A nagy vita a magyar keresztény politikáról

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 3

(Black plate)

súlypont

A nagy vita a magyar keresztény politikáról – A helyzet kialakulása – (elsô rész) inden idôk legnagyobb vitája a magyar keresztény politikáról 1945–48 között zajlott le. Az egyik oldalon állt Mindszenty József hercegprímás, a másik oldalon pedig a DNP (Demokrata Néppárt) vezetôi, elsôsorban Barankovics István, valamint a KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa) vezetôi, elsôsorban Kerkai Jenô. Ez a helyzet tragikus következményekkel járt valamennyi résztvevô, sokan mások, valamint az ország és az egyház számára. Ami ekkor történt, valóságos klasszikus tragédia volt, és a klasszikus tragédia felépítését követi ez a cikksorozat is. A cikksorozat elsô része – akárcsak a tragédiák elsô felvonása – a helyzet kialakulását és mintegy a fôszereplôk fölvonulását mutatja be. A tragédiák második felvonása a nagy összeütközés, itt azonban ez a nagy összeütközés két szakaszban zajlott le. A cikksorozat második része a nagy összeütközés e két szakaszát írja le, az elsô a KALOT 1946. évi feloszlatásához, a második az 1947. évi országgyûlési választásokhoz kapcsolódott. A cikksorozat harmadik része a végkifejlet elhárításának kísérletét írja le, majd, akárcsak a klasszikus tragédiák harmadik felvonása, a végkifejletet, a hôs és számos mellékszereplô pusztulását. A cikksorozat negyedik része a tanulságokat és következtetéseket foglalja össze. A drámai helyzethez, a klasszikus tragédia kialakulásához a szovjet hatalommal szembeni eltérô magatartás vezetett. A fôszereplôk fölvonulása egyrészt a Demokrata Néppárt parlamenti pártként való megjelenése és Barankovics István pártvezetôként való elismerése, másrészt pedig Mindszenty József bíboros hercegprímási kinevezése és beiktatása. Ezeket az eseményeket tárgyalja az elsô rész.

M

Shovy Lajos püspök

2008/5

A szovjet hatalommal szembeni magatartás A katolikus tábor e két oldala közti alapvetô nézet- és magatartásbeli különbség már az 1944-45. évi elsô reakciókban megmutatkozott. 1944-ben október 31-i kelettel Mindszenty egy általa fogalmazott és Shvoy Lajos székesfehérvári és Apor Vilmos gyôri püspök, valamint Kelemen Krizosztom pannonhalmi fôapát által aláírt nyilatkozatban azt követelte a nyilas kormánytól, hogy “…a még ép Dunántúlt ne vessék oda a viszszavonulási harcok martalékának”. Ez a követelés elvi és demonstratív, és egyben teljesen irreális volt, mert hiszen ez a Dunántúl harc nélküli föladását jelentette volna, amit a nyilasok nem is akartak, és ha akarták volna, sem tudták volna elérni a német hadvezetéssel szemben. Ezért a nyilatkozatért Mindszentyt letartóztatták Sopronban. Letartóztatásának teátrális körülményeit leírja életrajzában: “A kispapok és elöljárók sorfala közt”, gyalog vonult be a kijelölt épületbe, teljes püspöki ornátusban. (1974/1989: 44) A húsvét éjszakáján Sopronba bevonuló szovjet csapatokat a polgármester fogadta, és felkérte Mindszentyt, hogy mint felszabadult politikai fogoly mondjon beszédet. Mindszenty ezt elutasította, és nem ment el a fogadásra. (55. o.). Emlékirataiban szörnyû képet adott a szovjet csapatok bevonulásáról, a valóban szörnyûnél is szörnyûbbet. Kerkai és a vele együttmûködôk, Mindszentyvel ellentétben és az elôbb leírtakat messze megelôzôen, megkísérelték a kapcsolatfelvételt a szovjetetekkel és ennek a kapcsolatteremtésnek az útján a KALOT megmentését és a DNP

Apor Vilmos püspök

Kelemen Krizosztom fôapát

3

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 4

(Black plate)

súlypont elfogadtatását. Ezek a lépések jól ismertek. Nagy Töhötöm részletesen leírja emlékirataiban (1965/1990: 147-167), hogy hogyan ment át a frontvonalon, és hogyan jutott el Debrecenben Vorosilov marsallig. Kerkai az érdi népfôiskola pincéiben vészelte át a front átvonulását, és azonnal Szegedre, majd onnan Debrecenbe utazott. Szegeden a DNP zászlóbontó gyûlést tartott (Izsák 1994: 40), Ugrin József pedig január 18-i kelettel kiadta a Keresztény Demokrata Néppárt programját. (Közli: Izsák 1994: 223-225) Kerkaiéknak Debrecenben sikerült elérniük, hogy 1945. február 9-én törölték a KALOT-ot a feloszlatandó fasiszta jellegû pártok és egyesületek listájáról, az EMSZO (Egyházközségi Munkás Szakosztályok) e listáról való törlését azonban nem tudták kivívni, noha e szervezet több vezetôje akkor még koncentrációs táborban volt Dachauban éppen EMSZO-s tevékenysége miatt. A DNP mûködésének engedélyezéséért folytatott küzdelem ugyancsak eredményre vezetett. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1945. április 16-án levélben értesítette gróf Pálffy Józsefet, hogy a Demokrata Néppártnak “…mint a Magyar Frontban az

egyenjogúság alapján részt vett pártnak a mûködését és az egész felszabadított területen szervezkedési szabadságát tudomásul veszem. Számára a szabad szervezkedés terén ugyanazokat a jogokat biztosítom, mint a többi mûködô pártnak.” (Balogh Margit 1998: 160-164) Mindezen eredmények ellenére nem haladt sem a KALOT, sem a DNP szervezése, és a DNP lapot sem indíthatott, tehát nem sikerült elérni az igazi áttörést, a KALOT tényleges újjászervezését, a DNP tényleges politikai szerepét és a katolikus sajtó megindítását. Célszerûnek látszik ezeknek az eseményeknek a feltehetôleg utolsó élô szemtanú személyes emlékeivel való kiegészítése. Az irodalom semmit sem közöl a DNP budapesti alakuló gyûlésérôl. Erre február 13-án került sor a jezsuiták Mária utca 23. alatti épületében, közvetlenül a budai német kitörési kísérlet után, amikor egyetlen óra alatt negyvenezren pusztultak el az akkor Olasz fasornak nevezett Szilágyi Erzsébet fasorban, de errôl, hidak és telefon híján, Pesten semmit sem tudtunk. Kevesen tudják, hogy a kitörésnél az elsô, nyilván szinte eleve halálra ítélt egységek a leventék voltak, tizenhat éves magyar gyerekek; ez

Kerkai Jenô SJ – tárgyalt a KALOT-ért

4

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 5

(Black plate)

súlypont

A politikai alapelvek

Mindszenty József püspök – keményvonalas

a “segédnépek” sorsa. A DNP alakuló ülésen részt vett az ekkorra Budapestre jött P. Nagy Töhötöm, és, minthogy a Jézus Szíve Népleányai által vezetett nyomda épen maradt, a résztvevôk tagkönyvet is kaptak, amelyre rá volt írva magyarul és cirill betûkkel oroszul, hogy a tagkönyv tulajdonosa a Szovjet Parancsnokság által elismert Keresztény Demokrata Néppárt szervezôje, és mint ilyen Vorosilov marsall védelme alatt áll. Nagy Töhötöm kapta az 1. sorszámút, e sorok írója, mint legfiatalabb és feltehetôleg az egyetlen, aki ma még életben van, a 41. sorszámút. Ezek szerint ezen az ülésen negyvenegyen vettünk részt. Bármennyire hihetetlen, ez az igazolvány e sorok íróját és egy barátját a hadifogságtól mentette meg. A legidôsebbek feltehetôleg még tudják, mi is volt az “Orczy téri csata”, és nem árt, ha a fiatalabbak is megtudják, mi volt ez. Az orosz katonák ezen a forgalmas csomóponton fogdosták össze az arra járókat, és vitték be a sarkon lévô telekre, ahol a tiszt eldöntötte, hogy ki kerül a foglyok közé, és ki mehet el. A tiszt mellett három cigány állt, és hegedült. “Dokument jeszt” – az idôsebbek ezeket a szavakat is ismerik –, és felmutattam az igazolványt. Most is elôttem a tiszt arca, ahogy kerekre nyílt szemmel olvasta, hogy a Keresztény Demokrata Néppárt szervezôje Vorosilov marsall védelme alatt áll. A dokument és a cirill betû, sôt alatta Vorosilov marsall aláírása fakszimilében, hatott. A tiszt vélhetôleg azt gondolta, hogy ebben az elképesztô országban ilyen elképesztô dolgok is lehetségesek, abból, hogy minket elenged, baja nem származhat, abból, hogy ott tart, talán igen, elhangzott a “davaj”, és intett, hogy mehetek. Rámutattam a mellettem álló barátomra, és intett, hogy ô is mehet. Így mentette meg ez a papír és Nagy Töhötöm blöffje, mert ez az volt, kettônk életét. A pótolhatatlan történelmi értékû igazolvány az ötvenes években áldozatául esett egy házkutatástól való félelemnek. 2008/5

Nyilván elsôsorban a KALOT, a DNP és a katolikus sajtó ügyének az elôbb leírt holtpontról való kimozdítására való törekvés indította a KALOT és a DNP körüli erôket az elôbb ismertetett alapvetô magatartásbeli különbség feloldására és olyan helyzet kialakítására, amelyben joggal lehetett követelni a DNP valóságos politikai szerepét és a katolikus sajtó megindítását. Nyilván ezt akarta elérni Szekfû Gyula a levelével és Jánosi József S. J. a Pro memóriájával. Szekfû 1945. április 10-i keltû levelét (Szekfû 1945) Kerkai Jenô vitte el Grôsz József kalocsai érsekhez, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) akkori elnökéhez, Jánosi József pedig Drahos János akkori esztergomi érseki helytartó útján akarta eljuttatni Pro memóriáját (Jánosi 1945) ugyancsak az MKPK elé. Mindketten a legszorosabb, nem csupán elvi és politikai, hanem személyes, sôt baráti kapcsolatban álltak Barankovics Istvánnal, a Demokrata Néppárt (DNP) késôbbi fôtitkárával, valamint Kerkai Jenôvel, a KALOT létrehozójával és elnökével, akinek Jánosi rendtársa is volt. Ezeknek az iratoknak, valamint az ezek fogadtatását bemutató további dokumentumoknak a kiadására csak most kerül sor (Szakolczai 2008b), szövegük a hozzájuk kapcsolódó iratok szövegével együtt a most megadott forrásmunkában található meg, és az itt követô ismertetés erre a forrásra támaszkodik. Szekfûnek nem voltak illúziói a jövôt illetôen. Azt írta, hogy: “Jelenleg az egyházi birtokok likvidálása folyik, és nem tudni, mikor kerül sor az egyházi és szerzetesi iskolákra, valamint az általános vallásoktatásra. Ebben a nehéz helyzetben sem katolikus színezetû párt nincsen, amely az egyházi érdekeket képviselné, sem pedig egyetlen egy lapunk nincsen, úgy hogy mindent, ami történik vagy történhetik, szó nélkül

Szekfû Gyula – nem voltak illúziói

5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 6

(Black plate)

súlypont leszünk kénytelenek elviselni a nélkül, hogy a hazai katolikus egyház hangját is hallathatná”. (Szekfû 1945: 1) A probléma megoldásának elôfeltételét abban látta, hogy “…az egyházat társadalmilag és világilag képviselô szervek megújhodjanak, és olyan emberek vezetése alá kerüljenek, akik az elkövetkezendô demokratikus korszakban nem kompromittáltak, sôt még rosszhiszemûleg sem támadhatók múltjuk miatt”. (Uo). Ezért Közi-Horváth József volt képviselônek a politikától való visszavonulását javasolta, tekintettel arra, hogy személye, tagadhatatlanul imrédysta múltja miatt, elfogadhatatlan, és szereplése akadályozza mind a Demokrata Néppárt elfogadtatását, mind a katolikus sajtó megindítását. Javasolta továbbá Wünscher Frigyes, Nyisztor Zoltán, Mihalovics Zsigmond és Beresztóczy Miklós közélettôl való visszavonulását azzal, hogy “egyházunk helyzetén az itt említett személyi változtatások igen sokat segítenének”. (4. o.) Ezzel azt a reményt fejezte ki, hogy ezeknek a kompromittált személyeknek a visszavonulásával elháríthatók a katolikus párt és sajtó elfogadása és engedélyezése elôli akadályok, és ezzel megnyílik a katolikus érdekek védelmének lehetôsége. Szekfû politikai álláspontjára és emberi magatartására vonatkozóan a sorok írója tud adni egy érdekes adalékot. Tudni kell, hogy Szekfût az akkori magyar értelmiség legnagyobb része a leghatározottabban elítélte azért, mert elvállalta a moszkvai nagykövetséget. Ezt a lépést kollaborációnak tekintették, ami a politikai valóságérzék teljes hiányára utal. Nyilván semmi sem volt fontosabb az ország számára, mint hogy egy nyilvánvalóan nem kommunista, sôt gyakorló katolikus magyar próbálja meggyôzni a moszkvai vezetést arról, hogy számukra nem Rákosi az egyetlen alternatíva, hanem más magyar vezetés is hajlandó lenne az alapvetô szovjet érdekek tiszteletben tartására, kérve ezért természetesen az ország nagyobb belpolitikai függetlenségét és a Rákosi-féle proletárdiktatúra elkerülését. E sorok írója 1945. május 1-jén délelôtt Izay Géza jezsuita szobájában volt, amikor belépett oda – feltehetôleg Jánosi Józseffel folytatott megbeszélése után – Szekfû Gyula. Izayról tudni kell, hogy ô volt egy fôként egyetemi hallgatókból álló ellenállási csoport vezetôje. Az üldözött zsidók és katonaszökevények részére készített hamis papírokat. Egy a háborúban elpusztult Baross u. 2. alatt lévô, és Móricz Zsigmondhoz közelálló kiadó nyomtatta, és – feltehetôleg többek között – mi terjesztettük. Voltak ezzel kapcsolatos kézbesítési feladataim, és többek között a Baross u. 2. alatt is jártam ilyen ügyben, vive és hozva a hamis iratokat. Izayhoz közel állt az a KISKA (Kisegítô Karhatalmi) egység is, amelynek tagjait egy német kommandó ölte meg, emléktáblájuk most is ott van a Wesselényi utca 52. falán. Amikor Szekfû belépett, nyilván azonnal el akartam köszönni, de Szekfû visszatartott azzal, hogy nincs olyan mondanivalója, amit ne hallhatnék. Mélységes szomorúsággal mondta el, hogy az egész magyar értelmiség ott van a május 1-jei felvonuláson. Szekfû tehát nagyobb politikai valóságérzéket és egyben nagyobb civilkurázsit kívánt volna. A magyar társadalom, sajnos, egyikre sem volt képes. 6

Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök, Joszif Visszarionovics Sztalin szovjet pártfôtitkár a jaltai konferencián (1945. február 2-12.) – eldöntötték

Jánosi József Pro memória címû, zseniálisnak joggal minôsíthetô iratát (Jánosi, 1945) érdemes teljes egészében elolvasni a már megadott forrásközlô cikkben (Szakolczai 2008b). Már az elsô mondatok félreérthetetlenül leírják a mondanivaló lényegét. “Az esztendô folyamán bekövetkezett bel- és külpolitikai változás olyan mélyreható, hogy merôben új helyzet elé állítja a magyar katolikus egyházat is, amelynek le kell számolni azzal, hogy a múlt vissza nem térhet, s hogy a magyar katolikus egyházat fennmaradásának és virágzásának parancsa egészen új feladatok elé állítja. Aki azzal kecsegteti magát, hogy a változás múlékony, és hogy a fordulat kísérô jelenségeivel együtt a változás lényege is eltûnik majd, az nyilván a múlt világháború fináléjában és az akkori események menetében a mai változásra applikálható analógiát lát, holott ennek az analógiának nincsen tárgyi alapja. […] Az élet nem a régi mederbe tér vissza, hanem új formák között fog megszilárdulni.” (1. o.) A következô rész valósággal látnoki, mert a II. világháború utáni események lényegét ragadja meg. “A mostani világháború céljai közt […] új országok alkotása vagy régiek földarabolása, általában a határkérdés helyett vezérelvként a differenciált nemzeti államok integrációja nyomult föl”. (2. o.) Az irat messze megelôzi az európai integrációs törekvések formális kezdetét, és ezért ez a mondat szerzôjének szinte hihetetlen mértékû elôrelátásáról tanúskodik. Ezt a világpolitikai helyzetre vonatkozó elemzés követi. “Ma a Szovjetunió a világ három elsô nagyhatalmának egyike. […] Akinek a legcsekélyebb érzéke van a realitások iránt, annak [e helyzet] konzekvenciáit külön elemezni fölösleges.” (3. o.) Emellett “…mindhárom nagyhatalom érdekének a béke fenntartása látszik”. (5. o.). “Az a magyar ember, aki a Szovjetunió és az angolszász hatalmak fegyveres összeütközésére spekulál, vagy buta, vagy ôrült, vagy gonosztevô, mert ezzel a kívánsággal föltételezi, hogy a háború vasszekere újból átgázol rajtunk, holott ez a szó szoros 2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 7

(Black plate)

súlypont értelmében hazánk fizikai pusztulását jelenthetné. […] A 190 milliós, gyôztes Szovjetunió a kicsiny és legyôzött Magyarország tôszomszédja lett. A független Magyarország alapvetô érdeke mindennek elkerülése, ami Magyarországot a Szovjettel kontroverziába keverhetné”. (6. o.) Az elemzés a magyar múlt értékelésével folytatódik. “Miért sikerült 1918-19 után egy baloldali demokrata Európa közepén jobboldali magyar berendezkedést létrehozni?” (6. o.). “Mikor a baloldali demokrata Európa azt látta, hogy […] az ellenforradalmi Magyarország visszavonul a kijelölt demarkációs vonalakra, és hajlandó a trianoni szerzôdés aláírásával Európa új politikai rendjébe beilleszkedni, akkor a baloldali Európa a lényegében jobboldali Magyarország belsô megerôsödéséhez is hozzájárult, és elnézte, hogy itt a demokrácia elemi föltételei is hiányoznak.” (8. o.). Az új út elsô teendôje a pártalakítás. “A katolikus érdekek védelme [...] parancsolóan elôírja, hogy egy aktív, demokratikus hitelû, minden múltbeli ballaszttól megszabadult, országos programot hirdetô párt védje a politikai fegyverzet egész modern arzenáljával az Egyház lelki küldetése sikeres betöltésének anyagi, társadalmi és politikai elôfeltételeit, tehát a vallásos tömegek érdekeit is.” (11. o.) A második teendô a lapalapítás. “A Néppárt létjogának kivívása […] csak félsiker volna, ha se katolikus sajtó, se pártlap nincs.” (13. o.) Ugyanakkor azonban “…komoly politikai hátrányt jelentene, és ellenségeinknek széles támadási felületet adna, ha a katolikus orgánum a régi Új Nemzedék címet hordozná a homlokán.” (14. o.) A harmadik teendô a személycsere. “A legsürgôsebb – mert máris elkésett – feladat volna levonni a múlt konzekvenciáit, megfelelô, politikailag is hitelképes személyiségekkel kicserélni azokat, akik a magyar demokrácia elôtt politikai tévedéseik vagy bûneik miatt […] semmiféle demokratikus hitellel nem rendelkeznek. […] Célszerû lenne, ha valamennyi egyesület vezetôsége lemondana, és minden vezetôi állást új választással, illetve kinevezéssel töltenének be.” A két irat fogadtatásáról is a már idézett forrásközlés számol be (Szakolczai 2008b), az események rövid összefoglalása az alábbi. Szekfû javaslatait lényegében véve elutasította az MKPK tagjainak 1945. évi elsô ad hoc megbeszélése, amelyre 1945 áprilisának utolsó napjaiban, feltehetôen április 28-án és 29-én került sor Kalocsán, amelyen csak Grôsz József kalocsai érsek, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök és Mindszenty József akkor veszprémi püspök vett részt, és amelyen a rendelkezésre álló iratok szerint már Mindszentyé volt a meghatározó szerep. Az ekkor történtekrôl Mihalovics Zsigmond a Drahos Jánosnak írt 1945. május 3-i leveléhez csatolt emlékeztetôben (Mihalovics 1945., idézi Szakolczai 2008b) a következôképpen számol be: “Mindszenty püspök említette, hogy Grôsz érsek úr beadványt kapott az A. C. országos elnökségének kicserélésére vonatkozólag. A beadványt Mindszenty püspök úrnak megmutatta az érsek úr. Mindszenty püspök úr odanyilatkozott, hogy az elfogott elnökségi tagok fájdalmát nem lehet azzal tetézni, hogy eltávolítsuk ôket. Grôsz érsek úr pedig odanyilatkozott, hogy »amit tettek, az ugyanaz volt, amit én is tettem«.” (Mihalovics 1945., 2-3. o.) 2008/5

Az MKPK e három tagja a kalocsai megbeszélést követô hétfôn, feltehetôen április 30-án, felkereste Budapesten a miniszterelnököt, a kultuszminisztert és Balogh államtitkárt, és ezekben az ügyekben is tárgyaltak. A személyi kérdésekrôl a fent említett emlékeztetô a következôket írja: “Balogh államtitkár is megemlítette az érsek úr és a püspökök elôtt, hogy kellemetlen lesz az Actio Catholicára, ha elnökségi tagjai ötévi deportálásra kénytelenek menni. Grôsz érsek úr szerint legfeljebb arról lehet szó, hogy az illetôk egy idôre rendelkezésre bocsátják, esetleg, megbízatásukat. Balogh azt is említette elôttük, hogy néhány püspöknek is el kellene hagynia a helyét. Név szerint: Virágh, Kovács és Pétery püspök uraknak. Ez óhajt a püspökök visszautasították, megjegyezve, hogy Szálasiék pedig az egész püspöki kart el akarták távolítani a hercegprímással egyetemben.” (3. o.) A sajtóügyekrôl ugyanitt a következôket olvashatjuk: “Balogh államtitkárnál a katolikus sajtó ügyében léptek fel. A Szívújság engedélyét maga Mindszenty püspök úr vette magához Balogh asztaláról, és vitte el a jezsuitákhoz. Engedélyezve van a Lélek Szava is, valamint az A. C.-nak juttatandó hetilap is, »Kereszt« címmel. […] Az érsek úrtól tudom, hogy a politikai ügyet Mindszenty püspök úr intézi. Azon az állásponton van a püspök úr, hogy engedni kell a párt [a DNP] futását, mert a Kisgazda Párt egészen elerôtlenedett a kommunistákkal szemben. A párt természetesen

Grôsz József kalocsai érsek – csökkenô befolyás

7

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 8

(Black plate)

súlypont

Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök – megértô református

lapot kap »Idô« címmel. Úgy hírlik sajtóberkekben, hogy ez a napilap Szekfû – Barankovics – Katona szerkesztésében nyerne engedélyezést. Emellett azonban a püspökök kérték az »Új Nemzedék« engedélyezését is.” (1-2. o.) Itt figyelemreméltó az Új Nemzedék név szerinti említése, ami élesen ellentétes a Jánosi által írottakkal. Ugyanebben az emlékeztetôben még egy nagyon fontos mondatot is találhatunk, amelynek teljes súlya csak a késôbbiekben, Mindszenty beiktatásakor lesz felmérhetô: “Szóvá tették a hercegprímás közjogi helyzetét is, ne vegyék ôt egy nívón a kurtcsibráki (sic!) református esperessel. A miniszterelnök, bár református, megértéssel fogadta a kérést.” (2. o.) Szekfû levelét a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1945. évi elsô, május 24-i értekezlete is tárgyalta. A jegyzôkönyv szerint (Beke 1996.:, idézi Szakolczai 2008b) Grôsz József érsek bevezetô beszámolójában a következôket mondotta: “Bajaink számosak és nagyok. Tetézi ôket a kat. tábor megbontottsága, és az a körülmény, hogy az egyik szárny emberei úgy akarnak segíteni a bajokon, hogy ki akarnak végezni vagy végeztetni mindenkit, aki katolikus ügyekben eddig szerepet játszott. Példa erre Szekfû Gyula egy április 10-én kelt levele, amelyet P. Kerkai útján juttatott el hozzá, és amelyet felolvas. […] Nem hajlandó a múltban érdemeket szerzett embereket kivégezni, csak azért, mert nem tet8

szenek azoknak, akikkel a múltban szemben álltunk, és tulajdonképpen ma is szemben állunk. Gondol itt Mihalovicsra, Nyisztorra, Közi-Horváthra, Tóth Lászlóra. Az antidemokratikus beállítottság vádja mind a négyükkel szembe nevetséges, és teljesen légbôl kapott. […] Ha átmenetileg a közszerepléstôl tartózkodnak, jól teszik, de azt ne kívánja senki, hogy a püspöki kar végezze ki ôket egyáltalán nem biztos pillanatnyi elônyökért.” (Beke: 37) Folytatásként a jegyzôkönyvben: “A püspöki kar így határoz”. (38. o.) Ugyanilyen szellemben döntött a püspöki kar 1945. október 17-i értekezlete is. A jegyzôkönyv szerint az elnöklô hercegprímás a következôket jelentette be: “Az A. C. országos vezérkara a hercegprímási székben beállott változásra benyújtotta lemondását. Új vezetôségrôl kellene tárgyalnunk. A régiek közül többen fogságban vannak, nem ildomos most ô helyükbe másokat kineveznünk. Inkább helyetteseket kellene megbízni. […] A püspöki kar, tekintettel a fogságban lévôk érdemeire, a helyettesek megbízása mellett dönt.” (Beke 1996: 54) A késôbbi események szempontjából különösképpen figyelemreméltó a jegyzôkönyv alábbi része. “Az egyesületeink elleni durva támadások miatt […] meggondolandónak látszik, hogy most már ne csak a papjainkat, de fiainkat is vonjuk ki a MADISZ-ból. A püspöki kar úgy határoz, hogy egyelôre csak a papokat tiltja ki nemcsak a MADISZ-ból (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség), hanem a Szoc. Dem. Kommunista és Parasztpártból is.” (57. o.) A papságra és a világiakra vonatkozó erkölcsi követelmények eltérô megítélésének a késôbbiekben, az egyházi iskolák államosítását követôen lesz ennél is sokkal fontosabb következménye. Az ügy lezárásának Grôsz József kalocsai érsek Szekfû Gyula levelének fedôlapján található alábbi levélfogalmazványa tekinthetô: “Méltóságod f. év április hó 10-iki kelettel levelet juttatott el hozzám, amely különféle felmerült problémákkal foglalkozik. A levelet egész terjedelmében ismertettem a püspöki kar tagjaival. A püspöki kar köszönettel és elismeréssel adózott Méltóságod meleg érdeklôdésének az egyház ügyei iránt és ezt kéri a jövôben is. […] Ami az A. C.-t illeti, a püspöki kar nem zárkózik el attól, hogy az országos vezetésben személyi változásokat eszközöljön, ha ennek szükségessége komolyan felmerül, és megtalálja azokat a vezetô egyéniségeket, akik az eddigieknél eredményesebben szolgálják a kat. ügyet, de úgy véli, hogy ennek még nem érkezett el az ideje. A püspöki kar nem vállalhatja a felelôsséget azért, hogy a múltban érdemes munkát végzett embereket kivégezzen teljesen bizonytalan elônyökért, és ezzel esetleg az egész ügyet kátyúba vigye.” (Szekfû 1945: fedôlap) A püspöki kar tehát egyértelmûen elutasította Szekfûnek a személyi kérdések rendezésére vonatkozó javaslatát. Nem vette figyelembe azt a figyelmeztetését sem, hogy politikai napilapot az akkori rendelkezések értelmében csak párt alapíthatott, és így az Új Nemzedék újraindítása adminisztratív szempontból nem volt lehetséges – függetlenül attól, hogy ez a lap múltja miatt politikai okokból sem volt megfelelô. Szekfû levelénél is sanyarúbb volt Jánosi Pro memóriájának fogadtatása. Az iratot a püspöki kar sohasem tár2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 9

(Black plate)

súlypont gyalta. 1945. május 26-án, két nappal a püspöki kar fent tárgyalt május 24-i értekezlete után érkeztették, és ugyanez napi kelettel dr. Drahos János érseki helynök alábbi jegyzete található rajta: “Tudomásul. Bp.-i szemináriumi lakásomon adta át egy klerikus minden megjegyzés nélkül. Azt hiszem, P. Jánosi munkája a Pro memória.” Feltehetô, hogy az iratot Drahos már május 24. elôtt, valószínûleg már április végén, Szekfû levelének kézbesítésével egyidejûleg vagy nem sokkal ezt követôen megkapta, hiszen az akkori közlekedési viszonyok között aligha fordulhatott meg Esztergom és Budapest között május 24. este és május 26. között. Az iratot sohasem terjesztette be a püspöki kar ülése elé, mert nem szerepel sem a püspöki kar 1945. május 24-i, sem pedig 1945. október 17-i ülésének jegyzôkönyvében. Ez a döntése nyilván nem volt független a püspöki kar három tagja április 28-29-i ad hoc értekezletének szellemétôl, Szekfû levelének fogadtatásától, valamint attól, hogy ez az irat is szükségesnek tartotta az Actio Catholica vezetésének és így – bár a név említése nélkül – a hozzá közel álló Mihalovics Zsigmondnak a távozását. Ez a zseniálisnak joggal minôsíthetô irat tehát gyakorlatilag olvasatlanul hevert a Prímási Archivumban a legutóbbi idôig, és szövegének közzétételére csak a legutóbbi idôben került sor (Szakolczai 2008b). Joggal merül föl a kérdés, hogy hogyan volt ez lehetséges, és hogyan volt lehetséges az is, hogy Jánosi nem szorgalmazta határozottabban Pro memóriájának a tárgyalását.

magatartás útjára szerették volna állítani. E kísérlet sikertelensége után – minthogy még arra sem volt módjuk, hogy elképzeléseiket a püspöki kar elôtt szóban is elôadják, és érdemben érvelhessenek mellette – azt kellett megpróbálniuk, hogy a DNP-t tegyék a hatalom számára elfogadhatóbbá, ha már az egyházi vezetést nem tudták rávenni erre a magatartás- és stílusmódosításra. A DNP-ben az elérhetô legfontosabb változás nyilván Pálffy József elnök leváltása volt. Pálffy mint Apor Vilmos püspök unokaöccse került a párt élére. 1944-ben fölvette a kapcsolatot a Nemzeti Fronttal, de ez nem változtatott arisztokrata származásán, valamint azon, hogy 1944 elôtt országgyûlési képviselô volt, hogy bátyja, Pálffy Géza a legitimisták vezéregyéniségeként, öccse, Pálffy Fidél pedig nyilasként szerepelt. Az új körülmények között ezek a tehertételek csak egészen rendkívüli múltbeli németellenes érdemekkel lettek volna ellensúlyozhatók, ilyen rendkívüli érdemei azonban nem voltak. A Ludas Matyi, a kommunista vicclap Pálffyt mint Reakczy Jóskát emlegette. Nyilvánvaló volt, hogy leváltása elôfeltétele a DNP baloldal általi elfogadtatásának. Nem kevésbé nyilvánvaló volt azonban, hogy a püspöki kar és elsôsorban a püspöki karban a politikai ügyekért felelôs Mindszenty Pálffyval szimpatizál. Az ezzel kapcsolatos eseményekrôl Varga László (1981: 54-62) számol be. Beszámolója szerint a leváltást Kerkai kezdeményezte “1945. májusában” (54. o.) – tehát az elôbb leírt április végi kísérletek sikertelensége

A Demokrata Néppárt helyzetének és vezetésének véglegesítése A katolikus tábor e cikkben tárgyalt két oldala közti alapvetô nézet- és magatartásbeli különbség jegyében alakult a DNP sorsa is. Amint ezt már az elôbbiekben leírtuk, elôször Nagy Töhötöm, majd Kerkai Jenô átjutott a frontvonalon. Eljutottak Debrecenbe, ahol egyiküket Vorosilov marsall is fogadta. Megtartották a DNP zászlóbontó gyûlését Szegeden és alakuló ülését Budapesten. Felvették a kapcsolatot a kormánnyal, és erôfeszítéseik eredményeként Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1945. április 16-án tudomásul vette a DNP mûködését és szervezkedési szabadságát, biztosítva számára a szabad szervezkedés terén ugyanazokat a jogokat, mint a többi mûködô pártnak. A párt szervezése mégsem haladt, a párt nem tudott lapot indítani, és “a szabad szervezkedés terén ugyanazok a jogok” csak papíron maradtak. A hatalmat ténylegesen gyakorló kommunisták ezeket az “ugyanazon jogok”-at nem ismerték el, Rajk László belügyminiszter kétségbe vonta, hogy Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek egyáltalán joga volt ilyen irat kiadására, és a pártot valójában nem vették fel a kommunisták, szociáldemokraták, parasztpártiak és kisgazdák négyesfogatába ötödiknek, ahogy ezt Kerkaiék szerették volna. Nyilván az errôl a holtpontról való kimozdítást szolgálta az a kísérlet, amellyel – Szekfû levele és Jánosi Pro memóriája útján – a püspöki kart saját politikai irányvonaluk mellé, a történelmi változások tényének elfogadása és az ennek megfelelô 2008/5

Rajk László – még belügyminiszter

9

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 10

(Black plate)

súlypont

Barankovics István, a DNP elnöke – ellenszélben

Mindszenty József bíboros – a jezsuita támogatók ellen fordult

után –, és Varga bonyolította le puccsszerûen. Az intézôbizottság következô ülésén Schlachta Margit helyett Palágyi Natália, Schlachta rendtársa jelent meg. Varga kérte a megbízólevelét, amely nyilván nem volt, és ez után kérte, hogy hagyja el az üléstermet, mert nem tagja a testületnek. Palágyi sértôdötten távozott, és ezzel Pálffy ellenfelei kerültek többségbe. Barankovics elôterjesztette a bizalmatlansági indítványt, amelyet megszavaztak. Mindszenty magához kérette Vargát, aki már ott találta Jánosit, és Mindszenty határozottan helytelenítette, Varga pedig a politikai szükségszerûségre és a tagság álláspontjára hivatkozva védte a történteket. Mindszenty félreérthetetlenül kijelentette, hogy: “Döntésük helytelen volt.”, Varga védeni próbálta eljárásukat, és az esemény leírása a következôkkel végzôdik: “»Úgy látom, ügyvéd úr nem akarja belátni, hogy döntésük nem volt helyes« – jelentette ki Mindszenty, és elôrelépett, amibôl világos volt, hogy a beszélgetés véget ért. Felálltunk.” (58. o.) További indokolásra, Mindszenty felfogása és magatartásmódja szerint, nem volt szükség. Pálffy nem ismerte el a leváltás érvényességét, és a párt két szárnya mint két párt mûködött. Az ezzel kapcsolatos – sajnos, tragikomikus – részleteket az irodalom ismerteti, itt nem érdemes kitérni rájuk. A Ludas Matyi, a kommu-

nisták már említett akkori vicclapja a Demokrata Néppártot csak mint “Demokrata Kétpárt”-ot emlegette, nem is alaptalanul. Végül “Pálffy elnökletével szeptember 6-án megtartották a párt tisztújító közgyûlését Barankovics és köre teljes mellôzésével. Barankovics ezért – korábbi szeptember elejei levele után – szeptember 9-én újabb levelével ismét Mindszentyhez fordult […], újra kérve döntését a pártvezetô személyére. Mindszenty erre most sem vállalkozott. Viszont felvetette a gondolatot: Sulyok Dezsôt […] kellene felkérni a Demokrata Néppárt elnöki tisztére.” (Mészáros 2005: 30) Sulyok Dezsô ezt Varga Bélával (mindkettô Független Kisgazdapárt, utóbbi a párt és egyben a Nemzetgyûlés elnöke) egyetértésben elutasította. A vitát az Országos Nemzeti Bizottság (ONB) döntötte el, szeptember 17-i határozatával a Barankovics István vezette DNP indulását engedélyezte a közelgô választásokon. Barankovics szeptember 25-én a budapesti Krisztus Király egyházközség nagytermében tartott értekezleten hirdette meg a párt programját. A valóban nagysúlyú beszédet közli Izsák (1994: 225-238), illetve Kovács és Gyorgyevics (2001: 289-311). Az alig két héttel ezután, október 7-én megtartott budapesti önkormányzati választásokon a Kisgazdapárt 50,45%-os abszolút többséget ért el. A DNP, az idô rövidsége miatt, nem indult és nem is

10

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 11

(Black plate)

súlypont indulhatott önállóan; az ONB nyilván azért hozta meg határozatát három héttel a választás elôtt, hogy ne is indulhasson. A Kisgazdapárt listáján került be a Fôváros képviselôtestületébe Eckhardt Sándor és Varga László, a DNP két vezetôje. 1945. október 18-án jelent meg a DNP Hazánk címû napilapjának egyetlen száma. A lap, késôbb, 1947 augusztusától 1949 januárjáig, mint hetilap jelenhetett meg. Az országgyûlési választásokra 1945. november 4-én került sor. A Kisgazdapárt a szavazatok 47.7 és a mandátumok 59,9 százalékát kapta meg. Mind a budapesti, mind az országos eredmények megdöbbentôk voltak a kommunisták és a velük tartók számára. A legfájóbb és mintegy jelképes az volt, hogy a kisgazdák abszolút többséget kaptak a Ferencvárosban, ebben a munkáskerületben, ahol még csak mutatóban sem lehetett találni egyetlen valóságos kisgazdát sem. Ez az eredmény azonban nem volt elsöprô gyôzelem a kisgazdák számára sem, még ha szét is foszlatta a kommunistáknak azt a reményét, hogy – szövetségeseikkel együtt ugyan, de mégis – szabad választások útján, vagy legalábbis ennek látszatával, kerüljenek hatalomra. Mindkét választási eredmény az országnak a millennium idejétôl mindmáig fennálló mélységes megosztottságát mutatta. A DNP az országgyûlési választásokon sem indult önállóan, és nem is lett volna helyes, ha indul. Két képviselôje, Eckhardt Sándor és Bálint Sándor, a Kisgazdapárt listáján jutott be az országgyûlésbe, és onnan kilépve jelenítették meg ott a magyar kereszténydemokráciát. Mi sem mutatja jobban ennek az alakulatnak az intellektuális jellegét, mint hogy mindkét képviselôje egyetemi tanár volt. Bejutott még az Országgyûlésbe, mint kisgazda, három KALOT-os, Czupy Bálint, Hajdú Németh Lajos és Horányi Tibor (Balogh 1998: 172), de ôk, 1947-ig, a Kisgazdapártban maradtak. Sikerült tehát elérni a DNP létét, de ez a lét alig volt több a formális létnél. Elvi deklarációkra adott lehetôséget, de a hatalomért való küzdelemre nem. Ez nem változtat azon, hogy a helyzet végül is stabilizálódott, vitathatatlan volt a Demokrata Néppárt léte, és vitathatatlan volt a vezetése.

apát jelölését terjesztette elô. Balogh István visszaemlékezései szerint ezt a listát még három jelölttel egészítették ki: Czapik Gyula egri érsek, Grôsz József kalocsai érsek és P. Jánosi is élvezte a kormány bizalmát. (82-84. o.) A püspöki kar Mindszentyt, az esztergomi káptalan viszont Drahos János érseki helytartót jelölte elsô helyen. (87. o.) A kérdést Nagy Töhötöm döntötte el elsô római útja alkalmával, Mindszenty javára. (Nagy Töhötöm 1965/1990: 180-186). Emlékiratai szerint augusztus 4-i elsô tárgyalása alkalmával arról informálták, hogy “…a Vatikán arrafelé hajlik, hogy nem nevez ki senkit, hanem vár, amíg valamelyest kitisztul a helyzet”. (180. o.) Ô azonban a legélesebben amellett foglalt állást, hogy “…azonnal kell kinevezni az új püspököket, fôleg a hercegprímást, nehogy eszébe jusson az új kormánynak élni kétes jelölési jogával és esetleg a Szentszék számára kellemetlen személyeket ajánljanak föl”. (181. o.). Az erre kapott felszólításnak megfelelôen részletes írásbeli elôterjesztést dolgozott ki a kinevezésekrôl. Augusztus 14-én magánkihallgatáson fogadta a pápa, majd néhány nap múlva kapott P. Leiber jezsuitától, a pápa személyi titkárától egy lezárt borítékot azzal, hogy “Mindszenty kinevezése, adja át ôeminenciájának”. (186. o.). Tizenkét nap kellett ahhoz, hogy Rómából Budapestre elvergôdjön. (Uo.) Elsô útja természetesen P. Kerkaihoz vezetett, és úgy határoztak, hogy “…Mindszentynek P. Kerkai viszi el a kinevezési okmányt, mert ô volt a középiskolában tanítványa”. (188. o.) Kerkai Jenô és Nagy Töhötöm úgy látták tehát, hogy Mindszentyben, akinek kinevezését nemcsak hogy

Mindszenty kinevezése és beiktatása Ugyanebben az idôben kellett dönteni a Vatikánban 1945. március 29-én hirtelen elhunyt Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás utódlásáról. Apor Vilmos, akit mindenki a legesélyesebbnek tartott, a jól ismert tragikus körülmények között meghalt. “Grôsz József kalocsai érsek elzárkózott az utódlás elôl azzal, hogy természete szerint jóságos, visszafogott és nem harcos egyéniség”. (Balogh 2002: 81) Angelo Rotta pápai nunciust kiutasították az országból, Cavallier József kísérte ki a pályaudvarra, és Mindszenty József akkori veszprémi püspök kinevezését javasolta. Pálffy az ô és a hozzá kapcsolódó körök két jelöltje, Mindszenty és Jánosi közül Mindszentyt preferálta. A kormány Bánáss László késôbbi veszprémi püspök, Márton Áron gyulafehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi fô2008/5

A Szent Korona – prímási kézbe való?

11

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 12

(Black plate)

súlypont elômozdították, hanem valósággal dûlôre vitték, sôt akár kivívták, támogatóra fognak találni. Ezt megerôsíti, hogy “két nap múlva” (uo.), szeptember 11-én, Mindszenty felkereste szobájában Nagy Töhötömöt, aki ôszintén elmondta neki “összes hibáit” (189. o.). Erre Mindszenty azt válaszolta, hogy “az utóbbi idôben sokat javultam […], már nem vagyok olyan kemény, és tanácsokat is elfogadok”. (Uo.) Ezt követôen “P. Kerkaival rögtön értékeltük az egész beszélgetést, és levontuk a nagy következtetést, hogy […] a hercegprímás mellettünk fog állni”. (Uo.). A DNP vezetése is mindent megtett, hogy megfelelô kapcsolatot építsen ki az újonnan kinevezett hercegprímással. Mészáros Istvánnál a következôket olvashatjuk, igaz, hogy egy kissé késôbbi idôpontra vonatkozóan: “Közben Mindszentyt kinevezte a pápa az esztergomi érseki székbe. […] A […] Demokrata Néppárt nem táviratban gratulált, hanem küldöttséget küldött a bérmaúton lévô Mindszentyhez Pápára, illetve Mezôládra: itt kereste fel az új hercegprímást a budapesti katolikus politikusok (Barankovicsék) küldöttsége, hogy hódolattal köszöntse.” (Mészáros 2005: 31). Visszatérve a hercegprímás kinevezéséhez és beiktatásához. A KALOT és a DNP vezetôinek a vele való szoros együttmûködést illetô reményei nagyon hamar szétfoszlottak. Nagy Töhötöm az elôbbiek szerint szeptember 12-én folytatott vele ôszinte beszélgetést, de néhány nap múlva már megdöbbenve hallgatta (Nagy Töhötöm 1965/1990: 190), hogy Mindszenty “…elôhozta a királykérdést” (uo.), mi több, késôbb átadott neki két, szeptember 18-i és szeptember 22-i keltezésû levelet azzal, hogy adja át ôfelségének. Nem sokkal Nagy Töhötöm Budapestre érkezése után, és még e levelek átadása elôtt, hivatalos úton is megérkezett Mindszenty kinevezése, és ezt Grôsz József kalocsai érsek szeptember 14-én tette közzé a Magyar Kurírban. A beiktatásra, Esztergomban, éppen a budapesti önkormányzati választások napján, október 7-én került sor. Mindszentynek a hercegprímási tisztet illetô közjogi felfogását emlékiratainak Székfoglalás Esztergomban címû fejezete írja le, félreérthetetlen formában, és ez a felfogás határozta meg egész magatartását. “Esztergom annak a középkori keresztény államfelfogásnak finom és emberi jelentkezése, melynek világviszonylatban mása a pápa és császár kettôssége. A gondolat magyar megtestesítôje a király és az esztergomi érsek. A prímás koronázza a királyt a Szent István fejét érintô Szentkoronával. Csak ettôl a pillanattól lesz feje, királya a nemzetnek. […] Nyilván a koronázás joga tette, hogy az esztergomi érsek elsô lett a közjogi méltóságok között. A király távollétében sokszor ô a helyettese. Ha a király vétett az alkotmány ellen, akkor az esztergomi érsek kötelessége ôt az alkotmány tiszteletben tartására figyelmeztetni, tôle ezt megkövetelni. Ismerünk történelmi helyzeteket, mikor az esztergomi érsekek súlyos hátrányokat, sôt börtönt is vállaltak e kötelességük teljesítése közben. […] Az egész nemzet, katolikusok és másvallásúak, közjogi állásukból kifolyóan, ezt elvárták tôlük.” (Mindszenty 1974/1989: 80-81.) “Az esztergomi érsek személyéhez kötött prímási méltóság […] az egyetlen hivatal hazánkban, melyben egyházi és állami jogkör egyesül. Érintetlenül érvényben maradt a ma12

gyar prímásoknak ez az alkotmányos jogköre az 1920. évi I. törvénycikk után is, mely a királyt helyettesítô kormányzó jogait írja körül. Csak néhány évvel az én beiktatásom elôtt Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás, a nemzetközileg ismert egyházjogász, erre vonatkozó álláspontját így fogalmazta meg: »A hercegprímásnak, mint elsô zászlósúrnak, közvetlen a király, illetve az államfô után következô, tehát legelsô közjogi méltósága Szent István király óta alkotott törvényeinkben van biztosítva. [...] A hercegprímás kettôs méltósága mindkét vonatkozásban igen súlyos felelôsségteljes munkát jelent, úgyhogy a maga számára mintegy meg kell halnia, hogy a magyar katolikus Egyház és a magyar haza javára élhessen és dolgozhasson.«” (Uo.) Míg magatartását és erkölcsi felfogását emlékiratainak e bekezdései határozzák meg, politikai magatartását ennek az idézetnek a folytatása determinálja. “A prímás közjogi helyzetét a Debrecenben összehívott ideiglenes országgyûlés nem tárgyalta. Az én beiktatásomkor nemcsak az ország népe, de maga az ideiglenes kormány is érintetlenül érvényben lévônek tekintette a magyar prímásoknak az alkotmányban meghatározott jogkörét. Amikor az ideiglenes kormány miniszterelnökének üdvözlô táviratára válaszoltam, és táviratomban a magyar prímások közjogi méltóságára utaltam, a kormány, az ideiglenes nemzetgyûlés, a pártok, a sajtó és az egész ország közvéleménye ezt tudomásul vette. Az én táviratom pedig így szólt: meleg gratulációját hálásan köszönöm. az ország elsô közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.” (81-82. o., külön bekezdés és nagybetûs szedés az eredetiben, Sz. Gy.)

Nem maradt el e felfogás szinte azonnali gyakorlati érvényesítése sem. A kérdés elsô említését Mihalovics Zsigmond Drahos Jánosnak írt 1945. május 3-i leveléhez csatolt és már tárgyalt emlékeztetôjében találhatjuk meg (Mihalovics 1945: 2), amely szerint a püspökök “…szóvá tették a hercegprímás közjogi helyzetét is, ne vegyék ôt egy nívón a kurtcsibráki (sic!) református esperessel.” E kijelentés teljes súlya akkor még nem volt felismerhetô. A késôbbiekrôl Mindszenty emlékirataiban (1974/1989: 104-106.) számol be. Amikor hivatalos látogatást tett nála “…1945. november 16-án az új miniszterelnök, Tildy Zoltán Varga Bélával […], és én elég hûvösen fogadtam ôket”, más kérdések megtárgyalása után “…az alkotmány megváltoztatásának a tervét hoztam fel. Hírek terjedtek el arról, hogy a marxista pártok a királyság intézménye helyett a köztársaság bevezetését követelik. […] Kifejtettem álláspontomat: ebben a nemzet alkotmányát érintô fontos kérdésben semmiképpen nem szabad engedniök a szovjet nyomásnak. […] Tildynek […] ezeket írtam: »[…] Úgy értesülök, hogy a nemzetgyûlés a közeljövôben napirendre szándékozik tûzni az alkotmányreformokat, köztük a köztársaság behozatalát, az ezeréves magyar királyság megszüntetésének tervét. Ha ez a hír megfelel a valóságnak, s ha nem is kaptam errôl hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások több, mint 900 éven át állandóan gyakorolt közjogi tisztébôl folyóan óvást emelek eme tervek ellen.” Kijelentések nem lehetnek félreérthetetlenebbek, és ezek a kijelentések gyakorlatilag 2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 13

(Black plate)

súlypont

XII. Piusz pápa – nem lesz összeütközés

lezárták a kormánnyal való együttmûködés lehetôségét. Az itt leírtak rövidesen, még a székfoglalás elôtt a Vatikán tudomására jutottak, ugyanis még a székfoglalás elôtt sor került Nagy Töhötöm második római útjára. P. Nagy szeptember 25-én indult el, és október 7-én érkezett meg Rómába. (Balogh 1998: 175.) Nagy Töhötöm könyvében tíz oldalt szentelt akkori római tárgyalásai leírásának (Nagy 1965/1990: 194-204) 22 oldalas, terjedelmes jelentést vitt magával, amelyet ott véglegesített, és amelyet azonnal el is juttattak a pápa kezéhez. A pápa gyakorlatilag azonnal magánkihallgatáson fogadta. A két legfontosabb kritikus kérdésrôl a következôket olvashat-

juk: “Ôszentsége a leghatározottabban amellett foglalt állást, hogy egyelôre nem lesz összeütközés. »Fáradtak az emberek egy új háborúhoz« – mondotta. Majd elôkerült egy kényes téma: […] A hercegprímás akaratából elôtérbe nyomulnak a régi kiváltságos osztályok képviselôi, és titkos megbeszélések tárgya lesz a Habsburg-restauráció kérdése. Ôszentsége egyszerû szavakkal csak ennyit mondott: »Talán csak nem gondolják némelyek, hogy még egyszer visszajön a régi világ?«” (195-196. o.) A pápa által képviselt álláspontot megerôsítették a jezsuiták római vezetôi, akik határozottan megtagadták annak engedélyezését, hogy P. Nagy átadja Mindszenty levelét Ottó trónörökösnek. (196. o.) P. Nagy tárgyalt báró Apor Gáborral, Apor Vilmos testvérével, a régi rend utolsó vatikáni követével is, aki megerôsítette, hogy a Habsburgoknak semmi esélyük sincs, és “…megemlítette egy középeurópai, sôt egy európai nagy szövetségnek a gondolatát vámhatárok nélkül, közös pénzegységgel, de ez […] sohasem lesz királysági alapon”. (198. o.) Ennek a kijelentésnek a súlyát csak most értékelhetjük igazán, hatvan évvel az után, hogy elhangzott. P. Nagyot kitüntetô körülmények között fogadta mind Tardini, mind Montini államtitkár, akik ugyancsak hangsúlyozták a béke fenntartásának, a társadalmi változásoknak és a modus vivendi keresének elkerülhetetlenségét. P. Nagy hangulatát emlékiratainak a következô bekezdése mutatja a legjobban: “Rajtam valami ijedt nyugtalanság vett erôt. Kezdtem fölmérni annak minden következményét az én személyemre vonatkozólag is, hogy a prímás, akit én ajánlottam be itt kinevezésre, valósággal hadakozva ezért, most olyan politikát kezd folytatni, amelyikrôl a világegyház korifeusainak elmarasztaló véleményük van.” (197. o.) Ezzel lezárult a tragédia elsô felvonása. Fölvonultak a fôszereplôk. Mindszenty a magyar katolikus egyház beiktatott feje, Barankovics a magyar keresztény politika elismert vezetôje. A történelmi helyzetet és a követendô politika stratégiát illetô ellentét azonban áthidalhatatlan, a tragédia elkerülhetetlen.

Szakolczai György 1

1. A szerzô közgazdász, professor emeritus Felhasznált irodalom: Balogh Margit (1998): A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935-1946. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1998, 235 o.; Beke Margit (szerk.) (1996): A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzôkönyvei 1945–1948 között. Argumentum, Köln – Budapest, 1996. 495.; Izsák Lajos (1994): Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944–1956. Pannónia Könyvek, Budapest, 323 o.; Jánosi József (1945): Pro Memória. (Keltezés nélkül.) Prímási Archívum, 712/1945. május 26., kézirat. In: Szakolczai (2008b),; Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós (szerk.) (2001): Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyûjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Barankovics Akadémia Alapítvány, Budapest, 2001, 508 o.; Mészáros István (2005): Mindszenty és Barankovics. Adalékok a “keresztény párt” problematikájához. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2005, 114 o.; Mihalovics Zsigmond (2005): Emlékeztetô. (1945. május 3.) Prímási Archívum, 468/1945. május 7., kézirat. Idézi: Szakolczai (2008b); Mindszenty József: (1974/1989): Emlékirataim. Vörösváry István kiadása, Toronto, Kanada, 1974, 497 o. – Szent István Társulat, Budapest, 1989, 497 o.; Nagy Töhötöm (1965/1990): Jezsuiták és szabadkômûvesek. 1. kiadás: Buenos Aires, 1965. - 2. kiadás: Universum Kiadó, Szeged, 1990, 493 o.; Szakolczai György (2008b): Szekfû Gyula és Jánosi József 1945. áprilisi levelei a magyar katolikus püspöki karnak. Múltunk, LIII/3. (1998), elôkészületben.; Szekfû Gyula (1945): Levél Grôsz József kalocsai érsekhez, a püspöki kar elnökéhez. (1945. április 10.) Kalocsai Fôegyházmegyei Levéltár, KFL.I.1.a. Püspökkari iratok, 990/1945, kézirat. In: Szakolczai (2008b).; Varga László (1997): Kérem a vádlott felmentését. Püski, New York, 253 o.

2008/5

13

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 14

(Black plate)

lelkiség

A három sötét királyok férfi botorkált a sötét külvároson át. A házak szilánkosan meredtek az égre. Hiányzott a hold, az aszfalt riadt volt a késôi léptektôl. Azután talált egy ócska palánkot. Ezt aztán addig rúgta a lábával, mígnem egy korhadt léc felsóhajtott és kitört. A fának porhanyós és édes illata volt. Visszabotorkált a sötét külvároson át. Nem voltak csillagok. Amikor az ajtót kinyitotta sírt bele, az ajtó, felesége halványkék szeme nézett vele szembe. Fáradt arcból tekintett ez a szempár. Leheletük fehéren függött a szobában, olyan hideg volt. A férfi behajlította csontos térdét, és eltörte a fát. A fa felsóhajtott. Aztán porhanyós és édes illat lett körülöttük. A férfi az orrához tartott egy darab fát. Majdnem olyan az illata, mint a süteménynek, nevetett halkan. Ne, mondta a tekintete az asszonynak, ne nevess! Alszik. A férfi a kis bádogkályhába tette az édes, porhanyós fát. A fa erre felparázslott, és maréknyi meleg fénnyel árasztotta el a szobát. A maréknyi fény egy parányi kerek arcra esett, és egy pillanatig rajta maradt. Az arc egyórás volt csupán, de már megvolt mindene, ami csak kell: füle, orra, szája, szeme. Nagy szeme kellett, hogy legyen, ezt látni lehetett, noha be volt hunyva. A szája viszont nyitva volt, és halk szuszogás jött belôle. Az orra és a füle piros volt. Él, gondolta az anya. A kicsiny arc pedig aludt. Van még zabpehely, mondta a férfi. Igen, felelte az aszszony, milyen jó, hogy van még. Hideg van. A férfi vett még az édes, puha fából. Most szülte meg a kisfiát, és fagyoskodnia kell, gondolta magában. Ám nem akadt senki az öklének, olyasvalaki, akinek beverhette volna az arcát. Mikor kinyitotta a kályha ajtaját, ismét maréknyi fény esett az alvó arcra. Az asszony halkan így szólt: nézd, akár egy dicsfény, látod? Dicsfény! – gondolta a férfi, és senki sem akadt, akinek öklével az arcába vághatott volna. Egyszer csak voltak az ajtónál. Láttuk a fényt, mondták, az ablakon. Leülnénk tíz percre. De kisbaba van a háznál, mondta nekik a férfi. Erre már semmit sem mondtak, ám mégis bejöttek a szobába, ködfelhôket eregettek az orrukon, és óvatosan lépkedtek. Nagyon csendesek vagyunk, suttogtak, és emelgették a lábukat. Ekkor rájuk esett a fény. Hárman voltak. Három ócska egyenruha. Egyiküknél kartondoboz volt, másikuknál zsák. A harmadiknak pedig nem volt keze. Elfagyott, mondta, és megemelte a csonkokat. Aztán odafordította kabátzsebeit a férfinak. Dohány volt benne és vékony papír. Cigarettát sodortak. Ám az asszony így szólt: ne itt, a gyerek … Erre a négy férfi kiment az ajtó elé, cigarettáik, mint négy pont az éjszakában. Egyiküknek mindkét lába vastagon be volt bugyolálva. Egy darab fát vett ki a zsákjából. Tessék, egy szamár, mondta, hét hónapig faragtam. A gyereknek, mondta, és odaadta a férfinak. Mi baja a lábának? – kér-

A

14

dezte a férfi. Vizesedik, mondta az ember, aki a szamarat faragta, az éhezéstôl. Hát neki, a harmadik társuknak? – kérdezte a férfi, és a sötétben megtapogatta a szamarat. A harmadik reszketett az egyenruhájában: Ó, semmiség, suttogta, csak az idegeim. Bizony, sokat féltünk akkor odakint. Erre eltaposták a cigarettáikat, és megint bementek. Óvatosan lépkedtek, és a kicsiny, alvó arcot nézték. A reszketô kivett két sárga bonbont a kartondobozból, és hozzáfûzte: Tessék, az asszonynak. Az asszony halvány szeme tágra kerekedett, amikor látta, hogy a három sötét idegen a gyermek fölé hajol. Félt az asszony. Ám ekkor a gyermek nekiszorította lábacskáját az asszony mellének, és oly erôs sírásba kezdett, hogy a három sötét figura a lábát emelgetve az ajtóhoz osont. Ott aztán még egyszer biccentettek, majd beleereszkedtek az éjszakába. A férfi nézett utánuk. Különös szentek, mondta a feleségének. Aztán becsukta az ajtót. Szép kis szentek ezek, morogta, és ellenôrizte, megvan-e még a zabpehely. De nem akadt egy arc az öklének. Viszont kiabált a gyerek, kiabált, jó hangosan, suttogta az asszony. Erre föl aztán el is mentek. Figyeld csak, milyen eleven, mondta büszkén az asszony. Az arc kinyitotta száját és sírt. Sír ez a kisfiú? – kérdezte a férfi. Nem, azt hiszem, inkább nevet, válaszolta az asszony. Majdnem olyan, mintha sütemény lenne, mondta a férfi és megszagolta a fát, mint a sütemény. Egészen édes illata van. Tényleg, ma karácsony van, mondta az asszony. Igen, karácsony, morogta a férfi, miközben a kályha felôl maréknyi fény esett a kicsiny, alvó arcra.

Wolfgang Borchert (Himfy József fordítása) Megjelent a szerzô összegyûjtött mûveiben: Wolfgang Borchert: Das Gesamtwerk von Rowohlt Verlag, Hamburg, 1949.

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 15

(Black plate)

egyház és társadalom

Nemzeti és etnikai kisebbségek megítélése a magyar társadalomban z elmúlt hónapok híradásaiban többször hallhattunk olyan erôszakos cselekedetekrôl, amelyek cigányok, elsôsorban cigány családok ellen irányultak. A bûncselekmények egy része bizonyára személyes vagy csoportos érdekkonfliktusokra vezethetô vissza függetlenül attól, hogy az elkövetô(k) maguk is cigányok voltak vagy nem, más részük azonban nagy valószínûséggel etnikai jellegû, vagyis a sértettek csupán azért lettek a támadások célpontjai, mert romák voltak. A magyar társadalom döntô többsége elítéli az ilyen erôszakos megnyilvánulásokat, de korántsem biztos, hogy elôítéleteivel nem teremti-e meg ezek melegágyát. Egy OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) által támogatott ezer fôs reprezentatív kutatás1 keretében többek között arra kerestük a választ, hogy hogyan vélekedik a többségi társadalom a nemzeti és etnikai kisebbségekrôl,2 mutatkoznak-e lényeges különbségek az egyes kisebbségek megítélésében, és ha igen, ezeket hogyan lehet értelmezni. A kutatás során három kisebbség megítélését vizsgáltuk: a németekét, a horvátokét és a cigányokét. Mindhárom esetén tizennyolc állítást fogalmaztunk meg, melybôl hatot negatív, hatot pozitív összefüggésben említettünk, részben függetlenül attól, hogy ezek ténylegesen negatív vagy pozitív tartalmakat hordoznak-e. A maradék hat a kisebbségek vallására, értékrendjére vonatkozott. A válaszadóknak el kellett dönteniük, hogy mennyire értenek egyet az egyes kijelentésekkel. A véleményeket a következô ötfokozatú skálán mértük: a kijelentéssel

A

– egyáltalán nem értek egyet – általában nem értek egyet – részben egyetértek, részben nem – általában egyetértek – teljesen egyetértek. Az áttekinthetôség érdekében a továbbiakban a két “nem értek egyet” és a két “egyetértek” kategóriákat összevonom, harmadiknak pedig megmarad a “részben egyetértek, részben nem” kategória.

Sváb gyermekek – integrálódtak

Mi a zavaró a kisebbségben? A negatív blokkban a következô kijelentések szerepeltek: “Az zavar az adott kisebbségben, hogy – idegen a kultúrájuk (pl.: zene, öltözet, viselkedés) – egyre többen vannak – nem értem a nyelvüket – megérdemelt munka nélkül aránytalanul sok támogatást kapnak az államtól – nem tisztelik a törvényt – inkább (az adott kisebbség tagjai) vetik meg és használják ki a magyarokat”. Természetesen egy állítás csak akkor zavarhatja a megkérdezettet, ha azt igaznak tartja (például, ha úgy véli, hogy az adott népcsoport tagjai megérdemelt munka nélkül valóban aránytalanul sok támogatást kapnak az államtól). Ha már magát a kijelentést is hamisnak tartja (mert például nem osztja azt a véleményt, hogy az adott népcsoport tagjai megérdemelt munka nélkül aránytalanul sok támogatásban részesülnek), akkor ezt úgy vettük, hogy nem ért egyet a kijelentéssel.

1. Vallások és egyházak az egyesült Európában. 2. A magyar jogi nyelv különbséget tesz nemzeti és etnikai kisebbségek között. Mindkettôre igaz, hogy tagjai elsôsorban nem a többségi társadalom nemzetével, hanem más néppel vagy nemzettel azonosulnak. Ez az azonosulás mindenekelôtt kulturális jellegû, vagyis közös nyelvet, nyelvjárást, szokásokat, kultúrát és részben közös történelmet jelent Míg azonban a nemzeti kisebbségek egy olyan nemzethez tartozónak érzik magukat, amelynek van anyaországa, vagy ennek megvalósítására törekszik, addig ez az etnikai kisebbségekrôl nem mondható el. Ezért tekintjük például nemzeti kisebbségnek a németeket vagy szerbeket, de etnikai kisebbségnek a cigányokat.

2008/5

15

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 16

(Black plate)

egyház és társadalom

1. ábra: A német, a cigány és a horvát kisebbségre vonatkozó negatív állítások összevetése

Az összehasonlíthatóság érdekében a három kisebbségre vonatkozó eredményeket az 1. ábrán együttesen mutatom be. Ebben és a következô ábrákban már nem szerepelnek azok, akik nem tudtak vagy nem akartak válaszolni (“nem tudom” válaszkategóriák). Ezt a “leszelektálást” (a többi válaszkategóriára való arányos fölosztást) az indokolja, hogy fontos szempont az egyetértôk és az egyet nem értôk arányának összehasonlítása a három kisebbség között. Erôsen torzíthatná ugyanis az adatokat, ha például a horvátok esetében azért lenne alacsonyabb az egyetértôk aránya, mert velük kapcsolatban sokan nem

idegen a kultúrájuk(pl.: zene, öltözet, viselkedés) egyre többen vannak nem értem a nyelvüket megérdemelt munka nélkül aránytalanul sok támogatást kapnak az államtól nem tisztelik a törvényt azt hiszem, hogy inkább a … vetik meg és használják ki a magyarokat

tudtak vagy akartak állást foglalni. Az információveszteség elkerülése végett azonban az ábrák utáni táblázatban minden esetben külön megadom a “nem tudom” válaszkategóriák arányát is. A német kisebbség esetén a válaszadók többsége a felsorolt állításokkal nem értett egyet. A legtöbben – és ez is csupán a válaszadók tizedére (12,1%) igaz – azzal a kijelentéssel értettek egyet, hogy az zavarja ôket a német kisebbségben, hogy nem értik a nyelvüket. A második és a harmadik legmagasabb arányú egyetértést azokkal az állításokkal kapcsolatban mértük, miszerint a németek munka nélkül aránytalanul magas támogatást kapnak az államtól, illetve, hogy inkább a németek vetik meg és használják ki a magyarokat. Ám e két kijelentéssel kapcsolatban is a válaszadók kevesebb mint tizede (11% és 10,8%) értett egyet. A többi kijelentéssel való egyetértés aránya elenyészô. Ha az egyetértôkhöz hozzáadjuk a részben egyetértôket is, arányuk még akkor is csak 10 és 30 százalék között van, vagyis a válaszadók 70-90 százalékát a hat negatív kijelentés egyike sem zavarja a német kisebbségben, illetve azokat nem tartják igaznak. Hasonló eredményeket kapunk a horvátok esetén is. A válaszadók közül legtöbben (17,7%) azzal értettek egyet, hogy az zavarja ôket a horvát kisebbségben, hogy nem értik a nyelvüket, és 7,3% tartotta zavarónak, hogy a horvát kisebbség kultúrája idegen a többség számára. Mindössze a kérdezettek 4-6 százaléka értett egyet a többi kijelentéssel. Ha összevonjuk az “egyetért” és a “részben egyetért” válaszkategóriákat, kiderül, hogy a megkérdezettek közel harminc százaléka helyeselte legalább részben azt az állítást, hogy zavaró, hogy nem értik a horvátok nyelvét, de a többi állítással legalább körülbelül 10-20 százalékuk értett egyet. A vélemények erôsen függtek az országrésztôl (régiótól) és a megkérdezettek településtípusától, ami nagymértékben arra vezethetô vissza, hogy a német és horvát kisebbség országos eloszlása egyenetlen. A német kisebbséggel kapcsoltban a válaszolók kora is befolyásolta a kijelentések megítélését. A negyven éven aluliak között valamivel több volt azok aránya, akik egyetértettek a negatív állítások többségével, mint a negyven év fölöttieknél, vagyis a fiatalabbak valamivel negatívabban ítélik meg a német kisebbséget, mint az idôsebbek.

német 10,8 12,8 9,5

cigány 5,9 4,7 5,8

horvát 20,6 25,4 20,4

26,2 21,2

6,1 4,6

43,3 38,2

22,5

8,7

40,0

1. táblázat: A német, a cigány és a horvát kisebbségre vonatkozó negatív állítások esetébena “nem tudom" válaszkategóriák aránya (%)

16

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 17

(Black plate)

egyház és társadalom Az elôzô két népcsoporttal ellentétben a cigányokra vonatkozóan a megkérdezettek többsége egyetértett a negatív állításokkal. Ez alól kivételt képez azon két kijelentés, miszerint az zavaró a cigány kisebbségben, hogy nem értik a nyelvüket (29,5%), illetve az, hogy idegen a kultúrájuk (27,5%), bár az ezekkel egyetértôk aránya még így is duplája annak, amit a másik két kisebbségnél tapasztaltunk. Ez azt is jelenti, hogy az embereknek alapvetôen nem az okoz problémát, hogy a roma és a magyar kultúra eltérô, hanem többnyire az, hogy a cigányok magas támogatást kapnak (76,1%), nem tisztelik a törvényt (76,9%), és hogy egyre többen vannak (64,3%). Feltûnô, hogy a romák megítélésénél jóval kisebb a bizonytalanok aránya, mint a németeknél és különösen a horvátoknál (ld. az 1. táblázatot). Az országrész és a lakóhely típusa itt is befolyásolta a véleményeket, de az egyes kijelentéseknél eltérô módon. Általában elmondható, hogy a dunántúliak valamivel kevésbé ítélik meg negatívan a cigányokat, mint az ország egyéb részében élôk. Érdekes a vallásosság szerinti megoszlás: a katolikusoknak általában rosszabb a véleményük errôl a népcsoportról, mint a reformátusoknak és evangélikusoknak. Ugyancsak negatívabb a nem vallásosak vagy a vallásukat nem gyakorlók véleménye, mint a gyakorló hívôké.

Miért “hasznosak” a kisebbségek? A kijelentések következô csoportja azt tudakolta, hogy miért tartják a megkérdezettek elônyösnek, hogy Magyarországon létezik az adott kisebbség. Az elôzô blokkhoz hasonlóan az egyetértés feltétele itt az volt, hogy a nyilatkozó igaznak tartsa az egyes állításokat, ellenkezô esetben ugyanis nincs mit elônyösnek tartani. A következô kijelentésekrôl volt szó: “az adott kisebbség léte azért elônyös, mert – megértésre és toleranciára tanítanak bennünket – a különbözô emberek és csoportok együttélése gazdagítja életünket – a kisebbséghez tartozók szorgalmasak, és építik az országot – ha segítségre van szükségem, hozzájuk bizalommal fordulhatok német megértésre és toleranciára tanítanak bennünket a különbözô emberek és csoportok együttélése gazdagítja életünket a kisebbséghez tartozók szorgalmasak, és építik az országot ha segítségre van szükségem,hozzájuk bizalommal fordulhatok kevesebb pénzért dolgoznak, mint a magyarok elégedettek és nem követelôdzôk

2. ábra: A német, a cigány és a horvát kisebbségre vonatkozó pozitív állítások összevetése

– kevesebb pénzért dolgoznak, mint a magyarok – elégedettek és nem követelôzôk”. A 2. ábra mutatja, hogy a németekkel kapcsolatban a válaszadók azzal az állítással értettek egyet a legnagyobb arányban, hogy a német kisebbség léte Magyarországon azért eônyös, mert a különbözô emberek és csoportok együttélése gazdagítja életünket (67,5%). A megkérdezettek fele helyeselte azt az állítást, miszerint a német kicigány

horvát

21,8

7,1

35,7

14,4

6,4

28,5

20,3

7,2

39,2

38,1 30,9 37,6

10,2 14,2 8,4

52,7 54,8 54,2

2. táblázat: A német, a cigány és a horvát kisebbségre vonatkozó pozitív állítások esetében a “nem tudom" válaszkategóriák aránya (%)

2008/5

17

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 18

(Black plate)

egyház és társadalom sebbséghez tartozók szorgalmasak, és építik az országot. Közel ennyien vannak azok is, akik szerint a fenti csoport jelenléte azért “hasznos”, mert megértésre és toleranciára tanítanak bennünket. 42,1 százalék véli úgy, hogy a németek elégedettek és nem követelôdzôk, 35,4 százalék pedig, hogy amennyiben segítségre van szükségük, hozzájuk bizalommal fordulhatnak. A legkevesebben (10,6%) azzal értettek egyet, hogy a németek kevesebb pénzért dolgoznak, mint a magyarok. Összességében megállapítható, hogy a német kisebbséggel kapcsolatban megfogalmazott pozitív állításokkal az érdemben válaszolni tudók többsége legalább részben egyetértett, míg a negatív állításokkal többségük nem értett egyet. Érdemes azonban kiemelni azt a tényt, hogy a válaszadók magas arányban nem tudtak állást foglalni az e kisebbséggel kapcsolatos kijelentéseket illetôen (ld. 2. táblázat). Figyelemre méltó, hogy a negatív állításokkal kapcsolatban magasabb arányban (80-90%) foglalnak állást a megkérdezettek, a pozitív állítások megítélésében azonban óvatosabbak (itt csak 63-85% tud nyilatkozni). Feltételezhetô, hogy akik nem tudják megítélni a pozitív állítások igazságtartalmát, annak az az oka, hogy szûkebb, tágabb társadalmi környezetükben nem élnek németek, nincsenek velük kapcsolatban, de ennek azt kellene maga után vonnia, hogy a negatív állításokat sem tudják megítélni. Ezt úgy értelmezhetjük, hogy a negatív sztereotípiákat “könynyebben” értékelték a válaszadók, azaz a negatív elôítéleteket hajlamosabbak vagyunk elhinni, míg a pozitív jegyek megítélésére tapasztalat hiányában nem vállalkozunk. Az országrészek között itt is különbségek mutatkoznak a véleményekben. Meghatározó tényezô továbbá az iskolai végzettség, a vallásosság és a kor is. A magasabb végzettségûek, a vallásosabbak és az idôsebbek általában pozitívabban ítélik meg a német kisebbséget. A horvát kisebbségre vonatkozó állítások nagy részével kapcsolatban a megkérdezettek közel fele nem tudott állást foglalni, minden bizonnyal azért, mert a három népcsoport közül ôket ismerik a legkevésbé. Leginkább a déli országrészen élôk tudtak véleményt formálni, ott, ahol a horvátok többsége is él, legkevésbé pedig a budapestiek és az Észak-Magyarországon élôk. Legtöbben azt a nézetet osztották, mely szerint azért elônyös, hogy hazánkban létezik horvát kisebbség, mert a különbözô emberek és csoportok együttélése gazdagítja életünket (58,6%). 41,4 százalék ért azzal egyet, hogy megértésre és toleranciára tanítanak bennünket, 39,1 százalék pedig azzal, hogy a horvát kisebbséghez tartozók szorgalmasak, és építik az országot. A válaszadók közel negyven százaléka egyetértett azzal, hogy a horvát kisebbség tagjai elégedettek és nem követelôdzôk, míg harminc százalékuk véli úgy, hogy szükségben bizalommal fordulhat hozzájuk. Azzal a kijelentéssel, hogy azért elônyös a horvátok jelenléte, mert kevesebb pénzért dolgoznak, mint a magyarok, még a válaszolók tizede sem értett egyet. A cigányokkal kapcsolatos pozitív állítások zömével a válaszadók túlnyomó többsége nem értett egyet, sôt az egyetértôk aránya meglehetôsen alacsony volt. A legtöb18

ben – ám még ez is a kérdezettek csupán negyedét (23,9 és 28,7%) jelenti – azon állításokkal értettek egyet, miszerint azért elônyös, hogy Magyarországon létezik cigány kisebbség, mert a különbözô emberek és csoportok együttélése gazdagítja életünket, valamint, hogy kevesebb pénzért dolgoznak, mint a magyarok. Ha az egyetértôk és a részben egyetértôk válaszait összevonjuk, megállapítható, hogy a válaszadóknak körülbelül a fele értett legalább részben egyet e két állítással. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy az utóbbi állítás (kevesebb pénzért dolgoznak) nem a romákkal kapcsolatban fogalmaz meg pozitív állítást, hanem a többségi társadalomban elfoglalt elônytelen helyzetükre utal. Mindössze a válaszolók valamivel több mint tizede (13,1%) vélte, hogy a cigányok megértésre és toleranciára tanítanak bennünket, és még ennél is jóval kevesebben (3,4%) gondolták, hogy a romák elégedettek és nem követelôdzôk. A válaszadók mindössze 3,5 százaléka érezte úgy, hogy ha segítségre lenne szüksége, akkor bizalommal fordulhatna a romákhoz, illetve hogy a cigány kisebbséghez tartozók szorgalmasak, és építik az országot. A válaszadók életkora befolyásolta az értékelést: az idôsebbek inkább értettek egyet a kijelentésekkel, mint a fiatalabbak.

3. ábra: A német, a cigány és a horvát kisebbségre vonatkozó, a vallással, értékrenddel kapcsolatos állítások összevetése

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 19

(Black plate)

egyház és társadalom

Mennyire fontosak a vallásos értékek? Az utolsó kérdéscsoport a vallásra és értékrendre kérdezett rá. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a nyilatkozó szerint mennyire fontos érték az adott kisebbségnél – a családon, rokonságon belüli összetartás – a közös vallás – a vallásgyakorlatok (istentisztelet, ima stb.) – a tízparancsolat betartása – a felebaráti szeretet parancsa – az Istenben való hit A német kisebbség értékrendjére, vallásos beállítottságára jellemzô állításokkal kapcsolatban a megkérdezettek magas arányban nem tudtak állást foglalni. A különbözô kijelentéseket a válaszadók körülbelül harmada nem tudta értékelni, de egy-egy kijelentés esetében kétötödük, tanácstalan volt (ld. 3. táblázat). Amint a 3. ábrából látható, a válaszadók véleménye szerint a német kisebbség számára a családon, rokonságon belüli összetartás a legfontosabb, hiszen a megkérdezettek 83,6 százaléka szerint ez számukra fontos. A következô helyen a közös vallás (67,6%), míg a harmadikon az Istenben való hit (65,1%) szerepel. A vallásgyakorlatot, a felebaráti szeretet parancsát, valamint a tízparancsolat betartását a megkérdezettek fele tartja fontosnak. A horvát kisebbség vallásával, értékrendjével kapcsolatban a kérdezettek körülbelül fele a már említett okokból nem tudott véleményt nyilvánítani. A válaszadók háromnegyede szerint fontos a fenti kisebbség számára a családon, rokonságon belüli összetartás, közel kétharmaduk szerint az Istenben való hit, illetve a közös vallás. A többi állítást a megkérdezettek fele tartja fontosnak a horvát kisebbség számára. Mind a német, mind a horvát kisebbségnél a vallásos emberek fontosabbnak vélték ezeket az értékeket, mint a nem vallásosak. Ami a cigányok megítélését illeti, a válaszadók közel 90 százaléka vélte úgy, hogy fontos számukra a családon, rokonságon belüli összetartás. Jóval alacsonyabb arányban (55,5%) gondolták azonban, hogy értékrendjükben kiemelkedô szereppel bír a közös vallás. Közel negyven százalék volt azon a véleményen, hogy az Istenben való hit fontos a roma kisebbségnek, és negyedük feltételezte azt, hogy igaz ez a vallásgyakorlatokra is. A felebaráti

családon, rokonságon belüli összetartás a közös vallás a vallásgyakorlatok (istentisztelet, ima stb.) a tízparancsolat betartása a felebaráti szeretet parancsa az Istenben való hit

német 26,7 32,1 39,9 43,7 40,8 38,7

Táncoló cigány nôk – vallásos háttér

szeretet parancsát már csak 14,8 százalék, a tízparancsolat betartását pedig már csak a nyilatkozók tíz százaléka tartotta fontosnak a cigányoknál, ami összecseng azzal a negatív kijelentéssel, hogy a cigányok nem tisztelik a törvényeket, és amellyel megkérdezettek túlnyomó többsége egyetértett. A válaszadók negyede-harmada nem rendelkezik elég ismerettel ahhoz, hogy a fenti állításokat értékelni tudja. (Egyedül a romák közötti összetartás kérdése esetén volt alacsony a válaszolni nem tudok aránya.) A tízparancsolatot és a felebaráti szeretetet a cigány etnikumban fontosnak vélôk átlagéletkora magasabb volt, mint akik szerint ez csak részben vagy nem fontos. E két kérdésnél az is elmondható, hogy a városban élôk fontosabbnak gondolták ezeket, mint a falusiak. cigány 8,7 23,7 32,0 23,7 21,8 26,9

horvát 44,8 48,2 53,1 53,8 51,4 50,4

3. táblázat: A német, a cigány és a horvát kisebbségre vonatkozó vallással, értékrenddel kapcsolatos állítások esetében a “nem tudom" válaszkategóriák aránya (%)

2008/5

19

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 20

(Black plate)

egyház és társadalom

Tapasztalat vagy elôítélet? Az elemzésbôl egyértelmûen kitûnt, hogy a válaszadók a romákkal kapcsolatban tudtak a leghatározottabban véleményt formálni. Esetükben a negatív kijelentésekkel akár tíz-tizenötször, sôt van, ahol hússzor többen értettek egyet, mint a németeknél és horvátoknál. Kiugróan nagy a különbség azon állításokkal kapcsolatban, miszerint a romák egyre többen vannak, nem tisztelik a törvényt, munka nélkül aránytalanul sok támogatást kapnak, illetve, hogy inkább a cigány kisebbség tagjai vetik meg és használják ki a magyarokat. Éppen fordított a helyzet a pozitív kijelentéseknél. A pozitív tartalommal bíró állítások között egy sincs, amivel a válaszadók legalább feleannyian értenének egyet, ha cigányokról van szó, mintha németekrôl vagy horvátokról. A legtöbb esetben a romákról csak harmad- vagy tizedannyi, sôt még kevesebben vannak pozitív véleménynyel, mint a másik két népcsoportról. Egyetlen kivétel van: a romák kevesebb pénzért dolgoznak, mint a magyarok – csakhogy, ahogy errôl már volt szó, ez tulajdonképpen nem a kisebbségekre vonatkozó pozitív állítás. Valamivel kiegyensúlyozottabb a kép a vallásra és értékrendre vonatkozó állítások esetén, sôt a családon belüli összetartást a cigányoknál tartották a legfontosabbnak a nyilatkozók. Az erkölcsi tartalmat rejtô kijelentéseknél azonban a romák ebben a blokkban is rossz osztályzatokat kaptak, fôképpen a felebaráti szeretet és a tízparancsolat betartása kapcsán. Ez utóbbit a németeknél és horvátoknál ötször annyian vélték fontosnak, mint a cigányok esetén. Valóban igaz lenne, hogy a németek és horvátok “jó”, míg a cigányok “rossz magyarok”? A döntô kérdés természetesen az, hogy az emberek valós tapasztalatokra vagy pedig elôítéletekre alapozzák véleményüket. A saját és más csoportok értékelése, a közöttük lévô különbségek tudomásulvétele a szociális lét velejárója, sôt az identitás meghatározó eleme. Önmagában az nem jelent problémát, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek a többségi társadalomhoz hasonlóan ápolják nyelvüket, szokásaikat, kultúrájukat, történelmi tudatukat és hagyományaikat stb. A különbözôségek és a nemzeti sajátosságok csak akkor vezetnek feszültségekhez, hogyha ezek valamilyen okból negatív érzéseket keltenek az egyik népcsoportban. Míg a nacionalisták és rasszisták ezeket az okokat kizárólag a másokban, például a cigányokban látják, addig a kisebbségvédôk gyakran csak a többségi társadalom elôítéleteit teszik szóvá. A dolog azonban sohasem fehér és fekete! Pozitív történelmi és jelenkori tapasztalatok ugyanis erôsen javíthatják más népcsoportok megítélését (a németeket például néhány nemzedékkel korábban nagyon elutasítóan ítélte meg a magyarság), míg a negatív kollektív és személyes emlékezések és élmények tovább mélyíthetik az ellentéteket. Agresszív társadalmi, gazdasági és politikai légkörben ezek veszélyes sztereotípiák kialakulásához, sôt erôszakos cselekményekhez vezethetnek. 20

Kutatásunk feltárta, hogy a baljóslatú sztereotípiák jelen vannak a magyar társadalomban, vagyis a cigányokkal szembeni ellenérzés biztosan nem csak tapasztalatokra, hanem elôítéletekre is támaszkodik. Például a kisebbségi nyelv nem értésére vonatkozó kijelentést is – ami kétségkívül nem egy adott kisebbség viselkedésére vonatkozik, hanem objektív, hiszen a válaszadók döntô többsége éppúgy nem érti a németek vagy horvátok, mint a romák nyelvét sem – negatívabban ítélték meg a válaszadók a romák, mint a másik két kisebbség esetén. Ezzel kapcsolatban érdemes azt is megemlíteni, hogy amíg a válaszadók többnyire állást tudtak foglalni a cigányokra vonatkozó pozitív, illetve negatív állítások kapcsán, addig az értékrendjükre, vallásukra vonatkozó kijelentésekrôl elbizonytalanodtak. Ez azt mutatja, hogy a megkérdezettek korántsem ismerik olyan jól a romákat, mint azt a negatív és pozitív kijelentések értékelésekor sugallták, viszont a vallásgyakorlásukkal és értékrendjükkel kapcsolatos sztereotípia hiányában nehezebben tudtak véleményt formálni. Megengedhetetlen ugyanakkor mindenfajta túlzott leegyszerûsítés, amelyek csak az egyik vagy csak a másik oldalról várják a megoldást. Kettôn áll a vásár!

Wildmann János

Horvát asszonyok – kevesen ismerik ôket

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 21

(Black plate)

modellek

Szélrózsa a szomszéd rétjén – religiográfia személyes felhangokkal és elkalandozásokkal – szélrózsa az értelmezô szótár szerint “világtájak irányát mutató csillag alakú ábra”, és két szólás kapcsolódik hozzá: a “mindenfelôl” jelentésû “a szélrózsa minden irányából” és a “mindenfelé” jelentésû “szélrózsa minden irányába”. 2008. július 16-20-ig Kôszegen a “szélrózsa” jelentése “a Szélrózsa”, a Magyarországi Evangélikus Egyház ifjúsági munkájának legnagyobb, kétévente megrendezett eseménye, amely fiatalok széles rétegét kívánja és tudja megszólítani. A korábbiakhoz hasonlóan ez a találkozó is fesztivál jellegû volt, de a popzene mellett különféle programok tömegét kínálta. Ezek szerint a Szélrózsa nem csak égtájakat, hanem ég-tájakat is jelöl, méghozzá a határon. A hetedik Szélrózsa-találkozó jelszava – az elôzô találkozók bizonyosságot sugalló jelszavai1 után – a Hol a határ? lett. A “Hol a határ?” kérdésre választ keresô találkozó a története során hol határôrzô, hol lelkileg “bezárt”, olykor szellemileg “határátlépô”, majd fizikailag is “határváros” volt. (Az 1554-ben lutheránussá lett városból 1681-ben kitiltották az evangélikus istentiszteleteket; az iskolavárossá váló Kôszegen egy evangélikus lelkész szorgalmazta a magyar nyelv használatát.) Mindezt bemutatták, eljátszották a megnyitón, és a szögesdrót lebontásával megkezdôdik a három és fél napos szellemi határátjárás, határbontás. Kôszeg határára immár nem aknazár, szögesdrót, sorompó, határôr, hanem irányjelzô szélrózsa került, mely arra a Szélre is figyel, aki ott, onnan és oda fúj, ahol, ahonnan, ahová akar. A találkozó színhelye az egykori “iskola a határon”, vagyis az 1856-ban alapított Hunyadi Mátyás magyar királyi alreál és reáliskola, melyben közel száz évig folyt katonai képzés. Második, meglehetôsen dicstelen korszakában (1945–1956 között) szovjet csapatok birtokolták az ôsparkot és az épületeket. Kivonulásukkor szinte a földig lerombolt falakat, használhatatlan hálószobákat, iskolai termeket hagytak maguk mögött. Még a várossal összekötô kis hidat is megsemmisítették. Harmadik, máig tartó, ismét dicsôséges korszakában az alapító gyógypedagógus Nagy László nevét viselô, lelki elesetteket az egész-ség szellemében gyógyító-oktató-kiegészítô (szaknyelven

A

“multifaktorális”) intézmény mûködik, keretében a nevezetes Beszédjavító Iskola. A Szélrózsa-tábor teli tüdôvel szívta magába a hely szellemét: egyszer Ottlikét, amikor a Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei 2 szellemében vállalkoztak egyszerre alázatos és pimaszul vagány határátlépésekre, másszor a Beszédjavító Iskoláét, amikor párbeszéd-javító programok tucatjait kínálták és mûvelték, és akkor is, amikor “multifaktoriális” találkozó keretében 90 óra alatt százötvenegyféle programot kínáltak a közel háromezer résztvevônek.

Vissza a jövôbe A Szélrózsa befejezô, összegezô programja, sokak számára csattanója a záró istentisztelet volt, melynek Vissza a jövôbe (a közeliek és távoliak ünnepe) címet adtak. Az istentiszteleti rend szerint – melyet élô fákat mentve újrahasznosítható papírra nyomtattak – úrvacsora elôkészítô elôzte meg gyónással és feloldozással, valamint az istentiszteleti énekek gyakorlásával. Az istentisztelet zenei alaphangját a reggeli áhítatok zenei kíséretét is szolgáló, mindenki kedvencévé váló Szélrózsa band és a pécsi Gospel-kórus adta meg, de csak alaphangját, mert a dalokat nagyon sokan velük énekelték. Így a zenei popfesztivál és az istentisztelet egymást átlapoló halmazokat képeztek. A negyedfél nap alatt jazzt, világzenét, ír kocsmazenét, gospelt, különféle rockzenéket, pop-punkot, funky-reggae-t, népzenét játszó együttesek fordultak meg a nagyszínpadon, így a találkozóra betévedô be nem avatott látogató azt hihette, hogy egy könnyûzenei popfesztiválon van, és a Hol a határ? kérdés a hangerôre vagy a zenei stílus-alternatívákra vonatkozik. A betévedô egy-két óra múlva úgy módosíthatta elképzelését, hogy ez egy olyan popfesztivál, amelyen országos és világhírû együttesek, zenészek és énekesek3 mellett olyan nevû és irányultságú együttesek is fellépnek, mint az Égigérô Gospel Kórus, a pop-punk vonalat képviselô szügyi M.Is.K.A (Mi Isten Követôi vAgyunk), “a jazznél könnyebb a sematikus könnyûzenénél festôibb, meditaivabb mûfajú zenét” játszó Felsôvezeték és a potic popot játszó Megacsend. A vélt

1. “Itt vagyok, engem küldj!”, “Hívásod van”, “Tenyerembe véslek”. 2. Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülô Istené. 3. Ferenczi, Mitsou, Grillus, Sebô, Roy és Ádám.

2008/5

21

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 22

(Black plate)

modellek popfesztiválon még egy-két órát eltöltô vendégnek már olyan képzete alakulhatott volna ki, hogy ezen a keresztény felhangokkal is rendelkezô, ám ízig-vérig popfesztiválon a rendezôség a nagyszínpad elôtt hajladozó, csápoló, tapsoló, hujjogató közönséget rengeteg egyéb (komoly és emelkedett) programmal próbálja meg elcsalogatni.4 Nem egyszerûen errôl volt szó, ugyanis a Szélrózsa egyre inkább a felnövô és családot alapító egykori szélrózsások találkozójává is vált, vagyis többgenerációs találkozóvá. Gyanítom, hogy még olyan idôsebbeké is, akik a keresztény (szorosabban evangélikus5) evangelizáció nyelvújítási mozgalmának ágensei és támogatói. Én magam a Házasság mint határ? (vagy mint határkô?) címû beszélgetésre voltam hivatalos, méghozzá szociológus minôségben, de ezen majdnem a legelejétôl a legvégéig részt vettem. Részvételem módja teljesen rendhagyó volt, ugyanis elôször nem mint megfigyelô, jegyzetelô, rögzítô, kérdezôsködô, kérdôíveket és teszteket osztogató és behajtó szociológus voltam jelen, hanem feleségével együtt mint egyszerû résztvevô. Természetesen mégsem egészen így, hiszen például katolikusként igencsak kíváncsi voltam arra, hogy zöldebb-e a szomszéd rétje, és persze arra is számíthattam, hogy olykor-olykor kibújik belôlem a szociológia kisördöge. Meghívóm Smidéliusz Gábor volt, vagyis maga a “Szélrózsa-atya”, aki a második Szélrózsa-találkozón elôadott, hasonló címû könyvem alapján készült Ipiapi atya musical zenéjét szerezte, aki egyszerre alternatív istentiszteletet mutatott be olvasótáborunkban (katolikus és nem hívô gyerekeknek és felnôtteknek), aki meleg szavakkal és zenével konferálta föl bemutatóján Jézus-projektum címû könyvemet.

trikókból liturgikus viselet, a popfesztiválból a több ezer ember megvendégelésének felidézése lett. Legalábbis számomra, és valószínûleg még sokaknak. Netalán a többségnek? Vajon hányan érezhették úgy, hogy a Szélrózsa band zenéje – ahogyan Hermann Hesse írja –: “A Mind zenéje és Mesterek zenéje/Hallgatására készülünk ma itt fel, / Megidézni a tiszta ünnepélyre/Áldott korokat nagy szellemeikkel.” A sokféle mentalitású, ízlésû, érdeklôdésû körbôl egyetlen kör lett, és ahogyan Hesse folytatta: “Csillagzatként kristályos hangot adnak,/Szolgálatukban teljesül a lét/És köreikbôl senki sem zuhanhat/Máshova, mint a szent Közép?”

Invokáció és Introitus A kezdô instrumentális zene még a popfesztivál nyelvén szólalt meg. A következô már hagyományos gyülekezeti ének6 volt, ám a következô ötbôl négy az Új Éneket7 (mondhatnám: a mozgalmi egyházat) képviselte, az utolsó kettô pedig Pekka Simojoku-dal volt. Az Új Ének tipikusan ifjúsági énekgyûjtemény, dalait elsôsorban ifjúsági “alkalmakon” éneklik. A “rendes” istentiszteleti arány – ahogyan egy fiatal lelkész (kedves tanítványaim egyike, akikkel a Szélrózsán találkoztam) érzékelteti – ma még 6:0 az Evangélikus Énekgyûjtemény javára. Ami pedig Pekka Simojoki dalait illeti, ô korántsem egy közönséges evangélikus nyelvrokon (zenei nyelvét illetôen kettôs értelemben is), ugyanis misszionárius szülôk gyermekeként Namíbiában nôtt fel, és az afrikai zene hatása finn gospel-énekeiben is érezhetô.8

Beharangozás Ahogy teltek az órák, napok, egyre inkább úgy éreztem, hogy a cél, a tét a határhelyzetbe kerülés és az átlépés (a transzcendálás), vagy még inkább a továbblépés, majd a Vissza a jövôbe címû, harangozással kezdôdô záró istentiszteleten történik meg. Vagy legalább is kezdôdik el. Úgy éreztem, mintha a másfélszáz program ugyanennyi kapu lett volna a százötvenegyedikbe való belépéshez. Mintha csak a Szélrózsa különféle üveggyöngyjátékai mind-mind elôjátékai lettek volna a záró istentiszteletnek, melynek helyszíne a popfesztivál színhelye lett, ám immár másfajta jelentésekkel bôvülve. Szélrózsából csillag, a nagyszínpadból oltár, popzenébôl populáris liturgia, az egyen 4. Monodrámával, passióval, interaktív keresztúttal, filmekkel, elôadásokkal, kerekasztal-beszélgetésekkel, vetélkedôkkel, teológusokkal, filozófusokkal, szociológusokkal, politológusokkal, ökológusokkal, pszichológusokkal, költôkkel, Bartók, Bach, Mozart, Purcell és Händel zenéjével, gyimesi népdalokkal, taizéi énekléssel, kiállításokkal, kézmûvességgel, esti mesével, kávéházzal, teaszertartással, interaktív biblia-kiállítással, kép-, tárgy-és dia-, valamint élet- és igemeditációkkal, virrasztó zsoltározással, és mindenféle csendekkel. 5. Ötször gyakrabban hallottam, olvastam így, mint hogy “lutheránus”. 6. Az Evangélikus Énekgyûjteménybôl, mely - ha jól fordítom katolikus nyelvre -, nagyjából a Szent vagy, Uram énektárnak felel meg. 7. A MEVISZ (a Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetség) által kiadott énekgyûjtemény, gitárakkordokkal, katolikus terminussal “gitáros énekek”. 8. Aki társaival, énekkarával együtt többször is járt Pilisen, és segítette az Izsóp együttes zenei munkáját, lemezfelvételeit.

22

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 23

(Black plate)

modellek

Namíbiáról természetesen az egyházzenei nyelvújítási mozgalom nyitánya jut eszembe, amikor 1952-ben a kongói Kamina Central School diákkórusa a baluba törzs zenei nyelvén, de még latin nyelven szólaltatja meg a Missa Lubát.9 Méltatlanul marad a Missa Luba (31500 találat a Google keresôrendszerben) árnyékában az 1969-es Missa Bantu (41 találat), mely nem csak bantu zenére, hanem – immár a II. Vatikáni Zsinat szellemében – bantu nyelven is szólal meg. Csakhogy ezt a szenzációs nyelvújítási paradigmaváltást két évvel elôzte meg a világ elsô rockmiséje,10 az akkor még 16 és fél éves Szilas Imre Húsvéti miséje11 (4 találat), melyet elôször (1967-ben) az abonyi templomban játszott-énekelt el, tucatnyi titkosrendôr jelenlétében a Gemini együttes és a Mátyás templom kórusa. Miként a Varázsfuvola egyszerre volt korának magas- és tömegkultúrája, operája és musicalje, ilyesmi mondható el a Szilas-misérôl is: eredeti, hiteles és hatásos szövedékké (kompozícióvá) ötvözôdött össze hagyományos liturgia, a magyar népének, az akkori up to date rock-zene, a basszus-gitár és az orgona, a templomi kórus és a rockegyüttes. Kommunikációs módját tekintve telitalálat, szociológiailag releváns, mert belesimult a gettóba szorított intézményeshez képest közösségi alternatívát képezô

mozgalmi egyház újra evangelizációs folyamataiba. Bizonyos tekintetben a Szélrózsa záró istentiszteletének zenéje – annak ellenére, hogy itt nem hangzik el vadonatúj és egységes zenemû – a világ elsô rock-miséje hagyományába illeszthetô bele: a hagyományos gyülekezeti éneket, valamint az újabb és még újabb énekeket ugyanazok a zenészek és énekesek adják elô egy olyan hívôközösségben, melyet a többgenerációs tábor és a kôszegi gyülekezet zömmel idôsebb hívei alkotnak. Nem tudom pontosan megítélni, hogy mennyire sikerült eltalálni ezzel a zenével az ízlésbeli legkisebb közös többszöröst (vagy legnagyobb közös osztót), ugyanis még a fiatalok körében is elôfordult kétfelôl érkezô bírálat.12 A katolikus popzenében a rövid ideig tartó beat-mise korszak után megszakadt az evangelizáció és a modernitás, az evangelizáció és a mûvészi színvonal egysége. Felerôsödött az evangelizáció, a zenekar lejött a kórusról az oltár és a hívek közelébe, a zenészek és énekesek nemcsak zenéltek és énekeltek, hanem tanúságot tettek és prédikáltak is, az uralkodó zenei stílust felváltották az erôsítést és ütôhangszereket mellôzô, fülbemászó evangelizáció, a percek alatt megtanulható és hamarosan tízezrek által énekelt dalok.13

9. Melynek máig élô világméretû kultusza van. Felhangzik Pasolini Máté evagéliumában is, mûsoron van a legkülönfélébb zenei rendezvényeken, s viharos tetszést arat napjaink keresztény ifjúsági találkozóin is. 10. Akkor beat-misének nevezték. 11. A Wikipédia “keresztény rock” címszava mit sem tud errôl, szerinte “…talán az elsô együttes, amely templomban játszott, az a Mind Garage volt még 1967-ben, az Electric Liturgy – melyet végül 1970-ben adott ki az RCA – megjelentetésével pedig a keresztény rock egyik alapítójaként lehet a bandára tekinteni”. 12. Egyfelôl: “Nem tetszettek a régies dalok. A záró istentisztelet dalainak nagy része is ilyen volt, pedig ott voltak a Szélrózsa Band nagyszerû feldolgozásai”.; “Az istentiszteletre én is pörgôsebb énekeket tettem volna be”. Másfelôl: “Nagyon jók az új énekek, és nagyon szeretem ôket, de nem szabad a korálokat sem elhanyagolni, igenis használjuk azokat is”. A. M.: A Szélrózsa lelkisége. In.: Evangélikus Élet. 2008. július 27. 13. A rock-misék egykori és a világi rockzene szakértôi szerint ez a zene “popzenei közhelygyûjtemény”, “önmagába záruló kör, nem javítható”, “szentimentális limonádé”, “leginkább a gyökértelen és megbukott polbeathez hasonlít”, “gyors hatásra törekvô evilági mozgalmi dalok,

2008/5

23

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 24

(Black plate)

modellek

Kétséges, hogy összetalálkozhat-e újra a magas esztétikai minôséget képviselô popzene és az evangelizáció, mely egységes nyelve lehet a vallásos fiatalságnak. Amennyiben manapság nem beszélhetünk sem egységes társadalomról, sem egységes egyházakról, hanem csupán különbözô szubkultúrák és lelkiségi irányzatok egymás nyelvét alig értô halmazáról, akkor határozott nemmel kell válaszolni. Ennek igazolását látom Horváth Hegyi Dénesnek a Szélrózsával nyolc és fél oldalon foglalkozó Evangélikus Élet legutóbbi számában megjelenô igen figyelemreméltó Keresztény pörgés posztlutheri stílusban címû írásában.14 A remek stílusú szerzô szerint “…idén a gyülekezeti kapcsolatrendszerbôl ismertséget kovácsoló, karakterükben azonban változó intenzitással evangelizáló kisegyüttesek kaptak lehetôséget nagyszínpadi fellépésre (…) Bizonyos körökben mindig is fejcsóválás övezte a piedesztálra emelt világi zenészek szélrózsás perfomance-át pusztán azért, mert olyan szellemi szférának a képviselôi, mely szembemegy egyes keresztény értékekkel. Kérdés tehát, mennyi létjogosultsága van egy

»vegytiszta evangélikus« háttérrel rendelkezô csapat keresztény fesztiválon való megjelenésnek, ha mondanivalója egyenértékû bármelyik világi elôadójával, magyarán: ha nem evangelizál (…) Kegyes vagy liberális, üdvözítô vagy értelmetlen? A lehetôség mindenre adott”.15 Úgy vélem ezek a sorok egyben egy erôteljes evangélikus identitáskeresés tünetei, és e meggyôzôdésemet a Szélrózsán rám zúduló sokféle másfajta benyomás is erôsítette. Mindazonáltal szerintem a záró istentisztelet igazi újdonságát az átlagos evangélikus (katolikus, református 16) hívô számára nem is annyira a zene, hanem inkább a látvány, és még inkább a beszédnyelv okozhatta. Protestáns környezetben – még a Hit Gyülekezete Vidám vasárnapját is belevéve – feltûnôen színes, látványos, mozgalmas, cselekményes volt ez az istentiszteltet. A kezdô instrumentális zene alatt mindjárt azzal indult, hogy lila pólós fiatalok lehozták a színpadról a négy Szélrózsa-zászló közül a lila színût, melyre a résztvevôk az elsô napon a nevüket írták, s elhelyezték az oltár mellett, s leültek mellé

dallamvilága a hatvanas évek beatzenéjének morzsáiból csipeget, nélkülözvén a korszak nagyjainak professzionalizmusát”, “közvetlen érzéki hatására törekednek, s ezért lemondanak a differenciáltabb gondolati-intellektuális jelentéstartalmak közvetítésérôl” árnyaltabb, igazságosabban és pontosabban fogalmazók szerint is “slágerszerû városi népzene, kicsit népzene, kicsit beat, nem szintézis, hanem konglomerátum, olyan song-rockzene, melyre jellemzô az önmutogatás nélküli erôteljes érzelmesség, mindemellett van valami titka, meghallgatása után sem tudtam megfejteni.” Titka pedig az volt, hogy igazi mozgalmi zene volt, az újraevangelizációs mozgalomé. 14. 2008. július 27. 15 Úgy vélem, hogy egy keresztény popzenei fesztiválra egy-két kiemelkedô világi együttes meghívása (mint ez alkalommal a bevallásuk szerint vallási kötôdéssel nem rendelkezô Roy és Ádám) azért indokolt, hogy le lehessen mérni a keresztény együttesek helyét a mezônyben. Azt is fontos tudni, hogyan értékeli a “szakma” a keresztény popzenét. “Nem tudtam, hogy a vallásosság és a rock and roll hogy jön össze”, nyilatkozza Roy az Evangélikus Élet riporterének (2008. júl. 27), “A minap voltam katolikus könyvesboltokban, szentek életrajzai, imakönyvek, ... Bibliák mindenütt – és valami ócska (tényleg ócska) »vallásos« popzene szólt”, olvashatjuk egy blogon. 16. Ilyenek is elôfordultak szép számmal.

24

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 25

(Black plate)

modellek a földre. Látható, hogy a négy zászló a záró Szélrózsa négy liturgikus színét (sárga, kék, lila, narancssárga) képviselik, miként a résztvevôk Szélrózsa-trikói is. Az is sejthetô volt, hogy a domináns napraforgó-virágdíszítésnek is kibomlik majd a rejtett üzenete. A magamfajta, magát igencsak otthonérzô, ám mégis csak kívülálló számára meglepetést okozott egy másik látvány is, az istentisztelet “miseruhába” beöltözött lelkészei. Eleddig házastársukkal karonfogva, gyerekkocsit tolva, nyakukban gyerekekkel láthattuk ôket. Egy másik meglepetés, és ez talán mindenkinek az volt:17 ezt az istentiszteletet nem püspökök vezetésével pontifikálták. Ôk szépen a hívek között ültek18 majd úrvacsoráltak feleségük, gyerekeik és unokáik társaságában.19 Mellesleg az ex-püspökkel együtt (aki öt unokájával jelent meg) az elsôtôl az utolsó percig részt vettek a találkozón. Ôk tartották a reggeli áhítatokat, kerekasztal-beszélgetéseket vezettek, vagyis szolgálták, de egy percig sem uralták, csak szolgálták a Szélrózsát.

Kyrie és Glória A Kyrie-ben az Emelj fel engem a porból-ra a találko-zó és záró-liturgiájának szellemét jól érzékeltetô módon a Ruhám engedd leporolnom rímelt, hogy a Glóriában immár emelt fôvel, emelkedett szívvel dicsôíthessék az élet, a ragyogás, az öröm, a szín és a szépség forrását. Akadt persze ezen a találkozón is – természetesen – lazázás, örömködés, ökörködés, jópofiskodás, hülyülés, ollallázás, és ez a többségnek – természetesen – jól is esett, ám azért jó néhányan túl hangosnak, túl pörgônek érezték a Szélrózsát, nem tartva elegendônek a lassításokat, elcsendesedéseket, a bensôséges beszélgetéseket. Mégis felszabadultság és az öröm uralta a Szélrózsát, ahol megélhettük, ahogyan mi katolikusok nevezzük, a “nyolcadik szentséget”, a találkozás szentségét. Pedig a szabadsághoz rend is társult, elfogadható és el is fogadott társasjáték-szabályként. A “játszani is engedd” szellemében, ami nekem és feleségemnek, mint Ordo joculator Dei20 tagoknak, igencsak kedvünkre való volt. Kevés volt a tiltás. Az Amibôl mi sem engedhetünk címû listán, mint mindenképpen és mindenhol tiltott szerepelt a drog, tilos volt még a sátrakban a nyílt láng használata

és a tábor területén (de csak ott) az alkoholfogyasztás. Az Amiért mindannyian itt vagyunk címû listán a következôk szerepeltek: Mindent szabad nekem, de nem minden használ. Szeresd felebarátodat. Megvan az ideje az ölelésnek és az öleléstôl való tartózkodásnak. De aki egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül… Nos, nekem úgy tûnt, hogy a Szélrózsán majdnem mindennek, és majdnem mindig, megtalálták a megfelelô idejét és módját. Nem csak a kifejezetten valláserkölcsi alapon állók, hanem a szép számmal jelen lévô helykeresôk és tamások is.21 Szabadság meg rend is volt elegendô, de nem olyan rend, mely Ottlik szerint “…mindig ráerôszakolja magát a rendezetlen dolgokra, s talán éppen a lényeget sikkasztja el: a rendezetlen dolgok még ismeretlen, valódibb rendjét”.22 Ha a kicsinyek megbotránkoztatása nem is fordult elô, “üdvös és eredményes botránkoztatás” annál inkább. Még a záró istentiszteleten is. Bernhard Häring (a vatikáni vezetés szemében olykor botrányhôssé váló neves morálteológus) szerint “…Krisztus tudatosan nem kerülte el a botrány okozását, ugyanis botránkoztatásának elsôdleges célja az volt, hogy ôt látván megtérjenek, vagy bûnökben továbbélve megátalkodjanak.” 23 “A farizeusok megbotránkoztatását nem szabad, a kicsinyek megbotránkozatását lehetôség szerint el kell kerülni” olvashatjuk a II. Vatikáni Zsinat szellemében megújuló katolikus egyház egyik legfontosabb dokumentumában, K. Rahner és H. Vorgrimler Teológiai kisszótárában.24 Mint ahogy igen könnyû nemmel válaszolni a “szabad-e a gyermeki hitet megingatni?” kérdésre, de már jóval nehezebb igennel válaszolni a “szabad-e megingatni a felnôttek gyermeteg hitét?” kérdésre. Úgy éreztem, hogy a Szélrózsán jó arányban sikerült az üdvös és eredményes botránkozatás. Részben azért, mert tudatosan készültek rá, részben azért, mert melléjük szegôdött a jó szerencse és a ráérzés kegyelme. A záró istentisztelet liturgiája egyedi alkotás, valódi mûalkotás volt. Az egyházi nyelvújításban és mindenféle más határnyitogatásban is élenjáró Evangélikus Hittudományi Egyetem pasztorálteológiai szemináriumán készült a “forgatókönyv” egy fôszervezô csapat (Smidéliusz Gábor, Szabó Lajos, Szabóné Mátrai Marian) együttmûködve – ahogyan vezetôjük és a záró istentisztelet igehirdetôje, Szabó Lajos nyilatkozta – “jövô lelkészeinek

17. De nekünk, katolikusoknak mindenképpen. 18. Egy kivétellel: az istentisztelet végén egyikük megköszönte a találkozó legbuzgóbb munkatársai szolgálatát. 19. Ha Erdô Péternek gyermekei vagy unokái is lennének, jutott eszembe, nem tiltotta volna be egyházmegyéjében, hogy a szüleikkel az áldozáshoz az oltárhoz járuló kicsi gyermekeket keresztrajzolással vagy jézusi kézrátétellel megáldják, egyházjogászi okoskodással arra hivatkozva, hogy ne keveredjék össze a szentség és az áldás. Ez a botránkoztatás vaskosan üdvtelen volt, de nem eredménytelen, mert eléggé erôteljes engedetlenségi mozgalmat látszik kiváltani egyházmegye szerte. 20. Isten bohócainak rendje. 21. Akik számára nagy élmény volt a Tamás-mise, amelynek egyik könyörgése az egész találkozó ars poeticájának is részét alkotta: “Te, aki a közösség és szabadság lelke vagy, add, hogy a keresôk közössége a párbeszéd helye lehessen. Nem az egyformaság, hanem a sokszínûség; nem a tömeg szürke szavalókórusa, hanem az egyéni kérdésekre kiküszködött személyes válaszok forrása.” 22. Iskola a határon. Budapest, Magvetô, 1959. 122. old. 23. Häring, Bernhard: Krisztus törvénye II. Pannonhalma – Róma, EFO Kiadó, 1999. 377-378. p. 24. Rahner, Karl – Vorgrimmler, Herbert: Teológiai kisszótár. Bp. Szent István Társulat, 1980. 70-71. old.

2008/5

25

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 26

(Black plate)

modellek munkacsoportjával”. Témának a “Vissza a jövôbe”-t jelölték, vezérigének pedig a “Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sôt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk”-et (ApCsel 2,39), és ennek kapcsán kiemelni szándékoztak a közel és a távol fogalmát az igehirdetésben,25 vagyis – immár az én értelmezésemben – a határátlépés liturgikus és missziós lehetôségeit. Tudatosan készültek a több generációs hívôsereglet eltérô szokásaira, lelkiségére, ízlésére. Jól tudták, hogy az úgynevezett “új liturgia” szellemében fogant istentiszteletek sokakat botránkoztatnak még. Az “új liturgiát” illetôen jócskán akad számomra magyaráznivaló. Egykori tanítványom, Hegedûs Attila evangélikus lelkész (jelenleg négygyermekes családapa, aki több tucatszor bukkant fel a találkozó legkülönbözôbb színhelyein babakocsit tolva, gyerekkel a nyakában) így magyarázta el nekem: “Volt pár éve egy liturgiai reformkezdeményezés, amit a püspökök is nagyon hajtottak, de nem volt túl sikeres az egyszerû hívek között, egyrészt mert a megszokás nagy úr, másrészt mert nem elôrement, hanem a Luther-korabeli liturgiákhoz közelített, s így egyben sokak számára katolikusízû is lett”, majd így folytatja : “Ez utóbbi számomra nem zavaró, de az igen, hogy éppen a lutheri szellemiség lenne az,

amely nem akar erôltetni a formákban semmit, ami nehézkes. És ha úgy gondoljuk, az elmúlt évtizedekben használt liturgiánk megkopott, akkor van (lett volna) szabadságunk arra, hogy inkább a mai nyelvezetet és formákat keressük meg.” 26

Lekció és Igehirdetés A lekció az ég madarainak, a mezô liliomainak és füveinek példáját idézi föl (Mt 6.25-33), amelyhez a számos “civil” felolvasó egyike ezt fûzi hozzá: “Jézus Krisztus, te szeretted és becsülted az életet, észrevetted, hogyan pompáznak új ruhákban a mezôk liliomai, s megfigyelted az ég madarainak röptét”. Igehirdetésre már háromra gyarapodik az oltárt körülvevô selyemzászlók és tizenkettôre az oltárt (a zászlóval azonos színû trikót viselô) körülülôk száma. A vezérige elhangzása után egészen váratlan esemény történik. Egy szerény öltözetû, kistisztviselô külsejû, komolynak, magányosak, szomorúnak, elesettnek, szorongósnak és meghatottnak egyaránt észlelhetô és értelmezhetô asszony lép az oltár mellé. Szakasztott Wolfné, Örkény Wolfnéja, aki “…kicsavarja a papírt az írógépbôl. Új lapokat vesz elô. Közibük rakja az indigót. Ír. Kicsavarja a papírt…” 27 Csakhogy ez a Wolfné egy szaxofont

25. Evangélikus Élet, 2008. 28. sz. 26. Az Új Éneknek azonban semmi köze sincs “új liturgia” elképzeléshez. 27. Örkény István: Trilla. In: Egyperces novellák.

26

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 27

(Black plate)

modellek hozott magával. Vajon mit akar vele, kinek akarja átadni? Vagy felajánlani? Esetleg meg akarja szólaltatni? Három szaxofonos jut eszembe: Garbarek, amint Tarkovszkij világát28 idézi föl, Bálint fiam, amint szaxofonján Garbarektôl idéz, valamint az a hányatott életû Charlie Parker, aki Esterházy Péter Hrabal könyve címû regényében az Úristent (akit ô csak lazán Brúnónak nevez) szaxofonozni tanítja.29 Szó, ami szó, nem nézni ki Wolfnéból, hogy egyáltalán meg tudná fújni a szaxofont. De aztán mégiscsak meg tudja; igaz, elôször mintha csak nagy nehezen. De talán mégsem, hiszen mindjárt kicsi csendekkel szaggatott, igen mélyrôl elôtörô meditációt hallunk szaxofonon. Vagy inkább szaxofon kísérettel. Wolfné kíséri saját magát szaxofonon, magánya monotóniáját, bánatát, fohászait, reményeit, piciny, nagyon törékeny örömeit. Szabó Lajos igehirdetése végig a határokat feszegeti. Kedvenc városának, Kôszegnek, vendégváró nyitottságával, a házak elé kirakott ôrizetlen boltocskák bizalomra épített kínálatával indít, majd az elsô kezdeti kereszténység tartalomra és energiára épülô bátor indulásával folytatja. A Bátorság is visszatérô témája volt a Szélrózsának. Még az egyházpolitikai témájú beszélgetés is ide futott ki. A moderátor Prôhle Gergely30 azt kérdezte a két politológustól,31 hogy az uralkodó szerepre törô katolikus és a kurucos református egyház mellett vajon elegendô-e az evangélikusok lutheri mértéktartása. A politológusok válasza: a pártpolitikai érdekeken felülemelkedô, bátor értékelvûségre van szükség. Ezután az igehirdetô a sosem magának, hanem mindig másoknak író Weöres határtalanságából, majd az eredmények és sikerek feletti öröm elvállalásának bátorságát propagáló Anthony de Mello bölcsességébôl idéz. (A jezsuita guru nevének említésekor határozottan felderül az elsô sorban ülô verbita szerzetes és a szénfekete vatikáni küldött arca.) Szó esik az igehirdetésben is az igenlés, a döntés, az elkötelezôdés kimondásáról. A történelem misztériumát

kutató és értelmezô Jean Danielou a küldetéses ember elszántságának nevezi azét, aki felismeri, hogy most vannak az üdvösség napjai, most van a kellô idô, a kairosz (2Pt 3,9). És szó esik újra és újra a határok átlépésérôl, a másokkal és másságokkal való találkozás fontosságáról. Amirôl itt a Szélrózsán nem csak prédikáltak, hanem igen sokat beszélgettek is. És tették is. Egyik alkalommal egy fiatal evangélikus mûvésztanárnô (Szabad Júlia), egy tapasztalt jezsuita (Kiss Ullrich) és a “kultuszköltô” (Varró Dániel32) beszélgetett és vallott arról, hogy kinek hol van a határ. Másik alkalommal Heller Ágnes és Fabiny Tamás33 úgy beszélgetett egymással a Bibliáról, mintha ez az alkalom csupán egy évekig tartó bensôséges baráti beszélgetés egyik folytatása lenne. Heller Ágnes a parancsot megelôzô isteni felszabadítást emlegette, valamint azt, hogy Isten alkalmassá tesz minket a nem is olyan nehéz parancsok betartására,34 mindazonáltal azt is hangsúlyozta, hogy mindenért meg kell küzdeni. Ez a beszélgetés váratlanul újabb dimenzióval gazdagodott, amikor a moderátor kérdésekre adott lehetôséget. Ekkor egy kicsi emberke araszolódott elôre, az értelmi fogyatékosok Nem adom föl nevû együttesének egyik tagja, és a filozófus asszonyt egyszerûen Ágnesnek szólítva35 tette fel gyermekien kíváncsi kérdését. Egy harmadik alkalommal Béres Tamás teológus,36 Tulassay Tivadar orvosprofesszor (az orvosegyetem rektora) és Karafiáth Orsolya beszélgettek arról, hogy Hol az Isten?. Az orvosprofesszor képviselte a rendíthetetlen hitet,37 a kérdésekkel telit a teológus, a költônô-énekes sztár pedig a nem titkolt hitetlenséget. Ennek a beszélgetésnek is volt egy – Ottlikot idézve – “rendezetlen” mozzanata. Hozzászólóként egy idôs asszony odalépett a nagyszínpad rivaldája elé, egészen Karafiáth Orsolya lábához, és személyesen (keresztnevén szólítva ôt) hozzáintézve szavait elmondta mindenkinek – egy cseppet sem dicsekedve, mégis bizonyságot téve –, hogy miféle személyes tragédiák, veszteségek sorozata sem volt elég ahhoz, hogy

28. Egy tanítványom pedig, akivel a Szélrózsán találkoztam, hálálkodva idézte föl egyetemi Tarkovszkij-kurzusomat, amelynek hatására a celldömölki evangélikus gyülekezetben Tarkovszkij-filmeket néznek. 29. Aki mindenható volt, ám egyet nem tudott: szaxofonozni, és bizony meglehetôsen tehetségtelen tanítványnak bizonyult. Márpedig az Úr (a megtestesülô és értünk önmagát ajándékozó Isten) szentül elhatározza, hogy a hôsnô (megmentése) kedvéért azért is, akárhogyan is, de megtanul. 30. Aki Fabiny Tamással együtt az evangélikus egyház új stratégiájának elôkészítô munkáját is vezeti. 31. Tamás Pál ugyan nem érkezett meg bôvíteni a színskálát Gíró-Szász András és Török Gábor mellé, de a sokféle (politikai) irányból érkezô kérdések pótolták hiányát. 32. “Nem szeretek részt venni ilyen beszélgetéseken, általában keresek valami kibúvót”, – nyilatkozta gyermeki ôszinteséggel a népszerû költô, majd magyarázatul hozzáfûzte: “A menyasszonyom vett rá, hogy eljöjjek, mert ô most itt szolgál”. 33. Evangélikus püspök, Feleségem egykor magyar szakkörös tanítványa, aki az egyik reggeli áhítaton a többszörösen határt sértô Jézust idézi föl, aki hithû zsidó létére szamáriaival, nôvel, cédával állt szóba, s ráadásul vallási dolgokról beszélgetett vele, amit a házastárs esetében is tilt a mózesi törvény, méghozzá olyan “rázós” témáról, melyrôl tanítványai elôtt sem ejtett szót. Elmélkedése happeninggel zárul: az asszony ottfelejtett vödrébe öntött élô vízzel. 34. Ezt hallván a fiatalabbak többsége fellélegzett, az idôsebbek közül többen óvatosan fejüket csóválták. 35. Hiszen a püspök is így szólította. 36. Fél évig tanítványom volt a Pannon Egyetem Etika, ember- és társadalomismeret szakán, majd egyetemi oktatói és lelkészi elfoglaltságai miatt – mindkettônk sajnálatára – abba kellett hagynia ezt a stúdiumot. 37. Cseppet sem melldöngetve, inkább szabadkozva: elnézést, nem tehetek róla, de nemigen vannak kétségeim.

2008/5

27

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 28

(Black plate)

modellek megroggyanjon hite. Ilyen határokat átlépô, kényes kérdéseket (házasság helyett együttélés, a szerelmesek házasság elôtti szexuális kapcsolata) is jogosnak elismerô beszélgetésen vettem részt katolikus szociológusként egy református pszichológus (Komlósi Piroska) társaságában, akiket egy vegyes házasságban élô evangélikus egyházmegyei világi vezetô (Szabó György) moderált, aki egyébként a katolikus házas hétvége mozgalmat propagálta. Még tucatnyi ilyen “párbeszélgetés” folyt a Szélrózsán,38 de a tucatnyi színházi program is a határok átlépésre biztatott, melyek között sokak számára a Láthatatlan színház39 jelentette a legnagyobb élményt.40

Hitvallás A hiszekegyet egy olyan ima elôzi meg, amely egyszerre rímel a Hol az Isten? beszélgetésre és a Tamás-misére. “Hiszek? Valamiben, valakiben? Kell. De kiben és miben? Akarok, de nem annyira tudok, mint amennyire akarok. Biztosan, simán akarok, de csak így meg nem tudok. A magam módján tudok. Kérdésekkel tudok. Válaszolni teljesen nem tudok. Ha körbenézek, annyi hit van – vallások, felekezetek, tradíciók, stílusok, szokások. Örököltem, megtaláltam, keresem, belenôttem, kiküzdöttem, rám talált, véletlen, sors? A hit talán bizalom, lehet kérdezni és van kitôl, van kirôl. Van egy dimenzió, ami van, de teljesen más, ahol kérdezô turista vagyok, tört idegen nyelven. De itt vagyok és kérdezek, mi, merre.” Ez a “van egy dimenzió” megint csak az Iskola a határon egyik emlékezetes határátlépését juttatta eszembe: “A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, idôn kívüli nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór, s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban.” 41

Úrvacsora “Méltó és igaz, illô és üdvösséges, hogy mindenkor és mindenhol hálát adjunk neked, Istenünk, a Jézus Krisztus által, aki határsértôvé vált érettünk. Átlépett minden határt, és embereket hozott át az életbe” – halljuk a nagy hálaadó imádságot (“katolikusul” a Sanctust). A záró istentisztelet

szimbólumai, napraforgók (a nyár és a fény, vagyis Isten felé fordulás jelképei) jelzik az úrvacsora-osztás helyeit. Mindenki meghívást kapott az úrvacsorára, és élt is vele mindenki, akinek éhsége, szüksége volt rá, és aki felkészültnek érezte magát úrvacsorát vett, akármilyen felekezetû is volt, beleértve a vatikáni küldöttet is. Ez már senkit sem lephetett meg, hiszen a Szélrózsa az ökumené szabad vámterülete volt. Azt azért ugyanakkor szinte mindenki érezte, tudta, hogy ez, bizony, még nem egészen mindennapi gyakorlat, még ebben az egyházban sem. Ezt bizonyítja Szeverényi János evangélikus lelkésznek az idei ökumenikus imahéten elhangzott beszéde, mely azzal kezdôdött, hogy “Azért vagyunk ma este is így együtt, mert még nem vagyunk készen (…), ugyanis az ökumené a gyakorlatban még mindig siralmas helyzetben van”. Egyenesen istentelenségnek tartotta az egyházában is jelenlévô “nem bocsát-

38. Köztük tucatnyi ökológiai és ugyanennyi missziós program, mindkettô neves vendégekkel és ilyen témákkal. 39. Színházi helyzetgyakorlatokra és a pszichodramatikus technikákra építve soha nem látott világba kalauzolják a színészek a résztvevô vándorokat (vagyis a “nézôket”), akik bekötött szemmel járnak állomásról állomásra a saját lelkükbôl emelt díszletek között. Az állomásokon a szem bekötése után még továbbra is zavartalanul mûködô többi érzékszerven keresztül dramatizálják a történeteket. A színház 1999 augusztusában indult Lénárt Viktor evangélikus lelkész ötlete alapján, és az ô vezetésével. Az azóta eltelt években több tucat ember – fôleg keresztény fiatalok – vett már részt az elôadások létrehozásában. Mûködési helyszínünk a Lágymányosi Ökumenikus Központ, vezetôi: Kovács Kata és Körmendy Petra. 40. Néhány vélemény: “A legnagyobb élmény a láthatatlan színház marad. Sohasem felejtem el! Azt hiszem újra közel kerültem Istenhez. Pedig már azt hittem, hogy reménytelen.”, “A legnagyobb élmény számomra a láthatatlan színház volt. Feltárt elôttem sok dolgot, hogy mit csináltam rosszul eddigi életemben, és hogyan kellene tovább élnem. És megerôsítést kaptam a hitemben.” 41. Iskola a határon. Budapest, Magvetô, 1959, 425-426. old.

28

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 29

(Black plate)

modellek kozom ökumenikus kalandokba” mentalitást.42 Az úrvacsorának is voltak “ráutaló” elôzményei. Többféle is. A számomra legjelentôsebb a megnyitón Smidéliusz Gábor és Szabóné Mátrai Marian által feltett kérdés volt: “Mit hoztál?” Hamarosan kiderült, ez a kérdés a “Hány kenyeretek van?” megfelelôje, ugyanis az ötezer ember megvendégelésének evangéliumi története következik, végezetül pedig a maradék tizenkét kosár pogácsa szétosztása. Mintha csak Jézus-projektum címû könyvem43 folytatása valósult volna meg.

Elbocsátás, Áldás “Magunkkal visszük a kitárt kapukat, a felnyílt sorompókat, a széles horizontot”, halljuk elbocsátáskor. A város és a Szélrózsa egyaránt kitárták kapuikat egymás felé. Szabó Lajos igehirdetésében odáig merészkedett, hogy még az “Erôs várunk az Istenre” is bátran improvizált, mondván – kôszegi kötôdésû lévén – el kell hagyni a várkört, de még a várkör körbejárását is. El kell mesélnem neki, hogy egy papi lelkigyakorlaton, még a nyolcvanas élvek második felében, ahová Szennay András csempészett be, azt kérdeztem: “Erôs várunk az egyház? Ha igen, ki ellen?”, majd így folytattam. “Néha szentelt vízzel teli árokkal körülvett erôdítménynek érzik a hívek akár az egyházat, akár csak »csússzerveit«, akár csak plébániájukat, akár csak plébánosukat. Néha úgy érezzük, hogy benn a várban van a féltve ôrzött egység, és kinn vagyunk mi ilyenek-olyanok Krisztusban. Úgy tûnik, onnan, a bástyák mögül az egységet keveslik, mi pedig innen, kívülrôl (vagy onnan is belülrôl) a sokféleséget.” 44 Ma, negyedszázaddal késôbb ugyanígy látom egyházamat, magunkat. Valamivel kevésbé ilyennek, vagyis szebbnek, zöldebbnek – legalább is a Szélrózsa perspektívájából – a szomszéd rétjét. A kôszegi fôtéren egyik este afféle “városmisszió” folyt a sokféleség jegyében lelkészek és katekéták, családok, elfogódott és magabiztos fellépôk, ízig-vérig keresztény együttesek és neves idegenlégiósok, egykori váci rabok és egy energikus nagymama lelki gondozójuk közremûködésével. Két egykori rab saját szerzeményüket adta elô, kiváló prozódiájú szövegekkel.45 Egyikük cigány volt. Nem jelenlétében, valamivel késôbb, az együtteseket felkonferáló és az interjúkat készítô ízig-vérig városmissziós lelkész, Szeverényi János megjegyezte, hogy jó lenne, ha mindenkinek lenne egy cigány barátja, majd nagy bátran megkérte, tegye föl a

kezét, akinek már van. Talán két tucatnyian is megtették, valamennyien szélrózsások. “Áldjon meg minket az isten egy tarka virágcsokorral: adjon egy szál nefelejtset annak, akit elfeledtek, tûztövist a bátortalannak, százszorszépet a szerelmeseknek, örökzöldet a környezetvédôknek,46 rezgôfüvet a hatalmasoknak, pitypangot a magabiztosaknak, harangvirágot a gyerekeknek, tulipánt a mûvészeknek. Mindannyiunknak pedig egy napraforgóvirágot, hogy életünk minden órájában keressük a világ világosságát, Krisztust.” Az áldás megfogalmazói pontosan tudták, hogy miként az ország-világ, úgy a vallási világ, a kereszténység és saját egyházuk is igencsak megosztott. Csakhogy itt errôl (a nézetkülönbségekrôl, a vitákról, a hatalmasokról és a magabiztosakról) a Szélrózsán egyáltalán nem hallgattak, sem a nyilvános fórumokon, sem a magánbeszélgetésekben. Irigyeltem is tôlük, hogy bizonyos témákban már vita van, hogy ezt nem titkolják, a vitázók szóba állnak egymással, a záró istentiszteleten békejobbot adnak egymásnak, és együtt úrvacsoráznak. Azok is, akik egyébként különféleképpen ítélték meg a záró istentisztelet liturgiáját.47 A záró istentisztelet után a Szélrózsa band háromnegyed órás hangversenye következett. Ráadásnak? Ajándéknak? Kárpótlásul? Lehetett-e, kellett-e még fokozni? Nem lett volna elég csupán egy együtténeklés? Nem csak az én érzéseim ezek. “Ha már kint voltunk több százan a téren, és szépen ránk sötétedett, a színpadi program végén el tudtam volna képzelni valami csendes gyertyafényes éneklést (taizéi énekekre vagy hasonlóra gondolok). Látványos lett volna és szépen zártuk volna az estét”. Így válaszolt valaki a szervezôk által feltett Mi nem tetszett? kérdésére.

42. Ezt mifelénk, katolikusok körében, úgy mondják, hogy “elôbb erôsödjünk meg önmagunkban, utána nyílhatunk meg más felekezet felé”. 43. Pécs, 2007. Pro Pannonia Kiadó 44. Hogy íze lehessen a sónak. In: Teológia, 1989. 3. sz. 150-156. old. 45. Amit korántsem nem lehet elmondani minden “keresztény-rockot” játszó együttes szövegeirôl, légyenek azok evangélikus vagy katolikus együttesek. Ebben megerôsít egykori tanítványom, a magyartanár diplomával is rendelkezô fiatal lelkész. 46. A Szélrózsa egyik jelentôs szólamaként tucatnyi ilyen program is volt. 47. “Ez az új liturgia (záróistentisztelet) 80-90%-ban eldobható lenne. Túl bonyolult, az állandó kérdezz-felelek kizökkenti az embert, és a mondanivaló így elvész. Ám lehet, hogy csak én vagyok a maradi, aki képtelen befogadni az új, kellemes és építô dolgokat”, “Nem vagy egyedül. Én sem vagyok új liturgia párti (bár amit újnak neveznek, az sokkal kevésbé tûnik modernnek, mint a régi), de itt most legalább az archaikus szövegek helyett kicsit kedvesebb, ötletesebb dolgok hangzottak el.”

2008/5

29

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 30

(Black plate)

modellek Katolikusok számára meglepô lehet, hogy számosan a gyónást és a hangsúlyosabb bûnbánati liturgiát hiányolták.48 A Szélrózsa lelkisége címû írásában49 A. M. – egyebek mellett – a következô “rázós” kérdéseket teszi föl: “Van-e a Szélrózsa találkozónak lelkisége? Ha igen, akkor milyen? Nevezhetjük-e például speciálisan evangélikusnak? Mit tekint a Szélrózsa tulajdonképpeni céljának? A lelki növekedés és épülés elôsegítését? A kegyességi irányzatok sokféleségének tükrözését? Az evangélikus kultúra bemutatását és népszerûsítését? A közösség megélését? A találkozás, a kikapcsolódás, a pihenés lehetôségét?” Ô maga úgy látja, mindez együtt, a maga részérôl azonban határozottan kevesli a kifejezetten “lelki alkalmakat”, de – miután a választ olvasóira testálja – a záró istentisztelet központi gondolatát idézi föl: “…az oltárterítôk színei (a narancs, a kék, a sárga és a lila) kifejezték az erôt, a mélységet, az életet adó Világosság jelenlétét és a bûnbánatot. Ha számunkra ez megvalósult, akkor a Szélrózsa a lelkünknek bizonyosan jót tett.” Ezekbôl a sorokból is a heveny – de korántsem kóros, inkább éppen idôszerû és megkerülhetetlen – evangélikus identitás-keresést olvasom ki. Többen magyarázták nekem, szociológusnak, hogy ôk egy átmeneti képzôdmény a két nagyegyház és a kisegyházak között, vagyis – ki büszkén, ki szabadkozva, ki természetesen mondta ki –: ôk a belgák. Bennem több mint jó benyomást keltett ez az identitáskeresés a szomszéd rétnél, melyet több vonatkozásban zöldebbnek éltem meg a miénknél. (Még akkor is, ha rétet réttel, találkozót találkozóval, mondjuk a Szélrózsát a nagymarosival hasonlítom össze.) Negyedszázada – az “Erôs várunk az egyház?”-on – kívül még ezeket az üdvösen és eredményesen50 botránkoztató kérdéseket is föltettem a papi lelkigyakorlat résztvevôinek: Szembeállítható-e lélek és intézmény? Üdvjavak piaca vagy ingyen lakoma? Kell-e Isten népének demokrácia? Lelkes intézmény vagy Ecclesia? Ezekre

a kérdésekre itt, a Szélrózsán eléggé egyértelmû válaszokat kaptunk, de nem gondolom, hogy az a terápia, amelyet húsz évvel ezelôtt egyházamnak javasoltam, és amit ma is javasolok, ami talán a mienkénél kicsivel egészségesebbnek tûnô evangélikus egyháznak sem ártana: “Szivattyúzzuk ki a szenteltvizet a várárokból, töltsük fel szolgálatunkkal, öntözzük meg az árokból kinyert szenteltvízzel.51 Írjuk ki: A fûre lépni és rá vigyázni szabad! 52 Örüljünk, ha gyermekünk indokolt esetben így kiált föl: Apa, Anya, te tiszta hülye vagy! Ne sértôdjünk meg, ha a még nem eléggé lelkes intézményünk egyelôre még megsértôdik, ha szeretettel lehülyézzük. Azt se feledjük, hogy van egy találmányunk, melyben a lélek és az intézmény már szervesen eggyé vált. Így aztán, ha az egyházépítésbe belefáradtunk, ezzel biztathatjuk magunkat: Letargia? Liturgia!” 53 Ami itt, a Szélrózsán a szomszéd zöldebbnek tûnô rétjén történt elismerésre és irigylésre (pontosabban: követésre) méltó volt. Lehet, hogy ma még az élmény elnyomja a reflexiót, hogy elragadott az Ordo Joculatorum Dei tagokra jellemzô derûlátás, de nem hinném, hogy hónapok elteltével – lehiggadva, önkritikus evangélikus barátaim által is lehûtve – nem gondolnám legalább azt, hogy a szomszéd rétjén kicsit lelkesebb az intézmény, hogy kisebb a “fesztávolság” püspök és lelkész, lelkész és hívô között, hogy oldottabb, ügyesebb, szakszerûbb és eredményesebb a kommunikáció,54 hogy jobban mûködik az evangélikus-evangélikus párbeszéd, hogy gyakoribb az “üdvös és eredményes botránkoztatás”. Egyházutópiámat Sztehlo Gábor szabadkûmûves evangélikus lelkész 55 1945 és 1950 között mûködô zsidógyermek-mentô gyermekvárosa nevétôl kölcsönözve “Gaudiopolis felé (bajgyûjtemény és megújulás program)” címmel írtam meg,56 amelyben Gaudiopolis utópiám katolikus egyháza volt. Még messze vagyunk tôle, katolikusok és evangélikusok egyaránt, de a Szélrózsa oázisában felüdülve, feltöltôdve, felvértezve nem is tûnik már annyira elérhetetlennek.

Kamarás Iván odj

48. “A Kyrie-imádság nem pótolta az Isten elôtt való megállást, a szenttel való találkozás lehetôsége elôtt való leborulást. Ha nem is “mea maxima culpa”, de legalább egy közösen elmondott gyónó imádság, és az utána Luther-kabátban (!) elhangzott feloldozás a nagy glória elôtt szerintem teljessé tette volna az alkalmat. És nem az úrvacsoravétellel való összekapcsolás miatt hiányzott, hanem mint bármilyen istentisztelet részeként a konfesszió”, sajnálkozott a fô szervezôk egyike. 49. Az Evangélikus Élet csaknem egészében a Szélrózsának szentelt július 27.-i számában. 50. Többé nem is hívtak ilyenre. 51. Most már Fabiny Tamás meditációja után egy kis élôvízzel is megerôsíteném a szenteltvizet. 52. Itt a Szélrózsán megtörtént. 53 Ami itt a Szélrózsán üdvösen és eredményesen mûködött. 54. Szinte bármelyik evangélikus honlap tanúskodhat errôl. Csak egyetlen példa. Egy falusi gyülekezet honlapján egy csíkos trikóban feszítô gitározó fiatalember képe mellett a következô felirat olvasható: “A jó fej, laza, fiatalos lelkész, aki ért a te nyelveden is”. 55. A nyilasterror idején Sztehlo Gábor evangélikus lelkész zsidó gyerekeket mentett, 1945 tavaszán a háborús árváknak gyermekotthont alapított. A diákok létrehozták a Gaudiopolist, az Örömvárost. Az evangélikus lelkész teljes vallásszabadságot hirdetett a mikro-államban, istentiszteletét bárki látogathatta. Kiváló pedagógusok dolgoztak, pezsgô szellemi élet folyt. A Gaudiopolist sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. A Nemzetközi Vöröskereszt mellett nem kis mértékben a svájci szabadkômûves Alpina nagypáholy segítette. Miután az Evangélikus Élet 2004. 27. számában megjelent Sztehlo szabadkômûvességérôl szóló írás, sokan támadták a lap hasábjain ezt a “határsértést”, a következô lapszámokban azonban a szerkesztôség lényegében “megvédte” az evangélikus pap szabadkômûvességét. 56. Gaudiopolis felé (bajgyûjtemény és megújulási program I-II.) In: Egyházfórum, 1991. 1.sz. 29-46. old., 2.sz. 106-125. old.

30

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 31

(Black plate)

folyamatok

Hírek a nagyvilágból Franciaország. A francia állammal szerzôdéses viszonyban levô katolikus magániskolák iránt 2008 ôszén is akkora volt az igény, hogy kb. 30-35 ezer jelentkezôt el kellett utasítaniuk. A jelenség értelemszerûen a párizsi régióra és a vidéki nagyvárosokra jellemzô. Ugyanakkor általánosságban elmondható, hogy érezhetôen növekszik a magániskolák vonzereje. Jelenleg kb. 2 millió diák tanul a francia katolikus iskolahálózatban. Pedig a kormány által megszûntetett 11200 tanári állásból a katolikus oktatásra is jutott 1400, anélkül azonban, hogy ez katolikus részrôl (gondolok itt az egyházi intézményre) tömeghisztériát váltott volna ki. Ez azt is tükrözi, hogy a dialóguskészségnek és a józanságnak köszönhetôen a laikus Franciaországban egyház és állam között ésszerûbb viszonyok uralkodnak, mint a magyar látszatrespublikában, ahol az egyházpolitikát tömegével szakértik, s ahol közhelyszámba megy már az egyházüldözés. Globalizáció. Az energiaforrások (kôolaj, gáz) mellett ma már az élelmiszerellátás is egyre markánsabb súlyt kap az általános ellenôrzést célzó nemzetközi rendszerben és gazdasági háborúban. Hiszen az energia és az élelmiszer révén mind az ország, mind pedig a lakosság kézben tartható. Ennek fényében értékelhetô igazán az a gigantikus terv, amely – az éhínségi hullámmal és az élelmiszerár-emelkedésekkel szinte párhuzamosan – az év elején a Sarkkörön túli norvég Spitzbergákon (Svalbardszigetek) megvalósult: az elkövetkezô években a földön termesztett összes mezôgazdasági vetômagot igyekeznek megôrzésre összegyûjteni egy földrengés- és atombiztos tárolóban, a növények egyfajta “Noé bárkájá”-ban (doomsday seed bank), amelyet Longyearbyen falucska közelében építettek ki. Ezen széf (állítólagos) célja a “genetikai sokszínûség” megôrzése, illetve hogy bármilyen kataklizma után lehetséges legyen az élelmiszertermelés újrakezdése. Amirôl azonban kevés szó esik, az éppen a beruházók kiléte: Bill Gates (a saját alapítványán keresztül), a Dupont/ Pioneer Hi-Bred, a Monsanto Corporation, a Rockefeller Foundation és a Syngenta Foundation; vagyis mindenekelôtt az ipari mezôgazdaság (rizs, kukorica, búza, szója) vetômag-árusító óriásai, illetve azok, akik rendkívüli mértékben érdekeltek a génmanipulációban és a génmódosított termények monopóliumában. Ez gyakorlatilag olyan mintha rókák ôriznék a csirkekeltetôt. Arról nem is beszélve, hogy a Globális Veteménysokféleség Szövetség (Global Crop Diversity Trust) ügyvezetô igazgatója, Cary Fowler, illetve az igazgató tanács tagjai (Margaret Catley-Carlson, Lewis Coleman, Jorio Dauster, Mangala Rai) semmiképpen nem tekinthetôk 2008/5

az emberiség civil társadalma képviselôinek. Akarvaakaratlanul is felmerül tehát a kérdés: vajon mi érdekük fûzôdik a beruházóknak ahhoz, hogy a föld különbözô pontjain fellelhetô széfekbôl (melyek közül számosat már most is ôk maguk ellenôriznek) a saját központi (szinte mondhatni magán) magbankjukba is begyûjtsék a természetes vetômagokat?

“Noé bárkája” – zsíros üzlet

Olimpiai játékok. Minden bizonnyal csak kevesen tudják, hogy a nyári olimpiai játékoknak katolikus gyökerei vannak. A Grenoble (Franciaország) melletti Rondeau kiváló színvonalú kisszemináriumában ugyanis 1832-tôl (egészen 1950-ig) rendszeresen rendeztek olimpiai játékokat az ókori görög játékok emlékére. Ezen játékok elsôdleges célja a serdülôk kezdeményezô szellemének fejlesztése, illetve az erkölcsi és nemzeti értékekhez való kötôdés erôsítése volt. Ezen kisszeminárium egyik növendéke, a demokratikus és republikánus érzelmû Henri Didon (†1900) domonkos szerzetes, a XIX. sz. második felében jelentôs szerepet játszott a sport népszerûsítése és a katolikus oktatás színvonalának emelése terén. Didon és Pierre de Coubertin 1891 januárjában találkoztak elôször. Céljuk a magán (felekezeti) és az állami középiskolák közötti sportvetélkedôk megszervezése volt, ami egyik oldalon sem aratott osztatlan sikert. 1891 márciusában mégis sor került az elsô rendezvényre, amit évente megismételtek. Didon atya növendékei a citius, altius, fortius (gyorsabban, magasabban, erôsebben) jelszó alatt versenyeztek. Amikor az olimpiai mozgalom intézményesült, és 1896-ra kitûzte az elsô játékokat, a jelszót Didon atyától kölcsönözte, aki a megnyitó elôestéjén az athéni Szent Dénes templomban mondott ünnepi húsvéti beszédet. A nemzetek testvériségérôl beszélve minden bizonnyal nem gondolta, hogy az elkövetkezô vérzivataros évszázadot 31

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 32

(Black plate)

folyamatok a gyûlölet és a fegyveres konfliktusok sokasága fogja jellemezni; illetve hogy mindez begyûrûzik a játékokba is, ahol fokozatosan elhalványul az eszme, és mindent átitat a politikai és az üzleti érdek.1 Románia. A román parlamentnek köszönhetôen a jövôben csakis és kizárólagosan az adott egyház kérésére lehet a különbözû felekezetek klerikusainak az egykori kommunista állambiztonsági szervekhez (Securitate) fûzôdô viszonyát vizsgálni. Ennek eredményeképpen azt lehet mondani, hogy Románia nem annyira a modern Európa, hanem sokkal inkább a középkori Bizánc (vagy napjaink iszlám országai) államegyházi modellje irányába fejlôdik, ahol az állam oltalmazza, és egyben irányítja is, az egyházat. Teszi mindezt akkor, amikor a jelenlegi egyetemisták (a jövô politikusai, üzletemberei, döntéshozói és véleményformálói) kb. 30%-a epedezve sóvárog a diktatúra után. Ennek fényében sokat mondó a Magyar Kisebbség címû folyóiratnak a közelmúltban megjelent, és a pártállami diktatúrának szentelt száma. Az egyik tanulmány pl. azt a kitételt fogalmazza meg, miszerint “…az informátorok fôként egy másabb, jobb élet reményében, politikai- vagy társadalmi befolyás, státus, presztízs megszerzéséért vállalták el az együttmûködést, vagy egyszerûen azért, hogy a kommunista Románia legrettegettebb intézményének kötelékében dolgozhassanak.” 2 Mindez természetesen igaz a klerikusokra is. A zsarolás és megfélemlítés hatására történô kényszerû együttmûködési meséket ugyanis a legnagyobb fenntartásokkal kell kezelni. Ezek tulajdonképpen a semmit megbánni nem kívánó egykori besúgók önfelmentését hivatottak szolgálni. Spanyolország. A Zapatero kormány célkitûzései között szerepel, hogy a vallási pluralizmus és a társadalmi fejlôdés tényét figyelembe véve még határozottabban laicizálja az alkotmányt, és elismertesse az agnoszticizmushoz való jogot. Mindez azt jelenti, hogy fokozatosan felszámolnák a katolikus egyház elôjogait, és a katolicizmust egyenlôsítenék fôképpen a többi nagy vallással. A magát 80%-ban katolikusnak és 40%-ban gyakorlónak tartó Spanyolországban a katolikus egyház évi 4 milliárd eurót kap a spanyol államtól. Ezzel szemben a többi vallások együttesen 5 millió eurón osztozhatnak. A néppárti ellenzék elôre láthatóan mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a katolikus Egyház és az Állam közötti szoros összefonódás (a Franco diktatúra egyik öröksége) ne lazulhasson. Svájc. A Fribourgi Katolikus Egyetem Teológiai Kara 2008 áprilisában a missziológiai és vallástudományi intézet helyett egy új intézetet hozott létre, amelynek elsôdleges

Akadémia és Egyház – együttmûködés vagy hatalmi összefonódás?

célja a vallások tanulmányozása és a vallásközi párbeszéd elôsegítése (Institut pour l’étude des religions et le dialogue interreligieux). Az intézet küldetését interdiszciplináris megközelítésben igyekszik megvalósítani, és egyben fontosnak tartja a hasonló jellegû intézményekkel való kapcsolatok építését is. Elsô igazgatója Mariano Delgado vallás- és egyháztörténész lett. Ez elsôsorban azért érdekes, mert hazai viszonylatban a katolikus egyházi vezetés minden lehetôt és lehetetlent elkövet annak érdekében, hogy a kibontakozni és a nemzetközi szakmai mezôben is megjelenni vágyó magyar vallástudományt belefojtsa a belterjességbe és a provincializmusba annak érdekében, hogy a felekezeti teológiát megóvja a versenyhelyzettôl és a szakmai megmérettetés kényszerétôl. A siralmas ebben a történetben, hogy az egyházi vezetés mindezt a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Akkreditációs Bizottság közremûködésével igyekszik elérni. Jakab Attila összeállítása

2007-ben az Egyházfórum Alapítvány 129.974 Ft támogatást kapott a személyi jövedelemadó 1%-ából, melyet a folyóirat nyomdaköltségeire fordítottunk. Hálásan köszönjük minden felajánlónak a támogatást! Az Alapítvány kuratóriuma

1. Philippe Boitel: “Le Père Didon. L’inventeur de la devise des JO”, Choisir n° 583-584 (2008 juillet-aoˆut) 18-21. old. 2. A. Cristina – R. Cornelia: Az informátor jellemrajza a Securitate iratai alapján. A Big Five-modell alkalmazása az informátorok személyiségének leírásában és vizsgálatában. In: Magyar Kisebbség. Nemzetpolitikai Szemle új sorozat XII. évf., 2007/1-2 (43-44: A pártállami diktatúra titoktalanításáról), 164-184, itt: 181. old.(http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/pdf/2007_014.pdf

32

2008 /5

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 33

(Black plate)

recenziók Varga Gabriella

Itthon és otthon – Vencser László 60 éve (Beszélgetés) Az erdélyi (romániai) magyar katolicizmus elmúlt hatvan évének története jószerével alig ismert. Ebben elsôsorban az játszik szerepet, hogy ténylegesen nincs iránta módszeres tudományos érdeklôdés, illetve maguk a (levéltári) források is részben hozzáférhetetlenek. Pedig tennivaló lenne bôven. Jelen pillanatban ugyanis még számosan élnek azok közül, akik ezeknek az évtizedeknek szemtanúi, vagy akár a történések szereplôi voltak. Az ô elbeszéléseiket, visszaemlékezéseiket kellene minél elôbb összegyûjteni (oral history),1 hogy a késôbbiekben legyen mivel összevetni és kiegészíteni az írott forrásokat; hogy ne csupán értelmezhetetlen mozaiktöredékeink maradjanak egy néhány évtized múlva kulturálisan, társadalmilag és politikailag minden bizonnyal jelentéktelenné zsugorodó magyar közösség életének utolsó korszakáról, hanem átfogó képet alkothassunk azokról a mechanizmusokról és folyamatokról, amelyek egy adott régióban (történetesen Erdélyben) évszázadokon át meghatározó etnikum fokozatos térvesztését és végül széthullását eredményezték. Mindezek fényében tekinthetô fontosnak és üdvözlendônek az ismert hazai újságírónônek az erdélyi (gyergyóditrói) származású Vencser Lászlóval készített interjúkötete. Vencser László ugyanis a gyulafehérvári Hittudományi Fôiskola tanára (1975–1991) és vicerektora, illetve gazdasági vezetôje (1981–1991) volt, aki minden erejével azon munkálkodott, hogy az intézeti közösség életkörülményeit javítsa. Mindez alapvetôen azt jelenti, hogy fontos szemtanúja, ismerôje a román nemzeti-kommunizmus magyar-és katolikusellenes tevékenykedéseinek, valamint szereplôje annak a szûk és fojtogató mozgástérnek, amelybe az egyházat fokozatosan beszorította az államhatalom. Ebben a minôségében rendkívülinek is mondható mindaz, ami Márton Áron és Jakab Antal püspökökre vonatkozóan az emlékeiben él. Az öt részre tagolódó könyvbôl az olvasó szeme elôtt nem csupán egy közvetlen, egyenes, lényeglátású és toleráns (ld. 11. o.) papi személyiség életútja bontakozik ki – aki az elmúlt idôszakra vonatkozóan pontosan és világosan látja az értékeket és a hiányosságokat –, hanem feltárulkozik maga a korszak is. Hiszen Vencser László akkor született, amikor egész Közép-Kelet-Európában, s így Romániában is, a kommunisták éppenséggel a hatalom megszerzésén fáradoztak. Számára a Székelyföld és azon belül is Gyergyóditró jelenti azokat a gyökereket, amelyek “nélkül nincs élet” (23. o.), hiszen azok “…teszik lehetôvé, hogy vihartépett világunkban is meg tudjunk kapaszkodni,

és talpon tudjunk maradni” (24. o.). Rámutat egyrészt a család, másrészt pedig az iskola fontosságára. “Tanáraink igazi nevelôk voltak – emlékezik vissza diákéveire. – Átadtak nekünk valamit, amit tovább lehetett vinni. Nemcsak a tudást adták át, hanem az emberséget is” (34. o.). Ezzel szemben “…a mai gyermek azt látja, hogy annak van sikere, akinek sok pénze van, illetve, hogy a siker maga a pénz” (37. o.). Az elemi iskola és az otthon melege után következtek a gyulafehérvári (kántoriskola, teológia) és a római évek, vagyis a tudásszerzés (erkölcsteológiai doktorátus) rögös útja, amely elsôsorban arról szól, hogy a bölcs a tudást “…legfôképpen mások javára, a világ épülésére” szerzi (41. o.). Megítélése szerint “…a szellemi felkészültség nagymértékben befolyásolja egy-egy kisebbségi sorban élô nemzetrész tagjainak érvényesülését. Az a nép, amelyik ezt nem veszi komolyan, a globalizálódó világ szolgája lesz, amelyik pedig tanul, az nagyobb eséllyel vívja ki magának a vezetô szerepet. Egy ország fejlôdése vagy lemaradása attól függ, hogy állampolgárai mennyire képesek az ismeretszerzés magas igényének megfelelni” (74. o.). A II. Vatikáni zsinat szellemével átitatott fiatal professzor, Márton Áron kívánsága szerint, Rómából mindazt hazavitte Gyulafehérvárra, amit jónak ítélt. “Szolgáló papságot láttam magam elôtt – vallja –, olyan papokat, akik nem uralkodnak, nem ítélkeznek, akiknek nem a karrierizmus a fontos, hanem akik megértik az embereket, és tudnak velük szemben szeretetet, irgalmasságot gyakorolni” (79. o.). Tanítói tevékenységével és egész életével ezt az eszményt próbálta a papnövendékek felé közvetíteni és megjeleníteni, egy olyan idôszakban, amikor a román nemzeti-kommunista államhatalom létszámkorlátozással kísérelte meg felszámolni a magyar katolikus papképzést; illetve mérsékelten sikeres besúgóhálózat mûködtetésével belülrôl igyekezett mérgezni és bomlasztani a papneveldei közösségét. Ennek elsôdleges oka abban keresendô, hogy a gyulafehérvári Intézet “…fellegvára volt a katolikus magyarságnak, és fellegvára volt annak a papképzésnek is, amely nem volt hajlandó az állam által elvárt lojális papok nevelésére” (92. o.). Szerintem ma már ez nem igazán mondható el. A balkáni viszonylatban is egyedülálló “politikai prostitúciós” teljesítményt felmutatni képes és ideológiai skizofréniában szenvedô RMDSZ hathatós munkájának is köszönhetôen ugyanis Gyulafehérvár mind inkább katolikus és egyre kevésbé magyar papokat képez. Tehát idô kérdése csupán, hogy a romániai katolicizmus mikorra lesz ténylegesen román. Ebben a fejlôdési folyamatban talán az játszotta a meghatározó szerepet, hogy az 1989-1990-ben kezdôdô új idôszaknak újszerûen gondolkodni képes emberekre lett volna szüksége. Erdély azonban soha nem szerette – és nem szereti – “…az álmodni, tervezni tudó, széles horizontban gondolkodni és látni képes” személyeket (118. o.).2 Elindult tehát a kontraszelekció, és mûködésbe

1. Vértesi Lázár: “Oral history. A szemtanúként elbeszélt történelem lehetôségei" (http://www.aetas.hu/2004-01/vertesi.pdf). 2. Jakab A.: Értelmiségi sorsok Erdélyben. Jelenünk a történeti visszatekintés tükrében. (Mûhelytanulmány, 23), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2006 (http://www.eokik.hu/publikaciok/mht_23.htm).

2008/5

33

085.bvaltozat.qxd

2008/12/06

20:01

Page 34

(Black plate)

recenziók léptek az új ellehetlenítését szolgáló mechanizmusok. Vencser Lászlónak azonban még volt ideje elindítani a Caritas megszervezését, illetve a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház és a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon építését. Jóllehet nem önként hagyta el az országot és lett 1991 szeptemberétôl a linzi egyházmegye Lelkipásztori Hivatalánál az Idegennyelvû Lelkészségek Szakosztályának irányítója, 2000-tôl pedig az Osztrák Püspöki Konferencia keretében mûködô Katolikus Idegennyelvû Pasztoráció országos igazgatója, mégis azt lehet mondani, hogy elmenetele egy gondviselésszerû lépés volt az életében. Az otthontól ugyan távol, és valamiféleképpen mégis közel, igyekezett tôle telhetôen mindent megtenni annak érdekében, hogy az erdélyi magyar katolicizmus fejlôdésnek indulhasson a szabadság légkörében. Vencser Lászlónak a szülôföld iránti szeretete ugyanis a tettekben és a cselekvésben ölt testet. Megvalósításainak – vagy az általa megteremtett és mások által eltékozolt lehetôségek – jelentôségét azonban vélhetôen csak késôbb, távlataiban lehet majd ténylegesen kiértékelni. Addig is maradnak a 2006-ban megfogalmazott kívánságai, amelyekbe gyakorlatilag minden belesûrûsödik: az erdélyi magyar politikai egység; az új, elôre mutató Gyulafehérvár–Csíksomlyó Fôegyházmegye név; valamint Gyergyóditró eredeti szépségének megôrzése. Jóllehet a gondolatok és a cselekvés vágya az otthon irányába mutat; a valóságban azonban ténylegesen már nincs visszaút az itthonból az otthonba. Ennek elsôsorban kicsinyes emberi okai vannak, amelyet mindazok, akik Erdélyben a skanzent és a mítoszt keresik, semmit nem látnak, és tudatosan nem is akarnak látni. Túl a hatvanon Vencser László elvégzi a számvetést, de ugyanakkor elôre is tekint: a jövôbe. A körvonalazódó jövô, pedig minden realista optimizmusa ellenére nem éppen kecsegtetô: szolgálat helyet a hatalom kerül elôtérbe, megújulás helyett erôsödik a múltba fordulás, elmarad az egyháziak átvilágítása (ami alapjában véve többet árt, mint használ), és növekszik az intolerancia. Ennek ellenére Vencser László továbbra is cselekszik és álmodik. Miért? Mert meggyôzôdése szerint “…akinek nincsenek álmai, annak nem lesz mit megvalósítania. Itt nem(csak) az éjszakai álmokra gondolok – mondja –, hanem az éber állapotban felmerülô, az élet legkülönbözôbb területeit átölelô gondolatokra. Állandó jelleggel tudnunk kell önmagunk számára újabb és újabb kérdéseket föltennünk, és azokra olyan válaszokat találnunk, amelyeket átszônek az álmok. És ami még nagyon fontos: az egyénre szabott álmok mellett ott kell lenniük a közösségre irányulóknak is, hiszen elsôsorban azokat fogjuk tudni mások javára fordítani. Aki nem hajlandó, nem akar, vagy egyszerûen szükségtelennek tartja az álmodozást, az nem fog templomot építeni, nem fog az embereknek semmilyen értéket átadni – az csak halad, úszik, sodródik a tömeggel” (198. o.).

Vencser Lászlót az interjúkötet elôszavát jegyzô – és szintén erdélyi származású – Tempfli Imre hídverônek nevezi, aki régen is és most is “…hidat próbál verni a múlt és a jelen, valamint a kimondott szó és a következetes tett között” (13. o.). Az erdélyi magyarságnak és különösen az erdélyi magyar katolikus egyháznak azonban nincs szüksége hidakra, és legkevésbé hídverôkre. Hiszen mindenki a saját maga meggyôzôdése és abszolút igazsága szigetét tekinti az egyetlen üdvözítô helynek, ahol nincs helye sem a kétkedésnek sem pedig a (másként) gondolkodásnak. Nem véletlen, hogy Vencser Lászlót, aki felemelte szavát a magyarság ügyét is felvállaló katolikus papok peremre szorítása ellen, az a Jakubinyi György, gyulafehérvári érsek, fosztotta meg (a Jakab püspök által 1985-ben neki adományozott) kanonoki címétôl, aki a Papnevelô Intézetet bevitte a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetembe (elkerülendô a tanári kar számára szinte teljesen kilátástalan akkreditációs mizériát), hogy az Egyetem ország-világ elôtt hirdethesse multi-kulti jellegét.3 Mindezek után már a hazai püspöki kar is találkozhat a román kollégákkal, hiszen amennyiben a Vatikánnak magyar fôpappal vannak európai dimenziójú politikai stratégiai tervei, akkor – a szlovák püspökök támogatása mellett – az ô támogatásukra is szükség lesz. Ennek ellenszolgáltatásaként pedig mind a szlovák, mind pedig a román katolikus püspökkarok számíthatnak a magyar püspökök diszkrét hallgatására, mikor az egyes nemzetstratégiák szerves részeként, különbözô intézkedésekkel és átszervezésekkel (pl. egyházmegyei határok átrajzolása, püspöki kinevezések), felgyorsítják az illetô ország magyar katolikusságának a felszámolását. A magára maradt – és az asszimiláció tényével szintén számolni kényszerülô – magyar református egyházszervezet ugyanis már nem lesz képes megtartó erôként mûködni a magyar kisebbségi társadalomban. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007.

Jakab Attila

3. Jakab Attila: “Nemzet-” és egyházpolitika Erdélyben. A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Fôiskola (Papnevelô Intézet – SIS) betagolódása a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetembe. (Háttéranyag, 3), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2007.

34

2008 /5