SÚLYPONT
A nagy vita a magyar keresztény politikáról – Kísérlet a tragédia elhárítására és a végkifejlet – (harmadik rész) cikksorozat első részében leírtuk a helyzet kialakulását és – akárcsak a világirodalom nagy tragédiáiban - mintegy a főszereplők fölvonulását. A második rész a tragikus, nagy összeütközés két szorosan egymásba fonódó szakaszát mutatta be, a KALOT megmentésének kísérletét és 1946. évi feloszlatását, majd az 1947. évi választásokat. Ez a harmadik rész a tragédia elhárításának kísérletét, valamint a végkifejletet, a főhősök és mellékszereplők pusztulását mutatja be, a negyedik rész pedig a tanulságokat és következtetéseket foglalja majd össze.
ugyanazon az úton maradt, amelyen mindeddig haladt, amely iránti szeretetünket és tiszteletünket csak növelhette az a körülmény, hogy a Magyar Köztársaság az egyház megszentelő, igehirdetési és belső kormányzati szabadságát tiszteletben tartotta, iskoláinak fenntartásához és a papság anyagi megélhetéséhez egzisztenciális mértékben járult hozzá, és az egyház egyetlen lényeges jogához nem nyúlt. Nemcsak az igazságosság, hanem az okosság is megköveteli, hogy e tényt elismerjük, és annak örüljünk, annál is inkább, mert ebben a kormányzat egyházpolitikai bölcsességét és jövendő szándékát is látni akarjuk.” Ennél konciliánsabb hangvételű cikket írni nem leRákosi beszéde és Bánáss római útja hetett, Barankovics és a püspöki kar számára azonban nyilvánvalónak kellett lennie, hogy a probléma nem Azt, amit Rákosi az egyházzal és Mindszentyvel szem- oldható meg egy megnyugtató jellegű vezércikk közben akart, 1948. január 10-én elmondott beszédében zétételével, hanem elkerülhetetlen a konkrét megoldás mondta ki. „A demokrácia ez évi feladatai között ott keresése és a Rákosival való tárgyalás. Erre 1948. januvan az egyház és a népi köztársaság viszonyának ren- ár-februárjában került sor, és a tárgyaláson „a katolidezése”, a „megegyezés”, vagy kus egyház részéről Czapik Gyula pedig „végezni kell az egyházi reegri érsek és Bánáss László veszpakcióval”, vagyis mindenekelőtt rémi püspök, az állam részéről Mindszentyvel. (Mészáros 2005: pedig Rákosi Mátyás – valamint 59) Azok után, ami az országban magánemberként Barankovics az ezt megelőző három évben és István – vett részt”. (Izsák 1985: mindenekelőtt azok után, ami a 134) Az ott történtekről nem soKisgazdapárttal és a Függetlenségi kat tudunk, és Izsák is csak azt Párttal történt, mindenki számára, állapítja meg, hogy „e tárgyalások akinek füle volt a hallásra, nyilváneredménytelenül végződtek” (uo). valónak kellett lennie, hogy ez a Nyilván a tárgyalások eredménybeszéd és a beszéd végén megadott telensége volt az, ami szükségessé határidő mit jelent. Vagy ki lehet tette a problémáknak a Vatikán elé alakítani ebben az évben az egyterjesztését, és ami arra vezetett, ház számára is elfogadható modus hogy először Bánáss püspök, majd vivendit a hatalommal, vagy műCzapik érsek Rómába utazott. A ködésbe lép az egész elnyomó gépeVatikánnak a tárgyalásokban való zet személy szerint Mindszentyvel, bevonásáta a kötelesség mellett a de az egész katolikus egyházzal bölcsesség is megkívánta, mert a szemben is. magyar egyháznak csak a Vatikán A történtekre Barankovics első bevonásával megkötött megállaRákosi Mátyás – Végezni kell… reakciója az volt, hogy „Rákosi bepodás adhatott védelmet. széde után” címmel megnyugtató jellegű vezércikket P. Kerkainak kellett vállalnia a korábban P. Nagy írt a DNP Hazánk című hetilapjának 1948. január által betöltött szerepet, a római utat és Bánáss püspök, 16-i számában. E cikkből Mészáros (2005: 59-60) a majd a későbbiekben Czapik érsek római útjának előkövetkező bekezdést idézi: „Rákosi ezzel [a beszéddel] készítését. Erről csak rendtársai és munkatársai róla írt 2009 /1
3
SÚLYPONT rövid életrajzaiból és emlékezéseiből tudunk. Takáts maradt, mert a „megerősítés” a „törekvéseikben” nem Ágoston a következőket írja: „A Magyar Püspöki Kar- jelentett semmi konkrétumot. ban Dr. Bánáss veszprémi püspök és Dr. Czapik egri Rákosi úgy juttatta kifejezésre a P. Kerkai első útérsek kereste a ’modus vivendi’ megkötésének lehető- jának és Bánáss püspök útjának eredménytelensége ségét, amelynek további szorgalmazói Papp Kálmán miatti elégedetlenségét, ahogy ez tőle várható volt. győri, Kovács Sándor szombathelyi, Hamvas Endre Letartóztatták Lénárd Ödön piaristát, és a rendőrség csanádi, Dudás Miklós hajdúdorogi, Virágh pécsi és kihallgatásra rendelte be az Actio Catholica több vezeMadarász kassai püspökök, valamint Grősz József ka- tőjét. A történtek megtárgyalására a püspöki kar 1948. locsai érsek voltak. A ’modus vivendi’ megkötését elle- június 24-i értekezletén került sor. (Mészáros 2005: 60) nezte Mindszenty bíboros mellett Shvoy Lajos fehérvá- A jegyzőkönyv szerint Czapik érsek „úgy tudja, hogy ri, Péteri (sic!) József váci megyéspüspök és Meszlényi Őeminenciája ellen akarnak valami kompromittálót Mihály esztergomi segédpüspök. P. Kerkai két ízben találni, külföldi relációk […] után kutatnak, valutajárt Rómában. Először […] 1948. január-február hóna- ügyben nyomoznak.” (Uo.) Rákosi tehát félreérthetetpokban Dr. Bánáss László római útját és vatikáni tár- lenül megmutatta, hogy ha nem történik meg, amit kígyalásait előkészíteni, másodszor 1948. július-augusz- ván, következnek a letartóztatások, és hogy megkezdte tusában, amikor Dr. Czapik Gyula egri érsek római a Mindszenty-per előkészítését is. útját és vatikáni tárgyalásait készítette elő. Mindkét alkalommal tárgyalt Mons. Montini helyettes államAz iskolák államosítása titkárral és P. Leiber jezsuita professzorral, XII. Pius magántitkárával és tanácsadójával, egyben összefoglaló Ennek a már így is túlságosan terjedelmes cikksojelentést is készített a Szentatya számára a magyarországi valláserkölcsi életről, egyházpolitikai helyzetről. rozatnak nem lehet feladata, hogy az egyházi iskolák Előkészítő tárgyalásai olyan eredményesek voltak, államosításával és az egyház ezzel kapcsolatos magahogy mind Bánáss püspököt, mind Czapik érseket tartásával foglalkozzék. Ez olyan súlyú kérdés, amely megkülönböztetett tisztelettel, bíborosoknak – vagyis csak külön és csak ehhez hasonló terjedelmű cikkben egyházfejedelmeknek – kijáró külsőségek között fogad- lenne tárgyalható. Mégsem lehet azonban említés nélták, a Pápa pedig megerősítette őket ’modus vivendit’ kül hagyni, hogy ugyanebben az időben folyt az egyszorgalmazó törekvéseikben.” (András, Bálint és Szabó házi iskolák államosítása. Itt nem tehetünk mást, mint hogy idézzük az ebben az időben 1995: 84) Ugyanebből a forrásból tartott püspökkari értekezletek megtudjuk még a következőket is. jegyzőkönyvének néhány részét. „1948-as kétszeri római kintléte Az 1948. május 29-i rendalkalmával P. Janssens, a jezsuita kívüli értekezlet többek között általános rendfőnök felajánlotta azzal a körlevéllel foglalkozik, P. Kerkainak, hogy kint maradamely szerint exkommunikáhat Rómában, számára és a rend cióba esnek azok, akik részesei számára fontos munkakörben. az iskolák államosításának. A […] Mi azonban [P. Kerkai és jegyzőkönyvben a következődr. Takáts Ágoston] kölcsönösen ket olvashatjuk: „A hajdúdorogi megígértük Istennek és egymáspüspök megjegyzi, itt, hogy a nak, hogy – jóban-rosszban – itt’diabolus Rotae’ szerepét vállalhon maradunk, a magyar népért, va” tisztázni szeretné [az exkomnépünk felemelkedéséért élünk, munikációra vonatkozó] körezért vállaljuk még a börtönt is, levelek hatályát. […] Szerint[e] ha Isten azt szabja meg sorsunnem lehet 30.000 embert (taníkul.” (86. o.) Ez is történt, mindtók és családjaik) exkommunikettejükkel. kációba kergetni. Kétségtelen, Ez a főként P. Kerkai emléhogy a kormány tagjai és a bűkére és méltatására szánt szöveg nös képviselők beleesnek az exa küldetés lényegét és célját illekommunikációba, de beleesik-e tően nem mond többet annál, mindenki, aki most erőszakra hogy a pápa „megerősítette őket Hamvas Endre csanádi püspök… és megfélemlítésre aláírja az is[Kerkait, Bánásst, majd később Czapikot] ’modus vivendit’ szorgalmazó törekvéseik- kolás államosításának kérdését. Az egri érsek: Quod ben”, de a további részletekről és a tartalmi kérdések- jus: nincs kétség. Quod factum: ugyanezt parallel eseről, tehát a konkrét javaslatokról, ezek előadásáról és teknél külföldön sehol sem alkalmazták. Nekünk szefogadtatásáról nem tudunk semmit. Az egyértelmű, münkre vethetik, hogy ezt csak a magyar püspöki kar hogy ez a kísérlet, a lényeget illetően, eredménytelen teszi. […] Ha az állam által elvett iskolában szerzetesek 4
2009/1
SÚLYPONT nem taníthatnak, morális elv, hogy olyan parancsot, inkre nézve minél kedvezőbb értelmezéseket és eljárásokat amely előreláthatólag nem teljesíthető, nem szabad ki- adjon. (Kiemelés tőlem, Sz. Gy.) Mindkettő szükségessé adnunk.” (Beke 1996: 333-334) Ezt követően: „A püs- és – legalább az elsőre nézve – a nm. püspöki karnak vepöki kar tudomásul veszi, hogy az excommunikációt lünk közölt döntése lehetővé teszi, hogy jogainkhoz való többféleképpen magyarázzák, de egyénenként kell el- megalkuvástalan ragaszkodás mellett mi is hallassuk az bírálni, hogy ki esik bele.” (Beke 1996: 334) illetékesek előtt szavunkat. Erre alkalmat kínál a valAz 1948. június 7-i rendkívüli püspöki konferen- lás- és közoktatásügyi miniszternek minapi kitérésünk cia, a bíboros hercegprímás előadásában. „Az iskolák dacára megismételt kezdeményezése, aki közölte a férfi államosításával kapcsolatban felmerült a kérdés, hogy tanítórendek főnökeivel, hogy amennyiben biztosítékot milyen magatartásra kötelezzük katolikus iskoláink kapna, hogy nem utasítják vissza, újra meghívná őket igazgatóit. Állítólag kész blanketták vannak már, ame- nem hivatalos jellegű, bizalmas eszmecserére, amely őket lyeken csak a törvény dátuma hiányzik, rajta van a cím semmire sem kötelezné, hanem csak arra szorítkoznék, ’Állami szerzetes igazgató’. A híveink és családos taní- hogy közölje velük elgondolásait. tóink – folytatja a bíboros hercegprímás - leállíttattak, s Jól látjuk ennek a meghívásnak a veszélyeit, elfogadáa családtalan szerzetesek meg szolgáljanak Ortutaynak sának és visszautasításának is roppant felelősségét, azért úgy, mint azelőtt az Anyaszentegyháznak? A katolikus a kérdést fiúi tisztelettel a bíboros hercegprímás úr és a elnök-főigazgató közölje bizalmasan, hogy sem szerze- nagym. püspöki kar bölcsessége elé terjesztjük. Az alábbites, sem szerzetesnő ilyen megbízást nem vállalhat. A akban kifejtjük álláspontunkat, de magatartásunk közös püspöki kar így határoz. […] A bíboros hercegprímás elhatározással hozott első elve a kat. egység feltétlen megfelemlíti, hogy […] az államoőrzése lévén, kijelentjük, hogy sítás esetén senki nem léphet állásfoglalásukat eleve alávetjük át az állam szolgálatába, de az a nagym. Püspöki kar döntéséegyházközségek gondoskodnek. nak róluk és családjukról az A magunk részéről úgy gonátmeneti időben.” (Beke 1996: doljuk, hogy a miniszteri meg344-345, kiemelés tőlem, Sz. hívásnak kívánatos volna eleget Gy.) tenni, mert előreláthatólag ez Végül az 1948. június 10-i az utolsó lehetőség arra, hogy az rendkívüli püspökkari konérintkezést a hatalom kezdeméferencia jegyzőkönyvéből. „A nyezésére (kiemelés az eredetirendfőnökök jún. 24-i értekezben, Sz. Gy.) vehessük fel. Alig letének határozatából kifolyólag remélhető ugyanis, hogy egy a következő felirattal fordul Őemásodik visszautasítás után, minenciájához és a nm. püspöki amelyet kétségtelenül sértőnek karhoz: kell éreznie, a miniszter harFőmagasságú és Főtisztelendő madszor is kezdeményező lépést Bíboros Hercegprímás Úr! tegyen felénk. Nagyméltóságú és FőtiszteMárpedig azt gondoljuk, lendő Püspöki Kar! hogy azt az értéket, amelyet Az államosítási törvény megfőleg nagyobbszámú iskoláink, jelenése új helyzetet teremtett a illetőleg diákotthonaink megkat. iskolák kérdésében. A kérdés maradása jelentene a kat. ügy eldőlt, egyoldalúan és a teljes számára, lelkiismeretünk szejogfosztás értelmében. Most a rint nincs jogunk visszautasítami feladatunk, mint a bíboros Dudás Miklós hajdúdorogi püspök – modus vivendi ni. Hivatásunkból folyó elemi hercegprímás úr Őeminenciája kötelességünknek érezzük, hogy június 20-i körlevelében írja, minden rendelkezésünkre a szerzetes nevelőknek mindaddig nem szabad elhagyni álló törvényes eszköz igénybevételével megkísérelni jogaink az ifjúságot, amíg a vele maradásnak erkölcsi lehetősége visszaszerzését, illetőleg a megmenthetők megmentését. megvan, annál is inkább, mert a mai helyzet ismereté(Kiemelés tőlem, Sz. Gy.) ben biztosra vehető, hogy ha az iskolát egészen elveszítjük, Erre e pillanatban két út látszik járhatónak. Az egyik, előbb-utóbb az egész vagy majdnem az egész ifjúságot is hogy valóra váltassék, éspedig minél szélesebb terjede- elveszítjük. Jól érzik ezt a kat. szülők, akik – az ifjúlemben az az ígéret, amelyet a kormány számtalanszor sággal együtt - kétségbeesetten remélik, hogy a régi kat. kifejezett, és a protestáns felekezetekkel szemben immár nevelők valamiképpen mégiscsak tovább fogják tanítani tényként emleget: iskoláinknak az államosítás alól való ifjúságunkat. mentesítése. A másik, hogy a törvény végrehajtási utasítáEmellett a legfőbb szempont mellett másodrangúnak sa (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) katolikus intézménye- látszanak előttünk azok az egyébként számunkra mér2009 /1
5
SÚLYPONT hetetlenül jelentős veszélyek, amelyeket az iskolákból való Dicsértük a hősöket. És most a teljes jogtiprás után tárteljes kivonulás külsőleg és belsőleg, lelki és anyagi téren gyalás. Hogy veszi ezt az egyszerű nép, amelynek a katoegyaránt szerzetesrendjeinkre zúdítana. likus iskola oly fontos, mint a városiaknak. Ha a nagym. Püspöki kar álláspontunkat magáévá Kiközösítést mondottunk ki, a kiközösítettek fejével tenné, akkor tárgyunkban a következő elvekhez tartanók most egy asztalhoz ülés. A szerzetesek iskoláit is ócsárolták (demokráciaellenesség, magunkat: reakció, az egyszerűek kizárása, a bejutók megzsarolása). […] Meddig maradhatnak ott? Végül legyen szabad újra hangsúlyoznunk, Rosszabb lesz két-három részletben kivonulni. valamennyiünknek ezt a közös állásfoglalását a nagym. Félő, hogy a társadalom kielégül a kivételezésben, és püspöki kar jóváhagyásától tesszük függővé, és ennek döntovábbi harcra nem lesz ereje. tésében eleve megnyugszunk. Tehát elvi okokból ellene van…, A bíboros hercegprímás úr Őede a következő feltételekkel nem elminenciájának megszentelt bíborát lenezné – excommunicatusról lévén csókolva, a nagym. püspöki karnak szó – a rendfőnökök belépése helyett mély tiszteletünket kifejezve, marahivatalnokok elmenetelét. Az írásbeli dunk fiúi hódolattal. átvételt ezekkel a feltételekkel: Budapest, 1948. június 23. 1. Kívülük senki már a minisztéDr. Sárközy Pál s. k., Simonff y riumnak feléje sem megy. Jenő s. k., Endrédy Vendel s. k., Dr. […] Vidákovics Aladár s. k., Dr. Burka 9. Püspöki kar dönt ezek, valaP. Kelemen s. k., Sík Sándor s. k., mint az általános elvi szempontok Édám László s. k., P. Reisz Elemér figyelembevételével. s. k. […] Az egri érsek megkérdezi a Tehát a határozat: főapáthelyettest, hogy általános volt-e Nem zárkózik el a püspöki kar, ez a határozat? a tanügyi bürokraták elmenetelében A főapáthelyettes igennel válaegységes a püspöki kar. De akkor, ha szol. A jún. 16-i rendfőnöki értemegtárgyalták a dolgokat, semmiféle kezlet határozatait az Ordináriusok döntés nem lehet, csak itt, a püspöki megkapták. kar előtt.” (Beke 1996: 379-383) […] Az fentiekből egyértelműen látAz egri érsek: Ha gondolkodik az ható, hogy – az itt idézett levél szinember, a következő meggondolandó te szélsőségesen barokk hangvétele pontokra jutott. ellenére – ekkor már ugyanolyan […] Lénárd Ödön piarista – túsz volt ellentét feszült Mindszenty és a e. A rendfőnökök kérdésére – szóba álljunk-e a VKM-mel – azt hiszi igen, ha vissza tanítórendek vezetői között az iskolák államosításának akarjuk szerezni, helyesebben megtartani, amit lehet (ki- ügyében, mint Mindszenty és Barankovics között a emelés tőlem, Sz. Gy.). Egy áthidaló indítványt tesz: (A követendő általános politikai magatartást illetően. kormányt is köti valamennyire ez iránya.) Négy esztendőre (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) kérjük meghagyni Utolsó kísérlet az alapelvek tisztázására: a szerzetes és kat. iskolákat, ezzel ők is maguk felé valaa DNP két képviseljének jelentése mennyire szépíthetik a dolgot. A bíboros hercegprímás így szól: Ellene vagyok a kivéMindezek az események, ideértve Lénárd Ödön kotelezés kegye igénybevételének. Körleveleink hangsúlyozták és hívő népünk jól emléke- rábban tárgyalt letartóztatását is, nem változattak zetében tartja: az állami tankönyvek hallgatnak Istenről, Mindszenty felfogásán és magatartásán, sőt lehetséges, lélekről. Az állami iskolákkal kapcsolatos kollégiumokban hogy újra megkísérelte a neki tetsző és teljesen az ő politikai irányvonalát követő politikai formáció létrehomár eluralgott az istentelenség. A katolikus iskolázás egész vonalához ragaszkodunk. zását. Jelentést kért a DNP két, Barankovics politikai Nem morzsák kellenek. Az Egyház iskolajoga oszthatat- irányvonalát ellenző képviselőjétől, Matheovits Ferenclan. től, aki ki is lépett a DNP-ből, és egy másik képviselőtől, Nemcsak a katolikus, de az állami tanítók, szülők, akinek nevét nem lehet megállapítani az iratokból, és papok börtönig történő áldozatokat hoztak ezekért az el- akinek kiléte most már valószínűleg örök titok marad. vekért. 10 000 aláíró, 100 000 tüntető egy helyen. Utolsó Feltehető, hogy azok egyike volt, akik Matheovitscsal leheletig menő küzdelem, amelyet fegyverrel, erőszakkal együtt léptek ki a DNP-ből. Mindszenty mindkét jenyomtak el. lentést megküldte a püspöki kar valamennyi tagjának. 6
2009/1
SÚLYPONT Matheovits jelentésének (Matheovits 1948) eredeti valamint a velük összefüggő kérdésekben a pártvezepéldánya a Prímási Levéltárban található meg fedőlap- tőség ismerje el és éljen vele; 2.) hivatott hely ilyenként ja és szerzője nélkül. Kelte nincs, érkeztetésének kelte legalább hallgatagon elismerje; 3.) a katolikus világné1948. július 13.; jelzete: 4910/1948. A rossz kiállítá- zetet lehelje a pártprogram; 4.) a pártvezetőség tagjaisú eredeti példány átgépelt másolata megtalálható az nak hit- és erkölcsi élete legyen összhangban az Egyház Állambiztonsági Szolgálatok történelmi levéltárában, szellemével és útmutatásával; 5.) a párt tartsa magát 1948. augusztus 17-i keltű, aláírás nélküli, DNP – távol benn és künn a kinyilatkoztatott igazságokkal Mateovics (sic!) tárgyú, jelentés melléklete. E jelentés ellentétes tanoktól, ilyen pártokkal és irányokkal való szövege: „Mellékelem dr. Mateovics (sic!) Ferenc által elvi együttműködéstől”. Ezt követően annak bizonyíMindszenti (sic!) hercegprímás utasítására elkészített tására törekszik, hogy a DNP esetében nem teljesülnek Demokrata Néppártra vonatkozó memorandumot, ezek a követelmények. amit Mindszenti (sic!) valamennyi püspökének meg1.) „Nincs meg a tanítóhivatal szellemi irányítása. A küldött.” Ezeket a dokumentumokat Pallos (2007: párt annak a francia katolikus politikai iránynak (Köz187-193) közli. A továbbiakban az eredeti szöveget és társasági Népi Mozgalomnak) a révületében él, amely nem a másolatot idézzük, az eltérések elhanyagolha- annyi visszásságot mutat a hierarchiához való viszonya tók. terén. 1947 júliusában kísérlet történt a kérdés tiszA másik DNP képviselő jelentésének (Emlékeztető tázására. Ennek folyamán egyik délelőtt B. készséget 1948) eredeti példánya is a Prímási Levéltárban talál- nyilvánított íly irányban. A segítségül hívott vezetők ható meg. Címe „Emlékeztető a Demokrata Néppárt ugyanaznap délután lármás és tiszteletlen tanácskozáműködéséről 1947. augusztus 1-től 1948. július 15-ig.” son visszavonatták vele elhatározását.” Nincs kelte, az iraton nincs név vagy aláírás, érkezte2.) „Az 1947. évi július 25-i püspöki konferencia tésének kelte 1948. július 13.; jelzete: 4910/1948. Az nem ismerte el világnézeti pártnak.” irat mindmáig kiadatlan. Két nappal később érkezett, 3.) Az 1945-ben először Keresztény Demokrata mint Matheovits jelentése, és ugyanazon a számon ik- Néppárt néven szereplő párt most már csak mint Detatták. Ez arra utal, hogy mindkét jelentés Mindszenty mokrata Néppárt szerepel, a „keresztény” név nélkül. felkérésére készült. Bizonyos, Olyan álláspontot foglal el, amely hogy a szerző a DNP képviselő„bebizonyítottnak veszi a fejlődés csoport tagja volt, mert másnak tényét […] és vele együtt az emilyen részletes informáltsága nem beri test állati eredetét”. „1948. jalehetett. Feltehető, hogy a szernuárjában miniszterelnöki autón ző egyike volt annak a hét DNP Rákosi – be nem vallott - megbíképviselőnek, akik, köztük elzásából keresett fel négy püspösősorban Matheovits, kiléptek a köt.” „Nyilatkozatai magánkörDNP-ből, ellenezve Barankovics ben bántók. Tekintély-tisztelete és helyeselve Mindszenty politikai hiányos.” 1947-ben a választók irányvonalát. Most már örök tibizalma nem neki, hanem a katotok marad, hogy Mindszentynek licizmusnak szólt. voltak-e a két jelentés bekérésén 4.) Már egyetemi hallgató túlmenő tervei e két képviselővel. korában „az egyházi nagyvagyoKorábbi cikkemben (Szakolczai nok hibáinak szorgos gyűjtésé”2007a: 164) a Mészáros (2005) vel foglalkozik, és „becsmérlőleg által leírtak és a még az 1940-es szól az Egyház közéleti magatarévekben kapott szóbeli informátásáról”. „Bár a M. Közlönyben ciók alapján feltételeztem, hogy e 1945. szept. 28-án megjelent az jelentés szerzője Matheovits volt, engedély, nem indult a párt sem Pallos (2007) kutatásai alapján az okt. 7-i fővárosi, sem a nov. 4-i azonban most már bizonyos, hogy országos választáson.” Mindszenty bíboros – jelentést kért Matheovits nem ennek, hanem az 5.) „A párt – az eddigiek szerint előbb tárgyalt jelentésnek a szerzője. – nem tartotta magát távol a kinyilatkoztatott igazMatheovits jelentése. (Matheovits 1948) megállapít- ságokkal ellentétes materialista tanoktól, a marxista ja, hogy „A Barankovics István vezetése alatt álló D.N. pártokkal és irányokkal való együttműködéstől.” Ezt a katolikus tömegek felé benn és künn szívesen tünteti a DNP parlamenti és politikai munkájának részletes fel magát katolikus világnézeti pártnak”, de nyilván- és elítélő jellegű ismertetése követi azzal, hogy „a párt való módon azt a nézetet foglalja el, hogy alaptalanul. parlamenti munkája végig kettős”. „Ehhez járultak a Ennek alátámasztására a következőket írja le. „A ka- Dinnyéssel, Rákosival, legújabban a Balogh Istvánnal tolikus világnézeti párt jellegéhez tartozik, hogy 1.) a való sűrű és gyanús tárgyalások, amelyekről B. sohatanítóhivatal szellemi irányítását hit és erkölcs terén, sem számolt be a pártnak.” 2009 /1
7
SÚLYPONT Az utolsó összefoglaló bekezdés: „A dokumentumok és a párttagok előadása alapján készült eme összefoglalás azt mutatja, hogy a D.N. nem lehet a magyar kibontakozás alapja, inkább az elvi alapok megrontója, és nem lehet a szükséges és várva-várt világnézeti párt.” E jelentés tisztáz egy konkrét kérdést: ezek szerint 1947. július 21-én két megbeszélés volt. Az elsőn Barankovics hajlott Mindszenty Bánáss által előterjesztett igényeinek teljesítésére, és a másodikon történt az, hogy Mihelics, aki ezek szerint nem vett részt az első megbeszélésen, vehemensen tiltakozott a Bánáss által előterjesztett javaslatok ellen. Az 1948. januári, illetve a Dinnyéssel, Rákosival és Balogh Istvánnal lebonyolított tárgyalások már nyilván az akkor napirenden lévő alapvető fontosságú egyházpolitikai kérdésekre vonatkozó elgondolásokkal függtek össze. Az, hogy ez az irat az esztergomi érkeztetést alig egy hónappal követően már a belügyminisztérium aktái között szerepelt, sajnálatos módon arra utal, hogy a püspöki irodák munkatársai között már ekkor volt olyan, aki nemcsak jelentett, hanem iratokat is átadott, ami akkor, minthogy még nem volt xerox, nehezebb volt, mint ha ma lett volna. A másik DNP képviselő jelentésének (Emlékeztető 1948) legfontosabb megállapításai – az irat szerkezetében – a következők; ennek az iratnak az ismertetésével már foglakozott Szakolczai (2007a: 164-165).
képp csak egy időleges használati jog a természetjog szerint”. „A Hercegprímás Úr személyével kapcsolatban ugyan a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg a pártvezetőség, azonban minden egyes előadásban kitértek arra, hogy ő merev álláspontot foglal el, s ezzel veszélyezteti az Egyház és Állam közti jó viszonyt, de szerencsére – a pártvezetőség szerint – vannak azért a püspöki karnak demokratikusabb érzésű tagjai is, akik belátják a kompromisszum szükségességét”. „Jánosi és Kerkai páter” „teljesen annak a kompromisszumos elgondolásnak a híve, amelyet a pártvezetőség is kíván követni.” „A párt belső frakciói már a hévízszentandrási értekezleten […] kialakultak. Az egyik oldalon állt Barankovics István szűkebb vezérkarával, […] mellettük álltak még a KALOT-isták […]. Velük szemben állt a párt un. jobbszárnya: Matheovits Ferenc […]. A párt harmadik része egy bizonyos örökké kritizáló csoportból áll, akik azonban szavazásnál végül is mindig Barankovics mellé álltak. […] A képviselők negyedik csoportja alapjában véve színtelen emberekből áll […], akik […] többnyire fejbólintó Jánosként vallották azt, amit Barankovics István mondott. Így szavazások esetén a párt vezetősége […] mintegy 5-10 szavazattöbbséggel mindig többségben volt.” A szerző Keresztes Sándort a KALOT csoport, Varga Lászlót a harmadik csoport tagjai közé sorolja, és Kovács K. Zoltánt nem említi meg. Végül a D.) pont szerint: a pártban „kilkkrendszer” alakult ki, Barankovics István az ügyeket három emberrel szokta megtárgyalni […], A.) „A körülményeknek s ezen ezek: Eckhardt Sándor, Mihelics Béla felül annak a hiedelemnek, hogy a és Rónay György”. E.) Az „orosz érdekszférá”-ba tarpárt mögött Esztergom áll, végül az tozó államokkal kötött szerződések ország erősen ellenzéki hangulatámegszavazását Barankovics elsősornak köszönhető a párt átütő sikeban azért támogatta, mert ez „külre.” politikai kérdés, tehát befolyásolási B.) A választások után a körünkön kívül esik”, de más érvei is párt hatvan képviselőjének voltak. A szerző itt is leírja, hogy „a Hévízszentadráson tartott értekezpárt értelmiségi csoportja (kiemelés tőletén a pártvezetés a következő állem, Sz. Gy.) [a] legélesebben szembe láspontot foglalta el. A külpolitika szállt a pártvezetőségnek azzal a kíterén elkerülhetetlen, hogy a párt vánságával, hogy a párt szavazza meg „figyelembe vegye az orosz határból Varga László – örökké kritizáló a [kölcsönös segítségnyújtási] egyezeredő azon reálpolitika tényt, hogy ményt,” és „álláspontjuk az alábbiakegy 200 milliós nép közelében csak baráti politikát lehet folytatni. […] Ezért nem szabad ban összegezhető. a.) Jalta és Potsdam a háború alatt semmiben provokálni az oroszt.” A jelentés szerzője volt, egy béke állapotában egészen más a helyzet, b.) hozzáteszi: „Mondani sem kell, hogy a párt értelmi- Hosszúlejáratra nem politizálhatunk […], mert ne álségi képviselőinek (kiemelés tőlem, Sz. Gy.) nagy része tassuk magunkat azzal, hogy akármilyen konciliáns legélesebben ellene mondott ennek a külpolitikai hely- politikát is folytatunk […], ha egyszer menetrendszerűzetfestésnek”. A belpolitikában „a külpolitikai helyzet en elő van írva, hogy […] pártunk kimúljon, azt úgyis konzekvenciát” kell levonni, „szimbiózisban élünk a meg fogják halatni, haljunk meg legalább becsültben. kommunizmussal, tehát nem antikommunisták, csak c.) Miután hosszúlejáratra nem, tehát csak rövidlejánem kommunisták vagyunk”. A szerző itt is hozzáteszi: ratra politizálhatunk […], egy ellenzéki pártnak csak „A belpolitikai helyzetkép épp oly heves visszatetszést egy feladata lehet, hogy egy nemzetközi tárgyalóaszkeltett, mint a külpolitikai”. A magántulajdon „volta- talhoz érveket tudjunk adni a magyarság kezébe, ak8
2009/1
SÚLYPONT korra, amikor minden közép-európai állam majd azt igyekszik bizonyítani, hogy mennyire állt ellent az orosz-szovjet elnyomásnak. […] f.) Okuljunk NyugatEurópán, a tapasztalat azt mutatja, hogy a kompromisszumos embereket, a Quislingeket a végén mindenütt agyonverték. g.) És végül, sőt talán elsősorban itt becsületkérdésről van szó. Az elrendelt szavazásnál 24 : 9 arányban Barankovics álláspontja győzött, mert sajnos az utolsó pillanatban az egyik zalai képviselő, Farkas Dénes rávette három zalai képviselőtársát, hogy Barankoviccsal szavazzanak, mert ő előző napon olvasott egy könyvet, amelyben az volt, hogy az angolszászok végleg odaadtak minket az orosznak, tehát szerinte nem tehetünk mást, mint hogy megszavazzuk ezeket az egyezményeket.” A jelentés többi része a párt aktuális politikai kérdésekkel kapcsolatban követett magatartását, az utolsó pont pedig a párt akkori taktikáját tárgyalja. Kitér arra, hogy Rákosi [1948. január 10-i] beszéde után „Barankovics István a kormánytól rendelkezésére bocsátott gépkocsin a püspöki kar egy részét bejárta, ahol […] a püspököket a kompromisszumos álláspont helyességéről igyekezett meggyőzni. Az utolsó bekezdésben azt írja, hogy „Balogh István újabban saját miniszterelnökségét és Barankovics István kultuszminiszterségét kolportálja”, ami aligha történhetett meg az 1948. július 15-ét közvetlenül megelőző időben. A jelentés ismételten használja az „a párt értelmiségi csoportja” megnevezést. Ez azokat a vidéki értelmiségieket jelöli, akik nem fogadták el a párt politikáját meghatározó vezető értelmiségi csoport irányvonalát, amelynek helyességéről a felső pártvezetés mindvégig meg tudta győzni a KALOT csoportot és a párt ehhez közel álló „népi” szárnyát. Fölösleges utalni annak az elképzelésnek a naivitására, amely szerint egy tárgyalóasztalnál, ”rövidlejáratban”, a szerint juthatnak előnyökhöz a közép-európai kisállamok, hogy melyikük volt keményebb a szovjetekkel szemben.
Czapik Gyula és Mócsy Imre római útja és Mindszenty letartóztatása Barankovics és a püspöki kar vele együttműködő tagjai, Bánáss László útjának sikertelensége miatti csalódottságuk ellenére, Lénárd Ödön letartóztatásától és a Mindszenty-per előkészítésének félreérthetetlen megkezdésétől és ennek nyilvánvaló következményeitől, joggal megrettenve, újra megkísérelték a fenyegető végkifejlet elhárítását. Most már nem egy püspök, Bánáss László, hanem egy érsek, Czapik Gyula római útját 2009 /1
kezdeményezték az elkerülhetetlennek látszó vatikáni intézkedések kieszközlésére. 1948 nyarán – ma már nem lehet megállapítani, hogy valójában kinek a kezdeményezésére – újabb találkozásra került sor Rákosi és Czapik között. Czapik úgy vállalta a találkozást, hogy először elment Esztergomba, és tájékoztatta Mindszentyt a tervezett tárgyalásról. Mindszenty nem nagy szimpátiával, de tudomásul vette a tervezett akciót, azzal a kikötéssel, hogy az nem hivatalos jellegű, hanem Czapik érsek magánakciója. Czapik háromszor is tárgyalt Rákosi-
Czapik Gyula egri érsek – nehéz küldetésben járt
val, és végül „Rákosi [...] azt elérte, hogy Czapik ’ad limina’-látogatás ürügyén elmegy Rómába és igyekszik kikövetelni, hogy a Szentszék a Vatikánba rendelje Mindszentyt, végleges ottani tartózkodásra”. (Mészáros 2005: 64). „Az egri érsek kíséretére Papp Kálmán győri püspök vállalkozott.” (Uo.) Az ezt követő eseményeket Mészáros (2005) nyomán tekinthetjük át. Czapik elutazása előtt szeptember 9-én Barankovics társaságában tárgyalt utoljára Rákosival, Révaival és Marosánnal. Szeptember 21. és október 5. között tartózkodott a Vatikánban. Ott annyit tudott elérni, hogy a pápa apostoli vizitátort küld – Angelo Rotta korábbi nuncius személyében – Magyarországra. Október 10-én egy cikk jelent meg az Osservatore Romanóban, amely a jelek szerint hátráltatta a vizitátor kiküldésének és fogadásának folyamatát. (Mészáros 2005: 65). „Az ebből adódó és más problémák megoldását Barankovics kísérelte meg, de végül a magyar kormány nem járult hozzá, hogy a Szentszék vizitátora Magyarországra érkezzen.” (66. o.) Ezzel a második kísérlet is elakadt. Rákosi válasza ugyanaz volt, mint az első kísérlet elakadása után. November 19-én letartóztatták Zakar András prímási titkárt, 1948. november 26-án pedig Nagy Miklóst, 9
SÚLYPONT az Actio Catholica titkárát. (Uo.) Barankovics látja, hogy közeledik az elháríthatatlan vég, és a Hazánk december 3-i számában közzétett vezércikkében öszszefoglalta elvi álláspontját. Ezt: követően még két hazai kísérletre kerül sor az elkerülhetetlennek látszó vég elhárítására. 1948. november 20-án Bognár József, Csala István, Czéh József, Gyöngyösi János, Harrer Ferenc, Károlyi Mihály, Katona Jenő, Parragi György és Pesta László, mint ismert katolikus vezetők, terjedelmes írást jelentetettek meg a sajtóban, noha ők, katolikus vallásuk ellenére, ismert katolikus vezetőknek nehezen voltak tekinthetők. Levelükben kérték a bíborost, hogy adjon számukra alkalmat egy „őszinte, nyílt és világos, a nehéz kérdéseket talán az utolsó pillanatban békés megoldáshoz segítő megbeszélésre”. A megbeszélésre nem került sor. November 27-én Rákosi beszédet mondott a Kommunista Párt Központi Vezetősége előtt, és ebben kijelentette: „Ha Mindszentyvel az egyház nem csinál valamit a legközelebbi hetekben, akkor majd csinálunk mi” (Mészáros 2002: 186). November 30án Cavallier József, Kodály Zoltán és Szekfű Gyula terjedelmes levéllel fordult Mindszentyhez, a levelet a Magyar Nemzet december 19-i száma tette közzé. December 8-án felkeresték Esztergomban Mindszentyt, aki írásban adta kezükbe elutasító válaszát. December 14-én Dobi István a parlamentben elmondott miniszterelnöki bemutatkozó beszédében a következőket mondta: „Kormányom továbbra is óhajtja a megegyezést a katolikus egyházzal, ugyanakkor azonban arra belátásra jutott, hogy mindaddig, amíg a katolikus egyház élén Mindszenty áll, minden megegyezés kilátástalan.” (Szabad Nép, 1948. december 15., idézi Mészáros 2002: 199) Barankovicsnak és a katolikus egyházi vezetés vele együttműködő tagjainak utolsó és már szinte reménytelen kísérlete P. Mócsy Imre jezsuita Rómába küldése volt. Kerkai két római útjának, valamint Bánáss és Czapik római útjának részleteiről szinte semmit sem tudunk, Mócsy azonban beszámolt útjáról (1987), és beszámolt erről, elsősorban a Mócsy által leírtakra támaszkodva, egy a közelmúltban megjelent cikk is (Szakolczai 2007b), és ezért itt csak a legrövidebb összefoglalás indokolt. Mócsy Rómába küldéséről december 2-án állapodott meg Révai József és Kádár János, illetve Barankovics, Czapik és Jánosi. Kiküldéséhez maga Rákosi is hozzájárult. Csak közvetlenül karácsony előtt ért Rómába, ekkor már csak a jezsuiták római felső vezetőivel találkozhatott, és a közeledő ünnepek miatt nem kerülhetett a pápa elé. Mindszentyt karácsony másodnapján letartóztatták, ezzel Mócsy küldetése tárgytalanná vált, és nem kerülhetett sor arra, hogy a pápa is fogadja. Amikor hazaérkezett, rövidesen letartóztatták. Mindszenty 1948. december 26-i letartóztatása után, 1949. január 4-én a Demokrata Néppárt megmaradt országgyűlési képviselői még mindig meg10
Mócsy Imre S.J. – nem került a pápa elé
kísérelték a lehetetlent. Értekezletet tartottnak, és nyilatkozatukban kijelentették: „Megújítjuk […] azt az óhajunkat, hogy az illetékes tényezők kormányzó okossága, kölcsönös igazságérzete és jóakarata találja meg az egyház, a Magyar Köztársaság és a magyar nép érdekében álló megoldást. Ehhez segítő kezet nyújtani keresztény és magyar kötelességünknek tekintjük.” (Mészáros 2005: 75). Ez az óhaj ekkor már nem teljesülhetett. 1949. január 31-én Barankovics – nyilván tudva arról, hogy rövidesen megkezdődik a Mindszenty-per – az országgyűlés elnökének írt levelében bejelentette a Demokrata Néppárt feloszlatását. 1949. február 2-án – a Mindszenty-per kezdetét megelőző napon – Barankovics a budapesti amerikai követség autóján feleségével, P. Jánosival és Blaskó Mária írónővel együtt Hegyeshalomnál elhagyta az országot. A következő napon, 1949. február 3-án kezdődött meg a Mindszenty-per, és Mindszentyt 1949. február 8-án ítélték el. A perről részletesen beszámol Gergely (2001) és Balogh (2002). 1949. február 12-én, tehát az ítélet után négy nappal letartóztatták Kerkai Jenőt. (Bálint – Kozma 2004: 42), 1949. február 20-án pedig, tehát az ítélet után tizenkét nappal pedig rendőrhatósági őrizetbe vették Matheovits Ferencet (Pallos 2007: 200). Ez a letartóztatások hosszú sora követte, a többiek sorsára itt nem térhetünk ki. A közös, kollektív tragédia ezzel lezárult, a személyes tragédiák a következők. 2009/1
SÚLYPONT Szentszék határozata.” (495-496. o.). Ezeket az eseményeket egy évvel élte túl. Még eleget tett néhány meghívásnak, majd, 1975. május 6-án, Bécsben halt Mindszenty személyes tragédiáját saját maga írja le meg. Máriazellben temették el, majd 1991. május emlékirataiban (1974/1989), a tragédia teljes mély- 4-én újratemették Esztergomban. ségét azonban Somorjai (2008) tárja fel, akinek E tragédia egészen különösképpen megdöbbenkönyvéről Szabó (2008) is megemlékezik. Itt csak tő eleme a következő. Az Emlékiratoknak azon az Mindszenty emlékiratait idézzük, a Somorjai köny- oldalán, ahol Mindszenty emlékiratainak a pápa vében (2008) közölt dokumentumokkal nem foglal- általi fogadtatásáról ír, a következőket olvashatjuk. kozhatunk. „A Szentatyának többek között a következőket váMindszenty emlékirataiban (1974/1989) a kö- laszoltam. Megszoktam már a szüntelen rágalmakat vetkezőket olvashatjuk. A budapesti amerikai kö- az Egyház ellenségei részéről, s abba is beletörődtem, vetséget 1971. szeptember 28-án hagyta el (481. o.). hogy az un. ’haladó, baloldali katolikusok’ az előbRómában a pápa és mások részéről a legnagyobb biekkel együtt rendszeresen támadjanak” (493. o.). megtiszteltetésben részesült (482-484. o.). Diadal- Holtáig tartott ellentéte Barankoviccsal, az iszonyú útja ezután is folytatódott. 1973 júliusában elküldte börtönt elszenvedett, szentként élt és szentként megemlékiratainak kéziratát a pápának (493. o.). „A pápa halt Kerkaival és a többiekkel, és ezt az ellentétet ma„felhívta […] a figyelmemet arra, hogy a magyaror- gával vitte a sírba. szági kommunista rendszer kétféle módon is bosszút Barankovics személyes tragédiáját talán e sorok állhat: felfrissíti ellenem rágalmait, és megbosszulja írója tudja leírni a legjobban. Az 1947. évi választásomagát a magyar Egyházon”. (493. o.). Mindszenty kig ő vezette hetenként a pártnapot a DNP Vámház ennek ellenére folytatta az Emlékiratok kiadását. „A körúti – egyetlen – helyiségében, s a pártnapok nagy Mindszenty-alapítvány igazgatósági tanácsa 1973. része az ő beszámolójából és helyzetértékeléséből állt. október 18-án a nyugat-berlini Propyläen könyv- Gyakorlatilag mindig ott voltam, sohasem voltunk kiadó vállalatnak adta át a világjogokat.” (494. o.) sokan, és annak, amit most leírok, bizonyára én va„Őszentsége […] [1973] november 1-jén arra szólított gyok az utolsó élő szemtanúja. Kevesen voltunk, a fel, hogy mondjak le érseki székemről. Ezt ’keserű beszámoló beszélgetésbe torkollt, és valaki fölvetetellenérzéssel megterhelve’ kéri tőlem” (494. o.). „Igen te: „Az egyetlen lehetőség a disszidálás” – ahogy ezt alapos megfontolás után válaszoltam Őszentsége le- akkor mondták. S ő valóságos iszonyattal válaszolt: velére 1973. december 8-án. Tisztelettel tudomására „Csak ezt az egyet ne! Nincs szörnyűbb sors és szörhoztam a Szentatyának, hogy a jelenlegi magyar egy- nyűbb kiszolgáltatottság, mint a politikai emigránházi állapotok közt érseki székemről nem mondhatok sé.” És ezt követte a példák hosszú sora a száműzött le. […] Mindezen előzmények után mély fájdalom- Rákóczitól kezdve. Nem a példák maradtak meg mal vettem át – éppen letartóztatásom 25. évforduló- bennem, hanem az őszinte iszonyat, ahogy válaszolt. ján – [a] december 18-án kelt pápai levelet, amelyben S a sorsa mégis ez lett, emigráns politikusként élt és Őszentsége tudomásomra hozta – sok személyemnek halt meg, 1974. március 13-án, egy évvel Mindszenty szóló dicséret mellett –, hogy az esztergomi érseki halála előtt, New Yorkban. 2001-ben adják ki öszszéket megüresedettnek nyilvánította. 1974. január szegyűjtött írásait. (Kovács és Gyorgyevics 2001). 7-én kelt válaszlevelemben […] kértem a Szentatyát, Tudomásom szerint kint nagyrészt az íróasztalfiókhelyezze hatályon kívül injának dolgozott, és kinti tézkedését. Nem ez történt, írásainak nagy részét vagy hanem – kirakatperem 25. akár egészét halála előtt évfordulóján, 1974. február elégette. Élete főműve te5-én – szinte az egész kehát 1945. évi budapesti és resztény világ megütközésé1947. évi győri programbere – nyilvánosságra hozták széde, és legfontosabb toérseki székemből történt vábbi művei a Hazánkban eltávolításomat. Másnap, írt vezércikkei. P. Kerkai sorsáról rendfebruár 6-án kénytelen voltársai adnak tájékoztatást tam – nagy fájdalmamra (András, Bálint és Szabó – átadatni titkárságommal 1995), (Bálint és Koza sajtónak az alábbi nyilatma 2004), (Szabó (szerk.) kozatot: […] Mindszenty 1992), (Szabó és Bartók bíboros nem mondott le (szerk.) 2006); itt egy ezek sem esztergomi érseki széalapján írt cikk (Szakolczai kéről, sem prímási méltóságáról. A döntés kizárólag a VI. Pál pápa fogadja Mindszenty bíborost – feszült barátság 2007c) rövidített változa-
Személyes tragédiák és sorsok
2009 /1
11
SÚLYPONT tát közölhetjük. 1949. február 12-én, közvetlenül a Mindszenty-per lezárása után tartóztatták le. 6 év kényszermunkára ítélték, majd ezt fegyházbüntetésre módosították. Mielőtt ez a hat év letelt volna, pótnyomozást rendeltek el, és további négy év és 6 hónap szabadságvesztésre ítélték. Iszonyú sorsát húsz évvel később, már pannonhalmi tartózkodása idején mesélte el nekem, amikor, ha Budapestre jött, találkoztunk. „Minden hét közepén, egy meghatározott napon” - úgy emlékszem, hogy ez szerda volt – „megjelent a cellában egy hatalmas, brutális ávós. »Na, Kerkai, álljon fel! Kiszabadul maga innen?« - »Kiszabadulok« - mondtam én - »és maga fog itt ülni a helyemen« - válaszoltam. »Na akkor gyerünk!« És iszonyúan összevert. Mikor vége volt, felszabadulást éreztem, hogy ezen túl vagyok. De egy óra múlva már azt gondoltam, hogy még hat nap és huszonhárom óra, azután, hogy még hat nap, azután, hogy még egy nap, azután, hogy még egy óra.. És egy hét múlva, 12 órakor, másodpercnyi pontossággal ismét beállított. »Na, Kerkai, álljon fel! Kiszabadul maga innen?«„ Az, hogy nem engedett, és újra elmondta, hogy „kiszabadulok”, Kerkaira vall; más ezt meg nem tette volna. Ennél irtóztatóbb kínzást még kiagyalni sem lehet. 1954-ben egy személyi és zárkamotozás alkalmával megtalálták nála az oltáriszentséget, és szemeláttára meggyalázták. Teljesen elvesztette az idegzete feletti uralmat, ordítani és őrjöngeni kezdett, hiába szállították sötétzárkába, és kötözték meg. Ez az állapot három napig egyfolytában tartott. Végül szívinfarktussal kórházba szállították, de bal szemén a látóhártya levált, és arra a szemére teljesen megvakult. Ezért szemüvegében, amikor 1956-ban újra találkoztunk, nem látó szeme fölött vastag tejüveget hordott.
Szent ember volt
1956. évi szabadulása után már csak árnyéka volt egykori önmagának. 1957 áprilisában felszólították, hogy jelentkezzék hátralévő börtönbüntetésének letöltésére. Az, hogy felszólítást kapott, és nem éjjel jöttek érte, felért azzal a felszólítással, hogy hagyja 12
el az országot. Mindenki kérte, hogy tegye ezt, és a határ menti egykori KALOT szervezetek egykori tagjai akár életük kockáztatásával is átsegítették volna a határon. Nem élt ezzel a lehetőséggel, jelentkezett, és az utolsó napig letöltötte teljes büntetését. 1959. szeptemberében szabadult. Először raktári munkás volt, majd a püspökszentlászlói egyházi szociális otthonban lett kertész, amíg 1964 őszén meg nem látogatta az otthont az akkor újonnan kinevezett pécsi püspök. „Nem is tudtam, atya, hogy itt vagy” – mondta, és Kerkai két nap múlva már Pannonhalmán volt. Itt a nála is betegebbekkel és nála is öregebbekkel foglalkozott, olvasott azoknak, akik már nem tudtak olvasni, levegőre tolta azokat, akik már nem tudtak járni, orvoshoz vitte azokat, aki már nem tudtak elmenni. Végül „agyérgörcs éri […], fokozatosan elveszti még látó fél szeme világát, megbénul, örökös éjszakában telnek napjai. 1970 januárjában újból elájul, de súlyos betegségében soha nem panaszkodik. 1970. november 8-án szólította magához az Úr Jézus.” (Bálint és Kozma 2004: 4748. o.) P. Kerkai szent volt. P. Nagy Töhötöm sorsát emlékiratai (1965/1990) és Balogh (1998: 206-207) tekintik át. Ahogy ezt már leírtuk, a jezsuita generális, nyilván Mindszenty követelésére, egy hónapos habozás és soha meg nem ismerhető háttértárgyalások után, Buenos Airesbe helyezte. Csak az ügyével való egyetértés és a vele szemben elkövetett méltánytalanság elismerésének tekinthető az a rendkívülinek minősíthető kegy, hogy, négyfogadalmas jezsuita létére, laikus státusba helyezték. Megházasodott, magyar család művelt lányát vette el, egy kislányuk született. A Vatikán és a szovjetek közti modus vivendi kialakításának sikertelen kísérlete után a jezsuiták és a szabadkőművesek közti modus vivendi kialakításának vagy inkább az ebbe az irányba tett első kis lépésnek az eleve sikertelenségre kárhoztatott kísérletével is foglalkozott, és erről is beszámolt most idézett könyvében. Hazatelepült, felesége volt beteg, de ő halt meg hamarabb. Rendtársai szerint, ha túlélte volna feleségét, kérte volna a jezsuita rendbe való viszszavételét. Sohasem tudhatjuk meg, hogy mi lett volna a válasz. P. Jánosival kevésbé volt irgalmas a jezsuita rend és a sors. Először a tehetséges jezsuiták útját járta, Innsbruckban, Valkenburgban és a római Gregoriana Egyetemen tanult, majd több évet töltött az Egyesült Államokban. 1949. február 2-án, a Mindszenty per ítélethirdetése előtti napon az amerikai követség gépkocsiján Barankovics Istvánnal és feleségével, valamint Blaskó Mária hitbuzgalmi írónővel együtt hagyta el az országot. Mindszenty elítélését követően a vele szembeni ellentét rossz ajánlólevél volt külföldön. Elbocsátották a Társaságból, formálisan azért, mert politikai tevékenysége nem volt összeegyeztethető szerzetesi státusával, valójában feltehetőleg a Mindszentyvel szembeni ellentétei miatt. A München2009/1
SÚLYPONT Freisingi főegyházmegye papja lett, egyetemi előadó és a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. 1965-ben utazás közben és rejtélyes körülmények között kiesett a vonatból, és meghalt. Matheovits Ferenc, amint ezt Pallos (2007: 195-241) leírja és Szakolczai (2008a) ismerteti, 19 és fél évet töltött börtönben és internálótáborban, az összes politikai elítélt közül a legtöbbet. 1949. január 20-án, közvetlenül Mindszenty letartóztatása után vették először őrizetbe. Átmeneti szabadulása majd internálása és innen való szabadulása után tartóztatták le újra 1964-ben, anélkül, hogy bármit tett volna azon kívül, hogy néhány társával időnként összejött és beszélgetett. Első fokon 7 évre ítélték, majd büntetését másodfokon 10 évre szigorították. E sorok írója fenti cikkében azt a feltevést fogalmazta meg, hogy ez a horribilis és teljesen alaptalan ítélet – más horribilis és teljesen alaptalan ítéletekkel együtt - nem volt független az ekkor a Vatikánnal folytatott tárgyalásoktól. A magyar kormány feltehetőleg így juttatta kifejezésre, hogy hogyan kell értelmezni a Vatikánnal kötött részleges megállapodást.
Rónay György – a katolikus publicisztikának élt
E szörnyű sorsok után a DNP vezető értelmiségi magjának sorsa adhat némi vigaszt. Szekfű Gyula 1948-ban lemondott moszkvai nagykövetségéről, és 1953-ban, Sztálin halála után vállalt újra közszereplést. Országgyűlési képviselő, majd az Elnöki Tanács tagja volt 1955-ben bekövetkezett haláláig. Eckhardt Sándor 1949 után folytatta szakmai munkáját. Vezette a francia nagyszótár összeállítását, ezt 1968-ban, egy évvel halála előtt fejezte be. 1949-ben megfosztották akadémiai tagságától, ezt 1989-ben posztumusz viszszaállították, és 1990-ben ismét posztumusz Kossuth2009 /1
díjat kapott. Bálint Sándortól 1951 és 1956 között megvonták a tanítási engedélyt, 1957 és 1965 között ismét taníthatott. Ekkor rendszerellenes izgatás miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, és nyugdíjasként élt 1980-ban bekövetkezett haláláig. Mihelics Vid és Rónay György fenntartották a magyar katolikus publicisztikát halálukig. Hogy milyen körülmények között, azt talán az mutatja a legjobban, hogy Mihelics titkosszolgálati személyi dossziéja, amint ezt Pallos (2007: 24-28) bemutatja, nem kevesebb mint 86 iratot tartalmazott. E sorsok alapján, elkerülhetetlenül és azonnal, el kell jutnunk az első és nagyon is fontos tanulságra és következtetésre. A keresztény politikával foglalkozó egyházi személyek – közéjük tartozik, vitathatatlanul, Mindszenty –, az ezzel foglalkozó hivatásos, csak ennek élő politikusok – ebbe a körbe tartozott Matheovits, még ha politikai pályája előtt volt is polgári foglalkozása, és ebbe a körbe került akarata ellenére Barankovics – és az ugyanezzel foglalkozó vezető értelmiségiek sorsa alapvetően és mélységesen különbözik. Csak azok élete nem torkollt mélységes tragédiába, sőt csak azok tudtak érdemlegeset alkotni politikai pályájuk befejeztével, akiknek nem a politika volt az egész életük, hanem volt szakmai hátterük; professzorok, publicisták, vagy akár írók voltak. Kirándulást tettek a politika területre, és visszavonultak onnan, amikor ezt parancsolta a bölcsesség. A meghurcoltatás, amit el kellett viselniük, abszurd volt ugyan, de semmi sem volt a többiek sorsához képest. E nemzet tagjainak vitathatatlanul a meritokrácia a politikai ideálja. Szinte mindannyiunknak az az általános és alapvető elképzelésünk, hogy a nemzet legjobbjainak, mindenekelőtt vezető értelmiségieknek kell ülniük a parlamentben, nem pedig a rátermettségüket semmivel sem bizonyított hivatásos politikusoknak, a hivatalokat pedig – az ő politikai irányításukkal – tapasztalt tisztviselőknek kell vezetniük. Az akkori tapasztalatok megerősíteni látszanak ezt az elképzelést. Az foglalkozzék politikával, aki már bizonyított a saját szakmájában, akinek ezért tekintélye van, mint az ország legnagyobb történészének vagy egyik legnevesebb nyelvészének vagy egyik legjobb publicistájának vagy egyik elismert szépírójának, akinek tehát van hova visszavonulnia, sőt aki nem veszít semmi azzal, ha visszavonul, mert professzorsága nagyobb rang, mint amit a politikával elérhet. Az ilyen ember, ha politikai szerepet vállal, valóban szolgál, az országot szolgálja, és nem saját érvényesülését, mert ezt ezzel inkább hátráltatja. Ugyanezek a tapasztalatok megerősíteni látszanak azt az elemi bölcsességet is, hogy vannak pillanatok, amikor fel kell ismernünk, hogy tehetetlenek vagyunk. Ilyenkor, legyen bármennyire tiszteletreméltónak látszó a végsőkig való kitartás, bölcsebb a visszavonulás. A többi tanulságot és következtetést e cikksorozat utolsó, negyedik része foglalja majd össze. 13
SÚLYPONT
A Ludas Matyi 1949. február 14-i gúnyrajza
Irodalom András Imre, Bálint József és Szabó Ferenc (1995): Kerkai Jenő emlékezete. Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet, Budapest, 1995, 180 o. Bálint József és Kozma Róbert (2004): KALOT-Kerkai Évkönyv. Jubileumi kalendárium 1904–2004. KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom, Budapest, 2003, 235 o. Balogh Margit (1998): A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1998, 235 o. Balogh Margit (2002): Mindszenty József (1892–1975). Élet-kép sorozat. Elektra Kiadóház, Budapest, 360 o. Beke Margit (szerk.) (1996): A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945–1948 között. Argumentum, Köln – Budapest, 1996, 495 o. Gergely Jenő (2001): A Mindszenty-per. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001, 201 o. Izsák Lajos (1985): A Keresztény Demokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt 1944–1949. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 173 o. Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós (szerk.) (2001): Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Barankovics Akadémia Alapítvány, Budapest, 2001, 508 o. 14
Matheovits Ferenc (1948): A D. N. [Demokrata Néppárt]. Prímási Archívum, 4910/1948. július 13., kézirat, 10 o., mindmáig kiadatlan. Mészáros István (2002): Pannónia Sacra. Mindszenty tanulmányok. Kairosz Kiadó, 2002, 203 o. Mészáros István (2005): Mindszenty és Barankovics. Adalékok a „keresztény párt” problematikájához. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2005, 114 o. Mindszenty József (1974/1989): Emlékirataim. Vörösváry István kiadása, Toronto, Kanada, 1974, 497 o. – Szent István Társulat, Budapest, 1989, 497 o. Mócsy Imre (1987): Beadványom. Egyháztörténeti anyaggyűjtemény. Magyar Egyházszociológiai Intézet, Bécs, 126 o. Nagy Töhötöm (1965/1990): Jezsuiták és szabadkőművesek. 1. kiadás: Buenos Aires, 1965. 2. kiadás: Universum Kiadó, Szeged, 1990, 493 o. Pallos László (2007): Reménykeltők. Az 1945 utáni „illegális” katolikus politkai szervezkedések. Írták: A Belügyminisztérium és ügynökei. Kutatta, öszszeállította, a bevezető szöveget és a zárszót írta dr. Pallos László. Püski, Budapest, 389 o. Somorjai Ádám (2008): Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971–1975. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008, 175 o. Szabó Ferenc (szerk.) (1992): Kortárs Magyar Jezsuiták. II. rész. Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1992, 255 o. Szabó Ferenc (2008): Jegyzetek az Ostpolitikról. Tíz éve húnyt el Casaroli bíboros – az Ostpolitik főszereplője. Távlatok, 81 (2008/3) 74-80. o. Szabó Ferenc és Bartók Tibor (szerk.) (2006): Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain. Hármas jezsuita jubileum. Szent István Társulat, Budapest, 2006, 252 o. Szakolczai György (2007a): Mindszenty és Barankovics – avagy a keresztény politika és a modus vivendi. Magyar Szemle, Új folyam, XVI/9-10. (2007. október) 156-166. o. Szakolczai György (2007b): Mócsy Imre vatikáni útja. A Mócsy Imre S.J.: Hagytam magam szerettetni c. kötetben, JTMR - Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2007, 395 o., a cikk a 381-392. oldalon. Szakolczai György (2007c): Emlékezés Kerkai Jenőre. I. és II. rész. Értesítő. Demokratikus Közéletért Alapítvány, XIII/12. (2007. december) 9-10. o. és XIV/1. (2008. január), 9-10. o. Szakolczai György (2008a): A titkosszolgálatok, a keresztény szervezkedések és a részleges megállapodás a Vatikánnal. Magyar Szemle, Új folyam, XVII/7-8. (2008. augusztus) 84-100. o. Emlékeztető (1948): Emlékeztető a Demokrata Néppárt működéséről 1947. augusztus 2-től 1948. július 15-ig. Szerzője ismeretlen. Prímási Archívum, 4910/1948. július 15., kézirat, 13 o., mindmáig kiadatlan. 2009/1
LELKISÉG
Panel-passió zereplők: KRISZTUS SZENT PÉTER PILÁTUS GAZDAG IFJÚ BARTIMEUS MÁRIA CYRENEI SIMON VERONIKA SZÁZADOS HÁZASSÁGTÖRŐ ASSZONY NIKODÉMUS NAIMI IFJÚ SIMON FARIZEUS ZAKEUS SZAMARIAI ASSZONY ARIMATEI JÓZSEF Krisztus: Velem tartasz, Péter? Péter: Már hogy is ne, Uram, Krisztus, egy ilyen ragyogó tavaszi napon. Legalább körülnézünk egy kicsit ebben a szép kerek világban? Krisztus: Mit látsz? Péter: Szent Isten! Egy rakás keresztet. Krisztus: Ne ijedj meg, inkább válassz egyet! Péter: De, Uram... Ahogy parancsolod... Krisztus: Látom, egy szép mellkeresztet választottál. Szépen festesz vele, akár egy római pápa. Péter: De Uram! Nem vagyok méltó... De te miért? És miért ezt a hatalmasat? Krisztus: Indulhatunk, Péterem? Péter: Hová, Uram? Krisztus: Járunk egyet. Egy kis keresztutat. Péter: Muszáj, Uram? És máris egy szakadék. Te persze átjutsz rajta, de én... Krisztus: Te is, kishitű. Szépen átfekteted rajta a keresztedet, és átsétálsz rajta, mint én, látod? Péter: De Uram, az enyém erre ugyancsak rövidke. Krisztus: Ez már szentigaz! No gyere, sétálj át az enyémen! Péter: Köszönöm, Uram. Segíthetem vinni? Krisztus: Köszönöm, Péterem. Péter: Nem felfelé megyünk? Krisztus: Most lefelé. Péter: A városba? Emelkedettség helyett csupa alantasság. Telistele... Krisztus: Stációkkal! Itt is van az első. Péter: Ő lenne az? Nekem valahonnan nagyon ismerős. Hát persze. Pilátus az. Csak civilben. Mit csinálsz itt? 2009 /1
Pilátus: Várok. Péter: Kire, jóember? Vagyis gonosz ember. Látod, Uram, már bocsáss meg, de nem kellett volna belevenni a krédóba! Őrá vársz, ugye? Pilátus: Minden útkereszteződésnél eszembe jutott. Péter: A keresztről, mi? Te, Pilátus! Pilátus: Egy pillanatra mindig meg kellett állnom. Akár a légióban, akár a keresztes hadjáratban, akár az idegenlégióban. És minden útkereszteződésnél. Mind a mai napig. Itt a városban is. A piros a véred, a sárga az irigységem, a zöld a tovább reménye, de azután megint piros. Krisztus: Moraj, tömeg, illatos víz, kendő, hófehérség... Pilátus: „Ecce homo!” és moraj. S tömeg. Csodákért kijáró köszönet. Pilátus ítéletről jövet: „Szóval nem én a bűntelent... Ők szabták ki, ami eljövend... Ők...” Tál illatos vizet kér. Kendőt. Beleivódik szövetébe A hóhérok hófehérsége. Péter: Te is megfoghatod. Ezt meg vedd a nyakadba! *** Péter: Ha jól látom, már itt is van a második stáció. Ez a figura is nagyon ismerős. Min töprengsz, jóember, ha valóban az vagy? Gazdag ifjú: Mostanában már csak keresztrejtvényeken. Sok feladványt megfejtettem és meggazdagodtam, de az etikai kódexet mindig betartottam. Péter: Ó, hát ez a gazdag ifjú! Gazdag ifjú: Csak a kereszt rejtélyét nem fejtettem meg. Az INRI-t meg az ICHTHUS-t Péter: Pedig egyszerű: a feladványt fel is kell ám venni, komám! Krisztus: Kereszt, ereszt, vesztőhelye, jelek jele, Paradicsom-fácska. Péter: Kapisgálod már, nagyokos? Gazdag ifjú: Mert az Úr már el nem ereszthet mindaddig, míg nem adja ezt meg: megkapja mindőnk a keresztet, hogy induljunk vállunkon vele virágos városból kifele. Terhünk szégyen és Jelek jele. Az út vége a vesztőhely-e? Vagy Paradicsom-fácska helye? Áron viruló új vesszeje? Péter: Na jól van, akkor kapaszkodj bele te is. Pilátus: Ezt pedig vedd át tőlem, jó hasznát veszed te is. *** 15
LELKISÉG Péter: Ni csak, egy vak koldus, mint a régi szép időkben. Akár a vak Bartimeus is lehetne. Bartimeus: Az vagyok, de már csak rövidlátó. Gazdag ifjú: Te sem látod a fától az erdőt, igaz? Bartimeus: Bizony, egy kicsit elvesztem a részletekben: a kamatokban, a nüánszokban, a tizedesekben, az árnyalatokban, a mikrovilágban. Péter: És most mivel foglalkozol? Bartimeus: Kidolgozom a részleteket. Péter: És hogy szolgál az egész-séged? Bartimeus: Elvesztem. A részletekben. Pilátus: Fordulj az origóhoz! Péter: Azt a kereszt tövében keresd, s gondolj első botlásodra. Gazdag ifjú: Arra, hogy miben botlottál meg először. Bartimeus: Azt tudom: részletekben. Krisztus: Tört és egész, tört test, tört én, megtörtént. Bartimeus: Hogy is van az első elesés? A látvány esendősége. És az új érzés, hogy most megtörtént, amint elfogja a megtört Ént. Hisz tört a test. A lélek kész. Bármely veszt. Hiába az egész. Péter: Hát akkor vedd fel te is, Bartimeus. Gazdag ifjú: Ezt meg te hordozd tovább, mert felettébb egész-séges. *** Péter: Negyedik stáció: Jézus találkozik, anyjával, Máriával. Ez viszont, Uram, az a Mária, a nyüzsgős. Mária: Sürögtem-forogtam. Főztem a seregre, tépést csináltam, nagyasszony voltam, benne voltam a harmadrendben, a kongregációban, a mozgalomban, a védnökségben, a szülői munkaközösségben, a vöröskeresztben. Belefáradtam, aztán leültem a tévé elé. Péter: Osztottad a jót, de befogadtad-e, mint a másik Mária, a názáreti? Bartimeus: Szenvedtél-e vagy csak küszködtél? Mária: Azt igen! Büdös kölykökkel... Gazdag ifjú: Sírtál-e vagy csak siránkoztál? Mária: Csak siránkoztam. De, kérdezem tőletek, elbírja-e a végtelen szeretet, hogy bárki is hiányozzon az Öröklétből? Krisztus: Mária, Mária, Mária, méhének gyümölcse, szenvedés pohara Mária: Mária, Mária, Mária. Fiát, jaj, így kell most látnia. Mária méhének gyümölcse pedig Isten egyszülött fia. Szenvedés poharát kiöntse nincsen és nincs, nincsen senki ma, nem segít Ég, se könny, se ima, Mária! Mária. Mária. Gazdag ifjú: Gyere, asszony, néked is akad egy fogás. Bartimeus: Ezt pedig most te vedd a nyakadba, hadd legyen ékszered. *** 16
Péter: Egyre többen visszük, s egyre nehezebb lesz. Még szerencse, hogy a következő stáció Cyrenei Simon lesz. Itt is van. Remélem, emlékszel még... Cyrenei Simon: Csakhogy én akkor parancsra vittem. A tiedét, Uram, vittem, de az enyémet elhajítottam. Aztán nehezebbnél nehezebb kereszteket emelgettem. Péter: Életszentség? Cyrenei Simon: Nem. Mutatvány. Produkció. Világbajnokság. Atlétika. Bartimeus: Az ám! Krisztus atlétája! Cyrenei Simon: Az atléta diszkoszt vet, gerelyt vet, kalapácsot vet, Krisztus atlétája viszont keresztet. Péter: És most vinnéd? Cyrenei Simon: Félek, most már késő. Krisztus: Súly, nehezebb, vállára, teher, félsz, iszony. Cyrenei Simon: Másoknak sikerült. S volna mi nehezebb? magunk megtartani? A súlyt Simon, a cyrénei vállára átvéve érezi. Dolgozik a mezőn naphosszat. Teher s teher. Egyik se rosszabb, csak amit az iszony növesztett. Félsz nélkül viszi a keresztet. Péter: Ez már a tiéd is, nyugodtan viheted. Mária: Hogy ismét bajnok lehess, ezt meg a nyakadba akasztom. *** Péter: Uram, egy pillanatra! Krisztus: Mit sutyorogsz, Péter? Péter: Ez itt egy, izé... Krisztus: Ez a hatodik stáció. Péter: De hát ez egy afféle... Krisztus: Miféle? Péter: Igazat szólva, olyan, mint a többi, de ez egy még olyanabb. Krisztus: Ez Veronika. A többiek pedig péterek. Péter: Te lennél az a Veronika? Veronika: Már nem vagyok az. És már ez a kendő sem az. Mária: Mit tettél vele? Veronika: Integettem. Gazdag ifjú: Kinek? Veronika: Minden férfiban az ő arcát kerestem. Egy kicsit mindegyiké hasonlított rá, de egyik sem őt kívánta, hanem engem. Mária: Vagy valami mást, általad. Veronika: Bepiszkolódtam, s a kendőről eltűnt arca. Mária: Könnyeidbe mártva előhívhatod. Veronika: Úgy beszélsz, mint Mária. Mária: Ez hamarosan veled is bekövetkezhet. Krisztus: Karcolt arcot, igazabbat, kendőnyi szövet, nyomorúság negatívja. Veronika: Lát most Veronika oly arcot, minél igazabbat nem karcolt, festett soha, s nem vésett ki és nem is fog többé emberi kéz. 2009/1
LELKISÉG Kezében a kendőnyi szövet, amin a vér, a könny s a köpet a nyomorúság negatívját megszentelődve előhívják. Péter: Gyere, jut még neked is hely. Mária: Ettől meg Máriává lehet Veronika. *** Péter: Ez meg itt, ha jól látom, egy százados. Százados: Római, gall, németrómai, kuruc, labanc, porosz, orosz, tartalékos, géhás és ávéhás. Péter: Pedig neked akkora hited volt, hogy „mondjad csak egy szóval”, minket meg lekishitűzött az Úr, megjegyzem jogosan. Százados: Szolgám meggyógyult, engem kitüntettek, ezután úgy ment minden, mint a karikacsapás. A másodiknál kellett volna megdöbbenni, mert a harmadiknál már szokássá vált a csoda, a felemelkedés, vagyis hát az elbukás. Krisztus: Első, második, újra megtörténhet, közös szégyen. Százados: A második földrebukást már - mint volt az első lerogyásnál tán váratlannak se vélhették körötte: „Újra megtörténhet még!” Közös szégyen. Valahogy könnyebb. Mily könnyedén ered el könnyed. Veronika: Tessék, ebbe megtörülheted. Százados: Köszönöm. Mégsem akarom. Ebben már van valaki. Péter: Ez meg, ahogy nehezedik úgy lesz könnyebb. Gyere te is, markold meg! Veronika: Ez meg közlegényi rangod jelezze. *** Péter: Hányadik is jön, emberek? Na végre, egy apáca! Gazdag ifjú: Márpedig ez a házasságtörő asszony. Házasságtörő asszony: Hogy is magyarázzam. Aszszonyból szűz lettem, mert hozzászegődtem, mert lemondtam mindenről. Hordtam a vizet a keresztelő kutakba, virrasztottam, böjtöltem, sebeibe rejtettem arcom, hogy ne lássam az egyre gonoszabb világot, kiüresítettem magam. Péter: És elvesztetted a kedélyedet. Házasságtörő asszony: Csak szomorított, hogy menynyire bántják őt. Péter: És ezzel újra keresztre feszítetted a kitárt karút, keresztre feszítetted a feltámadt Krisztust. Százados: És te mikor voltál életedben a legboldogabb? Péter: Akkor, amikor harmadszor tagadva meg őt keservesen sírva fakadtam. Házasságtörő asszony: Igen, én sajnos csak sirattam, de nem örültem, nem hoztam gyümölcsöt, meddőhányó lettem, asszonyból, szűzből semlegesnemű. Krisztus: Jeruzsálem leányai, meddő gazok, sírva sírni. Házasságtörő asszony: Hát ez is még hátra: sírva itt látnom Jeruzsálem lányait. 2009 /1
Miért e jajgatás? Nincsen ok, nincsen, hogy én rajtam sírjatok. Jeruzsálem lányai, ti, Magatokon kell sírva sírni! Ha így jár egy gyümölcshozó fa, mi vár vajon meddő gazokra? Péter: Tagadásból örömkönnyek, keresztből széttárt kar. Gyere, fogd meg a kezét! Százados: Parancsba adom neked, nővérem, tűzzed ki jelét! *** Péter: Ha már nem jöttem volna rá, hogy mifélékkel találkozunk, azt hinném, Uram, hogy ez Nikodémus. Nikodémus: Aki napkeleti bölcsből napnyugati bölcsész lettem. Bartimeus: És kiokosodtál a bölcsességből. Nikodémus: Urunk hozzánk lett hasonlóvá, mi meg, nagyokosok elvonatkoztattunk. Tőle. Azt a sok nullát, ami vállaira vett gyengeségünk volt, önmagunk után írtuk. Százados: S lettünk előbb századosok. Pilátus: Majd ezredesek. Gazdag ifjú: Végül milliomosok. Nikodémus: Cezaromán és grafomán írástudók. Krisztus: Harmadszor már egészen ránk hasonlított. Nikodémus: Lám elesett. Harmadszor is. Ott már egészen ránk hasonlított. Magára vett gyöngeségeink a vállain nehezebbek, mint a kereszt nehezülő súlya. Lám elesett. Harmadszor. Újra. Péter: Itt a kapaszkodó, gondold meg jól, Nikodémus! Házasságtörő asszony: Aki ezt magára akasztja, köldöknézőből lényeglátó lesz. *** Péter: Ez a fiatalember is pokolian ismerős... Naimi ifjú: Jól mondod: pokolian. De nem az volt a pokol, ahonnan visszahozott, az csak a tornáca, hanem az, hogy nem hittem el, hogy feltámadtam. Így aztán csak ismételtem. Nikodémus: És a mennyiség sehogy sem akart átcsapni a minőségbe. Naimi ifjú: Te mondád. Nem vettem észre, hogy jelévé lettem, hanem élveztem örökzöldnek tűnő ifjúságom. Jel helyett kuriózummá váltam, csudabogár lettem, aki egyszer született és kétszer halt meg, holott fordítva lehetett volna: kétszer születtem, először gyermeknek, másodszor jelnek. Örökifjú ikonná lehettem volna, s koravén playboy vagy éppen pornográfia lettem. Krisztus: Már csak testét nem vetette le. Naimi ifjú: Bíbor ruháját letépték rég. Repesztik csúfos öltözékét. Nép vihog, hóhér, minden őre. Áll. Mint kő s koponya, oly pőre. Már csak testét nem vetette le. 17
LELKISÉG Mezítelen szégyen. S Jelek jele. Bűntudó Ádám. Isten fia. Megdicsőült pornográfia. Péter: Gyere, Ádám, csábulj most ehhez a fához. Nikodémus: És jelezzed meg magad ezzel! *** Péter: Ez meg mintha az egyik kollégád lenne, Nikodémus! Nikodémus: Simon farizeus! Simon farizeus: Most Simon filozófus. Veronika: Téged én ismerlek. Hogy kerültél oda, a koraszülött osztályra? Simon farizeus: Mert ott aztán van min elmélkedni és botránkozni. Életre delejezzük a selejtet. Gúnyt űzünk a Taigetoszból. Veronika: Alig egy kilós eltorzult arcú, agonizáló emberfiák a búrák alatt! Simon farizeus: Életre ítéltek. Krisztus: Általverik, betelik, ki kell innia, íme az ember. Simon farizeus: Mindaddig az Úr nem ereszt el, míg nem leszel egy a kereszttel. Íme az ember. És az Isten. Ég, se könny – nincsen, ki segítsen. Testét szögekkel általverik. Szenvedés pohara betelik, s nem múlhat el. Ki kell innia. Három órás az agónia. Péter: Jer, egyre nő a feladat, elférsz te is alatta. Naimi ifjú: A nagy mellé itt egy kicsi is, hogy felnőj vele a nagyhoz. *** Péter: Pedig itt kellene lenni a tizenkettedik stációnak. Bartimeus: Itt is van, vagyis ott fenn, nézd csak! Péter: Zakeus! Itt jön az Úr, gyere le! Zakeus: Nem jövök. Nem vagyok méltó. Különben is csak kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam, s mindenhová eljutottam, sok mindenki hívott meg asztalához. Sokat nyüzsögtem, sok helyre bejutottam, sok mindennel beteltem. Naimi ifjú: Az a fontos, hogy kíváncsi maradtál. Zakeus: Az a baj, az a nagy baj, hogy már nem vagyok kíváncsi, már minden megtörtént velem. Felpörögtem és leeresztettem. Jó itt nekem, nem akarok lejönni. Egy idő után csak a tévét néztem, aztán itt kötöttem ki. Jó itt nekem. Pilátus: Kérdés, hogy akkor igazán kíváncsi voltál-e rá. Zakeus: Igazat szólva nem egészen értettem, mit akar velem, kisemberrel az a vándopróféta. Pontosabban... Cyrenei Simon: Pontosabban nem merted megérteni. Túl kicsi voltam... Péter: Vagyis kicsiny hitű. Krisztus: Egy csepp rám is aláhull. Zakeus: Most hasad szét Salamon fátyla. Most a napot senki sem látja. 18
Állnak hirtelen támadt homályba most. Mindnyájan hallják a századost: „Bizony ez az Isten fia volt.” Öt sebétől vérzik még a Holt, Vére a kereszt fájára folyt. Vérből egy csepp rám is aláhull Bűnösségem bocsánatául. Péter: Gyere csak le, Zakeus, mostantól kezdve ez a fa emel föl. Simon farizeus: Ez meg lehúz, de csak emberméretűre. *** Péter: Úgy látszik, hozzá kell szoknunk, hogy az Úr szeszélyéből itt már mindenki stáció lehet. Ez ugyanis, barátaim, a szamáriai asszony. Szamáriai asszony: Vagyis szamaritánus, barbár, gyüttment, tót, rác, sváb, oláh, zsidó, cigány, aki megtudta titkát Uratoknak. Beavatott lettem, ám ezzel kiváltam. Titkom hamarosan szexepilem lett, s mindenkit körém bűvölt. Világszám lettem. Konkurense Máriának. De csak Madonna. Szomjaztak utánam. Istenem, hányan és hány kulacsosok?! De korsóm kiürült, hiába kongatok vele. Bizonyságom kimértem, titkom megszegtem, ölembe már senki nem hajtja fejét. Én csak megértettem, Mária viszont befogadta. Krisztus: Mária, Mária Mária, miképpen volt, és most, és lesz mindörökre. Szamáriai asszony: Mária. Mária. Mária. Fiát, jaj, így kell látnia. „Hol volt az angyali légó, hogy óvja, ha tényleg égii Ő?!” Csúfolt fiát tartja ölében; holt fiúkat anyák, miképpen volt, és most, és lesz mindörökre. Letörölhetetlen a könnye. Veronika: Gyere, ezzel letörölheted. Péter: Gyere, asszony, fog meg a bizonyságot. Zakeus: A titkot meg akaszd nyakadba. *** Péter: Végre egy derék ember! Bemutatom nektek, Isten vándorló népe, Arimatei Józsefet, aki volt szíves sírboltját Krisztus Urunknak felajánlani. Arimatei József: Örökbe adtam, de harmadnapra... Máig nem értem, mi történt. Mutogatom mind a ma napig, tessék, nézzétek az üres sírboltot, de nem tudom megmagyarázni. Így aztán a semmit mutogatom. Kisemmizett vagyok. Másoknak legalább jutott egy-egy betekert fáraó, nekem csak Krisztus hűlt helye. Így aztán, ha jönnek, nem szólok semmit, s oda mutatok. Ők meg lázasan sustorognak, de miről? Jönnek a riporterek, kérdezik, mi volt itt. Elmondom. Kérdezik, mi történt. Elhallgatok. Mária: Próbáljad meg! Segítünk. Pilátus: Az őröket én állíttattam. Gazdag ifjú: Az illatszereket az én boltomban vették. 2009/1
LELKISÉG Bartimeus: Én csak távolról figyeltem, de a nagy fényesség - ennyit láttam - majdnem másodszor is megvakított. Cyrenei Simon: Én a földemen dolgoztam, amikor egy hirtelen szellőcske megcsapott. Már tudom, akkor lehetett. Mária: Én az asszonyokkal voltam, s az angyaltól tudtuk meg. Veronika: Én még mindig sirattam, amikor is egy villanásra ragyogni láttam arát kendőmön. Százados: Nekem embereim jelentették, hogy Jeruzsálemben valami zűr volt, de aztán minden rendbejött. Házasságtörő asszony: Én felébredtem, felkeltem, s magam sem tudom megmagyarázni, mért, meglestem a hajnalhasadást. Olyan szép volt, hogy napokig zokognom kellett miatta. Nikodémus: Én még ébren voltam akkor, a lerombolt és három nap alatt felépített templomról elmélkedtem. Naimi ifjú: Én akkor barátaimmal múlattam az időt, de amikor már hajnalodott, egy pillanatra eszembe villant, hogy most pontot kellene tenni, kígyó marta fügébe, gyorsan ölőbe harapni, vagy harmadszor is elkezdeni. Simon farizeus: Én álmomban a Keresztelő Jánossal vitatkoztam. Őróla. Zakeus: Én úton voltam hazafelé. Már ott voltam a város falai előtt, amikor egy ágyból kibújt kisgyerek penderült ki az egyik házból, és látszólag minden ok nélkül hangosan felkacagott. Szamariai asszony: Én fölébredtem arra, hogy férjem halottan fekszik mellettem. Hevesen ölelgetni kezdtem tiszta szerelemmel, mire ő felébredt, s nevetve mondá, hogy most őt feltámasztottam. Arimatei József: Én le sem hunytam szemem azon az éjszakán. A büszkeségtől, és a boldogságtól, hogy nekem ilyen neves vendégem van. Azon a reggelen is kimentem megnézni. De már csak a semmiit találtam. Mást én nem is tudok mondani. Krisztus: Ácsolt, áloé, ám, drága, édes, eltűntél, eszmék, föl, gyolcs, halban, halkan, hatalmakra, hív, holt, így, Jézus, Jónás, karod, megmosdattak, mentél, mint, mirha, szegezték, sziklabolt, tárt. Arimatei József: Nem értem... Segítsetek! Pilátus: Megmosdattak, Gazdag ifjú: Jézus, Drága Holt. Mária: Áloé. Veronika: Mirha. Házasságtörő asszony: Gyolcs. Szamárai asszony: Sziklabolt. Cyrenei Simon: Édes Jézus. Bartimeus: Így mentél halkan. Százados: Eltűntél, Nikodémus: Mint Jónás a halban. Naimi ifjú: Tárt karod hív. 2009 /1
Simon farizeus: Föl így szegezték. Zakeus: A hatalmakra ácsolt eszmék. Arimatei József: Megmosdattak, Jézus, Drága Holt. Áloé. Mirha. Gyolcs. Sziklabolt. Édes Jézus, így mentél halkan, eltűntél, mint Jónás a halban. Tárt karod hív. Föl így szegezték a hatalmakra ácsolt eszmék. Péter: De nagy csend lett, Uram. Feltámadás előtti csend. Vagy inkább megkukultak. Most mit csinálsz velük? Krisztus: Feltámasztom őket. „Szála alá poklokra...” Kapisgálod már? Péter: Értem! Az Úr a pokolban is Úr! Arimatei József: Hová tűnt a kereszt? Házasságtörő asszony: Szálka volt bennünk, s Ő kivette. Gazdag ifjú: És hol van ő? Zakeus: Talán a fáról meglátom. Krisztus: Béke veletek! Péter: Na, mit bámultok, pupákok? Arimatei József: Ilyenkor el kell hallgatni. Péter: Ilyenkor meg kell szólalni. Arimatei József: Tárt karod hív. Föl így szegezték a hatalmakra ácsolt eszmék. Krisztus: Béke veletek! Mind: Ám él a lélek, a test s a Holt. Harmadnap üres a sziklabolt. Péter: Na, Uram, akkor mi már mehetünk is. Igaz, ami igaz, cefetül elfáradtam ebben a cepekedésben. Nikodémus: Hirtelen bukkan fel egy mellékutcából. Nem a vállán hordozza, hanem magasra tartja. Még csak néhányan sorakoznak fel mögötte: pásztorok, háromkirályok, bolondok. Nevetségesen kicsiny csapat. Veronika: Ülök a villamoson. A legfáradtabbak sem akarnak mellém ülni, mert fáradt cigányasszony vagyok. Ő kapaszkodik föl, egy diplomatatáskás kezébe nyomja a keresztet, s lerogy mellém. Koszos kendőmmel megtörlöm homlokát. Simon farizeus: A plakátokon jelöltek, tiszta múltukkal dicsekednek. Útjelzők a politikai dzsungelben. Vagy talán bennük sem? És ekkor az egyik plakáton felragyog arca, a jelölőé. Rám mosolyog, öreg zsidóra, azzal, hogy Ő pedig énrám szavaz. Bartimeus: A volt körzeti pártház előcsarnokában ücsörgünk, szerencsétlen leszerelt munkásőrök. Megjelenik. Kártyával kezében. Lapot oszt nekünk. Zakeus: Uram, maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van. Krisztus (leül közéjük): Béke veletek! Kamarás István OJD − Németh István Péter 19
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM
Gondolatok a jog, az erkölcs illetve a valláserkölcs kérdéseirl 1 egtiszteltetés számomra, hogy a Pax Romana által az általam is tisztelt és szeretett Békés Gellért emlékére rendezett előadás sorozatában előadhatok. Amikor Scharle Péter felkért ennek az előadásnak a megtartására, úgy döntöttem, hogy az engem eszmélésem óta foglalkoztató kérdésről, az erkölcs és vallás, illetve jog viszonyáról beszélek, azon belül is azokról a tapasztalatokról, amelyeket egyrészt már diákéveimben, másrészt gyakorló jogászként szereztem. Az erkölcs és a vallás viszonya kisdiák korom óta foglalkoztat. Noha az erkölcs és a vallás fogalmával nem igen voltam tisztában, de gyakran konfliktust észleltem templomjáró emberek tettei és a vallás parancsai között. Az erkölcs és a jog viszonya csak később került érdeklődésem látókörébe, amikor 1954-ben, a véletlennek köszönhetően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán kötöttem ki. Bölcsészkari felvételi vizsga után értesítést kaptam, hogy a felvételi követelményeknek megfeleltem, de helyhiány miatt nem vesznek fel, ellenben hozzájárulnak ahhoz, hogy más egyetemre jelentkezzek át. Én a pécsi orvosi egyetemet választottam, ám tévedésből nevem és személyi adataim felkerültek a jogi karra átirányítottak listájára is. Akkoriban kevesen jelentkeztek a jogi karokra, toborozták a hallgatókat. Évfolyamunk 20-30%-a más egyetemekről átirányítottakból állt. Azt elhatároztam, hogy ügyész, bíró vagy ügyvéd nem leszek, inkább elmegyek vállalati jogásznak, a vállalatoknál akkoriban keresték a jól képzett jogászokat. Amikor érettségi előtt osztályfőnököm arra kapacitált, hogy az ügyvédi pályát válasszam, sértetten replikáztam, hogy nem akarok fizetett hazudozó lenni. Témám kifejtése során nem a jog és az erkölcs mibenlétével, annak jogelméleti-filozófiai vonatkozásaival kívánok foglalkozni. Ehelyett néhány példával felidézem, hogy életem során milyen erkölcsi konfliktusokkal találkoztam – mind saját életemben, mind szűkebb és tágabb környezetemben, nem utolsó sorban ügyvédi praxisomban. Nem vagyok sem morálfilozófus, sem jogfilozófus. A témát a tapasztalat oldaláról közelítem meg. Néhány alapvető összefüggést mégis szeretnék felvázolni. 1 Az írás a Magyar Pax Romana Békés Gellért Emlékelőadás-sorozat részeként a Budai Ciszterci Plébánia dísztermében 2008. november 13-án elhangzott előadás szerkesztett változata
20
Az athéni iskola – magas színvonalon bölcselkedtek
Az erkölcs mint az ember közösségi létének és szabályainak a foglalata egyidős az emberi együttéléssel. Mibenlétének vizsgálatát már a görög filozófusok magas színvonalon művelték, kutatták az erkölcsi normák eredetét. Az ókori zsidók forrásnak a próféták útján közvetített isteni kinyilatkoztatást tekintették. A kereszténység Jézus és apostolainak tanítására építi normarendszerét, az ókori görög filozófusok ezzel szemben az embernek azt a felismerését tekintik forrásnak, hogy mi a társadalom és az egyén számára a legfőbb jó. Arisztotelész és követői szerint az erkölcsös cselekedet kívánt hatása a boldogság (ez az irányzat az eudemonizmus), mások szerint az etikus cselekvés élvezetekre irányul (hedonizmus), ismét mások a cselekedet erkölcsi értékét a közjó szolgálatában látták (utilitarizmus). Kant szerint léteznek abszolút erkölcsi törvények, amelyeket ő kategorikus imperatívuszoknak nevezett, és ezek feltétlen kötelező normák. Szerinte a legfőbb jó az akarat erkölcsisége. Az ember kötelessége a józan ész és a lelkiismeret szerint törekedni a kategorikus imperatívuszok betartására. A lényeg nem a cselekmény következménye, hanem a cselekvő ember szándéka. Hozzáteszi azonban, hogy a kategorikus imperatívusznak a cselekvő ember csak akkor tud megfelelni, ha szabadon cselekedhet. Az abszolút erkölcsi normáktól különválik az erkölcsi ideál, vagyis az, hogy az uralkodó közfelfogás éppen mit tekint erkölcsösnek. Az erkölcsi ideál a történelem 2009/1
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM folyamán térben és időben váltakozó, aminthogy az is váltakozó, hogy az egyes embernek mennyi a szabadsága erkölcsös cselekedet végrehajtásához. A teokratikus államban a jog és az erkölcs, illetve valláserkölcs fedik egymást. Minden más államformában az erkölcsi normák és a jogi normák ugyan részben fedik egymást, de el is térnek egymástól. A jog részletesen szabályozza az egyének egymáshoz, valamint a közösséghez vagy a hatalom gyakorlójához való viszonyát. A jogi normák egy része technikai jellegű, morális tartalommal nem feltétlen rendelkezik. Nyilván a felvilágosodás hatására a XIX. század közepén az észak-amerikai kontinensen, Angliában és Németországban vallásoktól független etikai mozgalmak indultak. Létrehoztak olyan vallás-jellegű szervezeteket, amely a tagoktól nem követelt istenhitet. Az USAban a szabad egyházak szövetsége (Free Religious Association, illetve Society for Ethical Cultur), a legfontosabb erénynek a méltányosságot, az igazságosságot, az emberiességet, az emberek kölcsönös tiszteletét tekintette. Lényegében hasonló elveket vall az Európában a XVIII. század elején induló szabadkőműves mozgalom. Titkossága és arisztokratikus jellege miatt sok téves hiedelem övezi kezdetektől fogva. Tagjai között uralkodók, államfők, főpapok, tudósok, írók, művészek, többnyire köztiszteletben álló emberek is megtalálhatók voltak. A Habsburg birodalomban 1794-ben betiltották a működését, XII. Kelemen pápa pedig 1737-ben halálbüntetés terhe mellett tiltotta. Az Egyház autoritása megkérdőjelezőjének tekintette a mozgalmat. Ennek ellenére, különösen a protestáns Angliában és a skandináv országokban mindvégig az uralkodóház védelme alatt működött, széleskörű jótékonysági és társadalmi tevékenységet fejtett ki, az Amerikai Egyesült Államokban az elnökök mintegy fele szabadkőműves volt. Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868-tól engedélyezték újra a szabadkőművesek működését, de titokban addig is működött. Szabadkőműves volt Bethlen Gábor, Kazinczy Ferenc, Széchényi Ferenc, Bacsányi János, Kölcsey Ferenc. Magyarországon 1920-ban ismét betiltották a páholyok működését, 1989-ben alakult újra két páholy. Az elmúlt évtizedben a Szentszék lényegében rehabilitálta a mozgalmat, bár hívei számára nem ajánlja.
Jog és erkölcs viszonya Alapvető különbség, hogy míg az erkölcsi normák betartása döntően önkéntes, a cselekvő ember belátá2009 /1
Híres szabadkőművesek – igaz arisztokraták
sán múlik – még akkor is, ha a cselekvő ember döntését sokszor, szinte már determinálja a közösség elvárása, az a tudat, hogy a norma megszegését a környezet majd elítéli, annak megszegőjét megveti, addig a jogi norma mögött ott áll a mindenkori hatalom, amely képes a norma betartását kikényszeríteni, megszegését pedig büntetni. Ez feltételez egy szervezett társadalmat a maga intézményrendszerével. Jog és erkölcs kölcsönhatásban állnak egymással. A jogalkotás forrása és egyben célja a hatalmat gyakorlók érdekeinek az érvényesítése. De forrása az erkölcs is, amennyiben és amilyen mértékig a hatalom gyakorlója nem, vagy nemcsak a saját érdekét, hanem a közjót is kívánja szolgálni. A jogi normák jelentős részének nincs erkölcsi tartalma, racionális társadalmi illetve gazdasági-szervezési funkciójuk van (pl. a közlekedési szabályoknak). Erkölcsi tartalma akkor van egy jogi normának, ha az az emberek, vagy az emberek bizonyos csoportjainak méltányos érdekeit szolgálja vagy sérti. Gyakori, hogy a jogalanyok különböző csoportjai között érdekkonfliktusok vannak egy-egy jogi normával szabályozandó kérdésben, ilyenkor a jogalkotó erkölcsi és – és nem mellékesen politikai – felelőssége, hogy méltányos, a szembenálló érdekeket arányosan érvényesítő megoldást találjon még akkor is, ha a döntés széles körben népszerűtlen. A jó jogalkotás érvényesíti az erkölcsi normákat és ezzel erősíti a közerkölcsöt, az erkölcsi közfelfogást. Az erkölcstelen 21
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM jogszabály rombolja a közerkölcsöket, de rontja a polgárok jogkövető hajlandóságát is. Ahol sok a korrupció, eltompul az emberek érzékenysége. (A Tocsik-ügy közfelháborodást keltett. Pár év múlva már az 50 vagy 100 tocsik-egységnyi ügyek is csak éppen borzolták a közvéleményt.) A közerkölcs – a társadalom többsége által elfogadott etikai normák – nem kodifikálhatók és kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan változnak, miként az életviszonyok is rohamosan változnak. Ebben az öszszefüggésben óriási jelentősége van a valláserkölcsnek, különösképpen a számunkra fontos keresztény erkölcsnek, amely forrásánál fogva stabil értékrenden alapszik. A keresztény felekezetek és az egyes hívők felelőssége, hogy saját cselekedeteik mennyire felelnek meg a valláserkölcsi normáknak, és mennyire tudnak ellenállni a valláserkölcsi normákkal ellentétes közfelfogásnak. Magyarország XX. századi történelmében többször súlyos ellentmondás keletkezett az aktuális erkölcsi ideál és a jogi normák között. Ezeket a konfliktusokat azért említem, mert ha nem is éltem meg őket, de gyermekéveimben és diákéveimben ezek a közvéleményt még nagyon foglalkoztatták, így szűkebb környezetem tagjait is, és számomra ezek az események igen sok erkölcsi problémát vetettek fel. A továbbiakban felidézem néhány jó és rossz élményemet erkölcsi kérdésekben. Az első történet: ötéves voltam, amikor Magyarország a háborúba belépett. Édesapám egyik tisztviselő barátja tartalékos katonatisztként szolgált az orosz fronton. Szabadságra utazott haza néhány környéken lakó bajtársával. Teherautón hozták mindazt, amit ott „szereztek”. Szüleim megbotránkozásából tudtam meg, hogy a szabadságos katonatisztek rabolt dolgokat hoztak. Nem értettem, hogy a buzgó templomjáró bácsi hogyan rabolhatott. Az eset jelentőségét három év múlva értettem meg, amikor a szovjet katonák fosztogattak Magyarországon. Egy másik történet: 1944-ben gyűjtőtáborba vitték a faluban élő öt zsidó család tagjait. Édesanyám nővérének férje állomásfőnök volt egy szlovák határmenti vasútállomáson, amelyen keresztül mentek a zsidókat a megsemmisítő táborokba szállító tehervagonok. Nagynéném suttogva mesélte szüleimnek – amit én kihallgattam – hogy milyen borzalmas körülmények között szállítják a deportáltakat. A csendőrök kezdetben még megtűrték, hogy nagybátyám utasítsa a vasutasokat, hogy a vízért könyörgőknek vizet adjanak, de hamarosan ezt is durva fenyegetéssel megtiltották. Nagyobb volt a döbbenetem, amikor az év végén édesapám suttogva hozta a hírt, hogy az angol rádió közlése szerint a deportált zsidókat megölik és elégetik. Tudtam, hogy sokan nem szeretik a zsidókat, gyakran hallottam, hogy szidalmazzák őket. 8-10 évesen rettenetesen sajnáltam őket. Nem értettem azt sem, hogy deportálásuk előtt a néhány házzal odébb lakó idős Groszman házaspárnak nagymamám és édesanyám 22
miért a kerteken keresztül visznek este sötétben élelmet. Apai nagyszüleim egy részben svábok lakta faluban éltek. 1945 januárjában a község fiataljait – a 1835 éves férfiakat és nőket – közöttük apai nagynénémet kényszermunkára a Szovjetunióba deportálták. 32 hónapot töltöttek ott, nehéz testi munkát végeztek, nyomorúságos körülmények között. Egyharmad részük nem élte túl a megpróbáltatásokat. Azt értettem, hogy mindez a győztes fél bosszúja, de nem értettem, hogy miért kell védtelen fiatalokon bosszút állni (nota bene: a faluban egyetlen volksbundista volt, de az sem csinált semmit, nem is görbült meg a haja szála sem.). Az különösen érthetetlen volt számomra később, hogy nagynénémnek ezt miért kellett titkolnia, káderlapján ez miért szerepelt negatívumként. Ha csak azért nem, mert a személyzetisek jól sejtették, hogy akivel ez megtörtént, az számukra nem lehet megbízható, az nem azonosulhat a rendszerrel. Igen súlyos morális probléma, hogy a magyar társadalom nyilvánosan nem vitatta meg és nem tisztázta a náci korszak szörnyűségeivel kapcsolatos felelősséget.
Sárga csillaggal megjelölt zsidók – hol maradt az erkölcs?
2009/1
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Az egyik – szüleimmel baráti viszonyban lévő – piarista tanárunktól kérdeztük, miért nem lehet megbeszélni a zsidóság elpusztításának kérdését. Számomra érthetetlenül riadtan mondta, hogy ezt a hatóságok nagyon nem vennék jónéven. A konviktusi épület egyik szárnyában székelt az Állami Egyházügyi Hivatal megyei szervezete. Tanárainkat állandóan figyelték. Ennek ellenére képtelen voltam megérteni, miért kell erről a kérdésről hallgatni. Tragikus, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek jelentős hányada annyira tájékozatlan, hogy még a holocaust ténye tagadásának is hitelt ad. Tudjuk, hogy a kommunista diktatúra azért nem engedte a holocausttal kapcsolatos felelősség feltárását, mert elkerülhetetlenül terítékre került volna a szovjet uralom rémtetteinek a kérdése is. Mind a náci, mind a kommunista diktatúrával kapcsolatosan felmerül keresztény felekezetek vallásukat gyakorló tagjai, de különösen vezetői valláserkölcs alapján vizsgálható felelősségének a kérdése. Pontosan lehet tudni, hogy ott, ahol az egyházi méltóságok példamutatóan viselkedtek, sőt szószékről tiltották híveiknek a gaztettekben való közreműködést, ott a kisnyilasok sokkal kevésbé voltak aktívak. A Rákosi Mátyás és Kádár János nevével fémjelzett időszakok törvénysértései, az állampolgárok tömegei ellen elkövetett atrocitások széles körben ismertek. Érdemes azonban áttekinteni, hogy ebben a két periódusban hogyan viszonyult egymáshoz a jog és az erkölcs. Normális viszonyok között ahol a jog az erkölcs keretei között alakítja ki a normáit, a kettő pozitív kölcsönhatásban van egymással. A szóban forgó két korszakban a jogrendszer, a jogi normák rombolták az erkölcsöket, a hatalom gyakorlói által diktált és széles körben elfogadtatni kívánt destruktív erkölcsi normák szerepet játszottak a jogrendszer torzulásában, a kölcsönhatás negatív volt. A kádári korszak sokak szerint a Rákosi korszakhoz képest ugyan kevésbé volt brutális a forradalom leverése utáni években, de morálisan talán rombolóbb volt, mert összemosta a morálist és az amorálist, korrumpálta a társadalmat. A sztálinizmus idején a hatalom által diktált erkölcsi normák legitimálták az embertelen jogalkotást és jogalkalmazást, az állampolgárok jogainak lábbal tiprását. Osztályharcot és gyűlöletet hirdettek az uralkodónak deklarált munkás és szegényparaszti osztályok ellenségeivel szemben. Valójában az úgynevezett uralkodó osztálynak (mármint a munkásoknak és szegényparasztoknak) semmi közük nem volt a hatalomhoz, a hatalmat egy szűk pártapparátus klikkje gyakorolta szovjet szuronyokra támaszkodva. Az osztályellenségnek gyűlölet és üldöztetés volt az osztályrésze. Jellemző apróság: a börtönökben falragasz emlékeztette a börtönőröket a feladatukra: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!”. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán kiadott etikai példatárban gyöngyszem a következő kérdés: „Mikor nem bűn az anyagyilkosság? Válasz: Ha az anya osztályárulóvá válik.” Ez a szörnyű kiadvány még az 19702009 /1
A Mindszenty-per – hol maradt a jog?
es évek elején is forgalomba volt mindaddig, amíg Eörsi István az Élet és Irodalomban meg nem glosszázta és karikírozta, miszerint az elnyomó arisztokráciához tartozó anya, ha a jogaiért küzdő munkásosztály mellé áll, akkor osztályáruló, arisztokrata csemetéje pedig erkölcsös tettet hajt végre, ha megöli… (Ez a glossza nagy derültséget váltott ki, pedig véresen komoly kérdés, hogy ilyen primitív ostobaság egyetemi tankönyvben szerepelhetett.) Az igazságszolgáltatás is az osztályharc eszközévé vált, ennek rendelték alá a jogalkotást, de a bíróságokat is, amelyek konkrét ügyekben még a rendszer jogszabályai által papíron biztosított jogaiktól is megfosztotta az érintetteket. Egy művelt jogász, évtizedek óta meggyőződéses kommunista, aki az ötvenes években a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese volt – a 70-es években írt önéletrajzában bűntudattal írja, hogy a kommunisták hatalomátvétele után ő verte a bírák fejébe, hogy az ítélet alapjául szolgáló jogforrás nem a törvény, hanem elsősorban „a dolgozó nép forradalmi jogtudata”. Felelősséget érzett azért, hogy ily módon sikerült szétverni azt a magyar igazságszolgáltatást, amely az két világháború között korrektségében csak az angolhoz volt mérhető. Szerinte emberöltők kellenek, amíg a bírói szervezet a mentális torzulást kiheveri. A közerkölcsöt rombolta a magántulajdon semmibevétele is. Így gyorsan szinte erénnyé változott a hetedik és a tízedik parancs megszegése. Korábban akit lopásért elítéltek, megszégyenült. Néhány év múlva közsajnálat övezte. Az állami tulajdonból a szocializmus éveiben lopni már majdnem sikknek számított. Ez máig hatóan romboló hatású a közerkölcsben. 1958 őszén, amikor ügyvédjelöltként szakmai pályafutásomat az egyik gyöngyösi Ügyvédi Munkaközösségben elkezdtem, egy megfélemlített ügyvédi karba csöppentem. Az ügyvédet eskü kötelezi, hogy a jogszabályokat betartja és minden törvényes eszközzel érvényesíteni igyekszik megbízója érdekeit. Hamarosan tapasztaltam, hogy néhány idős kolléga bizonyos ügyekben nem mert a magyar állammal, a termelőszövetkezetekkel, vagy más hatósággal szemben képvisele23
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM tet vállalni. Nem csoda, rossz emlékeik voltak az előző tíz évből. 1958 szeptemberében – éppen munkába állásom időpontjában – az ország összes ügyvédeinek mintegy egynegyedét kizárták a kamarákból konkrét indoklás és jogorvoslati lehetőség nélkül, politikai megbízhatóságuk vizsgálata alapján. Az ügyvédi kar meg volt félemlítve. Ostoba módon én sem akartam a falnak menni, de ki akartam tapogatni, hogy hol vannak a láthatatlan falak, meddig lehet elmenni. A tájékozódásban nagy segítségemre volt egyik principálisom, Bourdeaux Ottó ügyvéd kolléga, aki mellesleg néhány év múlva disszidált, és jezsuita szerzetes lett. Hamarosan felhatalmazott arra, hogy az ő helyetteseként önállóan vállaljak ügyeket, még a bélyegzője használatát is megengedte nekem – természetesen teljesen szabálytalanul. Így vállalhattam az ő neve alatt kényes ügyekben is képviseletet, pl. egyéni gazdálkodóknak termelőszövetkezetek elleni kártérítési pereit, nem is kis volumenű ügyekben. Az egyik nagybefolyású termelőszövetkezeti elnök ismételten feljelentett az Ügyvédi Kamaránál és az Ügyészségnél, de a nyilvánvalóan alaptalan feljelentést elutasították. Az 50-es évek végétől a bírák már csak kivételesen kaptak utasítást, vagy kivételesen érzékeltették velük, hogy milyen döntést várnak el tőlük, de hajuk szála sem görbült, ha az elvárásnak nem tettek eleget. Az más kérdés, hogy ha a bíróság vezetője eleget akart tenni valamiféle külső elvárásnak, a kényesebb természetű ügyet olyan bíróra szignálta, aki kifejezett felkérés nélkül is tudta, mit várnak tőle. Ebben az időben már – különösen polgári peres ügyekben – nagymértékben a bírósági vezetők és a bírák egyéni tisztességén múlott, hogy korrekt ítélet született-e egy-egy perben. 1963-ban egy kényes büntetőügyben kaptam megbízást. Az ügy kihívás volt a számomra. Intellektuális bűncselekmény miatt emeltek vádat a magasan kvalifikált szakember elsőrendű vádlott ellen és a képzetlen segédmunkás másodrendű vádlott ellen. A cselekmény értelmi szerzője az elsőrendű vádlott volt. A másodrendű vádlottat védtem, aki szabadlábon védekezett, az elsőrendű vádlottat az eljárás megindításakor letartóztatták, állásából elmozdították. Az elsőfokú bíróság az elsőrendű vádlottat 2 év és hat hónap letöltendő börtönre, védencemet hat hónap letöltendő börtönre ítélte. Mindkét vádlott fellebbezett. A fellebbezési tárgyalás előtt a Legfőbb Ügyészség nyomozócsoportja rendhagyó módon pótnyomozást folytatott le az ügyben, és annak eredményeként az ügyész a fellebbezési tárgyaláson az elsőrendű vádlott felmentését indítványozta arra hivatkozással, hogy bűnössége nem bizonyítható. Az elsőrendű vádlottat még a fellebbezési tárgyalás előtt szabadlábra helyezték, és munkahelyére azonnal visszavették. Nyilvánvaló volt számomra, hogy az elsőrendű vádlott befolyásos körök védelmét élvezi. A másodfokú bíróság az első fokon megállapított tényállást a törvény szerint nem változtathatta meg, ezért az ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságnak újra 24
kellett az ügyet tárgyalnia. Ekkor felkeresett védencem egyik hozzátartozója és elmondta, hogy megtalálta azt az eredeti okiratot, amit már az első nyomozati szakban a rendőrség több helyen tartott házkutatások alkalmával keresett, és amely okirat kétséget kizáróan bizonyította az I. r. vádlott meghatározó szerepét és felelősségét. Megállapodtunk ügyfelemmel, hogy ezt az okiratot csak az utolsó pillanatban fogjuk felhasználni. Erről mit sem tudva felkeresett az elsőrendű vádlott egyik hozzátartozója. Figyelmeztetett, tudják, hogy évek óta eredménytelenül kérem az ügyvédi kamarai felvételemet, és nem növeli az esélyeimet, ha megnehezítem az elsőrendű vádlott helyzetét. Egy percig sem volt kétséges, hogy az okiratot védencem érdekében fel kell használnom, de nem volt mindegy, hogy miként. Mentő ötletem támadt. A tárgyalás berekesztése előtt a bíró feltette a kötelező kérdést, hogy van-e valakinek még bizonyítási indítványa. Kértem a bírót, hogy hadd tegyek fel egy kérdést, mert tanácsra van szükségem. Az elnök csodálkozott, de helyt adott kérésemnek. Elővettem az okiratot, kezemből ki nem adva megmutattam neki, és tanácsát kértem, hogy becsatoljam-e. Ő elolvasta, majd rám förmedt: „Ezt be akarja csatolni?!” Szándékosan zavartan válaszoltam: „Azt hiszem, nincs jelentősége az ügyben, nem csatolom be.” Még aznap kihirdették az
Tsz-tábla fölszerelése – mérgesek voltak
2009/1
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM ítéletet: az elsőrendű vádlottat bizonyíték hiányában felmentették, minden felelősséget védencemre terheltek, de csak három hónapi feltételesen felfüggesztett börtönre ítélték. Védencem boldogan bejelentette, hogy fellebbezni nem kíván, az ítéletet tudomásul veszi. Senki nem fellebbezett. Lehet etikai szempontból elemezni az ügyet. A hatvanas évek közepéig tucatnyi pert folytattam le az Országos Társadalombiztosítási Igazgatósággal szemben nyugdíjjogosultság megállapítása ügyében. Ezekben az években érték el a nyugdíj korhatárt azok a valamikori mezőgazdasági kétkezi dolgozók, akik az 1945-ös földreformig nagybirtokokon voltak zsellérek, illetve erdei munkások. Munkáltatójuk 1939. január 1. után köteles volt társadalombiztosítási járulékot fizetni javukra az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézetnél. A munkáltatók többnyire le is rótták a járulékot. 1945 után ezek az emberek a földreform során egyéni gazdálkodóvá váltak, és 1959-ig saját földjükön gazdálkodtak, amíg be nem terelték őket a termelőszövetkezetekbe. Többségük 14 éven át nem állt munkaviszonyban, társadalombiztosítási járulékot sem fizetett. A törvény szerint, aki több mint öt éven keresztül nem állt társadalombiztosítási jogviszonyban, az ötéves megszakítás előtti szolgálati idejét elvesztette nyugdíjjogosultság szempontjából. Ezek a szerencsétlen emberek a termelőszövetkezetben nem tudták már a nyugdíjjogosultsághoz szükséges minimálisan 10 évet ledolgozni. Perben azonban bizonyítani lehetett – legfeljebb két év időtartamra –, hogy 1945 és 1959 között dolgoztak biztosítási kötelezettség alá eső jogviszonyban. Részletesen volt szabályozva, hogy mely jogviszonyok minősülnek biztosítási kötelezettség alá esőnek, pl. a részes aratás igen, a részes szénégető munka vagy részes fakitermelői munka nem stb. Diplomatikusan rávezettem őket, hogy hazudjanak. Elmagyaráztam, hogy milyen munkavégzések vehetők figyelembe. Már párnapos napszámos munka is megszakította az elévülést. Időnként feltettem magamnak a kérdést, hogy erkölcsös-e, amit teszek. Mellesleg megjegyzem, hogy az ügyvédi honorárium a döntésemben nem játszott szerepet, mert ezekben az ügyekben szimbolikus összegeket kértem. Ennek dacára időnként foglalkoztatott a kérdés, hogy ilyen ügyekben a cél szentesíti-e az eszközt. Vallottam és vallom, hogy veszélyes dolog önmagunknak felmentést adni a törvényszegés vétke alól, ám azt is, hogy bizonyos konkrét esetekben az igazságosság és a méltányosság érvei erősebbek a törvényesség melletti érveknél. Római jogi regulával véltem igazolni önmagamat, miszerint: „summum ius, summa iniuria” (azaz: a legnagyobb jog a legnagyobb igazságtalanság). Van egy eklatáns példám az erkölcsi bátorságról. Nemrég elhunyt szeretett barátunk, Szalai Pál filozófus – amúgy elkötelezett szociáldemokrata gondolkodó – a 80-as évek közepén kétségbeesve keresett fel. Egy nagy titokba avatott be: Libertárius álnéven rendszerellenes írásokat publikált szamizdat kiadásban. 2009 /1
Ezeket élvezettel olvastam, és nagyon sokan tudtuk – így nyilván az illetékes hatóságok is tudták –, hogy ki rejtőzik a Libertárius név mögött. Pali feltételezve, hogy erről nem tudok, beavatott a titokba, de kérte, hogy ezt szigorúan ügyvédi titokként kezeljem. Meggyőződése volt, hogy hamarosan le fogják tartóztatni, és kérdezte, hogy fogom-e vállalni a védelmét. Nagyon félt a letartóztatástól. Nem mondtam el, hogy mindenki tudja, ki rejlik az álnév mögött, de megkérdeztem tőle, ha ennyire fél, miért ír. Felháborodva válaszolt: persze nagyon fél, de ez nem ok arra, hogy ne írjon. Az a bátor ember, aki fél, de le tudja a félelmét küzdeni. Aki nem fél, az tulajdonképpen nem bátor, hanem vakmerő. Többféle ügyben és számos esetben találkoztam kimagaslóan etikus magatartású emberekkel a legnehezebb helyzetekben is. Az igazságszolgáltatás – talán pontosabban: jogszolgáltatás – régi alapelve, hogy büntetőügyben senki nem köteles önmagára nézve terhelő vallomást tenni, joga van tagadni, de az büntetendő, ha mást hamisan vádol. Számtalanszor tapasztaltam, hogy dörzsölt vagányok szemrebbenés nélkül tagadtak, és megúszták a felelősségre vonást, míg az értelmiségiek többsége igyekszik megőrizni a szavahihetőségét, és legfeljebb árnyalja vallomásában a valóságot, de csak nehezen tudja megtenni, hogy a nyilvánvaló valóságot letagadja. Márpedig a büntető bíróságok a nyilvánvaló tagadással szemben sem marasztalhatják el a vádlottat, ha egyéb bizonyíték nem áll rendelkezésre. Kérdés, hogy etikus-e ez a szabály? Nincs itt most idő, hogy ennek elemzésébe bocsátkozzak, de mindenkit meg szeretnék nyugtatni, hogy a szabály igenis etikus. Konkrét ügyben ugyan nem az igazság érvényesülését szolgálja, de ha nem ilyen lenne a szabály, abból sokkal gyakrabban és sokkal nagyobb hátrány származna a közjóra. Legalábbis így van, ha igaznak fogadjuk el azt a több százéves elvet, hogy inkább fusson száz bűnös, mint bűnhődjön egyetlen ártatlan. Tiltott iratok, röplapok miatt eljárás alá vont barátaink többnyire már tudták, hogy mit kell válaszolni arra a kérdésre, hogy kitől kapta és kinek adta tovább az izgató irományt. A kötelező válasz az volt, hogy „találtam egy telefonfülkében”, illetve hogy „elvesztettem”. Előfordult, hogy az egyik volt paptanárommal arról voltam kénytelen vitatkozni, hogy az ilyenfajta hazugság megengedett-e vagy sem. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy csak az igazat szabad mondani. Az én véleményem az volt, hogy nem szabad beismerni olyan valós tényeket, amelyek sem erkölcsi szempontból, sem a hatályos törvények alapján nem kifogásolhatók, de a belügyi hatóságok és a bíróságok bűncselekménynek minősítik őket. Abban az időben könnyedén kreáltak összeesküvési vagy izgatási bűnügyet baráti összejövetelekből, ha azokon kritikus politikai kérdésekről beszéltek. Hangsúlyoztam, hogy véleményem szerint ilyen helyzetben erkölcsi kötelesség tagadni, különösen akkor, ha a beismeréssel mások törvénysértő büntetését 25
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM segítem elő. Ez a tanárom az egyik napilap címlapján hamarosan börtönbe keolvashattam a szalagcímet: rült, és – mint utóbb kide„Dornbach Alajos: A komrült – hasonló vitát folytamunista vezetők kevesebtott a vele egy börtönbéli bet loptak” fordítóirodában dolgozó Soros Györgytől 1983 régi barátommal. őszén kaptam megbízást, Már utaltam rá, hogy hogy legyek jogi tanácsa kommunista diktatúra adója, amikor a magyarnéhány év alatt hogyan országi Soros Alapítványt rombolta az addigi felfolétrehozta. Számos, tekingást az erkölcsi ideálról. télyes ellenzéki véleményét Az emberek egyre kevésbé kikérte. Többen azt javatekintették vétkesnek az solták neki, ne tárgyaljon erkölcstelen jogszabályok a kormány képviselőivel, megszegését. Máig hatóan a támogatási összegeket katasztrofálisan csökkent bizalmi emberek útján, azokban az évtizedekben informális csatornákon Magyarországon – és a juttassa el a támogatásra hasonló sorsú kelet-euróérdemeseknek. Mindezek pai országokban – a joga tanácsadók attól tartotkövető hajlandóság. tak, hogy az állami részAz erkölcstelen cselevétel lehetőséget ad majd kedet egyik indítéka a kíarra, hogy manipulálják és sértés, a bűnös cselekedeta kívánt céltól eltérítsék a re kínálkozó alkalom. Az programot. Nem értettem egyén tisztessége mellett egyet ezzel az aggállyal. Holbein: Haláltánc II. A kísértés – a tisztesség mértéke ennek van talán a legnaElsősorban arra figyelmezgyobb szerepe az erkölcsös tettem Soros Györgyöt, cselekedet kérdésében. Nem véletlenül tartalmazza a hogy a konspirációs csatornákon áramló pénz útja nem keresztények legősibb imája a négy fő könyörgés egyi- ellenőrizhető és a közreműködők tisztességén múlik keként „és ne vígy minket a kísértésbe”. A kissé cinikus a pénz sorsa. Ekkora kísértésnek senkit nem szabad bonmot szerint „a tisztesség mértéke a kísértés nagy- tartósan kitenni. Meggyőződésem volt, hogy a kívánt sága”. Az összefüggést már a rendszerváltás kérdésével társadalmi és politikai hatás, valamint a támogatásra kapcsolatban vetem fel. A 80-as évek végén megindult érdemes emberek felkutatása csak nyilvános pályázati a spontán privatizáció, majd a formális rendszerváltás rendszerben képzelhető el. Soros György ezt megértetután az intézményesített privatizáció. Köztudott, hogy te és e szerint alakította az alapítványi programot. A az állami vagyon magánosítása mindenhol a világon a Magyar Soros Alapítvány 22 évig a legnagyobb nyilvisszaélések melegágya. Főképpen a fejlett nyugaton, vánosság mellett működött, mind hatása és tekintélye de még Japánban is, miniszterek, államtitkárok kerül- döntően a nyilvánosságnak volt köszönhető. tek rács mögé az utóbbi évtizedekben ilyen területen Terjedelmes konferenciasorozat tárgya lehetne a mai tanúsított vétkes magatartásuk miatt…. magyar társadalom általános erkölcsi, illetve valláserA rendszerváltás után mind több korrupciós ügy kölcsi állapotának elemzése. Nehéz lenne különbséget borzolta a kedélyeket. Egy sajtótájékoztatón az egyik tenni napjaink általános erkölcsi eszménye, illetve a újságíró azt kérdezte tőlem, hogy szerintem a kommu- magukat kereszténynek vallók eszményei között. Nyilnista vezetők loptak-e többet vagy az akkori kormány- vánvalóan van különbség, csak éppen az nem eléggé párti vezetők. A válaszom az volt, hogy rossz a kérdés- tapasztalható. A társadalom egy jelentős részét áthatja feltevés, mert nem attól lop többet vagy kevesebbet a másként gondolkodókkal szembeni türelmetlenség, valaki, hogy melyik párthoz tartozik. A korrupcióra ingerültség, sőt gyűlölködés. A szeretet vallása nem refvaló hajlandóság egyrészt az egyén tisztességének a kér- lektál egyértelműen és világosan ezekre a torzulásokdése, másrészt a lehetőség, a kísértés nagysága is fontos ra. Forradalmi jellegű gyökeres változások még békés tényező. A kommunista vezető, ha akart sem tudott folyamatok esetén is mindig erkölcsi lazulással járnak. igazán sokat lopni, mert nem volt rá lehetősége. Ezzel Elhatalmasodik az önzés, a mohóság és az ügyeskedés. szemben a rendszerváltás kapcsán a gazdasági vezetők Elhomályosodnak az etikai normák. Kisebb vagy navagyonok felett rendelkeztek, a tisztességtelen gazda- gyobb gyarlóságára mindenki talál önigazoló érvet. godás lehetőségét tálcán kínálta a privatizációs folya- (Elvették a családunktól törvénytelenül a verejtékesen mat és az ellenőrzési rendszerek elégtelensége. Másnap megszerzett vagyont, most visszaszerzem, – nem hagy26
2009/1
EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM tak érvényesülni, végre elégtételt szerzek magamnak, családomnak stb.) Fontos valláserkölcsi normákat fogalmaznak meg a II. Vatikáni zsinaton elfogadott, az Egyház és a mai világ viszonyáról szóló „Gaudium et spes” című konstitúció 76. és 92. pontjai. A politikai közösség és az egyház viszonyáról a következőt mondja: „Feladatánál és illetékességénél fogva az Egyház semmiképpen nem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; ……. a politikai közösség és az Egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van.” Szorgalmazza ugyanakkor a párbeszédet mindenkivel. Kimondja azt is, hogy ha ugyanarról a dologról a hívők közösségei másként gondolkodnak, senki nem használhatja fel az Egyház tekintélyét álláspontja igazolására. A múlt legsúlyosabb hozadéka az emberek egymástól való elidegenedése, az önzés, a szolidaritás és a tolerancia hiánya. Az emberek többsége nem tartja tiszteletben a másik ember eltérő véleményét, társadalmi, gazdasági, illetve politikai kérdésekben. A vallásetika tekintetében magam részéről iránymutatónak tartom egyrészt a II. Vatikáni zsinat konstitúcióit, másrészt Hans Küng svájci teológiaprofesszor nézeteit, aki a „Világvallások etikája” című könyvében háromféle etikai magatartást különböztet meg. Első a „siker-etika”, amely szerint a cél szentesíti az eszközt. Ez a felfogás szabadossághoz, machiavellizmushoz vezet. Második az „elv-etika”, azaz az „abszolút etika”, ami veszélyesen történelmietlen adott helyzetben (nem vesz tudomást a kialakult történelmi szituáció bonyolultságáról), egyben a politikus még világnézeti alapú terrorizmust is igazolhat. Harmadik a „felelősség-etika”, amely Max Weber szerint nem elvtelenül, de tárgyilagosan mérlegeli a cselekvés következményeit, és felelősséget vállal azok iránt. Az elv-etika és a felelősség-etika nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ez felel meg a keresztényi etikának. Az erkölcs nem magánügy, hanem közügy. Küng szerint a világ vallási vezetőinek felelőssége, hogy az széles egyetértéssel fogalmazódjék meg, ekként jönnek létre azok az alapfeltételek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az emberiség fennmaradjon egy lakható földön. Véleménye szerint nincs világrend világethosz nélkül, amelynek megteremtésében nagyon nagy a szerepe a világvallásoknak, de a vallástalanoknak is. Kétségbevonhatatlan tapasztalati tény, hogy a vallástalan emberek is képesek erkölcsileg tájékozódni és valóban erkölcsösen élni. Az elmúlt 18 évben politikai viták kapcsán magam kezdettől hangoztattam ma is vallott véleményemet: a tisztesség nem világnézeti meggyőződés és bizonyos szélsőségeket kizárva nem pártállás kérdése. Hans Küng szerint a megálmodott világethosz elemeinek építéséhez dialógusra van szükség különböző felekezetekben tömörülő hívők és a nem hívők (deisták, ateisták, agnosztikusok) között. A dialógus alapja egymás megértése. Tordai Zádor megfogalmazásával: 2009 /1
Hans Küng – az erkölcs közügy
a megértés elismerése annak, hogy a másik ember hite szerinti igazság ugyanúgy igazság, mint az, hogy a saját igazam, a saját meggyőződésem nem lehet a másik ember mércéje. Természetesen a másik ember magatartásának a jogos megítélése csak közös vagy közösen vállalt értékek alapján lehetséges. Ezért elsőrendűen fontos a vallások közötti dialógus, továbbá minden résztvevő önkritikára, önkorrektúrára való képessége. Cél e tekintetben az ökumenikus teológia építése. Nem egységvallás teremtése a cél, hanem a vallások közötti megbékélés. Hans Küng könyvének zárógondolatával zárom mondandómat: - Nincs emberi együttélést a nemzetek világethosza nélkül. - Nincs béke a nemzetek között a vallások közötti béke nélkül. - Nincs béke a vallások között a vallások közötti dialógus nélkül. Budapest, 2008. november 13. Dornbach Alajos2 2 Ügyvéd, 1990 után parlamenti képviselő (SZDSZ), a katolikus magyar értelmiségi mozgalom (a mai Pax Romana) tagja.
27
IN MEMORIAM
A nagy kirúgás Ötven éve történt anuár 23-án volt ötven éve annak, hogy a Budapesti Központi Papnevelő Intézet növendékei megtagadták a közösséget a XII. Pius pápa által név szerint kiközösítettek vezette kollaboráns szervezet, az Opus Pacis demonstrációjával, „békegyűlésével”. A jótékonyan feledékeny történelmi emlékezet felfrissítésére az alábbiakban naplószerűen összefoglalom, hogy annak idején mi, hogyan és miért történt.1
A konfliktus 1959. január 22-én összehívták a különböző egyházmegyés növendékek képviselőiét (szeniorokat), akikkel dr. Hamvas Endre csanádi püspök a dékán, a rektor, valamint az egri káptalani helynök jelenlétében közölte a „határozatot,” miszerint a kispapoknak el kell menni a békegyűlésre, és ezt levélben is átadta a rektornak. Este, a vacsora alatt, dr. Fábián János prefektus ismertette a „határozatot.” Január 23-án reggel több ordinárius és elöljáró (a pécsi püspök, a kalocsai és a veszprémi vikárius, az egri káptalani helynök, a szegedi és a központi szeminárium rektora) igyekeztek meggyőzni a növendékeiket a gyűlésen való részvétel szükségességéről. Elérkezett az indulás ideje, s a növendékek (három kispap: Klonfár János szombathelyi egyházmegyés VI. éves, Ferenc István váci egyházmegyés V. éves és Brunner Tibor rozsnyói {egri északi} egyházmegyés V. éves kivételével) a szemináriumban maradtak. A professzori kar és a megfélemlített elöljáróság kereste a bűnbakokat, listák készültek az értelmi szerzőkről, javaslatokat fogalmaztak a büntetésekről, a kilátásba helyezhető megtorlásról. Ennek egyik fogalmazványa fennmaradt. Még tartott az elöljárói értekezlet, amikor (nyilván jól működött a külső hálózat is) telefonüzenetet kaptak az Állami Egyházügyi Hivataltól (ÁEH), hogy 26-áig ne hozzanak döntést. Január 26-án az ÁEH-ban közölték a dékánnal, és a prodékánnal, a rektorral és vicerektorral, hogy külön-külön és közös javaslatuk benyújtását kérik, illetve 1 Részletesebben és dokumentáltan ld. „A Hatalom és a Központi Szeminárium kispapjai” c. tanulmányban. www. mek.oszk.hu/06500/06539
28
29-én új, egyeztető megbeszélést tartanak. A szemináriumi elöljárók javasolták, hogy erre a Püspöki Kar képviselőit is hívják meg. Január 27-én a szeminárium elöljárói újabb értekezletet tartottak, erről jegyzőkönyvet készítettek. Elhatározták, hogy a rektor tájékoztatja a főpásztorokat a 23-24-ei megbeszélések eredményéről. A büntetésre két kategóriát határoztak meg: 1. Eltávolítanak évfolyamonként 2-2 növendéket mostani magatartásuk (és egyéb tanulmányi, magatartási kifogások) miatt. Ezek a VI. éves Cséfalvay Pál és Nagy Imre, az V. éves Rubint Ferenc és Szakál Antal, a IV. éves Kiss Dénes és Virágh József, a III. éves Búvári Imre és Horváth Imre, a II. éves Ferjencsik Ferenc és Sulok Tibor, valamint az I. éves Nagy Sándor és Rezsabek Gyula lettek volna. 2. Ezen kívül egyházmegyei visszahívásra javasolnak 5 főt: Medveczky Lajos (V.), Rózsa István (V.), Szegedi László (V.), Vit Gábor (V.) és Székely Tibor (V.) diakónusokat. A további pontokban szigorító intézkedéseket (szentelési hozzájárulás megtagadása, séták, kirándulások tilalma), új tantárgy (szociológia) bevezetését, kihallgató bizottságok felállítását és az átnevelés szükségességét fogalmazták meg, valamint elhárították saját magukról a felelősséget. Annak érdekében, hogy az Opus Pacisban résztvevő, római cenzúrával sújtottakkal való kapcsolattartás miatt a növendékek igazhitűségén csorba ne essék, javaslatot tettek arra, hogy az békegyűléseket zárt környezetben, a szemináriumon belül ismételjék meg. Ezt követően a szeminárium elöljárói az ÁEH kívánságának megfelelően egyeztették álláspontjukat az Hittudományi Akadémia vezetőivel és új javaslatot készítettek. A javaslatot harmadnap nyújtották be, de ebben nevek nem szerepeltek. Január 29-ei keltű az a „A Római Katolikus Hittudományi Akadémia és a Központi Papnevelő Intézettel kapcsolatos szükségessé vált intézkedések” című ÁEHdokumentum, amelyet – az egyeztetésen – a püspöki kar képviselőinek (Shvoy Lajos, dr. Hamvas Endre), az Akadémia (dr. Erdey Ferenc, dr. Szörényi Andor) és a Szeminárium (dr. Potyondy Imre, dr. Semptey László) vezetőinek, illetve a még odarendelteknek (dr. Várkonyi Imre az Actio Catholica országos elnöke és Brezanóczy Pál egri káptalani helynök) szóban ismertettek, majd írásban is átnyújtottak. A dokumentum szerint az Akadémiáról dr. Artner Edgárt nyugdíjazni kell, dr. Bánk Józsefet vidéki plébániára kell disponálni, a Központi Papnevelő Intézetből dr. Papp Imre spirituálist és dr. Liptai György prefektust vidékre kell helyezni, dr. Takács Nándor karnagyot el kell mozdítani. Az Akadémiáról és az ország valamennyi teológiájáról és szemináriumából ki kell zárni a következő hallgatókat: Krichenbaum József (V.), Cséfalvay Pál (VI.), Rubint Ferenc (V.), Székely Tibor (V.), Sulok Tibor (II.) Nagy Imre (VI.), Takács László (II.), Tabódy István (V.), Arató László (V.), Nemes Balázs (III.), Szakál Antal (V.), Kis Dénes (IV.), Adriányi (Vit) Gábor (V.), Rózsa István (V.). Semmi2009/1
IN MEMORIAM
A Központi Szeminárium tanárai és hallgatói 1957-ben - még együtt a csapat
lyen kedvezményben ne részesülhet továbbá Klomfár János (VI.), Ferenc István (V.) és Brunner Tibor (V.). További négy pont pedig különböző szigorítások bevezetését javasolja. Az iratok másolatát a kórházba vonult Shvoy Lajos helyett Hamvas Endre küldte meg a püspököknek. Február 15-e utánra új püspöki konferenciát irányoztak elő az ÁEH részéről kért intézkedések tárgyában. Január 30-án a dékán négy hét szünetet rendelt el és a második szemeszter kezdetét március hó 3-ig elhalasztotta. Ugyancsak január 30-án a szemináriumi rektor levélben tájékoztatta az esztergomi vikáriust, dr. Schwarz-Eggenhofer Artúrt, mint az intézményt felügyelő ordináriust, a január 22-ét követő eseményekről, amelyben a 27-ei jegyzőkönyvi kitételeknél szelídebb hangon a következőket írta: „Az ellenállás kisebb csoport erőszakos fellépésének tulajdonítható. E hangadó csoportnak főbb tagjai voltak az elöljáróság és az akadémiai professzorok megállapítása szerint: Cséfalvay Pál VI. éves esztergomi, Medveczky Lajos V. éves egri, Pálinkás Imre V. éves kassai, Rubint Ferenc V. éves esztergomi, Szakál Antal V. éves csanádi, Székely Tibor V. éves esztergomi és Sulok Tibor II. éves esztergomi növendékek; de hibásnak látszanak Rózsa István veszprémi, Szegedi László váci, Adriányi (Vit) Gábor veszprémi V. éves diakónusok is”. Javasolta, hogy az első hét növendéket azonnal hívják vissza vidéki szemináriumba, a második csoport három tagját az év végi ordináció után helyezzék ki plébániára, és ne küldjék vissza VI. évre. Átmeneti megoldás2009 /1
ként pedig hazarendelték a növendékeket azzal, hogy a február 26-ai visszatérésről értesítést kapnak, ellenkező esetben február hó 28-ig vigyék el a holmijukat. Ezt követően megkezdődött az ÁÉH dokumentumban felsorolt ún. „szükségessé vált intézkedések” végrehajtása. Kizárták az említett 14 növendéket, majd Esztergomból februárban megérkezett a felmentés a spirituálisnak, dr. Papp Imrének, dr. Liptay György prefektusnak és dr. Takács Nándor karvezető, kisegítő énektanárnak. (Takács Nándort ilyen címen alkalmazták, de prefektusi feladatokat is ellátott.)
A kispapok szolidaritása Az ordináriusok „feladata” volt, hogy nyilatkoztassák meg növendékeiket: semmiféle bajtársi eskü nem kötelezi őket, és engedelmesek lesznek az elöljáróknak. A megyék vezetői levélben adtak tájékoztatást a rektornak a visszafogadott növendékekről. A március 4-én kelt, 600/1959. sz. levelében az intézetet felügyelő ordinárius, az esztergomi helynök jóváhagyta a „házi szabályzat” kiegészítését és a szigorító intézkedések bevezetését. Március 9-én a visszahelyezett növendékektől 60 igenlő, 9 ellenszavazattal beadvány készült az püspököknek a 14 főt érintő kizárás megsemmisítésére. Ebben a levélben személyesen is megvádolták dr. Semptey Lászlót, és bejelentették, hogy bojkottálják dr. Szörényi 29
RECENZIÓK Andor prodékán előadásait az Új Emberben megjelent, a 14 kizárt növendéket elítélő újságcikke miatt. Március 10-én a hallgatók képviselői a dékántól kapott válasz alapján bejelentették, hogy bár fenntartásaikat érvényesnek tekintik, mégis látogatják az újszövetségi előadásokat. A dékáni válasz kiadását az archívumból, a jogutód Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja 2000-ben elutasította, majd annak ellenére, hogy néhány dokumentum megmutatását 2001-ben engedélyezte, nem találtak semmi tárgyi iratot. A dékáni levél fotómásolatban szerepel Rédly Elemér 1961-ben tett vallomásával együtt a vizsgálati anyagban, amelyet Rédly Elemér aláírásával is hitelesített.
A központi szeminaristák feláldozása Nem maradhatott el az adott helyzetben a püspököknek küldött kispapi felterjesztés retorziója sem. Március 18-án a rektorhoz írt levelében Grősz József kalocsai érsek felháborodását fejezte ki: „Elrendeljük tehát, hogy mindazokat, akik a Püspöki Karhoz írt levéllel magukat azonosítják, Rektor Úr küldje vissza ordináriusukhoz, aki további sorsuk felől intézkedni fog.” A leveléhez mellékelte az érsek annak a nyilatkozatnak a szövegét, amelynek az aláírását megkövetelték a növendékektől. (Ezt az érsek sajátkezű megjegyzéssel látta el, miszerint azokat a kalocsai növendékeket, akik a nyilatkozatot nem írtak alá, elbocsátotta). Március 18-án – még a püspökkari konferencia napján – a főpásztorok maguk elé idézték növendékeiket nyilatkozattételre. A növendékek többsége szolidaritást vállalt a tizennéggyel, és nem írták alá a nyilatkozatot.
Michael Welker
Teremtés és valóság A teológiának és a természettudományoknak sarkalatos problémája a létező világ keletkezése. Erre a kérdésre a hívő embernek tökéletes választ ad az Ószövetség első könyve. Azonban felmerülhet az a kérdés, hogy a Teremtés könyvében leírtak mennyiben felelnek meg a jelenlegi természettudományos álláspontoknak. Úgy tűnik, hogy a teremtés leírásának folyamata kisebbnagyobb mértékben a jelenlegi feltételezéseket, leleteket tükrözi. Ennek ellenére felvetődik az a kérdés, hogy mi a különbség a teremtés folyamata és a megvalósult teremtmény között. Így merülhet fel az, hogy a teremtés semmiből történt-e, vagy a káosz (rendetlenség) öltött rendezett formát. Ezzel kapcsolatos, hogy a teremtés befejezett tény-e, vagy pedig állandóan, egy bizonyos végpontig folytatódik. Így a teremtés nem egyéb, mint egy transzcendencia beavatkozása során létrejövő rendezett állapot. Kifejezetten arra irányul, 30
A távollévő győri püspök nevében a rektor járt el, majd levélben közölte, hogy a nyilatkozatot a győriek nem írták alá, így őket is elbocsátotta. A szeminárium majdnem teljesen kiürült. Az akadémián a tanítás külsős hallgatókkal és a szeminárium néhány maradék növendékével folytatódott az 1958/1959. tanév II. szemeszterében. Az üres szeminárium, a fenntartási gondok arra az elhatározásra juttatták az elöljáróságot, hogy javaslatot tegyenek a szeminárium „benépesítésére”, valamint az Akadémia tantervének módosítására. Szerintük az elbocsátott hatvan növendék kétharmada alkalmasnak látszik az „átnevelésre”. Június 10-én a rektor levelet küldött a püspököknek és az egyházmegyei elöljáróknak. Az archívumban megmaradt, Shvoy Lajos székesfehérvári püspöknek küldött példány szerint a javaslatot tett a problémák megoldására, és ehhez a püspöki kar támogatását kérte. Június 17-én a püspöki kar tárgyalta az előterjesztést, és Grősz József június 22-ei, a rektornak küldött levele alapján az alábbiak szerint határozott: 1. a január-márciusi események miatt elbocsátottak visszavételére az idő még nem alkalmas; 2. lépéseket tesznek a tantárgyak átcsoportosítására; 3. a szentelésnél figyelembe kell venni az előírt ún. lépcsőzés (interstitium) időigényét; 4. szerzetes tanárjelöltek felvételére lehetőséget látnak. Július 20-án Schwarz-Eggenhofer Artúr esztergomi püspök visszaigazolta a megküldött előterjesztést, és a konferencia határozatát tudomásul vette. Székely Tibor2 2 Az ismertetett események részese, majd beosztás nélküli pap, VI. Páltól kapott felmentése után gépészmérnök. Nyugdíjas.
hogy Isten „látta, hogy amit teremtett, jó” (Ter 1,4). Úgy gondolom, hogy a jó nemcsak működőképességet, hanem hasznosságot is jelent; vagyis uralmat és szolgálatot eredményez a később megteremtendő embernek. „Ez a sajátos, önmagát létrehozó cselekvés nem csupán a befejezett teremtés következménye és eredménye, hanem be van ágyazva a teremtés folyamatába, mint annak szerves része.” Hangsúlyozni kell, hogy a teremtettség különböző viszonyrendszereket jelent a teremtmények fejlettségi fokozatai között, ahol a csúcson az ember áll. Így vetődik fel az a kérdés, hogy a teremtés után az Isten mennyiben szól bele teremtményei életébe: szabályozza, működteti, vagy csak megfigyeli azt? Végezetül még meg kell jegyeznünk, hogy a teremtés tervszerűsége abban is megnyilvánul, hogy a kétneműségbe bele van építve a továbbhaladás és az öröklődés lehetősége. Fordította Orbánné Ágoston Ilona; Kálvin Kiadó, Budapest, 2007. Radnóti Róbert 2009/1
RECENZIÓK Palánkay Gauss Tibor S. J.
A szeretet mélységei „Az Isten szeretet, aki megmarad a szeretetben, Istenben marad, és Isten őbenne marad” (1Jn 4,18). Így kezdődik XVI. Benedek pápa első enciklikája. Korunk leginkább súlyponti kérdése ez, hiszen a mai világ legégetőbb problémája az emberek közti szeretet csökkenése vagy hiánya. Egy olyan világban, amely szinte megreked a gyűlölet és a bosszúállás szintjén, nem lehet ezt a krisztusi parancsot elégszer hangoztatni. Fel kell ébreszteni az emberekben a szeretetre való éhséget, és evvel az isteni célkitűzésnek tehetünk eleget. A Mindenható felkínálja nekünk, teremtményeknek, Önmagát, hiszen Isten a szeretet, evvel kezdődik a Megváltás. Jézus mondta: „Senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért” (Mt 13,31). Palánkay Gauss Tibor könyve az enciklikával majdnem egy időben jelent meg. Az enciklika olyan, mintha a pápa cselekvési programja lenne: elméleti megalapozás, utána a teendők felsorolása, ami megvalósult, és amit meg kell valósítani. A jezsuita szerző munkája nem foglalkozik elméleti kérdésekkel. Nagy jelentőségű az a megállapítása,
Ingrid Craemer-Ruegenberg
Nagy Szent Albert A kötet második, átdolgozott kiadásához írt előszavában Henryk Ansulewitz emlékeztet arra, hogy a könyv tulajdonképpen része az Otfired Höffe által szerkesztett „Nagy gondolkodók: életük, művük, utóéletük” c. monográfia-sorozatnak. Ez az adat a kötet olvasásakor nagy mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a könyvet elsősorban nem filozófiai kérdéseket felvető és taglaló szövegként, hanem – a sorozat céljának megfelelően – életrajzi monográfiaként olvassuk. Nemcsak a könyv szerkesztésmódja, de a fogalmi apparátus, a filozófiai terminológiák használata és a konceptuális kérdések rövid és főként összegző jelenléte által is igazolható ez a szempont. Az első fejezetet „Nagy Szent Albert élete, munkássága és művei” címmel olvashatjuk. Nagy Szent Albert életének – a biografikus és a legendákban található feljegyzésekre alapozott – ismertetése során a könyv szerzője már utal azon filozófusokra, akik Szent Albert teoretikus irányultságát 2009 /1
hogy a szeretetet meg kell tanulni. Ez a tanulás csak a gyakorlat útján valósulhat meg. Életcél és életprogram. Olyan cél, ami a keresztény életvitelt kell, hogy jellemezze egész élete során: „nem kell ismernem célomat, mert Célom ismer engem” (Weöres Sándor). Az egyetlen olyan program, amelyben a cél és a tevékenység egybeesik. Önismeret nélkül nincsen szeretet. Ismernem kell magamat, hogy felmérhessem, mire vagyok képes a szeretet megvalósításához. Ez egy olyan tevékenység, amelyben mindenki gazdagodik, aki benne él. A Teremtőt legjobban a szeretet által lehet megismerni, hiszen: „Isten a szeretet”. Az ember megújulhat a szeretet gyakorlása közben. Lelkünket átformálni, megszépíteni, krisztusi módra alakítani csak a szeretet képes. Ennek egész életre szóló programját Szent Pál apostol jelölte ki a szeretet himnuszában, melyből csak ezt emelném ki: „Most megmarad a hit, remény szeretet, ez a három, de köztük legnagyobb a szeretet” (1 Kor 13,13). Vinculum Caritatis Közösség – Szent Gellért Kiadó, Budapest, 2006. Radnóti Róbert
a későbbiekben meghatározták. A kor szellemtörténeti hátterét vázolva így röviden a platóni és az arisztotelészi tanokkal, ezeknek az akkori gondolkodásra gyakorolt hatásával is megismerkedhetünk. Szent Albert filozófiai írásainak tematikája, a különböző tudományterületekhez fűződő viszonya ebben a kontextusban határozódik meg. A könyv második nagy fejezetében a szerző „A filozófia” címmel olyan filozófiai problémákat sorakoztat fel, mint tudás, teológia, hit, metafizika és igazság kérdése vagy az istenbizonyítékok leírása, és ezeknek az alberti életműben való szerepét, elhelyezkedését vizsgálja. Ezen alapvető filozófiai témák azonban inkább leírásként és nem értelmezési lehetőségként jelennek meg. Így megtudjuk ugyan, hogy a teológia és az alkalmazott tudományok közötti különbözőség Nagy Szent Albert koncepciójában markánsan leválasztódik „mesterei” elméletéről, és a teológiát mint „érzelmi tudomány”-t definiálja, de ezen definíció teoretikus megközelítése helyett csupán egy „deskriptív” megközelítéssel találkozhatunk. Hasonlóan problematikus lehet a tudás, a megismerés, a hit, az igazság, 31
RECENZIÓK a teológia és a metafizika fogalmainak a használata, melyek szintén csak viszonyítási pontként funkcionálnak. A következő alfejezetekben a szerző Nagy Szent Albertnek Arisztotelész filozófiájához fűződő kapcsolatát, az ettől való eltérést és leválasztódást szemlélteti az első ok metafizikája, a világ örökkévalósága, a lélek halhatatlansága, az értelem és az antropológia fogalmi apparátus működtetése révén. Ezek a részek is konkrét szöveghelyekkel támasztják alá Nagy Szent Albert írásainak az arisztotelészi filozófiából kiemelt és elemzett részeit. A műveiben szereplő parafrázisok kimutatása által pedig nemcsak az arisztotelészi, de a platóni hagyomány jelenléte is megmutatkozik.
A könyv harmadik fejezetében „Nagy Szent Albert bölcseletének hatástörténete” címmel a keresztény szerzőnek a filozófiai diskurzusban tett újításaival ismerkedhetünk meg. Ingrid Craemer-Ruegenberg monográfiája a szakirodalom sokrétű ismeretanyagát mozgósítja, ezáltal hivatkozásai, felvetett kérdései, összefoglaló-jellegű megjegyzései a Nagy Szent Albert életmű új szempontokkal való bővítését célozhatják meg a továbbiakban. Fordította Trauttwein Éva; Kairosz Kiadó, Budapest, 2007. Pál-Lukács Zsófia
Richard Jenkyns
szágban a Parthenon, amely eredetileg Athéna Parthenosz temploma volt. A rómaiak tisztelettel tekintettek a görög építészeti kultúrára, mégis itt alakult ki a basilica, amely kereskedelmi és szórakozási célokat szolgált. Amikor a kereszténység polgárjogot nyert, és feljöhetett a napvilágra, akkor kezdődött el a nagy templomok építése. A középkorban mind inkább teret nyert a gótika, amely az építészet eszközeivel is érvényre akarta juttatni az áhítatot, és azt, hogy a szertartáson résztvevők önkéntelenül is az áldozati cselekményre figyeljenek. A toronyépítés az, ami a zenében a fúga és a kamarazene. Ez az elv aztán átkelt a La Manche csatornán. Anélkül, hogy belemennénk a katedrális építészeti jellemzőinek ismertetésébe, meg kell jegyezni, hogy az építészet, ellentétben a zenével, kísérletet jelent, hogy olyan tempóban és sorrendben figyeljük meg, ahogyan a legjobban élvezni tudjuk. A reneszánsztól a viktoriánus korig számtalan uralkodó, államférfi, művész és tudós végső nyughelye a Westminster-apátság. Külön beszámolót érdemelnek az itt látható szobrok: „a nemes szobrászat pazarló gazdagsága kell ahhoz, hogy ezt a komor helyet megtöltse, és benépesítse a sötét belső terek hatalmas formátlanságát.” Tulajdonképpen igaza van Thomas Addisonnak (angol orvos, 1793–1860), aki így írt: „Amikor komor hangulatban vagyok, sokszor sétálok egyedül a Westminsterapátságban, ahol a hely komor homálya, a tudat, hogy mire használták, az épület magasztosságával együtt, és az ott nyugvó emberek emléke alkalmas arra, hogy az ember lelkét melankóliával árnyékolja be, még inkább komoly elgondolkodással, ami egyáltalán nem helytelen.” A világ változik, de mint épület és mint közösség az apátság teszi azt, amit a bencések Opus Dei-nek, Isten munkájának hívtak: tanít, dicsér és igét hirdet. A világ csodái, Gold Book, Debrecen, 2006. Radnóti Róbert
A Westminster-apátság Minden népnek, nemzetnek, embercsoportnak joga van ahhoz, hogy megemlékezzék nagy embereiről; azokról, akik meghatározó szerepet játszottak nemzetük történelmében, s munkásságukkal kiérdemelték az emberiség és nemzetük megbecsülését. Ezeknek végső nyughelye általában egy templom vagy mauzóleum szokott lenni. Így történt ez Angliában is. A Westminster-apátság sokféle feladatnak felelt meg az elmúlt évszázadok során: apátság, társas-káptalani székhely, királyi koronázások helyszíne és fejedelmi temetkezési hely volt. Ebben az időben a törvényhozás és az országgyűlés színhelye, vagyis csatározások és harcok színtere. Ez tulajdonképpen azt tükrözte vissza, hogy az egyházi és a királyi, közjogi hatalmat abban az időben nem lehetett különválasztani. Hogy magyar példával éljek: Szécsény városában a ferences templom oratóriumában választották meg az öszszegyűlt rendek fejedelemnek II. Rákóczi Ferencet, és a Habsburg-ház trónfosztását is a Debreceni Nagykollégium oratóriumában hirdette ki Kossuth Lajos. Visszatérve a Westminster-apátságra, szokás azt az angol vagy a brit nemzet szent helyének is nevezni. Fél évvel a megépülése után miraculum orbis-nak nevezték el. Egy útikönyv perennité britannique-nak nevezi, ami századokon átívelő folytonosságot tükröz. Az építkezés tervezésekor valószínűleg a francia székesegyházak formáit követték. A kezdetben virágzó egyházi, szerzetesi életet az egyházszakadás, az anglikán egyház kialakulása szétzilálta. Ennek ellenére megmaradt a székesegyház, mint a brit nemzet jelképe és tudatának hordozója. Annak a társadalomépítési elvnek, hogy a legnagyobbak együtt legyenek eltemetve, a legjellemzőbb példája az ókori Görögor32
2009/1
RECENZIÓK Rainer Albertz
Illés
Isten tüzes harcosa A Wilhelms-Universität (Münster) protestáns teológiai fakultásán oktató professzor komoly, elsősorban egzegetikai megközelítésű műve a Királyok első könyve végén található Illés-elbeszéléseket elemzi, valamint azt a történetet, amelyben a hagyomány szerint a tüzes szekér elragadja őt tanítványa, Elizeus mellől (2Kir 1). A szerző a bevezető fejezeteket annak szenteli, hogy világosan elkülönítse a tényeket a rájuk rakódó mesés, legendás elemektől. Tisztázza, hogy Illés minden bizonnyal valódi történeti személy volt; olyan korai próféta, aki Kr. e. a 9. század közepén lépett fel az északi királyságban, az Omri-dinasztia talán legsikeresebb uralkodója, Ácháb idején. Ismerjük születésének helyét (a galileai Tisbe), életmódját (önként vállalt szegénység, állandó lakhely hiánya), továbbá vallási elkötelezettségét (tiszta monoteizmus) – és ez utóbbival a próféta messze megelőzte kortársait. Mindezek ismeretében Albertz azok közé a korabeli intézményektől független, vándor csodatevők és jövendőmondók közé sorolja Illést, akik az egyszerű nép körében tevékenykedtek, és akik iránt – éppen emiatt – nagy tisztelettel viseltetett a lakosság. Illés és tanítványa, Elizeus hírnevét tehát nagymértékben megalapozta kívülálló-voltuk. Nyomukban vált ez a próféta-típus a hatalom valódi ellenfelévé – szemben az úgynevezett „udvari” prófétákkal, akiket az udvar tartott el, és ezért mindig azt jövendölték, amit az uralkodó hallani akart. A „független” próféta mondandóját nem befolyásolta a király szeszélye. Ő megengedhette magának, hogy tükröt tartson a hatalmasok elé, valamint hogy – vallási, vagy erkölcsi okból – ítéletet, ám megtérés esetén üdvöt és kegyelmet jövendöljön. Az Illés-történetek részben a babiloni fogság második felében, részben pedig a visszatérés után öltöttek végső formát, és kerültek bele abba a nagyszabású történeti műbe, amely többek közt Izrael és Júda minden királyának cselekedeteit tárgyalja – kizárólag vallási alapon. Így kap a monoteizmusra hajló királyok egész tevékenysége jó minősítést, a többistenhitet eltűrő, sőt gyakorló uralkodóké pedig elmarasztalást. Ennek megfelelően Ácháb politikai, katonai és gazdasági sikereiről nemigen esik szó a történeti műben; a szerző/szerkesztő negatívra és kudarcosra színezi az uralkodó tevékenységének döntő hányadát. Valóban, Ácháb nem állt útjába a Baál-kultusz terjedésének, valamint szorgalmazta a kisparaszti gazdaságok felszámolását és a nagybirtok létrejöttét is. Mindez az ő idejében, vagyis a 9. században, még nem számított főbenjáró bűnnek, a történeti 2009 /1
mű lejegyzésekor azonban már igen. Ezért tulajdonít a szerző Illésnek a többi korai prófétánál sokkal nagyobb jelentőséget, ezért örökíti meg bátor és kemény szavait, amelyeket akkor intéz Áchábhoz, amikor az csellel, és az ártatlan tulajdonos meggyilkoltatása árán növeli földbirtokát Jiszréelben (1Kir 21), és ezért ecseteli olyan részletesen a Kármel-hegyi istenítéletet is (1Kir 18). Albertz szerint Illés nemcsak a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelme és feltétel nélküli monoteizmusa miatt vált a 6. században próféta-etalonná, hanem mert mindig számíthatott Istene hatalmára, és ezzel a lehetőséggel élt is. Lélegzetelállító csodák fűződnek a nevéhez, és jövendölései mindig valóra válnak (kivéve az Ácháb halálára vonatkozót). Egyébként pedig sem korábban, sem későbben nem volt a prófétáknak olyan nagy tekintélyük a zsidók között, mint a 6. század második felében, hiszen a próféciák beteljesedtek – az ítélet-próféciák a nép deportálásával, az üdv-próféciák pedig Babilon meggyengülésével, a perzsák győzelmével és a hazatérés lehetőségével. (Nem sokkal később Aggeus és Zakariás téves jövendölései ezt a nimbuszt lerombolták, úgyhogy a prófétaság, mint intézmény, még a perzsa kor folyamán gyakorlatilag megszűnt az ókori Izraelben.) A nagy író próféták, valamint Illés és Elizeus népszerűsége a prófétaság megszűnése után sem csökkent. A messiási jövendölések beteljesedésének határideje kitolódott ugyan az „idők végé”-re, de a zsidó hagyomány a mai napig úgy tartja, hogy a tüzes szekéren elragadott Illés visszajön, mielőtt a Messiás végleg átveszi a hatalmat a világ fölött. Albertz több késői ószövetségi szöveget idéz a fenti állítás alátámasztására. Kr. e. a 2. század elején működő bölcsességi tanító, Jézus Sirák fia pl. Illés végidőbeli működéséhez köti a Messiás útjának egyengetésén túl Izrael törzseinek helyreállítását és a halottak feltámadását. A legismertebb, Illés visszatérésével kapcsolatos jövendölés azonban Malakiás nevéhez fűződik. „Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök” (Mal 3,23-24). Ennek alapján tekintettek sokan a Kr. előtti 1. század felfokozott eszkatológikus várakozásában úgy az ítéletet és a megtérés szükségességét prédikáló Keresztelő Jánosra, mintha benne Illés jött volna el. Maga Jézus is így vélekedett Jánosról (Mk 9,13). Albertz nem említi a könyv végén található hatástörténeti elemzés során, hogy Illés alakja milyen elevenen él mind a mai napig a zsidó hagyományban. Tárgyalja viszont a tüzes próféta utóéletét a zenében, a képzőművészetben és a szépirodalomban. Kálvin Kiadó, Budapest, 2007. Dr. Balogh Judit 33
RECENZIÓK Molnár Tamás
Keresztény humanizmus
A szekuláris államnak és ideológiájának a kritikája Mielőtt elkezdeném ennek a tanulságos és érdekes könyvnek az ismertetését, be kell vallanom, hogy nem vagyok filozófus, és filozófiát is csak annyit tanultam, amennyi a bölcsészkar elvégzéséhez és a szociológiai doktorátus megszerzéséhez szükséges volt. Mégis bele mertem vágni ebbe az ismertetésbe, mert úgy gondolom, hogy a könyvben leírtak fontosak a régi és a mai világunk számára is. A középkor hajnalán tanúi lehettünk az ember „magára ismerésének”. Egyre jobban felmerült – először Itáliában, majd egész Európában annak az igénye, hogy mind jobban közkinccsé tegyék az ókor művészetét és filozófiáját. Ez az igény abból is származott, hogy meg kellett teremteni a kereszténység filozófiai alapjait. A középkor egyik legnagyobb alakja, Aquinói Szent Tamás (1225–1274), alapvető munkájában, a Summa totius theologiae-ben teremtette meg a kereszténység filozófiai fundamentumát, de ő is Arisztotelész munkásságát tekintette példaképül. Így sikerült létrehoznia a keresztény gondolkodás és filozófia egységes rendszerét. A reneszánsz nemcsak az ókor tanulmányozását foglalja magába, hanem soha nem látott magasságokba igyekszik emelni az embert. Evvel együtt jár az élvezetekben való szabadság és szabadosság is. Amennyiben az ókor tanulmányozása összefügg a teológia újragondolásával, ez olyan nézeteket tesz lehetővé, amelyek a gondolkodásban az embert teszik a fő helyre, és megfeledkeznek annak teremtményi mivoltáról. Úgy vélik, hogy a világmindenség megértése és meghódítása a legfontosabb feladat, amely az állandó (permanens) reformot készíti elő. Az ókor tanulmányozása avval is együtt járt, hogy az alkotók egyszersmind követni próbálták az ókorban megismert művészeti mintákat; másrészt pedig ezeket a mintákat, formákat igyekeztek a keresztény vallás kifejezési formáivá változtatni. Ez addig, amíg csak formai kérdések átvételéről volt szó, a líra, a képzőművészet keresztény tartalommal való megtöltéséről, addig a vallásos élet színesítését szolgálta. Viszont a formák tartalmakat hordoznak magukban, s így olyan állapot jött létre, mintha csak a művészeti irányok változtak volna meg, miközben a lényeg azonos maradt. Központba állították az embert, és igyekeztek megfeledkezni teremtett mivoltáról. Hiszen a valóságos nézőpontnak úgy kellene tükröződnie, 34
ahogy azt Madách írja: „Mert a jó sajátja, s a rossz a koré, amely szülte őt…” Nem szabad azonban elfeledkezni arról a nyilvánvaló tényről sem, hogy az ókor irodalmának nagy része úgy került Európába, hogy azt írástudó szerzetesek szorgos munkával, éjt nappallá téve, lemásolták; függetlenül attól, hogy teológiai vagy profán világi szövegről volt szó. Így az önmegtartóztató élet hozzájárult az európai kultúra újjászületéséhez, a reneszánszhoz. A középkor nemcsak Boccaciót eredményezte, hanem Dantét és Aquinó Szent Tamást is. Elmondhatjuk tehát, hogy arra az időre, amikor a kereszténység világvallássá lett, kialakult szervezeti formája, és megteremtődtek filozófiai alapjai. Ezek a tényezők együtt jártak avval, hogy mivel a Megváltó valóságos Isten és valóságos Ember, túl nagy hangsúlyt kapott az elméletben az emberi rész hangsúlyozása. Ezt az elméletet nevezik racionalizmusnak, ami a végponton ateizmusba, azaz istentagadásba csap át. Az újkor hajnalán nagy szerepük volt ezeknek az elméleteknek, annak ellenére, hogy még Karl Marx is így írt a vallásról: „az emberiség lelke, egy lelketlen világban”. Úgy gondolom, hogy hitünknek az a része, amit a Megváltó hagyott ránk, örök és megváltozhatatlan érvényű, viszont a történelem során értékesen rárakódott elemek csak annyiban használhatók fel, amenynyiben a hívők mélyebb lelkiségét mozdítják elő. Ilyenek a liturgia egyes elemei: a nyelv, a ruházat, a szentelmények stb. Ezek fontosak, de az egyes történelmi koroktól függenek. Minden történelmi kor sajátos hittartalommal rendelkezik. Azt a megállapítást, hogy Ecclesia semper reformanda csak úgy lehet értelmezni, hogy a teremtés nem befejezett, hanem az ember a Szentlélek útmutatása szerint állandóan javít azon az úton, amely a Szentháromság felé vezet. A kereszténység mindig a cselekvés vallása volt. Éppen ezért nem szabad megállni a Mindenható felé vezető úton, és világosan meg kell különböztetni életünkben és hitünkben a lényegest a lényegtelentől. A lényeget, az Üdvözítőtől származó tanítást ápolni kell, és minden korban változatlanul meg kell őrizni. A változó történelmi korokban viszont tudni kell alkalmazkodni a hívők szokásaihoz és viselkedésrendszeréhez, hogy hatékonyabban közvetíthessük a Tanítást. Ezen közben nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az igazi humanista a Mindenható, aki Egyszülött Fiát adta érettünk. Fordította Turgonyi Zoltán; Kairosz Kiadó, Budapest, 2007. Radnóti Róbert 2009/1