó kocsi, a szél zúgása a szomszéd ház kéményénél. Bennél egyetlen villany sem égett. Lehet, hogy már lefeküdt a mókás, öreg ágyába? Mi lenne, ha nesztelenül felóvakodna hozzá a lépcsőn... – Ben – motyogta Laura magában. Martin azonban jól hallotta az ablakon túlról. – Ben. A méregtől összeszorult Martin keze a pisztolyon. Laura tejet iszik és mosolyogva ül a konyhaasztalnál alig három méterre tőle. – Ben – ismételte halkan a lány, és felkacagott. A név hallatán Martin keze megállt félúton az ablakpárkány felé. Szépséges szerelmem, hallotta az agyában. Egész éjszaka minden félórában, és te örülni fogsz neki, könyörögni fogsz érte. A gyűlölettől Martin egyszerre remegett és lángolt. Először a férfit fogja megölni; Laura szeme előtt. Hagyja Laurát könyörögni: hogy felfogja, mit tett. Egy csapat tizenéves csapkodta a kocsiajtót a Seerley végén, és kiabálva, versenyezve rohantak a játszótéri forgóhoz. Martin jól hallotta a kiabálásukat, és elrejtőzött az orgonák közt Laura hátsó ajtajánál. Erezte a sasokat a pisztoly markolatán. Nem öli meg addig Laurát, amíg a férfivel nem végzett. Végignézeti vele a férfi halálát – aki miatta hal meg. Eredetileg is ezt tervezte. Rosszul érezte magát. Kóválygott a feje. Borozott üres gyomorra. A Vörös Hajú itt fog átjönni; elkapja, elintézi az ügyet, aztán elmegy aludni. Az orgonán át fog jönni... Martin hozott magának egy üveg portóit. Lába fájt a sok gyaloglástól a Marhavásáron, az izmai sajogtak. Senki sincs a házban, csak Laura. Martin minden világos ablakán belesett. Martin elhátrált az orgonafolyosótól, és háttal neki leült. Lenyelt egy korty portóit. A Vörös Hajú nem jöhet át itt anélkül, hogy zajt ne ütne. Illetve Ben Woodward. Laura előtt fogja lelőni a férfit. Biztosan könyörögni fog a fickó életéért. Tegye csak! – Gyorsabban! – üvöltötte valaki a játszótéren. Egy másik a csúszda tetején ugrált; a fém nagyokat dübbent. Két hinta csikorgott, más-más ütemben. Laura megremegett a gondolatra, hogy bebújik Ben meleg ágyába. Ölelés, csókok, suttogás, semmi rettegés... – Nem! – mondta a konyhájának. – Nem szabad veszélybe sodorni! – A szájára tette a kezét, és behunyta a szemét. Hagyd békén Ben Woodwardot! Alig másfél hónap telt el a hideg, fekete hullámok, a világító hold és a csikorgó kavics óta. Azt tervezte, hogy hónapokig, évekig egyedül él majd. Egy vörös hajú férfi tologatja a fűnyíróját a fák között a frissen vágott fű édes illatában... A Laura konyhájából kiszűrődő fény aranyszínű csóvaként vetült Martin elé. Hamar végzett a portóival, és félig eldőlve figyelte azt a sárgás fényt a hátsó udvarban. Egyetlen csillag sem ragyogott az égen – fekete volt. Várnia kell. Amikor Laura konyhájában kialudt a villany és a ház sötétségbe borult, Martin összegömbölyödve feküdt az orgonák alatt. Kilenc harminckor a tizenévesek távoztak a játszótérről, de néhány fiatalabb gyerek még nyikorogtatta a hintákat. Egy fiú hajtott a biciklijével egy trapéz felé, elkapta, és a biciklije egyedül gurult tovább, egy járdaszegély közelében az oldalára dőlt, a kerekei forogtak.
41. Éjfél. Martin már aludt Laura hátsó ajtajának közelében, amikor az eső eleredt. Rángatózott álmában és az eső hatására. Laurát üldözte utcáról utcára, ajtóról ajtóra, ám a lány elszökött előle, és ágyba bújt valakivel. Martin felkiáltott, és megfordulva álmában a 25-ös pisztolyáért nyúlt. A szép Laura egy másik férfi nyaka köré fonja a karjait, és az sem érdekli, hogy Martin látja. Martin megtalálta a pisztolyt; kibiztosította. Laura odabújt a férfihez, felkacagott, és egy vaku villant, mint a villámfény. Mennydörgés remegtette meg Martin dobhártyáját, de ő nem hallott mást, csak Laura nevetését. Álomittasan nyitotta ki a szemét, és egy férfit látott elsietni Laura hátsó ajtajától. A férfi keresztülfutott Laura udvarán a sarki ház felé. Martin talpra ugrott, a nyomába eredt és tüzelt. Martin úgy érezte, olyan a feje, mint egy hatalmas, lüktető tök. Laura házában sötét volt. Egy férfi ordított fel a szakadó esőben, és Martinnak úgy tűnt, Laura még akkor is nevet, amikor a férfi elbukott a nagy virágágyásnál, mely sárgának tűnt egy villám fényében. Martin a férfihez futott, és a hátára fordította. Az eső egy nyitott kék szempárra hullott, egy ifjú arcra, vérre és olyan szőke hajra, mint amilyen egykor a Martiné volt. Nedves krizantémok bűzlöttek, erősen, áthatóan, összenyomódva a fiatalember teste alatt. – Ki jár ott? – harsant fel egy hang. Martin felállt, megtántorodott, aztán visszafutott a sarki ház udvarából a Lauráéba. Elcsúszott a nedves, sáros füvön. Laura kiugrott az ágyból a lövésre, a hátsó ajtajában állt; hálóinge máris a testéhez tapadt a záporban. Látta a sarki ház felől közeledő Martint; a férfi hátrafelé bámult a válla fölött, és elcsúszott a nedves füvön. De ő még így is megismerte. Martin! Laura épphogy besurrant a szeme elől az orgonák közé, Martin máris a lépcsőjére zuhant. Fény támadt a sarki ház boltíves kapujánál. – Kijár itt? – kiáltotta valaki. Martin most négykézláb mászott az orgonák között, olyan közel Laurához, hogy a lány lélegezni, pislogni sem mert. A villám fényében látta, hogy a haja sötétbarna és szakálla van, de akkor is Martin az. Most már több hang is harsant, mint a krizantén-ágyon túli. Martin feltápászkodott, és imbolyogva kiosont Laura kapuján a keskeny mellékutca felé. Senki más nem fut így, lábujjhegyen, előretolt vállal, gondolta Laura, csak Martin. Itt van, ahol ő rejtőzik. Martin. Utánafutott a sötétben, a villámok fényében. A ház mögötti mellékutcából látta, hogy egy kocsi parkol a Seerley-n – egy villám fényénél élesen kirajzolódott a típusa, a színe. Látta, amint Martin beugrik; kerekek csikorogtak, és a kocsi már el is tűnt. – Ki van ott? – ordította valaki a vörös sarki házból. Laura a villámlások közti sötétségben szaladt a mellékutcához; ázott hálóinge a combját csapkodta. Mennydörgés hallatszott. Laura a bokrokhoz simulva várta, hogy a villám fénye elmúljon, aztán futni kezdett az azt követő sötétben, meztelen talpa valami kemény és hideg tárgyra tiport. Lenyúlt érte. Egy kicsi pisztoly volt. Amikor a hátsó ajtó kilincsét megfogta, valami puhát érzett a keze alatt. Laura lekapta a puha valamit a kilincsről, bezárta maga mögött a hátsó bejáratot meg a konyhaajtót, és remegve állt, miközben víz csepegett róla a sötét konyhában. Villámfény hasított keresztül az égen, és bevilágított konyhája ablakán; bokrok, fák,
kerítések tűntek fel és sötétedtek el. Laura udvara üres volt, ám egy kövér ember meg egy fiatalasszony hajolt valaki fölé, aki a sarki ház krizantémágyásában feküdt. Laura látta már a kövér férfit a ház körül a füvet nyírni. A fiatalasszony gyakran szokta süttetni magát a virágágynál, miközben kemény zene harsog a fenti ablakból. Most talpra állítottak egy férfit – egy szőke hajú, tátott szájú fiatalembert. Laura fejében egyszerre minden megvilágosodott. Az üzenetek a kilincsen, a vérfoltos fehér ing, a nedves, szőke haj a villám fényében. Menő csaj vagy... Ott állt víztől csöpögőn a konyhájában, egy 25-ös Berettával a kezében. Ismerős sasok mélyesztették karmukat a tenyerébe a markolatról. Martin lelőtt egy férfit, aztán amikor elesett, elejtette a pisztolyt, majd elhajtott egy fehér kocsiban. Mennydörgés morajlott. Ez már nem álom. Laura Martin pisztolyát tartotta a kezében. A puha valami a kezében egy csokor virág volt, üzenettel. Martin azt a férfit lőtte le, aki ezt hozta. Megöllek, és a férfit úgyszintén. Menő csaj vagy. Menő az a zöld rongy. Meg az a vacak a nyakadban. Gyufát gyújtott, és elolvasta az ismerős írást: ZÖLDRUHÁS SZÉPSÉG... AZ ÉN SZÍVEMET HORDOD A NYAKADBAN LÁNCON. ÉN VAGYOK AZ, AKIRE SZÜKSÉGED VAN A KARCSÚ COMBJAID KÖZT. Egy szirénázó mentőautó közeledett a Seerley-n. Amikor megállt, a szirénája olyan volt, mint egy elfojtott sikoly. A kicsi pisztoly jól illett Laura tenyerébe. A sasok a markolatán szétterjesztették szárnyaikat, szétnyitották a csőrüket. Megnézte a töltényeket a tárban. Martin lelőtt egy embert. Vissza fog jönni a fegyverért és érte. Laura az orrnyergét dörzsölte a tenyere élével, és úgy meredt a sötét konyhára, mintha nem ismerné meg. Martin itt járt. Laura ismét nedves lábnyomokat tűntetett el, összeszorított szájjal, kemény és csillogó, kék szemmel. Megszárítkozott, nedves hálóingét beáztatta a fürdőszoba kagylóban. A rendőrség hamarosan itt lesz, járkálni fognak a kertjében, az esőben. Egy letört mikulásvirágot! látott a hóban és egy felé nyúló, véres kezet. Az ujjlenyomatai egy vízbefúlt testet azonosítanak. A szokásos ruhákat fogja magával vinni – újabb álruhát. Belegyömöszölte a rövidnadrágját, az ingét és a tornacipőjét egy táskába. Martin kocsija valamilyen motelnél lesz; nincs túl sok motel a közelben. Már régebben a városban lehet, ha megtalálta a házát, és követte. Követte! Laura egy falat döngetett az öklével; milyen ostoba volt, hogy biztonságban hitte magát. Gyorsan öltözött, nem vette le a szemét az asztalon nyugvó pisztolyról, a szíve kalimpált. Már elmúlt éjfél. Az eső ömlött, leverte a fákról a leveleket, eláztatta a Marhavásár zászlóit, az istállók tetején dobolt.. Rendőrautó közeledett a University Avenue felől, ahol piros, sárga és zöld fények villogtak – fénykardokkal szurkaivá a nedves aszfaltot. Egy fehér kocsi suhant el a fénykardok között. Rendőrség. Martin fél mérföldnyit hajtott Laura házától a moteljéig, egy járőrkocsi mögött. Az eső túl gyorsan ömlött a szélvédőjére ahhoz, hogy az ablaktörlői boldoguljanak vele; a motel fényei tűntek fel a vízen keresztül. Számos üres parkoló volt a Holiday Inn előtt; Martin betolatott az egyikbe, és ült ahol volt, hányadék ízét érezte a szájában. A kis pisztoly már nem húzta le a zsebét. Ott volt nála a sörösdobozból készített hangtompító, és még csak eszébe sem jutott, hogy használja. Martin hosszú ideig ült a kocsijában, miközben az eső dobolt a feje fölött. Kezét zsebre dugta, kihúzta. Egy idő múlva azon kapta magát, hogy a kormánykerék kerületét próbálja lemérni tenyérszélességgel. Egymás után számolta a tenyérszélességeket.
Hosszú ideje számolt már, amikor egy sötét szakállas fiatalember osont ki Laura hátsó ajtaján, Ben Woodward garázsába sietett, és Ben kocsija kifordult a szakadó esőbe. Martin ujjai ismét a zsebében kotorásztak. Tudta, mit keres – a sasos markolatú pisztolyt. Az ördögbe is! Szüksége van rá. Vissza kell szereznie, és lelőni Laurát. – Szeretem – suttogta a két kezének, és ott érezte Laurát a karjában, érezte a haja illatát. Az ujjai nem hallgattak rá – elfordították az indítókulcsot, visszavezették a kocsit, és leparkolták a Franklin Streeten. Lába magától vitte őt a sötét épületek között, furcsa udvarokon át, postaládák, szemeteskukák, élősövények mellett. Amit nem tudott megkerülni, ott átmászott, csuromvizes ruhában megvetette a lábát a sárban, hogy ne imbolyogjon, és a feje úgy ingadozott a nyakán, mint valami nagy tök, ami szétrepedni készül. Az egyetem harangja megkondult a távolban. Végül Martin eljutott Laura hátsó udvarába, ahol a pisztolyát hagyta. Lába a hátsó bejárat lépcsőjéhez vitte. Keze kotorászni kezdett a betonon, ügyesen, mint egy állat. Ujjai tudták, mit keressenek. A pisztoly nem volt ott. Keze elkalandozott a lépcsőről, be az orgonabokrok és a nedves fű közé. Amennyire tudta, egyenesen tartotta a fejét, hogy le ne essen. Ügyes ujjai kinyitották a hátsó ajtót, és a padlót tapogatták. A pisztolyt keresték, meg Laurát. Martin bement. Kezei a bútorokat tapogatták. Ajtókat nyitogattak. Megtalálták kicsi zseblámpáját a zsebében, és a halvány fénysugár az ágyra vándorolt, az üres takaróra, és a Laura szagát tároló szekrényre. Arcát a ruhákhoz nyomta a sötétben, de az ujjait ez nem zavarta. A lámpafény a fürdőszobára villant, és amikor ügyes ujjai megtalálták a fogkrémet, rendesen rátekerték a kupakot. Miközben tökfeje egyre duzzadni érzett, ujjai szép harmadába hajtogatták a törülközőket. A lámpafény bevándorolt a nappalin át a konyhába és rávillant a konyhaszekrényben sorakozó konzervekre. Martin ügyes keze kifelé forgatta a címkéket. – Nincs itt – mondta a kezének. – Senki sincs itt. Le kellett vinni a kezeit a pincébe, hogy végigtapogassák a nyirkos köveket, a padlón heverő kádat, a pókhálós és töredezett polcokat. Tökfeje egyre duzzadt a vállán. Kezei fel akartak menni, hát Martin felsietett a lépcsőn, egy bezárt ajtónál megállt, mert hangokat hallott. Visszabukdácsolt a pinceablakhoz, és fényt pillantott meg Laura előkertjében. Felrohant a hátsó ajtóhoz, a hátsó utcán át a kocsijához futott, és visszahajtott a motelhez. Martin nem vette észre a motel parkolójában várakozó kék kocsit, sem a benne ülő sötét szakállas fiatalembert, aki a sofőrülésről figyelte Martint, amint ő az erkélyen keresi a szobáját. Martin nem bírta leolvasni a számot a kulcsról. Csuromvizesen minden kulcslyukba belepróbálta, mígnem a kulcs elfordult, ő bebotorkált, és lerogyott az ágyra. Martin ügyes ujjai tudták, mire van szüksége: egy üveg vörösborra. Az ajtaját nyitva hagyta. Az eső függönyözte el az erkélyt; villámok cikáztak. Az ujjait nem érdekelte. A pisztolyt akarták, meg Laurát. Feje billegett a kocsányán. Ujjai az ágytakarót tapogatták, nem adtak inni. – Nem is vagytok olyan ügyesek – mondta nekik. – Elcsesztétek. Megöltetek valakit, azt se tudjátok, hogy kit. Ujjai felkapcsolták az asztali lámpát. Lepkék jöttek be a lámpafényre. – Hülye kezek – mondta Martin, és kezei lepkéket kaptak el, és szétnyomták őket a takarón. – Elcsesztétek – mondta nekik. Amikor Martin felpillantott, egy férfit látott a bejárati ajtóban. – Megöllek – mondta a férfi. Martin próbálta fókuszálni a tekintetét. Úgy látta, Ben Woodward az – a sötét szakállas,
alacsony fickó, akit idáig követett Nebraskából, és akit nem talált meg. – Én nem létezek – mondta a szakállas. Ez ésszerűen hangzott; különben ő megtalálta volna Ben Woodwardot. – Tehát nem is ölhetek meg senkit, igaz? – A férfi kesztyűt húzott, és becsukta az ajtót. – Az ördögbe! – mondta Martin egy mennydörgéssel egy időben. – Ben Woodward? Ben Woodward alacsony volt és sovány. – Üldöznél örökre – mondta. – Olyan embereket ölsz meg, akiket nem is ismerek. Nem értem, miből gondolod, hogy birtokolhatsz engem? Martin tudta, hogy nem álmodik, és Ben Woodward mégis úgy beszélt, mintha mindez csak álom lenne. – Egyetlen fickót sem birtokolok – felelte Martin. – Nekem is McManus a főnököm. Úgy látta, mintha Ben Woodwardnak könnyek csorognának le a szakállán, de nem látta valami jól – csak egy homályos alakot fekete szakállal és bajusszal. – Valaha szerettelek – mondta Woodward. Egyetlen férfi sem mondott még ilyet Martinnak. Apja mogorva képe bukkant fel előtte, aztán McManus, Chuck Jenner és Al Surrino arca. Majdnem felnevetett a mókás bejelentésen: valaha szerettelek. – Kezdd már el! – morogta Martin. – Utánam jönnél és megölnél – mondta Ben. – És mégis annyi közös vonás van bennünk. Senki előtt nem alázkodsz meg pénzért, igaz? – Igaz. Ben Woodward valamivel közelebb lépett. – Elismerésre törekszel, igaz? – Igen. – Martin minden kérdésre válaszolt. Két Ben Woodwardot látott; mindkettő egyszerre beszélt. Megpróbált csak az egyikre koncentrálni, hátha a másik elmegy. – Van saját munkám... – mondta Martin, aztán elhallgatott, mivel ez nem igaz. Már nincs munkája. Egy üveg bor után nézelődött. – Nincs munkám – mondta. – Nincs feleségem. Úgy érezte, ez mégiscsak álom lehet, mivel egyszerre csak nem emlékezett rá, hogy hol van, miért jött ide. – Saját pénzre, saját munkára, saját házra vágysz... nem akarsz más házában élni? Martin a fejét rázta. A férfi annyit kérdezősködik. Lehet, hogy rendőr. – És valaki más után takarítani? Martin a fejét rázta, és hirtelen eszébe jutott, hogy őt keresi a rendőrség. – Mit szolnál, ha csak pár órás állást vállalhatnál, és azt is csak addig, amíg a feleséged engedi? Martin továbbra is két Ben Woodwardot látott. – Kíváncsi vagyok, hajlandó lennél-e egy nálad nagyobb férfivel együtt élni, aki rendszeresen megver, ha nem írsz helyette a szüleinek, vagy ha molyok kerülnek a kasmirmellényébe. Martinnak eszébe jutott, hogy volt valaha egy kék kasmírmellénye. Laura megfeledkezett róla, amikor befújta a többi ruhát molyirtóval. Ő felvette a mellényt, és a hálószoba tükrében látta, ahogy a molyrágta lyukakon kilátszik a fehér inge. Akkor alaposan elverte Laurát, a mellényt pedig kidobta. Martin ujjai megrándultak. Tudta, hogy mit keresnek – a pisztolyt. – Valaha szerettelek! – suttogta Ben Woodward. Martin ismét töknek érezte a fejét, ami csak duzzad a kocsányán. – Megölnél engem – mondta a férfi. Ben Woodward alacsony volt és sovány. Martin látta, hogy Woodward kesztyűs keze remeg. Ben Woodward nem beszélt hangosan; hangja lágy volt, magas és dallamos. – Emlékszel a templomi szertartásra, amikor együtt térdeltünk az oltár előtt, aztán a hóban keresztülsétáltunk a Harvard Square-en, hogy megnézzük a karácsonyi koszorúkat a Tory Row házakon, és együtt hallgattuk a karácsonyi énekeket Karácsonykor? Ben Woodward lágy, magas és dallamos hangjától Martin feje még inkább lüktetett.
– Emlékszel az előadásokra a Brattle Színházban? A Montrose-i Könyvtárból hozott felvételekre? Milyen szép volt a Charles folyó vize a nyári délutánokon? – Ben Woodward a zsebébe dugta a kezét, és amikor előhúzta, egy pisztoly csillant benne. – Sajnálom – mondta Martin, és felállt. – Kell nekik. Ujjai fel-lejártak nadrágja oldalán. Ben Woodwardnak fekete szakálla, bajusza, vastag szemöldöke és fekete haja volt, de a szeme – Martin most már biztos volt benne – Laura szeme volt. Woodward most már közel volt hozzá. Már csak egy volt ott belőle, és Martin hunyorgott, hogy lássa a szemét. Érezte, hogy ez Laura szeme. – Kell nekik – mondta Martin. Az ujjairól beszélt. – Képes lennél olyan valakivel szeretkezni, aki verni szokott? – kérdezte Laura. Férfitestből beszél, tehát férfi, de egy nő emlékeit sorolta, a Lauráét, amit Martin is ismert. Vajon minek tartotta őt Martin – emberi lénynek vagy csak feleségnek? – Nem tehetek róla, de kell nekik – mondta Martin, és tett egy lépést Ben Woodward felé. Egy férfi állt vele szemben, pisztollyal a kezében, és az ő ujjai el akarták venni azt a fegyvert. Martin hallotta, ahogy Ben Woodward kibiztosítja a pisztolyt – egy apró kattanás a kinti dörgés közben. Martin rámeredt Laurára, hallgatta Laurát, aki most férfiként állt itt, és akinek könnyek potyogtak a szakállára, és remegő kézzel egy 25-ös pisztolyt szorongatott. – Sajnálom – mondta Martin, mivel ügyes kezei el akarták venni a pisztolyt. – Csak akkor szabadulok meg tőled, ha megöllek – zokogta Ben Woodward. Martin ügyes kezei lepkéket nyomtak szét a takarón, mivel nem találtak bort. Már megöltek egy embert a krizantémnál, a Laura emberét. A kéz a fegyvert akarta. – Olyan embereket ölsz meg, akiket nem is ismerek – mondta Ben Woodward, és az orrnyergét dörzsölte kesztyűs tenyere élével. Martin Ben Woodwardra vetette magát. Ügyes kezei megragadták Ben Woodward fegyvert tartó kezét. – Kell nekik – próbálta magyarázni. Woodward nem engedte el a pisztolyt. Erősen szorította, és Martin belebámult a tágra nyílt, kétségbeesett, gyűlölettel telt kék szempárba a fekete szemöldök alatt – pár centire volt Martin szemétől, és olyan ismerős, olyan furcsa volt, és a száj a fekete bajusz alatt az arcába lihegett. – Valaha szerettelek! – suttogta a férfi Martin karjaiban. Martin Laura hosszú, törékeny hajáért, formás melleiért zokogott. Martin ügyes kezei megcsavarták Ben csuklóját, egy sovány kis csuklót – és úgy megcsavarták, hogy a fekete szakállas arc felnyögött. Most már Martin ügyes kezében volt a pisztoly. A saját pisztolya volt – érezte a sasokat a markolaton. A keze megkapta, amit akart. Ekkor megérezte Laura illatát. Egy férfi küzdött és zihált a karjában, de Laura illata érződött belőle, a vízbe fúlt Lauráé, akit délután zöld ruhában látott, akinek anyajegy van a két melle között és puha, hosszú haja van – Laura az, aki sohasem fog visszatérni hozzá. Martin egy másodpercre behunyta a szemét, tökfeje megdagadt a kocsányán. Rendőröket látott. Megvert egy nőt és lelőtt egy férfit, és a zsaruk a nyomában lesznek. Egy nő sikoltozik a falnál. Egy férfi terül el a krizantémok közt. Gépek fénylenek a táblaüveg mögött. Laura lépcsőről lépcsőre zuhan, zuhan, ahogy villám hasította ketté az éjszakát. Martin feje olyan volt, akár egy szétrepedni készülő, érett tök. Összevissza ingadozott a kocsányán. – Ők akarják – zokogta a karjában vonagló Laurának. Ügyes keze felemelte a fegyvert. És a tök szétrepedt. 42.
Lepkeszárnyak és szétkent testek voltak a takaróra dörzsölve, mely félig lehúzottan takarta Martint, aki a padlón hevert, karjával a feje alatt, mintha aludna. A halántékán lévő lyukból vékony vércsík kanyargott a füléhez; egy 25-ös pisztoly csillogott a kezében. Martin töprengő pillantással meredt a motelszoba mennyezetére, mintha gondolatai elkalandoztak volna és válaszolni készülnének. Egy busz haladt el a Főút 218 előtt; motorja távolodó zúgása emelkedett a magasba. Egy sötét szakállas, alacsony férfi hajolt Martin fölé, és zokogva suttogott: – Martin! Szerelmem! Óh, istenem, istenem, miért lőtted főbe magad, miért ölted meg magad, Martin? Martin? – és remegve hallgatta Martin mellkasát, de nem hallott semmit, és nem érezte a pulzust a még meleg csuklón. Laura hagyta lehullani a kezét. Felismerte Martin ingét – még ő vette neki az áruházban. Eszébe jutott, mint zümmögött a varrógépe a kicsi hálószobájukban egy ködös tavaszi napon. Laura szeme kitágult a fekete szakáll fölött. Martin várakozó tekintettel őt nézte, mintha most neki kellene megtennie a következő lépést. – Sosem lettem volna képes lelőni téged. Miért ölted meg magad? – suttogta. Martin szeme őt nézte. – Istenem! – suttogta Laura. Martin felé nyújtotta a kezét, de azonnal vissza is húzta, a tenyerét a homlokára szorította az álszemöldök fölé, aztán körülnézett. Egy fürdőszoba látszott homályosan egy nyitott ajtón túlról... két bőrönd, egy nyitott szekrény. Rézállványon tévé állt, mellette egy kis asztalon telefon. Az íróasztal egyik fogantyúján tábla fityegett: „Kérem, ne zavarjanak!" Mennydörgés morajlott odakinn. Laura oda-vissza tipegett – egy fekete szakállas férfi tördelte a kezét. Meghallotta valaki a lövést a mennydörgésben? Martin merengve nézte Laurát, mintha az ő fejében is ez járna. Az alacsony férfi a motelszoba ajtajához szaladt, és óvatosan kinyitotta kesztyűs kezével. Kisurrant, halkan becsukta maga mögött, és a villámok fényében visszaszaladt a hátsó utcán parkoló kék kocsihoz. Elhajtott, mielőtt az utolsó lepke belerepült volna a motelszobai ágy mellett álló lámpa burájába, és Martin nyitott, csodálkozó szemére hullott. Egy reszkető, sötét szakállas fiatalember hajtott a Seerley Boulevardon. Életben van – vér lüktet a fejében, a torkában, a mellkasában. Csuklója lehorzsoltan fájt. „Ők akarják!" Martin hangja ott visszhangzott a kocsiban, mintha a lélegzete nem is fogyott volna ki, mintha nem lehelte volna ki utoljára. Most már nem állt rendőrkocsi vagy mentő a Seerley-n, de a fiatalember a Huszonkettedik utca felől hajtott be Ben Woodward garázsába. Felakasztotta a kocsikulcsokat a rejtekhelyre, aztán a garázs ajtajában kissé remegve hallgatózott. Egyetlen fény sem égett Ben házában és az övében sem. A hátsó udvar esőtől csepegett. Martin itt leskelődött az ablakon. A pisztolyát elejtette a hátsó ajtónál. Levelek nyomódtak Laura arcának, mintha simogatnák, ő kijött az udvarra és a macskát hívogatta. És közben fogalma sem volt róla, hogy itt állt egy festett hajú és szakállú férfi pisztollyal a kezében. Minden levélről esőcseppek hullottak Laura fölött, és nem törődtek vele, hogy egy férfi fekszik kiterülve a motelszoba padlóján, a semmibe bámulva. Az inge, a sortja és a tornacipője ott volt Laura kezében egy papírtáskában; tett néhány lépést a háza felé a nedves füvön. Hirtelen ajtó tárult ki a sarki házban, hangok hallatszottak. Egy szakállas fiatalember szaladt nesztelenül egy almafa alá Ben konyhájának ajtajához. Nem volt kulcsra zárva, és halkan csukódott be Laura mögött. Laura az ablakhoz lopódzott. Két ember közeledett Laura házának sarka felől. Amikor zseblámpák fénye villant a kertjében, homályos egyenruhákat látott és – rendőrsapkákat. Bokrok, virágok, kerítés
rajzolódtak ki a fénypászmák alatt; a rendőrök most odamentek Laura házának hátsó bejáratához. Hallotta, hogy bekopognak. A férjem volt. Eltörte a lábujjamat és a csuklómat... Laura gondolatai úgy cikáztak a jelen és a múlt között, mint egy egér ki és be az egérlyukba. Visszatartotta a lélegzetét. A rendőrök ismét bekopogtak a konyhája ajtaján. Zseblámpák vetítettek sárga köröket a háza falára; a rendőrök megkerülték a házat, és most a főbejáraton kopogtattak. Vonatfütty hallatszott Cedar Falls fölött, olyan magányosan, mintha egy válaszra nem váró emberi hang lenne. Laura letépte a szakállat, a bajuszt és az álszemöldököt az arcáról, lerángatta a férfinadrágot és az inget. Remegő kézzel tekerte le a kötést a melléről, kiszórta a papírtáska tartalmát Ben konyhája padlójára, és a táskába gyömöszölte mindazt, amit magáról levetett. Bedugta Ben legalacsonyabb konyhai fiókjának leghátuljába. Most csak egy parókát viselő, meztelen nő volt. Feltörölte a lábnyomokat Ben padlójáról, és hallotta, hogy emberek beszélgetnek a háza főbejáratánál, és hirtelen eszébe jutott, hogy biztosan Martin volt az Fredsburgban, aki kocsitól kocsiig járkált a sötétben. A kopogás abbamaradt. Megint visszajönnek? Hol tartózkodott a lövés idején? Hallania kellett... Miből jött rá Martin, hogy nem fulladt a vízbe? Várta, hogy Ben ajtócsengője megszólaljon. Honnan tudta Mártin, hogy nem halt meg? Laura megdörzsölte nedves arcát. Vér fog csöppenni a kék ing vállára. Martin kiabált és nevetett Laura emlékében. Beleszaladt a Manhasset hullámverésébe, és a napfény csillogott sárga haján. Laura felszedte a cuccait a padlóról, és egy csomóba rakta a hátsó bejárat közelében. A hangok most a hátsó mellékutcából hallatszottak. Ben fürdőszobájának ablaka résnyire kinyílt, hogy a hangok beszivárogjanak. Ben vajon alszik? Lehet, hogy nem hallott semmit, csak az állandó dörgéseket és az eső kopogását. Martin még mindig a motelszoba mennyezetét bámulja. A vér utat talál a vállához, lecsorog az inge zsebébe, tócsába gyűlik a takarón a gyér lámpafényben. Laura hallgatta a hangokat. Fény világította meg Ben konyhája ablakát a mellékutcából; Laura a csuklójára pillantott ebben a fényben, és vörös ujjnyomokat látott. Úgy érezte, mintha ismét a parti házban állna a nászúton – és ő a kopottas tükörben nézné Martin szerető kezétől kivörösödött mellét és vállait. Várta, mikor szólal meg Ben csengője. Az ő háza sötét volt és üres. Ben ajtócsengője nem szólalt meg. Lépcsőfokok sóhajtoztak Laura meztelen talpa alatt, ahogy felfelé óvakodott Benhez. Éles szélek. Hosszú esés... Odalenn nem morajlottak hullámok. Hangok hallatszottak a mellékutcából, de csak elmosódott mormolások voltak még így is, hogy Ben fürdőszoba ablaka nyitva állt. Miközben ezeket hallgatta, Laura lehúzta a parókáját, és kibontotta feltűzött haját. Kiszabaduló, hosszú haja melegen cirógatta végig az arcát, a mellét, amikor halkan, lassan Ben ágya felé fordult. Tudta, hogyan másszon be az ágyba olyan szép fokozatosan, hogy egy alvó férfit ne ébresszen fel. Végül simán, lélegzetét visszatartva, kinyújtotta tagjait Ben széles matracának szélén. Ben légzése nem változott. Mikor behunyta a szemét, Martint látta maga előtt, ahogy keresi, és amikor megtalálta, becserkészte, és majdnem lecsapott rá, de az utolsó lehetséges pillanatban visszakozott, és meghalt volt felesége karjaiban. Megöllek téged is és a férfit is. Ökölbe szorította a kezét – ott a szobában kicsúszott belőle a pisztoly. Csak akkor
szabadulok meg tőled, ha megöllek. – Gyűlöltem. Azért mentem oda, hogy megöljem – Laura ajkai hangtalanul mozogtak. Ben lassan, ütemesen lélegzett. Laura megpróbálta kirekeszteni a fejéből azt a képet, ahogy Martin súlyos teste kicsúszik a karjából, szétveti a lábát és súlyos cipője a padlóhoz koppan. Úgy szabadult meg a rátörő remegőstől, hogy egy tücsök ciripelését hallgatta a nyitott ablakon túlról. Ez azt jelezte, hogy a viharnak vége. Ben. A férfi lassú, kimért lélegzete mintha egy másik világból jött volna, amihez majd ő is tartozni fog, ha Ben felébred. Halk ciripelés és cincogás hangzott kintről. A nyár véget ért. Könnyek potyogtak Laura szeméből a párnára. Alig három éve, hogy ő meg Martin le sem bírták venni egymásról a kezűket a Kék Homár hátsó fülkéjében. Egyszer visszaszaladtak a nászútjukon a tengerparti házba az étteremből, mielőtt az ebéd véget ért volna, és a desszertjüket hozó pincér a száját is ellátottá megdöbbenésében. Ősz van. Egy autó húzott el, kerekei mintha tapadtak volna a nedves aszfalthoz, és Laura hirtelen nagyon nagyon egyedül érezte magát – felhúzott ínnyel vicsorgott, mint egy állat, ami megkapta, amit akart, és most szorosan tartja az agyaraival. Miközben mozdulatlanul hallgatta Ben csendes lélegzetét és a mellékutcából beszűrődő hangokat, Laurának egy romos ház jutott eszébe, amely olyan volt, akár egy nyúlüreg, egy egérlyuk, tömve az ott megbújó nőktől és gyerekektől. A viharvert női menhely... Emlékezett rá, hogy együtt aludt a padlón azokkal a nőkkel, akik kiabáltak álmukban, halkan pityeregtek, vagy ébren hevertek. Akik abbahagyták a sírást, a sötétben odamásztak a még sírókhoz, átölelték őket, és néha beszéltek hozzájuk a kicsi halmok – az alvó gyerekeik – fölött. Laura hallgatta Bent, aki olyan puhán, olyan szabályosan lélegzett, és hozzá akart bújni. Ben számára ez nyugodt éjszaka volt, nem hallott pisztolylövést, nem látta Martin plafonra meredő tekintetét, mely mintha azt mondaná: én kiszálltam. Hogy folytatod tovább? Hazugságban, mondta Laura a Martin nyakán lefutó vékony vércsíknak. Tovább folytatom a hazudozást. Úgy, ahogy valaki gyilkolni is képes, ha sarokba szorítják, mondta a golyóütötte lyuknak. És Martin csak nézte őt tágra nyílt, kisfiúsan csodálkozó, barna szemével. 43. Az eső lassan száradt fel a levelekről és a fűről. Ám mielőtt az utcalámpák elhalványultak és kialudtak, a Seerley út és az országút helyenként már száraz volt, és az első autók nedves csíkot hagytak rajtuk. A Schoitz Kórház homlokzata egyre tisztább lett, visszanyerte a színeit az új napon. Egy szülőszobai ápolónő adott Ellen Dehlstromnek jeges vizet. Felhúzta Ellen ablakán a redőnyt. – Ma hazamegy a nagynénjével! – mondta, és Ellen az ablak felé fordította húsos, kifejezéstelen arcát. Napfény szűrődött keresztül a felhőkön Montrose-ban. A montrose-i könyvtár portása az oldalajtón engedte be Pam Fitzert. Minden reggel nyolckor ezt tette hétköznapokon. – Jó reggelt! – köszönt Pam. A portás visszaköszönt. Pam ismét fekete vászonruhát viselt. A portás figyelte, ahogy beblokkol az óránál, és tovább lépked magassarkú cipőjében. Sovány volt, olyan se íze, se bűze, és hetek óta feketében járt. Egy ismerőse a vízbe fulladt, mondta, amikor megunta a sok kérdést. A portás felkapcsolta a villanyt.
Az első napsugár ragyogta be a fák csúcsát Hazel Charming régi háza fölött. – Vacsora abban a velencei étteremben a híd alatt, ahol a hullámok nyaldossák a lábunkat – mondta Georgia, miközben megvajazott egy újabb kiflit Kazeinek. Hazel nevetett. – Gondolások dalolnak a fürdőszobánk ablaka alatt. – A zuhanyban nincs meleg víz – tette hozzá Georgia. – De a herceg áriáját hallhatod a Rigolettóból, miközben megfagysz. Egy takarítónő kinyitott egy ajtót a motelben, belépett, felsikoltott, hátat fordított, és kirohant. Nebraskában megint esett. Víz csöpögött a fűre a tetőről a Craige Court Öregek Otthonában – a csatornákat eltömítették az éjszaka hullott levelek. – Hallgasd az esőt – mondta Chloe Gray Lila Rainey-nek. – Jót tesz a télbe induló kerteknek. – Világtalan szeme az eső hangjai felé fordult. – Az ápolónők faképnél hagynak a mondat közepén – morogta Lila. – Nem baj. Megint felolvasom neked az unokaöcséd levelét... Lehet, hogy ma reggel kapsz egy újat. A Holiday Inn irodai széke megreccsent a rendőrkapitány alatt. – Öngyilkosság – közölte valakivel telefonon. – Martin Burney, Massachusetts-ből. Befestett hajjal. A motel igazgatója rosszkedvűen bámult maga elé. – Nem tesz jót az üzletnek – mondta a feleségének. – Az itteninek. – Mi a helyzet a lövöldözéssel a Seerley-n? – kérdezte a rendőrkapitány. – Mikor kapjuk meg a golyószakértő jelentését? Az a kölyök azt vallotta, hogy az a csavargó közelről lőtt rá... ő kinn sétált, épp hazafelé tartott, és egy fickót talált a kapunál, aki be akart hatolni, igaz? Hát, lehet, hogy épp ez a Martin Burney volt. Bérelt kocsival jött. – A kapitány egy tollal játszadozott, és a moteligazgató feleségét nézte, miközben beszélt. – Utánanéztünk ennek a Burney-nek. Azt feltételezték róla, hogy vízbe fulladt valahol Massachusetts-ben három héttel ezelőtt. A kölyök azt mondta, elég közelről látta, tehát amikor bekötözték és megnyugodott, hozd ide a kölyköt, nézze meg a testet. A motel igazgatója a feleségére pillantott, és a fejét rázta. Egy idő múlva a korai nap beragyogta Cedar Falls utcáit, és megcsillant a vadalmafákon a Seerley Boulevardon, de az Abbott házban gyerekek kiabáltak és veszekedtek. Mrs. Abbott Sandra haját fonta. – Menj játszani, ha nem eszed meg a zabkásád! – szólt rá Markie-ra. – Tűnés! Markie szekere zörögve, nyikorogva gurult, ahogy a fiú maga után húzta a korai napsütésben. Laura hallotta. Alig mozdult órák óta. Kérdésekkel teli nyitott szemmel hevert, mint Martin. Nem akarhatta elhinni, hogy ő ez, aki itt fekszik. – Hello? – mondta a fejében honoló csendnek. – Hello? Ben Woodward hálószobája sötét volt, csak egy félig nyitott ablakon szűrődött be némi fény. A redőnyök lenn, a függönyök összehúzva. Ben félig kinyitotta a szemét a kinti zörgésre és nyikorgásra. Kibotorkált a vécébe, aztán félig még aludva visszamászott az ágyába. Tegnap este nagyon kimerült volt – vasárnap későn értek haza a konferenciáról, korán reggel órákat adott, aztán a Marhavásár, és utána az az átkozott értekezlet. Olyan fáradtan tért haza, hogy még a vacsoráját sem ette meg, bevett pár szem altatót is... Emlékek villantak a szeme előtt. Laura a szép, zöld ruhájában. A kígyók. Egy galamb türelmes szemmel nézi egy férfi zakóját. Vattacukor tekeredik, tekeredik fel egy pálcikára. A Göncölszekér lefelé zúgó kocsija. Laura ajka az övé alatt a forró napfényben, odafönn
az óriáskeréken. Egy bárhölgy, pikk ásszal a harisnyakötőjében... Öröm ömlött el Ben testében; halkan felnevetett, csak úgy magában a boldogságtól. A zörgés és a nyikorgás összevissza járt. Ben csendben hallgatta... De nincs még valami más is? Kinyitotta a szemét, felült, és kinyújtott keze langyos bőrt, hosszú, selymes hajat érintett, és az rátapadt az ujjaira. – Deborah! – motyogta Ben. Valaki fekszik az ágyában, a hátát fordítva felé. Ben az ablak felé nyúlt, hogy felhúzza a redőnyt, ám hálótársa felült. Laura volt! Ben látta szirom alakú száját és keskeny orrát. Az ablakon beszűrődő fény megcsillant a haján – világos haj volt, mintha a holdsugár folyt volna le a vállain a lány csupasz mellére. Ben oda akart gördülni, és olyan szorosan magához szorítani, hogy a lány levegőt se kapjon. – Ben – mondta Laura. A takaró suhogott, ahogy felhúzta a térdét az álláig, és Bent nézte hajának fürtjei alól. Ben nem szólt semmit. Meztelenül, mozdulatlanul feküdt. – Éjfél körül rémeset álmodtam, és egyedül éreztem magam – mondta Laura. – Megnéztem, nyitva van-e az ajtód. – Igen – mondta Ben. – Észre sem vettem, amikor jöttél. Laura most felé fordult, és közelebb húzódott hozzá. – Mindketten aludtunk. Ben visszatartotta a lélegzetét, meg sem mert szólalni. Érezte, ahogy a lány haja a karját súrolja, aztán megérezte a parfümje illatát, aztán a lány teste hozzásimult, és ajka az ajkára tapadt. Ben hallotta, ahogy az Abbott gyerekek egymást tologatják a sarok környékén a zörgő szekerükben, és ez a zaj oly kedves volt számára így, hogy Laura melle itt volt a kezében, hogy azt hitte, menten sírva fakad. Ébren van, nem álmodik – egy szekér zörög és nyikorog a Tremonton a Seerley felé, és a szeptemberi nedves kertek illata bekúszott háza egy nyitott ablakán. – Laura! – suttogta Ben. – Laura! Selymes hajzuhatag hullott az arcára. Ben a haj felé fordította az arcát, hogy érezze a parfümjét. Most egy Laura nevű nő fekszik alatta, nedves arcát az övéhez préseli, és lehorzsolt csuklóját a hátához szorítja. Nincs más horzsolás a testén, de úgy sír, mintha lenne, és zokog, rázkódik a karjaiban. – Laura! – suttogta Ben, és letörölte a könnyeket a lány arcáról, és olyan gyengéden csókolta meg, hogy Laurának még a sírást sem kellett abbahagynia a cirógató érintésre. A cedar falisi kedd reggel összezárult Ben fölött, mintha egy összekulcsolt kéz lenne. Amikor végül abbahagyta a zihálást és csendben feküdt, a zörgő szekér már a másik irányba haladt, a Seerley-ről a Tremont felé. – Szerelmem – mondta, olyan elmerülten lubickolva a boldogságban, hogy a végét sem látta. Megsimogatta a lány hosszú, selymes haját. Úgy tűnt, a szíve kétszeresére duzzadt – szinte szétpattant a boldogságtól. – Itt feküdtél egész éjszaka és én nem is tudtam? Laura szeme közel volt az övéhez; kék volt, álmodozó és itt-ott levendulaszínű árnyalatokkal. Ben félretolta a lány ezüstös haját, hogy megcsókolhassa. A világ ismét elment, akár egy nyikorgó szekér. – Gyönyörű... – mormolta utána egy ideig Laura melleinek. Felült mellette, és a lány haját simogatta. – Szeretlek! Te még nem mondtad, hogy szeretsz, de biztos vagyok benne... hogy szeretsz! – Szeretlek... – kezdte Laura, de nem nézett rá. Ismét könnyek csorogtak az arcán, és ő nem törölte le. Átölelte Bent, és nedves arcát az övéhez szorította. – Ne sírj! – mondta Ben, és megsimogatta a haját. – Olyan szép vagy... szép szőke... – Nem. Nem vagyok – mondta Laura. Aztán felült az ágyban, és dörzsölni kezdte a
homlokát a tenyere élével, mellei libegtek az ablak zöldes fényében. Elkezdte befonni a haját. – Még nem – mondta. Amikor haját felkötötte, hajcsatokkal megerősítette, és felrakta a parókáját. – Majd egy napon. – Eligazgatta a parókát, és a szép, selymes, szőke haj eltűnt. – Jól van – mondta Ben. Legörnyesztette a vállát, és a farmerjáért nyúlt. – Tudod, mit... Készítek reggelit. Laura nézte, ahogy Ben felcsatolja az övét, ahogy magára kapott egy inget. Az aranyszínű szőrök fénylettek a mellén. Ben rámosolygott, odahajolt, megcsókolta, aztán mezítláb lecsattogott a lépcsőn. A konyhában villany gyulladt. Ben mélyet, boldogat sóhajtott, aztán benyúlt a hűtőbe tojásokért. Az ő asszonya lett. Teste lángolt, mint egy erdőtűz. Szalonnás tojást sütött, pirítóst, kávét és gyümölcslevet készített. Dr. és Mrs. Benjamin Woodward, együtt ebben a házban. Elegáns ruha, virágok, fehér ruha, fátyol, orgonazene, és csivitelő nők. Laura hozzájön feleségül. Amikor Laura jónak látja, összeházasodnak, ő tud várni. Ben dudorászott, tojásokat tört, és hallotta, hogy odafönn megnyitják a zuhanyt. Laura az ágyában. Laura a zuhanya alatt. Laura lejön a lépcsőn az ő egyik nagy törülközőjével a teste körül, nem nagyon néz rá. Aztán a tekintetük találkozik, és Laura felnevet, hátraveti a fejét. Ben most már tudta, miért vetette ezelőtt is mindig hátra a fejét nevetésnél: a rejtett, hosszú, selymes haja miatt. Teste hideg volt és szappan illatú, és ajka is hideg volt, mindaddig, míg Ben ajka fel nem melegítette. Amikor visszanyerték a lélegzetüket, Laura felvette a sortot és az inget, amit a konyha sarkában hagyott. Édes, majdnem töretlen csendben fogyasztották a reggelijüket, a tekintetük találkozott néha egy vajas pirítós, egy dzsemes doboz vagy egy csésze kávé fölött. Amikor végeztek, hosszan csókolóztak a sütő előtt, ingadozva kissé a friss kerti szellőben, a szalonnaszagban, a korai napsütésben. Amikor végeztek a kávéval és egy csókkal, Ben megjegyezte. – Egy rendőr mászkál a hátsó udvarodban. Laura otthagyta az asztalon a mosatlant, amit elkezdett összegyűjteni, és odalépett Benhez az ablak elé. Zöld fű és levelek csillogtak az eső utáni napfényben. – Tudod, mit... Odamegyek, megkérdezem, mit keres – mondta Ben. – Lehet, hogy elvesztette a jelvényét. Lehet, hogy a cipőjét vesztette el. Vagy ő maga tévedt el. – Hangja vidám volt; elvigyorodott, próbálta mosolyra késztetni Laurát, aztán behúzta a konyhaajtó maga mögött. Laura nézte, ahogy Ben kilép az orgonásból, és odasiet az ő háza hátsó bejáratához vezető járda mellett álló rendőrhöz. Ben tartása laza volt, amikor feltette az első kérdést; aztán megfeszült. Körülnézett, aztán visszafordult a rendőrhöz. A rendőr mutatott valamit, aztán még valamit. Laura a csészéket rakta be Ben konyhaszekrényébe, amikor a férfi visszatért. A rendőr vele jött. – Valaki lőtt a sarki háznál – mondta Ben. – Elnézést, hogy zavarom önöket. – A rendőr fiatal volt és félszeg, a sapkáját összevissza forgatta a kezében. – Csak rutinellenőrzést végzünk a szomszédságban. Laura olyan, mintha aludna, gondolta Ben. – Kér egy kis kávét? – kérdezte Laura a rendőrt. – Nem. De mindenképp köszönöm. Laura leült az asztal mellé, aztán a férfiak is leültek. – A Corey fiú tegnap este későn jött haza, és egy csavargóba botlott a hátsó udvarukban – mondta Ben. – A csavargó vállon lőtte, és elszaladt. A lövés valójában épp csak karcolta a fiút. A rendőr jegyzettömböt és tollat húzott elő. – Maga bérli Mrs. Nepper házát, igaz? – kérdezte Laurát. – Hallott valami gyanúsat
tegnap éjszaka? – Nem. – A háza innenső oldalán van a hálószobája? – Igen – mondta Laura, és nem nézett Benre. – Átkutatjuk a környező kerteket, bár a fegyver már megvan – mondta a rendőr, és felállt. – Ha valami olyasmit látnak vagy találnak, ami jelentős lehet, tudassák velünk. Laura kikísérte az ajtóig, aztán visszafordult. – Haza kell mennem – mondta Bennek. – De készítek neked ebédet. Ma este valószínűleg dr. Channingnél alszok. – Hívj majd fel – mondta Ben. A rendőr már becsukta az ajtót maga mögött, és Laura Ben karjába bújt álmodozó, szinte kábult kifejezéssel az arcán. Kétszer is visszalépett a férfihez, mielőtt végül becsukta az ajtót maga mögött, és átsietett az orgonáikon. Banán nyávogva fogadta a hátsó ajtajánál. A szomszédos udvarban álldogáló csoport ember nem vette észre az orgonától Laurát. Most nem volt virágcsokor a kilincsén. Laura feltörölte az előtérből a nedves nyomokat... Hevesebben lélegzett, aztán halkan és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Mostanra megszáradt, sáros lábnyomok húzódtak végig az előszobája és a konyhája padlóján. Betörő! Hívni a rendőrt... Ott van a többiekkel a szomszédos udvarban. Nem. Laura szobáról szobára járt. Nem talált senkit. Felkapott egy felmosórongyot, megnedvesítette, és térden csúszva törölgetett, miközben sietős hangokat hallott az ablaka felől. Laura gyorsan felmosta a hátsó előszoba, a konyha padlóját és az emeletre vezető lépcsőt... Megszólalt az ajtócsengő. Laura még feltörölte az utolsó lábnyomokat a fürdőszobájában, csak aztán ment ajtót nyitni. – Jöttem, amint tudtam – mondta Mrs. Nepper; fehér haja libegett barna arca fölött. – Mary Harristól hallottam, ő takarít a Holiday Innben. Jöttem, amint tudtam. – Jöjjön be – invitálta Laura, és kitárta az ajtót. – Mary Harristől hallottam. – Mrs. Nepper belépett a nappaliba, és körülnézett. – Istenem, milyen kellemes! Mary a motelben takarít, de a testet nem ő találta meg, hála istennek. – Miféle testet? – Jöttem, amint tudtam. Meg akartam győződni róla, minden rendben van-e, mert felhívtam dr. Channinget is és maga nem volt ott. Hallotta a lövést? Nem Mary találta meg a testet, a rendőrség mégis kihallgatta őt is meg a többieket is. – Hol? – kérdezte Laura. – A Holiday Innben. A csavargó testét. Hallott a csavargóról, igaz? – A rendőrségtől. – Igen, nos, jöttem, amint tudtam, mert Mary Harris tudott róla. A motelben dolgozik. Meghalt. – Kicsoda? – A csavargó! Jöttem, amint tudtam, mert arra gondoltam, mennyire megijedhetett itt egyedül, hogy a Corey fiút meglőtték a szomszédban. Hallotta a lövést? Mondtam is Marynek, hogy „Azonnal odamegyek és megmondom Laura Praynek, hogy ne aggódjon. Meghalt." – Nem, nem hallottam semmit, csak a vihart – mondta Laura. – Kér egy csésze kávét? – Lelőtte magát. Szívesen venném – mondta Mrs. Nepper és leült a fotelbe. – Őrült volt, szerintem, ha ilyet tett. Az esti újságban már benne lesz, de gondoltam, jó, ha maga is megtudja. Bárki ideges lenne, ha lövöldöznének az ablaka előtt. – Felállt, és odament a konyhaajtóba. – Meg sem álmodtam, hogy sikerül növésre bírnia ezeket a páfrányokat. A konyha padlója mostanra már csaknem száraz volt; Laura felrakta a vizet főni. Ismét
a nappaliban ültek le. – Biztosan őrült volt – mondta Mrs. Nepper. – Mary mondta, hogy egy kis pisztolyból lőtte főbe magát, és még halála után is szorongatta. Senki sem hallotta meg, akkora volt a dörgés, villámlás. Látott már ekkora vihart? Még a verandám teteje is beázott, pedig az én verandám teteje sosem szokott beázni. De mondtam Mary Harrisnek, hogy azonnal jövök, szólok magának, hogy ne aggódjon, mert meghalt. A víz főni kezdett. Laura instant kávét vett elő a konyhaszekrényből. Mrs. Nepper utánament a konyha ajtóhoz, és megjegyezte, hogy manapság még a kávé is milyen drága... Emlékszik, volt olyan idő, amikor még csak ötven centbe került fél kiló. Laura benyúlt a konyhaszekrényébe kávéért, és látta a felsorakoztatott konzerveket. Csakhogy most... Rámeredt a konzervek tömött sorára: egy sor volt, a címkék kifelé fordítva. – Maga nem emlékszik arra az időre, amikor a dolgok még ilyen olcsók voltak, ugye? – mondta Mrs. Nepper. Laura nem is hallotta. Nem felelt. – Kelet-Bostonból jött, azt mondják. Egy bérelt, fehér kocsival – folytatta Mrs. Nepper. – Edna Grant és Helen Tyler látták a kocsiban ülni a régi Atcher-ház előtt a Seerley-n, de akkor még nem tudták, hogy ő az, de szerintem már akkor is nála volt a pisztoly. Idegesítő, ha az ember ablaka alatt lövöldöznek... mondtam is Mary Harrisnek... Laura megérintett egy konzervet, ami a többihez hasonlóan szintén kifelé fordítva állt, aztán kanalat vett elő a fiókból. – Igen. – Mondtam is... Szerintem ideges lehet, odamegyek és megnyugtatom, hogy az illető már halott. Ne túl sokat... egy kanálnyi bőven elég. Hogy van Hazel Channing? – Remekül – felelte Laura, és odanyújtotta Mrs. Neppernek a kávéját. – Egy barátnője van vele. Délre kell odamennem. Mrs. Nepper sietve megitta a kávéját. – A barátnője pont ezt mondta, amikor felhívtam. Már megyek is. Mikor jön vissza Ellen Garner? – Még nem tudatta velünk. – Hallott egyáltalán valamit tegnap este? – Semmit. – Hát, nem maradhatok tovább; de mondtam Mary Harrisnek, hogy ide kell jönnöm, közölni magával, hogy megtalálták a testet. A Holiday Innben dolgozik, de nem ő találta meg. Este már benne lesz az újságokban, és az emberek hetekig fognak beszélni róla. Nem túl gyakran fórul elő lövöldözés és öngyilkosság. Köszönöm a kávét. Laura kikísérte Mrs. Neppert a főbejáraton. Az idős hölgy még visszafordult. – A Holiday Innben. Mary Harris. Laura becsukta az ajtót. Visszament a konyhába, és ismét kinyitotta a szekrényt. Minden konzerv kifelé volt fordítva; a címkék egymás mellett sorakoztak. Jól el lehetett olvasni a tartalmukat: borsó, őszibarack, sárgabarack, zöldbab. Laura kinézett a konyhaablakon... látták a kocsiban ülni a régi Atcher-ház előtt a Seerley-n... szerintem már akkor is nála volt a pisztoly. Pár ember állt a letiport krizantémoknál. A sarki ház felső ablakából most nem harsogott zene. Hat méternyi napsütötte zöld fű választotta el a nézelődőktől. Ő csak egy szomszéd, aki kifelé néz az ablakon. Laura végigjárta a szobákat, letörölt minden kilincset, minden fogantyút és minden olyan helyet, amit kéz csak érinthet, vigyázva, hogy meg ne lássák, letörölte a hátsó ajtó kinti kilincsét is. Amikor bement a fürdőszobába fogat mosni, a fogkrémre a kupak rá volt szorítva, alig bírta lecsavarni. Aztán meglátta, hogy a törülközőtartón a törülközők harmadrét vannak hajtogatva.
Laura odanyúlt, már majdnem megérintette őket. Aztán hagyta, ahogy vannak. 44. Laura telefonja csengeni kezdett. – Halló? – Georgia Parrish könnyed, magas hangja hallatszott. – Jól van? Hallottunk a csavargóról a rádióban, és Hazel azt akarta, hogy most rögtön hívjam fel. – Remekül vagyok – felelte Laura. – Micsoda világban élünk... Őrült alakok lövöldöznek egyetemista fiúkra szinte a küszöbük előtt. De a férfi, aki lövöldözött, megölte magát a Holiday Innben. Valószínűleg már hallott róla. – Igen. Tizenkettőre ott leszek... – Éppen ez az... Akad néhány szabadnapom, amit Hazellel tölthetek, most hogy beszél. De még hogy beszél! Az ember szóhoz sem jut mellette. Hazel szerint magának otthon kellene maradnia, pihenni egy kicsit. Mi ketten a régi fényképeket nézegetjük és az útiélményeinken merengünk... – Ne menjek főzni vagy mosni... – Nem. Az ilyesmihez én is értek, és jól tudom, Hazel mit szeret. Maga csodát művelt itt. Érezze jól magát! Természetesen ezt az időt is fizetjük. Mielőtt elmegyek, majd felhívom. Lehet, hogy Hazelnek addigra sikerül kibeszélnie magát, de ebben ne bízzon. Laura megköszönte, letette a kagylót, és látta maga előtt Martin zavart gyermeki pillantását, a kis vércsíkot... a látvány újra és újra felvillant előtte, figyelmeztetés nélkül. Bement a fürdőszobába, és a harmadrét összehajtogatott törülközőket nézte, és látta a pillantást Martin szemében, de amit a bőrén és a gerince mentén érzett, az Ben volt... Ben, aki délben hazajön ebédelni, két órára... Laura eltakarta a szemét. – Martin! – suttogta. Senki sem válaszolt, csak Banán kaparászta a konyhaajtót. Laura beengedte a cicát, adott neki macskaeledelt, és ráébredt, mostantól mennyi mindent megtehet – eljárhat az Egyetemi Domb boltjaiba vásárolni. Beszélgethet az emberekkel. Elmehet az egyetemi könyvtárba... A törülközői egy sorban lógnak. Ben teste feszes és kemény. Szőrzete puha és ruganyos, és néha az érzékenyebb helyeknél a férfi felnyögött; magának, Laurának... – Banán! – kiáltotta Laura. A macska egy kistányér fölött kuporogva, rágcsálva pillantott fel rá. – Martin meghalt – suttogta Laura. – Szabad vagyok. Banán abbahagyta az evést, tüsszentett, aztán evett tovább. – Alig várom már, hogy ismét lefeküdhessek Bennel – suttogta Laura. – Martin még a hullaházban van és én máris arra gondolok, hogy Bennel szeretkezzek ebédidőben. Két óránk lesz rá! – Leült Banán mellé, és arcát a kezébe temette. Egy idő múlva odasuttogta a cicának: – Még hosszú ideig Laura Praynek kell maradnom. Hazudnom kell Bennek és mindenkinek, de biztonságban vagyok! – Banán kinyalta a kistányért, aztán még egyszer körülszimatolta. – Hetente egyszer-kétszer felhívhatom anyámat, valaki másnak mondva magam. A fekete parókában és szemüvegben még meg is látogathatom. – Laura felvetette a karjait, szabad, szabad... megszabadult! Banán felmászott Laura ölébe, és ételmaradványos bajszával felnézett rá. – Van olyan nő, akinek még nem volt társadalombiztosítási száma, és az anyakönyvi kivonatát is elveszítheti, nem igaz? Mondhatom, hogy nem tudom, hol születtem. Hazudhatok – suttogta Banánnak. – Hazudni jól tudok – mondta, és arcát a kezébe temette. A macska a bajszát nyalogatta, és Laurára nézett. – Özvegy vagyok – suttogta Laura. Banán a talpát nyalogatta, aztán
összegömbölyödött Laura ölében.. – Bennek két órája lesz – suttogta Laura egy kis idő múltán, megdörzsölte a homlokát a tenyere élével, és bűntudatos kifejezés jelent meg az arcán. – Már alig várom. Laura átment Benhez a reggeli napsütésben, és belépett a hátsó ajtón. Ben elment tanítani az utolsó csésze kávé után... csészéje ott állt a mosogató mellett. Laura a karimán lévő barna cseppekhez érintette az ajkát, lehunyta a szemét. Aztán elővette a papírszatyrot a legalsó polc mélyéről, hazament és elrakta a bajuszt, a szakállat meg a férfiruhákat. A szatyor még nedves volt a tegnapi esőtől; Laura széttépte. Amikor felakasztotta a kabátot, valami megzörrent a zsebében. Egy régi borítékdarabot talált benne, amit még a tanyaházból hozott el, és amiben magok voltak. „Marigold", állt rajta anyja kézírásával. Laura nézte a betűket, amiket anyja soha többé nem fog leírni: „Marigold". Érezte a forró nap fényét, mintha ott térdelne az anyja kertjében a tanya mögött. Érezte a fenyőágak illatát, és hallotta, ahogy Joe beszélget az anyjával a konyhában; hangjuk alig hatolt el hozzá. Keresett egy virágcserepet meg egy kevés termőföldet, és kivett egy marigold magot a borítékból. Ott feküdt a tenyerében. Nem sok esélye lesz kivirágozni. Tél közeleg. De érheti a nap az ablakpárkányon. Laura beásta a virágföldbe, megöntözte, és a párkányra rakta. Montrose-ból hozott ibolyái éber zöld füllel hallgatták a párkányról. Gyökeret eresztettek. Laura egymás után emelgette fel a cserepeket, és látta, hogy szinte minden levélből újabb parányi levelek sarjadnak. Kell csinálnia nekik egy asztalt. A jövő évre a montrose-i ibolyák újra virágot bonthatnak. Laura visszaszaladt Ben házához, felsietett a lépcsőn, belefeküdt a vetetlen ágyba, ajkát a takaróhoz nyomta. – Élek – mondta ki fennhangon. Bevetette az ágyat, és kitakarította Ben fürdőszobáját – ráfért. Mit csináljon ebédre – ha esznek valamit egyáltalán. Laura a sütőnek dőlt, kellemes bizsergést érzett a gerincén, magában nevetett, és hallotta, ahogy nevet. Csirkesültet – a specialitását. Volt egy egész csirke a fagyasztóban. Mikrohullámú sütőben gyorsan kiolvasztotta a csirkét, és berakta a lassú lángra állított saját sütőjébe. A változatosság kedvéért most őnála fognak ebédelni. Miközben tésztát gyúrt, néha Martin keskeny, barna szeme jelent meg előtte, vagy úgy érezte, mintha ismét Ben szekrénye előtt állna, arcát a férfi ruháiba fúrva. A konyhája tele volt napfénnyel. Ha az ajtócsengője megszólal, azonnal kinyithatja, válaszolhat a kérdésekre. Az ágy. Tiszta ágyneműt húzott, kisimította. A szekrény fiókjában talált egy fényképet egy pisztolyhősről meg egy bárnőről; most már kirakhatja az öltözőasztalára, bárki láthatja. A bárnő nyugodtan nézett a szemébe. Akkor Martin még élt. A bárnő ajka üdének tűnt az óriáskeréken kapott csókoktól, és karja szorosan ölelte a pisztolyhős vállát, és látszott, hogy nem most teszi ezt először. Laura úgy érezte, elakad a lélegzete. Beszórta egy kis parfümmel a párnát meg a takarót, és csak állt az illatban, félig alva, hitetlenkedve, és egy véres sebhelyet látott. Most már nyitva áll az ajtaja. Laura halkan énekelgetett magában, aztán elhallgatott, szája kinyílt kissé, keze megremegett a tészta fölött, amit most darabolt fel egy éles késsel. Martin ott ült a motelszobában az ágyon, és őt nézte. Az egyetem órája épp akkor ütötte el a tizenkettőt, amikor kivette a csirkét a sütőből; az illat betöltötte a házat. Kissé tántorog, gondolta – tegnap éjjel nem sokat aludt. Beszaladt a hálószobájába, hogy megnézze a fekete selyem bébi-dollt. Azt vette fel inge és sortja alá; egész testében bizsergett, ha Benre gondolt. Házának ajtaja nyitva; kellemes illatok terjengenek. Rendbe tette Ben fürdőszobáját és konyháját is... Laura hirtelen megtorpant az ágyánál, szeme kifejezéstelenné vált. Körülnézett a hálószobájában, ami most parfümtől és az ételszagtól illatozott. A bárhölgy
rámeredt, nem mosolygott, egy pikk ász volt a harisnyakötőjében. – Hahó! – hallotta Ben kiáltását, és azon kapta magát, hogy a főbejárathoz szalad. – Te itt? – kérdezte Ben, és odasietett. – Ne-nem kell dr. Channinghez mennem pár napig – mondta Laura Bent nézve. – Georgia Parrish vele marad... Ben máris belépett, és csókolta, mielőtt Laura befejezhette volna a mondatot. Még az aktatáskáját sem tette le. Laura érezte, ahogy elfogy a lélegzete, ahogy szorította magához a férfit a csirke, a narancslé és a kávészagú lakásban. Ben Laura parókája alá csúsztatta a kezét, megcsókolta a tarkóját, és Laura megremegett; Ben felkuncogott, ismét megcsókolta a tarkóját, és egyre lejjebb csókolgatta a hátát, és Laura azt rebegte, hogy csirkesültet készített, meg... – Tudod, mit... az evés várhat – mormolta Ben, és felhúzta a lány ingét. Laura nem viselt melltartót az ing alatt, csak egy csodaszép fekete selyem bébi-dollt. – Hűha! – lihegte Ben, és csak nézte a lány mellbimbóját a fekete csipke alatt. – Csak az enyém? Laura kuncogott, kibújt az ingéből, aztán Ben lehúzta róla a csipkéket is. Laura kibújtatta lábát a bébi-dollból meg a szűk sortból, ám eközben Ben a fejére húzta az ingét. Aztán ott állt meztelenül a nappali szoba zöldes fényében, félrecsúszott parókával. – Le vele! – kiáltotta Ben, és odakapott. – Várj... – nevetett Laura. – Össze van tűzve... Azonban eddigre Ben már lekapta a parókát, és a selymes haj félig kibomlott, a csatok kihulltak belőle. – Gyerünk! – sürgette Ben. Laura hallotta, ahogy az egyik csat egy fotel lábának csapódik, egy másik pedig a hálószoba padlójára. Bebújt a takaró alá, és a férfi egy pillanatra rá ott volt mellette, ahol Laura álmodott róla. Laura sikkantott, és végű! ott feküdt hajával a szájában és a szemében, behunyt szemmel, nyitott ajkakkal. Egy darabig szótlanul feküdtek, csókjaik keveredtek a szájra boruló selymes hajszálakkal, míg Ben félre nem tolta, aztán megkérdezte. – Még? – És Laura azt mondta: Igen, igen, kérlek... Valamivel később a délutáni lakás és a nyári levegő illata visszatért hozzá. Gyerekek kiabáltak a játszótéren. Egy pisztolyhős meg egy bárnő nézte Laurát az asztalról. – El kell mennem arra az istenverte értekezletre – mormolta Ben a lány ajkain. A csirkesült épphogy langyos volt, a speciális saláta pedig már nem volt hideg. Kit érdekel, kérdezte Ben, így hát megették az ebédet úgy, ahogy volt, és két falat között csókolóztak. Bennek elő kellett keresnie egy jegyzetet a dolgozószobájából; átmentek az ő házába, és a dolgozószobában csókolóztak, csókolóztak a bejárati ajtó előtt. – Már megint értekezlet – mondta Ben. Milyen szép volt Laura, ahogy ott mosolygott a régi rugós fotelben; Shakespeare mellszobrával a válla fölött. Ben mesélt neki a tanszéki csatározásokról, és ismételten ecsetelte a stratégiáját. Amikor hazajön, vacsora fogja várni, és egy üveg bor is lesz az asztalon. Laura nézte, míg el nem tűnik a szeme elől, aztán eszébe jutott a mosatlan. Elmosogatott, és közben Ben garázsát nézte az orgonákon keresztül. Egy kékes folt látszott; Ben kocsija. – Nálam vacsorázunk – mondta Bennek, ahogy a férfi a selymes hajjal babrált, befonta, kibontotta, hagyta Laura mellére hullani. – Mikor meséled el nekem, honnan jöttél... meg mindent? – kérdezte Ben, megcsókolva a lány kezét, a füle tövét, az álla hegyét. Laura azzal válaszolt neki, hogy lehúzta a férfi fejét a melléhez és hosszú hajához. Laura húst klopfolt egy tányér szélével, és nézte, ahogy a vörös hús fehérré válik a liszttől. Fejében egy óriáskerék emelkedő kabinja, egy villám fénye, egy lepkeszárnyakkal összemaszatolt takaró villant fel.
Aludni kellene egy keveset, gondolta, és megdörzsölte fáradt homlokát lisztes kezével. – Pontosan itt. – Egy férfi hangja lebegett be a konyha ablakán. A szellő nevetést és más hangokat sodort be. Laura félálomban a párkányra könyökölt, és egy pillanatra szemek tapadtak rá a szomszédos udvar felől. Aztán a Heavy Metal-feliratú trikót viselő szőke fiatalember úgy tett, mintha nem vette volna észre. – Megbotlottam ebben a vacak krizantémban – mondta két egyetemista lánynak. Házának fehérre festett ajtaja előtt felhúzta a szemöldökét. – Huh! – lehelte a sötét lány, aki egy könyvcsomagot lóbált a kezében. – Megijeszthettem a rohadékot. Ennyi az egész – mondta Mark Corey. – Be akarhatott törni hozzánk, erre meglátott engem. – Nagyon szűk farmert viselt; hüvelykjét a zsebébe dugta, és rávigyorgott a másik lányra, akinek hosszú, szőkésbarna haja volt, és rövid sortja fölött lelógó inget viselt. – Vissza kell mennünk az egyetemre – mondta a sötét lány. Megindultak az utca felé. – Megijedhettél, amikor rád lőttek. – Nem igazán – mondta Mark kissé túl hangosan. – Rögtön láttam rajta, nincs annyi mersze, hogy lelőjön. – Huh – mondta a sötét lány. Laura körbepillantott a konyhájában. Minden készen állt a vacsorára. Talán alhatna addig egy keveset. Lehúzta a redőnyt a hálószobában, beállította az ébresztőórát, és megmosta az arcát. Törülközőért nyúlt, és látta, hogy Ben már itt járt előtte – felrakosgatta a törülközőket a rúdra; csak egy maradt harmadába hajtogatva. De az harmadára volt – nézte, amint kimegy a fürdőszobából, leveti az ingét, a sortját, a bébi-dollt, és meztelenül befekszik a felforgatott ágyba. – Óh – lehelte magában a takaró alatt, kinyújtotta a kezét, és azt képzelte, még mindig érzi a férfi testének melegét, és megborzongott a gyönyörtől arra a gondolatra, hogy együtt tölti az éjszakát Bennel. Negyvenhat nappal ezelőtt még Martinnal együtt sétált egy manhasseti utcán, és „szép pár" voltak. Annyira fáradt. Az ágy még meleg volt. Laura behunyta a szemét. Egy-két pillanatra rá elaludt. Álmában azon csodálkozott, miért nincs senki Montrose-ben az utcán, amikor egy taxi megáll a Burney háznál – aztán rájött, hogy még kora reggel van. Senki sem látja, amint Laura Burney kifizeti a taxit, bőröndjével az ajtóhoz siet, és a kulcslyukba illeszti a kulcsát. Ott áll a kicsi, Cape Cod-i ház előtt és arra gondol, hogy a lehullott levelek tönkreteszik a füvet, ha nem gereblyézi el. Álmában elfordítja a kulcsot, és saját lakásának illata fogadja be – az egyéni, az évről évre megszokott szag. Ő bezárja az ajtót maga mögött, és lerakja a bőröndjét a múlt titkos szagában. Fenyőbútorok. Laura belép a nappaliba, hogy megnézze, megcsillannak-e a pisztolyok a fegyverszekrényben. Álmában egy óra ketyeg. Már el is felejtette, hogy nászéjszakai gyertyatartójukat a kandallópárkányra rakta. Ott állnak. És ott vannak a védőhuzatok meg a függönyök is, amiket ő varrt. Egy előszobái tükör csillog, de már nem olyan szép ferde szögben, mint egykor. Ennek a tükörnek a fénye nélkül a kis előszoba sötét lenne. Hálószobájuk sötétnek tűnik, amikor benyit. Álmában megtalálja a ruháit a szekrényben; az öltözőszekrény fiókjai tele vannak alsóneműkkel, a varrásaival, a hímzéseivel; Laura egytől-egyig kihúzogatja őket. A fénycsövek az ibolyák fölött még működnek; Laura felkapcsolja őket. Amikor kinyitja az előszobaszekrényt, megtalálja a kék paplanhuzatokat, amiket egy vásáron vett, meg hozzá a virágmintásakat is, meg a párnahuzatokat. Az előszoba parkettája recseg a lába alatt; jól ismeri ezt a zajt. Megáll a konyhaajtóban, aztán kezét az új hűtőre teszi, majd az új sütőjére. A vörös konyhát zöldre kellene festeni.
Tiszta tányérok sorakoznak a konyhaszekrényben, Ott az üveg diótörő meg a műanyag vajtartó. Álmában megtalálja a kocsi kulcsát a tartóban Martin íróasztalán. Kinyitja a garázsajtót. A kocsi csillog, amikor Laura felkapcsolja a villanyt. Laura beül a kormány mögé, begyújtja a motort, és hallgatja a gép duruzsolását. Egy idő után elfordítja a kulcsot, kiveszi, felrakja a kulcskarikájára, és berakja a táskájába a csekkfüzete mellé. Olyan csend van; száraz levelek zörögnek a bejárónál, és megbámult száraz ujjak nyúlnak be a garázsajtó alatt. Álmában Laura lecsúsztatja a lábát a fékről meg a gázról, és kiszáll a kocsiból. Úgy érzi, mintha a parti ház kavicsa csikorogna a cipője talpa alatt. Késő délutáni szellő lebegtette az ingeket, a szoknyákat és a zászlókat az egyetemen.. Ben Woodward kilépett az értekezletről, száját eltakarva diszkréten ásított. A sűrű füvön napozó diákok mellett haladt el – a keményjárású, fürtös hajú, fiatal professzor. A kései napfény árnyékokat vetített az egyetem járdájára. Laura kinyitotta a szemét, felült a feltúrt ágyban, és körülnézett az iowai hálószobában, és egy pisztolyhőst ölelő bárhölgyet látott rámeredni az öltözőasztalról. Hangos zeneszó áradt az Unionból, ahogy Ben elsétált előtte; felhúzta a vállát, és ide-oda forgatta a fejét. Fütyörészve haladt el a Rektor háza előtt, fütyörészve ment végig a University Avenue-n, fütyörészett a Seerley Parkban, semmi másra nem gondolt, csak Laurára, a hosszú szőke hajra, ahogy meglibben a nyári szélben. Hangosan felnevetett, amikor kinyitotta az ajtaját, a boldogságtól nevetett – Laurával fogja tölteni az egész éjszakát.
