Nagy László EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN (A SOKARCÚ BOCSKAI ISTVÁN)

Nagy László EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN (A SOKARCÚ BOCSKAI ISTVÁN)

1

STUDIA OPPIDORUM HAIDONICALIUM IV

SOROZATSZERKESZTŐ NYAKAS MIKLÓS A borítón Bocskai István szobra Genfben A könyv számítógépes szerkesztése, a képek válogatása és feldolgozása a sorozatszerkesztő munkája Borítóterv: Szekeres Gyula ISSN 1585-5155 ISBN - 963 - 00- 5428 - 0 A Hajdúsági Múzeum és a Polgármesteri Hivatal (Hajdúböszörmény) Kiadványa Szerkeszti: Dr. Nyakas Miklós Felelős kiadó: Dr. Lázár Imre Nyomda: Fábián Bt. Debrecen Felelős vezető: Fábián Imre

2

IN MEMORIAM SZAKÁLY FERENC

3

„Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza az emlékműnek. Hírnök, ki megölt milliók végső tisztelgését hozza úgy mentem el a szobor-sor előtt. Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel a hadrakelt hit zord hadnagyai a Vilmosok! és Coligny és Cromwell - ők néztek rám - s a szablyás Bocskai..."

Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt

4

TARTALOMJEGYZÉK AJÁNLÁS ELŐSZÓ „IUVENTUS VENTUS" - A FELKÉSZÜLÉS ÉVEI Bihar vármegye szülötte? A kor katonája és hadvezére Miksa császár testőre EGY BÁTHORY ROKON TRANSSYLVANIÁBAN „Tündérország" - „Tündérkert"? A Báthoryak és udvaruk Bocskai első évei Erdélyben Véres belviszályok forgatagában A váradi főkapitány „ZORD IDŐK TÜNDÉRORSZÁGBAN" A török háború erdélyi visszhangja A lázadó urak „felmészárlása" Bocskai hadvezéri bemutatkozása „Számos lázadó székely megöletése és megbüntetése" Halványuló győzelmi remények között Szemben a Báthoryakkal Mélyponton, kétségek között KÉT ORSZÁG FEJEDELME Legendák és tények a fejedelemségről A „botcsinálta" felkelővezér" Hajdúvitézek! Húúúj Húúúj Ráááá Két „bajnok" nagy „sakkjátszmája"

5

7 9 12 12 17 19 26 26 30 36 45 51 59 59 65 74 84 90 103 115 123 123 128 148 153

Egy „rebellis köznemes" megdicsőülése Szerencsen és Medgyesen KÜLPOLITIKAI CÉLOK ÉS EREDMÉNYEK Jó kard mellé jó toll is kell! Egy királyjelölt Rákosmezőn Rákosmező és Korpona külföldi visszhangja TETŐPONTRÓL PÁRNASÍRBA Bocskai székhely nélküli fejedelmi udvara A fejedelem hajdú és székely politikája Pártvillongások kereszttüzében Az életkedv utolsó fellobbanásai Bocskai végrendelete és halálának utózöngéi A HALHATATLANSÁGBA VIVŐ ÚTON A kortársak és a közel egykorúak szemében A Bocskai-kép alakulása 1848 előtt és után Egy „kényszerpályás kisország” Bocskai-portréja Az ezredforduló Bocskaija UTÓSZÓ RÖVIDÍTÉSEK ANGOL ÉS NÉMET NYELVŰ ÖSSZEFOGLALÓ

6

170 184 184 200 211 222 222 230 236 252 259 268 268 276 280 293 299 302 305

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN AJÁNLÁS és ELŐSZÓ

Ajánlás

z egyik legnagyobb magyar történelmi személyiség, Bocskai István életművét és harcát bemutató monográfiára régen várunk. Most itt van. Bocskai István életének, politikai és katonai cselekedetének a mai tudásunk szerinti legteljesebb, legátfogóbb rajzát kapják — Nagy László több évtizedes kutatásai eredményeképpen. Az érdeklődő olvasó olyan művet tart kezében, amely a személyiség tettei motivációjának legfőbb eredőit igyekszik adni korba ágyazottan. Láttatja, hogy a tizenhatodik század utolsó harmada hadszíntérré vált Magyarországának szellemi, vallási, politikai, katonai légkörében hogyan formálódtak a személyiség meghatározó vonásai. Bocskai István, a bihari nagyúr élete, forgolódásai talán tipikusnak is lenne tekinthető, ha sorsa utolsó jó két esztendeje nem tartogatott volna számára olyan kényszereket és lehetőségeket, amely lépéseiben és cselekedeteiben a tizenhetedik század és az egész magyar történelem egyik legsikeresebb politikusává és hadvezérévé emelte. A legáltalánosabb magyar érdek a törökellenességben fogalmazódott meg, a tizenhatodik tizenhetedik században. Ebben Bocskai sem különbözött kortársaitól, s mégis neve a török szövetségben a Habsburgok ellen vívott harc vezéreként, a rendi és vallási szabadságjogok védelmezőjeként íródott a történelem lapjára. Szemléletesen bontakozik ki a könyvben, hogy a magyarság kettős függősége és az ország függetlenségének és egyesítésének nagy álma miként befolyásolta a kortársak gondolkodását és cselekedeteit. Bocskai kivételes nagysága - mely előtt e század két költő nagysága, a katolikus Illyés és kálvinista Ady egyaránt fejet hajtott - éppen a történelmi helyzetfelismerésben van, amely egy életpálya során csak ritkán adatik meg. Bocskai a dunántúli uraknak írott levelében joggal fogalmazta: én is igaz magyar vagyok, a kegyelmetek javát nem különben keressük, mint a magunkét. A Béccsel okosan „hadakozás” Bocskai politikai éleslátását bizonyítja, amely a rendkívüli helyzetekben mutatkozik meg igazán.

A

7

STUDIA OPPIDORUM HAIDONICALIUM IV.

Nem véletlenül kerül itt kiadásra Nagy László Bocskai István, Erdély és Magyarország fejedelmének minden eddiginél teljesebb pályaképét megrajzoló könyve. A hajdúszabadság, a hajdútelepítés nagy társadalmi, politikai gondolata megvalósítójának örök hálával tartozik a hajdúság népe. Az elődök, a,, két császár” közötti országvédő katonai szerep elévülhetetlen érdeme a létéért küzdő hajdúságnak. A haza és a szabadhajdúk Bocskai küzdelmeiben találtak egymásra. Bocskai politikai nagysága méltán, történelmi érdemeiben manifesztálódik. Ennek pedig részese a hajdúság. Ajánlom e könyvet mindazoknak, akiket érdekel a mába érő és jövőt meghatározó múltunk Bocskai Istvánnal jelzett fényes korszaka.

Hajdúböszörmény, 2000. november 27. Dr. Lázár Imre polgármester a Hajdúvárosok Szövetségének elnöke

8

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN AJÁNLÁS és ELŐSZÓ

ELŐSZÓ

„V

árad kapitánya Stephanus Bocskai nagy ember és magyar úr volt… Félünk hogy palántája kipusztult már ennek a szép fajtának. Mert micsoda gyönyörű ember volna egy mai Bocskai István! Az Európától megihletett erdélyi kultúrában felnőtt. Protestáns, jeles újító nagy elme. Főképpen pedig bátor és bölcs magyar. Hiba és beteges csoda történhetett a magyar lélek evolúciójában [fejlődésében]. Iszonyú pici magyarok a mai magyarok. Leszaladás történt a magyar típusok skáláján. Hogy Belgiojosonak is köszönhetjük egy kicsit Bocskait, nem baj. Csak a nebulók kötelesek elhinni, hogy a messiások és hősök úgy nőnek, mint a krumpli vagy úgy érkeznek mint a meteor. Kicsinyes csirákból szökkennek elő a legnagyobb dolgok is, s a nagy emberek egyebet is cselekednek, mint hogy nagy cselekedetekkel traktálják a históriát. Féltette birtokait és várait Belgiosotól és erre fölkelt. Megvédte a lelkiismeret szabadságát. Megnövelte a magyarság harcos dicsőségét. Ivott a sikerek legnagyszerűbb italából. Gyakorolta a megértő és lemondó bölcsességet. Fáklyát gyújtott a magyar géniusznak. Okos formáját formálta meg a nemzeti szabadságnak. Megkötötte a bécsi békét. És elvesztette önmagát. Korába helyezve ő igazán elődje az igazán európai nagy magyarnak, aki ma még nincs… a Róma átkát kikacagó s Béccsel okosan hadakozó Bocskai István ma oly bátor vezére volna az európaian magyaros radikalizmusnak, amilyent nagyon sokára kapunk... Fájdalmas örömmel gondolunk régen eltűnt alakjára. Testamentumára, melyből még ma sem tudják az igazságot kiolvasni Magyarország fiai...A régi Magyarország megmentőit szépen ünnepeljük. De új Magyarországot nem tudunk csinálni. Talán föléltük a magyar matéria értékesebb felét. Ha Bocskai István föltámadna, nagyon megvetne bennünket”1. 1906-ban, Bocskai István halálának háromszázadik évfordulóján lelkesedett és kesergett így a publicista Ady Endre. Összehasonlító utalásai a

1

9

Ady Endre: Bocskai István. Budapesti Napló 1906. május 13. sz.


huszadik század eleji magyar viszonyokra vonatkoznak, de némelyek talán ma is megszívlelendők. Értékelése Bocskai életművéről és harcáról több ponton döbbenetesen találó és kora történetírását sok tekintetben túlszárnyaló. Ady a Bocskai fegyverfogását idealizálókkal szemben bátran kimondta, hogy ennek az „igazi magyar úrnak" a fegyverfogása és szembefordulása a Habsburg-hatalommal alapvetően önös érdekekből fakadt. Ám mert érdekei és céljai találkoztak a nemzet egy jelentős részének a vágyaival és akaratával, az első napokban oly reménytelennek tűnő harcot végül is katonai siker koronázta. Méghozzá olyan mérvű diadal, amelynek eredményeként az Ér-mellékéről induló, több magyar- és külföldi kortárstól kárhoztatott mozgalom bekerült az európai történelem „nagy Óceánjába” is. Ennek bizonyságaként áll Genf főterén, a Reformáció Emlékművén az élete nagyobb részében katolikus - Habsburg hatalmat támogató váradi főkapitány, erdélyi majd császári „főtanácsúr” szobra a nagy protestáns harcosoké - Oliver Cromwellé és Orániai Vilmosé -között. Ma is kevesen tudják, hogy Bocskai István az egyetlen olyan magyar fejedelem, akinek külföldön idegenek állítottak szobrot. Tették annak ellenére, hogy Bocskai nevét - mint egy kis nép fiáét - általában nem emlegetik az európai történelem nagyjai között. Hazánkban utcák, terek, iskolák, laktanyák és különféle szervezetek viselik Bocskai István nevét, de életéről valójában ugyancsak keveset tud az ezredforduló küszöbén élő magyarok nagy többsége. Ugyancsak sajátos, ellentmondásokban bővelkedő életműve csupán egy szűkebb kör előtt ismert. Kevesen tudják, hogy az Erdély Habsburg-uralom alá kerülésében oly fontos szerepet betöltő, s alapvetően mindig törökellenes elkötelezettségű főúr miként jutott el odáig, hogy egy török szövetségben vívott Habsburg-ellenes harc vezéreként fejezze be az életét: Az is kevéssé ismert, hogy az egykoron minden politikai ellenvéleményt és rendi szabadságtörekvést a legkeményebb eszközökkel is letörő „fejedelmi főtanácsúr” hogyan vonulhatott be a históriába a rendi és vallási jogokért küzdő szabadságharcosként? Akárcsak az, hogy a közszékelyek 1596-os szabadságtörekvéseinek a vérbe fojtójából hogyan lett a székelyszabadság visszaállítója és a hajdúszabadság alapjainak lerakója? „És csuda ez világ sora” - mondhatnánk az egykorú krónikással együtt. Az erdélyi, többnyire Pádovát járt humanistákat lebecsülő harcias Bocskai István élete végén a kassai udvarában humanista tudósokkal vette körül magát, akiknek a véleményére sokat is adott politikája formálásá-

10

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN AJÁNLÁS ÉS ELŐSZÓ

ban. S bár életében jóval kevesebbet tevékenykedett politikusként, mint hadvezérként, mégis a tizenhetedik század legnagyobb magyar hadisikerét aratta és került be a legkiválóbb magyar hadvezérek panteonjába. Igaz, ellentmondásokban bővelkedő volt maga a kor is, amelyben élt és tevékenykedett, de ö így is kirítt a kortársai közül. Élete utolsó huszonhét hónapja nélkül neve minden bizonnyal rég a feledés homályába merült volna. Legfeljebb az olykor igaztalanul is elmarasztalt Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem „rossz szellemeként" idézné emlékét a transzilvánikus elfogultságoktól ma sem mentes magyar történetírás. A Bocskai István életével, politikai és katonai cselekedeteivel foglalkozók többnyire az utolsó évek sikeres politikusának és diadalmas hadvezérének a képét vetítették vissza a szabadságharc előtti életszakaszára is. Az ilyen - akarva - akaratlanul - torzító ábrázolásban bölcs politikusként lép elénk, amikor tervei sorra kudarcot vallanak; országa, nemzete sorsán töprengő hazafiként akkor is, amikor főként önös érdekek irányítják tetteit. Az ilyen és ehhez hasonló torzításokat szeretném mindenképpen elkerülni, és fejlődésében bemutatni a valóban sokarcú „igazi magyar urat” és a méltán Genf főterére kerülő nagy történelmi személyiség életművét. Törekvésem sikerét a magyar történelem, s benne Bocskai István személye iránt érdeklődő olvasók hivatottak elbírálni. Csupán azt ígérhetem, hogy igyekszem hasznosítani e munkámban nem csak a saját, több évtizedes kutatási eredményeimet, de azokat is, amiket az e témával foglalkozó más történészek elértek.

11

STUDIA OPPIDORUM HAIDONICALIUM IV. „IUVENTUS VENTUS” - A FELKÉSZÜLÉS ÉVEI Bihar vármegye szülötte?

Kismarjai Bocskai István származási körülményeiről egy 1606 elején kelt versben így írt Debreczeni Szappanyos János prédikátor, költő: „Nem kell irigykedni Farkas szemmel nézni Senkinek ez dologra Bihar vármegyéből Hogy te ez kis helyből Származtál oltalmunkra...”2

Habokai Márton nótárius egy 1795-ben iskolai használatra összeállított kátéjában arra a kérdésre, hol született a Kismarját privilégiummal ellátó Bocskai István fejedelem, így válaszol: „Ezen városnak, [t.i. Kismarjának] északi részén lévő várban, amely várnak helye most is elevenen meg tetszik”. Varga Gyula, Kismarja monográfusa, a Bocskai által tollbamondott adománylevél alapján állítja, hogy a szabadságharcos fejedelem maga is a Hajdú-Bihar vármegyében fekvő Kismarját tekintette „igen kedves szülőföldjének.” A költőnek igaza volt

2

Magyar költészet Bocskaitól Rákócziig (Esze Tamás - Kiss József- Klaniczay Tibor) Bp., 1953.69-76. o.

12

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN „IUVENTUS

VENTUS” BIHAR VÁRMEGYE SZÜLÖTTE?

abban, hogy Bocskai Bihar-vármegyei birtokosként bontotta ki a Habsburg-ellenes küzdelem zászlaját, de az utókor történetírása a kismarjai születési helyet annak ellenére sem fogadta el, hogy maga a fejedelem is ..szülőföldjének" nevezte ezt a helyet a privilégiumlevélben.3 Az egykorú adatok egybecsengő állítása szerint a későbbi szabadságharcos fejedelem

Kolozsvárott született 1557január l-jén „tisztes fogságban.” Apja Bocskai György I. Ferdinánd választott magyar király híve várandós feleségével lekcsei Sulyok Krisztinával, a királyi főkomornyik lányával együtt Izabella királyné foglyaként tartózkodott a „kincses városban” ebben az időben. Bocskai István családi származás-rendjét megtalálhatjuk a kortárs történetíró Szamosközy István, valamint Nagy Iván későbbi munkájában. Szamosközitől megtudható, hogy a későbbi fejedelemnek hat leánytestvére és négy fiútestvére volt, akik vele együtt elérték a felnőtt kort, rajtuk kívül még öt gyermek, akik kis korukban elhaláloztak. A lánytestvérek Báthory Kristófhoz, Bagdi Györgyhöz, Kendeffy Jánoshoz, Bánffy Kristófhoz, Palocsay Horváth Györgyhöz és Haller Gáborhoz mentek nőül. A fiútestvérek közül ketten papi pályára léptek, hárman megházasodtak, de egyiküknek sem volt felnőtt kort megért gyermeke. Szamosközy elmondja még, hogy Bocskai Istvánnak az anyai

3

Kovács Sándor Iván: Hol született Bocskay István? (I.n: Jelenlévő múlt. Bp., 1978.) 5-9.

13


nagyanyja „az nagy Török Bálint-nak” volt a lánya, majd egy legen-dás történetet mesél el egy bizonyos „Simonit bán”-ról, akinek a felesége férje hadban léte alatt hetes ikreket szült. Innen származtatja a Bocskai- család címerének azon részét, amelyen az oroszlán farka „hét ágra discrimináltatott” [választatott], mely ez hét fiakat jegyzi.”. Nagy Iván az 1280-as évig vezeti vissza a családfát egy bizonyos Dienesig. Az okleveles anyagban elsőként egy Bocskai Péter nevével találkozhatunk 1485-ből, akit követ István 1551-ből, Simon 1527-ből, Mátyás 1550-ből, János 1558-ból és Mihály 1556-ból. Ez utóbbiak Györgynek, a fejedelem apjának lehettek testvérei és egyéb rokonai. A kismarjai Bocskai-ág gazdasági és társadalmi tekintélyét a későbbi fejedelem apja alapozta meg, aki a Bihar vármegyében szétszórtan fekvő birtokait részben királyi adományokkal, részben a régi „nagy család”- ból származó lekcsei Sulyok Krisztinával kötött előnyös házasságával jelentős mértékben megnövelte. Az anyagi gyarapodással járó frigykötés a világ megszokott rendjének számított ebben az időben. Emellett a tizenhatodik században számos karrier útját egyengette a többszöri „táborváltás” a Habsburg-házi és a Szapolyai-családból származó magyar királyok szolgálatában. 4 Nincs adat rá, hogy Bocskai Györgynek erdélyi fogsága idején felajánlotta-e Izabella királyné az átállást? Ha történt ilyesmi, akkor az titokban maradt. Csupán annyi ismert, hogy szabadulása után Bécsbe ment, ahol I. Ferdinánd király kinevezte őt a Magyar Kancellária titkárává. Ismerve azt a körülményt, hogy ez az uralkodó elsősorban szakértelem alapján válogatta és nevezte ki udvarának tisztségviselőit, feltételezhető, hogy Bocskai György a tehetősebb magyar köznemesi réteg átlagát meghaladó képzettséggel és értelmi képességekkel megáldott személy volt. Tisztségét éveken át viselte, egyformán élvezve mind I. Ferdinándnak, mind utódjá-

4

Benda, 1942. 7-17.0.

14

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN „IUVENTUS

VENTUS” BIHAR VÁRMEGYE SZÜLÖTTE?

nak I. Miksának a bizalmát. Társadalmi presztízsére és a környezetében uralkodó szellemi légkörre jellemző adalék, hogy 1567-ben a műveit Kanizsay Orsolya asszony - Nádasdy Tamás nádor özvegye - Bocskai György házában „fogadott tanulószobát” egyszem fiának, Ferencnek. A később oly híressé váló törökverő „erős fekete bég” itt együtt tanult és nevelkedett a nála egy jó évvel fiatalabb Bocskai Istvánnal.5 Arról, hogy miként nevelkedtek ezen kor akár főúri gyermekei is, általában kevés írásbeli följegyzés maradt fenn az utókorra. Kivételek az olyan írói vénával is megáldott kortársak, mint például Kemény János, Cserei Mihály vagy Bethlen Miklós, akik maguk vetették papírra gyermekkori emlékképeiket. Bocskai István gyermekkoráról ilyen adatokat nem ismerünk, ezért inkább csak közvetett úton kísérelhetjük megrajzolni, hogy miként teltek gyermekévei. Ebben a háborúktól, járványoktól terhes korban mind a szülők, mind a társadalom általában másként tekintettek a gyermekre, mint napjainkban. A ma szinte elképzelhetetlen méreteket öltő akkori gyermekhalandóság idején többnyire csak a már serdülőkort megérő gyermekeket kísérte figyelem még főúri körökben is. Hétesztendős korukig a fiúgyermekek is többnyire édesanyjuk felügyelete és gondoskodása mellett nevelkedtek. Az atyai érdeklődés és figyelem legfeljebb arra terjedt ki, hogy csemetéjük megkapja-e rendszeresen a testi fenyíték „kívánatos porcióját”, amit az „emberré nevelés" elengedhetetlen kellékének tekintettek. A fiúk általában vesszőből készített „paripákkal”, bőrlabdákkal és fakardokkal „múlatták az időt”, a kislányok, pedig különféle babákkal. Ebben a harcias korban a fiúgyermekek már kicsi koruktól küzdöttek egymással: vitézi játékokat űztek, tekékkel, labdákkal, forgattyúkkal foglalatoskodtak, kézzel és parittyával dobálóztak. Az egyik főúri özvegy például „Nagy Törökországból” hozatott a kisfiának „gyermeknek való kisded tegezes kézíjat, skófiummal [aranyozott fémszállal] varrottat.” Játszottak kockás képjátékokkal vagy bécsi „tükrös” játékkal, amelynek a homorú és a domború lapjai torzképeket adtak vissza. A játékok többnyire hazai készítésűek voltak, de hozattak ilyeneket szerte Európából, főként azért Bécsből és Velencéből. A szülők - s elsősorban az apa - iránti tiszteletet és feltétlen engedelmességet bizony ma már ugyancsak brutálisnak tekintett eszközökkel kényszeríttették ki az apák és a nevelők. Az előkelő székely neme5

Takáts Sándor: Nádasdy Ferenc (a fekete bég) ifjúsága. (In: Régi idők, régi emberek. Bp., 1922.) 50 - 56. o.

15

STUDIA OPPIDORUM HAIDONICAL1UM IV.

si származású Cserei Mihály leírja, hogy tizennégy éves koráig az asztalnál ételért nem nyúlhatott, „egy darabocska húst vetettek tányéromra és azon rágódtam.” A háta mögött álló inas atyjának minden intésére keményen nyakon teremtette öt. Éjszaka a két agár között kellett aludnia a földön, s idősb Cserei uram kemény fagyos időben mezítláb járatta a fiát, mert egyszer megrongálta a csizmasarkát. „Úgy teltem az atyámtól - írja - a szememet fel nem mertem volna emelni, nemhogy leülni vagy egyet szólni az engedelme nélkül”6 Az arisztokrata Bethlen Miklós, pedig arról számol be, hogy a különben híres pedagógus, műveit tanár oktatója rendszeresen olyan kemény testi fenyítésekkel „oktatta, nevelte” őt, amiket ma joggal sorolhatnánk a másod- vagy harmadfokú vallatási módszerek közé.7 Az együtt tanuló Bocskai István és Nádasdy Ferenc művelődését vizsgálva tudjuk, hogy mindenek előtt írni, olvasni és számolni tanultak és természetesen idegen nyelveket. Ismert, hogy Nádasdy már tízesztendős korában önállóan írt levelet édesanyjának. Tizenhárom éves koruk betöltése után kezdtek latinul és természetesen németül tanulni. Latinul valamilyen szinten minden főúr, nemes, tehetősebb polgár tudott beszélni is, de sok e korabeli magyar elsajátította az olasz, a francia, sőt a spanyol nyelvet is, a dunántúliak nagy része pedig szinte kétnyelvűként használta a magyart és a horvátot. A bécsi udvarban a német nyelv ebben az időben háttérbe szorult a latin mellett. Az ott gyakran megforduló nádorné például egyáltalán nem érezte a szükségét annak, hogy ezen a nyelven megtanuljon. A tizenhatodik században eléggé gyakori volt Bécsben a magyar beszéd is nem csak a magyarok, de például a horvátok között is. Maga Bocskai István úgy tűnik nem rendelkezett különösebb nyelvérzékkel. Egy 1604 őszén kelt írásának tanúsága szerint latinul gyengén tudott, s ismeretlen volt előtte az olasz és a spanyol nyelv is. Németül valamilyen szinten beszélt, mert Bocatius kassai főbíró említi egy 1605 őszi följegyzésében, hogy Bocskai hol németül, hol magyarul szólt hozzá. Több későbbi adat arra utal, hogy nem volt erőteljesebb humán érdeklődése és talán nem tartozott ifjan a legszorgalmasabb „nebulók” közé sem. Mindebből persze helytelen lenne szellemi képességbeli hiányosságokra következtetni. Inkább csak, mint ahogyan egyik későbbi bírálója írta róla - restségről volt szó, vagy a rendszeres oktatás iránti ellenszenv-

6 7

Cserei, 1985. 128.0. Kernény 1980 531. o.

16

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN ”IUVENTUS VENTUS" BIHAR VÁRMEGYE SZÜLÖTTE?

ről. Hiszen a kiváló költőként és hadtudósként számon tartott Zrínyi Miklós is kivonta magát az oktatás alól öccsével együtt „testi fájdalmakra” hivatkozva. Hiányos iskolázottságuk ellenére mindketten művelt felnőttekké váltak, akárcsak a fölöttébb hézagos oktatásban részesülő Bethlen Gábor is. Annyi valószínűsíthető, hogy Bocskai érdeklődése elsősorban nem a humán tudományok felé irányult, hanem a politikai és a katonai ismeretek felé.

A kor katonája és hadvezére

történeti és hadtörténeti irodalomban ellentétes vélemények láttak és látnak napvilágot arról, hogy a török hódoltság-kori magyar hadvezérek milyen katonai ismeretekkel rendelkeztek, és hogy a nyugati zsoldoscsapatokat is magukba foglaló nagy hadseregek élén mennyire állták volna meg a helyüket? A probléma vizsgálatánál látni kell, hogy a hadtudomány alapvetően ekkor volt születőben Nyugat-Európában is és az intézményesített, rendszeres tisztképzésre csak a tizenhetedik század első felében történtek kezdeményezések Németalföldön is, az első győztes polgári forradalom honában. Szervezett tisztképzés, elméleti oktatás hiányában a hadvezérek tudásukat mind Nyugat- mind KözépEurópában többnyire tapasztalati úton sajátították el; az idősebbek, a harcokban járatosabbak oktatták a fiatalokat, a kezdő tiszteket. A tizenhatodik században a szinte állandó háborúskodás színterévé vált Magyarországon a főúri és a nemesi ifjak nagy többsége jóformán gyermekként sajátította el a katonáskodás alapelemeit. „Az urak kicsinységükben magzatjotat szoktatják vala a vitézi bátorságra, hogy királyoknak jól szolgáljanak”* - írta a kortárs krónikás Szepsi Laczkó Máté. Az egykorú adatok arról tanúskodnak, hogy a fiúkat általában már 9-10 esztendősen szolgálatba állították. Társadalmi helyzetüknek megfelelően valamelyik híresebb tisztnek vagy akár „főlegénynek” fegyverhordozóiként kezdték katonai pályájukat. Megtanultak lovagolni és a lő- valamint a

A

* ETA III. k. 24. o

17


szál fegyverek kel bánni. A kardforgatást, a tőrvívást és a könnyebb lőfegyverek kezelését sajátították el elsőként. Elsajátították a nyilazást is, mert az íj félelmetes fegyvernek számított még a tizenhetedik század első évtizedeiben is. Mindezek után meg kellett tanulni az engedelmességet és a parancsnoklást. Szervezett harcászati gyakorlatok hiányában a harci kiképzés általában úgy történt, ahogyan azt a halhatatlan katonaköltő Balassi Bálint megverselte:

„Az utaknak lese Kemény harcok helye Tanuló oskolájuk...”

Egy eredményesen tevékenykedő hadvezérnek Bocskai idején sem volt elégséges ennyi katonai ismeretanyag elsajátítása. Az egyre növekvő létszámú állandó zsoldos hadseregek kialakulásának a korában egyre nagyobb jelentőségre tett szert a katonaság anyagi ellátásának a biztosítása, nemkülönben az erődítéstudomány és általában a várharc megszervezésének és vezetésének az ismerete. Főként az élelem és a zsold előteremtéséről kellett központilag gondoskodni a hadvezéreknek, mert a fegyverzetet és a ruházatot a katonák többsége egyénileg szerezte be. A hadvezérnek ismernie kellett még a táborozás rendjét, az egészségügyi ellátás megszervezését, a katonai hírszerzés és elhárítás létrehozásával járó teendőket, de még egyéb tudnivalókat is. Ezek megtanulására hosszabb időre és sok tapasztalatra volt szükség. Bocskai István a Habsburg-uralkodók udvarában apródként majd nemesi ifjúként csupán a katonai alapismereteket sajátíthatta el. Apródi sorba 11-12 évesen léptek, s öt esztendő elteltével kerültek a nemesi ifjak vagy uralkodói „testőrzők közé”. Ezek általában a Dunai Monarchia előkelőbb családjainak a fiai közül verbuválódtak. A nevelési elveket maga az uralkodó szabta meg, amelyeket így összegezhet-

18

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN A KOR KATONÁJA ÉS HADVEZÉRE

nénk: az apród a nemesi erkölcsi normák, és tudnivalók elsajátítása közben tanuljon meg „urának engedelmességgel szolgálni.” Ebbe beletartozott az alantasnak számító munkák elvégzése is az uralkodó személye körül. Az Istentől rendelt és annak főpapja által felszentelt személy mellett minden teendő tisztesség számba ment; még a király testi szükségleteinek végzése körüli segédkezés is. Az apródoskodás Bocskainak is lehetőséget nyújtott a katonáskodáshoz szükséges katonai alapismeretek elsajátítására is. A komolyabb ismeretszerzésre akkor kerülhetett sor, amikor 1569-ben tizenhét esztendősen bekerült I. Miksa császár és magyar-horvát király nemesi ifjai, vagy más néven udvari testőrei közé.

Miksa császár testőre

z új uralkodó 1564-ben követte a trónon elhalálozott atyját, I. Ferdinándot. Amikor 37 esztendősen megkezdte uralkodását, tőle mindenki, mindennek a megjavítását várta, remélte Magyarországon - írja Forgách Ferenc a „magyar Tacitus”. Miksa tagadhatatlanul érdekes színfoltot képviselt a trónon. Apjával ellentétben határozottan ellenezte a „gazdag rokon”, a spanyol király befolyását a Habsburgok Dunai Monarchiájában. Az ellenreformáció vezéralakját II. Fülöp spanyol királyt személy szerint sem szerette. Idegenkedett a jezsuitáktól is, akik a harcos ellenreformációt és a spanyol befolyást képviselték Európa-szerte. Miksa ugyan fiatalon három évet töltött Spanyolországban V. Károly német-római császár ottani helytartójaként, de a rideg ceremóniákba merevült világ mindvégig idegen maradt az életvidám, sőt erősen érzéki beállítottságú ifjúnak. Annak, aki minden atyai tilalom ellenére ugyancsak sűrűn lebbentette fel az idegen női szoknyákat. Nem csupán szabados erkölcsi magatartásával ingerelte Ferdinándot, de a lutheri tanok iránti érdeklődésével is. Állítólag egy ideig kacérkodott annak a gondolatával, hogy maga is az ágostai hitvallás követője lesz, de végül mégis megmaradt a római katolikus egyház fiának. Az ellenreformáció minden formáját ellenezte, sőt 1568-ban vallási türelmességet hirdetett, majd Al-

A

19


só-Ausztria nemeseinek is biztosította a protestáns tanok háborítatlan követését. Miksa törökellenes hadakozásait ugyanúgy nem kísérte a szerencse, miként az apjáét. A magyarországi katonai helyzet stabilizálódása uralkodása alatt inkább az Oszmán Birodalmon belüli hanyatlás miatt következett be. Életének utolsó szakaszában sokat betegeskedett, köszvény és asztma mellett súlyos vesebaj is kínozta őt. Halála előtt 1576-ban vereséget kellett elszenvednie egykori alattvalójától, Báthory István erdélyi fejedelemtől a lengyel királyi trón elnyeréséért folytatott versengésben. Ez ugyancsak megkeseríthette utolsó napjait, heteit:9 Bocskai István az uralkodó nemesi ifjaként vagy „testőrzőjeként”, a katonai ismeretei fejlesztésén túl Miksa udvarában sajátította el az államigazgatáshoz, a politikához szükséges alapismereteket is. Az európai politikai gondolkodást és gyakorlatot ebben az időben már vitathatatlanul Machiavelli tanai és útmutatásai uralták. Követője volt annak az is, aki a leghangosabban tagadta, vagy akiről a kései utókori magasztaléi igyekeztek levenni az ilyen politika ódiumát. A közgondolkodás hajlik leegyszerűsíteni a machiavellizmus lényegét a „cél szentesíti az eszközt" vezérlőeszmére, noha e tanokban benne rejlik a politikai, az uralkodás egészének tudományos rendszerezése is. A szerző őszintén, egyértelműen kimondja, hogy „napjainkban a szószegő uralkodók vittek véghez nagy dolgokat”. Kortársait szüntelen színlelésre buzdítja, hiszen az emberek „mindig inkább hisznek a szemüknek, mint a tapasztalásuknak.” Azt tanítja: „Győzzön, tehát a fejedelem és tartsa fenn hatalmát s eszközeit tiszteletreméltó-

9

Forgách Ferenc: Emlékirat Magyarország állapotáról Ferdinánd, János, Miksa királysága és II. János erdélyi fejedelemsége alatt. Bp., 1982. 220. o. A császári hadsereget pusztító járványokról 1. Jordán Tamás: Pestis phaenomena. Frankfurt, 1576. Lásd még: Nagy L. 1994.

20

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN MIKSA CSÁSZÁR TESTŐRE

nak fogják ítélni és mindenki csak dicsérni, fogja, mert a tömeg csak a látszat után megy…”10 A „látszat” megteremtésére és fenntartására irányuló törekvés része volt minden abszolutizmusra törekvő európai uralkodó udvarának. Ebben a légkörben élt Bocskai István „királyi ifjú” is, aki ekkor már udvari tisztségviselőnek számított. Több lovas tartására kapott fizetést és a ,,magnificus” [nagyságos] cím illette meg őt is. Lovasaival az uralkodót is kísérte, készen annak megoltalmazására, ha úgy hozná a dolog. Ugyanakkor udvari emberré is kellett válnia. Olyanná, aki az előírások szerinti erények elsajátítására törekszik: bátor, de önmegvalósítása érdekében alkalmazkodik, tudva, hogy előmenetelének a fő eszköze a minél sikeresebb színlelés! Kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak a megnyerő fellépésnek, a társasági viselkedési szabályok elsajátításának és a magabiztosságnak. Az udvari ifjak napirendje: felkelés, mosakodás, imádkozás és oktatás. Tanultak idegen nyelveket, lovaglást, vívást, táncot, lantjátékot, matematikát és erődítéstant. Egy idegen nyelv kellő szintű elsajátításához általában három esztendőt tartottak elegendőnek. Bocskai évtizedekkel később, már szabadságharcos fejedelemként egyik levelében csak annyit írt a Habsburg-udvarban eltöltött ifjú éveiről: „ha valaki egy ember tudja állapotjokat - [t.i. a Habsburgokét] - én tudom, mert köztök nőttem, nevelkedtem fel” Másik levelében is említi, hogy ifjonti éveiben „sokat koptattam Prága köveit.”11 Ennél részletesebb visszaemlékezései mindmáig nem kerültek elő a Bécsben és Prágában töltött éveiről. Ám ezek nélkül is sejteni lehet, hogy Miksa apródjaként majd nemesi ifjaként sok ragadhatott rá ennek a vallási téren türelmes, életvitelében meglehetősen hedonista - érzéki örömöknek élő uralkodónak a gondolkodásából és magatartásából. Bár haláláig hü fia maradt a kálvini egyháznak, vallási türelmetlenség akkor sem mutatkozott nála, amikor a protestáns vallásszabadság biztosítását zászlajára író mozgalom élére állt. Hedonista életvitelét, s nem egyszer könnyelműségre hajló magatartását, több kortársa, udvarának tagja - így Rimay János, Szamosközy István vagy Bocatius János – is följegyezte.

10

Niccolo Machiavelli: A fejedelem. Bp., 1964. 82. o. L, még Szigethy Gábor: Machiavellizmus. Bp., 1977. 11 MTTXIX. k. 81.o. 102. o.

21


Ám a Habsburg-udvarban eltöltött évek minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz is, hogy az ízig-vérig „igazi magyar úr” mentes legyen az oly sok honfitársát jellemző provincializmustól. Az udvar, ahol ifjúságát töltötte, az európai politikai élet egyik fő és rendkívül mozgalmas központja volt akkortájt. Ott egy nyitott szemmel járó ifjú látóköre kitágult, európai távlatokat nyert. A dolgok mélyére nyilván kevéssé hatolt, nem csupán életkora miatt, de azért is, mert Miksa császár udvarának csillogása még el tudta fedni az egyre akutabbá váló gazdasági bajokat. Az uralkodó már atyjától jelentős adósságokat örökölt és az 1566-os háború - különben pusztító járvány okozta - kudarca miatt a nyugat-európai pénzsegélyek is egyre jobban akadoztak, amik pedig nélkülözhetetlenek voltak az eredményes török elleni védekezéshez. Az államkincstár bevételei nem nyújtottak lehetőséget az adósságok számottevő csökkentéséhez, még a folyó kiadásokat is alig fedezték. Ezért Miksa az állandósuló pénzügyi bajok miatt arra kényszerült, hogy a várható bevételeket magas kamatok mellett előre lekösse, vagy zálogba adja. Az ifjú Bocskai valószínűleg keveset észlelt a belső gondokból, bajokból. Példaképet kereső tekintete inkább csak azt a harminchét évesen trónra lépő uralkodót látta, aki megígérte, hogy gondoskodik a rendek szabadságáról, s az országot megoltalmazza a töröktől. Az első ígéretét valójában teljesítette is, de az 1556-ban még megoltalmazott Szigetvár és környéke tíz év múlva oszmán kézre került, mert a segítségre érkező birodalmi hadat a járvány fölmorzsolta,

mielőtt még akcióba léphetett volna. Viszont elhalálozott I. Szulejmán a nagy hódító, 1568ban létrejött a drinápolyi béke, és 1571-ben a lepantói tengeri csatában a török vereséget szenvedett. A perzsák elleni háborúskodása, pedig úgy lekötötte az erejét, hogy a Magyar Horvát Királyság katonasága egyre gyakrabban lépett fel támadóként az úgynevezett „kis háború” időszakában. Ezek a fejlemé-

22


nyek némi megnyugvással tölthették el az ifjú lelkét. S azon sem lehetne megütköznünk, ha ebben az életkorban a politikánál jobban érdekelték volna öt az Udvarban adódó szórakozási lehetőségek, fogadások, bálok s a társasági élet egyéb örömei. S ha túltette magát az ebben az időben ugyancsak kegyetlenül pusztító vérbaj miatti rettegésen, akkor időnként bizonyára meglátogatta azokat a helyeket is, ahol a nagyvárosokban már akkor is pénzért árulták a szerelmet, s amiket ekkoron „némberek házának” neveztek. Nem tudjuk, hogy volt-e Bocskainak is olyan szabad bejárása az uralkodó gyermekeihez, mint például a vele együtt tanuló és nevelkedő Nádasdy Ferencnek. A nádorfi kétségtelenül előkelőbb helyet foglalt el a társadalmi ranglétrán a Királyi Kancellária titkárának a fiánál. Hiszen még azt sem tudjuk, hogy Bocskai György pontosan meddig töltötte be ezt a tisztséget és mikor pártolt át Miksa ellenlábasához, János Zsigmondhoz? Erről ugyanis részben bizonytalan, másrészt ellentmondó adatok olvashatók az irodalomban. Benda Kálmán biográfiájában ez található: „Közben [?] azonban Bocskai György nagyot fordított az életén. Nem tudjuk hogy miért, de egyszer csak odahagyta a császárt s átállt az erdélyi fejedelem hűségére. Egy ideig rokonsága, az észak-magyarországi nagyurak között bujtogatott Miksa ellen, majd 1569-ben Erdélybe menekült.”12 Eltekintve attól, hogy a királyi titkár nem a császárt, hanem a magyarhorvát királyt szolgálta és János Zsigmond ekkor még nem erdélyi fejedelemként, hanem magyar királyként uralkodott, az átállás időpontjára vonatkozó forráshivatkozás is zavaró. Az idézett okiraton ugyanis csupán annyi olvasható, hogy Bocskai György 1569. július 11-én még királyi titkárként írta alá a hivatkozott okiratot. Nagy Iván közismert munkájában, pedig az szerepel az általa II. Györgynek nevezett királyi titkárról: „Eleve Miksa király tanácsosa és titkára. 1556-ban részt vesz Dobóval Szamosújvár védelmében. Később Miksa király ellen fordul, és 1568-ban bujtogat, pártot hajhász Szapolyai János Zsigmond részére; azonban jókor kitudatik és ö Erdélybe fut, hol 1571-ben halt meg. Magyarországi birtokai, pedig elkoboztattak.”13 Ez utóbbival kapcsolatban Nagy Iván az 1569-ik évi III. törvénycikkre hivatkozik, amelyben azonban nincs szó Bocskai Györgyről. Különben ellentmondók a királyi titkár halálának időpontjára

12 13

Benda, 1942. 11, 232.0. Nagy Iván: Magyarország: nemesi családai, címerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pest, 1857. I. k. 132. o

23


vonatkozó adatok is. Nagy Ivánnal ellentétben Károlyi Árpád nem 1571-re, hanem 1574-re teszi a halál bekövetkeztét, Szádeczky Lajos viszont még későbbre. Ő ugyanis Bocskai Istvánnak egy 1576. március 13-án, Kismarján kelt levelére hivatkozva a következőket írja: „Valjon Bocskay István [a későbbi fejedelem] a ki prágai fogságából beteges öreg szülei látogatására haza bocsáttatott nem azért halogatta-e visszatérését Bécsbe, mert várta az összeesküvés,[t.i. Báthory Istvánt magyar trónra ültetni akaró mozgalom] kitörését?"14 Benda Kálmán bevallja, hogy Bocskai életének ezeket az éveit homály fedi: „István életéről ebből az időből nincs adatunk. Vajon követte-e apját Erdélybe s ezután tért vissza Prágába, vagy mindvégig az udvarban maradt nem dönthetjük el. Azt sem tudjuk megindokolni, hogyan került a hűtlenné vált apa fia megint a császár kegyébe? A feleletet csak találgathatjuk. Azt azonban tudjuk, hogy Bocskai István alig 17 éves korában az udvari nemes ifjak társaságának volt tagja. E szerint Bocskai 1573 végén vagy 1574 elején lett Miksa császár és magyarhorvát király testőrző ifjai társaságának a tagja, amely testületet csak 1576-ban hagyta el, tehát jóval apjának a „táborváltása” után. Ez év március 13-án ugyanis azt írta az uralkodónak valamint Trautsohn titkos tanácsosnak: felmenne az Udvarba, de úgy hallja, hogy a császári hadak támadásra készülődnek Felső-Magyarországon [a mai Kelet-Szlovákia területén], s ezért egyelőre nem meri elhagyni a kismarjai házat. Halasztást kér tehát a visszamenetelre legalább a nővére lakodalmáig.15A lakodalom megtörtént, Bocskai azonban ezután is Erdélyben maradt. Két évtizeddel korábbi munkámban azt írtam; könnyen lehetséges, hogy Bocskai György átállása valójában valamilyen titkos megbízatást takart. A török hódoltság korából számos olyan esetről tudunk, amikor a Habsburg-vezetés „beépítette” saját embereit az ellenfél - az erdélyi uralkodók - udvarába. Különben ugyancsak valószínűtlen lenne, hogy egy „áruló” fiát apja tette után évekkel később bevették a császárhű ifjak legelőkelőbb gyülekezetébe, ahol módjában állt akár az uralkodó életére is törni!16 Hiszen Balassi Bálint apját például amiatt rendelték az Udvarba, mert fia - aki előbb Báthory István megbuktatására tört be Erdélybe -később annak szolgálatába állt, s a költő lóhalálában sietett is haza

14

Szádeczky Lajos: Báthory István és egy magyarországi összeesküvés. SZ 1886. 863. o. Uo. 16 Nagy L. 1981. 18-19.0. 15

24


Krakkóból szülőapja tisztázására. Bocskait viszont nemcsak bizalmas állásban tartották éveken át, hanem haza is engedték beteg szülei meglátogatására. Mindezek sok kérdőjelet vetnek fel, s mindaddig nincs rájuk megbízható felelet, ameddig valamely kallódó megsárgult irat nem oszlatja el a homályt. Azt talán könnyebb megválaszolni, hogy 1576-ban a lakodalom megtörténte után miért nem ment vissza az ifjú testőrző a Habsburg-udvarba. Ez év októberében ugyanis elhalálozott a Báthory Istvánnal rivalizáló I. Miksa s ez kérdésessé tette Bocskai helyzetét az új uralkodónál, I. Rudolfnál. Ugyanakkor Erdélyben az egyik sógora Báthory Kristóf, öccsének lengyel királlyá választásával a fejedelemség ura lett vajdai címmel, de lényegében fejedelmi jogkörrel. Az így megváltozott belpolitikai helyzet az ifjú Bocskainak kedvezőbb előmeneteli lehetőséget ígért Erdélyben, mint a Habsburg udvarban. Ettől kezdve sorsa több évtizednyi időre szorosan összefonódott azzal az országéval, amelyet századokkal később így nevezett a „népért síró bús bocskoros nemes” poéta Ady Endre: Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke.”

25


EGY BÁTHORY-ROKON TRANSSYLVANIÁBAN

Tündérország - Tündérkert?

A

kései utókor tudatában úgy él, hogy Erdély a természeti szépségéért kapta a „Tündérország” nevet, „Tündérkert”-nek pedig Móricz Zsigmond nevezte el Transsylvaniát az Erdély-trilógiában. Utóbbi igaz, a „Tündérország” elnevezéssel azonban már más a helyzet. Szamosközy leírása szerint Nádasdy Tamás, a későbbi nádor, 1551-ben úgy jellemezte Erdélyt. : „ha a félszemit itt benn hagyta volna is, be nem jőne ez állhatatlan országban.” 17 Csaknem vele egy időben fohászkodott úgy Kevendi Székely Lukács egyik levelében. : „ A kegyelmes Isten legyen velünk és vigyen engemet ki ez tender [t.i. tündér] országból...18 Mintegy fél évszázaddal később Illésházy István nádor is azt írta Rákóczi Zsigmond fejedelemnek: „Az igaz keresményét is ez tündérország miatt el ne veszesse [t. i. vesztegesse] Kegyelmed, mert ha az régi cronikákba tekintünk is, az erdélyi dolog még az magyar királyok idején is forgandó volt!”19 Sorolhatnánk tovább az egykorú forrásokat, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy a Királyi Magyarországon élők a 16. század közepétől egyre általánosabban „Tündérországnak” nevezték Erdélyt, méghozzá gúnyolódó, megbélyegző értelmezéssel. A kortársaktól eltérően magyarázza Erdély ilyen elnevezését Makkai László, nem csekély mértékben túlbecsülve a fejedelemség európai súlyát és jelentőségét. Szerinte „Európa sorsán őrködő fellegvár ez a kis ország”, amelyet ha valaki meghódított, „annak hatalmában állott Európa

17

Szamosközy István: Történeti maradványai. MHHS XXX. k. Ezek forrásértékéről lásd Nagy László: Okmányok a Bocskai szabadságharc idejéből. HK. 1956. 3-4. sz. 298. o. 18 TT 1907. 527. o 19 MIT XIII. k. 122. o. V.ö. SZ 1908 316. o. vagy Magyar Nyelvőr 1912. 433. o. vagy Bankó Lóránd főszerk. A magyar nyelv történeti - etimológiai szótára. Bp. 1976. III. k. 102. o.

26

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN „TÜNDÉRORSZÁG, - TÜNDÉRKERT"

kapuját a nemkívánatos betolakodók előtt bezárni és a kedves vendégek előtt megnyitni.” Az erdélyi hegyek sója és aranya messze földön csábítóvá tette ennek a kis „paradicsomkertnek” a hírét. Szerinte Nádasdy Tamás azért nevezte „Tündérország”-nak Erdélyt, mert ennek a „titokzatos országnak” a lakói „hétpróbás ravasz” emberek, akik kellemetlen meglepetéseket tudnak okozni az „elővigyázatlan hódítóknak”. Elmondása szerint Erdély titkát és történelmi szerepét, jelentőségét csupán a rómaiak és a magyarok ismerték fel. Az országrész 1551-es Habsburg-uralom alá kerülésére célozva azt írja: „Mihelyt önző, kicsinyes, éretlen népek kezébe került Tündérország kormánya, felbomlott benne a rend, az emberi alkotások romba dőltek és a pusztulás felszabadult démonjai újra ős vadonná változtatták az erdélyi tájat.”20 Az vitathatatlan, hogy a fejedelemség a tizenhatodik és a tizenhetedik század folyamán többször is szolgált ugyancsak kellemetlen „meglepetésekkel” a Királyi Magyarország lakóinak! Ám ennek az oka sokkal inkább a sajátos politikai helyzetéből adódott, mint valamiféle „erdélyi megbízhatatlanságból.” Abban az államalakulatban, amely a Szapolyaiak „keleti királyságából” lett fejedelemség, a hozzávetőleges becslések szerint körülbelül egymilliónyi lakos élt a tizenhatodik század utolsó harmadában. A többséget a vármegyékben lakó magyarok és a székekben élő székelyek alkották, velük szászok, románok, rácok és ukránok éltek nagyobb számban, a fejedelemségben. A magyar etnikumúak túlsúlya és a történeti hagyományok miatt a hatóságok a visszaszoruló latin nyelv helyett egyre inkább a magyart használták hivatalos nyelvként. A Szapolyaiak királysága örökébe lépő Erdélyi Fejedelemség nemcsak etnikailag mutatott tarka képet, hanem sajátos képződmény volt gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális téren is. A középkori vajdaság területéhez csatolt Partium viszonyai sokban eltértek a belső területekétől.

20

Makkai László: Tündérország, Erdély története, földrajza, népe. Bp. é. n.

27


Bihar vármegyében és körzetében - írta Szamosközy István - az adózó porták száma „Erdély felével érhet fel.”21 Általános vonásként elmondható, hogy Bocskai István idején az egész fejedelemség területét a gazdasági elszigetelődés tendenciái, a mezővárosi fejlődés megtorpanása és a jobbágyterhek kiterjedése és megnövekedése jellemezték. Az erdélyi polgárság - a Szász Universitás városainak viszonylagos fejlettsége ellenére -sohasem számított meghatározó politikai tényezőnek. A tizenhatodik század túlnyomó részében viszonylag békés viszonyok között élő Erdély - a Partiumot kivéve - az elnyomottaknak nem kínált még olyan társadalmi kitörési lehetőségeket sem, mint a Királyi Magyarország a végvári katonák vagy a hajdúk közé álló jobbágyoknak. Történelmi tény, hogy a középkori Magyarországból kiszakított államot a török hódítók, és az ellenük védekező Habsburgok egymás elleni harca hívta életre és tartotta fenn hosszú időn át. Ez önmagában több sajátos egyedi vonást eredményezett Erdély arculatán. Ez az államalakulat egyszerre volt a magyar nemzeti királyság örököse és az Oszmán birodalom „különleges státusú része", a középkori hagyományok őrzője és számos nyugati eszmeáramlat befogadója, sőt, olykor zászlóvivője is. A „botcsinálta” félfüggetlenség - félvazallusság hosszú időn át megóvta a fejedelemség lakosságát a török háborúk pusztításaitól, sőt néhány nagyobb formátumú fejedelme alatt „diplomáciai tekintély is lett Európában. Ez abban az időben történt, amikor a korábbi hatalmas anyaország „nyomorult őrgrófsági szintre süllyedt” - írja némi transzilvánikus túlzással Cs. Szabó László.22 Az első nagyobb erdélyi történeti szintézist alkotó, Kővári László e jelenség okát abban vélte felfedezni, hogy Nagy Szulejmán szultán a fejedelemséget olyan archimédeszi sarkpontnak tekintette, ahonnan „az ausztriai kormányzatot sakkban, s a hozzá húzó magyarokat izgalomban tarthassa.”23 Egyszerűbben fogalmazva, az oszmán politikai vezetés a „divide et impera” - oszd meg és uralkodj -elvét alkalmazva tartotta fenn hosszú időn át Erdély „különleges státusát” birodalmán belül. Figyelemmel kísérve azt a katonai stratégiai szempontot is, hogy Erdély török oldalon állása biztosította a Portának nem csupán a magyarországi Hódoltság, de a két román vajdaság, sőt az egész Bal-

21

Szamosközy 1977. 138. o. V. ö. Barta Gábor. Az erdélyi fejedelemség születése. Bp., 1979. 202-274. o. 22 Cs. Szabó László: EÖ II. k. Bevezetés VII. o. 23 Kővári IV. k. 9. o V.ö .Tóth Sándor László: Megjegyzések a „szulejmáni ajánlathoz”. Acta Universitatis Szegedinensis LXXX. k. Szeged, 1988.

28

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN „TÜNDÉRORSZÁG, - TÜNDÉRKERT"

kán-félsziget háborítatlan birtoklását is, aminek a fölismerését több nagy-vezíri jelentés is alátámasztja. Ekkora stratégiai előny ellenében nem tekinthető valamiféle „nagylelkűségnek” az, hogy a szultánok szavatolták, amikor csak tudták az erdélyi fejedelmek megoltalmazását mindenféle külső és belső támadással szemben. A szultáni hatalomra támaszkodó erdélyi fejedelmek szinte korlátlan urak voltak a rendek felett! Jóllehet az országgyűlés elvileg ellenőrizhette volna őket a Fejedelmi Tanácson keresztül, de az uralkodói önkény éppen a tanácsosok közül szedte a legtöbb áldozatát. Ez pedig ugyancsak megkérdőjelezte az ellenőrzés hatékonyságát! Van olyan vélemény, miszerint az erdélyi és a királyi magyarországi hatalmi viszonyok közti különbségek kialakulásában komoly szerepet kapott olyan szubjektív momentum is, hogy a csataterekről Bécsbe menő magyar nemesek, akik „a halál vőlegényei” voltak, joggal más elbírálást igényelhettek maguknak a békés körülmények közt élő erdélyi alattvalóknál. A különben transzilvánikus beállítottságú Cs. Szabó László írja, hogy a „kegyetlen zsarnokság alatt élő” erdélyi főurakat és nemeseket még az a hit sem tüzelhette, mint a kortárs protestáns francia főurakat, vagy az angol katolikus hitvallókat. Az erdélyi fejedelmek „vallási türelmi politikája” a legerősebb lelki fegyvert, „a vértanúi hitvallást” csavarta ki a kezükből.24 Az erdélyi rendek minden uralkodó választásnál megkíséreltek ugyan valamiféle, az előzőeknél hatékonyabb ellenőrzést biztosítani maguknak, amikor feltételként szabták, hogy az „absolutus princeps” esküdjék meg „az ország szabadságai és kiváltságai megtartására.” Ilyen ígéretek el is hangzottak a fejedelemválasztásokon, de mind a rendek, mind a megválasztottak jól tudták, hogy a beiktatás után minden marad a régi. A rendek csak akkor próbálkozhattak hatékonyan akaratuk érvényesítésével, amikor Erdély urai valamilyen okból elvesztették a Porta támogatását.25 A belpolitikai változások azonban nem kerülték el Erdélyt sem annak a három Báthorynak a kormányzása idején, akikkel Bocskai István a Habsburgudvarból történt hazatérése után összeköttetésbe került. A kapcsolatok jellege más és más volt, ám mielőtt erről részletesebben is szó esne, vessünk egy rövid pillantást erre a nem csak a magyar, de az európai tör-

24

EÖ II. k. VIII. - IX. o.

25

Szilágyi Sándor: Az 1588. évi december 8-23. Medgyesen tartott országgyűlés története és törvénycikkei. (In: Rajzok és tanulmányok. Bp. 1875. I. k. 68. o.) V. ö. MHHS XXXI. k. 28. o. vagy Nagy László: Zsigmond az „őrjöngő zsarnok” (In: A rossz hírű Báthoryak. Bp., 1984., 1985.) 102-103.O.

29


ténelemben is elhíresült - sőt egyes tagjai esetében „hírhedetté” is vált családra.

A Báthoryak és udvaruk

„E

nnek a családnak az eredetét egyesek régebben Bathustól, Pannónia királyától vezették le, akiktől az idők során a Bathok vagy Balthák származtak... Mert Baltha gót nyelven merészt jelez [magyarul Báthor]... név szerint Mártontól származott a Báthornak nevezett Opus, aki más hőstettein kívül Salamon király alatt háromszoros párviadalban tüntette ki magát.” Az ekkor kapott címert leszármazottja Báthori Vid „három sárkányfogra változtatta. Ez a Báthoriak családja mindig a vitézség példáját mutatta Magyarország királyai mellett” - írta a tizenhetedik században Bethlen Farkas erdélyi historikus.26 A somlyai- és az ecsedi ágakra bomló Báthory-családról, annak egyes tagjairól eltérően vélekedtek mind a kortársak, mint az utókor történetírói. Azt azonban senki sem vitatta, hogy kiemelkedő szerepet töltöttek be a magyar históriában. A főispánokat, országbírókat, főkapitányokat, erdélyi vajdákat majd fejedelmeket adó családból a leghíresebb kétségtelenül az a somlyai Báthory István, aki Transsylvania fejedelmi széke mellé elnyerte a lengyel királyi trónt is. Európa akkor egyik legtekintélyesebb államának a fejeként nem csupán a lengyel és az orosz történelembe írta be a nevét máig hatóan, de bátran nevezhető a török hódoltság-kora legnagyobb magyar politikusának és hadvezérének is. A tizenhatodik század közepi magyarországi és erdélyi feudális társadalmi hierarchiában a hatalmas Báthory-família a 19 vármegye területén szétszórt 4299 jobbágyportájával az első helyen állt gazdagság és hatalom tekintetében. Ebből adódóan szinte törvényszerű, hogy a családnak nem csak bámulói és hódolói, de irigyei, ellenségei és rágalmazói is akadtak szép számmal. A megalapozatlan - néha a legképtelenebb - vádak nem csak a család női tagjaira hulltak - Erzsébetre, aki több száz leányt

26

Nagy L. ,1994. 81.0

30

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN A BÁTHORYAK ÉS UDVARUK

megöletett és annak vérében fürödve igyekezett megőrizni szépségét, fiatalságát; Annára, akit három boszorkányperbe is fogtak, s mindaddig üldözték, amíg minden vagyona nem lett a Bethlen-családé; vagy Zsófiára, a „véres nagyasszonyra” - hanem a férfitagokra is. S nem csupán Zsigmond fejedelemre - Bocskai unkaöccsére - akinek a személye a későbbiekben bővebben tárgyalásra kerül, de a török hódoltság korának olyan magyar kiválóságára is, amilyen István erdélyi fejedelem és lengyel király volt. Akadtak, akik „véreskezű zsarnok”nak, míg mások „nőgyűlölőnek” nevezték öt. Egyesek szerint vérbajban, mások szerint epilepsziában halálozott el, holott a valóságban súlyos cukorbetegség és vesezsugor végzett vele. Volt, aki a huszadik század elején úgy fogalmazott a Báthory-családról: „Ha végig tekintünk e család földi pályáján, terheltek sorát látjuk elvonulni magunk előtt, évszázados tiszta vér romlik meg ereikben, s lelkük mélyén kihamvad még az üszke is annak az erkölcsnek, amit őshazájukból, [Svédországból] hoztak magukkal... Szerencsénk volt hogy voltak és szerencsénk volt hogy kihaltak. E fényre, amit árasztottak, ráveti magát a saját árnyékuk!"27 Ilyen és ehhez hasonló elfogult véleményekkel kellett megküzdenie a Báthorycsaládnak a família fiági kihalásáig, amikből sokat átvett kritikátlanul az utókor is, különösen Magyarországon. Lengyelországban ugyanis máig a legnagyobb királyaik közé sorolják, és hálásan idézik emlékét Báthory Istvánnak. Ám még nála is mostohább elbírálásban, megítélésben részesül az a másik három Báthory, akikkel Bocskai István szintén kapcsolatba került: Kristóf a sógora, Zsigmond az unokaöccse és Gábor, akit ő jelölt először 1605-ben fejedelmi utódjának. Igaz, nem sok jó szót kap a magyar történetíróktól Gábor atyja István, s annak két testvére Boldizsár és András sem, nem beszélve a török ellen oly önfeláldozóan küzdő ecsedi Báthory István országbíróról, aki pedig pozitív szerepet játszott a Bocskai vezette mozgalomban is. A Báthoryak híres erdélyi udvarát, ahol Bocskai is oly sok időt múlatott, valójában az 1571-ben megválasztott István fejedelem hozta létre, alakította ki; elődjének és éveken át urának János Zsigmondnak a kezdeményezését tovább folytatva. A fejedelmi udvar ebben a korban általában a modern abszolutizmus létrejöttét elősegítő, majd azt szolgáló intézmény volt. A reneszánsz uralkodói központok többnyire egy-egy nagy egyéni-

17

Rexa Dezső: Nádasdy Ferencné Báthory Erzsébet. Bp. 1908. 11-12. o.

31


ség köré szerveződtek és függvényei voltak az adott uralkodó személyiségének, de nem utolsósorban gazdagságának is. Maga az udvar a társadalom mellett - vagy inkább felette létező, attól jelentős mértékben elkülönült szervezetnek számított. Egy olyan önálló zárt világ volt, amelynek a tagjai - élükön az uralkodóval - arra törekedtek, hogy kisajátítsák maguknak az államot - írja Klaniczay Tibor, hozzátéve, hogy ez a folyamat többnyire éles összeütközések közepette ment végbe, különösen kirívóan jelentkeztek a kibékíthetetlen ellentétek az erdélyi országrészben, főként a tizenhatodik század utolsó negyedében a Báthoryak uralkodása idején. Az itteni fejedelmi udvar és annak légköre három összetevőből formálódott. Egyfelől a Hunyadi Mátyás egykori reneszánsz környezetének a folytatására irányuló törekvésből, másfelől a század elején humanisták gyülekezőhelyévé vált erdélyi püspöki rezidencia szellemiségéből, és a mindezt átszövő magyar nagyúri udvarok patriarchálisabb légköréből. Izabella és János Zsigmond uralkodása óta felerősödött az idegen udvaroncok számának a növekedése, sőt túlsúlya, ami különben nem számított erdélyi sajátosságnak, mert számos más helyen is hasonló volt a helyzet. 28 A Báthoryak erdélyi udvaráról a legkorábbi leírás 1574-ből való, amely Pierre Lescalopier francia királyi követ benyomásait tükrözi. A Padovában tanult diplomata elmondja a székvárosról, Gyulafehérvárról, hogy annak a vára nagy és erős. s mellette sűrűn lakott mezőváros terül el. A lakosok magyarok, „akik az ország eredetin nyelvén”, magyarul beszélnek. Báthory István fejedelem alattvalóival magyar vagy latin nyelven érintkezik, németül sohasem, noha kiválóan ismeri ezt a nyelvet is. A be-

28

Klaniczay Tibor: Udvar és társadalom szembenállása Közép - Európában. (Az erdélyi fejedelmi udvar a XVI. század végén. In: Pallas magyar ivadékai. Bp.. 1985. 104-124.0.)

32


mutatkozó fogadás után megmutatták a követnek a fejedelem gazdagságát és a nagy fegyvertárát. Lescalopier elmondja, hogy „a fejedelem udvara jól rendezett, udvarnépe, pedig igen tetszetős. Lovascsapataihoz tartozik két-két lengyel lándzsás század, négy további század erdélyiekből áll.” Rajtuk kívül ötszáz egyenruhás muskétás tartózkodik mindenkor a fejedelem környezetében. Ezeket havonta megszemlélik, s aki nem megfelelő, azt azonnal eltávolítják onnan. Báthory István szívélyesen fogadta őt, kezet nyújtott neki, ami nagy kitüntetésnek számított és nem engedte meg, hogy a szokásos előírás szerint kezet csókoljon neki. Latinul társalgott vele folyékonyan, amely nyelven a környezetében lévő erdélyi urak is tudtak, akik a fogadások alkalmával „kedvünk keresése során jócskán leitták magukat”. A fejedelem kedvtelése a sétalovaglás és a vadászat volt. A sok élmény és benyomás közepette is megemlítendőnek ítélte, hogy a katolikus, török vazallus fejedelem országának a templomaiban a hívek így végzik be imádkozásaikat: „Pusztítsd el a pápa és a törökök zsarnokságát”.29. Báthory Zsigmond udvaráról, ahol Bocskai István a legtöbbet időzött, a genovai származású Franco Sivori - Petru Cercel havasalföldi vajda titkára - rajzol igen szemléletes képet. Ott - tartózkodása idejére a követek részére fenntartott kényelmes házban szállásolták el öt, s titkárt és két nemest rendeltek „udvarlására”. Az épület előtt esténként a testőrség ezer tagja tartott díszfelvonulást, a fejedelmi palotába ötven testőr kísérte el. Mielőtt a kormányzó tanács tagjainak a társaságában helyet foglaló tízéves fejedelem elé került volna, előbb az ország báróinak és nemeseinek nagy sokasága üdvözölte őt. Ezen az 1582-ben vagy 1583-ban lezajló fogadáson a követ olaszul elmondott beszédét még tolmácsolták Zsigmondnak, aki csak később tanult meg kitűnően ezen a nyelven. A követ leírja naplójában, hogy az erdélyi fejedelmi udvarban „igazi itáliai környezetben” otthonosan érezte magát. Számos erdélyi úrral alkalma nyílt hazája nyelvén beszélgetni. Amikor tizenöt napi várakozás után kézhez kapta a fejedelem válaszát, az ünnepélyes aktust négy órás bankett követte „egy olasz módon díszített” nagy teremben, amelynek a sarkában egy itáliai zenekar játszott. A magyar urak most is sűrűn emelgették poharukat, ám a követnek megengedte a fejedelem, hogy csak akkor igyék, ha kedve tartja. Amikor Zsigmond a szájához emelte a poharat, trombiták harsonáztak, és dobok peregtek és a palota udvarán táborozó testőrök díszsortüzet lőttek.

29

Pierre Lescalopier utazása Erdélybe (1574) Bp.. 1982. 74-75. o.

33


Ismerünk egy szemléletes leírást 1592-ből is a fejedelmi udvar életének egyik epizódjáról; egy tutaj-kirándulásról. Ezt Báthory István egykori titkára, a filozófus és politikai író Gyulay Pál vetette papírra, nem sokkal barbár meggyilkoltatása előtt. Báthory Zsigmond és kísérete a magas sziklák között kanyargó Aranyos-folyón ernyőkkel fedett tutajok hátán ereszkedett alá. amely vízi járműveken kocsik és lovak is voltak. Nagy jeges csöbrökben szállították a bort, hegedűk és sípok szolgáltatták a zenét, s puskaropogástól visszhangoztak a hegyek. „Ilyen volt a magyar módra való szórakozás” - fűzi a levél soraihoz Klaniczay Tibor - „mikor azonban külföldi követeket kellett fogadni, a legkényesebb ízlés sem találhatott kivetnivalót.”30 Báthory Zsigmond udvara valóban hű képmása volt az olasz fejedelmi rezidenciáknak. A boltíves termek falait jórészt velencei kárpitok, itáliai „képírók” freskói borították és díszítették. A nehéz faragott fabútorok nagy része is itáliai, vagy ott tanult magyar mesterek kezemunkáját dicsérte. Az olasz reneszánsz udvarokat utánozta a fejedelmi múzeum, a könyvtár és a gazdag levéltár is. Zsigmond palotája és környezete „egy darab Itália” volt Erdély zordon bércei között. Onnan származott az udvaroncok nagy része is, akik - a beáramlásukat féltékenyen vigyázó Szamosközy István szerint - „a legnemesebb nemzet szemét képviselői” voltak. Ennek ellenére - háborog a historikus - ebből „a szedett-vedett olasz népségből egyeseket tanácsosai közzé iktatott, másokat komornyikjává tett, mindenféle ajándékokkal halmozta el őket, „mindig csak olaszokkal vette körül magát.” Az így megbírált fejedelem egyes források szerint 1572-ben, mások szerint 1573-ban született, a buzgó katolikus Báthory Kristóf akkor váradi főkapitány és a „nyakas kálvinista” Bocskai Erzsébet gyermekeként. Számos kortársi leírás egy korlátlan hatalomba beleszületett másodgenerációs, udvaroncoktól és más hízelgő alattvalóktól elkényeztetett - sőt elkapatott ifjú uralkodó képét vetíti elénk még a harminc esztendős Zsigmondról is. Életpályájának vargabetűit sokan, sokféleképpen igyekeztek magyarázni.

30 31

Klaniczay T. : i.m. 1985. 108 - 109. o. Szamosközy 1977. 57-61. o.

34


Sokoldalú tehetsége, számos adottsága szinte predesztinálta őt arra, hogy lengyel király nagybátyjához hasonló formátumú uralkodó váljék belőle. Kiválóan beszélt több nyelven, említésre méltó zenei tehetséggel áldotta meg jó vagy balsorsa, nemcsak kedvelte a színházat, de maga is sokat színészkedett, kitűnően sportolt, lovagolt, vívott, lőtt célba, igen olvasott, tanult embernek számított, kitűnő szónok is volt. Ám sokszor hajlott a könnyelműségre, kedvét lelte a kegyetlenség látványában. Olykor nagyvonalúnak és nagylelkűnek mutatkozott, máskor fukarnak és kicsinyesnek. Egyéniségét, személyiségének fény- és árnyoldalait tükrözte fejedelmi udvara is. Az olaszokat valóban fölöttébb kedvelte, de az nem igaz, hogy csak azok jutottak udvarában jelentős pozíciókba. Elnyertek ilyeneket magyarok méghozzá protestánsok - is Zsigmond minden katolikus hitbuzgalma ellenére. Utóbbiak közül a legmagasabb hatalmi polcra került a mindhalálig kálvinista nagybátyja, Bocskai István is.32

32

Bővebben I. Nagy L. A rossz hírű Báthoryak, 77-149.0. továbbá Bartók István: A gyulafehérvári fejedelmi udvar és az ifjú Báthory Zsigmond (In R Várkonyi Ágnes szerk.: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Bp. 1987. 135-157.0..)

35


Bocskai első évei Erdélyben

iksa császár és király magyar testőrírója 1576-os Erdélyben maradása után először csak ismerkedett az új környezettel. Benda Kálmán szerint „ha István király hatalmas alakja háttérbe is szorította korábbi [tehát a Habsburg-udvarban születő] gondolatait, utolsó lengyel útjának tanulságai visszatérítették prágai élményeihez. 33 Ebből a forráshivatkozás nélküli állításból nem derül ki, hogy Bocskai mikor volt utoljára István király krakkói udvarában, s még arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogy egyáltalán járt-e ott? Csak valószínűsíteni lehet, hogy más erdélyi kortársával együtt maga is megfordult Krakkóban, mint a király bátyjának a sógora. Arra azonban nincs adat, hogy részt vett volna a király bármelyik hadjáratában, vagy hogy jelentősebb tényezője lett volna a krakkói udvarnak. Az az igazság, hogy a király nevében regnáló Kristóffal való sógorsága ellenére másod- vagy harmadrangú személyiségnek számított ebben az időben még az erdélyi hatalmi hierarchiában is a királyjelölt Báthoryak Boldizsár és István - valamint több erdélyi főúr mögött. Ezek a Báthoryak - Kristóf, Boldizsár, István és András - nem csak gazdagabbak és idősebbek, de műveltebbek is voltak az ifjú Bocskai Istvánnál. Sógorának, Kristófnak drága ékszerei mellett csupán az ezüstneműje két és félmázsányi volt, nem beszélve birtokai hozamáról és fejedelmi stalláriumairól. Boldizsár igazi oligarcha volt Erdélyben, hatalmas magánhadsereggel, és István váradi főkapitány is a második vagy harmadik embernek számított a hatalmi hierarchiában. Mindketten király- illetve fejedelemjelöltek voltak a lengyel uralkodó részéről, s gazdagsága mellett fényes karrier várt az egyházi pályára lépett, rendkívül műveit András bíborosra is. Hozzájuk képest Bocskai „szegénylegényének számított minden téren. Fiatal kora ellenére bölcs megfontoltsággal fölismerte mindezt és éveken át csöndesen a háttérben húzódott meg hazatérte után. Ideje nagy részét Kismarján „múlatta”, időnként meglátogatva a fejedelmi címet használó sógorát és annak feleségét, Erzsébet nővérét, a familiáris kapcsolatok ápolása végett. Erre szüksége is volt, hiszen a só-

M

33

Benda, 1942. 21.o

36

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN BOCSKAI ELSŐ ÉVEI ERDÉLYBEN

gorság ellenére még csak egy volt az erdélyi vagy partiumi jelentősebb birtokosok közül. Ha a hazai környezetet összehasonlította a Bécsben vagy Prágában látottakkal, észre kellett vennie a provincializmust, a kisszerűséget. Ezen, nem sokat változtatott az sem, hogy István fejedelem egyúttal egy jelentős középhatalomnak a királya is volt. Valójában nem sokra becsülte az erdélyi rendeket, akiket egy alkalommal így jellemzett: „tehetségek kevés, voltok [t.i. tartásuk] semmi, ki azonnal megtetszik mihelyt dolgokról serio parancsolunk.”34 Kristóf is , noha fejedelemnek szólították, csupán öccse első tisztviselőjének számított Erdélyben. A lényeges dolgokban a krakkói királyi udvarban döntöttek az ott működő Erdélyi Kancellária útján, amelynek az élén az Itáliában tanult, műveit Kovacsóczy Farkas állott. István király Erdélyben centralizált államhatalom továbbfejlesztését szorgalmazta és az ehhez szükséges katonai erőt - elegendő anyagi bázis híján - a fegyveres jobbágyok nemessé tétele és az arra érdemesnek tartott székelyek szabadságának a visszaadása útján igyekezett biztosítani. Az, hogy a 23-24 éves Bocskai István - több ezer erdélyi és magyarországi osztályostársával ellentétben - nem vett részt a lengyel király hadakozásaiban, bizonyos feltételezések levonására késztet. Nevezetesen arra, hogy a későbbi katonai sikereivel európai hírnévre szert tevő férfiút ifjabb korában nem hevítették olyan harcias vágyak, mint például egykori tanulótársát Nádasdy Ferencet, vagy a későbbi sorsa alakulásában jelentős szerephez jutó Bethlen Gábort. Ő többnyire inkább idős sógora és nővére környezetében „forgolódva” egyengette anyagi gyarapodásának és társadalmi előbbre jutásának az útját. Nem is eredmény nélkül fáradozott, hiszen 1579 februárjában Báthory Kristóf a Bocskai-birtokokat - Gyapolt, Kazát, Kerekegyházát, Kismarját, Kerekít - felmentette minden adózási kötelezettség alól.35 Ez a jelentős anyagi előny mellett - talán annak is a következményeként - hozzájárulhatott Bocskai nem sokkal ezután bekövetkező, további gyarapodást eredményező házasságkötéséhez is. Mindezek ellenére mind gazdagságban, mind hatalomban még mindig háttérben élt, a hatalmas Báthory-család árnyékában. Első közéleti szereplésére hazatérte után öt esztendővel, 1581-ben került sor. A Bocskai nővére halálán elbúsult, elgyöngült s a senki által el nem kerülhető végső útra készülő sógora testamentuma révén. Akkor,

34 35

MHHD XIII. k. 55-56. o. Károlyi Oklevéltár. III. k. 413 - 414. o.

37


amikor Báthory Kristóf kinevezte öt a rendek és a király által elfogadott fejedelmi utód, a kiskorú Zsigmond mellé rendelt „testamentumos urak” egyikévé. A testület élére a szintén Báthory rokon Csáki Dénes került. Az volt a fő feladatuk, hogy gondoskodjanak a nyolc évesen árván maradt Zsigmond neveltetéséről és biztosítsák utódlásának a zavartalanságát. Valójában rájuk hárult volna a kormányzás gondja is a gyermekfejedelem helyett. István király azonban nem volt megelégedve a testület tevékenységével, s 1583-ban fölmentette őket eddigi tisztségeikből. A kormányzás élére ekkor egy Hármas Tanácsot állított, az idős, tapasztalt Kendi Sándor első tanácsos, Kovacsóczy Farkas kancellár és Sombori László ítélőmester személyében. Az ifjú fejedelem neveltetéséről személyesen kívánt gondoskodni, amibe különben már akkor is sűrűn beleszólt, amikor még a „testamentumos urak” intézték az erdélyi dolgokat. Ismerünk olyan egykorú adatot, miszerint az ifjú Bocskai István „testamentumos úr” korában hatalmaskodott némely fejedelmi tanácsosokkal szemben. Lehetséges, hogy így történt, de az sem zárható ki, hogy ez nem más, mint az öt valójában sohase kedvelő erdélyi nemesurak egyik, pletykaszintű rágalma. Ebben az időben különben többnyire a partiumi birtokain tartózkodott. Innen befolyó jövedelmén túl személyére háromszáz forint fizetést mai vásárló értékben mintegy ötmillió forintot - kapott javadalmazásként, valamint 32 lovas tartására elegendő pénzt. Személye 1583 elején került közelebbről István király látókörébe, amikor fölmerült az a gondolat, hogy ő legyen az ifjú fejedelem belső komornyikja. Mai értelmezés szerint az ezt az állást betöltő személy főleg arisztokrata családoknál rendszerint libériát viselő alkalmazott, aki főleg a ház ura körüli szolgálatot látja el, s a személyzet többi tagjára felügyel. Az erdélyi fejedelmi udvarban ez a tisztség más volt, mert különben nem valószínű, hogy a király maga döntött volna a személy kiválasztásáról Ez alkalommal azt írta ebben az ügyben az erdélyi Hármas Tanács tagjainak: „Bochkai Estván fizetése superfluum [szükségtelen], hogy harminckét lóra [t.i. lovasra] és húsz darabontra legyen Kerekibe, békesség idején és olyan kicsin házban [t.i. végházban] elég tizenhat lovas és tizenhat gyalogos. Udvarnál személyére való fizetését öregbíccse meg kegyelmetek, hogy legyen hatszáz [mai vásárló értékben mintegy tízmillió] forint fizetése és bor hozzáakasztva méltóképpen.” [Ez az összeg természetesen évi javadalmazás volt.] A király személyes rendelkezésén túl a javadalmazási összeg is bizonyítja a Bocskainak felajánlott tisztség súlyát és fontosságát. Hiszen pél-

38


dául a Királyi Magyarországon a felső-magyarországi országos főkapitány ennek az összegnek mindössze a kétszeresét kapta. Bocskai ennek ellenére „nem kapott” a felajánlott tiszten, ami a Hármas Tanács jelentéséből is kitűnik, amit a királynak küldtek 1583 végén: „Amint Felséged hatta és rendelte vala, hogy Bochkai ur itt ő nagysága [t.i. a tízéves, Zsigmond fejedelem] körül forgolódjék, és az komornik tisztiben is mint illik eljárjon, ahhoz, azelőtt is különb féle dolgai és kovákképpen az házasságra való gongyai miatt úgy mint kellett volna, nem érkezhetett.”. Miután pedig immáron a király hozzájárulásával „az házasság meg lévén, gondolhattya Felséged mint lehessen mód az itt való szolgálathoz.”. Azért azt javasolták a királynak, hogy Bocskait mentesítsék a fejedelmi komornyiki tiszt alól, s a továbbiakban csupán a Nagykereki várában szolgáló katonák után járó hópénzt kapja, s a komornyiki stallumot fordítsák „egyéb szükségre” Kérdéses persze, hogy Bocskai vonakodásának és a tisztség alóli mentesítésének valóban csupán a házasságkötése volt-e az oka? Végeredményben Gyulafehérvárott lakva nős emberként is elláthatta volna a fejedelem körüli munkáját. Lehetséges, hogy kicsinyellette ezt a tisztséget, de az is elképzelhető, hogy a transzilvánikus triumvirek nem örültek annak, hogy egy partiumi - tehát Erdélyben nem „törzsökös” - Báthory-rokon foglaljon el egy bizalmas tisztséget az udvarban és legyen közvetlen befolyása ifjú rokonára, unokaöccsére. Ám az sem zárható ki a lehetőségek közül, hogy Bocskait valóban oly mértékben lefoglalta a házasságkötése és megnövekedett partiumi birtokainak az igazgatása, hogy tényleg nem volt érkezése a fejedelmi udvarban való „lebzselésre” ahol úgyis mások döntöttek nem csupán igazgatási kérdésekben, hanem unokaöccse neveléséről is. Az utóbbi feladatot ugyanis a király parancsából két jezsuita oktató, Leleszi János és Vásárhelyi Gergely látták el, s kívülük a Hármas Tanács tagjai és az udvarmester is beleszóltak a nevelésbe. Annyi bizonyos, hogy nem volt könnyű Bocskai helyett megfelelő embert találni az udvarba. Amint a lengyel király írta, az erdélyiek idegent nehezen tűrnek meg maguk között, jóllehet „egyéb nemzet közt közönséggel politicusb embereket találhatnánk, hogynem a mi nemzetségünk közt”. Pedig Zsigmond mellé olyan kell, „ki látott, hallott, tudós és expertus, [szakértő] ember volna, kinek erkölcse, szava, cselekedeti, magatartása minden jó erkölcsre, tudományra és külső dolgokra való okosságra óránként való példa lenne”, az ilyen embert viszont Erdélyben „nehéz megtalálni". Az a körülmény, hogy a király még egy ideig való maradásra kérte Bocskait,

39


azt jelenti, hogy öt ilyennek tartotta. Ez, pedig azt erősíti meg, hogy találkozott vele a krakkói királyi udvarban, - és talán atyjával, a királyi titkárral is többszöri bécsi tartózkodása idején. 36 Hiszen Bocskai a király hozzájárulását kérte még a házasságkötéséhez is, noha korlátozatlan nagykorú - huszonnégy évet betöltött - nemesként nem lett volna köteles senkinek a beleegyezését kérni. Ezt nyilvánvalóan Báthory-rokonként tette és nagy valószínűség szerint személyesen, ezzel is hangsúlyozva az előkelő családhoz való tartozását. Bár lehetséges, hogy akkor még fejedelmi udvari tisztségviselőként szüksége is volt az erdélyi fejedelmi címet haláláig viselő István király engedélyére, ha nem akarta elveszíteni annak a jóindulatát. Hiszen egy Báthoryra - nevezetesen szintén Istvánra, Gábor és Anna atyjára - azért neheztelt sokáig a király, hogy nem az ö választottját, egy svéd hercegnőt vette el, hanem szerelmi házasságot kötött Pelsöczi Bebek Zsuzsannával. Az 1583-ban nőül vett aráról csupán annyit tudunk, hogy a szintén a Partiumban birtokos Varkocs Miklósnak volt az ifjú özvegye és a tekintélyes birtokon kívül egy első házasságából származó fiúgyermeket, Györgyöt is magával hozta a második házasságába. Bocskai István minden bizonnyal ifjú nejének miután a nemes lányok abban az időben 14 éves korukat betöltvén általában férjhez mentek, akár még tizenéves is lehetett az „özvegyasszony”- csupán a neve maradt meg Hagymássy Kataként. Minden bizonnyal ö írta így a nevét, mert ebben az időben a nemesi, főrangú asszonyok akárhányszor mentek is férjhez, a leánvnevüket használták, s csak utána tették, hogy kinek a „hites felesége” vagy „meghagyott

36

L. még Bocskai István 1583. okt. 8-i lev. Sulyok Krisztinának (MOL Eszterházy cs.lt. Rep. 46. fasc. G. MHHD XLII. K. 45 -46, 127 - 128., 195. o.

40


özvegye”.

A rokonságban azonban inkább Margit néven ismerték őt, amint az a Bocskaiházaspárt később meglátogató Wathay Ferenc székesfehérvári vicekapitány följegyzéséből kitetszik, aki az asszony unokaöccse volt. Ezen túl kevés adat maradt fenn róla, akárcsak nemesi, főúri kortársnőinek legtöbbjéről, hiába voltak többségükben „emancipáltak”, nemcsak a névviselés, de a gazdaság irányításában s olykor-olykor még hadakozásban is, kevés nyomot hagytak maguk után. Nehéz lenne megmondani, hogy Bocskai anyagi megfontolásból vagy igaz szerelemből vette nőül az ifjú, módos özvegyet? Akárcsak azt, hogy a menyecske mennyiben felelt meg azon követelményeknek, amiket Bocskai egyik kortársa így összegzett: az ideális nő legyen „virtute [jótulajdonságaiban] Minerva, divity [gazdagságban] Juno, consors pulchre [szépségben] Venus”37. Csak feltételezhetjük, hogy a szebbik nemhez még halála előtt is igen vonzódó, jókötésű, vidámságot kedvelő ifjú Bocskai is tekintettel volt a választásnál nem csak a „móringra”, de a külcsínre és a belbecsre is. A szomszéd birtokos ifjú özveggyel kötött frigye egy összefüggő, tekintélyes partiumi latifundium gazdájává tette a férjet, aki hűséggel kitartott neje mellett annak 1604-ben bekövetkezett haláláig, tehát három évtizeden át, noha protestánsként bármikor el is válhatott volna tőle. Az a tény, hogy az asszonyka a későbbiek során sem sokat forgolódott a gyulafehérvári udvarban, arra utal, ideje nagy részét a gazdaság irányításával és György fiának a nevelésével töltötte. Nem maradt fenn olyan följegyzés, miszerint Hagymássy Kata asszonynak gyermeke született volna Bocskaitól is. Ez persze történhetett amiatt, hogy az asszonyka az első igen fiatalkori szülése után meddő maradt, mint oly sok kortársnője. Ám az is lehetséges, hogy szült gyermeket vagy gyermekeket második férjének is, csak azok közül mindegyik korán elhalálozott. Ez szintén ugyancsak általános dolog volt abban a korban, amikor az élve született gyermekeknek csak egy töredéke érte meg az egyéves, és még kevesebb a felnőtt kort.

37

Káthay Mihály 1606 tavaszán kelt levelében ilyen ideális házastársnak rajzolja meg Mágochy Margitot, második feleségét, aki egy fél évvel később a végtisztességet adta meg ártatlanul fölkoncolt férje földi maradványainak (Nagy László :Kard és szerelem. Török kori históriák. Bp., 1985. 100. L. u. i. „Szerelem nyugat és kelet határmezsgyéjén" vagy „Közerkölcsök Magyarországon" c. fejezeteket 35-52.0. Lásd még Takáts Sándor. Nagyasszonyainkról. (ln: Régi magyar nagyasszonyok. Bp. 1982. 5 -31. old. )

41


Arról, hogy ebben az időben miként „múlatta napjait” egy magyarországi vagy erdélyi birtokos nemes és hitvese, csupán általánosságokat ismerünk mind egykorú följegyzésekből és levelekből, vagy későbbi írásokból. A korabeli főurak és gazdagabb nemesek - akik közé Bocskai és felesége is tartoztak - általában még egyszerűbb belső lakáskörülmények között éltek, mint a későbbi utódaik. A reneszánsz fényűzést legtöbbjüknél még csak a festett falkárpitok, ékszerek, ötvöstárgyak, finomabb külföldi ruhaanyagok, s bibliai vagy mitológiai jeleneteket, esetleg portrékat ábrázoló táblaképek jelentették. A dermesztő hideget árasztó kőlapokkal borított padlózatot Európa-szerte télen szalmával, nyáron, pedig finom szagos füvekkel hintették be. A kényelmet és a higiéniát szolgáló berendezések megjelenése ugyan még váratott magára, de már a tizenhatodik századi Magyarországon és Erdélyben is egyre általánosabbá vált a nők között a különféle piperecikkek használata a különböző felekezetekhez tartozó papok minden dörgedelme és rémisztgetése ellenére. A testi tisztálkodási szokásokról eltérő adatokat ismerünk. Egyes külföldi kortársak és későbbi szerzők szerint hazánkban - nem utolsó sorban török hatások nyomán - elterjedt a gyakoribb tisztálkodás szokása. A Magyarországon átutazó vagy hosszabb ideig itt tartózkodó törökök is kiemelik a magyarok tisztaságát a Balkánon élő népekhez viszonyítva. Hasonlókat olvashatunk itt megforduló francia szerzőktől is. Az erdélyi, de világot járt gróf Bethlen Miklós önéletírásában némi támpontul szolgál - igaz egy évszázaddal későbbről - arra, hogy miben is nyilvánult meg ez a nyugat-európainál gyakoribb tisztálkodás a férfiak esetében; „Ritkán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben néha minden héten mosattam. Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezeimet is gyakran, de orcámat, csak ha valami por, sár vagy gaz nem érte sohasem, hanem a borbély hetenkint, amikor a szakállamat elberetválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy nem mosták.” Nos, ezek a tisztálkodási szokások mai szemmel nézve nem tűnnek különösebben fejlettnek! Nyugat-Európában azonban még rosszabb volt a helyzet, nagy visszafejlődés történt például az ókori római viszonyokhoz képest ezen a téren. A tizenhatodik századtól rohamosan ritkulni kezdtek a korábbi, még az ókori Rómától örökölt nyilvános fürdők, majd teljesen eltűntek. Nyugat-Európa a szó szoros értelmében „elkoszosodott”, s az ugyancsak sűrűn hömpölygő kellemetlen testszagokat erős parfümökkel

42


igyekeztek kendőzni. Némely szerzők szerint a pusztító járványok és a rettegett szifilisz elkerülése miatt zárták be a közös nyilvános fürdőket, amelyek csupán Közép- és KeletEurópában maradtak meg, „némi középkori ártatlansággal egybekötve”. A „feredőzés” Nyugaton még a magánházakban is inkább csak a gyógyítás egyik eszközeként létezett.38 A főúri, gazdagabb nemesi otthonokban helye volt a gyakori vigalomnak, zenélésnek, táncnak is. Bár a tehetősebbek saját zenészeket tartottak, de azért szívesen láttak a változatosság kedvéért vándormuzsikusokat is. A mulatságokról ezeket írja ízes megfogalmazásban a korszakot serényen „búvárló” Takáts Sándor tiszteletes úr: jámbor eleink táncoltak eleget úgy józan korukban, mint borittukban. Táncoltak a pilleszívű lányok, [kiket pajkosnak is hívtak] csak úgy, mint a jókorbeli jámbor asszonyok.” A vigalmakban a házigazdára hárult a „táncosztó” tiszte. A tánc fontosságát mutatja, hogy az e korban élők azt és a zenét hasznos nevelő eszköznek is tekintették. A vigalmakban is szokás volt nemcsak poharat köszönteni valakire, de táncot is járni azért. A táncos kedvet nem csupán a „mennydörgés fiai”-nak is nevezett protestáns prédikátorok ostorozták, hanem a katolikus papok is. A táncos „mintegy Kain-szemmel pillogja a más feleségét. Ha nincs tapogatás, ott az asszony durcás. „A táncos eszétől fordult ugráló bakkecskévé teszi magát.” A híres Bornemisza Péter, Balassi Bálint nevelője kárhoztatta a főúri, nemesi udvarok számos szokását, amikor az ott lévők ugyancsak parlagi örömökre adják a fejüket. „Porba pösölősdi” és hasonlók mellett „ezer bolondságot űznek”. Különösen ostorozta a „tapogató táncot”, amelyben a táncos a párjának „filét, száját, orrát, mellyét, csecsét mind talpát eltapogatja, és úgy izgatja a sátán sok fertelmességre.”. Pázmány Péter a virágénekeket is kárhoztatta, mert szerinte „akik szerzik, akik éneklik a virágénekeket, országos kerítők, közönséges kutakat mérgesítők [mérgezők]. Viszont „amelyik asszony táncol, megmocskolja, és rútítja, az asszonyok nemét.” Ezek a papi dörgedelmek azonban a leírások szerint pusztába kiáltott szók maradtak. A „romló országban” az élet egyre bizonytalanabbá vált, s a háborús viszonyok állandósulása közepette az emberek minden papi tilalom ellenére egyre mohóbban kívánták üríteni az életöröm kelyhét. Ahogyan Balassi Bálint írta a század nyolcvanas éveiben, egyik levelében; „a magyarországiak úgy eltanulták a szerelem vég-

38

Az általános helyzethez 1. többek közt Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV.XVIII. század. Bp.. 1982.

43


zetének minden fortélyát, hogy nem tesznek túl rajtuk sem franciák, sem a spanyolok, vagy az olaszok. 39 Ilyen erkölcsi légkörben és szokások között élt, házasodott és múlatta napjait az ifjú férj, Bocskai István is. Bár nem vetette meg az élet mindennapi örömeinek az élvezetét, de a fő foglalatoskodása neki is a politizálásban, katonáskodásban, a közügyekkel való bajlódásban és nem utolsó sorban birtokai igazgatásában merült ki. A tiszttartók, sáfárok és udvarbírák elszámoltatása akkor is sok idejét vette igénybe, ha a felesége mellett más segítsége is volt e munkákra. Minden bizonnyal birtokos társaihoz hasonlóan ő is sokat lovagolt, vadászott és agarászott. A birtokügyek ágas-bogas rendezgetéséről ad számot többek között egy 1588 elején kelt levél, amelynek a tanúsága szerint Toldy Borbála, Pázmán Miklós özvegye, száz - mai értékben több mint egy milliónyi - forintot kapott Bocskaitól. Azért a bihari nagybirtokos egyik szeme mindig Gyulafehérvárott volt, hogy „napra készen” tájékozott legyen az ott történtekről azon évek alatt is, amikor az udvartól elvonulva „magánzóként” gazdálkodott a birtokain. Bocskai István mintegy négy-öt esztendeig élt tisztes távolban a gyulafehérvári udvartól. Ott az a körülmény, hogy névlegesen a kiskorú fejedelem uralkodott, de valójában egész 1586 végéig István király szabta meg a dolgok menetét előbb a Hármas Tanács, majd rövid ideig Giczy János kormányzón keresztül kétségtelenül sok zavarnak és visszaélésnek vált a forrásává. Ezek csak fokozódtak a nagy király hirtelen halála után, amikor Zsigmond unokatestvérei, Boldizsár és István Lengyelországból haza kényszerültek Erdélybe. Lassan két - sőt három - „udvar” alakult ki Erdélyben: egy Gyulafehérvárott Zsigmond körül, egy Fogarasban a nagyhatalmú, erőszakos Boldizsár birtokközpontjában, és egy Váradon, ahol István főkapitány jelentős erők fölött rendelkezett. Mindhárom „Báthory hatalmi központ" volt, de Bocskai úgy érezte, hogy neki csakis Zsigmond mellett lehet a helye, ha az idő úgy hozza. Ez az idő, pedig 1588-ban érkezett el, amikor az erdélyi vezető rétegbe tartozók nagy része úgy látta jónak, hogy a tizenöt esztendős Zsigmondot nyilvánítsák nagykorúnak azon kikötéssel, hogy tanácsosai beleegyezése nélkül semmit se tegyen.

39

L. Nemeskürty István: Balassi Bálint. Bp. 1978. 122-142. o. Vö. Takáts Sándor. Rajzok a török világból I - III.k. Bp.. 1915-1917. , Salamon Ferenc: Magyarország a török hódítás korában Bp., 1886.. Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI-XVII. században. Bp., 1986. .Nagy László: Régi erkölcsök, régi emberek (kiadás alatt)

44

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN VÉRES BELVISZÁLYOK FORGATAGÁBAN

Érthetően a nagykorúsítást kívánók közé tartozott maga Bocskai István, a fejedelem nagybátyja is.

Véres belviszályok forgatagában

z 1588 végén ülésező erdélyi országgyűlés hatalmi csoportok összeütközésének színterévé vált, s ez a viszálykodás, később csak erősödött, elfajult. A rendek többsége elégedetlen volt mind a korábbi Hármas Tanács, mind Giczy kormányzó működésével s szerette volna ha, egy kézbe kerül a kormányzás. Az erdélyi trónra pályázott ugyan a Lengyelországban hoppon maradt Báthory Boldizsár is, de a többség inkább Zsigmond idő előtti nagykorúsítása mellett voksolt, akit könnyebben kézben tarthatónak gondoltak az indulatos és gőgös Boldizsárnál. Akaratuk keresztülvitelének az első próbája a jezsuiták Erdélyből történő kitiltásának a kikényszerítése volt, amibe a különben buzgó katolikus Zsigmond kénytelen volt belemenni. Ez volt a záloga annak, hogy a medgyesi gyűlés nagykorúsítsa, „absolutus princeps”-nek ismerve el őt, legalább is utólagosan. Eredetileg ugyanis a rendek azt írták „az articulusba”, hogy „absolutus princeps [teljes, korlátlan jogú] ne legyen, mert még „illendő ideje ahhoz nem volna”. Ám a gyűlés szétoszlása után Zsigmond hívei úgy döntöttek, „hogy az articulusoknak egynéhány cikkelyét megváltoztatják és Zsigmondot absulutus princepsnek írják” - olvashatjuk a kortárs és jól értesült Szamosközynél. Ebben egyetértett a Báthory-klán - még Boldizsár is hátsó szándékoktól nem mentesen - és természetesen Bocskai István is. Zsigmond mellé rendeltek egyes források szerint három, mások szerint négy főből álló tanácsadó testületet azzal a céllal, hogy azokkal együtt kormányozzon. A fiatal fejedelem azonban hívei várakozása ellenére rövid idő multán félretolta útjából a tanácsadókat, s egyedül gyakorolta a főhatalmat. Valóban „absolutus princeps”-ként kezdett viselkedni, a szó szoros értelmében.40

A

40

Szilágyi Sándor: Rajzok és tanulmányok. Bp., 1875. I. k.

45


Bocskai még nem játszott fő szerepet sem az országgyűlési tárgyalásokon, sem a fejedelem döntéshozatalában. Titkon természetesen Zsigmondot támogatta nagyhatalmú rokonaival szemben is, amit közvetetten bizonyít az az 1589. október 27-én kelt adománylevél, amelyben a fejedelem neki ajándékozta Sülház pusztát a nagykereki vár tartományaként. Erről szólva Benda Kálmán úgy jellemzi Bocskait, hogy kortársaihoz hasonlóan maga is nagy vagyonszerző volt, aki kezdetben a nem éppen nagy terjedelmű bihari jószágait szinte évről évre növelte egy-egy faluval, kastéllyal vagy várral. Ám minden szorgos birtokszerzése

ellenére, még a nyolcvanas évek végén is „szegénylegényének számított az erős várakkal és hatalmas földbirtokokkal, latifundiumokkal rendelkező, s két kulcsfontosságú országos katonai tisztséget birtokló Báthory-unokatestvérekhez képest. Azoknak a hatalmi pozícióját erősítette mostohaapjuknak, a szigetvári katonából erdélyi fejedelmi tanácsossá és főispánná előlépett Iffju Jánosnak a gazdagsága és tekintélye is. Annak leányát Iffju Katát 1590-ben férjhez is akarták adni az ekkor tizenhét esztendős Zsigmond fejedelemhez, hogy ezzel még szorosabban magukhoz láncolják őt. Jóllehet a frigy, különböző okok miatt nem jött létre, de a Báthory-klán befolyása a kilencvenes évek legelején így is megdönthetetlennek látszott Erdélyben. 41 41

Benda, 1942. 22., 27.o. V.a. Nagy L. 1982. 660 -663. o.

46

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN VÉRES BELVISZÁLYOK FORGATAGÁBAN

Bocskai, noha minden bizonnyal nem örült ennek, de „óvatos duhaj”-ként tartózkodott attól, hogy bármiben is ujjat húzzon velük. Sőt, arra törekedett, hogy a rendek előtt a családhoz való tartozását hangsúlyozza. Ami érthető is, hiszen a Báthoryak hatalmi gyarapodása áttételesen, közvetetten az ő személyes presztízsét is növelte. Különben is akadt helyette két olyan személy, aki az unokatestvérek befolyása ellen munkálkodjék a fejedelemnél: Jósika István

kancellár és Alfonso Carillo jezsuita atya. A román jobbágy szülők gyermekéből az erdélyi kancellári méltóságra emelkedő Jósika István, a neves erdélyi arisztokrata család megalapítója, eredetileg Boldizsár fogarasi udvarában nevelkedett és innen került Zsigmond környezetébe. A katolizált és elmagyarosodott, rendkívül jó eszű ifjú karrierje 1590-ben kezdődött a fejedelmi udvarban, ahol rövid idő alatt az uralkodó bizalmasa lett. Két év múlva már az övé volt a legszebb magánpalota Gyulafehérvárott. A szédítő emelkedés talán ez év tavaszán indult el, amikor egy fejedelmi lovagi játékon Jósika Zsigmond biztatására futóversenyre hívta ki egykori urát, Boldizsárt, a kor egyik leghíresebb lovasát. Az ugyan dúlva-fúlva kiállt vele, de amikor beérte, megszégyenítette őt. Erre Zsigmond sértődötten felpattanva odahagyta a lovagi játék

47


színterét. A kiéleződött helyzetben Boldizsár fogarasi vártartományába vonult, s olyan hírek kezdtek terjedni, hogy 500 lovasból és 200 gyalogosból álló dandárával unokaöccse ellen vonul. Erre Zsigmond mustrát rendelt el és a nyarat hadgyakorlatokkal töltötte. Az összecsapás egyelőre elmaradt, de a viszálynak áldozatul esett két bűnbaknak megtett fejedelmi tanácsos, Gálfy János és a tudós Gyulay Pál. Gálfy főudvarmester is volt, akinek a helyét Zsigmond nem töltötte be, hanem Jósika segítségével maga igazgatta az udvart. Jósika 1592-ben már Velencében képviselte a fejedelmet, s ekkorra már olyan személlyé vált, hogy „barátságának és jóindulatának minél bőségesebb szolgálatokkal való biztosítását mindenki szerencséjének tartotta” - írja Szamosközy. Jósika már csak saját biztonsága érdekében is azon fáradozott, hogy a két Báthory-unokatestvér hatalmi pozícióját meggyengítse, s ha lehet, semmivé tegye. Ebben segítségére volt az az Alfonso Carillo jezsuita atya, akit a protestáns Szamosközy „rendkívül bölcs és sok tudománnyal ékes” férfiúnak nevezett. Miután a jezsuitákat kitiltották Erdélyből, ő a fejedelem magánpapjaként tartózkodott Gyulahérvárott. S bár a háttérbe húzódott, de egyre nagyobb befolyással volt a huszadik életévéhez közeledő ifjú uralkodóra. Azon fáradozott, hogy a katolikus kereszténység egyetemes érdekeire hivatkozva eltérítse őt az eddigi, hagyományos Habsburg-ellenes és törökhöz igazodó politikai vonaltól és átállítsa az ellenkező oldalra. Ez különben, ekkor egybe esett a magyar nemzeti érdekekkel is, hiszen 1591 óta már hadüzenet nélkül is folyt a Portával a később „tizenötéves háború”-nak nevezett küzdelem. Céljai érdekében Carillo minden eszközt igénybe vett. Előbb Boldizsár erdélyi trónigényének hangoztatásával éket vert Zsigmond és unokatestvérei közé, majd a fejedelem hiúságát kihasználva elérte, hogy Zsigmond egy Habsburg főhercegnő kezének elnyerése fejében késznek mutatkozzék a Portával való szakításra és a törökellenes keresztény táborhoz való csatlakozásra.42

42

Szamosközy, 1977. 57-60. o. Kővári, IV. k. 39. o.

48

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN VÉRES BELVISZÁLYOK. FORGATAGÁBAN

A „Báthory-klán” tagjai, különböző indítékoktól vezérelve katolikus voltuk ellenére a régi állapotok fenntartása mellett kardoskodtak, támogatva sok protestáns erdélyi osztályos társuktól is. Álláspontjuk szerint Erdélynek a Porta oldalán kell maradnia mindaddig, amíg be nem következik a török kiűzése Magyarország területéről. A „török pártiak”-nak, vagy „törökösök”-nek nevezett erdélyi főurak és nemesek valójában ugyanúgy gyűlölték a török uralmat, mint a velük szembenálló „németesek”. Azonban a kivárás mellett voksolva nem akarták meghallani „magyarországi véreik” segélykiáltását, sőt késznek mutatkoztak a törököt segíteni akár katonasággal is. A velük szemben álló „németesek” vagy „háborús pártiak” akik között ugyanúgy voltak protestánsok és katolikusok, mint a „törökösök” között többségükben a Partiumban birtokos urakból, s a fejedelemség nyugati végein katonáskodókból kerültek ki, akiket közelebbről érintett „magyar véreik” pusztulása. Velük egy véleményen voltak még a székely tömegek is, akiket a Moldvából érkező török-tatár betörések sújtottak és emellett egy törökellenes háborútól remélhették régi szabadságuk visszanyerését. Az erőviszonyok a két tábor között 1594 nyaráig kiegyenlítettek voltak, sőt egészen az ekkor bekövetke-

49


ző véres fordulatig a „törökösök” rendelkeztek hatalmi túlsúllyal.43 A Partiumban birtokos Bocskai István az első pillanatoktól kezdve a „háborús pártiak” oldalán állt és a vallási különbözőség ellenére Carillo atyával tartott. Lelkében bizonyára még éltek és munkáltak a Habsburg-udvarban szerzett benyomások, de egyéni érdekei is azt diktálták, hogy támogassa unokaöccse politikai irányváltoztatását. Ezúton ugyanis fölébe kerekedhetett a Báthory-unokatestvéreknek, akik megelőzték őt minden téren. Mintegy másfél évtizeddel később, a híres-nevezetes rákosmezei tanácskozáson a gyökeresen megváltozott viszonyok között azt hozta föl magamentésére a nagyvezérnek: „annak idején [a kilencvenes évek elején], a körülmények és alárendelt helyzete miatt kényszerült Báthory Zsigmonddal egyetérteni, t.i. a török ellen fordulásban, aki akkor még fiatal volt és kora miatt helytelenül ítélte meg mind a maga mind az övéi sorsát és rábízta magát a Római Birodalomra” –

olvashatjuk Bocatius János kassai főbíró följegyzésében.44 Ez az utólagos mentegetőzés az adott körülmények között érthető, sőt még az sincs kizárva, hogy Bocskai 1605 őszén visszatekintve így is látta a több mint egy évtizeddel azelőtt történteket. Az azonban bizonyos, hogy akkor, a kilencvenes évek elején nem ez volt a véleménye, s Carilloval és Jósikával együtt ő is a török ellen fordulásra ösztönözte Zsigmondot. Emiatt kapta meg 1592 tavaszán a

43 44

Erről bővebben, részletes forráshivatkozásokkal Nagy L. 1982. Bocatius, 1986. 79. 0

50

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN A VÁRADI FŐKAPITÁNY

leváltott Báthory István hatalmi posztját, a váradi főkapitányságot, amivel az egyik Báthoryrokonból a fejedelemség három vezető hatalmi állása egyikének a birtokosává vált.

A váradi főkapitány

harmincöt esztendős Bocskai István 1592. május l-jén vette kézhez a kinevező okiratot a gyulafehérvári fejedelmi palotában. A sorokat olvasva megtudhatta; ő a felelős azért „hogy a várnak és az helynek - t. i. a városnak semmi fogyatkozása ne essék”, ezért annak őrzésére és oltalmazására „ő maga éjjel-nappal reá vigyázzon és teljes erejét tehetségét annak őrzésére és megtartására fordítsa” s úgy távozzon el onnan „hogy arra való gondviselésének szünete lehetne.” Váradi főkapitányi kötelmei közé tartozott, hogy a vár őrségét készületben tartsa, hogy „minden időben és szükséghez képest valahol kívántatik az szolgálatra elegen lehessenek.” Kötelmeit azonban nem csupán ez a kinevező okirat tartalmazta, hanem korábbi fejedelmi rendelkezések is. Azokból megtudható, hogy a váradi főkapitány parancsnoksága alá tartozó Zsáka, Bajom, Sarkad és Bély várak helyőrsége és neki kellett állandó harckészültségben tartani Bihar - vármegyének és Várad városának a katonaságát is. A hatáskörébe utalt fegyveresek összlétszáma mintegy háromezer katona volt, de ezt szüksége esetén különböző kontingensek mozgósításával, illetve zsoldba fogadásával jelentékenyen növelni lehetett. Szigorú fejedelmi utasítás rendelte el „minden hozzánk tartozóknak lovagoknak és gyalogoknak a várban, városban lakozóknak hadnagyoknak, bíráknak, közönséggel, pedig mindenkinek”, hogy a főkapitánynak minden időben készségesen engedelmeskedjenek. Akkor is, ha az mustrát - hadiszemlét - rendel el a fegyverfogásra kötelezetteknek, vagy ha a hadizsákmány elosztásáról rendelkezik. Ám neki kellett gondoskodni arról is, hogy nem csak Váradon, de az ahhoz tartozó más várakban is mindenkor legyen legalább fél esztendő-

A

51


re való élelmiszertartalék, s kötelmei közé tartozott a nyugati irányú hírszerzés és kémelhárítás megszervezése is. Ez a tisztség azonban nem csupán katonai teendőket rótt a viselőjére. Bihar vármegye főispánjaként ő szolgáltatott igazságot peres ügyekben s neki kellett biztosítania a törvényességet az egész vármegye területén. Mindezeken felül Zsigmond fejedelem szigorúan a lelkére kötötte a kálvinista Bocskainak, hogy „a katholikus keresztényeket az ő helyekben, helyzetekben, amelyekben most vadnak megtartsa, mindenek ellen megoltalmazza”. Ugyanakkor gondoskodjon a fejedelmet illető jövedelmek behajtatásáról is. Saját jövedelme a kinevező okirat tanúsága szerint havi száz forint -mai vásárló értékben mintegy kétmillió - a személyére, havi 150 forint ötven testőrlovas tartására, évi 1000 forint értékű búza , 200 forintnyi árpa , zab, bor, bárány, lótakarmány. Mindezek záradékaként: „Miképpen lakása, azonképp asztala az várban lészen, azon móddal és állapottal, az mint az azelőtt való kapitányok idejében volt.”45 Az elődök csekély kivétellel ugyancsak gazdag, előkelő főurak voltak: Báthory István - a későbbi fejedelem és lengyel király -, Báthory Kristóf Bocskai sógora, Giczy János, Sibrik István, majd ismét egy Báthory István - Gábor és Anna apja - akit Bocskai váltott fel ebben a tisztében. Magáról Váradról századokkal később így áradozott az ott újságíróskodó Ady Endre, Magyarvár-nak nevezve a várost. „Májusban olyan szép szokott lenni Magyarvár, hogy az emberek megbolondulva néznek Erdély felé, s általában Keletre, honnan a nap is jönni szokott. Hársak illata és gesztenyék színe, minden mintha kígyózó, hosszú Sugárfolyó völgyén jönne ide e furcsa, nagyon furcsa városba. Furcsa városban, amely igazán a vérnek városa, s ahol Szent László óta emberek és fajták nagyon összevissza ölelkeztek. De Magyarvár mégis augusztusban legszebb, éjszakánként, a fényes hold segedelmével a Tábor hegy tetejéről nézve. Ilyenkor érti meg az ember, miért volt ez a város oly becses és jó, hogy érte nem csupán Sztambul és Bécs vitázott. Nagy megvívott tornák, véres tusák, készülő viadalmak halálos fellegei fellegeznek a város fölött a tisztes augusztusi mennybolton."46

45

Szamosközy 1977. 137-140. o., TT 1882. 581-582. o., EOE III 406-409. o., Benda, 1942.23-31.0. 46 Nagy László: Váradi csillagok ragyogása (In: Kard és szerelem. Bp., 1985. 369. o.)

52


Így

látta a Bocskait oly nagyra értékelő költő Váradot, de hogy miként láthatta Bocskai István váradi főkapitány ténykedése jövendő színhelyét, arról legrészletesebben Szamosközy leírásából értesülhetünk. Ebben az időben már fölöttébb fontos gazdasági, társadalmi és politikai központ volt a Sebes-Körös partján elterülő vár és város. Noha kívül feküdt a középkori erdélyi vajdaság ölelésén, mégis szervesen az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott, hiszen a fejedelmeknek engedelmeskedő Partium központja, mintegy fővárosa volt. Szamosközy elmondja, hogy azt a hagyomány szerint a megboldogult László magyar király alapította, „akit a papok szavazó testülete a szentség méltóságával tisztelt meg és az égiek sorába iktatott.” A várostól ötezer lépésnyire gyógyító hőforrások fakadtak, s a környék bővelkedett szántóföldekben és termő szőlőkben is. E bőség folytán a város polgárai „emberségesek, értelmesek és mozgékonyak, asszonyai gyönyörű szépek.” A város polgárainak erkölcsi méltósága nem maradt el egyetlen magyarországi vagy erdélyi lakó mögött sem.47

53


A város közepén emelkedett az árokkal védett vár, amely egyben most Bocskai és felesége lakhelyéül is szolgált. Az erődítményt tágas és szilárd bástyái tették szinte bevehetetlenné. János Zsigmond, majd Báthory István és az őket követő erdélyi vezetők, akárcsak a főkapitányok, nagy gondot fordítottak erősítésére. Öt bástya szolgálta a védelmet, közülük az Aranyos-bástyán a Báthoryak családi címere díszelgett: az aranyozott hármas farkas- vagy sárkányfog. A váron belül helyezkedett el a palotának nevezett főkapitányi rezidencia, ahol a vár, a város, Bihar-vármegye, sőt az egész Partium ura székelt: 1592. május l-jétől Kismarjai Bocskai István főkapitány és fejedelmi tanácsúr. A kortársak közül akadtak olyanok, akik kétségbe vonták az ekkor harmincöt éves, katonai dolgokban nem sokat forgódott partiumi birtokos alkalmasságát a reá háruló feladatok ellátásában. Közéjük tartozott az őt személyesen ismerő Istvánffy Miklós humanista történetíró és politikus, aki szerint Bocskai a vezető katonai tisztséget még 1595-ben is nem annyira „vitézségével vagy haditetteivel érdemelte ki, hanem azért mert mint Zsigmond anyai nagybátyja, vele rokonságban állott.”48 Jóllehet Istvánffy személyes ellenszenvvel viseltetett iránta, azért idézett sorai nem tekinthetők teljesen megalapozatlannak. Erdélyben ugyanis valóban voltak Bocskainál képzettebb katonai vezetők, akik közül sokan Báthory István híres, győzelmes oroszországi hadjárataiban szereztek komoly harci tapasztalatokat és gyakorolták a hadvezetés tudományát. Bocskai nem vett részt ezekben a háborúkban és erdélyi létére nem voltak olyan harci lehetőségei sem, mint egykor tanulótársainak Nádasdy Ferencnek és barátainak. Váradi főkapitányi kinevezése előtt katonai ismereteket csak a Habsburgudvarban szerezhetett, de azok is inkább elméletiek voltak és nem biztosították a magasabb katonai tisztség ellátásához szükséges tapasztalatokat. Olyanokat, amilyeneket a váradi főkapitányi tisztség ellátása megkívánt volna. Igaz, a török elleni háborúra történő bekapcsolódásig ennek a fontos tisztségnek az ellátása nem is kívánt különösebb harci tapasztalatokat és katonai ismereteket. Többek között azért sem, mert ott volt olyan képzett vicekapitány, mint például Király György, akire bizton számíthatott. Állása különösen az elején inkább számított bizalmi és politikai, mint katonai posztnak. Zsigmondnak az volt a fontos, hogy Várad és a Partium élére

47

Szamosközy, 1977. 137-140. o L. még: Nagy László: Várad szerepe a Partium és Erdély életében a 16-17. században. Studia Agriensis 14. k. Eger, 1993. 48 Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Bp., 1962. 406. o.

54


olyan személy kerüljön, akire bizton számíthat az elkövetkező „spitzes” helyzetben. A nagybátyja, pedig ilyen volt. Arról, hogy hogyan élt az első időkben Váradon, érdekes epizód maradt fenn Wathay Ferenc székesfehérvári vicekapitány már idézett 1593-as beszámolójában. Elmondja, hogy a „király-képe” őt küldte Bocskaihoz „néminemű dolog” megtárgyalása végett. Szívesen tett eleget a megbízatásnak, mert nénjét, Hagymássy Margitot - akit még sohasem látott - szerette volna köszönteni. Látogatást tett Székelyhidán, Nagykerekiben és Váradon s Bocskai és neje „atyafiságosképpen fogadván szeretettel látnak”. Három hónapig vendégeskedett náluk, s mikor a megbízatását elintézte „Bocskai István és feleségétül megajándékoztattam volna gyöngéden".49 Az 1593-as megbízatás nyilvánvalóan az immáron nyíltan kirobbant törökellenes háborúval volt kapcsolatos és Wathaynak az volt a feladata, hogy a tájékoztatáson túl rokoni kapcsolatait is felhasználva hangolja a váradi főkapitányt Erdély mielőbbi politikai irányváltoztatásának elősegítésére. A műveit és sok csatát látott székesfehérvári vicekapitány nyilván szemléletes képet tárt rokona elé a magyarországiak végveszélybe kerüléséről, amin Erdély mielőbbi hadba lépése sokat segíthetne. Wathay nem ír róla, de valószínű, hogy Bocskai összehozta őt a fejedelemmel is titkos tárgyalásra. Azért ilyenre, mert ő ugyan szívvel-lélekkel támogatta unokaöccse politikai terveit, de annak komoly ellenzői voltak még a fejedelmi udvarban is. Ezért a titkolózásra szükség volt, nehogy idő előtt a Porta, vagy a szultán szekerét toló „törökös” urak tudomására jussanak a dolgok! Azokéra, akik minden áron meg akarták tartani Erdélyt a régi állapotában és készek voltak még az ország haderejét is felültetni az oszmánok megsegítésére!

49

Wathay Ferenc 1593-as beszámolóját 1. RMKT. 1. k. 542. o.

55


Régen is és később is sokan felvetették, hogy a haláláig kálvinista és ízig-vérig magyar érzelmű Bocskai István a kilencvenes évek elején miként válhatott annak a politikának az egyik fő támogatójává, amelynek a fő szószólója a jezsuita Carillo atya volt? Akadtak, akik a Habsburg-udvarban eltöltött évek hatását látták ebben. Hivatkoztak Bocskai későbbi nyilatkozatára, miszerint 1604-ben: „Ő Felsége álgyúival és éles kardjával kellett a szó szoros értelmében „elkergetni” a Habsburg uralkodó hűsége mellől.50 Mások viszont arra utaltak, hogy a politikai irányváltás -ami együtt járt a „törökösök” bukásával - nagy vagyoni és

hatalmi gyarapodást ígért neki és ezért szegődött unokaöccse és a törökellenes harc ügyének szilárd támaszává. Ennek érdekében túltette magát azon is, hogy megbotránkozzék a fejedelmi udvarban elharapózott „olasz szokások" vagy más néven a „török módon élés”, a homo- és biszekszualitás légkörén, ami ellen, pedig a kálvinista papok oly keményen felléptek. Benda Kálmán többször idézett munkájában az olvasható Bocskai életének erről a szakaszáról, hogy a nagyúrrá és Bihar vármegye legnagyobb birtokosává lett váradi főkapitány azok közé a magyar nagybirtokosok közé tarto50

MTT XIX. k. 102. o. V. ö. Bocskai 1605. ápr. 29-i levelével. MOL Thurzó cs. lt. fasc. 90.

56


zott, akik vagyonukat, hatalmukat nem csupán a maguk, hanem az ország, a nemzet javára igyekeztek hasznosítani.51 Ez, pedig ekkor a törökellenes harcba való bekapcsolódást követelte meg minden így érzőtől és gondolkodótól. Bocskai magatartás-motívumainak a pontos felderítése immáron több mint négyszáz év távlatából a lehetetlenséggel határosnak tűnik! A legvalószínűbbnek látszik az, hogy több ok együttes hatása tette öt a törökellenes harc hívévé. Ez elnyomta benne a vallási ellenérzéseket - már ha voltak egyáltalán ilyenek a meglehetősen toleráns férfiúban. Akárcsak az esetleges idegenkedést unokaöccse udvarának sajátos légkörével, kialakult szokásrendszerével szemben. Hiszen az utókori hiedelmekkel ellentétben e kor magyar reneszánsz főurai között ugyancsak elterjedt a biszekszualitás - különösen háborús, nőínséges időkben - és Zsigmond maga is csak a nászéjszakáján döbbent rá, hogy nem bi-, hanem homoszexuális. Ez különben nem volt valamiféle magyar sajátosság. Hiszen a reneszánsz idején fedezték fel Európa-szerte újból, hogy a homoszexualitás egyike lehet az elfogadott viselkedési modelleknek. Akkor, amikor e korszak olyan kiemelkedő alkotói, mint Erasmus, Leonardo da Vinci, Michelangelo és mások „valamennyien” vállalták művészetük ihletőjeként a fiúszerelmet.52 Bocskai, aki nem csak Bécsben vagy Prágában de máshol is találkozott ilyen jelenségekkel, minden bizonnyal nem csinált magának különösebb gondot abból, amikor tudomására jutott unokaöccsének pederaszta volta. Ennél sokkal fontosabb volt maga az ügy, amit Zsigmond, Carillo, Jósika és sokan mások a várkapitányok közül is képviseltek. Véleményem szerint ez határozta meg döntő mértékben gondolkodását és tetteit, az 1593-at követő évtizedben. Beilleszkedett ő is azon magyar urak közé, akiknek „csillogó hedonizmus” és a török elleni harci készülődés, szertartásos udvari ünnepségek és gátlástalan mulatozás, tudományos időtöltés és birtokokért való pereskedés, külföldi példák utánzása és „hazai hagyományok ápolása” töltötte ki az életét. Ő legfeljebb a tudományok ápolásában nem „serénykedett”, de ezekben a vészterhes esztendőkben nem is erre volt elsősorban szükség, hanem a kardvonásra és az élet-halál harc vállalására a „kontyos” török ellen.

51 52

Benda, 1942. 44-46. o. Erőss László: Furcsa párok. Bp. 1988. 32-128. o.

57


Ám amíg erre Erdélyben sor kerülhetett, ugyancsak véres jeleneteknek kellett lejátszódniuk, amelyekben Bocskai is tevékeny, sőt vezető szerepet vállalt!

58

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN A TÖRÖK HÁBORÚ ERDÉLYI VISSZHANGJA

ZORD IDŐK „TÜNDÉRORSZÁGBAN”

A török háború erdélyi visszhangja

hivatalosan 1593-ban - de valójában az 1591-es horvátországi harcokkal kezdődő újabb török agresszióról az erdélyiek nem csak a váradi főkapitány hírszerző hálózatán, vagy Rudolf császár és magyar-horvát király küldöttein keresztül értesültek, de „hűbéruruktól” III. Murád szultántól is. A „fényesarcú padisah” 1591. június 8-án hírszerzésre szólította fel vazallusát, Zsigmondot, arra hivatkozva: „Tudomásomra jutott, hogy a bécsi királynak, [t. i. Rudolfnak], mert a szultánok a császári címet egyedül maguknak sajátították ki alattvaló embereivel valami tanácskozása, és tervezgetése van”, amiről közelebbi értesüléseket akar szerezni. Ennek érdekében „megparancsolom, hogy az említett bécsi királynak intézkedéseit, gonosz szándékát és terveit beavatott egyéntől kikémleljed!” Elrendelte, hogy a fejedelem tudakolja meg azt is: Rudolf „miféle készületeket” vagyis hadi előkészületeket - tesz, s ezeket „a valóság szerint megírd és bejelentsd.” Fokozottan vigyázzon „az erdélyi vilajetre”, s az adót és „más járulékokat” idejében elküldje a Portára. 1592-ben a szultán által kinevezett moldvai vajda trónra juttatására érkezett parancs, majd a török hajóhad számára szükséges felszerelések beszerzésére. Ezt követte az az 1593. április 25-én kelt rendelkezés, miszerint ha „győzelmes szerdárom azt célszerűnek látja, a győzelmes hadjáratra vonatkozó ügyekben s a szükséges dolgok és teendők elvégzésében minden igyekezetedet fejtsd ki.”53 A háború valójában a sziszeki vár ostromával kezdődött, amit a boszniai beglerbég megkísérelt elfoglalni. Sikertelenségét Szinán pasa az idős nagyvezér 1593 őszén nyílt támadással kívánta megbosszulni, amelynek

A

53

Baranyai Decsi János históriája (1592-1598) Bp., 1982. 51 - 81. o. Továbbá Thallóczy Lajos - Krcsamárik János – Szekfű Gyula szerk: Török-magyar oklevéltár. Bp. 1914. 175- 179.0.

59


során elfoglalta Veszprémet - ahol Bocskai rokona volt a vicekapitány -majd Várpalotát. Tata ellenében azonban nem boldogult, és amikor az oszmán sereget téli szállásra vezette, az összegyülekezett magyar, horvát és nyugati zsoldos csapatok Pákozdnál nyílt csatában vereséget mértek a budai beglerbég hadára. Ezen felbuzdulva 1593/1594 fordulóján megindították az abban az időben meglehetősen szokatlan téli hadműveleteket, aminek során visszafoglalták a töröktől a bányavidéki véghelyek többségét. A sikerek meghozták a keresztény erők „étvágyát” és 1594 elején elérkezettnek látták az időt nem csak Esztergom, de Buda visszafoglalásához is. A lelkesedést jelzi Thurzó György - a későbbi nádor - levele is, miszerint „valahol mi úr vagyon Magyarországon, azok mind itt [t. i. az Esztergom alatti táborban] vannak még a betegesse is ide hozatta magát”54 A törökök sorozatos kudarcai 1593/1594-ben természetesen fellelkesítették az erdélyiek egy részét is.

A török elleni támadó hadjárat gondolata itt sem volt előzmények nélküli. Hiszen arra készült már Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem is a nyolcvanas években, az oroszországi hadakozás sikeres befejezése után. Szamosközy följegyzése szerint 54

Thurzó Gy. lev. I. k. 67-68. o. „Sziget vesztésétől ilyen alkalmatosság nem volt efféle dologban” - írta Zrínyi György 1593. júl. 5-én Batthyány Ferencnek.(MOL Batthyány cs. lt. Miss.) Zrínyi György életéről újabban Nagy László: Két nemzet elfeledett hőse, gróf Zrínyi György (kézirat, kiadás alatt)

60


a hatalmas Orosz Birodalmat térdre kényszerítő uralkodó „teljességgel elrendezte volt, hogy a törökre támadjon, több keresztény fejedelmekkel együtt az pápa sollicitálásából” [sürgetéséből]. István király már kidolgozta a hadiakció részletes tervét is, amely szerint például az erdélyi hadakat a király hasonnevű unokaöccse, a Bocskai előtti váradi főkapitány vezérelte volna. A király halála után a tervezet Báthory Boldizsár birtokában maradt, amit félretett. 55 Sőt, amikor kirobbant a háború a törökkel, ő már a „törökösök” vezéralakja lett, akihez igazodott a két öccse, a mostohaapja és újdonsült apósa - a tekintélyes főtanácsúr. Kendi Sándor a rokonságával és még sokan mások, így amikor 1593 őszén Rudolf követeket küldött Erdélybe és a két román vajdaságba a három ország csatasorba állítására, az erdélyi politikusok között már teljes volt a meghasonlás a török háború kérdésében. Az 1593. szeptemberi gyulafehérvári országgyűlés a „törökösök” nyomására szembeszegült a fejedelem és pártja háborús terveivel, sőt elrendelte a török melletti hadfelülést „keresztény magyar véreik” ellen. Miután Boldizsár volt az országos főkapitány és az országgyűlés többsége mellette voksolt, a fejedelem és Bocskai csupán annyit tehetett, hogy hátráltatta a rendelkezés végrehajtását. Az erdélyi sereg a „nagyvezír” minden fenyegetése ellenére sem vonult magyarországi „vérei” ellen, hanem tétlenül vesztegelve várta be a hadakozás őszi befejezését, majd szétoszlott.56 A „háborús párt” egyelőre csak annyit tehetett, hogy biztatta a magyarországiakat az ellenállásra és a törökellenes harc folytatására, megcsillantva előttük a győzelem lehetőségét. Ezt a célt szolgálta volna többek között az a levél is, amit Sennyey Pongrác a fejedelem katolikus tanácsosa írt a török elleni harcok egyik kiválóságának Nádasdy Ferencnek 1593. december elején: „Értjük ide is a Budai Pasa veszedelmét [t.i. a pákozdi vereségét] és Székesfehérvár hostátjának [külvárosának] megvételét, idebe úgy futamodott híre, hogy mindenestől keresztény kézen vagyon. Isten arra is reá segítse Nagyságtokat, csak az egység legyen Nagyságtok közötti én az töröknek annyi erejét sem tudom lenni, ki ellene állhatna az Nagyságtok fegyverének, amelyet mi soknak hallunk lenni.”. A Portáról kapott hírek szerint a nagyvezér tavasszal legfeljebb 12 000 janicsárt tud támadásba vinni.

55 56

MHHS XXX. k. 17-19. o EOE III. k. 295-297. o

61


Arra intette Nádasdyt és magyarországi harcostársait, hogy „az török szép szavának pedig nem kell hinni mert bizony megcsal”.57 Megtalálta Nádasdyt Geszthy Ferenc fejedelmi tanácsos, Déva várának főkapitánya s a ..háborús párt” egyik oszlopos tagja is levelével, amelyből megtudható, hogy Zsigmond Hathalmi Györgyöt küldte a magyarországi hadi helyzet „kitanulására”. Hisz „csak az Isten mutatna valami módot benne nem, volna sem urunk, [t. i. Zsigmond fejedelem] sem országa idegen a keresztényekkel való egyezségtől.”58 A háború kimenetele szempontjából döntően esett latba, hogy Erdély ne legyen „idegen” a törökellenes harc ügyétől. Prépostvári Bálint, a híres felsőmagyarországi főkapitány 1594 februárjában nyomatékosan figyelmeztette a hadakozás legfőbb vezérletével megbízott Mátyás főherceget - a későbbi uralkodót -, hogy szorgalmazzák Erdély és a két román vajdaság mielőbbi bekapcsolódását a küzdelembe. Ha ez bekövetkezne, írta a horvát származású stratéga, „az moldvai, havasalföldi vajda az egész Dunán tul való földet [t.i. az Al-Dunától délre fekvő területeket a Drinápolig], azontúl is égettethetné, raboltathatná”59 Az 1594 februárjában ülésező gyűlésen a „háborús párt” tagjai ékesszólóan fejtegették, hogy „ezeknek a törököknek”, akit minden keresztényt szeretnének kiirtani, nem az akaratuk, hanem az alkalmuk hiányzott ahhoz, hogy az erdélyiek iránti kegyetlenségüket valami szörnyűséges tettel befejezzék”. Rámutattak, hogy a törökök keresztényellenes politikáját tovább szolgálni, segíteni nem más, „mint tulajdon kebelünkbe tőrt döfni” és azokat segíteni,

57

Sennyey Pongrác 1593 elején kelt lev. Nádasdy Ferencnek (Hadtörténeti Levéltár, Török-kori iratok) Geszty Ferenc 1593-as levele Nádasdy Ferencnek (1. u. o.) 59 Prépostvári Bálint 1594-es javaslatát Mátyás főhercegnek 1. u. o. 58

62


akiknek nem sokkal később „a magunk nyakát is oda kell nyújtanunk. Ha tehát a hazaszeretet mozgat minket, ha lelkünkben az üdvösséget és a szabadságot dédelgetjük most itt az idő, hogy engedelmeskedjünk Isten hívó szavának, levessük a nyomorult szolgaságot, amit eddig hamisan szabadságnak neveztünk.". A törökellenes háborúba lépésen múlik, hogy „vagy visszahelyezzük magunkat a keresztény fegyverek segítségével régi állásunkba, ami remélhető, vagy inkább essünk el mindannyian becsülettel, de ne tűrjük, hogy akik most élnek, és akik ezután fognak élni, rólunk, mint a keresztények közös ügyének és saját üdvösségének árulójáról beszéljenek.”.60 Ezt az álláspontot osztották, vallották a fejedelmen kívül az előkelők és

hatalmasok közül Bocskai István váradi főkapitány Zsigmond nagybátyja, Jósika István kancellár, Sennyey Pongrác tanácsos, Geszthy Ferenc tanácsos, Déva várának ura, Keresztúri Kristóf fejedelmi tiszttartó, Kornis Gáspár huszti főkapitány, máramarosi főispán, rátóti Gyulaffy László a hírneves korábbi dunántúli főkapitány. Szabó Balázs huszti vicekapitány, Csukát Péter bajomi kapitány, Huszár Péter egykori híres végvári kapitány és utoljára, de nem utolsó sorban a „nagy” Csáky István, a fejedelem rokona. Mögöttük sorakoztak föl az udvari hadak, az erdélyi végváriak, a partiumi katonák, az egyre szaporodó szabadhajdúk és amint már szó volt róla, a székely közszabadok. Joggal elmondható, hogy a „háborúpártiak” cselekedeteinek mozgatórugói között nem volt döntő szerepe sem a kato60

EOE: III. k. 336-337

63


likus érdekek szolgálatának, sem valamiféle „nímetes” vagy „habsburgiánus” érzelemnek. A meghatározó az egyes, előkelőbb személyeknél a központi hatalomhoz fűződő pillanatnyi kapcsolatuk jellege, a tömegeknél, pedig a háborúból várható egyéni haszon, „sákmán”szerzés, illetve a székelyeknél a korábbi privilégiumok visszaszerzése volt. A fejedelem mögött felsorakozó személyek és tömegek tábora ugyan jelentős hatalommal rendelkezett, de szavuk, befolyásuk súlya nem szárnyalta túl a „törökösökét”.. 1594 nyarára valamiféle patthelyzet alakult ki köztük és a Portával való szakítást ellenzők között. Ez utóbbiak vezéralakja Kendi Sándor fejedelmi főtanácsúr volt, János Zsigmond egykori királyi titkára. Többszöri követséget viselt ember, Báthory István bizalmasa, majd a Hármas Tanács tagja. 1591-ben előbb Boldizsár a későbbi veje ellen munkálkodott, majd melléje állt. Kezdetben a Habsburgok mellett emelt szót, majd álláspontot változtatott. Veje Boldizsár, a dúsgazdag országos főkapitány, előbb „a törökre való támadásban” a fejedelemmel egyezett, majd nősülése után apósa politikai elképzeléseit tette a magáévá. Őt követte az állásváltozásban két testvére, István volt váradi kapitány és András, a dúsgazdag lengyelországi főpap is. A tudós Kovacsóczy Farkas -Jósika elődje a kancellárságban - majdnem végig Zsigmond oldalán volt, de miután ő is Kendi-lányt vett feleségül, szintén az apósa pártjára állt. Iftju Jánost, a Báthory-testvérek mostohaapját a fiúk tették „törökössé”. Forró János Fejér vármegye főispánja, aki nemcsak gazdag, de fölöttébb kegyetlenkedő ember is volt, nem tudni mi okból csatlakozott a „törökösökhöz”. Szentegyedi vagy Somlyai Gergely a fejedelem fiskális direktora lehetséges, hogy csupán véletlenül került a háborúba lépést ellenzők közé. Kendi Gábor zászlósúr - Sándor unokaöccse - és Kendi Ferenc annak öccse, az öreg fejedelmi főtanácsost követték. Bornemissza János a lengyel király egykori hadvezére, Szalánczi László többszörös portai követ és öccse György, valamint Czegei Vass György, Gerendi János, Lónyai Albert és Szilvási Boldizsár „törzsökös” erdélyiekként csatlakoztak a nagytekintélyű Kendi Sándorhoz. Lényegében nehezen lehetne megmondani, hogy legtöbbjüket mi sodorta a törökkel fenntartandó békét akarók táborába, legfeljebb az tételezhető fel, hogy a Portán megfordultakként kialakult bennük a török legyőzhetetlenségének érzete, s többüknek nem fűződött anyagi érdeke a törökellenes háborúhoz.61.

6

A két tábor tagjairól részletesen, bő forráshivalkozással I. Nagy L. 1982. 651 - 666. o.

64

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN „SOK LÁZADÓ URAK FELMÉSZÁRLÁSA"

„Sok lázadó urak felmészárlása”

594 augusztusának utolsó napjaiban „kincses” Kolozsvár városa drámai, véres események színhelyévé vált: Augusztus 28-án, vasárnap délelőtt, a fejedelem szállásán összegyűlt „tanács urak” közé belépett a fejedelmi testőrség néhány tisztje és katonája. A hirtelen támadt döbbent csöndben parancsnokuk felolvasta a fejedelem parancsából letartóztatandók névsorát: Báthory Boldizsár, Kovacsóczy Farkas, Kendi Sándor, Kendi Gábor, Kendi Ferenc, Iffju János, Forró János, Bornemisza János, Gerendi János, Szentegyedi Somlyai Gergely, Lónyai Albert, Szilvássy Boldizsár, Czegei Vass Görgy és Szalánczy György főurak. A lefogottak sápadt arccal, baljós sejtelmektől gyötörve vonultak a be a katonák sorfala között a fejedelmi lak pincéiben sebtében berendezett börtönökbe. Néhány óra multán felkereste őket egyes források szerint Geszthy Ferenc, mások szerint maga Bocskai István főkapitány és „vérlázító fenyegetések” között parancsokat íratott velük várnagyaiknak és egyéb tisztségviselőiknek, hogy váraikat és uradalmaikat minden ellenállás nélkül a fejedelmi biztosok kezére bocsássák! A rettegésben és bizonytalanságban eltöltött éjszaka után az elfogottak közül Forró Jánost, Gerendi Jánost és Lónyai Albertet a tömlöcből egy vallatópincébe vitték. Néhány perc multával velőtrázó ordítások és sikoltozások hangja hasított a nyirkos helyiség csöndjébe. A csigázó kötélen Forró János főispán lemeztelenített teste vonaglott az embertelen kínban; vállban kifordult kezein lógott a kötélen, lábán hatalmas kővel. Többször a földre engedték a testét, de csupán azért, hogy az újabb fölhúzásoknál ismét kibírhatatlanul kínzó fájdalom tépje, szaggassa a karokat, lábakat, izületeket. Miután nyolcszor egymás után „megcsigázták”, a fájdalomtól és döbbenettől félőrült főispán bevallotta, hogy „ki volt az indíttatója az practicának a fejedelem ellen. Sokat vallott - írja Szamosközy - mert a nagyobbik követ kötötték a lábára.” A másik két úrnak elegendő volt csupán a kínzóeszközök megmutatása és máris vallottak. Beismerték, hogy ők és lefogott társaik mindnyájan összeesküvést szőttek a fejedelem hatalmának megdöntésére és Zsigmond megölésére. A kortárs udvari költő

1

65


szerint az is szándékukban állt az „összeesküvő uraknak”, hogy a fejedelmi kék gyalogokat mind levágassák katonáikkal, Kolozsvárt három helyen fölgyújtassák, a városlakókat mind megölessék, azoknak minden értékét elprédálják. Egy ismeretlen jezsuita azt jelentette 1594. október 2-án kelt levelében, hogy az „összeesküvők” szeptember 23-án templomba menet akarták meggyilkolni a fejedelmet és ezt a merényletet, előzték meg letartóztatásukkal és megbüntetésükkel. A megtorlás nem késett soká. Két nappal elfogatásuk után Kolozsvár piacán hóhér fejezte le Kendi Sándort, Iffju Jánost, Kendi Gábort, Forró Jánost és Szentegyedi Somlyai Gergelyt. „Mikor levágták volna őköt, azután nagy záporeső lőtt és mind az öt testet ott mosá meg; szépen az eső.” Valamivel későbben börtönében fojtották meg Bornemisza Jánost, Kendi Ferencet, Báthory Boldizsárt és Kovacsóczy Farkast. Az elfogatására küldött poroszlókkal vívott harcban vágták le a többszörös portai követ Szalánczy Lászlót. Volt, aki mérget ivott, néhány elfogottnak viszont Zsigmond megkegyelmezett, de a birtokait azoknak is elkobozta. A kivégzések után így mentegette magát az országgyűlés tagjai előtt és magyarázta tettének indítékát: Ő ugyan számtalan adománnyal halmozta el az ellene támadókat, de azok a jótéteményekért a „legrútabb hálátlansággal fizettek neki: arra törekedtek, hogy országától megfosszák. Mindezt maguk is beismerték, s így „szomorú haláluknak nem ő, hanem önmaguk voltak az okozói” az állam érdeke, hogy ilyen dolgokat szigorúan megtoroljanak, ő akarata ellenére, tisztségének kényszerítése által kényszerült ezt a büntetést kimondani.”. A kivégzett és az életben hagyott, de elmarasztalt uraktól a fejedelem mintegy egymilliónyi aranyforintot, 22 mázsa ezüst edényzetet és hatalmas birtoktesteket kobzott el, amik mind a megindítandó törökellenes háborúhoz szükséges anyagi bázist növelték.02 Az urak letartóztatását és kivégzését megelőző eseményekről mind a kortársak mind az utókor történetírói másként emlékeztek meg. A tényeket úgy foglalhatnánk össze, hogy Zsigmond 1594 elején a diplomáciai viszonyt a Portával önhatalmúlag megszakította, de a május 12-ére Tordára összehívott országgyűlés, főként Kendi Sándor érvelésére, ellen-

62

A letartóztatásokról és kivégzésekről 1.: KRÓNIKA a Mohátsi veszedelemtől a Bétsi Békekötésig Magyarországban, Erdélyben és Moldvában történt dolgokról. Pest, 1804. (Kullsár István ) 76 - 78 o. vagy MHHS XXX. k. 46. o.

66


szegült a fejedelmi kívánságnak és kimondta a török melletti hadfelülést. Zsigmond erre június elejére egy szűkebb körű értekezletet hívott egybe. Itt az egybegyűltek az udvari testőrség erőszakának engedve június 11-én a töröktől való elszakadást ugyan kimondták s Báthory Boldizsárt mintegy 10 000 katonával a Vaskapu-szoroshoz, küldték a betörő töröktatár erők visszaverésére, de az elkerülte az összeütközést és maga is visszatért a július 1-ére Tordára összehívott újabb teljes gyűlésre. Itt Kendi Sándor

nyomására ismét a török szövetség mellett nyilatkoztak, mire Zsigmond átadta a kormányt Báthory Boldizsárnak-, aki azonnal be is költözött a fejedelmi palotába, - maga, pedig lóhalálban Kővárra ment, ahol hívei gyülekeztek. Innen üzenetet küldött a rendeknek, hogy miután nem választottak helyébe új uralkodót, a kormányzást visszaveszi, s várják be őt, míg visszatér.

67


A fejedelem üzenetére a székelyek és a szászok azonnal Zsigmond mellett nyilatkoztak, aminek hatására a gyűlés küldöttséget menesztett a fejedelemhez, hogy őt Kolozsvárra ünnepélyesen visszakísérjék. Ennek tagja volt Báthory Boldizsár, Iffju János és Kendi Gábor is. Zsigmond ezúttal már Bocskai István, Kornis Gáspár, Geszthy Ferenc és Keresztúri Kristóf főkapitányok és azok katonai kíséretében tért vissza Kolozsvárra, ahová augusztus 17.-re újra országgyűlést hívott össze. Itt ismét összecsaptak az ellenvélemények, de most a többség a háború mellett nyilatkozóké lett, amely döntés előtt a Kendi Sándor vezette törökösök is meghajoltak. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy megszavazzák a hadiadót és az általános hadfelkelést; ehhez szükségesnek látták a rendek megfélemlítését is a „törökösök” letartóztatásával. Kővári László szerint ezt főleg Bocskai és Geszthy szorgalmazták, de sajátos módon egyet értett azzal Báthory Boldizsár is, aki nyilván arra számított, hogy ő nem sorol azok közé, így került sor augusztus 28-án és az azt követő napokon az ismert véres jelenetekre. A kortársak és az utókor történetírói között vita folyt - és folyik ma is - több kérdésről, így arról, hogy mik okozták a háborús párt győzelmét; a „törökösök” hogyan sétáltak be óvatlanul a csapdába; és utoljára - de nem utolsó sorban - milyen szerepet játszott a történtekben Bocskai István és hogy őt vagy Zsigmondot terheli-e a főfelelősség a kétségtelenül törvénysértő véres cselekedetért? Általában azzal szoktak érvelni, hogy a mesterien színlelni tudó fejedelem teljesen elaltatta az ellenzék gyanúját, s így a legváratlanabb időpontban egyszerre csaphatott le rájuk, megfosztva őket az ellenállás minden lehetőségétől. Ez a momentum kétségtelenül szerepet játszhatott az események alakulásánál, de csupán ezzel nem lehet magyarázni a történteket. Hiszen az ellenzéki vezér, az öreg Kendi Sándor gyanúját nem altatta el Zsigmond, s az mégsem adta ki a harci jelszót a híveinek, akik pedig nagyobb haddal rendelkeztek, mint a fejedelem oldalán felsorakozó kapitányok, Bocskaival az élükön. Sőt ők számíthattak a töröktől akár 10-15000 fős katonai gyorssegélyre is! A legvalószínűbb az, hogy belátták, a morális fölény azoknak az oldalán van, akik magyarországi „véreiket” kívánják megsegíteni a török ellen, s ez a felismerés bénítóan hatott rájuk. Arra természetesen nem számítottak, hogy Zsigmond és pártja végletes eszközökhöz nyúl, és a fizikai megsemmisítésükre tör! Az a Boldizsár, aki a

68


táborukból teljesen egyetértett ezzel, nyilván még altatta is az esetleg felmerülő gyanújukat.63 Már nehezebb megmondani, hogy milyen szerepet is játszott maga Bocskai a „törökös” urak felmészárlásában"? A fejedelem Nádasdy Ferencnek egy felelősségre, vonó levelére azt válaszolta, hogy Bocskai volt a megtorlás értelmi szerzője és ő erőszakolta ki az ellenzéki vezetők fizikai megsemmisítését. Zsigmond azonban - írja Klaniczay Tibor korántsem volt valamiféle politikailag tapasztalatlan „bábfigura”, akit 1594-ben akarata ellenére rá lehetett volna kényszeríteni egy ilyen lépésre. Az persze így sem zárható ki, hogy ne lett volna számottevő hatással rá Bocskai erős egyénisége. Hiszen ő volt az egyetlen olyan személy a közeli Báthory -rokonságból, akire föltétlenül számíthatott politikájában. Ugyanakkor jól tudta, hogy az erdélyi „háborús párt” vezetői közül ő az egyetlen, aki a legközelebbről ismerte a Habsburg-udvart és váradi főkapitányként a török katonai erejét és lehetőségeit is. Benda Kálmán ugyan azt írja, hogy Bocskai valójában közvetlenül nem ismerte sem a török erejét, sem a Habsburg-kormányzat „tehetetlenségét”, s csupán a dolgokat megszépítő távolból vélte azt is, hogy a magyarság és a Habsburg-hatalom érdekei megegyezhetnek egymással, de ez a megállapítás - különösen annak utolsó része - nem fogadható el. A magyarság és a Habsburg-hatalom alapvető érdekei nem csak a török hódoltság időszakában, hanem a későbbiek folyamán is egybeestek, annak ellenére, hogy a négyszáz év alatt több Habsburg-ellenes megmozdulás is volt a magyar rendek egy részének aktív részvételével. Ezt világosan felismerték a Habsburg-ellenes küzdelmek vezetői, köztük maga Bocskai is 1604-1606 között. A rendi és protestáns vallási sérelmeket még a legnekikeseredettebb kurucok is a tizenhetedik században „házi köröszt”-nek tekintették, míg a törököt „merő fené”-nek. Az ifjúkori emlékek és érzelmek minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy amikor tudomást szerzett a Habsburg-szövetséget és a törökellenes harcot szorgalmazó unokaöccse ellehetetlenüléséről, azonnal ellenakcióba kezdjen az érdekében. 1594. július 17-én levélben tudatta a történteket Forgách Zsigmonddal, a Királyi Magyarország „öreg idejű” -hatvanhat éves törökellenes harcosával. Levelében azt bizonygatta, hogy bár „a pártütő urakat" a fejedelem közeli rokonai és „hü tanácsosai” vezetik, ő Báthory-rokon létére nem ért egyet velük, sőt határozottan ellenük van, és a török háborúba való bekapcsolódást szorgalmazza. Kérte

63

A háborús párt győzelmének okait I Nagy L, 1982. 666-668. o.

69


Forgáchot, írjon Boldizsárnak és Istvánnak és figyelmeztesse őket cselekedetük veszélyeire. 64 Bocskai természetesen nem elégedett meg ennyivel. A várából kimozdítható katonaságával ö is Kővárra sietett, ahova Zsigmond menekült, és tevékenyen részt vett abban, hogy unokaöccse visszakerüljön a trónra. Valóban meghatározó szerepe volt nem csak a törökellenes harcra kész erdélyi tábor szervezésében, de az eredményes küzdelemhez szükségesnek ítélt politikai változások létrehozásában is. Ennek, pedig szerinte is előfeltétele volt az ellenzék vezetőinek fizikai megsemmisítése, vagy más korabeli kifejezéssel „felmészárlása”. Ellenkező esetben azok is ezt tették volna Bocskaival és az ő álláspontján lévőkkel, mint ahogyan megtették sokkal kisebb ok miatt Gálfy Jánossal és Gyulay Pállal, Kendi Sándor maga is a „kemény kéz” híve volt. Korábban irtó hadjáratot követelt az „oláh tolvajok” ellen, olyat, mint amilyet Morvaországban foganatosítottak a cigányokkal szemben, 1591 elején maga javasolta későbbi veje és párthíve fizikai megsemmisítését. 1594. augusztus 27-én viszont Boldizsár is egyetértett apósa és minden vele, tartó megölésével, azt hívén, hogy ő nem kerül közéjük. Ha azt nem is tudjuk biztosan, hogy a lefogatott urakat Bocskai vagy Geszthy fenyegette meg a pincében és kényszerítette akaratuk elleni levelek megírására, az bizonyos, hogy a váradi főkapitány személyesen jelen volt mind az elfogatásuknál, mind a Kolozsvárott végrehajtott kivégzéseknél. Az is valószínű, hogy biztatta, buzdította a habozásra hajló Zsigmondot a legkeményebb eljárásra az ellenfelekkel szemben. Minden bizonnyal magáévá tette ő is azt a machiavellista tant, miszerint az ellenfelet olyan módon kell „hatástalanítani”, hogy annak sohasem legyen módja a bosszúállásra. Az emberi élet megbecsülése akkor még ismeretlen volt a politikában, ahol az államférfiak a véres eszközök felhasználásában is Machiavellit követték, akár olvasták annak tanait akár nem - írja Szekfü Gyula - hozzátéve: Bocskai „a Nyugathoz csatolt magyar nemzet embere, kérlelhetetlen végrehajtója” volt akkor is, amikor a kivégzettek vére árán a keleti részeket a török ellen felfegyverezte. Meglátása szerint ilyen mérvű politikai, sőt nemzetközi cselekvésre akkor rajta kívül senki nem volt található. E megállapításával szembekerült a különben forrásként használt Jakab Elekkel, aki szerint „Bocskaira nézve az 1595-i [sic!] vérengzés

64

Bocskai István 1604 júl. 7-i lev. Forgách Simonnak (Hadtörténeti Levéltár, Törökkori iratok)

70


bűnrészességének vádja az, melyet a történelem súlyos ítélete terhel.. A meggyilkoltak birtokait is adományul fogadta el," amik őt „a közmegvetés tárgyává teszik”. Jakab Elek véleményét nem osztotta különben Károlyi Árpád sem, hanem maga is a szekfüi értékelést vallotta.65 Ezt a korszakot Európa-szerte a kegyetlenség jellemezte szinte az élet minden területén. Már esett szó a „gyermekkertészkedéseknél” használt ugyancsak barbár eszközökről. Ám ide sorolható a legtöbbször szörnyű kínzásokkal súlyosbított kivégzések nyilvános végrehajtása, amelynek látványában a gyermekek is „gyönyörködhettek”. Ebben a korban a csataterek sebesültjeit - ha csak nem remélhettek értük busás váltságdíjakat általában helyben lemészárolták. A fogságba esettek kiváltási árát néha embertelen kínzásokkal csikarták ki az erről értesített hozzátartozóktól. A kellő hatást egy-egy elküldött levágott ujj, fül, vagy egyéb testrész látványával kívánták elérni. Kortársi följegyzések szerint hírhedt volt ilyen téren a különben műveit, érzékeny lelkületű poéta Balassa Bálint, de nem rítt ki ezzel főrangú kortársai közül. Ezek az emberek nem tudatosan kegyetlenkedtek. Ha akadtak is szadista hajlamúak közöttük, akik élvezettel szemlélték mások kínzását, kínlódását, azoknak az aránya nem lehetett magasabb, mint manapság. Bocskai - kortársaihoz hasonlóan - a világ megszokott rendjének tekintette mindezt, akárcsak a „boszorkányoknak” kikiáltott szerencsétlenek tömeges, barbár megkínzását és kivégzését. 1594-ben - akárcsak két évvel később - korának gyermekeként cselekedett, amikor véresen leszámolt - vagy leszámoltatott - politikai ellenfeleivel, akinek sorsát megérdemeltnek látta ő is, akárcsak Zsigmond a korábban idézett országgyűlési szónoklatának tanúsága szerint. S jóllehet, a lefejezettek, vagy börtönükben megfojtottak ártatlan áldozatoknak érezték magukat, a kiket a törvények lábbal, tiprásával sújtanak ilyen büntetéssel, de lelkük mélyén tudták, hogy maguk sem cselekedtek volna másként ellenfeleikkel, ha ők kerekednek felül. A „háborús párt” vezetői - köztük maga Bocskai is - jó gyakorlati érzékkel sikeresen aknázták ki helyzeti előnyüket 1594 nyarán, fölismerve, hogy a jelen az övék. Ám azt is tudták - vagy legalábbis sejtették - ahogy a hadakozás terheitől elszokott erdélyiek - még azok közül is sokan, akik

63

Hómon - Szekfü III. k. 318-319. o., és 370. o. V. ö. Jakab Elek: Újabb adatok Bocskay István életéhez. SZ 1894, 771. o. valamint Károlyi Árpád: Bocskai és a bécsi béke. SZ 1907.

71


pillanatnyilag az ő oldalukon állnak - idővel vonakodnak majd vállalni a minden bizonnyal elhúzódó háború egyre növekvő terheit. Ezért is ítélték veszélyesnek az ellenzék vezető személyiségeinek életben hagyását a várhatóan bekövetkező csüggedés idejére. Ez volt a döntő oka annak, hogy halálukra szavazzanak, hiszen a hadviselés megindításához szükséges anyagi javaikhoz pusztán bebörtönzésük útján is hozzájuthattak volna. Akiket nem tartottak veszélyesnek a jövőre nézve, azoknak meg is kegyelmeztek. Egyedüli kivételt talán Kovacsóczy Farkas kancellár képezett, akinek a halálát a vele rivalizáló Jósika István erőszakolta ki. Természetesen nem sejtve, hogy rövidesen maga is hasonló sorsra jut. Bizonyos mértékig az ellenzék vezetőinek fizikai megsemmisítését sugalmazta annak a tudata is, hogy az erdélyi fejedelmi hatalom a szultáni garanciák híján nem rendelkezik elégséges és szilárd erőszakszervezettel. A portai támogatás elvesztését nem helyettesíthette tartósan a Habsburg-kormányzattól várható katonai segítség. Zsigmond ugyanis nem vazallusi, hanem szövetségesi kapcsolatot kívánt létesíteni Rudolffal, ami már eleve kizárta annak a lehetőségét, hogy császári segítséget kérjen uralma fenntartásához. A török elleni hadjárathoz érkezhettek segítségül nagy harci tapasztalatokkal rendelkező magyarországi katonák, kisebb létszámú nyugati zsoldoscsapatok, de a függetlenség feladása nélkül nem lehetett volna külső segélyerőt hívni Erdélybe belső felhasználásra. 66 Mindezeket számba véve Bocskai és a „háborús párt” más vezetői arra törekedtek, hogy a belső hatalmi problémákat önerőből rendezzék, aminek egyik előfeltételét az ellenzék vezetőinek minél gyorsabb fizikai megsemmisítésében látták. A nyilvánosan végrehajtott kivégzések a leghatalmasabba-

66

Báthory Zsigmond 1594 júniusában „jó kétezer lovag fegyverest" kért sürgősen Rudolftól, akik kizárólag az ö parancsának engedelmeskednek. (EOE III. k. 440. o.) V.ö, Kővári, IV. k. 64. o.

72


kon egyúttal elrettentésül is szolgáltak mindazoknak, akik a jövőben akadályozni akarnák a török elleni erőfeszítéseket. Az már az erdélyi hatalmi struktúrát tükrözte, hogy az országgyűlés utólagosan szentesítette, törvényesítette a valójában törvényellenes megtorlásokat; felségsértőnek, illetve „árulóknak” kiáltván ki azokat, akiket kevéssel előbb még maguk is követtek. A hangulatot különben már előkészítette az az 1594. szeptember végén „szörzött” históriás ének is „az áruló erdélyi urakról”, amelynek a valószínű szerzője Szerdahelyi Imreffy János, Zsigmond majd később Bocskai tanácsosa. Kiemeli Bocskai szerepét az „árulók" leleplezésében és ártalmatlanná tételében, így szólítva meg őt a versben: „Én, Bocskay István, melletted leszök Váradi kapitán, az míg én élők Vajdának [t. i. Zsigmondnak] mellette leszök." Az „áruló nagyurak” azért érdemelték meg sorsukat, mert: „Istenben ő nekik hitük nem vala, Fejedelmüket ők elárulták vala, Pogán törökkel ők tartanak vala."67 Nehéz lenne megmondani, hogy az erdélyiek közül hányan vélekedtek így a történtekről? Az utókor magyar történetírása hajlott, és egyes történészek még ma is hajlanak úgy vélekedni, hogy a török mellett maradás vagy a velük való szembefordulás kérdésében „az ellenzéknek és ezzel együtt Kovacsóczynak lett igaza.”. Méghozzá azért „mert a Habsburgok és a velük egyesült erők nem voltak képesek legyőzni a török hatalmat.” Köpeczy Béla idézett vélekedésének helytálló voltát már a nyolcvanas években írt munkáimban megkérdőjeleztem, kifejtve részletesen ellenérveimet. 68 Kovacsóczy és a többiek maguk is ingadoztak a törökkel való szembefordulás kérdésében, az egykorú magyar és török források döntő

67 68

Varjas Béla szerk.: Balassi Bálint és a 16. század költői. Bp. 1979. II. k. 900--915. o. L. Nagy L. 1981., Nagy L. 1982. Nagy L. 1984. stb. V. ö. Köpeczy Béla: A magyar politikai irodalom történetéhez. Irodalomtörténeti Közlemények 1970. 5-6. sz. 586-587. o.

73


többsége amellett tanúskodik, hogy a zsitvatoroki békében rögzített „status quo” elfogadása korántsem az egyetlen lehetséges befejezése volt a tizenötéves török elleni háborúnak. Erről különben e munka végén részletesen is kívánok szólni. Itt csak azt akarom kiemelni, hogy ha Erdély 1595-ben nem lép fel aktívan a török ellen, az végzetes következményekkel járt volna nem csupán a Királyi Magyarország, de a saját sorsának alakulására is. A történelem tehát mai véleményem szerint sem igazolta a „törökösök” politikáját, annak a magyar nemzeti érdekekkel való egyezését. Erdély ugyanis a Magyar Királyság ideiglenesen elszakított része volt ekkor is, s átmeneti helyzete ellenére sokkal több érdektalálkozása, mint érdekellentéte volt a Habsburg-hatalommal, de különösen „magyarországi véreikkel.”

Bocskai hadvezért bemutatkozása

bihari nagyúr hiába szerzett katonai alapismereteket a Habsburg Udvarban s bővítette azokat 1592 óta váradi főkapitányként, hadvezérként 1595-ben mutatkozott be először a török elleni küzdelemben. Akkor, amikor váradi főkapitányként és Zsigmond alvezéreként az egyik vezetője volt a Szinán pasa nagyvezér ellen Havasalföldre vonuló egyesült keresztény erőknek. Ám mielőtt erre sor került volna, komoly feladatok hárultak rá hadszervezőként, az eredményes harc előfeltételeinek megteremtőjeként. Ennek egyik - talán a legfontosabb része a pénzügyi alapok biztosítása volt. Kortársi följegyzés szerint a kényszerű rendi áldozatvállalások összege és a kivégzettektől és más elítéltektől elkobzott kincsek láttán Zsigmond így kiáltott fel: „Most már van pénz a háborúra". Ám hamarosan kiderült, hogy a hadakozáshoz ennél is sokkal több kell, s ezért gyors hadisegélyt kért a lengyel királytól és a Habsburg-uralkodótól. A pénzügyi alapok mellett azonban szükséges volt gondoskodni az élelemről és a lótápról. a fegyverzet kiegészítéséről, a műszaki és a tábori egészségügyi szolgálat megszervezéséről. Ezekben a tapasztalatlan ifjú fejedelemnek Bocskai szintén sokat segített.

A

74

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN BOCSKAI HADVEZÉRI BEMUTATKOZÁSA

Nem utolsó szempont volt a megfelelő létszámú had kiállítása sem. A történeti és hadtörténeti irodalomban meglehetősen irreális vagy pontatlan létszámok olvashatók az erdélyi hadipotenciálról. Ez részben abból fakad, hogy sokan összekeverik az elméletileg számba vehető fegyverforgatók számát a ténylegesen mozgathatókéval, másfelől az egykorú mustrakönyvek hiányából. Egy korabeli följegyzés tanúsága szerint, amikor a letartóztatásban lévő török csausz az erdélyi táborban meglátta a katonák számát, hahotára fakadva azt mondta a közelben tartózkodó erdélyi főembereknek: „ Az hatalmas császár [t. i. a szultán] hadában csak azok is, akik a táborból szarni kimennek, többen vannak ennél” . Azt ugyan nem tudjuk, hogy a szultán hadából egyszerre hányan mentek ki a latrinákra, de azt igen, hogy a mozgatható vagy tábori erdélyi had létszáma a tizenhatodik század végén, a közszékelyek felkelése nélkül alig haladta túl a tízezer főt. Ez a körülmény, pedig már előre jelezte, ha a török megtorló akcióba lendül - amire bizton számítani lehetett - ez a had még a moldvai és a havasalföldi fegyveresekkel együtt sem lesz elegendő annak visszaverésére!” 69 Ennek a tudata minden bizonnyal nem csekély aggodalommal töltötte el Bocskait és a „háborús párt” más katonai vezetőit, mégis úgy találták, hogy akkor járnak el helyesen, ha maguk lendülnek támadásba. Erre valójában rá is kényszerültek, mert 1594-ben a temesi bánságban - illetve most temesi vilajetben - élő elnyomott délszlávok felkeltek a török uralom ellen, s ezzel kezdetét vette a háborúskodás ezen a területen is. Ezt a megmozdulást ugyan a törökök rövid úton leverték, de ez sem riasztotta vissza az egyre inkább Bocskai vezetése alá kerülő „háborús párt” tagjait a harci kezdeményezéstől. Az erdélyi had egy része Geszthy Ferenc dévai főkapitány és fejedelmi tanácsos vezetésével még ebben az évben kísérletet tett Lippa és Temesvár visszafoglalására. A Báthory István uralkodása alatt feltűnt öreg katona akciója azonban nem járt sikerrel, s röviddel ezután el is halálozott. Az 1594-es csorba kiköszörülése a helyébe lépő Borbély Györgyre hárult, aki 1595-ben visszafoglalta a töröktől nem csupán a stratégiailag kiemelkedő fontosságú Lippát és Boros-Jenőt, de még tizennégy más kisebb várat és erősséget is. A siker elérésében kétségtelenül szerepe volt Borbély György oroszországi harci tapasztalatainak is, de

69

Az erdélyi haderő katonaságáról, a változó létszámviszonyokról I. Nagy L. 1985. 148-150. o.

75


az főként annak volt köszönhető, hogy a török főerő máshol, Havasalföldön volt lekötve, ahol Bocskai is hadvezérkedett. A havasalföldi törökellenes harcot a Bocskaival egyidős Mihai Viteazul vajda kezdeményezte, akinek később vitatott szerepe volt az erdélyi históriában is, 1593-ban Zsigmond fejedelem támogatásával nyerte el a tisztségét, a korábban Báthory Boldizsár fogarasi várában időző magyarul is megtanuló vitéz férfiú. A román vajdáknak a kinevezésüket - az erdélyi fejedelmektől eltérően - Konstantinápolyban kellett átvenniük, ami egyúttal jelezte az erdélyi uralkodókétól eltérő helyzetüket is a „Nagy Szultán birodalmában”. Mihai az itt színlelt török hűség álarca mögött izzó gyűlöletet melengetett a szívében az oszmánok iránt, akárcsak moldvai uralkodótársa. Áron vajda. Éppen ezért Zsigmond első szavára mind-

ketten a törökellenes harc ügye mellett nyilatkoztak, és Mihai 1594 őszén ki is bontotta országában a fegyveres küzdelem zászlaját. Támadásba lendülő csapatai az Al-Duna vonalától délre fekvő balkáni területre nyomultak és ott megkezdték a török uralom felszámolását. Harcukat már ekkor jelentős számú erdélyi katona támogatta, tömegében olyanoké, akik még Báthory István oroszellenes háborújában szerezték harci tapasztalataikat. Ezek a temesközi és bulgáriai hadisikerek akkor történtek, amikor a magyarországi hadszíntéren az oszmán erők nemcsak Esztergomot mentették fel az ostrom alól, de elfoglalták a Bécs védelme szempontjából oly jelentős Győr várát is! Rudolf udvarában már Bécs 1595-ös török ostromától rettegtek, amikor az erdélyiek és a románok magukra vonták a török fő-

76


erőket,

tehermentesítve ezzel a magyarországi és horvátországi hadszíntért. 1595-ben Erdély és a két román vajdaság szoros szövetségre lépett egymással a Porta ellen. Az összefogás élén amolyan „fő hűbérúr”-ként Rudolf császár és király állt, a tényleges vezetést azonban Zsigmond gyakorolta. A megkötött egyezmény beleszólást biztosított neki a két vajdaság belügyeibe is. A szövetség „tűzpróbája” volt az 1595-ben vívott közös küzdelem Szinán pasa nagyvezér 180 000 fősnek mondott - a valóságban azonban ennek a felénél nem nagyobb hadával szemben. A török vezetést nem csupán - vagy nem is elsősorban - presztízs okok késztették a Havasalföld és Erdély elleni támadásra, hanem sokkal inkább katonai stratégiai megfontolások. Ezt Bosztanadze Mehemed egyházfő idejében III. Murád szultán tudomására hozta „ha Erdély fölkel, akkor Havasal- föld és Moldva is tol fog lázadni. Most kell megtenni a szükséges előkészületeket Havasalföld és Moldva felé” - írta 1594-ben. A török főerők Szinan nagyvezér vezetésével csak 1595 nyarán lendültek támadásba Havasalföldön. Az erdélyi katonáktól is támogatott Mihai a maga mintegy 8 000 főnyi képzett katonájával egy ideig ugyan késleltetni tudta az oszmánok elő-nyomulását, de a sokszoros túlerő elől harcolva hátrálni kényszerült Erdély irányába, ahonnan a támogatást várta. Hídvégi Mikó Ferenc leírása szerint Rudolf 12 000 német zsoldost küldött Erdély és a románok megsegítésére, de a hadjáratban részt vevő Pellérdi Péter mindössze 1 600 német fegyveresről szól. Igaz, azt nem mondja, hogy rajtuk kívül hány spanyol vagy olasz zsoldoskatona vett részt még a harcban. Más forrás csak arról tesz említést, hogy a császár mintegy ötezer lőfegyvert küldött hadisegélyül. Bármekkora is volt a nyugati segítség, a török főerők megállításához és visszaveréséhez a húszezer fősnél alig nagyobb erdélyi had

77


a havasalföldi és a moldvai sereggel együtt sem ígérkezett elegendőnek. Létkérdés volt tehát mind Zsigmond, mind az erdélyi hadak főparancsnokának kinevezett Bocskai István részére, hogy jelentősen meg tudják-e növelni a véderőt „kéznél lévő”, nagyobb fegyveres kontingenssel. Ilyen elérhető erőnek egyedül a székely katonatömeg mozgósítása kínálkozott, aminek viszont komoly történelmi akadálya volt. 70 A fegyveres székely szabadok mintegy 20-25 000 fős tömege a török hódoltság kora előtt Erdély fő katonai erejét képezte, a tizenhatodik században azonban nagyot változott a helyzet. A változások fő oka gazdasági-társadalmi volt, a következmények azonban Erdély hadi potenciálját, katonai ütőerejét csökkentették le tetemes mértékben. Lényegében az történt, hogy a gazdasági fejlődés nyomán keletkezett nagy munkaerőhiányt a Székelyföldön sem telepítésekkel, sem önkéntes szerződésekkel nem lehetett a kívánt mértékben pótolni. Ekkor a székely előkelők - és az állam ugyancsak földbirtokosi minőségben - az addig csupán katonáskodásra és „ököradóra" kötelezett szabad közszékelyeket kényszeríteni kezdték jobbágyi szolgáltatásokra. Azok ugyan megkísérelték fegyverrel megvédeni régi privilégiumaikat, szabadságukat, ám mozgalmaikat a fejedelmi fegyveres támogatást élvező előkelők sorra-rendre leverték és a fegyvereseket jobbágyi sorba vetették. Tehették azért is, mert a fejedelmek hatalmát szultáni garanciák biztosították, s így azok nem szorultak rá a székelyekre. 1595-ben Szinán támadása idején azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Zsigmondnak égetően szüksége lett a székely tömegek fegyveres támogatására, s kényszertől hajtva a régi szabadság visszaadását ígérte mindazoknak, akik fegyveresen a táborába jönnek. A fejedelmi ígéret -amellyel különben Bocskai is egyetértett - hátsó szándéktól terhes, rosszhiszemű volt. Annak valóráváltását Zsigmond nem gondolta komolyan. Még ha együtt érzett is a szabadságukat vesztett székelyekkel, nem nélkülözhette az őket jobbágyságra vető főurak és nemesek támogatását. Azt viszont elérte, hogy ígérete nyomán mintegy 20 - 24 000 fegyveres székely sietett a táborába. Ezzel a létszámnövekedéssel a keresztény erő már bátrabban szállhatott szembe a nagyvezérrel, ha a szükség úgy hozza.71

70

Az erdélyi törökellenes harcok kezdetéről 1. Nagy L. 1981. 47-50. o, vagy Liptai Ervin föszerk.: Magyarország hadtörténete. Bp., 1984. I. k. IV. fejezetében. 71 Erről bővebben részletes forrásadatokkal 1. Deménv, 1976: 75. skk. o.

78


A keresztény erők ez évi havasalföldi hadjáratáról eltérő leírások olvashatók nemcsak a kortársaknál, de az utókor történeti munkáiban is. Egyik leírás szerint: „Bocskai Szinán basát nemcsak elűzi Erdély határáról, hanem a mai Oláhországon keresztül a Dunáig kergeti s ott Gyurgyevó nevű városnál tönkre veri.” Más források Bocskait csupán a hadjárat egyik vezéreként említik, s a kortárs Istvánffy szerint - amint már szó esett róla - nem is érdeme és rátermettsége okán kapta ezt a tisztet, hanem csupán a fejedelemhez fűződő rokoni kapcsolata miatt. Régi mondás szerint, míg a vereségnek alig akad gazdája, felelőse, a hadisikereknek annál több! Ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy Bocskai eleddig még nem vett részt nagyobb hadivállalkozásban és hogy kevéssel a hadjárat megindítása elől érkezett vissza Erdélybe külföldi követségből, akkor arra kell gondolnunk, hogy e hadszervezés dandárját mások végezték 1595 nyarán. Ő inkább a székelyek hadba szólításánál játszott fontosabb szerepet. Ez sem kevés, de egyedüli fővezér - mint némelyek állítják, már a társadalmi hierarchiában elfoglalt helye miatt sem lehetett. Ez a poszt mindenképpen Zsigmond fejedelmet illette meg. Igaz, ő még annyi katonai, hadvezéri tapasztalattal sem rendelkezett, mint Bocskai, s így az érdemi szervezési és vezetési munkát, a hadat járt alparancsnokok végezték. Olyanok, akiknek a kiválasztásában viszont döntő szava volt Bocskainak. Erre való tekintettel már nevezhető a havasalföldi sikerek egyik kovácsának. Ez még akkor sem csekély érdem, ha magának a hadjáratnak és az abban elért eredménynek nem volt akkora jelentősége, mint némelyek állítják.72 A túlzásoktól eltekintve a hadjárat lefolyásáról a következők mondhatók el: Amikor a keresztény sereg 1595. szeptember 18-án megkezdte a

72

Benda, 1942. -65 - 66. o. V. ö. Nagy L. 1981. 56. o .

79


lassú előnyomulást Erdélyből Havasalföldre s átkelt a Déli-Kárpátokon, a Tirgovistét és Bukarestet erős török helyőrséggel ellátó Szinán nagyvezér már megindult déli irányba. A magyar hadtörténeti irodalom ebben a török hadmozdulatban hajlamos volt a nagyvezér riadalma miatti megtiltást látni. Az erdélyi sereg nem várt megnövekedett létszáma ugyan meglephette az erről értesülő nagyvezért, azonban hada még így is létszámfölényben volt, nem beszélve harcászati előnyéről! Az idő előrehaladott volta nem engedte, hogy seregét Erdély elleni támadásra vigye, mert katonái október 26.-ika után nem voltak kötelesek táborban maradni. Az igazsághoz tartozik, az egyesült sereg nem is igen igyekezett beérni a török fősereget, hogy nyílt csatára kényszerítse azt. A Brassótól való elindulásuk után egy hónapnyi időbe telt, amíg Tirgovistéhez értek, amely menetteljesítmény még gyalogos csapatok esetében is lassúnak számított. Zsigmond, Bocskai és Mihai Viteazul korántsem voltak biztosak a győzelemben, és emellett Erdélyből kellett élelmezni a viszonylag nagy létszámú sereget, ami nem volt egyszerű feladat. Az egyesült hadak október 16-án érkeztek Tirgoviste alá, amely erősséget négyezer főnyi török helyőrség védett. A vezérek úgy döntöttek, hogy csak a lovasság egy része követi nyomon a nagyvezért, a sereg, pedig ostrommal beveszi a várat. A támadás harmadik napján Bocskai döntő rohamra indította az erdélyi katonákat, akiket közvetlenül ő vezényelt. Nagy véráldozatok árán sikerült áttörniük a palánkokon s felgyújtották, a belső épületeket. A lángokban álló városban szörnyű élet-halál harc kezdődött! A török katonák, akik szinte mind egy szálig elestek, nem adták olcsón az életüket. Tirgoviste bevétele után az egyesült sereg Bukarest felé indult, ahonnan Szinán október 20-án Giurgiu - vagy magyarosan Gyurgyevó - irányába folytatta a hazavonulást. Az egyesült hadak vezérei jó érzékkel partváltás közben támadták meg az ellenséget. Akkor, amikor a török had nagyobb része már az Al-Duna túloldalán volt. Ilyen körülmények között jelentős veszteséget is okoztak annak.

80


Arról, hogy mekkorát, az egykorúak eltérően szólnak. Nagy Szabó Ferenc például igaz, apja elmondása alapján - „rengeteg” török halottról ír, Hídvégi Mikó Ferenc szerint „a megtért hadnak utoljába kapdostak a mi vitézink”, s csupán Szinán hadának a „rosszában” vágtak le „valamennyit”.73 A török vezetés nem is tekintette vereségnek a Gyurgyevónál történteket, míg az egyesült had parancsnokai nagy eredményként könyvelték el a havasalföldi hadjáratot. Nem alaptalanul, hiszen először sikerült sikeresen szembeszállni török fősereggel. A helyzetet jól érzékelteti az a följegyzés is, miszerint amikor Zsigmond arról értesült, hogy „a nagyvezér nyílt ütközet vállalása nélkül visszavonul” lováról leszállván az egész tábor előtt térdre esett, felszóval, [t. i. hangosan] hálát adva az Úristennek."74 A török ellen vonuló sereg vezéreinek a neve szerteszárnyalt Európában! Ekkor kezdte megismerni a keresztény világ Bocskai István nevét is.

73 74

ETA I. k. 44-45. o. , MHHS VII. k. 140. o MHHS VII. k. 25.0.

81


Abban a hosszú verses beszámolóban, amelyet Szölösi István írt a havasalföldi hadjáratról, többször is említésre került Boeskai István. Elmondja, hogy Tirgoviste ostroma előtt „országhadnagy” - vagyis erdélyi fővezér -„Bocskai István vala”, aki részt vett a gyurgyevói harcban is. Majd azután Zsigmond, amikor Brassóba vonult, „az derék táborral Bocskait hagyá”, aki a havasokon átvezetve a sereget Brassónál csatlakozott az őt „örömmel váró” fejedelemhez.75 A korlátozott stratégiai eredménnyel végződő hadjárat kétségtelenül emelte Bocskai presztízsét még a „Fényes Portán” is. Mindez nem kicsiny mértékben járult hozzá, hogy az elkövetkező években önálló politikai

tényezőként számoljanak vele, nem csupán Erdélyben és a Királyi Magyarországon, de Bécsben, Prágában és Sztambulban is.76 Abban a kegyetlenkedésektől terhes korban .jó hírétnevét" nem csökkentette sem a

75

Varjas B.: i.m. II. k. 937-964. o. A havasalföldi hadjáratról Demény, 1976. 99-109. o., vagy Nagy Z.., 1981. 53 - 56. o.

76

82


„törökös urak felmészárlásában” játszott szerepe, sem az a tevékenysége, amelyre a következő esztendőben, az úgynevezett „véres farsang” alkalmával került sor.

83


„Számos lázadó székely megölése és megbüntetése”

aranyai Decsi János kommentálja ezekkel a szavakkal az 1596-os „véres farsangot”. Az előzményekről elmondja, hogy 1595 karácsonyát követően a fejedelem „testi-lelki barátjával", Jósika István erdélyi kancellárral, Kornis Gáspárral és más erdélyi urakkal váltott lovakkal előbb Bécsbe majd Prágába utazott, s „az ország gondját hitvesére és Bocskai Istvánra bízta.”. Egyesek szerint az előző év nyarán nőül vett, de asszonnyá sohasem tett Habsburg-főhercegnő elől rohant el hazulról, amúgy lóhalálban, míg mások úgy tudták, hogy a kor legnagyobb kitüntetését, a Madridból várt „aranygyapjat” kívánta mielőbb átvenni. Mindegyik vélekedés helytálló lehet, de az okok közül azt sem szabad kizárni, hogy a megoldatlan székely probléma elől futott el. Másra nevezetesen Bocskaira - hárítván annak a megoldását, ami előreláthatóan csak véres eszközökkel történhetett.77 Demény Lajos írja a székely felkelésekkel foglalkozó munkájában, hogy már 1595 koraőszén, az általános hadba vonulás idején is előfordultak összeütközések a közszékelyek és az előkelők között. Akadtak ugyanis olyan urak és nemesek, akik a fejedelmi szabadságlevél és felhívás ellenére sem voltak hajlandók a seregbe engedni a jobbágyi sorba vetett közszékelyeket. Azok viszont a fejedelemre hivatkozva szembeszálltak uraikkal, s a falvakban félreverték a harangokat, ahogyan azt a parasztfelkelések alkalmával szokták. Erre a székely urak és nemesek emlékezve a ország-nagyok egy évvel korábbi „felmészárlására” átmenetileg „megcondorlottak”. Csak a hadjárat befejezése után kezdték kérelmeikkel ostromolni Zsigmondot, hogy nyilvánítsa semmisnek a székelyeknek adott szabadságlevelét, s miután „a török háborút lelke vágya szerint befejezte", a székelyeket adja vissza korábbi uraiknak. [Érdemes felfigyelni rá, hogy a székely urak és nemesek is a törökellenes háborút csupán a

B

77

Baranyai Decsi János: i.m. 300.o.

84

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN „SZÁMOS LÁZADÓ SZÉKELY MEGÖLÉSE ÉS MEGBÜNTETÉSE"

fejedelem „lelke vágyának” tekintették s nem, pedig magyar nemzeti érdeknek!]. Zsigmond a kényes döntés elöl kitérve az erdélyi országgyűlést, bízta meg az „igazságtétellel és elhárította magáról a döntés felelősségét. Az országgyűlésen még vitatkoztak a „peres felek”, de a hadjáratból győztesen hazatérők már döntöttek: nem szolgálják többé jobbágyként uraikat! Nem csak a jobbágyi szolgáltatásokat tagadták meg, de nem egy helyen az urak majorjait is megtámadták. A korábbi jobbágybirtokokat, kaszálókat, legelőket, malmokat, tiltott erdőket és halastavakat a sajátjukként kezdték használni. A falvakban félrevert harangok nem is annyira a hazatérőket köszöntötték, hanem inkább azt hirdették: elérkezett a leszámolás napja a földesurakkal - írja Demény Lajos.78 A közszékelyek .kilengései, amelyek már-már egy általános parasztfellelés árnyát vetítették előre, gyors cselekvésre késztették az erdélyi urakat és nemeseket. Az országgyűlési bizottság semmisnek deklarálta a fejedelmi ígéretet, mint kikényszerített intézkedést és felszólította a székelyeket, hogy térjenek vissza korábbi társadalmi helyzetükbe. A közrendűek azonban „titokban összeszövetkeztek” és úgy döntöttek, hogy „ezerszer inkább meghalnak, mintsem előbbi uraiknak szolgáljanak.” Aki nem tart velük, azt „fejjel lefelé húzzák karóba" Amikor a nemesek ezt megtudták, azonnal jelentették Bocskai István fejedelmi helytartónak. Beterjesztették panaszaikat, miszerint a zendülők „nem átallják lerombolni uraik házát, a nemesség vezetőit erőszakkal fenyegetik, s mindent félelemmel, garázdasággal töltenek be.” Bocskai nagy dilemmába került, hiszen a Prágában az 1596-os hadisegély dolgában tárgyaló fejedelem helyett neki kellett intézkednie! Zsigmond ugyanis elmenetele előtt feleségét Mária Kriszternát és Bocskai Istvánt régensi hatáskörrel ruházta föl. Miután az erdélyi dolgokat ugyancsak kevéssé ismerő fejedelemasszony valójában minden kormányzati dolog intézését ráhagyta, egyedül neki kellett intézkednie! A történtek hallatán, Bocskai nehéz döntés elé került. Attól tartott, hogy a fejedelem távollétében a székelyek mozgolódása veszedelmesebb háborúba torkollik, mint a török elleni harc! Ennek elkerülése végett az egyes területeket felosztotta a nemesség vezetői között, hogy idejében elejét vehesse a belső felfordulásnak. Ravazdi György fejedelmi tanácsos, aki 1594-ben a kapott parancs szerint Báthory Boldizsárt és Kovacsóczy Farkast börtönükben megfoj-

78

Demény. 1976. 109-128. o.

85


tatta, kellő létszámú lovas és gyalogos csapatokkal a Kezdi-, az Orbai- és a Sepsi-székely székekben kezdett hozzá a mozgalom elfojtásához, természetesen Bocskai parancsára. A fejedelmi helytartó ugyanakkor Tholdi Istvánt és Bogáti Boldizsárt elegendő katonával Maros-székbe rendelte, míg a gyergyóiak és a csíkiek ellen Apafi Miklóst küldte. A kirendelt vezetők olyan utasítást kaptak tőle, hogy „a lázadás vezetőit szigorúan büntessék meg” az ártatlan, tömeget pedig „inkább megfélemlítéssel, mint fegyverrel kényszerítsék engedelmességre, hacsak a szükség mást nem követel.” Ez az utasítás tág teret engedett a megtorló akciók parancsnokainak a szabad döntésre, sőt még bosszúszomjuk kielégítésére is.79

A kijelölt parancsnokok, „kemény kézzel” - sőt egyes kortársak szerint „kirívó kegyetlenséggel” - számoltak le a megígért és megszolgált szabadságukhoz ragaszkodó közszékelyekkel. A Maros-székben kezdett „rendcsinálásról” az akkor tizenöt éves Nagy Szabó Ferenc szemtanúként számol be. Elmondja, hogy a legtöbb kiszemeltet álmukból felriasztva az ágyukból rángattak ki, és úgy hozták őket, mint a gonosztevőket. Már másnap sor került a tömeges kivégzésre; sokat karóba húztak, sokat felakasztottak közülük. Napokon át folyt a letartóztatás és a kivégzés. Majd amikor „megunták” az akasztást és a karóbahúzást, kezdték az elfogottak 79

Baranyai DecsiJ. i. m. 301-306. o., Benda, 1986. 39-41. o.

86


orrát, fülét, kezét levágni, másokat a deresen úgy megvertek, hogy sokan bele is haltak a fenyítésbe. Hasonló megtorlások folytak a többi székekben is. Ellenállásra csupán Háromszékben került sor, amelyet azonban Ravazdi György rövid úton levert és véresen megtorolt. „Még a pogány sem tette volna ezt! Ilyen rútul bántanak volt akkor a szegény megszabadult [t. i. szabadságát visszanyert] székelyekkel, kik Havasalföldében mentenek vala Báthory Zsigmonddal. Ez dolog farsangban lőn 1596-ban.”80 A kortárs nemesi krónikások Nagy Szabó Ferenctől eltérően a közszékelyek elleni fellépést általában szükséges és jogos megtorlásnak minősítették. Az utókor történetírói többnyire morális alapon ítélték meg és el a történteket. Zsigmond „hitszegéséről”, Bocskai „kíméletlenségéről” és a székely nemesek „kegyetlenségéről” írtak a székelyföldi eseményekkel kapcsolatban. Ezt tette Benda Kálmán is mind a Bocskairól, mind a Mária Krisztiernáról készített biográfiájában. Ez utóbbi munkájában, pedig éppen azt fejtegeti, hogy a műveit és fölöttébb érzékeny lelkületű fejedelemasszony milyen nagyrabecsüléssel ír minden anyjának küldött levelében Bocskairól és mennyire egyetért vele minden intézkedésében. Nézetem szerint ez esetben még a kort oly jól ismerő biográfus is beleesett abba a hibába, hogy régvolt személyek tetteit későbbi erkölcsi normák szerint minősítette. Zsigmond „hitszegőként" történő elítélése olyan korba helyezve történik, amelyben, a politikában az adott szó, ígéret be nem tartása nem csak általánosan gyakorolt, de egyúttal elfogadott magatartásforma is volt. Akárcsak a „kíméletlenség" vagy a „kegyetlenség”, ami egyes személyeknek ugyancsak nehezen róható fel huszadik századi elvi erkölcsi normák

80

ETA I. k. 47. o.

87


alapján. Azért csupán elvi és nem ténylegesen betartottak alapján, mert a huszadik században is elkövettek legalább annyi szörnyűséget a különböző szélsőséges rendszerekben, mint Bocskai korában. S az is erősen kétségbe vonható, ha az egyes kegyetlenségek elkövetésénél „osztályhelyzetből” fakadó indítékokat keresünk. Elegendő utalnunk arra, hogy a Zsigmond vagy Bocskai vezette „háborús párt” milyen kíméletlenül számolt le a főúri, nemesi ellenzékkel 1594-ben. Más oldalról viszont lehet hivatkozni arra, hogy a többségükben jobbágy származék hajdúvitézek a tizenötéves háború folyamán Erdélyben milyen kegyetlenül viselkedtek a védtelen polgári lakosokkal, nagyobb részt jobbágyokkal szemben. Mindezt szem előtt tartva elmondható, hogy Bocskai István 1596-ban -akárcsak két évvel korábban - olyan normákat követve cselekedett, mint legtöbb főúri, nemesi kortársa hasonló helyzetben. S akárcsak 1594-ben, most sem érzett semmiféle lelkiismeret-furdalást a történtek miatt, amint ez a február 17.-iki Zsigmondnak küldött beszámolójából is kitűnik: „Az itt való dolgok felől kegyelmes uram, fölségednek ezt adhatom értésére, hogy az fölséged birodalmának mostani állapatja mindön felől csendes és békességös. Az székelyeknek mód néköl való fölkelésük is mindenütt és mindön végibe lecsendesödött és mostan mind fölségednek s mind földesuruknak engedelmesön szolgálnak, az előbbi állapotba. Ugy vagyon, kegyelmes uram, hogy ennyi zűrzavarnak leszállítása halál nélköl nem lehetett, hanem az támadásnak autorit [indítóit] és azokat, az kik az fölségöd méltósága ellen temerarie opponálták magokat [vakmerően szembeszegültek], alkalmason megbüntettem, s fogva is sokat tartok bennök most is, de az mi az derék székölységnek, az községnek lecsendesítését illeti, ugyan nem hallatik mostan engedetlenség és szófogadatlanság közöttök.” 81 Bocskai levele azt sugallja: meg volt győződve róla, hogy nem csak az emberi, de az isteni törvényeknek is megfelelelőn cselekedett. Hiszen az alkalmazott megtorlásokkal megóvta az államot egy még nagyobb rossztól, a belháborútól és az anarchiától. Amint Machiavelli is írja: „Az uralkodónak nem kell félnie attól, hogy kegyetlennek tartják, ha egységben és biztonságban tartja alattvalót. Mert egy kevés vér kiontásával könyörületesebb lesz a fejedelem, mint némelyek, akik merő könyörületességből szabad folyást engednek a rendetlenségnek, ez, pedig öldöklésre és rablásra ad alkalmat. A rendetlenség ugyanis általában az egész közösséget ve-

81

Benda, 1942. 71. o., Benda, 1986. 40. o.

88


szélyezteti, az uralkodó által elrendelt kivégzések, pedig egy - egy személy ellen irányulnak.”82 Ezek az Európa-szerte általánosan elfogadott és követett tanok lelkiismereti felmentést adhattak nemcsak Zsigmondnak és Bocskainak, de a megtorlások végzőinek is. S ha olykor a kivégzéseket elrendelő világi vagy egyházi vezetőknek imára is kulcsolódott a kezük egy-egy ilyen megtorlás elrendelése vagy végrehajtása során, akkor sem saját bűneik megbocsájtását kérték az „Egek Urától”, hanem a büntetettek lelki üdvéért imádkoztak. Erdélyben - amint már szó esett róla - az Aranybullában biztosított „ius resistendi”-t - a büntetlen ellenállást - a hatalom még a főuraknak és a nemeseknek sem biztosította, nemhogy a közrendűeknek! Bizonyítja ezt a korabeli törvényekbe ütköző kivégzések és bebörtönzések hosszú sora „Tündérország”-ban, amelyeknek a mérve messze túlszárnyalta a Habsburg-uralkodók ilyennek minősülő cselekményeit a török hódoltság korának egészében. Más kérdés, hogy a közszékelyek elleni véres megtorlás a török elleni háborús körülmények között rendkívül negatív kihatással volt nem csupán a fejedelemség további sorsának alakulására, de az egész török háború menetére is! Ez megmutatkozott már 1596 őszén a mezőkeresztesi csatában. Az erdélyi hadipotenciál számottevően meggyöngült a „véres farsang” következményeként, hiszen a jobbágyi sorba visszavetett közszékelyekre már nem lehetett számítani úgy, mint az előző évben. Már pedig ez év nyarán még nagyobb veszély fenyegette a törökellenes tábort, mint 1595-ben. Ekkor ugyanis maga III. Mohamed szultán állt a fősereg élére, ami azt jelentette, hogy egyúttal erősebb hadsereggel kell számolni, mintha csupán a nagyvezér vezetné a támadókat. Tavasszal az erdélyi végvidéken az öreg Borbély György, Lippa új kapitánya még sikeresen harcolt a török ellen, de júniusban a Prágából hazatért és a sereg élére állt Zsigmond fejedelem már kudarcot szenvedett Temesvár ostrománál. Nem sokkal ezután ő is a magyarországi hadszíntérre vonult kilencezer főnyi erdélyi katonával, akik közül mintegy kétezren estek el a vereséggel végződő csatában.

82

Machiavelli: i.m. 82.0.

89


Halványuló győzelmi remények közt

z egykorú panaszos ének szerint a mezőkeresztesi csatavesztés után gyászba öltözött „szegény Magyarország”, amelynek az „orcájára gyalázat és szidalom” rakódott. Nem sokkal a csata után Zsigmond ismét Prágába ment a császárhoz mintegy 140 fős kísérettel a háború további teendőinek megbeszélésére, s kormányzóul ezúttal is Bocskai Istvánt hagyta Erdélyben. A fejedelem az egykorú följegyzés tanúsága szerint Prágában a császárral „titkos megállapodásokat kötött azokról a dolgokról, amelyek később bekövetkeztek.” Március 6-án Rudolf ünnepélyesen kitüntette fejedelmi rokonát az arany gyapjúval és dísz-lánccal, aki ezt követően „hihetetlen gyorsasággal hazatért”. Rövidesen országgyűlést hívott össze, amelyen törvényt hozatott a gyulafehérvári katolikus püspökség visszaállításáról. Náprágyi Demetert kinevezte püspöknek, majd készült az 1597. évi törökellenes hadjáratra. 83 Az a „később bekövetkezendő dolog”, amiről Prágában titkos megállapodást kötött, Erdély Habsburgfennhatóság alá bocsátása vagy a Királyi Magyarországgal történő egyesítése volt a fejedelem megfelelő kárpótlása fejében. Zsigmondot erre elbizonytalanodása s kusza családi kapcsolata késztette, a Habsburg-udvart viszont mindenekelőtt katonai szempontok vezérelték Erdély megszerzésében. Egyelőre csupán elvi egyezség született a dologról s Zsigmond csak azután indította Carillot Prágába részletes megállapodás megkötésére, hogy Temesvár

A

83

Baranyai Decsi J. i. m. 346 - 347. o., ETA III. k. 32. o., MHHD XXXII. k. 198-202. o.

90

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN HALVÁNYULÓ GYŐZELMI REMÉNYEK KÖZT

alatt újból sikertelenül próbálkozott a török ellen. Ezzel párhuzamosan felvette a tárgyalások fonalát a Portával is, ahonnan azt a választ kapta, hogy Szinán nagyvezér halálával elköltözött az élők sorából az a személy, aki miatt Erdély és Havasalföld szembekerült a „Fényes Kapu”val. Az új nagyvezér Hasszán pasa emlékeztette Zsigmondot atyjára, aki, hü maradt mindvégig a Portához, s fölszólította: kövesse annak példáját. Ő mindeddig megakadályozta, hogy újabb bosszúálló hadjárat induljon Erdély ellen, de most már lépnie kell Zsigmondnak, mert a csapatok nagy része átkelt a Gyurgyevónál készített új Dunahídon. „Isten engem úgy se-géljen, a császár [t. i. a szultán] mindent megbocsájtott neked, amit eddig győzhetetlen fölsége ellen elkövettél.” Zsigmondnak tehát két lehetősége volt: visszatér a korábbi feltételek között a török vazallusi állapotba, vagy a hatékonyabb védekezés érdekében átadja Erdélyt Rudolfnak. Ha az elsőt választja, akkor a jövőben a törököt kell segítenie a kereszténység ellen, ellenkező esetben viszont a Habsburg-uralkodó szövetségeséből annak alattvalójává, sőt kiszolgáltatottjává válik. Nem volt könnyű a választás, s emiatt emberileg érthető, hogy taktikázással halogatni kívánta a döntést. Jósika István kancellárral levelet íratott Sir Henri Lello angol portai ügyvivőnek, közbenjárását kérve méltányosabb békefeltételek érdekében.84 Tévedés lenne azt hinni, hogy Bocskai, mint gyakori helytartó és a fejedelem nagybátyja, tudott mindenről. Zsigmond legfőbb titkos bizalmasa ebben az időben már nem ö volt, hanem Jósika kancellár. Ez az eszes és fölöttébb ambiciózus katolikus férfi mindenben föltétlenül támogatta a fejedelmet, olyan lépéseinél is, amit a kálvinista Bocskai nem tett volna meg. Például abban, hogy Zsigmond Prágában olyan kötelezettséget vállalt, miszerint jezsuitákat visz be Váradra, a kálvinizmus egyik fellegvárába! Ennek véghezvitelére éppen Bocskai váradi távollétét akarta kihasználni, abban bízva, hogy helyettese, az egyszerű

84

Baranyai Decsi J. i. m. 349. o.

91


származású Király György vicekapitány nem mer majd ellentmondani a parancsának. Ám minden másként történt! A végvári katonák hevesen tiltakoztak a tervezett „vallási merény” ellen, amire a fejedelem rendkívül szerencsétlenül reagált: „Hitigazítás nem a ti dolgotok, hagyjatok békét annak”. Te, pedig Király György uram felnyisd a szemedet, meglásd, mit cselekszel, ki előttök vagy szolgáló rendnek, szájokon tartsd őket, mert valaki lészen kezdője [t.i. az ellenszegülésnek] vagy kapitány vagy lovász vagy pap vagy secularis [világi], egy istráng szálat [t.i. akasztókötelet] meg nem kíméllek tőle. Nem paraszt emberhez illik a hitigazítás, sem vargához, sem szűcshöz sem protestátióval való fenyegetés egy pár bestye áruló kurvafiához!” - írta az öreg vicekapitánynak.85 Az erdélyi rendek szervilis viselkedéséhez szokott Zsigmond nem vette figyelembe a végvári magyar katonák egészen másfajta magatartását! Miután sohasem élt közöttük, nem észlelte, hogy ennek a hadinépnek a soraiban tovább élt és virágzott a korábbi szabad vagy céhes zsoldosok „demokratizmusa”. Az, ami a nyugati hadinép között az állandó zsoldos hadformára való áttéréssel már kiveszőfélben volt. Király Györgynek és katonáinak a megsértése azzal a következménnyel járt, hogy ez a „fővár” rövidesen elszakadt Erdélytől és csak nyolc esztendő multán tért vissza ismét fejedelmi fennhatóság alá. Helyőrsége éveken át Rudolf királynak engedelmeskedett, s ez maga után vonta az egész Partium elszakadását is. 86 Mindezt csak elősegítette az a körülmény, hogy 1598 tavaszán Zsigmond hosszas habozás után lemondott a trónról és átadta Erdélyt Rudolf biztosainak. A megfélemledett erdélyi rendek most is szó nélkül tudomásul vették a fejük feletti megkérdezésük nélkül hozott döntést, amivel kapcsolatban fölháborodottan írta Szamosközy István: „Ez a gyülekezet nem országgyűlés, hanem valamiféle eszeveszett, törvénnyel, joggal, ésszerűséggel mitsem törődő népesség csődület...a szabadság helyét a szabadság árnyképe és csupán a látszat kedvéért mutogatott mása foglalta el...az erőszak lépett uralomra, és mindenkire rákényszeríthette, hogy meghallgassa és helyeselje, amit nem akart."87

85

RML I. k. 306-307. o. Erről bővebben 1. Nagy L. 1978. 59-61. o. 87 Szamosközy, 1977. 70. o. 86

92


Szamosközy szerint Bocskai is azok közé tartozott, akik nem értettek Zsigmonddal egyet abban, amit „Erdély elhagyásával és a németnek való átadásával kezdeményezett volt”. Kérdéses, hogy az ifjú éveit Bécsben és Prágában töltő, s az erdélyiek által „nímetesnek” tartott bihari nagyúr eleve ellenezte volna Erdélynek a törvényesen megválasztott magyar-horvát király uralma alá kerülését, ami egyet jelentett a töröktől meg nem szállt magyarországi területek egyesítésével. Már csak azért is, mert amint erről később bővebben szó lesz - Rudolftól olyan ígéret kapott, hogy továbbra is ő marad az egész erdélyi haderő főparancsnoka országos kapitányként. Kételyei a Habsburg-hatalommal szemben későbbről valók, s Rudolf személyét még akkor is tisztelte, amikor felkelő had élén küzdött ellene. A magyar történetírók jelentős része hajlott és hajlik ezt az uralkodót szinte minden rossz és baj kútfejének, forrásának tekinteni. Olyan történelmi személyiségnek, akinek „elmebeteg hóbortjait” csupán „engesztelhetetlen magyar gyűlölete” szárnyalta túl. A II. Fülöp spanyol király udvarában nevelkedett uralkodóról szólva van, aki annak „erkölcstelen” életmódját emeli ki, olyan férfiúnak ábrázolván őt, akit a „bujálkodáson” kívül legfeljebb az antikvitások és az okkult tudományok érdekelték. Más vélemény szerint ugyan folytatni akarta nagyapjának, I. Ferdinándnak az országegyesítő politikáját, de „elmezavara az egész rendszert bizonytalan és zilált helyzetbe hozta, s meggyűlöltette szerte a birodalomban.” Ellenreformációs politikája, pedig egy táborba vonta a magyar nemességet a parasztsággal és a polgársággal.

93


Így kezdeményeztek ezek a társadalmi rétegek közös harcot a német bürokrácia és a velük szövetkezett katolikus főpapság ellen.88 Ez utóbbi megállapításban van ugyan valós elem is, amint azt a jeles polihisztor Verancsics Faustus is jelzi a pápának küldött 1606-os memorandumában. 89 Ugyanakkor az ítéletekben sok az egyoldalúság és a túlzás is. A közepes termetű, többnyire egyszerű fekete ruhát viselő uralkodó - a keresztény világ akkori első hatalmassága - kétségtelenül sajátos gondolkodású viselkedésű történelmi személyiség volt. Valójában nem szerette az arisztokráciát, még a saját közvetlen rokonai közül is csak keveseket kedvelt. Ezen kivételek közé tartozott például Báthory Zsigmond „szűz hitvese” Mária Krisztierna, akivel szemben talán némi lelkiismeret-furdalást is érzett az általa szorgalmazott házassága miatt. A grazi jelképes esküvőről a küldöttség vezetője, Bocskai István kísérte az otthon lévő Zsigmond helyett a főhercegnőt Erdélybe.90 Rudolf a papoktól is idegenkedett, így az uralkodása alatti ellenreformációs lépések nem azok ráhatásának voltak a következményei. Különösen távol érezte magától a hadi dolgokat és a katonákat. Még vadászni sem szeretett, főként a csillagászat - pontosabban a horoszkópkészítés - valamint az alkímia, az aranycsinálás titka érdekelte őt. Valójában, egy kényszerpályára került ember volt, akit származása s a tehetetlenségi erő sodort egy tőle meglehetősen idegen cselekvési körbe. Ez a körülmény párosulva öröklött és szerzett betegségeivel - jelentős mértékben alkalmatlanná tette őt arra, hogy egy világhatalom élén minden energiáját a törökellenes harc ügyének szentelje, jóllehet időnként fel-fellobbant benne a vágy a kereszténység megmentésére. A magyarok iránt tulajdonképpen közömbös volt. Magyarország ügyeinek az intézését testvéreire - előbb Ernő, majd Mátyás főhercegekre - bízta. Inkább csak akkor avatkozott bele a magyar ügyekbe, amikor -okkal vagy oktalanul - úgy érezte, hogy testvérei ellene akarják fölhasználni a királyság alattvalóit.

88

Kárpáthy - Kravjánszky Mór: Rudolf uralkodásának első tíz éve. Bp., 1937., továbbá Anion Gindely: Rudolf ll. und seine Zeit, 1600-1612. Prag, 1863. I - II. k., valamint Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Bp., 1977. A Habsburgok és a magyarországi Habsburg-uralom árnyaltabb bemutatására törekedtem az „Egy dinasztia a történelem ítélőszéke előtt” c. tanulmányomban (In: Botránykövek régvolt históriánkban. Bp., 1997. 297-353. o. L. még Tóth István György: Rudolf király. (Rácz Árpád szerk: Nagy képes millenniumi arcképcsarnok. Bp. 1999. 89 Verancsics Faustus: Machinae novae és más művei. Bp., 1985. 314. o. (szerk.: S. Varga Katalin \ 90 Benda, 1986. 25.,33.o.

94


Bocskai élete folyamán többször is találkozott Rudolffal: először Báthory Zsigmond követségeinek vezetőjeként. Különböző időkben elhangzó megnyilatkozásai arra utalnak, hogy a Német-Római Szent Birodalom és Magyarország ura óriási tekintélynek tűnt a szemében! Ha voltak kezdeti fenntartásai az erdélyi Habsburg-uralommal szemben, azok abból adódtak, hogy érdekei nem találkoztak az uralomváltozással. Azt ugyanis sejtenie kellett, hogy a Habsburg-fennhatóság alatti Erdélyben korántsem lesz olyan megkülönböztetett hatalmi pozíciója, mint Báthory Zsigmond Erdélyében. Az eltávozott fejedelem helyébe amolyan régenssé kinevezett Mária Krisztiernával ugyan szívélyes viszonya volt, de a fejedelemasszony papja, Marcellus atya már 1596-ban azt írta róla a császári udvarnak, hogy csupán színleli a Rudolf iránti hűséget, s „ha a dolgok úgy fordulnának, kész volna a felséges császári házzal is szembefordulni.”. 91 Az ilyen és ehhez hasonló vélekedések minden bizonnyal eljutottak a jó kémhálózattal rendelkező Bocskai fülébe is, így nem csoda, ha az 1598-ban Erdélybe érkező királyi biztosokkal kölcsönösen bizalmatlanul néztek egymásra. Bocskai részéről ez a bizalmatlanság nem is bizonyult alaptalannak, hiszen Istvánffy Miklós alnádor, Szuhai István címzetes csanádi püspök és Bartholomeus Pezzen császári tanácsos az első pillanattól fogva mellőzték őt. Mint „nyughatatlan elmét” megfosztották az országos főkapitányi tisztségétől, és mást neveztek ki váradi főkapitánynak. Nyilván nem sejtették, hogy ezekkel az intézkedésekkel a legfőbb erdélyi támaszától fosztották meg a Habsburg-házat. A Habsburg-kormányzat biztosait nem csupán az egzisztenciájában negatívan érintett Bocskai fogadta bizalmatlanul, hanem a mérvadó erdélyi közvélemény jelentős része is. Olyanok, akik sohasem szerették Bocskait, inkább örültek mellőztetésének, semmint bánkódtak volna a miatt. Számukra Erdély Habsburg-uralom alá kerülése a török elleni háború folytatását jelentette, ami újabb terheket ró majd a magyarországinál is szegényebb és elmaradottabb erdélyi társadalomra. Másfelől úgy látták, hogy a törökellenes erők nem tudnak döntő győzelmet aratni az oszmánokon, és ugyanúgy nem lesznek képesek Erdélyt megvédeni az elvesztésébe bele nem nyugvó Porta próbálkozásaival szemben, miként a század közepén Castaldo vezetése alatt. Ezek az aggodalmak oda vezettek, hogy amikor Bocskai 1598 nyarán először szembefordult a Habsburg-hatalommal

91

Benda, 1986. 40. o.

95


mellőztetése miatt és visszahozta Zsigmondot Erdélybe, mellé sorakoztak még olyanok is, akik egyáltalán nem kedvelték öt. Egy 1598 nyarán fölvett jegyzőkönyv tanúsága szerint Bocskai Gyulahérvárott azt mondta a vallomást tevő Huszár Péternek, aki korábban beszámolt neki arról, hogy helyette Kornis Gáspárt nevezték ki országos főkapitánynak:. „Lám. az kegyelmed szava igaz volt, az római császár nekem nem erre felelt vala, hanem másra, de meglátod, hogy énnekem, sem Kornis, sem a commisárius urak sokáig nem parancsolnak, oly módot keresek benne.”.92 ígéretének eleget is tett, amit siettettek azok a szállongó hírek, miszerint a commisszáriusok őt, a „veszedelemes embert” el akarják tenni láb alól. A machiavellizmus virágkorában ilyen eszköz igénybevétele nem volt idegen a Habsburg-kormányzattól sem, s Erdélyben még jól emlékeztek Fráter György meggyilkolására. A félreállítottság és a veszélyérzet mielőbbi cselekvésre késztette Bocskait. Miután értesült róla, hogy az Oppelnben magát becsapottnak érző Zsigmond szívesen visszatérne Erdélybe, amit meg is üzent nagybátyjának, azt válaszolta neki, hogy jöjjön mielőbb, és ő biztosítani fogja a trónra történő visszajutását. Zsigmond kapott a híváson és titkon hazaszökött. Mire megérkezett Kolozsvárra, Bocskai már előkészítette a talajt a trónra-juttatásához. Megnövelt létszámú bandériumával a török támadás elhárítására Szászsebesnél gyülekező táborba ment, ahova követte öt a testőrség parancsnoka Lazari István az embereivel. Bocskai a testőrséget rögtön föleskette Zsigmond hűségére, majd megnyerte magának és ügyének Székely Mózes segítségével a táborba sereglett székely katonákat is. Erre a fegyveres erőre, valamint a magánbandériumára támaszkodva átállásra kényszerítette az utódjának kinevezett Kornis Gáspár országos kapitányt is. A főurat sátrában kereste meg, s közölte vele Zsigmond hazatértét, és azt, hogy

92

EOE IV, k. 227 - 228. o

96


ő és a reá hallgató fegyveres erő a fejedelmi trónra való visszahelyezése mellett van. Ezt hallva Kornis riadtan azt mondta neki: „Az Istenért! Gondold meg, mit cselekszel, mert a Maros, ha által megy is a hátadon, nem mossa le rólad az áruló nevet!” Erre Bocskai türelmetlenül förmedt Kornisra: „Lássad, most mind az élet s mind a halál elölted vagyon. Akár így akár úgy, én már ezen általmegyek” 93 Világos beszéd volt, s az új főkapitány megértette, ha nem parírozik elődjének, az talán még ott s helyszínen felkoncoltatja őt katonáival. Hogy életét mentse, sietve parolát adott neki és maga is Zsigmond oldalára állt, ami azt jelentette, hogy Rudolf biztosai nem számíthattak senkire. Hajnalra, amikor beérkezett a biztosok parancsa a táborba, hogy induljanak azonnal Zsigmond ellen, annak már senki nem engedelmeskedett. Bocskai a fenyegetésen túl érvelt is a rendeknek Zsigmond visszafogadása mellett. Hivatkozott a fejedelem bőkezű adományozásaira, s arra, hogy a Habsburg-uralkodótól semmi jót nem lehet várni, hiszen eddig sem, segített a török ellen sem, pénzzel sem katonasággal. Így nem lehet megvédelmezni a fejedelemséget a töröktől, aki már „kertek alatt van”. Zsigmond viszont ügyes diplomáciával meg tudja védeni az országot a pusztulástól. Beszéde után nem várt egyenkénti szavazásra, hanem egyszerű felkiáltással döntetett Zsigmond visszahozataláról. „Ilyen körülmények között történt, hogy egész Erdély, sokan akaratuk ellenére, mások példáját követve, hűséget és engedelmességet fogadott a hazatért Zsigmondnak, és az ország lakosai hatálytalannak jelentvén ki előbbi szent esküjüket, amelylyel néhány hónappal azelőtt Rudolf császárnak kötelezték el magukat, újból felesküdtek Zsigmondra." - írja Szamosközy. Erre Bocskai Bogáthi Menyhértet és Perusith Mátyást küldte a Kolozsvárott tartózkodó unoka-öccséhez, hogy jelentse neki: „előbbi fejedelemségre, méltóságra acceptáltuk [elfogadtuk]”. A beiktatási ceremónia Tordán ment végbe, amit Bocskai - Istvánffy leírása szerint vidám mulatozással ünnepelt meg, citeráztatva és sípoltatva magának a zenészekkel. Itt jelentették neki, az ismét országos főkapitánynak az egyes várak kapitányai a csatlakozásukat. Kivételt egyedül Várad képezett, ahonnan az őrség a katolikusokat kizavarta és templomukat leromboltatta mintegy válaszul Zsigmond korábbi ellenkező parancsára.

93 94

EOEIV. k.. 58. o Istvánffy M. i.m.410.o.

97


Szamosközy István a már bontakozó Bocskai-kultusz jegyében készülő munkájában magyarázni igyekszik Bocskai magatartását Zsigmond újra-választatása ügyében: „Úgy gondolta, hogy az égiek kegyéből Erdély oltalmára tért vissza; fennen hirdette, hogy jelenléte el fog távoztatni miden pusztulást, amellyel a török fenyegeti az országot és annál szívesebben csatlakozott hozzá, mivel testestül-lelkestül ellenezvén a német uralmat, a császári biztosok hatalmát sem tűrte éppen nyugodtan.”95. A valóságban Bocskai korántsem ilyen önzetlen okoktól vezérelve tört lándzsát Zsigmond visszafogadása mellett! S az is vitatható, hogy mennyiben jogos „német uralom”-nak nevezni azt, amit Erdélyben a két magyar - Istvánffy és Szuhai - mellett csupán egyetlen német tanácsos, Bartholomeus Pezzen képviselt? Bocskai mindenekelőtt a saját korábbi hatalmi pozícióját akarta visszaszerezni és biztosítani magát egy esetleges merénylettel szemben. Ehhez, pedig elengedhetetlenül szükséges volt unokaöccse visszatérése a trónra, amit minden tőle telhető eszközzel elő is segített. Egy nemvárt fejlemény azonban keresztülhúzta a számításait! Azzal, hogy Várad és a Partium elszakadt Erdélytől és továbbra is Rudolfot ismerte el urának, a partiumi Bocskaibirtokok tulajdonlása is veszélybe került. Pedig azok képezték a bihari nagyúr gazdagságának és hatalmának a fő bázisát, nem az erdélyi birtoktestek. Ez a körülmény nyilván hozzájárult ahhoz, hogy Bocskai gyorsan félretette a korábbi haragját az őrizet alá vetett commisszáriusok iránt és egyszerre fölöttébb kíméletesen kezdett bánni velük. Sőt, titkon levelet küldött az uralkodónak, amelyben igyekezett elhárítani magáról Zsigmond visszatérésének az ódiumát s a változást megkísérelte a biztosok rossz politikája következményének feltüntetni. Arra hivatkozott, hogy azok hibás kormányzati intézkedései a Habsburg-uralkodó ellen hangolták az erdélyieket. Különösen azzal érték el ezt, hogy nem tették meg a szükséges intézkedéseket Erdély védelmére, jóllehet a török támadás már a küszöbön áll!!"96 A török támadásra való hivatkozás nem volt üres fenyegetőzés, mert a Porta valóban bosszúálló hadjáratra készült ismét Erdély ellen. A hatalmas oszmán sereg élén Szaturdzsi Mehemed másodvezér állt és nem volt kétséges, hogy ha ez a haderő Erdélybe tör, akadálytalanul végig pusztítja

95 96

Szamosközy, 1977. 102. 119. O. EOE IV. k. 64. o. V. ö. MHHD XXXII. K. 584-588. o.

98


a fejedelemséget. Zsigmond visszatérése és „áltató szavai” azonban eltérítették a török haderőt Erdélytől, s az a Habsburg-uralkodó hűségén kitartó

Várad elfoglalására indult. A másodvezér könnyű győzelemre számított, azonban keservesen csalódnia kellett. A „váradi csillagok első ragyogása” meghiúsította terveit. Bocskai korábbi vicekapitánya, Király György, valamint Nyáry Pál volt egri főkapitány, és Melchior Redern császári ezredes vezetése alatt a váradi helyőrség tagjai és a fegyvert fogott városlakók köztük számos nő is - hősi harccal visszaverték, és elvonulásra kényszeríttették a hatalmas oszmán ostromló sereget. A Habsburg hadvezetés Buda fölszabadítására indított akcióval kívánta elvonni a főerőket Várad alól, míg Mihai Viteazul balkáni hadi sikereivel gyöngítette az ellenség hatékonyságát! 97 97

Várad ostromáról és hősi védelméről 1. Szamosközy,\911. 121 151. o. , Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem.." Török háborúk viharában (1541-1699.) Bp., 1990. 157-159.0.

99


Bocskai érthetően büszkeséggel, vegyes örömmel fogadta katonái hadisikerét. Már csak azért is, mert Várad és a Partium oszmán kézre kerülése megfosztotta volna öt itteni birtokaitól. Különben érzelmileg most is elsősorban törökellenes volt, s az erdélyi császári biztosokkal való összeütközése ellenére szíve mélyén megmaradt Rudolf és a keresztény ügy hívének. Maga ajánlkozott, hogy a prágai udvarba vezessen követséget, amiben segítette őt három évvel korábbi törökellenes vezértársa, Mihai Viteazul is. A havasalföldi vajdának érdeke volt, hogy rendeződjék a viszony a Habsburg-udvar és Zsigmond között. Követei szorgalmazták is a prágai udvarban, hogy Rudolf mielőbb fogadja Bocskait, mint a követség fejét. A császár 1598. november 24-én alá is írta a „salvus conductust” - [a biztosítékokat, tartalmazó menlevelet] - Bocskai részére, aki ezt kézhez kapván útnak is indult Prágába a követsége tagjaival. Zsigmond azzal bízta meg őt: érje el Rudolfnál, hogy jóváhagyja az ő újbóli megválasztását és mentesse föl az erdélyieket a császárnak tett hűségesküjük alól. A titkos követutasításban azonban olyan kívánság szerepelt, hogy a császár biztosítson a korábbinál kedvezőbb anyagi feltételeket neki és ebben az esetben kész átadni Erdélyt a Habsburgkormányzatnak.98 Ezt a zavaros, ellentmondásos megbízatást Bocskai feltehetően azért vállalta el, hogy Prágába kerülve rendezhesse a megromlott viszonyát az uralkodóval és annak fő tisztségviselőivel, s biztosan megtarthassa a török veszélytől megszabadult partiumi latifundiumait. Az utazásra 1598 végén vagy 1599 legelején került sor, mert december 8-án Mária Krisztierna, a külső látszatra férjével harmonikus házasságban élő fejedelemasszony még azt írta Gyulafehérvárról testvérének, Ferdinánd főhercegnek: „megérkezésemkor férjem gyöngélkedett, most már újra jól van.. mindenfelé csendesség van. Férjem a napokban elküldi megbízottait a császárhoz

98

EOE IV. k. 297-298. o.

100


néhány dolog megbeszélésére..”99 Bocskai el is indult a követséggel, amint megérkezett a „salvus conductus”, s hozzákezdett a tárgyalásokhoz a kapott megbízás szerint, de közben Erdélyben nemvárt dolgok történtek. Mária Krisztierna tudta nélkül Zsigmond Erdélybe hívatta unokaöccsét, András bíborost. Azt, akinek egyik bátyját, Boldizsárt megfojtatta, a másik testvére István, pedig csak elmenekülésének köszönhette életben maradását. Carillo jezsuita atya 1599 márciusában számolt be erről a fejedelemasszony testvérének, Ferdinánd főhercegnek: Amikor ö a fejedelem hívására február 25-én Gyulafehérvárra érkezett, az a feleségével és András bíborossal Szebenbe távozott. Utána ment és másnap találkozott a fejedelemmel. Azt vette észre rajta, hogy a császár elleni bosszúvágy teljesen hatalmába kerítette. Másoktól kellett meghallania, hogy Zsigmond el akar válni a feleségétől. Az a terve, hogy hozzáadja őt András bíboroshoz, s Erdélyt Lengyelországhoz csatolja, miről már írt is a lengyel királynak. Rövidesen a bíboros tudatta, vele a hírek igazát s kifejtette azt a véleményét; ez a megoldás a császárnak nem lesz rosszabb, mint az előző volt. Arra kéri a császárt, oldja fel az erdélyieket hűségesküjük alól, és a császári csapatok által megszállt helyeket - közöttük Váradot - adja vissza az erdélyi főhatalom alá. Carillo próbálta lebeszélni Andrást a fejedelemségről, „s amikor őfelsége nevében intettem őt, hogy ne szakadjon el a kereszténység ügyétől, azt felelte, hogy most még nem tudja, de reméli, hogy elszakadásra nem adnak neki okot.” Úgy látom - írta Carillo Ferdinándnak - hogy egyelőre nincsen semmi kialakult elképzelése és a helyzetét, még nehezíti, hogy az ország főemberei bár félelemből hallgatnak, ellene vannak András uralkodásának. Zsigmond Lengyelországban akar magának birtokot venni, ehhez visszakérte még a feleségének ajándékozott házassági ékszereket is. Prágába nem mer írni, azért Ferdinánd értesítse a császárt a történtekről, mert ő nem írhat, mert nem akarja a fejedelemasszonyt bajba keverni.100 Maga Mária Krisztierna egy hónappal későbbi levelében értesítette bátyját az erdélyi fordulatokról, hogy „mindenki meglepetésére férjem ráruházta az erdélyi fejedelemséget.” András rendkívül udvarias hozzá, arra kéri, maradjon Erdélyben, aminek ő ellentmondott. Ugyanezen a napon írt a Prágában tárgyaló Bocskainak is, aki a levelet április 16-án kapta kézhez. Lényegében ugyanazokat közölte vele, mint bátyjával, Ferdi-

99

Benda, 1986. 67. 0. Benda, 1986. 68-69. 0.

100

101


nánddal. Zsigmond főkövete tehát csupán kerülő úton értesült arról, hogy unokaöccse mindent fölrúgva, őt megkerülve intézte az erdélyi dolgokat, igen kínos helyzetbe hozva őt is. Pedig az uralkodó április 6-án kedvező teltételeket ígért Zsigmondnak az ország átvételével kapcsolatban. Ezt Bocskai örömmel tudatta azzal a Zsigmond fejedelemmel, aki már átjátszotta a trónt unokaöccsének és maga készülődőben volt Lengyelországba. A kínos helyzetbe sodort Bocskai sikeresen bizonygatta az uralkodónak, hogy neki semmi tudomása nem volt unokaöccse váratlan és szószegő magatartásáról. Állításai igazát alátámaszthatták Carillo atya és Mária Krisztierna levelei is. Rudolf hitt neki és biztosította őt teljes bocsánatáról és kegyéről. Ez azt eredményezte, hogy a megváltozott helyzetben is zavartalanul birtokolhatta a partiumi Jószágait”, ahová Prágából visszatért Rudolf hűséges alattvalójaként. Erdélybe nem kívánt menni, mert jól tudta, hogy ott András fejedelemsége alatt semmi jó nem vár rá!”101

101

Benda, 1986. 70. o., Veress I. k. 240. o., MHHD XXXII. K. 336. o.

102

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN SZEMBEN A BÁTHORYAKKAL

Szemben a Báthoryakkal

z Erdély élére került somlyai Báthory András bíboros hasonnevű atya és Majláth Margit legkisebb fia, István király unokaöccse - egyes kortársak szerint - a „család eszének” számított. Műveit és művészetkedvelő egyházi fejedelem volt,- egy időben Balassi Bálintot is pártfogolta - s lengyelországi püspöki székhelyét kiváló építészeti alkotásokkal gazdagította. Nem volt még harminc esztendős, amikor 1594 elején Zsigmond kikérte az ő véleményét is a törökkel való szakítás vagy a mellette való megmaradás nehéz kérdésében. Akkor az volt a nézete, hogy Erdély csatlakozzék a török ellen küzdőkhöz, de a történelmi jogalap megőrzésével és az alkotmányos formák megtartásával. Ezzel szemben Zsigmond a rendek kizárásával, csupán dinasztikus alapokon akart szövetkezni Rudolffal. A tanácskozók többsége ekkor András javaslatát támogatta, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a megtorlások idején távollétében öt is „notázzák” akárcsak két testvérét. Ezt követően András nem szűnt meg Zsigmond ellen munkálkodni mind Rómában, mind a nyugat-európai udvarokban. Ezzel a tevékenységével csak akkor hagyott fel, amikor 1599 tavaszán a fejedelem kellő biztosítékok fejében hazahívta őt és bátyját, Istvánt, Bocskai elődjét a váradi főkapitányságban.102 Bocskai jól számított, amikor Prágából nem tért vissza Erdélybe, mert András fejedelem első intézkedései közé tartozott az ő felelősségre vonása Boldizsár bátyjának és párthíveinek 1594-es „felmészárlása" miatt. Ezzel különben még azok az erdélyi urak és nemesek is egyetértettek, akik különben egyáltalán nem lelkesedtek András uralmáért, de Bocskait még inkább gyűlölték. Erdélybe rendelték „elszámoltatásra”, aminek ha eleget tesz, nemcsak az életét kockáztatja, de mindenképpen elveszti a partiumi birtokait. Azokat, amikre Rudolf külön védlevelet biztosított minden katonai kilengéssel szemben. Éppen ezért az első hívásra kitérően azt válaszolta, hogy Erdélybe megy készségesen, amint megkapja a csá-

A

102

EOE III. k. 306-307. o., MHHD XXX. k. 94-117, o., Szamosközy, 1977. 161-196. o. vagy Szilágyi Sándor: Báthory Endre fejedelem és bíbornok bukása 1599-ben. Bp., 1880.

103


szártól és magyar királytól a feloldozást esküje alól. Jól tudta, hogy ez úgysem történik meg s veszni hagyva erdélyi birtokait, Vécset és Sajót, a partiumi szentjobbi várkastélyába húzódott feleségével együtt. Titkon ide szállíttatta az erdélyi váraiból is az ágyúkat és az ott raktározott tüzérségi lőszert. Óvatossága megalapozottnak bizonyult. Báthory András fejedelem az 1599 szeptemberében összehívott erdélyi országgyűléssel törvénybe idéztette őt, mint „árulót” és mint Báthory Boldizsár törvénytelen halálának főfelelősét. A megidézett bihari nagyúr október 14-én egy hosszú levélben válaszolt, nem a fejedelemnek, hanem az országgyűlésnek. Ebben kétségbe vonta, hogy ő bármikor is bármiben ártalmára lett volna Erdélyországnak. Azt pedig teljesen méltatlannak és igazságtalannak érzi - írta levelében -, hogy őt tegyék felelőssé Báthory Boldizsár és a többi kivégzett haláláért, hiszen a tanácsost sohasem vonják felelősségre az adott tanácsaiért! „Nem voltam fejedelem, én csak szolga voltam! - s különben - igen nehéz embernek akármit úgy cselekedni, hogy mindenkinek egyaránt, tessék.” Épp ezért készen áll nyugodt lélekkel megjelenni az országgyűlés színe előtt, ha megfelelő biztosítékot kap a törvényesség betartásáról”.103 Bocskai „magamentése” kétségtelenül tartalmaz igazságelemeket, hiszen a „törökös urak" lefogásáról és „felmészárlásáról” valóban a fejedelem döntött, s a nélkül nem kerülhetett volna sor a véres eseményekre. A vele bizalmas Mária Krisztierna leveleiből tudjuk, hogy a fejedelmi főtanácsúr és liber báró maga is tartott Zsigmond kiszámíthatatlan természetétől. Az sem kétséges, hogy unokaöccse többször is az ő háta mögött döntött, akárcsak 1599 tavaszán. Nagyon jól tudta, ha megjelenne András fejedelem udvarában, az a végét jelentené. Éppen ezért készült ugyan Erdélybe, hogy az új fejedelmet fölkeresse, de csapatok élén, hogy Rudolf megbízottjaként megfossza őt az erdélyi tróntól. Valaki azonban megelőzte őt ebben: egykori vezértársa Mihai Viteazul havasalföldi uralkodó.104

103

EOE IV. k. 297-298. 312., 322., 324. o. EOE. VII. k. 520 -526. O. Veress, I. k. 243. o.

104

ETA I. k. 53. o Veress, I. k. 300 - 301. o.

104


Mihait nem csak hatalomvágy hajtotta, amikor a császári politikusok biztatására Báthory András ellen támadt, hanem létérdeke is. Joggal félhetett attól, hogy a Báthoryak kiegyezése a Portával az ő háta mögött végzetes veszélybe sodorja öt. Éppen ezért gyorsan cselekedett. András éberségét elaltatva csapataival Erdélybe tört és október 28-án a sellemberki csatában döntő vereséget mért Báthory Andrásra. A menekülő fejedelmet a Báthoryakat gyűlölő székelyek megölték, a Gyulafehérvárra bevonuló Mihait a megfélemledett, s bénultságukból alig ocsúdó rendek fejedelmüknek ismerték el. E cím ellenére a leveleit csupán Rudolf császár consiliárusaként és generális capitaneusként [tanácsosaként és főkapitányaként] írta alá, de Erdélyben „absolutus princeps”-ként viselkedett az országlakókkal, szemben. 105 Bocskai a sellemberki csatáról október 30-án értesült erdélyi emberétől, aki jelen volt az összecsapásban. A hírt rögtön tudatta Giorgio di Basta tábornagy felsőmagyarországi főkapitánnyal, többek között ezeket írva neki: „Isten segítségével András a vajdától legyőzetett. Seregével együtt fut s így az ö szemtelensége méltó büntetést kapott. Ahányad magammal csak tudok, késedelem nélkül indulok Erdélybe”.101 Valóban sietett, mert november 2-án már Kolozsvár mellett táborozott a váradi helyőrségből kivonható végváriakkal és a zsoldjába fogadott szabadhajdúkkal. A tapasztaltakról a következőket írta Bastának: „ide érkeztem, s habár a provinciát [t.i. Erdélyt] megbékítettnek és a császár hűségébe visszahelyezettnek láttam, mégis intem, hogy minden szükséges hadikészülettel tartózkodjék Erdély

105

Erről újabban I. Nagy László: Mihai Viteazul a magyar históriában (In: Botránykövek régvolt históriánkban. Bp., 1997. 19 - 136. o.) V. ö. Demény Lajos: A székelyek és Mihály vajda. Bukarest, 1977. Az EOE IV. k.. 430. o. világosan olvasható, hogy az erdélyi rendek fejedelmüknek ismerték el Mihait. Ezzel szemben az 1987-ben megjelent Erdély történetében az olvasható, hogy az erdélyi országgyűlés „császári kormányzó”-nak ismerte el Mihait. Más helyen: „Vitéz Mihály sohasem lett Erdély fejedelme” (I. k. 529. o „II. k. 610. o.) 106 EOE IV. k. 417-419. o. Veress, 1. k. 300 -302. o.

105


végein, Ungnad császári tanácsos, pedig siessen be az országba. Az erdélyi rendek nem idegenek ő felsége hűségétől, miként a székely parasztok is, kik a vajda által adományozott szabadság miatt még a vajda fiának is hűséget esküdtek, de nagyobb baj az, hogy itt a parasztok nem csekély része fegyverben van, a nemesek otthonait lerohanták és felgyújtották, és különféle hallatlan latorságokat 107 cselekedtek.” . Nagy Szabó Ferenc Marosvásárhelyről úgy látta a történteket, hogy 1599 végén Bocskai a Partiumban gyűjtött „nagy hajdú és magyar hadakkal megindulván, bejött Erdélybe ágyúkkal és egyéb lövőszerszámokat is hozván magával.”. Ha Mihály vajdánál előbb „érte volna el a Cardinált” [t.i. András bíborost] „ö belé kapott volna a fejedelemségbe.” Ám amikorra Erdélybe ért, Mihai már elfoglalta azt, ezért „Kolozsvárról megtére Bocskai István az ő angyalaival, mert azok az hajdúk úgy nevezték magokat, hogy ők angyalok, oly jámborak, így azért nagy kóborlással visszatérének Magyarországba azok a Bocskai angyalai.”108 A bihari nagyúr azonban nem sokáig ülhetett nyugton partiumi birtokán, - november 26-án Rudolf császár utasította őt, hogy menjen Erdélybe, ott lépjen érintkezésbe a császári megbízottakkal és „serényen munkálkodjék a király érdekeinek előmozdításán: Benda Kálmán leírása szerint az Erdélybe küldött Bocskainak Mihai igyekezett nagyon a kedvébe járni, mert érdemesnek ítélte, hogy jóban legyen Erdély leghatalmasabb emberével. Bocskai azonban egyre ellenségesebben szemlélte egykori hadvezértársát, akiről az a vélemény alakult ki benne, hogy „eszes de kapkodó szerencselovag, műveltsége fogyatékos, s idegen erkölcseivel, kegyetlen ravasz természetével sehogyan sem illik a fejedelemség élére.”. Mihai, amikor azt tapasztalta, hogy nem sikerül Bocskait a maga pártjára vonnia, „rászabadította oláhjait a Bocskai birtokokra, keze ügyébe eső

107 108

Veress. I. k. 304-305. o. ETA I. k. 53. o

106


uradalmait elkoboztatta, s oláh meg magyar csatlósai között osztotta szét. Ettől kezdve engesztelhetetlen ellenségei lettek egymásnak, s nyíltan mindkettőjük a másik pusztulására tört.”109 Bocskai valóban sok rosszat jelentett Mihairól és katonáiról az Udvarba, amely véleményével nem állt egyedül az erdélyiek közt. Szamosközy István például főként Mihai román voltát kárhoztatta és „ebelte”, mert szerinte „soha kalodát, a derest, a bárdot, a horgot, a kötelet, a vesztőhelyeket és a megvetettek temetőjét nem mocskolták be nagyobb számmal bűnösök, mint az oláhok.”. Azon is háborgott, hogy a „kétes származású kalandor” Mihai „nem pirul el a magyarok feletti uralkodásra vágyni”, jóllehet „fivérei még most is disznókat őriznek a havaselvi erdőkön, vagy penig öszvérhajcsárok.”. Szamosközivel ellentétben Hídvégi Mikó Ferenc - később Bethlen Gábor „hű inasa” - aki már fiatalemberként élte meg Mihai erdélyi kormányzását, azt írja, hogy a vajda „oláhjai” számlájára rótt atrocitásokat, nagyobb részt azok a székelyek követték el, akiknek a hozzátartozóival korábban a nemesek kegyetlenkedtek. A törökellenes harc szempontjainak előtérbe helyezésével ítélte meg Mihai személyét és tetteit Székely Mihály szatmári kapitány, Dávid Ungnad császári tanácsos, a vajda környezetében tartózkodó Rákóczi Lajos, a híres törökverő katonatiszt, de Zrínyi György a szigetvári vértanú híres katonafia, a felsőmagyarországi Homonnai Drugeth Bálint főúr, vagy Segnyey Miklós nagyhatalmú hajdúvezér, akik mind a dicséret hangján szóltak róla. A kortársi magyar vélemények tehát erősen megoszlottak Mihai Viteazulról. Az utókor magyar történetírói - a különösen erősen transzilvánikus beállítottságú Makkai László kivételével - különben többnyire csak az elítélő kortársi véleményeket vették figyelembe. Nem utolsó sorban Bocskai megállapításaira hivatkozva, azokat idézve. Mondván, hogy az régóta ismerte Mihait, még Báthory Boldizsár udvarából, majd az 1595-ös havasalföldi hadjáratból s 1599-ben megfordult a gyulafehérvári udvarában is, s ezért véleménye a leghitelesebbnek tekinthető. Arra azonban Benda is rámutatott, hogy 1599-től „engesztelhetetlen ellenségei lettek egymásnak”. Makkai László, pedig 1948-ban Mihait „a keresztény szolidaritás politikája" egyik utolsó nagy képviselőjének nevezte, s így jellemezte őt: „indulatos heves érzelmi életét őszintén megmutató modora valóban kereszteslovagokra emlékeztetett a Bocskai-féle nacionalista reálpolitikusok és a Basta-féle condottierék között.” Az erdé-

109

Benda, 1942. 103-107. OTT 1883. 723., 727. o. EOE IV. k. 419-424.0

107


lyi nemesség többsége sajátos módon egyformán gyűlölte Mihait, Bocskait és Bastát, s legfeljebb arra hajlott, hogy felhasználja őket egymás ellen. 110 A mindhármuk ellen irányuló ellenszenv vagy gyűlölet fő oka az volt, hogy ők egyformán a törökellenes harc folytatása mellett voltak, s azt akarták, hogy abban Erdély is részt vegyen. Más kérdés, hogy bár ezekben megegyezett a nézetük, de a kivitelezést már korántsem egyformán látták. Basta birodalmi érdekeket képviselt, míg Bocskai és Mihai egy szövetségesi kapcsolatot, amelynek vezetésében Erdély, Havasalföld és Moldva egyenrangú félként vesz részt a küzdelemben, egyikük vagy másikuk vezetése alatt. Az csak természetes, hogy Mihai Bocskait, ő meg Mihait akarta „befeketíteni” a Habsburg-udvarban. Ennek a része volt a bihari nagyúr részéről is mindaz a vád, amit Mihaival és uralkodási módszereivel kapcsolatban Bastának, illetve a prágai Udvarnak írt. Az elfogulatlan vélemények nyomán ismertté vált tények birtokában az látszik valószínűnek, hogy Bocskai Mihai gyulafehérvári udvarában nem tapasztalhatott nagyobb mérvű törvénysértéseket, jogtiprásokat, mint amilyeneket Báthory Zsigmond uralkodása alatt átélt, sőt legtöbbjükhöz asszisztált is. Az erdélyi rendek többsége a mielőbbi békét és a régi török vazallusi állapotba való visszakerülést akarta. A Bocskai által alkalmazott erőszakon túl ezért fogadta vissza 1598 nyarán Zsigmondot is, mert ezt várták tőle, akárcsak a rövid ideig uralkodó András fejedelemtől. Mindketten meg is kezdték a puhatolózást a Porta felé és ezt a folyamatot vágta ketté drasztikusan Mihai Viteazul erőszakos trónfoglalása. Ez a háború folytatását jelentette,

110

Az egymástól eltérő, egymásnak ellentmondó értékelésekről I. pl. MHHS XXX. k. 148. ,151,o. MHHS XXVIII k. 319. o., ETA I. k. 180. o., MHHS VII. k. 143-144.0., ETA I.k.53-56.o. MHHS VII. k. 94. o. , Istvánfjy M:. i.m. 1962. 405. o. EOE IV. k 455-459. o., TT 1882. 97-98.0., TT 1883. 735-740. o. stb. Makkai László: Magyarromán közös múlt. Bp., 1948. 107, o.

108


emellett a székely szabadság visszaadása, amelynél Mihait elsősorban katonai szempontok vezérelték - veszélyeztette a székelyföldi előkelők gazdasági érdekeit is. „Tudtomra adták írta Mihai Rudolfnak 1601 elején - ha a törökkel békét kötök, serényebben és hívebben fognak szolgálni nekem.” Amikor látták, hogy ez nem sikerül, „amíg én kormányzóm Erdélyt" arra törekedtek, hogy a török vazallusságot vállaló Báthory Zsigmondot hozzák vissza.” 111 Ehhez azonban előbb meg kellett buktatniuk Mihait, amihez rendkívüli ravaszsággal Bastát használták fel. Azt a császári tábornagyot, aki különben éppen arra kapott utasítást, hogy segítse Mihait a törökellenes harcában. Az erdélyi nemesek azonban elhitették a vajda iránt különben is gyanakvó tábornaggyal, hogy Mihai „kettős játékot űz” és török kézre akarja játszani Erdélyt, de előbb ki akarja irtani az itteni nemességet! A rászedett császári főtiszt erre a Mihaival szembefordult erdélyi nemességet segítette és 1600 szeptemberében Miriszlónál vereséget mért Mihai hadára. A vesztest kiszorították előbb Erdélyből, majd Havasalföldről is. Nem volt más útja, minthogy Prágába futott, hogy ott tisztázza magát a császár színe előtt az ellene felhozott rágalmak alól. Hamarosan bebizonyosodott, hogy Mihai megbuktatásából sem a Habsburgkormányzatnak, sem személy szerint Bocskainak nem származott haszna, sőt inkább kára. A miriszlói győzelem ugyanis a törökbarát politikát és a régi vazallusi állapotok visszaállítását ígérő Báthory Zsigmondot segítette Erdély trónjára, miután e nemesek Bastát „kibeszélték” az országból. A kevés katonával rendelkező tábornok kénytelen volt kivonulni, mire az őt rászedő és diadalmaskodó erdélyi rendek az 1600 novemberében megtartott léczfalvi gyűlésen - rendkívül alattomos módon -Bocskait száműzték Erdélyből és elkobozták itteni birtokait is a következő indoklással: „Minthogy penig Bocskay István az ő sok titkos praktikáival és az egész ország ellen hír nélkül való cselekedeteivel nem csak császárnak ő felségének nagy bosszúságára és szerelmes atyafiának Maximiliánus hercegnek ő felségének [a mezőkeresztesi csatavesztő fővezérnek] sőt az egész austriai háznak gyalázatjára sokat vétett, de az országnak nagy kárt és romlást szerzett ez országba. Zsigmond fejedelmet az ország híre nélkül Opoliából behiván [t.i. 1598-ban] mellyel az országot nagy infámiába [szégyenbe] és gyalázatba hozá s hazánkat is nagy pusztításával, dúlásával 111

Szádeczky Lajos: Mihály havasalföldi vajda Erdélyben. Bp. 1882. 172-174.0.

109


sok helyen megsértette, rontotta; hogy ennek utána is e féle nyughatatlan elme miatt hazánk veszedelemben ne forogjon, végeztük, - kiről kívánjuk, hogy ország követi császár ö felségét megtalálja - hogy itt benn Erdélyben semmi közi, semmi jószága se birodalma ne legyen és közinkbe soha Erdélybe lakóul, ne szállhasson, avagy másképpen.”.112 Mihai elűzése után Bocskait proscribálták az erdélyi rendek, s 1601. február elején sor került. „Ö felsége generálisának, Bastának a rövid árestáltatására, majd az Erdélyből történő kiutasítására is. A Bocskai ellen hozott országgyűlési határozat iskolapéldája egy megfélemlített, szervilizmusba süllyedt testület alattomos, ravasz és cinizmustól sem mentes megnyilvánulásának. Azok ítélték el Bocskait a Habsburg-érdekek megsértése és Zsigmond fejedelem hazahívása miatt, akik ekkor már eldöntötték az elszakadást Rudolftól és az immáron török függést vállaló Báthory újbóli hazahívását! Amit valójában kifogásoltak Bocskainál - azt, hogy közreműködött Erdélynek a török ellen fordításában - természetesen nem említi a döntés. Bocskai „proscribálását” az a személy írta alá, aki vele együtt támogatta Zsigmondot a „törökös” urak megsemmisítésében, hozzá hasonlóan előmozdította Zsigmond 1598-as visszatérését s Mihai Viteazulnak az utolsó pillanatokig segítséget színlelt: Csáky István. Bocskai-ellenes praktikáit kétségtelenül megkönnyebbítette, hogy az erdélyi urak, és nemesek többsége sohasem szerette a váradi főkapitányt és a „liber bárót”, s hajlott arra, hogy törvényen kívül helyezéssel bélyegezze meg őt. Nem utolsó sorban azért, hogy az ezzel együtt járó vagyonelkobzásból anyagi hasznot húzhassanak. A kortársak és az utókor történetírói meglehetősen eltérően ítélték - és ítélik - meg Bocskai István 1598-as és 1599-es cselekedeteit. Báthory Zsigmond 1598-as visszafogadását jóllehet Bocskai elsősorban önös érdekektől vezérelve erőszakolta ki, de a rendek asszisztálásában közrejátszott az a titkolt reménység, hogy a háború sikeres befejezésében csalódott Zsigmondtól várni lehet a „régi állapot” visszaállítását. Ez a titkos vágy járult hozzá András fejedelemmé választásához is, ami pedig kifejezetten Bocskai háta mögött, sőt ellene irányuló éllel történt. A magyar történetírók nagy többsége egyértelműen pozitívan értékelte és értékeli mind az 1594-ben kivégzett „törökösök”, mind az 1598-tól a török vazallusság visszaállításán fáradozók politikai tevékenységét. Ebben a magyar nemzeti érdekeket figyelmen kívül hagyó felfogásban Bocskai 1594-es

112

EOE IV. k. 559.0, 587. o., TT 1883. 750. o.

110


tevékenysége negatívnak, míg az 1598-as - a háborúból való kilépést akaratlanul is segítő ténykedése pozitívnak minősül. Az indoklás alapja az, hogy miután a tizenötéves háború sikeres befejezése eleve kilátástalan volt, az az erdélyi politizált helyesen, aki ki akart maradni a törökellenes küzdelemből vagy annak mielőbbi és mindenároni befejezésén munkálkodott. A fejedelemség népeinek a sorsa azonban az átmeneti külön államiság ellenére szorosan összefonódott a megmaradt Magyar Királyságéval. Számos balkáni ország példája bizonyítja, hogy amennyiben a török elfoglalta volna a maradék Magyarországot, azonnal megszüntette volna Erdély „különleges státusát" is a birodalmon belül, s az egész középkori magyar állam a balkáni országok sorsára jut! Azok a kalandos elképzelések, amiket egyes történészkedő amatőrök melengetnek keblükben a „szulejmáni ajánlat” nyújtotta védettségről, nem tekinthetők komoly érvrendszer alapjának. Mindezt figyelembe véve véleményem szerint az a szeparatista politika, amelyet 15931594-ben a „törökösök” képviseltek, bármilyen szubjektív szándékok is vezérelték annak vallóit, nem tekinthető pozitívnak. Akkor a „nímetesek”-nek hívott csoportosulás tagjai képviselték a magyar nemzeti érdekeket annak ellenére, hogy ezek az érdekek nem minden ponton találkoztak a Dunai Monarchia más területeiével. A török elleni háborúban való részvétel egyszerre volt összbirodalmi és magyar össznemzeti érdek. Hiszen ha Erdély a legveszélyesebb időben nem lép fel „magyar vérei” mellett, akkor arra kényszerül, hogy a „pogány” hódítók csatlósaként fegyveresen harcoljon magyar és nem-magyar keresztény vérei ellen. Ebből adódóan Bocskai akkor cselekedett helytelenül, amikor 1598 nyarán hazahívta, és trónra segítette az ekkor már a keresztény tábor erejének gyöngítésére kész unokaöccsét. Csupán az távolította őt el erről a téves útról, hogy Várad ellene szegült Zsigmondnak és emiatt a partiumi birtokai megtartása érdekében politikai irányváltoztatásra kényszerült. Az erdélyi vezetőrétegek 1598-tól folytatott politikája önkényes kilépést jelentett egy olyan nemzetközi szövetségi rendszerből, amely ekkor még egyértelműen magyar érdekekért is harcolt. Valójában ezt a küzdelmet szolgálta Bocskai 1599 végi erdélyi vállalkozása is akárcsak Mihai Viteazulé -, amin nem változtat az a körülmény, hogy személy szerint szembe kerültek egymással. Más kérdés, hogy Mihai Viteazul Erdélybe nyomulásának elmaradása esetén a Habsburg-kormányzat támogatta volna-e az ő erdélyi főhatalmát, vagy hogy az erdélyi vezetőrétegek könnyebben elfogadták volna-e azt, mint Mihaiét? Ennek a megválaszolása

111


már a „mi lett volna, ha” fogalomkörbe tartozik, amire történész nem szívesen vállalkozik. Inkább maradjunk meg a valóban megtörtént események számbavételénél. Az Erdélyből „császár-ellenesség” ürügyén kitiltott Bocskai 1601 elején Prágába sietett magát tisztázandó, s csupán ez év végén tért vissza partiumi birtokára. Míg Prágában volt, 1601. április 3-án az erdélyi országgyűlés újra fejedelemmé választotta a most már nyíltan török vazallusságot vállaló Báthory Zsigmondot. A Habsburg kormányzat természetesen nem nyugodott bele a stratégiailag fontos Erdély elvesztésébe, ami maga után vonta volna Havasalföld és Moldva kiesését is a törökellenes szövetségből. Ennek megakadályozására Bastát és Mihait együttesen indította haddal - nagyobb részt magyar hajdúkatonákkal - Zsigmond hatalmának a megdöntésére. A két vezér augusztus 3-án vereséget mért a fejedelem hadára. Ezt követően Basta tábornagy - részben féltékenységből részben bizalmatlanságtól vezérelve - orvul meggyilkoltatta a törökellenes harc kiváló katonáját Mihai Viteazult és Erdélyben katonai kormányzatot vezetett be. A háborútól „megunakodott” erdélyi urak és nemesek azonban Basta kormányzását épp oly kevéssé akarták, mint Mihaiét. Akik nem törődtek bele az új helyzetbe, folytatták a harcot a Habsburg kormányzat ellen. 1602 nyaráig Báthory Zsigmond vezetése alatt küzdöttek, amikor az ismét lemondva Prágába távozott, Székely Mózes vezetésével török segélyerőkkel harcoltak tovább. Az 1603-as átmeneti sikerek után azonban Báthory István egykori hadvezére döntő vereséget szenvedett és maga is holtan maradt július 17én a Brassó melletti csatatéren. Erre az erdélyi Habsburg-ellenes tábor tagjai vagy meghódoltak Bastának, vagy török földre emigráltak és ott „sugorogva” várták az idő remélt jobbra fordulását. A Báthory Zsigmond utolsó lemondásával kezdődő időszakot Erdélyben „Basta korá"nak nevezik azt követően is, hogy a tábornagy 1604 tavaszán véglegesen elhagyta a fejedelemséget és oda többé nem tért, visz-

112


sza. Mind a kortársak többsége, mind a későbbi történeti irodalom ezeket az éveket olyan mélypontként értékeli, amelyet teljes lét- és vagyoni bizonytalanság és szinte leírhatatlan nyomor jellemzett. A bekövetkezett szörnyűségek ódiumát elsősorban Bastára hárították és hárítják, mondván, hogy az nemcsak eltűrte a katonák kilengéseit, de még buzdította is ilyenek elkövetésére idegen zsoldosait, hogy ezzel törje le az erdélyi nemesek ellenállását. Ilyen és ehhez hasonló vádak nyomán vált a magyar história egyik hírhedt alakjává Giorgio di Basta tábornagy, a törökellenes harc „aranysarkantyús lovagja”, ennek a korszaknak nemcsak tehetséges hadvezére, de jeles hadtudományi írója is, akinek a műveit felhasználta Zrínyi Miklós is. Az egykorú források elfogulatlan elemző átvizsgálása azonban azt sugallja, hogy a vádak többsége a törökföldi erdélyi emigránsoktól ered. A közvélemény szócsöveként számon tartott Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgár például a kilengésekért, a lakosság vegzálásáért és kifosztásáért mindenekelőtt a rendszertelenül ellátott magyar hajdúkat okolja, akiket Basta -jól lehet akart, de nem tudott- megfékezni. A tábornagyhoz különben a legegyszerűbb parasztember is bemehetett panaszával, akik Basta mély együttérzéséről és segítőkészségéről tettek tanúbizonyságot.” 113 A Nagy Szabó Ferenc által írtakat támasztja alá különben Szamosközy is.”. 114 A két - Habsburg-pártisággal nem vádolható - erdélyi kortárs adatai alapján méltán felvetődhet az a gondolat, hogy az Erdélyben kialakult valóban súlyos helyzetért helytelen elsősorban és személy szerint Bastát felelőssé tenni: Az előidéző okokat sokkal inkább abban kell keresni, hogy a gazdaságilag még Magyarországnál is fejletlenebb Erdély nem tudta nagyobb megrázkódtatások nélkül elviselni a reázúduló háborús terheket. Basta írja egyik jelentésében, hogy Erdélyből nem jön be évente százezer forintnál több állami jövedelem, ugyanakkor a fejedelemség török elleni védelmét szolgáló katonai kiadások meghaladják az évi háromszázezer forintot. Hasonlók olvashatók a pápai nuncius későbbi jelentésében is.

113 114

ETA I. k. 86-87. o. Szamosközy, 1977. 393-405. o.

113


Véleményem szerint ez az egyetlen adat is kellő bizonyság lehet arra, hogy az erdélyi lakosságra külön adók és egyéb terhek nem Bastának valamiféle „magyar-ellenességéből” szakadtak, hanem azok a háborús szükséglet kényszerszüleményei voltak. A tábornagy magyarellenességéről terjesztett vádakat különben cáfolja az a tény is, hogy éppen ő szorgalmazta többször is nagyobb létszámú magyar hadsereg felállítását, kiemelve és meleg szavakkal méltatva a magyar katonaság harci erényeit. Azt is tudjuk, hogy nagyrészt ő fegyverzett fel és képzett ki több ezer székelyt és hajdút éppen ezen idő alatt, és hogy a székelyekkel különlegesen jó kapcsolatai voltak. Basta akivel Bocskai többször is összeköttetésbe, sőt nem egyszer összeütközésbe került - nyugateurópai hivatásos zsoldos tiszt volt, aki tőle telhetőén igyekezett maradéktalanul teljesíteni a kapott parancsokat. A machiavellista politikai gyakorlatot követő magyar kortársaihoz hasonlóan ő sem habozott bármilyen eszközt igénybe venni céljai megvalósításához, de őt is csak olyan mércével lehet mérni, miként magyar kortársait; többek között magát Bocskai Istvánt is. 115 Az erdélyországi „zord idők” történetének újra gondolása kapcsán vizsgálatra szorul az is, hogy a fejedelemség valóban több áldozatot hozott e a tizenötéves háborúban és újságlapon. 1597. nagyobb pusztításokat szenvedett-e el, mint a Királyi Magyarország népe? Számos egykorú adat azt sugallja, hogy a háborús terheket sokkal régebb óta viselő Magyarország és Horvátország népe jóval nagyobb anyagi- és véráldozatokat hozott és legalább annyi, ha nem több megpróbáltatáson ment keresztül, mint az erdélyiek. Más kérdés, hogy az ilyesmitől elszokott - illetve hozzá sem szokott - erdélyiek szubjektíve súlyosabbnak érezték, nehezebben viselték el és jobban sé113

Bastáról a hagyományostól eltérő képet rajzol Nagy László: Az „aranysarkantyús lovag” conte Giorgio Basta (kézirat, megjelenés alatt) L. még Nagy L. 1982. 672 -674. o.

114


relmezték azokat, mint a magyarországiak. Az viszont erősen vitatható, hogy ez a körülmény önmagában igazolhatja-e az erdélyi vezető rétegek tagjainak azt az elhatározását, a török ellen élet-halál harcot vívó magyarországi véreiket cserbenhagyva visszatérjenek a korábbi vazallusi állapotba? Minden bizonnyal sokat tépelődött ezen az Erdélyből száműzött és hol Prágában, hol a partiumi birtokain tartózkodó Bocskai István is, amikor gondolkodni kezdett „maga és nemzete felől”.

Mélyponton, kétségek között

a a szentjobbi, a nagykereki, vagy a sólyomkői várában „hallgató” és szemlélődő, töprengő, Prágából 1601 végén hazatért Bocskai István visszagondolt az eltelt néhány esztendőre, joggal értékelhette azok történéseit egyéni kudarcok sorozatának is. A török elleni háború érdekében kifejtett erőfeszítései ugyanúgy zátonyra futottak, miképpen a Báthory Zsigmond 1598-as hazahívásához fűzött reményei. Kudarcot vallott az a próbálkozása is, hogy András fejedelem helyére lépve egyenrangú szövetségesként vegyen részt a törökellenes küzdelemben. Az erdélyi urak és nemesek előbb az életére törtek, majd kivetették őt soraikból, de nem volt megbecsült helye a Habsburg udvarban sem. Mindenfelől gyanakvással tekintettek rá, mint „nyughatatlan elméjű” emberre, bukott politikusra. A nem régen még „történelemformáló” Bocskai István, a törökelleni háború győztes hadvezére, az Erdélyi Fejedelemség fontos politikai tényezője egy hazájából kitiltott, a Habsburg-uralkodó és tisztségviselői kegyeitől függő szürke emberré vált. Olyanná, aki a megmaradt partiumi váraiból csupán szemlélhette a történteket, de nem alakíthatta azokat. Az erdélyi helyzet változásairól értesülhetett megmaradt ottani híveitől. A császári tanácsos, tisztséggel fölruházott, de valójában félreállított bihari nagyúr - írja Károlyi Árpád kénytelen volt tehetetlenül szemlélni „mint fullad sárba az az imént inaugurált [megkezdett], egészséges politi-

H

115

STUDIA OPP1DORUM HAIDONICALIUM IV.

ka, amely a magyarság támogatásával és közreműködésével akarta a magyar királyi korona régi hatalmát visszaállítani, melynek sokat ígérő kezdetei népszerűvé tették Rudolf és Báthory Zsigmond nevét az egész keresztyén világban”. Tudta, hogy erdélyi osztályos társaitól sok jót nem várhat, hiszen azok 1601 elején, unokaöccse ismételt trónra kerülése idején is megerősítették a száműzetését kimondó végzést! Ez azonban nem oszlatta el végérvényesen a Habsburg-kormányzati tisztségviselők vele szembeni gyanakvását. Sőt többen is azt állították, hogy Bocskainak része van Zsigmond 160l-es visszatérésében is. Még az is fölmerült, hogy letartóztassák őt. A szentjobbi várában azonban olyan erős őrséggel vette körül magát, hogy azt nem lehetett volna egykönnyen végrehajtani. 116 Bocskai 1601. október 5-én levélben szólította föl unokaöccsét, hogy hagyjon föl a reménytelen hatalmi tusakodással és forduljon bizalommal kegyelemért a császárhoz. Zsigmond erre csak négy hónap múlva válaszolt nagybátyjának, amikor az már Szentjobbon volt. Halogatta a döntést, s csak júliusra érlelődött meg benne a lemondás és a császár kegyeiért folyamodás szándéka. Ám ekkor sem Bocskainak írt, hanem július 2-án Déván kelt levelében nagybátyja riválisát, Csáky István erdélyi főkapitányt kérte meg, hogy elegendő katonával siessen hozzá és mentse meg öt erdélyi híveitől.:„Uram, nem jó itt énnekem az megbódult beste kurvafiak közt, jöjjön hamar kegyelmed, mehessek oda Basta uramhoz.”. Más kortársi forrásból tudjuk, hogy 1602 augusztusában Zsigmond már Tokajban volt császári katonáktól kísérve, innen azután „az császárhoz felmegyen gratia [kegyelmet] kérni és ugyan oda fel marada, azután nem jüve alá mind hótáig.”117 1602 áprilisában az uralkodó arra utasította Bastát, hogy az erdélyi ügyekben igazodjék Bocskai tanácsaihoz, majd ismét Prágába hivatta tanácsosát, hogy szorgalmaztassa vele Zsigmond lemondását, ami - amint már szó volt róla - nem sokkal ezután meg is történt. Ez év végéig Bocskai Prágában tartózkodott, s így nagyon valószínű, hogy találkozott ott unokaöccsével is, akit 1604-ben honosítottak Csehországban és övé lett a libahovicei uradalom. Ennek ellenére hányatott sorsú „politikai halottként" töltötte életének hátralévő részét a császár rokona, aki nemrég még azt remélte, hogy a törökellenes keresztény hadak fővezére lesz. Neki 116

Veress, I. k. 342, 345, 475., 624. o. TT 1883. 740., 749, 750. o. EOE IV. k. 479 -486., 587. MOL Eszterházy cs. lt. Rep. 77. fasc. C. no. 97. 117 EOE V. k. 100-105.O és 107.O ETA IH.k. 40. o.

116

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN MÉLYPONTON, KÉTSÉGEK KÖZT

nem adta meg a sors azt az esélyt, amelyet nem sokkal ezután Bocskai megkapott: a korábbi téves döntések korrigálásának a lehetőségét.118 Az 1602 végén Prágából ismét Biharba utazó Bocskai ekkor még nem gondolt arra, hogy hamarosan olyan személyiség válik belőle, aki nemcsak az egész keresztény világ, de a Porta figyelmét és nagyrabecsülését is kivívja. Hazautazás közben értesülhetett arról, hogy a keresztény hadak Budát vívják és Pest városa már a kezükbe is került. Ez a hír, mint jó magyart és jó keresztényt, minden bizonnyal örömmel töltötte el öt is és bizakodással, hogy rövidesen bekövetkezhet a döntő fordulat a törökellenes háború menetében: Magyarország - vagy legalább annak jelentős része fölszabadul az oszmán uralom és elnyomás alól. Buda fölszabadításának a kísérlete azonban a szó szoros értelmében „sárba fulladt”, s nem járt sikerrel az 1603-as próbálkozás sem. Ezzel szemben Hasszán nagyvezér 1602. augusztus végén elfoglalta Székesfehérvárt, ahol is fogságba esett többek között Bocskai rokona, az irodalomból ismert Wathay Ferenc is. 1603 folyamán a töröktől támogatott Székely Mózes veresége és Basta győzelme mellett az hozott némi pozitív változást a törökellenes fronton, hogy Abbász perzsa sah egyre sikeresebben harcolt az oszmánok ellen, s 1604-re egyre több nyugati, állandó zsoldos ezred Magyarországra küldését ígérték a császárnak.119 E reménykeltő hírek ellenére Magyarországon egyre nőtt a csüggedés és az elkeseredés a lakosság sorai között. A különben halálig udvarhü

118 119

Báthory Zsigmond prágai sorsáról 1. Nagy L. A rossz hírű Báthoryak, 142. o. A tizenötéves háború katonai eseményeire 1. Magyarország hadtörténete. Bp., 1984. I.k. IV. fejezetében vagy Nagv L. 1987. 153-234. o. Bocskai életére 1. MOL Eszterházy cs. lt. Rep. 77. fasc. B. no. 54 és fasc. E. No. 199.. továbbá Veress I. k. 681 -683.

117


Thurzó György alsó-magyarországi főkapitány is úgy látta 1602 végén, hogy a császáriaknak „az hadakozáshoz is pénzek nincsen, népek elfogyott, elkedvetlenedett, elbetegesedett az pestis és egyéb betegségek miatt. Az úrfiak [t. i. a törökellenes harcra, Magyarországra jött előkelő külföldi önkéntesek] mind haza ménének.”. 120 A másik hírneves kortárs, az 1603 elején távollétében koholt indokok alapján fej- és jószágvesztésre ítélt Illésházy István is arról számol be följegyzésében, hogy a fizetetlen katonák a táborból a vármegyékre telepedtek be. „szabadon dúlták, fosztottak, rontották az országot, sem nemesember háza, sem úré, kinek vára nem volt meg nem maradott, hanem mindent elraboltak.”121 A tiszántúli részeket is „nagy rettenetesen” elpusztították - olvashatjuk ecsedi Báthory István országbíró, a megrokkanásáig a török ellen küzdő oligarcha számos levelében. Nem nyújthatott szívderítőbb látványt Bocskai szűkebb pátriája, a Partium sem, amely régóta a „hadak útjává” vált. 122 „Hazádnak szép vége,[végvára] mindenütt csonkán áll, Sereged szép száma fogy, romol, s szállton száll, Ínséged nő s árad, veled egy ágyban hál, Bő étkeid helyett rakódik apró tál. „

120 121

122

Thurzó Gy. lev. II. k. 71. o. MHHS VII. k. 113-114. 0.

A tizenötéves háború pusztításainak pontos feltérképezése máig hiányzik. Az egykorú forrásokból olyan kép tárul elénk, hogy óriási volt a veszteség mind életben, mind anyagiakban. Különösen a háború második felében, amikor mindkét fél fizetetlen katonái még ha nem akartak volna, akkor is rákényszerültek a legkönnyebben elérhető és legkiszolgáltatottabb termelő jobbágyok utolsó élelmiszertartalékainak az elvételére. Ezeknek azután a legyöngült szervezete könnyen vált a különféle járványok martalékává.

118


Így kesergett ezidötájt a magyar nemzetnek romlásán, „fogyatkozásán” a Balassi Bálint költői nyomdokain induló Rimay János, nyilvánvalóan nem is sejtvén, hogy nem sok idő multán közeli kapcsolatba kerül az ekkor még többnyire a szentjobbi várában „hallgató” Bocskai Istvánnal. 123

Ő azonban nem csupán hallgatott, de éberen figyelt és eszmét cserélt titkon a vele összekerülő magyarországi protestáns főurakkal és nemesekkel: többségükben a keletmagyarországiakkal. Arról, hogy név szerint pontosan kik is voltak ezek, nincsenek adataink, s csupán az 1604 októbere után történtekből következtethetünk személyükre. A legtekintélyesebb és leggazdagabb ember ezen a vidéken ecsedi Báthory István volt, Bocskainak szegről-végről rokona is, akinek a húga, a ma is világhírű

123

Echardt, 1955., 79.o. Rimay életéről újabban 1. Nagy László: Háború és politika Rimay János életében. Irodalomtörténet közlemények - továbbiakban ItK - 1983. 4. sz.

119


Erzsébet viszont egykori tanulószoba-társának, Nádasdy Ferenc nádorfinak volt a felesége. Az ecsedi oligarcha korának egyik fölöttébb érdekes egyénisége volt, akiben megfért egymással a ridegség és önfeláldozásra való hajlam, a fejedelemi pompakedvelés és patriarchális egyszerűség: a magas hivatali tisztségviselés és a Habsburg-ellenesség, a harcokban tanúsított bátorság és a politikában követett óvatosság. Habsburg-ellenessége az idegen zsoldosok rablásain túl a kormányzat erőszakos ellenreformációs intézkedései miatti felháborodásából táplálkozott. Ez utóbbit valójában a hadakozást segítő madridi udvar és a pápaság követelte meg Rudolftól, nem törődve azzal, hogy a több mint nyolcvan százalékban protestáns lakosságú, harcoló országban ilyen politika végzetes következményeket vonhat maga után! Az országbíró környezetében ismerhette meg Bocskai a különben buzgó katolikus, de vitéz katona Káthay Mihály kállói főkapitányt is, a humanista literátort, aki közeli rokonságban állt nemcsak az ecsedi oligarchával, de Felső-Magyarország egyik leggazdagabb birtokosával, a törökverő Homonnai Drugeth István fiával, Bálinttal. Protestáns sérelmek mellett a kincstár zsarolásai hangolhatták Homonnait is a Habsburg-ellenességre, akárcsak a szintén dúsgazdag Mágóchy Ferencet. Ezek az ifjú főurak buzgó hívei voltak ecsedi Báthory Istvánnak, s több száz fős magánbandériumokkal és erős várakkal rendelkezvén adott esetben komoly katonai erőt és bázist képviseltek. Bocskainak -Káthayn kívül - más felsőmagyarországi katonai parancsnokokkal is volt személyes kapcsolata. Így Rákóczi Zsigmonddal, a szikszói győzővel és a család hírneve és gazdagsága megalapítójával, vagy Nyáry Pállal a váradi főkapitányságban utódjával. Ezek különböző

120


- vallási és egyéni - okok miatt szembe kerültek a Habsburg kormányzattal. A későbbi események arra engednek következtetni, hogy Bocskai ezekben a hónapokban kapcsolatba került olyan jeles személyiségekkel is, mint a költőként is kiváló Bocatius János kassai főbíró, aki humanista műveltségű, világlátott férfiú volt, s idegen származása ellenére is a magyar nemzeti királyság híve, és mint protestáns polgár az ellenreformációval összefonódott Habsburg-kormányzat nagy ellenzője. Váradi főkapitányként már a 90-es évek elejétől szoros kapcsolatban volt Debrecen elöljáróival124. Az általános - főként vallási - sérelmeken túl Bocskainak volt egyéni oka is a „búsongásra”. Erdélyből éppen „nímetessége” miatti száműzetése ellenére hasztalan bombázta az Udvart kérelmével, hogy kapja vissza a Basta tábornagy kormányzása alatt lévő területen fekvő elkobzott birtokait. Egyre inkább úgy látszott, nem sok reményt fűzhet hozzá az ötvenedik életéve felé ballagó főúr, hogy még életében sor kerülhet erre. 1603. szeptember 25-én az uralkodó kiadott ugyan egy rendeletet Basta tábornagynak, hogy vizsgálja meg Bocskai kérésének teljesítése lehetőségeit, de a bihari nagyurat régóta ellenszenvvel kísérő öreg katona azonban 1604. június 12-én azt jelentette Rudolfnak: a kért erdélyi jószágok és várak visszaadása lehetetlen. A birtokok ugyanis részben már más tulajdonosok kezén vannak másfelől katonailag fontos, hogy német katonaság legyen Bocskai erdélyi váraiban, akiket az erősségekhez tartozó birtokok tartanak el. Éppen ezért azt javasolta az uralkodónak, hogy idővel más - időközben hűtlenné vált személyektől elkobzott - birtokokkal kárpótolják Bocskait Erdélyben. 125 A katonai kormányzó állásfoglalása érthetően lehangolta az akkori időben már ugyancsak „meglett korúnak" számító császári és királyi tanácsost. Sérelmére nem szolgálhatott gyógyírul az a minden bizonnyal a tudomására jutott helyzetjelentés sem, amit Basta 1604. február 7-én küldött az uralkodónak Erdélyből: „Itt mindenféle összeesküvés folyik. Radul vajda, [Mihai Viteazul havasalföldi utóda] állhatatlan, a székelyeket magához vonta és a törökkel, tatárral békét hozott létre. A török tavaszra Erdélybe tör. Ezért segélyt kérek, mert különben Erdély elveszett. Az ország tele van hajdúkkal és rácokkal s ezek miatt, nem mozdulhatok

124

Nagy L, 1984. I. k. 325 - 327. o., továbbá Bársony István: Bocskai István és Debrecen (In: Hajdúsági Múzeum Évkönyve. Hajdúböszörmény, 1984.) 67-71. 0. 125 Veress, II. k. 308., V. ö. EOE IV. k. 500., 516. o. 359. o. EOE V. k. 261-263. o.

121


semerre.” 126 A tábornagy több levele is azt erősítette, hogy Erdélyben a Habsburgkormányzat helyzete megrendült. Basta maga is szívesen elhagyta a fejedelemséget, amikor az uralkodói parancs az alsó-magyarországi hadszíntérre szólította öt 1604 tavaszán. Távolléte még inkább gyöngítette Rudolf erdélyi hatalmi pozícióját. Számolni kellett a Habsburg adminisztráció bukásával és a fejedelemség visszakerülésével a korábbi török vazallusi állapotba. Ez a lehetőség a törökföldi erdélyi emigránsok hazatérési esélyét növelte, de nem sok reményt fűzhetett ahhoz az országból valójában éppen a „nímetessége” miatt száműzött, s az ott urak és nemesek - de a székely közszabadok - soraiban is ellenszenvvel övezett Bocskai István. Hiszen ha Erdélyben visszaáll a korábbi, török vazallusi státus, annak élére mind a Porta, mind a rendek olyan személyt akarnak a fejedelmi székbe, aki szavatolja a korábbi politikai vonal helyreállítását. E feladatra viszont éppen Bocskai István személye látszott a legkevésbé alkalmasnak, bármilyen konfliktusba is került a Habsburg-kormányzattal. Hiszen 1603 végén, 1604 elején a török földön „sugorgó” erdélyi emigránsok is inkább a törökellenes harcokban elhíresült Bedeghi Nyáry Pál egykori egri, majd váradi főkapitányt környékezték meg a fejedelmi szék felkínálásával, és nem Bocskait. Joggal elmondható, hogy az erdélyi közvélemény szemében ö volt a legkevésbé esélyes jelölt egy ismét török vazallussá váló Erdély élére. Mindezek ellenére 1604 tavaszára Bocskai István lett a Porta erdélyi fejedelemjelöltje! Az a férfiú, akinek oly meghatározó szerepe volt abban, hogy Erdély 1594-ben „farba rúgta” a török szultánnak adott „hitit”. Az, aki éveken át tűzzel-vassal azért küzdött, hogy a fejedelemség megmaradjon a törökellenes táborban, s a havasalföldi hadjáratban tevékenyen hozzájárult a Porta nagy presztízsveszteségéhez. Vajon milyen előzményeknek kellett végbemenniük, hogy ez a senki által nem várt fordulat végbemenjen, s a mindkét oldalról kegyvesztett Bocskai István két ország fejedelmeként ráléphessen a halhatatlanságba vezető útra?

126

Veres, II. k. 386. o.

122

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN LEGENDÁK ÉS TÉNYEK A FEJEDELEMSÉGRŐL

KÉT ORSZÁG FEJEDELME

Legendák és tények a fejedelemségről

ég a legújabb magyar történelmi munkákban is kísért az a nézet, hogy Bocskai István Habsburgok elleni fordulása elsősorban a törökföldi emigráns Bethlen Gábornak volt köszönhető. Az 1985-ben megjelent nagy magyar történeti szintézis erről szóló kötetében Makkai László azt írja: „Bethlennek jutott eszébe vagy legalábbis az ő buzgólkodásából vált tetté az a merész gondolat, hogy a Habsburg-barát múltú Bocskai Istvánt kell megnyerni fejedelemjelöltnek.”127 Azt, aki Szamosközy szerint - öregedő fejjel „kezde gondolkodni maga és nemzete felöl”128. Sajnos mind a Bethlen szerepéről írtak, mind a Bocskai indítékaként megjelöltek ellentétben állnak a vitathatatlan történeti tényekkel, vagy nem pontosan fedik azokat. Bethlen szerepének a valóságtól eltérő ábrázolása illetve felnagyítása magától a későbbi fejedelemtől származik. Ő az élete végén írt portai leveleiben, illetve a „hű creaturáinak” történő elmondásában ezen a téren sem ragaszkodott a történeti hűséghez és „átírta” a Bocskai-szabadságharc kirobbanásának, lefolyásának a körülményeit is. l29 „Bocskay fejedelmet Isten által egyedül én inducáltam [vezéreltem] vala császár [t. i. a szultán] hűségére”. Ebből a felkelésből semmi nem lett volna, „ha én Bocskayt ide nem hajtom”, olvashatjuk egy 1627-es követutasításában. 130 Egy másik levelében így mesélte el Bocskai török hűségre történő állítását: „vezér Ali pasa intéséből nem más, hanem mi kezdénk Bocskay fejedelemnek izengetni, írogatni, ki mivel nekünk atyánkfia volt

M

127

R. Várkonyi Ágnes szerk.: Magyarország története 1526 -1686 Bp.. 1985. I. k. 710. o. MHHS XXX. k. 245. o. 129 L. erről Nagy László: Bálványozás és átkok kereszttüzében (In: Botránykövek régvolt históriánkban Bp., 1997. 215-296 130 Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei Bp., 1875. 440-441. o. 128

123


és igen hitt nekünk, az mi sok kérésünkre biztatásunkra igére magát a császár [t.i. a szultán] hűsége alá. 131 Jellemző, hogy ezekről a fontos részletekről nem beszélt, sem hü inasának Hídvégi Mikó Ferencnek, sem egyik udvari historikusának. Keserűi Dajka Jánosnak, hanem csupán a Porta felé hangoztatta állítólagos döntő, kezdeményező szerepét a Bocskai vezette Habsburg-ellenes felkelés kirobbantásában. E sajátos jelenségre a válasz egészen egyszerű. Bethlennek ez a beállítása oly mértékben eltér a való tényektől, hogy erdélyi hívei - különösen Mikó, aki 1604 elejéig vele volt a törökföldi emigrációban - azonnal tetten érték volna a „füllentésen”. Bethlen idézett írásaiban még az sem fedi a tényeket, hogy ő Bocskai atyjafia lett volna, aki nevelte öt és „igen hitt neki”! A bihari nagyúr török oldalra vonása bizonyíthatóan egészen másként történt, mint ahogyan Bethlen állította ezekben az írásaiban, vagy ahogyan később mesélte híveinek. A bihari nagyúr ugyanis Bethlenről vajmi keveset tudva, legfeljebb Nyáry Pál „megkísértéséről” értesülve saját elhatározásából tette meg a kezdeményező lépéseket a Porta felé. Akkor, amikor értesült arról, hogy közelesen nem remélheti az elkobzott erdélyi birtokai visszaadását a Habsburg-kormányzattól s rádöbbent, hogy „igen vékonyán vagyon ü az németnél”. A császári és királyi tanácsos kezdeményező lépésének az oka alapvetően a sértődés és az elkeseredettség volt, valamint némi dac, hogy ha az uralkodó nem adatja vissza a birtokait, akkor megteszi azt majd a Porta, amelyik fél ugyancsak rászorult arra, hogy posszibilis erdélyi fejedelemjelöltet találjon. Ahhoz, hogy az ő személyét elfogadják, szükség volt a török fél lényeges meggyöngülésére, ami 1603-ban következett be a perzsa hadszíntéren elszenvedett veszteségekkel. A századunk nyolcvanas éveiben megjelent magyar vonatkozású török államiratokból többek között megtudhatjuk, hogy 1603-ban az oszmán

131

TMK. AO II. k. 31. 0 V. ö. MHHS XXX. k. 244 - 245. o.

124


hadigépezet már nagy kihagyásokkal, akadozva működött. A fő gond itt is - akárcsak a császári hadvezetésnél - az egyre krónikusabbá váló zsoldhiány volt, de megfogyatkozott a harcokra kész és alkalmas katonák száma is. A nagyvezéri jelentések valójában egy-egy segélykiáltások voltak a „Fényesarcú Padisah”-hoz, amelyekre többnyire ilyen válaszokat kaptak: „Tudomásul vettem”. „Igyekezzenek a katonákat kivezényelni a hadjáratra”. Ám akadnak ennél fenyegetőbbek is: „Ennyi pénzt adtunk, mit akarsz még? Őseim üdvösségére, ha még egyszer kérsz, méltó vagy a büntetésre!”. Lalla Mohamed akkori másodvezér 1603 április második felében írt jelentésében bukkan fel Bethlen Gábor neve is: „Az erdélyi bégek közt idejött Gábor nevű bég…aki szolgálatra jelentkezett, és akit Székely Mózes után küldtek vissza Erdélybe”.132 Tudjuk, hogy Székely veresége és halála után a török földre menekült erdélyi bujdosók egy csoportja önhatalmúlag fejedelemnek kiáltotta ki az ifjút. A tekintélyesebb menekültek ennek ellent mondtak s az emigránsok újabb, hitelesebb fejedelemjelölt után néztek. Így került sor Nyáry Pálra, aki visszautasította a felhívást. Ezután történt Bocskai felajánlkozása 1604 kora tavaszán, valószínűleg március elején. A jól értesült Hídvégi Mikó Ferenc így ír erről: „Mikor immáron Bocskai István is látván az alkalmatosságot...hogy derekas hadak szintén akkor Erdélyben is a praesidiuomokon [helyőrségeken] és valami néhány száz vallonon kívül, nem valának, Magyarországon így nagy uraknak elméjeket megnézvén kik a némettől való rettenetes ínséget megunták ...”. Ezt követően kereste meg a Portát. 133 Egy Murat nevű rabját küldte török földre azzal az ürüggyel, hogy az ott összeszedhesse a sarcához [kiváltásához] szükséges pénzösszeget. Ez általános, megszokott forma volt abban az időben, úgy hogy nem kelthetett feltűnést, nem adhatott okot semmi gyanúra Ez a török fogoly, vitte magával Bocskai szóbeli felajánlkozását az erdélyi fejedelmi poszt betöltésére. A török vezetés kedvezően fogadta az ismert magyar nagyúr ajánlatát, s Lalla Mohamed másodvezér már április l-jén levélben válaszolt is neki. A magyar nyelvű írás - amit különben lehetséges, hogy Bethlen Gábor fogalmazott vagy legalább is segédkezett annak elkészítésében - utalt arra, hogy ameddig Erdély nem szakadt el a Portától csendességben, békében élt, ám amióta elpártolt, ugyancsak rosszra fordult a sora.

132

Dávid Géza - Fodor Pál: Magyar vonatkozású török államiratok a tizenötéves háború korából II. Rész. HK 1983. 3. Sz 451- 467. o. A Bethlen Gáborra vonatkozó rész: 453.0. 133

MHHS VII. k. 167. 0.

125


A másodvezér „elhitte” az erdélyi emigránsoknak, hogy Bocskai mindig a szultán jóakarója volt Erdélyben és ezt a magatartást kérte tőle a továbbiakban is. A levelet Murat egy nyeregkápába rejtve hozta meg a bihari nagyúrnak. Erre ő ismét csak szóbeli üzenettel válaszolt, s így ígérte a jóakaratát a szultánhoz és a „megromlott Erdélyországhoz.” Ez azt jelentette, hogy készen áll egy török támogatást élvező Habsburgellenes harc vezetésére is, ha a császár nem vonja ki önként a katonaságát Erdélyből. Egyúttal előterjesztette feltételeit is, amiket az emigránsok azonnal artikulusokba foglaltak, s Lalla Mohamed elküldte azokat a nagyvezérnek, aki I. Ahmed szultán elé terjesztette a kívánságokat jóváhagyásra. A szultán maga is kapva-kapott Bocskai ajánlatán, s augusztusban a már nagyvezérré kinevezett Lalla Mohamed levélben kérte Bocskait, mielőbb jöjjön török felségterületre a fejedelmi jelvények és a katonák zsoldjára szükséges pénz átvételére. A nagyvezér és a Bocskai mellé rendelt beglerbég szent esküvéssel fogadták, hogy a szultán birodalmában semmi bántódása nem lesz s a törökök Erdélyben is megoltalmazzák őt minden ellenségével szemben.134 Nem valószínű, hogy Bocskai elment volna törökföldre, hacsak a végső szükség rá nem kényszeríti. Nem is annyira személyes biztonságán aggódva, hanem azért, mert török területen Székely Mózes kivételével eddig csak a román vajdák vették át a kinevező okiratokat és jelvényeket. Az erdélyi fejedelmeknek mindig a székvárosukba, Gyulafehérvárra hozták azokat. A törökkel folytatott tárgyalásait azonban hirtelen megszakította egy nemvárt fordulat, ami mindent felforgatott! Rudolf az 1604. július 2-án kelt rendeletével, azonnali hatállyal visszaadatta Görgény és Vécs vára kivételével Bocskai minden elkobzott erdélyi birtokát. 135 A váratlan fordulat teljesen összezavarta az immáron „öreg idejű” bihari nagyurat. Hiszen ha minden háborús kockázat nélkül visszakapja az erdélyi birtokait, akkor újra a legtekintélyesebbek közé emelkedik a fejedelemségben is. Bocskait nem egy kortársa nevezte könnyelműségre hajló, nyughatatlan elméjű és mértéktelenül hatalomvágyó embernek. Elvitathatatlan, hogy kortársaihoz hasonlóan ő is vágyott a vagyoni és hatalmi gyarapodásra, de nem minden áron és nem féktelen ambícióval. S nem hagyható figyelmen

134

A Bocskai vezette mozgalom előzményeit és kezdeteit is tisztázó 1956-ban megtalált iratok egy részét, bevezető tanulmánnyal együtt I. Nagy László: Okmányok a Bocskai szabadságharc idejéből. HK. 1956. 3-4. sz. 135 Veress, 11. k. 462-463. 0.

126


kívül az sem, hogy abba az életkorba ért, amikor az ember már nem szívesen kockáztat és adja föl a biztosat a bizonytalanért. Felesége Hagymássy Kata ez idő tájt halt meg 1604. szeptember közepén, s Mezőtelegden temették el a legdrámaibb napokban. Gyermekük nem maradt, s így könnyen megérthető, hogy az el magányosodon „öreg idejű” főúrnak nem volt kedve fölöslegesen kockázatos kalandba kezdeni. Erdélyi birtokainak visszakapása után azonnal fölhagyott korábbi tervével, megszakította a tárgyalások fonalát mind a törökkel, mind az erdélyi emigránsokkal. A Habsburg-uralkodó legújabb kegyét elnyerő és élvező császári és királyi tanácsosként sok év eltelte után Erdélybe utazott, hogy megszemlélje visszakapott ottani birtokait. A sors könyvében azonban nem az volt megírva, hogy Kismarjai Bocskai István egy olyan másodrendű történelmi szereplőként zárja életét, akiről ha egyáltalán megemlékezik az utókor, legfeljebb Báthory Zsigmond „rossz szellemeként” idézze emlékét. Igaz, ebben az esetben a sors nagyon is emberi alakot öltve avatkozott be Bocskai életébe; nevezetesen az ifjú Bethlen Gábor alakjában. Az ambiciózus és fölöttébb leleményes törökföldi emigráns nem akart belenyugodni abba, hogy a jól kifundált és előkészített terve a hazatérésre Bocskai hajlandóságának a megváltozásán hajótörést szenvedjen. Ezért - miként életében oly sokszor most is ravasz praktikázásba kezdett, amivel a szó szoros értelmében Habsburg-ellenes felkelésbe kergette az ilyen szándékkal fölhagyó bihari nagyurat!

127


A „botcsinálta” felkelővezér

kort hosszú időn át szorgosan búvárló Móricz Zsigmond a Bocskai koronája című elbeszélésében az Adyéhoz hasonló beleélő készséggel, de szépírói szabadsággal elmondja, hogy Bethlen „unta már a hosszú bölcsességet, s a túlságosan is aprólékos diplomáciai előkészületet”, amiket Bocskainál tapasztalt. Ezért, hogy lendítsen a dolgokon, titokban hírül adta a „szalontai kapitánynak” az eddig történteket. Sőt, amikor a vallonok megtámadták a Temesvár körül táborozó erdélyi bujdosókat, „egy hajdúnak a zsebében megtalálták Bethlen Gábor levelét, amit rögtön el is vittek Kassára „Castaldo” főkapitánynak. Az azt mondta: „Nagy vadat fogtunk! s a császári katonák lóhalálban vágtattak Bihar felé Bocskai elfogására. „Három nappal ezután Bocskainak éjnek éjszakáján kellett futton futnia, három hét alatt lángban volt egész Erdély és Magyarország, s három hónap múlva Pozsonynál kergették a németet és Bocskait Budán várta a szultán koronája” 136 A történész természetesen nem kívánja fölróni a nagy regényírónak a ténybeli pontatlanságait. Így azt, hogy szalontai kapitányt írt lippai helyett, hogy a már rég elhalálozott Castaldót ültette Belgiojoso kassai fő-kapitányi székébe, akárcsak a három nap, három hét és három hónap mese-elemeket tartalmazó időbeli tévedéseket. Ezek legfeljebb az irodalomtörténészeknek szolgálhatnak tájékoztatásul arra, hogy a „Nyugat csapatának keleti zászlója” - amint Ady nevezte Móriczot -jóllehet már 1913 óta készült a Bethlen-regény megírására, 1920-ban az idézett elbeszélés megálmodásakor még meglehetősen kevés tényanyagot ismert a „nagy fejedelem” ifjúságára - vagy ahogyan Szekfü írta: „kezdeteire” vonatkozóan. Hiszen a jeles történészek is számos pontatlanságot írtak le a Bocskaiszabadságharc kirobbantásának körülményeiről, míg 1956-ban szinte véletlenül meg nem találtam Bocskai titkos-levéltárát, amelynek az iratai föllebbentették a fátylat a kezdet titkairól is. Arra viszont - Adyval párhuzamosan - zseniálisan ráérzett Móricz is, hogy Bocskai önérdektől vezérelve fordult a török felé és nem valamiféle véletlen „baleset”, hanem Bethlen tudatos fondorlata sodorta bele a fegyveres harcba a terveivel felhagyó Bocskait.

A

136

Móricz Zsigmond: Bocskai koronája. Bp. 1920. (Elbeszélések, Bp. 1935 V. k.)

128

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN A „BOTCSINÁLTA” FELKELŐVEZÉR

Amint már szó volt róla, az óvatos bihari nagyúr csak szóban üzengetett a töröknek és az erdélyi bujdosóknak, nehogy valamiféle őt kompromittáló írás a császári tisztségviselők kezébe kerüljön. Ez alkalommal viszont annál kevésbé „konspirált” a máskor ugyancsak szintén óvatos Bethlen! Bocskai szóbeli üzeneteit fölöttébb „beszédes" levelekben „igazolta vissza”; minden bizonnyal a főúr nem kicsiny bosszúságára. Bethlen ezúttal szándékosan volt ilyen „óvatlan", hogy Bocskait minél nyíltabban elkötelezze az ügy mellett. Jellemző módon leveleinek még a fogalmazványait is megőrizte ruhája zsebében, ahol számos jelentéktelen személy könnyen hozzáférhetett azokhoz; mintha kimondottan kompromittálni akarta volna az óvatoskodó Bocskait. 1604. szeptember közepén gróf Dampierre császári ezredes - a törökellenes harcok, majd a harmincéves háború kiváló katonája s magyar hajdúk egyik nagyra becsülője - gróf Belgiojoso felsőmagyarországi főkapitány utasítására rajta ütött a Temesvár mellett táborozó erdélyi bujdosók és a melléjük rendelt törökök táborán. Sokat lekaszaboltak közülük, maga Bethlen Gábor is csak „ingben-glóriában” menekült el a harcból. Egykorú följegyzések máig ellenőrizhetetlen adatai szerint ekkor került a támadók birtokába egy Bocskainak írt levélfogalmazványa, ami fényt deríthetett volna a török és a bihari nagyúr között korábban folyó tárgyalásokra. A Bocskaiiratok 1956-os előbukkanásáig úgy tudtuk, hogy Dampierre ezt a levél fogalmazványt küldte el egy futárral Belgiojosonak, s ez úton jutott annak a tudomására a császári és királyi tanácsos „hallatlan árulása”. Ezt azonban csupán az erdélyi emigránsok terjesztették Erdélyszerte. Ma már biztosan tudjuk, hogy a valóságban semmiféle kompromittáló levél nem került sem Dampierre, sem Belgiojoso kezébe. Ha valamelyik hajdúkatona talált is egy ilyet Bethlen zsákmányolt nadrágjában, mint számára értéktelent eldobta vagy más célra felhasználta. Száz esztendővel később

129


II. Rákóczi Ferenc úgy tudta, hogy az erdélyi bujdosók hamisítottak egy levelet Bocskai nevében és azt juttatták el a kassai főkapitánynak. 137 Az erdélyi birtokairól hazafelé tartó Bocskai szeptember 20-án Szatmáron értesült a szállongó hírről, miszerint valami olyan levél került Belgiojoso főkapitány birtokába, amely leleplezte az ő korábbi török tárgyalásait: A hallottak ugyancsak zavarba hozhatták a felkelés ügyétől már elállt bihari nagyurat. Gyorsan tudatta két tekintélyes ismerősével, a szintén Szatmáron időző erdélyi katolikus és udvarhü főúrral Sennyey Pongráccal, valamint Dengeleghy Miklóssal, hogy a róla keltett hírek hazugságok, és azonnal a felsőmagyarországi főkapitányhoz megy tisztázni magát az alaptalan gyanúsítgatások alól. Ezeket mondta, de nem így cselekedett. Concini vicekapitányt kereste fel Váradon, azt tudakolva, hogy hol van most Belgiojoso? Valójában azt szerette volna megtudni az ismerős császári tiszttől, hogy hozzá vajon elértek-e már az Erdélyben terjesztett hírek? Concini ugyan semmi ilyenről nem tudott, Bocskai mégis jobbnak látta, ha Belgiojoso felkeresése helyett a hegyek közt fekvő, biztonságos sólyomkői várába húzódik. Oda érve terjeszteni kezdte emberei útján, hogy köszvénytől gyötört, ágyban fekvő beteg, aki nem tud kimozdulni sehová. Alig ért Sólyomkőbe, kézhez kapta Belgiojoso levelét, amiben az -más főurakkal együtt - őt is a rakamazi táborba hívta tanácskozásra a török elleni teendőkről. A törökföldi erdélyi emigránsok által terjesztett hírekkel megzavart Bocskai az invitálásra rögtön gyanút fogott, hogy csupán ürügy a tanácskozásra hívás, a főkapitány valójában „árestálni” akarja őt! Pedig Belgiojoso ekkor még semmit sem tudott és minden hátsó szándék nélkül hívta a táborba Bocskait, akitől a tanácsain kívül kölcsönt szeretett volna kérni a katonák zsoldjára. 138 Ekkor az elbizonytalanodott főúr időnyerési szándéktól vezérelve azt válaszolta a főkapitánynak, hogy amint lábra tud állni, azonnal siet hozzá. Ezt követően azonban kapott egy olyan Jóindulatú” figyelmeztetést, hogy ha szépszerével nem megy a főkapitányhoz, az erőszakkal is a táborba viteti őt! Ezzel betelt a pohár és úgy döntött, hogy megteszi a szükséges önvédelmi előkészületeket. Azt természetesen nem is sejtette, hogy ezzel majd maga fedi fel a korábbi török kapcsolatait a Habsburg-kormányzat képviselői előtt!

137

Nagy L. 1981. 109-111. o. MHHS XXX. k. 243. o. II. Rákóczi Ferenc emlékiratai a magyarországi háborúról. Bp. 1978. 323. o. 138 Benda - Kenéz, 174. o. V. ö. Nagy L, 1961. 49-65. o.

130


Mint ahogyan azt sem tudhatta, hogy ezzel a döntésével teszi meg az első lépést a halhatatlanságba vezető úton... Közelebbi ismerősei Bocskait általában óvatos, ravasz embernek ismerték; maga Basta „rókának” nevezte őt. Valóban volt benne hajlandóság a hezitálásra, de ha egyszer határozott valamiben, akkor gyorsan cselekedett is. Most is így történt. Lóhalálában vágtató futárokkal Sólyomkőbe rendelte magánvárainak kapitányait: Örvéndy Pált Nagykerekiből, Székely Ferencet Szentjobból. Más meghitt embereit is összegyűjtötte a megbeszélésre, mindazokat, akiket hasznos tanácsadásra alkalmasnak és megbízhatónak vélt. Ekkor már kézhez kapta a

törökföldi erdélyi emigránsok szeptember 14-én írt levelét is. Ebben azok bejelentették, hogy Bocskait, „illyen jó akaró ismert Urunkat élőnkbe nem csak választjuk, hanem fejedelmünkké is akarjuk tenni és mikor Nagyságodat Isten közünkbe hozza, az hatalmas Császártól nyert libera Electióról, [szabad választásról] való Athname levelünket Nagyságod kezébe adgyuk.” Dampierre rajtaütése nem sok kárt okozott nekik - írták - és készek az Erdélybe indulásra. Ehhez elegendő katonaság áll a rendelkezésükre és megfelelő létszámú hadat tudnak Bocskai elé is küldeni egészen Gyuláig, hogy biztonságosan jöhessen közéjük. A vezérpasa megígérte, hogy csak olyan, jól fizetett katonák kísérik őket Erdélybe, akiket „az haza pusztításaiul is inkább zabolán tarthatunk.” Kérik Bocskait, siessen mie-

131


lőbb közéjük, hogy „mindnyájuknak nagyobb hitele lehessen” a törökök előtt. 139 E levél tanúsága szerint az erdélyi emigránsok úgy tettek, mintha nem is lenne tudomásuk arról, hogy Bocskai az erdélyi birtokai visszanyerését követően elállt a korábbi tervétől, pedig pontosan értesültek mindenről. Úgy tűnik, biztosak voltak benne, hogy a császári kézre került levélről terjesztett hír úgyis a Habsburg-kormányzattal való szakításra és a hozzájuk való csatlakozásra késztetik a bihari nagyurat, aki nélkül csekély hitelük, súlyuk volt a török vezetés előtt. Számításuk első része bevált, de a másik nem. Bocskai nem hozzájuk csatlakozva nyomult be Erdélybe zömében török csapatok élén, hanem egészen más utat választott. Ezzel viszont elkerülte, hogy az új mozgalom a Báthory Zsigmond vagy a Székely Mózes által vezetettek sorsára jusson. Ám mielőtt a döntése megszületett, még sok víz lefolyt a környező folyókon. A sólyomkői megbeszélésen - amire minden valószínűség szerint szeptember 29-én a délelőtti órákban került sor - mindenekelőtt azt akarta kipuhatolni, hogy mennyiben számíthat kapitányaira és környezetének más tagjaira, ha erre a bizonytalan útra lép? Hiszen azok maguk is Rudolf császár és király fölesküdött szolgái voltak. Olyanok, akik csak esküszegés árán követhették urukat ezen az úton. Ezért Bocskai először azt akarta megtudni, hogy mennyire számíthat rájuk, ha a császári katonák megtámadják őt, hogy erőszakkal a rakamazi táborba vigyék? Egy néhány nappal később fölvett jegyzőkönyv tanúsága szerint tanácsot kért tőlük, „mit kellessék cselekedni, mert Generális Uramnál [t. i. Belgiojosonál] nála az Bethlen Gábor levele és bizonyosan reményli és tudja is, hogy azért hívatja, hogy meg fogja." A megkérdezettek egy részét ugyancsak meglepte ez a közlés, mert fogalmuk sem, volt sem a korábbi tárgyalásokról, sem Bethlen levelének állítólagos császári kézbe kerüléséről. A teendőket illetően megoszlottak a vélemények. Voltak, akik azt javasolták, forduljon kegyelemért a császárhoz, míg mások kilátástalannak ítélték ezt és az ellenállás mellett voksoltak. Bocskai az utóbbiakkal értett egyet, hivatkozva rá, hogy milyen sorsa lett Jósika Zsigmond kancellárnak, akit Rudolf parancsára Szatmáron kivégeztek, vagy Sarmasághy Zsigmond tordai főispánnak, aki most is Basta fogságában ül rabláncon! A főúr ekkor felmutatta a török földön

139

HK 1956. 3-4. sz. 306-308. o.

132


bujdosó Bethlen Farkas levelét, amelyben az találkozót kért tőle Nagykereki várában arra hivatkozva, „olyan beszíde volna vele”, ami Bocskai javára lenne. A nagyúr ekkor hivatkozott rá, hogy nála van a nagyvezér oltalomlevele is, de azt nem mutatta meg a jelenlevőknek. Ezután a gyűlés többségi határozatot hozott az ellenállás mellett. A vita már csupán annak módozatairól folyt. Bocskai utasította Örvéndy Pált, Nagykereki kapitányát, hogy azonnal küldjön követet Gyulára török segélycsapatokért. Ha mód van rá, ezek jöjjenek előbb Sólyomkő várához, hogy biztosítsák értékeinek Nagykerekibe szállítását. Ha erre nincs mód, akkor a közelebb fekvő Nagykerekihez vonuljanak, s ő is oda megy. Elhangzott olyan javaslat is, hogy Bocskai azonnal meneküljön török felségterületre, és onnan szólítsa fegyverbe az erdélyieket és a Belgiojoso uralmával elégedetlen felsőmagyarországiakat. Utóbbiak elvileg már úgyis kimondták a fegyveres ellenállást a vallási sérelmeik védelmére. Ám ezt többen helytelenítették, arra hivatkozva: „szegény [t.i. földönfutó, kiszolgáltatott és súlytalan] lészen, ha elhagyja házait [t. i. várait]”. Sokkal célravezetőbb és hasznosabb a három vár védelmének a megszervezése a következő lehetőségek figyelembe vételével: Ha rövid idő alatt érkezik nagyobb török segélyerő, akkor mindhárom várat oltalmazni kell a segítségükkel. Ha viszont csupán ezren jönnének, azokkal egy várat kell védeni addig, amíg nagyobb segélyerő érkezik. Bocskai azonban nem akart kizárólag török segítségre támaszkodni több okból adódóan. Egyfelől ismerte a török

133


hatalom meggyöngült katonai helyzetét, másfelől bizalmatlanság is élt benne a törökkel szemben, amit osztottak emberei is. Hiszen egy ideig valamennyien a törökellenes harc elszánt hívei voltak, és azt is jól tudták, hogy amelyik várba török katonaság beteszi lábát, onnan ugyancsak nehezen távozik szépszerével minden ünnepélyes ígéret és fogadkozása ellenére is. Mindent megfontolva Bocskai úgy döntött, hogy kér ugyan török segítséget, de inkább magyar katonákat, hajdúkat fogad szolgálatába, akiket már megismert váradi főkapitány korában, s Erdélybe is vezetett 1599 végén. 140 Passuth László Sárkányfog című történelmi regényében Bocskai így gondol a hajdúkra: „Minden megye hozza ellenük a határozatot. Karót [törökül lofatot] emleget a basa, amikor szentenciát hoz, orgyilkoltatja a magyart. Minden megye a karót emlegeti: bele kell húzni a garázda hajdúkat. [Ebből származik különben a gyakran emlegetett magyar trágár kívánság.] Bocskai csendes váradi estékre emlékezik. Szót értett a legordasabb, legmarconább hajdúhadnaggyal is, amikor kifizette, napra, pontosan, néha tetézve is, kialkudott zsoldjukat. Nála nem is pusztítottak, nem garázdálkodtak...”141 A nagysikerű történelmi regényíró műveinek irodalmi értékét többször vitatták és vitatják ma is. Nem képez és nem is képezhette vita tárgyát azonban az író forrásismerete és beleérző képessége. Ez alkalommal is jól adta vissza Bocskainak a hajdúkhoz fűződő érzelmeit és azt: tudta, miként kell és lehet bánnia ezzel a különben ugyancsak sokat „csintalankodó”

140

Az adorjáni táborban 1604 okt. 11-én felvett jegyzőkönyvet 1. HK 1956. 3-4. sz. 313-314. o. (A jegyzőkönyvet vallomástevőként aláírta Székely Ferenc, Pozsgay Lázár és Fráter István. Tanúként: Pethe László, Daróczy Ferenc és Imreffi János.) 141 Passuth László: Sárkányfog. Bp., 1960. 333.0. (A hajdúkutatás akkori állapotáról tájékoztat Dankó Imre: A hajdúkutatás jelenlegi állása és feladatai. Debrecen 1965. Különlenyomat a Déri Múzeum 1962-1964. évi Évkönyvéből)

134


és „rakoncátlankodó” hadinéppel. Pénzét és ezüst tárgyait összeszedve sürgősen ajándékokat küldött Nagykerekibe, ahonnan „az hova kívántatik, Hajdú hadnagyoknak vinnék" olvashatjuk a már idézett jegyzőkönyvben, ami a vele szembefordult embereinek a vallomását tartalmazza. Bocskai zseniális emberismerettel ráérzett, hogy erre az eddig főként Habsburgszolgálatban török ellen harcoló hadinépre építhet fő katonai bázisként egy Habsburg-ellenes harcban is! A szabadhajdúk megnyerésére tehát már a sólyomkői tanácskozás idején szeptember 29-én - döntés született. Azok tehát nem „maguk ajánlkoztak fel” Bocskainak, miként azt hosszú időn át- nem utolsó sorban magának a fölkelés „botcsinálta” vezérének tendenciózus állítása alapján - hittük, hanem a bihari nagyúr fordult hozzájuk segítségül a sólyomkői tanácskozás után, majd azt követően is. A Nagykereki környékén tanyázó szabadhajdúk megnyerése és védelembe állítása Örvéndy Pál kapitányra hárult, aki sikerrel és ígéretéhez híven járt el a reá bízott feladatban. Nem így cselekedett viszont Székely Ferenc szentjobbi várkapitány! Már hazafelé menet úgy döntött; nem teljesíti a kapott utasítást, mert az ellenkezik politikai meggyőződésével. Hazaérve megbeszélte a dolgot Pozsgay Lázár udvarbíróval, Fráter Istvánnal, Bocskai titkárával és rokonával, továbbá Diószegi Mihály várlelkésszel. Közösen úgy döntöttek: Jóllehet mindegyikük a tőle kapott jótéteményekért haláláig köteles szolgálni Bocskait”, de ő az Isten a király és a haza érdekei ellen való árulást követett el, amikor a török uralkodóval tárgyalt, „sőt szinte már meg is alkudott vele". Ezzel az egyezséggel „bennünket, saját magát, lelkünket, feleségünket és fiainkat, sőt hazánkat is el akarta veszteni és a jelek szerint a török zsarnokságot akarja ránk hozni". Ezért közösen határoztak, hogy miután „inkább Istennek és királyunknak vagyunk elkötelezettjei" mint Bocskainak, s így a „gonosz szándékát még időben megjelentjük”. Elhatározásukat rövidesen tettek követték. Október l-jén Cipriano Concini váradi vicekapitány - az akivel nem sokkal előbb Bocskai tárgyalt - Szatmárra utaztában Szentjobb mellett haladt el. A várkapitány és a vele egyetértők behívták őt az erősségbe és felfedték előtte a sólyomkői tanácskozáson elhangzottakat. Az ő bejelentésük - vagy feljelentésük nyomán szereztek a császári tisztségviselők először tudomást Bocskai török tárgyalásairól és legújabb terveiről. Ez egyúttal bizonyítja azt is, hogy amikor szeptember utolsó napjaiban Belgiojoso Rakamazra hívta a bihari nagyurat, azt minden hátsó szándék nélkül tette. Csak Concinitől értesült mindenről október másodikán vagy harmadikán, amikor a váradi

135


vicekapitány már meg is kezdte az ellenakciót Bocskai terveinek meghiúsítására.142 A kapott értesülést követően a „postán” - azaz néhány főnyi kísérettel - utazó Concini Váradra sietett, ahonnan 600 katonát hozva magával, október 2-án Szentjobbot - amely pedig „fő lakóhely, nagyon szép alkalmatossággal való erősség" volt - kardcsapás nélkül birtokba vette. A följelentőkkel - lehetséges, hogy saját kérésükre - úgy bántak el, mint a mit sem sejtő őrséggel. Tehát minden „marhájukat” lefoglalták, s a katonákkal együtt Belgiojoso táborába

kísérték, ahol azután jegyzőkönyvileg kihallgatták.143 A szentjobbi sikeren fölbuzdulva Concini 200 katonáját itthagyva négyszáz emberével Nagykereki alá vonult, hogy egy váratlan rohammal azt is birtokba vegye. Bármilyen gyors is volt azonban, itt már nem járt sikerrel, sőt szégyenszemre kudarccal kellett elvonulnia a falak alól.

142 143

HK 1956. 3-4. sz. 314. o MHHS X: XX. k. 245-246. o. MHHS XXXI. k. 31. o.

136


Nagykereki várának a magvát egy négyszög alakú belső várkastély alkotta, sarkain egyegy vaskos kerek toronnyal. A kastélyt külső várfal vette körül mély árkokkal, a keleti oldalon, pedig a Kis-Körös védte az erősséget. Az állandó őrség létszáma nem haladhatta meg a száz főt, de a sólyomkői tanácskozásról haza siető Örvéndy Pál kapitány még Concini megérkezése előtt szolgálatába fogadta a köleséri romok között tanyázó Egry Istvánt háromszáz szabadhajdújával, s így a védők száma azonos lett a támadókéval. Concininek csak akkor lett volna esélye a sikerre, ha a nagykerekiek is önként meghódolnak. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről; a megadási fölszólítást kereken visszautasították. Amikor pedig a Váradról hozott „aprócska” lövőszerszámokkal tűz alá vették őket, seré-

nyen viszonozták a lövéseket a kastélyban lévő „szakállasokkal” - nehéz várpuskákkal - és egyéb tűzfegyverekkel. A rohamot könnyedén visszaverték, majd maguk lendültek ellentámadásba. A harcok során „sok fű ember hullott német” - írja a szemtanú krónikás Alvinczy Péter - s maga Concini is megsebesült. Október 5-én a váradi vicckapitány maradék embereivel „szégyennel" elvonult Nagykereki alól „megfélemlítve a hajdúktól.”144 144

Alvinczy Péter. Történeti feljegyzései. Ráday Gyűjtemény 1955. évi Évkönyve. 12. o.

137


A Concini jelentéseit kézhez vevő Belgiojoso már előre örült, hogy birtokába jut a Bocskai váraiban fölhalmozott pénznek és egyéb kincsek-

nek. Ez ugyancsak jól jött volna neki, mert nem kapott kölcsönt a katonák zsoldjára ecsedi Báthory István országbírótól. Az első hírre Nyírbátorból visszasietett a rakamazi táborba, s hozzákezdett az „árulóvá lőtt” Bocskai elleni támadás megszervezéséhez. Tomaso Cavriolo ezredest, az erdélyi császári katonaság parancsnokát, a várakból kivonható harcosaival magához rendelte. Amíg ezekre várakozott, a táborban haditanácsot tartott, amelyen részt vett Krauseneck erdélyi királyi biztos is. „Valamennyien egyet értettünk abban, hogy Bocskai tervének mielőbbi meghiúsítása nagyon fontos, azonban Alsó-Magyarország [valójában a kassai főkapitányság] végvidékéről ki ne vonjuk hosszú időre a sereget, úgy láttuk jónak, hogy magam mellé véve Rottwitzot 300 harcedzett lovasával, Dampierre grófot 1000 főnyi részben hajdú, részben rác lovassal, valamint rajtuk kívül még ebből az országrészből való rendes katonaságot, induljanak Várad felé”. - olvashatjuk Belgiojoso nem sokkal később készült memo-

138


randumában.145- A kassai főkapitány útnak is indult és Kálló várában megállapodva amelynek a parancsnoka Káthay Mihály, a későbbi kancellár volt - időhúzó tárgyalásokba kezdett a még Sólyomkőn tartózkodó Bocskaival. A bihari nagyúr itt értesült Szentjobb elvesztéséről - amelynek a körülményeit hosszú időn keresztül nem ismerte - és Nagykereki ostromáról. Nem csekély aggodalommal számolgathatta magában, hogy a kisszámú és csekély súlyú erdélyi bujdosókon kívül kikre támaszkodhat biztosan, ha „megkondítja a harangot” - vagyis harcba szólítja az országlakosokat. Azt tudhatta, hogy az erdélyi urak, és nemesek körében gyűlölt személyként a fejedelemség lakosaira kevéssé számíthat azok elkeseredése ellenére is. Náluk sokkal inkább számba jöhettek a felső-magyarországi és partiumi protestáns főurak és az őket követő nemesek; a szabad királyi városok többségükben szintén protestáns polgárai, akik már a szeptemberi gálszécsi gyűlésen szembeszegültek Belgiojosoval. Ennek ellenére bizonytalan volt, hogy készek-e egy nyílt fegyveres felkelés vállalására a Habsburg-kormányzat ellen a törökellenes háború körülményei között? Azt tudta, hogy Erdélyért és annak török vazallusságot vállaló fejedelméért semmiképpen, hiszen idegenkedve, ha nem éppen ellenségesen szemlélték a Báthory Zsigmond majd Székely Mózes vezetésével zajló Habsburg-ellenes harcokat is. Mindezt átgondolva a hegyek közt fekvő, pillanatnyilag biztonságosnak tetsző Sólyomkőből ő is felvette a tárgyalások fonalát a kért és várt török segélyerő érkeztéig. Október 4-én írt levelet Belgiojosonak, amelyben élesen tiltakozott amiatt, hogy „ü felsége szolgái” Szentjobbot elfoglalták, s most pedig Concini ű felsége álgyúival lütteti Kerekít.”. A Szentjobbot feladó szolgáit azzal vádolta: azok erőltették őt, hogy Temesvárra menjen a törökök közé, de ő ellenállt nekik, majd így „protestált” a történtek ellen. .. Soha nem hallatott Magyarországon, hogy egy úron ez essék törvénytelen,[t. i. országgyűlési megidézés, meghallgatás és ítéletmondás nélkül] egy lator szolgájának szavára vagy török közül hozó állevélre való tekintetben hogy mindjárást, házát [t.i. végházát], jószágát törvénytelen elvegyék más/ik/ házát reá víttasák.”. Hiszen ő most is ő felsége híve, aki azt vallja: „inkább akarom [ha egyéb nem lehet benne] Sólyomkő várát vérrel meg festenem hogy nem mint törökké lennem”. A szöveg pontos megértéséhez tudni kell, hogy a magyarországi kortársak a töröknek behódoló vazallus erdélyieket gyakran nevezték „hajas 145

Benda - Kenéz, 174. o.

139


törököknek.” Bocskai tehát ezekkel a szavakkal tagadta, hogy ő török vazallus akar lenni. Ugyanakkor ebben a mondatban „kódoltan” az is benn foglaltatott, hogy kész élete árán is megvédeni a várait bármily - tehát a császári - támadókkal szemben is! Felszólította Belgiojosot, hogy azonnal adassa vissza Szentjobbot és az ott lefoglalt javait, és parancsolja el az ostromlókat Nagykereki alól. Ugyanakkor azt kérte tőle, hogy adjon „salvus conductust” egy megbízottjának, aki Prágába siet az uralkodóhoz és tisztázhatja őt az ellene „koholt” vádak alól. A választ magyar nyelven kérte arra hivatkozva, hogy „deák” - tehát latinul tudó titkár - nincs mellette, maga pedig „deákul” nem tud. 146 Levele keresztezte Belgiojoso október 5.-iki, még Kállóban kelt latin nyelvű írását. Azt Bernard Pulitz - kapitány - a köpönyegük színéről „vörös lovasok”-nak nevezett kállói németek parancsnoka és Július Martiani - Belgiojoso törzsszázadának lovashadnagya - vitték el Sólyomkőre. Velük jött a későbbiekben jelentős szerepet játszó Szerdahelyi Imreffi János is, aki az óvatos - bár a hajdúkat titkon a Bocskai mellé állásra biztató -ecsedi Báthory István országbíró személyes képviseletében tartózkodott Belgiojoso mellett. 147. A főkapitány tudatta Bocskaival, hogy a személye körül szállongó gyanús hírek miatt foglaltatta el a „várait”. Azt javasolta az uralkodó tanácsosának, hogy ameddig az ügye tisztázódik, küldjön túszokat a táborba, akiknek zálogaként tartsa maga mellett a két császári tisztet. 148 Míg a követek jöttek-mentek, Belgiojoso készülődött a támadásra, Bocskai, pedig a sikeres ellenállásra. A főkapitány az embereivel az adorjáni táborba vonult, s október 7.-én már magyar nyelven válaszolt a főúr ezt kérő levelére. Ebben azt igyekezett bizonygatni, hogy ő mindig „böcsületes itiletben” volt Bocskai felöl és most is segíteni, szeretne neki. Azt tanácsolja, adja át önként Nagykerekit, maga, pedig maradjon Só-

146

HK 1956. 3-4. sz. 308 - 310. o. Ennek a levélnek a végén olvashatók a következők: „Tudom, hogy Nagyságod körül magyar deákok is vannak Nagyságod énnekem magyarul, tegyen választ mert énnekem deákom nincsen, magam penigh deákul nem értek, ha választ kell tennem Nagyságod levelére, hogy vétek (hiba) abban ne essék, azért kívánom Nagyságodnál.”

147

Nagy László: A feleségkiáruló Kurafí János (In: Botránykövek régvolt históriánkban. Bp., 1997. 179-214.o.( A tanulmányban igyekeztem hiteles képet rajzolni az alaptalanul megvádolt és elitélt Imreffy Jánosról és feleségéről, Báthory Gábor állítólagos szeretőjéről Iffju Katáról, L. még Nagy László: Erdélyi boszorkányperek. Bp., 1988. 72-81.0.

148

HK 1956. 3-4. sz. 310. o.

140


lyomkőn és ott várja be a tárgyalások kimenetelét. A lázasan csapatokat gyűjtő bihari nagyúr további időhúzás végett visszaküldte a két vallon tisztet, azt kérve, hogy a főkapitány egy teljhatalmú megbízottját küldje el hozzá. Belgiojoso ekkor Pethe László ezredest, a kalocsai érsek öccsét - a kassai mezei magyar hadak parancsnokát rendelte ki Sólyomkőbe, de előtte oltalomlevelet kért a számára. Az október 10-én kelt írásában már ultimátumot is küldött tárgyaló partnerének: ha az ezredes odaérkezik, 2-3 óra alatt fejezzék be az egyezkedést, mert közelednek Adorjánhoz az erdélyi csapatok, Pezzen ezredes gyalogosai és a hajdúcsapatok. Ha azok beérkeznek, „ilyen alkalmatosságunk nem leszen a kegyelmeddel való tractálásra”. l49 A főkapitány lebecsülte az ellenfelét, ha azt hitte, hogy elaltatja annak az éberségét, és váratlanul meglepi majd, a szerinte csupán az uralkodói kegybe bizakodó tanácsost. Ez az olasz származású gróf közepes szellemi képességű és átlagos katonai képzettségű zsoldostiszt volt, aki kevéssé ismerte mind a magyarországi viszonyokat, mind Bocskai személyét és képességeit. Nem igen látott benne többet provinciális, bukott erdélyi politikusnál, aki csak Rudolf kegyével tudott és tud a jövőben is felszínen maradni. A bihari nagyúr azonban, bár nem sokra becsülte a politizálgató, latinos műveltségű „törökös urakat”, ízig-vérig machiavellista politikus

volt. Méghozzá az igen tehetséges fajtából! Belgiojosonak azt üzente: ő csupán arra törekszik, hogy továbbra is hűséges alattvalója legyen a császárnak - amely szándékát egy értékes serleg küldésével is „nyomatékosí149

U o.31 l.o.

141


totta” - s titkon Nagykerekibe sietett. Az volt a célja, hogy minél közelebb kerüljön az ellene gyülekezőkhöz, s azok egy részét - a magyar hajdúkat - oldalára vonva ő kezdeményezzen támadást az erőösszpontosítás megakadályozására. Bár kényszerhelyzetben cselekedett, de a hajdúkba vetett reménye nem bizonyult megalapozatlannak. Valóban jól ismerte őket, s számítása már Nagykereki védelménél bevált. Jól tudta, hogy miként és mivel lehet maga mellé állítani a hajdúkat. Számolt azzal is, ha a tervét nem koronázza siker, még mindig ráér török felségterületre menni és az erdélyi emigránsok javaslatát követni. Az újabb kutatások nem támasztják alá azokat a korábbi történetírói állításokat, miszerint már ekkor földet és letelepítést ígért a hajdúknak, s ezzel nyerte meg őket. Nagyon jól tudta, hogy egy ilyen ígéret ugyancsak kevéssé hozná lázba azokat, akik gyermekkoruk óta „karddal keresték a kenyerüket” és idegen volt a legtöbbjüknek a mezőgazdasági termelőmunka. Szép biztatások helyett értékes ajándékokat küldött a hajdúk magatartását meghatározó kapitányaiknak, és zsoldot, valamint gazdag „sákmánt” ígért a rendszertelenül fizetett közkatonáknak. Megbízottai természetesen számítottak és hivatkoztak a hajdúk protestáns voltára is, azt állítván, hogy Belgiojoso a miatt üldözi urukat, mert az nem akar katolikussá lenni. Emellett azzal a titkos céllal vonja össze a hadakat Adorjánnál, „hogy mindenkit a katolikus hitre térítsen, és aki ellenkezik, azt kiirtsa” olvashatjuk Belgiojoso több írásában, így az ecsedi Báthory Istvánnak küldött levelében is. 150 Nem sejtette, hogy titkon ő is Bocskai pártján áll s más - szabad vallásgyakorlatukban magukat veszélyeztetve érző - protestáns nagyurakkal együtt Bocskai megsegítésére biztatja a „tanácsán járó” hajdúkat. A fejedelmi, majd császári és királyi tanácsos - aki korábban oly közömbösnek mutatta magát a hitbéli dolgokban - most a „hitharcosok” mezét öltötte magára. Jól tudta, hogy a tényleges vallási sérelmekre való hivatkozás - sőt az ilyen veszély felnagyítása jelentősen hozzájárulhat a hajdúk átállításához, akik döntő többségükben maguk is „vastagnyakú kálvinisták” voltak. Belgiojoso értesülve a hajdúi között bujtogatók tevékenységéről, azok erős törökgyűlöletére apellált és Bocskaihoz hasonlóan anyagiasságukra épített. Magyar kortársi vélemény szerint azt tartotta a szabadhajdúkról: „mind atyjokat, anyjokat levágathatjuk velük, ha zsold mellett szabad nyereséget is adunk nekiek.” Kölcsönökből összeszedett

150

Benda - Kenéz, 175. o. HK 1956. 3 - 4. sz. 316. o.

142


valahogyan 25 000 tallért és sürgősen kifizette egy havi zsoldjukat. Ennek megtörténte után hivatta magához a kapitányokat, és tárta föl előttük Bocskai „török practicáit”, aminek igazát a táborban tartózkodó szentjobbi vezetők is megerősítették. Belgiojoso megkérdezte a kapitányokat, hogy ilyen körülmények között „hajlandók-e a császári felség érdekében, kötelességüknek megfelelően Bocskai és valamennyi cinkostársa ellen menni?” A „hétpróbás” hajdúvezérek - akik különben ekkor már megegyeztek az üldözött főúr megbízottaival - szemrebbenés nélkül egybehangzóan oda nyilatkoztak, „hogy készek ő felségéért halni és élni” és készek bárki, még Bocskai ellen is menni, ha áruló. Csupán annyit kértek - olvashatjuk Belgiojoso memorandumában, hogy a főkapitány küldje el meghitt emberét miden hajdúszállásra, aki az ott lévő közemberek előtt is fölfedi Bocskai árulását. Pethe László kapta ezt a feladatot, akinek a hajdúk megesküdtek: „a legkészségesebben elhiszik mindezt, éppen ezért a császári felséget akarják szolgálni halálukig!”151 Ezt mondták, de egészen másként cselekedtek, ha nem is pontosan oly módon történtek a dolgok, mint ahogyan azt hosszú időn át Bocskainak egy propagandisztikus céllal írt levele nyomán tudtuk. A lelepleződése után megtámadott nagyúr azt írta egy erdélyi ismerősének a hajdúk csatlakozásnak okairól és körülményeiről, hogy azok felismervén Belgiojoso protestáns üldöző és magyarirtó” terveit - amiket az az ő felhasználásukkal akart véghez vinni - „magok nemzetinek hóhéri nem akarván lenni” úgy felháborodtak, hogy akár „magoktól is ugyan reá támadtak volna az németre. Azonban hogy értették, hogy minket is kergettenek, magok jövének érettünk”. E levél szerint a kassai főkapitány Váradot, Debrecent és Kerekít ígérte szabad prédául a hajdúknak, ha követik az utasításait. 152 Azt, hogy a hajdúk nem maguk keresték fel Bocskait, hanem ő nyerte meg őket főként ajándékokkal és zsoldfizetéssel, az általam megtalált iratok is egyértelműen bizonyítják. Az viszont teljesen valószínűtlen, hogy a kassai főkapitány prédának ígérte volna Debrecent, a királyság akkor legnépesebb és leggazdagabb városát, valamint Váradot, Erdély kulcsát. Az idézett levélben írtakat mindezek alapján nem lehet másnak tekinteni, mint ügyes propagandaszólamnak. Akárcsak az olyan vádakat, hogy a főkapitány a katolikus hitre át nem térőket mind egy szálig ki akarta volna irtani. A hajdúk kezdeményező szerepéről írtak különben azt

151 152

HK 1956. 3-4. az. 315-317. o. továbbá Nagy L. 1961. 67-69. o. . MTTXIX. k. 103. o. L. még Nagy L. 1961. 70. o.

143


a célt is szolgálták, hogy a kortársak előtt elhárítsák Bocskairól a török szövetségben vívott, nagy pusztításokkal és véráldozatokkal járó, polgárháborús jegyeket hordozó Habsburgellenes küzdelem kirobbantásának az ódiumát. A Belgiojoso szolgálatában álló hajdúk nyílt színvallására október 14-én este került sor. Akkor, amikor Lippai Balázs, Németi Balázs, Ibrányi Ferenc, Dengeleghy Mihály és Szénási Mátyás kapitányok embereik nevében hüséglevélben kötelezték el magukat „Az nagyságos vitézlő Bocskai Istvánnak, ez köröszténysignek s az mi Országunknak, s ides Hazánknak, legfőképpen az egy Igaz Hitnek [t.i. a protestantizmusnak ] oltalmazására.”. Hitlevelüket ezekkel a szavakkal zárták: „Isten minket úgy segillyen hogy hü s igazak leszünk az Nagyságos Bocskai István úrnak minden vitéz dolgaiban Hazánk megmaradásájért.”. Ez az 1956-ban megtalált esküszöveg tekinthető a Bocskai magánháborújából országos mozgalommá fejlődő küzdelem első okiratának. 153 Megírása idején Dampierre ezredes parancsára gyülekezőt doboltak a hajdúszállásokon. A nemrég zsoldot kapott vitézeknek kellett volna biztosítani az Adorjánba vonuló Pezzen-gyalogezred és az őket kísérő sziléziai lovasok útját az Ér-mellék mocsarain és gázlóin át. Amikor a riadóztatott hajdúkatonák mindnyájan együtt voltak a nyílt mezőn, kapitányaik „egy, az én nevemben hamisított levelet olvastak fel előttük” - írja Belgiojoso. Ebben az állt, hogy én azzal a szándékkal gyűjtöttem egybe a parancsnokságom alá tartozó katonákat, hogy „mindazokat, akik vonakodnak pápistává lenni, elpusztítsam” s ha ez megtörtént, „a hajdúkat is mind ki akarom irtani. Tehát kurafi [t. i. kurvafia hitvány ember] legyen annak a neve, aki nem csatlakozik hozzájuk és nem öli halomra a német kutyákat [t.i. Pezzen ezredes katonáit] akik most rendezetlenül, mit sem sejtve menetelnek. Ott helyben pártütést szerveztek, valamennyien összeesküdtek és átálltak Bocskaihoz, akit kapitányaik már előre értesítettek és biztosítottak mindenről.” Belgiojoso bár a magamentésére írta ezt a memorandumot, de a hajdúk megnyerését és a Habsburg-vezetéssel való szembefordítását vele megegyezően mondja el Szepsi Laczkó Máté felső-magyarországi kálvinista prédikátor, kortárs krónikás is. Ő ugyan nem tesz említést a Belgiojoso nevében hamisított levélről, de ez nem zárja ki annak a létezését, amit különben más források megerősítenek. A prédikátor szól arról is, hogy a

153

HK 1956. 3-4. sz. 315. o.

144


hajdúknak „nagy keresztyén főurak” - mindenekelőtt ecsedi Báthory István - is a Bocskai mellé állást tanácsolták arra hivatkozva, hogy Belgiojoso nem a török ellen akarja felhasználni őket, hanem „a protestánsok kiirtására..” Ezzel a szélsőséges propaganda állítással - amit nyilván annak hirdetői sem hittek el - tudták az alapvetően törökellenes beállítottságú hajdúságot egy török szövetségben induló felkelés fő katonai bázisává tenni.l54 Bocskai október első felében tett intézkedései arról tanúskodnak, hogy a bihari „szablyás magyar úr” nemcsak a kor machiavellista politikai tanait és gyakorlatát ismerte és alkalmazta mesterfokon, de kiváló katonai stratégiai érzékkel is rendelkezett. Noha Szentjobb elvesztése azzal fenyegetett, hogy önvédelmi harcát csírájában elfojtják, de előbb a köleséri szabadhajdúk, majd a Belgiojoso alatt ellene vonulók megnyerésével

154

Benda- Kenéz, 176. o.

145


gyökeresen meg tudta fordítani a helyzetet és a kilátásait. Természetesen csak abban az esetben, ha döntő csapást tud mérni Belgiojoso haderejére. Hiszen a mellé fölsorakozott hajdúsággal azonos létszámú volt csupán a Pezzenhadoszlop, s rajtuk kívül ott voltak a val-

lonok, a váradi helyőrség katonái, a kassaiak, sőt a hajdúkkal szemben ellenséges érzületű székely katonatömegek is. Ezeknek az összlétszáma október 14.-ről 15.-re virradóra a többszöröse volt a Bocskai parancsaira hallgató fegyverekének. Ezért sorsdöntő jelentőségű volt, hogy a pillanatnyilag még szétszórt erők egyesülését haladéktanul megakadályozza. Erre a legkedvezőbb alkalmat az kínálta, ha az éj sötétjét és a váratlanság tényezőit kihasználva megtámadja és szétszórja a mit sem sejtve menetelő Pezzen - hadoszlopot, mielőtt az az adorjáni táborba érne Belgiojosohoz.

146


Ezeknek a szempontoknak a figyelembe vételével került sor arra a Bocskai és a később kibontakozó mozgalom szempontjából egyaránt sorsdöntő összecsapásra, amit a magyar história az álmosd-diószegi ütközet néven tart számon. Ez a harci cselekmény különben azon kevesek egyike volt, amikor rosszabb fegyverzetű és hiányosabban képzett magyar katonák a tizenhetedik században nyílt összecsapásban arattak diadalt nyugati zsoldos ezredek katonáin. Valójában ebben az ütközetben vizsgázott először az immáron negyvennyolcadik életévébe lépő Bocskai István is önálló hadvezérként!

147


„Hajdúvitézek! húúúj, húúúj, rááá!”

ocskai frissen fölesküdött harcosai ezzel az ősi csatakiáltással támadtak 1604. október 15.-re virradóan Álmosd és Diószeg között. Harcukat személyesen ő irányította és nem csekély része volt a sikerben is. Miután a tervezett rajtaütésnél zömében lovaspuskás hajdúkra támaszkodhatott, a támadási tervét is ezek megszokott, bevált harcmódjához igazította. Tekintettel katonái kiváló terepismeretére, úgy döntött, hogy a környező erdőkben rejtve fölfejlődő hajdúk a császári menetoszlop közepét támadják meg, s így kettévágva azt, részenként számolják fel az ellenséget. Arra számított, ha a középen menetelő gyalogosokat szétverik, akkor a menet élén és végén haladó nehézlovasok is ártalmatlanná tehetők. Hiszen az erdős, zsombékos terep nem kedvez a különben félelmetes nehézlovasoknak. Az oszlopot vezénylő Johann Baptist Pezzen ezredes - akit a magyar források tévesen neveznek „Petz”-nek - 1596 óta harcolt a török ellen Magyarországon. 1601-től Erdélyben is többször megfordult, de 1602 végén ott küzdött Buda alatt is. Mostani ezredét 1604 májusában toborozta, katonái előbb Erdélyben, majd Kassán állomásoztak, s innen vonultak az adorjáni táborba. Az ezredes tapasztalt parancsnok, személyében bátor katona volt, aki nem ígérkezett könnyű ellenfélnek! Amikor a hajdúk „megütötték" a menetoszlop derekát, hírvivőt küldött Belgiojosohoz segítségért, maga, pedig visszafordult a gyalogosok megsegítésére. Nehézlovasai többször is visszaszorították a hajdúkat az erdőbe, de azok újra és újra Bocskai köré tömörültek és buzdító szavaira ismét támadásba, lendültek. Csak a nyolcadik rohamuk törte meg a nehézlovasok ellenállását, akik ezt követően menekülni kezdtek. Futás közben a sötétben sokan a mocsárba fulladtak, mások sebesülten fogságba estek - köztük maga Pezzen is - a legtöbbjüket azonban a hajdúk hányták kardélre. A lovasok veresége után Bocskai katonái a szekérvár mögött elsáncolt gyalogosokra támadtak, akikkel együtt harcoltak halált megvető bátor-

B

148

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN „HAJDÚVITÉZEK HUUÚJ, HUUÚJ, REÁÁÁ!”

sággal asszonyaik, leányaik és szeretőik is, akiket a magyar források lakonikusan „kurvák”nak tituláltak. A Belgiojosotól várt segélyben bízva sorra visszaverték a hajdúk rohamait, amíg egy véletlen lőszerrobbanás meg nem bontotta a szekérvárat. Az így támadt résen Bocskai katonái behatoltak a sánc mögé és rövid de véres kézitusában „mind levágják őket írta Szamosközy - mind gyermekekkel, kurvájokkal együtt.” Más forrás szerint a gyermekeket magukhoz vették, s a fiúkból „kis hajdúkatonákat” neveltek. 155 A Pezzen-hadoszlop megsemmisítése persze még korántsem hárította el a veszélyt Bocskai feje fölül, csupán könnyítést jelentett. Belgiojoso még mindig mintegy 8 000 katonával rendelkezett, akik megfelelő veze-

téssel könnyen fölébe kerekedhettek volna a jóval kisebb létszámú és a többórás kemény harcban kifáradt hajdúseregnek. A főkapitány - aki eddig sem csillogtatta hadvezéri tudását azonban elbizonytalanodott a nem várt fejlemény hallatán, és nem ismerve Bocskai erejét, visszavonult. Előbb Váradra ment, majd onnan a nagyrészt székelyekből álló hadat

155

Az álmosd-diószegi ütközet részletes leírását bő forráshivatkozásokkal I. Nagy L. 1961. 71-76. 0. és Nagy L. 1981. 116- 126. o.

149


Kassára kívánta vezetni. Körlevelekben panaszolta a tekintélyesebb magyarországi uraknak, nemeseknek „Bocskai hallatlan áruitatását” és azzal riogatta őket, hogy a lázadó mellett fegyvert fogott hajdúk a nemességet akarták kiirtani. Útközben serege felbomlott, nagyrészt szétszóródott, s miután a kassai polgárok nem engedték be székvárosába a rajtuk basáskodó „király képét”, az kicsiny maradék csapatával Szepesvárba menekült és onnan szemlélte tétlenül az események alakulását. Belgiojoso Váradról történő elvonulásával Bocskainak szabad útja nyílt Erdélybe. Felkínálkozott előtte a lehetőség, hogy seregét az erdélyi bujdosókkal és a török segélycsapatokkal egyesítve elfoglalja a Porta által

felkínált fejedelmi széket. Október 18.-án kelt levele, amit az őt szívesen befogadó Debrecen városából írt az erdélyi emigránsoknak, még ilyen szándékot is sejtet. Belgiojoso nem várt megfutamodása és a seregének fölbomlása megnyitotta előtte az utat északi irányba, FelsőMagyarország felé is. Bocskai bár minden bizonnyal jól érezte magát Debrecenben, amelynek polgáraival még váradi főkapitány korában jó kapcsolatokat épített ki, tudta, hogy nem várhat tétlenül, mert az a fegyveres felkelés halálát jelentené. Akárcsak az, ha Erdélybe vonul és elfoglalja a Porta által fölkínált, de kellően szavatolni nem tudott tisztséget. Döntése amel-

150


lett tanúskodik, hogy az elmúlt évek elbukott erdélyi próbálkozásain okulva fölismerte: az Erdélyi Fejedelemség elszakadása a Habsburg uralkodótól - pontosabban a Habsburgkormányzattól - csakis a Királyi Magyarország segítségével és annak a területéről biztosítható. Hiszen ahhoz, hogy az erdélyi várak császári őrsége meghódoljon, el kell vágni őket utánpótlási vonaluktól, ami szintén csak Felső-Magyarország birtokba vételével lehetséges. Több mint bizonyos, ha Bocskai az álmosdi ütközetet követően Erdélybe nyomul, próbálkozása még 1604 végén, de legkésőbb 1605 elején kudarcba fullad, akárcsak Báthory Zsigmondé vagy Székely Mózesé. A több éves polgárháborúba belefáradt erdélyiek már elvesztették a győzelembe vetett hitüket, s különben se kockáztattak volna a sokuk által gyűlölt Bocskai mellett. Mindezt figyelembe véve úgy döntött, hogy Debrecenből Kassa felé vonul egyre gyarapodó hajdúseregével, amelynek előőrsei napok alatt elérték a Tisza vonalát. Az álmosdi ütközet kapcsán kiváló taktikai érzékéről tett tanúbizonyságot, ezzel a fölismerésével, pedig arról, hogy kiemelkedő stratéga is. Látta, hogy 1604 őszén a temető csendjével hallgató Erdélytől eltérően Felső-Magyarország forrong, s csak egy vezérre vár, akinek zászlaja alá felsorakozhat. A szeptember eleji gálszécsi részgyülést követően, ahol is a rendek kinyilvánították a készségüket a fegyveres ellenállásra, október elején a lőcsei polgárok már ténylegesen fegyveresen szembe szálltak a Habsburg-adminisztráció képviselőivel. A felső-magyarországi főurak, nemesek és polgárok mellett elkeseredés lett úrrá a magyar végvári hadinép soraiban is. Október 30-án a Belgiojoso elől bezárkózó kassai polgárok önként kaput nyitottak Bocskai hajdúkapitányainak. Ezzel Felső-Magyarország politikai és katonai központja harc nélkül a fegyvert fogó bihari nagyúr hatalmába került, ami óriási lökést adott a kibontakozó Habsburg-ellenes mozgalomnak. l56 Ezek a hírek a tiszalöki táborban jutottak el hozzá, ahol október 26.-tól november 7-ig, közel két hétig időzött. Ez az „időmúlatás” azonban csak kívülről tekinthető tétlenkedésnek. Valójában a „botcsinálta” felkelővezér spontán önvédelmi harca ekkor és itt alakult át országos méretű - méghozzá Felső-Magyarországra és Erdélyre kiterjedő - mozgalommá. Október utolsó napjaiban itt csatlakoztak hozzá az erdélyi emigránsok, akik

156

Nagy László: A császári hadsereg támadása a Bocskai-szabadságharc ellen 1604 őszén. HK 1956. 3-4. sz. 117-149. o.

151


közül Bocskai rögtön „kiemelte” katonai vezetőként Rhédey Ferencet, akinek vezető szerepet szánt a Királyi Magyarország meghódításában. Rhédey ugyanis korábban Felső-Magyarországon volt jó hírű végvári tiszt, akinek mind a hely- mind az emberismerete megvolt a feladat elvégzéséhez. A tiszalöki táborban nevezte ki kancellárjának Kálló humanista műveltségű várkapitányát, aki ugyan maga katolikus volt, de rokoni kapcsolatban állt több protestáns főúri családdal és egyéni sérelmei a protestáns vallásszabadság biztosítását zászlóikra írók táborába sodorták. Káthay is jól ismert több végvári kapitányt a területen s magas tisztségbe helyezése egyúttal alkalmas volt a katolikusok aggodalmának eloszlatására, vagy legalább csökkentésére. Újabb értékes társadalmi bázisbővítést jelentett a korábban Belgiojoso követeként nála járt műveit, tapasztalt politikus Szerdahelyi Imreffi János megjelenése, aki rokonának, ecsedi Báthory Istvánnak a hallgatólagos támogatását is jelentette Bocskainak. A tiszalöki táborban jelezte csatlakozási készségét Felső-Magyarország két legnagyobb birtokosa Homonnai Drugeth Bálint és Mágóchy Ferenc, akiket vármegyék nemessége követett ezen az úton. Itt szerveződött és alakult meg a felkelés katonai vezérkara, amely Rhédeyn kívül a legtekintélyesebb és legtapasztaltabb hajdúfőkapitányokból verbuválódott. 157 Ha csak ezeket tekintjük, már akkor is bátran elmondhatjuk, hogy Bocskai nem töltötte hiába az időt Tiszalöknél, hanem lázas szervezőmunkával teltek a napok. A további bázisnövelés végett hajdúkapitányai útján gyűlést hirdetett november 12-ére Kassára, „az igaz hitért, orszá-

157

Nagy L. 1981 126-131. o. Káthay Mihály, Imreffy János és Bethlen Gábor csatlakozásáról Nagy L. ,1990. Rimay Jánosról Nagy László: Háború és politika Rimay János életében. HK. 1983. 4. sz.

152


gunk szabadságáért” fegyvert fogni kész rendeknek. Bocskai november 7-én indult meg Tiszalöktől és 11.-én vonult be Kassára ünnepélyes külsőségek között. A magányos „rebellis” főúr már egy szabadságharc vezéreként lépte át Kassa kapuját, de jól tudta, hogy a dolgok neheze még hátra van. Hírvivői jelentették neki, hogy őt megelőzve megindult ellene egy Belgiojosánál sokkal félelmesebb ellenség, Basta tábornagy és serege képében!

Két „bajnok" nagy „sakkjátszmája"

Kassára bevonuló Bocskai István a felső-magyarországi főkapitány elhagyott rezidenciájában, az úgynevezett „királyi házban" szállt meg, amely épület, rövid időközöket leszámítva, haláláig az otthonává vált. Az épületet jövetelének tiszteletére kitakarították - írja Istvánffy Miklós, leverő képet festve a városba bebocsátott hajdúk eddigi garázdálkodásairól. Különösen említi „ebeli” Lippai Balázst, a felkelés cigány származású hajdú vezérét, aki leírása szerint szörnyű rablásokat követett el a kassai polgárok sérelmére. Lippai „senkit sem kímélt, akinek aranya, ezüstje, pénze, fegyverei, lovai, ruhái, bora, gabonája, jószága és más hasonlója volt...” 158 Az ilyen cselekmények ugyancsak eltértek azoktól a magasztos ígéretektől, amik a hajdúkapitányok Bocskai nevében fogalmazott körleveleiben szerepeltek. Nem csoda, hogy a kassai polgárok őszinte örömmel és megkönnyebbüléssel fogadták a vezér megérkezését, akitől katonái megregulázását remélték. Bocskai, mint maga is nagybirtokos, nyilván kezdettől ellenezte a kilengéseket, de ugyancsak rá volt utalva a hajdúkapitányokra és támogatásukat könnyen elveszíthette volna, ha mindjárt keményen fellép a „rakoncátlankodók” ellen.

A

158

Istvánffy M. I. m. 1962. 452-453. o.

153


A bevonulását követő napon megtartott gyűlésen a nemesek és a polgárok ugyan „sok szájjal” panaszolták a hajdúktól és a fegyveresen soraik közé álló jobbágyaiktól elszenvedett nagy „injúriákat”, de megnyugodva Bocskai ígéreteitől több fontos katonai határozatot hoztak a fegyveres felkelés folytatás érdekében. A vezér, elvben egyetértett azzal is, hogy a zászlói alá szökött jobbágyok visszakerüljenek korábbi uraikhoz, a gyakorlatban azonban ezt lehetetlen lett volna érvényesíteni. Miután a mezei munka dandára már megtörtént, egyelőre a földesurak sem szorgalmazták a dolgot, így lényegében maradt minden a régiben. A Bocskai körüli testőrség jelenlétén „megcondorlottak” hajdúuraimék is, s így Kassán és közvetlen környékén a kilengések, ha teljesen meg nem is szűntek, azért megritkultak. 159 Alig hagyták el a rendek Kassát, megérkezett a nagyvezértől Bethlen Gábor, s vele a szultáni küldött. Ez utóbbi egy Mohamed koporsójánál is járt „szent török” volt, a „zöld patyolatot” hordó Hadzsi Huszain. Ünnepélyes külsőségek között Bocskai oldalára övezte a padisah, küldte díszkardot ily beszéd kíséretében: „Nagyságos Bocskai, ki hatalmas császár fia vagy, tudjad, hogy valakinek ezt oldalára kötik, annak soha sem pénze, sem hada el nem fogy. Azt mondja a győzhetetlen császár, hogy te lehess az, ki az te nemzetséged között nem különben tündökölhessél, mint az szép csillagok között az szép hajnalcsillag. Csinálhass állandó megmaradást a te nemzetségednek [t. i. nemzetnek] és lehess látója a sok jóknak, kik az hatalmas császártól reátok következnek. Tiétek mind a haza s mind a nyugalom. Az hatalmas császáré mind az költség, mind az hadakozás. Most mutatja meg a ti nemzetségetekhez, az kit soha senkihez nem mutatott. Végső barátságunk ez veletek az jóban, végső az gonoszban is, ha jól nem viselitek magatokat”.160 Vajon milyen érzések és gondolatok jár-

159 160

MOH X. k. 604-611. o., TT 1889. 612-616. o. MHHS XXX. K. 256. o., SZ 1899. 121.0.

154

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN „KÉT BAJNOK” NAGY „SAKKJÁTSZMÁJA”

hatták át Bocskai bensőjét, amikor annak a hatalmasságnak a kardját övezték az oldalára, akit eddigi életében nemzete legveszedelmesebb ellenségének tartott? Hitt vajon a szép szavaknak és ígéreteknek? Vagy úgy gondolkodott ő is, miként a csauz szavait lejegyző Szamosközy, aki ilyen kommentárt fűzött az elhangzottakhoz: „aki hazudni akar, ilyen szókat gondol hozzá, mint ezek!” Minden bizonnyal valami hasonlót érzett és gondolt ő is, de jól tudta, hogy különösen Basta támadásának fenyegető árnyékában nincs más választása, és úgy kell mutatnia, mintha minden szót elhinne. Hiszen még az üldöztetése ellenére is udvarhü maradt. Illésházy István is úgy nyilatko-

zott: „Akartuk vagy nem, de az töröket kellett segítségül hívnunk, ha életünket és hazánkat meg akartuk tartani.” 161 Különösen november második felében még a puszta életben maradás is azt követelte Bocskaitól, hogy két kézzel kapjon a felkínált török segélyen, bármily csekély is legyen az. Hiszen az a hadvezér és az a sereg közeledett Kassa felé a mozgalom ellen, aki nem sokkal korábban elkergette a nagyvezér seregét Esztergom alól, ami miatt annak magyarázkodó jelentést kellett küldenie a Portára. A Bastától elszenvedett kudarcot azzal kívánta ellensúlyozni, hogy hivatkozott Bocskai eddig elért eredményeire a „nemesek”- t. i. a németek - felett. 162 Azokkal méltán büszkélkedhetett is, hiszen november közepéig a felkelők kezére került Kálló, Ónod, Sárospatak, Diósgyőr és Szendrő, amely várakon kívül hűséget esküdött Bocskainak Késmárk, Bártfa, Eperjes, Kisszeben, Remete, Svedler, Szomolnok és Stósz városok polgársága is. Hamarosan követték őket a lőcseiek is, s az eredmények naponta szaporodtak. Ennek ellenére min-

161 162

TT 1878. 48. o. V. ö. MOE XI. k. 497. o. HK 1983. 3. sz. 460-467. o.

155


dent tönkre tehetett volna, ha Bastának sikerül döntő győzelmet aratni Bocskain, aminek „papírforma” szerint ugyancsak megvolt az esélye. Az erőviszonyok terén az volt a helyzet, hogy a Habsburg-kormányzat Magyarországon és Erdélyben Bocskai sikerei után is mintegy 70 000 főnyi nyugati zsoldos és magyar haddal rendelkezett, amely kontingensből a mozgatható hadlétszám is túlhaladta a 35 000-es számot. Igaz, ez a fegyveres erő nagy területen volt szétszórva, de az egegi táborból így is 9 500 gyalogost és 5 000 lovast, valamint a kísérő személyzetet útba tudtak indítani Bocskai leverésére november 8-án. Basta Váradra akart vonulni, hogy így elvágja a felkelést az erdélyi bázistól, viszont a Haditanács Kassa elfoglalására utasította, s ehhez kellett tartania magát. Ő úgy tudta, hogy a „rebellis vezér” már közel ötvenezer hajdúval rendelkezik, s emiatt

óvatosan, lassan nyomult előre kelet felé. Lassúságával akarata ellenére előmozdította a felkelés ügyét s időt biztosított ellenfelének az ellenállás megszervezéséhez. A Basta téves információjával szemben húszezernél alig több fegyveres fölött rendelkező Bocskai ugyancsak nehéz válaszút elé került! A józan megfontolás azt sugallta, hogy térjen ki a biztos

156


vereséggel fenyegető összecsapás elől s a téli idő beálltát várva húzódjon vissza a mozgalom Partium-beli bázisára. A harc nélküli visszavonulás és a felső-magyarországi pozíciók feladása azonban a mozgalom hanyatlását, sőt bukását eredményezhette volna a Királyi Magyarország területén. A felkelés legfontosabb bázisa Felső-Magyarország volt, amit nem pótolhatott volna a temető sivárságával hallgató és ekkor még Bocskaival szemben nagymértékben ellenséges érzületű Erdély. Mindent megfontolva tehát úgy döntött, hogy felveszi a reménytelen küzdelmet a nála erősebb Bastával, de azt igyekszik elkerülni, hogy döntő, megsemmisítő vereséget szenvedjen el tőle. Bocskai alapvetően megfontolt, óvatos politikus és hadvezér volt, de ha a szükség úgy kívánta, mert kockáztatni is. Nincs kizárva, hogy lelkesítette a Belgiojoson aratott nem várt győzelem érzete is, valamint az az eltökéltség, hogy amely útra rálépett, azon végig is megy. Nem sokkal később úgy nyilatkozott udvari papjának, Alvinczy Péternek: „Az mely táska - [t. i. Habsburg-kormányszervek uralma] - egyszer az mi nyakunkat és az magyar nemzetség nyakát igen megcsiszolta vala, kinek hordozását el is untuk vala semmiképpen nyakunkra azt bizony újólag nem vehetjük...”. 163 Egy más alkalommal, amikor azt javasolta neki, hogy „ne ingerelje tovább ez németeket”, így válaszolt: „Inkább akarom véremmel valamely bokrot megfesteni, avagy amaz zöld pázsiton el nyujtóztatni, hogy nem, mint nemzetségemnek veszedelmével ez ügyemben hátra állni” 164 Ez az eltökéltség munkálkodhatott benne november második felében is, amikor úgy döntött, hogy elébe megy Bastának és fölveszi vele a harcot. Basta föltartóztatására számba jöhetett a Németi Balázs és Bornemisza János parancsnoksága alatt állomásozó mintegy 5 000 főnyi fegyverese, Lippai Balázs hajdúfőkapitány Rimaszombatnál lévő tízezernyire tehető embere, a vele lévő testőrzők ezer főt meg nem haladó kontingense, a környező végekből megígért mintegy háromezernyi török tatár segélyerő, valamint Homonnay Drugeth Bálint főúri magánbandériuma. Az ellenség föltartóztatására a Sajó és a Bódva völgye közti terület látszott a legalkalmasabbnak, mert Basta akár Várad, akár Kassa felé veszi is az útját, itt mindenképpen elébe lehet állni. Az erők összpontosításához az ígérkezett a legmegfelelőbbnek, ha Németi és Lippai seregei állandó rajtaütésekkel

163 164

Benda, 1955. 143. o. Alvinczv P. i.m. 1955. 13. o.

157


késleltetik a császáriak előnyomulását, s lassan visszahúzódva egyesülnek a Bocskai közvetlen parancsnoksága alatt álló erőkkel. Amint a csoportok beérkezése és összpontosítása megtörténik, megkísérlik egy nekik kedvező helyen döntő ütközetre kényszeríteni Basta hadoszlopát. A kassai gyűlést azért is fejezte be oly gyorsan, hogy minden energiáját a harc irányítására fordíthassa, miként Álmosdnál is tette. A csata kimenetele még a terv pontos betartása esetén is erősen kétesélyes volt, sőt inkább Basta oldalán mutatkozott harcászati fölény. Viszont csaknem fölborította Bocskai minden elképzelését az, hogy Németi Balázs november 17-én könnyelműen nyílt harcba bocsátkozott a háromszoros túlerőben lévő ellenféllel Osgyánnál. Bornemisza hasztalan intette vezértársát, hogy cselekedjenek a Bocskaitól kapott parancs szerint, arról lepergett az okos tanács. Talán Belgiojoso nagy hadának a dicstelen végére gondolt, vagy hitelt adott Basta átszökött embere hazugságának, miszerint a tábornok „a magyarok győzelmét várja”? nem tudjuk. Elvileg a megerősített osgyáni kastély egy ideig feltartóztathatta volna a túlerőben lévő támadókat, de a sereg javarésze „a környékbeli falvakból iratkozott parasztság volt, újonc a hadakozásban”. Más kortárs szerint „szedett-vedett falusi népség, részben fegyvertelen, részben mindenféle lándzsával, hegyes karókkal és cséphadaróval felszerelve kinek sereglését a hajdúk maguk mellé fogadták”. Ráadásul a védők javarésze a védmüvek mögül kilépve maga kezdeményezett harcot a túlerővel, elvesztve ezzel még azt a csekély előnyét is, amivel a sáncok mögött rendelkezett volna. A találkozó-harc természetesen rövid volt, a magyarok hamarosan menekülni kezdtek, s Basta katonái „ölték, sebezték a menekülő parasztokat és hajdúkat különbség nélkül. Bornemisza elmenekült a lovasokkal, de Németi lováról leugorva a kastélyba visszavonult gyalogokhoz csatlakozott. Itt mindaddig küzdöttek, amíg rájuk nem gyújtották az épületet. November 18.-ra virradóan sebesülten Németi is fogságba került, s miután nem szolgáltatott adatot felkelő társaira, a tábornagy november utolsó napján kivégeztette. Ez alkalommal nem kevesebb bátorságot tanúsított, mint élete során legtöbbször. A vesztőhelyre menet összekötözött kezével kiragadta a hóhér kezéből a pallost, s kaszabolni kezdte kísérőit. A távolabbról reá rohanó katonák végül megölték a magánosan küzdőt, aki azzal a büszke tudattal fogadhatta a rátörő véget, hogy harcolva távozik az árnyékvilágból s „bízvást az emberek emlékezetébe költözik” - írta Bethlen Farkas erdélyi historikus.

158


Basta azt hívén, hogy Németi serege csupán elővéd, két napig várta a fősereg támadását, s csak november 20-án hagyta el az osgyáni tábort s indult el igen lassú menetben Rimaszombat - Putnok irányába. Lippai Balázs lovasai állandón körötte „csiripoltak”, fárasztották-fogyasztották a hadát. A hajdúfőkapitány azt akarta elérnie, hogy Basta a gyalogosokat hátrahagyva az övénél kisebb számú lovasával vegye fel a harcot vele, de a tábornagy nem ment lépre. Bár most is inkább Kálló - Várad irányába vonult volna, de a haditanács parancsa szerint Edelény Szendrő - Kassa felé kellett támadnia. Így került sor a november 25.-tól 28-ig tartó edelényi - besenyői összecsapásra, amit személyesen Bocskai vezetett. A 16.000 főből - hajdúkból, parasztokból, törökökből és tatárokból - álló és 8 ágyúval rendelkező felkelő sereg 25-én vette fel a harcot Basta még mindig 14.000 katonát számláló hadával. Az elővédek találkozó harca döntetlenül végződött. Másnap Basta előnyomult, miközben át kellett kelnie az Edelényt átszelő patakon és a Bódva folyón. Bocskai jó taktikai érzékkel átkelés közben támadta meg az ellenséget, de az számítva erre, nagyobb zavar és veszteség nélkül végre tudta hajtani a partváltást és behúzódott a Bessenyő falunál lévő völgybe. Bocskai a nyomukba eredve olyan eredményesen kerítette be az ellenséget, hogy Basta kezdte reménytelennek látni a helyzetét. „Már attól kellett tartanom, írta jelentésében — hogy vereséget kell majd szenvednem, mivel hogy nem tudtam megmozdulni, sem élelem keresésére menni.” Egyes források szerint katonái közül többen szökdösni kezdtek, Basta pedig mintegy 300 szekerét és a lovakon el nem szállítható málnáját felgyújtatta. A katonái közt tartózkodó Bocskai ezeket látva méltán számolhatott egy újabb diadalra az álmosdi után. Ám a tapasztalt Basta nem adta föl, s 28-án virradatkor a sűrű köd leple alatt meglepetésszerű támadást intézett a hajdúk ellen. Ott, ahol azok a legkevésbé várták, a 239-es magaslati pontnál. Itt voltak az ágyúk és a gyalogosok elhelyezve, akik nem tanúsítottak kellő éberséget. A váratlan támadás nagy zavart okozott a soraikban, amit már Bocskai sem tudott helyre állítani. Ennek ellenére két órán keresztül folyt az öldöklő harc, s csak akkor ért véget, amikor a szűk terepen fegyvernemi előnyeit értékesíteni nem tudó lovasság a gyalogságot magára hagyva eltávozott a csatatérről, magával ragadva a vezért is. Az ágyúk mellett harcoló gyalogosok - magyarok és törökök - halálukig küzdöttek az ellenséggel. A négy napig tartó küzdelemben a császáriak mintegy ötszáz, míg a magyarok és a törökök 1000-1500 embert vesztettek.

159


A kelepcéből sikerrel kiszabaduló Basta november 29-én büszkén jelentette a Haditanácsnak: „Most indulok tovább Kassa visszavívására.” Birtokba vette Szendrő várát ellátva azt őrséggel, feldúlta Jászót, lemészároltatott néhány felkelt jobbágyot Borsiban, s december 3-án megérkezett Kassa alá, azonban a megadási felszólítására és kegyelmi ígéreteire nem kapott választ. A város védelmét a fel fegyverzett polgárokon kívül Segnyey Miklós és Nagy Albert hajdúkapitányok parancsnoksága alatt 1000 gyalogos és 200 lovas hajdú látta el. A külvárost fölgyújtották, hogy ott Basta emberei ne találjanak menedéket a beköszöntött hideg és a védők puskatüze elől. Közben a falakról erős ágyútűz zúdult Basta katonáira, majd december 4-én Segnyey még kirohanást is intézett az ostromra fölsorakozók ellen. A nem várt ellenálláson meglepődött és megfelelő ostromszerrel nem rendelkező tábornagynak már csak egyetlen kívánsága volt, hogy „meghúzódjon az ország valamely zugában”. December 5-én elvonult Kassa alól, hogy kiteleljen az őt befogadó Eperjesen és az azt környező falvakban. 165 Az edelényi-besenyöi csatából Göncre vonuló Bocskai alapjában megelégedve tekinthetett a történtekre. December l-jén kibocsájtott körlevelében úgy értékelte a helyzetét: „az szerencsétlenség mostan a mi seregünkön megesett, de sem oly kár hadunkban nem lőtt, kit könnyen nem szenvedhetünk, sem az ellenségnek oly szívet nem adtunk, kinek mingyárást ellene nem állhatunk.”. Még a „szerencsétlenség” napján összegyülekezve „ide az ellenség eleiben siettünk, hogy minden akaratjának ellene álljunk.” Maga személy szerint is itt marad a tűzvonalban, „kegyelmetek között és előttek leszünk és nemzetünkért, hazánkért halálunkat nem szánjuk!”166

165

A hadjáratról bővebben forráshivatkozásokkal I. Nagy- L. i.m. HK 1956. 3-4. sz. 134 144. o. 166 Bocskai 1604 dec. 1-jei kiáltványa (MOL Thurzó cs. lt. fasc. 90.)

160


Az igazsághoz tartozik, hogy a Göncnél táborozó Bocskai valójában nem állt a Szendrőn keresztül Kassa felé vonuló Basta útjába, hanem „tisztes távolban” maradt tőle. Jól tudta ugyanis, hogy egy újabb nyílt összecsapásban elszenvedett vereség a felkelés bukását okozhatná. Személyes eltökéltségét és bátorságát az erdélyi „árestáltatását” feledni nem tudó és csupán másoktól értesülő Istvánffy kétségbe vonja. Leírása szerint az edelényi kudarc annyira megrettentette a felkelővezért, hogy az „nem, mert Kassára visszamenni” és már azt tervezte, hogy előbb Egerbe majd onnan Budára menekül a törökhöz. Csak az ifjú Homonnai Drugeth Bálint tudott „sok érvvel és sok okkal lelket önteni belé”. 167 Vajon mi lehet az igazság-magja Istvánffy állításainak? Az ugyanis teljesen érthető, hogy Bocskai, aki egyelőre a maga személyében testesítette meg a mozgalmat, nem kívánt Kassára bezárkózni, és ezzel elszigetelődni a zömében nem éppen sziklaszilárd kiállású felsőmagyarországi híveitől. Ezt a döntését semmiképpen sem lehet valamiféle egyéni bátorsághiány következményének tekinteni. Az is lehetséges, hogy a kudarc első pillanataiban felmerült benne a török felségterületre húzódás gondolata végső lehetőségként, amennyiben Kassa és vele Felső-Magyarország visszakerül az uralkodó fennhatósága alá. Ebben az esetben más irányba nem is mehetett volna! Hiszen ekkor Erdély még szilárdan Rudolfot uralta, ott a várakban császári katonaság volt, s a táborba szólított székelyek magatartása is tartogathatott kellemetlen fordulatot. Ne feledjük, Bocskai kormányzó nevéhez kapcsolódott az 1596-os „véres farsang”, s a székely szabadságot előbb Mihai Viteazul állította vissza, majd Báthory Zsigmond és Basta újította meg, erősítette meg. Döntő fontosságú volt tehát a további fejleményekre, hogy miként boldogul Basta Kassával? Amikor az kénytelen volt kudarccal elvonulni a falak alól, sziklányi súlyú kő gördülhetett le Bocskai szívéről. Ez a hír már Káthay Mihály kancellár mislei udvarházában érkezett el hozzá, ahová Göncről elvonult. Egy időre ez a nemesi kúria lett a mozgalom politikai és katonai központja. A bizonytalan státushelyzetü felkelővezér - akinek az erdélyi fejedelmi tisztét is egyelőre csak a Porta ismerte el - érezte, hogy nem tétlenkedhet semmilyen vonalon, ha győzelemre akarja vinni az ő önvédelmi harcaként indult Habsburg-ellenes küzdelem ügyét. Hajdúkatonái és a közéjük állt fegyveres jobbágyok már Kassa alatt, rajta-rajta ütöttek Basta hadán, ami szintén hozzájárult ahhoz,

167

Istvánffy M. : i.m. 1962. 448-449. o.

161


hogy a tábornok onnan elvonuljon biztosnak vélt téli szállására. Bocskai helyzete ennek ellenére sem volt valami rózsásnak mondható! A mozgalom mintegy harmincezer négyzetkilométernyi területi bázisát három oldalról ellenséges erők fogták körül, s csupán dél felöl, a török Hódoltság irányából nem fenyegette támadás. Északon Basta tízezernél még mindig nagyobb létszámú hadoszlopa tartózkodott, nyugat felől a Kollonich Siegfried alsómagyarországi vagy bányavidéki főkapitány seregének akciója fenyegetett, s komoly fegyveres erő volt még Erdélyben is. A három oldalról várható összehangolt hadiakció azzal fenyegette Bocskait és mozgalmát, hogy összeroppantja a felkelés bázisát és a felkelő vezér előtt nem marad más kiút, mint a törökföldi emigráció, amit viszont semmiképpen sem akart. Heves viták előzhették meg a döntést a mislei főhadiszálláson! Ezeken Bocskai szokása szerint többnyire szótlanul elnökölt, s csak a végén mondta ki a „verdiktet”. Rangsorolni kellett a három oldalról fenyegető veszélyt, s ugyanakkor hatékony lépéseket tenni mind a magyarországi, mind az erdélyi tömegek megnyerésére. Mindenekelőtt a magyarországi végváriakéra, és az erdélyi fegyveres székelyszabadokéra. Az előbbi feladatot Bocskai átengedte Káthay Mihálynak, Rhédey Ferencnek, míg az erdélyiekhez maga fordult. December 12-i körlevelében „szeretettel" intette a fejedelemség minden lakosát: „valahul minket ért lenni, bizonyos fő emberi által mind járást, haladék nélkül meg találtasson kik az kegyelmetek akaratjárul és hozzánk való hűségérül tesznek hihetőképpen bizonyossá.” 168 El akarja kerülni nagyobb hajdú had Erdélybe küldését - írta - hogy azzal az ország „ne pusztuljon”. Ha azonban az erdélyi rendek ellenségesen viselkednek, akkor nemcsak az erdélyiek között félelmes hírnevet szerzett hajdúit küldi rájuk, de a neki szolgálatait felajánló Jeremiás Mogilla moldvai hadait és a temesvári beglerbég törökjeit is. A szabadságukat visszanyert közszékelyeknek „hites emberekkel megüzente, hogy fátyolt kíván borítani a múltban történtekre - köztük a székelyek nemes-ellenes atrocitásaira is - és ha hozzá csatlakoznak, régi szabadságjogaikat nem csak elismeri, hanem megvédi mindenkivel szemben is! Az ígéreteken és a fenyegetéseken túl Erdélyben egyelőre megelégedett Szatmár és Szamosújvár megszerzésével, amelyek birtokában erről az oldalról egyelőre biztosítva érezhette magát.

I68

EOE V. k. 360. -371. 0.

162


Nagy kérdés volt az is, hogy a magyarországi hadszíntéren melyik legyen a fő támadási irány: az északi Basta elleni vagy a nyugati Kollonich ellen? Az nem volt vitás, hogy mindegyik irányban preventíven kell fellépni az ebben az időben, Európában szokatlan téli hadakozás keretében. Addig, amíg az ilyenhez nem szokott nyugati zsoldos ezredek újabb támadásba nem lendülnek. A magyar katonák jelentős része ugyancsak kitanulta a téli hadakozás fortélyait még Báthory István oroszországi hadjárata alkalmával, amit sikeresen ismételtek meg 1593/1594 fordulóján a török ellenében is. A támadási irányok rangsorolásán túl kiemelkedő fontosságú volt annak az eldöntése is, hogy kik vezessék az egyes hadoszlopokat? Az ebben való állásfoglalás csak részben tekinthető katonai kérdésnek, volt annak legalább ilyen súlyú politikai „töltete” is. A Bocskai mellé először álló hajdúkapitányok ugyan bátor parancsnokok voltak, de származásuk, társadalmi helyzetük nem tette őket alkalmassá arra, hogy a nemességet és a polgárokat a mozgalom oldalára vonják, akár Erdélyben, akár a Királyi Magyarország területén. Az Erdélybe küldött hadoszlop élére Rátóti Gyulaffy László - a fejedelemégbe áttelepült dunántúli végvári kapitány fia - társadalmi szempontból elfogadható személynek számított. A magyarországi hadszíntéren viszont Lippai Balázs hajdúfőkapitányt nem lehetett vezető tisztséggel megbízni, mert a hajdúk között ugyan nagy „respektje” volt, viszont a magyar főurak, nemesek és polgárok halálig gyűlölték őt. Ahová őt küldik, ott a Habsburg-pártiság megerősödésével kellett számolni. Bocskai ezt a nehéz problémát úgy oldotta meg, hogy Kassán erre vállalkozó hajdúkapitányokkal fölkoncoltatta a valóban sok közbüntényes cselekményt is elkövető hajdúfőkapitányt. Ám erre csak az után adott parancsot, hogy a helyére Rhédey Ferenc személyében olyan

163


fővezért állított, akit mind a végvári katonák, mind a hajdúk kellően respektáltak. Ő lett a főerők vezetője, s az északi irányban Bastát zavaró kisebb sereg élére Segnyey Miklós személyében olyan parancsnok került, akiknek a hajdúk közt is tekintélye volt, de mint elszegényedett előkelő család sarja, bírta a nemesség bizalmát is. A három irányban egyszerre vívandó téli hadjárat vezetése, megszervezése, a hadak ellátása rendkívüli feladatot jelentett ebben a korban még egy régóta működő, összeszokott hadsereg parancsnokának is. Ezt figyelembe véve az Udvari Haditanács nem is igen gondolt rá, hogy Bocskai - akinek a katonai, hadvezéri tudását nem sokra becsülték - képes lesz egy ilyen bonyolult hadiakció összehangolására és irányítására, a csapatok mozgatására, az utánpótlás biztosítására a hóval betemetett úttalan utakon, egy „gyülevész népség”-nek tartott hadsereggel. Éppen ezért ugyancsak meglepődve tapasztalták, hogy a felkelők már 1604 decemberében mindhárom irányba támadásba lendültek, és hogy a fő támadás Basta seregével a mozgalom hátában, nyugat felé történt! Ez az akkor írott és íratlan katonai szabályok értelmében kalandos - ha nem éppen kalandor - vállalkozásnak számított. Ilyet egy reguláris állandó zsoldos hadsereg vezetője nem is kockáztatott volna meg. Ne feledjük, néhány héttel korábban Basta nem merte körülzárva maga mögött hagyni Németi Balázs kicsiny, képzetlen seregét sem és értékes napokat töltött el az osgyáni csoport leküzdésével! Bocskai viszont - mint utóbb kiderült, joggal és megalapozottan - arra számított, hogy ha a fősereg harcosai sikeresen előretörnek nyugati irányba Pozsony és Bécs felé, ezzel előbb - utóbb visszavonulásra késztetik Basta seregét is Eperjesről és környékéről Bécs, a Dunántúl, az Osztrák Örökös Tartományok és a Cseh Királyság országainak a védelmére. Ezért elhatározása, ha rejtett is kockázatokat, az egyedüli helyes útnak bizonyult a „szoros” helyzetből való kitörésre. Az egykorú iratok arról tanúskodnak, hogy a Habsburg politikai és katonai vezetés 1604 végén és 1605 legelején erősen alábecsülte a felkelésből reá háramolható veszélyeket. Számos udvari ember - de még a tapasztalt Basta tábornagy is - a Bocskai vezette mozgalomban nem látott többet a Báthory Zsigmond vagy a Székely Mózes által vezetett erdélyi küzdelmeknél. A bécsiek és a prágaiak bíztak benne, hogy Basta majd most is sikeresen megoldja a problémát és leveri a felkelést. Ha ez mégsem sikerülne, erre az estre azt fundálták ki, hogy vagy Bocskait választják le a mozgalomról - ígéretekkel, de ha kell „olasz módra” tőrrel, fegyverrel, robbanószerekkel - vagy pedig a nemeseket és a polgárokat szakasztják el

164


tőle ígéretekkel és kisebb vallási engedményekkel. Az uralkodó 1604. december 21-én még arra utasította Bastát: lehetőleg békés úton számolja fel a mozgalmat. Bocskai maga sem zárkózott el a békés megoldástól, ha visszaállítják, Erdély Habsburgoktól független státusát s elismerik őt fejedelemnek, mint korábban a Báthoryakat. Ezt megmondta az uralkodó őt felkereső küldötteinek. Sőt annak a lehetőségét is megcsillantotta, hogy ebben az esetben a magyarországi hadát a törökellenes harc szolgálatába állítja. Hangoztatta a követeknek: még nem kötelezte el oly mértékben magát a töröknek, hogy „hátra hagyta volna” a vele „sok jót tőtt urát” Rudolf császárt és magyar királyt. 169 Miután a Habsburg-vezetés hallani sem akart Bocskai kívánságainak a teljesítéséről, az 1604 decemberében megindult hadműveletek 1605 februárjában teljes intenzitással folytatódtak. Míg a Segnyey Miklós vezette hajdúk állandó rajtaütésekkel „fárasztották – fogyasztották” Basta Eperjes körül veszteglő hadoszlopát, elvágva annak utánpótlását és megszerezve a zsoldjukra küldött pénzszállítmányt is, a Rhédey Ferenc vezette fősereg diadalmasan nyomult előre nyugat felé. Az itteni végvárak őrségei sorra nyitották meg kapuikat az ostromtüzérséggel nem is rendelkező egykori füleki tiszt előtt. A Misléről Kassára visszatelepülő Bocskai 1605 januárjában örömmel tudatta a nagyvezérrel: „Egy rész hadamat csak minap bocsátám az Felső-Magyarországra és közel tizenöt erős várakat vöttek meg számunkra.” 170 Az egyik Habsburg-oldalon maradt magyar kapitány keserűen panaszolta e nagy siker egyik okaként: „Az végbeliek mind vélek vadnak, valahol jó csatázó legények voltának, mind vélek vadnak. Mi mellettünk csak az alja vagyon az népnek, azok is inkább hajlanak az pártosokhoz [t.i. a pártütőkhöz ] mint mihozzánk.” 171 . Az igazsághoz tartozik, hogy az esztergomi kudarcot magyarázni kényszerülő nagyvezér a szultánnak küldött jelentésében már 1604 decemberében „megelőlegezte” a felkelők sikerét, ezeket jelentve: „Erdélyországban felséged eme alázatos szolgája szép előkészületekkel egymásnak ugrasztottá a magyarok népét a bűnös nemcsével [némettel] most ahogy célunk volt egymással harcolnak és küzdenek... Az erdélyi magya-

169

Veress, II. k. 1777. sz. lev., TT 1878. 823. o., Bocskai 1605 márc. 25-i lev. Mágóchy Ferenchez (MOL Gyulafehérvári Káptalan lt. lymbus V.) Csáky István 1605. jan. 29-i lev. Nyáry Pálnak (MOL Csáky cs.lt. fasc. 272.) 170 MTTXIX. k. 169. o. 171 MOL Thurzó cs. lt. fasc. 105.

165


rok népe győzött az átkozott nemcse pedig vereséget szenvedett; több ezer nyomorult lovas és gyalogos lett a magyarok kardjának zsákmányává. Erdély tartománya a korábbiakhoz hasonlóan a jól védett birodalom részévé vált, s a szultáni parancs szerinti jelenlegi ura, Báthori Bocskai István [sic!] szintén, engedelmesen és szolgálatkészen tevékenykedik padisahunk nagyúri érdekében. A rossz cselekedetű bécsi király [t.i. I. Rudolf] országában néhány várra rátámadt, mire a környékükön található városok és falvak lakosai alá vetették magukat...” - olvasható a valóságot a képzelettel vegyítő jelentésben.172 Jó hírek érkeztek Kassára Erdély felől is. Az első hadisiker az erős Szatmár megvétele volt, amit főként a halált megvető katonának állt jobbágyok vívtak ki. Más kisebb csapatok már ebben az időben megjelentek

Szamosújvár alatt is, ahol egyelőre nem jártak sikerrel, de próbálkozásuk jelezte: hamarosan sor kerül Erdély belső területeire is. A felkelők hadisikere és a Bocskaihoz küldött követek eredménytelensége arra késztette Bastát, hogy 1605. január végén kimozduljon Eperjesről és nyílt csatát kierőszakolva, mérjen vereséget a Kassán és környékén nem sok katonával rendelkező Bocskaira. Hadi akciójának elsődleges célja a hajdúk által körülzárt, stratégiailag fontos Tokaj vára őrségének élelemellátása és Sá-

172

HK 1983. 3. sz. 461. 0.

166


rospatak megvétele volt. Ezt követően akarta térdre kényszeríteni Bocskait vagy nyílt csatában, vagy úgy, hogy Kassára beszorítva elszigeteli őt szerterajzó katonáitól és híveitől. A felkelés vezére amint értesült Basta megindulásáról, azonnal elhagyta Kassát és előbb Terebesre, majd Sárospatakra vonult szűkebb kíséretével. Most sem akarta, hogy bárhová bezárva cselekvésképtelenné tegyék. Hiszen máris olyan „hiób hirek” szállingóztak szerteszét, hogy hadát megverték „sőt őt magát is megfogták!” 173 A tábornagy Tokaj megerősítése után Sárospatakra indult, ahol Bocskait is tudta. Ő azonban idejekorán eltávozott onnan és Vásárhelynél átkelt a Bodrogon. Basta a nyomába eredt, hogy valahol Gálszécs körül nyílt harcra kényszerítse a nem nagy haddal rendelkező ellenfelét. Ám amint elvonult Sárospatakról, Bocskai oda visszatért. Ezen a macska-egér játékon „igen megháborodék elméjében [t.i. összezavarodott a gondolataiban] és igen kezde tartani a cunctator [itt körmönfont] fejedelemtől, mert nem tud vele ellene mit cselekedni.”. Amikor pedig azt hallotta, hogy Vásárhelynél megjelent Homonnai Drugeth Bálint egy tekintélyes sereg élén, s a környező várakban riadót lőttek, figyelembe véve seregének kis számát sietve visszatért Eperjesre - írja Szepsi Laczkó Máté. 174 Bastának különben ez volt az utolsó támadó próbálkozása Bocskai ellen. Utánpótlásától elvágva, protestáns zsoldosainak zúgolódását figyelembe véve már csak az engedélyre várt, hogy megkezdje a visszavonulást. Jó katona és jó „sakkjátékos” volt; belátta, hogy hasztalan nyert meg két ütközetet, magát a háborút elveszítette. Ellentámadása ugyan egy időre megtorpantotta Rhédey előretörését nyugat felé, de márciusban folytatta sikersorozatát. E hónap elején Kollonich Siegfried alsó-magyarországi főkapitány - Takáts Sándor szerint a magyar végbeliek „bálványa” - szomorúan állapította meg: „az pártosok naponként szaporodnak és nagyobb erőt vesznek, mert látják, hogy senki ellenek nem támad.”175 A török segélycsapatokkal is erősödött Bocskai március második felében egyre hevesebb támadásokat indított Basta ellen. Örömmel számol be róla, hogy „most is kétszer csakhamar egymás után sok jó szerencsével látogatá meg ő szent felsége az mi vitézinket.

173 174 175

TT 1878. 825. 0. ETA III. k. 56. o

Kollonich Siegfried alsó-magyarországi főkapitány 1605. mára 9-i lev. Thurzó Szaniszlónak (MOL Thurzó cs. lt. fasc 105.)

167


Mindennap erősen vágatjuk, hordatjuk az német ellenséget. 176 Érezte, hogy már csak napok kérdése lehet Basta visszavonulása, ami április első napjaiban be is következett. A Felső-Vágvölgyében visszavonuló császáriakat naponta „fárasztották – fogyasztották” a köröttük rajzó hajdúkatonák. Emiatt Basta az egyik Habsburg oldalon álló magyar főúr megfogalmazása szerint „ugyancsak forró seggen” sietett biztonságosabb vidékre! Amíg Basta visszavonult a Rózsahegy - Nagytapolcsány - Galgóc -Szentgyörgy útvonalon Pozsonyhoz, Bocskai naponta kapta a győzelmekről és sikerekről szóló híradásokat alvezéreitől. A bányavárosok meghódolásán és meghódításán kívül örvendetes hírek érkeztek Erdélyből is: kezére került Szatmár, Kővár, Lippa, Jenő, Lugos, Karánsebes, Gyalu más kisebb erősségekkel. A székelyek és az erdélyi vármegyék többsége elismerte öt fejedelmének, a keleti részen csupán Huszt várában volt császári őrség, FelsőMagyarországon, pedig Tokajban, Eperjesen és Murányban. Ezek azonban elszigetelődtek akárcsak a Váradon lévők -s kapunyitásuk csupán idő kérdése volt. 177Áprilisban Horváth Tamás, dunántúli nemes vezetésével „bizonyos számú hadacska ment Pannónia földjére, akik levelet vittek a dunántúli uraknak Bocskaitól, azok megnyerésére. A Batthyány Ferencnek, Nádasdy Tamás és Lászlónak, Széchy Tamásnak, Bánffy Györgynek és Kristófnak, valamint az egyes vármegyék elöljáróinak címzett írásokban először is arról kívánta megnyugtatni a törököt most is főellenségüknek tekintőket, hogy „valakik az mi hűségünk alatt találtanak azoknak sem személyekben sem jószágokban bántódások nem lészen”. Éppen ezért csatlakozzanak Horváth Tamáshoz és „támadjon mellettünk és mutassa az jó akaratját az mi hadainkhoz.”. Biztosította a dunántúliakat: ,,Én is igaz magyar vagyok, az kegyelmetek javát nem különben keressük, mint a magunkét..”. 178 Írt ezzel párhuzamosan Ibrahim pasának is Nagykanizsára, amelyben mentegette a Habsburg-oldalon maradt dunántúliakat, hogy eddig „az német torkában közel lévén azon jó akaratjokat meg nem mutathatták.”179 Horváth próbálkozása ugyan sikertelenül végződött, de amikor májusban Nemeskuti Némethy Gergely hajdúfőkapitányt küldte ide, két hónap alatt csatlakoztatta ennek

176

Bocskai 16O5. ápr.2-i lev. a kanizsai pasának (MOL Batthány cs.lt, miss.)V.ö. MTI XIX. k. 85. o., MHHS XXX, k. 334-338. o. 177 Az erdélyi hadi helyzetalakulására 1. Nagy L., 1961. 303312.o. 178 MTT XIX. k. 82. o. 179 U. o. 85. o.

168


az országrésznek a tekintélyes részét is. Az erős császári ellencsapás dacára csak szeptemberben kezdett visszavonulni erről a területről. Miután török csapatok is csatlakoztak hozzá s ezekkel csapott át az Osztrák Örökös Tartományokba „rablani”, az átmeneti sikerek mellett ezzel jelentősen diszkreditálta elhiteltelenítette - a szabadságharcnak hirdetett mozgalmat. Nem csak a szomszédos országok protestáns rendjei előtt, de távolabbi vidékeken is. Ez ellen Bocskainak sürgősen cselekedni kellett, ha nem akart elszigetelődni a keresztény Európában. A vezetése alatt zajló Habsburgellenes küzdelem „szalonképessé” tevéséhez már 1605 elején hozzákezdett. Erről a tevékenységéről a későbbiekben bővebben is szó lesz, de szavai hatása nagymértékben azon is múlott, hogy milyen minőségben - státushelyzetben - fordul a keresztény világhoz? A Porta ugyan már 1604 novemberében kinevezte Erdély fejedelmévé, amit az erdélyiek tekintélyes hányada a februári nyárádszeredai országgyűlésen akceptált is, és már csupán a formális beiktatás volt hátra, Magyarországon még rendezetlen volt a helyzete. Kapitányai is csak úgy nevezhették őt felszólító leveleikben, hogy „Magyarország egy része ura”. Éppen ezért az ő személyes hitele, súlya tekintetében is igen jelentős helyet foglalt el a fejedelemválasztó szerencsi országgyűlés 1605 áprilisában.

169


Egy rebellis megdicsőülése Szerencsen és Medgyesen

még Eperjesen tartózkodó Bastától is fenyegetett Bocskai István 1605. március 29-én körlevelet küldött a magyarországi főuraknak, vármegyéknek és szabad királyi városoknak. Ebben országos gyűlésre invitálta őket április 17.-re Szerencs városába. Pontosabban mezővárosba, amelyet azután a fejedelemmé választott bihari nagyúr emelt szabad királyi városi rangra. A Zempléni-hegység déli részén elterülő honfoglalás-kori település 1200 körül került először okleveles megemlítésre s a 15. században lett mezőváros. Az 1271-ben alapított bencés apátság helyén emelték a Rákóczi-várkastélyt, bár annak tulajdonosa Rákóczi Zsigmond ekkor még nem állt nyíltan Bocskai mellé, de hogy a mozgalom vezére ide hirdette a gyűlést, amellett szól, hogy hallgatólagosan a házigazda is a mozgalom híve volt. Már csak azért is, hiszen fia György - a későbbi „bibliás őrálló fejedelem” - már hónapok óta Bocskai kassai udvarában apródoskodott, amolyan „politikai zálog”-ként.180A gyűlés fő célját a meghívó-levélben Bocskai úgy summázta: „hogy az ellenség ellen jobb módjával oltalmazhassuk magunkat és az több[i] magyar atyánkfiaival is megegyezhessünk: kívántatik öszvegyülni, és minden egyéb rendbeli dolgokat hátrahagyván, csak azokrul kell vé-

A

180

Hangár Zoltán: Erdély választott fejedelme Rákóczi Zsigmond. Bp., 1981. 154 -157. o. Továbbá Nagy László: A „bibliás őrálló” fejedelem. I. Rákóczi György a magyar históriában. Bp. 1984. 35 o.

170

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN EGY REBELLIS MEGDICSŐÜLÉSE SZERENCSEN ÉS MEDGYESEN

gezni kegyelmeteknek, mint állhassunk az ellenségnek ellene, hogy az kegyelmetek szép hazája megcsendesedjék és épüljön is”.181 Bocskai ugyancsak sok levelet íratott a gyűlés előtt az egyes tekintélyesebb főuraknak, nemeseknek és" közösségeknek, hogy megnyerje őket a Habsburg-ellenes küzdelem ügyének. Az első sorban megnyerendők közé tartozott az ország legtekintélyesebb, leggazdagabb és talán legrátartibb főura ecsedi Báthory István országbíró. Ő ugyan - amint arról már szó volt

- korábban is tanácsolta a hajdúknak a Bocskai mellé állást s gyámfiát somlyai és ecsedi Báthory Gábort rokonával és személyes megbízottjával Imreffi Jánossal együtt 1605 elején Bocskai udvarába küldte, a nyílt színvallástól azonban még tartózkodott. „Minden birodalmoknak legnagyobb erőssége az egység” - írta neki Bocskai március 20-án, felhíva a figyelmét arra is, ha a császáriak győznének „kevés reménysége lehetne mind nagynak mind kicsinynek az mü nemzetünk közzül annakutánna való böcsületi felől, de mind hűnek és ellenségnek egyaránt való sorsa lenne az, [t. i. a császáriak] bosszúálló és gyanús [t.i. gyanakvó] természetihez képest.”. Nagy diplomáciai tapintattal ügyelt arra, hogy a büszke oligarcha érzékenységét ne sértse, azt írván neki: „Kegyelmedet penig minden üdőben nem úgy mint barátomat vagy atyámfiát, hanem mint édesatyámat úgy tartom, úgy tisztelem és úgy becsüllöm, az kegyelmed jó tetszésén és tanácsán én akarok járni”. - írta a vele közel egyidős főúrnak.182 Április 17-én kelt levelében még régi politikai riválisát és ellenségét Csáky Ist-

181 182

MOEXI. k. 144-145.0. MTT XIX. k. 64-66. o.

171


vánt is arról biztosította: „ha nekünk és szegény nemzetünknek mind jó s mind gonosz szerencsében híven igyekszik szolgálni; ilyen szándékkal kegyelmed mihozzánk bízvást, minden tartozás [t. i. tartózkodás] és gondolkodás nélkül bátorságoson eljöhet”.183 Ilyen és hasonló tartalmú levelei sok tekintélyes embert megtaláltak az ellentábor soraiból is, mindenkinek békét, megbocsátást és egyúttal anyagi gyarapodást ígérvén csatlakozása esetén. Így megkereste a Thurzókat -Györgyöt, Miklóst, Szaniszlót, Kristófot Kornis Zsigmondot, Batthyány

Ferencet és másokat. Volt, akinek a nagyvezérrel íratott, másokat, pedig kapitányai fenyegettek meg arra az esetre, ha „hátra vonszák” maguk a közügyek szolgálatától. Ezekről azt mondta: „azoknak javait el fogjuk kobozni.”. A csatlakozók pedig gyarapodni fognak, amint Thurzó Györgynek is írta: „Mert az mi ebben való előmenetelünk, hasznunk és böcsületünk is semmi nem egyébb az kegyelmed, maga és kegyelmedhez hasonló egyéb fő emberek hasznánál és böcsületénél.”184 Kapitányai viszont nyíltan megfenyegették a vonakodókat: ha szép szóra „hozzánk nem hajol, bizony valameddig fejem fönnáll ő felségéért [t.i. Bocskaiért] bosszút állok”.185 Másik kapitányi figyelmeztetésben olvashatjuk: „bizony higyje meg nagyságod, mind tűzzel-vassal rajta leszünk Nagyságod 183

U. o. 106. o. Bocskai 1605 ápr. 29-i levele Thurzó Györgynek (MOL Thurzó cs. lt. fasc.90.) 185 Hajda Gergely kapitány 1605. máj. 5-i lev. Thurzó Györgynek (Thurzó Gy. lev. I. k.104,o.) 184

172


jószágán..".186 Rhédey Ferenc még az 1602-ben honfiúsított Kollonich Siegfried alsómagyarországi főkapitánynál is annak magyar szívére „apellált” arra biztatva öt.:„Ez egynéhány esztendőtől fogva az német nemzet az magyar nemzettel egymást ölte, vágta, fogyatta, de immár az magyar nemzet szívét az Isten meglágyította és valahol mi magyar ez széles világon vagyon eggyé kell lenni és az német nemzetre kell támadnunk, ki minket sem hitünkben igazságunkban meg nem tartott, hanem teljességgel elfogyatni akart bennünket sok jó szolgálatunkért és vérünk hullásáért.”.187 A vallási és egyéni sérelmeken túl Bocskainak és kapitányainak sok ígéretén és rábeszélésén múlt, hogy április 17.-én Szerencsen megjelentek 22 vármegye, számos főúr és város követei. Bocskai is úgy jellemezte az összegyűlteket a török szultánnak küldött tájékoztatójában: „kit fenyítékkel és fegyveremmel lassan-lassan, kit szép szómmal és szép intésemmel igyekeztem magamhoz vonni, magamat igyekeztem szerettetni, véllek.” 188 Sokuk magatartását fejezte ki az erdélyi Kornis Zsigmond levele, amit osztályostársának Sarmasághy Zsigmondnak írt 1605 elején: „Ha oda megyünk [t.i. Bocskaihoz] előbbi hitünk ellen meg esketnek, ha nem megyünk, életünk marhánkkal £t. i. birtokainkkal] együtt elvész”189 Az egykorú krónikás tehát némi nagyvonalú túlzással írta az 1605 tavaszára létrejött nemzeti összefogásról, hogy „Nem valami rész szerént való indulat, hanem az egész magyarság ehhez két kézzel nyúlt, elannyira, hogy hasonló egyezség [t.i. egység], soha még az magyar között nem lett volna”.190 Bocskai jól tudta, hogy mind a birtokosok, mind a városi polgárok Szerencsen elsőnek is az addig velük megesett injuriákat, anyagi károsodásokat fogják panaszolni. Azokat, amelyek egyformán estek a császári katonaságtól és Bocskai vitézeitől - olykor még személy szerint is ugyanazoktól. Ezért már az országgyűlési propositiójában kijelentette; „Ti kegyelmetek egyéb gondolat/okai, ki privátumra néz, az mostani időben hátra kell hagynia. Nem kell most néznünk kárunkat, se szép házainknak jószá-

186

Bieli Stecz és Nagy György kapitányok 1605 máj. 20-i lev. Thurzó Györgynek (MOL Thurzó cs. lt. fasc. 38.) 187 Rhédey Ferenc 1605. jan. 2-i leve Kollonich Siegfriednek (MOL Thurzó cs.lt. fasc.103.) 188 MTTXIX. k. 117.0. l89 Kornis Zsigmond 1605 febr. 20-i lev. Sarmassághy Zsigmondnak (MOL Eszterházy-cs.lt. Rep.77. fasc. N) 190 Benda. 1955. 26. 32. o.

173


gunknak pusztulására, hanem oltalmazni kell életönket régi jó hírünket nevünket, melyet az német nemzetség szidalommal lába alá tapodott vala.191 Szekfű Gyula megfogalmazása szerint a szerencsi országgyűlésen adódott az első alkalom, hogy a nemesség szabadon kimondja követeléseit, amelyek részben a nemnemesi osztályok, részben a Habsburg-kormányzat ellen irányultak. Elkeseredetten tiltakoztak a hajdúk pusztításai ellen, s követelték, hogy a malomrongálók cselekedeteit kézlevágással, a falvak égetőit máglyahalállal büntessék. Kérték Bocskait, hogy ezután az országban tatár segélyerőt ne vegyen igénybe - mint 1604 őszén a végveszélyben tette - ugyanakkor követelték Eperjesnek a föld színéről való eltörlését, amiért Bastát befogadta. Az ágyúvontatással járó minden terhet ismét a városokra hárították. Vitatták a hűtlenség címén lefoglalt, elkonfiskált jószágok elvételének a jogosságát. 192 Makkai László azt emeli ki a szerencsi gyűléssel kapcsolatban, hogy ezúttal az erdélyi fejedelem hívta a Magyar Királyság rendjeit közös országgyűlésre és nem a Habsburg uralkodó, ami azért nem jelentette azt, hogy a birtokba vett területeket Bocskai egyszerűen bekebelezte volna az Erdélyi Fejedelemségbe. Tisztázni kívánták a harc vezérének státusát, amely jogcímen jutalmazhat és büntethet. „Királlyá választása csak a hajdúk és a prédikátorok fejében fordult meg, a rendek soraiban nem merült fel a Habsburgok trónfosztásának a gondolata.” Így választották őt Magyarország fejedelmévé. A szokásos rovásadót, sőt a nemesi felkelést is megszavazták, s a gyűlés úgy folyt le, mint a korábbi „legális uralkodó által összehívott” összejöveteleken. A hajdúk megfegyelmezésén túl kérték Bocskait, hogy a várakba ne hajdúkat, hanem a nemesi renden lévőket nevezze ki kapitányoknak, s az úgynevezett szabadhajdúkat fogassa el. A rendek azt várták tőle, amit egy évtizeden át hasztalan követeltek a Habsburg-uralkodótól. Ellentételként felajánlották a nem nagy harcértékkel bíró nemesi felkelést és mintegy hetvenezer forint adót az ekkortájt negyven - majd nemsokára hatvanezer fős hadsereg zsoldjára, amely igény a legalacsonyabb zsolddal számítva is mintegy kétmillió forint lett volna! 193 Ezek voltak a száraz tények, egyebet az adott történelmi helyzetben nem is igen lehetett várni. A felmerült ellentétek természetesek voltak,

191

U. 0.91.0.

192

Hóman - Szekfű III. k. 374. o Magyarország története (1526 - 1686) Bp. 1985.1. k. 733 - 735. o. V. ö. Alvinczy P.: i.m. 12. o.

193

174


Bocskai csak annyit tehetett, hogy megpróbálta tompítani azokat az egymástól eltérő érdekek képviselői között. Noha a lehetőség határain belül maga is igyekezett megfékezni a hajdúk és a közéjük sereglett jobbágyok sokszor kifejezetten nemesellenes kilengéseit, de azért vigyázott arra, hogy a hadsereg a főurak közvetlen irányítása alá kerüljön. Arra törekedett, hogy a tényleges katonai vezetés rajta kívül a neki elkötelezett, s a Habsburg-ellenes küzdelem ügyéhez, hü hozzáértő katonák kezében legyen. A nagybirtokosok, közöl egyedül a fiatal Homonnai Drugeth Bálint jutott magasabb parancsnoki tisztséghez, de ő egyrészt a harc és Bocskai híve volt, másfelől ugyancsak hallgatott olyan tapasztalt katonákra, mint amilyen például Rhédey Ferenc is volt. A gyűlés hangulatát nagyban meghatározta, hogy Basta már a kezdő napon Rózsahegynél járt egyre szökdöső katonáival. A még hetekkel korábban sem remélt katonai eredmény dicsfényt vont Bocskai feje köré. Elmondható, hogy Szerencsen kezdődött a nagy metamorfózis: az Erdélyből kiátkozott egykori „liber báróból”, az erdélyi „törökös urak felmészárlójából” és számos székely megöletőjéből egészen más történelmi személyiség körvonalai kezdtek kibontakozni. A Szerencsen összegyűlt rendek közül egyre többen látták őt a „haza atyjának” - és nem csupán a protestáns prédikátorok, de mások is egyre gyakrabban nevezték őt a „magyarok Mózesének”. A némileg kacskaringós politikai pályát bejáró Alvinczy Péter, Bocskai udvari papja így örökítette meg a szerencsi országgyűlés hangulatát: „Ahány embert csak láttam ebben a gyülekezetben, nem volt senki, aki vissza tudta tartani örömkönnyeit miként a fiák szoktak örülni, ha apjok visszatér.”194 Ha Alvinczy talán idealizálja is a gyűlésen megjelentek magatartását és hangulatát, egyáltalán nem lehet kizárni, hogy többen örömkönnyeket hullattak, sőt esetleg hangos „felszóval” is kifejezték meghatott elragadtatásukat. E kor férfiai nem szégyelltek a hangos érzelemnyilvánítást, nyilvános zokogást sem. A hangos érzelemkitörés ekkor egyáltalán nem számított valamiféle „férfiatlan” dolognak. Bocskai maga is úgy látta, hogy az egybegyűltek „egy szüvvel lélekkel, szabad akaratjukból választottak engemet fejekké, urokká és fejedelmükké.”195 Azt, hogy ez valóban így is történt, a Bocskai iránt mindhalálig ellenszenvvel viseltető Istvánffy Miklós is megerősíti. Vitás viszont a fejedelemválasztás időpontja. A történet-

194 195

Alvinczy P:, i.m., 13. o. MTT XIX. k. 117, o.

175


írás ezt általában április 20-ra teszi, míg a jelen lévő Alvinczy azt írja, hogy az esemény az előző napon, 19-én ment végbe.196 Elképzelhető, hogy maga a választás az Alvinczy által megjelölt napon történt, s csak annak az ünnepélyes megörökítésére került sor 20-án, s ezért ment át ez a nap a köztudatba. Szamosközy István még azt is leírja, hogy „az felséges nevet Szerencsen az gyűlésben erővel vetették Bocskaira; semmi okon fel nem akarta venni.”197 Ez viszont kevéssé valószínű, mert ekkor a fejedelem követei már útba voltak a Portára, hogy uruknak magyar királyi koronát hozzanak, aminek a teljesítésére sor is került novemberben. Így ha Szerencsen vonakodott a felséges cím felvételétől, akkor azt csupán az illendőség kedvéért, amolyan „szerepjátszásból” tehette. A reá ruházott magyarországi fejedelmi címről Szekfű azt írja, hogy az „eddig ismeretlen fogalom volt, az erdélyi principátus beteg utánzata, melyhez Bocskay sem ragaszkodott később”. Magáról a gyűlésről úgy vélekedik, az bebizonyította, „hogy a fölkelt nemesség éppoly kevéssé képes az államügyek intézésére, mint a pozsonyi országgyűlések köznemessége, a fölkelés eredményes folytatásához a főurak tettleges részvétele volt szükséges”. 198 Ezek a megállapítások tartalmaznak ugyan részigazságokat, de valamiről nem beszélnek. Például arról, hogy ezt a „nevetséges utánzat”-nak degradált titulust használta éveken át Bethlen Gábor vagy Thököly Imre, sőt „vezérlő fejedelem” formában II. Rákóczi Ferenc is. S Szekfü nem tesz említést arról sem, hogy ez a fejdelemmé választás elvileg visszaállította a korábban megszakadt államegységet a Királyi Magyarország és Erdély között. Azért csak elvileg, mert a királyi országrész jelentős területe ekkor még Rudolf fennhatósága alatt volt és a Habsburg-ház trónfosztását a szerencsi gyűlés ugyanúgy nem mondta ki, mint az azután következők, egészen az ónodi végzésig. Azok az erdélyi nemesek, akik jelen voltak a szerencsi országgyűlésen, úgy tűnik, érzékelték e választás történelmi jelentőségét ilyen vonatkozásban is. Ez tűnik ki abból a meleghangú átiratból is, amit az erdélyi rendeknek küldtek a magyarországiakkal teljes egyetértésben: „Örvendezvén azon, hogy kegyelmetek nemes országával összve, kik ezelőtt való esztendőkben különb fejedelemség alatt voltunk vettetve, most együvé hozott bennünket és magunk nemzetéből kedves fejedelmet adott közinkbe.

196

Alvinczy P. i.m. 13. o. MHHS XXX. k. 339. o 198 Hamun - Szekfü III. k. 374. o. 197

176


kegyelmeteket kérjük szeretettel abban az jó akaratban, fejedelmünkhöz ö felségihez, mihozzánk is országostul maradjon főttig [t.i. örökké] meg.”199 Bocskai magyarországi tekintélyének szerepet szántak abban, hogy az erdélyi - főként a szászok által vívott és pénzelt - ellenállás is mielőbb felszámolódjék, amire különben csupán 1605 nyár végén került sor. Talán nem túlzás azt mondani, hogy 1605. április 19-e vagy 20-a a legboldogabb nap lehetett Bocskai fordulatokban, fényben és árnyékban egyaránt gazdag életében. A nemrégen még császári kegyelemtől függő, s Basta kormányzó jóindulatát keresni kényszerülő, császári és királyi tanácsossága ellenére bizonytalan helyzetű partiumi birtokosból, lám egy csapásra két fejedelmi cím birtokosa, európai méretekben is egyre inkább számon tartott szuverén uralkodó lett! Olyan történelmi személyiség, akinek módja nyílik befolyásolni a magyar história menetét, s akinek a szavára, cselekedeteire nemcsak egy nemzet figyel és igazodik azokhoz, de aki befolyásolni tudja az európai folyamatok alakulását is. Érdekes és politikusoknál meglehetősen szokatlan módon a föhatalom birtoklása pozitív irányba alakította egyéniségét, magatartását, cselekedeteit. Az az ember, akit erdélyi kortársai eszközökben nem válogató, lelkiismeret-furdalás nélküli, vérszomjas, hatalomvágyó s a hatalomért mindenre képes személyként és minden zavarok, bajok kútfejeként tartottak számon, az egyre növekvő személyi hatalom birtokában kegyes, jólelkű atyává vált. Olyanná, aki csak akkor nyúlt drasztikusabb eszközökhöz, amikor az feltétlenül szükségesnek mutatkozott. Úgy tűnik, hogy a Porta hozsannázása, híveinek magasztalása a nemesebb, szebb emberi tulajdonságokat hozta elő bensőjéből. Ahogyan növekedett a hatalma, úgy vált egyre szerényebbé azokkal szemben, akik fölé növekedett és megbocsájtóvá régi haragosai és ellenségei iránt.

199

EOE V. k. 399. o.

177


Amint a magyarországi dolgok alakulása lehetővé tette, hosszú utazásra szánta el magát: Erdélybe vonul, hogy ott személyes jelenlétével csitítsa el a még meglevő forrongásokat, és ünnepélyesen beiktassák a már 1604-ben elnyert fejedelmi székbe. Péchy Simon fejedelmi titkár, aki főként az erdélyi ügyekben tevékenykedett, 1605. július végén közölte Petki János székely főkapitánnyal, hogy Bocskai rövidesen hozzájuk indul: „udvarunk valóban szép leszen, megmutatják, hogy Magyarország fejedelmét látják kegyelmetek.”. Kérte Petkit, úgy fogadják őt, „mint új fejedelmüket” s a székelység jöjjön az ország szélibe Bocskai elé.200 . A két ország fejedelme mindössze ezer udvari testőr kíséretében vonult Erdélybe: egy jelentősebb seregrészt azonban Váradhoz küldött Nyáry Pál vezetésével, hogy az ottani császári helyőrség nehogy megzavarhassa az ünnepélyességet. A fejedelem ugyanis úgy döntött, hogy régi főkapitányi székhelye mellett vonul be Erdélybe, s Kolozsváron keresztül érkezik Medgyesre, ahová szeptember 14.-re országgyűlést hívott egybe. Úti célját úgy jelölte meg, „hogy ott az hátunk megett levő ellenséget józanabb észre vezetnénk, s az erdélyi dolgokat csillapítva, ugyanott hozzánk csatolt meg nem vetendő új katonák seregével hazánk [ t.i. Magyarország] segítségére lehessünk.” 201 Bocskai öt esztendőn át csupán egyszer volt Erdélyben, 1604 nyarán a frissen visszakapott birtokai átvétele alkalmából, s akkor is csak rövid ideig tartózkodott ott. A biztonság okáért, s a tekintélyének emelésére a fejedelemségbe hívta Simeon Mogilla moldvai vajdát is, aki augusztus 4.- én

200 201

EOEV. L 385. o. Győri történeti és régészeti füzetek, 1863. II. k. 325. o.

178


szép levélben köszöntötte az ekkor éppen Szentjobbon időző fejedelmet: „Hozza az Úristen Felségedet az szegény megromlott hazának hasznára, javára és előmenetelére.”202 Augusztus 27-én érkezett Medgyesre, ahol fogadta a segesvári császári katonák küldöttségét, akik sértetlenség biztosítása fejében átadták a várost. Így már csak Váradon és Déván volt némi körülzárt császári katonaság Erdélyben. Szeptember 14-e, a medgyesi gyűlés nyitónapja szintén „piros betűs ünnepként” vonulhatott be az egykori száműzött életébe! Hiszen e világi „üdeje” legnagyobb részét mégis erdélyi politikusként és katonaként töltötte el, és az immáron „öreg idejűen” elért sikerek is ott számítottak legnagyobbaknak, ahol őt sorozatosan megalázták, és vádakkal elárasztották az utóbbi hat esztendőben. A magyarországi előkelőktől, magyar és moldvai, valamint török testőröktől körülvett Bocskait az erdélyi rendek ünnepélyesen, sőt melegen fogadták. Vajon gyökeresen megváltozott a korábbi véleményük róla? Az ünnepélyes „dikciók” során elhangzó szép szavak ellenére is elmondható, hogy nem. Most is hasonló ellenszenvvel, ellenérzésekkel tekintettek rá, mint egy évtizeddel, vagy esztendőkkel korábban; az erdélyi zavarok gyűlölt okozóját látva benne. Azt, akinek sok erdélyi főúr, nemes és székely vére tapad a kezéhez. Így gondolkoztak talán a legtöbben az erdélyi rendek közül, de szokásuk szerint nem így cselekedtek. Legfeljebb csekély számú nemesi hívei és a szabadságukban megerősödött közszékelyek látták benne a nemzeti ügy diadalra juttatóját s néztek hálásan erre a zömök termetű, körszakállas arcú, életének delelőjén jócskán túljutott férfira. Aki bátran kiállt nemcsak a saját, de a magyarság, főként, pedig a magyar protestánsok érdekei mellett. Őszbe csavarodó feje köré ezek szemében dicsfényt vontak a „nímeten” aratott diadalok. Az így érzők őszinte örömmel öltöttek magukra lehetőleg pompás díszruhákat és ajánlottak fel ajándékokat is fejedelmüknek, hogy kifejezzék örömüket az események ilyetén alakulásán. Tették ezt annak ellenére, mint ahogyan a kortárs szász krónikás megjegyezte, hogy „üres volt a zsebük”. Az utolsókig ellenszegülő, s csupán a kényszer hatására megbékülő szászok egyszerű fekete ruhákban érkeztek, de pénzük jól elrejtve otthon hagyták.

202

Simeon Mogilla 1605 aug. 4-i lev. Bocskai Istvánnak (MOL Eszterházy cs. lt. Rep. 77. fasc. E.)

179


A szászok és a Bocskait csak kényszerből elfogadó magyarok a hatalmas Habsburguralkodóval szemben átütő sikereket arató és a török támogatást élvező Bocskaitól most még jobban féltek, mint „fejedelmi fő-tanácsúr” korában! A nemesek képviselői már csak azért is húzódozhattak új uruktól, mert annak 1604 végén meghirdetett székely politikája lényegében ugyanaz volt, mint az 1601-ben meggyilkolt Mihai Viteazulé, vagy éppen a székelyekben olcsó és használható katonai erőt látó Bastáé. Igazi társadalmi bázisa Bocskainak is csak e katonáskodó réteg soraiban volt. Mindezek ellenére látszólag „egy szívvel lélekkel” ismerték uruknak, fejedelmüknek Bocskait. „Féltükben libere”, akárcsak korábban Mihait, vagy 1613ban a török fegyverekkel trónra ültetett Bethlen Gábort. Elég volt egy pillantást vetniük a kíséretében lévő török, tatár és moldvai csapatokra, hogy az ellenkezés utolsó szikrája is elpárologjon belőlük. Talán csak az töltötte el megnyugvással a személyes ellenérzéseket hordozókat is, hogy az évek óta áhított török vazallusi állapot - ami némi békét és megnyugvást jelentett nekik - íme most a korábban „nímetes” Bocskaival tér vissza a fejedelemségbe. Ez utóbbi állapotváltozás viszont a székely közszabadokat töltötte el némi aggodalommal attól félve, hogy amint nem lesz szükség a katonai szolgálatukra, visszakerülnek régi, privilégiumaiktól megfosztott jobbágyi állapotukba. 203 Vajon mennyire hitt - mennyire hihetett - Bocskai az őt köszöntő meleg szavak és hozsannák őszinteségében? Illésházynak ugyan azt írta: „minden rendek nagy szép szeretettel fogadtanak.", de korántsem bizonyos, hogy el is hitte ezt. 204 Nagy Szabó Ferenc - igaz csak a szászságra vonatkoztatva - írja: „lesüté bezzeg a fejét, látván Bocskai állapotját és a jancsárt véle lenni, s a magyarországi nagy urakat.”. 205. Kővári László ötödfél évszázad távlatából nem csekély fellengzősséggel így aposztrofálta a történteket: „Bocskait a nemzeti párt győzelmes vezérét, legitimitás bajnokát Erdély is ünnepélyesen fejedelmévé választá. Sept. 14-én a medgyesi templomban lefolyt a beigtatás örömünnepélye, mit a török szultán megérkezett athnaméja egészített ki.”206 Benda Kálmán, több mint fél évszázada, tartózkodott attól, hogy idealizálja az erdélyiek érzelmeit.

203

Bocskai 1605-ös Erdélybe vonulásról és a medgyesi gyűlésről 1. Nagy L. ,1961. 328-332. o. és Nagy L. ,1981. 180-182. o 204 TT 1878. 20. o. V. ö. Bocskai 1605, szept. 4-i Batthyány Ferencnek irt levelével (MOL Batthyány cs. It. Miss.) 205 ETÁI. k. 100. o 206 Kővári, IV. k. 174. o.

180


Ö csupán a régi emlékek „elfojtásáról” beszél, ami Bocskai halála után ismét előtört belőlük. „Eletében is nehezen tűrték Bocskai erős kezét, halála után... bosszút álltak a gyűlölt váradi kapitányon. „2O7 Az immáron két ország választott és beiktatott fejedelme nem sok időt töltött Erdélyben, nem is sejtve, hogy életében utoljára járt itt. Katonai és külpolitikai tennivalói egyaránt a Királyi Magyarországra szólították őt, ahol - félig tréfás félig komoly - kijelentése szerint szívesebben időzött a jó édes tokaji, mint a savanyú erdélyi borok társaságában. Előbb azonban részt vett régi ellenfelének Csáky Istvánnak a temetési szertartásán, akit egyes kortársak szerint ő „mérgeztetett meg” a medgyesi gyűlés alkalmával, mint veszélyes riválist. Így történt-e, nem-e, ugyancsak nehéz lenne megmondani. Abban a korban mérgeztek is szorgalmasan, de számos, főként hirtelen halál esetén is ilyesmit „orrontottak”. Pedig gyomor-és vakbél perforáció, rákos daganat és egyéb alattomos kór akkor is ugyancsak szedte áldozatait. Akárcsak a veseelégtelenség - akkori nevén „vízkór” - ami korábban a nagy Báthory István, s nem egészen másfél évvel később Bocskai hirtelen halálát is okozta. Az akkori étkezési és italozási szokások ugyancsak elősegítették ezeknek a károknak a triumfálását. Ezt kővetően Bocskai a júniusban ijesztő magányosan elhalálozott ecsedi Báthory István „hideg testének” adta meg a végtisztességet. Majd megindult Magyarország felé, hogy részt vegyen a Buda melletti találkozáson a nagyvezérrel, ahová ugyancsak nehéz szívvel ment, de ki nem térhetett előle. Helytartóként az öreg Rákóczi Zsigmondot hagyta Erdélyben, aki egy szász krónikás megfogalmazása szerint „idős jámbor úr volt”, rendben tartotta az országot és nem tűrte a katonák féktelen cégét.”. Ugyanakkor - teszi hozzá Hangay Zoltán Bocskainak nem kellett félnie attól sem, hogy riválisává válik akár az erdélyi politikában, akár a szultáni udvarban. 208 Bocskait emberismerete, higgadt, józan ítélőképessége valami eszményien jó „személyzeti főnökké” tette! Bátran elmondható, hogy katonai és politikai sikereinek jelentős része a jó személykiválasztásán múlt. Az Erdélyt elhagyó Bocskai október 5-én arról tájékoztatta a mozgalomban egyre nagyobb szerephez jutó Illésházy Istvánt: „Menten megyek Kassa felé; ott sem mulatván, kegyelmetek köziben fölindulunk és

267 208

Benda, 1942. 228. o Hangay Zoltán: i.m. 167. o.

181


oly állapottal igyekszünk menni, hogy mind kegyelmetek és minden vitézek örömmel lássanak bennünket.” Még nem érkezett Kassára, amikor hírt kapott róla, hogy AlsóMagyarország katonai központja, Érsekújvár kaput nyitott magyarországi generálisának, Homonnai Drugeth Bálintnak. A vár körül „ólálkodó” törökök közül még csak „látóul” sem, engedett be senkit sem a várba, az oszmánok nem csekély bosszúságára. Még nagyobb lett volna a felháborodásuk, ha tudják, hogy a vár Illésházy és Basta titkos paktumaként nyitott kaput Bocskai katonáinak, nehogy török kézre kerüljön Érsekújvár is, mint Esztergom, melynek az elfoglalását Bocskai nem tudta megakadályozni. 209 1605 novemberében bizonytalan időre szóló fegyverszünet létesült Bocskai felkelő hadai és az uralkodó csapatai között. Tata kivételével a Dunántúl Rudolf fennhatósága alatt maradt, míg a Királyi Magyarország többi része - néhány körülzárt várat leszámítva - Bocskait uralta. Az erőviszonyok terén, míg a fejedelem -fizető mesterének a jelentése szerint hatvanezer szablya fölött rendelkezett, Rudolf pillanatnyilag alig számolhatott 20 - 25 000 zsoldos katonánál többre. Azok nagy része is várakba beszorítva, a mozgó had jó része, pedig demoralizálódott. Mindez azt sugallta, hogy elérkezett az idő a Habsburg uralkodó detronizálásara és a töröktől meg nem szállt magyar területek-

209

Nagy L, 1961. 262-268. 0

182


nek egy nemzeti uralkodó - adott esetben Bocskai István - uralma alatti egyesítésére. Sokan azt gondolták, azt várták, nem csak a Portán, de Magyarországon is, hogy maga is erre törekszik. A „rebellis”-ből két ország fejedelmévé emelkedett, a Portát szilárdan maga mögött tudható Bocskai mégsem erre az útra lépett, noha jól tudta, hogy a reá várakozó nagyvezér már magával hozta a királyi felségjelvényt is, hogy ezzel teljessé tegye a „nemcsén” aratott diadalát. Ám most is minden másként történt, mint ahogyan azt sokan várták és hitték. Akárcsak egy esztendővel korábban, amikor Belgiojoso főkapitány, vagy Basta indult ellene, hogy elfojtsák a „rebelliót”. Ám ahhoz, hogy mindezt megértsük, kissé vissza kell mennünk az időben az 1605 elején történtekhez, amikor is Bocskai ki akart szakadni az egyoldalú török függésből és ablakot nyitott a keresztény Európára...

183


KÜLPOLITIKAI CÉLOK ES EREDMÉNYEK

Jó kard mellé jó toll is kell

„A

királyhű mágnásból lázadó lett. Ezen a néven lőn mihamar hírhedtté nyugaton, s ezzel a jelzővel bélyegzi meg őt háromszáz esztendő óta az idegen történetírás. Mert az alattvaló, a ki fejedelmére fegyveres kézzel támad, lázadó” - írta mintegy száz évvel ezelőtt Bocskairól Károlyi Árpád. 210 Ehhez a megállapításhoz azonban rögtön hozzátehetjük, hogy a „lázadó” vagy „rebellis” csupán az egyik - s talán nem is a legsúlyosabb megbélyegző kitétel volt személyével kapcsolatban. Legalább ekkora - ha nem nagyobb - súllyal esett latba ellene az a vád, hogy a törökhöz csatlakozva elárulta az egész kereszténység ügyét, s barbár rabló katonáival erre kényszerítette a magyarok egyre növekvő hányadát is. Hiszen akkor kapcsolta ki nem csak Erdélyt, hanem a török ellen immáron régóta elszántan küzdő Magyarországot is a keresztény szövetségből, amikor a lepantói vereségtől, a perzsáktól elszenvedett kudarcoktól, belső lázadásoktól megtépázott erejű oszmán hatalom már szinte a „végsőket rúgta”. Sokak szerint már csak egy karnyújtásnyira volt a végső győzelem, amely megszabadíthatta volna nem csupán Magyarországot, de a Balkán nagy részét is a kétségtelenül retrográd török hódítás és elnyomás alól. Ezek a súlyos vádak, ha tartalmaztak is részigazságokat, vagy féligazságokat, legalább ennyi igazságtalanságot és csúsztatást is rejtettek magukban. Főként a keresztény világ törökellenes egységét illetően. A keresztény Európa a tizenhetedik század elején vallási és politikai ellentétektől volt terhes, amelyek mind a török malmára hajtották a vizet. Ugyanakkor előidézői, okozói is voltak annak, hogy Bocskai István önér-

210

Károlyi Árpád: Bocskay és a bécsi béke. SZ 1907.

184

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN JÓ KARD MELLÉ JÓ TOLL IS KELL

dektől vezérelt „motusa” országos méretű Habsburg-ellenes felkeléssé, vallási szabadságharccá nője ki magát. Ezek az általános európai problémák hatottak a magyarországi vezetőrétegek magatartására is. A Bocskai vezette harcban, már előre vetítette árnyékát az az első összeurópai küzdelem is, amelyet harmincéves háború néven tart számon a történetírás. Az az öldöklés, amely arányaiban legalább akkora veszteséggel járt a keresztény Európára nézve, mint a huszadik századi nagy világháborúk és genocídiumok. Éppen ebből kiindulva vetik össze sokan - és nem is megalapozatlanul - „az magyar romlásnak százada”- vá vált tizenhetedik seculumot azzal, amelyet éppen elhagyunk, hogy egy újabb századba és évezredbe lépjünk. A tizenhatodik század kilencvenes éveiben kezdődő és a tizenhetedikre áthúzódó nagy törökellenes összecsapással párhuzamosan folyt az a több évtizedes fegyveres küzdelem is, amelyik spanyol Németalföld északi részén robbant ki a Habsburg II. Fülöp uralkodása ellen. Ebbe avatkozott bele a feltörekvő Anglia is, s mért vereséget 1588-ban arra a spanyol „Győzhetetlen Armadára”, amelyiknek ugyancsak komoly szerepe lehetett volna a több kontinensre kiterjedő Oszmán Birodalom erejének megtörésében. Ám a törökellenes harcra predesztinált Spanyolország is erői összefogása és a török ellen fordítása helyett nem csupán a keresztény Németalföld szabadságtörekvéseinek a vérbefojtására pazarolta kétségtelenül hatalmas erejét. Beleavatkozott abba a véres belháborúba is, amelyik a különben már több mint egy évszázada nyíltan törökbarát és az oszmán hódítást támogató Franciaországban folyt a katolikusok és a protestáns hugenották között. Angliát és az egyre erősödő függetlenedő Németalföldet vagy Hollandiát, ezt a két protestáns keresztény országot, a törökellenes harc helyett sokkal inkább érdekelte a saját gyarmatbirodalmának a kiépítése, majd az egymás elleni harc. Az ezekre fordított összegeknek csak egy része is elegendő lett vol-

185


na ahhoz, hogy nem csak Magyarországon, de az egész Balkánon is megdőljön a fejlődést gátló török uralom és elnyomás, és ezek a sokat szenvedett és vérzett keresztény országok is megindulhassanak a gazdasági-társadalmi fejlődés útján. Az itáliai városállamok - mindenek előtt Velence és az egyházi állam - ugyan Spanyolországgal együtt nyújtottak valamennyi pénzügyi és katonai támogatást a Habsburgok Dunai Monarchiájának, azonban a tizenhetedik század elejétől egyre inkább azon követeléssel összekötve, hogy Rudolf császár a török uralommal együtt számolja fel Magyarországon és Erdélyben - ebben a két frontországban az „eretnekséget” vagyis a protestantizmust is. Ennek csak részbeni teljesítése is katasztrofális következményeket vont maga után a mintegy nyolcvan százalékában protestáns felekezetekhez tartozó lakosság soraiban. Sajátosan érvényesült a törökellenes keresztény egység a Magyar Királysággal északról szomszédos Lengyelországban. A lengyel királyok még a tizenhatodik század elején egyezséget kötöttek az Oszmán Birodalommal és ugyancsak „gyengén” támogatták amúgy „suba alatt” a magyarországi törökellenes élet-halál harcot. Bátran elmondható, hogy a magyarországiak és az erdélyiek a tizenhatodik század utolsó harmadában sokkal nagyobb segítséget nyújtottak az ekkor közép-hatalomnak számító Lengyelországnak oroszellenes háborújában, mint amennyit visszakaptak a tizenötéves törökellenes harcok idején. Történt mindez annak ellenére, hogy a lengyel uralkodók a harcot vezető Habsburg-ház szövetségesei voltak. Az eladósodás mellett belső hatalmi ellentétek gyöngítették a Habsburgok Dunai Monarchiáját is. Az ekkor többségükben protestáns cseh, morva, sziléziai és osztrák rendek hosszú időn át komoly anyagi áldozatokat hoztak a törökellenes harc érdekében és számos katonát is adtak a küzdelemnek. Ám idővel egyre élesedő vallási ellentétek rabjaivá váltak a katolikus világbirodalom kiépítésén fáradozó Habsburg-házzal szemben. Valami hasonló volt a helyzet a névleg Habsburgok uralta, de részeire szakadozott Német-római Birodalmon belül is. Annak protestáns fejedelmei egyre kevesebb áldozathozatalra mutatkoztak hajlandónak, amikor azt tapasztalták, hogy a Habsburg politikában a törökellenes harc mellé erőszakos protestánsellenesség is járul. Ez a vázlatos áttekintés is bizonyíthatja, hogy mennyire nem volt meg az a bizonyos törökellenes keresztény európai egység a Bocskai vezette mozgalom kirobbanása előtt sem! Sőt, a vallási ellentétek maguk is okai voltak annak, hogy ez a mozgalom a kirobbanása után ilyen eredményeket érjen el. Ennek ellenére a mindezt többé-kevésbé átlátó Bocskai István

186


mégis szükségét érezte, hogy már 1605 elején mentegesse magát az európai keresztény hatalmak vezetői előtt, amiért török szövetséget igénybe véve harcol katonáival a Habsburgkormányzat ellen. Bocskai elsősorban a protestáns fejedelmek és rendek, megnyerését tűzhette ki célul, de arra kellett törekednie, hogy megpróbálja semlegesíteni a katolikusokat is, ha lehet. Minden bizonnyal ez a szempont is kézre játszott abban, hogy a protestáns vallásszabadság zászlaja alatt küzdő mozgalom véd- és vádiratának az elkészítését katolikus kancellárjára Káthay Mihályra, bízta, aki vallási hovatartozása ellenére szívvel-lélekkel támogatta a Habsburg-ellenes harc célkitűzéseit. 211 A kiáltvány, amelyet eredeti latin nyelven Károlyi Árpád 1898-ban adott ki, így kezdődik: „Querelae, excusationes cum protestatione Regni Hungáriae praesertim partium superiorum coram Deo et tote orbe Christiani...”és ezen a címen került kiadásra: „A Bocskaipárti magyarság kiáltványa Európához; véd és vádirata Rudolf kormánya és személye ellen; a szerencsi gyűlés megbízásából szerkesztve”. Károlyi az irat keletkezési időpontját 1605. április és július közötti időre tette, s annak szerzőjét Bocatius János kassai főbíró személyében vélte fellelni.212 A latin nyelvű irományt magyarul szemelvényesen 1955-ben Benda Kálmán a következő cím alatt publikálta: „A szabadságért fegyvert fogott magyar rendek kiáltványa Európához 1605 tavaszán 213. Közel két évtizeddel később Makkai László a „Bocskai és európai kortársai” című tanulmányában foglalkozott e kiáltvány születési körülményeivel. Bizonyos tartalmi jegyek alapján úgy vélte, hogy „a kiáltvány jelenleg ismert latin nyelvű szövege keletkezését 1604. november 10. és 1605. április 7. közé kell tennünk”. Kizárta azt a Károlyi Árpád által meghatározott lehetőséget, hogy a szerencsi országgyűlés után írták, szerkesztették azt. Bocatius szerzőségét nem tartotta lehetetlennek, de megjegyezte, hogy 1604 késő őszén Bocskai környezetében már voltak olyan művelt és jótollú emberek Bocatiuson kívül, mint Alvinczy Péter, Káthay Mihály és Péchy Simon, „a magyarországi manierista irodalom jeles munkásai, akik egyenként és együttesen is képesek voltak átlátni a nemzetközi politikai helyzetet és megfogalmazni a Querelae célbataláló mondatait.” 214 Makkai az 1985-ben

211

Nagy László: A magyar nemzet árulójának élete és halála. (In: Botránykövek régvolt históriánkban. Bp. 1997. 137 - 178. o.) 212 MOE Xl.k. 140. 168-184. o. 213 Benda. 1955. 93-102. o. 214 Makkai László: Bocskai és európai kortársai TSZ 1974. 4. sz. 486., 489. o.

187


megjelent történeti szintézisben Bocatius szerzősége mellett tört lándzsát. 215 Tette ezt annak ellenére, hogy már az 1976-os, 198l-es és más tanulmányaimban egyértelműen bizonyítottam a kiáltvány 1605. január10, és január 24. közötti keletkezését és azt, hogy annak szerzője, Bocskai aktív közreműködésével - sőt „társszerzőségével” - a kancellár, Káthay Mihály volt. 216 A szerzők közül egyértelműen ki lehetett zárni Alvinczy Pétert, Péchy Simont, Imreffi Jánost és Rimay Jánost is, akárcsak Bocatiust, aki egy későbbi, 1605 második felében készült sérelmi összeírást készített. Olyat, amit különben maga Illésházy István talált „langyosnak”, elküldésre alkalmatlannak. Káthay szerzőségét számos tartalmi jegy támasztja alá, teszi vitathatatlanná. Többek között a katolikus klérus sérelmének felemlegetése, vagy a „szent tanítványok”-ra való hivatkozás, amik kísértetiesen egybecsengenek Verancsics Faustus csanádi püspök 1606-os memorandumának a szövegével.217 A bizonyítékok közé sorolható a magyarországi végvári katonaság háttérbe szorítottságának a részletes elemzése vagy az a kitétel, hogy a császári hadvezetés „a magyar gyalogosok fölé, akik nélkül ugyanis nem tudott meglenni, német, osztrák kapitányokat, parancsnokokat rendelt.”. Ezek a momentumok olyan magyarországi katonaszemélyre utalnak, amilyen a számba jöhető szerzők közül csak Káthay Mihály kállói kapitány volt. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a kiáltványt az első betűtől az utolsóig egyedül Káthay fogalmazta, írta. Csupán arról van szó, hogy annak alapszövegét, vázlatát, fogalmazványait ő készítette 1605. januárjában. A megjelölt napokban egy nagyon jelentős „társszerző”, Bocskai István fejedelem mindenképpen közreműködött a végleges megfogalmazásnál, formába öntésnél. Ő nem olyan típusú, „szabású” politikai és katonai vezető volt, aki ilyen fontos okmány elkészítésébe meghatározó módon ne folyt volna bele annak ellenére, hogy 1606 nyaráig nem csupán nagyra értékelte Káthayt, de szinte feltétlen bizalommal is volt iránta.

215

Magyarország története (1526- 1686) Bp. 1985. 1. k. 740. o. Nagy László: Káthay Mihály a magyar históriában. Valóság, 1976. 9. sz.. Nagy László: A magyar politikai irodalom történetéhez. Magyar Tudomány, 1981. 5. sz., Nagy László: Ki volt a szerzője a szabadságért fegyvert fogott magyar rendek Európához intézett kiáltványának? (In Varjas Béla szerk.: Irodalom és ideológia a 16-17. században. Bp., 1987.) 217 Verancic Faustus id. munkáján kívül I. Nagy László: Peace and War in Life of Verancic Faustus. Sibenik, 1996. 216

188


Az Európa vezetőihez és népeihez intézett kiáltvány egyes részletei különben kifejezetten olyan gondolatokat tükröznek, amelyek Bocskai személyével hozhatók közvetlen kapcsolatba. Így például annak a felrovása, hogy Rudolf Miksa tanácsosait kiűzte Prágából. A Miksa udvarában nevelkedett fejedelem jól ismerte ezeket a tanácsosokat, s a számba jöhető szerzők közül egyedül ő észlelhette a megváltozott viszonyokat, amikor Báthory Zsigmond főköveteként, majd császári és királyi tanácsosként hosszabban időzött Rudolf udvarában. Minden bizonnyal az ő instrukciójára került be a kiáltványba az a passzus is, amelyik a császárnak a Báthory Zsigmonddal szemben tanúsított felróható magatartására vonatkozik. Persze joggal felmerülő kérdés; a kiáltvány „társszerzőjeként” hogyan járulhatott hozzá ahhoz, hogy az iratban pontatlanul szerepeljenek a felkelés első napjainak a hadieseményei. A Szentjobb császári kézre kerülésének körülményei, a Nagykereki elfoglalására vonatkozó téves adat, vagy a császári szolgálatból átpártoltatott hajdúk fegyvernemi hovatartozásának pontatlan megjelölése? Ha az első hetekben a Kállóban bezárt Káthay nem is tudhatta pontosan ezeket. Bocskainak, mint főszereplőnek tudomással kellett bírnia azokról: Nos, bármilyen furcsán hangozzék is, Bocskai Szentjobb császári kézre kerülésének a körülményeit ekkor még - s talán később sem - tudta egészen pontosan. Hiszen a feladásban közreműködő Fráter Istvánt birtokadományban részesítette, a várfeladást, tanácsoló várlelkészt, pedig esperessé nevezte ki. Azt ugyan sejtette, hogy a vár valamely „lator, lelketlen szolga” árulása folytán került Concini birtokába, de hogy ki volt az, azt eltitkolták előtte. Valamilyen októl vezérelve hallgatott erről a mindent jól tudó, de csak februárban csatlakozó Imreffi János is. Más pontatlanságokkal kapcsolatban találgatásokra hagyatkozhatunk. Lehetséges, hogy a valóban csak felszínes latin tudással rendelkező nagyúr nem minden részletében értette meg a kiáltvány latin szövegét, amit nem szívesen vallott volna be udvara műveit humanista tagjai előtt. Ám az is meglehet, hogy némely „csúsztatásokkal” maga is hatásosabbnak ítélte meg a kiáltványt. Hiszen például akkor sem a valóságot állította, mikor azt írta a hajdúk csatlakozásáról, hogy azok maguktól, a saját indulatukból keresték meg őt, s ha nem áll az élükre, akkor úgy is rámentek volna „az nímetre”! Befelé is mindig azt hangoztatta, hogy Belgiojoso „ok nélkül” támadt rá, s „ártatlanul”, minden alap nélkül gyanúsította meg őt holmi török kapcsolatokkal. Arról mindvégig hallgatott, hogy valójában ő kereste meg a törököt, ő volt a kezdeményező fél.

189


Bocskai ebben a diplomáciai körlevélben azt igyekezett minél nyomósabb érvekkel megindokolni, hogy a „pogány” ellen, harcokban annyi vért és anyagi eszközt áldozó magyar nemzet miért kényszerült kiválni a csatasorból és vállalni a török szövetséget, annak minden negatív ódiumával együtt. A meglehetősen terjedelmes véd- és vádirat lényegi okfejtése abban foglalható össze, hogy a Habsburg-kormányzat emberei - kihasználva a nemzet háborús lekötöttségét és meggyöngülését - hátba támadták a magyarságot. Számos sérelmet szenvedtek el tőlük nem csak főurak, nemesek, polgárok és parasztok, főként protestáns vallásuk miatt, de még a magyar katolikus püspökök is. A kiáltvány részletesen taglalja a fizetetlen nyugati zsoldoskatonák terrorját, rablásait, erőszakoskodásait. Főként a jobbágyokkal szemben, de szenvedniük kellett azokat a nem erős kővárakban lakó nemeseknek és mezővárosi polgároknak is. Arról természetesen hallgat a röpirat, hogy ezeknél a kilengéseknél élen jártak sok helyen - így Erdélyben különösképpen - azok a hajdúk, akik azután Bocskai oldalára állva a nemzeti és a vallási szabadság védelmező bajnokaivá váltak. A károk, pusztítások pontos mértékét és mérvét valójában még ma sem tudjuk. Így azt sem, hogy mennyi írható ezekből az 1604 októbere előtt, valamint után „garázdálkodók” számlájára. Az azonban biztosan állítható, hogy a Habsburg kormányzat vezetői nem törekedtek - és nem is törekedhettek - a „magyar nemzet kiirtására” vagy a „nemesség eltörlésére” még a protestánsok vonatkozásában sem. Ez szöges ellentétben állt minden feudális állam és államvezetés érdekeivel. A fenyegető „nemzethalál” rémének felemlítése nem tekinthető egyébnek retorikai fordulatnál, ügyes propagandafogásnál a vádiratban. A magyar nemzet kétségtelenül óriási véráldozatot hozott a török által rákényszerített háború folyamán. Tömegek haltak éhen vagy pusztultak el járványos betegségekben, amely veszteségek vitathatatlanul a háború számlájára írhatók. Igazak voltak azok a sérelmek is, amiket a fizetetlen magyar katonák szenvedtek el s ez nemigen volt másként az idegen nyugati zsoldosoknál sem. Sőt, elmondható, hogy a nagy helyismerettel rendelkező magyar katonák még mindig könnyebben tudtak élelmet szerezni maguknak, mint az idegenek. Erről persze hallgatott az a kiáltvány, amely a magyarok végső elkeseredését volt hivatva ecsetelni és megindokolni azt, hogy teljesen reménytelen helyzetbe jutva miért adták föl korábbi elszánt törökellenességüket és váltak kényszerből a Porta szövetségeseivé.

190


Érdekes összevetni kicsit részletesebben is a Bocskai és Káthay készítette kiáltvánnyal azt az 1606-os memorandumot, melyet a magyarul kiválóan beszélő és korábban még dunántúli várkapitányságot is ellátó Verancsics Faustus horvát származású csanádi püspök készített a pápának a mozgalom kirobbanásának az okairól és lefolyásáról. Kemény bírálatot mondott mind a katolikus püspökökről, mind a Habsburg-kormányzat tisztségviselőiről és nyíltan megnevezte a magyarok valós sérelmeit: „az ausztriai kamara kezelte a bányákat és a királyság egyéb nagy összegű jövedelmeit anélkül, hogy magyarok tudták volna milyen ez a bevétel, és mennyit tesz, vagy hogy mire fordítják...csak annyit tudtak, hogy kiviszik az országból. Ez ellen a magyarok minden diétán hangosan tiltakoztak és kérték a régi szabadságjogaik helyreállítását; de semmire sem mentek, mert az említett püspökök és főpapok, holott kötelességük lett volna, nem csatlakoztak hozzájuk.... Ez a magatartás viszont visszaütött, mert „mint a néma kutyák félvén, hogy elveszti a koncot nem mertek ugatni, amikor az ausztriaiak nemcsak a királyság bevételeit herdálták el gonoszul, hanem hihetetlen elvetemültséggel megszentségtelenítették a püspökségeket, az apátságokat és az Isten templomait is”. A felkelést közvetlenül kirobbantó okokról írja, hogy a papok „tekintélyüket felhasználva fegyverrel és vérontással próbáltak visszaszerezni néhány templomot...és hirtelen kényszeríteni akarták a született eretnekeket [t.i. a protestánsokat], hogy hallgassanak katolikus prédikációkat”. Nem érti, milyen megfontolás vezette a katolikus papokat, hogy véres harcot kezdjenek ellenük, „most sajnos ugyanis igazi ellenséggel kerültek szembe, hiszen ebben a királyságban egy katolikusra ezer eretnek jut. Sőt maguk a katonák is, nem csak a magyarok, többé-kevésbé eretnekek. A katolikus főpapok buzgalma azzal az eredménnyel járt, hogy „fellázították az összes rendet önmaguk, az ország természetes uralkodója és a katolikus vallás ellen”. Módot adtak iszonyú vérontásra, amin a pogányok ujjongtak. „A főpapok idézték elő, hogy az eretnekek, akik ez ideig békésen meghunyászkodtak, most felemelték a szavukat...a zendülő magyarok a törökökkel és tatárokkal egyesülve mélyen benyomultak a katolikus vidékekre kegyetlenül gyilkoltak és raboltak... Miután a keresztények oly sok győzelmet arattak, temérdek ellenséget megöltek, elfoglalták Erdélyt, Oláhországot és Moldvát, Székesfehérvárt, Pestet, Esztergomot és más várakat, mindazt, amit körülbelül tizenkét év alatt szereztek, majd-

191


nem tizenkét hónap alatt elvesztettek... Így járnak azok, akik homokra nem, pedig sziklára építenek.” 218 Verancsics Faustus püspök idézett sorai is azt tanúsítják, hogy még a katolikusok között is akadtak olyan éleslátók, akik azt a rossz politikát okolták, ostorozták, amit a spanyol király és az Egyházi Állam egyes vezető személyiségei erőltettek Magyarországon, létrehozva ezzel a széles alapokra támaszkodó Habsburg-ellenes küzdelem bázisát, amely szinte készen várta Bocskai színre lépését. A felkelő fejedelem és vezérkara persze nem bízta kizárólag egyetlen kiáltványra az elszigeteltség elleni küzdelmet, az „ablaknyitást” a keresztény Európára. Igénybe vették a külügyi diplomácia egyéb eszközeit is. Az csak természetes, hogy az első követküldés Lengyelországba történt, ahonnan a legközvetlenebb veszély fenyegette a felsőmagyarországi központú mozgalmat. Hiszen az Eperjesen és környékén elszállásolt Basta innen kaphatott volna a leggyorsabban katonai és egyéb segítséget, támogatást. Erre különben Rudolf fel is kérte a katolikus lengyel uralkodót, aki hajlott volna a kívánság teljesítésére, csak a még mindig jelentős részben protestáns rendek igyekeztek lefogni a kezét. Bocskainak életbevágóan fontos volt, hogy mielőbb rendezze a viszonyát a lengyelekkel, és legalább semlegesítse a királyi udvart is. A kapcsolatfelvételt különben - Szamosközy feljegyzései szerint -maguk a lengyelek kezdeményezték 1605 legelején. A lengyel követek arról tudakozódtak: Bocskai és hívei akarják-e megtartani azt a szövetséget Lengyelországgal „az melyet az mi atyáink csináltak volt”? A lengyelek nem akarják „violálni” -vagyis megsérteni - semmiben, inkább elfogadni, megtartani igyekeznek azt. Bocskai kedvező válasszal küldte vissza a lengyel megbízottakat, s ő maga is azonnal útnak indította egy emberét lengyel földre; Lónyay István magyarországi főurat. Üzenetében az állt: kész megtartani velük a régi jószomszédi viszonyt, sőt hajlandó a szövetségkötésre is. 219 Amikor a lengyel rendektől kedvező választ kapott, főköveteként oda küldte kancellárját Káthay Mihályt. Feladata az volt,

218

Verancsics Faustus: i.m.\9&5. „Jelentés a katolikus egyház állapotáról. 1606." 313-325.0. (A jelentés egyes részleteit hosszú időn át „egy olasz pap” véleményeként idézték a magyar történetírásban, holott Verancic ugyanúgy magyarnak és horvátnak tekintette magát, mint számos Horvát Királyságbeli kortársa. így pl. a Zrínyiek, a Frangepánok, a Batthyányak és még sokan mások.) 219 MHHS XXXI. K. 46. o. MTT XIX. k. 93. o, 11 l-l 12. o. MOE XI. k. 142-143., 184-

192


hogy keresse föl III. Zsigmond lengyel királyt és Ian Zamojszki kancellárt, Báthory Zsigmond volt erdélyi fejedelem sógorát. Káthay Krakkóba érve a királyi fogadáson ékesszólóan ecsetelte, „hogy Bocskai a haza szabadságáért és a vallásért ragadott fegyvert a császár ellen, melyet amint a császár azokat visszaállítja, le fogja tenni” - írja Istvánffy Miklós.220. Káthay kérte a lengyel uralkodót, hogy a hadakozás közelsége miatt ne nyugtalankodjék, mert Bocskai nem tűri, „hogy bármi ellenséges cselekedetet kövessenek el ellene és Lengyelország ellen.”. Viszonzásul csupán annyit kér, hogy Zsigmond ne adjon támogatást ebben a zavaros helyzetben a császáriaknak.221 A Rudolfnak elkötelezett király erre azt felelte, hogy kevéssel ezelőtt Bocskai hétszáz hajdút küldött segítségül az ellene föllázadt alattvalóinak, s e miatt „egyelőre” nem tárgyal a fejedelem ajánlatáról, hanem a megbeszéléseket „későbbi időre halasztja.”222 Lengyelország a király ellenérzései dacára alapvetően semleges magatartást tanúsított a magyar felkeléssel szemben, ami kétségtelenül hozzájárult a hadisikerekhez, Basta visszavonulásához. A későbbiekben felvetődött az a gondolat is, hogy a sokat betegeskedő király halála esetére Bocskai lépjen a lengyel trónra és folytassa azt a politikát, amit Báthory István kezdett. Ha így alakulna a dolog - fejtegette az időközben a mozgalomhoz csatlakozott Illésházy István - Bocskai követhetné a francia király példáját és katolizálhatna a nemzet érdekében. 223 Miután azonban Zsigmond túlélte a fejedelmet, a lengyel trón elnyerésének kérdése megmaradt a tervezgetés szintjén. Lengyelország semlegesítése fontos, de csupán az egyik külpolitikai célja lehetett a fejedelemnek. Rendkívül lényegesnek tekintette, hogy az Osztrák Örökös Tartományok, a Cseh Királyság és a Német Birodalom protestáns rendjei se nyújtsanak katonai segélyt a császárnak. Az ezzel kapcsolatos aggodalom korántsem volt megalapozatlan. Hiszen a magyarországi ügyek irányítását egyre inkább a kezébe vevő Mátyás főherceg már 1605 elején szorgalmazta az uralkodónál: szólítsa föl segélynyúj-

220

Istvánffy M. I. m. 1962. 460. Káthay Mihály 1605. ápr. 23-i lev. Lubomirszki Sebestyénnek (MOL Hoffinanz...fasc. 15433) 222 Istvánffy M. i.m. 1962. 460. 223 Illésházy 1606. június 13-án írta Bocskainak: „ha fölségedet vinné az úristen oda (t. I. a lengyel királyságra) bátor fölséged, mint az franczia király, (t.i. IV. Henrik) reá menne az misére,(vagyis katolizálna) az szegény Magyarországért, mert ha eggyé lehetne Lengyelországgal, sem némettül sem töröktül nem félne.” TT 1878. 283.0.) 221

193


tásra az egész keresztény világot, köztük a protestánsokat is. A halogatásairól elhíresült Rudolf ez alkalommal rendkívül gyorsan reagált a kérésre, a Bocskai ellen segélyt kérő követei megjelentek nemcsak Rómában és Madridban, de a protestáns német fejedelmek udvarában is. 224 Az egyik ilyen felhívást olvasó Bocatius János így számolt be annak tartalmáról: A császár hangzatos bevezetőben ecsetelte atyai szeretetét mind a keresztény világ, mind a magyarok iránt s hivatkozott arra, hogy mennyi éven át pazarolta életét és vagyonát a török elleni harcra. Ezután kifejtette, hogy a „magyarországi hajdú háború” nem vallási okok miatt robbant ki, hiszen abban nem vesz részt egyetlen protestáns magyar úr sem, csupán „két egyszerű köznemes, az erdélyi Bocskai István és Bethlen Gábor.” Azok, akik már régóta szövögetik összeesküvésüket a nándorfehérvári pasával, mert szeretnék megkaparintani az Erdélyi Fejedelemséget. Miután „csellel és hazugsággal” oldalukra csalogatták a „parasztokat és pásztorokat”, bűnös módon megtámadták a Belgiojoso és Pezzen vezette gyanútlan császári sereget, majd megrohantak „néhány mezővárost”, amelyeknek a lakosságát hűségesküre kényszeríttették. A császár bizalmas tanácsadójává előlépett Belgiojoso gróf adatai alapján készült uralkodói körlevél a leghatározottabban tagadta, hogy Magyarországon vallási okok miatt bárkinek akár a legcsekélyebb sérelme, bántódása esett volna. Az uralkodó „nem is gondolt soha arra, hogy a magyarokat más hitre kényszerítse.” Hiszen a kassai nagytemplomot is a magyar országgyűlés hozzájárulásával adták oda közös használatra a katolikusoknak és a lutheránusoknak. Rudolf szavatolja, hogy Kassa városa „továbbra is megőrizheti és megtarthatja a régi vallásszabadságát és a prédikátorai is sértetlenek, maradnak.”. A Bocskai és hívei által hangoztatott - különben a Verancsics Faustus által is elismert - protestáns vallási sérelmeket azzal a furcsa érveléssel kívánta semmissé tenni a kálvinista és a lutheránus német fejedelmek és rendek előtt, hogy Bocskai „vallására nézve ariánus [t. i. szentháromságtagadó], akiket üldöztek a protestánsok is, és az arianizmust kényszeríti a magyarokra is, a hivatalokban sem tűr meg mást, csak ariánusokat.”. Ezen túlmenően legyilkoltatott minden németet Kassán, az egész kereszténység ellen összeesküdött a törökkel. A rebellis ma-

224

Rudolf 1675. febr. 2-i levele Mátyás főhercegnek (MOL Hoffinanz. fasc. 15 433. fol. 54.) MOE XI. k. 204. o., Ipolyi, 131. 0.

194


gyarok törökké teszik a keresztényeket, mint a barmokat csordaszámra adják el őket potom áron a töröknek.” 225 Jóllehet Bocatius úgy jellemezte a császári körlevelet, hogy „csak úgy dől belőle a hazugság”, azért az abban foglaltak korántsem voltak veszélytelennek tekinthetők. A protestáns német fejedelmek és rendek többsége ugyancsak ködös képpel rendelkezett a magyarországi állapotokról. Bizonyára sokan voltak, akik hitelt adtak az abban foglalt vádak mindegyikének, vagy legalább is azok többségének. A Prágában tartózkodó Illésházyné 1605. április 30.-iki leveléből arról értesülhetünk, hogy a birodalmi választófejedelmek Bocskai hozzájuk küldött véd-és vádiratát és az arra adott válaszukat is sorra megküldték Rudolf császárnak. Utóbbiban intették Bocskait, „hogy az császáriakkal megbékéljék és az hadát is leszállítsa.” Fölajánlották, hogy készek közbenjárni a mielőbbi megbékélés érdekében. A császárral viszont tudatták, hogy nem adnak neki semmiféle oly segítséget „az kivel körösztyén vérnek kellene omlani”.226 A levélnek ez az utóbbi kitétele is arra utal, hogy az 1605 januárjában kelt röpiratban foglalt érvek azért nem maradtak hatástalanok, különösen a német protestáns uralkodók és rendek körében. Ennek ellenére megvolt a hatása a császári körlevélbe foglalt ellenpropagandának is. Johan Kepler - a császár elhíresült csillagásza - például 1605 februárjában azt írta az ekkor még Európában szerte bolyongó kiváló magyar írónak és műfordítónak, Szenczi Molnár Albertnek. „bölcsességem szerint az lett volna legjobb, ha a legelején elfojtják a mozgalmat.” Prágában ebben az időben sokan úgy tudták, hogy Bocskait a „pénzével együtt a tekintélye is elhagyta.” Radul havasalföldi vajdáról azt regélték, hogy elfoglalta Bocskai Várad közelében lévő „fellegvárát” - nyilván Sólyomkőt - s Pezzen ezredest kiszabadította „A jámborok Istene ismerje ki magát ezekben a viharokban” - fejezte be levelét Kepler. 227 1605 őszén Gdanskból azt írták Szenczi Molnárnak, hogy Bocskai helyzetét különféleképpen beszélik Európában. „Ami engem illet, - jegyezte meg a levélíró Bartholomeus Keckerman, heidelbergi professzor, aki a magyar nyelvet a héberrel rokonította, azonosítva a magyarokat a Bibliában szereplő hágárénusokkal - „bár valamilyen apológiát [t.i. védőiratot] olvastam, még mindig nem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak

225

Bocatius, 1985. 18. o Ipolyi, 132. o 227 RML I. k. 326-327. o. 226

195


róla. Ha Bocskai valóban a „pápásoktól nyomorultan zaklatott egyháznak védelmére” fogott fegyvert, akkor tettét rendkívülinek kell megítélni, de ha nem így volt, „akkor másképpen kell vélekednünk.” 228 Akadtak azonban a Német-római Birodalomban is olyanok, akik a császári körlevélre válaszolva röpiratban keltek a Habsburg-ellenes küzdelem védelmére. Egy ilyen, tizenkét cikkelyből álló német nyelvű nyomtatvány 1605 nyarának végén eljutott Bocskai kassai udvarába is. A szerző neve ugyan nem volt feltüntetve, de olyan valaki lehetett, aki alaposan ismerte a magyarországi helyzetet. A fejedelem nagyon megörült a röpiratnak, mert abban a szerző Belgiojosot úgy minősítette, „mint gyújtogató fáklyát, mint e nagy tűzvész lángralobbantóját.” A fejedelem ennek ellenére szükségesnek érezte, hogy újabb körleveleket küldjön a birodalom rendjeinek és fejedelmeinek a magyarok sérelmeiről és a felkelést kirobbantó okokról. Az országgyűlés több személyt is megbízott az irat megfogalmazásával: Illésházy Istvánt, Hoffman Györgyöt, Rimay Jánost és Bocatius Jánost. Lelkükre kötötték, hogy a magyar nemesség nevében készítsenek és küldjenek el a birodalomba „merész hangú leveleket.” Azt kívánták, hogy ezekben ne csak a felkelés kirobbantásának okaival foglalkozzanak, hanem azzal is, hogy miként jöhet létre mihamarabb béke a harcoló felek között. Ünnepélyesen tiltakozzanak azzal kapcsolatban, hogy ha a méltányos békefeltételek a Habsburg vezetés részéről visszautasításra találnak, az azután történő dolgokat „ne a békét óhajtó magyarok számlájára írják” - olvashatjuk Bocatiusnál. Elmondása szerint az újabb röpiratok készítésére és küldésére ösztönzött az a Nürnbergben

228

RML I. k.. 339 - 342. o.

196


nyomtatott vádirat is, miszerint a magyarság „elképesztő és borzalmas módon pártolt át a törökhöz” és azóta „szélsőséges és megdöbbentő kegyetlenséggel dühöng a keresztények és a német vér ellen.” Bocatius szerint a rendek tetszését leginkább az Illésházy által fogalmazott körlevél nyerte el. Annak „szenvedélyes stílusa” magával ragadta az elkeseredett embereket, mert aki írta, az őt ért sérelmekre emlékezve „a saját lelkiállapotából merítette mondatait és szavait”. A művelt, tapasztalt öreg politikus jól tudta, hogy milyen érvek hatnak leginkább a nyugati keresztény világára. A körlevelében azt a hosszú harcot hangsúlyozta részletesen, amelyet a magyarok folytattak a török ellen nem csak hazájuk, de az egész keresztény világ érdekében; elveszítve a harc közben országuk nagy részét. Érthetően abban bíztak, hogy a Németország kapujában vívott önfeláldozó küzdelmükkel megszerezhetik azt a jogot, hogy a maradék területen fennmaradnak az ősi szabadságjogaik, különösen vallási téren, „mely által ki-ki bizakodhatik, hogy elnyeri Istentől üdvösségét”. Az ekkor még ugyancsak vehemensen „németellenes” főúr úgy látta és igyekezett láttatni európai kortársaival, hogy a végsőkig elcsigázott magyaroknak áldozatvállalásukért rút hálátlansággal fizettek: „több erőszakosságot szenvedtek el a császári seregektől, mint az ellenségtől.” Illésházy röpiratának a stílusát, hangnemét Bocatius - egy már császári fogságban tett vallomása szerint - túlzottan élesnek, udvariatlannak és illetlennek találta, s kérte a szerzőt, hogy enyhítsen a fogalmazáson. Az azonban röviden így felelt: „Durva görcsbe durva ék kell!” 229 Bocskai Illésházy röpiratával értett egyet, s azt szétküldte az európai udvaroknak és rendi gyűléseknek. Ám nem elégedett meg ennyivel, azt kívánta, hogy a német származású, a császár által poétaként kitüntetett s a kassai dolgokban személyesen részt vett Bocatius főbíró, udvari embere is európai propaganda körútra menjen. 1605. december végén indította útnak, különös nyomatékkal a lelkére kötve, hogy tisztázza őt az arianizmus rágalma alól a protestáns német fejedelmek előtt. A jeles költő eredményesen tevékenykedett mindaddig, amíg csel folytán császári fogságba nem került. Többszöri barbár megkínoztatása után öt évet töltött börtönben, Prágában, ahonnan megszökve Thurzó György nádor védőszárnya alatt háborítatlanul élhetett éveken át Kassán. 230.

229 230

Bocatius, 1985. 19-20. o. Csonka Ferenc: Utószó (In Bocatius, 1985. 187-236. o.)

197


Ha azt kutatjuk, hogy milyen konkrét eredménnyel jártak a szétküldött körlevelek, majd Bocatius és mások követi ténykedései, ma még csak töredékes adatok alapján tudjuk azok hatásfokát fölvázolni. Illésházyné már idézett 1605. áprilisi levelében azt olvashatjuk, hogy Prágában a csá-

szári székvárosban az a vélemény: „igen eszesön cselekedött Bocskay, hogy írt volt az hercegöknek” - vagyis a fejedelmeknek. 211 Bocatius 1606 augusztusában, már a császári fogságban tett egyik vallomásában arra hívta föl a vallatói figyelmét: a tüzet mielőbb el kell oltani, mert a szomszéd országokban és tartományokban - tehát a Cseh Királyság országaiban és az Osztrák Örökös Tartományokban is – „szikrát fog szórni.” A császárral szövetséges Lengyelország katolikus nemeseinek nagy része is rokonszenvezik Bocskai mozgalmával, nem beszélve a protestánsokról, akik nyíltan mellette törnek lándzsát. Előkelő lengyel diákok Krakkóban kinyomtatott verseikben köszöntötték Bocskait és az általa elért sikereket. Az egyik vers elejére rajzolták Bocskai címerét, azt írva mellé: „Magnaminus Botschkai Rex erit Hungariae” - vagyis a nemes lelkű Bocskai Magyarország királya lesz! E vallomás tanúsága szerint azonban nem csupán a szomszéd országokban kísérte sokak együttérzése a fejedelem személyét és harcát. Skótok és németalföldiek járták Magyarországot, akik szövetséget készítettek

211

Ipolyi, 131. o

198


elő a magyarok, valamint az osztrák, a morva, a sziléziai protestáns nemesek között. Munkálkodásuk oly titokban folyik - állította Bocatius -, hogy még a „familiares Aulae Botschkai” - Bocskai udvarának bizalmi emberei - sem mindnyájan tudnak arról. 232 Bocatius a császári fogságba esése előtt személyesen is meggyőződhetett róla, hogy milyen kedvező hatása volt a keresztény Európára történő „ablaknyitásnak”. 1606 elején a pfalzi választófejedelem rendkívül melegen fogadta őt, s annak az óhajának adott hangot: „Bárcsak a magyar nemzetnek, amelyet én mindig nagyon szerettem, meghallgathatnám egyszer azt a követét is, aki országának boldog állapotáról számol be nekünk”. A többi protestáns német fejedelemmel egyetértve az a véleménye, hogy „a magyar nemzet semmi olyat nem kér, ami jogtalan.” A követi beszámoló alapján tisztábban és világosabban látva a dolgokat, a császárt igyekeznek rávenni arra, hogy „a magyar nemzet visszakapja ősi szabadságjogait”. Csupán azt kívánják, hogy a felkelt magyarok ne kövessenek el hozzájuk méltatlan dolgokat, az idegenekkel ne bánjanak embertelen módon, „különösen németekkel ne, mert a birodalom fejedelmei és népei ezen háborodtak fel” - utalt a választófejedelem az Örökös Tartományokban végrehajtott hajdúkilengésekre, amiket törökökkel és tatárokkal együtt hajtottak végre. Azt megígérte, hogy a jövőben semmiféle segítséget nem fog adni a magyarok ellen a császáriaknak, hiába kéri, s azon fog fáradozni, hogy a brandenburgi választófejedelem is hasonlóan cselekedjék. Sajnálja, hogy a szász választó már elkötelezte magát Rudolf mellett. Ígérte, hogy Magyarország főurai és nemesei iránti jóindulata a jövőben is töretlenül megmarad. 233 A császár által segítség-adásra kértek közül egyedül a spanyol király és a pápa küldött néhány ezrednyi katonaságot 1606-ban is. Ez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a hatvanezer katonával számoló s a Portát a háta mögött tudó Bocskaival szemben eredményre számíthassanak. Az Osztrák Örökös Tartományok és a Cseh Királyság rendjei valójában szintén megtagadták a segítséget a császárnak. Sőt, a Habsburg-vezetésnek attól kellett tartania, hogy a Dunai Monarchia protestáns rendjei maguk is felkelnek a magyarok példáját követve. Mindezt figyelembe véve elmondható, hogy bár a Bocskai-vezette küzdelem csak a Portától és a töröktől függő román vajdáktól számíthatott külső támogatásra, mégis vi-

232 233

Bocatius, 1985. 172.0 Bocatius, 1986. 64-66. o.

199


szonylag kedvező nemzetközi légkörben zajlott le. A nyugati keresztény világ „pozitív semlegességének” létrejöttében minden bizonnyal közrejátszottak a hozzájuk intézett kiáltványok, s az oda küldött követek is, de nem utolsó sorban a történelmi körülmények. Már érlelődtek a harmincéves háború kirobbanásának előfeltételei, amihez némileg előjátékul szolgált a magyar protestánsok Habsburg-ellenes küzdelme. Bocskai és tanácsadói mindenesetre ügyes külpolitikát folytattak a keresztény országok felé, aminek meg is lett az eredménye. 234 A sikeres befejezés nem utolsó feltétele volt azonban az, hogy miként sikerül a kapcsolatok rendezése a Portával oly módon, hogy az ne váljék a magyar nemzet kárára. Ez nem csekély mértékben azon a találkozáson múlott, amelyre Erdélyből sietett Magyarországra a két ország fejedelme.

Egy királyjelölt a Rákosmezőn

töröktől meg nem szállt magyarországi területek egyesítése egy nemzeti király uralma alatt régi politikai törekvés volt a Mohács utáni magyar históriában. Ezen munkálkodott a két Szapolyai, szerepelt Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem „plánumában” is. A Porta a Habsburgokat tekintette a legveszélyesebb ellenfelének és ezért elvileg támogatott bármily törekvést, amely azokat gyöngíti. Jól tudta, hogy egy olyan magyar állam, amelyik nélkülözi a

A

234

MOE XI. k. 204. o. L. még Nagy L. 1961. 142 - 145. o.

200

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN EGY KIRÁLYJELÖLT A RÁKOSMEZŐN

Dunai Monarchia, a Német Birodalom, Spanyolország és a Pápai Állam támogatását, erőtlen minden török hódítási törekvéssel szemben. Az Oszmán Birodalomba bekebelezett Magyarország viszont Bécs tőszomszédságába juttatja a török hadigépezetet s egyúttal biztos hátországot is, képez. Báthory István többek között emiatt halogatta a tervezett török elleni háborúját, nehogy a Porta húzzon hasznot a magyarok megmozdulásából. Vajon átlátta, felismerte-e a veszélyt Bocskai is, amikor 1605 tavaszán a követei koronát kértek uruknak a Portán? Hiszen ez közvetve egyet jelentett a Habsburgok magyarországi trónfosztásával és a létre jövő nemzeti királyság magára maradottságával. Mielőtt megkísérelnénk választ kapni erre a kérdésre, tekintsük át röviden az előzményeket és a találkozás lefolyását. 1605 tavaszán Bocskai fejedelem ügyét három személy képviselte a Portán: Korláth István a híres szendrői főkapitány, Kékesi György nemes és a tolmácsuk Mehmet tihaja; ez utóbbi maga is renegát erdélyi volt. Az 1605. május végén kelt követjelentésükből megtudható, hogy uruk nevében királyi koronát szorgalmaztak a Portán. A török vezetők eleinte idegenkedtek még ennek a gondolatától is! Arra hivatkoztak, hogy „soha senkinek az Fényes Portárul koronát nem attak, csak botot és zászlót” olvashatjuk a követjelentésben. Ám ők nem nyugodtak, hanem kihallgatást kértek magától a szultántól, aki „nyári mulatókertjében” fogadta is őket. Ez a szárazföldön épült, a szultán számos feleségének a csodás szerája, azaz palotája volt, csodálatos kertekkel. Amikor a Nagyúr idejött, három-négyszáz janicsár kísérte öt és vigyázott a biztonságára. Úgy választották ki őket, hogy egyik részük bal-, a másik jobbkezes legyen. Azért, hogy ki tudják lőni nyilaikat anélkül, hogy a szultánnak hátat fordítsanak. Az ugyanis fölöttébb nagy illetlenségnek számított volna. Amikor I. Ahmed szultán Bocskai követeit fogadta a bizalmas audiencián, rajta és a nagyvezéren kívül csupán a „heréit és néma basák” voltak jelen. A követek a „világbíró szultán” lába elé borulva előadták, hogy a

201


kapott athnaméban Bocskai a szultántól „magyar királysággal neveztetik királlyá pedig csak akkor lehet akárki, ha megkoronáztatik”. A kinevező okirat valóban így kezdődött: „Az egész kereszténység között becsüllete: jó hírrel, névvel és a magyarok között szabados uraságban lévő, mostan magyarok királya és Erdélynek fejedelme Bocskai!” Amikor a magyar követek kissé talán az illőnek ítéltnél emeltebb hangon - előadták Bocs-

kai kívánságát, a szultán arca a méregtől „megpirosodott.” Ám amikor felolvasták előtte az athnamé szövegét, lehiggadt, sőt bólintani kegyeskedett. Parancsára a nagyvezér előkerestette a szultáni kincstárból az utolsó bizánci császár koronáját, s annak egyik letört ágát megjavíttatva, azt szánták a „makacs gyaurnak”. A szultáni kihallgatásról beszámoló magyar követek jelentésüket azzal a kívánsággal zárták: „Engedje az szent Isten, hogy ez mellé, az mi Istenben elnyugott szent királinktól maradott német kezénél levő koronát is Felséged vehesse vissza” 235

235

HK 1956. 3-4. sz. 324-332. o.

202


Ezt a tavasszal titkon kért koronát hozta ősszel, a nagyvezér magával és ezt akarta személyesen Bocskai fejére tenni. A koronázás és a tárgyalás színhelyét a pesti Duna-parton, a budai Várral majdnem szemközti részen jelölte ki. Itt állott a maga sátra és itt állíttatott díszes sátrakat Bocskainak és kíséretének is. 1605. november 11.-én a kora reggeli órákban a Rákos mezején felvert magyar táborban Bocskai István „Magyarország és Erdély felséges fejedelme” így szólt magyarországi főhadvezéréhez, az ifjú Homonnai Drugeth Bálinthoz, akit hátrahagyott a táborban „vigyázásnak okáért”: „Ha énnekem, kit Isten ne adjon, az török miatt mostani közikbe való menetelemben valami nyavalyám történik, Magyarországot ne hagyjad el. Ha nekem szerencsétlenségem esik ez utamban, az magyarországi urak között Báthori Gábort mindenkinél fellebb becsüljed és ö vele értekezzél. Harmadszor, rólam példát vévén, ha mi rajtam történik, soha az török nemzetségnek, kérlek, ne higgyetek!” 236 Mai tudásunkkal a múltba tekintve túlzottnak tűnhet ez az aggályoskodás. Hiszen jól tudjuk, a török vezetésnek nem állt érdekében, hogy szövetségesüknek - sőt a nagyvezéri jelentésekből kihámozhatóan „megmentőjüknek” -, az immáron „közös ellenségen” diadalmaskodó fejedelemnek bármi baja essék. Csakhogy a török despotikus világban - akárcsak a huszadik századi diktatúrákban ugyancsak kiszámíthatatlan, irracionális reakciókkal kellett és lehetett számolni: Bocskaiban és kortársaiban még nem halványulhatott el Török Bálint tragikus esetének az emléke, aki annak idején meghívott vendégként „mulatott” Nagy Szulejmán szultán táborában, s az mégis elfogatta és életfogytig tartó fogságra, vettette őt. Az egész életében „nímetes”, s Erdélynek a Porta ellen fordításában vezető szerepet játszó, a török ellen fegyverrel küzdő Bocskai nem alaptalanul aggódott a törökök közé meneteltől, de úgy érezte, ennek meg kell lennie a magyar nemzet érdekében. A két ország fejedelmét válogatott hajdútestőrein kívül több magyar úr is elkísérte a találkozóra. Így kívánta az illendőség és Bocskai méltósága. Ám vele ment a kassai kapunyitásban vezető szerepet játszó Bocatius János kassai főbíró is, akinek a részletes feljegyzésében megörökítést nyert a nevezetes találkozó. A morva származású jeles férfiúval Bocskai hol magyarul, hol németül társalgott „igen nyájasan” és biztatta őt, hogy verselje meg a látottakat. Ám

236

Homonnai Drugeth Bálint: Naplója. Tudománytár, Buda, 1839 371. o.

203


ott volt a kíséretében udvari historikusa Szamosközy István is, aki drámai hangú költeményt írt a török elnyomást nyögő Budáról. Bocatius Lalla Mohamed nagyvezért „igen előkelő” megjelenésű embernek találta, akinek „méltóságteljes és emberséges” arca volt. Nem gondolta volna, hogy a máskor oly szokatlanul kegyetlen barbárok „ilyen kiváló lelki és testi tulajdonságokkal rendelkezzenek”. Ez a megjegyzés önmagában is mutatja azt a távolságot, ami a magyarokat a törököktől lélekben elválasztotta. A találkozó első része kölcsönös udvarias üdvözlésekkel telt el. Bocskai két tolmácsot is hozott magával: egy Halmy Gábor

nevű fiatalembert és Péchy Simon fejedelmi titkárt. Utóbbi jól ismerte a török gondolkodást és szokásokat is. A nagyvezér tolmácsa a tokaji bort kedvelő Memhet tihaja volt. Lalla Mohamed első érdemi kérdése arra terjedt ki, hogy Bocskai vajon miért késlekedett ily sokáig a személyes találkozással? A fejedelem az erdélyi belharcokra való hivatkozással mentette ki magát, amit a nagyvezér tudomásul is vett. Ezután került sor az ünnepélyes török fogadások elengedhetetlen részére a „felkaftányozásra”. Ekkor mind a fejedelemre, mind kísérőire díszes hímzésű nehéz török köntösöket adtak. Bocatius megjegyezte: „Jó Isten, ha barátaim és rokonaim látnának, ahogy itt állok

204


minden átkokkal elátkozva a pokolba kívánnának, és újjal mutogatnának rám, mint semmirekellő törökre ". Nem nyerte meg a tetszésüket a tiszteletükre adott díszlakoma sem, amiről ezeket írta: „Szememet végigjártatom az ételeken és tálcákon... Néhányan esznek, engem émelygés fog el.” A dévajkodásra hajló főbíró, amikor megízlelte az elébe rakott hoszszúkás kenyérfélét, ami pörkölt magokkal volt meghintve, megkérdezte az egyik vendéglátót, hogy ez a mag e a maszlag, ami őrültté, dühöngővé teszi az embereket? Az mosolyogva nemmel válaszolt, de az ételek ennek ellenére nem váltották ki a magyar vendégek tetszését és többségük csak mímelte az evést. Közéjük tartozott maga Bocskai is. Ugyanígy nem tetszett nekik az ebédet kísérő török zene sem, amit Bocatius így jellemzett: „Ha éjjel tíz kandúrt, tíz nősténymacskát és ugyanannyi nagy és kiskutyát hallasz, vedd úgy, hogy török zenét hallottál.” Ebéd után a magyarok visszavonultak „ejtőzni” a sátraikba, ahová a figyelmes házigazda nagy edény gyöngyösi bort küldött utánuk, amikből ugyancsak mohón kortyolgattak. Amikor az egyik magyar aggódva megjegyezte, hogy ezt öt-hat nap múlva tudják majd Bécsben és Prágában is, Bocskai nagyúri flegmával csak legyintett rá és azt mondta: „Nem számít”. Mintegy félóra elteltével ismét a nagyvezér sátrába invitálták őket, s meglepetve látták, hogy a házigazda már átöltözött, s az előbbinél még fényesebb és díszesebb ruha volt rajta. Bocskainak a jobbján mutatott helyet. A tárgyalást e különben borkedvelő, de most ájtatos arccal csak rózsavizet fogyasztó Memhet tihaja tolmácsolta, azonban Péchy Simon több alkalommal is kijavította a szavait. A nagyvezér az iránt érdeklődött, hogy Bocskai annak idején miért fordult szembe a török hatalommal? A fejedelem előre számított erre a kényes kérdésre és felkészülten felelte, hogy ő „alárendelt” helyzete miatt engedni volt kénytelen Báthory Zsigmond fejedelemnek, aki serdülő kora miatt nem látta helyesen a saját és az alattvalói helyzetét és rábízta magát a német birodalomra. Most azonban egészen másként állnak a dolgok nem csak Erdélyben, de Magyarországon is. A nagyvezér erre azokat az előnyöket kezdte ecsetelni, amik a magyarokra várnak, ha nem engedik el a „világbíró szultán palástjának a szegélyét.” Erdély, amíg hűséges volt a Portához „aranykorban” élt, később viszont a német iga alatt a véső nyomorba taszították. A németekkel ellentétben a törökök „jóindulatúak, igazságosak”. Ha a magyar nemzet a megkezdett baráti viszonyt folytatja a törökökkel, rövidesen tapasztalni fogja, hogy milyen boldogság köszönt rá. Ezt követően a fejedelem a

205


nagyvezér kíséretét hátra parancsolva, csak a tolmácsok jelenlétében tárgyaltak a jövőbeli tervekről. Miután Bocatius nyolc lépésnyi távolságból csupán mormolásokat hallott, csak sejteni lehet a későbbi levelekből, hogy a nagyvezér egy 1606-os közös Bécs elleni támadásra akarta rávenni Bocskait, amivel kapcsolatban ő ekkor még kitérőleg nyilatkozott. E bizalmas tárgyalások alatt a magyar kíséret tagjait egyéként kiszólították a nagyvezéri sátorból és megmutogatták nekik azokat az ajándékokat, amiket Lalla Mohamed Bocskainak szánt. Nem sokkal ezután a két vezető befejezte a bizalmas megbeszélést, és magához intette a kíséretét. Izgatott mozgolódás támadt a törökök között és a nagyvezér szolgái behozták az ajándékokat. Mindenekelőtt egy gyöngyökkel és drágakövekkel ékesített koronát, egy hasonlóan díszített drága kardot, végül egy cobolyprémmel szegélyezett arany- és ezüstszálakkal átszőtt királyi palástot. A nagyvezér egy basa segítségével felövezte Bocskaira a drágamívű kardot és szerencsét kívánt neki. Ezután ráadták a bíborpalástot, majd a nagyvezér az ámuló magyar kísérete szeme előtt Bocskai fejére tette a csillogóvillogó királyi koronát. A meglepetést színlelő fejedelem megköszönte a kapott ajándékokat, de a koronáról ünnepélyesen kinyilatkoztatta: nem ismerheti el annak királyi felségjogát, s csupán becses ajándékként fogadhatja el azt a szultántól. Döntését azzal magyarázta a meglepett nagyvezérnek: a még életben lévő Rudolf magyar királyt „a törvények, szabadságés szokásjog alapján, szabályosan és törvényesen, a hazánkban szokásos ősi szertartás szerint választották meg. Éppen ezért lelkiismerete ellen való lenne és a hazai törvényeket, sértené, ha ő most magyar királynak tekintené magát. Miután e szavait törökre lefordították, levette a fejéről a koronát és átadta azt Széchy György magyar főúrnak. Magyarországon az a szokás - magyarázta a nagyvezérnek -, hogy az ilyenfajta koronát kipróbált hűségű magyar főúrnál őrizzék. Kíséretéhez fordulva megismételte: nem tud és nem is szabad ellenkezni azzal, aki

206


ilyen értékes ajándékot ad, de nem akarja úgy birtokolni a koronát, hogy mást megfosszon jogaitól és megsértse hazája szabadságát.237 Amikor a szavait Memhet tihaja lefordította, a nagyvezér nyilván elcsodálkozott. Az a személy ragaszkodik most a törvényes formaságokhoz, az alkotmányossághoz, aki fegyverrel támad uralkodójára! És éppen a korona kapcsán, amit maga szorgalmazott követein keresztül a szultán udvarában. Bármit gondolt is azonban, azt a keleti szenvtelenség palástja mögé rejtette. Persze azt sem lehet kizárni, hogy Bocskai már a titkos megbeszélésen előre jelezte neki, hogy vonakodni fog a korona királyi jelvényként történő elfogadásától, amit valamiféle ürüggyel meg is indokolt. Ürüggyel, mert az igazi okot nem mondta, nem is mondhatta el a nagyvezérnek. Bocskainak azonban már ekkor olyan tekintélye volt a Portán, amilyen egyetlen erdélyi fejedelemnek sem, akár előtte akár utána. Még egy évtizeddel a halála után is „Bocskai” névvel szólították a napidíjukra várakozó erdélyi követeket a Portán. Annak a névvel, akit a szultán is „Felséged”-nek titulált a hozzá intézett leveleiben. 238 Ennek a nagy tekintélynek az okát nagyrészt a török hatalom gyengülésében kell keresnünk és abban a hatvanezer szablyában, amik fölött Bocskai parancsnokolt. Így a koronázás visszautasítása ellenére harag és sértődöttség helyett a legbarátságosabb kölcsönös ölelgetések közepette vett búcsút a nagyvezértől. Az őrt álló oszmán katonák éljenző sorfala között indult meg a Várral szemközti Dunapartról a Rákos-mezei magyar táborba. A menet élén török zenészek haladtak, a budai és a pesti ágyuk dörögtek, mialatt mindenfelől harsogott a kiáltás: Éljen, éljen a magyar király! A Rákos-mezei táborban gondterhelten várakozó Homonnai így örökítette meg naplójában Bocskai bevonulását közéjük: „Közünkben jutván azért nagy jó szerencsésen ő felsége, Istenünknek megköszönvén, nagy hálákat adánk arrul is, hogy a farkasokkal [t.i. a törökökkel] az próféta mondása szerint egységben hozott bennünket. Háromszor Jézust kiáltván, mivel hogy az estve immár szintén eljött vala, az ő felsége szép tábora a Rákos mezején ő Felsége sátorát körülvévén, letelepedék.” Megkönnyebbült lélekkel és főként fölöttébb éhesen ültek asztalhoz. Késő éjszakáig „nagy boldogul mulatván” - írja

237 238

Bocatius, 1986. 62-85. o. ETA I. k. 101. o., ETA II k. 321-328. o., I. Ahmed szultán 1606. júl. 27-i lev. Bocskainak (MOL Archívum familiae Rákóczi de Felső-Vadász)

207


Homonnai. Az ő „vígsága” még éjszaka is tartott! Egy sátorban hált Illésházy Istvánnal, de aludni nemigen tudtak. Egy dervis „ki istenért mezítelen járt vala, végig bömbölte az éjszakát.” Figyelembe véve, hogy november közepe felé járt az idő, talán nem is nagyon csodálkozhatunk a mezítelen dervis hangos jajongásán.” 239 Arról, hogy Bocskai és a kíséretében lévő magyarok miként is gondolkodtak a török uralom alatt lévő Budáról, és hogyan látja azt Bocatius prózában, Szamosközy István viszont versben számolt be. Előbbi többek között ezeket írta Budáról: „mocsok mindenütt. A templomok romokban, bennük állatok...Amerre csak nézek, dög mindenütt. Ahol valami tönkrement ott is maradt”. Pest inkább a pestis nevet érdemelné ki! Szamosközy pedig így verselt Budáról:

Ó, te nemes, minden népnél híres Budavára, Csillagokig meredő, büszke királyi orom! Zsarnoki oszmán igát, aki már akaratlan uralván Rettenetes gyászod sírva, siratva nyögöd!" Bárha szabad mostan közeledben elülve csodálnunk, hej, szomorúan nézzük tájaidat s faladat: ellenség, idegen lévén ura mostan mezeidnek, még neked is Rákos, megkeserül a vized! Add, Uram, Isten, a rét, hova vándormód telepedtünk, újra hamar népünk otthona, földje legyen és te, királyi Budánk, Szent István egykori vára, újra magyar koronánk udvara, székhelye légy.240

23 9 240

Bocatius, 1986. id. hely mellett 1. Homonnai D. B.: i.m. 372. Bocatius., 1986. id. hely mellett 1. Klaniczay Tibor szerk.: Janus Pannonius. Magyarországi humanisták. Bp., 1987. 496.0.

208


November 12-én Bocskai Vácra vonult. Itt az erdélyi küldöttek a „rác despota” koronájával kedveskedtek neki. Az - Homonnai szerint - nem volt alábbvaló a szultántól kapott uralkodói jelvénynél. Immáron tehát két királyi felségjelvénye volt Bocskainak, a korona varázsa alól mégis ki tudta vonni magát. A nagy katonai siker ellenére felismerte a Habsburgok trónfosztásával járó veszélyt. Meglátta azt, hogy a tizenötéves háború folyományaként gazdasági és társadalmi válságba süllyedt Magyarországon hiányoznak a Habsburgoktól független nemzeti királyság visszaállításának a reális előfeltételei. Ezért lemondott arról a nagy álmáról, ami még 1605 tavaszán is elérhetőnek tűnt előtte. November 14-én elindult kíséretével Vácról Korponára, ahová országgyűlést hívott egybe. Két nappal később érkezett oda s hamarosan megjött Rudolf követe is Forgách Zsigmond - a későbbi nádor - személyében. Határozat született a császár és a magyarok közt létesítendő fegyverszünetről. Kiválasztották a Bécsbe menő magyar küldöttség vezetőjét Illésházy István személyében, akinek ügybuzgalmától várták Bocatius szerint - a hőn óhajtott békét, ami véget vetne a már-már polgárháborúvá fajuló harcnak. Hiszen 1605 végére - írta - nem csak a magyarok és a németek, de a törökök is teljesen kimerültek és mindenki - itt is, ott is - csak a békét óhajtotta.

209


Vajon hozzá hasonlóan látták-e a helyzetet mások is Bécsben, Prágában, Sztambulban és Kassán? Vagy ez csupán a békeszerető, költői vénával megáldott bíró véleménye volt, aki „Kedves a háború azoknak, akik nem ismerik” című versében így írt erről:

„Vonzhat a háborúzás sokakat, kik a hadviselésben nem jártak még soha karddal az oldalukon. Ám aki éhen, szomján táborozott; kit e hőség és fagy kínja gyötört, az fut a harcok elől.” 241 Erre az azóta is sokat vitatott kérdésre szeretnék megnyugtató feleletet találni egykorú források és tények tüzetesebb elemzése után...

241

Klaniczay T. i.m.. 301. o.

210

az

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN RÁKOSMEZŐ ÉS KORPONA KÜLFÖLDI VISSZHANGJA

Rákosmező és Korpona külföldi visszhangja

„N

em számít!” - intette le Bocskai István kíséretének azon tagjait, akik amiatt aggodalmaskodtak, hogy négy-öt napon belül Bécsben és Prágában már tudni fogják a rákosmezei találkozón történteket. Többek között azt is, hogy a nagyvezér királyi koronát tett a fejére és Magyarország királyának nevezte őt! Ez a válasz nem valamiféle „hatalmi arrogancia” volt a részéről, hanem az ellenfél ismeretéből fakadt. Jól tudta, hogy a Rákosmezőn történtek csak emelik mind az ő, mind a mozgalma tekintélyét Bécsben és Prágában! Ám még Korponán is azok között, akiket csak a félelem kényszere, vagy a tehetetlenségi erő hozott oda, különösen a nyugat-magyarországi urak és nemesek soraiból. Kémei, bizalmi emberei révén jól tudta, hogy nem csupán Bécsben és Prágában vannak olyanok, akik túlzottnak tartván követeléseit, kacérkodnak a háború jövő évi folytatásának a gondolatával! Ám vannak ilyenek a neki hűséget mutató magyar urak és nemesek között is; a katolikus klérus tagjairól nem is beszélve. Ha az úgy túlzás is, amint Bocatius írta, hogy a magyar nemzet egyedül Illésházy véleményére hallgatott és az ő ítéletétől függött minden, azt Bocskai is nagyon jól tudta, hogy a nála jóval idősebb, a Habsburg-kormányzat részéről üldözött politikusnak sok követője van Magyarországon. Sőt, üldöztetése ellenére szava és hitele is van különösen Bécsben, a magyarországi ügyek intézését egyre inkább kezébe vevő Mátyás főhercegnél. Ez a két magyar úr kölcsönösen sok udvariasságot mondott egymásnak, különösen 1605 második felében és 1606 elején, azonban mind Bocskai, mind Illésházy jól tudta, hogy elképzeléseik, útjaik csak bizonyos pontokon találkoznak, és csak bizonyos határokig futnak párhuzamosan. Ennek ismeretében Bocskainak a korponai küldetéstől kezdve résen kellett lennie nem csupán Prágával, Béccsel és a törökkel szemben, de a saját főmegbízottjával kapcsolatban is. 242

242

Hóman - Szekfű: III. k. 382 -383 o.

211


Bocskai akárcsak jelképes magyar királlyá koronázása Rákosmezőn, a felkelő fejedelem kitérő magatartása ellenére felvetette annak a lehetőségét, hogy Erdély mellett a teljes Magyar-Horvát Királyság még megmaradt része is a Porta előbb laza, majd a balkáni metódust követve mind szorosabb, mind teljesebb befolyása, uralma alá kerül. Ez pedig azzal jár együtt, hogy megszűnik Lengyelország, Csehország, az Osztrák Örökös Tartományok itáliai, de a nyugatabbra lévő keresztény országok eddig fennálló védvonala, s közvetlenül rájuk szakad a török veszély, amit eddig több mint egy évszázadon át csak közvetve éreztek. 243 Ez a damokleszi kard a legfenyegetőbben az osztrák Habsburgok feje fölött lebegett és elsősorban nekik kellett dönteni a jövendőbeli magatartás; a háború vagy a béke kérdésében, ami nem volt egyszerű. Közel annyi érv szólt a török és egyúttal a vele szövetséges Bocskai elleni támadás, mint a korponai békefeltételek elfogadása mellett, mely utóbbi egyúttal nem csak a felkelt magyarsággal, de a török hatalommal való megbékélést is jelentette. Bocskai béke feltételei, amiket a korponai gyűlésből Illésházy magával vitt, a következőkben foglalhatók össze: Szabad vallásgyakorlat protestánsoknak és katolikusoknak egyaránt; vallásuk miatt elüldözöttek visszatérésének biztosítása; a protestánsok ellen hozott minden törvény eltörlése és az ellenük foganatosított intézkedések hatálytalanítása. Nádorválasztás a legközelebbi országgyűlésen és királyi személynökök kinevezése a régi törvények és szokások szerint. A Kamarák eltörlése és helyette a régi Kincstárnokság visszaállítása. A Szent Koronát Magyarország határain belől kell őrizni. Országos tisztségekből a vallási személyek zárassanak ki, a jezsuitákat tiltsák ki az országból. Tisztségre, hivatalokban Magyarországon csak született magyarokat alkalmazhassanak, felekezetre való tekintet nélkül. A végvárakban lehetőleg csak magyar őrséget tartsanak. A király személyesen jelenjen meg az országgyűléseken. Csak a törvényesen megidézettek ellen indítható hűtlenségi pör, s csupán a törvényesen elmarasztalt vádlott ítélhető el. Az eddig törvényellenesen elítélteket rehabilitálni kell és elkobzott javaik visszaadandók. A király ünnepélyes oklevélben biztosítsa, hogy a Bocskai-vezette támadásban résztvevőkön a jogos ellenállásért sem nyíltan, sem titkon nem áll bosszút. Bocskai adományairól a legközelebbi országgyűlés határozzon, s addig a jutalmazottak az adományok birtokában maradjanak. Az ország azt kívánja az uralkodótól, hogy idegeneknek Magyarországon birtokot ne adjon, a Magyar

243

TT 1878.43.0.

212


Kancellária tekintélyét állítsa helyre, a szabad királyi városokban magyar nemesek is lakhassanak, tisztségeket viselhessenek és a városi tanácsba is bekerüljenek. A király Bocskai erdélyi fejedelemségét ismerje el és neki az elpusztult Erdély mellé Magyarországból akkora területet adjon, amelynek a jövedelme képessé teszi őt és utódait a fejedelemség védelmére. Mielőbb kössenek békét a Portával, de kizárólag Bocskai közvetítésével. A királyi ígéretek és kötelezvények megtartásáért Csehország és az Osztrák Örökös Tartományok rendjei vállaljanak kezességet. 244 Bocskai és a korponai gyűlés békeföltételeit Illésházyn kívül Mladosewith Horváth Péter vitte el Bécsbe a tárgyalásokkal megbízott Mátyás főherceghez, aki azokat természetesen azonnal továbbította az uralkodóhoz is. Nyilvánvalóan pontosan tudtak Bocskai korponai fejedelmi előterjesztésének a szövegéről is, amelyben többek között ezek szerepeltek: „kellett az nemes országot összegyűjtenünk ez végre, hogy mindazok, az kiket az idegen nemzet kezéből országunkban megszabadítottunk, nálunk és kezünknél maradjanak és ezután az többit is recuperálhassuk [visszaszerezhessük], avagy ha frigynek kelletik lenni, oly módjával legyen, hogy ez országnak „jövendő megmaradása lehessen.”. 245Ebben az előterjesztésben még benne volt a Habsburgoktól független „nemzeti királyság” létrehozásának a lehetősége is a Porta támogatásával, amennyiben a király nem fogadná el az ellene fölkelt rendeknek a magyar nemzet nevében megfogalmazott követeléseit. S miután nem csupán a felkelt magyarsággal folytatott harc, hanem a török elleni háború befejezése vagy folytatása kérdésében is dönteni kellett, a Habsburg-kormányzat megküldte e követeléseket az érdekelt nagyhatalmaknak. Mindenekelőtt a spanyol udvar-

244 245

MOE XI. k. 404 - 406. o. Uo. 497. o.

213


nak, a Pápaságnak és azoknak az itáliai és német birodalmi fejedelmeknek, ahonnan fegyveres vagy pénzügyi támogatást kaptak és remélhettek a jövőben is, ha a háború folytatása mellett döntenének. A tárgyalások kezdeményezője mindeddig a császári fél volt olyan esetekben, amikor kudarcot szenvedtek a katonai elfojtás eszközei. Belgiojoso első ilyen fölszólítására az álmosdi vereség után Bocskai nem is válaszolt, mert jól tudta, hogy az csupán időnyerési szándékot takar. A második ajánlat akkor történt az uralkodó részéről 1605 januárjában, amikor Basta a két taktikai sikere ellenére tehetetlenségre kárhoztatva nézte a felkelők előretörését nyugati irányba és azok erdélyi sikereit. Rudolf ekkor Bastát bízta meg az egyezkedéssel, aki Rákóczi Zsigmondot és Csáky Istvánt kérte föl a közvetítésre. Ez alkalommal Bocskai is kész volt tárgyalni, arra számítva, hogy az elért eredmények birtokában elfogadják a feltételét. Az ekkor még főként az ő erdélyi fejedelemségének az elismertetésére szorítkozott, nyitva hagyva annak a lehetőségét, hogy egyre jelentékenyebb katonai erejét a törökellenes harc szolgálatába állítja. Magyarországon csak általánosságban kívánta a protestánsok szabad vallásgyakorlatának a biztosítását, a nemzet régi szabadságjogainak megtartását és az idegen katonaság kilengéseinek megszüntetését. Amikor Bastának Bocskai Erdéllyel kapcsolatos követelését említették - írta Csáky István 1605 január végén Nyáry Pálnak - „meg sem hallgatta a követséget, visszaadá a leveleket és azt mondta: hogy Erdélyt ha kívánja, az lehetetlen, az békesség semmi képpen véghez nem megyen...holnap reájuk megyek haddal”. 246 A februári kudarc és Bocskai seregeinek sikerei arra késztették az uralkodót, hogy Náprágyi Demetert és Forgách Zsigmondot küldje hozzá magánemberként. Az volt a feladatuk, hogy az uralkodó hűségén megmaradt magyar nemesség nevében igyekezzenek Jó útra téríteni” őt. Bocskai azonban elutasította a tárgyalást velük, mert amint 1605. március végén Murat pasának írta: ,,Ha énhozzám csak magam dolga felől akarnak jűni, ide bátor ne fáradjanak, mert én szembe sem leszek vélek.”. 247 A lengyel segítségbe vetett bizalom egy időre elaltatta az Udvar békeszándékát s csak az újabb kudarcok nyomán jelent meg június elején, Kassán a „királyi ház”-ban Forgách Zsigmond, Pogrányi Benedek és Thurzó György. Őket a sikereitől meg nem szédített Bocskai szívélye246 247

MOL Csáky cs. lt. fasc. 272. MTT XIX. k. 77. o. V.. ö. Bocskai 1606 márc.. 24-i levelével a követekhez és a követek márc. 26-i és 29-i, Mátyás főhercegnek küldött jelentéseivel (MOL Hoffinanz. fasc. 15433 fol. 70. 71. 78.)

214


sen fogadta, s átadta lényegében azokat a feltételeit, amiket a korponai országgyűlésen is megfogalmaztak. A huzavona azonban ezt követően sem szűnt meg. Amint a császári csapatok valami kis sikert is elértek valahol, a Habsburg-vezetés a legmerevebb álláspontra helyezkedett. A nem csak Magyarországtól, de a valóságtól is meglehetősen távol élő, s a spanyol királyi udvar valamint a pápa részéről biztatott Rudolf császár és király nem akarta tudomásul venni, hogy Magyarország nagy része már nincs a hatalmában! Sőt, Bocskai vitézei mélyen benn portyáznak, nem csekély károkat okozva, Morvaországban és az Osztrák Örökös Tartományokban és sehonnan sem várhat számottevő katonai és pénzügyi segítséget! 1605. október 3-án a felkelőkkel szövetséges török erők elfoglalták a fontos Esztergomot, s a magyarok által ostromlott Érsekújvár is csak Homonnai és Basta titkos egyezményével kerülhette el, hogy a vár ne a törökök, hanem a magyarok kezére kerüljön október 17-én. Ezek az események nagy megütközést keltettek mind a császári vezetésben, mind a felkelők között, és jelentősen befolyásolták mind Bocskai rákosmezei magatartását, mind a korponai gyűlés békefeltételeinek a megfogalmazását. Ez utóbbiban különböző követelések, elgondolások keveredtek, amik eltérő álláspontokat szültek nem csupán a Habsburg Udvarban, de más európai vezetőknél is. Az egyes központokban másként és másként reagáltak a magyar rendi jogok visszaállítására, vagy a protestáns sérelmek orvoslására, illetve a török háború befejezésére a pillanatnyi status-quo alapján. Olyan protestáns uralkodók és rendek, akik egyetértettek a vallási sérelmek orvoslásával, nem biztos, hogy Bocskaival azonos állásponton voltak a török háború ilyetén befejezése kérdésében. Akiknek a katonái megfordultak a magyarországi törökellenes hadszíntéren, azt tapasztalhat-

215


ták, hogy a török ereje az európai és a perzsiai háborúk, hadakozások, valamint a belső megmozdulások nyomán ugyancsak megrendült. Ők nem megalapozatlanul úgy vélték, hogy az oszmán hatalom kiszorítható rövid időn belül nem csupán Magyarországról, de a Balkán egy részéről is. Közülük a protestáns vezetők - fejedelmek, rendek - azon voltak, hogy a Habsburg-vezetés egyezzen ki a magyarokkal jelentős engedmények árán is, s 1606-ban folytassák a törökellenes háborút. Mások, így a spanyol király, a pápa és a „velencések” - azt kívánták Rudolftól, hogy ne engedjen a magyaroknak a vallási kérdésben, s folytasson tovább együttes harcot az ,,eretnekek” és a török ellen. „Az pápa és Olaszország igen vagyon rajta hogy békesség ne legyen”. - írta 1606 január elején Illésházy Bocskainak - „ígírnek sok segítséget, kit azért mívelnek, hogy az hadnak [t.i.a hadakozásnak] terhe ő reájok ne szálljon, Filep király [III.Fülöp spanyol uralkodó] is azont kívánja.” 248 A tervek végrehajtásához szükséges segélyt azonban egyikük sem küldött Rudolfnak, ehelyett csupán arra biztatták őt, hogy ne engedjen az „eretnek” magyaroknak a tárgyalások folyamán. Tanácsolták, ölesse, meg Bocskait felbérelt orgyilkosokkal vagy támasszon felkelést ellene azok között, akik a hajdúk pusztításai vagy egyéb okok miatt elégedetlenek személyével és uralkodásával, illetve akiknél a törökellenesség erősebb mindennél. Valójában annak a katasztrófa politikának a folytatására ösztönözték a császárt, amely 1604-ben a keresztény tábor fölbomlásához és a Bocskai vezette mozgalom katonai sikereihez vezetett. 249 A harc folytatására buzdított Rudolf Bastát kérte föl, hogy dolgozza ki a részletes, eredményekkel kecsegtető haditervet a fölkelők és a török ellen. A tábornagy, aki 1597-es Magyarországra érkezése óta lényegében megnyerte minden csatáját mind a törökök, mind a Habsburg-ellenes erdélyi és magyarországi felkelők ellen, most is látott reményt a támadás sikeres folytatására. Ám pontosan fölsorolta az ahhoz elengedhetetlenül szükséges előfeltételeket, amiket viszont az Udvar nem tudott biztosítani. 250 A terveihez makacsul ragaszkodó Rudolf 1606 nyarán úgy próbált áthidaló megoldást találni, hogy a csehországi birtokán „sugorgó” Báthory Zsigmondot használja fel Bocskai hatalmának megdöntésére. A különben

248

TT 1878. 43. 0.

249

Erről bővebben Nagy L, 1982. 682-683. 0. Basta 1605 decemberében készített emlékirata a háború folytatásának: előfeltételeiről (Veress, II. k. 2037. sz. Irat).

250

216


korábban számos könnyelműségre hajló egykori fejedelem azonban most rendkívül határozottan kitért a megbízatás elől. Elmondta, hogy az ő erdélyi ismerősei többnyire meghaltak, s miután az új erőviszonyokról nem tájékozott, aligha tudna megfelelni a személyéhez fűzött várakozásoknak. A császár 1606. december elején még egyszer magához hívatta, és újra föltette neki a kérdést: hajlandó-e Erdélyt Bocskaitól a maga részére elfoglalni. Mire ő azt válaszolta: megfelelő haderő és pénzsegély nélkül nem vállalhatja a feladatot. 251 Az uralkodónak ezek a próbálkozásai már nem csupán a török és Bocskai ellen irányultak, hanem a magyarországi ügyek vezetésével megbízott Mátyás főherceg és tábora ellen is, akik más véleményre jutottak a hadakozás folytatása kérdésében, mint az uralkodó. A Rudolffal egyre jobban meghasonló - majd nem sokkal ezután fegyveresen is szembekerülő főherceg nagyrészt Bécsben tartózkodva sokkal közelebbről látta, közvetlenebbül érzékelte a török háborúval összefonódó belháború pusztításait. Akárcsak az egyre katasztrofálisabbá váló pénzügyi helyzetet, amit a távol és bizonyos mértékig álomvilágban élő bátyja alig érzékelt. Nem arról volt szó, mintha ő Bocskait nem ugyanúgy lázadónak tekintette volna, mint Rudolf és megértőbb lett volna irányukban. Nagyon jól tudta viszont, hogy a spanyol király, a pápaság és a magyarországi katolikus főpapság támogatását élvező bátyjával szemben csak úgy tehet szert előnyre, ha maga mögé fölsorakoztatja a magyar, az osztrák és a cseh protestánsokat is. Ehhez viszont hajlékonyabb politikát kell folytatnia, mindenekelőtt Bocskai és követői irányában. Károlyi Árpád megfogalmazása szerint Magyarország kiszemelt kormányzója, Mátyás főherceg előtt „valóban hatalmas politikai program feküdt: a nemzet őszinte kibékítése és egy új, jobbnak ígérkező kor inaugurálása [megkoronázása] a sokat szenvedett országban.” Azzal is tisztában volt, hogy ennek együtt kell járnia a török háború megszüntetésével, hogy véget érjen a magyarság immáron másfél évtizede tartó irtása és anyagi pusztulása. A főherceg igen jól tudta, hogy ehhez a politikájához megértő szövetségest talál Illésházy Istvánban és mindazon - főként nyugat-magyarországi - főurakban és nemesekben, akik a legjobban ki voltak és vannak téve a hadakozások pusztításainak. Azoknak, aki a jövőjüket egy vallásilag tole-

251

Nagy L: A rossz hírű Báthoryak. 1984. és MOE XII. k. 267-268. o. Kísérletet tettek Báthory Gábor Bocskai ellen fordítására is (u. o. 282. o.) és más kalandor vagy kalandor tervek is fölmerültek Bocskai megbuktatására, a hajdúkkal való összeveszítésére, amelyek mind nélkülözték a realitást.

217


ránsabb, a rendi jogokat jobban tiszteletben tartó Habsburg-kormányzat és a mielőbbi béke körülményei között képzelik el. 252 Nemcsak a Habsburg-házon belül reagáltak eltérő módon a Rákosmezőn és a Korponán történtekre. Hasonló tétovaság volt tapasztalható az oszmán vezetésben is. A török fél legalább akkora - ha nem jóval nagyobb - nehézségekkel küszködött a hadakozás folytatása esetén, mint a keresztény tábor. A nagyvezéri jelentésekből mégis az tűnik ki, hogy itt is erősen haboztak a béke elfogadása, vagy a háború folytatása között. Valahogyan az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a nagy világbirodalom politikai és katonai vezetése végső soron valóban Bocskaihoz igazodott a háború vagy béke kérdésében. A fejedelem 1606 január végén nem megalapozatlanul - ha nem is tendencia nélkül - írta Illésházynak: ,Az fővezérnek most is sokkal nagyobb kedve vagyon a hadakozáshoz és ezután csak három héttel is meg akarja újítani. Ha én reá bocsájtom... őket, nem hogy fogyatkozást tennének valamiből ennek utána, de olyra promoveálnának [elősegítenének] inkább, az kiről senki nem gondolkodhatnék.” 253 Február eleji levelében arról tájékoztatta az egyre inkább külön utakra lépő főkövetét, hogy a Bécs elleni hadjárathoz szolgálatra rendelt tatárok már megérkeztek a török végekbe és útra készülődnek Nándorfehérvárról a janicsárok is. Minden áron le akarják beszélni őt a békekötésről, s kérik, hogy hívja vissza a követeit Bécsből. 254 Bocskai riadalomkeltésre hivatott levelei meg is tették a hatásukat Bécsben. Mátyás főherceg 1606 májusában azt közölte az alsó-ausztriai rendekkel: a török vezér elindult Korotból, Bocskai hajdúi, pedig a határon vannak. Ő maga is jön, külszín szerint azért, hogy a Pozsonyba hirdetett országgyűlésen részt vegyen, valójában pedig a még meg nem hódolt területeket akarja a birtokába venni. Alsó-Ausztriába Némethy Gergelyt rendelték, Rhédey 10 000 emberrel Szilézia felé nyomul, a budai és az egri pasák már tengelyen vontatják az ágyúikat. Segítség sehonnan sem

252

MOE XII. k. 4. o TT 1878. 58. o. 254 U. o. 71. o. V. ö. Kemény József - Kovács István: Erdélyország történeti tára -továbbiakban ETT- Kolozsvár, 1837-1845 III. K. 85. o. 253

218


várható a török és Bocskai ellenében! 255 Arról persze nem szólt Mátyás főherceg körlevele, hogy előző év novemberében titkos megbízottakat küldött Budára, akik egy Bocskai háta mögötti különbéke fejében felajánlották nemcsak minden a háború elején török kézen lévő vár visszaadását, de még Várad átadását is! 256 Lényegében ennek a titkos egyezkedésnek vetett véget Bocskai a rákosmezei találkozással, ami kettévágta a háta mögötti fondorkodások fonalát. Lalla Mohamed nagyvezér 1606. március 16-án kelt „telhiszéből” az hámozható ki, hogy I. Ahmed szultán ekkor még ellene volt Bocskai és a Habsburg-kormányzat közötti békekötésnek és elrendelte, „hogy az igyekezet ennek megakadályozására és meggátlására fordíttassék.”

255 256

Magyar Tudományos Akadémia Kazinczy Gyűjtemény 11. doboz MOE XI. k. 265. 0.

219


A szultán úgy tudta, hogy Bocskai a „spanyol királlyal” folytat béketárgyalásokat, mire a nagyvezér „megmagyarázta”, hogy a kit ők Spanyolország királyának mondanak, az a pápa és a bécsi király. Ő már régóta tudomással bír e tárgyalásokról és többször is, jelentette „a nagyúri kengyelnek”, hogy a pápa mozgatja a dolgokat, aki iránt minden hitetlenek - így Bocskai és követői is - teljes bizalommal viseltetnek. Az „átkozottak” - vagyis a pápa hívei „igen sérelmezték, hogy nevezett Bocskai a magas birodalomnak meghódolt és a magyarokat elválasztotta a nemcse [német] hitetlenektől.” Emiatt Bocskai követőinek nagyon sok pénzt és a Mátyás főherceg fennhatósága alatti területeken fekvő várakat és falvakat adományoztak. Magát a fejedelmet is sokszor megkörnyékezték ilyen ajánlatokkal. Ő azonban leveleiben „a vallására esküdött, hogy részéről árulás nem fog történni.” Ennek ellenére elképzelhető ennek az ellenkezője is; különösen akkor, ha hívei - „akik mint minden hitetlen rendkívüli módon vágynak a pénz és a birtok után” -cserben hagyják öt. Nem kétséges, hogy a pápa és a bécsi király „a Bocskaival való megegyezésre törekszik.” Már pedig ha a németek a magyarok többségét ismét a maguk oldalára állítják, „komoly nehézségeket okoznak. Magyarországon sok év fáradozása vész kárba, újra teljes készülődésre, hadjáratra lesz szükség.” Ez pedig nagyon veszélyes lenne, hiszen a várakból a janicsárok elszéledtek. A birodalom rá van szorulva Bocskaira, éppen ezért kedvébe kell járni, sürgősen ismét kardot és kaftánt kell küldeni neki. A szultán egyetértve a javaslattal, azt írta a telhiszre: „Vedd a kincstárból.” Áprilisban a nagyvezér a miatt aggódott; „Bocskai királynak nincs ereje ahhoz, hogy a magyaroknak zsoldot adjon, errefelé teljes a zűrzavar.” A „nemcse” ezt látva támadásra készül Bocskai és a birodalom ellen, mindent meg kell tenni a védekezésre. Erre készültek május közepén, s amiatt aggódott a nagyvezér, hogy ha a „nemcsék” megtudják a perzsáktól elszenvedett veszteségeket, „megragadják az alkalmat...és elindulnak azzal a céllal, hogy a jól védett birodalomra támadjanak.” Ebben az esetben Bocskai ereje nem lenne elégséges féken tartásukra. Egyedül abban lehet bizakodni, hogy a békekötés Bocskai közreműködésével „alakulófélben van” 251 Ilyen körülmények között nagy fellélegzéssel fogadták a fejedelem tájékoztatását Tokaj megvételéről, valamint arról, hogy a tárgyalások a

257

HK. 1983. 3. sz. 462-466. o.

220


császáriakkal jóra fordulnak. I. Ahmed szultán boldogan írta 1606. július 22-én Bocskainak: „Az német nemzetség penig, valamikor mi tőlünk az békességhez való jó akaratát jelenti, innét semmi válasza nem leszen, ennek előtte az mi fogadás lett köztünk, az szerént most is reálok hattok az ti szerződésiekkel és végzésiekkel akaratotok után minekünk is az békességhez akaratunk vagyon.” 258 Az a sajátos helyzet következett tehát be, hogy a béke vagy háború kérdésében nemcsak a felkelt magyarok és uralkodójuk, de a két világbirodalom viszonylatában is Bocskaié lett a döntő szól Az 1604 októberében még oly reménytelennek látszó harcba kezdő bihari birtokos Rákosmező és Korpona után európai szintű hatalmi tényezővé nőtt! Nem csoda, hogy ilyen nagy hírnévre szert tett uralkodót szívesen látott volna a lengyelek jelentős része is országuk trónján királyuk várt halála esetén. Bocskai ezt a nagy nemzetközi tekintélyét rendkívül ügyes külpolitikával érte el. A prágai Udvar háborús terveket forgató, de ahhoz elegendő erővel nem rendelkező köreit egy 1606 tavaszán indítandó közös török-magyar támadás rémével bírta jobb belátásra, noha mint a nagyvezéri jelentésekből kitűnik, a kétfrontos háborút vívó, megroppant erejű Portának esze ágában sem volt ilyesmi. Ugyanakkor a török vezetést nagy nyugat-európai hadsereggel ijesztgette, amivel valóságos függő viszonyba tudta hozni a Portát személyétől és mozgalmától. Így elérte, hogy mind a Habsburg, mind a török vezetés tőle várta a számára kedvező és elfogadható megoldást. A nagy kérdés az volt, hogy miként tudja érvényesíteni az akaratát a saját táborának egymással szembekerülő pártjaival, csoportosulásaival szemben?

258

MOL Archívum familae Rákóczi de Felsővadász fasc. 1. V. ö SZ 1899. 127-128. o.

221


A TETŐPONTRÓL „PÁRNASÍRBA”

Bocskai székhely nélküli fejedelmi udvara

z Álmosd-Diószegnél győztes felkelővezér, amikor 1604. november 11.-én beköltözött a frissen kitakarított kassai „királyi ház”-ba, a megfutamodott Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány rezidenciájába, nem igen sejthette, hogy rövid átmeneti időszakokat leszámítva ez lesz hátralévő életének színtere. Hiszen az ő helye a belső polgárháborúk folyamán ugyancsak elpusztított gyulafehérvári fejedelmi palotában lett volna, mint a Porta által kinevezett erdélyi uralkodónak. Ám úgy tűnik, nem csupán a történelmi események kényszere alatt időzött itt haláláig, hanem jobban is érezte magát Kassa városában, a magyarországi környezetben, mint Gyulafehérvárott, vagy bármelyik erdélyi városban. Egy 1606-os levelében tréfásan azzal magyarázta Kassához és az egész Felső-Magyarországhoz való ragaszkodásának okait, hogy igen megkedvelte az itteni, jó édes tokaji borokat, s nehéz lenne már visszaszoknia az erdélyi „savanyu lőréhez”. A tréfa mögött persze komoly tartalom húzódott. Jól tudta, ha az erdélyi urak, és nemesek nagy része legalábbis nem szereti, ha nem éppen gyűlöli - őt a proscribált „liber bárót”, Báthory Zsigmond „rossz szellemét”, a „nímetes” urat, akinek „sok bolondozásai - szerintük - igen nagy károkat okoztak Erdélyországnak. 1605 nyár végén csupán meghunyászkodtak a Porta és a magyarországi nagyurak által támogatott hatalmasság előtt, de érzelmük nem igen változott irányába. Ezzel ellentétben a felső-magyarországi protestáns főurak és nemesek szemében - katonái minden kilengései ellenére - ö volt az Istentől küldött szabadító. Olyan, aki hihetetlen, nem remélt katonai és politikai sikereket ért el, s akitől remélni lehet a sokat szenvedett magyar nemzet további felemelését is. Maga a fejedelmi rezidenciává előlépett kassai „királyi ház” nem volt valami pompás palota. Összesen tizenhét „házból” - vagyis teremből - a szobából, a lisztesházból, a sütőházból, továbbá kamrákból és raktárakból

A

222

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN BOCSKAI SZÉKHELY NÉLKÜLI FEJEDELMI UDVARA

állt. Bocskai „hálóházában” a fekvőalkalmatosságon kívül három szék, egy egyszerű asztal és a falnál egy zöld rostélyos almárium volt. Az ez előtti „ház”-ban tartották a bizalmas tárgyalásokat, megbeszéléseket, s éjszakánként itt strázsált a testőrség, a fejedelem álmát vigyázva. Ehhez a helyiséghez csatakozott egy bolthajtásos szoba, amiben a belső cselédség lakott. A jól elzárt és őrzött kamrában Bocskai kincseit tartották. E mellett volt a „fürdőház” két fürdésre való hordóval, középen egy tűzhellyel. Külön szobájuk volt a fejedelmi titkároknak hosszúkás asztallal és almáriummal. Ide tartozott a fejedelmi kápolna a szószékkel és néhány egyszerű

paddal. Az úgynevezett „palotaházban” egy hosszú asztal volt, amit tárgyalások alkalmával körülültek. Külön „házuk” volt a fejedelmi apródoknak, és egy másik, amelyik a testőrző katonák tartózkodási helyéül szolgált. A Bocskai kassai rezidenciáját ismertető Benda Kálmán megjegyzi, hogy ebben a fejedelmi udvarban erősen konzervatív és hagyományos szellem érvényesült. Nem jellemezték az újító, modern törekvések, nem volt sem, reneszánsz sem barokk udvar, hanem ceremóniátlansága ellenére

223


is „a magyar királyok örökségét vállaló politikai központ.” 259 Ezt a megállapítást azzal egészíteném ki, hogy nem csak politikai, de egyúttal katonai és kulturális középponttá vált, s miután a fejedelem két ország ügyeit irányította innen, ezen a téren kicsiben hasonlított Báthory István krakkói királyi udvarához is. Bár egyszerűen volt berendezve, de a feladatának megfelelt. Ez nem utolsósorban szintén Bocskai személyes érdeme is volt, valami hihetetlen ökonomizmussal tudta kiválogatni maga mellé azokat a katonai, polgári tisztségviselőket, fejedelmi tanácsadókat, kik a reájuk bízott feladatot viszonylag nagyon csekély adminisztrációval voltak képesek ellátni. Sőt, ezen a kis helyen nevelődött az Erdély és Magyarország politikáját közel egy évszázadra meghatározó jövendő is; az itt apródoskodó Rákóczi György, továbbá a már nála idősebb Báthory Gábor, valamint az Udvarban gyakran megforduló Bethlen Gábor személyében. A Bocskai körüli tanácsos urakból, kancelláriai titkárokból kialakuló testületet joggal nevezhetjük politikai értelemben is fejedelmi udvarnak. Tagjai közül elsőnek említhető az igaztalanul tragikus véget ért Káthay Mihály, volt kállói kapitány. Ő fejedelmi kancellárként nem csupán két ország ügyeinek adminisztrációját irányította, hanem egyúttal egy politikai csoportosulás amolyan „szürke eminenciás” feje, valamint művelt humanista is volt. Az udvari lelkész tisztét Alvinczi Péter látta el, Pázmánynak előbb iskola-majd hitvitázó társa, aki hagyományozta a Bocskai-örökséget még Bethlen Gábor Habsburg-ellenes harcai idejére is. Nyáry Pál fejedelmi taná-

259

Benda Kálmán: Bocskai István székhely nélküli fejedelmi udvara (In R. Várkonyi Ágnes szerk.: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Bp. 1987. 158-165. o.) L, még Dr. Wick Béla: Kassa története és műemlékei. Kassa, 1941. 80-8l. o.

224


csos, korábban Eger majd Várad kapitánya, egy ideig a fejedelmi testőrség parancsnoka is volt. Ez utóbbi tisztet azután átvette tőle a 17. század első harmada históriájának híres-hírhedt személyisége Széchy György, a nála még ismertebbé vált „Murányi Vénusz” apja. A fejedelmi kincstartói posztot Bocskai régi kipróbált hívére, Nagykereki sikeres védőjére, Örvéndy Pálra bízta, akiben nem is kellett csalódnia. A két fiatal kancelláriai titkár közül a Balassi Bálint költői nyomdokait követni akaró Rimay János főként a magyarországi ügyekben serénykedett. Ő is tevékenykedett még Bethlen Gábor hadjáratai idején is, sőt megérte I. Rákóczi György fejedelemségét is. Az erdélyi dolgokban érthetően az az ottani származású Péchy Simon munkálkodott, aki később Bethlen fejedelem kancellárja lett. Később kegyvesztetté vált: Bethlennél ismeretlen okok, Rákóczinál viszont szombatosság miatt. Rajta kívül Erdélyt képviselte a kassai fejedelmi udvarban Hoffman György tanácsos, s az itt sűrűn megforduló marcona katona Rákóczi Lajos is, az erdélyi gubernátorrá kinevezett Zsigmond unokatestvére. Bár nem tartózkodott mindig Kassán, de a fejedelmi udvar vezető személyiségének tekinthető Illésházy István, Bocskai első tanácsosa. A béketárgyalásoknál, valamint a magyarországi politikai ügyek alakításában vezető szerepet játszó politikus, nem sokkal később a Nádasdy Tamás 1562-es halála utáni első magyarországi nádor lett. A fejedelmi udvarba tartozott Bocskai első magyarországi főúri híve, majd a magyarországi hadainak a főparancsnoka Homonnai Drugeth Bálint is, aki sógorával Mágóchy Ferenccel együtt gazdagította, bővítette a fejedelem magyarországi bázisát. Tanácsosi tisztet töltött be Orlle Miklós felsőmagyarországi birtokos is, valamint a Káthayhoz hasonlóan hamisan vádolt Imreffi János. Utóbbi az ecsedi oligarcha személyes megbízottaként és Báthory Gábor kísérőjeként jött az általa már régebben ismert Bocskai felkelő fejedelem udvarába, ahol tanácsosi tisztsége mellé elnyerte a hadak főfizetőmestere tisztet is. A felsoroltak közül is többen soroltak a humanista tudományokkal és művészetekkel foglalkozók közé - Káthay, Alvinczi, Rimay, Péchy - de a „két ország ura” körül forgolódtak olyanok is, akik elsősorban irodalommal foglalkoztak. Elsőként említhető talán Szamosközy István történetíró, aki Bocskaitól kapta a megbízást és nem utolsósorban a pénzt is Erdély és Magyarország története utolsó évtizedeinek feldolgozására, megírására. A támogatás ellenére Szamosközy nem tartóztatta meg magát, hogy csípős epigrammát ne írjon Bocskai tényleges vagy csak általa vélt - emberi

225


gyengéiről. Rajta kívül írónak számítható az egyúttal fejedelmi írnoki tisztet is ellátó Szepsi Korotz György református lelkész, aki később, 1612-ben fordította le angolból I. Jakab király könyvét, a Basilikon doront. Ide sorolható Szepsi Laczkó Máté kálvinista történetíró és költő is, aki hátrahagyott írásainak tanúsága szerint ugyancsak sokat időzött a fejedelem kassai udvarában. A ceremóniátlanságnak, a fény és a pompa hiányának a fő oka minden bizonnyal anyagi természetű volt. Bocskai István két ország uraként, hatalma tetőpontján is csak egy „szegénylegény” volt unokaöccséhez, Báthory Zsigmondhoz viszonyítva. Nem beszélve a háborús adósságai ellenére még mindig hatalmas anyagi forrásokkal bíró Habsburguralkodóról. A háborús viszonyok miatti pusztítások és termeléskiesések ugyancsak lecsökkentették a magánbirtokaiból befolyó jövedelmeit, akárcsak az államilag kivetett adók összegét. 1604. októberi nagy szorongattatásában arany- és ezüst „marháinak” nagy részét a hajdú vezéreknek küldte, illetve a megnyerendő katonák zsoldjára fordította. Felkelővezérként, fejedelemként ugyan részesedett katonái zsákmányaiból, akik többek között megkaparintották a Bastának küldött zsoldszállítmányt is, ám ezeket a bevételeket és jövedelmeket messze fölülmúlták a legégetőbb katonai és diplomáciai pénzigények! Mindenképpen fizetnie kellett a testőrkatonákat, akiknek a megbízhatósága nagyrészt ezen múlott. Ezek zsoldigénye 1605 tavaszán ötvenezer forintra rúgott, amely összeg az év végére, a duplájára emelkedett. Ez a százezer forintnyi kontingens meghaladta a Királyi Magyarországról befolyó adók és egyéb források összegét, s csupán 2000 testőrkatona fizetésére volt elegendő. Bocskai, pedig 1605 nyarán - fizetőmesterének a jelentése szerint több mint hatvanezer szablya fölött rendelkezett! 260 Mindezt figyelembe véve világossá válik előttünk, hogy Bocskai eladósodása semmiképpen sem valamiféle személyi „túlköltekezésből” eredt, noha két ország fejedelmének a reprezentációra is költenie kellett. A katonák zsoldigényüket - ami egyben a megélhetésüket jelentette -nagyrészt zsákmányolásokból, a lakosság megsarcolásából elégítették ki, úgy a magyar, mint a szomszédos területeken. Ezzel viszont a felkelés vagy szabadságharc társadalmi bázisát csökkentették mind a nemesek és polgárok, mind a parasztok között. Ez a körülmény önmagában is arra

260

Imreffy János fő-fizetőmester 1605. jún. 28-i jelentése Bocskainak (MOL Eszterházy cs. lt. Rep. 77. fasc. E.)

226


sarkallta Bocskait és a küzdelem más vezetőit, hogy mielőbb véget vessenek mind a két fegyveres küzdelemnek. A nagy kérdés azonban az volt, hogy milyen áron, milyen kompromisszumok, engedmények árán szülessen meg a hadakozásokat lezáró béke elsősorban a felkelők és a Habsburg kormányzat között, majd a Portával is? Ennek megtörténtéig Bocskai arra kényszerült, hogy a túloldalon maradtak birtokainak eladásából, zálogba bocsájtásából és kölcsönökből igyekezett „betömni a tátogó lyukakat”. Emellett a hajdúkatonák egy részének telepítésekkel és privilégium adásokkal, történő kielégítésével, illetve a székely szabadok korábbi statusának visszaadásával.261 A kölcsönökből és az udvartartás terheiből bőven kivették a részüket Kassa város polgárai. A helység első okleveles említése 1230-ból való, 1347-ben Nagy Lajos király Kassát szabad királyi városi kiváltságokkal látta el, ami együtt járt országos vásártartási, teljes árumegállítási és egyéb jogokkal. Ezek birtokában az ország egyik legjelentősebb helységévé vált. 1554-től kezdve lett a felső-magyarországi főkapitányság, 1567-től, pedig a Szepesi Kamara központja, ami tovább növelte súlyát és jelentőségét. A tizenhatodik század végi állapotáról szemléletes képet rajzol a városban csaknem két hetet időző Pierre Lescalopier világlátott, műveit francia lovag. Útleírásából megtudhatjuk, hogy ez „Magyarország egyik legszebb városa”, s több század német gyalogoskatona őrzi az erősséget. Több szép temploma van, amelyekben lutheránus istentiszteletet tartanak a német polgárok és kálvinistát a magyarok részére. Utóbbiak anyanyelvükön imádkoznak. A város legmagasabb tornyában állandóan két katona őrködik belátva az ide vezető utakat, s ha közeledőt pillantanak meg, azonnal megkongatnak egy harangot. A harangtorony mellett muzsikusok vannak elszállásolva, akik a jelzésre felhágnak a toronyba, és az érkezők tiszteletére egy nótát fújnak el hangszerükön. Érdemesnek tartotta megemlíteni, hogy az utcákon járó kassai asszonyok mindnyájan fekete velúrkalapot hordanak, „hasonlót a mi bírósági elnökeink bársony süvegéhez”, amiket szép, bársonnyal bélelt fülvédő erősít a frizurájukhoz. Többségük német módra öltözködik, a magyarok és erdélyiek, valamint a moldvaiak és havasalföldiek, úgy, mint a lengyelek, francia divat szerint. Egy csordástülköt fúvó ember egész éjszaka járja a város utcáit, hogy éberségre intsen a veszéllyel szemben. Kassa szép, nagy és erős. A meglátogatott szomszédos falvakban a francia tetszéssel szemlélte a katonaság

261

Nagy L 1961. 169-170. o.

227


soraiban uralkodó ,Jó rendet.” A földművelő munka háborítatlanul folyt, mintha teljes béke honolnék az országban. Elismeréssel állapította meg, hogy a katonákat szigorú rendben és fegyelemben tartják, akiknek a soraiban a németeken kívül vannak sárga zubbonyos olaszok és franciák is.” 262 Arról, hogy három évtizeddel a francia követ ott járta után a kassai polgárok milyen kapcsolatban álltak Bocskaival és udvarával, két egymástól eltérő leírást olvashatunk Bocatius János főbírótól. Ezek közül az egyiket a császári fogságból való megmenekülése után készítette, a másikat, pedig 1606 augusztusában, már fogságban magamentésére, vallatóinak. Az első változatban pozitív kicsengéssel ír a mozgalom vezéréről, a Habsburg-ellenes felkelés céljairól és a saját diplomáciai küldetéséről. Ennek az volt a feladata, hogy a „magyar név, amely kezdetben megnyerő ügye miatt nagyon is kedves volt az evangéliumi embereknek, ekkor már az ellenségeink különféle, s nem egyszer hamis mendemondái által kezdett gyűlöletessé válni” - s ezektől kellett volna megtisztítani a felkelés ügyét. 263 A vallatóinak magamentésére természetesen tagadta, hogy bármi része lett volna a hajdúk városba való beengedésében és, állítása szerint csak a kényszer hatása alatt működött együtt Bocskaival és híveivel. Így vállalta a követséget is azzal a céllal, hogy az uralkodónak szolgálhasson vele. A kassai polgárok többsége - állította - akárcsak a többi felsőmagyarországi városoké, ellenséges érzülettel viselkedik Bocskai és emberei iránt. Ezt akarta a császár és a német fejedelmek tudomására hozni, valamint azt, hogy mind a magyar, mind a német polgárok ismét német őrséget kívánnak Kassára, akik megelégedtek szerényebb elszállásolással is, mint a hajdúk. Utóbbiakkal nem lehet együtt élni, mert őket „nem lehet rendes quártélyban elhelyezni, hanem kényükre, kedvükre csinálnak mindent, mivel pedig Bocskai a fizetéssel nem siet, mindent el kell tűrniük tőlük.” A várost nem tartják meg e régi szabad állapotában, a kulcsokat is magukhoz vették Bocskai emberei, akik ingyen veszik el az ételen és az italon kívül a kereskedők termékeit is. Az utóbbiak tartoznak kifizetni a Bocskai által csinált adósságokat is. „A túlkapásokat itt is, ott is olyan mértékben fokozzák, hogy remélhető, ha már mindent kizsebeltek és eljutottak a csúcspontra, akkor az új királyságot hamarosan megelégelik és megunják.” Bocskai gyakran leissza magát, rövidesen utódról kell gon-

262 263

Pierre Lescalopier: i.m. 1982. 94-96. o. Bocatius, 1985. 12-21. 0.

228


dolkodni. A környező vidék nemessége szívesebben foglalkozik a termeléssel, mint a hadi dolgokkal. Az ellenkezést az uralkodóval többnyire csak Bocskai udvarának a tagjai szítják, „akiknek Kassán és környékén házaik, birtokaik, tisztségeik és jövedelmeik vannak, amelyeket nem szeretnének elveszíteni.” A kassai polgárok érzelmeit sérti - vallotta Bocatius 1606 augusztusában -, hogy Bocskai kálvinista prédikátorának, Alvinczy Péternek adományozta az egri székeskáptalan házát, és öt kívánja a város lelkészévé megtenni, holott a polgárok többsége lutheránus. Emiatt nagy az ellenségeskedés Kassa magyar és német polgárai között. A német polgárok különben aggódnak, „hogy Bocskai valamilyen ürüggyel elveszi a pénzüket és legszebb ékszereiket”, s őket Erdélybe áttelepíti, miként Szapolyai János is tette korábban. „Sokan azon a véleményen vannak, ha Basta gróf úr, akkori óbester Felső-Magyarországon vagy Erdélyben maradt volna. Isten segítségével és az ő eszével és határozottságával ez rebellió bizonyára elhárítható lett volna:”264 Bocatius fenyegetések és szörnyű tortúrák nyomán született vallomásai természetesen nem tekinthetők a valóságos helyzet pontos tükrének. Hiszen azokat magamentésére mondta, s érdekében állt, hogy a rákosmezei naplójában még magasztalt fejedelmet - aki Rudolf szemében két ország tényleges uraként is csupán egy „rebellis közember” maradt - valamint a saját és polgártársai viszonyát hozzá lehetőleg rossz színben tüntesse föl. Mindezt figyelembe véve is valószínűsíthető, hogy Bocskai kassai udvartartása sok tekintetben zavarta a városlakó polgárok békés termelőmunkáját. Bár ugyanakkor a különböző fegyver- és ruházati hadimegrendelések - főként a fejedelemi testőrség részére - élénkítőleg hatottak az iparűzésre, így a kellemetlenségeket bizonyos mértékig csökkentették más tényezők. Nem utolsósorban a fejedelmi székvárosi állapotból származó idegenforgalmi növekedés. Hiszen a Bocskait sűrün fölkereső nem kassai lakos főurak és nemesek fizető fogyasztókként jelentkeztek a kereskedő polgárságnál. Természetesen közvetlenül és közvetetten zavarta a kassaiakat a hajdúkérdés megoldatlansága, ami országos méretű probléma volt, akárcsak Erdélyben a székelykérdés rendezetlensége. Nem csoda tehát hogy Bocskai már a béketárgyalások megkezdését követően hozzálátott, hogy a lehetőség szerint igyekezzék eredményt elérni ezeken a területeken.

264

Bocatius, 1985. 167- 171. 0.

229


Bocskai hajdú és székely politikája

ocskai István, amikor fegyveres erejének a két legfontosabb eleméről, a hajdúságról és a székely szabadokról gondoskodni kívánt, közeli és távolabbi célok egyaránt vezérelték őt ebben a tevékenységében. Az 1605. november végén Korponán elhangzó fejedelmi előterjesztésében egyértelművé tette a rendek előtt is azon szándékát, hogy „míg ez [t. i. a béketárgyalás] véghöz nem megyén és az után is szükségképen vitézlő népet kell tartani az országban...hogy hazánknak jobb módjával szolgálhassunk”.265 A megkötött fegyverszünet és a folyó béketárgyalások ellenére a haderő túlnyomó többségét fegyverben tartotta 1606-ban is. Úgy látta: a császári hadvezetés „az ő hadakozásoknak fortélyi és módja szerint...mikor szinte nagy hadainknak tágulását vagy eloszlását értik akkor erőlködik ő is valamit próbálni” - írta 1606 február elején lllésházynak266 .Ez az álláspontja nem változott később sem. Július elején nagyon határozottan figyelmeztette tárgyaló delegációjának a vezetőjét, hogy milyen sorrendet kell betartani a békekötés és a leszerelés kérdésében. „Merthogy először fegyverünket oldalunkról letegyük mellénk jövő segítségünket leszállítsuk és elidegenítsük, az végvárakat elhagyjuk foglalni, nekünk úgy tetszik, nem ezek az elöljáró dolgok ha jó fundamentummal akarjuk helyire állítani dolgunkat.”. A hadak fönnlétére - bármily komoly károkkal járjon is az - nem csak a császáriak váratlan szószegő lépése miatt van szükség - írta több levelében és a vármegyéknek küldött rendelkezésében, hanem a török miatt is. 267 Világosan kitűnik, hogy a Portát egyszerre tekintette kényszerű szövetségesnek és potenciális ellenségnek. Nyáron figyelmeztette Illésházyt, hogy ha a török béke megszületése előtt elbocsátja a hadait, a Portán „nyilvánvaló suspicióba [gyanúba]” keveredik. November végén, pedig a vármegyéket arra intette, hogy

B

265

. MOE XI. k. 497. o. U.o. 151. 0. 267 TT 1878. 301 o. V. ö. Bocskai 1606 nov. 22-i rendeletével (MOL Thurzó cs. lt. fasc. 266

230

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN BOCSKAI HAJDÚ, ÉS SZÉKELY POLITIKÁJA

ameddig ,,az két császár ereje” benn van az országban, elengedhetetlen, hogy „ne találtassunk mi vigyázatlanoknak.” Szinte mereven ragaszkodott ahhoz, hogy Magyarországon mind a hajdúk, mind a végvárak hadinépe mindaddig az ő hűségén maradjon, ameddig a békepontokban előírtak nem teljesülnek. A többségében fizetetten had fegyverben tartása a lakosság nagy kára nélkül nem volt lehetséges, amit Bocskai is nagyon jól tudott. Ha az ebből eredő bajokat, szenvedéseket nem is tudta egy csapásra és gyökeresen megszüntetni, azok mérsékléséhez, enyhítéséhez amint lehetett, hozzá is kezdett. Miután arra nem volt módja és lehetősége, hogy az 1604-ben ígért és megszolgált zsoldot akárcsak a hajdúk legkiválóbbjainak is megfizesse, másképpen kellett a kielégítésükről gondoskodnia. Azzal a javaslattal egyetértett, hogy a legfegyelmezettebbeket és a legjobb fegyverzetűeket a magyarországi végvárakban helyezzék el, de a harmincötezer körül mozgó hajdúlétszámból erre 5-6 000-nél több fegyveres nem számíthatott. A fennmaradó harmincezernyi szabadhajdúból mintegy tízezernyit, elmaradt zsoldjuk ellenértékeként letelepített, többnyire a saját birtokain. Azzal a távlati céllal is, „hogy ők, és örököseik, utódaik mindnyájan a mi erdélyországi hív szabadszékelyeink szokása szerint nekünk és hazánknak hadi dolgokban hasznos és sikeres munkát teljesíteni, más adományos nemesek módjára jó lovakkal, hadiszerekkel fölszerelve, a mi utódaink parancsaira a hely és az idő kívánalmaihoz képest a haza védelmére indítandó és folytatandó minden hadjáratokban, úgy általánosokban, mint részlegesekben, jelen lenni és a hazát hűségesen szolgálni minden vonakodás nélkül tartozzanak és köteleztessenek”. 268. A letelepítés az elmaradt zsold helyett nem mindegyik hajdúnak volt ínyére. Hiszen jelentős részük nemcsak megvetette a mezőgazdasági termelőmunkát, de nem is értett az így kapott föld megműveléséhez. Sokuk joggal elmondhatta: „gyermekségünktől fogva szablyánkval esszük kenyerünket”, ami miatt „szokatlanok” vagyunk a földművelő munkához. Az így gondolkodók nem is „ültek meg” a letelepítésük után a kapott földjükön, hanem azt a családtagokkal és a városaikba befogadott szökött jobbágyokkal műveltették meg. Maguk pedig, amíg csak bírták, „sákmánt” hozó portyákra - vagy ahogyan mondták „rablani” - jártak. Jó

268

A letelepítő okirat eredetijét 1.: Hajdú-Bihar megyei Levéltár. Magyarul újabban kiadva Szendrey István: Hajdúszabadság-levelek. Debrecen, 1971. L. még Nagy L. 1983. 35-46.

231


másfél évtizednek kellett eltelni ahhoz, hogy Alvinczi Péter - Bocskai egykori udvari papja azt írhassa a letelepített és kollektív nemesi joggal ellátott hajdúk többségéről: „letévén amaz ö fene természetük mivoltát oly emberségesekké és gazdálkodásnak szeretőivé lettek, hogy még az országnak színlakosságát is láttatnak meghaladni.” 209 Az 1605. december 12-én kezdődő és később is folytatódó telepítések során jöttek létre az úgynevezett „nagy hajdúvárosok”: Nánás, Böszörmény, Szoboszló, Vámospércs, Polgári, Hadház és Dorog. Ezek lakói mentesültek mindenféle földesúri és egyházi szolgáltatás alól, sőt amint

szó volt róla, kollektív nemességet is kaptak. Ez utóbbi kiváltságuk elvben nem különbözött az országos nemesekétől, a gyakorlatban azt együttesen mégis a hajdúvárosok kapuin belül élvezhették. Egyenkénti országos nemesi joguk csak az egyéni armálist szerzetteknek volt, és sokféle ok miatt nem olvadtak be a vármegyei nemességbe. Egy évszázaddal később II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem így határozta meg társadalmi helyzetüket: „A magyar nép közül azoknak a helyzete, amelyeket szaba-

269

Incze Gábor: Alvinczy Péter 1570-1634. Bp.. 1935. 41. o.

232


dósoknak neveznek, jobb mint a parasztoké, de nem ér tel egészen a nemesekével: ezek a Hajdúvárosok lakói, akik valaha a török határ őrei voltak.” 270 A köztudatban az van elterjedve, hogy a hajdúletelepítés gondolata és formája Bocskai István fejében merült föl először. A valóságban azonban közel fél évszázaddal azelőtt a török hatalom szerette volna ily módon rendezni a számára rendkívül kellemetlenné váló szabadhajdúság ügyét. A tizenhetedik század első éveiben Zemplén vármegye nemessége vette át a gondolatot, majd helyet kapott Mátyás főherceg tervei között is. Az viszont vitathatatlan, hogy az előzőleg homályos formában jelentkező és a realitást több vonatkozásban is nélkülöző elgondolásokat Bocskai István praktikus elméje és a magasabb szempontokat is figyelembe vevő uralkodói perspektívája terelte a megoldás útjára. Példát adva ezzel utódainak -mindenek előtt Báthory Gábornak és I. Rákóczi Györgynek - akik folytatták az általa megkezdett munkát és megteremtették a mintegy félszáz településből álló úgynevezett „kis hajdúvárosok” láncolatát. 271 Bocskait a hajdútelepítéseknél, saját szavai szerint a hálaérzet is vezérelte: „Valamint s valahogy lőtt eddig való menetelünk - írta 1606-ban Illésházynak a hajdúkról - ö kegyelmek által lőtt, kiért háládatlanoknak nem akarunk semmi időben hozzájuk találtatni.” 272 Lényegében ez olvasható a letelepítő okiratban is:. „Megtekintvén ezeket a dicsőséges, örök emlékezetre méltó érdemeket, hajdú vitézinket, ami régi szabadságunk bajnokait és vissza-adóit, hogy a haza szabadságáért végzett fáradságos munkájuknak és a mi, irántuk való hálánknak emlékezetét e késő utódoknak is emiéke-

270

II. Rákóczi Ferenc emlékirata. 324. o. L. Erről bővebben Rác: István: A hajdúk a XVII. században. Debrecen, 1969. 272 TT 1878. 30. o. 271

233


zetül hagyjuk, hogy abban a hazában, amelyben harcoltak fő tiszteletet és szabadságot nyerjenek, a paraszti és nemnemesi állapotból, amelyben születtek és eddig éltek, kegyelmesen kiemeljük.” 273. Bocskai nagyon jól tudta, hogy ezek a nemesi és protestáns vallási „régi szabadságjogok bajnokai és visszaadói” a hadakozás alatt nemcsak sok jobbágy, de számos főúr és nemes birtokát pusztították, lovaikat, barmaikat elhajtották, s ahol csak lehetett „sákmánt tettek”, sőt szüzeket és másminemű „asszonyi állatokat” jó katonaszokás szerint „meg is szeplősítettek”. Mint maga is tapasztalt katonaember azonban tudta azt is, hogy ilyesmik - különösen fizetetlen had esetében - elkerülhetetlenek, mert „ilyen változás soha kár nélkül nem lehet.” 274 Szigorú hadiszabályzatot ugyan hozatott a „csintalankodók” ellen, de azok végrehajtása, érvényesítése belháborús körülmények között a lehetetlenséggel volt határos. A kései hajdúutódok mindenesetre megőrizték az első nagy telepítő emlékét és élen jártak és járnak a Bocskai-kultusz ápolásában. A másik nagy, vitatott társadalmi helyzetű katonaréteget a székelység -pontosabban a székely közszabadok rétege - képviselte. Ezek a magyarországi birtokos köznemesi rétegnek megfelelő székely lófőktől (latinul primipili) eltérően a magyarországi törpebirtokos, vagy ősi birtokát vesztett kisnemesi réteg székely megfelelőjének számítottak és pedites pixidarii gyalog puskás - néven is szerepeltek. Erdély történetében különösen a tizenhetedik században igen nagy jelentősége volt a közszabadok rétegének. 1562-ben elvesztették a hajdúkéhoz hasonló kollektív nemességüket, és adófizetésre kötelezték őket a hatalmasok. Ez alól átmenetileg csak 1595 végén szabadultak meg, azonban amint már szó esett róla, az 1596-os „székely farsang” következményeként - amiben meghatározó szerepe volt Bocskai István kormányzónak - ismét visszaestek korábbi jobbágy sorukba. Emiatt a század végén és a 17. század elején folyó belharcokban többségük előbb Mihai Viteazult, majd Bastát támogatta, akik visszaadták régi szabadságukat. Igaz, Basta ugyanakkor megsértette azt az ősi jogukat, hogy maguk válasszanak katonai elöljárókat egységeik elé. Emiatt, továbbá a háborús terhek mérhetetlen megnövekedése miatt és Bocskai hadi sikereinek hallatán és az 1604. decemberi ígéretéről tudomást szerezve álltak 1605 februárjában a felkelő fejedelem oldalára. Bocskai a nála megjelenő székely küldötteknek 1605. február 16-ai dá-

273 274

Szendrey I: i. m. 1971. 15. o. Bocskai katonaságának fegyelmi helyzetére l. Nagy L., 1961. 171-177. 0.

234


tummal kiállíttatta az első oklevelet, amelyben ünnepélyesen megígérte régi szabadságjogaik és privilégiumaik megtartását és megtartatását. 275 Ez az ígéret elegendőnek bizonyult arra, hogy a székely tömegek az ő katonáiként küzdjenek az erdélyi harcokban. A fejedelem azonban a győzelem után sem feledkezett meg róluk. 1606 júniusában szigorú parancsba adta Rákóczi Zsigmond gubernátornak, hogy „az szabad székelyeket mind személyekben jószágokban mi számunkra meg őrizzék az Capitánok!” Ám az ellen is küzdött, hogy egyesek a hadtól való féltükben vagy költségkímélésből időlegesen jobbágysorba adják magukat. Utasította Rákóczit, „ha az székelység közül valaki eddig vagy szép szóra vagy a hadtul való félelmében jobbágyságra adta volna magát, Kegyelmed azt meg ne engedgye, hanem visszafoglaltassa, ennek utánna se legyen szabad senkinek magát jobbágyságra adni”. 276 1606-ban négyezer székely lovast és gyalogost maga mellé rendelt Magyarországra és 700 főt, pedig a kormányzó szolgálatára vezényelt. 277 A „havasok népéről” végakaratában sem feledkezett el. „Intyük az Nemes Országot, Erdélyt, mint édes Hazánkat, sőt meg maradásoknak örökségéért az Istenre kényszeríttyük...hogy az Székely Nemzetiséget a mi tőlünk nekik adott szabadságokban ; tartsák meg és successorunkat [utódunkat] is intyük, erre legyen fő gondgya. Az Székelységet, pedig mind kedves híveinket intyük fejenként szolgállyanak híven hazájoknak és az országban szép egyességgel alkuván, igyekezzenek az egész Magyar Nemzetségnek megmaradására.” 278 A tizenhetedik századi erdélyi fejedelmek, akik részt vettek több Habsburg- és törökellenes küzdelemben, ellentétben előző századi elődeikkel rá is szorultak a székely szabadok katonai szolgálatára. Azokéra, akiket Bocskai békített meg az erdélyi társadalom többi részével és alapozta meg szabad állapotukat. Ezért neve, emléke hasonlóan él a székelyek között, mint a hajdúság soraiban.

275

„Lehetséges, hogy a Báthory-féle 1595-ös szabadságlevél Káthay Mihálynak, Bocskai István kancellárjának a kezébe került.” Ennek - pontosabban - „mind az ó s mind pedig az újnak” a kiváltását szorgalmazta a kancellár Petki János székely generálisnál 1606 május 16-án. (Demény, 1976. 89-90. Nézetem szerint az új, a Bocskai fejedelem által adományozott szabadságlevélről van szó. A problémával részletesen foglalkozom a Székelyek a hadak útján. 1741-1711." Című, kiadás alatt lévő kéziratomban. 276 Bocskai 1606 jún. 22-i utasítása Rákóczi Zsigmond erdélyi gubernátornak (MOL Missiles) 277 Benda, 1955. 134-135.0. 278 Tarnóc Márton szerk: Magyar gondolkodók XVII. század. Bp., 1979. 20. o.

235


Bocskai a hajdúk letelepítésének megkezdésével és a székely szabadság visszaállításának kodifikálásával nem csupán társadalmi igazságtételt hajtott végre, de biztosított utódainak olyan fegyveres bázist, amelynek a költségei nem haladták túl anyagi lehetőségeiket. A hajdúk és a közszékelyek harcértéke ugyan alatta maradt a nyugat-európai, állandó zsoldos hadseregekének, de ügyes stratégiával s a két nagyhatalom közti ellentétek kihasználásával sokat le lehetett faragni az ellenfél harcászati előnyeiből. Ezért bátran elmondható, hogy Bocskai nem csak ügyes és szerencsés hadvezérként, de hadszervezőként is méltóvá vált az utókor megbecsülésére. 279

Pártvillongások kereszttüzében

A 279

Korponáról Kassára visszatérő Bocskai István bár győztes hadvezérként és jelentős külpolitikai eredmények birtokában vonulhatott be székvárosába és fejedelmi rezidenciájába, ko-

L. bővebben Nagy L, 1981. 225-232. o.

236

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN PÁRTVILLONGÁSOK KERESZTTÜZÉBEN

rántsem várta öt a nyugodt pihenés időszaka az után sem, hogy rendezte a hajdúk egy részének státusát és lerakta a székely béke alapjait is. Azok a politikai csoport-ellentétek, amiket a hadakozás háttérbe szorított, a fegyverszünet létrejöttével a béketárgyalások megkezdésével fokozott intenzitással törtek elő. Megmutatkozott, hogy nem csupán a társadalom egyes rétegei között feszül ellentét még a szabadságharc táborán belül is, hanem e birtokok földrajzi fekvése szerint is eltérő törekvések ütköznek össze egymással. Nem egyformán képzelték el az egyes csoportok tagjai a jövőt, a kötendő béke pontjait, Erdély és a Királyi Magyarország helyzetét, kapcsolatát, az erdélyi trónutódlást és még sok minden egyebet. Az egyik csoportosulás élén Káthay Mihály kancellár állt, a másikén Illésházy István a fejedelem főtanácsosa. Közöttük Bocskainak, kellett igazságot tennie s dönteni arról, hogy melyikük célja valósul meg. A kancellár 1604 előtti életéről feltűnően keveset tudunk. Apja Ferenc az ötvenes években Perényi Gábor felső-magyarországi főúr hadnagya volt, s 1558-ban, Eger várában katonáskodott. A család 1584-ben kapta Rudolftól „beíratként” a mislei prépotságot. A hatvanas évek közepén vagy második felében született Káthay Mihály első felesége Homonnai Drugeth Anna, a második, pedig Mágóchy Margit volt, de rokonságban állt ecsedi Báthory Istvánnal is. A tizenötéves háború elején már ismert csapatvezérként küzdött, majd a fontos Kálló várának kapitánya lett. Öccse György 1596-tól Báthory Zsigmond udvari lovagjaként szolgált, s került ismeretségbe Bocskaival. Bátyja feltehetően azt követően, hogy az a partiumi birtokaira kiszorult Erdélyből. Rimay János 1595-ben Káthay Mihályt a „humánus tanulmányokkal foglalkozók seregébe” sorolta Istvánffyval és Forgáchcsal együtt. Nem fogadható el Bocatiusnak az a fogságban tett vallomásában olvasható állítás, miszerint Káthay csupán félelemből csatlakozott 1604 októberének utolsó napjaiban Bocskaihoz, mert a kállói várat ekkor senki nem ostromolta. Sokkal inkább hihető, hogy a katolikus vallású várkapitányt az késztette erre, hogy Belgiojoso megzsarolta, majd felségsértési perbe fogta öt nem sokkal azelőtt. A kancellári kinevezést röviddel csatlakozását követően kapta,..mint kemény katona létére tudományos képzettséggel bíró literátus ember", ekkor még „magányos fehér holló” Bocskai környezetében - állítja Károlyi Árpád. 1604 decemberében heteken keresztül Káthay mislei udvarháza volt Bocskai főhadiszállása, a mozgalom központja. Innen a hónap utolsó napjaiban tértek vissza Kassára, ahol Káthaynak szép háza volt. 1605. január első napjaiban Bocskai ott ölette meg Segnyey Miklós és Nagy Albert

237


hajdúkapitányokkal Lippai Balázs főkapitányt. Ez a két hajdúvezér az úgynevezett „erdélyi párt”-hoz tartozott, amelynek a derékhadát azok a törökföldi erdélyi emigránsok alkották, akik Bethlen Gábor vezetésével 1604. október második felében jelentkeztek Bocskai tiszalöki táborában. Hamarosan közéjük sorolt ecsedi Báthory István személyes képviselője Imreffi János, továbbá Némethy Gergely hajdúfőkapitány, Petki János a költői vénával megáldott székely generális és még sokan mások. Politikai programjuk az erdélyi Habsburg-fennhatóság felszámolásán túl Erdélynek Felső-Magyarországgal való kibővítése, sőt ha lehet az egész töröktől meg nem szállt magyarországi terület Bocskai királysága alatti egyesítése volt, akit majd a fiatal tekintélyes Báthory Gábor követ a trónon. 280 A meglehetősen heterogén összetételű csoportosulás összefogója és feje egyre inkább Káthay kancellár lett, aki nagy tekintélye mellett a legmesszebbmenőkig bírta Bocskai bizalmát is. Káthay aktívan közreműködött a Habsburg-ellenes fő támadási irány meghatározásában, ami kiemelte a mozgalmat a századforduló éveiben lejátszódott erdélyi Habsburg-ellenes harcok sorából. Részt vett a téli hadjárat katonai megszervezésében és több önként kaput nyitó várkapitánynak a megnyerésében. Teljes szívvel támogatta Bocskai azon 1605 tavaszi szándékát, „hogy a németöt teljességgel kigyomlálja az országból és a németöknek országában rajtunk tött bosszúnak hasonló mértékét vegyék.”! 281 Könnyen feltehető, hogy Bocskai Káthay sugalmazására szorgalmazta a Portán a királyi koronát, mert leveleinek tanúsága szerint 1605 őszéig teljes mértékben osztotta Káthaynak és követőinek a radikális programját. 1605 nyarán a kancellár diplomáciai tevékenységével sikerült a lengyelek semlegesítése. Ő hívta haza ottani száműzetéséből jövőbeni ellenfelét, majd méltatlan halálának fő előidézőjét Illésházy Istvánt. 282 Az ekkor 65 esztendős és főként Nyugat-Magyarországon nagy tekintélynek örvendő főúr a hazatérte után hónapokig távol tartotta magát a mozgalom központjától, ahol így továbbra is Káthayé maradt a döntő szó a követendő politikában. Amíg még folyt a harc a Dunántúlon és Erdélyben, Illésházy csak csöndben és óvatosan szervezte a híveit az úgynevezett „békepártot”. Ennek először csak egyetlen képviselője volt a kassai udvarban: Rimay János fejedelmi titkár. Ő is csak titkon támogatta a főúr

280

L. Nagy L: i.m. Valóság, 1976. 9. sz. TT 1878. 828. 0. 282 Életéről legújabban Szakály Ferenc - Hiller István: Illésházy István 1540-1609.((In Rácz Árpád szerk.: Nagy képes millenneumi arcképcsarnok. Bp., 1999. 82 - 85. o.) 281

238


nézeteit, nyíltan Káthay hívének mutatta magát. Verset írt a kancellár lányának, értékes könyvet ajándékozott Báthory Gábor nevelőjének. Előbb az aulikus párt vezérének Thurzó Györgynek ajánlotta föl a szolgálatait, s csak ezután Illésházynak. Rimaynak rövidesen értékes támogatója akadt a prágai Udvar titkos megbízatásával Bocskaihoz érkező és színleg a pártjára álló Nyáry Pálban, akit, a mit sem sejtő fejedelem tanácsosává tett. Hamarosan újabb segítők is érkeztek Hoffmann György volt erdélyi császári biztos és Orlle Miklós felsőmagyarországi birtokos személyében, akik szintén fejedelmi tanácsosi tisztet kaptak. Így 1605 végére megérett a helyzet a titkon Mátyás főherceg hívévé szegődött lllésházy kassai fellépésére is. Őt főként azok a nyugat-magyarországi birtokosok támogatták, akik többségükben igen értékes birtokokkal rendelkeztek a Cseh Királyság országaiban, s ezért, valamint a töröktől elsősorbani veszélyezettségük miatt mindenképpen meg akartak maradni a Habsburg-ház uralma alatt. Természetesen a korábbinál előnyösebb hatalmi pozíciókban, amit Mátyás főherceg meg is ígért nekik. Többségük Illésházyval együtt protestáns volt, s így szemben állt a főként Rudolf vonalához tartozó, nagyrészt katolikus főurakkal, nemesekkel és főpapokkal is. A „fő ellenfélnek” azonban Káthayt és a „túlzók”-nak vagy „vak bolondoknak” nevezett csoportosulását tartották. lllésházy a hazatérése utáni első hónapokban rendkívül radikális Habsburg-ellenes nézeteket vallott Bocskainak írt leveleiben, amiket a fejedelem halála után azonnal ki is emeltetett a kassai levéltárból és megsemmisíttetett.283 Nem csekély mértékben radikális nézeteinek is köszönhette, hogy a korponai országgyűlési rendek szinte egyhangúlag őt bízták meg a béketárgyalások céljából Bécsbe utazó küldöttség vezetésével. Ottani ténykedése azonban már 1606 elején sokak, fölháborodását kiváltotta és egyre bizalmatlanabbul tekintettek a személyére. Nem azért, mintha lllésházy a valóságban is ellenezte volna a Habsburgoktól független Erdély visszaállítását, amint ez Károlyi Árpád félreértése nyomán általánossá vált a magyar történetírásban. lllésházy ugyanis csak azt ellenezte, hogy a Királyi Magyarország területéből bármennyit is Erdélyhez csatoljanak. Mint a visszaállítandó nádori tisztség első számú várományosa minél tekintélyesebb magyar királyságban akart tevékenykedni. Ezért

283

TT 1878. 9.,11.48. stb. o. Ezekben lllésházy a Cseh Királyság országai és az Osztrák Örökös Tartományok dúlására, égetésére, pusztítására biztatta Bocskait és jogosnak deklarálta a királyra támadást.

239


szorgalmazta olyan erdélyi fejedelmi utód kijelölését, aki majd az ő politikai vonalát követi. Ezt a hozzá igazodó Homonnai Drugeth Bálint személyében vélte megtalálni, akinek az utódlását ajánlotta Bocskainak is. E politika mögé sorakozott föl Nyáry Pál, Hoffman György, Orlle Miklós, Rimay János, sőt még a fejedelem udvari papja Alvinczy Péter is. Az alsómagyarországi és a dunántúli birtokosok többsége mellett Illésházy politikai elképzeléseit támogatták a dunántúli végvárak katonái, sőt egyes nyugat-magyarországi hajdúegységek is. Bocskai 1605 őszére meggyőződött róla, hogy a Habsburgoktól elszakított, a töröktől meg nem szállt magyar területeket összefogó magyar nemzeti királyság létrehozása illuzórikus több szempontból. Ez a nézetváltozása manifesztálódott a rákosmezei magatartásában is. Fölmérte, hogy ha a „német kivenné a kezét Magyarországból”, a végvárrendszer rövid idő alatt összeomolna, hiszen az elpusztult országból befolyó jövedelmek a végvári költségek egyharmadát sem fedezik. S azt is nagyon jól fölmérte, hogy a Porta minden vele szembeni engedékenysége ellenére Erdély „különleges státusát” is csak addig respektálja és tartja fenn, amíg a fejedelemség mögött áll egy Habsburgok uralta MagyarHorvát Királyság. Az, amelyik segítséget kap nem csupán a Dunai Monarchia országaitól, tartományaitól, de a Német Birodalomtól, Spanyolországtól és az itáliai városállamoktól, nem utolsósorban az Egyházi Államtól. Ezért Bocskai úgy látta, az Erdélyi Fejedelemség érdeke is a Habsburg-ház magyarországi regenerálását igényli; de nem bármilyen áron és módon! Ezért kívánta Felső - Magyarországot vagy annak nagyobb részét a fejedelemséghez kapcsolni a saját személyén keresztül, hogy annál nagyobb súllyal képviselhesse a magyar rendi, nemzeti és protestáns érdekeket a Habsburgok ellenreformációs és birodalmi szempontokat előtérben tartó politikai törekvéseivel szemben. Emiatt 1606 első felében maga is a Káthay és pártja által megfogalmazott politikát támogatta, ami megmutatkozott az 1606. áprilisi kassai országgyűlésen tanúsított magatartásában is. Az izzó légkörű tanácskozáson, a hajdúk által „Cipellősházy”-nak -vagyis németbarátnak - csúfolt Illésházy István csak komoly félelmek legyűrése árán, mert részt venni. Az a körülmény, hogy Bocskai nevében Káthay tartott beszédet, önmagában arra utalt, hogy a kancellár bírja a fejedelem feltétlen bizalmát. A rendkívül szuggesztív szónokként ismert Káthay már a bevezetőben fölöttébb harcias húrokat pengetett: „Jobb meghalni, mint méltatlan békét kötni” Már pedig az 1606. február 9-én Illésházy által aláírt egyezmény nincs arányban azzal a véráldozattal és

240


katonai sikersorozattal, amelyet a felkelő sereg hozott illetve elért. Amint írta egyik levelében is: „Ezek a feltételek sem szabadságot, hanem minden szabad ember előtt gyűlöletes szolgaságot helyeznek kilátásba: pedig, ha már sikerült ezt a jármot összetörnünk, inkább tovább is fegyverrel védjük magunkat mintsem fejet hajtsunk a méltatlan feltételek előtt!” 284 Illésházy ugyan megkísérelte megvédeni az általa kötött egyezményt, de minden ékesszólása és politikai rutinja kudarcot vallott a gyűlésen résztvevők többségénél. Azokat magával ragadták Káthay lelkes szavai és nagy többséggel elutasították Illésházy feltételeinek ratifikálását. Velük értett egyet maga Bocskai is, többször is kifejtvén, hogy „nem tetszenek nekünk” ezek a feltételek. Az így elutasított egyezmény röviden a következőket tartalmazta: „A protestáns vallásgyakorlat ügye marad az I. Ferdinánd és I. Miksa uralkodása alatti állapotban; a török békét egyidejűleg meg kell kötni a felkelt magyarsággal létesítettel; a következő országgyűlésen nádort választanak a régi szokás szerint; a Szent Koronát Ausztriában, Magyarországhoz közelebb eső helyen kell őrizni; a főpapok közül a Királyi Tanácsban csak a tényleges, tehát nem címzetes és csak nemes családból való püspökök vehetnek részt; a tisztségeket magyarok kapják vallásra való tekintet nélkül; a kormányzó, tehát Mátyás főherceg nem indíthat az ország törvényeivel ellenkező pereket; Bocskai birtokadományai érvénytelenek; a fejedelem személyes kielégítésként megkapja Erdélyt, de a fejedelemség a korona része marad, a fejedelem évi ajándékot ad a királynak, halála után, pedig Erdély visszaszáll a királyra és Magyarországra, s az uralkodó tetszés szerint rendelkezhet felette; Bocskai hívei, akik az április 24-ére meghirdetett pozsonyi országgyűlésen megjelennek, büntetlenséget nyernek.” 285 Az egyezmény kiemelt részei ellentétben álltak a korponai feltételekkel vagy legalábbis jelentős mértékben eltértek azoktól. A prágai pápai nuncius viszont óvást emelt a katolikus egyházra nézve sérelmesnek ítélt részek ellen, de Mátyás főherceg március 21-én az uralkodóval jóváhagyattatta az Illésházyval kötött egyezményt. A Habsburg családi tanács a beteg és beszámíthatatlannak nyilvánított Rudolf helyett ezt a főherceget választotta a család fejévé. Az április elején összeült erdélyi országgyűlés lényegében teljesen Bocskaira hagyta Erdély státusának a 284 285

MOE XI. k. 589. o. Az 1606 febr.9-i egyezmény szövegét és annak magyarázatát 1, u. o.

241


meghatározását és elküldte követeit a kassai gyűlésre. Az hosszas vita után elutasította az Illésházy által hozott pontokat és május 12-én újabb részletes utasításokkal küldte vissza Bécsbe báró Illésházy Istvánt a tárgyalások folytatására. Közben a Rudolf által április 24.-re hirdetett pozsonyi „ellengyűlés” a gyér részvétel miatt egyetlen hivatalos tárgyalási nap megtartása nélkül feloszlott. 286 Óhatatlanul fölmerülő kérdés: ha sem a kassai országgyűlési rendek, sem maga Bocskai nem voltak megelégedve Illésházy tevékenységével, miért öt küldték újra tárgyalni és miért nem Káthayt, akit támogattak? Azt a férfiút, aki Károlyi Árpád fogalmazása szerint „országgyűlési beszédeiben az előterjesztések, a törvények és határozatok, a fejedelem levelei szerkesztésében ügyes és lendületes tollával éppúgy kitűnt, mint buzgó hazafiságával, a fölkelés ügyének védelmezésével és különösen nagy németellenszenvével.” Károlyi ezt az ellentmondást azzal próbálja feloldani, hogy Káthay Erdély fejedelmi székére vágyott, amely célját nem tudni, hogy „a porta némely divánűlő pasája, vagy a prágai udvar katonai pártja segítségével hitte elérni”. 287 Ezeket a vélekedéseket azonban egyetlen elfogadható

286 287

Erről bővebben a MOE XII. kötet Bevezetésében és irományaiban Uo. 284. o. Ezen hipotézisének az alátámasztására Károlyi Árpád olyan levelekre hivatkozik, amelyek maguk is csupán találgatások, valamint Bocatius börtönben készült, magamentésére irt vallomására. Jól lehet ezek nem perdöntő források, de azért nem lehet teljességgel kizárni annak a lehetőségét sem, hogy Illésházyhoz, Rimayhoz, Péchyhez hasonlóan Káthay is tett lépéseket saját további sorsának biztosítása érdekében, jól tudván Bocskai közeli halálát. Bármi történt is, nem emiatt kellett meghalnia, hanem koholt, koncepciós vádak ártatlan áldozatává vált.

242


243


bizonyítékkal nem támasztja alá. Az adatok arról tanúskodnak, hogy Bocskai 1606. szeptember elejéig töretlenül bízott Káthayban, többek között rábízta kincsei és titkos iratai Nagykerekibe történt szállítását is. 288 Így az látszik valószínűnek, hogy Illésházyt alkalmasabb tárgyalónak tartotta kancellárjánál, s emberismeretét - amint azt az elkövetkező események bizonyítják - most is siker koronázta. Káthayval és pártjával csak nyomást kívánt gyakorolni az idős politikusra és követőire, de jól tudta, hogy a Mátyás főherceggel jó kapcsolatban lévő Illésházy a számbajöhető tárgyaló személyek közül a legtöbbet érheti el. A fejedelem kívánságainak maradéktalan teljesítését két felől is veszély fenyegette. 1606 tavaszán a székelyek között Serban Radul vajda támogatásával Bocskai-ellenes szervezkedés kezdődött, amit Rákóczi Zsigmond csak erős kézzel tudott fel-

számolni.289 Ugyanakkor Mátyás főherceg arra hivatkozva, hogy a kassai gyűlés kívánságainak a teljesítése a katolikus egyház romlását vonná maga után, 1606 május 20-án a spanyol királytól katonai támogatást, a pápától pedig pénzsegélyt kért a felkelés elleni erélyes fellépéshez. Bár mind III. Fülöp, mind V. Pál kitért a kérés teljesítése elől, a pápa ennek ellenére

288

Káthay Mihály 1606 jún. 16-i lev. Károlyi Mihálynak. (Géresi Károly: A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára. Bp., 1882. IV. k. 22. o.) 289 Kővári, IV. k. 177. o., Hangay Z: i.m. 1987. 170, o.

244


azt kívánta a főhercegtől, hogy ne engedjen a felkelt magyarok követeléseinek, ha azok sértik a katolikus érdekeket.290 Ilyen körülmények között június 7-én Illésházy megkezdte Bécsben az újabb tárgyalásokat, amelyek eredményeként még e hónap 23-án megszületett a történetírásban első bécsi békének nevezett egyezmény. Ebben a Habsburg fél teljesítette Bocskainak és híveinek szinte valamennyi kívánságát. A békeokmány hatálytalanította az 1604-ben önkényesen betoldott, protestáns érdekeket sértő 22. törvénycikket. Biztosította a főuraknak, a nemeseknek, a szabad királyi városi polgároknak és a végvári katonáknak a szabad vallásgyakorlatot, igaz azzal a megszorító kitétellel, hogy „a katolikus vallás sérelme nélkül". Döntés született a mielőbbi török békéről, a nádorválasztásról, a Szent Korona Magyarországra hozataláról, valamint arról, hogy két dunántúli végvár kivételével a katonai tisztségeket magyarokkal kell betölteni. A bécsi békeként ismert egyezmény szerint a jezsuitáknak nem lehet birtokuk Magyarországon, a korábbi törvénysértő királyi rendeletek érvénytelenek, Bocskai nemesítései viszont érvényesek maradnak, akárcsak a fejedelem birtokadományozásai egészen a következő országgyűlés döntéséig. Ugyanígy a szabad királyi városok is megtarthatják tőle kapott kiváltságaikat. A vitatott területi kérdés olyan kompromisszummal zárul, hogy Bocskai megkapja Erdélyt a Partiummal, továbbá Ugocsa, Bereg és Szatmár megyékkel együtt nemcsak a saját, de a fi-ági utódai életére is. Ezt követően a törvényes magyar-horvát királyra száll vissza ez a terület. Bocskai viszont kötelezi magát, hogy FelsőMagyarország többi részét - így Kassát is - a kölcsönös ratifikálás megtörténtét követően visszaadja az uralkodónak. 291

290 291

MOE XII. k. 425 - 426. o. U. 0. 511 -524. 0.

245


246


Szeptember 24-én Rudolf külön oklevelet adott ki arról, hogy Erdély és a Partium Bocskai fiági leszármazottainak kihaltával sem száll vissza a koronára, és hogy a fejedelemnek és fiú utódainak átengedi Ugocsa, Bereg, Szatmár és Szabolcs vármegyéket, továbbá Tokaj várát minden tartozékaival, valamint Tarcal, Bodrogkeresztúr és Olaszliszka mezővárosokat. 292 A következő napon kiadott ünnepélyes nyilatkozatban Mátyás főherceg biztosította a magyarországi protestánsokat, hogy „a katolikus vallás sérelme nélkül” kitétel nem irányulhat ellenük.293 Szeptember 26-án Csehország, Morvaország, Szilézia és Lausitz képviselői is szavatolták a bécsi békében foglaltak megtartását és egyúttal szövetséget kötöttek a magyar rendekkel.294 A Habsburg-kormányzat részéről tett engedmények ellen többen tiltakoztak. Mindenekelőtt a pápa képviselője, akinek az óvását Mátyás főherceg azzal az indoklással hárította el, hogy a katolikus egyházra nézve sérelmesnek ítélt béke létrejöttéért a felelősség a pápát és a spanyol királyt terheli. Azok ugyanis nem adtak segítséget a török és a magyar felkelők ellen egyszerre harcoló Habsburg-kormányzatnak. A tiltakozások folytatódtak. Szeptember 26-án a magyar katolikus püspöki kar több udvarhü magyar főúrral együtt ünnepélyes óvást jelentett be Istvánffy Miklós nádori helytartónak Erdély és a Partium Magyarországtól történő elszakítása ellen. 295 Ezeknek azonban nem volt gyakorlati jelentőségük. A bécsi békekötést I. Rudolf augusztus 6-án Prágában megerősítette, 296 augusztus 17.-én, pedig Bocskai ratifikálta azt Kassán. 297 Szeptember 23-án a magyar rendek huszonnégy megbízottja Bécsben, az ország nevében kötelezte magát a béke megtartására 298, s ezt követte az uralkodó, valamint Mátyás főherceg korábban idézett két kiegészítése. A bécsi békekötést egy török forrás úgy jellemezte: „Az ellenséges németek erejöket vesztvén nem voltak képesek a bosszúállásra siker kecsegtetésével, ennél fogva keresték az utat a megadásra, s végre egy alka-

292

MOE XII. k.. 688-696. o. U. o. 699- 700. o. 294 U. o. 701-703. o. Ez év szeptember végén gróf Erdödy Péter és gróf Zrínyi Miklós Horvátország nevében bejelentette Bécsben a föltétel nélküli csatlakozást a magyar rendekkel történt megállapodáshoz. Egyúttal óvást emeltek a horvátországi nunciusok tiltakozása ellen (u. o. 709 - 710. o.) 295 MOE XII. k. 704-705, o. 296 U. o. 566 - 567. o. 297 U. o. 604, o. 298 U. o. 697-698. o. 293

247


lommal elérték vágyukat. „Minthogy a nevezettnek [t. i. Bocskai Istvánnak] fölkelése ama résznek [t.i. a Habsburg félnek] megtöretését és elerőtlenedését vonta maga után, kénytelenségből rászánták a fejöket a békekötésre.” 299 Annál elégedetlenebbnek mutatkozott az egyezménnyel a Káthay kancellár által mozgatott „háborús párt”, amelyik többek között amellett kardoskodott, hogy az egész Felső-Magyarországot csatolják végérvényesen Erdélyhez! Ez ellen viszont nem csupán az Illésházyt követő politikai csoportosulás tiltakozott, de Bocskai sem értett egyet az ezt követelőkkel. A fejedelem kényes helyzetbe került, mert leghívebb támogatóival került szembe, s azokat kellett valahogyan kikapcsolni, semlegesíteni. Bár augusztus 17-én Káthay - ellenkezése dacára - kancellárként ellenjegyezte a ratifikáló békeokmányt, de úgy tűnik, nem nyugodott bele a dolgokba. Miután a fizetetlen és le nem telepített hajdúk vezetői és más elégedetlenek is mögötte álltak, ellenkezése kezdett egyre kínosabbá válni. Ilyen körülmények között hozta tudomására Illésházy, hogy a tárgyalások folyamán Szuhai István püspöknél látott egy olyan levelet, amely fényt derít a kancellár „sok külömb-külömbféle ártalmas practicáira.” Miután a fejedelmi tanácsurak sem tűrhették tovább - írta Bocskai 1606. szeptember 7-én Illésházynak - a kancellár „hallatlan iszonyú dolgait”, őt és öccsét „több ahhoz való egyértelemben vett czinkosaival együtt” letartóztatták, és fogságra vetették. Kihallgatásuk során „számtalan iszonyú dolog, ártalmas kötések [t.i. szövetségkötések] és praestigiumok [csalások, szemfényvesztések]” kerültek napvilágra! Az, hogy valójában konkrétan mik is voltak ezek a „szörnyűségek”, sem, Bocskai sem más kortársnak a leveleiből nem derül ki. Nagyon sajátos módon szeptember 7-én éppen a Káthayt megvádoló Illésházytól kért tanácsot a fejedelem azzal, hogy mit tegyenek a továbbiakban a kancellárral? Ugyanakkor igyekezett a felelősséget elhárítani magáról Káthay letartóztatása miatt, amikor arra hivatkozott, hogy nem ö, hanem a fejedelmi tanácsosok fogatták meg a kancellárt, „értvén és látván gonosz cselekedetit és szánakozván nyavalyánkon”. 300 Bocskai érvelése és cselekedete nehezen érthető és ellentmondásoktól terhes. Bajosan hihető el, hogy ő, aki jól ismerte az Illésházy és Káthay közötti ellentéteket, a főúr bizonyíték nélküli vádja alapján letartóztatta, vagy engedte volna letartóztatni az egyik leghívebb emberét. Azt, aki a

300

SZ 1899. 118. 0. TT 1887. 326-327. 0.

248


kezdetektől mellette volt és még 1606 augusztusában is a föltétlen bizalmát bírta. Káthay lefogása - pontosabban házi őrizetbe helyezése - idején csupán két tanácsos, a török követségből éppen hazatért Nyáry Pál és Kellemessy Mihály tartózkodott Kassán. 301 Ezek Bocskai levelének és más kortársak írásainak a tanúsága szerint semmiféle konkrét vádat nem emeltek Káthay ellen, s nem állt hatalmukban annak lefogatása. Azt, hogy Káthay állítólag megmérgezte volna Bocskait, s emiatt került háziőrizetbe, csak jóval később kezdték hirdetni. A fejedelem különben nem az az ember volt, aki egy életére törőt négy hónapon át tisztes fogságban tartott volna! Mindez azt támasztja alá, hogy a békeokmányban foglaltak életbe lépését akadályozó Káthayt valamilyen ürüggyel ki kellett vonnia a forgalomból és félre kellett állítania. Ezt azonban oly módon tette, hogy alkalom adtán egy mindent tisztázó levéllel szabadon bocsájthassa és Gyulafehérvárra magával vihesse őt. Oda, ahová a békekötés érvénybe lépése után magának is költöznie kellett. Ha Bocskainak nem ez lett volna a szándéka vele, akkor Káthay már 1606 szeptemberében ugyanarra a sorsra jut, mint Lippai Balázs hajdúfőkapitány 1605 elején, akit éppen a kancellár szállásán koncoltatott fel a fejedelem. Különben arra sincs adat, hogy Káthayval együtt bárkit is lefogtak volna a „pártjába” tartozók közül. E szerint Bocskai elegendőnek ítélte a békét ellenzők elhallgattatásához a kancellár háziőrizetbe való helyezését. Hiszen még Káthay posztját sem töltötte be senkivel, ami szintén azt erősíti, hogy pusztán a békekötés zavartalansága érdekében rendezte meg ezt a politikai „színjátékot.” A betegeskedő fejedelem fő figyelme ebben az időben a törökkel kötendő béke ügyére irányult. Október elején arra intette Illésházyt, hogy „immár az törökkel is kegyelmetek elvégezze a békességet hazánk javára, azok is készek a békességre.” 302 A rövidesen meg is kezdődő tárgyalásokon a Habsburg-oldalt Johan Molard, Adolf Althan, Istvánffy Miklós, Thurzó György, Batthyány Ferenc, Kollonich Siegfried és Erdődy Kristóf képviselte, az oszmán felet pedig Ali pasa budai beglerbég, Murat pasa és Abdul effendi. Bocskai megbízottai - Illésházy István, Nyáry Pál, Czobor Mihály és Hoffman György fejedelmi tanácsosok - mediátorokként -közvetítőkként - voltak jelen azokon. A tizenkét napig tartó egyezkedés záróakkordjaként november 11-én húsz évre szóló fegyverszünetet írtak

301 302

Thurzó Gy. lev. II. k. 150. O., TT 1878. 854-856. o. TT 1878. 579. 0.

249


alá Zsitvatorokban. A tizenöt pontból álló egyezmény értelmében a Habsburg uralkodó mentesült a további törökadótól; követe többé nem számított alárendelt személynek a Portán. A területi rendezés lényegében a pillanatnyi hatalmi status-quo alapján történt, viszont kimondták, hogy a Hódoltságban az adót ezután ne a török, hanem a helységek bírái szedjék be, a török katonák ne járjanak ki a hódoltsági falvakba és esetleges követeléseiket a magyar földesurak útján, érvényesítsék. A Hódoltságban élő nemesi állapotú személyek, pedig a Portának se adózzanak. 303 Nem sokkal ezen egyezmény aláírása után Váradot a császári őrsége átadta Bocskai megbízottainak, akik viszont gondoskodtak az elvonuló helyőrség biztonságáról. December 13.-ra az ekkor már súlyos beteg fejedelem országgyűlést hívott össze Kassára, amelyen újból, végérvényesen megerősítette a határozatokat; igaz némi módosításokkal. E szerint a vallásgyakorlat szabadságát a falvakra is ki kell terjeszteni, törölni kell a bécsi béke szövegéből „a katolikus vallás sérelme nélkül” megkötést, a megválasztandó nádor a korábbi jogkörével rendelkezzék, jezsuiták ne tartózkodjanak az országban, a tisztségeket a nádor a Magyar Tanáccsal egyetértésben ossza; a Dunántúlon sem legyenek német várparancsnokok, Bocskai birtokadományait az országgyűlés vizsgálja felül, Magyarország és Erdély között örökös szövetség jöjjön létre és Erdély küldjön követeket a magyar országgyűlésre.”. 304 A bécsi békeszerződés pontjainak végrehajtása sem ment egyik napról a másikra. A felsőmagyarországiak - de maga Bocskai is - nem akarták addig átadni a várakat a Habsburgkormányzat képviselőinek, amíg a decemberi módosításaikat el nem fogadják s arra megfelelő biztosítékokat, nem kapnak. Emellett komoly problémát jelentett a még le nem telepített hajdúság valamiféle kielégítése. Különösen sokáig húzódott Érsekújvár átadása, ahová Bocskai a „német gyomrú”-nak mondott Bosnyák Tamás helyett megbízható hívét Rhédeyt nevezte ki. Parancsot adott az alsó-magyarországi csapatok kapitányainak, hogy csakis rá hallgassanak. A fejedelem kialkudta a letelepítetlen katonáknak, hogy azok kapjanak az uralkodótól 20 000 forint készpénzt és 25 000 forint értékű posztót. Ter-

303

Magyar Törvénytár 1526-1608. 981-995. o. A tárgyalásokra 1. még ETA, III. k. 88, o., TT 1878. 329. o, valamint Illésházy István 1606 okt. 20-i és 21-i leveleit Thurzó Györgynek (MOL Thurzó cs. lt. fasc. 5.) 304 MOE XII. k. 133-738.0.

250


mészetesen ez is csak egy részük kielégítését fedezte s a kérdés megoldatlansága az 1607-es zavargások egyik forrásává vált. 305 Megoszlott a közvélemény abban is, hogy a békében elért eredmények arányban állnak-e a katonai sikerekkel, akár a bécsi, akár a zsitvatoroki egyezményt illetően? Bocskai hasztalan „árestáltatta” Káthay kancellárt, pártjának szabadon lévő tagjai mindenekelőtt Imreffy Jánost követve, ugyancsak elégedetlenkedtek. A másik oldalon, pedig főként a dunántúliak azt nehezményezték, hogy Bocskai fegyverfogása miatt összeomlott a törökellenes keresztény tábor és méltatlan békére kényszerültek a törökkel, holott az oszmán hatalom annyira meggyöngült, hogy rövid időn belül ki lehetett volna szorítani azt az országból. Ilymódon elégedetlenség közepette teltek Bocskai utolsó napjai, de mielőtt erről szó esne, tekintsük át röviden, hogy a rákosmezei találkozást követően miként élt magánemberként a két ország fejedelme?

305

Nagy L, 1961. 366-367. 0.

251


Az életkedv utolsó fellobbanásai

korponai országgyűlésről Kassára hazatérő Bocskai István életéből már csupán egy bő esztendőnyi idő volt hátra, amíg ő is rálépett arra az útra „amelyen minden földi test porrá és hamuvá oszlik” - amint Szekfü Gyula írta a „Napkirály”-ról emlékezve. A Kassáról Medgyesre, majd Medgyesről Rákosmezőre vezető hosszú utat látszólag még jó erőben tette meg. Fáradhatatlannak tűnt a nagyvezérrel való találkozáson is, de már 1605 végén mutatkoztak rajta a súlyos betegség jelei. Legalább is erre utal Bocatius János 1606 nyarán tett vallomása, aki pedig 1605 végén látta életében utoljára Bocskai Istvánt. Nemcsak az szerepel a vallomásban, hogy „gyakran leissza magát”, hanem az is, hogy „combjaiban régi baja van, egyik medikusától, egy sziléziaitól hallottam, hogy könnyen lehetne segíteni rajta.” Ezen a némileg talányos megfogalmazású állításon kívül számos 1606-ban kelt levél, jelentés, följegyzés foglalkozik a fejedelem romló egészségi állapotával. Az a tavaszi kassai gyűlés óta folyton változott - írja Károlyi Árpád - de apránként folyton rosszabbodó is volt. Május közepén nagy betegen feküdt Bocskai. Egy hónappal azután is csak a szobában tudott járni föl s alá. Július elején ismét gyengébb lett, de aztán átmenetileg erőre kapott. Ebben az időben egyes leírások szerint többször vendégeskedett is, bizakodva benne, hogy felépül. 106 Váltakozó állapota ellenére nősülésre gondolt, ami szintén a felgyógyulásában való bizakodását támasztja alá. Utasítására követe, Illésházy vetette föl a gondolatot, hogy a béke zálogául adják hozzá feleségül régi

A

106

MOE XII. k. 290, o. Bocskai 1606 februárjában még így irt Illésházynak: „mi itt Kassán jó ízűen iszunk néha az jó édes borokban az kegyelmetek egészségére, igen mert is szoktuk az édes bort, bizony immár az savanyu borra nem szoktathatjuk arra magunkat. Az rossz házakat is eluntuk, az kassai szép házaktul semmiképpen meg nem válhatunk”. ( TT. 1878. 67 o.) A tréfa és a rejtett fenyegetésen kívül - t.i. hogy Bocskai meg akarja tartani az egész Felső-Magyarországot Kassával együtt - az is benne volt ebben, hogy nem vágyott sem a lerombolt gyulafehérvári palotába, sem a tőle idegenkedő erdélyiek közé !

252

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN AZ ÉLETKEDV UTOLSÓ FELLOBBANÁSAI

ismerősét, akit egy évtizeddel korábban ő jegyzett el Báthory Zsigmond számára: Mária Krisztierna Habsburg-főhercegnőt. Illésházy 1606 elején beszélt is erről a „szűz hitves” édesanyjával, Mária főhercegasszonnyal, aki a jelek szerint nem utasította el az általa is jól ismert Bocskai közeledését: „A gráci hercegné írt Fölségednek egy levelet - tudósította Illésházy - kit ím megküldtem Fölségednek. Bécsben velem, hogy beszéllett, nagy böcsűletesen és jó akarattal emlékezett Fölséged felől. Fiának Maximiliánnak és az leányának az erdélyi asszonynak is kezeket fogatta velem, ez dolgot [t.i.. a házassági tervet] jó állapotban hagytam, Isten után Fölségeden fog állni a dolog.” Bocskai ebben az időben nyilván jobban érezte magát, mert tréfásan így válaszolt: „az erdélyi dámának”- t. i. Mária Krisztiernának Báthory Zsigmond elvált feleségének -„örömest odaadjuk Fogarast [t.i. nászajándékként], ha hamar idejő hozzánk, de hogyha sokáig késik, bizony mi is másnak adjuk Fogarast.” Későbbi leveleiben is üdvözletét küldte Mária Krisztiernának: „az erdélyi dámának mondja meg szolgálatomat kegyelmed” - írta Illésházynak. A császári udvar azonban mereven szembeszállt ezzel a házassági tervvel. Rudolfot még a gondolat is fölháborította, hogy unokahúgát feleségül adja egy „köznemes lázadóhoz” - ahogy Bocskait nevezte annak hatalma tetőpontján is. Mátyás főherceg tárgyalásokat vezető mindenható minisztere Khlesl bíboros meglehetős durvasággal közölte az Udvar álláspontját: „Bocskainak jó lesz feleségül a kassai bíró lánya.” 307

307

Benda, 1986. 73 - 74. o. V. ö. Nagy László: Korona és kosár. (In: Kard és szerelem. Török-kori históriák. Bp., 1985. 80 - 88. o.)

253


A fejedelmet nyilvánvalóan nem Mária Krisztierna nemlétező szépsége vagy női bája vonzotta, hanem elsősorban a presztízsét kívánta volna emelni egy Habsburg-főhercegnővel kötött házassággal. A dámát - amint már szó esett róla - a legjobb akarattal sem, lehetett valamiféle szépségnek nevezni tíz esztendővel korábban sem. Szilágyi Sándor romantikus hevülettel is csak annyit tudott felhozni Báthory Zsigmond menyasszonyának „védelmére”, hogy 1595-ben Erdélybe utaztakor megbetegedett, „s az - bár nem örökre - szépségének sok vonását letörölhette. A betegség halványsága, az élet színének hiánya nem vált előnyére.” Ő is csupán a menyasszony nemes szívét, ártatlanságát és szellemét tudta dicsérni.308 Természetesen nem kívánom több mint négy évszázad távlatából kétségbe vonni Mária Krisztierna szívének nemességét, sem az ártatlanságát vagy fennkölt szellemét. Ami azonban a küllemét illeti, nos a róla készült, minden bizonnyal inkább szépítő ábrázolások tanúsága szerint enyhén szólva előnytelen külseje volt a betegség nyomai nélkül is. Magyarán szólva nem az a fajta nő volt, akiért egy férfi „juhászkutya” lenne akár csak egy pillanatra is! A királynők, hercegnők azonban sohasem öregek vagy csúnyák - magyarázták annak idején Báthory István királynak a kísérete tagjai, amikor az megpillantva a hálóház küszöbén a nászra kész öreg és csúnya hitvesét, Jagelló Annát, inkább a halált választotta volna a küszöb 309 átlépése helyett. Valami hasonló lebeghetett Bocskai szemei előtt is, amikor feleségül kérte „az erdélyi dámát”, s ha bizonyára nem Khlesl goromba kifakadását idézve tolmácsolták neki az elutasító döntést, nem sokat bánkódhatott azon.

308 309

Bővebben 1. Szilágyi Sándor: Rajzok és tanulmányok. Bp., 1875. Nagy. L. ,1994. 29. 0.

254


A győztes fejedelemként szerény, nagylelkű és megbocsátó magatartást tanúsító Bocskai István - amikor csak nem kínozta nagyon a rátörő kór - vidám légkört honosított meg maga körül a kassai rezidenciáján. Gyakoriak voltak ott a lakomák és víg mulatozások, sőt az időnként elhúzódó kemény italozások is. A mindvégig Habsburg oldalon maradó, de birtokai megóvása érdekében Bocskait Kassán felkereső és tőle oltalomlevelet kérő Thurzó György írta feleségének czoborszentmihályi Czobor Erzsébetnek: „Tegnap ugyan sok beszédem volt a fejedelemmel. Azután ebéden felettébb ittunk is, úgy annyira, hogy idejét sem tudom, hogy annyira részeg lettem volna.”. 310 Bocskai jóízű somolygással szemlélte azt, amikor az udvarában megforduló török követekkel emberei sör habja alá rejtve itatták a jó tokaji bort, azzal ámítván az ezt készségesen elhívő muzulmánokat - akiknek a borivás ugyanúgy tiltva volt mint, a disznóhúsevés, - hogy egy különleges „serbetet isznak amit nem tilalmaz Mohamed próféta”. Az egykori erdélyi fejedelmi majd császári és királyi tanácsos, bihari nagyúr fejedelemként is az egyik utolsó képviselője volt a bővérű, életszerető reneszánsz magyar főuraknak. Fölöttébb kedvelte a zenét, a víg mulatozásokat, de a gyengébb nem bájai iránt sem volt közömbös élete alkonyán sem. Nagy Szabó Ferenc Memorialéja szerint Erdélyből Kassára hozatta Bornemissza Katát - „ő tudja miért” - jegyzi meg talányosán az erdélyi közvélemény „szócsöve”. Ám valójában ő is tudhatta, hogy Bocskai ott az erdélyi hölggyel amolyan „külső kapcsolatot” tartott fenn. 311 Az életkedv utolsó fellobbanásait azonban ugyancsak beárnyékolta egészségi állapotának a hullámzása. Az augusztusi kassai gyűlés idején ismét sokat szenvedett a makacs bajától. Annak gyógyítására Krakkóból egy ottani hírneves zsidó orvost hozatott Kassára, aki azonban nem tudott segíteni rajta. Apponyi Pál 1606. augusztus végi tudósítása szerint a doktor környezetének a tudomására hozta, hogy a fejedelem legfeljebb három hónapot élhet még 312. Diagnózisában egy hónapot tévedett a fejedelem javára. Egykorú, teljesen megbízható tudósítások szerint írja Károlyi Árpád -Bocskai lábai előbb térdig, majd lágyékig megdagadtak. Ezt konstatálták Illésházyné Thurzó Györgyhöz írt levelei, Apponyi Pál, Istvánffy Miklós

310

L. Nagy László: Korona és kosár (In: Kard és szerelem. Bp. 1985. 790.). ETA Lk. 102. o. 312 Thurzó György 1606. aug. 26-t jelentése Mátyás főhercegnek (MOE XII. k. 612-614. o.) 311

255


írásai, de Velence és Toscana prágai követeinek a jelentései is. 313 A leírtak alapján az a következtetés vonható le, hogy a fejedelem „vízibetegségben”, vagy ami még valószínűbb máj- és veseelégtelenségben szenvedett. Ezek a bajok ugyancsak gyakoriak voltak ebben az időben, az ő korában lévő és a hozzá hasonló életvitelt folytató főuraknál és nemeseknél. A szívbaj ellen szól Károlyi Árpád szerint az a körülmény, hogy erős akarata, félelmet és rettegést nem ismerő természete az utolsó napokig nem hagyta cserben, holott a szívbetegeket általában a szorongás érzete jellemzi. Óhatatlanul fölmerülő kérdés: ha a kortársak ilyen világosan látták Bocskai betegségét, akkor miért, mikor és hogyan terjedt el az a sokakban ma is élő hiedelem, hogy a fejedelem mérgezés áldozata lett, aminek elkövetésével Káthay kancellárt gyanúsították és gyanúsítják egyesek még ma is? Ennek a máig élő tévhiedelemnek vannak általános és konkrét okai is. Amint már szó volt róla, ebben a korban is sokan meghaltak hirtelen váratlanul olyan betegségben, amelynek okait az akkori orvostudomány még nem ismerte. S miután szorgalmasan mérgeztek is, ilyen esetekben kéznél volt az „etetés” megjelölése halálokként. Konkrétan Káthay „etetésének” a kitalálásánál és ennek a terjesztésénél többrendbeli érdekek kapcsolódtak össze. Voltak, akiknek az jött jól, ha az terjed el, hogy Bocskai „pápista practika” következtében méreg által halt meg. Mások Káthayt akarták eltenni láb alól, mert sok olyasmit tudott róluk, aminek nyilvánosságra hozatala erősen zavarta volna a bécsi béke után karrierlehetőségüket a megváltozott politikai viszonyok között. Igen ellentétes állásfoglalású és politikai nézetű embereknek az érdeke fűződött mind a mérgezés legendájához, mind ahhoz, hogy azt Káthay kancellár követte el 1606 nyarán, egy pontosan meg nem határozott időpontban. Bizonyíték: a beteg fejedelem ennek napvilágra kerülése után záratta őt börtönbe. A megalapozatlan vádaskodás tragikus következményéről később bővebben is szó lesz. Előbb azonban ismertetni szeretném azt az egykorú „hiteles forrást”, amire sokan alapították - és alapítják is - a vádat, miszerint a kancellár Bocskai fejedelem megmérgezése miatt került fogságba. Ebből, pedig egyértelműen az következik, hogy a két ország győztes fejedelme nem betegség miatt került „párnasírba" és lelte sokak nagy szomorúságára keserves halálát is. Az alapforrás szerzője a különben jól értesült

311

U. o. 290. o.

256


Szepsi Laczkó Máté kálvinista prédikátor, aki a következő drámai jelenetet rögzítette krónikájában: „1606, die-----december, midőn lassan bizonyosan nyilván kitudódék, hogy Kátai Mihály megetette méreggel a fejedelmet, tanácsurak közül némelyeket a fejedelem behíva és a dolgot consiliumra [tanácskozásra] bocsátá, mit kellessék cselekedni? In intimo consilio [bizalmas tanácsként] azt tanácsolták: mint áruló gyilkost meg kell fogni, és várakozásban kell lenni, mire megyén a dolog. E tanács után, egy éjszaka hirtelen mind felhívák az urakat a tanácsházára. Midőn az urak felgyülekeztenek volt, és szövétnekkel [kezdetleges fáklyával] mindnyájan benn voltak és nem tudták mi dolog volna. Azonban Kellemesi Mihály, a fejedelem egyik intemus consiliárusa [bizalmas tanácsosa] szövétnekkel közekbe mene és monda: - Urak! Azt kérdem nagyságtoktul mit érdemelne az az ember, az ki az égen való fényes napot, melyet az Isten azért teremtett, hogy az egész földet világítsa és a teremtett állatokat melegítő erejével a nevekedésökben gyarapítsa és vidámítsa az égből alá lopná és világosító erejében megrontván, setétségre változtatná? Az urak azt felelék: - Mivel mind ez világnak kárt tenne az olyan ember, igen szörnyű nagy büntetést érdemelne. Monda ismég Kellemesi Mihály: - Hát az olyan ember mit érdemelne, a ki jól tött urát, fejedelmét, ki az egész országot hatalmas ellenségtől Isten kegyelméből megszabadította, az Isten anyaszentegyházát [t.i. a protestantizmust] megoltalmazta, az országot és a magyar nemzetet régi szabadságára juttatta, mint édes atya, halálos méreggel megeteti és elveszti! Az urak felelének: - Az is hasonló szörnyű büntetést érdemel, mert az egész ország ellen vétett. - Mondák az urak: - Kicsoda az az ember? Felele Kellemesi: - Kátai Mihály az, aki azt cselekedte. Az urak mondának: - Bizony tehát méltó a büntetésre. Azért fogják, mint árulót és vigyék fogságra.

257


Ezután megfogák Kátait ugyanott és fogságra vivék.” 314 Már az első olvasatra szembetűnő, hogy milyen lényegi ellentmondások vannak Bocskai idézett, 1606. szeptember 7-i levele és a prédikátor írása között. Rögtön Káthay lefogatásának az időpontját illetően. Bocskai levele szerint annak legkésőbb szeptember első hetében meg kellett történnie, a különben oly jól értesült Szepsi Laczkó mégis december valamelyik napjára teszi az esemény megtörténtét. Ő ne tudta volna a nevezetes esemény pontos idejét, amikor a Kassától távol tartózkodó Thurzó György már szeptember közepén beszámolt nagy örömmel Káthay lefogásáról a feleségének irt levelében! 315 Ez mindenképpen valószínűtlen, hiszen ő ekkor Olaszliszkán, 1609.-től pedig Kassán tanítóskodott. Sokkal hihetőbb, hogy Lorántffy Mihály udvari prédikátora - aki Kellemesy Mihály fejedelmi tanácsos állítólagos szavait oly bő részletességgel örökítette meg - tudatosan, vagy tudatosan félretájékoztatva írt pontatlan, rossz dátumot. Kendőznie kellett azt a tényt, hogy a kancellár „árestáltatásának” tényleges időpontjában az urak többsége nem is tartózkodott Kassán. Ismerjük Czobor Mihály szeptember 13-i, Homonnai Drugeth Bálint szeptember 20-i és Nyáry Pál szeptember 25-i leveleit Illésházyhoz. 316 Ezekben még csak említés sem történik Káthay lefogatásáról, vagy arról az állítólagos vallatásról, amelynek során „külömb-külömbféle praktikák” kiderültek volna. Az állítólagos mérgezésnek az első említése sajátos módon éppen Rimay János azon december 31-i levelében történik, amelyben miután leírja a vízibetegség pontos szimptómáit a fejedelem testén, meglehetősen logikátlanul kijelenti: „Hogy pediglen mérget adtak neki, annak bizonyos jelét látjuk.” 3I7A másik ilyen hivatkozás az orvostudományokban is járatos Péchy Simontól származik. Ő az 1607. január 4-én írt levelében arról akarta meggyőzni barátját és humanista költőtársát, Petki János székely főkapitányt, hogy Bocskainak „az pápista és némöt practica miatt, mérög miatt lőtt halála.”318 Érdekes módon Káthayt, aki pedig ekkor Kassán fogságban volt, egyikük sem vádolta név szerint a mérgezés elkövetésével. Sőt, ami talán még ennél is furcsább, abban az 1607. január 2-án kelt levélben, amelyet a három „testamentumos úr” - Alvinczy Péter, Örvéndy Pál és maga Péchy Simon írt az

314

ETA III. k. 97-98. o. Thurzó Gy. lev: II. k. 150. o. 316 TT 1878. 854-856. 0. 315

317

Ipolyi, 153. 0.

318

EOE V. k. 433. o.

258


erdélyi rendeknek - nincs szó semmiféle mérgezésről! 319 Ebből csakis arra lehet következtetni, hogy az udvari lelkész és a kincstárnok sem értett egyet Péchyvel a halál okát illetően. Különben nem hitt a mérgezés legendájában maga Illésházy sem, aki szinte rendreutasítóan írta a fejedelem megmérgeztetését hangoztató Rimaynak: Bocskai a hajdúk által kifosztott „sok szegény ember siralma és átka miatt” halt meg. 320 A halál 1606. december 29-én hajnali öt órakor állt be; ekkor szűnt meg dobogni Bocskai István sokat szenvedett beteg szíve és indult el a fejedelem arra a hosszú, kanyargós vándorútra, ahonnan nincs többé visszatérés. Előbb azonban elkészíttette politikai végrendeletét nemzetének, amely véghagyatkozás maga is rejt némi titkot, bizonytalanságot magában...

Bocskai végrendelete és halálának utózöngéi

„M

int nemzetemnek hazámnak igaz jóakarója fordítom elmémet az közönséges állapotnak elrendelésére és abból is az tanácsomat, tetszésemet igazán és jó lelkiismerettel meghagyom, s írom szeretettel intvén mind az erdélyi és magyarországi híveinket az egymás között való, szép egyességre ... mindenben oltalommal, segítséggel legyenek egymásnak, mert tudó dolog az, hogy az visszavonással nagy birodalmak is elromlanak, viszontag az egyességgel

319 320

Uo. 431. 0. Ipolyi, 156. o. A szállongó hírek kuszaságra jellemző, hogy egyesek szerint a Habsburg-párti Sennyei Pongrác erdélyi főúr tétette el láb alól Bocskait „egy vén leány” által (TT. 1890. 390-391.0.)

259


kicsinyek is nagyra nevekednek...szánkban az ízi az egynéhány esztendőkben micsoda romlást hozott, hogy az magyar egymást vágta, rontotta, minden nemzetségnek még a nyilvánvaló ellenségeinknek is előtte, szidalmunkra, gyalázatunkra.” A két ország magyarjai közötti békés megegyezésnek a két legfontosabb előfeltétele szerinte az, hogy: A két ország lakosai soha egymás ellen senki izgatására ne törjenek. Majd így folytatta: „Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél az németnél lészen és a magyar királyság a németeken forog, mindenkor hasznos és szükséges egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is [t.i. a magyarországiaknak] is oltalmokra, javokra lészen.” 321 A végrendelet megnevezi az erdélyi utódot Homonnai Drugeth

Bálint személyében, ellentétben azzal a véghagyatkozással, amit Bocskai a rákosmezei találkozás előtt éppen Homonnainak tett, amikor is Báthory Gábort nevezte meg fejedelmi utódnak, ha néki a törökök közt valami baja esnék. Máig sűrű homály fedi, hogy mikor szemelte ki Bocskai Homonnait az utódjának Báthory Gábor helyett, vagy hogy kiszemelte-e őt valójában is, s nem csupán az Illésházyhoz igazodó „testamentumos urak” mesterkedése nyomán került a végrendeletbe a neve? 1606. szeptember 5-ig ugyanis a fejedelem még csupán azt szorgalmazta a bécsi udvarnál, hogy Homonnai nyerje el a kassai generálisságot, vagyis ő legyen a felső-magyarországi főkapitány. 322 Azt is tudjuk, hogy maga Illésházy egészen Bocskai haláláig bizonytalan volt benne, hogy valóban az ő jelöltje, Homonnai került-e a végrendeletbe? Bocskai István 1606. december 17-én már nagybetegen kezdte meg a végrendelete tollbamondását. Ez a végakarati okmány nem csupán politi-

321

Bocskai István politikai végrendeletét kiadta Rumy Károly György: Monumenta Hungarica, Pest, 1816. 322 o. Részleteket tartalmaz Benda, 1955. 157. o. Újabban 1. Tarnóc M. i.m. Bp., 1979. 322 TT 1878. 324. 0.

260

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN BOCSKAI VÉGRENDELETE ÉS HALÁLÁNAK UTÓZÖNGÉI

kai, országos ügyeket tartalmazott, de magán birtokjogi véghagyatkozásokat is, úgy hogy annak elkészítése hosszabb időt vett igénybe. Közben december 13.-tól folyt a kassai gyűlés is, amelynek a bécsi béke módosítását tartalmazó kitételeiről a „párnasírban” fekvő fejedelemnek részletesen beszámoltak. Ezeket a pontokat csak december 23-án - nem egészen hat nappal a halála előtt - látta el kézjegyével. 323 Az utódot kijelölő végrendeletben az olvasható, hogy jóllehet nem akarja megsérteni az erdélyiek szabad fejedelemválasztási jogát, „tartozásunk szerint mégis az ő kegyelmek javáért, utánunk successort [utódot] nevezünk ki, kit ő kegyelmek javokra, megmaradásokra esmérőnk lenni”. S bár „öreg idejű” embereket, köztük saját rokonait is kommendálhatná, mégis „sok bizonyos okokért” Homonnai Drugeth Bálintot ajánlja. Azt, aki korához képest - 29 esztendős volt ekkor -jó erkölcsű és istenfélő természetű, józan életű, úri nemzetségű, Magyarországon nagy tekintélyű ifjú. „Ha ezt a tanácsunkat megfogadják [t. i. az erdélyiek] sok jót látnak benne, de legnagyobbat, hogy egész Magyarországot evvel magokhoz kapcsolván nem tarthatnak ezután örökös megmaradásokra semmi ártalmat, mint eddig Magyarországból, vagy mint szokott lenni, csak a két Oláhországból is.” 324 Miután Bocskai fejedelem leveleit általában Rimay János illetve Péchy Simon fogalmazták, a stílusjegyek alapján nehéz lenne megmondani, hogy a végrendelet szövegének mely részei tulajdoníthatók Bocskai elgondolásának és melyek nem? A fejedelem valóban kívánta Erdély és Magyarország testvéri egyetértését. Az azonban elgondolkodtató, hogy az egész életében oly praktikusan gondolkodó ember gondolhatott-e arra, hogy a gazdagsága ellenére Magyarországon eléggé súlytalan ifjú Homonnai személye garantálhatja-e az „egész Magyarország” Erdélyhez való igazodását? A kétségeket a végrendelet e részével kapcsolatban csak növeli Péchy Simon 1607. január 2.-iki, Illésházynak írt levele azon része, amelyben arra kéri a Trencsénben időző idős tekintélyes politikust: mielőbb írasson az erdélyieknek, hogy ne vonakodjanak elfogadni a végrendeletben szereplő fejedelmi utódot. Megítélése szerint most még senki

323

MOE XII. k. 742 - 765. o. Nyáry Pál 1606. dec. 28-án és 29-én irt levelében, tudósítja Illésházyt: „Az urunk akkor is igen nehezen vala az gyűléskor (t.i. a kassai országgyűlésen) „Most az urunk fölöttébb igen beteg. Az török követ jő s megyén", " igen vigváz urunkra. " Majd másnap így folytatja „Ez levelemet immár elvégezvén...urunk ö felsége ma pénteken reggel öt órakor 29. Decembris a világból kimúlik, nekünk sok gondot és keserűséget hagyván.” U. o. 755-756 o. 324 Tarnóc M.: i.m. 20.o.

261


sem „rugódozik”. Homonnai utódlásra ellen, csupán „egy eszeveszett ember phantásiálkodik, az ki azelőtt, mikor holt hírét hallottuk ő fölségének, indított valamit.”. Ez a személy, pedig Imreffy János, akit a fejedelem halála után Ecsedbe siető Báthory Gábor Kassán hagyott, s „most ismét azon volt, hogy Káthay Mihályt kibocsássák, lehessen kivel űzniök practicájokat” Ez a „közös praktika” pedig Báthory Gábor utódlása volt, ami sehogyan sem illett a nádorjelölt Illésházy politikai terveibe. A másik, gyanúra okot adó részlet Péchy levelében az a kitétel Homonnai utódlásával kapcsolatban: „Most még ... mindenek könnyen elhiszik és megnyugosznak rajta, hogy ő fölsége e bölcsen fogott rendelést tenni.” 325 A minden kényes titkot tudó Káthay Mihály kancellárt Illésházy és követői veszélyesebbnek tekintették, az úgy tűnik kevesebb kompromittáló anyagot ismerő - és különben is Báthory Gábor és a hajdúk közvetlen támogatását élvező - Imreffynél, s ezért az előbbi végleges elhallgattatása mellett döntöttek. Rendkívül féltek Káthay szabadon bocsátásától, ezért megszerveztek egy ravasz politikai gyilkosságot. Amint Péchy írta Illésházynak: „semmi szükségesebb nincsen, Nagyságod írna felőle az uraknak [t.i. a belügyekért felelős Nyáry Pálnak és Széchy György testőrparancsnoknak] mit cselekedjenek véle [t.i. Káthay Mihállyal]. Ártalmasabb dolog nem volna, mint ennek elbocsájtása, ezután is soha semmi jót de bizony sok gonoszt várhatunk felőle. Nagyságod igazgassa jó tanácsával őket, ne fordítsák el magok javát, mi is meg köszözzük a többinek utát mindenütt idején korán. „ 326 Illésházy értett a szóból! Postafordultával írt a legfőbb hatalmat gyakorló Homonnainak és Nyárynak, valamint a három testamentumos úrnak. Leveleiben „elég bőven” elmagyarázta, mit kell cselekedniük, hogy „hazánkat és az magyar nemzetnek böcsületit megtartanék.” 327 A levelek címzettjei azonnal cselekedtek is a kapott intenció értelmében. A január 12-re virradó kora hajnalon, egy pénteki napon, a nyilvánvalóan egész éjszakán át itatott és feltüzelt udvari nép „hirtelen nekikeseredve” kivonszolta a szállásáról a megholt fejedelem kancellárját és a kassai szégyenoszlop alatt apró darabokra felkoncolta őt. Útközben azt ígérték Káthaynak, hogy rövidesen szabadon engedik, de a szégyenoszlophoz érve egy bizonyos Gymes Ferenc nevű személy kardját kivonva ezt kiál-

325

MOE Xll. k. 870. O.

326

TT 1878. 862. 0. 327 Ipolyi 156. o.

262


totta: „Nosza vitézek, tisztessége vesztett áruló az, ki ez hitetlen árulót nem vágja” Először ő sújtott le a fogolyra s „azután ízről - ízre a sokaság elaprítá, a fejedelem megétetéséért.” Ezt követően eloszlottak, s ki világosodván „pajkos gyermekek” egymást dobálták a szétmarcangolt tetem darabjaival. Csak kilenc óra tájban merte az özvegye összesöpörtetni és egy lepedőbe rakatni férje maradványait s így szállíttatta el Kassáról Mislére, ahol a családi sírboltba eltemetve megadta neki a végtisztességet. 328 Vajon miért vállalta Illésházy István, ez a tapasztalt öreg politikus -aki már a történelmi hírnevére is kacsingatva cselekedett - egy politikai gyilkosság elrendelésének az ódiumát? Miért nem bírósági úton intéztette, hallgattatta el politikai ellenfelét? Hiszen ha jól tudta is a volt kancellár ártatlanságát az ellene felhozott és hangoztatott vádakban, azzal is tisztában volt, hogy egy jól irányított koncepciós perben - pusztán „bírói mérlegelés” alapján - minden terhelő bizonyíték nélkül is bármire el lehet ítélni valakit, amíg csak akadnak a politikai hatalomtól függő bírák! Már pedig hogy ilyenek léteztek, azt tapasztalta a saját bőrén nemrégen. Ily módon nem éltek benne kételyek azzal kapcsolatban, hogy akad-e olyan bíróság, amelyik Káthayt is elítéli minden törvényes alap és bizonyíték nélkül is. Illésházy azonban 1607 elején még nem részese, csupán várományosa volt a hazai legfőbb politikai hatalomnak s így ekkor még nem állt módjában a bíróságok irányítása. Sőt azt is nagyon jól tudta, hogy az aulikus táboron belüli riválisai, ellenfelei kapva-kapnának minden, a személyét kompromittáló adaton. Ilyenekkel viszont a kancellár bőven tudott volna szolgálni egy törvényes formák szerint lefolytatott perben. Már pedig éppen a bécsi békekötés egyik cikkelye garantálta, hogy „törvény rende szerint való elmarasztalás nélkül senkit ne büntessenek.” Illésházy mindezt nyilván számba vette, mielőtt kiadta az utasítást Káthaynak egy „népharag”-nak álcázott orvcselekmény keretében történő meggyilkolására. Akiknek írt ebben az ügyben, azok mind az ő hívei, az ő politikájának a szolgálói voltak, a leleplezésüktől nem kellett tartania. A gyilkosság gyakorlati kivitelezését irányító Gymes Ferenc, pedig eltűnt. Neve soha többé nem fordult elő egyetlen korabeli levélben, dokumentumban sem. További sorsa ismeretlen... A Bocskai halála után elárvult kassai fejedelmi udvarban Káthay ügye mellett egyedül Imreffy János állt ki több alkalommal is.

328

ETA III. k. 100-101. o. A Káthayra zúduló nemzeti átokra u. o. 99-108.O.

263


A többiek - köztük a korábban Káthayt követő Kellemessy és Segnyey is - részben meggyőződésből, részben karrierizmusból Illésházyt követték, az ő intenciói szerint cselekedtek, vagy legalábbis hallgattak. A politikai gyilkosság végrehajtásáért - amely cselekedetnek különben semmi köze nem volt a fejedelem halála miatti elkeseredéshez - a fő felelősség Nyáry Pált és Széchy György testőrparancsnokot terheli. Nyáry utólagosan azzal igyekezett menteni magát és Illésházy többi hívét, hogy a gyilkosság „egyikünknek sem volt hírével, mert énnekem az volt a szándékom felőle [t.i. Káthay felől] hogy más helyre vitessem s törvényig.”- [t.i. a bíróság elé való állításáig] „tartassam”. Az elkövetett cselekmény súlyát pedig azzal igyekezett csökkenteni: „tudom, hogy a törvény sem mentette volna meg az életét”. 329 A kortárs erdélyi krónikás Nagy Szabó Ferenc azt jegyezte föl szűkszavú írásában: „Kátait azt mondják, hogy ártatlan holt meg.” 330 Kétszáz évvel később Kővári László a nagy Erdély-történeti szintézis írója ezt azzal egészítette ki: „mennyiben volt bűnös sohasem tisztázták: mert némelyek szerint hogy vallomást ne tehessen, felkoncolák.” 331 Káthay meggyilkolása kétségtelenül eltüntette azt a személyt, aki kiszabadulva ugyancsak könnyen halomra dönthette volna Illésházynak és nem egy hívének elgondolásait, és a Habsburg kormány alá visszatért Magyarországon való előmenetelét! A kancellár nem csupán a Habsburg-ellenes közvélemény előtt tudta volna rendkívül kínos helyzetbe hozni Illésházyt és több követőjét, valamint azok politikai módszereit, de a Habsburg-kormányzat előtt is. Ő ugyanis nemcsak olvasta, de talán le is másoltatta Illésházynak azokat a leveleit, amelyekben az idős és akkor még nyilván bosszúra is szomjazó politikus a Cseh Királyság országai és az Osztrák Örökös Tartományok dúlására, népének pusztítására biztatta Bocskait, és amelyekben igazolta az egész „királyra támadás” jogosságát és törvényességét. A leveleket Illésházy hiába emeltette ki a fejedelmi levéltárból, amíg a koronatanú élt és őt, terhelő adatokat szolgáltathatott, nem érezte magát biztonságban. A Bocskai és a szabadságharc szolgálatát csak főként egyéni előmenetelt szolgáló eszköznek felhasználó Illésházy Káthay meggyilkoltatásával ugyan el tudta távolítani az útból a nádorrá választásának komoly akadályozhatóját, de a Homonnaihoz kapcsolódó erdélyi trónutódlási ter-

329

TT 1878. 865. 0. ETA I. k. 102. o. 331 Kővári, IV. k. 184. o. 330

264


ve meghiúsult. A Bocskait valójában sohasem kedvelő erdélyi rendek a szabad fejedelemválasztási jogukra apellálva 1607. február 11-én Rákóczi Zsigmond erdélyi kormányzót fejedelmükké választották, Kornis Boldizsárt, pedig sereg élén Homonnai elé küldték. Az utódjelölt február 3-án indult meg Kassáról Bocskai holttestével Erdélybe, hogy azt Kolozsvárott örök nyugalomra helyeztesse, maga, pedig a végrendelet értelmében a helyébe üljön a fejedelmi székbe. Homonnai serege, amelyben Nyáry Pál és más Illésházyt követő magyarországi urak is jelen voltak, Goroszlónál került szembe az erdélyi haddal. Miután látták, hogy az erősebb az övékénél és hogy Erdélynek már van törvényesen megválasztott fejedelme, Bocskai szekereken szállított kincseit és egyéb értékeit magukhoz véve visszafordultak FelsőMagyarországra. A két ország fejedelmének földi maradványait ezt követően erdélyi sereg kísérte előbb Kolozsvárra, ahol a nagy templomban február 19-én gyászszertartást tartottak felette, majd három napra rá örök nyugovóra helyezték a gyulafehérvári fejedelmi sírboltban. 332 1607. január l-jén lett volna ötven esztendős... A bécsi béke értelmében a magyar király fennhatósága alá visszakerülő felső-magyarországi várakat és városokat Thurzó György gróf, Forgách Zsigmond és Dóczy András királyi biztosok 1607. február 7-ét követően kezdték meg átvenni. A területen pestisjárvány dühöngött, és az emberek nagy részén zavart bizonytalanság lett úrrá Bocskai halála után. „Az urak mind házokhoz oszlottak és ki-ki magára visel gondot. A hajdúságnak egy része Szikszón gyülekezett, másik része túl a

332

U. o. 186-187. o. L. még Hangay Z.: i.m. 179 -1 86. o. Bocskai temetéséhez adalékok Szabó Péter. Uralkodói temetéseink kérdéséhez: (In: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Bp.1987. 329., 389.,391.o.)

265


Tiszán, vadnak tízezren. Az végházakat kézköz nem adák, meggondolhatja kegyelmed, mely zűrzavar következhetik belőle” - írta Forgách Zsigmond január 5-én Thurzó Györgynek. 333 Ebben a felfordulásban Bocskai páratlan erélyét hiányolta még a vele sok tekintetben szembekerült Illésházy István is. Így nem csoda, hogy az egykorú krónikás ének szerzője is föltette a nemzetet foglalkoztató nagy kérdést:

„Hadat szállítani Törökkel alkudni Némettel traktálni Erős frigyet kötni Népet gubernálni [kormányozni] Megtelepíteni Megválik hordozni Ki lesz jobb viselni?"334

333 334

MOL Thurzó cs. It. fasc. 52. Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig. Bp., 1953. 78-83. o.. L. Még Thurzó György 1607. febr. 5-i jelentését Mátyás főhercegnek (MTA Kazinczy Gyűjt. II. doboz, Nyáry Pál 1607. febr. 19-i lev. Forgách Zsigmondnak és Thurzó Györgynek (MOL Akadémiától átvett iratok XXV. k. 3 - 4. fol.) és Thurzó György 1607 máj. 13-i. lev. Koháry Péternek (MTA Kazinczy gyűjt. 11. doboz)

266


A keservesen „sóhajtott” azonban már csöndesen pihent, távol a világ zajától. Ott, ahová nem hatolhatott be ez új zavarok lármája, amely már-már összeomlással látszott fenyegetni az általa létrehozott békeművet. S bár földi maradványai Gyulafehérvárott pihentek, ő megindult a halhatatlanságba vezető úton...

267


A HALHATATLANSÁGBA VIVÖ ÚTON

Ahogyan a kortársak és a közel egykorúak látták

kassai „királyi ház”-ban elhunyt s a gyulafehérvári fejedelmi sírboltban örök nyugovóra helyezett Bocskai személyét és tetteit kortársai eltérően látták és ítélték meg, akárcsak más történelmi személyiségekét is. Az érzelmi- és az érdekszempontokon túl megosztotta a véleményeket az is, hogy azok mikor születtek: Bocskai életében vagy halála után? Ám még az is, hogy azok életpályájának mely szakaszára vonatkoztak? Meg kell különböztetni, azonban a kortársi - de a későbbi - ítéleteket a szerint is, hogy szubjektív szempontokat követve mennyiben tartalmazzák az igazságot, illetve mennyiben térnek el attól. A Bocskait elítélő 1600-as léczfalvi és azt követő hasonló országgyűlési döntéseket ugyan a honatyák többsége érzelmeit, meggyőződését követve hozta, azok mégsem az igazságot és főként nem az igazságosságot tartalmazták, ahogyan erről már korábban is szó volt. Ugyanezt azonban fel lehet vetni a Bocskait magasztaló szerencsi vagy medgyesi gyűlések esetében is. Mert voltak a honatyák között, akik valóban a „haza atyjá”-nak, a rendi és a vallási szabadságjogok Istentől rendelt visszaadójának tekintették a fejedelmet, de olyanok is, akikkel csak a pillanatnyi hév, vagy éppen az alkalom kényszere mondatott ilyeneket. Nagyon érdekes felvetni például, hogy melyik az igazi, őszinte ábrázolás Bocatius részéről Bocskai személyét illetően: az, amit a rákosmezei tanácskozás résztvevőjéről rajzol a naplójába, vagy az, amelyet az 1606. augusztusi „supplicátió”-jában tár elénk? Az elsőből egy nyájasan beszélgető, jó kedélyű, mértékletes okos politikus képe tűnik elénk, a másodikból egy állandóan részegeskedő, önkényeskedő, az őt befogadó kassai polgárok érdekeit naponta sárba tipróé. 335 Ugyanez a kérdés fölmerül persze Szamosközy István, a Bocskai által támogatott történetíró és humanis-

A

335

L. erről Bocatius, 1985. korábban idézett helyeit

268

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN AHOGYAN A KORTÁRSAK ÉS A KÖZEL EGYKORÚAK LÁTTÁK

ta költő esetében is, aki ugyanabban az évben, 1605-ben írta ezt a két versét Bocskairól:

„István úr a vezéri izmos jobbjával is ígyen rontja le mind a veszélyt, mely fenyegette hazánk. Sastól nem fél ő, bátran még ellene is kél: jó harcot harcol - védi az Isten is öt. Pusztul a gazság és elhull a bilincs kezeinkről, szűzi Szabadság jő, jámbor Erény meg a Jog. Ó, te dicső hérosz, hallatlan tetteid által érdemeket szerzel nép meg az Isten előtt! Szörnyeket elnyomván, szállsz égbe herakleszi módon s nálánál ott ő szebb helyet ád teneked.” Mennyivel más kép tárul elénk viszont ebből a verséből: „Egyre ígérsz, sosem adsz nagyságos uram, fejedelmem s kelletlen - gyorsan - Majd adok! - ezt feleled. Jaj de miért ez a „majd"? Mondd ezt inkább jelenben egy szóval könnyebb mondani azt hogy: adok.” 336

A Bocskait fejedelemként életében csak magasztaló jelzőkkel illető Rimay János secretárius a halál beállta után rögtön megállapította uráról, hogy „rest executora” volt a közjónak. Hasonló kettőség mutatható ki Péchy Simon értékeléseinél is a fejedelem életében és halála után. Igaz, ők alárendelt, Bocskai kegyeitől függő személyiségek voltak mindnyájan. Báthory Gábor egy későbbi megfogalmazása szerint a szolga csak arra jó, hogy urának háta mögött azt minden jótette ellenére csak gyalázza. Ám ilyen kettősség mutatható ki Illésházy István esetében is nem csak a fejedelem halála előtti és utáni véleményalkotásaiban, de a halált követően is. Amint szó volt róla, a fejedelem betegségét és váratlan halálát a kifosztott

336

Klaniczay Tibor szerk.: Janus Pannonius. Magyarországi humanisták. Bp., 1982. 496. o.

269


jobbágyok átkai miatti „isteni büntetés” következményének tekintette, ugyanakkor mégis azt írta róla, hogy ha még életben marad egy ideig, le tudta volna csendesíteni a társadalmi zavarokat. Érdekes számba venni, hogy miként vélekedett Bocskairól az a három személy, aki jelentős időt töltött az ő kassai fejedelmi udvarában, majd örökébe lépett hosszabb-rövidebb időre az erdélyi fejedelmi székben. Több jel arra utal, hogy Báthory Gábor sohasem tudta megbocsájtani és elfelejteni Bocskainak, amiért elütötte őt a közvetlen trónutódlástól. Az öreg, tapasztalt Nikola János későbbi szavai szerint Báthory „az dícsiretes emlékezetű Bocskai István fejedelmet teljes életében gyalázá, jó actáit rescindálá [jó dolgait, intézkedéseit erőszakkal megsemmisíti]”. A végrendeletben nemvárt változás - amiről úgy tűnik meg volt győződve, hogy az a haldokló akarata szerint történt - nem csupán az erdélyi trónutódlását tette kétségessé, hanem a lengyel királysághoz fűződő nem megalapozatlan aspirációját is. A len-

270


gyel elégedetlenek ugyanis a trónutódlásnál „egy bizonyos Báthoryra gondolnak, aki rokona Bocskainak” - olvashatjuk egy korabeli tudósításban. A Bocskainak tulajdonított mellőztetés miatti ellenséges érzületei ellenére Báthory is az ő nyomdokait követte a hajdúk letelepítésénél, de azokon akart elindulni 1610-ben is, amikor Bocskai országegyesítő politikáját tűzte célul maga elé. 337 A már felnőttként Kassán forgolódó Bethlen Gábor annak ellenére, hogy Bocskai többnyire mellőzte őt a szabadságharc folyamán, élete végéig felnézett rá és nagyra értékelte őt. Keserűi Dajka János szerint „az orthodox hit” [vagyis a kálvinizmus] „buzgó védelmezőjé”-nek tekintette őt. Jóllehet török fegyveres erő ültette a fejedelmi székbe 1613ban, a követeit a Portán „Bocskai” névvel szólították a napidíj osztásakor. Még 1627-ben is azzal kívánta presztízsét növelni a nagyvezérnél, hogy Bocskai „nekünk atyánkfia volt” és „az mi sok kérésünkre, biztatásunkra igére magát császár [t.i. a szultán] hűsége alá”. 338 I. Rákóczi György, a „bibliás őrálló” fejedelem tizenkettedik életévében került Bocskai kassai udvarába fejedelmi apródnak, ahol több mint egy esztendőt töltött el, későbbi visszaemlékezései arra utalnak, hogy nagyon jól érezte magát ott és mindig büszkén és szeretettel emlékezett vissza egykori urára. Sikerei tetőpontján tett véghagyatkozásában is maga elé sorolta „egykori jó tött urát” Bocskai Istvánt s figyelmeztetett rá, hogy az ő gyászlobogója alacsonyabban legyen, mint a Bocskaié. 338 Nagyra értékelte Bocskai személyét, mozgalmának jelentőségét a tizenhetedik század utolsó harmadában európai hírnévre szert tevő „kuruc király”, Thököly Imre is. Ebben követték őt az előbb „bujdosóknak”, majd „kurucoknak” nevezett hívei is, egymás mellé állítva Bocskai, Bethlen és I. Rákóczi György alakját és történelmi tetteit. 340 Különösen nagyra becsülték a telepítő fejedelem emlékét azok a hajdúivadékok, akik jelentős szerepet játszottak mind Thököly Imre, mind II. Rákóczi Ferenc hadaiban és harcaiban. Thököly Imrének a kassai fellegvár bravúros elfoglalása után ugyanúgy Kassa volt a székvárosa, miként a század elején Bocskainak. Rozsnyay Dávid az erdélyi portai utolsó „török deák” Bocskait egyenesen Szent Istvánnal hozta párhuzamba. Azon kesergett a tizenhetedik

337

Nagy L, 1988. 74. o. Nagy L. 1997. 234-237. o. 340 Nagy L.: A „bibliás őrálló fejedelem" Bp., 1984. 35. L. Varga Imre szerk.: A kuruc küzdelmek költészete. Bp., 1977. 215. 583 - 584. o. 338

271


század végén, hogy a fejedelemnek nem adatott meg az a lehetőség a cselekvésre, mint első nagy királyunknak. Azért ennek ellenére így idézte emlékét:

..Beh szépen kezdődék e saeculum, [évszázad] veled, Beh rútul végződik maholnap kívüled. Mint vagyunk s mint leszünk nincsen benne híred; Már mi csak sóhajtunk s úgy említünk téged.” 341

Persze ugyancsak egyoldalú, a valóságot ferdítő lenne, ha nem szólnánk azokról a kortársakról és közel egykorúakról, akik negatívan ítélték meg Bocskai István személyének és mozgalmának a történelmi helyét és szerepét. Istvánffy Miklós történetíróról már szó esett, aki egyrészt személyes megbántottságból, másfelől eltérő politikai nézőpontból csak negatív vonásokat tudott látni Bocskaiban és mozgalmában. Ide sorolt a katolikus püspöki kar, amelynek tagjai - talán az egyetlen Verancsics Faustus püspök kivételével - csak a végletes elfogultság és ellenségesség hangján tudtak szólni róla és mozgalmáról. S természetesen közéjük tartozott I. Rudolf és a vele különben szembekerülő Mátyás főherceg is. Ők érthetően nem tudták megbocsájtani azt, hogy egy „köznemes rebellis” odáig jutott, hogy feltételeket diktál a Habsburg-uralkodóháznak és kormányzatnak. Akadtak, akik egyenesen a török kiűzésének elmaradásáért tették egyedüli felelőssé Bocskait, aki - írta a dunántúli birtokos Petthő Gergely – „tsak a maga hasznát keresvén felzavará a szép vizet.” 342 Érdekesen viszonyultak hozzá azok az erdélyiek, akik ugyan örömmel vették, hogy Bocskai fölszámolta országukban a Habsburg-uralmat, de fölrótták neki az 1594-es magatartását. Más erdélyiek viszont azt kifogásolták, hogy a Habsburg-ellenes harcával megakadályozta a török kiűzését az egész középkori Magyar Királyság területéről. Az első nézet Hidvégi Mikó Ferencnek. Bethlen Gábor „hü inasának” a feljegyzésében olvasható, aki ezeket írta: „Mikor immár sok fáradsági után a békességnek jó exitusával [kimenetelével] Bocskai Erdélybe jőni

341 342

ETA II. k. 328. o. Petthő Gergely: Krónika. Kassa. 1753. 158 - 159. o. V.ö. MHHS XXX. k. 256, o. HK 1893. 88-89. o. Bethlen Gábor levelek. Bukarest, 1980. 210. o.

272


készülne, nem akarná Isten, hogy békességes fejedelemségben dominálhasson [uralkodhasson]. Íme Istennek csudálatosak az ő dolgai, mert az ő tanácsa vala kiváltképpen ama nagy uraknak ártatlan törvéntelen halála.” Ez mintegy isteni büntetésként „életének jobb korában hala meg” vagy bűvölés vagy, méreg által, „igaz-e, nem-e? Istennél az ítélet.” 343 A másik álláspontot - némileg Petthő Gergelyhez hasonlóan - Borsos Tamás többszörös portai követ képviseli, aki a következőket jegyezte fel: Bocskai „csodálatos győzelmeivel” Erdélyből és Magyarországról „kirázogatá” a németeket. „Noha azelőtt sok bolondoskodási lőnek [voltak], de végre annyi nyavalyái által eszére jött vala és interponálván [közbevetvén] magát a török császár és német császár között, Erdély között is, békességet akara szerezni.” Ennek ellenére - írja - „Ítiljék bölcs emberek meg, ha épületire vagy romlására volt az kereszténységnek [t.i. Bocskai és a Habsburg-ellenes harcai] mert itt az török császár portáján bizonyosan magoktól az törököktől értettem...oly igen megfogyatkozott volt az török császár ereje [t.i. 1604-ben], hogy ha Bocskai István, akkor a német ellen kardot nem fogott volna csak másod esztendőben is [t.i. 1605-ben] a közel [t.i. csaknem] az magyar birodalom az magyar korona alá visszajött volna.” Véleményét némi logikai bakugrással így összegzi: „Erdélynek is nem sókat használa Bocskai, mert ő vala egyik fő tanácsosa Báthory Zsigmondnak azok között, akik arra vivék, hogy elszakadjon az töröktől és az urakat levágassa.” 344 A Báthory Gábort és Bethlen Gábort portai követként szolgáló, mohamedánokkal rokonszenvező szombatos emlékíró diplomata ilyen ellentmondásosan és idegenkedve tekintett Bocskaira. Ez is alátámasztja, hogy az erdélyi közvélemény nagy része az elért katonai győzelem ellenére sem bocsájtott meg Bocskainak, csupán a következő nemzedékek látták őt olyannak, mint Rozsnyay Dávid, az „utolsó török deák”. A protestáns, kálvinista prédikátorokon kívül, akik Erdélyben is föltétlen egyértelműséggel álltak ki Bocskai és ügye mellett, talán Szalárdy János fejedelmi levéltáros, történetíró volt az első számottevő világi ember, aki szintén ezt az utat követte „Siralmas magyar krónikájá”-ban. Bethlen támadásáról szólva rámutat, hogy ő a „jó emlékezetű” Bocskai fejedelem művét kívánta oltalmazni, amikor támadásba lendült a Habsburg-hatalom ellen. Ezen békemű „felforgatására” irányuló próbálkozá-

343 344

MHHS VII. k. 173. 0. Borsos Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Bukarest, 1972. 54 - 55. o.

273


sok ellen lépett fel I. Rákóczi György is. A hajdúvárosok 1660-as felégetése során szól ismét arról, hogy azokat a „boldog emlékezetű Bocskai fejedelem a két hatalmas császár akartjából a haza javára olly nagy szorgalmatossággal telepített és ültetett vala”. Ám Bocskai hiányára hivatkozva intette csendre ebben az időben a jogaikért felszólaló protestánsokat a nádor a Királyi Magyarországon. Mindez arra utal, hogy a tizenhetedik század közepén már az erdélyi közvéleményben is feledésbe merültek a Bocskai személyével szembeni korábbi kifogások és csak a „haza atyja”-ként és a protestánsok védelmezőjeként élt az emlékezetükben. 345 Sajátos Bocskai-értékelés található annak a hol kuruc, hol labanc székely nemes Cserei Mihálynak a történeti munkájában, aki a Rákóczi-szabadságharccal mindvégig szemben állt, magát Rákóczit is holmi „istencsapás”-nak tekintette a magyarságra nézve, ezzel a csetlő-botló verssel kezdve históriás könyvét: „Második Rákóczi Ferenc azután feltámadván S római császár ellen Erdélyt fellázasztván, Mely szörnyű pusztulásra magyar nemzetet hozván, Azolta csak nyomorgunk, sokfelé bujdosván. Bárcsak ezután tanulj Erdély, édes hazám S magad fiaival élj csendesen egy portán Magyarországiakkal ne cimborálj oly puhán, Hogy mint most, ne törődjél magad szörnyű kárán.” Ám egészen másként látja az erdélyi és magyarországi együttműködést Bocskai idején, amivel kapcsolatban a következőket írja: ..Miután már éppen oprimáltatott [elnyomatott] vala Erdély [t.i. a Habsburg-kormányzattól] Isten csudálatosán a porból feltámasztó az váradi generálist, Bocskai Istvánt, aki egész Magyarországot elfoglalá,. Erdélyből a németet kiirtá...s a magyarországi állapotot jó rendbe s karba állítá.” Sajátos, hogy Cserei valójában azért kárhoztatja II. Rákóczi Ferencet, amiért Bocskait dicséri: a Habsburgokra támadásért! Zrínyi Péter és társai kivégzésével kapcsolatban ismét megjegyzi: „Ilyen szomorú vége lőn a császár

345

Szalárdi, 1980. 99. 204. 549. 680. o.

274


ellen való támadásnak. Mint annak előtt Isten Bocskai s más magyar vindexek [oltalmazok] idejében szerencsésen boldogította vala intentiojokat [tervüket] a magyaroknak..” A nagyszombati tárgyalások meghiúsulásáról szólva ismét példaként állította Bocskait Rákóczival szemben; előbbi a realitások alapján kötött békét s így „jó nyereség”-gel is járt. Amikor a szatmári békében elérteket kicsinyli, amiért - szerinte -„tíz magyarnak sem kellett volna levágatni magát”, megint Bocskai békéjét állítja szembe azzal, mint eredményesebbet. 346

Az egykorú és közel egykorú krónikaírók, historikusok munkái, ha sok adatot is tartalmaznak Bocskai személyére és mozgalmára vonatkozóan, többségükben pozitív nagy negatív elfogultságoktól terhesek. Ebben közrejátszanak személyes vagy vallási motívumok, s ezért soraikból nehezen lehetne a valódi Bocskai István-portrét megrajzolni. Ehhez ugyancsak sok forrás megjelentetésére volt szükség, amely tevékenységre főként a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században került sor.

346

Cserei 1983. 68, 91, 354, 456. 0.

275


A Bocskai kép alakulása 1848 előtt és után

török- és a Habsburg-ellenes harcok elültével s a békés viszonyokra való áttéréssel kezdetét vette a régi történelmi források kiadása Magyarországon. Bél Mátyás, Carolus Wagner, Pray György, Rumi Károly György, Katona István forráskiadásai, valamint Johann Christian von Engel, Ignaz Aurél Fessler történeti összefoglalásai a tizennyolcadik században és a tizenkilencedik század első felében sok érdekes és értékes adatot tartalmaznak Bocskai személyére és mozgalmára, annak ellenére, hogy alapvetően a Dunai Monarchia és a törökellenes harc szempontjait előtérbe állítva tárgyalják az eseményeket és ítélik meg a történeti személyiségeket. Ebben az összefüggésben természetesen nem sok jó szót kaphatott sem Bocskai, sem a Habsburg-ellenes mozgalma. Annál inkább hangsúlyozták török kapcsolatait, valamint azt a már Petthő Gergely által hangoztatott gondolatot, hogy a bihari nagyúr az önös érdekből indított harcával megmentette a törököket a teljes összeomlástól, s ezzel meghosszabbította Magyarországon az oszmán uralmat. Az 1848/49-es Habsburgellenes küzdelem természetesen egészen másként közeledett mind Bocskai István alakjához, mind az általa vezetett harchoz, amely győzelmes küzdelemben követendő példaképet látott. A rövid időszak alatt történeti munkák természetesen nem születtek – nem születhettek - e témáról. A Hajdúságban, Hajdúböszörmény központtal azonban felállítottak egy Bocskai-csapatot, amelynek nagyszalontai toborzását büszkén segítette elő az ottani halhatatlan nótárius. Arany János hajdúivadék is. Igaz, az ő őseit nem Bocskai, hanem I. Rákóczi György fejedelem kiváltságolta. Ennek ellenére ő is jól tudta a többi hajdúleszármazottal együtt, hogy a telepítési és kiváltságolási tevékenységet az a

A

276


Bocskai István kezdte el, akinek az életéről ezen kívül nem sok ismerettel rendelkeztek annak a kornak a magyarjai. Igaz, 1848-ban a „haza szentjének” kikiáltott II. Rákóczi Ferencről nem tudták azt sem, hogy a hamvai hol vannak eltemetve. 347 A küzdelem bukása után mind az emigrációban, mind itthon megindult, fellendült a Habsburg-ellenes küzdelmek történetének a kutatása. Ez a tevékenység gazdagította az ismereteket mind Bocskai személyével, mind az általa vezetett győztes küzdelemmel kapcsolatban. Kővári László az általa kiadott Erdély-történeti szintézise 1860-ban megjelent 4. kötetében foglalkozik a témával. A szerző az 1848/49-es harc egykori katonája, lelkesedik a küzdelemért, s Bocskai István életének állomásait így vázolja föl: Báthory Kristóf véghagyományának végrehajtója, Báthory Zsigmond tanácsosa; váradi főkapitány; Zsigmond visszahozója; prágai követ többször; fejedelemséget keres, de Belgiojoso „háborgatja”; fejedelmi jelölt, aki fegyvert fog. Kassát beveszi és fejedelem lesz Erdélyben; Magyarhon fejedelmévé választják; Erdélyben beiktatják, itt Rákóczi Zsigmondot gubernátorrá teszi; koronát kap; nevéhez fűződik a bécsi és a zsitvatoroki békekötés. Kővári a „törökös” urak „felmészárlásának” az ódiumát az általa igen gyűlölt Zsigmondra hárítja, bár a

347

L. Nyakas Miklós: Beállottam... Arany János toborzóversének történeti hátteréhez. Hajdúsági Múzeum Évkönyve VIII. Hajdúböszörmény, 1994. 80-91. o. továbbá Petőfi Sándor. Rákóczi c. versét.

277


gyilkolás „részesének” tekinti Bocskait is, akit ezért sújtott a „nemezis” méreg általi halállal. Ugyanakkor elhárítja Bocskai feje felől a székely „véres farsang” felelősségét. Bocskai fegyverfogásának a körülményeit ő is hibásan írja le, inkább költői túlzásnak, mint a való tényeknek tekinthetők azon szavai, miszerint az álmosdi csata után ..mint szabadsághős emelte fel a fejét, s kijelenté miképp fegyverét le nem teszi, míg vagy a haza szabad nem lesz vagy annak szabadságáért el nem vérzik.”. Tudjuk, hogy Bocskai még 1605 elején is kész volt a kompromisszumra - sőt a török ellen fordulásra is - s tulajdonképpen a Habsburgkormányzat hajthatatlansága csinált belőle forradalmi vezért. Csak ekkor következett be az az állapot, amit Kővári így fogalmaz meg: „Az egykori kormánypárti ember forradalmi vezérré változott. E jellem metamorphozisa örök tanúságképpen állhatott a kormány szemében”. Teljesen a közvélemény vezérévé tette magát. A szerző „a szabadság koronára nem vágyó hősé”-nek nevezte őt, akinek a halála ugyan nagy veszteség volt, „de kétszeres mégis az öröm, hogy a nemzet épen e válságos napjaiban született.” Bocskai „két év alatt visszaállította az eltiprott hazát; s ha még él, tán visszaállította volna a budai trónt” - vagyis kiűzte volna a törököt is Magyarországról. Kővári László romantikus túlzásokban bővelkedő történelemszemlélete egy idealizált Bocskai-portrét rajzolt meg a szintézisében s olyan Habsburg-ellenes vezért, amilyet a nemzet látni szeretett volna. Szalay László és Horváth Mihály ezidőtájt megjelenő magyar történeti szintéziseiből árnyaltabb kép tárul elénk. Már csak azért is, mert mindketten főként Istvánffyra támaszkodva tárgyalják mind Bocskai személyét, mind a kor eseményeit. Szalay még azt a lapsust is elköveti, hogy szerinte a rákosmezei tanácskozás előtt Bocskai Báthory Istvánt és nem Gábort jelölte meg utódjának, holott ekkor egyetlen István nevű Báthory sem élt! Mindkét jeles történetíró meglehetősen szűk forrásbázisra építve készítette el a szintézisét, ez a hiányosság érződik a Bocskaival foglalkozó részen is. Már sokkal szélesebb forrásbázisra támaszkodva készült el a milleneumi tíz kötetes munka. Ennek ötödik kötetében Acsády Ignác nagy korismerettel rajzolja, meg a Bocskai vezette küzdelem történetét is. A milleneumi idők szellemének megfelelően Bocskai legnagyobb érdemének azt tartja, hogy „kibékítette nemzetét a koronával.”. Hasonló szellemben készült Károlyi Árpád igen értékes munkája, a Magyar Országgyűlési Emlékek, amelynek X. XI. és

278


XII. kötetei foglalkoznak mind a mozgalom, mind Bocskai személyének a történetével is. Károlyi - Acsádyhoz hasonlóan - Bocskai törekvésének fő mozgatórugóját, az „alkotmányos és nemzeti szabadság” visszaállításában látja. A hajdúkról és a hozzájuk sodródó jobbágyokról elismerően szól. Megállapítja róluk, hogy bár a „zsákmányvágy” ösztönözte elsősorban harcra őket, mégis „az ő vérükből fakadt ki Magyarország talaján az alkotmányos szabadság virága.” Károlyi Árpád megírta még a „Bocskai szerepe a történelemben” valamint „Bocskay és a bécsi béke” című munkáit, amelyek értékesen gazdagították a fejedelemről kialakuló képet. Jakab Elek 1894-ben megjelenő írása tizenkilencedik századi erkölcsi normák alapján, erdélyi szeparatista szempontbál bírálta Bocskai alakját. Thury József néhány évvel később megjelent munkája idealizálja a török szándékokat, s kritikátlanul elfogadja azokat a nagyvezéri és szultáni propaganda szólamokat, amelyek egy töröktől támogatott magyar nemzeti királyságot ígértek, ha detronizálják a Habsburgokat. Bocskai nagyon világosan átlátott az ígéreteken és felismerte azok csalfaságát. Sajátos módon, a dualista Magyarországon a költő és publicista Ady Endre érzett rá leginkább nemcsak a történtekre, de Bocskai jellemére, céljaira és nemzeti talajon fogant európaiságára is. S miután Ady nem csupán a Bocskai-kérdésben, de a kuruc-kor problémáiban is sok esetben világosabban látott a kortárs tör-

279


ténészeknél, jelen munka szerzője ma - közel egy évszázad multán is -csak fejet tud hajtani a zseni utolérhetetlen empátia készsége előtt, amely sokszor fölülmúlja a szaktudósok felismerését, meglátását. 348

Egy kényszerpályás kis ország Bocskai-portréja

z, hogy 1920-szal Magyarország egy kényszerpályára sodródott kisországgá vált, természetesen nem maradt - nem is maradhatott - hatás nélkül a magyar történettudományra sem hét évtizeden át. A „kisországi létből” a történeti torzulások mellett bizonyos kérdésekben tisztábban látások is születtek, és remélhetőleg ilyenek születnek a jövőben is. A Trianont követő sokk-helyzet feltárta azt is, hogy a magyar bajok múltbeli fő rákfenéje nem az volt, hogy 1526 óta a Magyar-Horvát királyság trónján Habsburg-házi uralkodók ültek, noha ezt nem minden történetíró ismerte fel és el máig hatóan sem. A mindezt felismerők élén haladt a huszadik századi magyar történetírás minden bizonnyal legnagyobb formátumú historikusa Szekfü Gyula, akinek magyar történeti szintézisében véleményem szerint a mindeddig legsikerültebb és leghívebb Bocskai-portré található. „Bocskai Istvánt egyénisége úgy, mint politikai múltja egyképpen felkészítették arra, hogy a kétszáz éves törökellenes tradíciókat megtörve, a tizenhárom éve húzódó török háborút megszakítva, a hozzája álló nemzet erejét belső feladata megoldására irányítsa” - kezdi a fejedelem értékelését. Majd így folytatja: „Azon kevés magyarok közé tartozott, akiknek megadatott, hogy belső kormányban és hadvezetésben idegen gyámkodástól függetlenül, vezető, rendelkező, első szerepet játszanak.” Már csupán emiatt is egy fejjel kimagaslik magyar kortársai közül, és egy sorba kerül a nyugati német, francia, angol, holland történelem nagy alakjaival.

A

348

A Bocskai-irodalom részletes áttekintését és bírálatát 1. Nagy L. 1961 9-19. o. (Ez nem tartalmazza a későbbi Bocskai-tanulmányaimat, s azt a sajnálatosan kevés néhány írást, amely mások tollából a nagy fejedelemről máig megjelent. Ugyanakkor több ponton változott a véleményem Szekfü Gyula és Benda Kálmán Bocskai ábrázolásával kapcsolatban, s ezért ezzel részletesebben foglalkozom.)

280

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN EGY KÉNYSZERPÁLYÁS „KISORSZÁG” BOCSKAI-PORTRÉJA

Azokkal, „akik különböző pártállásokról az emberi élet ugyanolyan semmibevételével törtek céljukra a saját nemzeti államuk létfeltételeinek kialakítására.”. A magyar történelem nagy alakjai közül Deák Ferenchez hasonlítja őt, mert neki is az volt a vezérlő eszméje: „az adott viszonyok között kompromisszumot kötni s ahhoz hátsó gondolatok nélkül ragaszkodni.”. Szekfü Bocskai realitás iránti érzékét és elkötelezettségét szembeállítja mind a Kossuthéval, mind Bethlen Gáboréval és I. Rákóczi Györgyével. Kossuth a lelkesedésében nem látta a valóság veszélyeit, csak a szabadság illúzióját kergette. Bethlen és Rákóczi, pedig azzal, hogy polgárháborúkat robbantottak ki Erdély és Magyarország között, éppen Bocskai véghagyományával fordultak szembe. Szekfű - nyilván akaratlanul -Ady idézett megállapításával össze-csengően helytelennek tartja, ha Bocskai támadásának indítékát „tisztán Barbiano támadásában látnók”. Hiányolja, hogy a személyével foglalkozók nem kísérték nyomon belső emberi fejlődését Báthory Zsigmond végső bukása óta. Pedig utóbbi éveinek királyhűsége alatt bizonyára ott volt már a „forrongó tartalom” a Habsburg-Magyarország „első nagy realistájában.” Meg kellett látnia, hogy a Habsburg-kormányzat nem képes a török kiűzésére és Erdély megvédésére. Bocskai „négyfalas és sarokbástyás egyszerű kastélyaiban” a régi éles politikai érzékével figyelt azokra a politikai jelenségekre, amelyek az újnak, az eljövendőnek a hirdetői voltak. Szekfü úgy látta, hogy 1604-ben valójában nem Bocskai állt a törökhöz, „hanem ez csatlakozott a győzelmes tiszántúli úrhoz, akit sietett jóakarata és tisztelete jelével elhalmozni.”. Megítélése szerint 1605 elején a Habsburg-kormányzat elvetette annak a lehetőségét, hogy gyorsan, fenntartások nélkül kibéküljön a magyarsággal, és vele együtt küzd-

281


jön a török ellen, „mielőtt a török kihasználja azt, hogy a magyar védelmi vonal őrzői egymás ellen fordítják fegyverüket.”. A magyarok az elutasítás után sem szívesen küzdöttek együtt a törökkel, „az ősi ellenséggel” annak ellenére, hogy először a történelem folyamán „egyenrangú szövetségesnek számítottak.” Bocskai gondoktól volt terhelt, de a realitás iránti érzéke arra ösztönözte őt, hogy a napi nehézségeket felismerve ezek szorgos eliminálásával iparkodjék az új koncepcióját megvalósítani. Ennek lényege az volt, hogy a magyarságot államjogilag új szervezetbe kell foglalni, ha a két császár között békében akar élni. Ennek az alapja volt a kibővített területű Erdélyi Fejedelemség, amely már nem „a három nemzet laza, anorganikus konglomerátuma, hanem egy, eddig csak Bocskay agyában élő posztulátum [kívánság]”. Az új koncepció nemcsak nagyobbodást, hanem állandósulást és függetlenséget is hozott Erdélynek. Ez persze egyúttal azt is jelentette, hogy a magyarság lemond ősi területe visszaszerzéséről. „A Bocskay-koncepció kis Magyarországot akart összekovácsolni Erdélyből és a tiszai vármegyékből s ez a Kis-Magyarország kiszorítandó volt a lelkek Nagy-Magyarország ősöktől örökölt képét, mit eddig még mindenki a magyar faj egyetlen területi életformájának tartott.” Bocskai ezzel nem alkotott olyan ideális koncepciót, amely a magyarság életében haladást, nagyobb energiafejlesztést jelentett volna. Mégis a vele, ellenkező kortársaival ellentétben „ő volt az egyetlen, aki a valóság talajára állva lemondott az akkor elérhetetlenről és megalkotta azt, ami az adott helyzetben és sokáig utána egyedül volt elérhető.” 349 Szekfü történetírói felfogása Bocskai ábrázolásában ugyanúgy tetten érhető, mint a néhány évvel korábban írt és oly nagy vihart kiváltó Bethlen Gábor-biográfiában. Bocskai alakját is ki akarta emelni a hagyományos kuruc-labanc ellentét nézőpontjából. Ez már csak azért is szükséges volt, mert Bocskai élete döntő részében - ha úgy tetszik - „labanc” volt és 1604 őszétől haláláig is amolyan „muszály-kuruc”-ként vívta meg a harcát, nem is a Habsburg-uralkodó ellen, hanem inkább a magyarság általa elképzelt és vallott érdekeiért. Szekfü nagy megbecsüléssel közeledik Bocskai személyéhez, s még a fölött is átsiklik, hogy az ő és hívei mozgósító propagandaszólamaiban kifejtett „magyarság kiirtására” vagy a „protestánsok kiirtására” utaló részek nem valóságos, hanem csak képzelt sérelmeket és veszélyeket tartalmaznak. Rámutat, hogy Bocskai koncepció-

349

Hóman - Szekfü 1935. III. k. 317-319. o.

282


ja nem az ideális megoldást rejtette magában - akárcsak az ezzel összevetett deáki-koncepció sem - de akkor ez volt az egyetlen realitás. Bocskai nem csinál „ördögöket” a Habsburgkormányzat képviselőiből - még az ugyancsak alantas eszközöket is igénybe vevő, silány képességű Belgiojosoból sem. Munkáját tanulmányozva óhatatlanul az az érzés alakul ki az olvasóban, hogy többre értékeli Bocskait bármelyik fejedelmi utódjánál. Elődei közül is csupán a más eszközök, és lehetőségek fölött rendelkező Báthory Istvánt sorolja elé vagy vele egy vonalba a történelmi értékrend skáláján. A magyar történetírás fonákságát mutatja, hogy Bocskai európai méretekben is számottevő történelmi nagysága ellenére az első átfogó életrajz csak 1942-ben jelent meg róla, Benda Kálmán tollából. Az akkor még fiatal, erdélyi származású történetíró részben Szekfű nyomdokait követve, részben attól eltérően rajzolta meg Bocskai alakját. Szekfűt követi különben abban is, hogy stílusa élvezetes, olvasmányos és föl akarja tárni Bocskai cselekedeteinek lelki rugóit is. Ám Szekfűvel ellentétben sokszor úgy moralizál, hogy huszadik századi erkölcsi mércék alapján ítéli meg vagy el erdélyi „fő tanácsúr”-ként elkövetett cselekedeteit, amint arra már korábban is rámutattam. Népfőiskolai tanári nézőpontját követve nem csekély mértékben idealizálja mind a hajdúkat, mind a közéjük sorakozó jobbágyokat. Bocskai fő érdemének tekinti, hogy 1604ben „a legalsó társadalmi réteghez fordult, az eddig mindenkitől csak megvetett, kitagadott, az országgyűlés szerint baromnál is alábbvaló bestia hajdúkhoz, s rajtuk keresztül a jobbágyság tömegéhez”. Ugyanakkor általánosítva elmarasztalja a Bocskai mellé felsorakozó birtokosokat, akik „krajcároskodó kicsinyességgel” húzódoztak anyagi erejük legkisebb igénybevételétől is, és többségük „sohasem tudott szűkebb rendi látóköréből kiemelkedni.”

283


Bocskai haláláról szólva azt olvashatjuk, hogy őt „csak a hajdúk, a szegénység szerették”, akik joggal „sírhattak”, mert nem volt többé, aki pártjukat fogja nagyurak, németek és magyarok ellen, nem volt a fejedelem, hogy annyi reménykedő bujdosónak hajlékot, földet adjon. 350 Ez a szemlélet persze idealizálta mind Bocskai, mind a szegénység szerepét. Hiszen közismert volt Bocskainak az a levele, amelyben leszögezte, hogy az általa vezetett harc elsősorban a nagyurak, és a birtokosok javát szolgálja. Akárcsak az, hogy a hajdúk - és nem a jobbágyok - letelepítése és privilegizálása is a pénztelenségből fakadó kényszermegoldás volt a részéről. Ez a Bocskai-portré - a szerző sorsának mostoha alakulása ellenére -1949 után mintegy átmenetként szolgálhatott az „osztálykorlátait átugró” és az „ősi ellenségünk a német /Habsburg/ hódító” szellemében fogant, azt iránymutatóként használó marxista osztályharcos történetszemlélet „úrellenes” és „plebejusi”, „nyugatellenes” történeti munkák megszületéséhez; köztük az ilyen keretek közé ágyazott Bocskaiábrázolások létrejöttéhez is. A „néptömegek” differenciálatlan, idealizáló bemutatása, a Habsburg-kormányzat helytelen, egyoldalú megítélése, s Bocskai személyének és történeti szerepének egyoldalúan pozitív bemutatása alól nem voltak mentesek jelen munka szerzőjének az ötvenes években és a hatvanas évek elején megjelent hadtörténelmi írásai - tanulmányai, cikkei sem. Akárcsak az 1961-ben napvilágot látott „A Bocskai szabadságharc katonai története” című monográfiám. A több ezer kiadatlan levéltári forrás és a kiadott, de nem hasznosított okmánypublikáció felhasználásával ugyan sikerült a küzdelem katonai történetének szinte minden napját feltérképezni és e mozgalom csaknem minden, valameny-

350

Benda, 1942. 160-161. 169-170. 228-229. 0.

284


nyire is jelentős szereplőjének az életútját felderíteni; Bocskai hadseregét és annak hadművészetét részletesen bemutatni. A munka azonban így is magán viselte a kor történetírásának csaknem valamennyi hibáját, hiányosságát. Ez nagyrészt abból eredt, hogy amint magam is írtam: „a szabadságharc kirobbanásának okai és előzményei vizsgálatánál nagy részben az eddigi irodalom adataira és megállapításaira támaszkodtam.” Bizonyos mennyiségi tényezők egysíkú, egyoldalú értékelése nyomán be-igazoltnak láttam a mozgalom „népforradalmi jellegét”. A hadmüveletek politikai és gazdasági hatásának bemutatásánál „elsősorban Benda Kálmán munkáinak adatait és megállapításait vettem alapul, kiegészítve azokat az újabb kutatások eredményeivel.” Könyvem megírásánál az a törekvés vezérelt, „hogy az elérhető legteljesebb történelmi hűséggel rajzoljam meg - a korszak politikai eseményeibe ágyazva - a Bocskai szabadságharc katonai történetét, s bemutassam a haladásért harcba induló néptömegek történelemformáló szerepét” 351. Nos, ami a katonai eseménytörténet pontos bemutatását illeti, azt ma is vállalni tudom szinte minden adatában, megállapításában. A hadakozás azonban csupán a politika folytatása más, erőszakos eszközzel. Ezért ha a politikai célok, indítékok bemutatása részben téves alapokról indult el, prekoncepciók, egyoldalú megítélések alapján, akkor ennek ki kellett hatnia a háború értékelésére is. Akárcsak a harcot vezető személy, nevezetesen Bocskai István bemutatására, ami az adott formában későbbi megítélésem szerint szintén nem mentes az idealizáló tendenciáktól. Korábbi történetszemléletemnek és az ezt tükröző munkáimnak a fő fogyatékossága talán a Habsburg-hatalom egyoldalú negatív megítélése volt a tizenhatodik és tizenhetedik században. Ez megzavarta tisztánlátásomat számos kérdésben, így a Bocskaiszabadságharcnak és magának Bocskainak a megítélésében is. E torzult látásmódból adódóan akkor mereven elutasítottam Szekfü szemléletét is. Tévedéseimből ocsúdó állapotban írtam meg az 1981-ben megjelent „Bocskai István a hadak élén” című munkámat, amit megelőzött az annak idején nagy vitát kiváltó Káthay-tanulmányom és követett a századokban megjelent írásom „Erdély és a tizenötéves háború” címmel. A monográfiám természetesen inkább csak Bocskai hadvezéri tevékenységével foglalkozott, de azért a korábbinál árnyaltabb képet igyekezett felrajzolni a politikusról és a magánemberről is. Könyvemet azzal zártam, hogy az utókor tudatában csakis

351

Nagy L. 1961. 27. o.

285


a javára változott fejedelmi portré maradt fenn, ,,s az ellenfeleivel ridegen - sőt mondhatni kegyetlenül - leszámoló machiavellista politikus, a székely szabadságtörekvéseket vérbefojtó fejedelmi tanácsúr, s az Erdélyben gyűlölt proscribált liber báró alakja egyre jobban a feledés homályába merült. A kassai „királyi ház”-ból a halhatatlanságba távozó fejedelem alakját a nemzeti kegyelet olyanná formálta, amilyennek látni kívánta őt. Pedig Bocskai István történeti képe csakis a negatív vonásokkal együtt lehet teljes s csupán így érthetjük meg azt az ellentmondást, hogy neve a kortársak ajkán miért állt egyszerre átkok és bálványozások kereszttüzében”. 352 A sors furcsa iróniája, hogy ezt az árnyalt Bocskai-képet szaklektorként egyértelműen helyeslő Benda Kálmán a legvehemensebben támadott meg, mikor ezeket a mércéket Bethlen Gáborral kapcsolatban is érvényesíteni próbáltam. 353 Érdekes dolog, hogy hiába Bocskai szobra áll a genfi Reformáció Emlékművén, öt lehet kritikusan szemlélni és ábrázolni, de Bethlen Gábort nem. Utóbbi ma is valamiféle „kálvinista erdélyi szent”, akinél emberi gyengéket, árnyoldalakat felemlíteni ma is olyan „szentségtörésnek” számít, miként 1929-ben Szekfü Bethlen-biográfiájának a megjelenése idején: Ezt a nézetet képviselte haláláig a szintén erdélyi származású Makkai László is, aki a Benda Kálmánéhoz hasonló kiváló történetírói kvalitásai ellenére csak végletes elfogultsággal tudott Bethlenről szólni és Rugonfalvi Kiss Istvánhoz hasonló szinten utasított el minden Bethlennel szembeni bírálatot. 354

Ez a transzilvánikus elfogultság nyomon követhető az 1984-es magyar történeti szintézis Bocskai-ábrázolásában is. Az ő történeti súlyának, sze-

352

Nagy L. 1981. 238-239. o. A Bocskai Istvánról és az általa vezetett harcról megjelent kéttucatnyi tanulmányomat, monográfia-részleteket nem kívánom felsorolni. Többek között azért sem, mert legtöbbjükre hivatkozás történt jelen munka egyes jegyzeteiben is. 353 A több évtizedes kutatói és írói munkásságom során Bethlen Gáborról kialakult nézeteimet összefoglalóan tükrözi több munkám. Ma úgy látom történelmi helyét és szerepét, amint azt az 1997-ben megjelent „Bálványozás és átkok kereszttüzében” című tanulmányomban leírtam (In: Botránykövek régvolt históriánkban). Erre érdemi bírálat, ellenvélemény mindmáig nem jelent meg. Korábban Benda Kálmán meglehetősen intoleránsán reagált az Irodalomtörténet 1982. 2. számában megjelent tanulmányomra: „A két Gábor a Tündérkertben és a történeti valóságban”, amely írásában megkérdőjelezte történetírói hitelemet is. Véleményét és az arra adott válaszomat 1. Irodalomtörténet, 1983. 2. sz. 396 - 410. o. 354 Sajnálatos módon Makkai László is csupán ígérte, hogy megcáfolja a Bethlen Gáborral kapcsolatos „eretnek” nézeteimet: Debrecen története. (Debrecen 1984. I. k. 662. O.), de a beígért cáfolattal haláláig adós maradt.

286


repének az elismerése, méltatása ugyancsak háttérbe szorul a Bethlen Gáborról szóló mögött. Ez persze azt is eredményezi, hogy a műből sokkal árnyaltabb és hitelesebb Bocskai-portré tárul elénk, mint Bethlen-kép. Sajnálatos, hogy Makkai László csak az 1961-ben megjelent monográfiám adatait használta fel, figyelmen kívül hagyta nem csak az azt követő, Bocskairól szóló, vele kapcsolatos tanulmányaimat, de az 198l-es monográfiámat is. Emiatt több mint két évtized elmúltával „visszaköszönnek” munkájában a hajdani hibáim, hiányosságaim. Azok, amiket pedig a közben eltelt időben már revideáltam, és hiányoznak azok az újabb adatok is, amiket az 1961 utáni kutatásaim derítettek fel és hoztak nyilvánosságra. Makkai több megállapítása vitát provokáló. Így például az, hogy 1595-ben Bocskai valóban élén állt-e annak az erdélyi csoportosulásnak, amelyik felismerte „a török elleni háború nagy lehetőségeit”. Hiszen maga Bocskai is csupán „főember szolgának” nevezte, tartotta magát ebben az időben. A meghatározó, a vezető szerep vitathatatlanul Báthory Zsigmondé volt. Többszörösen téves adat, hogy 1595-ben Bocskai volt a „fővezére” az 50 ezer fölé emelkedett” szövetséges haderőnek. A valóságban Bocskai az egyik alvezér volt, a szövetséges sereg létszáma, pedig nem haladta meg a negyvenezer főt. Megalapozatlan az az állítás, hogy 1604 szeptemberében Bocskai azért időzött Erdélyben, „mert oda várta -török segítséggel - a bujdosókat, s elő akarta készíteni a talajt számukra.” Bocskai ekkor már teljesen fölhagyott a korábbi terveivel, minden kapcsolatot megszakított a bujdosókkal, amint ezt az 198l-es monográfiámban eredeti okmányokkal alátámasztva meg is írtam. Ugyanígy pontatlan, amit a szerző Bocskai és a felső-magyarországiak 1604 októbere előtti kapcsolatáról, illetve Szentjobb császári kézre kerüléséről ír. A „Szövetség a hajdúkkal” alfejezetcím szintén vitatható, Bocskai ugyanis nem szövetséget kötött velük, hanem zsoldjába fogadta őket. Úgy, ahogyan maga a szerző is írja pár oldallal később. Megalapozatlan az az állítás is, miszerint Bocskai október 14-én éjjel azokat a hajdúkat vonta a maga oldalára, „akiket a temesvári rajtaütésben tanúsított helytállásuk alapján Dampierre gyalogosokból lovasokká emelt, tűzfegyverrel látott el, közelítve helyzetüket és fegyverzetüket a császári elitlovasságéhoz.”. Ennek alátámasztására nincs adat, de képtelenség is gyalogosokból egy-két hét alatt elit lovas alakulatokat képezni. Makkai megállapításával ellentétben Bocskai sohasem volt és nem is akart lenni - „hajdúk és prédikátorok királya”. Az álmosdi csata után Debrecenbe vonuló debreceni Szappanos János még nem üdvözölhette az idézett verssel, és nem ígérhetett neki ekkor koronát:

287


ezt a verset - amint az köztudott - csak 1605-ben írta. Azt követően, hogy már tudomást szerzett a fejedelem májusi koronakéréséről. Bocskai nem „április 20.-ra hívta a rendeket Szerencsre”. Azok már 17-én megkezdték az ülésezést és Alvinczi Péter udvari pap följegyzése szerint 19.-én választották Bocskait Magyarország fejedelmévé. Az európai közvéleményhez intézett kiáltvány - amint az már 1976 óta közismert és elfogadott - nem Bocatius János tollából született, hanem Káthay Mihály és Bocskai István közös fogalmazványa volt. Félrevezető Makkainak az az állítása is, miszerint Bocskait „legfőképpen az a keserves felismerés indította a saját koronás királysága alatt egyesítendő Magyarország álmának feladására, hogy sem a magyar, sem az erdélyi rendek nem voltak hajlandók ezért komoly áldozatot hozni. Eltekintve attól az elírástól, hogy a szászok kivételével az erdélyi rendek is magyarok voltak, a végvárak fenntartásához és a török támadások visszaveréséhez szükséges évi több millió összeget a Magyar-Horvát Királyság és az Erdélyi Fejedelemség rendjei akkor sem tudták volna előteremteni, ha az utolsó fillérjüket, minden kincsüket a török kiűzésére áldozták volna. A tizenhetedik század végi felszabadító háború ékesen bizonyította, hogy még egy európai összefogás is mily nehezen és mekkora áldozatok árán tudta kiszorítani az ország túlnyomó részéből a török hódítókat. Téves és túlhaladott az a megállapítás is, hogy Illésházy nem volt „következetes képviselője a törökkel való békének és Erdély önállóságának.” Ezt a tévhiedelmet már több írásomban megcáfoltam, amiknek a helytálló voltát senki nem vonta kétségbe. A számos ténybeli tévedést tartalmazó részekkel ellentétben egyértelműen elfogadható mindaz, amit Makkai László Bocskai István hivatástudatáról, s a két szomszédos szobortársához való kapcsolatáról ír. Bocskai szeme előtt valóban nem a magyar társadalom valamiféle „demokratizálása” lebegett és nem kísértette őt „a kálvini teokratikus [egyházi uralmon alapuló] népjóléti köztársaság álma”, mint Cromwellt egy időn át. Bocskai valóban a magyar rendiség társadalmi bázisának a mérsékelt kiszélesítésére törekedett. Ezt a célt szolgálta a hajdúprivilegizáláson túl a kálvinista prédikátorok hozzátartozóinak adómentességgel történő felruházása. A két „szoborszomszéd” közül Bocskai életműve valóban jobban hasonlít Cromwelléhez, mint Orániai Vilmoséhoz annak ellenére, hogy az angol egy polgári forradalom, Bocskai, pedig egy rendi ellenállás vezére volt. Makkai helyesen látja meg, hogy bár Bocskai István politikája a korabeli közép-európai nemesi-rendi reformkísérletek közül „a legmerészebb, a legelőremutatóbb” volt, eredendően nem lehetett elegendő rá, hogy Ma-

288


gyarországon a polgári átalakulás felé vezető utat megnyissa. Akárcsak azt, hogy „a nemesi alkotmányosságból nem vezetett egyenes út a polgári alkotmányosságba.” Csak egyet lehet érteni azzal a megállapításával is, hogy Bocskai „kivételes politikai és emberi nagyságát" mindez nem csökkenti és nem is csökkentheti. Azzal már lehetne vitatkozni, hogy politikája fő mozgatórugójának a kálvinizmust jelöli meg. Bocskai valójában vallásilag toleráns - ha nem éppen közömbös - volt, akit nem csupán a protestáns felekezet tagjai tekinthettek joggal vallásszabadságuk védelmezőjének, de - bármily paradoxul hangozzék - a katolikusok is. Ugyanígy joggal vitát válthat ki az a megállapítása is, miszerint Bocskaitól ugyancsak távol állt „a reneszánsz evilági államrezonja”, még ha gyakorlatilag a szerint cselekedett is, s ezért „nagy tévedés őt magyar Machiavellinek nevezni.” Más kérdés, hogy Bocskai szerintem is Józan, zárkózott, érzelmeit ritkán nyilvánító” ember volt. Azonban ez is csak feltételesen fogadható el, bizonyos határok és korlátok között. Bocskainak rendkívül kevés magánlevelét ismerjük a Habsburg-ellenes harca előtti időkből. Lehet, hogy ha ilyenek előkerülnek - már ha akad magyar kutató a jövőben, aki ennek az igazán európai nagyságú „magyar úrnak” az életével foglalkozik - egy módosultabb Bocskai jellemkép tárul majd elénk a mostaninál. Ugyanígy joggal vitatható Makkai Lászlónak az a megállapítása is, miszerint Bocskai volt az egyetlen olyan személy a török hódoltság-kori magyar oligarchián belül, akit „pozitív érzelmi kapcsolatok” fűztek a hajdúsághoz és a székelységhez. Legalább ilyen - ha nem intenzívebb - érzelmi kapcsolatok fűzték Báthory Gábort ehhez a két katonaréteghez, még ha halálát közvetlenül felbérelt hajdú orgyilkosok okozták is. Ám hasonló kötődéseket lehet kimutatni a főúri kortársak közül, például Nádasdy Ferencnél, Zrínyi Györgynél, Batthyány Boldizsárnál, akik életüket végvári és hajdú katonák között élve érzelmileg is legalább oly közel kerültek hozzájuk, mint Bocskai István. Azt, hogy a fejedelem magát és a mellette nyilatkozó hajdúkat és székelyeket valóban egy isteni terv részének tekintette-e - amint azt néhány kálvinista prédikátor írta - mai kifejezéssel élve sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet. Így az a megállapítás, hogy a magyar uralkodó osztály egészétől távol állóan Bocskai „a közös elhivatottságban... érezte magát egynek a hajdúkkal és a székelyekkel” nekem -több ezer e korra vonatkozó levél elolvasása után - inkább egy romantikus érzelmi megnyilvánulásnak tűnik, mint a való helyzet visszaadásának. Emellett azt a véleményemet erősíti meg, hogy Makkai László kevésbé

289


értette meg - akarta megérteni - Bocskai tényleges emberi jellemvonásait és politikájának igazi nagyságát, mint fél évszázaddal korábban Szekfü Gyula, akit nem vezettek a Makkaiéhoz hasonló transzilvánikus elfogultságok. 355 A két évvel később megjelent „Erdély történeté”-ben viszonylagosan és abszolút mértékben is ugyancsak kevés helyet kapott a „Bocskai István felkelése és az erdélyi állam feltámadása” című fejezet. Ennek anonim szerzője ugyancsak felületesen foglalkozott a felkelés történetével és Bocskai személyével. Ebből a lexikonszerű adatfelsorolásból az olvasó ugyancsak nehezen kaphat hiteles képet akár az 1604 előtti, akár az azutáni időszak Bocskaijáról. 356 Az 1990-ben megjelent - és sajnálatosan máig befejezetlen - magyar történeti szintézis II. kötetében Szakály Ferenc valójában nem is kísérletezik Bocskai személyének ábrázolásával. Felkelését - némileg sajátos megközelítéssel - úgy értékeli, hogy az „valóságos megváltás” volt elsősorban a török számára, de tulajdonképpen a Habsburgoknak is. Hiszen nem volt erejük a háború folytatására a török gyöngesége ellenére sem. Bocskai politikai végrendeletét a szerző úgy értékeli, hogy az „döntő és messze ható fordulatot jelez”. Ugyanis szemben Fráter György és követői törekvésével, csak abban az esetben tartja kívánatosnak Magyarország és Erdély egyesítését, ha a magyar királyi korona magyar kézre kerül, s addig senki ne „támassza egymásra” a két magyar államot. Szakály valójában e szekfüi koncepciót summázza Bocskai esetében és szakít Illésházy Erdéllyel kapcsolatos nézetének több évszázados félreértelmezésével is. Rámutat, hogy ugyanezt az álláspontot vallotta az ellenreformáció vezéralakja, Pázmány Péter. Ezzel is azt támasztja közvetetten alá, hogy Bocs-

355

Magyarország története 1526-1686. Bp. 1985. I. k. 699-764. o. Megjegyezni kívánom, hogy a szintézis e részének 1978-as vitáján Makkal László több tucatnyi ténybeli tévedésére, téves adatára rámutattam, azokat a szerzőnek írásban is átadtam, de azokat ugyanúgy figyelmen kívül hagyta, miként Klaniczay Tibor hasonló megjegyzéseit is. 356 Makkai László - Mócsy András szerk.: Erdély története a kezdetektől 1606-ig. Bp., 1986. I. k. 532-541. o., „Bocskai István felkelése és az erdélyi állam feltámadása” c. fejezet. E rész szerzője ugyan az irodalomjegyzékben hivatkozik több, e tárgyban megjelent munkámra, de írása minden megjegyzés nélkül számos, azokétól eltérő, azokkal ellentétes, pontatlan, téves megállapítást tartalmaz. Ezeknek a kritikája és cáfolata bővebb terjedelmet igényelne, mint maga a szintézis- részlet.

290


kai koncepciója túlmutatott valamiféle szűk, csak kálvinista elgondoláson s az össznemzeti érdekeket szolgálta. 357 Kevés hely jutott Bocskainak és mozgalmának az 1993-ban megjelent „Magyarország Európában. A honfoglalástól a közelmúltig” című szintézisemben is. Ezt igyekeztem pótolni 1997-es tanulmánykötetemben. Botránykövek régvolt históriánkban, amelynek egyes írásai több oldalról is bemutatják a nagy fejedelem, a kiváló történelmi személyiség alakját, történelmi szerepét. Ám az eddig megjelent írások sem tették fölöslegessé egy átfogó Bocskai-biográfia elkészítését, amellyel szeretnék az eddiginél megbecsültebb, kiemeltebb helyet biztosítani históriánk azon nagy magyar alakjának, aki túlnő a magyar történelem keretein.

357

Srakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás. 1440-1711. (In: Magyarok Európában. Bp., 1990. II. k. 178-181.0.)

291


292

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN AZ EZREDFORDULÓ BOCSKAIJA

Az ezredforduló Bocskaija

özel fél évszázaddal ezelőtt, a Bocskai titkos levéltár megtalálása fölött érzett örömömben és egyes okmányainak publikálása alkalmával merült föl bennem a kérdés, hogy e régi kornak lehet-e sok mondanivalója a ma embere számára? Vajon csak a nemzeti kegyelet érzése visz-e bennünket, mint drága emlékű sírhoz, a letűnt idők nagy tetteihez, embereihez? S a ma embere tanulhat-e még valamit egy régi letűnt kortól, társadalmától s kaphat-e választ, iránytszabó útmutatást a jelen problémái és gondjai között? Amikor ezeket a sorokat írtam 1956 őszén, Magyarországon éppen olyan - vagy legalábbis ahhoz hasonlóan -forrongó volt a helyzet, mint hajdanán 1604 őszén, amikor egy bihari magyar nagyúr reménytelennek tűnő harcba kezdett a nyomasztó túlerő ellen. Akkor ezekre a bennem fölmerülő kérdésekre nyugodt lélekkel igennel válaszoltam. Úgy láttam, hogy bár a több évszázados változás, fejlődés sok újat hozott az életben és az emberek gondolatvilágában, de vannak olyan örökérvényű igazságok, amelyeknek az ereje nem tompul az évszázadok múlásával, nem viszik magukkal a sírba az élők sorából elköltözöttek, és fényüket nem homályosítja el az új gondolatok, az új eszmék születése sem. Ilyennek láttam és látom ma is - a hazaszeretet, a haza ügyéért való áldozatvállalást, a szabadság eszménye melletti kiállást, a nemzet sorsáért való áldozatvállalást. Persze idealizálnék Bocskait és híveit, ha azt hinnénk - vagy akarnánk elhitetni -, hogy mindezek mindig mindegyikükben maradéktalanul megvoltak. Ám a kort és annak embereit történelmi távlatban kell szemlélni, és sohase visszavetítve, hanem az adott korból előremutatóan. Annak tudatában, hogy nemzeti fejlődésünk is egy összefüggő folyamatot alkot, akárcsak az egyes embereké. Jóllehet nem szabad az egyes emberekkel szemben sem a korukhoz nem illő követelményeket támasztani, de érett korban is tanulhatunk lelkesedést és áldozatkészséget az ifjúságtól akkor is, ha látjuk is a fogyatékosságokat. Ugyanígy tanulhatunk a régmúlttól is, hiába volt az fejletlenebb a mainál. „A hazaszeretet érzése ma is legalább úgy kell, lángoljon minden népét,

K

293


hazáját szerető magyar szívében - írtam 1956 kora őszén - mint háromszázötven évvel ezelőtt. A haza védelme minden idegen elnyomó törekvéssel szemben a ma emberétől is hősi áldozatokat kíván, akárcsak Bocskai katonáitól. A nép érdeke ma is megköveteli nemcsak a hibák, a helytelen út felismerését, hanem a helyes útra teljes szívvel, teljes eltökéltséggel való rálépést, akárcsak Bocskai István esetében történt, s lehet tanulni abból a következetességből, ahogyan ő meg is tette azt. A nemzeti összefogás szükségessége a nagy feladatok végrehajtása érdekében ma sem kisebb, mint a Bocskaiszabadságharc idején. Gyűlöletünk a jobb életünk fejlődését gátló erők ellen ma sem lehet gyengébb, mint akkor, amikor a Habsburg elnyomó törekvések állítottak gátat a nemzeti fejlődés elé. A nemzeti kegyelet, a nagy múltra való jogos büszkeség érzése mellett ebben a szellemben nézzük történelmünk kiemelkedő eseményeit, s akkor bármily régi idők írásai nem elmúlt korok tűnő árnyainak halott betűi, megkövesedett maradványai, lesznek, hanem új életre kelt értékes segítőtársai mai életünknek.” 358 Ezeket a sorokat még a forradalom kirobbanása előtt írtam le, s bár a kötetet november 4-e után bezúzták a „technikai okok miatt”, az 1957-ben megjelenő új, összevont számban is az eredeti változatlan formájú szövegem jelent meg. Úgy tűnik, a cenzorok nem foglalkoztak ilyen „avítt korokkal” s nem éreztek holmi áthallást, allúziót a Bocskai-szabadságharc és az 56-os forradalom és szabadságharc vagy

358

HK 1956. 3-4. sz. 292-293. o.

294


Bocskai István és Nagy Imre között. Őszintén szólva magam sem ilyen céllal írtam ezeket a sorokat, hanem kissé romantikus, fiatalos hevülettel, hiszen közel fél évszázaddal ifjabb voltam, mint mostanság e Bocskai-életrajz írásakor. Ezeket a sorokat ma is vállalom; legfeljebb a Habsburg-uralmat látom ma másként, mint annak idején. Ám árnyaltabban áll előttem Bocskai István alakja is. Nem lett kisebb a szememben, mint akkor volt, csak valahogy sokrétűbb, sokarcúbb. Amikor az idézett sorokat róttam, még nem ismertem Ady Endre 1906-os megemlékezését, miszerint csak a nebulók kötelesek elhinni, hogy a messiások és a hősök úgy nőnek, mint a krumpli, vagy úgy érkeznek, mint a meteor, és hogy kicsinyes csírákból szökkennek elő a legnagyobb dolgok is. S mennyire igazak azok a közel egy évszázaddal ezelőtt született szavak is, miszerint Bocskai István korába helyezve „igazán elődje az igazán európai nagy magyarnak, aki ma még nincs”. 359 A bécsi és a prágai utcák köveit gyakran koptató és az itteni palotákban sokszor megforduló Bocskai István egyszerre, egy személyben volt magyar és európai s vált két esztendőre a magyarság olyan vezetőjévé, akire most az ezredforduló küszöbén is szükség van, szükség lenne. Úgy tűnik, hogy latinul - az akkori kor „angol nyelvén”- nem a legtökéletesebben tudott. Valószínű, hogy a németet is csak köznapi szinten -talán amolyan „konyhanyelven” - beszélte. A „dialektikához” - mint írta - nem értett, mégis tudta, hogy mi van Európában, és milyen „imago”-t kell megteremteni a kényszerű török szövetségben küzdő magyarságról az európai királyi és fejedelmi udvarokban, hogy továbbra is a „keresztény világ” tagjának tartsák nemzetét. Európai magyar, vagy magyar európai volt? 'Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, hogy szívében magyar, gondolkodásában európai horizontú volt. Nem a véletlen műve, hogy a „szablyás Bocskai” az egyetlen olyan magyar fejedelem, akinek a takarékos svájciak a saját pénzükön szobrot emeltek s még hozzá nem is akárkik „társaságában”. Úgy vélem, hogy az ezredforduló, vagy a huszonegyedik század mindenkori magyar vezetőinek is van, s lesz mit tanulnia az egykori bihari nagyúrtól, az Erdélyben „proscribált” és itt igazán sohasem - még dicsősége tetőpontján sem - szeretett „liber báró”-tól. Attól, aki szinte a teljes reménytelenségből elindulva tudta a mozgalmát olyan sikerre vinni, mint rajta kívül egyetlen Habsburg-ellenes vezetőnk sem. Ki tudta vonni magát

359

L. az 1. sz. jegyzetet

295


a korona igéző varázsa alól is, mert úgy látta, hogy nemzete érdeke ezt követeli. S a hatalom mámora sem ragadta magával, pedig jól felmérte a helyzetét, amint azt 1606 elején

Illésházynak meg is írta: „Nemhogy Zsigmond fejedelemnek, de sem az ifjú, sem az nagy János királynak [ti. a két Szapolyainak] azok az földek, tartományok és erősségek kezűkben nem voltának, az melyeket Isten mi kezünkben adott és engedett. Az hadakozásra penig sem annyi számú néppel, sem az török tatárral köttetett frigyekkel, [szövetségekkel] az oláh országok hadaival és egyebünnet való segétségekkel is felényi módjok sem volt!” 360 Ellenségei, ellenfelei többször „hatalmi arroganciával” vádolták öt. Nemcsak Istvánffy, aki személyes okokból neheztelt rá, hanem mások is. Szívesen hivatkoztak arra a megnyilvánulására, hogy amikor 1606-ban az egyik császári békebiztos azt fejtegette neki: „A jogot törvény útján kell keresni” - a kardjára ütve így kiáltott fel: „Itt van a jog, és az igazság!” Hatalmi pozícióból politizált? Igen is meg nem is. Ismerte a saját erejét és lehetőségeit és nem hajlott elvtelen, szükségtelen kompromisszumokra, megalkuvásokra, de nem is élt vissza a hatalmával. Főként nem a nemzete kárára. Nem engedett a protestánsok jogaiból, de kálvinista létére megóv-

360 561

TT 1878. 70. Franki Vilmos: A bécsi béke 1606-ban. Győri tört és rég. füzetek, 1865. 259. o.

296


ta a katolikusokét is. Bár nem maradt följegyzés róla, de valószínűleg úgy gondolkodott a vallás kérdésében, mint három általa ismert uralkodó kortársa: I. Ferdinánd, I. Miksa és a török hódoltság korának igen nagy magyarja, a lengyel király Báthory István. Türelmesség élt benne is a máshitűek iránt, ami ritkaságszámba ment ebben a vallási intoleranciától terhes korban. Csak az igazán nagyok tudták kivonni magukat annak hatása alól, olyanok, mint amilyen a „szablyás Bocskai” fejedelem is volt. Úgy vélem, ezen a téren is van mit tanulni tőle az ezredforduló nem egy magyar vezető személyiségének. Akárcsak emberismeretet, az emberek kiválasztása terén tanúsított bölcsességet. Hol sajátította el ezt a tudást? A bécsi vagy a krakkói udvarban? Lehetséges, hiszen úgy I. Ferdinánd, mint I. Miksa vagy Báthory István származásra alig tekintve, szakértelem, alkalmassági szempontok alapján választották ki tisztségviselőiket. Ezt cselekedte a hatalomra került Bocskai is, félretéve rangot, barátságot, személyes ismeretséget, kizárólag az alkalmasság alapján választotta ki katonai és polgári tisztségviselőit. S ez lett a sikereinek az egyik záloga is. Valamint az, ha úgy látta, hogy tévedett a személyi kiválasztásban, azonnal korrigálta tévedését. Ha úgy hozta a sors, még kegyetlenséget is igénybe véve, miként az a meggyilkoltatott Lippai Balázs hajdúfőkapitány esetében is történt. Korát sok tekintetben meghaladó társadalomszemlélete azonban nem csupán a tisztségekre való kiválasztásban mutatkozott meg, hanem a „közrendű magyarokhoz” való viszonyában is. Bocskai István tudott nagyon rideg, sőt olykor már kegyetlen is lenni, de az alsóbb néprétegekbe tartozókat nagyfokú empátiával kezelte. Ez elsősorban a hajdúpolitikájában mutatkozott meg, amikor a saját tulajdonúban lévő birtokokra telepítette le őket, s nem a jelzálogoktól terhelt földjét osztotta szét, mint egyik kései utóda a hatalomban. S tőle telhetőén igyekezett jóvátenni azokat az igazságtalanságokat is, amik a székely szabadokat sújtották - egy alkalommal, az ő közreműködésével is. Megtartotta a szavát, az ígéretét, amiben szintén példaképül szolgálhat nem egy - hatalomra jutva választási ígéreteit oly könnyen feledő - mai politikai vezetőnek. Vajon a közelmúlt vagy a jelen politikusai közül kire fognak úgy emlékezni négyszáz év multán, mint a hajdúk és a székelyek napjainkban is Bocskai Istvánra emlékeznek? Milyen jó lenne, ha a jelen kor politikai vezetői a mostaninál sokkal jobban ismernék a letűnt korok nagy magyar vezetőinek az életét, tetteit és cselekedeteit - köztük nem utolsósorban Bocskai Istvánét. Ha

297


legalább úgy felismernék benne az ő emberi és politikusi nagyságát, mint a publicista Ady Endre száz évvel ezelőtt a többször idézett megemlékezésében. Ám talán egy kicsit Bocskainak is, érezte magát költőként is a szintén érmelléki Ady, amikor ezeket a sorokat írta:

„S ha rám dől a szittya magasság. Ha száz átok fogja a vérem, Ha gátat túr föl ezer vakond, Az Óceánt mégis elérem. Akarom, mert ez bús merészség, Akarom, mert világ csodája: Valaki az Értől indul el S befut a szent, nagy Óceánba.” 362

362

Ady Endre: Összes versei. Bp., 1955. I. k. 178. o.

298

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN UTÓSZÓ

UTÓSZÓ

„H

abent sua fata libelli” - tanultuk nebulókként - a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Ám nemcsak a könyveknek, hanem olykor megsárgult leveleknek, levélgyűjteményeknek is. Ezek közé tartoznak azok az iratkötegek is, amiket 1956-os feltalálásuk óta általában „Bocskai titkos vagy bizalmas levéltára”- ként emlegetünk, és amik nélkül oly hézagos volt mind Bocskai Istvánnak, mind az általa vezetett Habsburg-ellenes harcnak az ismerete. Magam is úgy bukkantam rá, hogy a Bocskai-szabadságharc katonai történetét kutatva az ötvenes évek közepén átnéztem az Országos Levéltár szinte valamennyi tizenhetedik század eleji iratát. Olyan állagokat is, amelyeknek csak a folyóméter száma volt megadva, azzal a kitétellel: „csak darabszám kutatható.” Így került a sokszor már ugyancsak káprázó szemeim elé az Eszterházy-család többnyire birtokjogi és gazdaságtörténeti iratai közül két csomó Bocskai-korabeli levél. Ezek általában négy témakörrel foglalkoztak: - A szabadságharc kirobbanása előtti hónapok eseményei, nevezetesen Bocskai partiumi nagybirtokos és a török vezetés tárgyalásai - A fegyveres harc kezdeti történései - A román vezetők kapcsolatai Bocskaival és viszonyuk az általa vezetett Habsburg-ellenes harchoz - A török Porta álláspontja a szabadságharccal kapcsolatban és a Bocskainak adott korona kérdése. Ezeket az iratokat előttem valószínűleg csak Szamosközy István olvasta Bocskai István fejedelem udvari historikusaként, aki feladatul kapta a küzdelem történetének megírását. Ez azzal valószínűsíthető, hogy vannak olyan részek Szamosközy „történeti maradványaiban”, amik szinte szóról-szóra megegyeznek ezekkel a levelekkel. Ez a körülmény kétségtelenül emeli Szamosközynek a Bocskai-szabadságharc koráról írott sorai hitelességét. Egyúttal arra enged következtetni, hogy olyan leírásai, amelyeknek a levéltári anyaga elveszett vagy mindezidáig lappang, szintén eredeti forrásanyag alapján készültek. 363

363

MHHS XXX. k.

299


A másik izgalmas probléma, hogy a Bocskai- és a Báthory-családok titkos levéltárának az anyagai, maradványai miként kerülhettek az Eszterházy-család birtokjogi iratai közé? Azt tudjuk, hogy 1606 nyarán Bocskai ezeket az őt kompromittálni is tudó leveleket Kassáról Káthay Mihállyal Nagykerekibe szállíttatta a saját várába. Azt viszont Báthory Gábor, majd annak meggyilkolása után Báthory Anna örökölte. Az a „bűbájos boszorkány”, aki nem csak Komáromy András történész vagy Móricz Zsigmond és Makkai Sándor regényírók képzeletét ragadta meg, de fölkeltette jelen munka írójának az érdeklődését is. Így született meg a „Tündérkert” s az „Ördögszekér” után a négy kiadást megért, erdélyi boszorkányperekről szóló írásom, amelyekben sikerült föllebbenteni a fátylat e hányatott sorsú asszony életének homályba vesző titkairól is. 364 Ennek során született meg az a máig kétségbe nem vont, meg nem cáfolt hipotézis, miszerint a Bethlen Gábor által birtokai elvétele miatt üldözött szépasszony, amikor 1621-ben kénytelen volt minden értékétől megfosztva Lengyelországba menekülni, valamilyen indítéktól vezérelve magával vitte ezt a két iratcsomót is. A mindenféle „gálád tettek” elkövetésével vádolt asszony másfél évtizedes hazátlan bolyongás után került el Eszterházy Miklós nádor udvarába. Oda, ahol annak idején fia, Jósika Gábor is nevelkedett. Nem hiába fáradt idáig, mert a nádor megkönyörült rajta és a felsőmagyarországi Helmecen egy kúriát, egy kis birtokot, szőlőt és nyolc jobbágyot rendelt a tartására, ezzel a talán nem is ideillő utasítással: „Csuda e világ sora, ennek az öreg atyja egy volt a lengyelországi István királlyal s maga viszont az erdélyi fejedelemmel [t.i. Báthory Gáborral] s ím most csaknem koldus, nyavalyás is. Hadd ne búdossék így alá s fel, hiszen nem él özönig.” 365 Feltehetően az asszony ekkor vagy a fia ott nevelődésekor juttatta el a nádornak Bocskai megmaradt bizalmas iratait. „Csuda e világ sora!” - ismételhetnénk a nádor szavait. A haláláig Habsburg-hű nádor nem adta át a bécsi udvarnak a Habsburg-ellenes küzdelmek külföld előtti kompromittálására alkalmas iratokat. Talán fölülkerekedett benne régi énje, az egykori kis hadnagyé, aki 1605-ben a nemzeti önérzet ébredezésének szinte mámoros hónapjaiban maga is „Bécs alját nyargalta”, s a

364

Pontosabban öt írás: A bűbájos Báthory Anna titka. Interpress Magazin 1976; Erdélyi boszorkányperek a politikai hatalom szolgálatában. SZ 1978. 6. sz."Sok dolgot próbála Bethlen Gábor." „Bp., 1981. ; A rossz hírű Báthoryak. Bp., 1984. 1985; Erdélyi boszorkányperek. Bp., 1988. 365 SZ 1984. 314. o.

300

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN UTÓSZÓ

napnyugati portyákon járó végváriak, és marcona szabadhajdúk között sajátította el a katonamesterséget. Vagy talán „jó magyarsága” nem engedte nemzete kompromittálását a nyugati világ előtt, amit különben Bethlen Gábor „hű inasa”. Kemény János is elismert? Ha ez utóbbi érzés kerekedett felül benne, ez is például szolgálhat nem egy mai politikusnak. A három és fél évszázadon át rejtőzködő anyagot azonban 1956 őszén is veszély fenyegette. Félve írom le, nehogy valamelyik levéltárosnak baja essék miatta, de a levelek akkor a dolgozó szobámban voltak a Hadtörténelmi Intézetben, ahová november 6-a után szovjet katonákat szállásoltak be. Napokon át, amíg a harcok miatt nem lehetett a Várba eljutni, amiatt aggódtam, hogy a katonák eltüzelik az értékes iratokat, mert akkor még kis vaskályhák voltak a dolgozószobákban. Ám „csuda e világ sora!” mondhattam én is november 10-e körül, amikor érintetlenül, épségben találtam a szobámban a két köteg iratot, amit gyorsan a lakásomra vittem, s csak a dolgok rendeződése után adtam vissza az Országos Levéltárba, ahol már a többi közt megsemmisültnek vélték az iratokat. Ilyen kalandok után áll ma is a kutatók rendelkezésére a Bocskai titkait híven megőrző iratanyag. Már ha lesz olyan kutató a fiatalok között, aki tovább akarja csiszolni annak a „szablyás magyar úrnak” a történetét, akinek szoboralakja oly magabiztosan áll ma is Genfben a Reformáció Emlékművén. Vagy ha a kulturális kormányzat „némi forintokat” szán ezeknek a becses titkokat rejtő leveleknek a kiadására...

301


RÖVIDÍTÉSEK

Benda, 1942 = Benda Kálmán: Bocskai István. Bp., 1942 Benda, 1955 = Benda Kálmán: A Bocskai szabadságharc. Okmánytárral. Bp., 1955. Benda, 1986. = Benda Kálmán: Erdély végzetes asszonya. Báthory Zsigmondné Habsburg Mária Chrisztierna. Bp., 1986. Benda - Kenéz = Benda Kálmán - Kenéz Győző: Barbiano generális jelentése a Bocskaiszabadságharc első hónapjairól. Debrecen, 1972. Bocatius, 1985. = Bocatius János: Öt év börtönben. /1606-1610./ /Ford. és szerk.: Csonka Ferenc Bp., 1985./ Bocatius, 1986. Bocskai kíséretében a Rákosmezőn. Emlékiratok és iratok Bocskai István fejedelem és Lalla Mohamed nagyvezír találkozójáról 1605. november 11. /Közreadja Csonka Ferenc és Szakály Ferenc I Bp., 1986. Borsos, 1972.= Borsos Tamás: Vásárhelytől a Fényes portáig. Bukarest, 1972. Cserei, 1983.= Cserei Mihály: Erdély históriája /1661 - 1711.] /sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Bánkuti Imre, Bp., 1983./ Demény, 1976. = Demény Lajos: Székely felkelések a XVI. század második felében. Bukarest, 1976. Eckhardt, 1955.= Eckhardt Sándor: Rimay János összes művei. Bp., 1955. EOE = Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi országgyűlési emlékek. Bp. 1875-1898. EÖ = Makkai László szerk.: Erdély öröksége. Bp., 1941-1942. ETA= Mikó Imre - Szabó Károly szerk.: Erdélyi történelmi adatok. Kolozsvár, 1855-1862. HK = Hadtörténelmi Közlemények, 1888-tól Hóman - Szekfű = Hóman Bálint - Szekfü Gyula: Magyar történet Bp. 1935..

302

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN RÖVIDÍTÉSEK

Horváth = Horváth Mihály: Magyarország történelme. Pest, 1871-1873. Ipolyi= Ipoly Arnold: Alsó-sztergovai és rimái Rimay János államiratai és levelezése. Bp., 1887. Kemény, 1980. = Bethlen Miklós és Kemény János művei. Bp., 1980. /szerk: Windisch Eval Kosáry, 1973. = Kosáry Domokos: Magyarország és Kelet-Európa XVI XVII. századi nemzetközi politikában. Valóság, 1973. 9. sz. Kosáry, 1987. = Kosáry Domokos: A történelem veszedelmei. Bp. 1987. Kővári= Kővári László: Erdély története, Kolozsvár, 1863-tól Makkai, 1944. = Makkai László: Erdély története. Bp., 1944. Makkai, 1948. = Makkai László: Magyar-román közös múlt. Bp. 1948 Makkai, 1974.= Makkai László: A Habsburgok és a magyar rendiség. TSZ 1974. l-2. sz. Makkai, 1980. = Makkai László: Bethlen Gábor krónikásai. Bp.1980. MHHD = Monumenta Hungáriáé historica I. Diplomataria. Pest, 1857- tői MHHS= Monumanta Hungáriáé historica II. Scriptores. Pest, 1857-től MOE = Károlyi Árpád szerk.: Magyar országgyűlési emlékek, Pest, 1855-től MOL= Magyar Országos Levéltár /Budapest] MTT= Magyar történelmi tár. Pest, 1855-től Nagy L. 1961. = Nagy László: A Bocskai-szabadságharc katonai története. Bp., 1961. Nagy L. 1972. = Nagy László: Magyar hadsereg és hadművészet a harmincéves háborúban. Bp., 1972. Nagy L. 1973. = Nagy László: Bethlen Gábor hírszerző és elhárító szolgálata. HK. 1973. 3. sz. Nagy L. 1978. = Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. Bp. 1978. Nagy L. 1981. = Nagy László: Bocskai István a hadak élén. Bp., 1981. Nagy L. 1982. = Nagy László: Erdély és a tizenötéves háború. SZ 1982. 4. sz. Nagy L. 1983.= Nagy László: Hajdúvitézek. Bp., 1983. 1986. Nagy L., 1984. = Nagy László: Debrecen a nagyhatalmak ütközőpontjában. /In: Szendrey István szerk.: Debrecen története I. k./ Debrecen, 1984. Nagy L. 1985. = Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van.” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp., 1985.

303


Nagy L. 1987. = Nagy László: Az erős fekete bég, Nádasdy Ferenc. Bp.; 1987. Nagy L. 1988. = Nagy László: Tündérkert fejedelme Báthory Gábor Bp., 1988. Nagy L. 1990. = Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem...”.Török háborúk viharában 1541-1699. Bp., 1990 Nagy L. 1993. = Nagy László: Magyarország Európában. A honfoglalástól a közelmúltig. Bp., 1993 Nagy L. 1994. = Nagy László: Báthory István emlékezete. Bp. 1994. Nagy L. 1997. = Nagy László: Botránykövek régvolt históriánkban. Bp., 1997. /Tanulmányok Báthory Erzsébetről, Mihai Viteazulról, Káthay Mihályról, Imreffy Jánosról, Bethlen Gáborról és a Habsburg-ház 400 éves magyarországi uralmáról.] Péter AT., 1975. = Péter Katalin: A magyar romlásnak századában. 1975. Rácz = Rácz István: A hajdúk a XVII. században, Debrecen, 1969. RMKT = Stoll Béla és Varga Imre szerk.: Régi magyar költők tára XVII. század. Bp., 1959től RML = Hargittay Emil szerk.: Régi magyar levelestár /XVI-XVII. Század] Bp., 1981. SZ = Századok, Bp., 1867-től Szalárdi, 1980 = Szalárdi János siralmas magyar krónikája. Bp. 1980. /szerk: Szakály Ferenc] Szalay = Szalay László: Magyarország története. Pest 1857-től Szamosközy, 1977 = Szamosközy István: Erdély története 1598-1603. Bp., 1977. Thurzó Gy. lev. = Kubinyi Miklós: Bethlenfalvi gróf Thurzó György levelei feleségéhez czoborszentmihályi Czobor Erzsébethez. Bp., 1836. TMKÁO = Szilady Áron - Szilágyi Sándor szerk.: Török magyar-kori államokmánytár. Bp., 1868-tól Trócsányi, 1980. = Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540-1690. Bp., 1980. TSZ = Történelmi Szemle, 1912-től TT = Történelmi Tár, 1871-1911. Veress = Veress Endre: Basta György hadvezér levelezése és iratai. Bp., 1913.

304

NAGY LÁSZLÓ: EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN ANGOL ÉS NÉMET NYELVŰ ÖSSZEFOGLALÓ

A Hungarian Gentleman With Sabre In Geneva

The book entitled A Hungarian Gentleman With Sabre In Geneva is about the versatile man István Bocskai, who was designated as "the great man" by one of the greatest poet and publicist, Endre Ady. Bocskai was grown up in Transylvanian culture and he was the one who lit torch for the Hungarian intellectuals to let them see the right way and he was the one who intelligently formed the freedom of Hungarian nation. Ady wrote the following about him at the beginning of the twentieth century: 'In his time he was a reál predecessor of the great Hungarians of Europe who have not yet come.' His viewpoint was that 'István Bocskai would be so charismatic a leader of the Hungarian radicalism if he lived now that we have to wait long for another such person. Ady's evaluation of Bocskai's life-work and fight is stunningly apt in many respects and there is no doubt that the poet and publicist s writings surpassed his age. István Bocskai is the only Hungarian Prince who could defeat the Hapsburgs during the war at the beginning of the seventeenth century. His statue erected at the main square of Geneva thus deservedly stands between the two great protestant leaders, Olivér Cromwell and William Orange. Despite his greatness, Hungarian history has treated him badly. His first overall biography, which contains the latest research results, was published only a little time ago. The author of the book is László Nagy, who has been doing research on Bocskai's life for halfa century. In his book, Nagy mentions the circumstances of Bocskai's birth and education in Vienna and Prague and also accompanies István Bocskai to Transylvania, where the Báthory 's lived and where he began his political and military career, especially to the place where he spent most of his time, the court of Prince Zsigmond, "the mad autocrat". He gives the reader an insight view of what part, he had as the Captain General of Oradea and as a chief counsellor in the execution of the aristocrats of Transylvania who opposed the war against the Turkish and

305


in suppressing the Transylvanian freemen s movement and revolt against the Principality. In the whirling of the quickly changing events he came into antagonism not only with the Báthory's who wanted to return to Turkish vassalage but also with King Rudolph and his civil servants. Even so, he had to wrestle with some difficulties to put himself at the lead of the battle which was carried on in alliance with the Turkish against the Hapsburgs and which, he finally won. As a result of this he became the prince of both countries and although he wished for the crown at the Porte in the spring of 1605, he refused to receive it as an insignia because he recognised that Hungary and Transylvania without the Hapsburgs are not strong enough to bring the Turkish occupation to an end. Entering alliance with the Turkish, which according to his policy was inevitable, was criticised even by many of his foreign protestant co-religionists. He made great and successful efforts to prove to the most of the western European royal courts and to make them acknowledge the fact that it was necessary and could not be avoided. In his home politics he not only took revolutionary steps by creating better conditions for the soldering Heyducks and Székelys but he alsó made an end of the Turkish war of fifteen years, which had been demanding more and more victims and which did not feed the people with hopes at all in the given political situation. His agreement with the Hapsburg monarch, the Treaty of Vienna, served as an example to follow for the successors of the Prince of Transylvania for a long time. His character and policy were judged differently by his Hungarian and foreign contemporaries at that time and it has been done so since then. The author tries to analyse the divergent opinions objectively and tries to find István Bocskai s place in Hungarian and European history. The biography is written in a readable style but at the same it is a matter-offact work. It ends with the following, exciting question: 'What can be "the gentleman with sabre's" message to the Hungarian politicians and nation atthe Millennium?'

306


„Ein ungarischer Herr mit Säbel in Genf”

Im Stúdium „Ein ungarischer Herr mit Säbel in Genf geht es um den vielseitigen ungarischen-, und Sibenbürgenfürsten, István Bocskai, den Endre Ady, eine der gröβten ungarischen Dichter und Publizist als „groβer Mensch" nannte. Nach Ady ist er „in der von Európa begeisterten Siebenbürgenkultur groβgeworden", „für die ungarischen Genien Fackel anzündete", „die kluge Form der Nationalfreiheit ins Lében gerufen". Ady schrieb am Anfang des XX-ten Jh-s über ihn: „In seine Zeitalter gelegt, ist er wirklich der Vorgänger des richtigen europäischen groβen Ungarn, wer heute noch nicht geboren ist". Er sah, daβ István Bocskai ein so mutiger Leiter des europäisch ungarischen Radikalismus wäre, welcher wir erst spät habén werden. Die Bewertung des Dichters und des Publizisten über das Lebenswerk und den Kampf von Bocskai ist treffend, und das Geschichtsschreibung seiner Zeit in mehreren Fällen überwältigend. István Bocskai ist der einzige ungarische Fürst, der am Anfang des XVII-ten Jahrhunderts gegen die Habsburgen einen siegreichen Kampf geführt hatte, und dessen von den Ausländern gestelltes Denkmal auf dem Hauptplatz von Genf zwischen den groβen protestanten Kämpfer - Olivér Cromwell und Wilhelm von Oranien - steht. Trotz seiner Gröβe behandelte ihn die ungarische Geschichtsschreibung stiefmütterlich. Der erste vollständige und umfassende Lebenslauf mit den neuen Forschungsergebnissen erscheint erst jetzt am Ende des Jahrtausenden aus dem Feder einer der meistbelesenen ungarischen Geschichtsschreiber, László Nagy, der das Leben von Bocskai schon seit einer halben Jahrhunderten forscht. Der Autor schreibt über die Umständen der Geburt, der Erziehung in Wien und in Prag. Er begleitet ihn in Siebenbürgen von Báthorys, wo Bocskai seine politische und militárische Laufbahn begann, dem in dem Hof des als „wütenden Tyrannen" genannten Fürsten Sigismund. Der Autor zeigt, was für eine Rolle er als

307


Hauptkapitän von Groβwardein und als fürstlicher Hauptberater bei der Hinrichtung der Hochadeligen der Siebenbürgen, und bei dem Niederdrücken der gegen der fürstlichen Macht aufgestandenen freien Siebenbürger spielte. Inmitten der schnell wechselnden Ereignissen geriet er mit den Báthorys, die in die türkische Vasallenheit zrückkehren wollten, aber auch mit dem Kaiser und König Rudolf der I-ten -genauer gesagt mit dessen Kronbeamten. Auch so führte es ein dorniger Weg dorthin, das er selbst an die Spitze der in einer türkischen Verband gegen die Habsburgän geführten Kampf steht und auch siegt. So wurde er Fürst zweier Länder, aber den Königskrone - auf den er noch im Frühling 1605 selbst in der türkischen Pforte drängte - lehnte er als Hoheitabzeichen ab, er erkannte, daβ die Kraft von Ungarn und Siebenbürgen ist ohne die Habsburgän nicht genügend, um die türkische Eroberung zu verhindern. Seine Politik - der gezwungenen Verband mit den Türkän -verurteilten auch Viele seiner ausländischen protestanten Glaubensgenossen. Er machte riesige und erfolgreiche Demarche, daβ die Mehrheit der europaiscen Königs-und Fürstenhöfe seine gezwungenen diplomatischen Schritte sehen und akzeptieren. In seiner Innenpolitik traf er nicht nur mit der Arrangierung des Schicksals der Haiducken und Siebenbürgen epochenmachenden Anordnungen, sondern bereitete des fünfzehnjärigen Türkenkriegs, der immer mehr Opfer forderte und unter den europäischen politischen Vehältnissen mit der Erfolg kaum vertrösten. Sein Kompromiss mit den Habsburgän rechnete sich für ein befolgenswertes Beispiel den Nachfolgern der Siebenbürgenfürst. Seine Person und Politik beurteilten die ungarischen und ausländischen Zeitgenosse different, aber auch später blieb dieser Unterschied. Der Autor strebt sich danach, diese verschiedene Meinungen objektív zu analysieren, den Platz von Bocskai in der europäischen Geschicte. Die Biographie ist leicht zu lesen, aber sie verfügt sich über einen entsprechenden Quellenapparat. Das Stúdium schlieβt mit dem Satz: Was kann „der ungarische Herr mit dem Säbel" den ungarischen Politikern der Jahrtausendwende und der ganzen Nation sagen?

308


A SOROZAT EDDIG MEGJELENT DARABJAI

1. Nyakas Miklós: Sillye Gábor kormánybiztosi tevékenysége és a hajdúvárosok Önvédelmi harca 1848-ban és 1849-ben. 1999 (Elfogyott) 2. Szekeres Gyula: „Poródon a Bíkás, Ríten a Tirimpó”. Csárdák, kocsmák, csapszékek Hajdúböszörményben és környékén. 2000 3. Szekeres Gyula - Fekete János: „Rajtuk maradt”. Hajdúböszörményi ragadványnevek és adomák. 2000 Előkészületben Nyakas Miklós: „Eltűnt” iratok nyomában. Egy hajdanvolt kiváltságolt kerület életre keltése Nagy László - Nyakas Miklós: „Hajdúvitézség tüköre”

309

Nagy László EGY SZABLYÁS MAGYAR ÚR GENFBEN (A SOKARCÚ BOCSKAI ISTVÁN)

Recommend Documents