Összeállította: Németh Nóra
NÁZER ÁDÁM
HA R C A N Ő I J O G O K É R T. S Z Ü F R A Z S E T T E K Forrás: Rubicon
A századelő egyik nagy visszhangot kiváltó mozgalmát a szüfrazsettek indították a nők választójogáért, s olyan reformokért, mint a nők egyenlő oktatása, munkavállalási jogaik kiterjesztése. A szüfrazsettek elítélték a nők családon belüli alárendeltségét, és célul tűzték ki a nők nagyobb szerepvállalását a közéletben. Az események csúcspontja kétségkívül 1913-ban és 1914-ben volt. A szüfrazsettek a legtöbb királyi részvétellel zajló eseményt vagy politikai gyűlést gyújtogatásokkal és bombatámadásokkal igyekeztek megzavarni. Mindenki veszélyben volt, aki vendégszeretetével tüntette ki a királyi párt vagy a kormány vezető politikusait. Az állam szimbolikus épületei is célponttá váltak. Iskolákat, templomokat – például a napjainkban elhíresült Rosslyn-kápolnát –, állami intézményeket, lakóépületeket rongáltak meg vagy gyújtottak fel. A mozgalom csúcsán, 1914-ben Emmeline Pankhurst így foglalta össze céljaikat: „Mi azért harcolunk, hogy eljöjjön az idő, amikor egy születendő kislány egyenlő esélyekkel vág neki az életnek, mint fiútestvérei.” A századforduló brit birodalma a világ legerősebb gyarmati hatalma volt. A búr háború (1899– 1902) pürroszi győzelme azonban felszínre hozta a birodalom gyengeségeit, a hadsereg elavultságát, az ipari munkásság szociális elégedetlenségét és egyes területek függetlenség iránti igényét. Az 1906-ban hatalomra kerülő Liberális Párt reformokkal próbálta elejét venni a kialakuló elégedetlenségnek. A romló politikai kilátások és a Német Császársággal folytatott fegyverkezési verseny azonban kijózanítóan hatott a közéletre. Az országban korlátozott demokrácia érvényesült, ahol a politikai pártok kb. nyolcmillió brit férfi voksáért versengtek. A szavazati jog feltétele a saját tulajdon, az állandó lakhely és nyilvántartásba vétel volt. Így a férfiak kb. 40%-a nem rendelkezett szavazati joggal. A nők pedig egyáltalán nem szavazhattak.
A szüfrazsettek radikalizálódása Ebben a történelmi helyzetben nem volt váratlan, hogy a nők szavazati jogáért folytatott küzdelem, amely az 1860-as években kezdődött, a századforduló után Anglia egyik legnagyobb társadalmi feszültségévé vált és éles politikai konfliktust okozott. Az események keltette indulatok viszont váratlanul magasra csaptak. A radikalizálódás gyújtópontja azt volt, hogy a törvényhozás és a kormányzat az időhúzás taktikájával évről évre elodázta a választójogi reform törvénybe foglalását. A Nők Társadalmi és Politikai Szövetségének (WSPU) megalakulását és harciasságát kezdetben a többi hasonló szervezet is üdvözölte. 1908-tól azonban ez a támogatottság már nem volt egyértelmű.
1
Összeállította: Németh Nóra
A radikális WSPU kb. 4000 tagot tömörített. Közülük néhány száz főre tehető azok száma, akik aktívan részt vállaltak a politikai küzdelmekben. 1913 | Szeptember
A szüfrazsettek tőre Az angol szüfrazsettek ma már ott tartanak, hogy a nők egyenjogositását, szavazati jogait, szóval a legteljesebb emancipációt nemcsak szóval, beszéddel és békés tüntetésekkel, hanem a leggyakrabban határt nem ismerő vakmerőséggel, erőszakoskodással szeretnek kierőszakolni. Ez a viselkedés hozza magával, hogy a szüfrazsettek kezdenek ellenszenvesekké lenni s a nép, ha a szüfrazsettek rendetlenkednek, rájuk támad, amikor hamarosan végeszakad miden udvariasságnak és a szüfrazsetteket nem egyszer verték el nyilt utcán. Ez ellen akarnak a szüfrazsettek védekezni olykép, hogy harisnyakötőjükben tőrt viselnek, amelyet, ha megtámadják őket, hirtelen előrántanak és ugy védekeznek a veszedelmes kézifegyverrel. Ez a tőrviselet rendkívül veszedelmes és kényesen diszkrét, mert ugyan ki merné a szüfrazsetteket meggyanusítani, vagy éppen megvizsgálni, hogy tőrt viselnek a bájos csokros harisnyakötő mögött.
Ezt igazolja az itt bemutatott kép, mely egy tőrös szüfrazsettet ábrázol.
Forrás: huszadikszazad.hu
1909-ben a radikalizálódó szüfrazsettek többször megzavarták a kormányzó Liberális Párt gyűléseit és betörték a pártirodák ablakait. A forrongásoknak számos sebesültje volt. Ám az erőszakra épülő taktika kudarcot vallott. A Nők Társadalmi és Politikai Szövetsége (WSPU) „fegyverszünetet” hirdetett. Ez kisebb megszakításokkal 1911 novemberéig tartott. Ekkor a szüfrazsettek ismét az erőszak eszközéhez nyúltak. Rendszeresek lettek a gyújtogatások és a bombatámadások is. A következő évben a WSPU írásban deklarálta a harcot mindenki ellen, aki nem támogatja aktívan a nők szavazati jogát. A The Suffragette, a WSPU lapja több mint háromszáz bombamerényletről vagy gyújtogatásról adott hírt az első világháború kezdetéig. A WSPU azt állította, hogy az erőszak a nők tömeges elégedetlenségéből táplálkozik, és nem ők szervezik azt. A tények azonban mást mutatnak. A WSPU jól szervezett fizetett aktivistákat alkalmazott. Legalább száz incidensért alig másfél tucat ember tehető felelőssé. Mary Allen, Frances Parker vagy Ethel Moorhead, hogy csak a legismertebbeket említsük, egyenként is tucatnyi bombamerényletből és gyújtogatásból vették ki a részüket és hamar kétes hírnévre tettek szert. Többen közülük juttatásokat vagy fizetést kaptak. Nem nevezhető légből kapottnak Reginald McKenna belügyminiszter vélekedése: „Ez a mozgalom csak a vagyonos nők hozzájárulásával lehet életképes.” A bombák általában közönséges puskapor alapúak voltak, és a nagyobbak alkalmasaknak bizonyultak komolyabb rombolásra is. Ilyen volt az a négy kg-os robbanószerkezet, amelyik Lloyd George épülő házát rongálta meg 1913-ban. Használatban voltak olyan bombák is, melyekbe fémdarabokat raktak, ezek srapnelként szétszóródva fokozták az okozott kár mértékét. Ilyen szerkezetet használtak 1914-ben a Westminster Abbey-ben, ahol fémdarabokat találtak a mennyezetbe fúródva.
2
Összeállította: Németh Nóra A szüfrazsettmozgalom soha nem tűzte ki céljául ellenfelei likvidálását, de a WSPU aktivistái nemegyszer fenyegetőztek azzal, hogy senki sem érezheti magát biztonságban. 1914 első felében még a királyi pár élete is veszélyben forgott. A szüfrazsett szónokok I. Károly végzetére emlékezették V. György királyt, aki naponta kapott fenyegető leveleket. A mozgalom erőszakos akciókon kívül szervezett békés megmozdulásokat is. Előfordult, hogy hangoskodással zavarták meg a kormánypártok gyűléseit, terjesztették kiadványaikat, röplapokat osztogattak és rendezvényeken agitáltak. A kormányzat erős nyomást gyakorolt az aktivistákra. Mindennaposak voltak a házkutatások, a levelek ellenőrzése, a kihallgatások. Sokakat vádemelés nélkül tartottak őrizetben. Bár ez nem volt törvényes eljárás, a közvélemény elnéző volt a kormányzattal szemben, mert a kemény fellépéstől remélte a nyugalom helyreállítását. Az eseményeket élénk sajtóvisszhang kísérte. A legnagyobb figyelmet a börtönökben folytatott éhségsztrájkok és a hatalom arrogáns válasza keltették.
Éhségsztrájk és kényszertáplálás Éhségsztrájkok a történelemben
Szüfrazsettek és az írek A 20. század hajnalán a női egyenjogúságért küzdő szüfrazsettek céljaik elérése érdekében kezdtek éhségsztrájkba a brit börtönökben. Marion Dunlop volt az első 1909ben, akit néhány nap után inkább szabadon bocsátottak, mert nem akarták, hogy mártír váljék belőle. Példáját több hölgy is követte, akiket a büntetésvégrehajtás emberei erővel etettek meg, amit a szüfrazsettek egyfajta kínzásként értékeltek. Nem véletlenül, hiszen Mary Clarke, Jean Hewart, Katherine Fry és más nők is meghaltak az erőszakos etetés során. 1913-ban megváltozott a brit hatóságoknak a éhségsztrájkolókkal szembeni politikája. Engedték a hölgyeket koplalni, ám mikor rosszul lettek, azon nyomban kiengedték őket, majd amikor felépültek, visszavitték őket a rácsok mögé, hogy büntetésük további részét letöltsék. Brit társaikhoz hasonlóan az amerikai szüfrazsettek is a politikai tiltakozás ezen eszközét választották. Forrás: mult-kor.hu
A bebörtönzött szüfrazsettek éhségsztrájkjai 1909-ben kezdődtek. A kormányzat a kényszertáplálás eszközével próbálta visszaszorítani a börtönökön belüli engedetlenséget. A szüfrazsett propaganda ezt a nőket különösen megalázó, kegyetlen, életveszélyes eljárásnak állította be, nem minden alap nélkül. A börtönorvosok a vita középpontjába kerültek, és halálos fenyegetéseket kaptak. A kormányzat törvényben próbálta szabályozni a helyzetet 1913-ban. Az éhségsztrájkot felfüggesztőknek enyhítést vagy eltávozást ígértek, de az új rendszer hamar megbukott, mert a börtönből kikerülő szüfrazsettek azonnal elrejtőztek a hatóságok elől, így 1914-től ismét folytatták a fájdalmas eljárásokat, aminek valóban jelentős elrettentő hatása volt. A táplálék bejuttatására korábban betegeknél használt csövek túl vastagok voltak, így azok orron keresztüli brutális alkalmazása közönséges erőszaknak számított. Kitty Marion, aki 232 alkalommal eset át a tortúrán, megőrült – és ez nem volt egyedi eset. Előfordult, hogy egy nő összes testnyílását felhasználták a táplálék szervezetbe juttatására. A felháborodás hatalmas volt, és nemcsak a szüfrazsettek körében.
A szüfrazsettek minden alkalmat megragadtak, hogy a királyi párt és a közvéleményt szembesítsék a kényszertáplálás intézményével. Általában kis csoportokban igyekeztek megzavarni azokat az eseményeket, ahol a király vagy a királynő megjelent. Ilyenkor
3
Összeállította: Németh Nóra bekiabálásokkal vagy bérelt lakások ablakaikba elhelyezett transzparensekkel próbálták felhívni magukra a figyelmet. Néha személyesen kísérelték meg átadni petícióikat vagy röplapjaikat a királyi párnak.
Mítoszteremtés és propaganda Emmeline Pankhurst, a WSPU vezetője kijelentéseivel nagyban hozzájárult a mozgalom mítoszának megteremtéséhez. Az egyik ilyen volt credója: „Az emberélet számunkra szent.” Különösen jelentős volt ez 1912-től, amikor a szüfrazsettek erőszakosabb akciókba kezdtek, kirakatokat zúztak be, üres épületeket, levelekkel teli postaládákat gyújtottak fel, bombamerényleteket hajtottak végre. 1975-ben egy idős volt aktivista, Mary Leigh így emlékezett: „Mrs. Pankhurst szigorú parancsokat adott nekünk, egy macskát, egy kanárit se foszthatunk meg életétől, csak a saját életünket áldozhatjuk fel.” 1913 | Augusztus
Pankhurstné megszöktetése
Pankhurstnét, a romboló londoni szüffrazsettek hires vezérét tudvalevően két hónapi kényszermunkára itélte a londoni biróság, de rövid idő mulva ideiglenesen szabadon bocsátotta, mert éhségsztrájkot rendezett a fogházban s emiatt nagyon megrendült az egészsége. Néhány nappal ezelőtt kellett volna ismét megkezdenie a fogságot s a titkosrendőrök már az előtte való napon ott ólálkodtak a lakása előtt, hogy meg ne szöktethessék és reggel letartóztassák. A szüffrazsettek azonban furfangosabbak voltak mint ők;
mintegy ötvenen, férfi-hiveik kiséretében csoportonként bementek Pankhurstné lakásába; ugy viselkedtek, mintha sejtelmük sem lett volna arról, hogy detektivek őrzik a házat. Egyszerre előrobogott egy automobil és megállt a kapu előtt. Ugyanakkor kihoztak a szüffrazsettek Pankhurstné lakásából egy sűrűn lefátyolozott hölgyet, körülfogták, szerencsés utat kivántak neki, azután beültették az automobilba. A titkosrendőrök nyomban előrohantak, hatalmukba kerítették az automobilt s egyenesen a rendőrfőnökségre robogtak el vele. A lefátyolozott hölgyet azután a rendőrfőnök-helyettes elé vitték, bejelentve neki, hogy elhozták Pankhurstnét, aki éppen meg akart szökni automobilon. Nagy volt azonban a detektivek megrökönyödése, amikor a letartóztatott hölgy felvetette fátyolát és egy fiatal szüfrazsett szép arca tünt elő, rámosolyogva a komoly rendőrfőnök-helyettesére. Pankhurstnét ezalatt valóban megszöktették a szüffrazsettek. A hires szüffrazsett-vezért – mint tudjuk – azért itélték el, mert rombolásra biztatta a nők választójogának hiveit s maga is sok kárt okozott a romboló tüntetések alkalmával. Forrás: huszadikszazad.hu
A mítosz elemei – a tömegmozgalom, az élet tisztelete, a hallgatólagos tömegtámogatottság – a Pankhurst családhoz vezethetők vissza. Emmeline, Christabel és Sylvia zseniális propagandisták voltak. Azonban a WSPU lelkesítő sajtója sokszor nem tartotta tiszteletben a vélemény és a hír közötti választóvonalat. Írásaik nemegyszer minden valóságalapot nélkülöztek. 1913 júniusában Emily Wilding Davison az epsomi derbyn a király lova elé vetette magát. Sérüléseibe később belehalt. Temetése óriási szimpátiatüntetéssé vált, bár a közvélemény továbbra is erősen megosztott volt. A filmhíradó-részlet, amely megörökítette az eseményt, bejárta a világot, és jelentősen hozzájárult a szüfrazsettek mozgalmát övező legenda kialakulásához.
4
Összeállította: Németh Nóra Pálya a magasban
Zeidler Miklós Szegény Emily Davison 1913. június 19. csütörtök, kora délután. A Royal Ascot harmadik napja – Ladies' Day. A lovak már teljesítették a Gold Cup két és fél mérföldes távjának nagyobb részét, amikor a célegyenes előtti kanyarban különös szerzet bukkan fel a pályán. Egyik kezében régimódi, hatlövetű revolver, a másikban a szüfrazsettek lila-zöldfehér zászlaja. Harsány "Állj, vagy lövök!" kiáltással célba veszi az élen futó Traceryt, de mielőtt kibiztosíthatná fegyverét, a ló már át is robog rajta. Albert Whalley zsoké nagy ívben elrepül, de komolyabb baja nem esik, Tracery felbukik, de lábra kap, és lovasa nélkül is célba fut. A közelben lévő nézők – néhány ezren – elindulnak, hogy helybenhagyják az útonállót, de aztán nem bántják, látván, hogy a munkát a lovak már elvégezték. A versenyt végül 20 hossz hátrányból is könnyen nyeri az első favorit Prince Palatine. Harald Charles Harvey Hewitt, a volt harrow-i és cambridge-i diák, a női választójog és az új teozófiai eszmék híve, aki ily sajátos módon tüntetett a női egyenjogúság mellett és a lóverseny intézménye ellen, most törött koponyával fekszik a gyepen, s még hetekig élet és halál között lebeg, de végül túléli a kalandot. [...] To steal the show – így mondja az angol, amikor valaki, felborítva az előadás előre megállapított rendjét, váratlan és különleges produkcióval vonja magára a figyelmet, és learatja a tapsot. [...] Ilyen tragikus esemény szerencsére ritkán történik, a politika azonban nap mint nap reklámfelületnek használja a sportot. Az effajta "illetéktelen behatolás" egyik első modernkori úttörője egy finom hölgy, Emily Wilding Davison volt. Miss Davison 1872-ben született Greenwich-ben. Londoni és oxfordi egyetemi tanulmányai után jeles rendű diplomát szerzett angol nyelv és irodalomból, ezután tanárnőként dolgozott, majd egy családnál lett házitanító. Hamarosan ő is azon öntudatos hölgyek sorába lépett, akik úgy vélték, hogy a viktoriánus Anglia másodrendű állampolgárként kezeli a nőket. 1906-ban tagja lett a két évvel korábban megalakult Women's Social and Political Union nevű szervezetnek [...]
Az unió eközben folytatta offenzíváját az establishment ellen. Az évek során a kormány tagjai megtanultak együtt élni a veszéllyel: a cserepekkel, liszteszsákokkal, kövekkel felfegyverzett szüfrazsettek rendszeres rajtaütéseivel. A türelem azonban 1910 őszére elfogyott. A november 18-i fekete pénteken midőn a kemény mag éppen az alsóház épületére zúdított kőzáport – a bobbyk szokatlanul gorombán bántak el a tüntetőkkel, akik közül 160-at le is tartóztattak. Másnap elengedték őket, csak az ablaktörők maradtak őrizetben. Köztük volt Miss Davison is. Emily ekkorra már rutinos börtöntölteléknek számított. 1909-ben összesen négyszer csukták le rendbontásért, illetve kődobálásért, rendszeresen éhségsztrájkolt [...] Emily azonban nem enyhült meg, sőt meggyőződésévé vált, hogy csak valamilyen drámai esemény képes ráirányítani a közfigyelmet a női egyenjogúság ügyére. Még a személyes önfeláldozástól sem riadt vissza; 1912. június 22-én leugrott a hollowayi börtönépület emeleti folyosójáról. A drótháló felfogta a testét, de így is súlyos gerincsérüléseket szenvedett. Egy év múlva már saját vértanúságának forgatókönyvén dolgozott. A színhely Epsom volt, a dátum 1913. június 4., a 134. derbi napja. Emily a másfél mérföldes pálya északkeleti részén lévő Tattenham Cornernél helyezkedett el, s amikor az élmezőny már megfutotta a lejtős kanyart, hirtelen átbújt az állóhelyi korlát alatt. Éppen idejében lépett a pályára, Anmer, a királyi istálló hároméves ménje sebesen közeledett. Emily megragadta a ló kantárját, de a sebesség azonnal ledöntötte a lábáról. Anmer egy darabig még vonszolta őt, majd elbukott benne, ráesett és patájával mély sebeket vágott a fején és testén. Emilyt az epsomi kórházba vitték, de többé nem nyerte vissza az eszméletét, az operációk és a gondos ápolás ellenére négy nap múlva meghalt. A női választójog ügyének megvolt immár az első mártírja. Emilynek mégsem sikerült "ellopnia a sót", a derbi ugyanis ebben az évben rendkívüli körülmények között ért véget. [...] Emily tragédiája napok alatt lekerült a napirendről. Csak a június 14-i londoni gyászünnepély és az öt nappal későbbi – nyilván az ő példája által ihletett – ascoti botrány kapcsán került szóba újra a neve. A viktoriánus Anglia viszolygott az önpusztító fanatizmus ilyen megnyilvánulásától, és hallani sem akart a szüfrazsettekről. A WSPU vezetői is hallgatásba burkolóztak; az öngyilkosságot mégsem állíthatták követendő példának. Szegény Emily Davison... Forrás: Magyar Narancs
5
Összeállította: Németh Nóra
A hatékony propaganda ellenére mégis sokan osztották az egyik liberális párti képviselő véleményét: „Ez a forrongás előre kitervelt, jól megszervezett, köztörvényes bűncselekmények sorozata. A felbujtók társadalmi támogatottsága alacsony, de cselekményeik alkalmasak arra, hogy felhívják magukra a figyelmet.” Tipikusan 20. századi jelenség, ahogy a szemben álló politikai ellenfelek éles küzdelmet folytattak a közvélemény megnyeréséért. Ennek a szüfrazsettek esetében több oka is volt. Egyrészt az intézményes politikai keretek közé nem tudtak bekerülni, így a közvélemény szerepe felértékelődött számukra, másrészt a tömeges példányszámú napilapok, fényképekkel illusztrált hetilapok és a filmhíradó megjelenése a politikai kultúra változását vetítették előre, amihez a szüfrazsettek remekül alkalmazkodtak – az elsők közt a világon.
Az idő őket igazolta A századfordulón a szüfrazsettek támogatottsága viszonylag nagy volt. A politikai elit képviselőinek többsége elviekben támogatta céljaikat. A gyakorlati megvalósítás viszont rendszeresen elmaradt. Érdekes módon az első világháború, ami a szüfrazsettmozgalom végét is jelentette, vezetett el végül a kívánt reformokhoz is. Emmeline Pankhurst a világháború kitörésekor körbejárta az országot, s a nőket a háborús erőfeszítésekre és munkára buzdította. A szüfrazsettek felhagytak akcióikkal, a WSPU is feloszlott. Az első világégés kataklizmája okozta társadalmi megrázkódtatás volt szükséges ahhoz, hogy a választójog kiváltságból politikai alapjoggá váljon. A szüfrazsettmozgalom önmagában nem volt elég ehhez. Sőt, az általuk alkalmazott erőszak meg is bukott. Ennek több oka volt. Egyrészt a kormányzat nem engedhette meg magának, hogy engedjen az erőszakos zsarolásnak, mert az iparvidékek és a gyárvárosok munkássága vagy az éppen erősödő ír függetlenségiek bátorítást kaphattak volna, másrészt hamar kiderült: a szüfrazsettmozgalom korántsem rendelkezik akkora tömegbázissal, mint ahogy magukról állítják. A politikai nyomásgyakorlás erőszakos útját választva megadták a lehetőséget a kormányzatnak, hogy a követeléseikre ne mint szükséges politikai reformra, hanem mint közbiztonsági kérdésre tekintsen. *** 1930-ban Londonban szobrot állítottak Emmeline Pankhurst emlékének. 2004-ben a Liberális Párt képviselői összpárti konszenzussal indítványozták a szüfrazsetteket ért törvénytelenségek kimondását a törvényhozás által, és elnézést kértek a jogtalanságokért. Bár a szüfrazsettmozgalom szélsőséges és erőszakos fellépése mind a mai napig éles viták tárgya, abban a kérdésben egyetértés alakult ki, hogy jelentős szerepük volt a társadalom igazságosabbá alakításában és sok tekintetben megelőzték korukat.
6
