N O V E L L Á K. Neuwin Brain

Neuwin Brain

NOVELLÁK

Tartalomjegyzék

Indulj meg Sam! ............................................................................................................................................3 Menyhárt Pál visszatérése..............................................................................................................................6 A s ú l y z ó ................................................................................................................................................11 H u r r á ! … N A P F É N Y .......................................................................................................................21 Korán turbékolsz vadgalamb .......................................................................................................................27 Homokvárosi tanárurak ...............................................................................................................................31 Sötétben nagyapával ....................................................................................................................................57 Még öt perc, és nem várok tovább...............................................................................................................60 Állatszelídítés és a Jóisten ...........................................................................................................................64 Demokrácia, óh…jaj! ..................................................................................................................................71

2

Indulj meg Sam! ____________________________

A budai vár még ünnepnapokon sem volt hangos, alig jártak az utcákon, autók sem közlekedtek gyakran, csak egy kékbusz járt fel félóránként, az is többnyire üresen. Aki lépcsızni szeretett, az a Halászbástya felıl vagy a Vérmezı felıl jutott le vagy fel, aki sétálni, az, az Ostrom utcán. Éjszaka az egész vár olyan diszkréten félhomályos volt, hogy még a csillagokban is gyönyörködni lehetett, a vári égboltot nem homályosította el a díszkivilágítás. A romantikus gázlámpák sárga fényében csak egy-egy kivilágított mulatóhely bejárata fénylett hívogatóan. Azon az áprilisi éjszakán egy kisebb csoport indult meg a Moszkva-tér felé, négy egyetemista, és egy végzett diplomás mérnök. Évek óta jártak a Hess András téri kollégiumba bulizni. A várkaput elhagyva az utca hirtelen meredekebbé válik. A klasszikus boltív után, gránitköves járófelület következett. A fiatalemberek között volt, akit futásba vittek a lábai, és akaratlanul is elıreszaladtak, két diák egy részeg alakot támogatott, csavarvonalban. – Vissza akarok menni! – kötözködött az a magas sovány fiú, akit támogatni kellet. – Menjünk vissza az Old Firenzébe, és igyunk meg egy konyakot. – Eleget ittál, Sam – Vissza akarok menni. – Majd legközelebb. – Csak egy felesrıl van szó, nektek is jólesne. – Egyikünk sem kívánja, te is éppen eleget ittál már. – Akkor is vissza akarok menni – mondta Sam, és nagyot rántott a két kísérıjén. Nem hallgattak barátjuk részeg szavaira, s amikor nagy nehezen elértek a magas, talajcsúszást gátló kıfalhoz, ami lejjebb ülıpadkaként is szolgált, lehuppantották rá a részeg fiatalembert. Tóth Sanyi, az ifjú gépészhallgató két hosszú karjával kitámasztva magát a padkán, elterpeszkedett. – Mehettek, én itt maradok – mondta. – Nem bírok továbbmenni. – Ne marháskodj, Sam. Nem hagyunk itt téged. Tóth Sanyi nem szerette a nevét, sem a Tóth-ot, sem a Sándort, a Sanyit meg kifejezetten utálta, azt mondta barátainak: nevezettek engem egyszerően Samnak. – Menjetek a fenébe! – mondta, éjfél után, fél egykor. – Megvárunk, pihend ki magad. Némi tanácstalanság után megpróbálták felsegíteni, de Sam könyörgı arckifejezését látva úgy gondolták, várnak még néhány percet. Akik elırefutottak, mérgesen rájuk kiáltottak. – Gyertek már, mindjárt elmegy az utolsó villamos. Aztán ık is visszakullogtak, és most már az egész galeri körbe állta Samet. Évek óta ismerték egymást, a Budapesti Mőszaki Egytemrıl; különbözı évfolyamokra jártak, csak Vendel Zsolt végzett közülük, aki a Kıbányai Szerszámgépgyárban dolgozott technológus csoportvezetıként. Tóth Sanyi – aki most a galibát okozta – ı volt a motoros; mindenki hozzá vitte a biciklijét javításra, meg hát Túróczy Gergı, az öreg Csepel motorkerékpárját bütyköltette vele. A jó öreg járgányt már mindenki kipróbálta közülük. – Indulj meg Sam! – szólt rá Kócsag Peti, a vidám, harmadéves építészhallgató, a mókamester. Sam legjobb barátja volt. Közel laktak egymáshoz, vizsgaidıszakban gyakran együtt tanultak esténként. – Menjetek csak, Peti, én itt maradok. – Nem teheted ezt velünk – mérgelıdött Solti Tamás, a kézilabdás villamosmérnök hallgató, és finoman meglegyintette Sam arcát. Izmos karja azonban belendült, és inkább pofon lett belıle. 3

– Vágj csak pofon, te barom. Akkor sem megyek. Egy tapodtat sem megyek. – Ez bedilizett – háborgott Zsolt is, a fiatal gépészmérnök. – Ne hülyéskedj! Lekéssük az utolsó villamost. – Én bediliztem, Zsolt? – Te bizony. – Te diliztél be. Vedd tudomásul, te vagy a hülye, azzal az okostojás fejeddel. Azt hiszed a gyárban vagy? Nekem nem parancsolgatsz. – Talán a kis vörösbegyes miatt diliztél be – cukkolta tovább Vendel Zsolt. – Láttam, nem ment el veled táncolni. – Nem érdekelnek a lányok, meg te sem érdekelsz. Mondtam, menjetek a fenébe. – Hát jó, én megyek. Nem fogok taxira költeni – jelentette ki a fiatal gépészmérnök, s el is indult. Miután senki sem követte, megállt vagy húsz méterre. Sam utána kiáltott: – Menj a mamádhoz Zsolt. Úgyis tudom, hogy te egy nagy senki vagy abban a gyárban. – Te is az leszel, ha egyáltalán elvégzed az egyetemet. A hangos beszédre kinyílt az egyik ostromutcai ablak, valaki kihajolt és káromkodott. Zsolt erre visszament a társaihoz, és halkra véve a szót kioktatta a Samet. „Kiselıadást” tartott a kezdı mérnökök helyzetérıl; a semmit nem érı munkájukról, a nevetséges fizetésükrıl. – Amit a mővezetı kitalál, azt kell lerajzolnom, értitek? Beméreteznem, benormáznom, iktatnom; kiosztanom a mőhelyben; sokszor az az érzésem, hogy a Kıbányai Szerszámgépgyárban nincs is szükség mérnökre, csak statisztikailag számítunk mérnöknek, senki sem kíváncsi a tudásomra, a modern technikára. Te sem jársz különben, te nagyokos bicikliszerelı – fejezte be a monológját. – Látod, ezért nem megyek én sehova – jelentette ki Sam. Sam néha úgy viselkedett, mint egy csökönyös szamár; az egyetemi kudarcait azzal kompenzálta, hogy tagadott mindent: jót és rosszat, istent és embert; értelmetlennek vélte a tanulást, a fusimunkáját is, amivel egy kis aprópénzre tett szert, hogy tovább tanulhasson. A lányokkal pedig egyenesen hadilábon állt. Rájött, hogy a Hess András térre, a Mőszaki Egyetem kollégiumába azért járnak a lányok, hogy kikapjanak egy lakásra áhítozó, vidéki fiút – mérnökúr férjet szerezzenek maguknak, méltó vejet a sznob anyukájuknak. Szőkebb utcai környezetében könnyővérő, lányokkal és fiatal-asszonyokkal voltak futó kalandjai, akik a Rákóczi-tér felé kacsingattak egy ki pluszkereset reményében. Tóth Sanyi a nyolcker szórakozóhelyein nem igen talált hozzáillı társat. A szüleinél lakott, egy szerény, Baross-utcai bérházban; a lakásuk egyszobakonyhás volt, neki az éléskamra átalakításával jutott különszoba. Ablaktalan csendes lyuk volt, arra volt jó, hogy magába zárkózhasson, bekapcsolja a rádiót, és esténként az angol nyelvő adásokat hallgassa, meg a Szabad Európát. Egyszer Kócsag Petivel elhatározták, hogy disszidálnak; a „mendemonda” szerint nyugaton busásan megfizetik a mérnököket, micsoda élet lehet Amerikában! Hatalmas felhıkarcolók, nyüzsgı utcák, éjszakai fények villogása, csodaautók, gazdagság és szabadság. Ez azonban csak titkos terv maradt közöttük – kettıjük megvalósíthatatlannak tőnı álma. – Indulj már, Sam! A csoda vigyen el! – lépett elıre Tamás. Sportos termete tekintélyt parancsoló volt. – Menj csak, nehogy lekéss valamirıl. – Az utolsó villamosról nem szeretnék lekésni, te marha. Tóth Sanyi inkább italozni, balhézni járt össze a barátaival; a galeri összetartó volt, kisegítették egymást, amikor a pincér elszámolt velük. Leginkább az asztalokon hagyott üvegeket szerették megdézsmálni, mindig akadt bennük maradék, néha egy-egy tele üveget is elcsentek. Sam nem szeretett táncolni, csak a látszat kedvéért kért fel néha valakit. Azért persze, a Hess András téri bálok igencsak kivételesek voltak a fıvárosban. A legújabban alakuló zenekarok itt mutathatták be tehetségüket, a szárnyaikat bontogatták. Két helyiség állt rendelkezésre, az emeleti klub és földszinti étkezıterem, ami hétvégére fellampionozott bálteremmé alakult át. A tánctermek minden szombaton zsúfolásig megteltek. 4

– Nem érdekel engem semmi – szívózott tovább Sam a boltíves várkapu közelében lehorgonyozva. – Hagyjatok itt, nem megyek haza. – Dehogy nem, majd hazaviszünk. – Nagyon jól ülök ezen a kurva kövön. Én innen nem mozdulok. – Dehogynem – lépett mellé Tamás. A hóna alá nyúlt, és már lábra is állította. – Minden hiába. Én márpedig nem megyek veletek. Meguntalak benneteket is. – Hát még kiket unsz, Sam? – kérdezte dühösen Solti Tamás. – Leginkább téged. – Kösz! Rendes vagy hozzám –, s már csavarta is hátra Sam karját. – Hogy merészelsz rángatni engem? Sam hirtelen erıre kapott, balkezével erısen mellbe vágta Soltit, aki hátratántorodott. Majd, mintha megindult volna, de aztán tétován körülnézett. A gyér világításban a kék szeme fenyegetıen villogott. – Menjetek már a fenébe, mire vártok? – Csak arra, hogy észre térj. – Az eszemnél vagyok. Azt hiszitek megbolondultam? – Úgy nézel ki. – És ti hogy néztek ki, ágrólszakadtak? – Semmi bajunk, Sam. – Mindenbe beletörıdtök, mi? Most én megvívok veletek – emelte fel az öklét fenyegetıen. Aztán lecövekelt az utca közepén, terpeszben állva, mint egy elszánt várvédı. Ki tudja mi járt a fejében? Talán lovagnak képzelte magát. A környéken alig volt közvilágítás, a Hold több fényt árasztott, mint az utcai lámpák. A galeri körbeállva bámult Samre, mígnem Solti Tamás egy kézilabda mozdulattal hátulról átkarolta, két másik fiú felkapta a lábát, és már futottak is vele a Moszkva tér felé. Közben énekeltek: „megindult a Göncöl-szekér lefelé, az én kedves galambom most megyen hazafelé” Sam egy darabig megpróbált ellenállni, rúgkapált meg szitkozódott. Már feltőnt a Moszkva tér körforgalomra kiépült panorámája; egyetlen villamos dokkolt a körbefutó vágányokon, s amikor a többieket hátrahagyva Túróczi és Vendel Zsolt futni kezdtek az utolsó villamosjárat felé, Sam röhögni kezdett. Zokogva nyerített. – Várjatok, megyek én is, kapjátok el a villamost – üvöltötte eszelısen. Peti barátjával kézenfogva rohantak a hatos végállomása felé, a villamos már indulásra csengetett. Ülıhely volt bıven, Sam egy ablak menti székre rogyott. Hátravigyorgott a társaira – az utasok is észrevették, hogy könnyes a szeme. A Baross utcáig minden galeri tag leszállt; a körút éjszakai álmossága, szemetes járdái most inkább megbékélésre késztették Samet. Ismerte a József-körút minden zugát; már nem akart elmenni ebbıl a városból. Itt élte le a gyermekkorát, a háborús nyomorúságot, amit csak elbeszélésbıl ismert, a frissemlékő ötvenhat pedig még benne élt a zsigereiben. Sam az igénytelen, gyéren kivilágított kirakatokat bámulta, s a képzeletében megjelentek New York éjszakai fényei, a sziporkázó ragyogás, amit csak filmeken láthatott. Újvilág! Egy csodálatos, ismeretlen világ – vajon megtudja-e valaha, mi rejtızik e káprázat mögött? _

.

_

5

Menyhárt Pál visszatérése ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Faluhelyen az a szokás, hogy a gyermekkorban kialakuló leány-fiú kapcsolatokat a szülık úgy tekintik, mint a párválasztás legtermészetesebb módját, amikor felfedezik a gyermekeik között kialakuló, bimbódzó szerelmet, ık is felveszik egymással a kapcsolatot, jó komaságba kerülnek, és úgy néznek a gyermekeikre, mint jövendıbeli menyükre, vejükre. Ladonickiék Teri lánya Turkevén elvégezte a gimnáziumot, fıiskolára került és tanítónı lett belıle. Menyhárték Pali fia nem tanult tovább, nagynehezen végigbukdácsolta a nyolc általánost, és a helyi téeszben dolgozott segédmunkásként. Amúgy értelmes kölyök volt, csak valami ördögi dacossággal kerülte az iskolát, sohasem tőnt ki a tanulásban, és ennek szomorú eredményeként lemaradt Terike értelmi színvonalától. Késıbb, amikor már felnıttnek számítottak, és eljegyezték egymást, azért lett jelentısége a dolognak, mert emiatt hagyta el ıt a menyasszonya. Beszélgetéseik gyakran ingerült hallgatásba torkoltak, Teri szégyellte Pali mőveletlenségét, állandóan nógatta, hogy tanuljon tovább, vılegénye hallani sem akart róla – az idén úgyis behívják katonának. Így aztán unalmassá váltak az együttléteik, nem mentek sehova, se bálba, se moziba, csak otthon ırlıdtek az elhamarkodott ígéreteik miatt. Teri azzal vetett véget a frigynek, hogy visszaadta Palinak az eljegyzési győrőt. Pali már katona volt, amikor az édesapját eltemették, nagyon fiatalon halt meg rákban; a rokonság mély megrendüléssel vett részt a temetésen, ott voltak Teri szülei is, a falu népe elıtt együtt jelent meg a két család. Ladonicki papa támogatta a zokogó özvegyet, Pali Ladonickinével és Terivel mögöttük haladt, aztán a sírnál odaállt édesanyja mellé. Hazafelé is együtt maradtak, végigmentek a fıutcán az egész falu szemeláttára. A temetés és az elmaradhatatlan halotti tor alkalmat adott Palinak, hogy visszakönyörögje magát menyasszonya kegyeibe. Két nap kimenıt kapott, napközben édesanyjának segített a szokásos házi teendıkben, este átment Ladonickiékhez. A Terivel történt kudarcát feledve megértı fogadtatásban részesült, borral, pálinkával kínálták, és sokáig szegény megboldogult apjáról beszélgettek. Aztán a szülık aludni tértek, Pali a jövırıl kezdett beszélni, úgy tervezte, hogy a katonaság után visszamegy a téeszbe dolgozni. Teri hallani sem akart róla. Az ı terveiben az szerepelt, hogy itt hagyja az iskolát, ahol eddig tanított, és felköltözik Pestre. – Elegem van Mátészalkából, én képtelen vagyok itt élni. Nem azért tanultam, hogy itt éljem le az életemet. – Mihez kezdek én a fıvárosban? – Majd beiratkozol valamilyen tanfolyamra, szakmát tanulsz. Pesten ezer lehetıség van – mondta ingerülten Teri. – Nem olyan egyszerő az, Tercsi. Meg is kell ám élni valahogy. – Bánom is én mi lesz veled, nekem mindenbıl elegem van, belıled is. Pali most újra úgy érezte, hogy köztük semmi sem változott, a lány már nem szereti. Megfogta a kezét, de a tenyere nedves volt, a torka kiszáradt. A lány észrevette, hogy szenved. – Ne haragudj, hogy éppen ma mondom ezt – Teri gyöngéden eltolta magától. – Maradj itt Szalkán, Tercsikém, házat építünk az iskola mellett, már ki is néztem egy telket. – Nem érdekel a házad! Vagy jössz velem Pestre, vagy szakítunk. – Jól meggondoltad, mit mondtál? – Ezt az évet még végigcsinálom, ısszel már semmiképp sem leszek itt. A nyáron munkát keresek Pesten. Ehhez tartsd magad! – Márpedig én nem megyek utánad – mondta berekedt, tompa hangon Menyhárt Pali.

6

A gyermekkori szerelem ritkán tart ki a felnıttkorig, szívesen emlékezünk rá, de inkább megmosolyogjuk, minthogy komolyan vennénk. Az útjaink szétválnak, ki erre, ki amarra, új ismeretségeket kötünk, s már nem is olyan nehéz a válás. Ladonicki Terinek azért is könnyebb volt a Palival való szakítás, mivel valóra váltotta terveit, és Budapestre költözött; nem csak Palitól szeretett volna megszabadulni, hanem a szülei örökös szemrehányásaitól is. Különösen az anyja nem értette, hogyan vette a bátorságot, hogy egyedül nekivágjon a nagyvilágnak; ı bizony el nem hagyná Mátészalkát, itt született itt is fog meghalni. Menyhárt Pali viszont úgy szenvedett, mint egy kutya, akit elhagyott a gazdája; a katonaság sem volt ínyére, alig várta, hogy végre leszereljen. Eltávozásait mindig az özvegy édesanyjánál töltötte, egyszer átment Ladonickiékhez, tılük megtudta Teri pesti lakcímét. Amikor visszatért a laktanyába, nem bírta tovább, levelet írt Terinek, kérte, hogy a legközelebbi látogatóra jöjjön el Szabadszállásra. Megkésve kapott választ; a volt menyasszonya különbözı elfoglaltságára hivatkozva vissza utasította Pali kérését. Nem mentegetızött, a levél kemény hangvételébıl egyértelmően ki lehetett olvasni, hogy esze ágában sincs Palival találkozni. Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy egyidıben utaztak haza Szalkára, és véletlenül összefutottak az ABC elıtt. – Jövı hónapban leszerelek – mondta lelkesen Menyhárt Pali. – Az jó. – Lehet, hogy én is Pesten keresek munkát. – Ühüm. És mihez kezdesz ott? – Még nem tudom. – Azt mondtad, a téeszben akarsz tovább dolgozni. Nekem mindegy, mit csinálsz. Palit meglepte Teri érdektelensége, könyörgıre vette a szót, hátha meglágyul iránta a lány szíve. – Nekem mindegy, hogy hol dolgozom, csak melletted lehessek. Akarod, hogy Pestre költözzem? – Nem tudom. – Neked mindegy, hogy mi lesz velem? – Nem szeretném, ha miattam megváltoztatnád a terveidet. Pali megragadta a lány kezét. – Tercsi, mond meg ıszintén! Akarod, hogy Pesten vállaljak munkát? – Én most már nem szólok bele a dolgaidba. Azt teszel, amit akarsz. Pali mondott valami durvaságot Terinek, rögtön meg is bánta, mivel a lány erre köszönés nélkül elrohant. Letörten érkezett vissza az eltávozásból; egy hónapig, a leszerelés napjáig csak az a gondolat emésztette, hogy Ladonicki Teri már nem lehet soha az övé. Leszerelni, megszabadulni a katonaságtól nagy öröm; Menyhárt Pali boldogan lépett le a vonatról Mátészalkán, immáron civilben, mindenki messzirıl köszöntötte, a barátok egész a házig kísérték, édesanyja pedig finom csirkepörkölttel fogadta. – Végre itthon maradsz arany gyermekem, én már nem bírom a sok munkát, az állatokat, a kertet gondozni. A házunkat is rendbe kéne hozni – mondta könnyes szemekkel. – Meg lesz, édesanyám. Az özvegyasszony szinte körülrajongta a fiát, minden nap kitalált valami finomságot ebédre, néha vett neki sört is, amit a pince leghidegebb sarkában hőtött le. Egy idı után azonban elfogyott a megtakarított pénzecske, azt mondta a fiának, menjen vissza a téeszbe dolgozni. – Azt már nem, anyuskám. Munkaegységért nem fogok robotolni. – Hát, mit akarsz mást? Szalkán nincs választási lehetıség. – Felmegyek Pestre dolgozni. 7

Ez a gondolat már régen érlelıdött benne; sokan járnak a környékrıl Budapestre, ha nem is minden nap vonatoznak, de hétfıtıl péntekig Pesten dolgoznak, szombaton, vasárnap pedig otthon elvégzik a házkörüli munkát. Menyhárt Pali édesanyja gyanútlanul belegyezett a fia tervébe. Megígértette vele, hogy minden hétvégét otthon fogja tölteni. Akkoriban egy szakmanélküli fiatalember is könnyen elhelyezkedett valamelyik fıvárosi gyárban, Palinak szerencséje volt, mert a Kıbányai Szerszámgépgyárban éppen segédmunkást kerestek a gondnok mellé; udvari takarítás, szeméthordás volt a feladata, amit becsülettel tudott teljesíteni. A lakhatósága is megoldódott a gyár munkásszállásán. Na de, Pali számára nem az volt ám a szerencse, hogy rendes munkahelye lett, fix fizetése, meg hogy nem a zárszámadáskor kiosztott tsz-munkaegységbıl kellett megélnie, hanem hát az, hogy közel került Ladonicki Terihez, a volt menyasszonyához. Már fél éve tartózkodott Budapesten, amikor eljutott az elsı lépéshez – addig a közeledési szándékát Teri sorozatban visszautasította –, míg az egyik hétvégén sikerült összehoznia vele a randevút. Majdnem hanyatt esett, amikor meglátta a lányt; öltözéke, hajviselete, arcát megváltoztató sminkje kiábrándítóan hatott rá. – Hogy nézel ki? – kérdezte Pali szörnyülködve. Az egyetlen öltönyét felhozta a munkásszállóra, azzal a szándékkal, hogyha találkoznak alkalmazkodjon Teri ízléséhez, de most vidéki suttyónak érezte magát azzal a lánnyal szemben, akit egykoron Mátészalka vadvirágának tartott. A lány lekezelı hangvétele is bántotta, ismételten a szemére vetette, hogy nincs szakmája. – Te meg új szakmát választottál, ha jól látom. – Igen! Már nem tanítok, egy irodában dolgozom, titkárnıként. De a fınököm igen nagy ember és igényes. – Üdvözletem küldöm neki. Egyszer még én is leszek igazgató – szellemeskedett Menyhárt Pali. Ezután sőrőbben találkozott Terivel, felcsillant benne a remény, hogy minden visszaállítható közöttük. Csak hát neki is változni kell. Talán igaza van a volt menyasszonyának, szakmát kell tanulnia. Szerette nézni az esztergályosokat, volt egy fiatalember a mőhelyben, aki megengedte neki, hogy nagyolásnál ı kezelje a gépet; szerette nézni, amint a forgács könnyedén leválik a kés élérıl, a kemény acélrúd pillanatok alatt új alakot ölt. De hát legalább három éves iskola szükséges ahhoz, hogy esztergályos legyen belıle, az nagyon hosszú idı. Egyik nap felcsillant elıtte a remény; a gondnok meghívta egy féldecire, és közölte vele, hogy szeretné kazánfőtınek alkalmazni. – Na Pali, akarsz-e főtı lenni? Ha beiratkozol a tanfolyamra, egy kerek ötössel emelem az órabéredet. – Nem tudom. – Elvégzed a tanfolyamot, három hónap az egész, és máris szakma lesz a kezedben. Ez aztán biztosan tetszeni fog a menyasszonyodnak is. – Az jó lenne, fınök. – De még milyen jó. Mindenki másképp nézne rád a gyárban is. Nagyon fontos ám a főtés, meg a melegvíz-szolgáltatás. Csak rajtad múlik, mit teszel. A személyzetissel már meg is beszéltem a dolgot. – Vállalom, fınök. Köszönöm. Teri dühös lett, amikor megtudta, hogy Pali kazánfőtı akar lenni. Kijelentette, hogy most már végleg elvesztette a türelmét, legjobb lesz, ha nem randevúznak többé. – Hogyan mutassalak be a barátaimnak, valamennyien legalább érettségizett, jólszituált emberek, van köztük diplomás is. – Majd továbbtanulok, esztergályos szeretnék lenni. – Az már valami. Legjobb esetben három év. Te meg mindig is tojtál a tanulásra. Na, nem. Ebbıl nekem elegem van. Felejtsük el egymást! 8

Telefonon beszéltek, Teri úgy lecsapta kagylót, hogy Menyhárt Pali fel sem merte hívni többé. Magába burkolózott. A tanfolyam nem volt nehéz, három hónap leteltével a gondnok azonnal kirúgta a részeges főtıjét, és beállította helyébe Palit. Keserves, kemény tél következett, egész nap a kokszot lapátolta; három kazán volt, abból kettı állandóan üzemelt, a harmadikból a forró salakot kellett kikotorni, talicskával a szikkasztóba hordani. Az izzó salak, még kesztyőben is égette a kezeit, utálta a hıséget, a levegıtlenséget. A munkásszállón is kellemetlenség érte, két szobatársa, egy lakatos és egy kımőves állandóan ittak; egyszer Pali a szekrénybe hagyta a fizetést, s mire hazatért egy százas hiányzott belıle. Nem akarta tovább mérgesíteni a helyzetet, tudta, hogy megvetik ıt, mivel egy fillérrel sem szállt be a piálásaikba – úgy tett, mintha észre sem vette volna a dolgot. Március volt, már kezdett tavaszodni, amikor mégis felhívta Terit, kérte, hogy töltsön vele egy estét, mivel sok mondanivalója lenne a számára. Többszöri, kitartó könyörgésével elérte, hogy a lány belegyezett, azzal a feltétellel, hogy nem kettesben lesznek, hanem az ı barátaival és barátnıivel. A Békeszálló kupolatermében találkoztak; szombati nap volt, tele volt az étterem, a zenekar elıtt lévı parketten alig fértek el a táncospárok. – Ez itt Menyhárt Pál, az én földim, aki csak a kazánokhoz ért – mutatta be Teri a társaságnak. – Szevasz, szevasz, ülj ide mellém – szólt egy szemüveges fiatalember. – Nem is vagy olyan kormos, mint gondoltam – tette hozzá. – Fogd vissza magad Gyuri, mert még belapátol neked egyet – mondta Teri nevetve. Pali nem tudott megszólalni. Mi az, hogy a földim? Alig látott a dühtıl. – Szétverem a pofáját ennek a szemüveges majomnak is – gondolta elszántan. – Ezek itt belılem nem csinálnak majmot. A kellemetlen bemutatást némileg enyhítette, hogy Teri táncolni vitte a volt vılegényét. – Kik ezek, hogy így bánsz velem elıttük? – A barátnım, akivel együtt lakunk albérletben, meg két úriember. Teri egy csöppet sem szabadkozott, inkább gúnyolódott vele. – Te sohasem leszel pesti úriember – vágta a szemébe. – De azért ennek a szemüveges barátodnak bemázolhatok egyet? – Nem rossz fiú az, csak egy kicsit féltékeny rád. Az utóbbi idıben kitartóan udvarol nekem. – Annál jobb! Majd én leszoktatom róla. – Csak akkor maradhatsz velem, ha nem csinálsz botrányt. Pali egész este visszafogta magát, s amikor a társaságból a másik „úriember” hazament, a helyére ült, messzebb kerülve a szemüvegestıl. Egyébként minden idegesítette; nem szerette a rózsaszín félhomályt, ami tíz óra után szinte bújává tette a nagy, egyébként étteremnek használt helyiséget. A parketten táncoló lányok is gyanúsak voltak számára kurvás ruháikban; hangosak és kacérak voltak, és úgy ittak, hogy még a kımőves szobatársának is dicsıségére vált volna. Teri a szokásától eltérıen, tánc közben szorosan tapadt a szemüvegeshez; tánc közben folyton felé nevetett, minta rajta viccelıdnének. – Látom unatkozol – mondta neki a székére huppanva. – Mért nem kérsz fel valakit? – Tudtommal veled vagyok itt – mondta Pali nyersen. S amikor a szemüveges harmadszor sütötte el a poént: – Megengedi fiatalúr, hogy táncolni vigyem a menyasszonyát –, felugrott a székérıl. – Az nem az én menyasszonyom, hanem a te kurvád, te strici – ordította, túlharsogva a zenét. – A doktor úr régi ismerısöm, hogy beszélsz vele? – lépett közbe Teri. – Ez itt egy doktor!? Na, ne má. – Bizony az, fogorvos. – Én meg főtı vagyok, Szalkáról. – Nagy bunkó a vılegényed – jegyezte meg a szemüveges, mire Pali odaállt elé, és szájon vágta. 9

A jelenet kezdett kínossá válni, Teri megfogta a doktor kezét, és a parkettre rángatta. Menyhárt Pali komoran ült az asztalnál, eldöntötte, hogy szakít Ladonicki Terivel, éppen egy ilyen gyáva alak kell neki, aki csak a parketten érzi magát biztonságban. – Ha nem megy el azonnal, szétverem a fejét – morgolódott magában. – Vagy én vagy ez a szemüveges. Válassz! – mondta Terinek, amikor visszaültek. – Menj haza, Pali! Neked elment az eszed. – Lassan a testtel kisapám, nem vidéken vagyunk – mondta a doktor. – Kussolj, te szarházi! Akkor legyél nagylegény, amikor ketten vagyunk. – Veled még elbánok, te bunkó. – Hadd lássam, gyere utánam, ha mersz. Pali felállt és a toalett felé vette az útját. Teri ijedten megragadta a fogorvos karját. – Ne menj utána, könyörgöm. Ez megırült. Menyhárt Pali bement a férfi WC-be. A mosdóban lemosta az arcát, megpróbálta összeszedni magát. – Úgyse mer utánam jönni, én meg most hazamegyek a szállóra – gondolta közben. Ekkor az ajtóban megjelent a szemüveges, és egyenesen nekirontott. A mosdóban még két férfi tartózkodott, egy ideig figyelték a verekedést, aztán lekapcsolva maguk mögött a villanyt kimentek. Pali elvesztette az eszét, nagyot kaszált a levegıbe, a sötétben csak a zihálás fele sújtott; aztán elıkapta bicskáját és szúrt. Hirtelen világosság támadt. Az ajtóban megjelent egy rendır; a szemüveges a mosdókagyló mögött kuporgott, a karját fogta, ami erısen vérzett. Pali helyzete, a felvett póza – kezében a bicskával – félreérthetetlen volt. Letartóztatták. Tíz napot töltött a fogdában, s ezalatt más dolga sem volt, mint gondolkodni. Egy alagsori cella a rendırségen igen alkalmas hely arra, hogy az ember átgondolja az életét. Teri elvesztését friss sebnek érezte, de már azt is tudta, hogy nem kísérletezik tovább a volt menyasszonya visszahódításával, beletörıdött a sorsába. Teri folyton az érvényesülésrıl beszélt neki, ı el is érte, hogy teljesen elszakadjon a Mátészalkai múltjától; Pali számára a Békében minden tisztázódott: pesti nıcske lett belıle. Nem az volt már, akit ı annyira imádott: a mindenkihez kedves, tiszteletben álló tanítónı. Palinak sehogyan sem sikerült a pesti környezetbe beilleszkedni. Nem akart ı főtı lenni, meg munkásszállón lakni; nem értett szót a hasonló sorsú szobatársaival sem; a kımőves Janitól pedig kifejezetten undorodott. Néha totál részegen jött haza, ruhástól ledobta magát az ágyra, vad horkolásba kezdett – másnap fojtó bőzre ébredtek, mert maga alá csinált. Talán, ha esztergályos lehetne, akkor maradna Pesten, az megérné. Leginkább az bántotta, azért érezte magát vesztesnek, mert Teri mellett az utóbbi idıben ügyefogyottnak érezte magát, olyan vidéki fiúnak, akinek semmilyen adottsága sincs az érvényesüléshez. Aztán eszébe jutott, hogy a téeszben több megbecsülést kapott, mint eddig bárhol másutt; egyféle ezermesternek tartották, aki ért a gépekhez, tud traktort vezetni, sıt egyszer a kombájnra is felültették. A tíz nap alatt gyakran eszébe jutott az édesanyja, akit egyedül hagyott Szalkán. A gyászában gyorsan öregedı asszony nem gyızi egyedül a munkát, vissza kell térni hozzá a szülıi házba, mégpedig azonnal. Mikor kiengedték, a gondnok sóhajtozva hallgatta végig a történetét, de nem nagyon bánta, hogy Menyhárt Pali beadta a felmondását. Másnap kiadta a munkakönyvét és leszámoltatta. Pali még aznap összecsomagolt a szállóban, és vonatra ült. Szinte megkönnyebbült, amikor a szerelvény elhagyta Kıbánya-Kispestet; Vecsés után már bújazöld táj tárult a szeme elé, az ı világa. A visszatérés öröme feszítette a mellét; szeretett volna hanyatt leheveredni a főbe. Amikor a vonat a Tiszát elhagyta, végtelen mezıség következett, egyszerő síkok jelentették a világot. _

10

.

_

A súlyzó _______________________

Seprős János a VSC egyik élsportolója még nem ért el arra a szintre, hogy ne kelljen bejárnia a munkahelyére. Gyors elırehaladására felfigyelt az edzıje, – négy év múlva akár indulhat az olimpián – mondta a klubigazgatónak. Észrevette, hogy jobban fejlıdik, mint a többi srác, akik kisiskolás koruk óta jártak Sasváryhoz. A Vasas sportklubban Sasváry Zoli bácsi tudta, hogy Jani, aki márciusban töltötte be a 17. életévét, a munkahelyén is gyakorol. A szorgalmas fiú ezzel is hozzájárult az olimpiai felkészülés megfeszített iramához. Seprős Jani pedig titokban kiszámította, hogy mennyit kell emelni a "kvantumon", hányszor kell a munkaidı alatt hátravonulni az egyik hegesztısátor mögé, és hány gyakorlatot kell elvégeznie, hogy elérje az olimpiára való nevezés szintjét. Ha sikerül kijutnia Münchenbe, megnyílnak elıtte a lehetıségek – lakása, autója lesz, és ezt az olajos, kormos, piszkos gyárat is elhagyhatja egyszer. Elhatározása olyan erıs volt, mintha veleszületett gondolat lenne, elválaszthatatlan volt az életétıl. Az olimpiára gondolt reggeltıl elalvásig, amikor a mőhelyt takarította, vagy amikor a satupadra pakolva a reggelijét – anyja elemózsiáját – fogyasztotta. Akkor is errıl beszélt, amikor a Köpködıben sörözgetett a brigáddal. Befeléforduló természete miatt nem nagyon kedvelték a gyárban. Szaktársai zömében hegesztık voltak, akik inkább negatívan értékelték a gyakran elbambuló, a munkában érdektelen segédmunkást. Másrészt viszont elégedettek voltak vele, mivel kézerejénél fogva mindig a megfelelı szögben tartotta alá nekik az acéllemezeket vagy az öntvényt, amit éppen hegesztettek. Egyik reggel a mővezetı odalépett Seprőshöz, és megkérdezte, nincs-e kedve elvégezni egy extra hegesztı-tanfolyamot. – Nem értem, fınök – mormogott az orra alatt Jani. Bizalmatlanul emelte szemét Bánkútira, hiszen a mővezetıjének tudnia kellene, hogy ı sportkedvezményezett. Neki nem sok köze van az egészhez, ami itt a gyárban folyik. Azt sem igen tudta, vagy inkább nem érdekelte, mit csinálnak például a szomszéd mőhelyben, ahová a meghegesztett alkatrészeket szállította. – Ejnye, Janikám, elvégezne egy háromhónapos tanfolyamot, jobb lenne magának is, még akár szakmunkás is lehet magából, Seprős elvtárs. – Nekem így is jó. – Maga még gyerek, segédmunkás akar maradni egész életében? – Súlyemelı vagyok, és nemsokára bajnok leszek – mondta meggyızıdéssel Seprős János. Nem akarta ezzel megbántani a nála jóval idısebb mővezetıjét, de ki kellett mondani az igazságot – még ha nem is tartozik senkire. Itt, a gyárban neki nincs jövıje, más céljai vannak! İ bizony átmeneti állapotban van most, csak azért jár dolgozni, hogy igazolt munkakönyve legyen. Nem akar ı egy koszos hegesztısátorban megvakulni, mint a vaksi Jóska bácsi. Az öreg éppen mellettük elektródázott egy öntvényen, és olyan pirosra cserzett bır volt az arcán, mintha egész életében a Nap felé tartotta volna. – Egyszer megvakul – állapította meg magában Seprős. Elég közel álltak az ívfényhez, hogy a mővezetı rászóljon. – Sohase nézzen az elektródára. Még ilyen távolról sem. – Nekem nem árt – hangzott a kurta válasz. Zavarában elfordította a fejét, emlékezett, hogy a balesetvédelmi oktatáson külön figyelmeztettek mindenkit: „ívfénybe csak hegesztısisakkal lehet belenézni”. Semmi kedve hegesztınek vagy bármilyen szakmunkásnak lenni. Az egyenlı lenne a sport feladásával és a melós életbe való beletörıdéssel. Na meg az újságpapírba csomagolt reggelivel, a menzás paprikáskrumplival meg a mőszak utáni kocsmázással. – Nem szeretnék hegesztı lenni – mondta határozottan Bánkútinak. – Aludjon rá egyet. Ráér választ adni, csak a jövı hónap végén indul a tanfolyam. – Megértettem, fınök. 11

– Mégegyszer mondom, extra tanfolyamra szeretném beíratni; lesz benne védıgázas, fogyóelektródás meg a wolframelektródás, argonos kiképzés is. Nem rossz, mi? Na, csak fel a fejjel. Seprős Jánost foglalkoztatta Bánkúti ajánlata, csak hát éppen most az olimpiai felkészülés elsı évében? Aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem veszítene semmit, ha elvégezné ezt az izét… extravalamit. Nyilván papírt kapna róla, amivel bárhova továbbléphet, ha nem sikerül az olimpiára való eljutás. Van még három év addig, attól még lehetne olimpiai bajnok; néhány hónap nem jelent túl nagy kihagyást, különben is, a délutáni edzésekre a tanfolyam után is bejárhatna. Ellentétes gondolatai miatt egész nap durcás volt, és végig keményen dolgozott, csak úgy repült a kézitargoncával – egyik mőhelybıl a másikba. Még a napi edzésadagról is megfeledkezett aznap, szinte dühösen dobálta a súlyos alumínium öntvényeket meg az öntöttvas hengerfejeket. Józsi bácsi, aki reggel odafülelt a mővezetı szavaira, meg is jegyezte, hogy hülyén viselkedsz János ecsém, én a helyedben ugranék egy ilyen ajánlatra. Seprős erre mérgében majdnem a lábára dobta a motorházat. Másnapra már el is feledkezett a dologról. Most már komótosan húzta a targoncát, és a hegesztésre váró öntvényeket katonás sorba rakta a sátrak között húzódó „utcán”. A hegesztımőhely a legkormosabb falú és mennyezető részleg volt a gyárban, mely nem is volt igazán mőhely, csak egy toldaléképület volt a néhai Vágány utca helyén. Még a síneket sem szedték fel, a macskakövek is maradtak, úgy ahogy a háború után kinézett. Államosításkor, az ötvenes években a felszámolt útdarabot körbefalazták, két edzıkemencét építettek bele, majd ripsz-ropsz edzı és hegesztımőhellyé alakították. Itt dolgozott Seprős János immáron hét hónapja. A Vasas súlyemelı szakosztályának vezetıje ajánlotta be az angyalföldi üzembe. Az edzés idejére munkaidı kedvezményt kapott. Tetszett neki, hogy a munkája is felért egy elıkészületi edzéssel, komoly izomerı kellett hozzá. Egész nap emelgetni a súlyos munkadarabokat meg a hepehupás macskaköveken végighúzkodni a kézitargoncát – nem volt könnyő feladat. A hegesztımőhelyt egy hármasajtó kötötte össze a szerelıcsarnokkal, melynek nyílásába ponyvát feszítettek ki, hogy a targonca áttolásakor a füst ne szivárogjon ki rajta. Másrészt az ívfénytıl is védeni kellet a többi üzemrészt. A hegesztı elektróda vakító sugárzást bocsát ki magából, és veszettül füstöl is. Ennek ellenére Seprős jobban szeretett a sötétebb és kormosabb hegesztımőhelyben tartózkodni, mint például a mellette lévı, tisztább levegıjő szereldében. Apró testi hibája miatt nem szeretett az emberek elıtt mutatkozni, eléggé kancsal volt ugyanis. Csontos arcát elınytelenül befolyásolta a két nagy, barna, keresztbeálló szemgolyó; nem lehetett tudni hová néz tulajdonképpen. A sátrak mögött Seprős Jani tartott egy sajátkészítéső súlyzót. Itt már kifejezetten sötét volt; a kivilágítatlan zugban egy három négyzetméteres vaslemezbıl készült placcot használt „edzıpástul”. Az eldugott zugocska éppen elég helynek bizonyult, hogy naponta emelıgyakorlatokat végezzen. Az üzemi górék közül legtöbben nem is tudtak róla, a saját mővezetıje pedig legalábbis úgy tett, mintha észre sem vette volna a dolgot. A baleset napján éppen ebédhez csengettek, amikor Seprős János hátrament a súlyzójához, és emelgetni kezdte. Aztán, ebédelés közben Kancsi – Seprőst ugyanis a munkatársai így nevezték –, csak morgott magában, hátfájásra panaszkodott. A sárgaborsó fızeléket is csak ímmel-ámmal fogyasztotta. Félegy után pedig semmit sem csinált rendesen, mindenkibe belekötött. – Rájött a dili – mondták a hegesztık. Volt a mőhelyben egy izgága fazon, a Sinkó Feri, a másik segédmunkás, aki gyakran kiborította Seprőst szurkáló megjegyzéseivel. Ma azt találta mondani, hogy kár lenne ıt arra a tanfolyamra küldeni, Seprősbıl sohasem lesz hegesztı. – Durvák az ujjaid, pajtás. Különben is keresztbe hord a szemed – mondta nagy röhögés kíséretében. – Irigykedsz, mi? – mordult rá Seprős. 12

– – – –

Dehogy irigyellek, úgyse lesz belıled hegesztı. Menj el helyettem, ha akarsz. Nem vagyok a fınök kedvence. Nyald ki a seggit – mondta mérgesen Seprős. Ezek után valósággal dobálta az öntvényeket, még a kiálló csavarok is elgörbültek. A hegesztık bosszankodtak; nem hittek ık Kancsi kimagasló sportteljesítményében, az olimpiára való kiválasztottságában, egy ilyen semmirekellı sohasem jut ki Münchenbe – mondogatták a háta mögött. Az ominózus napon addig heccelték, hogy a mőszak befejeztével, amikor már mindenki letakarította a munkapadját és a csengetésre várva cigarettára gyújtott, Seprős oly erısen mellbe lökte Sinkót, hogy az neki esett a satupadnak. Utána hátrament a súlyzójához, hogy néhányat lökjön rajta. Még látta, hogy Sinkót a pártján állók körülvették, suttogva beszélgettek; Seprős egy ideig figyelte ıket, majd visszament és bocsánatot kért Sinkótól. Az meg csak vigyorgott. – Gyere, pajtás! Szívjuk el a békecigit – mondta a többiekre kacsintva. Kimentek a néhai Vágány-utca felıli hidegraktárhoz, vagy tíz percet töltöttek ott, de semmi összetőzés nem került sor közöttük.

Mindez csak elızménye volt annak a súlyos balesetnek, ami a munkaidı vége után, körülbelül negyed háromkor következett be. A hegesztık már a zuhanyozóban hangoskodtak, és elıre röhögtek a Kancsi ellen kitervelt heccen. Még a gıznedves zuhanyozóba is behallatszott a szirénázó mentıautó hangja. A kocsi a gyárudvaron állt meg, a hevenyészetten felöltözött munkások kitódultak a zuhanyozóból a folyosóra, és az ablakon át látták, amint Seprıs Jánost hordágyon betolják a piroskeresztes, fehérre fényezett, sárgán villogó Zsukba. Bánkúti mővezetı a mentıs orvossal tárgyalt – láthatólag meg volt rendülve. Arca szürke volt, mint a háta mögötti irodaépület. A gyárudvaron kisebb csoportosulás támadt a rendkívüli esemény láttán. A mentıkocsi nemsokára kirobogott a kapun, az emberek döbbenten kérdezısködtek: Mi történt? Kit vitt el a mentı? Az öltözıbıl kitóduló munkások az udvarra rohantak vagy ijedt ábrázattal beszélgettek a gyárkapuban. Néhányan elindultak a Köpködıbe, a szokásos délutáni sörüket meginni. Megvolt az aznapi beszédtéma: „a súlyzós Kancsi súlyosan megsérült. Elvitte a mentı”. Bánkúti mővezetı Seprős János balesete napján nem sietethetett haza az újpesti háztájijába, a második mőszakjába, ahol kisebb gazdálkodást vitt már évek óta, a szomszédos Dunakeszi Termelı Szövetkezettel kooperálva. Tizenkét malacot hizlalt fel minden évben, és zöldséget, gyümölcsöt is termelt, amiket aztán a termelıszövetkezet értékesített. Mőszak végén szokása volt zuhanyozás nélkül, munkaruhában beülni a Trabantjába, most azonban a mentı távozása után máris hívatta ıt az igazgató. Bánkúti az irodaépület felé menet felkészült, hogy be kell számolnia a történtekrıl, annak ellenére, hogy ı nem látta az eseményt, és más sem lehetett szemtanúja a balesetnek. Úgy történt, hogy kétóratíz perckor szokása szerint ellenırizte a mőhelyét, ilyentájt már mindenki elhagyta a területet; most is csend volt a hegesztısátrak között. Bepillantott mögéjük, s akkor meglátta Seprős Jánost egy vaslemezen hanyatt fekve, egy súlyzónak kialakított vasszerkezet alatt. Alig bírta ledobni róla a két lendkerékbıl álló nehezéket, rögtön észbekapott és rohant a telefonhoz. A telefonközpontos hívta ki a mentıket. Bánkúti komoran lépett be a titkárságra, ahol most szokatlanul sokan verıdtek össze. Ott volt a fımővezetı, az üzemvezetı, Fónai a szakszervezeti fıbizalmi, Kecskés a munkavédelmi felelıs, meg a párttitkár. A könyvelésbıl is ott kíváncsiskodott néhány asszony. Az igazgató ajtaja nyitva volt, onnan jött az érces orgánum. – Gyertek be elvtársak. Bánkúti elvtárs itt van már? Jöjjön be – szólt a szigorú invitálás.

13

A titkárságon mindenki a mővezetıre meredt, szinte elıretuszkolták az igazgatói iroda bırpárnás ajtaján, majd sorban utána követték. Megálltak a terebélyes tölgyfaasztal körül, az igazgatójuk Csányi elvtárs színe elıtt. – Seprős János a maga beosztottja? – kérdezte Bánkútit a gyárigazgató. Nagy kerek feje most is nedves volt az izzadtságtól, ami az idegesség biztos jele volt nála. Éppen elég ok ahhoz, hogy az alárendeltjei, még a párttitkár is behúzza a nyakát. – Igen, Csányi elvtárs, a fiú a hegesztımőhelyben dolgozik. – Akkor tudnia kell, mi történt. – Ebéd után az öntvényeket szortíroztam, utána leadminisztráltam a napi termelést – mondta Bánkúti védekezı hangsúllyal. – Na, igen, …í..igen – nyújtotta a szót az igazgató. – Úgy hallottam, Seprőst súlyos baleset érte. Errıl beszéljen. – Én találtam rá, eszméletlen volt. Ennél többet én sem tudok, Csányi elvtárs. Bánkúti körülnézett, hátha valaki átveszi tıle a szót, és mond valamit mindannyiuk mentségére, de senki sem mozdult. Bőnbánó ábrázatuk mögött gondolatban a kibúvókat keresték – ezt a pechet, ezt a pechet. A szakszervezetis gyorsabb észjárása némileg feloldotta a feszültséget. – Ha üzemi balesetnek könyveljük el, odalesz az éves statisztika – szólalt meg végre Fónai. – Na, csak ez hiányzott – nyögött egyet az igazgató. – Sajnos az a múltkori, csonkolásos balesetünk felborította a tervet, fınök. Az igazgató két tenyerébe temette az arcát. – Tudta maga Bánkúti, hogy ez a srác mit mővel a sátrak mögött? – kérdezte szinte sírva. – Volt valaki, aki utánanézett, milyen balesetveszély van abban, hogy valaki sportolásra használja a mőhelyt, Kecskés elvtárs? Ezt a fiatalembert én vettem fel, mint élsportolót, talán több figyelmet érdemelt volna, elvtársak. – Mire gondol, igazgató elvtárs? – kérdezte most már teljesen összezavarodva Bánkúti. – Én figyelemmel kísértem a sorsát. Tegnap szóltam neki, hogy beíratom egy hegesztıtanfolyamra. Mit tehettem volna mást? – Seprős nyilván nem tartotta be a munkavédelmi elıírásokat, a felelıség az övé, senki másé – szólt közbe a fımővezetı. Erre az igazgató az asztalra csapott. – Egy élsportolóé a felelısség, elvtársak? Erre az igazgató körül álló vezérkar nem csak a nyakát húzta be, hanem lehorgasztott fejjel várták a „taglót”. – Bánkúti, Bánkúti. Tudta maga errıl a fiatalemberrıl, hogy élsportoló? Méghogy ı a hibás. Nahát. Na, és te Kecskés elvtárs, hogyan értelmezed a munkavédelmi elıírást, mondjuk a hegesztımőhelyben? – fordult most a munkavédelmis felé az igazgató. – A gyáá…r…nak van spoo…sportolásra aa..alkalmas helyisége – nyögte ki Kecskés. Szorult helyzetben mindig rájött a dadogás. Persze, ı is tudta, hogy ezt csak munkaidı után lehetséges igénybe venni; a sportpálya elég messze esett a gyárteleptıl. – Tudjátok ti egyáltalán, hogy ez a srác elsıosztályú élsportoló? Tudtátok ti, hogy csak a jelenléti igazolás miatt járt be ide, elég lett volna, ha aláírja valaki a jelenléti ívet. Erre ti agyondolgoztatjátok. Ugye, ugye üzemvezetı elvtárs! Ebben állapodtunk meg? Sági üzemvezetı hájas teste most megingott, de egy szó sem jött ki a torkán. – Ezt a körülményt valakinek közölni kellett volna velem – mondta szemlesütve Bánkúti. – Szorgalmas volt az a fiú, meg sem kottyant neki a munka – vette védelmébe Bánkútit a fımővezetı. Mindenki úgy nézett rá, mint bálám szamarára, de azért fel is lélegeztek kissé, hiszen a napnál világosabbá vált, hogy senki sem tudta pontosan, hogy Seprős János munkaviszonyával kapcsolatban miben állapodott meg az igazgató. Miben egyezett meg a Vasas Sportklubbal? Miféle szerzıdést kötöttek 14

valakik a fiú alibi munkáltatásáról? A felelısség legalább olyan mértékben terheli Csányit is, mint az üzemieket vagy a párttitkárt, a szakszervezetet. – Legjobb errıl nem nyilatkozni – gondolták a motorfelújító üzem felelıs vezetıi. A gyárigazgató azonnal megérezte a hallgatás okát, de neki meg az járt a fejében, hogy ı egy nagyobb ügy érdekében cselekedett. Persze, hogy nem kürtölte szét a munkaszerzıdés hátterét, ı is ismeri a Munka Törvénykönyvét; a fene egye meg, most éppen kedve volt az élsport segítése. Ezek a marhák meg mindent eltolnak – gondolta dühöngve. – Az én lelkiismeretem tiszta. – Nem én kértelek meg Sági elvtárs, hogy figyelj oda erre a gyerekre, de te csak egész nap a termelési mutatókat bámulod az irodádban, nehogy lecsússz a prémiumról – mondta Csányi az üzemvezetınek, nem kis fenyegetéssel a hangjában. – Nem állhatok ırt minden segédmunkás mögött – hangzott az illetlen válasz. – És, azt sem tudtad, hogy ez a kölyök szabályos edzıtermet rendezett be magának a hegesztısátrak mögött? Talán még a Bánkúti sem vette észre?! – Én tudtam, de ártalmatlan dolognak tartottam – mondta halkan Bánkúti. – Hát így állunk, mindenrıl nekem kell tudni. És, te Kecskés elvtárs, mirıl tudtál egyáltalán? – Ne…nekem see…sem szólt se…senki – mekegte a munkavédelmis idétlenül. Mindenki tudta róla, hogy a statisztika érdekében elcsalja a baleseteket, jegyzıkönyveket semmisít meg; mindent végrehajt, amit az igazgató kíván. İ meg azt gondolta: nem az én dolgom, hogy minden zugba bekukkantsak, nincs-e valami rendellenesség, szabálytalanság az üzem területén. – Neked is csak a prémium jár a fejedben – alázta meg az igazgató. – Szeretnél minél többet zsebre vágni. Hát ennek most fuccs, Kecskés elvtárs. Vegyétek tudomásul, hogy mindannyiótoknak ugrik a prémiuma, egy fillért sem írok alá, ha még egyszer valami baleset történik ebben a kuplerájban év végéig. – Csányi elvtárs, gondolkozzunk higgadtan – szólalt meg erre Fónai, a szakszervezeti fıbizalmi. – Még azt sem tudjuk, mi lett a fiúval, lehet, hogy kutya baja. – Miket beszélsz? – Lehet, hogy holnap vagy holnapután bejön dolgozni. De, ha nem, valahogy azt is megoldjuk. Lényeg, hogy ne legyen a dolog üzemi baleset, például rábeszélhetjük, hogy az utcán botlott meg, és beütötte a fejét. Az igazgató hosszasan nézett farkasszemet Fónaival, a cinkosság jele egyértelmő volt az arckifejezésén. Mindenki felsóhajtott. Volt, aki bólogatva helyeselt. A csendet azonban senki sem merte megtörni. – Na, most elmehettek, elvtársak, mára befejeztük – mondta Csányi lehiggadva. – Fónai elvtárs maradj még egy percet. Fónai, nem csak a szakszervezet esze volt; tekintélyt szerzett magának azzal, hogy a bérköveteléseket, vagy a pótlékok kifizetését kiharcolta a dolgozók számára, az igazgató pedig azért szerette, mert a személyi ügyekben – például, amikor ki akart rúgni valakit – mindig a segítségére volt. Rájött, hogy most is – ebben a kínos helyzetben – csak Fónaira számíthat. – Ülj oda a dohányzó asztalhoz, mindjárt jövök . Az igazgató kiment a titkárságra felemelte a telefonkagylót, és az ügyeletes ápolónıt tárcsázta. Az üzemi rendelıben mindig volt valaki. – Sárika, kérem, tudja maga hová vitték a mentık Seprőst? – Igen fınök, a Róbertbe. – Próbálja meg kideríteni, mekkora a baj. Most azonnal telefonáljon a kórházba, hátha mondanak valamit. – Igenis, fınök, máris. Csányi korántsem könnyebbült meg. Eszébe jutott, hogy a Vasas SC elnöke jó viszonyban van Kósa elvtárssal, a kerületi PB-titkárral, aki neki a legjobb barátja a pártbizottságon. – Ha ebbıl a Seprősbıl 15

olimpiai bajnok lesz, akkor az egész kerületnek, sıt Budapestnek és az országnak teszünk szolgálatot – mondta, anno. Ezt mondta neki Kósa elvtárs, a PB-titkár, amikor a gondjaira bízta Seprőst. Micsoda szégyen lesz, ha komolyabb baja esett ennek a gyereknek? – Jolika, hozzon be két kávét – szólt oda a titkárnıjének. Leült Fónaival szemben, és fájdalmas képpel panaszkodott. – Minden az én nyakamba szakad – mondta visszafogott hangon. – Bármi történik, engem vesznek elı. Mindjárt megtudjuk, mi van ezzel a sráccal, én is már csak abban reménykedem, hogy nem esett komoly baja. – Megoldjuk fınök – vigasztalta ıszinte együttérzéssel Fónai. – Kérsz konyakot? Közben Jolika behozta a kávét, Csányi intett neki, hogy a vitrines szekrénybıl vegye elı a repikonyakot. A titkárnı mindent eléjük tálalt, aztán diszkréten behúzta maga mögött a bırpárnás ajtót. Senki sem tudhatta meg, hogy Fónaival mirıl suttogott az igazgató a hermetikusan elzárt irodájában. Mindketten jól ismerték az üzemi baleset adminisztrációját, amit elvileg kiemelt fontossággal kell kezelni, mivel a Központi Bizottság és a Minisztertanács is nagy hangsúlyt fektet az egészséges munkakörülményekre stb. Tárgyalásukat Jolika zavarta meg, Sárika, az ápolónı üzenetével. Közölte, hogy Seprős már a mőtıben van, valószínő fejzúzódást és súlyos ínszakadást szenvedett. Az igazgatónak minden reménye elszállt. Például, az a variáció, hogy a kórházi kezelés körülményét egyszerően kihagyhatják, és nyolc napon belül gyógyuló sérülésnek könyveljék el a dolgot. Ez bizony nem lesz egyszerő! Másnap ismét összehívta vezérkart, most a tárgyalóterembe rendelte ıket; a hosszúkás tárgyalóasztal mellett hatan ültek, kávéjukat szürcsölgetve vártak az igazgatóra. Csányi, amikor megérkezett szembe ült velük, és diskuráló stílusban kijelentette, hogy nem helyes, ha az üzem területén bármilyen szórakozás, sport vagy szex folyik. Erre mindenki morgolódni kezdett, nem értettek egyet az ilyen pongyola kijelentéssel; csak a túlsúlyos üzemvezetı fészkelıdött idegesen a székében. – A gyár nem játszótér, igaz, Sági elvtárs? – Én tudtam, hogy Seprős súlyzózik a sátrak megett – vallotta be töredelmesen Sági. – S, akkor, miért nem szóltál nekem? – Nem tulajdonítottam neki jelentıséget. – Na, akkor higgadj le, Sági elvtárs! Semmiképp sem fogjuk a dolgot üzemi balesetnek elkönyvelni. Az igazgató bejelentése meglepetésként hatott. – Kérlek titeket segítsetek Kecskésnek elintézni a jegyzıkönyvet. Én meg rendezem a dolgokat a kerületnél. De nektek, elvtársak kijelentem, ha még egyszer ilyesmi elıfordul…, nem ússzátok meg ilyen könnyen. Bánkúti a kócos hajában turkált, a fımővezetı úgy tett, mintha valami fontosat jegyzetelne; a többiek mélyen hallgattak. – Elintézem helyettetek – folytatta az igazgató –, de összetartást kérek tıletek, mert ha másként cselekszünk, az én prémiumom is veszélybe kerülhet, akár fegyelmit is indíthatnak ellenem. Szégyellem magam, hogy a gyáramban megtörténhet ilyesmi. Az asztalnál ülık észrevették, hogy Csányinak is feltámadt a lelkiismerete, hiszen ı képviseli a gyárat, a hatalmat, a pártot és a kormányt. – Általa mi is védve vagyunk – gondolták megnyugvással. Minden hatóságot, ami csak létezik Csányi elvtárs személye jelenítette meg számukra.

16

De azért nehezteltek is rá; ı vette fel Seprőst olyan alibi munkakörbe, amire senkit sem kötelez a törvény Magyarországon. Persze, azt is tudták, hogy minden hatóság szemet huny az efféle munkaviszony felett. Az ilyen munkakörnek még neve is volt akkoriban: „sportállás”. – Ha nekem szóltál volna, nem történik meg – törte meg a csendet a páttitkár. A jelenlévık mosolyogtak a közbeszóláson. Mindenki tudta, hogy a párttitkár reggelenként az üzemirodában kezd, pontban hat órakor megjelenik a szokásos reggeli "bemelegítésre", és addig marad, amíg a cserkósüveg ki nem fogy. – Nahát, ennek a szeszkazánnak hogyan lett volna alkalma utánanézni és intézkedni – gondolta az igazgató. – Üsse kı' az egészet. Miközben efféle gondolatok jártak Csányi elvtárs fejében, a tárgyalóasztal körül ülı beosztottjai a megoldást várták tıle. Nyilván, le kell folytatni az üzemi balesetkor szokásos eljárást, hiszen mentıt vettek igénybe. Az is elıfordulhat, hogy valamelyik sportújság is beszámol Seprős balesetérıl. – Ho…holnap megíí…írjuk a jee…jegyzıkönyvet – nyögte ki Kecskés az elsıszámú teendıt; bizony a szabály elıírja, hogy baleset után azonnal jegyzıkönyvet kell felvenni. Az igazgató felnézett a mennyezetre, leintette Kecskést. – Rá fogjuk beszélni a srácot, hogy gyáron kívül ütötte be a fejét – mondta ki végre a szentenciát Csányi. Az arcokat figyelte, mit szólnak hozzá, aztán legyintett. – Az üzemi balesetet nem lehet megba…ni, elvtársak, de van más lehetıség is: udvarolni kell a fiúnak, egyelıre nem tudok jobb megoldást. – Máá….máás a kategória, ha véé…letlenül töö…történik a baa…leset. Az igazgató szükségesnek tartotta, hogy a teljes haditervet most tárgyalják ki. Nem engedte meg, hogy a jelenlévık találgatásba kezdjenek. – Fogd be a szád, Kecskés elvtárs. Elıbb tisztázzuk a tényállást. Nos, Bánkútikám, amikor szétnéztél a helyszínen, milyen nyomokat találtál? Beszélj légy szíves a baleset körülményeirıl? – A vért leszórtam homokkal, a vaslemezt is, mivel csúszott, olajfoltos volt. – Azt a jókora súlyzót eltüntetted már? – kérdezett közbe az igazgató. – Ha niii…nincs csonttö….rése, nnem szaa…kadt be a feje, mitıl ááá…jult el? – tudálékoskodott Kecskés. – A mentıs szerint nem tört be a koponyája – magyarázta Bánkúti. – Persze, a törést csak a röntgen tudja kimutatni. – Még ma eltünteted azt a súlyzót. Értjük egymást? – Értettem, Csányi elvtárs. A hevenyészett súlyzó több, mint százötven kilót nyomott, ami egy hatvanöt kilós srácnak tényleg sok lehetett. Nem csoda, hogy a sérülései súlyosak. Aztán az ellenkezıjét is megállapították, hogy egyébként nem volt az konkrétan balesetveszélyes eszköz, nem ám. – Hogy néz ki az a szerkentyő? – Négy lendkerék egy fúrórúdra hegesztve, masszívabb volt, mint egy igazi súlyzó. – Nos, összegezve a dolgokat, Seprős Jani különös izomerejéhez mérten a súlyzó nem lehetett egymagában a baleset kiváltó oka. Egy súlyzó különben sem tekintendı veszélyes gépnek, fıleg nem szerszámnak vagy más munkaeszköznek. Akkor meg a balesetet okozó tárgy nem sorolható semmilyen kategóriába, törvényileg teljességgel lehetetlen – állapította meg az igazgató. – Aaa…kor te..hááát nem üüüze..mi baleset – mekegte el Kecskés. – A körülmények most már lényegtelenek, a fiút baleset érte, kideríthetetlen okból. Ezt kell állítanunk. A lényeg, hogy vele is el kell hitetnünk, hogy nem üzemi baleset volt. Ehhez nagy türelmet és kitartást kell tanúsítanunk az irányába. Minden nap meglátogatja valaki. Érthetı? Elhalmozzátok ajándékokkal, virágot visztek neki, csokoládét, narancsot is szereztek a föld alól is! Végül Sági elvtárs kivárja a legkedvezıbb alkalmat, leül az ágya mellé és a fülébe súgja a következıket: ezentúl nem kell bejárnia dolgozni, a sporttelepünkön berendezünk neki egy edzıtermet, trénert is rendelünk mellé, ha kívánja. Kecskés elvtárs 17

és Fónai megszerkesztik a baleseti jegyzıkönyvet, üzemen kívüli eseményként, amit Sági elvtárs a kellı pillanatban aláírat vele. Röviden ennyit. Van valakinek kérdése? Fónain kívül mindenki meglepıdött a bizarr ötleten – ezt már megint a szakszervezeti fıbizalmi eszelte ki, és velük, az üzemi vezetıkkel akarják végrehajtatni. Persze, van benne valami! Jelen esetben Seprősnek is érdeke lehet, hogy ne vallja be a színtiszta igazat, mivel az ajánlat tényleg csábító. Felgyógyulása után teljes erıbedobással edzhet az olimpiára. A párttitkár is csak hümmögött, az volt a véleménye, hogy mindent meg kell tenni a srác érdekében, a párt érdeke is az, hogy az élsportolókat minden erıvel támogassa. – Helyeslem – mondta a borvörös orra mögül. – Aki egyetért, tegye fel a kezét. A karok fellendültek, a „határozat” megszületett. – És, mit vigyek neki ajándékba – kérdezte Sági üzemvezetı fújtatva. A ráháruló feladat súlyától összeszorult a hájas mellkasa. Aztán magyarázkodni kezdett: – Elvtársak, könyörgöm. Egy kórházi ágy mellett ilyen kéréssel a tarsolyomban nem állhatok oda egy tábla csokoládéval. – Vegyél neki egy Pobeda karórát, fényképezıgépet, a fene tudja, mit? – rivallt rá az igazgató. – Összedobjuk a pénzt – jelentkezett szólásra a fımővezetı. Mindenki helyeselt, meg kell mutatni a kollektíva áldozatkészségét. – Szó sincs róla, bízzátok Sági elvtársra, van neki elég dugipénze – intette le ıket Csányi elvtárs. – Amit most hallottatok, azonnal felejtsétek is el, semmi susmogás meg pénzgyőjtés. Fegyelmezetten végrehajtjátok, amit mondtam, és kész! Befejeztem. Az üzemben közben folyt tovább a termelés; aludtak rá egyet, nem nagy ügy – gondolták a munkások, ebcsont beforr. Bankúti, amikor a megbeszélés után visszatért a mőhelyébe, azonnal megragadta a lángvágó apparátot, odavonszolta a súlyzóhoz, és elkezdte feldarabolni. A fımővezetı is megjelent, úgy állt az otromba bőnjel mellett, mint egy detektív, aki az elıtte heverı bőntárgyból próbál kiolvasni valamit. – Két végén levágott fúrórúd, meg a ráhegesztett fıtengelyvég, micsoda ötlet – ámuldozott. – Erre a csatlakozásra különbözı súlyú lendkerekeket lehet rácsavarozni. Állt és bámult vagy öt percig; derékra tett keze, az elıtolt hasa zavarta Bánkútit, legalább mondana valamit. Amikor a fınöke arcára pillantott, kárörömet és némi megvetést fedezett fel rajta, annak jelét, hogy ı is kivonja magát a felelısség alól. Egyedül a beosztottját, a mővezetıt okolja azért, hogy efféle játékszerek elıfordulnak az üzemben. A lendkerekek vagdosása kissé bonyolultabbnak mutatkozott, a változó falvastagság miatt, a mővelet eltartott vagy fél óráig; Bánkúti annyira belemerült a munkába, észre sem vette, hogy megint álldogál valaki felette. – Én vagyok az, Szabó Pali, fınök. – Mit akarsz? – Én tudom ám, hogy mi történt. – Mi történt, mi történt – mordult rá Bánkúti. – Rázuhant a súlyzó. Mi történt volna? – Sinkó tehet mindenrıl. – Hogyhogy? – Tegnap, ebédszünetben Kancsi összeveszett vele; miután mellbe lökte Sinkót egész délután nem szólt senkihez. Sinkó pedig dühöngve járkált a sátrak között, és bosszút forralt. Elıször is kerített két síktárcsát, és odadrótozta azokat a rúd két végén lévı lendkerékhez, legalább húsz kilót emelt a terhen. Azután meg olajjal fellocsolta a vaslemezt. Dolga végeztével Sinkó fogta magát, és hazament. – Felejtsd el, Pali. Nem történt semmi. Rendben? Különben is rosszul emlékszel, ne terjessz feleslegesen pletykákat. 18

Szabó Pali elsomfordált, nem értette miért haragszik rá a mővezetıje. Igaz ı nem látta konkrétan, hogy ki drótozta rá a síktárcsákat a súlyzóra, ki locsolta fel a pástul szolgáló vaslemezt fáradtolajjal, de, hogy Sinkó keze benne volt, abban biztos volt. A való igazság napokkal késıbb derült ki Bánkúti számára, amikor délután megivott egy korsó sört a Köpködıben. A melósok a történtek után még sokáig beszélgettek Kancsiról, a diskurzus most már egy reménybeli olimpiai bajnokról szólt, aki áldozatul esett a munkatársai heccelıdésének. Kancsinak tekintélye kerekedett a becsületes, jóindulatú szakik között, s amikor megtudták, hogy egy rossz vicc áldozata lett, felháborodtak a tettesek aljas viselkedése miatt. Seprős Jani pártjára álltak, hiszen egy koszos, angyalföldi gyárban aligha látni olimpiai bajnokjelöltet. Sajnálták ıt, és tudni akarták, ki volt a baleset okozója. Bánkúti a vaksi Józsi bácsival és Kenderessel, a két legszorgalmasabb hegesztıjével iszogatott a Köpködı pultjánál, amikor az öreg egy a Szabó Paliéhoz hasonló sztorival állt elı. – Rohadt alak ez a Sinkó – kezdte meg Józsi bácsi. – İ tervelte ki az egészet. – Hallottam összevesztek Seprőssel – mondta Bánkúti. – Hallgass öreg! – tromfolt közbe egy idegen fazon a sarokból. – Nem is ı volt. Igaz, kihívta cigizni, de nem ı olajozta be a vaslemezt. Na, hány kilót tettetek rá azzal a két tárcsával, öreg? Józsi bácsi azonnal haragra gerjedt: – Ne pofázz te ott a sarokban. – Azt is tudom, hogy a két köszörőkorong egyenként legalább tízkilósak – szólt vissza az ismeretlen. Kenderes erre bólogatni kezdett. – A többletsúly, na, meg az olajos padló – mondta szőkszavúan, a kobakját vakargatva. – Meg a sötétség – tette hozzá Bánkúti. – Ha ég a villany, észre vette volna az olajat. – Akárki volt, tiszta hülyék voltak, akik tették – mondta Józsi bácsi, a rangidıs hegesztı szigorával. – Nagyobb baj is lehetett volna belıle. Az idegen figura, aki ki tudja honnan volt informálva, újra megszólat. – Képzeljék, Kancsi azt kiáltotta, gyertek elı a sötétbıl, marha parasztok, ha világcsúcsot akartok látni. A kocsmajáró melósok erre mind odakapták a fejüket. Mi az, hogy világcsúcs? Világcsúcs a Vésı utcában? – Százötven kiló. Az ı súlycsoportjában lehetséges is a világcsúcs – álmélkodott a csapos. – Mamlasz volt ez a srác, semmi több – mondta Kenderes, a fıhegesztı. – Te vagy az, Kenderes – rivallt rá Józsi bácsi. – Birka esző paraszt vagy, annyit értesz a világhoz, mint a tyúkjaid a ketrecben – mondta az öreg, s ezzel be is fejezték a témát. Bánkúti fizetett, és ragaszkodott hozzá, hogy mindkét beosztottja vele tartson hazafelé: – menjünk innen a Köpködıbıl. Hazafele menet még egyszer elgondolkodott a dolgon. Bárkinek is van igaza, bárhogy is történt, a balhét neki kell elvinni. Az meg egyenlı a fizetésemelésekbıl való kimaradással, a prémiummegvonással. Az eset óta azon morfondírozott, hogy kilép a gyárból, és elmegy a dunakeszi téeszbe, lakatosnak. Eszébe villant egy kép, amint Seprős ott áll az izzó edzıkemencék mellett, könnyő terpeszben, szemeinek ferdesége vörös keresztfényként csillogott a félhomályban, nézése elszántnak és távolinak tőnt, amint a pirosodó vasöntvényre koncentrált. Talán a tőz ereje ragadtatta el, hogy ekkora elszántság, szerinte megvalósíthatatlan cél járt az agyában. Nagy diószemeiben gyakran megvetést látott az itt dolgozó munkások iránt, akik csak melóznak és zabálnak, küzdenek a forró vassal, a nehéz, alumínium motorházakkal, bagóért, éhbérért. Kitörölhetetlen konokságot olvasott ki Seprős János arcából, és ennek most vége. Kancsi már nem tér vissza a gyárba, s talán így a legjobb mindenkinek. Sasváry Zoltán, a Vasas súlyemelı szakosztályának fıedzıje elégedetten tapasztalta, hogy Seprős gyorsabban fejlıdik, mint a balesete elıtt. Igaz, fél évet kihagyott, de az olimpiáig még több, mint két éve 19

volt hátra, minden esélye megvolt, hogy behozza a lemaradást. A sérülései nem voltak végzetesek, Sasváry leginkább azt nem értette, hogy ha valaki elesik a lépcsıházban, hogyan szenvedhet ekkora ínszakadást. Seprős még azt is letagadta, hogy valaha megfordult a Vésı utcában. A csúfos baleset után többé nem tért vissza a hegesztımőhelybe. Felgyógyulása után az egyik irodába helyezték, ahová nem kellett bejárnia, legfeljebb fizetésnapon tőnt fel még a gyárban. A nagy heccmester, Sinkó felmondott – azóta sem bocsátottak meg neki. Valósággal kiutálták. Amit ı tett, az bizony aljasság volt – mondogatták egymásnak. Bánkúti is belátta, hogy a hegesztımőhely bizony nem edzıterem; a gyári munkásszállásról két szabolcsi fiatalembert vett fel segédmunkásnak, akik örültek, hogy Pesten dolgozhatnak. Az ügy tehát elsimult. Az igazgató irodájában még beszélni is tilos volt róla; Csányi felkereste a kerületi PB titkárt, Kósa elvtársat, mindent elmondott neki, könyörögve kérte, hogy most az egyszer húzza ki ıt a sz…ból. Régi barátok voltak, szerencsére a mentısök is kerületiek voltak, Kósa elintézte a mentısöknél és a kórházban, hogy úgy adminisztrálják a dolgot, hogy Seprőst a Forgács-utcai lakásáról szállították a Róbertbe. A történet óta eltelt három év, és tudtommal a balesetbıl kifolyólag Seprős János súlyemelınek semmi hátránya nem keletkezett, sıt, ki is jutott az olimpiára. Miután a súlycsoportjában csak a kilencedik helyezést érte el, s ezzel a „menı életrıl” dédelgetett reményei szertefoszlottak, abbahagyta az aktív sportolást. Még lejárt a súlyemelı edzıterembe, mindenkinek segített a finom fogások elsajátításában, de már mint aktív dolgozó. Egy másik angyalföldi nagyvállalatnál hegesztı szakmunkás lett belıle. A késıbbi sorsáról már a Sportújságból értesültem egy közleménybıl: „Seprős János lett a Vasas SC Súlyemelı Szakosztályának segédedzıje.” Idıközben a dolgozók iskolájában leérettségizett, utána mőszaki fıiskolára ment, és az oktatási minisztérium keretén belül szaktanári állást vállalt a Vendel utcai technikumban. Kiváló hegesztı létére gyakorlati órákat is vállalt, a lakatosszakma legjobb technikusai kerültek ki a keze alól. Szabadidejében pedig edzısködött; diplomával a kezében, sok éves mőhelygyakorlattal rigorózus, fegyelmet tartó tanár lett. _

20

.

_

Hurrá!…NAPFÉNY ____________________________________________

Azt olvastam valahol, hogy az élılények érzékenyek a napkitörésekre, vagyis a kozmikus sugarakra. De a Napból áramló részecskék nem láthatók, nem tudjuk megkülönböztetni a frekvenciájukat sem, így aztán nem is értjük, hogy az ibolyántúli tartomány miért van végzetes hatással a szervezetünkre. Hiába figyelmeztetnek minket, hogy a déli órákban ne sokat tartózkodjunk a napon, én meg, képzeljék, minden alkalmat megragadok, hogy kitegyem magam ezeknek az ártalmas valamiknek, és ilyenkor magamba szívom a teljes UV-mennyiséget. Imádom a mellem meg a hátam napoztatni, imádok kirándulni, és amint felérek a hegyre, keresek egy vakítóan fehér sziklát, és ha elegendıen lapos, ráfekszem. Az elsı tavaszi napozás kigyógyít a téli tüdımocsokból, a koromból, a szmogból, a cigarettafüstbıl, feléleszti a hormonjaimat; ez olyan érzéssel jár együtt, mintha egy tündér simogatna gyengéden. Érdekes, ha felhı mögé bújik a Nap, rögtön kinyitom a szemem. Vagy, ha az arcomhoz ér valaki, azonnal nyílik a szemem, vagy ha nem nyitom ki, legalább megkérdezem: ki vagy? – Én vagyok, egy lány. – Te egy lány vagy, de nem ismerlek. Tudtam, hogy álom ringat a hegyen, szeretem azt a pillanatot, amikor még nem ismerem fel az álombéli személyt, de most érzem, hogy lehetıségem lesz megismerni ezt a lányt. Arca eleinte idegen volt; az álomba zuhanás elsı pillanatában. Akárhogy folytatódik is, jó érzés a fenséges hegyi sziklán, zöldellı lombok között álmodni. – Hogy kerülsz ide? – Úgy, ahogy te…. Ne hidd, hogy álom vagyok. – Egyedül jöttél? – Igen. – Akkor bolond vagy. – Nem vagyok sem bolond, sem álom. – A lány valódinak tetette magát. Szeretem azt a pillanatot, amikor az álom olyan lesz, mintha valódi lenne, ez a lány is rágcsált valamit, még a cuppogást is hallottam. Aztán meg is kínált, és most már éreztem is, hogy itt vagyok Zebegényben egy ismeretlen, bolond lánnyal, aki megkínál valami cukorkafélével. – Nyugodtan vedd el, van elég – mondja nekem, egyre. – Nem kell. – Jól érzed magad itt a napon, félmeztelen? – Jól ám, de a szeretkezésre teljesen alkalmatlan ez a hely. Nézd azt a hajót a Dunán, minket figyelnek távcsövön." Ekkor az álom elérkezett az idétlenség mezejére, szeretkezni akartam. Egy hővös, félhomályos barlangot kerestünk, bokrokon átgázolva, veszett iramban. Olyan erısen kívántam ezt a tündérlényt, hogy kezdtem megrémülni, hogy egyszer csak elillan az egész, és én felébredek. A lány kézen fogott, és bevezetett egy meleg, vörös fényben úszó barlangba. – Egyedül lakom itt – mondta. – Mióta? 21

– Itt lakom már egy hete. Ide nem jönnek utánam a szüleim. Állatok sem járnak ide, néha egy madár berepül…látod, most én is madárnak érzem magam. Gyere, repüljünk egyet. Ekkor már egy szikla peremén álltunk – messze a zebegényi Dunaparttól – valami irdatlan magas ormon. Alattunk kilométeres szakadék; álltunk, mint akik ugrani készülnek.” Amikor szakadékról álmodom vagy egy végtelen magas lépcsıházról, ébredéskor az élet végessége jut az eszembe. Ébredés után jócskán bennem marad a halálfélelem is. Talán, ha repülni tudnék, meg lehetne úszni a zuhanást, de a szárnyra kapás az ember számára nem lett biológiai tényezı, bolond ez a lány, ha azt hiszi, leugorhatunk. – Otthon, Budapesten mindketten nagyobb biztonságban lennénk – mondom neki, megrémülve az álomkép hirtelen változásától. – Odahaza folyton kiborulok, tudod? Idegileg meg minden – magyarázkodott a tünemény. – Te nem is félsz? – Leküzdöm a félelmet – mondta a tündér, és táncolni kezdett a szakadék szélén. Aztán hirtelen ugrásra szánta el magát. – Ne hülyülj! – kiáltottam volna, de hang nem jött a torkomból." Rémisztı kép volt. Felébredtem. – Kelj fel, Balázs! Ez a recsegı hang, már valóságos volt. Az ajtó mögül dördült el; a fıbérlım keltett minden reggel, nehogy elkéssem a munkából. Felgyújtottam a villanyt, elıderengett a régen tapétázott, szőköske albérleti szobám: mosdó helyett falikút, vécé a folyosón, ramaty volt az egész. Pfújj, ebbıl a csodás álomból bele a valóságba. Szántó Balázs nagy akaraterıvel kikecmergett az ágyából – a történet most már itt folytatódik. Egy vidéki fiatalemberrıl van szó, aki nehezen szokta meg a nagyvárosi életet. Tele volt falusi romantikával. A pesti albérletben minden reggel ugyanaz megy, gyors fogmosás és borotválkozás; egy bögre forró víz jutott a kávéhoz, tejporral, s már lenn is volt az utcán. A csikkekkel teleszórt villamosmegállóban – fél hatkor – nyúzott, közömbös arcokat látott, milyen jó is volt álmodni. Nem minden nap jutott számára egy kevés álombeli gyönyörőség. A „képzelet színes világába” keveredve ma hajnalban ki tudott lépni a hétköznapok szürkeségébıl. Szántó Balázs esztergályosként dolgozott a Váci-úti Finommechanika Vállalatnál. Hatalmas üzemcsarnokban dolgozott, stabil munkahellyel rendelkezett. Fiatal kora ellenére neki már volt egy jó öltönye, tisztességes cipıje, ingei és nyakkendıi. Fizetésébıl futotta némi kedvtelésre is. A legtöbb pénze azonban könyvekre ment el. Szeretett olvasni, fıleg olyan írásokat, melyek egy másik világba repítették el: a titokzatos nyugatra vagy az őrkutatás mőhelyeibe. A természettudományok is közel álltak hozzá: biológia, földrajz. Szülıföldjének, a Bakonynak az a varázsa, hogy ott együtt vannak az erdık, hegyek, mezık és patakok. Gyermekkorát töltötte itt; Bakonybélen parasztemberek, bányászok és hát az állatok társaságában. Legjobban a madarakat kedvelte, mindig is erıs volt a repülés utáni vágya. Amikor anyjának az evolúcióról beszélt, úgy adta elı, mintha a bibliából olvasott volna. Vasárnaponként elkísérte ıt a templomba, de már nem figyelt oda a papra. Menyasszonya, Klára pesti leány, nagyon sok rutinnal bír a városi életben – szemben Balázzsal –, aki még most sem szokta meg teljesen a fıvárosi nyüzsgést. Ez a lány, persze, megtanította ıt városiasan élni, színházba, moziba járni, bárokban szórakozni, és fıleg lezserül viselkedni. İ kényszerítette arra is, hogy menı módon öltözködjön. Balázs számára a városi allőrök felszedése nem okozott nehézséget, megtanult rendesen bemutatkozni, szórakoztatóan társalogni, még a tájszólását is elhagyta; az új életmódja véglegesen elválasztotta a szülıfalujától. 22

– Milyen furcsa, hogy nem Klára jelent meg az álmomban – morfondírozott a villamosban. – Ma péntek van, holnap szabad szombat, megint el kellene menni kirándulni. Gyakran utaztak hajóval végig a Dunán, egészen Zebegényig. Talán azért is jelent meg elıtte éppen ez a táj. Munka közben is az álma járt az eszében – érdekes, azonnal felismerte Zebegényt. Szinte élıben látta maga elıtt a kanyarodó folyót meg a hegyeket. Nyolckor, a reggeli szünetben felhívta Klárát: – Holnap elmehetnénk kirándulni valahova – mondta a telefonkagylóba. Tudta, hogy Klára is szabadnapos lesz. – Holnap szombat van, elmehetnének Zebegénybe. A lány eleinte szabadkozott: – mennyi dolga lenne otthon, mosás, takarítás. Végül mégis ráállt. – Hová gondoltad? – Egy kellemes hajóútra gondoltam. – Kikkel megyünk? – Hát kettesben. Méla csend. – Halló! Itt vagy még? Valami nem stimmel a vonalban. – Úgy olyan uncsi, Balázs. Hívj meg valakit a kollegáid közül – szólalt meg végre a túlsó oldal. – Ki a fenét? Talán a fınökömet, vagy a szakszervezeti titkárt? – Nekem az is megfelel – nevette el magát Klára. – De hát, már voltunk egyszer a Tiborral meg a feleségével, az nekem nagyon szimpatikus pár. – Rendben, megkérdezem Tibit. Csernus Tibi azonban nem tudott csatlakozni hozzájuk, mert festette a lakását, hétvégén fejezik be a falakat. Aztán eszébe jutott, miért ne hívhatná meg a fınökét. Tudta, hogy a József Attila lakótelepen laknak az egyik panelban, nekik is jól jöhet egy kis kikapcsolódás a szabadban. A fınök még május elsején, a felvonuláson bemutatta neki a feleségét, aranyos, dundi asszonyt. Elég fiatalosak tőnt ahhoz, hogy kibírjon egy hegyi túrát – gondolta Szántó Balázs. Aztán elvetette az egészet. Csak ebéd elıtt jött meg a bátorsága ahhoz, hogy bizarr ötletével odalépjen Kelemen elvtárshoz, az esztergamőhely mővezetıjéhez. – Fınök, egy szóra. – Tessék. – Mit szokott csinálni hétvégén, fınök? Az esztergapad mellett álltak, Kelemen éppen a délelıtt gyártott munkadarabokat számolta össze. Balázs a mikrométerrel babrált, érezte, hogy elsiette a dolgot, elıbb puhítani kellett volna a fınökét. – Hát, pihenek – hangzott a kurta válasz. – Mért kérdezi? – Meg szeretném hívni egy kirándulásra a feleségével együtt – szedte össze a bátorságát Balázs. Meglepetésére Kelemen csak bazsalygott a bajsza alatt. – Régen volt az már, hogy kirándulni jártunk a KISZ-szel. Akkor még a feleségem is karcsú lányka volt, még sportolt is, kézilabdázott. Nem nekünk való az már, Szántó elvtárs. – Mi, a menyasszonyommal Zebegénybe szoktunk járni, néha megszállunk egy börzsönyi turistaházban. – Ott még nem jártam – mondta a mővezetı szinte oda sem figyelve. Egy kerékagyat méregetett. Amíg a tolómérıjével babrált, eszébe jutottak a régi kirándulások Julikával, akkoriban csak a hegyek nyújtottak lehetıséget egy kis etyepetyére. – Mi csak zavarnánk magukat – mondta szabadkozva Balázsnak, a kedvelt beosztottjának. – Klári, a menyasszonyom szereti a társaságot. Ne haragudjon, hogy szóltam, fınök. – Semmi baj. Mi már leszoktunk az ilyesmirıl, megvagyunk mi a napos, világos lakásunkban is – zárta le a témát Kelemen. – Majd egyszer… lehet, hogy vállalkozunk rá, Szántó elvtárs. 23

Hát persze, akinek önálló lakása van, minek menne szombaton a bokrok közé. A lakás minden fiatalnak az elsıszámú életcélja. İk is beadták a kérelmet Klárikával, mint élettársak; vállaltak két gyermeket, bár tudták, hogy addig nem házasodnak össze, amíg nem lesz hol lakniuk. Kár volt ezzel a hülye kirándulással Kelemennek elıállni. İ már révbe jutott; szorgos kis asszony az a Julika, gyerekeik is vannak – és hát a kétszoba összkomfort a József Attila lakótelepen. Ebédelés közben azon filózott, hogy minden szerencsés lénynek jut egy kis zug a Földön. Állatnak, embernek! Az ı zugocskája büdös és koszos, ablaktalan és életellenes, ezért aztán számára egyelıre marad a természet lágy öle… Ott Klárit is teherbe lehet ejteni, az ısemberek is úgy kezdték valahogy a főben, vagy egy barlangban, mint álmában a tündérlánnyal. A szocializmus útján haladva mindenkire sor kerül majd, a sorrendet meg ne firtassuk, hiszen kapott már a gyárban segédmunkás is kéglit, igaz nem újat, de valamit mégiscsak adtak neki: „Itt a lakás, nevelheted a kölykeidet”. A fınök vadonatúj lakást kapott. Ennél többet nem is kívánhat az ember, hacsak nem tartozik a fımuftik közé. Az már viszont a Rózsadomb, ami ugyan nem kapitalista luxus, csak kiemelt kényelem az elvtársak számára. Persze, a panelben hamar ellustul az ember, belebutul a tévénézésbe, és remete-szokásokat vesz fel. Kelemennek tán ahhoz sincs kedve már, hogy lemenjen az udvarra, és leüljön egy padra a fa alá. A korosodás rendje-módja szerint a hasán szépen gyarapodik a hájtömeg. A fınök minden sporttól, szabadtéri mozgástól visszatartja magát, az egyik fontos, biológiai feltétel nála tehát nem teljesül. – Nézzük csak meg, hogy áll hozzá a természet egy panellakóhoz? A párt és a kormány megtervezi az emberi természet új kibontakozását – a szocializmus embertípusát. Ehhez feltétel a házgyári technológia, közért, óvoda, iskola, játszótér és egy Trabant. Vajon, én milyen leszek tíz-húsz év múlva, ha netán én is kapok egy panellakást? Gyerekeim bizonyára lesznek, én meg közben elvégzem a mőszaki fıiskolát, bár jobban szeretem a biológiát, de abban manapság nincs ráció. Gyerekeket nemzek. De, én aztán egészségesen fogom felnevelni ıket! Természettudományos alapon, a földön járva végzem az apai teendıimet. Micsoda kifejezés ez a "földi-élet" összetett szó, valóságos filozófia van benne. Amióta a biológia érdekelni kezdte, számára az élet szókép nem csak azt jelentette, hogy a fizikai lét feltétele, hanem a bioszférához való kötıdést jelentette, az univerzumon belül. Szorosan hozzátartozik az anyaföld – milyen szép szó –, benne van a növényzet melegágya, az állatok sokfélesége, a táplálék megteremtésének eszköze, a mezıgazdaság. Az ı szülıfaluja minta lehetne a valódi természetnek. Nehezen emésztette meg a brosúrákban olvasott fogalmakat: a lét alapja a munka, a munkásosztályé a jövı, cél az öntudatra nevelés… meg ilyeneket. Szerinte a mőveltség határozza meg az ember jellemét, az „öntudatát”, de mennyivel más vidéken élni, mint Pesten. Egy belvárosi srác sohasem néz fel a csillagokra, nem szalad ki napfelkeltekor a harmatos főbe; a városi ember alig élvezi a napfényt. – Hülye vagyok, éppen a fınöknek kellett szólnom. A mőszak végén Balázs leállította a gépet, ronggyal megtörölte a kezét, átment Benedek Lacihoz, és megállt az esztergapadok közötti átjáróban. Laci hátra sem nézett, amikor Balázs elıadta neki a holnapi kirándulás-dolgot. – Kössz, öreg, de nem érek rá. Holnapra vállaltam egy kis maszekot. Tudod, egy kis bérkiegészítés. – Agyon hajtod magad, Benedek. – Kell a pénz. Minden szombaton egy kımőves mellett segédkezem. Kivéve persze a kommunista szombatot. – Szerencséd, hogy mindenhez értesz. – Muszáj, pajtás, telket akarok venni. – És, a feleséged mit szól ahhoz, hogy szombatonként kifárasztod magad, ahelyett, hogy színházba vinnéd ıt, vagy kirándulnátok? 24

– Kérdezd meg az anyját! Kérdezd meg, meddig tőri még, hogy nála lakjunk. Állandóan veszekszik velem, hogy nem teszek semmit a családomért. Benedek kitörése meglepte Szántót, még sohasem látta ilyen dühösnek. – Ne haragudj, csak éppen te jutottál eszembe. Holnap Zebegénybe megyünk, hajóval. – Sajnálom – fogta vissza magát Benedek. – Szívesen mennénk veletek, de tényleg nem érek rá. Balázs nem kísérletezett tovább, ezek a fiúk vidékrıl járnak be, valamennyien a szombat-vasárnapot használják fel fizetéspótló munkákhoz. Csak a fınökék érnének rá, de hát hogy is gondolta, hogy Kelemen eljön velük, éppen ı, aki egyszer azt mondta neki, személyes, baráti hangon, hogy a termelés a legfontosabb a világon. Különbözıek vagyunk – neki álmában a gyár jelenik meg, miközben a termelési mutató zuhanásának rémképe kínozza, én meg tündérekkel álmodom. A dekád, a havi teljesítmény; ezt csak a fınök érti. Ebben a zajos mőhelycsarnokban mindenki másképp gondolkodik. Kinek az építkezés, kinek a háztáji; egyedül Kelemen veszi komolyan az úgynevezett szocialista munkaversenyt, meg miegymást. A meló pénz, a nyolc órát le kell húzni, de aztán az egész benti történet könnyen feledhetıvé válik. Na, meg a foci is érdekli Kelement. A Vasas-vereséggel mindig fel lehetett bosszantani. Ha kikap a Vasas, a fınök ideges, türelmetlen – Balázs azt tartotta, hogy az ideges ember elıbb-utóbb mindig nevetségessé válik. Szántó Balázs legfıbb bánata az volt, hogy a gyárban és az albérleti szobájában is hiányzott a természetes fény. A budapesti, esti fények ugyan lenyőgözték; a Körút, a Rákóczi út maga volt a csillogás, de hol van ez a tiszta, csillagos égtıl. Igaz, ı már pesti embernek számít; elegáns ruhákban jár, még a munkába is öltönyben jár, hogy mőszak után ne kelljen hazamennie átöltözni. Pénteki napokon rendszerint Klárával randevúzik, majd elmennek moziba vagy beülnek egy zenés étterembe. Gyakran tízig is eltáncolgatnak, de sajnos, utána minden este vissza kell vonulnia a lealázó albérleti szobájába. A szombat délelıttöket általában valahol szabadtérben töltötték: a Margitszigeten, a Gellérthegyen vagy az állatkertben. Balázs gyermekkorától imádta a hegyeket, a vizet, a napfényt. Errıl szívesen beszélt Klárinak, tudományosan magyarázta meg menyasszonyának, hogy a tiszta, magasnyomású légkör jelenti a szépidıt, az alacsonynyomású, a latyakosat. Balázs még emlékezett, hogy falun minden sárrá, latyakká válik az esıben. A hó az más, különösen, ha enyhe az idı, mert olyankor a hó alatt éledı természetnek zsongása van. A Föld például azért kékszínő bolygó, mert hatalmas vízfelszín borítja, és az óceánokon visszaverıdik a napsugárzás. A kontinensek barnászöldnek látszanak, mivel a növényzet és a talaj színkeveréke a földfelszínt éppen olyannak adja ki, mint amilyen a klímája. Az őrállomásból nézvést jól látszik ez; az lenne az igazi álom, ha egy őrhajó ablakából bámulhatná a Földet. Mérnöktechnikus barátja elcsalta egyszer az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségre, ahol az elsı holdraszállásról bemutattak néhány felvételt. Minden cécó nélkül, ingyenesen bemehettek. A film a színes technika akkori csúcsát jelentette. Az elsı részben a szürke legkülönbözıbb árnyalataitól a feketéig érzékelhetıek voltak a holdbéli táj fényviszonyai. A Hold körül keringı Apolloból lett fényképezve; azt leírni is nehéz, milyen félelmetes zuhanásnak tőnt, amikor a kamera közeledett a Hold ívelt horizontjához. Az őrhajó ellipszis pályán keringett, s amikor közelebb került a Holdhoz, a horizont hirtelen kiegyenesedett. A felvétel szinte felszínközelivé vált; az Apollo valósággal nekirohant egy félelmetes holdkráternek, és egyszerre elhúzott a hegycsúcsok felett. Szinte súrolta a rücskös holdfelszínt. A vakfekete égbolton egyszerre elıbukkant a Föld látványa. Egy kékesen világító korongot lehetett látni, az egyik ívén behorpadva. A Hold árnyéka kimetszett belıle egy darabot. Balázs akkor érezte igazán a Föld csodálatos valóságát. A semmibıl, a vaksötétségbıl vetült elı a kép, mint valami színházi díszlet. A mélyfekete háttérben halványkéken fénylett az élet bolygója. Balázs számára kicsinek tőnt, labdányinál nem volt nagyobb – mégis lenyőgözı volt. Egy nagyon távoli, sejtelmes varázsgömböt látott a filmvásznon. Neil Armstrong a honvágyról beszélt, az elszakadás érzésérıl, amin késıbb Balázs gyakran elgondolkodott. Milyen lenne a Föld, ha nem lenne rajta élet? Olvasta valahol, hogy a fény-árnyék, a színek értelme csak az ember számára 25

létezik. Mi lenne, ha egy atomháborúban elpusztulna az élet? Az lenne az igazi sötétség, a szépséges színek, a káprázatos fények örök megsemmisülése. Balázs számára a természet jelentette a mővészetet, a tudományt, a vallást. Még nem értette tisztán a festıstílusokat, de Klári minden kiállításra elcipelte és magyarázott neki. Amióta Klárival jár, kinyílt a szeme. Arról is sokat beszélgettek, hogy nem csak Magyarország van a világon. Micsoda városok vannak, tízmillióan egyrakáson, az már valóban egészségtelen. New Yorkban az emberek nyüzsögnek, mint a hangyák. Unokaöccse egyenesen pesti csótánynak nevezte ıt, amióta elhagyta a falut – pedig Balázs végülis úgy érezte, érdemes volt felköltöznie a fıvárosba – könnyebb megélhetést és a tanulás lehetıségét adta számára. – Hogy is gondolhattam, hogy a Kelemen eljön velük? A fınök a legutóbbi termelési értekezleten is kihangsúlyozta, hogy a termelés a legelsı dolog a világon, nem mindegy, hogy az ember mennyi munkáért kapja a fizetését, mindenkinek tartani kell a normát, legalább a száz százalék minimumot. Kelemen elvárt plusz húsz százalékot. Mondván: a munka nemesít! Balázs megértette, hogy Kelemen mővezetınek azt kell mondania, amit elvárnak tıle. – Egyszer még én is lehetek fınök – gondolta –, és nekem is hasonlóan kell majd beszélni. Rém unalmas lesz akkor az élete. Viszont akkor már neki is lesz lakása, gyermekei, felesége, és egyre többet fog gürcölni, hogy mindenre jusson pénz. A hétvégeken legfeljebb a televíziót nézi majd, néhány üveg sör társaságában. Az élet márcsak ilyen Magyarországon. Holnap azonban szabad lesz, mint a madár; kiszállnak Klárikával a természetbe, hajóval mennek a Dunán, Nagymaroson kötnek majd ki, és gyalog felkaptatnak a Zebegényre. Úgy is lett, egyszer csak ott találták magukat a hegyen, éppen azon a helyen, amelyrıl péntek hajnalban álmodott. Nagyon meglepıdött a véletlen egybeesésen. Itt fenn, messze a turistaháztól találtak egy tenyérnyi tisztást, ami megegyezik az ı álombeli színhelyével – pontosan akkora sziklatömb, mint amelyen álmában feküdt és elaludt. Mintha az egészben lett volna valami titokzatos szemfényvesztés. Különös felfedezésével nem akarta Klárikát megzavarni, hallgatott az álombeli lányról is; ajaj, nehogy féltékennyé tegye a menyasszonyát. Lent, a Dunán felfelé egy vontatóhajó három egymáshoz láncolt uszállyal kúszott a vízen, a matrózok ebédhez készülıdtek, Balázsék integettek nekik, majd tovább bandukoltak a sőrőbb erdık felé. Vajon, mit csinál most a Kelemen? Szunyókál a díványon. A hátizsák terhe alatt nem volt könnyő felkaptatni a meredek, erdei ösvényeken, jó három órába is beletelik, mire elérnek turistaházhoz. Késıbb – egy sokkal nagyobb, kiépített tisztáson – megpihentek. Néhány fiatal pár már elhelyezkedett a padokon, cuccaikat kipakolva, gyerekestıl, nagymamástól hancúroztak a főben. Mások a tábori tőzgyújtóhely körül falatoztak. Balázsék szerettek volna mindenki elıl elbújni egy órácskára. _

26

. _

Korán turbékolsz vadgalamb ______________________________________________

Karácsonykor vidékre utaztam, hogy ne érezzem a magányt. Kenderesi Gábor, néhai nevelıapám hívott meg; már vagy tizenöt éve nem lakom náluk, de minden karácsonyt náluk töltök, a gyermekkori emlékeim ápolása végett. Háborús árva vagyok, a nevelıintézetbıl hétéves koromban kerültem hozzájuk Bakonycsernyésre – ık az én fogadott szüleim. A nevelıanyám, Bözsi néni a múlt héten írt egy levelet: „Kedves fiam, szeretettel várunk karácsonyra, no meg a disznóölés végett, Feri fiam jer jószívvel, mert éppolyan elárvultak vagyunk mi is a nevelıapáddal, Gábor bácsival, mint Te magad”. A sors úgy hozta, hogy a középiskola után Pestre kerültem a Tanárképzı Fıiskolára; gimnazista koromban megnyertem egy matematika versenyt, automatikusan felvettek a matematika-rajz szakra, kollégiumi helyet biztosítottak számomra, attól kezdve csak az iskolai szüneteket töltöttem Csernyésen. Késıbb pedig, amikor már tanítottam, csak karácsonykor látogattam meg nevelıszüleimet, kettesben Annával, a szerelmemmel. Vártam a havat, szeretem a havas tájat, a fehér lepelbe bújó mezıségeket, a csillogó dombtetıkkel, befagyott tavakkal, szeretem az oly jellegzetes Dunántúli tájat – a gyermekkoromra emlékeztetnek. Bennem az otthonnak már csak távoli, töredezett képtöredékei élnek; csernyési tartózkodásom nem tartott soká, csak néhány évet töltöttem a nevelıszüleimnél. Kenderesiék nagyon rendes emberek, és engem minden bizonnyal a szívükbe zártak. Néha – különösen ünnepekkor – elfog a vágy hazamenni, hiszen náluk családi légkörben nevelkedtem. Karácsony van, olyan lesz, mintha hazatérnék; talán ott Csernyésen sikerül felidézni a gyermekkoromat – szeretném viszontlátni magamat, amint tízéves vagyok. Szeretném újra átélni a vidéki hangulatú karácsonyt; éjfélkor térdig érı hóban templomba mentünk, Gábor bácsi fogta a kezem, a csillagos égen angyalokat láttam, Jézuskát. Különös boldogsághullám ömlött el rajtam, amikor erre gondoltam; igaz, az emlék megszépül, nem is valódi történet ez, inkább egy csomó érzéki csalódás. De jó lenne újra szánkázni a dombon, korcsolyázni a tavon; kavarogna a hó, s egy nagy hópehely a tenyeremre hullana, kristálysokszögei egy ideig szabályosak maradnának, majd elolvadna, mint az emlék. Amikor elindultam a pályaudvarra, még utoljára könyörgıre fogtad a szót. Azt mondtad: – Drágám, ez ırültség, töltsük együtt a karácsonyt, nem teheted ezt velem, megbeszéltem apuékkal, nálunk fogunk vacsorázni. – Már nem lehet lemondani a meghívást, nem tehetem meg Gábor bátyámékkal. Jöhettél volna velem, de te tiltakoztál. Két éve ismerem Verát, nem szerettem a szüleinél vendégeskedni, olyankor éreztették velem, hogy elköteleztem magam a lányuk mellett. A csudába kívántak most is. – Talán a terhedre vagyok? – kérdezted. – Szükségem van rád, de most másról van szó, a nevelıszüleimrıl, akiket öt éve nem láttam. – Most hazudsz – kiáltottad dühösen. – Tılem akarsz megszabadulni. Én meg nem tudtam magyarázatot adni a cselekedetemre. Valóban hazudtam, de azt nem mondhattam, hogy nem vagyok szerelmes beléd. Anna volt az elsı és egyetlen szerelmem, ı töltötte be a gondolataimat – éjjel és nappal. Mintha most is ı súgta volna a fülembe: – Ne törıdj Verával! Mindig is ı jár az eszemben, szégyellem kimondani, de téged semmibe veszlek miatta. Hülye voltam, ideges, rádcsaptam az ajtót. A hang gyakran kiélezıdött közöttünk, muszáj volt elviselni Vera szemrehányásait, mivel igaza volt; ı volt az egyetlen, aki valamelyest enyhítette a magányomat. Kellemes partnernek, hőséges társnak bizonyult, és a kétéves kapcsolatunk óta kevesebbet gondoltam Annára. De 27

az ı hiányát – már-már eszelısen – az árvaságom betetızésének éreztem. A gyermekkoromból fakadó számkivetettséget csak Anna pótolhatta. Árvának igazán azután éreztem magam, hogy Fehér Anna disszidált a szüleivel Amerikába; hozzáment egy fogorvoshoz, és többé se telefon, se levél – úgy szakadtunk ketté, mint ötvenhatban sok szerelmes, barát és család. A Weisz família mindig is vágyódott nyugatra, sok rokonuk élt Amerikában, csalták ıket. Én is mehettem volna velük; én voltam számukra a kis zsidó, árva fiú, akit a lányuk révén befogadtak. Azonos rangú családtag lettem, úgy kezeltek, mintha a szüleimet Auschwitzban vesztettem volna el, pedig nem voltam körülmetélve, még rendes nevem sem volt, csak úgy véletlenül csöppentem a háborús nagyvilágba – egyszálmagamban. Annával nagyon szerettük egymást, s amikor vége lett, olyan rohadt érzés vett erıt rajtam, hogy az élettıl is elment a kedvem. Pedig akkor már kezdett kialakulni a karrierem, jónevő gimnáziumban tanítottam, társbérleti lakásom volt Rákospalotán, elegendı pénzem volt mindenre, és mindig akadt barátnım, akivel elviselhetıvé tettem napjaimat. Nem vagyok elfogult a nagy szerelmek iránt, múló érzés az, bármekkora is, csak akkor kezdett kínossá válni Anna emléke, amikor megtudtam, hogy férjhez ment Amerikában. A tragédia az volt, hogy nyilván örökre kiestem az életébıl; valahogy a szüleim életébıl is hasonlóan estem ki, talán meghaltak, vagy kiraktak egy kórház elıtt, sohasem tudtam meg az igazat. Anna elvesztése után azonban kétszeres erıvel tört rám a magányosság. Vera hamar rájött a búskomorságom okára, kifaggatott… nem kellett volna, de én elmondtam neki Anna iránti érzelmeimet. Ez a mostani karácsonyi kiruccanásom már nem tartozott a múlt szerelmi képletébe; nem Anna emlékét kerestem Csernyésen, valami más hiányérzet vezérelt – talán a tudatalatti tiltakozás az árvaságommal szemben, az emberek furcsa tekintete ellen, ahogy sajnálkozva, eltúlzott kedveskedéssel rámnéznek. Társaságban úgy néznek rám, mintha valami gyógyíthatatlan betegség lenne az arcomra írva; persze, bennem van a hiba, túlságosan érzékeny vagyok. A kiheztartozásom tekintetében vannak problémáim, ami miatt önmagam elıl is menekülök. Gyerekkoromban Csernyésen nem éreztem magam árvának, a játszótársaimnak eszükbe sem jutott engem megkülönböztetni az ott született fiúktól, a felnıtt falusiak is úgy gondolták, hogy végülis Kenderesiék fia vagyok. Amikor a vonat kifutott a nyílt pályára, meg is bántam, hogy nem hallgattam Verára. Hülyeséget csináltam, hogy nem maradtam Pesten. Kinéztem az ablakon, a fák lógatták csupasz ágaikat, szánalmas, ázottfalú házacskák maradtak mögöttünk – nincs kellemetlenebb látvány a sárban fuldokló vidéknél. A vonaton az újságot böngésztem, de csak a címeket olvastam el: „Az 1968 évi népgazdasági terv. Nemzeti jövedelem. Beruházások – ipar, mezıgazdaság. Eltemették Novobátzky Károlyt. Nagy Józsefné könnyőipai miniszter: Jobban és igényesebben a fogyasztók érdekében. Hajnal óta karácsonyi tőzszünet Vietnámban. Szemben a közönyösekkel.” Ezek a cikkek egyféle unalmat váltottak ki bennem, én is közönyös lettem a világ dolgaival szemben. A vonat megérkezett Bakonycsernyésre, Gábor bátyám várt az állomáson, biciklivel. Hazafelé menet elmesélte, hogy már két nappal ezelıtt levágták a kocát, majd két mázsa volt. Az öregecske ház, ahol laktak, nyáron üdülınek is beillett volna, most a virágágyak helyén sár, a lompos diófán megfeketedett diószemek várták a varjakat, a kút körül víztócsák. Az öreg kutya hízelkedı csaholással kocogott elénk. Bözsi néni csodálkozva kérdezte az ajtóban: – Hát egyedül jöttél? Talán megint összevesztél a barátnıddel? Odabent az asztal megterítve, egyetlen bıröndömet bevittem a tiszta szobába, ahol majd aludni fogok. Gábor bátyám elıvette a butykost és pálinkával kínált. – Nahát fiam örülök, hogy újra itthon vagy, isten éltessen. A megszokott fogadtatás, a finom disznótoros ebéd meghozta a hangulatomat; Gábor bátyám ízes történeteket adott elı az elmúlt öt év eseményeirıl, aztán a munkámról érdeklıdött, végül kikötött a visszatérı kérdéshez: – Van-e már menyasszonyod, fiam? Tudod fiam, meg kéne neked nısülni. 28

Öregségünkre még szeretnénk látni az unokánkat, merthogy te a mi fiunk vagy, akármilyen messze is kerültél tılünk. – Agglegény marad ez – tromfolt rá Bözsi néni. – Felejtsd már el azt az Anna jányt, bárkit találsz magadnak, mi szeretni fogjuk. Ez a mondat nagyon jólesett – ha nem is vettem komolyan. Már sokkal könnyebben tudtam mosolyogni, nem éreztem az arcizmaimban a merevséget. Türelemmel végighallgattam az öreg obsitos történeteit, véget nem érı adomáit, közben a borospoharamat egymás után fenékig ürítettem, elálmosodtam, Bözsi néni is elbóbiskolt, lehajtotta kendıs fejét. Elnézést kértem, felvettem a kabátom, és kitámolyogtam az udvarra; már rég besötétedett. A cipım talpát ellepte a sár, a fák csendes mocorgással rázták le a vízcseppeket; távolról a domb alaktalan, fekete tömegnek látszott. Eszembe jutott az utca, ami a dombra vezetett, anno, felszórták murvával, most sem volt sáros, elindultam a domb felé, a hideg szél ködcseppeket szórt az arcomra, alig láttam valamit. A gyermekkori emlékeim kitisztultak, tudtam, mi hol van; az ismerıs utca felfedezése valami furcsa érzést keltett bennem; gyakran álmodtam errıl a dombról, ahol fára másztam, madárfészkeket keresve, ahol télen önfeledtem szánkóztam. Aztán minden összeomlott bennem, a mai nap egyáltalán nem ünnepi idı, az idıjárás nem törıdik az emberek ünnepeivel, jön a maga logikátlan útján. Csak az évek múlása szabályos, én már nem hozhatom vissza a múltat, miért nem nyugszom bele a sorsom következetlen, kiszámíthatatlan elırehaladásába. Miért keresem a múltat, ami végérvényesen befejezıdött? Miért vagyok itt egyáltalán? Eszembe jutott a hólabda, amit gyermekként elindítottam a domb tetejérıl, s ahogy gurult lefele, egyre nagyobb lett, mint az emlékeim tömege. De hát melyik hógörgeteget lehet rétegrıl, rétegre lehámozni? Verának igaza van, az emlékek keresése nem vezet sehova, legfeljebb tisztázni lehet egyet-mást, mint például az Anna iránti érzelmeimet. İ mondta: bátran tárd fel elıttem az emlékeidet, engem nem tudsz megbántani, ha elmeséled az elızı kapcsolataidat. – Vera! Nekem Anna volt az egyetlen szerelmem, és hogy most téged szeretlek, ezen a tényen semmit sem változtat. Ezt mondtam neki, és most itt a sötétben, a nyöszörgı dombon, ebben a mocsadék idıben azt is megmondanám neki, hogy azért csatangolok itt a ködben, Csernyés elázott dombján, mert valamit keresek, azt, ami elveszett bennem, olyasmit kutatok, ami után gyerekkorom óta vágyódom, amit csak Annától kaptam meg: a valakihez tartozás érzését. Azt mondják, a hovatartozás az állandóság illúziója, a múló idı ideiglenességének, átmenetiségének feledése. Ezt nagyon szeretném elmondani neked Verám, tudom, ha most meglátnál, eszelısnek tartanál; itt vagyok ebben az istenhátamegetti faluban, és karácsonyosdit játszom. Valamit azért sikerült megtudnom, Verám, azt, hogy vigyázni kell az érzelmeinkkel, mert ha nyugtalanító, frusztráló emlékek épülnek be a lelkünkbe, azoktól nehéz megszabadulni. Az ember belemegy dolgokba, megszenvedi, és többé nem tudja kitörölni az emlékét. A szépség és csúfság, az öröm és szorongás, a szeretet és a gonoszság a múltba visszatekintve mutatja meg igazi arcát. Amíg nem lettél szerelemre éhes nı, te is nyugodtabb voltál kiegyensúlyozottabb, én már, mint józan nıt ismertelek meg; könnyen túladtál az érzelmeiden, megértetted a világ, a természet követelményét: a továbbélés törvényét. De, mi Annával ırültek voltunk, melybıl alig lehet kigyógyulni; bele kell törıdnöd, hogy Anna egy kicsit mindig elıttem van – amikor fogom a kezed az ı kezét érzem, a te szemedben Anna irántam érzett lelkesedése ragyog, nem képzelıdés ez, inkább fals, dezsavő érzés ez, Verám. Hazamentem a dombról, otthon megittam egy-két pohár bort, majd hajnalig kábultan aludtam, álom riasztott fel; egy röpdösıfarkú, fekete kutya húzott a szánon, mindig tovább és tovább, amíg el nem értünk a szakadékig, ahol hirtelen visszahıkölt, a karomba ugrott, éreztem a párás leheletét. Anna volt az, megborzongtam a szemétıl, metszett szájvonalának hívásától – borítsd fehér hóval az ünnepet – mondtam neki. 29

Felébredtem, és idegennek éreztem a fekhelyemet; gyermekkoromban, télen a kemencepadkán aludtam, a ház legmelegebb fekhelyén, vastag báránybırbe takarózva. A tisztaszoba szaga elviselhetetlen volt – mirıl is beszélgetnék én a nevelıszüleimmel, akikhez már csak a múlt emlékfoszlányai kötnek. Még délelıtt elbúcsúztam tılük, rád hivatkozva, Verám. A téli szünetet a tárgyaim rakosgatásával töltöttem, mivel Vera nem volt hajlandó kibékülni velem, azt mondta, a kapcsolatunknak vége. Néha bekapcsoltam a rádiót, de hamarosan meguntam, kerestem egy ábrázoló geometria szakkönyvet, belemerültem a perspektivikus rajzolás módszereibe, a munkám száraz realitásába – milyen megnyugtató a tudomány a maga egzakt fogalmaival, könyörtelen logikájával; a testek áthatását is tanulmányoztam, hogy lehet megszerkeszteni egy henger és egy kúp egymásba olvadását; vázlatokat készítettem az elkövetkezı óráimra – papír, ceruza, vonalzó, körzı voltak a társaim. Esténként zenét hallgattam a BRG magnómon, közben iszogattam, és a rámtelepedı mámoros köd minden este álomba ringatott. Az elkövetkezı hétköznapok hoztak némi enyhülést a csüggedtségemre, felszabadultam a Verával kapcsolatos kötelezettségek alól, jól esett egyedül lenni. Aztán január végén, február elején beköszöntött az igazi tél; a hó leeste után kétszeres lett a csend, fagy feszül benne; zöldövezetben lakom, távol a belváros zajától, mégis minden nap hajnalban ébredek, de jóideig az ágyban maradok; ritkán hallok lépteket vagy jármőzajt az utcáról, az elsı munkábamenık is csendesen közlekednek a hóban. A csend tökéletes így együtt a hideggel, a befagyott ablakokkal, amiken alig szőrıdik át az utcai világítás sárgás fénye. A tél olyan tökéletesen más, mint az év többi része, holtpont ez, amin csak a képzelet tud átlépni; tudva azt, hogy tavasznak kell következni. Egyik hajnalon a csend szinte valótlan hangokat keltett a fülemben, hallucinálok talán? Mintha egy vadgalamb turbékolna. Hihetetlen, hogy februárban, hajnali sötétségben, mínusz tíz fokos hidegben egy gerle énekelni kezd; aztán rádöbbentem, hogy a hang valódi. Valahol a közelben, egy padlás zugából jöhetett a hang – egy galamb tisztán végigénekelte jólismert, hívó dalát. Mégsem az, egy gyermek óbégat valahol, érzéki csalódás az egész. Meghülyültem! Pedig valóság volt, egy vadgalamb – álmából ocsúdva – a párját kereste. Hideg kábulatában megzavarodott szegény. İrület, az ember néha a valóságot is lidércesnek érzi, mert szokatlan. Odakint metszı hideg csikorgatja a fogát, tombol a tél, és ez a szerencsétlen állat a legnyomorúságosabb helyzetében dalra fakad. Dacol a téllel, az éhséggel, a fagyhalállal, nem vesz tudomást a szenvedéseirıl, eszeveszetten turbékol a tetı alatt. Gémberedett lábai még tartják a testét, de képtelen felfogni a valóságot. Azt hiszem, egy emlék képe vetült kocsonyás szeme elé, elveszett párjának képe; látta, amint a fénnyel átszıtt lombok között, szárnyait kitárva a párja megjelenik egy ágon. Korán turbékolsz vadgalamb – gondoltam a jelenségen elámulva. – Mennyivel jobb nekem – gondoltam aztán, a hang elhaltával. A kinti zord hideg és a langyos szoba olyan tökéletes harmónia, amire csak az ember tehet szert az elemekkel szemben. Jó ebben a védettségben hosszan elidızni, lustálkodni az ágyban; képzeletben én is szálltam, mint egy galamb, a város felett; télbe temetkezett házakat fedeztem fel, benne alvó emberekkel. Vajon, Vera alszik-e még? Nem érdemelte meg a bánásmódomat, ki vagyok én, hogy árva létemre elutasítom egy befogadó család, egy szerelmes lány közeledését. Felnıtt férfi lett belılem, iskolázott, elismert tanár, átlagon felüli körülményekkel; mindent megkaptam az emberektıl, mégis elutasító vagyok mindenkivel szemben. Ostoba lettem – nem tartozom semmiféle közösséghez, családhoz, baráti körhöz, a nevelıszüleimhez sem – mintha közömbös lenne számomra a világ. Ez így nem mehet tovább! Végre, harmincéves koromra szembe kell néznem a tényekkel. Fehér Annát a fıiskolán ismertem meg, évfolyamtársam volt, szeretett, és erre való tekintettel a szülei befogadtak. A kollégium után náluk laktam albérletben, ennek köszönhetem a lakásomat, mivel be voltam jelentve náluk, és a lefoglalás után a tanács kiutalta nekem a ház felét. Ezen kívül semmi sem köt már Annához. Nem megyek utána, úgysem kapnék útlevelet, Fehérék pedig sohasem térhetnek vissza Magyarországra. Mire várok hát? Még ma ellátogatok Veráékhoz, és megkérem a kezét. 30

Homokvárosi tanárurak ______________________________________

Moravecz Ferenc 1964-ben fejezte be a fıiskolát, Budapesten, és amikor Homokváros ipari szakiskolájába helyezték ugyanúgy elkeseredett, mint azok az évfolyamtársai, akik kénytelenek voltak elhagyni a fıvárost. S amikor vége lett a nyári szünetnek, két bırönddel a kezében leszállt a vonatról; egy koszfészek állomásépületen át jutott Homokváros fıutcájára. Abban a percben erıs szorongást érzett a szívében. Szikkadt és poros volt itt minden – a sárguló gyep, a kopár fák, a házak, a jármővek és az emberek. A fıiskola elvégzése után valami szokatlanul új kezdıdött az életében; a laza és vidám diákélet után vidéki „tanárúr” lett belıle. A diploma megszerzése tulajdonképpen hét évig tartott; az elsı két évben a BME-re járt, mérnök szeretett volna lenni, de közbejött a szerelem, otthagyta az egyetemet. A várban rendezett, kollégiumi bálon ismerkedett meg Évával, az egyetlen intelligens lánnyal, aki a végletekig elbővölte. Számára Éva egy valóságos angyal volt, öntudatos, okos és nemeslelkő. Egy ilyen úrilány szeretett belé. İt választotta – egy az általános mőveltségében hátrányos helyzetben lévı, csóró, vidéki fiút. Zaklatott hónapok következtek: bujkálódás a lány szülei elıl, kimaradás az órákról, alkalmi munkavállalás és az abortusz, ami végleg megpecsételte a sorsukat. Szakítottak! Két évig tengıdött a semmiben, aztán sikerült felvételt nyernie a tanárképzı fıiskolára. Ily módon lett belıle végül matematika-fizika tanár, s 1964 szeptemberében megkezdıdött számára a nagybetős Élet, tele csalódással. Hirtelen szakadt rá a kezdı tanárok beilleszkedési problémája; az iskolai és kisvárosi környezet, a kollégák ferdeszemmel vizslató figyelése – miféle szerzet ez a Moravecz? A tanárikarban sokáig gyanakvóak voltak vele szemben, nehezen fogadtak el egy olyan alakot, aki sohasem visel öltönyt, gyakran borotválatlanul jelenik meg – néha kissé másnaposan. Másrészt az is zavarta, hogy a Homokvárosban frissen szerzett tanári tekintély túlságosan kispolgárinak tőnt számára; teljesen ismeretlen emberek nemsokára elıre köszöntek neki az utcán: – Jó napot, tanár úr, tiszteletem Moravecz tanár úr – még a nevét is tudták. Egyszóval nehezen tudott beilleszkedni a környezetébe. Két év is eltelt, mire beleszürkült a kisvárosi tanáréletbe. Homokváros lakói – a nagy magyar Alföld közepén – zárkózott életet éltek. Magas falkerítések zártak körül minden udvart, az utcák este nyolckor kiürültek és olyan csend lett, mintha kijárási tilalmat rendeltek volna el. 1968 ıszén nehéz politikai helyzet volt, a mély hallgatás kora. Erre a jelentéktelen városra is rányomta a bélyegét, az emberek még elárvultabbnak tőntek Moravecz számára. Ámbár, hivatali napokon beutazók lepték el a városközpontot, az ügyeiket intézı falusiak a középületek kapujában, az áruház és az egyetlen piaci csarnok elıtt tolongtak. Ideérkezése óta négy év eltelt, de ezalatt a véleménye nem változott – elviselhetetlen porfészeknek titulálta Homokvárost. Már az elsı tanítási évben megbánta, hogy tanári pályára adta a fejét, szívesebben végzett volna akár fizikai munkát is, csak visszakerülhessen Budapestre. Beilleszkedési hajlandóságát csak az a kellemes tapasztalat mentette meg, hogy kiváló matematikaórákat tartott, és szerette is csinálni. Kifejezetten élvezte, amikor egy-egy tanoncnak értelem csillant meg a szemében. Különösen az esztergályos osztályt kedvelte, ahol a fiúk még némi érdeklıdést is mutattak a matematika iránt. A tanári karban egyedül Hidvéghy András magyar tanár ismerte el a tehetségét. – Te pedagógusnak születtél, öcsi – mondta gyakran Moravecznek.

31

Vele múlatták az idıt esténként, idınként kirúgtak a hámból; a többi nıs kolléga irigykedését kiváltva. A második tanévet már belenyugvással és némi bizakodással kezdte meg, a tanártársak is egyre nagyobb megértéssel voltak iránta, mivel egyedül albérletben élni kutya dolog; talán sajnálták is. Legtöbbjüknek lakása, családja volt, az akkori anyagi lehetıségekhez képest kiegyensúlyozottan éltek. Moravecz némi tekintélyt is kivívott magának, számmővésznek tartották; néha beültek az órájára a bővészmutatványain szórakozni. Moravecz meg eltanulta tılük az ipari iskola tanítási módszereit, ami alig különbözött akkoriban a gimnáziumi tanintézmények rendjétıl. Legfeljebb a szakmák: kımőves, szobafestı, fodrász, vasipar oktatásában volt más. Moravecz Ferenc számára viszonylag eseménytelenül telt el a négy év, csak 1968 ıszén tört rá a „nyavalya”, végsı elkeseredés és depresszió; esténként csak az alkohol segedelmével tudott elaludni, annál is inkább, mivel az albérleti szobáját nem lehetett főteni. – Az a kurva kis vaskályha inkább füstöl, mint melegít – dühöngött, amint délutánonként a szobájába lépett. Úgy oldotta meg a helyzetet, hogy nem maradt otthon; éjjel pedig, hazatérés után zsupsz be az ágyba – csak a dunna alatt összekucorodva tudott felmelegedni. Azon a novemberi napon, amelyen a történetébe belevágok, öngyilkos hangulat szállta meg, alig tudta rávenni magát, hogy bemenjen az iskolába dolgozni. A reggeli homály még a lelkénél is szürkébb volt – esıre állt az idı, a ködfelhı a háztetıkön hömpölygött. A sötétbe burkolózott albérleti szobájából kilépve azon izgult, nehogy megint elkéssen az elsı óráról. A homokvárosi derengésben rajta kívül alig közlekedett valaki az utcán, s mivel remélte, hogy nem ismerik fel, futásnak eredt. Ha valaki szembe jött vele, lehorgasztotta a fejét vagy a fal felé fordult; egyetlen ember futott még hasonló tempóban, akit a Templom-téren átvágva pillantott meg, Hidvéghy Bandi volt. – Mit gondolsz beérünk? – kérdezte lihegve a kollegáját. – Be hát, van még egy perc csengetésig. Moravecz hosszú, fekete kabátja kétoldalt lebegett, mint valami varjúszárnyak, kollegája vigyorogva kérdezte: – Látom, már magadnál vagy, sikerült kijózanodnod? – Kialudtam magam egy vastag dunna alatt. Éjfél után váltak el egymástól, kusza emlékképek kavarogtak Moravecz fejében, arcok, söröscímkék villantak fel elıtte – szokásuk volt a lehámozott papirkák hátuljára „adomákat” firkálni, amit aztán Hidvéghy hazavitt elemezni. – Emlékszel arra a busafejő pasasra? – kérdezte Morvecz. – A kımővesre, aki odaült az asztalunkhoz. A te haverod, mi? – A nagyfejő, a „helység kalapácsa”. Hát persze, a legmenıbb maszek Homokvárosban. Csinos lánya van, akit szeretne jól férjhez adni – mondta nevetve Hidvéghy. – Például egy tanárhoz. – Leginkább hozzám. Ha végre öltönyt vennél magadra, te is biztos jelölt lehetnél. – Sok pénze lehet – gondolkodott el Moravecz, miközben az izzadt busafej ott lebegett a szeme elıtt. – Meg van egy sarokháza, itt a Kossuth Lajos utcában. – Öltönyt veszek és bejelentkezem nála – mondta Moravecz, vidámságot erıltetve magára. A városban többször híre ment, hogy Hidvéghy András kiváló magyar tanár nısülni készül. Elmúlt harminc éves, tehát ideje volt beházasodnia egy gazdag homokvárosi famíliába. Kollégái sorban mutatták be neki legpartiképesebb lányokat, de Hidvéghy néha még a randevúig sem jutott el. – Vedd el a busafejő lányát – villant át Moravecz agyán. – Pofa be – mordult rá a barátja. – Nézd csak! Nem csak mi késtünk el. Az utca túloldalán egy cingár gyerek futott elıttük, nehéz táskáját maga után vonszolva. 32

– Patyíííííík – kiáltotta el magát Hidvéghy. – Gyere ide azonnal. Erre a srác feladta a besurranás utolsó lehetıségét, megtorpant, majd a tanárok elé somfordált. Már csak egy lépés választotta el a megmentı iskolakaputól. – Te…te…tessék, tanár úr. – Hogy állsz elıttem? – Igenis, Hidvéghy tanár úr – merevedett vigyázzba a gyerek. – Elkéstél, mi? – Igenis, tanár úr. – Éppen az én órámról! – Igenis. – Aztán, hogy képzelted, megúszod? – Anyu nem keltett fel idıben, tanár úr. – Most csak menj az osztályba fiam, majd az órán számolunk. Készítsd elı az intıkönyvedet. – Mehetek? – Futás! Amint a gyerek eltőnt a kapun belül Hidvéghy Moraveczre mosolygott. Kidomborította a mellkasát. – Látod, így kell ezt csinálni – mondta elégedetten. A tanári szobában csak Gerebes Ervin matatott még, az óra megtartásához szükséges szemléltetı eszközöket pakolgatta; asztalos szakmát tanított, mindenféle lécekbıl készült idomokat készített elı. – Már becsöngettek, fiúk. Megint kirúgtatok a hámból, mi? Hol voltatok az este? – A Rónában – mondta kelletlenül Moravecz. – Jó volt, mi? – Jó, hát. – Hány sört ittatok? – Tízet – mordult rá Hidvéghy, s már rohant is a tanterembe. Moravecz még mindig nem találta az 3/a. osztálynaplóját, pedig biztos volt benne, hogy a végzıs esztergályosokhoz kell mennie. – Nem is borotválkoztál – jegyezte meg Gerebes. – Elaludtam, még mosakodni sem volt idım. – Én már tízkor ágyba kerültem, a Bözsi mellé. Nem élet az enyém – mondta Gerebes, a házasélet megvetését kifejezı hangon. – Nem láttad a harmadikos esztergályosok naplóját? – Itt van ni, az igazgató babrált benne valamit. – Szarok az igazgatóra. – Nem kedvel téged – állapította meg Gerebes. – Tehet egy szívességet. Azon a reggelen halálos fáradtság tört rá Moraveczre, letörten lépett az osztályába. A hetes jelentése után beírta a szükséges adatokat a naplóba: a hiányzókat, az óra tárgyát, végül a megjegyzés rovatba a „feleltetés”-t. Orrát megcsapta a nemrég begyújtott kályhából kicsapó szénfüst. Most érezte igazán a másnaposságát. – Mihelyt vége az órának, megiszom egy tripla kávét, meg egy korsó jéghideg limonádét – gondolta, miközben a naplót lapozgatta. Aztán eszébe jutott, hogy dolgozatírást tart, így még szundikálhat is egyet. – Mindenki vegyen elı egy papírlapot – mondta felállva. – Röpdolgozatot írunk. A tanoncok nem bánták a váratlan fordulatot, mivel a tanár úr ma nem felelteti ıket. Moravecz fejbıl lediktált három másodfokú egyenletet, nem volt nála leckekönyv, meg egyébként is egy pillantásra 33

kiszámította a végeredményt. Ezt a képességét még a fıiskolán szerezte. A tanulók hamarosan a papírjaik fölé hajoltak, ı meg visszaült a katedrához, és kitámasztotta a fejét. Olyan érzése támadt, mintha nem lenne képes a tüdejébe tiszta levegıt szívni, nem volt fullasztó a füstszag, csak az élettıl ment el a kedve ebben a szánalmas osztályteremben. Kinyitotta az ablakokat; odakint a fodrászlányok vonultak tornaórára, néhányan felkapták a fejüket és sziszegtek. Körbejárta a padsorokat, majd leült és gondolkodott. Mit is köszönhet az életnek? Egy diplomát, meg hozzá ezt a munkahelyet. Kétes kimenetelő karriert egy poros kisvárosban. El kell mennem innen, vagy belepusztulok – gondolta, miközben a tanulói élénken igyekeztek a megoldást egymástól ellesni. Puskáztak. – Ott egye meg a fene! Miért lettem én tanár? A magas szintő matematikát a mőszaki egyetemen szerette meg. Most is eszébe jutott Samu bácsi, az akkori matematika professzora; micsoda tudás volt annak a fejében?! Élete legszebb emlékei voltak, amikor vektormátrixokat oldottak meg, és neki sikerült a nyilakat, az összegvektorokat meg az eredıt térben ábrázolni; a vektorlánc keresztezıdéseinél, a térben elıl lévı vonal mellett, jobbrólbalról egy ujjnyival kisatírozta a mögöttes vektorvonalat. Samu Bácsi külön megdicsérte ezért. Egyik reggel álmosan, a szemét dörzsölve lépett a katedrára – mint mondta, egész éjjel számolt. Hallgatólagosan tudva lévı volt, hogy Dr. Borbély Sámuel alkalmazott matematikus volt Németországban. Részt vett a V2 rakéta kidolgozásában. Azt mondta – mármint 1957. október 5-én reggel –, hogy kiszámolta a Szputnyik fellövéséhez szükséges rakéta nagyságát. Igaz – tette hozzá – az általam ismert üzemanyaggal számoltam. Akkora lehetett, mint a Mátyás templom tornya – mondta elképedve. – Rakjanak össze négy pullman kocsit alul, rá hármat, majd kettıt és a tetejére még egyet, és töltsék meg az egészet kerozinnal. Ennyi hajtóanyag kell nyolcvan kilogramm kilövésére az őrbe. Az ı óráira érdemes volt bejárni, Moravecz egyszer sem hagyta volna ki, mert Samu bácsinak köszönhette, hogy belelátott a mőszaki tudományok misztikus mélységébe. Ezért érdemes volt megszületni. Meg érdemes volt megszületni azért is, mert a diákévei alatt megismerkedett néhány kiváló emberrel, tanárokkal, diákokkal, és egy lánnyal, a szerelemmel, az igazi és egyetlen Évával. Minden kiállítást végigjártak, moziban, színházban múlatták az idıt. Éva operába, hangversenyre vitte ıt; sokat kellett még tanulnia, hogy a mővelt réteghez tartozónak érezze magát. İ meg megszerettette Évával a dzsesszt; este nyolckor a rádióban felcsendült a „This is music USA”, Glenn Miller „String of Pearls” nyitószámával. A kollégiumban alakítottak egy dzsesszklubot; átszellemülten hallgatták Dave Brubeck-et, a Modern Jazz Quartetet, Milt Jackson csodálatos vibrafonszámát, a „Django-t”, Oscar Petersont, Stan Getz-et, Dizzy Gillespiet. Lemezrıl, házilag gyártott erısítıvel, hangdobozokkal felszerelve rendezték be a klubtermet. Ezekért a dolgokért érdemes volt megszületni. – A fene vinné el az öngyilkossági gondolataimat. Kibámult a ködös ablakon át; amióta Homokvárosban él, néhányszor megfordult a fejében, hogy elviselhetıbb lehetne valami gépészeti állást vállalnia, akár csak technikusi szinten. Akkor az iparban dolgozhatna, Budapesten ezer lehetıség van érvényesülni. Sokkal több, mint egy ipari iskolában az Alföld közepén. Meg ez a „tanárúri szerep” sem neki való; a pedagógusi pályában való csalódása néha már szinte elviselhetetlen volt. Gyenge fizetés, kilátástalanság, nem jutott ötrıl a hatra – a négy év alatt végig albérletben lakott, csak a totóban reménykedett, hogy lakáshoz jusson. Most sem a másnaposság töltötte el kellemetlen érzésekkel, hanem az életben való csalódás. Meg az a tompa fájdalom a gyomorszája környékén. – Ez a nap nagyon rosszul kezdıdik. Közben néhányan elkészültek a feladattal, mozgolódás támadt az osztályteremben, a puskázás kezdett hangos morajjá erısödni. Moravecz az órájára pillantott, még tíz perc volt hátra az órából. Összeszedte a dolgozatokat, átfutott néhány lapon, majd kiszólította Kemencés Pistát, a kedvencét, írja fel a táblára a dolgozat megoldásait. A három egyenlet végeredménye majdnem minden papírlapon stimmelt. De a levezetés!? – Maradj a táblánál, Kemencés! Most írd fel a másodfokú egyenlet megoldóképletét! 34

– Igenis, tanár úr. – Nem jó. – Miért, tanár úr? – Nézd meg jobban a gyökjelet. Kemencés nem húzta elég hosszan a vonalat, a gyök alatti kifejezés kilógott. – Írd, amit mondok: a matematika a konkrét számok mellett bető és más szimbólumokkal is dolgozik, minden esztergályosnak tudni kell, mit jelent az iksz, az ipszilon, az elıjel, a zárójel, a törtvonal és a gyökjel. Ott ni, amit a megoldó képletben helytelenül rajzoltál. Kemencés kétszer beletörte a krétát, mire ezt a hosszú mondatot sikerült felírnia a táblára. Nagy derültség keletkezett, amikor az „ott ni”-t is odaírta. Csak a hátsó sor maradt csendben, ıket nem érdekelte semmi, kártyáztak. Moravecz hátrament, és a padból elıkapott néhány kártyalapot. – Na, fiam, gyere ki a táblához – mondta Suhajdának. İ volt az egyik nagyzsugás tanonc, aki mindenen csak vigyorgott. Grimaszokat vágva botorkált elıre a katedrához. Kemencés rögtön átadta neki a krétát, és a helyére somfordált. – Folytasd ezt a mondatot! – Mit írjak, tanár úr? – Írj valamit a négyzetgyökrıl. Ami eszedbe jut. Suhajda, látván, hogy nem ússza meg büntetés nélkül, elkezdett egy mondatot leírni, hogy a négyzetgyök annyit jelent, mint a négyzetre emelés ellentéte… – Na, így rendben vagyunk, látszik, hogy van eszed, nem csak a kártyalapokat ismered. – Köszönöm, tanár úr. – Ne vigyorogj Suhajda! Miért rendetlenkedsz folyton? A kérdésemre válaszolj! A gazember bohóckodással próbálta meg elnyomni zavarodottságát. – Na, ez, amit felírtál kevés. Most hozd ide a kártyátokat! A vigyor lemállott Suhajda arcáról. Hátrakullogott és egy pakli kártyalapot adott át Moravecznek. – Menj a helyedre, Suhajda. Egyes. Moravecz tanár úr tulajdonképpen szerette az osztályát, osztályfınökként vitte ıket már harmadik éve. Géplakatosok, marósok, gyalusok és hegesztık is voltak köztük, az értelmesebbek persze, az esztergályosok voltak. Ez a Suhajda például hegesztınek készült, úgy vélte, ahhoz aztán nem kell matematika. Moravecz októberben behívatta az édesapját, hogy tegyen valamit a fiával, ne kelljen neki megbuktatni. A papa csak hümmögött, ígért főt-fát, de nem változott semmi. Ezek után felesleges Suhajda intıkönyvébe beírni ezt a kártyadolgot, talán el sem olvassa az apja. Az egyest sem írta be a naplóba, a többi mellé felesleges. Ilyen ez a város, semmi értelme erılködni. Egy alkalommal eltőnt néhány írótoll, ceruza meg füzet, meg egy pénztárca is, néhány forinttal. Moravecz kiküldte az osztályt, és sajátkezőleg motozta meg Suhajdát, s amikor megtalálta nála a lopott holmit, csak annyit mondott neki, hogy fülönfogva viszi a rendırsége, ha legközelebb rajtakapja. – Most köztünk marad a dolog. Megértetted? Az iskolaigazgatónak csak annyit mondott, hogy gondjai vannak Suhajdával, valószínő megbukik félévkor. – Különben lopáson is rajtakaptam – tette hozzá. – Mikor történt? – Több, mint egy hónapja. – És, csak most szólsz nekem? Ismerem az apját, a városi pártbizottságon dolgozik. – Ne haragudj, de ez a Suhajda egy tökéletesen elhanyagolt gyerek, nem törıdnek vele a szülei, még az intıkönyvet sem írják alá. – Azonnal beszélünk a fejével. Szólj Hidvéghynek és Gerebesnek fegyelmi eljárást folytatunk le vele szemben. 35

A tanonc akkor is vigyorgott, amikor az igazgató ráolvasta bőneit. Nem sokba vette a tisztes fegyelmi bizottságot. Hidvéghy és Gerebes csendben hallgatták végig az igazgató „fegyelmi eljárását”. – Nem rúghatjuk ki – foglalt végül állást. – Beszélek az apjával. – Én ezt már megtettem – mondta erre Moravecz. – Semmi eredmény. Talán meg kellene buktatni félévkor. – Igazából te tehetsz róla, hogy ilyesmi elıfordul az osztályodban – förmedt rá az igazgató. – Te csak ne adjál tanácsot nekünk, valamivel régebben tanítok, mint te. Vedd tudomásul, hogy egyébként sem vagyok megelégedve a munkáddal. Tudomásomra jutott, hogy züllött életet folytatsz, kocsmázol, kurvázol, és azt is tudom, hogy hova jártok esténként Hidvéghyvel. Kimondom öregem, destruktív hatással vagy a gyerekekre meg a tanári karra, te nem vagy pedagógus. Érted? Nem is lesz belıled tanár! Óra végén eme intelem jutott eszébe Moravecznek, szerencsére megszólalt a csengı. Tényleg nem neki való ez a pálya, mi a fenének kell neki ilyen Suhajdafélékkel kínlódnia? Fogta az osztálykönyvet és addig várt, amíg ki nem ürült az osztályterem. Ablakot nem nyitott, mert tudta, hogy az igazgató tartja a következı órát, fulladjon meg az ócska, kidobnivaló vaskályháitól. Óraszünetekben – szokás szerint – minden tanár visszament az egyetlen kellemesnek mondható helyiségbe, a tanári szobába. Kávéillat terjengett – a fodrásztanárnı, Sugár Panna fızte a kávét, mindig az elsı óra szünetében; vagy ketten, hárman körbeállták, incselkedtek vele. Moravecz az asztalnál bóbiskolt, cigarettázott. Az éjszaka emlékképei kavarogtak a fejében – a pincér minduntalan elıkerült, a busafejő fizette a köröket. A maszek „jótevı” néha rájuk kacsintott. Moravecznek az volt az érzése, hogy bármennyit megihatna, az alkohol valahogyan megsemmisül benne. A „fejlövést” csak akkor érezte, amikor felkelt az asztaltól; vizelés közben egyre inkább érezte, hogy alig áll a lábán. Gerebes Ervin most egy korsó csapvízzel kedveskedett neki. – Ég a pokol, mi? Moravecz legyintett. – Köszönöm, de a víztıl hányni fogok. – Hidvéghy is gyatrán néz ki – tette le a korsót Gerebes. Hidvéghy éppen a szekrényben matatott, ez is egyféle álcázása volt a másnaposságának. – Ismerlek már benneteket. Ajaj, mindjárt észrevettem rajtatok. Igazán jó ember ez a Gerebes Ervin. İ volt a faipari szaktanár, mesterasztalos és ács. Együttérzı mosollyal nézett Moraveczre, barna bırkabátjában úgy hatott, mint egy jámbor medve. Régebben ı sem maradt le az ilyen alkalmakról, de a nemrég kötött, második házassága óta csak a Bözsi maradt számára. Kimaradás azután nem volt ám számára, sem pia – Gerebes Ervin megértıen hunyorgott apró szemeivel, – Nagy buli lehetett – mondta némi irigységgel a hangjában. – Ez volt a legnagyobb buli mostanában. Hidvéghy összeveszett Borbálával. – Komolyan? – Persze. Tegnap véglegesen összevesztek. Egész este szörnyen lógott az orra. – Ok az ivásra. Sosem fog ez megnısülni. – Nem hát, minek? Ekkor az igazgató robbant be a tanáriba. – Szervusztok, kézcsókom Amálka. Ekkora fejetlenséget még nem értem meg. Végre szereztem egy autót a pártbizottságtól, kiküldtem az állomásra, de az író úr nem jött meg. Egész reggel taxi után szaladgáltam, de az a három kocsi, ami Homokvárosban összesen van, most kosarakat fuvaroz a piacra. Körülnézett, Gerebes már ott állt mellette, mély meghajlással nyújtotta kezét az igazgatónak. – Ne izgasd magad fınök. Egy költınek is van lába. – Hol van Hidvéghy? Képzeljétek én még semmit sem olvastam ettıl a Simonyitól. 36

– Itt egy kötet – bújt ki a szekrénybıl a magyartanár. – Tegnap vettem a könyvesboltban. Munkásköltı, szocialista realizmus. – Miért kell ennek éppen hozzánk jönni író-olvasó találkozóra – csicsergett közbe Amálka. – Mert munkásból lett költı – mondta Hidvéghy. – Ilyen verseket egy magyar tanár kiráz a kisujjából. – No, add csak ide azt a könyvet – lépett mellé az igazgató, és rögtön el is viharzott. A becsengetésig Simonyiról, a munkásköltırıl folyt a szó – senki sem ismerte ezt a nevet, nem is olvasott tıle senki. Moravecz elıvette a sportújságját, a totótippeket böngészte. Bosszantotta az üres fecsegés meg a mézes hang, amivel az igazgatót körülnyaldosták. Utálta ezt a gyalogkakukk direktort. A tanári kar zöme helybéli lakos volt, csak a tornatanár járt be Pestrıl; valamennyien kispolgári attitőddel megáldva, mindenki alsóbbrendő, aki nem parvenü. Mi a fene bajuk van egy munkásköltıvel? Idejön, hogy némi színt vigyen az iskola életébe, ezek meg pocskondiázzák. Feltámadt benne egyféle szolidaritásból fakadó megvetés, lenézik a költıt, mivel munkásszármazású. Én meg egy parasztgyerek vagyok – dühöngött magában Moravecz. Becsengettek a következı órára, csak hárman maradtak a tanáriban. – Na, megyek reggelizni – állt fel Moravecz. A következı óra aznap üres volt számára. – Ki jön velem? – Megyek, ha fizetsz egy kávét – jelentkezett Gerebes. – És te, Bandi? – Menjetek csak, még dolgom van. – Nem jössz? – kérdezte újra ingerülten Moravecz. – Nem vagyok hozzádkötve. – Szégyelsz tán? – Menjetek csak. – Aki akar jön velem, máris indulok – vette a kabátját Moravecz. Végül egyedül indult neki. Az esıáztatta járdán kerülgette a tócsákat; öt percre volt a Gólya cukrászda. Délelıtt is tele volt vendéggel; két kofaasszony ült az egyik asztalnál, mellettük üres kosarak, nyilván sikerült túladniuk az árún, megengedhettek maguknak egy kis nassolást. A Gólyában minden nap felvonult a város aprajanagyja, diákok, hivatalnokok, szinte menetrend szerint jelentek meg, hozzájuk lehetett igazítani az órát. Moravecz tanár úr egy üres boxban foglalt helyet, virslit rendelt mustárral és limonádét jéggel. – Semmi más nem hozza rendbe a gyomromat. Miután jól bereggelizett, a totószelvényeivel kezdett foglalkozni, miközben a Sportot és a Sárga újságot böngészte. Fel sem nézett, amikor Gerebes és Hidvéghy leültek mellé. – Megjött a költı – újságolta a magyar tanár. – Nem sok idınk van, a gyerekeket mind át kell terelni a kultúrházba. – Jönnek maguktól – legyintett Moravecz. – Te Bandi, te fogod vezetni a mősort? – kérdezte Gerebes. – Úgy állapodtunk meg a fınökkel, hogy én mutatom be Simonyit, és méltatom is egyben. A pincérnı már ott állt a boksz elıtt, felvette a rendelést, mindketten rövidet ittak sörrel, Moravecz maradt a limonádénál. A konyak lehajtása után Hidvéghy arca szinte kipirult, a szürke szemei is élénkebbek lettek. – Megbuktassam? – kérdezte nevetve. – Hogyhogy megbuktatod? – nézett rá Moravecz. – Úgy, hogy leégetem a közönség elıtt. – És, ugyan mit ártott neked? Ismerte a barátját, neki gyakran voltak olyan hangulatai, amikor rájött a hencegés. Micsoda hülye kifejezés: „megbuktatni”. Esetleg nevetségessé tenni egy-egy versét, de nem megbuktatni. – Nem az óvodában vagyunk. Gerebes Ervin is megrökönyödve nézett rá. 37

– Hogy tudnád megbuktatni? – kérdezte némi huncutsággal a szemében. – Lejöttek Homokvárosba egy jót ebédelni. A kutya sem törıdik a te rendezéseddel. – Emlékszel Kunos elvtársra, a drámaíróra? Vagy négy éve történt, hogy én mutattam be a kultúrházban. Azóta nagy tisztelım lett. Most is csal engem Budapestre a Kultúrközpontba titkárnak. – Alkoholistát nem alkalmaznak ilyen helyen – jegyezte meg Moravecz. – Tényleg alkoholista lettél? – sunyított rá Gerebes. – Semmi közöd hozzá! Ez a Frédi mindent kibeszél. Ervin, neked is elmondta, mi? – Csak annyit mondott, hogy a Rónában voltatok. – És, hogy összevesztem a Borival, azt nem mondta? Gerebes erre lehorgasztotta a fejét, megvárta, amíg Hidvéghy dührohama lecsillapodik, mert ilyenkor nehéz volt elviselni ıt. Igazán senkire sem haragudott; talán a rendkívüli tehetsége miatt szeszélyes néha – idınként még a kollegáira is ráront, ok nélkül. Kész mővészlélek! A felkészültségét azonban nem lehet elvitatni. Hidvéghy nagytudású magyar-történelem tanár, irodalomhoz értı elıadó, némi színészi képességgel. Kitőnıen szaval például. – Most viszont túljátssza magát – gondolta Moravecz. Jött a pincérnı, mindhármukat jól ismerte, törzsvendégnek számítottak a Gólyában. Most is magától odajött, leszedte az asztalt, mosolyogva kérdezte, hozhat-e még valamit. – Köszönjük nem kérünk semmit, aranyos – mondta simogató hangon Gerebes. Amióta megnısült minden nıben, aki nem hasonlított a feleségére, csodát látott. – Jó nektek – mondta fájdalmasan. – Minden este bulizhattok. Érdekes egyéniség volt ı is; Moraveczet talán Gerebes Ervin sorsa ragadta meg leginkább. Rangidısnek számított a tanárok között, aki nagy idıket élt át az elmúlt húsz évben, fıleg a háború után. Apja bútorgyáros volt a Józsefvárosban, s amikor államosították az üzletét szétesett a család. Ervint tanárnak szánta az apja, a negyvenes években el is végzett valami tanítóképzıt, de aztán kitanulta a bútorasztalos mesterséget is. Ötvenben került Homokvárosba, a gimnázium kollégiumában volt nevelıtanár, pechjére, mivel éppen itt – ötvenhatban – bele keveredett valami piti ügybe. Néhány diák nem ment haza, amikor kiürítették a kollégiumot, hanem Gerebessel együtt felmentek Pestre a Corvin-közbe; a diákok onnan meg azonnal továbbálltak nyugatra. Gerebes is visszatért Homokvárosba, viszont valaki felismerte, beköpte, majdnem elítélték. Azzal vágta ki magát, hogy az apja hajdani bútorüzletét látogatta meg a Szigony utcában. – Nekem mennem kell – állt fel Hidvéghy. – Rendezı vagyok, ha még nem mondtam volna. – Hánykor kezdtek? – kérdezte Gerebes. – Tíz, tizenegy, a fene tudja ebben a fejetlenségben. – Megyünk mi is – nyugtatta meg Moravecz. – Az én osztályom csupa szófogadó gyerekbıl áll, ık biztosan idıben ott lesznek. – Hát, persze. Az elit esztergályosok – jegyezte meg Gerebes gúnyosan. Hidvéghy már húzott is kifelé, otthagyva tíz forintot, a ráesı részt. – Rendes gyerek ez a Bandi, Békéscsabáról jött ide, igazi, viharsarki vadember. De becsületes, azt biztosra veheted. – Sokra viszi még – tette hozzá Moravecz. Még vagy fél órát beszélgettek a boxban, Gerebes továbbra is szemmel tartotta a felszolgálónıt, de nem rendelt semmit. Ilyenkor délelıtt nincs pia, legfeljebb egy feles meg egy sör. Aztán délután, amikor a Gólyát ellepik a homokvárosi jómódúak, iparosok, tisztviselık, boltosok meg egyéb futóbolondok, akik csak egy italra ugranak be; ilyenkor a tanárurak nem úszhatják meg – egyik kör jön a másik után. Gerebes Ervin nem tudta titkolni, hogy visszavágyik a legényéletre, a homokvárosi szép napokra, amikor ı is cukrászdákban töltötte a szabadidejét; esténként étteremrıl étteremre járta a várost. A hatvanas évek elején, amikor az elsı feleségétıl elvált, vagy inkább, amikor a nı lelépett tıle és Pestre 38

költözött, ı volt a város fenegyereke – sok nıt behálózott. A jelenlegi helyzetében szinte férfiatlannak érezte magát. Meg is vénült kissé, arcát már mély, rücskös barázdák kezdték beborítani, mintha egy asztalos faragta volna durvára, csak szemei villogtak örökké élénken és kanosan. A helyiségben hirtelen olyan sötét lett, hogy fel kellett kapcsolni a lámpákat, Moravecz a gyufájával játszadozott, a pohár peremén egyensúlyozott vele. Hirtelen kinyújtotta a nyakát. – Megjött Borbála – mondta halkan. – Ne bámuld meg! Vörös hajú lány lépett a pulthoz, az esernyıjét rázogatva; egy pillanatra feléjük mosolygott, de nem ment oda hozzájuk. Mindketten ismerték, talán a legszebb nı volt Homokvárosban; a Hidvéghyvel folytatott kapcsolatáról az egész iskola tudott. A tanárok közül sokan drukkoltak a frigyért, de az sehogyan sem jött össze. Hidvéghy még a győrővételig sem jutott el, a smucig. – Nem való Bandihoz ez a lány – mondta halkan Gerebes, nem állta meg, hogy rámosolyogjon. – Nem tudom. Szerintem nincs is köztük semmi közeli kapcsolat. Ez a nı be sem tenné a lábát Bandi nyomorúságos albérleti szobájába. Érted? A lány megérezte, hogy a tanárok róla beszélnek, szinte kihívóan billegett a cukrászpult elıtt, minden oldalról bemutatta bájait. Szők miniszoknya, rövid farmerkabát volt rajta, vörös haja a derekáig ért. – Csinos a drága – jegyezte meg Gerebes. – Tudod mi az egyetlen baja? Sok pénzébe kerül majd Hidvéghynek, ezt a cicát öltöztetni kell, utaztatni kell. Csücsörítve beszélt tovább: – Óh édes – mondta nıi hangot utánozva. – Ugye kifizeted a kosztümömet? Tudod, amit a múlthéten rendeltem, el is felejtettem mondani, óh, de feledékeny vagyok. Ezt fogja hallgatni egész életedben – mondta felröhögve. Borbála erre a nyerítésszerő hangra hátat fordított nekik. A tegnapi összeveszés óta minden tanárt megutált. – Nagyképő, csóró senkik, még engem is kiröhögnek – gondolta kipirulva. Ügyelt arra is, hogy közömbös maradjon az arca. A közeli ÁFÉSZ áruházban dolgozott, ruházati osztályvezetı volt. Gyakran utazott Budapestre, néha a hétvégéket is ott töltötte. A tanárok a pesti kiruccanásairól Hidvéghytıl értesültek, akit ilyenkor a féltékenység gyötört. – Na, pá fiúk – intett oda Borbála Hidvéghy kollégáinak, s már rohant is tovább. – Fizessünk! Még be kell adnom a totószelvényeket – mondta Moravecz. A kultúrház egy fás, bokros liget közepén épült, brutális stílusban, csupa betonkolosszus, még a környékét is lebetonozták, a bejárat elıtt egy Lenin mellszobrot helyeztek el, betonoszlopon. Elıtte betonpadok, hátul két asztalitenisz betonasztal, és az egész vörös salakkal körbeszórva. Ünnepnapokon tarka tömeg lepte el a kiserdıt, leginkább május elsején. Az erdei tisztáson régi szokás szerint májusfát is állítottak, egy távolabbi tisztáson körhintát, lövöldét, mézeskalács sátrakat helyeztek el. Most azonban csak a kivezényelt diákok vonultak a kultúrházba, szakadozott csoportokban, tanári felügyelet mellett. Moravecz és Gerebes csatlakoztak hozzájuk. Eközben a díszteremben Hidvéghy próbálta az elsı sorokba terelni a közönséget, de az sehogyan sem sikerült neki, a terem vége viszont hamarosan betelt. Aki késıbb jött, inkább a falnál álldogált. A hangzavar viszont egyre erısödött. Amikor a díszvendégek beléptek a színpadra, hosszas pisszegés kezdıdött. Hidvéghy egy mikrofont babrált, sípoló hangokat gerjesztve, majd belemordult. – Csend legyen! Mindenki üljön le, ide az elsı sorokba. Néhányan szót fogadtak, de még négyen, öten makacsul támasztották a falat. – Suhajda, Patyík, gyertek ide az elsı sorba – szólt a hangosító, némi derültséget okozva. Gerebes és Moravecz fülön ragadták a renitenseket, és leültek velük a második sorba. A színpadon is rendezıdtek a „sorok”, ranglétra szerint; a piros vászonnal bevont hosszú asztal mögött középen foglaltak helyet a vendégek, közvetlen mellettük a városi funkcionáriusok ültek. A balszélen az ipariskola igazgatója foglalt helyet, jobbszélen Hidvéghy, aki most felállt és beszélni kezdett. – Nagy szeretettel köszöntöm Simonyi József költıt, a népköztársaság érdemes mővészét stb. 39

A fiatal költı idegesen fészkelıdött a székén, mivel a hangzavar alig csitult, Gerebes hirtelen felállt és elkiáltotta magát: – Csend legyen a szentségit, mindenki fogja be a száját. – Nahát, ez röhejesen kezdıdik – gondolta Moravecz. Még sohasem vett részt hasonló rendezvényen, egyébként sem volt oda az efféle kultúrrendezvényekért. A költık, írók meg végképp nem érdekelték. – Egy könyvet elolvas az ember és kész. Minek még találkozni is a szerzıjével? A verseket különben sem szabták matematikus agyakhoz; nehezen fogadta be az irracionális, lírai szófacsarást. A kortárs költık közül alig ismert valakit. Viszont meglepte Hidvéghy választékos fogalmazása, olyan volt most, mintha színházban lépett volna fel. Üdvözölte a költıt kísérı két urat és egy hölgyet; mint kiderült írószövetségi funkcionáriusok voltak. Úgy beszélt hozzájuk, mintha mindhármukat ismerte volna. Végre a rend is helyre állt a nézıtéren, a bejárati ajtókat becsukták, Hidvéghy pedig elırelépett a mikrofonállványhoz, a hangosítóba mégegyszer beleszámolt: egy…kettı…három. – Most elszavalnék egy verset Simonyi Józseftıl, a címe: Komarov emlékére – mondta patetikusan. Kezében egy kékfedelő könyvet tartott, egy cetli volt a lapok között, felnyitotta, majd a mennyezetre nézett. Megszoktuk, új csillag az égen, mégis ünnep a gyász, Holdra ívelt pályán Daidalos álma kísért hıst, acélakaratot – Mit érzett Ikaros, amikor szárnyai a földre csapódtak? Szívetrepesztı zuhanás, korszakot, port kavarva ért földet. A hıs. Komarov túlrepült az égen, őrhajóját szikrázó fény csillogása övezte, modern Ikarosz volt ı a nagy Szovjetunió dicsıségére. Gerebes felállva tapsolt, hátraintett a diákoknak, hogy kövessék. Hidvéghy most odament a költıhöz, kezet ráztak, majd néhány szót is váltottak. – Bravó Simonyi elvtárs, tartsa meg a bemutatkozó beszédét. Hülyén hangzott ez az elvtársazás, a mővészeket urazni illik – gondolta Moravecz. – Ez a marha tényleg kigúnyolja ezt a Simonyit. Hidvéghy nagy, kerek feje csupa pátosz, fölényességét tükrözı mimikája akár egy narrátoré, minden kollegája ismerte már annyira, hogy most is csak pózol. Moravecz szeretett volna valahogy mögé kerülni, és valami baromságot a fülébe súgni. A költı felállt az asztaltól és a mikrofonhoz lépett. Fiatal kora ellenére öreges testtartása volt, görbén és szinte fél lábon állt a barna öltönyében, ami groteszkké tette az alakját. Arca inkább nyúzott volt, mint elégedett. Rekedt, bizonytalan hangon szólalt meg: – Elıször egy kéréssel fordulnék hozzátok, lányok és fiúk, megmondom ıszintén én másképpen képzeltem el ezt az összejövetelt, valahogy családiasabban. A tanulók azt hitték, hogy ı is folytatni akarja az elızı cirkuszt, egyiküknek sem állt szándékába elıreülni. – Engem nem zavar, ha közben beszélgettek, szóljatok csak közbe. Ha valamiben nem értetetek velem egyet, kiabáljatok. Én is voltam inas, mégpedig bányász szakközépiskolában. A figyelem egyszerre felé fordult, a gyerekek elcsitultak, mintha némi érdeklıdés is csillogott volna a szemükben. – Helyeselném, ha hátulról elıre ülnétek, bár ez a hangosító elég jól mőködik. Szívesebben ülnék közétek, de ha másképp nem megy, megpróbálok hangosan beszélni. Valaki nagy robajjal leejtette táskáját, mire nevetés, kuncogás támadt. Az igazgató erre leszaladt a nézıtérre és megpróbálta felállítani a hátsó sorokban ülıket, de senki sem mozdult. A kínos helyzetet 40

Hidvéghy oldotta fel azzal, hogy bohóckodva fenyegette meg a hátulülı tanulóit, majd elhúzta elıttük a mézesmadzagot: – Ötöst kap, aki ideül elém, az elsı sorba. Néhány gyerek elırement, és újra csend lett. A költı folytatta. – A diákéveimrıl szeretnék beszélni, nem is olyan rég inas voltam én is, de közben dolgoznom kellett, öreg édesanyámat kellett eltartanom. Szenet bányásztam; illetve cuccoltam a szenet, csilléket toltam, egyszerő segédmunkás voltam. Akkoriban nem is gondoltam, hogy költı lesz belılem. Szerettem verset olvasni, és amikor az elsı soraimat leírtam, magam is meglepıdtem. Hiszen ez egy valódi vers, kiáltottam fel boldogan. A nézıtéren néhányan elnevették magukat; a költı is összezavarodott a diákok reagálásától. Az utolsó mondatnál túlságosan eleresztette a hangját. – Csak azért meséltem el nektek az elsı versem történetét, mert valamit megtanultam akkor. Költınek lenni annyi, mint lelkesedni valamiért. Nehogy azt higgyétek, hogy az író a tehetségének köszönheti mőveit. Tévedés! Az ihlet innen jön, ni, a szívbıl. Az igazgató tapsolni kezdett, ami átragadt a színpadon ülı díszvendégekre – persze, Hidvéghy kivételével, aki csak flegmán megrándította a vállát. Aztán hirtelen észbekapott és felállva kezdett tapsolni. Erre már a gyerekek közül is tapsolni kezdtek. Gerebes újra hátrafordult, és vezényelte a tapsot. Ilyen hangulatban folytatódott a költı bemutatkozása, késıbb már senki sem figyelt oda a szavaira, ı meg csak mondta, mondta: – Én elsısorban a munkásosztálynak vagyok hálás, a szocialista kiadómnak, a nyomdászoknak, a könyvterjesztıknek, mindenkinek, nektek is, hogy meghallgattok. Örültem, hogy szép kivitelben látom vissza a verseimet. Négy évig kínlódtam, mire az elsı elfogadható versemet megírtam; valahogy így kezdıdött az írói pályám, észrevettem, hogy sikerült végre megfogalmazni az érzéseimet. Éjszaka verset írtam vagy olvastam, hajnaltól mőszak végig a csilléket tologattam. Győlöltem a szenet, ezt a fekete csodát, alig tudtam levakarni a kormot az arcomról. Tudjátok, erre a kincsre nagy szüksége van a népgazdaságnak. – Meg az iskolagondnoknak, vigye el a fene a vaskályhákat – gondolta Moravecz – Tyő, de unom az egészet. Kit érdekel ennek a Simonyinak az élettörténete, az aktuális irodalmi célkitőzésének magyarázata? A rosszul világított nézıtér lassan megtelt unalommal. Moravecz ürességet érzett az agyában és pokoli égést a gyomrában. Megint rájött a depresszió – aztán elálmosodott, még szunyókált is egyet. Hidvéghy a merengésébıl felocsúdva Gerebesre kacsintott, látván, hogy Moravecznek idınként lebukik a feje. Közben beszivárogtak a késve érkezı meghívottak, zömében pártfunkcionáriusok, tanácsi dolgozók, a gimnáziumból is jött két tanár. Ekkor Simonyi felolvasott néhány verset, melyek a harcos munkáséletrıl szóltak; Moravecznek csak a markáns jelzık tetszettek, a vasököl, a pöröly, ami oda csap, ahova köll; no meg a bányászköszöntések – Jó szerencsét neked is, költı elvtárs – gondolta félig éberen. A gyerekek is fáradtan bámultak elıre, sokan magukon hagyták a kabátjukat, a levegı is kezdett elhasználódni. Moravecz most az elsı sorba beszivárgó, városi kádereket figyelte, felfedezett egy ismerıs arcot, a Gólyából meg a Lottózóból ismerte, valami KISz-vezetı az illetı, nagy totós. A tanárok közül is ismert néhányat; idıs Zebegényi Alajost például. A pirospozsgás gimnáziumi tanárra esett a pillantása, akinek most csak félig láthatta örökösen gúnyos arcát. Jópofa volt az öreg, a szeptemberi nyitóünnepségen találkoztak, egy halom szendvicset bezabált, és megivott vagy húsz pohár bort. Hidvéghy újra felolvasott néhány Simonyi verset, majd bejelentette, hogy az ünnepélyes bemutatónak vége, a költı elvtárs várja a tisztelt publikum kérdéseit. Az elsı felszólaló nem is lehetett más, mint Zebegényi tanár úr; a rímek szabálytalanságáról kezdett beszélni, a sok szemantikai hibáról, a versszakok sorszámáról, ami formátlanná teszi a költeményt. Simonyi József munkásköltınek láthatólag nehezére esett mosolyogva válaszolni, egyre csak Hidvéghyre pillantott, aki most megint rándított egyet a vállán. Végül is ı állt fel, megköszönte Zebegényi 41

hozzászólását, belefojtva ezzel a szót. Állva is maradt, és hirtelen ötlettıl vezérelve lejött a színpadról, megállt az elsı sor elıtt. – Kerekes fiam, látom te is nyújtod a kezed. A kedvelt diákja volt, talán egyedüli az osztályában, akivel sikerült megszerettetnie az irodalmat. – Állj fel, és bátran tedd fel a kérdésedet – mondta neki nyájasan. – Azt kérdezném tanár úr, azt kérdezném, ha lehet. Azt, hogy aaa..., a költı elvtárs, írt maga szerelmes verseket? – nyögte ki nehezen Kerekes Laci. Erre többen kuncogni kezdtek, a hátsó sorokból megkezdıdött a kislisszolás, csak Gerebes közbelépésére állt helyre a rend. – Írtam szerelmes verseket – emelkedett szólásra Simonyi. Zavarát azzal leplezte, hogy vizet töltött a poharába. A víz persze kiloccsant, az egyik fodrásztanuló lány felvihogott a költı ügyetlenségét látva. – Az én diákkoromban más volt a világ, a lányok nem voltak olyan felszabadultak, min te ott hátul, az a szıke nevetıs, ott ni! Igazad van, nevess csak ki – próbálta oldani a helyzetet Simonyi. – Az én lányismerıseim elérhetetlenek voltak; az egyik versemben megírtam, amint az utcán csatangoltam, égı szemekkel néztem a nıket, de megszólítani egyiket sem mertem. Felnyitott egy barnakötéső könyvet és lapozgatni kezdett. – Izzadós éjszakák. Ez a címe. „Egyedül a négy fal között jaj de nehéz. A szerelem lázában megesz a penész. Kirohantam az utcára, az éjszaka varázsába, egyetlen társam lett, a Hold maga”. A kínosan ıszinte mondatok hatására a fodrásztanuló lányok eszelısen visítva kacagtak, már nem maradt csendben senki. Az igazgató érezte, hogy itt véget kell vetni az író-olvasó rendezvénynek. Kezet fogott minden vendéggel, és a költı nagy megkönnyebbülésére bezárta a találkozót. Moravecz éles fájdalmat érzett a gyomrában, hányingere támadt; eszébe jutott Hidvéghy hencegése: megbuktatom ma Simonyit, megbuktatom. Odakint közben elállt az esı, de járdák nyálkásak voltak; a tanárok visszaterelték osztályaikat az iskolába. Moravecznek ma már nem volt órája, hazament szundítani egyet. A többiek a tanáriban gyülekeztek, az igazgató kiértékelte az író-olvasó rendezvény tanulságait, most Hidvéghy volt porondon, ıt okolta a botrányos befejezés miatt. – Hol van Moravecz? – kérdezte aztán. – Hazament aludni. Ma már nincs órája – mondta Gerebes. – Mi az, hogy hazament aludni. Az ı munkaideje meddig tart? Tegnap megint berúgott, mi? Na, én mostmár kirúgom ezt a Moraveczet. Láttam, jól láttam, hogy semmit sem tett a rend fenntartásáért. – Az ı osztályával nem volt baj – szólt közbe Gerebes. – Suhajda volt a fıkolompos, Moravecz mégsem tett semmit. – A botrányt a fodrászlányok okozták, Panka osztálya – vette védelmébe a barátját Hidvéghy. Erre már nem volt mit mondani, Sugár Panna csak figyelte az igazgató száját, harapós fogait, vörös arcának rándulásait, tudta, hogy ilyenkor legjobb csendben maradni. İ is Moraveczet szidta magában, aki már az igazak álmát alussza. – Na, jó! Panka nem tehet róla, nem kellett volna a szexrıl beszélni ennek a költınek – mondta, hangsúlyt változtatva az igazgató. – Gyertek ebédelni! A Kossuth étteremben ingyen ehetünk ma. Ki jön velem? Mindenki feltartotta a kezét; a Kossuthban kiválóan fıznek, ki az a bolond, aki nem használná ki a potyázás lehetıségét. S, amíg az igazgató és még néhány tanárkolléga fogyasztották a repikaját, Moravecz elıszedte a hazait, a kolbászt, a szalonnát, a szikkadt kenyeret. Az albérleti szobájában falatozott. Rágás közben szinte megfeledkezett a nyelésrıl; késıbb visszacsomagolta az egészet, majd körülnézett a konyhában, ahová egyébként Amál néni, a háziasszonya engedélyével szabad bejárása volt. 42

Mindig talált ott almát vagy sütemény. Most azonban üres volt a tálalópult, Arra gondolt, hogy befejezi az ivászatot, tegnap volt utoljára a Rónában. Elég volt, semmi értelme az egésznek. A fekélye evés után még mindig fájdogált. November a legpocsékabb téli hónap az Alföldön; sár és latyak, víztócsák mindenfelé, ólomszürke égbolt. Homokváros ilyenkor még azt a kevés báját is elvesztette, amit a templomai, a klasszikus stílusban épült Városháza, a gesztenyefás Kossuth tér, a szoborral, no, meg a fıutca üzletei, szórakozóhelyei nyújtottak. Moravecz lehangoltsága ezen a napon mélypontjára került, albérleti szobájának nem volt ablaka, a hall üvegajtaján szőrıdött be némi világosság. Rosszul főthetı, igénytelenül berendezett és áporodott szagú volt minden – valamikor, a gazdák szebb napjaiban összenyitható volt a hallal. A kommunista uralom elıtt Görbeky János földbirtokos és nagygazda szép villát épített Homokváros központi részén, amúgy csendes utcában, de az új rendszerben elvettek tıle mindent, már csak egyetlen szoba a hallal és a hozzá tartozó tálalókonyha volt az övék. Az államosítás után ugyanis két családot is beköltöztettek a házukba; az albérlık számára a hallból leválasztott tizenöt négyzetméteres helyiséget adták ki, ebbıl legalább bérleti díjat szedhettek. Moravecz Ferenc albérlınek nem sok öröme volt az itthonlétben, most meg a gyomra is vacakolt – sokáig a nyomorúságán gondolkodott, ilyenkor gyakran keveredett öngyilkos hangulatba. – Majd csak túlélem ezt az évet, és jövıre elhúzok innen – zárta le magában a súlyos dilemmát. Levetette a cipıjét és ruhástól leheveredett. Arra ébredt, hogy kopogtattak az ajtaján. Égve hagyta a villanyt, János bá azt hitte, ébren van. – Gyere Ferkó, igyál meg egy pohár bort – mondta bocsánatkérıen. – Felébresztettelek? Moravecz kidörzsölte az álmot a szemeibıl és ajtót nyitott. – Felébresztettelek, öcsém? – kérdezte mégegyszer az ajtóban állva. – Semmi baj, János bá. Hány óra van? – Még csak hat óra. Te már megint nem gyújtottad be a kályhát. – Ereszti a széngázt, egyébként sincs hideg. – Csak gyere komám, a mi szobánkban felmelegedhetsz. – Mindjárt, csak elıbb magamhoz térek. Kiment a mosókonyhába, egy lavórban alaposan lemosdott, megborotválkozott és inget váltott. Ennyi tisztelet jár Amál néninek, aki az egyetlen beszélgetıpartnere volt az utóbbi idıben. Délutánonként, amikor a háziasszony egyedül volt – János bá ugyanis a téeszben dolgozott – az albérlıjét megkínálta valami finomsággal, érdeklıdve hallgatta az iskolai eseményeket meg a városban történteket. Másról, magasabb dolgokról is beszélgettek; leginkább a számtantanár őrhajós kiselıadásai nyőgözték le. Nagy korszak volt az – Apolló program, Szovjet sikerek. Amál nénit minden érdekelte, ami a matematikával, fizikával kapcsolatos, különösen a Holdra szállás elıkészületeinek híreirıl tett fel igen találó kérdéseket. Moravecz meg elmagyarázta neki, hogyan kell kiszámítani egy őrhajó pályáját, milyen magas technikával kell fellıni, követni majd visszavezetni a Földre azt a néhány mázsás szerkezetet, ami végülis hatalmas tömeg a jelenlegi üzemanyagok energiájához képest. – Valami atommeghajtású repülıalkalmatosságot kellene kitalálni – mondta az öreglány csillogó derővel a szemében. Éltes kora ellenére minden érdekelte, ami újdonságnak számított; kitőnı nevelésben részesült az Angol Kisasszonyoknál, a város mellızött értelmiségei jártak hozzá, mindenféle csodabogár. Volt köztük Budapestrıl Homokvárosba kitelepített diplomás, például dr. Staudach Tihamér elektromérnök, aki a világvevı rádiójukat javítgatta. Görbekyék egyetlen szobájában minden tárgy a múltbéli gazdagságot tükrözte, volt ott például egy biedermeier fotel – a háziasszony kedvelt vendégei ültek benne. Moravecz is trónolt rajta, olyan háttámlája és karfája volt, hogy beszélgetés közben gyakran elszundított benne – Amál néni teljes megértése mellett.

43

Most is oda ültették ıt. Kellemes meleg volt a szobában, Zsolnai cserépkályha ontotta a meleget; János bá már kikészítette a boros kristálykészletet, öblös metszett kancsó, csodálatos, csiszolt talpas poharak voltak egy ezüsttálcán, gyöngyözött benne az öregúr által készített újbor. – Meséljen Ferencke, mi történt ma Homokvárosban? – kérdezte a háziasszony. – Hát, volt itt egy költı a kultúrházban, hulla unalom meg a szürke égbolt. – Egy valódi költı? – kérdezte a háziasszony, felcsillanó érdeklıdéssel. – Simonyi József munkásköltı. – Oh, de érdekes, még nem hallottam ezt a nevet. – Hát, hogy úgymondjam, engem nem nyőgözött le. – Inkább haza jöttél aludni – jegyezte meg a házigazda vidáman. – Ma én is hamarabb szabadultam, hajnalban elszállították az összes disznót. – Szegény ember olyan büdösen jött haza, hogy a munkaruháját kidobtam a szemétbe – tette hozzá Amál néni. – Képzelje Ferencke, neki kellett kipucolni az üres ólakat. – Amióta a sertéstelepre helyeztek, már csak a disznókkal beszélgetek – jegyezte meg Görbeky bácsi, a sikeres múltú mezıgazda. Moravecz értette a célzást, ismerte a házigazda történetét, ötszáz holdon gazdálkodott a kommunista rendszerig, s mivel az agrártudományban igencsak járatos volt – még Németországban is végzett tanulmányokat –, néha kioktatta a tsz-vezetıket, elmagyarázta nekik, hogy kellene az agráriumot csinálni. Míg egyszer megunták ıt, és a sertéstelepre helyezték segédmunkásnak. – Van itt elég baj, János bá, az iskola sem leányálom, elıbb-utóbb abbahagyom a tanítást, és felmegyek Pestre dolgozni – mondta a számtantanár. – Ott sem különb a világ. Befútta az utat a hó, céltalanul fut a fakó – adomázott széles mosollyal Jani bá. – Te csak ne polemizálj, János – szólt rá Amál néni. – Jövıre nyugdíjba mégy, és végre kedvedre pihenhetsz. – Pihen a rosseb, akkor fogok igazán kedvemre élni, még téged is elhagylak, Máli. Ha megöregszel új asszony után nézek. Igaz Ferkó? Ne menj te sehova, majd én megtanítalak élni. Üzletelni fogunk, van itt elég krumpli meg tojás, háztájiban gazdálkodunk meg borászkodunk is, te meg kereskedsz az áruinkkal. Na, milyen a rizling? – Finom, János bá. – Látom mostanában sokat unatkozol, a semmittevés nem vezet jóra, majd kitalálok én neked valami fájin elfoglaltságot. – Csak az estéimmel van baj, nem találom a helyem a homokvárosi társaságban, itt csak az ivászatról szól minden. – Igaza van Ferencke, nem való magának a kocsmázás, mit szólnál János, alakíthatnánk egy bridzspartit itt nálunk. – Nincs kifogásom Málikám. Na Ferkó, erre iszunk – nyújtotta koccintásra a poharát a házigazda. Moravecz szabadkozott, alig ismeri a francia kártyát, csak römizni tudott egy kicsit. – Mindent meg lehet tanulni – intette le Görbeky bácsi, és már készítette is elı az ovális, intarziás ébenfaasztalt. Hármasban hozzáláttak a játék betanításához. Közben úgy elszaladt az idı, hogy egyszerre kilenc óra lett, ez már éjszakának számított Homokvárosban. János bá elálmosodott, minden nap hajnalban kellett kelnie, illı volt befejezni a bridzstanítást. Moravecz azzal távozott, hogy keres valakit az ismerısei közül negyediknek, hiszen azt már megtanulta, hogy ezt a kártyajátékot négyesben játsszák. Visszament a szobájába, s mivel a délutáni szieszta miatt nem érzett álmosságot, olvasni kezdett egy Hemingway regényt, a Fiestát, de nem jutott el egy oldanál tovább, mehetnékje támadt. – Megkeresem Hidvéghyéket – gondolta. – Csak megtalálom ıket valahol. Brrr, de hideg van ebben a kurva szobában, csak a dunna alatt lehet kibírni. 44

Kabátját felkapva kirohant a sötét utcára, végigment a gyéren világított sétányon, a Kossuth-téren, szemügyre vette a padokat, sehol senki ismerıs. – Tudhattam volna, hogy ilyenkor már üresek az utcák, talán a Rónában még van élet. Moravecz elhaladt a mozibejáró elıtt, hátha akad valaki, akivel szóba elegyedethet. Az esti elıadás még nem ért véget, a pénztárnál sem ült már senki, csak a vasútállomás felıl jött néhány ember. Eszébe jutottak a pesti éjszakák, ott aztán érdemes volt csavarogni, tíz óra után mindig akadt egy facér lány. Közben eljutott a bisztróig, benézett a sárga mőanyagredınyön át, de a személyzeten kívül csak egy részegnek tőnı asszonyt és férfit látott a sarokasztalnál, elmerülten beszélgettek, nem zavarta ıket a zárásra készülıdı takarítónı. Már a Róna közelében járt, ahonnan tánczene szőrıdött ki az utcára, s amikor belépett, az elsı pillantása Hidvéghyre esett, aki felemelte a karját, és teli szájjal vigyorgott rá. A cigányok éppen egy táncdalt játszottak; vagy tizenöt pár ropta a dajdamra. Kilenc óra után még sohasem látott ennyi embert a Rónában. – Te is itt vagy? – kérdezte Moravecz Ágh Feritıl, az ipariskola jeles történelemtanárától. – Kimenım van, elutazott az asszony – mondta cinkos mosollyal a druszája. – Hogy, hogy ilyen sokan vannak? – A belsı teremben van valami tsz-rendezvény. A pincér átfurakodott a székek között, és megállat az asztaluknál. – Mit kértek, fiúk? – kérdezte Morvecz. Hidvéghy a vállát vonogatta, Ágh Feri sem szólalt meg. – Én egy fröccsöt kérek, és hozzon két üveg sört. – Már megint variálsz, hogy kilógj a sorból – mondta Hidvéghy epésen. – Egész este fröccsöztem, borra sör meggyötör. – Sörre bor, jó gyomor – fejezte be Ágh Feri a mondást. Moravecz nem tudta eltalálni, mi az oka Hidvéghy feldobottságának, aztán észrevette, hogy az egyik táncoló szıkeséget bámulja egyfolytában. Ezt a lányt még egyszer sem látta a Rónában, nyilván a tszrendezvénnyel keveredett ide. – Azt a szıkét bámulod, mi? – Azt hát, már egy órája szemez vele – magyarázta Ágh Feri. – Fel kéne csípned – mondta Moravecz a barátjának. – Kell a fenének. – Gyógyír lenne Borbála után. – Menjetek a fenébe, kérd fel táncolni te. – Nem azért jöttem ide. – Hát akkor minek jöttél; ezt az ócska fröccsöt iszod. Legalább rendelnél konyakot hozzá. – Majd késıbb. – Mondtam neked, Feri, hogy legkésıbb tízre megérkezik. Ágh Feri azonban nem reagált, láthatólag álmos volt meg spicces, unta a témát. A csinos szıkeség kipirultan, könnyedén táncolt egy fejjel magasabb fiatalemberrel, s amikor feléjük fordult, mindig vetett egy pillantást a tanárokra. – Éppen rád kacsingat – mondta Hidvéghynek Moravecz. – Mért nem kéred már fel? – Nem táncolok. – Nagyon szomorú lesz a szıke, meg te is jobban járnál. – Gondolod? – Én nem hagynám ki. – Gondolod, hogy engem néz? – Elég furcsa, de azt hiszem, te tetszel neki. 45

Ágh Feri nyugodtan hallgatta ıket – a facér két hülye. A történelemtanár szemei elég homályosak voltak már, nem nagyon bírta az italt. Gúnyosan mosolygott magában – hát ilyen a legényélet – gondolta kárörvendıen. – Ki vagytok éhezve, mi? – Fogd be a szádat – mordult rá Hidvéghy. – Ezzel a bébivel meg kellene ismerkednetek, pirospozsgás parasztlány, ropogós popsival. Ne hagyjátok ki! – Hozd ide nekünk! Kérd le és mutasd be nekünk. – Nehogy a lakásodra vigyem? – Hagyd ıt, még gondolkodik – röhögte el magát Moravecz. Telt, múlt az idı, közben hosszú szünet következett; a rendezvényen részt vevı társaság szedelızködni kezdett. Téesztagok lehettek, nem igen jártak még a Rónában, most kihasználták az alkalmat, hogy egyszer jól érezzék magukat. A férfiak láthatólag kihízták vagy kinıtték a zakóikat, a nık a legszebb ruháikat vették elı, ami feszült az elhízott csípıjükön, egyikük nyerítı hahotázásával percenként kifejezte elégedettségét. Most ı és ez a tüzes menyecske vitte a prímet, sorban kitessékelte a társaságot valami buszhoz, aztán ı is szedte sátorfáját és távozott. A cigányzenészek közben elıvették az elemózsiájukat, és jóízően falatoztak; a tsz-esek közül csak a kis szıke meg egy fiatalember maradt, az, akivel az elızıekben táncolt. Közben a pincér megérkezett az újabb sörökkel és a fröccsel, szalvétával letörölte az üvegek alját és töltött – ez csak a tanároknak járt ki, borravaló nélkül. A jóságos kıbányai világos habosan csordult a pohárba, páraréteg jelezte a hidegét. Moravecz belekóstolt a fröccsébe, elfintorodott. – A Hungarovin bosszúja – mondta, és ı is rendelt egy sört. – Kérek még három konyakot is – ocsúdott fel Ágh Feri a zsibbadtságából. – Te csak ne igyál konyakot – intette le Moravecz. – Hozza csak, legfeljebb kiütöm magam. Túl korai volt a konyak, Moravecz és Hidvéghy többnyire a mulatság végén ittak konyakot, tapasztalat szerint ez fordulópontot jelentett az est kimenetelét illetıen, mivel végképp elálmosodtak és hazamentek. A cigányok közben rázendítettek a „szeretlek én, jöjj vissza hozzám”-ra, a szıke lánynak nem volt kedve táncolni, talán unta a partnerét. – Most menj oda hozzá! – mondta Moravecz Hidvéghinek. – Vidd el táncolni, Bandi – unszolta Ágh Feri is. – Igyunk – mondta elszántan Hidvéghy, de mire erıt merített volna, a lányt felkérte egy hapsi; látásból ismerték ıt, egy belügyes rendszámú Volgában látták ıt Homokvárosban közlekedni. Fekete képe miatt Belzebubnak nevezték. – Megint lekéstél – mondta Ágh Feri. – Iluskádat lecsapták a kezedrıl. – Belzebub gyorsabb volt nálad – cukkolta Moravecz Hidvéghyt. Az a mendemonda járta, hogy ez a káder magasrangú ávós volt ötvenhat elıtt, most a járásban tölt be valamilyen funkciót, éjszaka sorban járja a kocsmákat, mulatókat, idınként a bálokban is megjelenik, és elhappolja a legszebb lányokat. Valóban ördögképő volt, nyúlt arcában hosszú orr és vastag áll, fekete sörénye szarvba kefélve. Valószínő az egyik környékbeli városból vagy faluból érkezett, ahol már minden kocsma zárva van ilyentájt. – Menj oda Kukorica Jancsihoz, vigasztaljátok egymást – röhögte el magát Moravecz. – Buta liba. Nem felel meg neki ez a jóképő parasztgyerek. Hidvéghy elég könnyen viselte Borbála elvesztését, de arra nehezen szánta el magát, hogy egy új kalandba kezdjen. Kollegái válogatósnak tartották, pedig inkább komplexusai voltak a nıi nemmel. Most is arra hivatkozott, hogy ı igényesebb annál, hogy egy parasztlánnyal összeadja magát, pedig csak a 46

bátorsága párolgott el. A szıke szépség felszedése persze mostmár tárgytalannak tőnt, összekapaszkodva, vidáman forgott az ördögképővel. És akkor fordulat következett, Hidvéghy merész léptekkel odament a fickóhoz: – Szabad, kérem – mondta neki határozottan. Belzebub elıször a szıkére nézett, aki kipirultan eresztette le karjait, nyugodtan várva a fejleményeket. Aztán meg szabályos balraátot csinált, mint valami gáláns úr, mire a lány belekarolt Hidvéghybe. – Na, ebbıl baj lesz – jegyezte meg Ágh Feri. A szám végéig nem történt semmi, Belzebub villogó szemmel figyelte, amint Hidvéghy az asztalhoz kíséri a lányt. Az meg még kezet is csókolt Iluskának, az a marha. – Most én rendelek – ült vissza helyére Hidvéghy, s már szedte is le a címkét az egyik sörösüvegrıl. Komótosan elıvette büszkeségét, az aranyhegyő töltıtollát, és következıket írta rá: „megleckéztettem Belzebubot, Iluska az enyém lesz”. – Kérek három sört, kísérıvel – mondta aztán a pincérnek. – Igenis tanár úr. Moravecz és Ágh tanárurak összenéztek a rendelés hallatán – valami kiakadt Bandinál. Nem szokott ı nyilvános helyen konfliktusba keveredni. Nyilván a Borbálával való szakítás vette el az eszét. Az ördögképő idısebbnek látszott Hidvéghynél, meg erısebbnek is, magabiztosan odaült a fiatal pár asztalához egy üveg vodkával a kezében. A helyzet világos, az ördögképő célba talált, hiszen a szıke láthatólag unta a partnerét, szabad préda – gondolhatta. Egyszer-egyszer hátranézett a tanárokra, nyugtalanította annak a kerekképőnek a viselkedése – hogy merészelte lekérni tıle a szıkét? – Belzi érzi, hogy szemmel tartom – mondta Hidvéghy. – Úgy látszik valami rosszban sántikál – jegyezte meg Ágh tanár úr. A következı félórában azonban nem történt semmi érdemleges, azon kívül, hogy a tanárok benyakaltak még vagy két sört és konyakot. Morvecznek már a lábai is kezdtek zsibbadni – Ezek a székek az én fenekem alatt fognak elkopni. Minden este kockára teszem az egészségemet, ennél még a bridzselés is egészségesebb szórakozás. – Melyikıtök tud bridzselni? – kérdezte a kollegáitól. – Csak nem kártyázni akarsz? Azt hármasban nem lehet – mondta Hidvéghy. – Tehát te értesz hozzá, Bandi. – Bridzsbajnok voltam Békéscsabán. – Akkor holnap bemutatlak Amál néninek és János bának. Kitőnıen bridzselnek mindketten, és éppen partnert keresnek. – Azok meg kik? – kérdezte Ág Feri. – A házigazdáim, igazi arisztokraták. Én már elkezdtem tanulni tılük, egy szan, két treff, három pikk, meg ilyesmi. – Négy kör – nevette el magát Hidvéghy. – Pincér, hozza az ötödik kört. – Olyanok vagytok, mint a gödény, vedelitek a piát – méltatlankodott Ágh tanár úr – Elisszátok az eszeteket…Na, én hazamegyek aludni. – Nézzétek! Belzi leitatja „Kukorica Jancsit”. A szıke lány partnere már eléggé illuminált állapotban volt, az ördögképő mindig színig öntötte a poharát. A lány egy pillanatra hátranézett a tanárok asztala felé, úgy tőnt, nem tetszett neki a dolog. Zavarodottságát azzal palástolta, hogy eltolta a feketeképő szırös kezét a válláról. – „Ávós Jancsi” kiütötte Kukorica Jancsit” – jegyezte meg Moravecz. Az ördögképőt még az sem zavarta, hogy Hidvéghy táncolni vitte a lányt. Iluska mostmár nem volt olyan odaadó partnere Hidvéghynek, nem mosolygott, és az egész szám alatt Kukorica Jancsit figyelte. S, amikor az már csak a könyökével tudta feltámasztani a fejét, Belzebub lekérte a szıkét Hidvéghytıl. A marha hangosan tiltakozott, mire akkorát kapott, hogy a fenekére huppant. Erre aztán kitört a pánik, az a 47

néhány táncoló pár, akik még bírták szusszal, azonnal az asztalukhoz vonultak. Egy pincér a telefonhoz rohant. Ágh Feri meg Moravecz felsegítették dühöngı kollegájukat, ık is visszaültek az asztalukhoz – sejtették, hogy mi következik ezután. Nem telt bele öt perc, két rendırjárır lépett a Rónába, mire az ördögképő kézen ragadta Iluskát, s már el is tőntek; a rendırök mintha szalutáltak volna neki. Igazoltatás kezdıdött, sorban, minden asztalnál. A megszeppent vendégek a kabátjukban kotorásztak az igazolványuk után. A tanárok mindjárt magukra is kapták lódenjüket, kifizették a cechet – a két rendır megismerte ıket, intettek, hogy mehetnek. Azt még kifigyelték, hogy csak a szıke lány partnerét viszik el a rendırök, olyan részeg volt, hogy alig tudták betuszkolni a járırkocsiba. – Nos, Kukorica Jancsit elviszik a detoxikálóba – mondta Hidvéghy. – Én meg hazamegyek – mondta Ágh Feri. – Kösz fiúk, jól éreztem magam, de azért nem járnék minden este a Rónába. – Milyen voltam, Feri? – kérdezte Hidvéghy az arcát tapogatva. – Hıs voltál! Na, szevasztok. Moravecz Ferenc számtantanár ritkán ismerkedett nıkkel nyilvános helyen, alkalmi barátnıit a hétköznapi dolgai intézése közben szedte fel: orvosnál, közértben, bankban vagy a totózóban. Éva elvesztése óta nem érzett szerelmet senki iránt, a négy év Homokvárosban eltöltött idı alatt mégis többen választották ıt partnerül, mint Hidvéghyt. A ma esti buli sem mozgatta meg a fantáziáját, pedig a Rónában akadt néhány szemrevaló parasztasszonyka. Holnap haza utazik a szülıfalujába, végre kipiheni magát, jókat eszik, meg meglátogatja a gyerekkori szerelmét is, Julikát. Ezektıl a gondolatoktól bizakodó hangulatba keveredett, mégiscsak érdemes élni! Kettesben elindultak a fıtér felé, már csak a fák csöpögése adott némi zajt, rajtuk kívül senki sem járkált az utcán. Hidvéghy a pofon helyét masszírozta; duhaj kedve nem lankadt, csak azt hajtogatta, hogy enne valamit. A Kossuth étterem nyitva volt még; a szokásos maszekok és a város megszokott két kurvája ült még az asztaloknál. Hidvéghy a lezüllött, girhes lányokat, sároshátúaknak nevezte, mivel az volt a módszerük, hogy a lerészegedett vendéget elcsalták egy kis etyepetyére a közeli park füvére, és közben kizsebelték. A tanárok le sem ültek, a pincérrel kezdtek tárgyalni. – Milyen harapnivalót tudna adni? – kérdezte Hidvéghy. – Sajnos, tanár úr, a szakács már hazament. – Akkor adjon valami hideget. Kocsonya vagy kaszinótojás van? – Sonkás szendvicset tudok adni. – Te nem vagy éhes? – kérdezte Moravecet. – Dehogynem. De már mennék haza. – Csak egy jó hideg sört iszunk. Rendben? – Aha. A zsemlébe rakott vastag füstöltsonkát, csípıs tormával egy perc alatt befalták, a sört is lehúzták; elég fáradtak voltak ahhoz, hogy megérlelıdjön bennük a gondolat: sürgısen ágyba kellene bújni. Tegnap is éjfél körül feküdtek le, a hét elején is volt egy hasonló kiruccanásuk, szerencsére holnap nincs tanítás, hétfıig feltöltıdhetnek energiával. – Kedvem lenne egy kettyintésre – ötlött Hidvéghy eszébe. – Aludd ki magad, pajtás. – Ne viccelj! Neked biztos van valaki ismerısöd, ahová el lehetne menni. – Ilyenkor, bejelentés nélkül? – Hát, persze. Két pasas dupla élvezet. Úgy tudom, itt a közelben is van valakid. – Van – egyezett bele Moravecz. – Menjünk máris? – Naná! 48

– Hát akkor lóra! – vigyorogta el magát Moravecz. Arra gondolt, hogy az alkalmi barátnıje kapuján nincs csengı, legfeljebb körbejárják a házat, aztán kis kerülıvel hazamennek. Hidvéghy fizetett, s már kinn is voltak a friss levegın. Moravecz elıbb jól megsétáltatta a kollegáját, hátha helyrerázódik az agya. Lefordultak egy kivilágítatlan mellékutcába, bizonytalanul lépkedtek a hepehupás járdán, cipıjükkel kellemetlen hangokat adva az alvó házak között. – Ez az – súgta Moravecz. – Halkan kopogtatunk. Az ablakok mind sötétek voltak, a kerítésbe épített kapuból alig hallhatta meg valaki a zörgetést. Ekkor azonban a szomszéd kutyája ugatni kezdett, abban a házban nemsokára felkapcsolták a villanyt. A tanárok tanácstalanul álltak. Hidvéghy elszántsága kezdett kínossá válni. – Ne zörgess tovább, felverjük az egész utcát – mondta neki Moravecz. A barátnıje elvált asszony volt, a szüleivel élt együtt az elıttük sötétlı, hosszúkás, földszinti házban. Az öregek az udvar felıl laktak, az asszonyka szobája utcai volt. Moravecz gyakran az ablakon keresztül látogatta meg a fiatalasszonyt – olyankor, amikor az öregek már az igazak álmát aludták. Most is kinyílt az egyik utcai ablak; Moravecz rászólt Hidvéghyre, hogy húzódjon a kapu mélyedésébe, majd a nyíló ablakhoz somfordált. – Bemehetünk – mondta késıbb. – Te mászol be elıször. – Azt már nem, nem is ismerem a bigét. – Nincs apelláta! Gyere felsegítelek. Az ablakpárkány nem volt magasan, Moravecz bakot tartott Hidvéghynek, tudta, hogy a barátnıje ilyenkor kiszalad a fürdıszobába, felfrissíteni magát. – Ez lesz ám a jó balhé – nevetett magában Moravecz. Nem is telt bele három perc, amikor Hidvéghy szinte kirepült az ablakon. – Nem törted össze magad? – segítette fel Moravecz. – Csak a térdem fáj. – Porold le magad és futás. A sötét szobaablak becsapódott, a kutyák mostmár kórusban ugattak, s a két tanárúr röhögve rohant minél messzebbre a helyszíntıl. – Jól kibabráltál velem, te szemét – bosszankodott Hidvéghy. – Te akartad! – Tiszta hülyék vagyunk, Frédi – mondta bőnbánóan. – Holnaptól új életet kezdünk – próbálta vigasztalni Moravecz. – Még nem késı, Bandi. Egyszer talán megváltozik a sorsunk, érted? – Mi a fene változna? – Én például elmegyek Homokvárosból, emberibb világba vágyom. – Menj a fenébe, én maradok. Moravecz elhatározta, hogy hazakíséri Hidvéghyt, mielıtt valami kárt tesz magában. A szerelmi csalódást nem könnyő leküzdeni, fıleg egy olyan magyar tanárnak, aki a költészetbıl meríti szexuális hozzáállását. Bandi teljesen kiakadt a Borbálával való összeveszése után, mivel valahol a képzeletvilágában kereste a nagy ıt, a versek bővkörében élt. Csodálatosan adta elı a klasszikus szerelmes verseket: Tóth Árpádot, Kosztolányit, ugyanakkor a lelkét mérgezte a dekadens franciákkal: Baudelaire-t, Verlaine-t, Rimbaud-ot olvasott. A „romlás virágai” bővölték el fellengzıs fantáziáját. A Kossuth szoborhoz értek; tavasszal még a város egyetlen rendesen kivilágított szobra volt, de most a „nemzet hıse” komor sötétségbe burkolózott. Hidvéghy hirtelen felugrott a talpazatra, és a János vitézt kezdte szavalni. A hangja beleharsant az alvó város csendjébe, ı meg csak nyomta, nyomta a szakaszokat, aztán beleköltött egy strófát: Jaj neked Iluska, szegény árva kislyány! 49

Hátad mögött van már a dühös boszorkány; nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul, s ily módon riaszt föl szerelem kábulatából: Elvitt az ördög a pokol tüzébe, hiába kínálod megperzselt seggedet, Hidvéghy tanárúr elküld tégedet, a fenébe, a fenébe, a fészkes fenébe. Jót röhögtek az egészen, Moravecz megdicsérte a barátját az improvizációjáért – Ébresszük fel ezt a tespedt várost – mondta, és belekurjantott a néptelen utcák közömbösségébe: – Ébredjetek begyepesedett agyú polgárok, itt az idı, most vagy soha. – Hülye vagy! Ezért le is csukhatnának. – A rendırök is alusznak, Kisbalázs. – Menjünk mi is aludni, na, szevasz – mondta és rohanni kezdett. Olyan iramban hagyta ott Moraveczet, hogy már csak a háta látszott, amint egyre távolodik. Az ipariskola számtantanára egy cseppnyi álmosságot sem érzett. Már majdnem visszafordult az elızı helyszínhez, a barátnıjéhez; bekopog az ablakon és bocsánatot kér. Végülis ez a kapcsolata kölcsönös megegyezésen alapult, komoly szándék nélkül, sıt, mindketten óvakodtak attól, hogy kitudódjon. Aztán egyszerre otthon találta magát, altatót vett be, gyorsan bebújt a vastag dunna alá, összekuporodott – kellett vagy félóra, mire bemelegedett a „fészek”. Úgy kapcsolt ki az agya, mintha fejbevágták volna. Nehéz, téli napok következtek, Moravecz legszívesebben átaludta volna a telet; mindennap lelki tusát vívott magával, hogy kibújjon a meleg dunna alól. Egyre hidegebb napok jöttek, mígnem az egyik reggel megfagyott a víz a poharában. Hatvannyolc tele politikailag is fagyos volt, a Csehszlovák események még a korábbinál is zárkózottabbá tették Homokváros lakóit, nem kísértett már Kossuth Lajos szelleme, ki is kapcsolták a villanyégıket a szobra körül. A tanárok sem jártak már a Gólyába meg a Rónába, tanítás után mindenki sietett haza. Egyetlen színfolt volt Moravecz életében a heti két alkalommal megrendezett bridzsparti. Kiderült, hogy Hidvéghy kiválóan játszik, csak János bá volt képes megszorongatni, ezért aztán Amál néni lett a partnere. A másik hidat János bával Moravecz képviselte; számtani tudománya révén nem volt nehéz a lapokat fejben tartania, de terítés után csak az öregúr kacsintásaiból következtetett arra, hogy mit játsszon ki, ha rákerült a sor. Idınkét tízig-tizenegyig is eljátszogattak, közben iszogatták Görbeky gazda sajátkészítéső rozéját, és ropogtatták Amál néni süteményeit. Egyszóval, úri módon szórakoztak a korábbiakhoz képest. Hidvéghy azzal is bevágódott Amál néninél, hogy befejezésül elszavalt egy-egy verset. A két öreg ámulattal hallgatta; Amál néni idınként meg is könnyezte az elıadását. – Igazán tehetséges fiú ez a Bandika – mondta egyszer Moravecznek, – Jobb sorsra érdemes. – Kiváló színész lehetne belıle. – Úgy sajnálom magukat, Ferencke, mindketten albérletben szenvednek, se otthonuk, se feleségük. – Az bizony nincsen, Amál néni. Nekem nem is hiányzik a házasság. Ráérek még lekötni magam. Hidvéghy pedig nem régen veszett össze a menyasszonyával. – Jaj, de kár, egy ilyen csinos, okos fiú. Talán majd kibékülnek. – Kötve hiszem, egyébként sem valók egymáshoz. – Pedig olyan aranyos fiú ez a Bandika, tele kellemmel, udvariassággal – sajnálkozott szívbıl Amál néni, s ebbıl az elemzı párbeszédbıl végül az lett, hogy bemutatott Hidvéghynek egy úriházból való lányt. Talán rokoni kapcsolat főzte Erika szüleihez, aki Homokváros elıkelı családjának egyikébıl származhatott. – Csinos, házias és mővelt leány – adta elı a bemutatás elıtt Amál néni. Hidvéghy tanár úr újra vılegényként propagálhatta magát a tanári karban. 50

Erika valóban feleségnek való leány volt, csak hát Bandihoz mérten túlságosan szolid volt. Közben elkövetkezett a féléves zárás korszaka: feleltetések, dolgozatírás jellemezte az órákat, majd egy értekezlet keretében a szaktanárok és az osztályfınökök megbeszélték az osztályzatokat. Az igazgató csak akkor folyt be a munkába, amikor kritikus helyzet állt elı; többek között Moravecz esetében, aki osztályfınökként és matematika tanárként is arra az elhatározásra jutott, hogy félévkor megbuktatja Suhajdát. – Azt már nem – jelentette ki az igazgató. – Van fogalmad, micsoda botrány lenne, ha Suhajda elvtárs fiát megbuktatnád? – Nem érdekel. – Téged semmi sem érdekel, önfejő vagy és aszociális. Tőrhetetlen az iskolához való hozzáállásod. Nem lóghatsz ki a sorból. Megértetted? – Ez a gyerek nem figyel semmire. Na jó, elismerem van esze, bıven az átlag felett, de a magatartása rombolja az osztályfegyelmet, másrészt nem tanul. Az óráimon nem figyel, kártyázik, szóval észhez kell téríteni. – Akkor miért nem a többi kártyást buktatod meg? Neked nem tetszik, hogy az apja funkcionárius, mi? Pedig nagyon rendes ember, sokat tett már az iskoláért, tavaly elintézte, hogy a Homokvárosi Iparitanuló Tanintézet kiváló érdemrendet kapjon. – Megbuktatom és kész – jelentette ki Moravecz, Abban a pillanatban nem számolt a következményekkel, bár sejtette, hogy ez az allőr a tanári pályájának végét jelenti. Egy március eleji reggelen, mielıtt az elsı órája megkezdıdıdött volna, egy idegen úriemberforma üldögélt a tanári szobában. Komfortos aktatáskájából papírokat kotorászott elı, majd odalépett a falon lógó, nagy órarend táblához. Megkérdezte, melyik teremben vannak az esztergályos tanulók. Moravecz rossz elıérzettel válaszolt neki, hogy éppen ott tart matematika órát. Erre az ötvenév körüli pasas bemutatkozott neki: – Stoller Ottomán tanfelügyelı vagyok. – Moravecz Ferenc. – Örvendek Moravecz tanár elvtárs, az ön óráját fogom meglátogatni. Itt az igazolványom. Nem lehetett mit tenni, a folyosói csengı megszólat, Moravecz hóna alá kapta az osztálynaplót, és a tıle telhetı udvariassággal elıretessékelte Stoller Ottománt. – Az igazgató rámküldte a megyei tanfelügyelıséget – volt az elsı gondolata. A gyerekek megszeppentek az idegen alak láttán, olyan csend lett, mint a vizsgákon, vagy amikor az igazgató váratlanul belépett. Ez volt Moravecz szerencséje, minden rendben folytatódott; a hetes felsorolta a hiányzókat, a tábla letörölve, a katedrán szokásos papírgalacsinok felszedve, az ablakok nyitva – kivételesen szénszag sem volt. – Suhajda megbuktatása végett küldte rám az igazgató a tanfelügyelıséget. Ezzel a gondolattal kezdte meg az órát, megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Elıször a házi feladatot kérte számon, majd egy rövid feleltetést tartott, a legjobb tanulóját, Kemencés Pistát hívta ki a táblához, megoldatott vele egy szinuszos feladatot, a nehezebbikbıl. – Csak ámuldozzál Stoller Ottomán – nézett a tanfelügyelıre. Csakhogy Moravecz azt sem tudta pontosan, hogy mi következik a tanrendben, kénytelen volt improvizálni. A Gauss-görbérıl kezdett beszélni, mint az adatszórás kiszámításának módszerérıl; ha egy esztergályos egy mőszak alatt tíz selejtet gyárt a mérethatár alatt, ötöt felette stb. Felrajzolta hogyan kell diagrammban ábrázolni a legyártott alkatrészek méretszórását. Ezzel a témával az óra úgy, ahogy lezajlott. Hátul, az utolsó padsorban is rend volt; Suhajda hátra tett kézzel ülte végig az órát. – Rendes fiúk ezek – könyvelte el Moravecz. Óra után a tanfelügyelıvel visszamentek a tanáriba, Stoller elvtárs csak a fejét csóválta; a tantervben nem szerepelt a Gauss-görbe. Leginkább azt kifogásolta, hogy Moravecz nem készített óravázlatot. 51

Késıbb Gerebestıl megtudta, hogy a tanfelügyelı egy oldalnyi jegyzıkönyvet vett fel Moravecz órájáról, csupa elmarasztaló dolgot. Erre az igazgató részletes beszámolót írt a tanfelügyelıség felé, amiben kifejtette, hogy Moravecz Ferenc számtantanár túllépi a szakiskolákban megkövetelhetı tananyagot, saját kútfıjébıl meríti a témákat, amik rendre meghaladják egy ipari iskolákban elérhetı szintet. Ezzel felborítja a tanrendet, indokolatlanul megbuktatja a gyengébb képességő tanulókat, s az erkölcsi magatartása is kifogásolható. – Rendes vagy, hogy mindezt elmondtad, én csak annyit várnék el az igazgatótól, hogy ugyanúgy járjon el velem szemben, mint a többi tanárral szemben, ne ragadtassa el magát, ne küldjön rólam negatív jelentéseket a tanfelügyelıséghez, és ne hagyjon ki a túlóra lehetıségekbıl. Mást nem kívánok – mondta Gerebesnek indulat nélkül. A tanév végéig még hátravolt két hónap, nehéz idıszak volt számára, mert az igazgató nem hagyta abba a piszkálódást, mindenbe belekötött, még a magánéletébe is. Moravecz végleg eldöntötte, hogy elhagyja Homokvárost. Újsághirdetéseket böngészett, felkereste a már mérnökként végzett, mőszaki egyetemi évfolyamtársait, de hát BME diploma nélkül nem ment könnyen az álláskeresés. Végül a Csepel Autógyár válaszolt a levelére, ahová felvették volna normatechnológusnak. A krach akkor következett be, amikor megismerkedett egy gyönyörő cigánylánnyal, Rozival; a cigánybálon futott vele össze, ı volt a bálkirálynı. Az igazgató meglátta ıket az utcán sétálni, másnap rátámadt, miszerint egy tanárembernek nem illik cigánylányokkal közösködni. Egyenesen azt vetette Morvecz szemére, hogy ezzel a megalázó kapcsolatával lejáratja az egész tanári kart, és ha azonnal nem szakít a lánnyal, fegyelmit indít ellene. Rozika egyébként irigylésre méltó leányka volt, vénuszi testalkattal, szénfekete, értelmes szemekkel. Mindenki megfordult utánuk, amikor a fıutcán végigvonult vele, és ezért a tüneményért Moravecz vállalta a pletykákat is. – Csak nem pártfegyelmire gondolsz? – kérdezte a fenyegetızı igazgatótól. – Nem, de a párt sem nézi jó szemmel az ilyen magatartást. – De hát, nem is vagyok párttag – tiltakozott Moravecz. – Nem is leszel az, ha így viselkedsz. – Annyi baj legyen. Az igazgató akkor már bemószerolta Moraveczet a pártbizottságon is. Ez azt jelentette, hogy a káderlapjára olyan szöveget írhatott, ami még a Rákosi korszakban is dicsıségére vált volna: „destruktív elem… bomlasztja az iskola rendjét… gátolja a szocialista erkölcsre nevelést” – csupa aljasságot. S, amikor Gerebes odasúgta neki, hogy mit írt a káderlapjára, Moravacben felforrt a bosszúvágy. – Rohadt, pedigrés alak, begyepesedett agyú kispolgár, seggnyaló. Talán az fáj neki, hogy én nem hajbókolok neki? Vannak ám nekem is összeköttetéseim, kommunista családból származom, az apám párttitkár egy téeszben – tette hozzá, nagyot lódítva – csupán azért, hogy a fenyegetése visszajusson az igazgató fülébe. – Az rendben van, hogy ez a mitugrász kiskirály lehetetlenné akarja tenni az életemet, de ı csak kotorjonkaparjon a homokvárosi szemétdombján, és ne irkáljon hazugságokat a káderlapomra. Egy olyan titkosított okmányra, ami egész életemben elkísér majd. Nem is értette, mi késztethet egy embert ilyen aljas cselekedetre – talán az irigység, hogy neki Homokváros legszebb leánya a barátnıje, vagy hogy Hidvéghyvel együtt viszonylagos szabadságban élnek, kedvükre szórakoznak, megpróbálnak fiatalosan élni. – Hát, igazgató úr, ne irigykedjen arra, aki képes kitörni ebbıl a posványból, nyugodjon meg, évvégén elmegyek innen! – Ferikém, be kell lépni a pártba, másképp nem megy – mondta neki Gerebes Ervin. Elkövetkezet a tanév utolsó hete, Moravecz akkor már beadta a felmondását. Elhatározta, hogy nem buktatja meg Suhajdát, ne ı igya meg a levét az igazgató iránti győlöletének. Összegezve úgy ítélte meg, 52

hogy minden tanulóját megtanította számolni, Suhajda is tud annyit, amennyire egy hegesztınek szüksége van. A konok jellemét viszont, amit valószínő az apjától örökölt, nem volt képes jó irányba terelni. – Legszívesebben felpofoznám – mondta Gerebesnek. – Arra nincs módunk, pedig egy nagy pofon segítene Suhajdán is. – Dicsérjük mellbe – nevette el magát Hidvéghy. – Most nincs itt senki rajtunk kívül, elmegyek érte. A tanári szoba éppen alkalmas volt egy kis „csépelésre”; hármasban múlatták az idıt. Hidvéghy kikérte Suhajdát az óráról és bekísérte a tanáriba. Amint belépett a gazember, Gerebes nagyot vágott a hátára, miközben egyre másra dicsérte, derék legénynek szólította a megszeppent tanoncot: – Milyen izmos gyerek vagy te, kedvelnek a lányok, mi? A kölyök csak akkor kapcsolt, amikor Moravecz kétszer erısen mellbevágta, megdicsérvén az eszét. Suhajda majdnem hanyatt esett. Aztán Hidvéghy következett a kemény vállveregetéseivel – Jó hegesztı lesz belıled Suhajda – mondta komoly ábrázattal, miközben már rogyadoztak a gyerek lábai. – Ígérd meg, hogy erre a pár napra megjavulsz, tanulsz a vizsgákra és abbahagyod a kártyázást – folytatta Moravecz. Suhajda mindent megígért, bár semmit sem értett az egészbıl, csak egy hülye vigyorra tellett tıle – majd távoztában még egy kemény, „dícsérı barackot”, egy kemény kokit is kapott a fejére. S, mit ad Isten, a hátralévı napokon valóban megváltozott. Odafigyelt az órákon, bemagolta a vizsgatételeket, tisztelettudóan elıreköszönt a tanárainak. – Nahát, ez a pavlovi módszer homokvárosi változata – nevette el magát késıbb Hidvéghy. – Csak a diri meg ne tudja. A Homokvárosi Iparitanuló Tanintézet igazgatója megegyezett Moravecz Ferenc számtantanárral, hogy az utolsó tanítási napon elhagyhatja az iskolát; elkészítette a továbblépéshez szükséges iratokat, kezébe adta a munkakönyvét – a káderlapomat bizonyára titkosított borítékban fogja utánam küldeni a Csepel Autógyár személyzeti osztályára – bőbáj mosollyal sok sikert kívánt neki a további munkahelyein. Moravecz még emlékezett, hogy négy éve milyen benyomásokkal szállt le a vonatról Homokvárosban, hogyan teltek az elsı napjai, majd az évek egymás után. Összegében sikertelennek könyvelte el tanári pályája kezdetét, élete rosszra fordult ebben a poros kisvárosban. Mindenáron változtatni akart. Meg akarta találni a számára elfogadható világot. De azért voltak szebb napok is. Emlékei között a partneri kapcsolatai jelentettek némi színt, bár egyik sem volt komoly. Búcsúzáskor csak Rozika, a cigánylány pityergett egy kicsit, nem értette, miért kell a tanár úrnak ilyen hirtelen távoznia. – Elıtted az élet Rozi, nem vihetlek magammal a bizonytalanba. Inkább a lány anyjának magyarázta el, hogy egyelıre szó sem lehet komoly kapcsolatról közöttük, fıleg házasságról nem. – Gyerek még ez a lány, nem való hozzám. Az aranyos házigazdáitól, Görbekyéktıl is elbúcsúzott, megköszönte a barátságos bánásmódot, amiben részesítették – Nem is bírtam volna ki négy évig Amál néni és Jani bá szeretı gondoskodása nélkül – mondta nekik. Igaz, eszébe jutott az is, hogy a szobája alig volt főthetı, ablaka sem volt, és télen csak Amál néni családi nagydunnája tartotta benne az éltetı meleget. – Ilyen világ ez – gondolkodott el Moravecz. – Kisemmizett, kitelepített arisztokraták barátkoznak a szegény sorsú tanárokkal. Micsoda társadalom ez? Semmibıl feltörekvı bunkók, tehetségtelen funkcionáriusok; párttagok és pártonkívüliek, feltörekvık és lecsúszottak keverednek egymással nagy összevisszaságban. Hol van itt a klasszikus osztályharc, amirıl a brosúrákban írnak? Mindenki él, ahogy tud. Szerencsétlen túlélık vagyunk mindannyian. Elérkezett az utolsó óra az osztályával, 3/a-val; Moravecz megint másnaposan ment az órára, mivel elızı este búcsúvacsorát rendeztek a Rónában. Gerebes Ervin és Ágh Feri is ott volt, a feleségüknél 53

iskolai rendezvényre hivatkoztak, ami végül is igaz volt. İk ketten vacsora után még megittak egy üveg sört, és szabadkozva eltávoztak. Hidvéghy viszont elemében volt, megint csalódott az új menyasszonyában – nem elég rugalmas, le akar szoktatni a piáról – mondta fanyarul. – Rájöttem, hogy én sohasem fogok megnısülni – tette hozzá. S, úgy berúgott megint, mint a csacsi. – Jöjjön ki Tábori – kezdte az órát Moravecz. Ma minden zárójegyet be kellett írnia a naplóba. A kétséges osztályzatokat igyekezett fölfele kerekíteni. Tábori négyes felett állt, de Moravecz most alkalmat akart nyújtani neki a javításra. Persze az is benne volt, hogy szeretett volna egy szép feleletet hallani, bizonyítékául annak, hogy nem volt hiábavaló az a négy év, amit eddig pedagógusként eltöltött. Tábori nyugodtan, felkészülten beszélt, s az osztály elcsendesedett. Emlékezett Moravecz speciális megfogalmazásaira és visszamondta azokat. Mindig tisztán öltözködött, nagyon rendes szülei voltak, büszkék voltak a fiukra. A feleletet hallgatva Moravecz enyhülést érzett a gyomrában, ami az utóbbi idıben gyakran fájdogált. – Na, most itt az alkalom, hogy új életet kezdjek – gondolta Moravecz, és már be is írta az ötöst Táborinak. Aztán a másik jeles tanulója következett, Kemencés Pista, aki nem a szorgalmának, hanem a jó eszének köszönhette matematikai képességét, egyébként gyakran követett el csibészségeket, különbözı karikatúrákat rajzolt a táblára, egyszer Moravecz képe is felkerült, az osztály hangosan kacagott rajta. Feladott Kemencésnek egy csavaros függvényt, amivel a fogaskerekek fogszámát lehetett meghatározni, és oda sem figyelt. Ismét eszébe jutottak a homokvárosi emlékek, a négy év mégis csak nyomot hagyott a lelkében. – Lehet, hogy rosszul teszem, hogy elmegyek innen – szállta meg a kínos gondolat. A jövıben való kételkedés emésztı érzése fogta el. Azzal vigasztalta magát, hogy a gazdaságban most fellendülés van; „odafönt” reformokról beszélnek. Mindjárt többet fog keresni, elkezdhet lakásra győjteni, na és ott lesz Budapest közelében. – Csak jobb lehet számomra az iparban, miért ne hagynám itt ezt a kóceráj tanintézetet. A Csepel Autógyár a legnagyobb jármőgyártó vállalat Magyarországon. Ott a helyem! – Szeretnél egy szép, kerek ötöst évvégén, igaz Kemencés? – kérdezte, miután eminens tanulója jól megoldotta a fogszámítási képletet. Marósnak készült, ami igen bonyolult gép, kell hozzá a matematikai készség. – Igenis, Moravecz tanár úr. – Mennyi idıt foglalkoztál az anyaggal? Naponta hány órát szánsz a matematikára? – Nem tudom. – Egész éjjel magoltál. Mond meg nyugodtan – biztatta Moravecz. – Nem magoltam, tanár úr. Másfél órát tanultam. – Halljátok? – nézett körül a csillogószemő, fiatal arcokon. – Mond még egyszer. Fordulj az osztály felé! – Másfél órát készültem a mai órára. – Derék gyerek vagy, kitőnı marógépkezelı lesz belıled. Másfél óra alatt egy csillagos ötöst szereztél. Tessék tanulni, egy szakmunkás akkor ér valamit, ha egész életében tanul. A technika fejlıdik, új gépek jönnek, és ezek egyre bonyolultabbak lesznek. Másfél óra tanulás és egy szép, kövér ötös. Na, menj a helyedre. Érezte, hogy a jelenet nem mindenkit ragadott el, a hátsó sorból megint morgolódás tört fel, Rozmár Jancsi, Suhajda padtársa és kártyapartnere elırehajolt és fülöncsapta az elıtte ülıt. – Na, gyere csak ki a táblához Jancsi fiam! Itt mutasd meg az erıdet. Moravecz már korábban elhatározta, hogy évvégén nem buktat meg senkit; tulajdonképpen három, négy gyerek volt a begyében, de azok is inkább a fegyelmezetlenségük miatt kapták az egyeseket. Tudta, hogy egyszer úgyis benı a fejük lágya, rákényszeríti ıket a munkásélet, a naponta ismétlıdı kemény helytállás. A szakma fegyelme megtanítja ıket, hogy beálljanak a tisztességes emberek sorába. 54

Rozmár Jancsi a tábla elıtt várta a „kivégzést”. Ha most megbukik, évet ismételhet vagy elmehet segédmunkásnak. – Te fiam lakatosnak készülsz ugyebár? Készítettél-e már tölcsért? – kérdezte Moravecz egyáltalán nem „hóhéri” hangnemben. – Igenis, tanárúr. – Hogyan szerkesztetted meg? – Körzıvel, tanár úr. – Helyes. Milyen mértani idomból lesz tölcsér. – Körcikkbıl, tanár úr. – Helyes. Csakhogy tudnod kellett, mekkora sugarú kört kell a lemezre rákarcolnod, igaz? Legyen mondjuk a tölcsér magassága negyven centi, az átmérıje hatvan centi. Számold ki a körzı nyílását, azaz a körcikk sugarát. Rozmár kétségbeesetten nézett az osztálytársaira, hátha valaki súg neki, de senki sem moccant. Erre odament a táblához felrajzolt egy egyenlıszárú háromszöget, bejelölte a kúp magasságát, az átmérıt, és utána a tanárára bámult, mint aki kegyelemért eseng. – Eddig jó, amit csináltál – segítette Morvecz –, van ott egy bővös háromszög, igaz? – Derékszögő háromszög – nyögte ki nagynehezen Rozmár. – Helyes. Két oldala adott, ugyebár? – Hát, hát a magasság négy deciméter, az alap hat, aminek a fele három. – Nagyon helyes! Hogyan számolod ki a harmadikat, az átfogót? – Pitagorasz tétel, pitagorasz tétel – hangzott a súgás hátulról. – Pitagorasz tétel – mondta ki Rozmár bizonytalanul. Megkönnyebbült, amikor Moravecz rábólintott. – Tudom fejbıl tanár úr. Három, négy, öt. Ötven centi lesz a körzı nyílása. – Ez igen! Miféle számok ezek, Rozmár Jancsi? Ha megmondod, nem buktatlak meg. Az osztály kórusban válaszolt: – Pitagóraszi számok; három a négyzeten meg négy a négyzeten egyenlı öt a négyzeten. Olyan volt ez a tiltott közösségi megnyilvánulás, ami melengetni kezdte Moravecz lelkét, meg eszébe juttatta azt a szembenállást, ami az ı tanítási módszerével kapcsolatban felmerült. A homokvárosi iparitanuló iskolában tudnak számolni a tanoncok. Ezt írja le rólam Stoller tanfelügyelı elvtárs. Már csak Suhajdával volt elintéznivalója, utolsónak ıt hívta ki a táblához. – Nos, Suhajda, mi leszel, ha nagy leszel? – Hegesztı szakmunkás, tanár úr. – Az már valami. Nem nagyon értesz a matematikához, igaz? Hogy hívjátok azt a vájatot, amibe a hegesztı anyag kerül? – Gyöknek, tanár úr. – Na, és tudsz már gyököt vonni? A gyereket meglepte a kérdés, többen nevetni kezdtek, a négyzetgyökvonás senkinek sem ment igazán. Morvecz elıvette a zsebszámológépét, és átnyújtotta Suhajdának. – Mond meg, fiam, mennyi ezerkétszázharmincöt gyöke? Suhajda felírta a számot a táblára, hatalmas gyökjelet rajzolt föléje, még a kettıspontot is kitette a szám végére. Néhányan bekiabáltak neki, hogy ott van a kezében a számológép. Príma japán készülék volt, csodaszámba ment Magyarországon, ahol még a mérnökök is logarlécet használtak. Moravecz egy Konsumex boltból szerezte be dollárért. Suhajda leleményességén múlott, hogy felfedezze, hogyan kell használni. Amikor az egyik gombon észrevette a gyökjelet, felragyogott a képe. – Hogy kell bekapcsolni, tanár úr? – Nyomd meg az „on” gombot. Üsd be az ezerkétszázharmincötöt. 55

Suhajda most már olyan képet vágott, mint aki hirtelen megvilágosodott. Reszketı kezében tartott egy gombokkal ellátott varázsdobozt, amibe nagy nehezen beírta az ezerkétszázharmincötöt. Az osztály felé tartotta a számológépet, hogy mindenki lássa, milyen ügyes. – Itt vannak a számok, és most mit csináljak, tanár úr? – Találd ki! Suhajda nézte a sok gombot, amiken sokféle jelet felismert, többek között a gyökjelet is; félénken megnyomta, majd felkiáltott. – Egy csomó szám jelent meg, tanár úr. Felírjam a táblára? – Hát, persze. Ilyen pontossággal még én sem tudnám kiszámolni. Na add vissza a gépemet, te csibész, és menj a helyedre. Ezúttal nem buktatlak meg. Az utolsó óráról is egyszer kicsengetnek, eljött a búcsú pillanata. Az osztály most nem ugrott fel a padokból az ajtó felé rohanva, hanem Kemencés Pista egy szalaggal átkötött dobozt nyújtott át Moravecz Ferenc tanár úrnak. – Fogadja el, tanár úr az osztály ajándékát. – Köszönöm. Megnézhetem, mi van benne? – s már nyitotta is a doboz fedelét. Egy tökéletesen kidolgozott vasüllı miniatőr volt benne; Suhajda vizsgamunkája. – El sem hiszem, hogy te készítetted. – Segítettek, tanár úr. Az alaplapot például Kemencés esztergálta. – Köszönöm fiúk, tartsatok meg jó emlékezetetekben – mondta a matematikatanár, és meghatottan távozott a koszos, agyonhasznált osztályterembıl. A tanáriban már összepakolta a holmiját, minden belefért egy nagy aktatáskába. Az ajándékát is behelyezte a könyvek, jegyzetek közé, és a súlyos táskával a kezében mindenkivel kezet fogott. Egyszerő búcsú volt ez, semmi érzelgısség – talán egyes kollegái irigyelték is, hogy neki sikerült innen, ebbıl a dohszagú terembıl kirepülni a nagyvilág felé. – A tanári pályámnak ezzel egyelıre vége – gondolta Moravecz Ferenc, amikor kilépett az iskolakapun. Pedig, a fekete leves csak ezután kezdıdött az életében. A nagyhírő autógyár már a belépéskor csalódást okozott neki. Miután a motorgyárba helyezték normatechnológusnak, végigjárta az összes üzemet, mindenütt az elavultság tükrözıdött; háborúból maradt szerszámgépek, technológiai káosz a mőhelyek között, ahol még az eredeti, német nyelvő Steyr rajzok szerint gyártották az alkatrészeket. Pedig, az új, tízemeletes igazgatósági épületben vagy kétszáz mérnök dolgozott a Csepel Autómárka fejlesztésén. Ilyen világ volt ez akkoriban. _

56

.

_

Sötétben nagyapával ______________________________________

A dánosi földek fele gyümölcsöskert, fıleg almát termelnek; a jonatán, starking jól érzi magát a homokos talajon, de van ott szilva, barack, dió és eperfa; tavasszal virágillat és permetszag vegyül a levegıben. Éjszaka – közvilágítás híján – teljes a sötétség és a csend, mindenki alszik. Nemrég vezették be a villamos energiát, akkor néhány oszlopot is állítottak a fıutca mentén, de a pimasz kölykök folyton kicsúzlizzák a „körtéket” – így nevezték akkoriban az izzólámpákat. Moravecz Ferenc gimnazista éjféltájt botorkált hazafele; az Irsai-úton lakott a szüleivel, esténként elsétált a falu másik végébe, iskolatárasához Kovács Jolánkához. Ott töltött néhány órát, majd pontban tizenegykor a lány apja kiszólt a lánynak: – Joli, gyere már be, elég volt a hetyepetyébıl. Az este lépteket hallott maga elıtt az úton, nemsokára felismerte nagyapja cammogó járását, jellegzetes prüszkölését. Moravecz Zsigmond a termelı szövetkezet szeszfızdéjét vezette, éjjel-nappali mőszakban, mert a pálinkának folyton csepegni kellett a rézüstbıl – legfeljebb egy órára hagyhatta magára a bonyolult technológiájú üzemet. Ma éppen éjféltájt ment haza vacsorázni; még egyszer sem fordult elı, hogy ki ne hőlt volna a számára elıkészített étel. Dánoson ilyenkor senki sem járt az utcán, nagyapa szinte felhördült, amikor Ferkó beérte és ráköszönt. – Csókolom nagyapa. – Te vagy az? Hol jársz te ilyenkor? Az öreg Néró kutyája sokkal barátságosabban üdvözölte, körbefutkosta Ferkót, megnyalta a kezét; a gyér fényben lehetett látni a pofáját, egyfolytában vicsorgott. Idomított vadászkutya volt, magyar vizsla. – Maradj csöndben, Néró! Ferkót megcsapta az öreg ruháját átjárt cefreszag, nincs is annál büdösebb, szegény papa egész napját ebben a pálinkás gızben kénytelen eltölteni, talán a részegség tartja benne a szuszt; bár pálinkát sosem ivott, a boros demizson viszont ott állt az egyetlen fekvıalkalmatosság, a fapriccs lábánál. Most is úgy lépkedett a kövesúton, mintha nem lenne biztos, jó irányba halad-e. – Ne tessék haragudni, hogy megijesztettem. – Hol jártál? – Lányoknál voltam, nagyapa. – Hm. Az jó – mondta, és szótlanul ballagott tovább. Ferkó ritkán látogatta meg a szeszfızdét, de akkor sem beszélgettek sokat. Az öreg szerette az unokáját, de még véletlenül sem avatkozott volna bele az életébe. Szinte félrevonultan élt a családja mellett, nagymamával, aki viszont sokat mesélt Zigmund Milosevič ifjúkoráról. Ferkó olykor mesehıst látott az igen kemény kötéső felmenıjében, olyan szerb embert, aki végigszenvedte az elsı világháborút, többször fogságba esett; az elsı magyarországi transzporttal került Dánosra, és az urasági kovácsmőhelyben szolgált, mint hadifogoly. Nagymama, Etelka is ott cselédeskedett, megismerkedtek, egymásba szerettek, aztán egyik nap a nagyapa visszaszökött Szarajevóba, a famíliájához. Nagymama várandós volt Ferkó apjával, azzal búcsúztak el egymástól, ha nem tér vissza hat hónapon belül Magyarországra, akkor meghalt. Moravecz Ferenc büszkén lépkedett a nagyapja mellett; most már ı is felnıttnek számít, már szereleme is van, akinél eltöltheti az estéit. Büszke volt arra, hogy már szoros kapcsolata van a nıi nemmel. Gyermekkori játszótársával, Jolánkával kettesben már nagyon is érezte, hogy ı már nem gyerek. Bár a kislány még csak elsıs gimnazista, de a félénksége ezen a nyáron forró csókokba oldódott fel, esténként a 57

frissen locsolt virágok közt ültek az udvaron, beleszédültek az ölelésbe. Nem voltak bizonyosak abban, hogy mit szeretnének egymástól megkapni, elég volt, hogy simogatták egymást; Jolánka tőrte, hogy Feri keze felcsússzon a forró combocskán, egészen a bugyi nedves foltjáig; és mást is eltőrt volna, ha a féltı szülei aggódó szeme nem lebegett volna elıtte. Ferinek a testén furcsa borzongás futott végig, bejárta a lágyékát, merevedést érzett – nem is sejtette, hogy ez a különös zsigeri vágy meghatározó lesz egész életében. Nagyapa pontban hat hónap elmúltával megjelent Dánoson, és ott is maradt egész késıbbi életében. Családot alapított; nem sokkal a megérkezése után önálló kovácsmőhelyt nyitott. Az uraság abban is segítette, hogy megkapja a magyar állampolgárságot, a nevét Milosevič-rıl Moraveczre változtatta. Szépen gyarapodott, mivel a szorgalma és ereje határtalan volt, a pénzhez is értett, bıvítette a mőhelyét, már traktorokat és más mezıgazdasági gépeket is javított – a falu tekintélyes polgárává vált. És akkor berobbant a gazdasági válság, négy cséplıgép garnitúrát „lízingelt” akkoriban egy banknál, de a csıd ıt is elsodorta, mindenét elárverezték. Az Irsai út mentén két ház van egymás mellett, két generáció: a nagyapáé az út felıl, az övék beljebb a Szütyőben – nem is utcanév ez, hanem ragadványnév, azt jelenti, hogy állatok által kitaposott út. Ferkó mindkét házat jól ismerte, a régiben tán még több idıt töltött, mint az újban. A legizgalmasabb helyiség az öreg ház padlása volt, mivel ott tárolta Moravecz Zsigmond a divatjamúlt tárgyait: régi kovácsszerszámokat, faliórákat, patkókat, díszes zablákat, vasalókat, edényeket, könyveket, festményeket. A nagyszülık hálószobájában volt két olajfestmény, Ferkó mindkettıt remekmőnek tartotta. Az egyiken szakállas jóságos arcú öregúr ül egy dombon, a fejét bárányfelhık övezik, lába alatt zöld pázsit, legelészı birkanyájjal; a másikon egy hasonló arcvonású szakállas ember küzd a farkasokkal. Nagyapa már kisiskolás korában feltette a kérdést Ferkónak, melyik kép az igazi? – A farkasos, nagyapa. – Látod, Ferkó, ilyen a világ. Az egyik ember ebben az istenkés képben hisz, a másik a farkastörvényeket tartja igaznak. Ez a mondat olyan lecke volt Moravecz Ferenc számára, ami által késıbb könnyebben eligazodott a félelemtıl vibráló, győlöletbıl táplálkozó, a gazdag parasztokkal, urakkal leszámoló, teljesen felfordított, kommunista társadalomban. İ már nem szenvedett attól, hogy szerb származású; mire iskolába került, vége lett a jugoszlávellenes politikának. De a világnézeti ellentéteknek, ellenségeskedéseknek szinte naponta szemtanúja volt, és idınként vétlen elszenvedıje is. Más éjszakákon a csillagos ég meg a holdfény elegendı megvilágítást adott az éjszakai közlekedéshez, ilyenkor Ferkó biciklivel látogatta meg Jolánkát; most meg szinte áthatolhatatlan volt a sötétség. Nagyapa cigarettája néha felizzott a szájában, egy pillanatra látható volt az arca; borostás bırén kivehetık voltak a mély ráncok, a küzdelmes élet kemény vonásokat vésett a szája köré. Nem látták, csak érezték az útmenti házakat, amerre elhaladtak. Ferkó már tanulta az iskolában, hogy ı bármennyit halad elıre, az égbolt felette mozdulatlan marad – most is a világőr meghódítására gondolt, a szputnyikra, amit nem rég lıttek fel a Szovjetek. Jó lett volna errıl is beszélgetni a nagyapával, de a papa öregségére szófukar ember lett. Egyébként sem beszélte tisztán a magyart, talán örökre szerb maradt a lelke mélyén. Nagymama egyszer egy elsárgult újságkivágást mutatott Ferkónak, 1912-es dátummal – a papát ábrázolta, amint Szarajevóban egy lovascsendırt a zászlórúddal kiemel a nyergébıl. A képen nem látszott sokkal idısebbnek, mint most ı, csak olyan izmosnak látszott, mint egy gladiátor. Egy szakszervezeti tüntetésen fényképezték le. A rendırség elıl átmenekült a Vajdaságba, és a háború kitöréséig egy magyar 58

faluban bujkált – talán itt szerette meg a magyar embereket. Aztán a Temes folyót átúszva visszatért Szarajevóba és jelentkezett Radomir Putnik hadseregébe. Tulajdonképpen nem is az emberbaráti szeretet volt, amit nagyapa érzett a magyarok iránt, ami végül is Dánoson tartotta, hanem a zömében cselédekbıl álló falusiak iránta tanúsított megbecsülése és hálája; 1944 ıszén ı mentette meg a falut az orosz katonák atrocitásaitól. Beszélte a nyelvüket, hamarosan Dános szóvivıje lett, almát, krumplit, bort szerzett nekik az uraság raktáraiból; a méltóságos úr ugyanis akkor már árkon-bokron túl volt, nyugatra menekült a bolsevizmus elıl. Egyszer az elsıszülött fiát, Ferkó apját felajánlotta a szovjet parancsnoknak; Irsán táborozott a gépesített hadosztály, a motorok lerobbantak, egyetlen autószerelı sem volt köztük, összevissza dugdosták a gyertyakábeleket, fogalmuk sem volt a gyújtási sorrendrıl. Ferkó apja egészen Grácig kísérte az alakulatot. A háború után nagyapa nem engedte széthordani az urasági gazdaságot, földosztás után egyben tartotta a cselédséget, szövetkezetet alapított velük. Minden megmaradt vagyonát, a teljes kovács- és gépmőhelyét a közösbe adta, és dolgozott is a mőhelyben, be kellett tanítani a paraszti munkához szokott férfiakat. Késıbb kutakat fúrt a gyümölcsös öntözéséhez. Olyan érzéke volt a víz feltárásához, hogy meghívták más falvakba is, vizet fakasztani. Moravecz Ferenc nagyon szerette, de nem tekintette példaképének, fıleg hısnek nem a nagyapját, inkább a sors áldozatának. Öregkorára olyan lett ı, mint az éjszakában kóborló vadember, aki sohasem kerülhetett nyugvópontra a világban. Úr volt, de sohasem tartozott az urak közé, mester volt, de sosem lett belıle gyáros. Ismerte a talajfelszín minden jellegzetes változatát, megtalálta a vízforrások, vízfolyások helyeit, de vízügyi szakértı sohasem lett belıle. Viszont irányította a falut. Nem akart beszállni a kétes „osztályharcba”, mindig csak segítıkész tanácsadó maradt. Öregségére beleunt mindenbe és mindenkibe, a politikába, a faluért vívott harcba, a szembeszegülésbe minden igazságtalanság ellen. Már nem érdekelte a világpolitika sem, pedig korábban állandóan a rádió mellett ült, minden hír érdekelte. A lelkében honoló béke már csak a végsı beteljesülés kívánása volt. Ferkónak furcsa érzése támadt, amint újra és újra felparázslott a cigaretta parazsa, és mint egy vöröslı, groteszk maszkot megpillantotta nagyapja arcát. Olyan volt, mintha az egész teste eltőnt volna a sötétben, a papa megszőnt létezni. Csak egy arc haladt mellette, mint valami szellemlény, s aztán megszőnt az is. A halál jutott eszébe, a valóságosnál mélyebb átérzése annak, amikor egy ember nem lesz már többé; a teljes sötétség, ahol még a saját testét sem láthatta, az elkerülhetetlen végzet ballagott mellette azon az éjszakán. _

.

_

59

Még öt perc, és nem várok tovább _____________________________________________________

A villamos végighaladt a Ferenc-körúton, enyhe huzat hőtötte a szerelvényt; júniushoz képest szokatlanul meleg volt még este is. Parrag László az ablakon bámult kifelé; az Oktogonnál sokan felszálltak, zavarta a tömeg, mivel öltönyben volt, fehéring, nyakkendı – elütött a szürke utasoktól. Ma este azért fente, nyalta ki magát, mert egy gyönyörő lánnyal volt randevúja. Igyekezett makulátlan úriembernek látszani. A Blahánál szállt le, a tömeg egyenesen besodorta a Metró aluljárójába, akkor döbbent rá, hogy nem kellett volna ebbe az örökös forgatagba megbeszélni a randevút; vegyes népség tolongott a föld alatt, a kávézó környékét lógós, téfrengıs kölykök vették birtokukba. – Mondhattam volna Gabinak, hogy az Emkében találkozzunk – bosszankodott magában. Két nappal ezelıtt beszélte meg ezt a randevút egy Gabi nevő hölggyel, a Gellért fürdıben futott vele össze, megadta a munkahelyi telefonszámát, mivel a lány nagyon bizonytalannak tőnt. Ez a telefon mindig mindent elront, hol foglalt, hol nem veszik fel vagy egyszerően szétkapcsol. Most is hiába várt egy kis megerısítést a randi dolgában, nem hívta senki. İ egyszer, kétszer próbálkozott, de a készülék foglaltat jelzett. Persze, az még nem azt jelenti, hogy Gabika nem jön el. Ezen a héten éjszakai mőszakban dolgozott, tegnapelıtt nem volt kedve az albérleti szobájába hazatérni; már hatkor, a mőszak végén hétágra sütött a Nap, kedve támadt egy kis lazításra valami exkluzív strandon. Elıször a Dagály jutott eszébe, a megszokott, angyalföldi fürdı, de aztán eszébe jutott, hogy a Gellértben hullámmedence is van, amiben egyébként imádott úszkálni. A dombos napozótér hátsó részében telepedett le, csak egy széles törölközı volt a táskájában, azon üldögélt egymagában; már éppen a hátára akart feküdni, amikor egy lány nem messze tıle kiterítette gyékénybıl készült napozószınyegét, kipakolta a strandtáskáját, mindenféle palackocskák, szemüvegek, napellenzık kerültek elı belıle, és gondosan bekente magát napolajjal. A lány elképesztıen szép volt. A Dagályon egyébként még sohasem látott ilyen finom hölgyet. Parrag Laci akkor lepıdött meg igazán, amikor a kezitcsókolomjára visszaköszönt a lány, és rámosolygott. Öt éve élt a fıvárosban, már mindent megtanult, ami a nagyvárosi életformához szükséges. Elég pénze maradt a szórakozáshoz is; barátai pestiek voltak, tılük leste el, hogyan öltözködjék, tılük tanulta meg, mit kell mondani, ha ismerkedni akar egy lánnyal; éjszaka velük csatangolt a bárokban, szórakozóhelyeken, de még ilyen szépséget egyetlen egyszer sem látott Budapesten. Ha néha felcsípett egy-egy átlagos facér lányt, azok közelébe sem kerülhetnének Gabinak. Számára ez a lány vagy inkább fiatal hölgy csodálatos jelenségnek számított – gyönyörő arc, fekete, hullámos haj, lágy kezek, finom lábak, ápolt körmök – olyan volt mint egy valódi hercegnı vagy filmsztár. Amint szertartásosan felkészült a napozáshoz, félig hátradılve egy német nyelvő könyvet lapozgatott. Laci még a címét is kiolvasta: „Kunst in Budapest”. – Kár, hogy egy szót sem értek németül, pedig most odamehetnék a könyv ürügyén – gondolta egyre több bátorságot szíva magába. – Kézcsókom kisasszony, idegenvezetı tetszik lenni? – kérdezte idétlenül, már a lány felett állva. Máskor nem volt ennyire félszeg nık társaságában, de most reszkettek a lábai, rekedt lett a hangja, csak akkor nyugodott meg kissé, amikor a lány megengedte neki, hogy mellé telepedjen. – Titkárnı vagyok a külkernél, ez a könyv a munkámhoz tartozik. – Parrag László vagyok. Ha nem zavarok, ide ülnék az árnyékba. – Gabi vagyok.

60

A Blaha Lujza tér mindig is kedvenc randevúzó hely volt a Körúton – találkozzunk az óra alatt – szólt a pesti dal –, de amióta a Nemzeti Színházat lebontották mindenki az aluljáróba beszélte meg a találkáját; esıvédett, télen is kellemesen meleg helyen. Parrag Lacinak azonban kellemetlen elıérzete támadt, már nagyon bánta, hogy az aluljárót ajánlotta Gabinak. – Itt az Emke a szomszédban, miért nem azt ajánlottam találkahelynek – bosszankodott egyfolytában. – Nem fog eljönni, vagy ha mégis, csak keresztülvág a két lépcsı közötti forgatagban, ı meg észre sem fogja venni. Már hét óra elıtt ideért, és olyan pozíciót vett fel, ahonnan mind a négy lépcsıirányt figyelemmel tudta kísérni. Gabi feltőnı jelenség, tehát kizárt, hogy nem ismeri fel! Igaz, eddig csak fürdıruhában látta, de az ı ruhája más lesz, mint az orra elıtt haladó, közönséges lányoké. Mindjárt hét óra! Az idıpontot is eltolta; egy menı hölgy nem szokott hétre elkészülni egy randevúra, a kilenc óra jobb lett volna, akkor már az aluljáróban is kevesebben vannak. Aztán minduntalan a metrólejáró feletti órára pillantott, lassan fél nyolc lett, de Gabi sehol! Ezután minden másodperc lassúnak tőnt, mintha megállt volna az idı; a türelmetlenség teszi az emberrel, hogy mindjárt a legrosszabbra gondol: átverték. – És maga mivel foglakozik? – kérdezte a lány. – Mőszaki vagyok, nem igen foglakozom nyelvekkel. A németbıl is legfeljebb a szakszöveget értem. – Mérnök? – Olyasmi – mondta Parrag Laci zavartan. – Én perfekt beszélek németül, de tudok angolul meg franciául is. Eddig még sohasem szégyellte a foglakozását, elektrotechnikus volt a Váci úti Autóelektronika Gyárban, mindenki jó szakembernek tartotta, a mérnökök is nagyra becsülték, de hát neki nem jutott diploma. Annál büszkébb volt a sportteljesítményére; ökölvívó volt a KÖVAC-ban, már nyert egy budapest bajnokságot is, és minden izma arról árulkodott, hogy kemény legény ı a maga tisztes egyszerőségében. Talán ezt a férfiasságot vette észre rajta ez a fekete bombázó, ez a szuperangyal Gabika. Minden esetre nagyon barátságosan beszélgettek ott a strandon; a lány végig komolyan, érdeklıdéssel nézett rá Kleopátra szemeivel. – Rágyújt? – Kösz! Nem dohányzom. A lány felkapta a Marlborós dobozát, finom ujjaival kihalászott egy cigit, Laci felkapta a táska mellett fénylı öngyújtót, de a nagy igyekezetében nem jött rá, hogyan mőködik. A lány mosolyogva segített neki, az ujjuk egy pillanatra összeért, Lacit mintha áramütés érte volna. – Tavaly kaptam Hamburgban a fınökömtıl. – Rendes fınöke lehet. – És nagyon gáláns. Ez a gyújtó ezüstbıl van és ötszáz márkát ér. – Jó fizetése lehet. – Az enyém? Az nem a legjobb, a fix gyenge. Van hozzá körülbelül ezerforintos kiszállási díj, viszont nem kell bejárnom, csak ha hívnak. Jövı héten a Balatonra megyünk, én kisérem a vendégeket, ott lesz egy kevés apanázs is. Parrag Laci hallott már konzumnıkrıl, akik hozzá tartoznak az üzleti élethez, de a valóságban el sem tudta képzelni, mi a dolga egy ilyen lánynak. Minden esetre, a magas üzleti szférában is csak emberek dolgoznak –, miért ne állna vele szóba ez a hölgy? Azért, mégis jobb lesz, ha legalább mérnöknek adom ki magam – gondolta. Az aluljáró órája lassan háromnegyed nyolchoz közeledett, Lacit kínos csalódás kezdte hatalmába keríteni; az álomkép ugyan nem szállt el, most is csak Gabira tudott gondolni, megismerkedésük részletei 61

újból és újból lejátszódtak elıtte; élesen emlékezett, amikor hátát a hirdetıtáblának támasztva beszélt a lányhoz, olyan közel egymáshoz, hogy csak ki kellett volna nyújtani a karját, hogy Gabit megérinthesse. Parrag Laci a lány szemében határozottan felismerte a kihívó érdeklıdést. – Tetszettem neki – gondolta most is bizakodóan. Itt az aluljáróban azonban más volt a légkör, mint a strandon. – Biztosan dolga van, be kellett menni a munkahelyére. A Külkerben estig is elhúzódhatnak a tárgyalások – vigasztalta magát. – Majd jön mindjárt. Mindig is egy ilyen nıre vágyott, igaz eddig csak filmeken látott hasonló szépségeket, bár azokon az amerikai filmeken a sztárok luxusvillákban éltek, tengerpartokon töltötték a nyarat, és körül voltak véve minden földi jóval, gazdagsággal. Magyarországon csak kivételes munkakörökben lehet látni hasonló reprezentációt – egyébként éppen az a jó, hogy mindenkinek egyformán jut mindenbıl. Kivételek azonban a szocializmusban is vannak. Még az ı munkahelyén is érezte ezt. Vannak egyenlık és egyenlıbbek. Különben is, az amerikai filmeken látható csillogás ott is csak kevés ember privilégiuma, a pórnép ritkán kerül filmvászonra! Azt azonban senki sem tilthatja meg neki, hogy olyan nıje legyen, mint Gabi. A szerelem mindennél fontosabb, túllép a kontinenseken, a szokásokon és a rendszereken, s ha ez a lány egyszer kifejezte vonzódását irányába, akkor el is fog jönni a randevúra. İ ráér, bármeddig álldogálhat itt az aluljáróban, legfeljebb kinevetik. – Végül is mi a foglalkozása? – kérdezte újból a lány. – Mérnök vagyok. – Konstruktır vagy kivitelezı? – Olyasmi. – És nem tanult meg németül? – Oroszul tanultam, mert kötelezı volt, németül is tudok egy kicsit. Szerencsére a lány nem tesztelte némettudását, hiszen a szakszavakon kívül, alig ismert más kifejezést – azokat is inkább szótárból nézte ki. – Nekem munkaeszközöm a nyelv – folytatta a lány. – Állandóan külföldön vagyok. Leginkább NyugatNémetországba járunk meg Franciaországba. Legközelebb Nantes-ba megyünk egy elektronikai céghez. – Autóelektronika? – Á, dehogy. Valami erımővel kapcsolatos üzlet, magyar-francia-líbiai koprodukció. – Én Csehszlovákiában jártam az Aviánál, vevıszolgálati képzésen. – Szocialista országba mi nem járunk. De Európában már mindenütt megfordultam. Legjobban a tengerparti helyeket szeretem. – Én még nem láttam a tengert. Nincs rá pénzem, meg útlevelet sem kapnék. – Nekem nem kerül semmibe. Ha az üzlet sikerül, még külön prémiumot is kapok. A nyugati üzletfeleink csodálatosak. Mindig kapok tılük valami ajándékot. – Megértem, egy ilyen csinos lány. – Ne gondoljon rosszra, nekem az a dolgom, hogy a vendégek jól érezzék magukat a tárgyalásokon. A beszélgetés nem volt kellemes Parrag Laci számára, folyton éreznie kellett a lány fölényét, csak sejtette, hogy milyen körülmények veszik körül, fényévekre az ı szürke világától. De hát nem vette észre magát, csak az járt a fejében, hogy fel kell szednie ezt a gyönyörőséget, be kell mutatnia a barátainak, még talán a szüleinek is egyszer.

62

Dicsekedni semmivel sem tudott a lánynak, de az úszómedencében megmutathatná hogy milyen férfi ı, ott aztán ı kerülne fölénybe. A hullámokon lebegve, fickándozva, mint egy delfin; ott aztán elemében érezné magát. De, sajna, Gabi hajthatatlan volt, egyszer sem ment vele a vízbe. – Lassan mennem kell – nézett az órájára. Parrag Laci nem halaszthatta tovább, hogy randevúra hívja a lányt. És akkor, szerencsétlenségére kibökte az aluljárót. – Nem is tudom. A jövı héten a Balatonra utazom, talán utána. – A hétbıl még van hátra három nap, szombaton este megfelel? – Adja meg a telefonszámát, majd felhívom. – Nekem nincs otthon telefonom, csak a munkahelyemen. A lány a Marlborós dobozra felírta Laci számát, majd mielıtt a névjegykártyáját átadta volna, kihúzott egy-két számot. – Még megbeszéljük – mondta furcsa zavarral a hangjában. – Mindenesetre én várni fogom. Szombat este hétkor – mondta szintén összezavarodottan Parrag Laci. A fél fizetését odaadta volna, ha még egyszer találkozhatna Gabival. – Majd felhívom Prrach úr… ugye, jól értettem a nevét? – Parrag László. – Oké! Viszlát! Laci idétlenül kezet csókolt neki, észre sem vette a lány szája körül megbújó, elnézı mosolyt, csak a távolodó kecses hátát, vállát, kifogástalan vonalú lábait figyelte; Gabi nem nézett vissza rá, amikor belépett a Gellért szálló épületébe. Nyolc óra tíz perckor Parrag Laciba éles fájdalomként nyilalt a gondolat: felesleges tovább várakoznia, Gabi ma este már nem fog eljönni, s talán többé sohasem fogja látni. Eddig azt hitte nincsenek számára elérhetetlen nık, nem olyan világban élünk, ahol egy úrinı nem állhatna szóba bárkivel. Volt már neki is jó családból származó barátnıje, akivel bármikor, bárhol megjelenhetett; nem érzett ı semmi különbséget a lány körei és önmaga között. Csak hát a pénzvilág, az mégiscsak más. – Nyilvánvaló átverés volt az egész a lány részérıl, hiába nézett ki korrektnek; még a telefonszámát is megadta. Igaz, ez a névjegykártya is lehet átverés, egyféle lerázási lehetıség, hiszen a rajta lévı szám állandóan foglaltat jelez. – Azért vert át, mert nem ér rá velem foglakozni, sokkal fontosabb neki az üzlet, a fınöke meg a pénzes pasasok – gondolta mintegy magyarázatként. Cigarettára gyújtott, és várt. A lány kedvéért vett egy csomag Marlborót, de nem ízlett neki. Már nem volt dohányos, az edzıje már évek óta leszoktatta. – Most ünnepélyesen megfogadom, hogy többé nem fogom felhívni. Ezen határozott gondolat után végképp nem tudott mit kezdeni magával. Ha most hazamegy, otthon csak a méreg eszi majd; nem fog tudni elaludni. – Még öt perc, és nem várok tovább. Kínjában újra végignézte az aluljáró kirakatait, még mindig a lépcsık felé kacsingatott, de csak ismeretlen arcokat látott – számára teljesen közömböseket. Egy diáklány öltözékő kiscsaj hosszasan visszanézett rá, egyedül volt, leszólítható. – Ott egye meg a fene az egészet – gondolta, és a csitri után vetette magát. _

.

_

63

Állatszelídítés és a Jóisten ___________________________________________

Valamikor, még húsz évvel ezelıtt is az volt a helyzet, hogy az ember nagyobb biztonságban érezte magát Magyarországon, mint mostanság 2000-ben. Hogy ezt miképpen érték el a kommunisták, nem firtatnám – hosszadalmas értekezés lenne –, nincs elég hely a memória-tárolómban. De az zicher, hogy a kádári hatalmi gépezetnek sikerült megfélemlíteni a bőnözıket, a számuk egyre fogyatkozott. Lényeg, hogy a tolvajok, rablók, gyilkosok átnevelése sikeresebb volt anno, mint manapság, és ez mindenképp pozitív társadalmi tényezınek tekintendı. Az ember idomíthatóságának kérdése merült fel bennem, mivel szerintem nem csak az iskola, a szülıi jólnevelés hiánya okozza a deviáns, antiszociális magatartást, nem is a primitív környezet, mely jelenséget "hátrányos-sorsú gyermekkor"-ként értelmezzünk, hanem olyan negatív élmények sorozata, mint a piálás, a szipózás, a drogozás, és az „anyag” megszerzéséhez szükséges pénzszerzés különbözı módozatai, a lopástól, rablástól kezdve egészen a lányok futtatásáig. A rendfenntartó erık hatékonysága a leginkább hatásos módszer a bőnözés visszaszorítására. A fegyveres erık, a szigorú és következetes rendırség elıbb utóbb biztosítani képes a közrendet. Nem ám a munkásırség! A rendszerváltás idején sokan igyekeztek letagadni, hogy részt vettek az államilag erısen centralizált, fegyveres rendfenntartó egységek kötelékében. Elsısorban az államvédelmisekre és a titkosszolgálatosokra gondoltam, és ez az egész dolog azért jutott most eszembe, mivel az egyik ávós tábornok leszármazottját ma reggel a Napkeltében megpillantottam a tévé képernyıjén. Ez az úriember ellentéte az apjának, ugyanis teljesen szelíd külseje van, konszolidált arckifejezéssel néz rám a dobozból, és tudni lehet róla, hogy tevılegesen is szembe helyezkedett az elmúlt éra hatalmi apparátusával. Az egyik legismertebb etológusunk azt mondta egyszer, hogy az állati agy elvont gondolkodásra ugyan képtelen, de minden jel arra utal, hogy képes eligazodni bizonyos egyszerő, ”társadalmi” összefüggésekben. Szerintem meg úgy van, hogy az állatnak nincs szüksége a gondolati elvonatkoztatásra, hiszen a cselekedeteiben egyébként is korrekt, és a mindennapi környezetével különösebb töprengés vagy számítás nélkül tökéletes harmóniában él. Az ember viszont ezeket az állati létben oly praktikus ösztönöket folyamatosan áthágja azzal, hogy valamilyen elıre kigondolt, egyénieskedı irányba befolyásolja dolgait. Tudatosan eltéríti egészséges vágyait, és egyszerre szemben találja magát a természettel, és ennek következtében a társadalommal is. Az eltévelyedett emberekre jellemzı, hogy nehezen nevelhetık, iskolába alig járnak, felületesek a tanulásban, dolgozni sem szeretnek, és elıbbutóbb bőnözésre adják a fejüket. Felvetıdik a kérdés, hogy amikor az embereket intézményesen nevelik – majdhogynem katonai regula szerint –, a szigorú bánásmód mennyire számít idomításnak? Azért vetettem fel a kérdést, mert szerintem az idomíthatatlan gyermekeket általában nevelıintézetbe vagyunk kénytelenek bezárni. A gyermekkorú bőnözık átnevelésére az országok külön büntetıapparátust hoztak létre, de meddig mehet el a hatóság? A dolog tisztázásához most kivételesen vegyük szemügyre az állatok idomításának, betörésének ill. szelídítésének körülményeit. Ott kezdeném, hogy a múlt század elején a szigorúbb intézeti nevelés hasonló volt az állatszelídítéshez (lásd: Pavlovi-módszer). Amióta ezek a vásott kölykök szabadon kószálhatnak a flaszteren, és a rendırség inkább elfordítja fejét, ha hangoskodnak, festik a falat, betörik az üveget vagy súlyosabb disznóságokat mővelnek. Talán mégis jobb lenne ıkelméket karámban tartani!? A társadalmi biztonság hiánya nem csak engem irritál fokozottan, hanem alapvetıen a többség kényelmetlenül érzi magát az egyébként beszőkült környeztében is. Ha teheti, ki sem mozdul otthonról, 64

igyekszik sötétedés elıtt hazaérni. Ha a napi híreket hallgatja az ember, vagy az újságok bőnügyi rovatát olvassa, sóhajtozva vágyik vissza a múltba. Úgy tőnik, hogy a mai neveléstechnika alkalmatlan az elvadult gyermekek megzabolázására. Az ember azt gondolná, hogy ez elsısorban a nevelık gyengesége; az elnézı puhaság, a tanári szemérem stb. Ha az állatidomár egy vadállatot születésétıl fogva elkezdi a szelídíteni, avagy az "állatpedagógia" módszereit alkalmazni, akkor a legvérengzıbb fenevadból is elıbbutóbb szelíd cica lesz. Ez annál is inkább elképesztı teljesítmény, mivel figyelembe kell vegyük az állati agy korlátait. Nézzük hát a dolgot tudományos oldalról. A felnövekvı egyed nevelhetıségét az élettan a neuronok kisebb-nagyobb rugalmasságával magyarázza; az idegrendszer eme plasztikussága azt jelenti, hogy az állati szervezetek vezérlése nem csupán automatikus módon, feltételes reflexekre alapozva valósul meg, hanem szubjektíve is (érdemes tisztázni, mi is az a belsı felfogóképesség, amit összefoglalóan szubjektumnak nevezünk). Mondanék én valamit. Olyasmirıl van szó ugyanis, hogy az állatoknak is van belsı, érzelmi világuk. Az állatok cselekedeteiben a döntési mechanizmus évmilliókkal ezelıtt szubjektívvá vált, ami igen hasznos dolog volt a faj fennmaradása szempontjából. Pont. Sıt, az állatoknak is kialakulhat jellemük. Az állatok érzeteiben rejlı egyedi ötleteket egy szeretemnemszeretem alapfelfogású, szubjektív rendszer dönti el, ami nagy elırehaladás az emberi fajhoz vezetı evolúcióban. Viszont a mi agyunk plaszticitása minden mértéket meghalad, elképesztıen csapongóak vagyunk, mint ahogy az a ma reggeli riportból is észrevehetıen kiderült.

Aki a kommunista hatalomban szocializálódott, az bizony óriási, jellembeli változáson esett át. Ilyenkor történik meg, hogy a fiú szembeszáll az apjával is, és száznyolcvan fokban térítıdik el a neveltetésétıl, tanult ideológiája ellenkezı elıjelőre válik. Az ilyen szembeszegülı embertípus igen rugalmas gondolkodásúnak tekintendı, hiszen túllépett az belésulykolt iskolai és apai tanításon. A riporternı éppen azt a különleges körülményt firtatta a riportalanya pártjával kapcsolatban. A liberalizmus ugyanis mindenütt a világon szembefordult a kommunizmussal. Azonban, a képen megjelenı úriember számomra nem mutatkozik kellıen antikommunistának. Az illetı politikusról ugyanis tudjuk, hogy a nyolcvanas években szamizdat tevékenységet folytatott, ellenzéki pártszervezésben is részt vett stb. Ennek okán bekerült az akkori rendfenntartó erık látókörébe, s a legfıbb hatalom – élén a neves politikusunk édesapjával – talán üldözte is a képernyın látható, neves politikusunkat. Bizton állítom, hogy minden a legtermészetesebb módon zajlott le ebben a családban. A riporternınek tudnia kellene, hogy az ilyen fura helyzetekben az ember szubjektívitása rendkívül rugalmassá válik. Kedves riporternı, vegye már észre, hogy az érzelmek plaszticitása természetes jelenség, nem kellene az efféle ambivalens fordulatokat rendkívülinek tekinteni. Bosszantó, hogy ez a csajszi magából kikelve kéri számon a neves politikusunktól, hogyan volt képes egy rendszerváltó forradalmár a kommunista utódpárttal szövetkezni. Erre a lehetetlen kérdésre a riportalany válasza az volt, hogy a kivételes esetek erısítik a szabályt, hiszen az sem természetes, hogy a jobboldali pártok meg egyenesen kinevezik a volt kommunistákat. Ki tudja itt pontosan megmondani hányan fordítottak vagy váltottak köpönyeget a rendszerváltás óta eltel tíz év alatt? Neves politikusunk érvelése már nekem is tetszett, és felbuzdított arra, hogy az emberi agy plasztikusságát más oldalról, más szemszögbıl is elemezzem – most és itt, ebben a rendhagyó írásomban. A szubjektív plaszticitás, mint élettani jelenség a bölcseletben és pszichológiában is elıbukkan. Most eltekintenék az idegrendszertıl, és az agyvelıtıl, és visszavezetném a dolgot a vallásokig vagy más eszmerendszerekig, melyek az emberi jellem szélsıségeihez vezettek. Az ısi hittel vagy a még ısibb sámánizmussal kezdıdtek a megtévesztésen alapuló, szubjektív motivációk. A szellemalakok mára 65

világmegváltóvá, Krisztussá, Jehovává, Allahhá váltak. A neurális fiziológia szerint a lélek logikája csupán az emberi agyban képes kivirágozni, és gondolatokat szülni. Kérdés, hogy van-e evolúciója a hit logikájának? Az állati szubjektumban legfeljebb kihajt a logikai készség (bizonyítékul szolgálnak az állatokkal végzett pszicho-fiziológiai kísérletek). Agyunk felépítése nagyon hasonlít az állatokéhoz, én azt mondom, a szubjektumunk sem különbözik drasztikusan. Lelkünk deformációit esetleg az állati múltunkban is kereshetjük. Vannak furcsa állati ösztönök, melyek legalább az életbe való hitre utalnak. Az állatok társadalmi együttélésére is vannak példák. Kivéve azt, hogy pártokat vagyunk képesek alapítani, ahol szembenálló eszméket ütköztetünk. De hol bújik meg a bőnözés? Talán a ragadozó ösztönökben? De hát a hazudozás, a mellébeszélés sem akármi; az állatok nem képesek ilyesmire, még a róka sem. Néha úgy érzem, hogy az emberi tömegek ítélıképessége a hazugságok befogadásától terhes. Mostanság például az olyan állítások, hogy a kommunisták vadállatok, rókaszerő ragadozók, zsákmányra éhes hazaárulók, s még ateisták is – elfogadottak a köztudatban. Számomra efféle hozzáállás sütött ki a riporternı szövegelésébıl is. Nyakában ötcentis aranykereszt, templomba járó lábai kivillantak a rövid szoknya alól. Hirtelen eszembe villant egy kérdés, hogy is állunk a Jóistennel? A biblia szerint az élet fennmaradására való törekvés nem az evolúcióból, hanem a mindenhatóval való együttmőködésbıl fakad; van egy ige, ami szerintem az állatvilág és az ember fennmaradása végett rendeltetett el, és imígyen hangzik: „a föld minden állatának, a levegı minden madarának, ami mozog, és amiben élı pára van megadatik az eledel”. Tehát Isten teremtett minket olyanná, amilyenek vagyunk, és hozzáadta nékünk az életben maradás lehetıségét. Az emberi faj mohósága azonban túltesz az állatokén. Hiába mondta a kommunista Karl Marx, hogy mindenki a szükséglete szerint részesüljön a javakból; nem jött rá, hogy ennek sohasem lesz határa. A ma reggeli riportban is kénytelen voltam konstatálni, hogy az ember – annak ellenére, hogy Isten szándékai szerint válik becsületes polgárrá – folyton letér a helyes útról, ha anyagi javakról van szó. Mit várunk el a kisstílő tolvajoktól, rablóktól, ha a társadalom elitje gátlástalanul széthordja a nép vagyonát? Isten viszont nem ver bottal! Neves politikusunk, aki most a televíziónézı elıtt megjelent, belemondta a szemembe, hogy feltárt egy sikkasztási ügyet. Fehérgalléros bőnözésnek nevezzük az ilyet, amihez fehérgalléros leleplezés dukál; ma már mindenki szabad akaratából bőnözik, szellemi képességéhez mérten. Sokan biztosak lehetnek abban, hogy sohasem érik utol ıket, legfeljebb Isten elıtt kell számot adniuk tetteikért. Most tehát könnyebb, mint régen, a kommunizmusban, mert például, mindenkinek kijár az ártatlanság vélelme. A riporternı váltig állítja ezt a jogi formulába bújtatott, demokratikus elvet. – Miért éppen ennek a politikusnak tetszik szaggatni a frakkját? – kérdezem folyton. Kedves riporternı! Nem ıt kell bántani, hanem azt, akit feljelentett. Most ugyanis azt látom, hogy eltértünk a témától, és már nem az ügy, hanem a személyeskedés került elıtérbe, a feljelentınek kell magyarázkodni. Olyan ez, mintha a média átvette volna a vallatós hagyományokat, már csak a riporternek lehet igaza, senki másnak. İ kezd igazságot szolgáltatni, ítélni és végrehajtani. Talán az utóbbit mégsem. Ma reggel is látom, hogy a magyarok számára a rendszerváltással megkezdıdött valami szörnyő acsarkodás és intrika; nem mindegy, hogy melyik oldalon állsz. Kettéhasadt a nép, mint a romlott szilva. A továbbiakban kicsit mellızném a bölcseleti princípiumokat, félreteszem a tiszteletreméltó teológiai elveket is, és megpróbálom az evolúción belül megkeresni az emberi lélek bőnre való hajlamosságának okait. A közbiztonsággal kezdtem írásomat – ma reggel jó alkalom kínálkozott arra, hogy az emberi társadalom szélsıséges helyzeteit, a jellem devianciáit elemezzem. Jelen esetben a neves politikusunk és a kimővelt agyú riporternı jó példák a lelki ellentmondások kialakulására. S, amennyiben a lélekrıl vallott elképzelésemet az állati létbe gyökeredzı szubjektivitással kezdem, kiindulópontul azt kell mondjam, hogy néhány tízezer vagy akár százezer évvel ezelıtt a falkaösztönre alapozva indítottuk a 66

történelmünket. Amikor ugyanis még létezett a népeket összetartó falkaelv, a mindenkire kötelezı falkabesorolás, a közösségi akarat, és sok minden más, hol volt akkor még a baloldal meg a jobboldal? Jelen esetben egy jobboldali sikkasztót feljelentett egy liberális – megint egy oldal a politikában, elhatárolódás –, pedig a naptári harmadik évezredben mindannyian egy kicsit szabadelvőek lettünk. Végül is egyformák lennénk? Zárójelben megismétlem egy korábbi állításomat: Genetikailag mi emberek az utolsó betőig megegyezünk, nemcsak anatómiailag, hanem szubjektíve is. A bibliában mindez sajnos nem fejezıdik ki szó szerint, tehát a faji azonosságunkra legfeljebb élettani magyarázatot szerezhetünk. Ha minden ember egyforma, s mindenkinek megadatik a létezés alapfeltétele, az élethez való jog, amit általános emberi jogegyenlıségnek hívunk, akkor nem értem a „komcsizást”. Ha a kommunisták egytılegyig visszamaradott emberek, más szóval állatok lennének, akiket ki kell rekeszteni minden pozícióból – ahogy ez a szlogen már a nyilvánosság elıtt is többször elhangzott –, akkor vissza kell térnem az állatszelídítés problematikájához. Nézzük meg, hogyan boldogul az idomár egy rakoncátlan állattal? Az állatszelídítınek sincs könnyő dolga! Nos, ma reggel az jutott eszembe, hogy az állatszelídítı célkitőzése hasonló az Isten szándékához, a módszerek azonban különbözıek. Isten a hitre nevelés híve volt minden korban, pedig túl a pedagógia legmagasabb szintő, mesterségbeli körülményein, kellene itt még valami, neveléstechnikai módszer vagy eszköz. Mondhatni, egyféle idomítási főzfavesszı vagy bot, amely esetleg beletartozhatna az Isten által javasolt eszköztárba. Lehet, hogy van is ilyen magasabb fenyítıeszköz, csak eddig nem vettük észre!? A jelenkor nevelési sikertelensége láttán eszembe jutott, hogy bár nem érthetjük meg soha az Úr valódi nevelıszándékát, még azt sem, hogy mi a terve velünk, ezáltal nem ismerjük a valós büntetıeszközeit sem. Azt valamelyest láthatjuk, hogy Isten az emberi sorson keresztül hat ránk. Az egyed sorsát leginkább egy színielıadáshoz hasonlítanám: Isten kijelöli a szerepünket, amihez alkalmazkodnunk kellene. Eddig nincs is probléma, majdhogynem szórakoztató darabról van szó – aki a színpadon a nem engedelmeskedıkhöz tartozik, többnyire nevetségessé válik. De ha valaki csak a gonosz szerepében kíván tetszelegni, azt a Jóisten sohasem távolítja el a színpadról. Sıt, Isten fenyítı suhintásai, intelmei alig jutnak el hozzájuk, az igazi deviánsak Isten szankcióit észre sem veszik. Felettük az ördög minden korban szabadon garázdálkodik. Az evolúcióban hívık ezt úgy mondják, hogy a dzsungel törvénye érvényesül. Amikor az elébb említést tettem az állatszelídítésrıl – azzal a feltételezéssel, hogy a pedagógus gyakran vadállatokkal áll szemben –, akkor a lopásról, csalásról, hazudozásról való leszoktatás legbeváltabb módszerére gondoltam, a botra. Nézzük csak meg, mit tesz az állatszelídítı, amikor nem bír az oroszlánnal, a tigrissel, vagy a fókával? Odasuhint egyet. Én ugyan meg nem merném tenni! Még belém marna a bestia. Ha viszont vallásos lennék azt mondanám, hogy Isten mégis kegyes hozzánk, nem hagyja a dzsungelbe való visszatérésünket. Úgy kell elfogadnom a szelídítı szándékát, hogy felteszem magamban: Isten szeret engem. Van azonban egy körülmény, ami a harmóniát némileg disszonálja, hogy egyes fajok az ember szolgálatára rendeltettek. (Lásd: Teremtés Könyve I/28). Tulajdonképpen ezt a gondolatot továbbszıve, vagyis az ember és az állatok közötti különleges viszony miatt hoztam szóba az állatszelídítés témáját is. Az ember és az állatok viszonylatában ugyanis beindult egy szégyenletes fordulat, amikor a nagyüzemi állattenyésztés teljesen haszonelvővé vált; azóta az állatokat nem tekintjük velünk egyenrangú teremtménynek, hanem egyféle fehérje és zsírtermelı gépezetnek, és úgy is bánunk velük. A vadállatok megszelídítése persze, egészen más dolog. Az már hasonlít a politikához, lényege: uralkodni a másik felett. Ahogy ezt a ma reggeli riportot nézem, a riporternı nıstény tigrisként támad neves politikusunkra, sárga szemekkel villog a kamerába, ki akarja erıszakolni, hogy a szerencsétlen letámadott végre színt valljon. Ha jelen esetben Isten beavatkozhatna – például a kamerák mögött állna –, nyilván feltartana neki egy súgótáblát az alábbi mondatokkal: "Viselkedj méltóan fajtársaiddal! Már ezerszer elmagyaráztam, milliószor szájbarágtam: tiszteld felebarátodat, mint tenmagadat, és óvakodj a haragtól mások iránt!” 67

Kedves riporternı, hol vagyunk már a kommunista diktatúrától, a belsı osztályellenség bőnös eszközökkel történı megszelídítésétıl? Abban igaza van önnek, hogy Kádárt sokan még ma is atyaként tisztelik, és nem kellett ahhoz a tízparancsolat, hogy anno, betartsuk: a ne garázdálkodj, ne csalj, ne lopj, ne kívánd meg a szomszéd feleségét elvárásait, – bár ezek nem is voltak akkor fontosak. Mindenki lophatott egy kicsit, hazudhatott is, paráználkodhatott egy szemernyit, de kinek jutott volna eszébe az állami vagyont lenyúlni? Mivel a becsület egyik rendszerben sem mőködik jól, arra gondoltam, milyen egyszerő lenne, ha az emberiség szelídítését a modern, XXI. századi technika eszközeivel gyakorolná a Jóisten. Rendelkezésére állna az írott és elektronikus média, az emberiség nagy százaléka számítógéppel, mobiltelefonnal közlekedhetne Istennel; tételezzük fel, hogy Isten igénybe tudná venni a világhálót, lenne e-mail címe, blogja, web portálja. Nem kellene mondjuk a Pápának vagy a dalai Lámának szónokolni, Isten szavát közvetlenül hallhatnánk valamelyik kütyünkön keresztül. A Jóisten végre boldogulna az emberiséggel. Az igehirdetés kezdete óta eltelt több ezer év, és mára mindenki mást csinál, mint amit anno, kıtáblán megüzent nekünk. Mindenki hazudik, lop, csal – az ifjúság szabados nemi életérıl pedig még beszélni sem tudok pirulás nélkül. Visszatérvén a kulcskérdésre, a közbiztonságra, ami ugyebár politikai kritérium; négyévente, a választások elıtt elhangzik a bőnmegelızés szlogenje. A rendırkapitányok arra hivatkoznak, hogy nem lehet minden csibész mellé rendırt állítani – erre eszembe jut, milyen frappáns megoldás a mindentlátó szellem, aki mindenütt ott van, nem lehet elbújni elıle. A rosszfiúk azonban nem hisznek Istenben, még akkor sem, amikor lebuknak vagy nevelıintézetbe kerülnek. Az átnevelés helye és módszere is megváltozott a rendszerváltás óta. A börtönök ugyan maradtak, de lassan kényelmesebb otthont nyújtanak, mint a szabad világ. A népnevelıkbıl riporterek lettek. Azért mondom ezt, mert a ma reggeli tévémősorban szereplı neves politikusunkat is éppen most nevelik át, hozzászoktatják az újkori móreshez, ahol a nagyobb dumakészség, a lehengerlı piszkatúra a legnagyobb esély a sikeres befolyásoláshoz. – Igaza van, kedves riporternı, változnak az idık, én meg most kitaláltam, hogy a neves politikusunk sorsa azért ellentmondásos, mert igyekszik alkalmazkodni az ön által teremtett helyzethez. Megint gyızött a jobboldal, nyolcvankilencben még kilencszázezer tagja volt a mai ellenzéknek, ellenszavazat nélkül gyakorolta a hatalmat. Most meg szégyen kommunistának lenni, egyáltalán baloldalinak. Isten nem ver bottal, legfeljebb szégyenlıssé tesz – mondom én, azokra gondolván, akik idıközben köpenyeget fordítottak. A dolog megítélése csak akkor kelt zavart, ha az illetı a színeváltozása mellett elkezd lopikálni is. Az ı bőntettük megítélése persze, más kategória – közbejött az ártatlanság vélelme. A fehérgalléros bőnözıknek ügyvédjük van, ügyész, bíró ismerısük. Hiába akadnak becsületes leleplezık, akik úgy ítélik meg, hogy az állami vagyon elbitorolása igenis bőntett. A tettesek valahogy mindig megússzák. A leleplezı riport végül is sikerült, neves politikusunk, aki ráadásul szereti az igazságot – különbözı ügyekben gyakran kerül képernyıre –, most is valamilyen botrány miatt kérették a stúdióba: megint lenyúltak valami privatizált vagyontárgyat, mondjuk egy balatoni MSZOSZ-nyaralót vagy egy tokaji szılıskertet. Neves politikusunk becsületesen járt el! Amikor észre vette a turpisságot, azonnal nyilvánosságra hozta. Az efféle témákról az jut eszembe, hogy manapság a legtöbb politikus nem végezi rendesen a dolgát, például hajlamos a korrupcióra. Az Állami Vagyonkezelıt a hülyék ámítására hozták létre, amirıl nekem most az jutott eszembe: akkor már inkább elhivatott rablók irányítanák. Micsoda alak vagyok, mi? Mik jutnak eszembe a névnapomon. Egyébként mostanság, a képernyıt bámulva azt veszem észre magamon, hogy a gengszternek drukkolok a rendırrel szemben. 68

A tényálladék megállapítása után a neves politikusunkat megilletné valamiféle dicséret. A riport azonban újabb fordulatot vett. Egy kellemetlen kérdés hangzott el: Van-e antiszemitizmus Magyarországon? No, erre már felkaptam a fejem, hiszen ez már túlmegy az állatszelídítés tárgykörén. Ugyanis, felvet egy újabb kényes problémát: a rasszizmust. Zárójelesen meg is jegyzem, antiszemitizmus az tényleg van, mindig is volt, és a riporternı elébb antikommunista kifejezést használt, most meg jött antiszemitizmussal, talán rímelnek ezek egymással?! De, még mennyire! „Állatszelídítés és a Jóisten”, jutottam vissza a címhez; a riporternı agyában fel sem merült, hogy ilyen összefüggés is létezik. Van egy sejtésem: az Úr sohasem várta el tılünk, hogy szelídek legyünk, de a Jóisten azt sem mondta soha, hogy győlöld és irtsd ki a másképp gondolkodókat. Az ún. komcsik győlölete mégis olyasmivé vált szép hazánkban, mint anno, egyes néprétegek lenézése, kirekesztése, kiirtása – ezért rímel az antikommunizmus az antiszemitizmussal. Végül újra felemlíteném, hogy öreg koromra ijedıs lettem, nem merek éjszaka az utcán csatangolni. Az lett a sorsom, hogy panellakásba bezárkózva remetéskedem. Életem folyamán nem jutottam semmire, pedig, nekem is járna egy kis üdülıcske, ahol öreg napjaimat tengethetném – horgásznék, kirándulnék stb. Szelíd embernek könyvelem el magam, az erkölcsi szelídítés nálam nem vallott kudarcot. A jóra szoktatás ostorcsapásait az élettıl kaptam, néha nagyon igazságtalanul. Pedig az igazság Istentıl való dolog, most is azt keresem a tévében, a villamoson, az üzletben – vásárlás közben. Figyelem ám, hogy mikor csapnak be, de sokszor hiába. Nincs más megoldás, Istennek intıen fel kéne emelni a jogart a csalókkal szemben; az elvadultakkal szemben pedig úgy kellene eljárni, mint ahogy azt az állatszelídítı teszi: bottal. Talán jobb világ következne. A társadalom persze, bonyolult dolog, a politikusok, a médiások sem érthetnek hozzá, ık is csak emberek; gyakran nem tudom eldönteni, kinek van igaza? A rendszerváltás az igazság jegyében született; volt itt már kártérítés, jóvátétel, de a köznép nem elégszik meg ennyivel. A felhergelt tömeg véglegesen le akar számolni a komcsikkal. A revánsvétel tárgyában mi magyarok mindig is nagyok voltunk. Egyszerő szövegértelemben: ha sapkában vagy azért, ha nem…stb. Egyébként miért nem hord sapkát minden kommunista? Valamikor divat volt egyféle Fideles, Che Guevarás sapka. Úgy látszik, már nem lehet ebbıl megélni! Az Isten elıtt legalább önként levesszük a sapkánkat. Nos, a szocialista világrendszer bukása után az istenek mindenek feletti hatalma támpont lett a bosszút forralók számára; az Úr megmondhatná végre: nincs itt már egyetlen istentagadó kommunista sem. Talán Marxon kívül nem is volt soha! Az erıszak, a diktatúra azonban nem tőnt el végleg. Valamikor léteztek titkos és alattomos szervezetek, erıszakos katonai szövetségek, de voltak kegyetlenkedı inkvizítorok, győlölködı dinasztiák, szakrális kegyetlenkedık is. Igaz, idıközben jött a KGB, a Stasi meg a III/I,II,III. Én nem vagyok képes ezekben a dolgokban eligazodni. Csak azt látom, hogy ami Magyarországon kialakult nem tisztességes dolog. Hajaj, mennyire bennünk van a harci kedv! Keresztény honfitársaim, ne feledkeztetek meg Istenrıl! Revánsot szeretnétek? Szegény Atyajóisten. Ma reggel végül megállapítottam: – Rendben van, nem vagyunk szelídíthetık. Tíz év után egymás elleni acsarkodásból áll az ország. A másik tábora mindig csupa gazemberbıl áll, a mi táborunk az egyetlen igazság! A riport kapcsán újra rá kellett döbbennem, hogy ránk férne némi szelídítés. Az állatidomárok is emberek, ık hisznek a szelídítésben, mi, a köznép azonban még Isten békéltetı szándékában sem hiszünk igazán. Isten bölcs szemében idomíthatatlan vadállatok lehetünk; bár nem harapunk İszentsége lábába, mint némely cirkuszi vadállat az idomítójáéba, mégis túl sokat 69

megengedünk magunknak vele szemben. Az Úr fia egyszer már kifejtette: szeresd a felebarátodat, és bocsáss meg az ellenségeidnek. Sajnos Krisztusunk hamar háttérbe vonult, sıt, megfeszítették ezért a kijelentéséért. „Az İ igazsága mindenütt ott van” – mondják a papok, csak sajna’ Jézus nem koppint a fejünkre, ha megszegjük az igéjét. A cirkuszban bezzeg könnyen csattan az ostor, egy fájdalmat okozó szíjdarab repül minduntalan az állat felé, ha nem figyel oda az idomítójára. Budapest, 2000 dec. 11, Árpádok nevenapja. _

70

.

_

Demokrácia, óh…jaj! ___________________________________

Hát kérem, 2010-ben megértük, megértem a csodát, forradalom történt Magyarországon, a kirobbantója nyomán mindjárt nevet is adok neki: a „szavazóurnák forradalma”. Nem ám a francia vagy angol polgári forradalom, nem a Lenini, kommunista forradalom, nem az ezernyolcszáznegyvennyolcas márciusi forradalom, nem is az ötvenhat-októberhuszonharmadikai forradalom, hanem a 2010-es, magyar, nemzetegyesítı, Orbánista forradalom. Alig bírom megállni, hogy ne röhögjek, ámbár valami mégis történt! A magyar nép kifejezte a rendszerváltás, a demokratikus átalakulás iránti ellenszenvét. Errıl a már-már forradalmi hangulatról szeretnék beszámolni a saját tapasztalataim és egy történet elbeszélésével. Tudvalévı, hogy 1990-ben az elsı szabad választáson a nép akarata döntött; elıtte persze valakik eldöntötték, hogy a kommunista népköztársaság helyett Magyar Köztársaság legyünk; gyızött a valódi, teljes szabadságot biztosító demokrácia – nemsokára utolérjük az osztrák életszínvonalat, hajrá magyarok! Igaz, az elsı kormányzati ciklusban egymillió ember vált munkanélkülivé, szinte minden nagyüzemet bezártak vagy privatizáltak, az átmeneti nehézségek kárpótlásául megígértetett, hogy a nép ezután beleszólhat az ország politikai ügyeibe, azonnali sajtó- és szólásszabadság teszi lehetıvé a népakarat érvényesülését. Szomorú fordulat, hogy egymillió ember az utcára került, élhetetlen anyagi körülmények közé. Antall József kinyomatott többezermilliárd fedezetlen forintot kárpótlási jegy címén, amit az ügyeskedık saját meggazdagodásukra váltottak át, százezrével jelentek meg az újgazdagok – következmény 30%-os infláció. Eközben a milliós elszegényedıknek az ígéretek maradtak, mára a csórók száma megduplázódott. Rendszerváltási remények ide vagy oda, minden balul ütött ki – ó, jaj, mit rontottunk el? Talán en bloc a demokráciát? Elırebocsátom, hogy a görög eredető „népuralom” kifejezéssel eleve problémáim vannak, mivel az az érzésem, hogy a nép minden korszakban királyra vágyott; talán kivétel az a néhány évszázad, amit a görögök, anno, egyféle városi szenátusi vezérlése alatt éltek meg, s a döntéseket nem egy ember hozta, hanem mondjuk tíz vagy ötven?! Ilyen csak egyszer volt, Athénban. A történelmi kezdet volt a fáraók, a császárok kora, azóta sem sokat változott a világ; én ugyanis királynak tekintem az európai miniszterelnököket, az amerikai elnököt, a szovjet, kínai fıpárttitkárt, és hogy ne sértsem meg az angolokat, hollandokat, spanyolokat, japánokat, thaiföldieket stb., a még fennmaradt királyságok operettfiguráit vegyük fel a névsorba. De mi volt Magyarországon az utóbbi 60 évben: Rákosi, Nagy Imre, Kádár János kommunista királyok voltak-é vagy csupán egy központi bizottság vezetıi? A 2010-es FIDESZ-KDNP kétharmados gyızelme megadta a választ: a rendszerváltáskor nem likvidáltuk a kommunistákat, a vezérek ugyebár meghaltak, de megmaradt nyolcszázezer pártag, közülük sokan nagykutyák voltak. Antall József megmondta: „tetszettek volna forradalmat csinálni”, megjegyzem akkor már nem volt ki ellen, a párttagok piros könyveiket eldobva szétszaladtak. Másrészt a forradalmak lényege a trónfosztás, ami 1989-ben nem lehetett cél. Antall a halála elıtt Orbán Viktort jelölte meg az ország miniszterelnöki várományosának. Ez így rendben is volna, az akkor még forradalmi lendülető, szakálas fiatalember alkalmas lehetett volna a kommunista rendszert az alapjaitól felszámolni. Na, de most 2010-ben? Persze, ha az új Orbán kormány megtalálná Magyarország felvirágoztatásának esélyét, üsse kı, de szomorúan veszem észre, hogy errıl szó sincs, sıt, az eltelt egy hónapban romlott a helyzet. A forint gyengült, a rejtélyes makró-mutatókkal sincs minden rendben – hát akkor mit tud ez az ember, mármint Orbán Viktor, amit az átlagpolgárok annyira dicsıítenek? Valamit én, mint egyszerő íróféle nem értettem meg? Amúgy, magamban nem szívesen használok latin kifejezéseket – az ókori 71

nyelv ismeretének hiánya mértéktartásra kötelez, de 2006 ıszén a strasbourgi parlamentben Orbán Viktor szájából elhangzott egy szóösszetétel: nobile officium. Ez a két szó annyira megtetszett, hogy utánanéztem, mit jelent valójában. "Nemesi kötelesség", avagy újkori átiratban: "fizetség nélküli állás", de használhatjuk olyan értelemben is, hogy valaki társadalmi munkában vállalja a köztisztséget. Nem szeretném azokat megbántani, akik a 10-20 évvel ezelıtt még ily módon gyakorolták a politikát, akkoriban meg is érdemelték „a nemes küzdelem az országért” kifejezést. Ám a politikai képviselıink azóta sokat változtak. Hát, valljuk be az ıszintét, jó állásnak bizonyult a képviselıség, sokan váltak karrieristákká, persze, ne legyünk éppen mi, becsületes adófizetık smucigok, eleget dolgoztunk ingyen a Kádár rendszerben. Most meg sajnáljuk azt a néhány adószázalékot, amit a bérünkbıl levonnak? Én meg most arra gondoltam eme szép, latin kifejezés láttán, hogy az élenjáró politikusainkat körülbelül húsz éve látom így együtt, és persze sokan vannak olyanok is, akik azóta tőntek fel, de azt nagyon nehezen viselem el, hogy egyesek – jólismert személyek – pozícióikból megkopva bár, de tartják a politikai szerepkörüket. Mintha odaláncolódtak volna az országgyőlési padhoz. Azt mondom, ezek a hölgyek és urak nem ok nélkül ragaszkodnak a politikai hivatáshoz, mondjuk ki bátran: jól megkapaszkodtak a rendszerváltás szekerébe. A pártmunkások közül néhányan szép vagyonkával rendelkeznek, a képviselıi fizetésük évente, menetrendszerően, jóval az átlag felett emelkedik, a párton belüli jutalékokról, na meg az egyéb üzleti szerzeményekrıl nem is beszélve – láthatóan kiemelkedtek onnan, ahonnan elindultak, s mára egyértelmően a felsı réteghez tartoznak. Konszolidáltan ülnek a parlamenti padsorokban, tiszteletet elváróan lapozgatják újságaikat, talán éppen az üzleti híreket. Ilyenkor nyilván nem jut eszükbe a "nobile officium" – nekem is csak azért jutott megint eszembe, mert van itt néhány kiemelkedı személyiség, akinek sztárokhoz hasonló életpályájuk irritálja az etikai antennácskámat. Elsı szabad választáskor egy református papra szavaztam, pusztán abból a megfontolásból, hogy a szórólapján a következıket olvastam: "megválasztásom esetén a képviselıi járandóságomat szétosztom a szegények között". Milyen egyszerő és nemes gondolat, ebben benne van az emberi lélek minden nagyszerősége, amit egy nem egészen forradalmi lelkülető embertıl elvárunk. Akkortájt Orbán Viktor bizonyára forradalmi lelkülető ifjú volt, nagy haj, nagy szakáll, nagy duma: ruszkik haza! – Mi forradalmárok – mondhatták késıbb a Ménesi úti kollégisták –, nem értünk egyet sem Antall Józseffel, sem Horn Gyulával; mindkettıt egyenesen lehazaárulózták. Csak azt nem értem miért éppen most 2010ben hiszik azt, hogy eljött az idı a forradalomhoz. 2006-ban Orbán Viktor a strasbourgi szónoklatában még csak ijesztgetett: – nobile officium – mondta többször is, megleckéztetve az uniós parlamentet, hogy a posztkommunista kormányokkal szemben Európa puha magatartást tanúsít. Ebben a foghíjas, majdnem üres Európai Parlamentben csak úgy visszhangzott ez a két szó. Talán három ember fején volt fülhallgató – azok arcán láttam, hogy jól szórakoznak. Orbánból viszont kiütközött a forradalmi véna: a középkori lovagiasság jelszavával figyelmeztette azt a néhány parlamenti képviselıt, aki még odafigyelt, hogy a gazdag országok: Anglia, Németország, Franciaország egy fillérrel se támogassák a posztkommunista kormányokat. És, most jön a poén: Orbán Viktor nem mondott neveket még országokat sem, annál sokkal rafináltabban fejezte ki magát. Itthon mindenki értette, hogy a fı célpont ugyanis Gyurcsány Ferenc volt. Tulajdonképpen ettıl a gonosz „lovagtól” – aki nem sokkal elıtte a vele szembeni párbajkor erısebbnek bizonyult – kellene valahogy megszabadítani Európát? … a fenét, a magyar politikát. Az elsı bekezdésben feltettem a kérdést, mit rontottunk, el? Hát, 2006 óta felsoroltatott, mit rontott el Gyurcsány Ferenc? Orbán szerint, a baloldal többször rátámadt a magyar nemzetre, súlyos szavak ezek, bár úgy tőnik teljes meggyızıdésbıl fakadnak, mivel már kijelentette néhányszor. Erdélyben, Tusnádfürdın másról sem beszélt. A jobboldali, konzervatív Antall Józsefet, anno csak lehazaárulózta, egyszeri, kis provokáció volt ez egy ifjú rendszerváltótól, de az egész baloldalt néprontónak titulálni, ezt 72

valamiképpen – legalább néhány történelmi ténnyel – bizonyítani kellene. 1990-ben a szabadon választott politikai pártok rendszere sok életidegen intézményt hozott létre, amelyeket összefoglalóan ideológia végváraknak nevezném. Olyan fogalmak kerültek köztudatba, mint a liberális, a konzervatív, a kereszténydemokrata, a szociáldemokrata, bal és jobboldal stb. Hol vannak ezek mögött a népet felemelı vagy a népet legázoló eszmék? – teszem fel magamnak a kérdést. Mert végül is a pártvezérek médiában elıforduló szövegei – esetleg írásai – adják számomra a feleletet. Ha egy pártelnök szabadelvő szólamokat zeng, akkor az biztos SzDSz-es, ha a polgárságért szónokol, akkor konzervatív jobboldali, és ha az egyházért papol, akkor kereszténydemokrata. Torgyán Józsi egykor a falusi parasztságért harsogott, akkor neki független kisgazdának kell lennie, a kutyafáját. Ez azonban egyáltalán nem így jön be nekem. A pártelnökök és sleppjük beszajkózott ideológiai szlogenjei olyan szóródást mutatnak, amit inkább egyféle handabandázáshoz lehet hasonlítani. Abban sem vagyok biztos, hogy a fenti, politológiai fogalmak híven tükrözik egy párt világszemléleti hovatartozását. Magyarországon biztosan másképp mőködik a dolog; a mi rendszerváltásunkon végigvonul a bizonytalanság. Pedig egyszerő a képlet: a demokratikus államforma is hatalom kézbentartására épül, a rendırségre, az ügyészségre, a fellebbezhetetlen, ítéletalapú bíróságra, s legutolsóként a parlamenti törvényhozásra. Ennek egyelıre semmi köze a politikai eszmékhez. A gazdasági fellendüléshez azonban nagyon is. A rendszerváltó országokban megfigyelhetı a pénzügyi szabályrendszer felpuhulása. A szabad piaci verseny jelszavával fémjelzett gazdasági vagy inkább vagyonosodási ügyeskedéssel jellemzett korrupció terén élenjárók lettünk. A kommunista rendszer örökségét hordozó, magyar elit létkérdésévé vált, hogy a szocializmus kisemmizettségébıl a vagyonosodás felé elinduljon. Elit, elit, magyar elit – hej, de irigy, hej, de szomorú az, aki lemaradt! A képlet azonban nem olyan egyszerő, mint ahogy Orbán és csapata hangoztatja, s most, hogy a 20 évvel ezelıtti rendszerváltás után a múlttal való leszámolás forradalmi attitődje újra megfogalmazódott: a jelszó, hogy a volt komcsi apartnyikok számára a meggazdagodást hozta, mivel azok, és csak azok loptak és lopnak, csalnak, hazudnak stb. Nyilván van Magyarországon egy keserő, bosszúvágytól terhes elégedetlenség; a rendszerváltás sokak számára az elszegényedést jelentette, ık a Fideszre szavaztak. A nép kitermelte az „urnák forradalmát”. Jómagam a múltat ugyan nem sírom vissza, de annál is inkább megértem a nosztalgiázókat, mivel életem javát abban az „átkos” 40 évben töltöttem el! Nyugdíjasként (gyakorlatilag eltartottként) nem is várhatnék mást, mint amit az állam komoly pénzügyi nehézségek és államháztartási manipulációk által biztosít nekem. De azért naponta eszembe jut, hogy valamikor volt pénzem színházra, hangversenyre, sıt, hetente egy kis vendéglıi vacsorára is – szóval akkor polgárnak éreztem magam. Úgy gondolom, vagyunk még jónéhány, százezren vagy millióan, akik a baloldaliságot ezzel a biztos megélhetéssel azonosítják. Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy az MSzP, Gyurcsánnyal egyetemben mit rontott el, akkor megint csak a múltból kell kiindulni. A szocializmus intézményei: fıhatóságok, belügy, külügy, gazdasági szektorok, vagyis azok munkatársai a rendszerváltáskor zömében pozícióban maradtak. A gyurcsányi politika, amely nem más, mint a hatalombanmaradás kierıszakolása, ezen környezetre épült, az egzisztencia megóvására. A reformokkal terhelt koalíció azonban befuccsolt. A pedigrés SzDSz, Soros György amerikai pénzmágnás hathatós támogatásával erıszakosabbnak bizonyult a józan paraszti ésszel gondolkodó MSzP-nél. Gyurcsány ırültségére jellemzı, hogy ı még akkor is hitt a reformokban, amikor senki más körülötte. Bukás bukást követett, s ily módon Orbán Viktor lett az igazságosztó miniszterelnök. Orbán Viktor a napokban magas egyházfık elıtt kifejtette, a legújabb „szőrujjból” elıhúzott ideológiáját, miszerint Magyarországnak keresztény államra van szüksége – mert akkor elválasztható lesz a jó a rossztól, a hamis az igaztól, becsület az aljasságtól stb. Micsoda zagyva ideológia vezeti ezt a mindenre elszánt embert, amikor a papok köntöse alatt tetszeleg? Nem tudok másra gondolni, mint a 73

kommunisták, az ateisták, a szabadelvő értelmiséggel szembeni bosszúvágyra. Sajnos, a baloldali eszmék iránt jogos a felháborodás; az MSzP-ben olyan politikusok, közszolgák maradtak felszínen, akik a bankokkal, a pénzügyi intézményekkel, a multinacionális vállalatokkal kialakult kapcsolat-rendszerüket kamatoztatták – elınyükre vált, hogy már rendelkeztek némi üzleti rutinnal. Ilyen miliıben burjánzik a harácsolás, a korrupció, a rendszerváltás követı idıszakot tehát nevezzük egyszerően vadkapitalizmusnak. A vagyonszerzési ügyeskedésben a baloldal nem csak a hitelét veszítette el, hanem erısen fel is hígult. Most hát a jobboldal betölti a parlamentet; az urnák forradalma által lettek „jobbik” padsorok is; feltámadt volna a fasizmus? Á, dehogy, csupán az történt, hogy a néppárti, jobboldali eszme – kissé balos színezettel – rózsaszín köntösbe bújt. Orbán Viktorék – a vereség után más lehetıségük nem lévén, 2002-ben leleplezı akcióba kezdtek. A szarkeverést ma is folytatják, mindenki célpont lett, akirıl be lehetett bizonyítani, hogy komcsimúltú, érdemtelenül tölti be pozícióját, fıleg, ha illegális pénzt tett zsebre. De, hogy a baloldal – ami egyébként létezik, és tömegek állnak mögötte – rátámadt volna a magyar nemzetre, azt kikérem magamnak. Én, mint a szegényekkel szimpatizáló íróféle azt mondanám, hogy felejtsük el a kommunista kiáltványt, hogy „a kommunizmus kísértete járja be Európát”. Ne higgyük el, hogy a baloldal több esetben rátámadt a nemzetre, inkább kiáltsuk világgá, hogy Magyarországon haramiák támadtak a dolgozó népre. Budapest, 2010 tavasz

74