MÛVÉSZET BARÁTAI. Benedek Katalin Föld Ember

MÛVÉSZET BARÁTAI és

n A Mûvészetbarátok Egyesületének (alapítva 1973.) füzetei/124. n Ára: 600.- Ft n n XXVI. évfolyam 1. szám n 2016 január – február n Tagoknak tagdíj ellenében n

Benedek Katalin

„Föld – Ember” Honi kerámiakultúránk gyökerei mélyre nyúlnak. Tudjuk például, hogy Szent István országlása idején – egyházi szolgálatban – fazekasok dolgoztak. Évszázadokon át tették dolgukat, alkottak vagy csak egyszerűen a mindennapok gyakorlatának fontos láncszemét képezték és biztosították a folyamatosságot. Némelyek, bizonyára névtelenül is művészi rangra emelték kézművességük termékeit. Szeretettel formázták, formálgatták az agyag-anyagot, ahogyan és amit világra hoztak. Kultúránk megtartásának tudatos teremtő folytatója Németh János. Megbűvöli szűkebb hazája, a zalai fazekasság remekeit. Kicsit elvarázsolja őket, s mire lepördülnek a korongról és az alkotó keze közül, már jelen idejűre suhintotta őket tehetségének varázspálcája. Nagyszerű mesterek segítették. Két tanárát, Borsos Miklós szobrászt és Gádor István keramikust említem. Ők beleláttak a fiú próbálgatásaiban megmutatkozó ígéretes értékekbe. Támogató lehetőségeket nyújtottak számára valamint útmutatásokkal alakították növendékük művészi színvonalát. Pártfogásuk révén a főiskola kapuja is megnyílt, igen biztató hatást keltve az induló fiatalemberben. „Meghatározó élményem családom mellett.” A reneszánsz szellemű műhely légköre jótékonyan befolyásolta Németh Jánost, aki abban az időben főleg a népi hagyományokhoz ragaszkodott. Nyitottan járt-kelt, minden építő észrevétel megérintette. Legerősebb vonzalma a szülőföldjéhez, Göcsejhez

kötötte, de befolyásolta a zalai udvarházak barokkos ízlése, ahol sokszor megfordult. Tágíthatjuk a geográfiai kört: Dunántúl, Magyarország, Európa, a világ. Időben: az őskortól napjainkig. A művész egyetemes kultúránk birtokosa és örököse, aki agyagba foglalja mondanivalóját. Hogy is tehetne másként?! Felsőbb akaratnak engedelmeskedve alázattal dolgozik, Isten szándékát tisztelve. Intellektusát, lelkét átjárja a földmassza ereje, fejlődése során pedig egyre ehhez az állandó lényeghez közelít. Csökkenti a színes mázak elfedő szerepét, mind jobban hangsúlyozva az alapanyag (a valóság) tömörségét és stabilitását. Ez már filozófia, a keletiek meditatív szellemével rokon. Németh János művészetét kedély, humor és humánum telíti. A forma kedélye, esetleges kedvessége mint a kiégető tüzet őrző belső meleg járja át munkáit. Realisztikus mesebirodalom az övé. Alakjai sohasem nevetségesek, inkább mosolyt fakasztanak. Nem gúnyol és nem parodizál. Ábrázolásai nyomán mindennapi életünkre ismerhetünk. Közelebb kerül. Van itt öröm, szomorúság, pihenés, várakozás, gond elég. Ám formába kerekített gondolatait belső béke járja át. Sohasem a rút vagy gonosz elé tart tükröt. Az esendőség ihleti, az empátia vezeti. Teremtményei félreismerhetetlenül az övéi, lelke átsugárzik rajtuk. Ő, a maga módján csudákra képes. Megbocsátó szigorral tart rendet. Ennek ma külön jelentősége van, a kuszaság helyett, a formaanarchia idején a szélsőségeket szabályzó egyensúly irányít. Nem csak utánozhatatlan egyéni birodalmat teremt, hanem munkálkodva tanít is. A domináns zalai népi kultúra

mellé rendeli a sumér, babilóniai, asszír, krétai, mykenei civilizációk agyagkerámia nyelven fennmaradt tanúit. Harmóniára lel évezredek eszményeivel.

Németh János: Szent Rókus dombormű

2016 január – február

2 Művészetének érzelmi gazdagsága erős értelmi töltéssel párosul. Formai és eszmei rend tereli képzeletét, szakma- történelem- és emberismeretét. Valamelyes művelődéstörténeti jártasságot, vizuális és auditív érzékenységet feltételez a befogadótól, hogy lássa, hallja értse a látottakat. Persze a formák békéje enélkül is lenyűgözi az embert. Tárgyaiba épült tudása iparművészetünk kincseit gazdagítja. „Vallom és hiszem, hogy munkásságom éltető ereje a magyar nép kerámiaművészete. Ehhez szeretném hozzátenni a magam üzenetét.” Szépnek, gazdagnak látni a népet. Jókedvvel, együttérzéssel és éleslátással mesél hőseiről: emberekről, állatokról, növényekről…, mindazokról, akiket fantáziája és élményei műtermébe meghív, keze megmunkál. Egy födél alatt élnek: Lajos bácsi, a fazekas, felesége Ilonka néni színes mázzal fedett figurája, karosszékében terpeszkedve a pletykaéhes szomszédasszony, Háry János cégér képében. Sarkokból, polcokról, s ki tudja hány helyről kandikál a többi lakó is: medve mint szalonnasütő, kecske, ló, kos, szarvas, bivaly, bika, varjak és társaik. Németh János sajátos látásmóddal ismeri föl a bennük fészkelő ösztönt és tulajdonságokat. Ők is Isten teremtményei. A számára oly becses megnevesített korsók, butéliák korongolt és plasztikai díszítése kerek történeteket mesél hagyományról, népköltészetről, a világmindenségről. Felénk, ránk tekint a frakkja végével megtámasztott bohóc, a műlovarnő mutatványa közben… És a Biblia, a mitológiai személyek sorra megjelennek, alkotójuk beléjük foglalt üzenetével. Jól megférnek egymás társaságában az elrabolt Európa, Kentaur, Vénusz, Poszeidon, Pán, az érettünk emberré lett Jézus, Keresztelő Szent János, Szent Antal, Szent Ferenc, arcán angyali jámborsága. Így forrnak egy családdá: Németh János, felesége Marika, gyermekei, unokái és talentumának sarjai, az agyagból születettek. A keramikus korongra álmodott pihenő, alvó dolgos lelkű emberei fazekas munkával csövekből, hengerekből, kúpokból, gömbökből képződnek. Kő- és faszobrokkal egyenértékűek. Alakjai mozdulatlansága mögött történetek sejlenek. Hiteles mozdulattal kerek életutakat, históriákat, jellemeket idéz, epikává oldva a látszólagos szűkszavúságot.

Hogyan indult, alakult ez az alkotói pálya, s lett azzá nyolcvan év alatt, amivé rendeltetett? Németh János felmenői régi fazekas-kályhás emberek. A kiváló mesterember hírében álló nagyapának Malonyai Dezső: A magyar nép művészete című könyvében külön fejezetet szentelt. Kályhái ott álltak a Batthyányiak, Eszterházyak, Zichyk kastélyaiban és Juszuf Kemál egyiptomi rezidenciáján. Németh Gábor fia kerek kályháit korongon készítette. Családi vállalkozásuk: „Németh Gábor és fiai cserépkályha és agyagáru készítők” fontos szerepet játszottak a Zalaegerszegi Kályhagyártó Vállalat fejlődésében. Németh János beleszületett az agyagosok világába. Az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós osztályába került. „Úgy látszik, tetszhetett valami neki az én faragatlan, rusztikus stílusomban.” Hiszen a szobrászművész és Gádor István keramikusművész is a tömör, tiszta formákat becsülték. Az

Németh János: Ádám-Éva

olyan művészembereket értékelték, akik mindig megőrzik önmagukat és gyökereiket. A tanárok és a jövendő pályatárs értékrendje találkozott. Megfogadta oktatói tanácsát: a befejezett mű hangján érződjék, hogy égetett cserépből készült. „A művészet eddigi eredményeihez csak azt akarom hozzátenni, ahogy én látom a világot.” 1959, a fiatal keramikus tanulóidejének és pályájának egyik fordulópontja. Ekkorra háttérbe szorulnak a mézeskalács-figurák nyomán készített színes agyagszobrocskák és utat talál az önálló stílus. A szívmelengetően játékos Háry János borpincecégért (1958) felváltja a Kakas, és vele megjelenik művészetében az az egyszerűsítési folyamat, amely a mai napig tart. A gall kakas születéséről: „Jó rusztikus csövekkel dolgoztam a Kakason. A korongozásnál még az ujjam nyomát is benne hagytam. Volt egy érdekes vörös-fekete lepedékes máz, amivel leöntöttem, s ezzel égettem ki. Végül is nem lehetett az ajándéktárgyak kategóriájába sorolni. Szoborértékű plasztika lett.” Változás; megszületett az első igazi kerámiaszobra. A Kakas és néhány társa még színes volt. A folyamat tovább tisztul. Félreteszi a színes mázat, mert úgy érzi, hogy a túl sok szín érdektelenné teszi a munkát. Egy időre a zöld mázban találja meg a domborművekhez megfelelő koloritot. A harkányi gyógyvíz legendáját fölelevenítő művének (1970) főszereplője az „ördögi lyukból bugyogó” hévíz ördögalakja. A mese nagyszerű nyersanyag számára, képlékeny ahhoz, hogy harminckét négyzetméteren, korongolt formákból, csekély plasztikával színre vigye a történetet. A zánkai Neptun kút (1979) huncutul kedélyes istenét nagyban korongolta. Vaskos körplasztika, melynek fríz előhírnöke feltűnt már a zalaegerszegi uszoda (1971) falán. Céhkorsói és az utóbbi évek nagyméretű, úgynevezett lakodalmas fazekai külön helyet foglalnak el az eddigi életműben. Megjelenik bennük az anyagszerűség, a nem önmagáért való rögtönzés élménye, alakítási kedv, a fazekasság letisztult formája. „Minden, amire azt mondom cserép, kerámia.” A korábbi, a kályhacsempékbe foglalt motívumok felbátorítják, hogy korsóira, butéliáira felrakja a maga világát. 1960 körül edényei megtelnek tartalommal.

2016 január – február Hol Svejkként, hol törökként, hol kanonokként, hol meg házaspár képében kerülnek elénk. A különböző fémoxidok használata, a fedőmáz fokozza a felvitt plasztika erejét. Ebből a szempontból is különleges darabok: Cantata profana (1987), Pro Patria (1990), Zalai korsó (1992), Betlehemi korsó (1992) Szőlőt evő kecske (2000), Ádám és Éva (1982), Szent Ferenc (1990). Gyermekmekkori emlékek elevenednek meg. Nosztalgia, hagyományféltés, művészi ösztön, kifejezésvágy együttesen bábáskodnak e művek létrejötténél. A zalai mester alkotásai kicsinységükben is magukban hordozzák a monumentalitást. Megkisebbítettek, de nem kicsik. Nagyságuk nem méretüktől, hanem hatásuktól, a formákat kitöltő mondanivalótól függ. Ez nem mond ellent annak, hogy ha a hely, az igény nagy méreteket kíván, Németh János ne tudása legjavát nyújtaná. Új-Delhi, Helsinki, a forró India és az északi vidék magyar nagykövetségének méltó díszítésére jelkép értékű, hangsúlyozó erejű kerámiaszobrai születtek. A Canberrában látható fali dombormű-együttes esetében is az a gondolat vezérelte, hogy az nem csak külsejében, de belső hangjában is magyar szellemiségű legyen. Bennük ősiségünk, hitvilágunk van jelen. Talán még történelmünket sem kell alaposan ismerni, a szoboralakok így is sokat elárulnak derűs-borús századainkról. Az absztrahálás, a nagy formák uralma, az érthetőség érdekében végzett értelmes leegyszerűsítés. A valóságot sallangtalanul jeleníti meg. Gesztusait és szimbólumait megtartja, helyüket változtatja. Ám a művész épített, (nem mintázott) térben vagy a fal síkján megjelenő agyag művei mindegyike egyedi kompozíció. A hozzájuk társult gondolat lényeges alkotóelem. Például a korsók esetében is. Díszítéseket cserélget tárgyról tárgyra, ezáltal jelentésük is módosul. Egy süveg, saru, csillag, madár, egy másik helyen kicsikét mást mond. Olykor kályhacsempe motívumot önálló szoborként láthatunk viszont. Az arányok növekedése egyúttal a jelentés metamorfózisát is végrehajtja. A szuverén alkotó szuverén jegyei néha különös társításban, kellemesen meglepnek. Az összhang nem sérül, legfeljebb újabb teret alapoz és hódít meg. Németh János komolyan veszi a forma és a szerkezet szabályait.

3 leminősítések (idejétmúlt, korszerűtlen) csak porba írott szavak. A közelmúlt diktált ízlése. A több mint félszáz év alatt egymásnak adták a korongot a tálak, a fedeles bográcsok, korsók, állat alakú virágtartók... Szinte felsorolhatatlan. A tárgyakra matt vagy félmatt máz kerül, aláhúzva a rajtuk lévő plasztikát. Az 1060 fokon vízzáró, világos keménycseréppé égetett korongolt massza olivazöld, gesztenyebarna vagy vörösbarna bevonatot kap. A kerámiaszobrok, domborművek alapanyaga a modricsei agyag, sárisápi kaolin- és samott őrlemény keveréke. Ez az anyag 1100 fok körüli hőmérsékleten jól tömörödik, nem szívja a nedvet és fagyálló. A világos okkerre égetett felületi agyagmáz bevonatból a művész annyit töröl vissza, amennyivel gazdagíthatja a felület tónusát. Az agyagmáz alkalmazásának módja Németh János stílusának egyik meghatározó eleme, Németh János: Sarlós Madonna művészi kifejezőeszköz. A „törlésekkel” és „visszatörlésekkel” utal a „A régi formákat nem felbontani, de lélek rezdülésére, hangulatra, jellemre, megtartani és továbbfejleszteni kell.” izgalomra és nyugtalanságra. A mélyEzen örömmel fáradozik, felhasználva ben szunnyadó indulatokra vagy szema saját látásával dúsított stílushagyolélődésre egyaránt. Az életműben szamányokat. Kitalál, átkölt, emlékezik, porodó nagyméretű domborművek a zsugorít, növeszt és gyönyörű kerámiamár említett korongozott elemekből és meséket mond. Agyagfiguráinak lelke ezek félmetszeteiből szerveződnek. Nagy és teste nő. Értik egymást és értik őket mintázótáblán, egyben felépítve készülidegen tájakon is, hiszen élethűen, ottnek. Majd a forma mentén részeire vághonosan viselkednek. Civilizációnk réva, a falon illeszkednek ismét egymástegei állhatatos hűséggel kapcsolódnak hoz. „A kompozíciót már akkor látom, a ma áramkörébe. Teljesítik küldetésüamikor még valójában semmi nincs. Láket, még avantgarde, posztmodern vagy tom annak az öt-hat motívumnak a foltipari környezetben is: otthonokban, isját, síkbani helyzetüket. Előbb ezeket a kolákban, középületekben. »foltkompozíciókat« rakom föl, a töbRendíthetetlen, bátor, szelíd harcosok bit pedig korongolt elemekből ezekbe lépnek ki a kemencéből, a szeretet, dea foltokba helyezem.” rű és hit fegyverével, a tisztaság páncélMunkásságában egyre jobban hangjában. Ellenségeik az irigység, értetsúlyozza a történelem és a természet lenség, pártosság, érdekek és a rosszösszefonódását, és mindinkább küldeindulat. Biztos, hogy küzdelmük nem tésének érzi múltunk feltárását, értékeiítéltetik kudarcra. Alkotójuk többször nek mentését. Alkotásainak polifóniáaratott velük győzelmet, a mainál lényegesen nehezebb körülmények köjában elsősorban jelképeinek ismeretézött is. Jobbára elnézték neki, hogy a ben igazodhatunk el. Alapszimbólumait kerámia adottságaiba csempészte megaz égről választja. Főszereplő a Nap és bízóitól eltérő véleményét. Az időnként a Hold. Jelentésük eltérő. Lehet: élet-hanapvilágot látó méltatlankodó kritikák, lál, világosság-sötétség, idő-időtlenség.


4 Vagy az örök megújulás. A csillagok látogatást tesznek műtermében, hogy fényükkel átlényegítsék agyag-lényeit. Közelükből röppennek le a földi természet hírnökei, a madarak. Ők közvetítenek a szférák között. Röptük egyben útjuk és utunk metaforája. Mind gyakrabban látjuk viszont a kis követeket. Jelenlétükkel szárnyukra kapják a leragadt valót. Továbbhaladva eljutunk a jelképek mennyei birodalmába, ahol Isten parancsa mozgósítja a földöntúli kör tagjait, ha a művésznek segítségre van szüksége. Az ő ábrázatuk viseli a nyomorúság és kegyelem földi arcát, „amit meg lehet csókolni” (Nagy László). A megfeszített Krisztus ( göcseji Megváltó) a kínok gyötrelmét, az istenszülő Mária (zalai Szűzanya) az anyaság boldogságát és fájdalmát példázzák. Az angyalok kezüket nyújtják és adják tovább a kétségbeesett ember imáját. Németh János művészetének egyik kiemelkedő reprezentánsa a negyven halász legendájáról szóló dombormű kompozíciója. Azon remek munkái közé tartozik, amelyen a téma és a felület egységbe vonja esszenciálisan összefoglalt és leszűrt szakmai tapasztalatait, elmélkedését láthatóról és láthatatlanról. Vonyarcvashegy egyik természeti érdekessége és ékessége a Szent Mihálydomb. Jókai Mór rajzban papírra vetette a kis halmot, kápolnájával együtt. A földdel takart, omlatag-régi ravatalozófülkét Szerdahelyi Károly építész, – többízben volt a keramikus alkotótársa – föltámasztotta. 1993 óta az arra zarándokolók e kegyeleti hely belsejében csodálhatják „halász-domborművét” Miről regélnek Németh János halászai? Korabeli írások szerint 1739-ben a Festetics-uradalom negyvenhat halásza a téli viharban a jeges Balatonba merítette hálóját. Hat közülük odaveszett, negyvenen a féltett hálóval együtt „a jó isten segedelmével egy jégdarabrul” megmenekültek. A geometriai idomokból összeállított alakok a népművészet, közelebbről a pásztorművészet legtisztább kultúrájából merítve lépnek elénk, megteremtve az alkalmazott műfaj és eszme egységét. Az egyes elemeket síkban egymás mellé rendezi, a térbeliséget a gyengébben-erősebben felvitt agyagmáz jelzi. Balatonmelléki emberekkel találkozunk. Mindegyik halász más karakter. A középpontban megjelenő két angyalkéz a képzeletbeli

mérműves ablak keretét körvonalazza. Az érzékeny egyensúlyt a jobb oldalon térdelő szigonyos alak vigyázza. Kezével a tragédiára mutat: a hálóra, a halakra, a társakra. A bal oldalon megjelenő bajbajutottak mintha szót váltanának egymással, megbeszélik a csodát. Téli éjszaka van, vadludak húznak el embereink feje fölött. A Nap és a Hold egymás mellé rendelése időtlenséget rejt. Egyetemessé tágítva, minden halász emlékhelyévé magasztosul. Avatásával emléknapot teremtett: augusztus nyolcadikát a halászok tiszteletére rendelik. Németh János formáinak hatalmuk van: olykor békítenek, kiegyenlítenek, máskor feszültséget keltenek. Kerámiaművészetünk nagy epikusa, aki a forma fokozhatatlan egyszerűségében találja meg törekvéseinek lényegét. Alkotói rendszerről és világlátásról tanúskodó, hasonló ízű agyagmázas samott domborműveket már korábban is készített. A zalai-dunántúli vidék igézetében fogantak, témájuk az ősi magyar

Németh János: Korsó

mondakör, hitvilág „A természettel szoros kapcsolatban élő ember lelkéből alkotás közben elemi erővel tör elő az érzelem, határozottan alakítja mondandóját.” Ennek az útnak egyik stációja 1983ból, a Keresztury-házon látható Szülőföld című alkotás. Fontos állomásnak tekintjük a Kölcsey Ferenc Gimnázium aulájának húsz négyzetméteres domborművét, amely két évvel később született. Középpontban a csodaszarvas-legenda szimbolikus megfogalmazása áll, ahol az agyagba csempészte a környező varázslatos tájat is. A hétágú gesztenyefa a hét törzset jelképezi. Ugyanakkor életfa is. Rajta a madarak a megtelepedés, a fészekrakás jelképei. A csodaszarvas megtorpan és egy pillanatra visszanéz. Vezeti Hunort és Magort, a madár szinte a szájából röppen föl. A jellegzetes göcseji kontyos harangláb kötelét két földből kinyúló kéz húzza meg. A kondulás születést, halált, ünnepet, gyászt egyaránt jelez. A szántásban felbukkanó amfora utal arra, hogy ez a vidék Pannonia provincia volt a Római Birodalom idején. Árpád vezér a gyökerek közt pihen, úgy érzékeljük mintha belőle nőne ki a fa. A táj része a búzamező, a kalászok tipikus korongolt formaként szinte kelyheknek látszanak. A fa mögött fölsejlő szőlő ugyancsak a vidék gazdagságát fejezi ki. Az alkotó bámulatra méltó forma-és részletgazdagsággal jelzi az örök körforgást, földi és égi utat. Zalaegerszegen sok helyütt találkozunk Németh János keze nyomával. Az egykori ispotály épületének három méter magas fali fülkéjéből Szent Rókus tekint ránk 1995-ös keltezéssel. A test megfáradt, esett. A főalak a vándor, aki útközben sebes lett. Oldalán orvosságos üveg, egyik kezével sebére mutat, másikkal a botot fogja. A kéz a test arányaihoz képest kiemelten nagy. Ez a fajta „kéznövesztés”, a kezek játéka ugyancsak jelkép értékű, több művön rálelünk. A művész keze által megjelenített testrész szinte szót kér. (Vegyük szemügyre például a legutóbb készült és folyamatosan szaporodó, a nagyméretű lakodalmas fazekak alapformájáig visszanyúló tárgyak szalagdíszeit. Rajtuk a csodaszarvas monda testvérpárja sokatmondó, szeretetteljes kézmozdulattal üdvözli egymást.) A vándor mellett ül kutyája, aki a hosszú úton hű társa volt. A fölröppenő madár az ég felé indul,

2016 január – február jelezve egy olyan szent ember útját, aki egész életében a szegények, az elesettek támogatója, a betegek ápolója volt. Ebben a műben is működik az az intuíció, amit a test és lélek szükséglete hoz létre. „Magam is úgy érzem, ekkor jutottam el a kiteljesedéshez, az addigi törekvések szintéziséhez. Ahogy a zenében szükség van a ritmusra, a szünetre, a domborművek, szobrok esetében is kell az átmenet, olyan kifejezési forma, mely szervesen hozzátartozik az alkotáshoz, de megtöri annak monotóniáját. Ezt is Borsos Miklóstól tanultam.” Az egykori kvártélyház épületéről megszólít a Zalavármegyei koronaőr (1997.) Ő a „Szala Vármegyei Koronaőrző. 1791” Felelősségteljes és öntudatos, tiszta tekintetű. Teljes díszben feszít előttünk egy nemes lelkű zalai magyar. Lovas huszár és lova, a két fej felénk fordul. A munka dekoratív megfogalmazása az akkori időket idézi. Németh János alkotói működésének egyik önálló fejezete a milleniumi eszmekörhöz kapcsolódik. Hittel és koronggal megvalósult művei mestermunkák, helyük a nagyművészetek körében van. Történelmi évfordulónk fényében az agyag nyelvén életre kel kereszténységünk, államiságunk, első szent királyunk hagyatéka. Százhalombattán históriánk gyökeréből táplálkozik a Makovecz Imre megálmodta templom előtt elénk táruló Csodaszarvas legendája díszkút (2000) Az életteli domborművön élményszerűen szüremlik át népmeséink, népballadáink hangulata. Az igen összetett kompozíció középpontjában az ivó szarvas áll. Tervezői telitalálatként értékelhetjük társítását az elterülő, tükröző vízfelülettel. Megjelenik a Nap-Hold motívum, az idő-halál-tudás jelképeként bagollyal, az életet, kezdetet szimbolizálóan almára lelünk. A párosan feltűnő életfa gyökerei erősek. Keleti szép örökségünk hagyott nyomot a csillagos égbolt alatt álmot látó Hunor és Magor arcvonásain. A testvérpár összetartozásában lovaik lelkülete is osztozik. A lombkoronán kerecsensólyom ül. A város múltjára a korabeli gálya utal, itt valamikor kikötő fogadta a hajókat. Zárómotívumként halomsírok emelkednek. Itt is alaposan betekinthetünk a mester művészi tárházába. Galgamácsára Szent István-emlékművet készített. Az államalapítót, korára utaló boltíves fülkében, naiv szentként jeleníti meg,

5

Németh János: Szent Család kezében karddal és kereszttel, palástján helyi motívumokkal. Ebben a szellemben fogant Zalaszentmihály védőszentjének samott domborműve. Szent Mihály az angyalok fejedelme. Az Apokalipszis szerint az angyali seregek vezére, aki legyőzi az ördögöt jelképező sárkányt. Az emlékmű három csúcsíves elemből alkot egységet, a közeli műemlék templom szentélyének gótikus ablakait ismételve átírt formában. A középső térfalba építve ölt formát az arkangyal szárnnyal koronával, kezében pallossal. A csúcsívben Nap, Hold és csillagok. Szent Mihály szellemi lény, „ki olyan mint az Isten” bátor harcosként áll előttünk. A szent története mozdulatlanságába is belevésődött. A művész legőszintébb megnyilvánulásait Zalaegerszeg helyi szelleme inspirálja. A mohácsi busójárás népszerűségéhez mérhető népszokás lázba hozta a Németh János-Szerdahelyi Károly szerzőpárost. A török elleni küzdelmeknek szentelt emlékmű egy, a XVI. században keletkezett, idővel kikopott szájhagyomány ébresztése. Valaha szinte szertartása volt az eseménynek. Az architektúra és kerámiamunka jelzésszerűen utal a korra, cselekményre. A félkör alakú emlékmű fehérre meszelt téglafalába

két dombormű illeszkedik: Szűz Mária Kisjézussal és a tömörítően jelképi puszpángos kalap és dob. Két portré, töröké és magyaré húzza alá a történetet. Németh János művészetében tovább él az emberiség közös emlékezete, csak kicsit másképp: magyarul egyetemesen. Megtestesült témái különböző korokat is visszahívnak; a világ keletkezésétől, az első emberpár teremtésén át egészen a mai korig. A Szentcsalád, korpuszok, pieták, a keresztút egyszerűsége alkotójuk hitében és alázatában is rejlik. Gyakran tálak, tondók szereplői. Leghitelesebb ar cukat templomokban, temetőkben, azok közelében fedik föl (Nagykutas, Zalaszentiván, Alsónemesapáti.) Keresztury Dezső zalaegerszegi szülőházának falán álló domborművön (2014) alkotója a költő balaton-felvidéki kötődését fogalmazza meg. A karján gyermekét tartó parasztmadonna egy holdsarlón áll, amely akár az égen két csillag közt lebegő hajóra is emlékeztethet. A fölröppenő, majd a földre visszatérő madár ezúttal is az életutat jelképezi. A horizont alatt fölsejlik a Badacsony kősapkája, mely koporsót is idézhet, de ott terem a szőlő. Jelzi az élet és a táj gazdagságát. A város 2010 óta kiállítást bemutató helyiséget biztosít díszpolgárának, a Magyar Művészeti Akadémi tagjának, a Kossuth-díjas Németh Jánosnak. Megrendülten álltam a Várakozás (2007.) idős asszonyalakja előtt. Szívbe és lélekbe markoló, amiről az arc, egy piciny mozdulat és az összekulcsolt ujjak beszélnek. Várakozásról és végső búcsúról. A test még él, itt van. A szájszegletben megbúvó ránc, összezárt ajkak az ember legmélyéből fakadó lemondás, beletörődés finom jelei. Az asszony tekintetéből kiolvasható, hogy a lélek már készen áll a végső útra. Nincs közöttünk. Talán Németh János konok művészi függetlensége, boldogság és szeretet keresése az a titok, amely elpusztíthatatlan agyagait élteti és működteti. Németh János a „Nemzet Művésze”. A nemzet művésze. (2015) Az alkotó életmű-kiállítása 2016. február 21-ig látható a Pesti Vigadóban.


6 Vargha Mihály

A Sütő család művészete „Van a mi szegény magyar népünknek művészete, amely csak az övé, amelyet ő alakított, formált... Az alap megvan, csak építeni kell tudni reá. És az alap egészséges, megbírja nemzeti művészetünknek még oly hatalmasra építendő épületét.” (Kós Károly) Vargyas székely község a hajdani Háromszék, a mai Kovászna megyében a Hargita délkeleti lábánál fekszik, mintegy 800 kilométerre Budapesttől. Népmesék és mondák szőtte csodálatos, varázslatos vidék ez, amelyet nyaranta turisták százai keresnek fel. A vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő család fél évezredes története összmagyar és erdélyi sikertörténet. Csodálatos a folytonossága, a kvalitása, a kisugárzása, mindaz, amitől a művészet korokon, ízléseken és történelmi korszakokon átível és szellemi magasságokba képes emelni az egyént és a közösséget. A népművészet egyik alapismérveként a névtelenséget tekintik a szakértők, a kanonikus rend szolgálata teljesen felülírt minden egyediességet. Az újabb korok ismert alkotó egyéniségeire inkább a népi iparművész terminust használják. A Sütő család újabb generációjának tagjai már az előbbi terminus technikus-t is idegennek tekintik saját alkotó tevékenységük jellemzésére.

A díjazott Sütő család Sütő István a bútorfestő és fafaragó Sütő családról szóló munkájában „szigorú szabályok szerinti művészet”-ről beszél, mikor családja munkásságát értékeli. A ma kitüntetett Sütő Levente Lehel és Sütő István, akárcsak az otthon, Vargyason hasonló szívóssággal alkotó nagybátyjuk, édesapjuk, vagy az immár égi megrendeléseknek eleget tevő őseik, valóban szigorú szabályok

Bicskával faragott ládika. Sütő Béla József munkája

szerint alkotó, valódi népművészek. A lándzsás és bajuszos, szakállas tulipánok, szegfűk, gyöngyvirágok, atikásés kanyarrózsák nem egy generáció művészi önkifejezési formái csupán. 1568-tól, az első ismert Sütő nevű bútorfestő asztalostól kezdődően tizennégy(!) generáció csiszolta-alakította ezeket, azzal a biztos tudattal, hogy továbbadhassa a most cseperedő tizenötödik generációnak is. Ez a művészet ugyanakkor szigorúan udvarhelyszéki, és szigorúan magyar is. Ennek a tevékenységnek Fiatfalvára, a Székelykeresztúrral majdnem öszszeépült, ma is 90%-ban székely-magyarok lakta településre nyúlnak viszsza a legmélyeb hajszálgyökerei. Éppen ezért szoros kapcsolatban áll a homoródmenti (udvarhelyszéki) bútorfestő központok motívumaival, színvilágával. Ez a művészet Vargyason él évszázadok óta, ezért jellemzően erdővidéki. Népi és úrias egyszerre: napjainkban, sajnos hajlamosak vagyunk a népművészeti szűkítésére, de valamikor a vargyasi Daniel bárók késő reneszánsz bútorait ékítették a Sütők vésőikkel, ecsetjeikkel. Amit a legnehezebb a művésznek megvalósítani: történelmi távlatú és hangulatú, funkcionális művészetet alkotni! Csak addig terjeszkedhet, csak

2016 január – február addig alakulhat, ameddig a díszítmény nem kezd versengeni a használati értékkel, ameddig a szépérzék nem akarja legyőzni a funkcionalistást! És talán ez az a pont, amelyben európai léptékűvé is válik ez a művészet: magába olvasztja a középkori kamarás asztalok puritán formai megoldásait és olyan praktikus évszázados típusokat, amelyeket célszerűségük miatt ma újra feltalál a modern bútorkultúra – mint a nagyágy alá becsúsztatható gyermekágy, vagy a kihasználhatatlan sarkok elfödésére használt saroktéka. Sütő Levente és Sütő István e történelmi léptékű művészet őrzői és továbbéltetői. Nemcsak alkotóművészek, de családjuk több évszázados hagyatékának őrzői és népszerűsítői. Mindketten pontosan azt teszik, amit kell: Vargyas határait kiterjesztik és a több mint négyszáz éves családi hagyomány hírét- nevét a nagyvilágba röptetik! Sütő Levente néprajzkutató, a népművészet mestere, aki Japántól Mexikóig, Koppenhágától Berlinig elvitte az erdélyi székely kultúra jellegzetességeit, gondosan vigyázva arra, hogy kaotikus világunk hívságai ne tudjon ártani ősei archaikus művészetének. Sütő István faipari mérnök, aki kutatja és élteti egyben e családi művészetet: nemcsak könyvet írt a vargyasi bútorfestő Sütő családról, de a székelyföldi megpróbáltatásokat is felvállalva, a legkisebb erdélyi faluba is eljuttatja a vargyasi kultúra hírét-nevét, és három fiúgyermekére hagyományozza a vargyasi bútorkultúra szigorú művészetét. Ma, a Sütő-dinasztia két képviselője által átveheti a Magyar Örökség-díjat. Hisszük, hogy általuk nemcsak a népi kultúra kiváló művelői, hanem az erdélyi magyarság is kitüntetésben részesült! A Székely Nemzeti Múzeum építője, Kós Károly mondja: „Amit mi csinálunk, itt és ma, az nem felekezet és nem egyház, de a vallás maga, amit mi építünk, az nem világnézet, nem pártpolitika, nem üzlet, de hit és kétségbeesett reménység, amit mi élünk, az nem mulatság, nem sport, nem mártírium, amiben mi bízunk, az nem a rombolás, nem a tagadás, nem a halál, de a feltámadás...” A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében 2015. december 19-én a Magyar Örökség-díj átadáson elhangzott méltatás rövidített, szerkesztett változata.

7 Ablonczy Bálint - Korniss Péter

Kallós Zoltán világa Tanulmányait Kolozsvárott és Sepsiszentgyörgyön folytatta, tanítói oklevelet szerzett. A kalotaszegi Magyarvistán és a moldvai Lészpeden tanított, közben elvégezte a Zeneakadémiát. Első írását a Kolozsvári Remény című diáklap 1943-ban közölte. Tanulmányai és cikkei a Művelődés és Utunk, a budapesti Néprajzi Közlemények és Tánctudományi Tanulmányok, a kecskeméti Forrás, a debreceni Műveltség és Hagyomány hasábjain jelentek meg. A Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben gyűjtötte a folklórnak úgyszólván minden műfaját, különösen az énekes és hangszeres zenét, a népszokásokat és a szokásköltészetet. Nagy sikert aratott gyűjteménye, az 1971-ben megjelent Balladák könyve, mely Budapesten három kiadást ért meg. Ez a leggazdagabb magyar bal ladagyűjtemények egyike, mennyiségi értékét pedig megsokszorozza minősége: négy néprajzilag jelentős táj balladaköltészetének újabb termé sé vel együtt a feledésre ítélt archaikus típusokat és változatokat mentette meg a művelődés számára, jórészt dallamokkal. Új guzsalyam mellett című másik könyve (1973) egy klézsei öregasszony, a 76 éves Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa énekes repertoárjának (balladák és dalok) monografikus gyűjteménye: szövegtár dallamokkal és hanglemezmelléklettel, egyszersmind kísérlet a magyar balladakutatásban egy személyi monográfia összeállítására. 1992-ben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amelynek keretében szórványvidékeken élő magyar gyermekek anyanyelvi oktatását szervezik Válaszúton bentlakásos rendszerben, s ezen kívül foglalkozásokat tartanak számukra. Megismertetik a hagyományos mesterségeket, népdalokat és néptáncokat.

Kallós Zoltán Kossuth-díjas erdélyi néprajzkutató 90 éves. A Helikon Kiadó jóvoltából kirajzolódik a kötet címét is viselő Kallós Zoltán világa, mely páratlan és csodálatra méltó munkásságának levonata. Kallós Zoltánt mindig a „hangulatos őszi esőt” síró emberek érdekelték: egy életen át hallgatta a mezőségi, kalotaszegi, gyimesi, moldvai emberek dalban, mesében, muzsikában elmondott életét, keserűségét, bánatát, gyászát éppúgy, mint örömét és reményét. Áll egy tölgyfa a válaszúti Kallóskúria mellett, néhány méternyire a néprajzi gyűjteménynek otthont adó épülettől. Látjuk a nagy koronát, a kiterjedt gyökérzetet csak sejtjük, de az idő a bizonyítéka, hogy a fa erősen kapaszkodik a mezőségi földbe. Túlélt háborút, rendszerváltásokat, hatalmas viharokat, a mellette álló egykori tiszttartói lak pusztulását és feltámadását.

Kallós Zoltán Kallós Zoltán naponta elhalad az öreg tölgy mellett. Nem nézi meg a fát, hiszen ismeri minden ágát-bogát és göcsörtjét. Nyolcvan éve ő ültette, amikor szüleivel az emeletes, erős kőházba költöztek. Kallós Zoltán ezen a vidéken van otthon, ahol látótávolságon belül két Bánffy-kastély is áll. Válaszúton van az egyik, odaát, Bonchidán a másik: porladó emlékei a mára nyomtalanul eltűnt magyar főnemesi világnak. A Kis-Szamos túlpartján már a Mezőség kopár, suvadásos dombjai hullámoznak, a Makkai Sándor által Holttengernek nevezett, sárba ragadt vidék. Kallós Zoltán érdeme, hogy a Mezőség felkerült a magyar kultúra térképére.


8 Balázs Géza

Lőrincze Lajos életműve Tudományos munkájának homlokterében előbb a földrajzinév-kutatás, majd az MTA Nyelvtudományi Intézetének feladatai között szereplő munkák álltak: a nyelvatlasz-gyűjtés és a nyelvművelő munka. Ez utóbbi két részre oszlik: elvi-elméleti alapvetések és gyakorlati nyelvművelő tevékenység. Lőrincze Lajos Pais Dezső tanítványa volt. Először a földrajzi nevek iránt érdeklődött. Részt vett az Intézet által szervezett nyelvjárási gyűjtésekben itthon és határainkon kívül is. Ehhez kapcsolódik a Benkő Loránd-dal közösen készített kötet: a nyelvjáráskutatás 150 éves múltjának bibliográfiája (1951). A magyar nyelvjárások atlasza (1968– 1977) az Ő munkájának eredménye is. Szülőföldjéhez kapcsolódó tájnyelvi gyűjtését („szentgáli tájnyelvi szótárát”) idős korában adták ki. Vele kapcsolatban kevésbé hangsúlyozzák, hogy elméletileg is megalapozta a nyelvművelést. Lőrincze Lajos a Nyelvművelő kézikönyv első munkaközösségének vezetője, majd munkaköri változások miatt a kézikönyv Grétsy László és Kovalovszky Miklós szerkesztésében jelent meg (1980, 1985), de Lőrincze elvi felfogása a legalapvetőbb címszavakban érvényesült: nyelvi tervezés; nyelvművelés; nyelvművelő babonák; nyelvszokás és nyelv norma; nyelvtan és nyelvi norma; nyelvtudomány és nyelv-művelés; nyelvváltozás, nyelvfejlődés, nyelvromlás. Ugyanezen elvek fogalmazódnak meg az Emberközpontú nyelvművelés (1980) ismeretterjesztő könyvének és Szemlélet, módszer című bevezető tanulmányaiban is. Munkásságának harmadik, s talán legkiterjedtebb vonulata a gyakorlati nyelvművelés volt. Ebbe sorolhatjuk a kisebb tanulmányokat, írásokat.: Nyelv és élet, 1953, Nyelvőrségen 1968), és Édes anyanyelvünk (1961, 1972). Tanítványai, munkatársai később számos köszöntővel, válogatott írásainak gyűjteményével, bibliográfiájának összeállításával és kiadásával ápolták emlékét. Születésének 90. évfordulójára a Magyar Nyelvőr különszámot jelentetett meg (2005), születésének 100. évfordulóján konferenciákkal, megemlékezésekkel, s egy újabb emlékkötettel

Lőrincze Lajos tisztelegtek feledhetetlen életműve előtt. Csaknem negyven éven át szerkesztette a Magyar Nyelvőrt (1954-1993), s bár tudjuk, hogy ebben voltak segítői, de azért a lap színvonalát Lőrincze garantálta. Ott volt az ÉdesAnyanyelvünk című nyelvművelő-ismeretterjesztő lap születésénél is (a szerkesztőbizottság elnöke lett). A hazai nyelvművelést a rádió hatására Kárpát-medenceivé szélesíthette, később pedig az Anyanyelvi konferencia mozgalmának vezetőjeként, elnökeként (1970-1992) világméretűvé, 1945 óta először megszólítva a világon szétszóródott, diaszpórában élő (emigrált) magyarságot. Lőrincze volt a XX. század talán legismertebb és legnagyobb hatású nyelvésze. Ezt részben személyes vonzerejének, azon belül kedvesen tanáros stílusának, szép, nyugodt, dunántúlias ízű beszédének, valamint a korszak legfontosabb médiájának, a rádiónak köszönheti. A Halász Gyula alapította, de igazából Lőrincze Lajos nevével fémjelzett Édes anyanyelvünk című rádióműsornak 1952-től egészen haláláig, 1993-ig volt a „hangja”, gazdája. Sokszor szerepelt a televízióban is. Benkő Loránd szerint „Lőrincze Lajos a múlt század második felének legkiválóbb hazai nyelvészei között tartandó számon”. Tolcsvai Nagy Gábor így értékeli munkásságát: „Lőrincze tevékenysége nem szigorúan vett tudományos munka volt, hanem annál több: folyamatos közösségi önértelmezés és önértékelés”.

Három iskola viseli a nevét. A veszprémi Eötvös József Könyvtárban és Szentgálon emlékszoba, utóbbi helyen ma már szobor is őrzi emlékét. Vácott emléktáblát állítottak tiszteletére. Íróasztala és néhány személyes tárgya a széphalmi Magyar Nyelv Múzeumában található. 2015-ben a 49. Magyar Nyelv Hete megnyitóján Pápán, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának esszékonferenciáján Széphalomban, a Magyar Nyelv Napján a Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Pesti Vigadóbeli állami ünnepségen is megemlékeztek róla. Születésnapján (november 24-én) a Nemzeti Örökség Intézete nyughelyén a Farkasréti temetőben koszorúzott. Az Édes Anyanyelvünk című folyóirat és a Magyar Rádióban naponta hallható Tetten ért szavak című ötperces nyelvi műsor – mely részben az Édes anyanyelvünk folytatása – emlékezett Lőrincze Lajosra. Korábbi felvételekről hangját is idézték. A jubileumi ünnepségek bizonyították, hogy hatása ma is él. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében 2015. december 19-én a Magyar Örökség-díj átadáson elhangzott méltatás rövidített, szerkesztett változata.

Hegedűs Géza SZONETT AZ ANyANyELVRŐL Hazám: magyar nyelv- igék, főnevek és melléknevek kincses birodalma – jó ezredév formálta műremek! Varázsodat a lélek befogadja, újult erőt adsz minden munkanapra és elringatsz, ha békén pihenek. Valóság lesz a képzelet kalandja, ha szavaidban értelmet nyerek. A Siralom s a Halotti beszéd szavai óta járulok eléd és évszázadok költőit idézem. Te vagy az otthon és a nagyvilág. A nyelvtanod a törvény, melyen át a mondhatók szabályait megértem. „Az anyanyelvet valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodó légkörében vagy szomszédságában – el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik.” Csoóri Sándor


9

Böszörményi Gergely

Hitvallás A Credo együttes és a működése hátterét biztosító Credo Alapítvány összefügg Ivaskovics József nevével, aki a zenekar vezetője, zeneszerzője és az alapítvány elnöke. Élete a gyermekek zenei nevelése, művészeti műhelyek alapítása és a bibliai tanítás szolgálatában áll, hiszen erre hívta el az Úr Isten. Sorstársi barátságot érezve tudatosodott bennem, hogy ő egy személyben igazgató, előadóművész, rakodó munkás, stúdióvezető, közösségszervező, azaz: mindenes. Apám szerint én is voltam csepűrágó, bukfencmester és csapos. Egyet biztosan állíthatunk az ő esetében is: ezt abbahagyni vagy kinőni nem lehet. Ugyanis eleinte a lázadó hős nem akarja abbahagyni – úgy 30-40 évig – aztán meg a körülötte lévők nem hagyják! A Credo hitvallás. A kárpátaljai Ivaskovics József hitvallása szerint él és alkot, szervez és ellenáll, gitározik és énekel, tanít és tanul. Az Istenbe vetett hitén és az evangélium terjesztésén kívül a kárpátaljai magyar közösségek megtartásának és megerősítésének, az egészséges vagy éppen hátrányos helyzetű és sérült gyermekek zenei képzésének, a kóruséneklés lélektől-lélekig ható erejének, az egymás mellett élő nemzetiségek békéjének, és olyan eldugott falvak kulturális „felvirágoztatásának” hite, amilyenről Kányádi Sándor: Isten háta mögött című versében olvashatunk: „…előrelátó vagy de mégis/ nézz uram a hátad mögé is/ott is lakoznak/s örülnének a mosolyodnak.” Kedves barátaim! Kárpátalján magyarnak lenni nagyon mást jelent, mint itthon, ahol természetes, hogy többségében magyarul beszélünk, örvendünk vagy bánkódunk, és sírunk vagy vigadunk. Kárpátalja elzárt szigete a Magyar Világnak. A húszéves Credo együttes hittel és hitelesen énekel, hiszen az imádság a legszebb emberi szó, az ének a legszebb emberi hang, és ők odaát a mindennapjaikban élik az elszakított magyarság súlyos világát. Tárczy Andor idevágó sorai szerint: „Itt más az illata megannyi virágnak, /Más az íze csóknak, harapásnak,/Más itt a színe zászlónak, halálnak…” Ivaskovics József 1950-ben született Ungváron, tanárszülők gyermekeként, s az általános iskola első öt osztályát

orosz intézményekben végezte. Hatodiktól Ungváron egy ukrán roma iskolában tanult. A költészethez és zenéhez mindig vonzódó fiatalember zenei főiskolán szerzett tanári és karvezetői diplomát. Első dalai gyermekvers megzenésítések voltak. Óriási élménye volt, hogy az író-olvasó találkozókon a versek magyarul hangzottak el. Ekkor még a szovjet birodalom szétesése előtt járunk, amikor szigorú cenzúra is nehezítette a kulturális mozgásteret. Az Ungvári Színháznál vállal munkát, ahol mindvégig a verséneklésre koncentrál, s létrehozza az Impulzus Zenei Kisszövetkezetet. 1990-ben meghívják zenetanárnak az Ungvári Magyar Iskolába, ahol sikeres diákkórust alapít. Ezt nem nézik jó szemmel, és eltanácsolják az iskolából. A gyerekek kérésére a kórus a református parókián folytatja próbáit, s létrejön a Credo Dalszínház. A pap, cserébe a befogadásért azt kéri, szervezzen templomi kórust. – A meghirdetett napon nem jelentkezett senki. Nem baj, mondta a tiszteletes. Itt van ön, meg én, és köztünk a Jóisten, már kezdhetjük is a próbát. És azóta a kórus már a Művészetek Palotájában is énekelt a református énekek hangversenyén. Közben létrehozták az I. Nemzetközi Gyermekfesztivált, s megszületik a Bóbita, Kárpátalja első gyermeklapja. Ivaskovics József hamarosan az Ungvári Közművelődési Tanodában (Főiskolán) találja magát, hogy erősítse a magyar tagozatot. A tehetséges falusi

gyerekek óriási erővel hatnak rá. Itt sem pontosan azt csinálta, amit elvártak tőle, de toleránsabbak vele, s elnézik a kamarakórus működését.Megszervezik a Kárpátaljai Magyar Dalversenyt. Három diákjával elkezdte a verséneklést. Megszületett az Ivaskovics József és a Trió, mely 1995-ben felvette a Credo együttes nevet. Jellegzetes egyedi hangzásuk az egy szál gitárral kísért többszólamú éneklés! 1998-ban fiatal diplomás zenetanárokkal létrehozták a Credo Alapítványt, hogy eldugott kárpátaljai falvakban zeneiskolákat alapítsanak, így ma már büszkék arra, hogy tizennégy zenei műhely működik. 2008-ban életre hívták a Credo Fesztivált, amit azóta Népzenei és Néptánc Táborral bővítettek ki. Isten áldja meg a Credo együttes áldozatos munkáját, az Úr Istentől elhivatott szolgálatát, amit tagjai – NagyFekete Zsuzsanna, Soós Lívia és Varga Katalin – a magyarság egy nemzetben élő egységének megőrzése érdekében végeznek. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében 2015. december 19-én a Magyar Örökség-díj átadáson elhangzott méltatás rövidített, szerkesztett változata. „Az ének a leghevesebb szenvedély beszéde. A zene a szenvedély nyelve.” Wagner „A hang a szépség virága.” Zénón


10 Dr. Gazda István

Egy család három tudósa Igencsak terebélyes a Vargák családfája: anyai ágon felmenőjük volt a debreceni református kollégium történészprofesszora, Budai Ézsaiás, valamint testvére, a lexikonszerkesztő Budai Ferenc. Apai ágon a szótárszerkesztő Márton József, valamint a pápai református kollégium neves professzora, a kantiánus Mándi Márton István. Aztán ugyancsak apai ágon találkozunk a Bolyai Farkas utódaként a marosvásárhelyi református kollégiumban matematikát tanító idősebb Szász Károllyal, valamint fiával, az akadémikusként és politikusként is ismert ifjabb Szász Károlylyal. Az ő lánya, Póla költőként is próbálkozott, férje a statisztikában jeleskedő államtitkár Vargha Gyula volt. (A jobb államtitkárok már akkor is inkább költőként próbáltak kitűnni.) Fia, az 1968-ban elhunyt Vargha Tamás református lelkészként és szépíróként is ismert, ez alkalommal három kunszentmiklósi fiúgyermekének szellemiségét Magyar Örökség-díjjal ismerjük el. A legidősebb fiú a matematika-tanárként és a matematika oktatásának reformálójaként, egyben Binét Ágnes pszichológus férjeként ismert. 1987-ben elhunyt Varga Tamás volt, az Országos Pedagógiai Intézet Matematikai Tanszékének főiskolai tanára, akinek munkásságát 1980-ban Állami Díjjal is elismerték. Varga Tamás a világban megjelenő új irányzatok tanulmányozását követően kezdeményezte és irányította azt a komplex matematikatanítási kísérletet, amely két és fél évtized alatt egy egységes, hatékony pedagógiai rendszerré vált. Az óvodától az egyetemig átformálta a magyar matematikatanulás, matematikai nevelés és általában a pedagógiai munka kultúráját. Elismertette, hogy a tanulás, tanítás módszereinek a tanulók életkorához, fejlettségéhez, adottságaihoz, igényeihez, érdeklődéséhez kell igazodniuk, továbbá azt is, hogy minden tanuló számára biztosítani kell a tanuláshoz szükséges feltételeket, időt, eszközöket. Bizonyította, hogy ehhez egyebek mellett jó tankönyvek is kellenek. Elfogadtatta, hogy igen nagy szerepe van a hiteles ismeretszerzésben a

Vargha Balázs tévedés és a vita szabadságának, s azt is, hogy a pedagógus számára lehetővé kell tenni a tanítási módszer szabad megválasztásának jogát. Egy helyütt ezt írta: „Karácsony Sándorral történt megismerkedésem után értettem meg, hogy a tanítás legjobb módja: hagyni az embereket tanulni. Feladatok elé állítani (vagy inkább ültetni) őket, amelyekkel maguk is boldogulnak, aztán mindig nehezebbek elé. Fő, hogy maguk jöjjenek rá a megoldásra, minél kevesebb segítséggel.” A hazai elismerések mellett sok külföldi megtiszteltetés is érte, mint például 1971-ben egy UNESCO tanulmánykötet szerkesztésében és megírásában való részvétele okán. Nemrégiben, 2012-ben a jeruzsálemi yad Vashem intézettől megkapta a Világ Igaza postumus kitüntetést, a világháború alatt ugyanis – életét kockáztatva – hadapródőrmesterként több zsidót is megmentett a munkaszolgálatosok bori táborából, Radnóti Miklós és Szerb Antal azonban nem vállalta a kockázatosnak tűnő szökést. Életmentő tevékenységét az 1945-ben kiadott „Szabadító Börtön” című művében örökítették meg. E  gyik öccse, az 1996-ban elhunyt Vargha Balázs neves irodalomtörténész volt, aki először a debreceni egyetemen teológusnak tanult, majd bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Ezt követően Kunszentmiklóson, majd Szegeden dolgozott, azután Budapestre

került, 1958-ban lett a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos munkatársa, 1977től pedig az Országos Széchényi Könyvtár főmunkatársaként dolgozott. Károli Gáspár, Csokonai Vitéz Mihály, Földi János, Fazekas Mihály, Katona József, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Verseghy Ferenc, Kosztolányi Dezső, Arany János, és mások művei hiteles szövegének sajtó alá rendezője és életművük elismert kutatója volt. 1977-től kezdve a Budapest című folyóirat egyik szerkesztője, majd főszerkesztője. A Fabula című közkedvelt televíziós műsorban mondta 1969-ben: „Sok meglepetést tartogat a Fabula könyvtára, amelyet nektek állítottam össze. (Köztük) regények, amelyeken sírtam, nevettem, Ugye Ti is éreztétek már, hogy a regény olvasása olyan, mintha mozit néznétek? Jár a szemetek a sorokon, s közben valahol benn pereg a film...” Egyik tisztelője írta róla: „A szótárakat, kézikönyveket, lexikális adattárakat különösen preferálta, szerette. A »homo ludens« Balázs nagy-nagy élvezetet lelt abban, hogy szócikkek, referenciák, tudományterületek határait oda-vissza átszelve ezeket az alapkönyveket forgattatta felnőttel, gyerekkel. Versritmust kopogott ki, vagy megénekeltette a »népet«, színek, formák, számjátékok, rímjátékok pazar világába vonta alkalmi hallgatóit.” De köteteiben is szívesen játszott ifjú olvasóival: Játékoskönyv (1953), Társasjátékok könyve (1955), Játékkoktél (1967, 1972), Játsszunk a szóval! (1972), Szeretnél játszani? (1984), Jelek – jelképek – jellemek (1984), Arany János játékai (1994). És ide sorolható a Nyelv, zene, matematika című kötet, valamint a sokak által kedvelt Irodalmi városképek is. Vargha Balázs tanár volt, szinte az élet minden helyzetében különleges pedagógiai tehetség. Elsősorban a játékos, kreatív gyermeknevelés szellemét képviselte, ami nála is egyfajta Karácsony Sándor-i indíttatásra utal. Hármuk közül a legfiatalabb a Kossuthdíjassá lett, s 2002-ben elhunyt Varga Domokos író, szerkesztő, hét gyermek édesapja. Felesége neves csillagászattörténész volt az Akadémia Csillagvizsgáló Intézetében. Első hat gyermekükről szól a Kutyafülűek című mindnyájunk által jól ismert munkája. Domokos kataszteri mérnök lett, majd


Varga Domokos újságíró 1949-től a Magyar Rádiónál. Az 1953. júniusi politikai fordulat után Nagy Imre reformtörekvéseinek támogatója volt. A forradalom alatt rádióműsorokat szerkesztett. 1956. november 12-én Forradalmi Ifjúság aláírással szovjetellenes röplapot készített. 1957. január 20-án letartóztatták. 1957. október 9én a Legfelsőbb Bíróság két év börtönbüntetésre ítélte, 1958-ban szabadult. Ezt követően erdőmérnökként, majd szépíróként működött. „Tanár szerettem volna lenni, de rossz tanár lettem volna, a tanterv ellen folyton lázadó, a szabadon szárnyaló gyermekkíváncsiságnak könnyen engedő, elkalandozó. Ezért jobb is tán, hogy könyvekkel nyitogatom a gyerekek eszét, szemét, s így élem ki a belém rekedt pedagógiai ambíciókat.” Sok ünnepet adott olvasóinak könyveivel. Ifjúságáról szóló önvallomásával, a Kamaszkrónika-val ugyanúgy, mint a Kölyökkóstolgató-val, a Tisztelt családom-mal és a szintén ide sorolható szociografikus regényével, a Fiúkfalva-val. A Nem születtünk szülőnek című kötetét elsősorban a pedagógusok szeretik. Nagyszámú ifjúsági könyv írása fűződik a nevéhez, köztük említem a Képes történelem sorozat több kötetét, közülük kettőt Vekerdi Lászlóval együtt írt. Kiváló életrajzot írt Herman Ottóról, egy másikat pedig az ország vízrajzi munkálatairól Vizek könyve címmel, s ide sorolható az Erdőkerülőben

11 és az Aranyhomok is. Több munkájában bemutatta a finn–magyar kapcsolatok múltját, valamint a magyar történelem századait Magyarország virágzása és romlása, A mogyeriektől Mohácsig és az Emlékezzünk eleinkről címmel. Külön kiadványban mutatta be egykori szülőföldjét, a Kiskunságot. Egyik tisztelője így emlékezett rá: „Sugárzó személyiségében és szépirodalmi munkáiban mindig együtt van a szerző gazdag történelem-, irodalomés magyarságismerete. Tudása nemcsak a nagyobb összefüggések megértéséhez segítette olvasóit, szociográfiái az adott korszak olyan felfedező erejű mélyfúrásai, amelyek nélkül a társadalmunk önismerete sokkal szegényesebb volna.” A Varga-testvérek édesanyjuk sok szép szavát igyekeztek megörökíteni életművükben, játékaikban. Tamás arra kért bennünket, hogy játsszunk matematikát, Balázs arra, hogy játsszunk a szóval, Domokos pedig arra figyelmeztetett, hogy nem születtünk szülőnek, de a szülői lét megtanulható. Azóta rájöttünk, arra hogy érdemes Varga-féle jó könyvekkel nyitogatni a gyerekek eszét, szemét – matematikában, irodalomban és történelemben Igyekszünk a jövőben is megfogadni az immár Magyar Örökség-díjas Vargák és Varghák papírra vetett atyai jótanácsait. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében 2015. december 19-én a Magyar Örökség-díj átadáson elhangzott méltatás rövidített, szerkesztett változata.

A népek úgy hiszik A pápa egyik álmatlan éjszakáján belelapoz a papok névtárába és elkomorodik, hogy az „A”-betűsök elején az alul megnevezett tagnak még semmi kitüntetése sincsen. Azon minutumban fölcsöngeti hát a szolgálattartóját, aki más esetekben leugrik neki a szövetkezetbe a pakli dohányért vagy kifogyott gyufáért. Méltatlankodva leteremti, s ráparancsol, holnap az legyen az első dolga, hogy postázzon egy kinevezést lila ékekkel A.J.-nak. Valójában a pápa a díszlevélről semmit sem tud. Úgy látom innét a közelből; sok gyaloglásba, nyálfogyasztó nyalásba, megalázkodásba, kunyerálásba, protezsálók jóindulatába kerül ez a legalsó, icipici, semmit mondó fokozat.

Prokop Péter Ha a fölcicomázott nem fészkelődik, nem lebesgeti vágyait, senkit sem izgatott volna a „hogy különb legyen” éhsége. Jópofán viselkednek azután a fölgirlandozott monsignorék; becsmérlik az alacsonyabb fokozatok birtoklóit: a tiéd – húzza ki magát a Rómától juttatott pántlikás – csak olyan provinciális, püspöki vacak, de én a pápai udvar megkülönböztetőjével cifrálkodom. Te csak afféle címzetes apátként díszelegsz – henceg a másik –, ám én valódi kanonok padjában feszíthetek. Tegyük hozzá huncutkodó kárörömmel: ez utóbbi is címet kapott csak mert a valamikori zsíros földbirtokok nincsenek már rávajazva. Én szélsőséges hitetlenné vagyok elkönyvelve, mert nem rajongok a címek osztogatásának jogosultságáért az Egyházban. Pártütő és belülről romboló ágensnek, fölforgatónak számítok. Ennek ellenére annál rikoltóbban merem hangoztatni, hogy az Isten országábani elsőség nem a selymes bíborokba öltözöttek és előkelőségüket a hasukon mutogatók galériájáé. Esetleg a mindenkitől lenézett gyepmester rangosabb helyet képviselhet. Természetanyánk meg bekötött szemmel söpör majd le valamennyiünket a térképről, akármilyen kaftánt, bugyogót, gyémántos csillagot, drágaköves keresztet hordoztunk. Meztelenre vetkőztetnek, s mossák le halálverítékünket. A csecsemő még nem, a halott már nem restelkedik pőreségén. Jövetkor még, menetkor már császár és kubikus egyenlőek. Hiába dobálják ránk használt, büszke öltözékeinket, fejfánkra csak a földön érvényes kitüntetéseinket. Prokop Péter


12 Szőkefalvi-Nagy Erzsébet

A jótékony kanonok Amikor munkatársként először léptem be a Somogyi-könyvtár többszintes, ódon raktárhelyiségeibe, egy kincstárba nyertem bebocsáttatást. Ebben az élő könyvmúzeumban érinthető, kézbe vehető közelségben vett körül az emberi tudás. A varázslat azóta is tart. Szégyen, de született szegediként nem tudtam, miért Somogyi-könyvtár a szegedi bibliotéka, de hamar szinte személyes kapcsolatba kerültem annak alapítójával, Somogyi Károly néhai esztergomi kanonokkal. Gyűjteményén és a könyvekbe tett bejegyzésein, majd az Esztergomban őrzött kéziratain keresztül megismertem a nagy tudású, nyitott szellemiségű, olykor gyilkos kritikájú, sok nyelven olvasó és vitatkozó, erős hitű és rendíthetetlenül magyar, csodálatos Embert. Életműve iránti rajongásomat nem koptatta meg az idő, inkább erősödött az ’együtt’ eltöltött évek alatt. Ki volt Somogyi Károly, ez a méltatlanul elfeledett egyéniség; aki, ha ’csak’ az európai összehasonlításban is kiemelkedő értékű könyvtárát hozta volna létre, akkor is jelentős életművet alkotott volna? Emberi nagyságát példázza, hogy a hatalmas szellemi kincsről még életében, a Szegedet elpusztító 1879-es árvíz után képes volt a ’köz javára’ lemondani. 1811. április 1-jén katolikus anya és református apa gyermekeként született Tiszaföldváron. A család számára természetes életteret jelentettek a könyvek. Gyermekként választotta a papi hivatást.1834-ben szentelték pappá. Lehetetlen sokrétű tevékenységének ismertetését, így csak egy szikár vázlat következik: kispapként alapító tagja a Pesti növendékpapság egyházirodalmi gyakorló iskolájának; 1840 és 1864 között munkatársa, szerkesztője, kiadója a Religió és Nevelés című folyóiratnak; 1841-től az esztergomi presbitérium tanára; bölcseletet tanít a Pesti Tudományegyetemen. 1847-ben hittudományi doktor A törvények iránti engedelmességről különös tekintettel korunkra című értekezése alapján. 1847-ben alapító tagként aligazgatója a jó és olcsó könyvkiadó társulatnak, a későbbi Szent-István Társulatnak,

Somogyi Károly melynek kiadói tevékenységét igazgatóként és alelnökként is felelősen irányította. 1848 márciusa után nyomdatulajdonosként részese a forradalom és szabadságharc eseményeinek. 1858ban a szabadságharc bukása utáni első tisztújító és tagválasztó közgyűlésén levelező tagjává fogadta a Magyar Tudományos Akadémia. Két kiragadott név a vele együtt megválasztottak közül: Jedlik Ányos és Alexander von Humboldt; székfoglaló előadását A bölcsészet lényege és feladata címmel tartotta. Bár felkészültsége és hatalmas munkabírása miatt egyházi felettesei mindig számítottak rá, tevékenységét arányos előmenetellel mégsem jutalmazták. 1861-tól pozsonyi, majd 1865-tól haláláig, 1888. március 20-ig esztergomi kanonok volt. Egyházi javadalmát szinte egészében könyvtára gyarapítására fordította. A könyvekbe tett bejegyzéseiből kiderül: úgy tervezte gyűjteménye egykor nyilvános lesz. Esztergomi kanonokként 1881-ben okiratban is az árvíz sújtotta Szegednek ajándékozta több mint negyvenezer kötetes könyvtárát. Sok évtizedes, szigorú elveken alapuló gyűjtőmunka eredménye ez a téka, melynek legfőbb értéke (bár számos különleges könyvritkaságot is tartalmaz), hogy magába foglalja a tudományok teljességét. Néhány részlet Somogyi felajánló leveléből: „a romjaiból új életre kelő Szegedre nagy nemzeti misszió vár. ... Szeged város földirati helyzeténél, népének tiszta

magyarságánál és életrevalóságánál fogva oly fontos központot képez hazánk déli részén, melynek messzeható rendeltetése … a nemzeties irányú közművelődést és tudományosságot az ország nagy terjedelmű déli vidékén terjeszteni. Ezen meggyőződéstől áthatva részemről is szolgálatot tenni kívánok a közművelődés és magyar nemzetiség ügyének, és évtizedek hosszú során át gonddal, fáradságosan és nagy áldozatokkal gyűjtött könyvtáramat Szeged városának ajándékképpen, örök és elidegeníthetetlen tulajdonul fölajánlom. …Könyvtáram …egészen meg fog felelni azon rendeltetésének, hogy mint ’szegedi közkönyvtár’ a művelődésnek s a társadalmi fejlődésnek egyik hathatós eszközéül szolgáljon.” Arra is gondolt, hogy az univerzális, tudományos gyűjtemény lehetőséget adhat Szegednek, hogy eséllyel folyamodjon egyetem létesítéséért a királyhoz. Szeged büszkesége lett az 1883-ban megnyitott Somogyi-könyvtár; első igazgatói: Reizner János, Tömörkény István, Móra Ferenc tiszteletben tartották az alapító igényes egyetemességre törekvését. Somogyi adományának köszönhető az is, hogy kialakultak a későbbi városi múzeum gyűjteményei is. Példáját sokan követték. Ezek közül legjelentősebb az amerikai magyarságra vonatkozó dokumentumgyűjtemény, amelyet az Amerikába vándorolt Vasváry Ödön adományozott szülővárosának. A Somogyi-könyvtár a kezdetektől fontos tagja a magyar könyvtári rendszernek, az egyik legjelentősebb gyűjteménnyel rendelkező téka. Tudományos és közkönyvtári funkciója miatt ma is egyedi szerepet tölt be mind a megyei, mind a városi könyvtárak között. A Somogyi-könyvtár megnyitása óta folyamatosan működő kulturális intézménye a városnak. A hagyományt őrizve, folytonosan megújulva tölti be fontos hivatását. Somogyi nem élhette meg, hogy Szeged egyetemet kapjon. Gyűjteménye 1984 óta új épületben, immár 135 esztendeje szolgálja az olvasókat, valamint a hazai és külföldi kutatókat. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermében 2015. december 19-én a Magyar Örökség-díj átadáson elhangzott méltatás rövidített, szerkesztett változata.


13

Petőfi Sándor

Madarász Imre

Goll Bea különös pályája

A MAGyAR NEMZET

2014-ben hunyt el egy svájci kórházban, 2015-ben temették el Zürichben, még ugyanabban az évben könyv jelent meg róla Verrasztó Gábor tollából Goll Bea. Szabálytalan életrajz címmel. A borítóján levő szépséges – s a belső fotókon még gyönyörűbb – hölgyről vajon hányan tudják, hogy valamikor nagyon régen, a második világháború éveiben ünnepelt színésznő és táncosnő volt? A „leletmentő” kötet – melynek csak első negyvenkét oldala a szerző írása, a többi a hősnőről szóló cikkek, publikációk és őt ábrázoló fényképek gyűjteménye – nemcsak egy valamikori sztárt ment meg a feledéstől, de érdekes problémákkal és kérdésekkel is szembesít. Egészen ritka, szinte páratlan dolog, hogy valaki tinédzserként váljon híressé s mindössze pár év alatt alkossa meg azt, amit speciális értelemben az életművének nevezhetünk, aztán a teljes ismeretlenségbe hulljon, noha matuzsálemi kort, nyolcvanhét évet élt meg. Goll Bea 1927-ben született, mindössze hat esztendős korában már újságcikkek jelentek meg a táncművészetben való „figyelemreméltó tehetségéről”, 1941 és 1943, vagyis csupán tizennegyedik és tizenhetedik életéve között a magyar film- és színházművészet egyik legnagyobb reménységeként és legszebb tehetségeként, „a legfiatalabb magyar színésznőként” fényképezték, interjúvolták, méltatták… Nyolc film fémjelezte karrierjét először a háború, hazánk frontországgá válása akasztotta meg érthetően és ideiglenesen, majd a politika véglegesen és érthetetlenül. A szerző talán legnagyobb adóssága, hogy ez utóbbinak nem nézett utána, beérte egy 1948-as cikk újraközlésével a Képes Figyelőből. A rosszindulatú inszinuláció, a konkrét tények, sőt vádak nélküli befeketítés e mintapéldája a „szőke, szép és fiatal” Goll Beát tehetségtelennek”, mi több, „reménytelenül tehetségtelennek” minősítette és pusztán neve alapján „Bea-Boa constrictornak” gúnyolta, „királyi tartású, de alattomos hüllőhöz” hasonlította, miközben semmit nem volt képes ellene felhozni azon kívül, hogy jóval idősebb férje, Takács Antal révén

„Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? – Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!... aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva, Mégis ronyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ott lenn. Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az inség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik!... Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: »Élt egy nép a Tisza táján, Századokig, lomhán, gyáván.« – Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre? ”

Goll Bea „a fasiszta filmesek társaságába került”, „Páger Antalékkal volt jó barátságba” és „találkozott Imrédyékkel”. A jelek szerint ennyi elég volt ahhoz, hogy egy színművésznőt örökre száműzzenek a színpadról és a filmvászonról. Goll Bea tudott olvasni az előjelekből: új férjével „disszidált”. Még időben, mielőtt talán úgy járt volna mint édesanyja, akit koncepciós perben tizenöt évi börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítéltek. Goll Bea Svájcban, miután újfent elvált, hogy harmadszor is férjhez menjen, keresett manöken és kalapmodell, azután pedig balettoktató lett saját balettiskolájában. Emigráns-sorsának egyes elemei Szeleczky Zitára emlékeztetnek (politikai megbélyegzés), mások Krencsey Mariannera (disszidálás a férjjel) vagy Karády Katalinra (kalapmodellkedés). Életútpárhuzamaik olyan sorsrokonságot mutatnak, amely egyszerre kortünet és kórtünet. Goll Bea emigrációja a legtöbb magyar disszidenshez mérten sikeres volt – önmaga korábbi tündökléséhez képest már aligha. Tanulságai közérdekűek: így tékozolta „nemzetünk, országunk” a tehetségeit idehaza, s odakint így vesztek el sokan a magyar kultúra számára. A posztumusz, kései „felfedezésig”. „A színház az egyik legkifejezőbb és leghasznosabb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, amely egy ország nagyságát, vagy hanyatlását jelzi.” Lorca


14

Szénási Mihály a régi szerepben Az újesztendő első hétfőjén a Veszprémi Petőfi Színház vendége volt Szénási Mihály. A festőművész – akinek képeiből kiállítás nyílt az előcsarnokban – több mint hetven év után tért vissza oda, ahol egykoron színészként dolgozott.

Az ünnepelt A második világháború idején a Veszprémi Petőfi Színház épületében egy zenés-táncos darabot próbáltak, amikor bombázni kezdték a várost, emiatt bezárt a teátrum. Ebben az időszakban játszotta Krajcár Jani szerepét Szénási Mihály egy gyulai beugrás során. Most, 90 évesen ellátogatott ismét szeretett városába és színházába. Az előcsarnokban Oberfrank Pál igazgatóval beszélgetett színházról, festészetről, és élettörténetéről, felidézve „vándorlásainak” főbb állomásait. Kőrösi Csaba, aki ebben az évadban látható Krajcár Jani szerepében, szintén üdvözölte, és a Tokaji aszú bérletszünetes előadásának végén közösen hajoltak meg a színpadon. V.Sz. Írásunk folytatásában Szénási Mihály Veszprémhez kötődő történetét idézzük.

Szénási Mihály

Árnyékból fény „Búzaszemnek látszott, de szárba szökött, és óriás tölgy lett belőle! Lelkünknek is van ilyen „búzaszem”-ből lett óriás tölgye. Ez a néhány percnyi történet is ilyen „búzaszem”-ből nőtt óriás tölgy. Sok évtizeddel ezelőtt történt Veszprémben, a háború idején. Akkor tizenkilenc éves voltam, és a Veszprémi Színház tagja. A háború szörnyűségeiről csak annyit, hogy annak a sűrűjében éltünk. A színpadon nap mint nap megkeserített lélekkel, sírva „szépeket álmodtunk”. Nem-nem! Ezek csak szavak. A különbség csak annyi, hogy a „megkeserített” szó mindenkire igaz, a »sírva« pedig csak Szeverára, aki Apor Lacinak, a bonvivánnak volt a felesége. Neki – Szeverának – volt egy egzotikus szólótánca, amiben szép alakját csak itt-ott fedte egy-egy kis tenyérnyi, fénylő „ruha”. A színház nem volt fűthető. Amikor nagyon hideg volt, szegény Szeverának – aki mezítláb táncolta a számot – majdnem megfagyott a lába. A tánc így is szép volt, de nem sikerült sírás nélkül végigcsinálnia. A nagykabátban ülő közönség ezt észre sem vehette. Szevera olyan ügyesen variálta táncmozdulatait, hogy könnyeit egy-egy táncos mozdulattal mindig lesodorta. A légiriadó szirénái gyakran véget vetettek a táncnak és a csöppnyi szépet-álmodásnak. A Színház az életveszéllyel is szembenézve tette a dolgát. Folytak a próbák és az előadások – meglepő módon majdnem mindig teltházzal. A siker titka talán a szakmai elhivatottságon túl, a „csak azért is” elszántságunk volt. A háború szörnyűségei még jobban összetartottak bennünket, arcvonásainkba belevésődött a tudat: bármelyik pillanatban megsemmisülhetünk. (A szőnyegbombázások is napirenden voltak.) Ha tekintetünk találkozott, mindig bujkált benne egy ki nem mondott „Istenveled”, ha... Aztán jött egy másfajta „Isten veled”: Balogh László színigazgató összehívott minket egy utolsó társulati ülésre. Szétszóródtunk. Sem színház, sem kenyér, sem otthon, sem szeretet! Ez a „sem szeretet” fájt a legjobban. A színházi „család” felbomlásával

felerősödött bennem az igazi családom, szüleim, testvéreim hiányának fájó érzete is (19 éves voltam). Róluk sem tudtam semmit. Gyula – szülővárosom – nagyon messze van Veszprémtől, így hazamenésről szó sem lehetett. Közöttünk húzódott a frontvonal! Sötét elkeseredésemben – csak úgy céltalanul – elindultam a színház udvarának hátsó része felé. Arra is el lehetett menni, főleg arra kevesebb volt a kétségbeejtő látvány, és több a fa. Már-már fuldokoltam a keserű gondolataimban, amikor észrevettem, hogy valaki jön utánam. Kicsit lassítottam a lépteimen, gondolva, hogy majd elhalad mellettem. De nem ment el mellettem, hanem odajött hozzám! Néhány pillanat kellett ahhoz, hogy keserűségtől vánszorgó gondolataimból felocsúdjak. Amikor ez sikerült, akkor meg a valóság lett álomszerű: ott álltunk egymással szemben. Ő, a komoly, de törékeny fiatal lány és én, a Veszprémi Színház „gyakorlatos segédszínész” senkije, akinek a félig levált cipőtalpát cukornádszirup ragasztó tartotta. Ő szólalt meg először. Hangjának tónusa olyan volt, mint ami csak a nagyon fiatal, tiszta lányokra jellemző. Szavai súlyosak és meglepően mélyről jöttek. Azzal kezdte, tudja, hogy én nem ismerem őt, de ő ismer engem. Járt a Színházba. De most már ennek is vége. Érzi, hogy mi soha többé nem látjuk egymást. lehet, hogy holnap már mi sem élünk. Fontos, hogy én is tudjam, fontos, hogy megmondja nekem: Ő szeret engem!!!! És most „kér”, csókoljuk meg egymást! Megcsókoltuk egymást! Úgy örökre-szólóan. Ma is őrzöm ennek tisztaságát. Így lett örökmécsesem, pici magból óriás tölgyem. Aztán átadta a magával hozott ajándékot. Mondani akart még valamit, de torka nem engedelmeskedett. Erősen megszorította a karomat, elfordult, és visszament arra, amerről jött. Sok évtized vonult el azóta. Sorsom alakulásáért hálás lehetek és vagyok. Tanulás, hivatás, család! A színészet helyett jött a festészet. Ez lett a „foglalkozásom”. Az elvonuló évtizedek pedig lassan visszavették, amit adtak. Évek óta egyedül vagyok. A „visszavették” a kevésbé fontos dolgokra vonatkozik. A Család? Ők itt vannak, csak arrébb röpülnek. De a magány mégiscsak magány. Voltam

2016 január – február Kanadában a családdal hat évig, majd az USA-ban fél évig; a Sziklás-hegységben egyedül festettem. Most minden évben tavasztól őszig járom az ország különböző részeit kocsival, a kutyámmal és festek! És az örökmécses?! Azt hiszem, mindenkinek jó esetben is csak egyetlenegy jár. Hiszem, hogy az IGAZI csakugyan a csillagokban születik. Az itt lent készültek már egy kis szellőtől, vagy maguktól kialszanak. Magam is ezt tapasztaltam a sok évtized alatt. Az én örökmécsesem most is olyan fényesen világít, mint ott – és akkor Veszprémben, amikor az a lány elhozta nekem. Most nekem kell megkeresnem Őt! Mert „fontos, hogy ő is tudja, hogy megmondjam neki: létezem és megőriztem a lángot!” Meg akarom keresni őt! Sokszor el is képzeltem a találkozást. Volt, amikor fehér hajjal, barázdákkal borított arccal jött felém, volt, amikor bottal, vagy tolókocsiban. Mindegyik esetben elsöprő erővel hatott rám a „megtalálás” öröme! Ha pedig már semmilyen formában nem jöhet, mert „elment”, akkor legalább tudnám, hol van az a – Hant! Ő ott is megszólítana – és lenne hova letennem a Mécsest.

Finta Éva RITMUSBÓL HARMÓNIÁT A ritmus leng a levegőben, és ujjaidról száll a munka; az értelem megkoszorúzza, míg ritmus leng a levegőben. Kemény a szíved és az álmod. Míg alkotsz, megalkot a munka; ezért merülsz ezer dologba – kemény a szíved és az álmod. * Ki tenni tud, nem vár csodát: ültet, követ farag, tanít, és észrevétlen alakít ritmusból gyöngy – harmóniát.

VONAT ahova elvihetne oda nem utazom látásomban így is érintkeznek a párhuzamosok

15

Koncerttel a Kárpátaljaiakért A Beregszászi Művészeti Iskola koncertterme idős, beteg emberekkel, fiatalokkal, szociális munkásokkal telt meg egy decemberi pénteken. A nehézségekben megfakult szemek csillogó fénnyel teltek meg, amikor Beregszászi Olga színpadra lépett, és énekelt. Nekik énekelt! Azért jött Budapestről, hogy szebbé tegye az adventi várakozásukat, most együtt énekelhetnek… A munkában megfáradt, vagy éppen betegség miatt nehezen mozgó kezek most tapsolnak. Sokan örömkönnyeket morzsolgatnak a szemükből, amikor átveszik az ajándékot. Boldogok. Lesz miből megvenni a gyógyszert, és a karácsonyi asztal sem marad egészen üresen… – Fantasztikus az összefogás Magyarországon, ha Kárpátaljáról van szó – mondta a beregszászi koncertet és ajándékátadást megelőző beszélgetésünkkor Beregszászi Olga. – Az idén több pénz gyűlt össze, mint korábban. Háromszázezer forintot tudunk adni a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnak is. Beregszászon pedig ezúttal százhuszonöt személynek jut tíztízezer forint,és még néhány apró ajándék. A két beregszászi idősotthon negyven, illetve ötvenezer forintot vehetett át. Nem feledkeztünk el a leányanya otthonról, valamint a pszichiátriai- és csecsemőosztályról sem. A Beregvidéki Múzeum elismerésre méltó munkát végez a kárpátaljai magyarság múltjának hiteles bemutatásáért. Nekik is adtunk támogatást, hiszen tizenhárom éve nincs fűtésük. – Lesz-e folytatás? – kérdeztem a művésznőtől. – Évek óta arra várok, arra vágyom, hogy valaki azt mondja: „Köszönjük, Olga, de már nincs szükség a segítségre, jól vagyunk, jól élünk”. Sajnos azt tapasztalom, hogy a háborús helyzet még inkább nehezítette, keserítette az itteniek életét. Akik eddig is nélkülöztek, ma még nehezebben élnek... Most még erősebben kell megszorítani a kezüket. Nem lehet feladni. Amíg egészségem engedi folytatom, folytatjuk ezt a munkát. Érezniük kell az ittenieknek is, hogy Budapesten is vannak testvéreik, barátaik, akik szeretettel gondolnak rájuk. S nem csupán így,

karácsony ünnepének közeledtével. – Ezt a szerető odafigyelést, törődést, tenni akarást Babják Zoltán, Beregszász polgármestere személyesen is tapasztalhatta… – Kitüntetés számomra, hogy a Száz perc száz emberért jótékonysági esten többször is ott lehettem Budapesten – mondja a város első embere. – Az összefogás nem ismer határokat. Csak elismeréssel lehet szólni mindarról a

Beregszászi Olga színművész kitartó és áldozatos munkáról, amivel a városunkból elszármazott művésznő szervezi a jótékonysági esteket. Felemelő érzés volt, hogy szólhattam a beregszásziak mindennapjairól, örömeiről és nehézségeiről. Egy korrekt és szívhez szóló kisfilm segítségével – Csada Öcsinek köszönhetően – bemutathattuk, mivel ébrednek és fekszenek a rászorulók, hogyan élnek azok, akiknek ez a gesztus, a koncerten résztvevők jólelkű adománya jelenti a reményt, a meghittebb karácsonyt. Beregszászi Olga élete azt is példázza, hogy nem elég tehetségesnek lenni, nem elég sikeressé válni, hanem azt a saját otthona, a barátai, a szűkebb szülőföld hasznára kell fordítania. Ezt bizonyították a jóakaratú budapesti emberek borítékba zárt „üzenetei.” Kovács Erzsébet


16 S. Nagy János

90 éves a Szentendrei művésztelep

Néhány tehetséges művész, mint Barcsay Jenő, Deli Antal, Kántor Andor, már az első években csatlakozott a telephez és annak rendes tagjává váltak. Nyaranként számos, országosan is ismert festőművész érkezett, s rövidebb-hosszabb ideig itt alkottak, később néhányan a telep rendes tagjaivá váltak. Városképek kerültek ki kezük alól, amiből következtethetünk ittlétükre. Álljon itt néhányuk neve: Apáti Abkarovics Béla, Barta István, Bene Géza, Bölcskey Ferenc, Czimra Gyula, Czóbel Béla, Cserepes István, Göllner Mikós, Förstner Dénes, Herman Lipót, Hincz Gyula, Ilosvai Varga István, Istókovics Kálmán, Kelemen Emil, Korniss Dezső, Mattioni Eszter, Modok Mária, Szuli Angéla, Tornyai János, Vörös Géza. Ma már nehéz beszélni azokról az anyagi nehézségekről, amivel a háború előtt a művészek évekig küszködtek, s csak festményeik – akkor még potom áron – történő eladásaiból vagy a helyi iparosoknak munkáért történő fizetség fejében átadott képekkel tudták szűkösen fenntartani magukat. Mindez a jobb és főművek elkallódását, szétszóródását eredményezte. Pogány Ö. Gábor így vélekedett: „A háborút is megélt nagy nemzedék tagjai sorra itt hagytak minket felejthetetlen emlékükkel és egyre nyomasztóbb gondban, hogy mi, akik még pályájuk szemtanúi voltunk, mit tehetünk értékes hagyatékuk bemutatásáért, alkotásaik művészi rangjának a megbecsüléséért, megőrzéséért.” Miért éppen Szentendre? A kérdés joggal felvethető. Mi volt az oka, hogy a nyolc lelkes fiatal festőművész pont itt találta meg azt a természeti miliő adta lehetőséget, amely művészetük jövőbeni kiteljesédésének helyszinéül szolgált?

Egyik nap, amikor az állomás felől sétáltam a szinte néptelen Fő utcán, a Ferenczy Múzeum új épülete mellett elhaladva, a barokk kapualj üvegbetétén néhány plakátot vettem észre, melyek már régóta múzeumi tárlatokat hirdetnek. Pillantásom ösztönösen az Alapító Nyolcak kiállítását reklámozó plakátra esett. A képen egy jó minőségű színes reprón Jeges Ernő „Városképe” látható. A kép színei, kompozíciója és a régi szentendrei részlet megállított. Eszembe villant Mezei Ottó elbeszélése a 2003. évi könyvbemutatómon, amit a Monet és barátai kiállításról jövet mondott: ezek a festők semmivel sem alacsonyabb rendűek a franciáknál.. Ez bennem egy gondolatsort indított el. Tudniillik a Jeges kép minősége valóban rendkívüli. Véleményem szerint a nagybányai festők bármelyikének képével vetekszik, vagy azokkal egyenrangú, talán még jobb is. Ha a képgyűjtés az eredeti elgondolás szerint folytatódik, és a Ferenczy Múzeumban hagyománnyá erősödik, akkor ma egy olyan impresszionista és posztimpresszionista gyűjteménnyel rendelkezne az intézmény, amilyennel egyik közép európai múzeum sem. A következő generáció művészettörténészei vettek tücsköt, békát és bogarat. Miután 1926-ban a nyolc festő – mind Réti István osztályának növendékei – letelepedett Szentendrén, a csoport Trianon után az ország legjelentősebb művésztelepévé vált. Szerencsére ma már odáig jutott a műtörténet – több évtizedes központi vezérlésű kultúrpolitikája után – elismeri, hogy Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Rozgonyi László és Pándy Lajos voltak azok az alkotók, akik elindították a szentendrei festészetet. Ennek eredményeként a szentendrei művésztelepet a XX. századi magyar piktúra történetében Nagybánya után az egyik legjelentősebb kolóniaként jegyzik. Tevékenységük eredménye a szentendrei természetelvű festészet elinditása és országos hírnévre juttatása. A művésztelep nyitva volt az ország minden részéből itt letelepedni szándéPerrey Perron Fedor: Szentendre kozó alkotó számára.

2016 január – február A választ a következő gondolatsorokkal adhatjuk meg. A héttornyú kisváros gyönyörű templomaival, zegzúgos utcáival, festői kis tereivel, barokk házaival, a különböző korok kulturális emlékeivel az ország egyik legismertebb és legszebb színfoltja volt. Horlel Miklós még az 1960-as években a Szentendre című könyvében hasonlóan fogalmaz: „Valóban lenyügöző az a hatás, amelyet Szentendre nyújt. A szinte egymásután, keresgélés nélkül feltáruló festői részletek gazdag témát adnak mindazoknak, akik a város szépségét nemcsak egyes épületeiben, hanem azok összességét alkotó városképekben is keresik" Amikor ősszel Szentendrére érkezvén a leáldozó napfény a Kőhegy és Dobogókő mögül utolsó sugarait vetiti keletre a Duna irányába, tiszta idő esetén csodálatos fények pásztázzák a várost körül ölelő hegyeket és főleg a Pismányt. Ezek a fényhatások a sárguló, barnuló erdőt aranyvörös színben ragyogtatják. Lenyűgöző látvány a fény-árnyék vibráló játéka és a domborzat csodálatos vonulatai, amelyek sejtelmesen, álomszerűen rajzolódnak ki a szemünk előtt. Az erdő fáinak lombja még alig vesztette el leveleit, és az aranyokker, égetett sziéna és umbra színeffektusai tüzesen felragyognak, szinte lobognak. A formák és hajlatok plaszticitása olyan, mint soha egyik évszakban sem. A látvány élménye tavasszal is rendkívüli. A virágba borult fák és az éledő természet páratlan pompában virul. A Duna part füzesei a Pap-sziget vagy a Szentendrei-sziget oldalán napról-napra más színben tárulkoznak elénk. A barnák és okkerek színpompáját elfoglalja a kipattant rügyekből kifejlődött, mind tüzesebbé váló levelek zöld színpompája. A festő számára télen a Bükkös-patak kanyargós vonulata, borongós fái mellett a téli álmát alvó város hófedte régi házai és templomtornyai nyújtották a festői témát. A természet e játéka révén felsóhajtunk: hazaértünk. Ezt kellene megörökiteni, megfesteni. De ez szinte lehetetlen és megfoghatatlan, hiszen a fények és a szinek gyorsan változnak, tovatünnek és másnap már nem ugyanolyanok. Más kép tárul elénk, amikor a Dunán hajóval közelítjük meg a várost, de más volt, amikor hajdan helyükön álltak a régi házak. A szamárhegy szerény, de meleg vonulata hozzásimult a belváros szoros rendjéhez, és a Preobrazsenszka templommal kiegészülve a Duna partján álló vizimalmokkal ez a látvány egyensulyban volt. Előtérben ott volt egy meseváros a gyönyörű templomaival és barokk műemlék házaival. Lenyűgöző volt. Ez az élmény ma úgy idézhető, ha a három alapító festő, Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós és Onódi Béla nagyméretű panoráma képeit vesszük szemügyre, amelyeket Szentendre városáról, a szigetről festettek. Persze a valóság élményének átélése összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetett akkor, mint ma. Ha mi művészetbarátok és természetrajongók ezt észrevesszük, vajon mit érezhettek azok a festők, akik közül többen Nagybányát, esetleg Barbizont is megjárva ezt felfedezték? Hasonló élmények hatása segítette az idelátogató művészeket ahhoz, hogy létrehozzák a szentendrei festő telepet, és megteremtsék a helyi festészetet. Vagyis nem volt és lehetett „véletlen” a szentendrei festészet kialakulása. Az alkotói akarat, kedv és a hely szelleme teremtett új színt a magyar piktúrában. Mi, akik itt éltünk, a háború után még változatlanul élvezhettük .....

17

Czóbel Béla: Szentendre (1964) Ma ez az élmény már csak fájdalmas álom. Ezért nem értik meg azok a közelmúltban betelepültek, akik a régi házakat lebontva és átalakítva a városra nézve testidegen palotákat hoztak létre, túllicitálva a nemrég építkező szomszédot, gigantomániás hajlamaikból fakadóan még nagyobbra és még ízléstelenebbre építtették vagy építették házaikat. A város hajdani szépségét a helybeli műtörténészek sem láthatják már. Ha hajdanában a város elöljárói mindezt felismerték volna, akkor ma Szentendre a világörökség része lehetne.

Hetvenöt éves Sorki Dala Andor A költő, a festőművész, a művésztanár mezőkövesdi születésű. Szépirodalmi munkásságát publikációi és könyvei jelzik. Írásai Fohász fényért és Gyónás teliholdnál címmel jelentek meg. Verseiben a szülőföld iránti mélységes szeretet fogalmazódik meg, festményein pedig a matyó motívumok formája, hagyományos színvilága tükröződik. Tanári pályáján sok zuglói diák számára a mentort jelentette: vagy azzal, hogy rendkívüli szakmai alapossággal értékelte a pályázatra beadott alkotásokat, vagy azzal, hogy ugyanilyen lelkiismeretességgel, figyelmességgel egyengette művészi pályájukat. Sorki Dala Andor példás életével, vallásos meggyőződésével, a matyóföld szeretetével Mezőkövesd méltó, hiteles „nagykövete”, a város jó hírnevének öregbítője. G.B.H.


18 Tóth Csaba

Újabb tárlatok a végeken Október közepén a Répce Galériában a Szombathelyi Képtár gyűjteményében őrzött női alkotók műveiből nyílt tárlat. Gálig Zoltán rendezésében először szerepeltek a helyi régió női alkotói egy egyetemesebb, országos közegbe, így a múlt század első feléből Erdődy Gyuláné, született Széchényi Emília (1866-1928), Knébel Terézia (1889-1963), Fábiánné Biczó Ilona (1886-1970), vagy a második feléből KékyMagyar Éva (1931-1998) és Várnai Valéria (1936-2012). Az emancipáció jegyében épp Fábiánné, Biczó Ilona volt az első, aki rajztanári diplomát kapott a Magyarországon. A kiállítás talán legszebb műve (Szent Márton és a koldus) alkotójának, Bartoniek Anna (1896-1978) életművével Gálig Zoltán korábban is foglalkozott. Mint cseppben a tengert, úgy próbáljuk ezen az életművön keresztül bemutatni a kiállítást. A művésznő mesterei a Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár, Réti István és Vaszary János voltak, vagyis két nagybányás, és egy sokkal expresszívebb művész. „Festményei alapján Vaszaryt tekinthetjük igazán mesterének” – írta tanulmányában Gálig, aki 1996-ban emlékkiállítást is rendezett azokból az alkotásokból, melyeket Geszler Mária ajándékozott az intézménynek. Bartoniek Anna rendszeresen szerepelt hazai és külföldi kiállításokon (1928, Budapest – Műcsarnok, Róma; 1929 Stokholm, Oslo, Göteborg, Amszterdam; 1931 Budapest – Nemzeti Szalon), 1943-ban az Alkotás Művészházban is volt önálló kiállítása, munkássága mára mégis feledésbe merült. A Szent Márton képe egy líraian szép konstruktív alkotás, amelyben szinte megszelí-

Lesenyei Márta: Kis fülke (fotó:Garas Kálmán) dítette a magyar aktivizmust, és abban Greco lobogása is átsugárzik. Igazán szép, klasszikus értékű alkotás! Márton a szelíd irgalmasság példaképévé válik a festményen, így cselekedetével az emberiesség örök aktualitását fejezi ki. A kiállítás arra is figyelmeztet, hogy léteznek rejtett életművek, a „gyengébb nem alkotói” okán, akik összetettebb „élethivatást” valósítanak meg. Az említetteken kívül kincsekben bővelkedik Basch Edit, Brankovits Éva, Berki Viola, Endresz Alice, Fábián Noémi, Geszler Mária, Földes Lenke, Forgács Hann Erzsébet, Gráber Margit, Grossova Galamb Erzsébet, Keserű Ilona, Marosi Ilona, Lesenyei Márta, Sebők Éva, Országh Lili, Sztehló Lili, valamint Szántó Piroska, Maurer Dóra és Lóránt Zsuzsa egy-egy alkotása szerepelt a kiállításon. December elején nyílt Vasváron a Nagy Gáspár Kulturális Központban a csipkereki születésű, kilencvenhárom esztendős Knébel Terézia: Parasztudvar (fotó:Garas Kálmán)

2016 január – február Káldy Lajos szombathelyen élő festőművész kiállítása, mely válogatás áttekintést adott az alkotó jóval több, mint fél évszázados munkásságából. A művek közül a legkorábbi festmény 1960-ban készült, és 2015-os volt a legfrissebb kép. „Sokfelé jártam, de akaratlanul is a varázslatos szépségű magyar táj festője lettem.” – vallja a művész, és valóban az atmoszférikus táj, az ember körüli, lakott-, birtokba vett-, és keze által átalaKáldy Lajos (fotó:Garas Kálmán) kított természet, lakó- és gazdasági épületei alkotják Káldy Lajos festészetének motívumvilágát. Em-ber és táj, ég és föld, nyár és tél, ősz és tavasz, derű és fény, tükröződő és valódi világ, az átélt, a megélt valóság és élményvilág dokumentálása, – ez a festő elhivatása. Az alkotó Jaksa István szombathelyi festőiskolájából indult, majd Burány Nándor és Radnóti Kovács Árpád voltak a tanárai a szintén szombathelyi Derkovits Szabadiskolában. Az élet azonban felülírta a művészi pályát, így tanáremberré vált, és ezzel látszólag a rögösebb utat választotta. A festészet megmaradt szenvedélynek, szerelemnek és szabadságnak. Káldy festészete ezért felszabadult, „friss” örömfestészet, nem árnyékolják be egzisztenciális kényszerek, igazodások, érvényesülési küzdelmek. Mindig hű maradhatott önmagához, az ebből fakadó lelki nyugodtság képeinek közös nevezője, ismérve és értéke. Művészetét professzor Prokopp Mária nemrég önálló kötetben méltatta. Káldy Lajos festőművész korát meghazudtolva még mindig az egyik legderűsebb és legvitálisabb művész Vas megyében. A múlt év májusában, az Ambrózy-Migazzi István által megálmodott Jeli Arborétumban készült rhododenton virágzást megörökítő akvarelljei szinte Monet vázlatoknak tűnnek, annyira frissek és üdék. A répcelaki Répce Galéria Barabás Lajos (1941–2012) festőművésznek rendezett emlékkiállítást. A festő életrajzát ezúttal se keressük a művészeti lexikonokban, mert úgy sem találjuk. Pápán született, az általános és középiskoláit is itt végezte. Ahogy Sulyok József szobrászművész, ő is a pápai képzőművész körökben szerezte meg művészeti alapismereteit A. Tóth Sándortól és Cziráki Lajostól. 1964-ben magyar-rajz szakos tanári diplomát szerzett az Egri Tanárképző Főiskolán, ahol Blaskó János, Jakuba János és Nagy Ernő voltak a tanárai. 1970-ig rajzot tanított Győr-Sopron-, Fejér- és Pest megye különböző általános iskoláiban. Súlyos betegsége miatt 1972-ben a Ság hegy melletti Intaházi Rehabilitácós Intézetbe került, ahol haláláig élt. Nem volt

19 elzárva a külvilágtól, a Kemenesaljai Képzőművész Körrel együtt állított ki, első önálló tárlata pedig 1975-ben volt. A budapesti Fiatal Művészek Klubjában kétszer is bemutatták képeit. Sajátosan visszafogott, kicsit szorongásos figurális-expresszív festészete elsősorban a magyar festészeti hagyományokból táplálkozott. Dekoratív képszerkesztés, felfokozott, kontrasztokra épülő színhasználat jellemzi festményeit, melyek közt csendélet, portré, tájkép, és életkép egyaránt található. Egyéni hangvételű, szemlélődő attitűd jellemzi műveit. Ez volt az első emlékkiállítása, melyet Illés Erika celldömölki szobrászművész rendezett. Ugyancsak A Répce Galériában volt látható a Szombathelyen született Szkok Iván festőművész kiállítása, aki így műveivel részben hazatért szülőföldjére. Szkok Iván pályaképe a Kopernikusz portréjától (1973) kezdve nagy érdeklődést váltott ki a hazai művészeti életben. Táblaképen, három deimenzióban először indult el a tér-illúziót keltő művészetének irányába. A képzőművészet összes archaikus és klasszikus korszakában a szakrális valóság mindig színes és háromdimenziós volt. Ez motiválta akkor a fiatal alkotót, és ez a folyton változó, átalakuló kísértés készteti ma is megújuló művészetét. A hetvenes évek elején igazi eufórikus

Barabás Lajos: Tihanyi pincesor (fotó:Garas K.) hatást keltettek háromdimenziós festményei, színes domborművei, plasztikái, ahogy azonban akkor mindezt elérte, az volt gyökeresen új a művészettörténetben! Fényekkel „világította” meg munkáit oly módon, hogy komplementer színű vetett árnyékokat festett, melyek azt a hatást keltették, mintha színnel lennének megvilágítva a formák. Ennek a bravúros illúziókeltésnek második fokozatát akkor „kapcsolta be”, amikor már nem térbe kiemelkedő formákat jelenített meg, hanem homorú, besüllyedő negatív öntvényeket világított meg, természetesen ismét csak metaforikusan. Így ezek úgy viselkedtek, mint a hologramok, vagyis légiesen, megfoghatatlanul emelkedtek ki. Ilyen fokú háromdimenziós illúziókeltésre a képzőművészet korábban sosem volt képes! Szkok Iván harmadik innovációs fokozata nem a tér, hanem az idő irányába való, valóság-szélesítést, valóság-megjelenítést hozott. Ellentétben a futurizmussal, amikor a mozgást a képsíkkal párhuzamosan próbálták imitálni a festők.

20


a szürrealizmus, a pop art, a hiperrealizmus, a konceptualizmus és az újfigurális művészet színeváltozásait a magyar képzőművészetben. (120 mű) A Szombathelyi Képtár gyűjteménye ilyen speciális szeletelésekben képzőművészetünknek olyan ismeretlen rétegeit tárhatja fel, amelyek új, eddig rejtett összefüggések felismerését eredményezhetik. Jelen esetben egy közkedvelt téma, egyáltalán nem kommersz kontinuitását. Miként feszülnek meg az emberi test formái a tizes évek közepére, végére, a huszas évek első felére (Nemes Lampérth József – Álló akt, 1914; Uitz Béla – Fürdőzők, 1917, Rumi Rajki István – Vízhordó, 1919; Derkovits Gyula – Aktok vízparton, 1920; Derkovits Gyula – Erdőben, 1920, Derkovits Gyula – Levétel a keresztről, 1921; Diener Dénes Rudolf – Fekvő női akt, 1920 k.; Sztehló Lili – Ádám és Éva, 1920-as évek; Perlott Csaba Vilmos – Család, 1926; Vedres Márk Szkok Iván: Nagy Péter és neje (fotó:Garas Kálmán) – Zárt lábakkal ülő fiú), és miként egyszerűsödnek a harmincas és a negyvenes években (Rumi Szkok a képsíkra merőleges mozgást „rendezett”, azáltal hogy Rajki István – Női akt, 1931; Kondor György – Hátakt székkel, egyszerűen csak felcserélte a Dürer által klasszikusan meg1939; Farkas Aladár – örökített alkotási alaphelyzetet: A – modell, B – mű, C – Vetkőző, 1940; Sugár művész. Szkok Ivánnál az első két elem helyet cserélt, a moAndor – Előrehajló női dell közelebb került hozzá, mint a mű, így olyan élettel telíakt, 1940; Sugár An dor tette azt, mint korábban senki! A festményeken megkettő– Kata, 1941; Goldmann ződtek, megsokszorozódtak látványelemek, arcrészletek, hol György – Fésülködő nő, közelről, hol távolról látjuk ugyanazt a motívumot, hol be1941); Vilt Tibor – Körmozdulva, hol fix állapotban. Beremegnek a figurák (mint tánc, 1943; Ferenczy néha egy digitális fotón, de hol volt még ekkor az a techniBéni – Ülő lány, 1943; ka?), ahogy egy élő személy sohasem statikus. Lélegzik, arBorsos Miklós – Nő cán-, szemén-, pillantásán apró rezdülések, parányi mozgámadárral, 1944), valasok. Valóságos, élettel teli portrék, alakok, aktok ezek a műmint miként válnak önvek, megint csak úgy, ahogy még képzőművészet korábban kényessé a negy ve nes nem ábrázolta! Az ember azt gondolná, hogy a figurális képévek végétől (Bartha művészetben nincs új a nap alatt, Szkok Iván festőművész László – Ülő akt viráfél évszázados alkotói időszaka alatt háromszor újította meg gokkal, 1947; Vilt Tibor azt. A tudomány területén ilyen, és ehhez hasonló innová– Figura székkel, 1947; ciókért Nobel-díjat osztanak! Forgács-Hann Erzsébet A Szombathelyi Képtár tavalyi nagy vállalkozása „A ma– Álló akt, 1948; Bán gyar gobelin 100 éve” volt. Az intézmény most ismét nagy forBéla – Kabátot húzó női mátumú, tematikus kiállítással hívta fel magára a figyelmet. akt, 1949; Domanovszky Ezúttal az „Akt” a kiállítás témája, kilencven évvel a nagy Endre – Sárga akt, műcsarnoki azonos témájú kiállítás után. Saját gyűjteméVinkler László – Dé nyeikből válogatta e grandiózus bemutatót Gálig Zoltán. Fesmé tér, 1950; Kéky tészet, grafika, tanulmányrajz, kroki, kisplasztika, térplasztika, installáció, fotó és iparművészet műfajaiban múlt száMagyar Éva – Ádám és zadi-, és kortárs magyar művészek jelenítik meg a témát. A Éva, 1966; Somogyi történeti idő a müncheni naturalizmustól indul és napjaink József – Nyújtózkodó; digitális nyomataiig terjed. Végig követhetjük a konstruktiSzalay Lajos – Ádám Goldmann György: Fésülködő (fotó:Garas) vizmus, az expresszionizmus, az art deco, az újtárgyiasság, és Éva).


Nemes Lampérth József: Álló akt (fotó:Garas K.) Ez a tematikus, színvonalas kiállítás nagyobb figyelmet érdemelt volna a médiában és a kulturális közgondolkodásban. Ezen a téren aztán valóban restanciáink vannak!

Dalba költött versek Múlt év november 25-én a budapesti TIT Stúdió székházában Kalmus Péter szerzői estjén és Orbán Anna képbemutatóján Geröly Tibor köszöntötte a szép számú közönséget. A zeneszerző, aki évtizedek óta nemcsak tagja, hanem gyakori szereplője is a Művészetbarátok Egyesülete programjainak, ez alkalommal barátai közreműködésével megzenésített versekkel kedveskedett hallgatóságának. A műsor címe: Dalba költött versek. Hogy miért? A költésben benne van a vajúdás. Az író hordja magában az élményeket, gondolatokat, és ettől kezdve már nem a maga ura, a vajúdás elkerülhetetlen, mint ahogy a szülő nő sem tudja magában tartani gyermekét. Kalmus Péter három saját versének előadásával kezdődött a műsor, nevezetesen a Hóbortos kishajó, az Ősz és A kalap cíművel. Mihail Eminescu: Kint megremeg a nyárfaág című költeménye a vokál előadásában hangzott el. Mindenki vágyik a tökéletes emberi kapcsolatokra, legyen az földműves, tanár, iparos, vagy éppen zenész. Vannak, akik életük végéig keresik, de azért akadnak – nem is kevesen – akik ezt elérik. A vágyak, álmodozások dalait a Somorjai

21 József-Kalmus Péter szerzőpáros nagy átéléssel tolmácsolta. A műsorban egy bemutató előadásra is sor került. Edit Van Der Burg baleset következtében egyik kezére részlegesen megbénult, így a hozzánőtt kedves fuvoláján képtelen volt játszani. Férje különleges, egyedi, hangszert készíttetett számára. Edit kitartó szorgalommal megtanult ezen játszani. Kalmus Péter Gallyatetőn egy koncerten hallotta őt szerepelni. A zene iránti ragaszkodása meghatotta, írt egy fuvolakettőst Varga Júliának, a baráti kör állandó zenésztársának, ami ezen az estén kettőjük előadásában hangzott el. Címét – Szentjános bogarak – az éjszakában is reményt keltő, csillogó, apró fényecskékkel repkedő állatkákról kapta. Az ember elhagyatottságot érezhet a technika őserdejében épp úgy, mint a legszebb szivárványözönben, ha társtalan marad. E két téma akár egymás mellett is heverhetett az élet országútján. Ezt példázta Fenyves Mária Annunziáta két megzenésített verse, A rend és a Szivárvány. Az ajtó, amelyen nem tudunk bejutni, mindig titkot rejt. Gyermekkorunkat idézik a téli ünnepek előtti zárt ajtók, melyeket a szeretet tár szélesre. Erről szóltak a Kardos M. Zsöte, Riedel-Lindgren és Jászai Joli versszövegeire írt dalok. Gomola György egyik szerzői estjén néhány vers megragadta figyelmét, és közülük a Csillagról csillagra című opuszt hamarosan megzenésítette. Michelle Fugain szerezte a Kisember francia sláger zenéjét. Somorjai József írta kórusra, melyet Kalmus Péter szövegével a vokál kíséretében a szerzőpáros adott elő. Ugyancsak a szerzőpáros ötletéből született a Coda című dal, melylyel a szereplők – Babos István, Bálint Hajnalka, Edit Van Der Burg, Kalmus Pál, Kalmus Péter, Lellei Gábor, Lellei Krisztina, Orbán Anna, Somorjai József és Varga Júlia – búcsúztak a közönségtől. Többek óhajára újból elhangzott az Üzenet a Kék bolygónak című dal. Orbán Anna textilmaradékok felhasználásával készült képei derűt, néha meghökkentő jeleneteket varázsoltak a terembe. Néha nem is tudjuk miképpen rögződik bennünk az élmény. A szerelmes ember sem ura mindig cselekedetének. Kényszerfolyamatok irányítják tetteit, hogy megszülessen a zene, a vers, a szobor, vagy festmény. Kalmus Péter ihletadója volt Orbán Anna képeinek. A dal, a művészeti alkotás akkor éri el célját, ha a hallgató, a néző azt „befogadja”. Vadas Zs. Kalmus Péter (fotó:Geröly B.H.)


22

Vadalma Sopron Megyei Jogú Város Közgyűlése 1991-ben határozott arról, hogy a településen megalapítja az önálló Petőfi Színházat. Erre emlékezett a teátrum az idei magyar évaddal, ősszel pedig nagyszabású ünnepséget tartanak. Katona Imre a színház vezető-dramaturgja az elmúlt évadokat értékelve kiemelte: cáfolhatatlan eredménye a társulatépítő munkának, hogy a prózai és tánctagozat kiemelkedő teljesítménye mellett a kis létszámú csapat együtt képes komoly szakmai színvonalú zenés színházi előadásokat is létrehozni. Ez a hármas egység pedig garancia arra, hogy elmélyült, kiegyensúlyozott legyen a következő szezon is.

Bíró András AMI ÖRÖK Volt-e vagyona Horatiusnak? Ki tudna felelni erre, A pénzeszsákokat nem becsülik az évezredek, sem az utókor – ami megmarad: a Mű, az Eszme!

SZIGORÚ KÉRÉSEM Hogy változnak az idők! Manapság az ügyeskedők is babért kapnak. Jelvényt, plecsnit is adjatok nekik, de egyet soha ne – hatalmat!

KÖTELEZŐ Halott barátaitokat és így engem is, kalaplevéve üdvözöljetek, különben nem lesz módotok arra, hogy a túlvilágon majd velem együtt üdvözüljetek!

TUDOM Az ég, azért kéklik, azért kéklik oly mélyen, mert szeretne feloldódni valaki kék szemében. Tóthárpád Ferenc Még 1997-ben számolt be a sajtó arról, hogy az utca kövére rakott le valaki egy újszülött kislányt Kőszeg szociális gondozójának kapujában. A csecsemőt kivérzett és félig kihűlt állapotban szállították kórházba, de az életét már nem tudták megmenteni. A történetet vers és színdarab formájában feldolgozta Tóthárpád Ferenc. Az ünneplő színház Katona Imre főrendező javaslatára döntött úgy az igazgató Pataki András, hogy a jubileumi év őszi programjában műsorra tűzik a kőszegi író Vadalma című darabját. Részlet a költő Kisvárosi ballada című verséből:„Dermesztő hajnalba/ nyújtózik az este./Elnyűtt ronggyá foszlik/ az éj puha leple.// Csecsemő gőgicsél, /életéért eseng./Szilánkokká roppan/ szégyenében a csend.” (geröly)

Elhunyt Ferdinánd Judit

A föld, azért öltött, azért öltött zöld ruhát, hogyha ledőlnél pihenni, ágyad legyen még puhább. A víz, azért remeg, azért remeg oly fodrozón, hogy tested átölelve, örvényektől is megóvjon. Én meg, azért nézlek, azért nézlek ily merően, mert tudom, nem is sokára, ég, föld, víz, por lesz belőlem. Érdliget, 2011. február

1942–2015 Budapesten született. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán grafikusművész diplomát szerzett. Mesterei: Raszler Károly, Rozanits Tibor, és Barcsay Jenő voltak. 1973-1976 között Derkovitsösztöndíjas volt. Rendszeresen szerepelt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója kiállításain. Első egyéni tárlatát 1977-ben rendezte a Stúdió Galériában. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége Grafikai Szakosztályának tagja, majd vezetője volt. Igényességgel és lelkiismeretességgel éveken át szervezte, intézte válogatta, menedzselte grafikus kollégái itthoni és külföldi kiállításait egészen addig, amíg betegsége megálljt nem parancsolt neki. Műveit technikai biztonság, műgond, artisztikum és ízlés hatotta át. Motívumai a valóságból kiemelt koncentrált motívumok, melyek az összefüggésekből kiemelve, felerősödve, archaikus, kultikus többlettartalmakat hordozva tárulnak szemünk elé. Értékőrző allegórákként láttatják a valóságból azt, amit alkotójuk megmutatni akar. Rózsa, Madonna, lepel, fészek, levél, kert, bármely tárgy szimbólummá, gondolathordozóvá vált grafikáin. A nyolcvanas évek végétől alkotásain felerősödött a festői eszközök szerepe. A linómetszet volt karakteresen saját kifejezőeszköze, melyet egyénien a maga képére formált. Fiókjaiban soksok megmetszett motívumot őrzött, hogy egy-egy kompozícióhoz újra és újra felhasználhassa azokat. A linó

2016 január – február karaktert, zártságot adott a formának, melyet lágy, festői, akvarellszerű alapra nyomva használt. Az archivált motívumok, a valóságdarabok több rétegű, kollázsszerű komponálásával a lágy, laza alap és a zárt, konkrét formák ellentétpárjával hozta létre a rá jellemző finom, artisztikus lapjait. Aszalós Endre így írt műveiről egyik első kiállítása alkalmából: „Semleges, megmunkálatlan közegből, időtlenné és mozdulatlanná tárgyiasítva, jelenésszerűen döbben elénk egy-egy megidézett élmény, vizuális gondolat, hogy választékosan árnyalt, gazdag plasztikával képzett rajzi szépségeket mutasson, hogy elsősorban meditatív alapélményben részesítsen bennünket.” Az alkotó maga ennél egyszerűbben fogalmazott: „Mindig a valóságból indulok el és addig gyúrom, amíg kifejezi a gondolatomat.” Ha elveszítünk valakit, úgy érezzük, a szívünk szakad meg. Aztán eszünkbe jut sok kedves szava, vicces, humoros pillanatai, egyedül rá jellemző mosolya, és ráébredünk, hogy teljesen nem hagyott el minket, hisz benne él emlékezetünkben. Judit szeretett utazni, látni, – közben vizuális élményeket és motívumokat gyűjteni; kereste a jó könyveket – a memoárt, a szakácskönyvet, a hitvallást. Élményeit baráti körével megosztotta. Kritikusan szemlélte a világot, annak szépségét, vagy gyarlóságát. A család még a művészetnél is fontosabb volt számára. Férje, Fóth Ernő festőművész – akivel 43 boldog esztendőt tölthetett együtt – és szeretett fiai Gábor és Miklós álltak életének középpontjában. Ők és a hite voltak létének fundamentumai. Élete egységes mű volt. Alkotóként és emberként egyaránt. Artisztikum, ízlés és szeretet hatotta át. Jókai Mór gondolataival búcsúzom tőle: „Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig./ Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak;/megtalálsz a falevélben, mikor lehull;/meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik;/s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani." A Farkasréti temetőben 2016. január 8-án elhangzott gyászbeszéd szerkesztett, rövidített változata.

23

Búcsú Juhász Ferenctől

1928–2015 Indulását, egész pályáját és életművét határhelyzetek formálták. Nemcsak faluja (Bia) kétnemzetiségű, hanem családja is félig magyar, félig sváb származású. Költői szárnypróbálgatásai a második világháborút követő koalíciós időkre estek, tehát művészként egy történelmi korforduló szülötte. Versei csak rövid ideig kapcsolódnak az örökölt népies eszményekhez, 1954 óta olyan egyéni alkotói világot alakít ki, amely a neoavantgárd kereteit ugyanúgy szétfeszíti, mint a posztmodern irodalmi poétikáját. Szociológiai képlete is határhelyzetre utal: a szegénységből emelkedett fel, de nem elégedett meg a maga szűkebb világának kifejezésével, hanem emancipációra vágyott, amelynek záloga – egész életműve tanúsága szerint – az egyetemesség és kozmikus látás. A magyar szocialista rendszer összeomlása után a senki földjére került. 19541956-ban a forradalom egyik szellemi előkészítője, a forradalom után sokáig nem tudott írni, majd viták és vádak tárgya lett. Ezt az életpályát láthatólag súlyos belső és külső konfliktusok kísérték. Juhász Ferenc csak ritkán lehetett boldog író. De nagy áldozatokat követelő határhelyzete nemcsak súlyos terhe, hanem legértékesebb öröksége is. Ez formálta nyitott világszemléletét, mely történelmi-társadalmi és költői válaszait egyaránt meghatározta. Első verseskötete 1949-ben jelent meg. (Forrás: Wikipédia)

Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, József Attila-díjas és Baumgartner-díjas költő, a nemzet művésze temetésén a Fiumei úti sírkertben Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere hangsúlyozta: Juhász Ferenc nemzedékek ihletője, szellemi-lelki tápláléka volt, költészete pedig bizonyíték a magyar nyelv elevenségére, alakíthatóságára és teremtő erejére. Magyarország, a magyarok, Európa és a világirodalom Juhász Ferenccel egy olyan lírai költőt veszített, aki a részt, a magyart benne látta az egészben, az univerzumban, és ezt az univerzumot a lelkében hordozta. Ágh István Kossuth-, és József Attiladíjas költő azt hangsúlyozta, hogy életműve a teremtés magyar nyelvű világegyeteme. Létezése minden mozzanatában érzékelhető volt a zsenialitás, nemcsak a szavakban, de töltőtollon és a füzeten is. A folyamatos kalligráfián is ott dereng a géniusz ujjlenyomata. Pomogáts Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész szerint Juhász Ferenc nemzeti irodalmunk legnagyobb alkotó egyénisége, a korszakok felett elhelyezkedő magasabb világnak, az álombeli Magyarországnak a hiteles polgára volt. Az általa teremtett költői világ mindent magában foglalt, ami a mögöttünk maradt évszázadban magyar és egyetemes tapasztalata, szellemi küzdelme, fájdalma és reménye volt. Életműve valójában egyetlen nagyszabású személyes lírai enciklopédia. Mindennapjait, emberi kapcsolatait, gondolkodását és művészetét mélyen átjárta a krisztusi értelemben vett szeretet. Konok Tamás Kossuth-díjas, a nemzet művésze címmel kitüntetett festőés szobrászművész az elhunytra emlékezve úgy vélte, hogy a személyes kapcsolatok dacára senki sem ismerhette Juhász Ferencet, aki „nem olvasta verseit”, nem érzett rá súlyos, földillatú szavaira, az általa teremtett varázslatos szókapcsolataira. G.T. „...különös, hogy az ember halálának ténye nyomban igazabbul ismerteti meg jellemét, mind jóságát, mind gonoszságát az emberekkel, mint amennyire valaha is ismerték, míg közöttük élt és tevékenykedett.” Hawthorne „A halottaknak már csak egy igényük van: a részvét.” Móricz Zsigmond


24

Elhunyt Németh Sándor

éve elhunyt Horváth-Hoitsy Edit emlékét irodalmi díj őrzi, kinek verseit sokszor hallottuk tőle. 2013-ban ennek a kitüntetésnek birtokosa lett. Ezen kívül csak a Magyar Kultúra Lovagja címet tudhatta magáénak. Többet érdemelt volna! Egy nehéz élet utolsó állomásánál, Németh Sándor sírjánál vagyunk. Emlékét könyvek, hanghordozók mellett emberi létünk végső pillanatáig őrizzük. Nick Ferenc

Meghalt Erwin Birnmeyer

A 2015. december 18-án a Farkasréti Temetőben elhangzott gyászbeszéd szerkesztett, rövidített változata.

1932 – 2015 Budapesten született, gyermekéveit Érden töltötte. Családi tradíció volt a katonai pálya választása, korán elhunyt édesapja a Ludovika tekintélyes tanára volt. Részben a hagyomány, másrészt anyagi megfontolás alapján került 1943-ban a kőszegi reálgimnáziumba, ahol a klasszikus műveltség mellett a latin és német nyelv elsajátításában is bízott. A vesztes háború gyerekként sodorta nyugatra. 1946-ban tért haza Budapestre, ahol folytatta középiskolai tanulmányait. A gimnáziumi kórus fontos szereplője, majd meghatározó személyisége lett. 1952-től 1974-ig a Honvéd Együttes alkalmazásában állt. 1975-től több mint két évtizedig a Magyar Állami Operaház énekkarának szólistája volt. Negyven évnyi hivatásos művészi pályája során a világ számos országában szerepelt. Nyugdíjba vonulása után is örömmel vállalt versmondást, előadást, és nem sokkal halála előtt „ha három fájdalomcsillapítóval is”, de végigállta kórusának koncertjét a Bazilikában. Sándornak száz évre szóló tervei voltak. Szerette volna népszerű formában bemutatni a magyar nyelv kialakulásának kezdeteit, és szándéka volt „kocsmai irodalmi estek” szervezése is. Nyolcvanadik születésnapját a Budapesti Kórus koncertjén Mozart Requiem-jének éneklésével ünnepelte. Ha néha fáradtan, dörmögve, zsörtölődve is, de itt volt közöttünk. A hozzá nagyon közel álló, de néhány

Németh Sándor 1994 óta volt tagja a Művészetbarátok Egyesületének. Számos rendezvényen próza- és versmondással kedveskedett hallgatóságának.

Pilinszky János GyÁSZ Fogad között fakó panasz, magányosság vacog, lakatlan partokat kutatsz, üres minden tagod, lezárt vagy, mint a kárhozat, a homlokod mögött csak pőre sikoltás maradt vigasznak, semmi több! Nem óv a hűtlen értelem, nem fogja szűk szegély, csillagcsoportokat terel a partalan szeszély elámuló szivedre: állsz tünődve és hagyod, belepjenek, mint sűrű gyász, a foszló csillagok.

KEGyELEM Bogarak szántják a sötétet és csillagok az éjszakát. Van időnk hosszan üldögélni az asztalon pihenő lámpafényben. Megadatott a kegyelem: miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik.

1926 – 2015 November 5-én hunyt el az oberwarti kórházban, 2016. március 15-én lett volna 90 éves. Münchenben született értelmiségi, tanár-művész családban, édesapja és nagyapja is ugyanannak a kaufbeureni gimnáziumnak volt a tanára. A tehetséges ifjút szülei zongoraművésznek szánták. Erwin Birnmeyert „csak” 1944-ben hívták be katonának, közvetlenül az érettségi után. Hamarosan szovjet fogságba esett és fél évtizedig kőbányában dolgozott embertelen körülmények között. A keze olyan sérüléseket szenvedett, hogy ezzel a zongoraművészi ábrándok szertefoszlottak, de megmaradt a másik nagy szerelem, a képzőművészet. Ámulatba ejtő ahogyan a fogolytáborban dokumentálta a kőbánya mindennapjait, fogva tartóitól „kunyerált” papírlapokon, fecniken és kis fatáblákon örökítette meg a szörnyűséges mindennapok valóságát. Lenyűgöző színvilág, egyedülálló kompozicionális megoldások és izgalmas karakterek jelennek meg ezeken a rajzokon. Az alkotásokat a Kaufbeureni Városi Múzeum mutatta be 2013 júliusában, amelyet én nyithattam meg. Ma a művész ajándékaként a múzeum gyűjteményét gyarapítja. Ezek az alkotások nemcsak a német történelem képi dokumentálása szempontjából izgalmasak, hanem életútja és élményanyaga szempontjából is. Édesapja nyomdokait követve 1950-54 között a müncheni Képzőművészeti Akadémián egyszerre tanult művészet-

2016 január – február történetet, méghozzá a világhírű Hans Sedlmayr-nél, (aki magyar gyökerekkel is rendelkezett), valamint festészetet és művészetpedagógiát. Firenzében, Rómában és Milánóban is vendéghallgató volt. 1956-tól Athénbe került, ahol nemcsak az ottani német gimnáziumban tanított művészetet és zenét, de az egyetemen régészetet is hallgatott. Megtanult újgörögül is. 1958-tól az isztambuli német gimnázium tanára, majd az ottani egyetem vendégtanára, ahol művészettörténeti előadásait már törökül tartotta. 1963-ban viszszatér Bajorországba. Kaufbeurenben édesapja örökébe lépve 1986-ig, nyugdíjazásáig az ottani gimnázium tanára. Kutatóprofesszori kinevezést kap. Számtalan hazai és külföldi kiállítás, előadás fűződik ehhez az időszakhoz. A bajor gimnáziumok művészeti oktatásának programját ugyancsak ő dolgozta ki. 1987-ben vehette át Kaufbeuren város művészeti díját. Nyugdíjazásától teljesen a művészetnek szentelhette életét. Számtalan publikáció szerzője, amelyeket a művészet és politika, esztétika, társadalom összefüggésében írt. 1995 és 1997 között a Kaufbeuren-i Művészetek Háza, 1997-99 között a Művészeti Akadémia vezetője. Számtalan külföldi kiállítás kurátora. Megszámlálhatatlan neves és rangos kitüntetés és díj birtokosa, Kőszeg városától is elismerő oklevelet kapott. 2000-ben Balatonalmádiba, majd két évvel később Kőszegre költöztek. A Kőszegi Művészeti Egyesület alapító alelnöke. 2010-ben Pécs Európa kulturális fővárosa volt, ebből az alkalomból született az ötlet, hogy egy olyan kiállítást rendezhetnénk – ami talán egyedülálló volt Európában –, melynek címe: „Isztambul-Kilátás az ablakomból”. Erwin Birnmeyer képei és Orhan Pamuk mondatai (magyarul és németül ugyanaz a szöveg és leírás). Erwin ugyanabban a városnegyedben élt, ahol a Nobel-díjas író. Izgalmas volt olvasni, és látni Isztambul valóságának két oldalát, amiről Horatius is olyan szépen beszél: „Ut pictura poesis”. Életművének mintegy foglalata és búcsúja a kőszegi Jurisics Vár Lovagtermében rendezett absztrakt kiállítása volt. Bartha László művészetét megismerve egyre jobban foglalkoztatták a nonfiguratív irányzatok. 2008-ban Bartha László születésének 100. évfordulóján a kőszegi Művészetek Házában

25 rendezhettünk kiállítást, amely végső lökést adott Erwin Birmeyer absztrakt gondolkodásmódjához és kifejezésvilágához. Néhány év alatt egy olyan „expresszív absztrakciót” hozott létre Kőszegen, amely még az Európában számon tartott nagyok közül is keveseknek sikerült. Hálás vagyok, hogy ezt a tárlatot is én nyithattam meg. Kurátora és rendezője másik nagy tisztelője Trifusz Péter volt. Abból adódóan, hogy életének utolsó tizenöt évét hazánkban töltötte és absztrakt korszaka Kőszeghez köthető, most már életműve nemcsak a német, hanem a magyar művészettörténetnek is része. Méltó helye lenne az általam megálmodott „Kőszegi Pantheon”-ban.

növendék hosszú, folyamatos analízisen keresztül eljut az egységes egészig, ami maga a kép. Hogyan mutatkozott

Prof. Dr. Lőrincz Zoltán Erwin Brinmeyer balatonalmádi tartózkodása idején 2000-ben lépett a Művészetbarátok Egyesületébe.

Búcsú Kiss Jánostól Búcsúzunk kedves festőművész tanárunktól, aki gazdag, tevékeny életet élt. Dolgozott a Műcsarnok Vállalatnál, tanított iskolákban. Mi, tanítványai hálával tartozunk a sorsnak, hogy részesei lehettünk életútjának. Mesélt a kezdetekről. Gyerekként lemásolta Petőfi Sándor arcképét, amiért tanítója egy marék ceruzát ajándékozott neki. Ez elindította a pályán. A következő, életét meghatározó találkozása a művészettel 1947-ben a Nagy Balogh János Nagymarosi Képzőművészeti Festőiskola volt. Ide tehetséges munkás- és parasztfiatalokat szerveztek képességeik kibontakoztatására. Megismerte a bauhaus módszert, melynek lényege a teljes ember kialakítása, formálása. Nemcsak a rajzolással, festéssel, hanem a lelki és fizikális állapotukkal is törődtek a mesterek. Többek között Papp Gyula festőművész, aki Weimarból, a Bauhaus iskolából hozta a tudását. Az ott működő Johannes Ittentől és Paul Kleetől átvette a szabad egyéniségeket nevelő módszert. Itten színtanát, a művészeti kifejezőeszközök ismeretét és alkalmazását . A módszer lényege az, hogy a látvány és képzeletvilág mélyebb, struktuális elemzése alapján készült tanulmányok segítségével a

1927 – 2015 meg ez Kiss János tanár úr munkájában? Kiállításainkon mindig megfogalmazták a látogatók, itt mindenki szabad, önálló egyéniség. Nem a vezető epigonjait látják. Többek között ezért is szerettük Jánost, aki tudta melyik tanítványa hol tart fejlődésében. És ha nem igazodtunk el, azt mondta: Kérek egy papírt, firkáljunk. Jellemző szokása volt még a kép kis részletének kitakarása. Ilyenkor elámultunk, hogy mi ezt nem is láttuk. Így magyarázta nekünk a művészeti kifejező eszközöket, a kompozíciót. Szerinte a látvány másolása nem alkotás. A jó kép absztrakt. Picasso képeiből merítette példáit. Bámultuk rajztudását, markáns, egyedi formanyelvét. Az őt érdeklő mitológiai és magyar hősöket, az embereket, akik jóra, szépre és az igazságra vágynak. Lelkesülten magyarázott a művészek hivatásáról, a magasabb szintre törekedéséről. A zene és a festészet kapcsolatáról. Haulisch Lenke így vallott róla: „...művészete az ember magasabb állapota felé rezeg a rajz és a színek eszközeivel, a szellem birodalma felé törekszik. Ritka érték manapság!” Mi, a tanítványai elhatároztuk, hogy az ő szellemiségét folytatjuk. Most, amikor itt állunk hamvaidnál elköszönünk, de ígérjük, hogy nem felejtünk. Kemenes Katalin A pomázi temetőben 2016. január 8-án elhangzott gyászbeszéd szerkesztett, rövidített változata.


26

Ez alkalommal is nagy sikerrel szerepelt a Béres Ferenc December 9-én a budapesti Király utcai Művészeti és Kulnevét viselő Kamaturális Központban Hegedűs Valér zongorajátékával kezdőrakórus, melynek dött az emlékezés a kilencvenhárom éve született Béres karnagya Hegedűs Ferencre, a dal fejedelmére. 1996-os halálát követően a MűSzabolcs 2014 devészetbarátok Egyesülete nevét viselő díjat alapított a macemberében részegyar népzene, a népdal terjesztésében és ápolásában jeleskesült az énekművész dők elismerésére. Béres Ferencet különleges tehetsége tetnevét viselő kitünte képessé arra, hogy a magyarság kiemelkedő személyisétetésben. Felcsengévé váljék. Ő volt a magyar népdalkincs egyik leghiteledült a Lovamat kösebb megszólaltatója. töttem…. című népFaragó Laura Magyar Örökség-díjas énekművész így emdal is immár hagyolékezett: A kis jövedelmű, gagybátori népes családból szármamányosan Lipcsey zó tehetséges fiatal és a pataki kollégium szerencsésen találEdit énekművész, kozott 1934-ben, mely felkarolta, és eldöntötte pályájának iráHegedűs Valér zonnyát. Az már csak véletlen, hogy a Művészetbarátok Egyesügoraművész és a kóletében is jól ismert és korábban itt is sokat szereplő Fekete rus előadásában. Gyula író volt iskolai padtársa. A Béres Ferenc A háború befejeztével művészettörténetet és néprajzot taEmlékbizottság előnult, de párhuzamosan alapító tagja lett a Néphadsereg Műterjesztése alapján vészegyüttesének. Az 1956-os forradalom- és szabadság– Nick Ferenc javasharc melletti elköteleződését megtorlás követte, mely nelatát támogatva – a héz megélhetési éveket jelentett a háromgyermekes család Művészetbarátok számára. Kodály Zoltán támogatásának köszönhette, hogy Egyesülete elnökséBéres Ferencné visszatérhetett a zenei életbe, és 1965-ben sor kerülhetett elge Bella Péter népső nagysikerű szólóestjére a Zeneakadémián. A magyar népzenészt részesítette kitüntetésben, akinek eddigi munkásságát dalkincset és az egyházi zenét a történelmi Magyarországon Matyasovszky Nóra, a Magyar Rádió szerkesztője méltatta. kívül elvitte egész Európába, de érdemeket szerzett AmeAz 1982. október 20-án Budapesten született fiú szülei harikában, Ausztráliában és Japánban is. Sokunk példaképe mar észrevették a zene iránti érdeklődését, ezért szakiskolába volt és az is marad – zárta méltatását a népdalénekes. iratták. Már gyermekkorában is énekelt a Don Bosco Ének és Zenekarban, és több népdalversenyen sikeresen szerepelt. A zeneiskolában tekerőzni és furulyázni tanult, majd vadászkürtön is játszott. A tekerőlant lett a kedvence. Számára legfontosabb a zene, mely annál több mint életérzés. Tekerőlantján közel harminc éve elhivatottan játszik. Táncegyüttesek, énekkarok, népdalkörök gyakori kísérője. Műsorától nem idegen a komolyzene, népzene, régi zene, folk-rock-bluse és a keresztény könnyűzene sem. 2006-ban a Falvak Kultúrájáért Alapítvány a Magyar Kultúra Apródja címmel tüntette ki. 2008-ban a XV. Országos Kamarazenekari Fesztiválon a Senza Dirigente Kamarazenekar szólistájaként díjazták. 2015-ben a Kazahsztán fővárosában Asz tanában A kitüntetett Bella Péter szüleivel (szövegközi fotók: Geröly-Bársonyi Hilda)

Béres Ferenc emlékplakett

2016 január – február rendezett International Festival Of Ethnic Culture – History And Culture – Devoted To 550 years Of The Kazakh Khanate kulturális fesztiválon tizenöt ország közül egy frissen alakult zenekarral, az Autentikus Jövő együttessel fődíjat nyert. Bella Péter népzenésznek a díszoklevelet és a Cséri Lajos szobrászművész tervezte emlékplakettet – Baranyi Ferencnek, a Béres Ferenc Emlékbizottság vezetőjének gratulációját is tolmácsolva – Geröly Tibor adta át. A négytagú Autentikus Jövő zenekar nagy tetszéssel fogaMatyasovszky Nóra dott műsorral kedveskedett a közönségnek. Geröly Tibor megköszönte Talabér Erzsébet és Rezsnák Miklós Béres-díjas nótaénekeseknek, Béres Jánosné Szőllősy Beatrix cimbalomművésznek, és a névadó fiának, Béres Ferenc vállalkozónak a megjelenést. Erzsébet Asszony, Béres Ferencné elismerését fejezte ki a Művészetbarátok Egyesületének a férje emlékéhez méltó ünnepség szervezéséért. Geröly-Bársonyi Hilda

27

Karácsony a TIT Stúdióban Egyesületünk hagyományos ünnepi összejövetelét december 16-án a budapesti Zsombolyai utcai TIT Stúdióban tartotta. Fenyves Mária Annunziáta köszöntő szavai után emlékeztetett, ez a keresztény ünnep az első nikaiai zsinat határozata értelmében Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe. Annak ellenére, hogy a tradicionális karácsony a kereszténység egyik legfontosabb ünnepe, sok más vallású ember is megemlékezik róla világszerte. Ezzel együtt jár az ajándékozás, a karácsonyi zene, üdvözlőlapok küldése, templomi szertartások, karácsonyi ebéd és a karácsonyfa állítás, díszítés, égők, színes üveggömbök, girlandok, szaloncukor és fagyöngyök elhelyezése. Az alkalomhoz illő műsorunkban Barta Erzsébet, GombaiNagy Károlyné, Kalmus Péter, Tárkányi Imre, Tóth Judit és Ujvári Ferenc szereplése idézte az évszázados hagyományokat. A díszesen terített asztalok mellett nemcsak a résztvevők hozta ételt-italt fogyasztották közösen a megjelentek, hanem apró figyelmességgel is kedveskedtek egymásnak. A jó hangulatú társaság számára a meglepetésvendég Dévai Nagy Kamilla „váratlan” érkezése volt, akinek műsora, és a közösen énekelt karácsonyi dalok – a szervezők reménye szerint – feledhetetlen élményt jelentett. (g)

Márai Sándor

A szeretetről... Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben, vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Dévai Nagy Kamilla „Nem festhetjük vagy énekelhetjük magunkat jó emberré, először jó embernek kell lennünk, mielőtt akár festeni, akár énekelni tudnánk, és akkor a szín és a hang tökéletesíteni fogja bennünk mindazt, ami jó.” Ruskin „A művészet az emberben és a természetben megnyilvánuló rejtelmesnek, isteninek érzéki visszaadása.” Liszt Ferenc


28 Kósa András

Mangolkodók Magyarkodik, angolkodik. Van egy igénk, amelyet és a származékait gyakran hallani: ez a magyar melléknévből és a „kodik” visszaható igeképzőből alkotott magyarkodik szó. Használói – némi emelkedettségre is igényt tartva – úgy érvelnek, hogy csak akkor élnek vele, ha valaki kérkedik magyar voltával vagy túloz értékeink megítélésében, hangoztatásában. Ez így elfogadható lenne. A tapasztalat azonban egészen mást mutat. Némelyek ezt a szót hagyományaink elvetésére, lenézésére és megbélyegzésére, valamint a hazai szellemi és egyéb értékek lekicsinylésére, a közgondolkodásból való elhessegetésére használják. Ha mi valamilyen formában kifejezzük a kultúránkhoz való ragaszkodásunkat, amit bármely más ország polgárai a sajátjukkal nemzettársaik együttérzése és tetszésnyilvánítása mellett megtehetnek és meg is tesznek, akkor mi „magyarkodunk”. Érdemes felfigyelni arra, hogy az említett igeképzést a nemzetek, országok neve közül kizárólag a magyarra használják. Nem hallottam soha, hogy valaki románkodik, lengyelkedik, németkedik, olaszkodik, és például sem a születésnapi ünneplésekből kibuggyanó Happy birthday … zenés szövegre, sem a szokásaink közé betuszkolni kívánt Valentin-, vagy Halloween-napi hercehurcákra a világért sem használják a különben nagyon is odaillő angolkodik szót. Talán elkerüljük. A történelem sok szomorú lapja szól azokról a tragédiákról, amelyek nyelvek elhalását tárják elénk. A megmaradt emlékekből és foszlányokból kitűnik, hogy gyakran erőszak törölt el nyelveket, de történtek önkéntes feladások, beolvadások is. Vajon mi lesz nyelvünk sorsa? Szeretnénk hinni, hogy a Kárpát-medencében mindenütt, ahol ma még magyarul beszélnek, nyelvünk mindvégig élni fog. A „mindvégig” szó lefedhet évtizedeket, évszázadokat, sőt álmodhatunk a „vég” örökös eltolódásáról is. Ha mégis eljönne az az idő, amikor az utódok ajkáról lefagy a magyar szó, azt nyilván a romlás különféle időszakai és figyelmeztető jelzései előznék meg. Érhetik nyelvünket pusztító nagy tornádók (érték is, főleg a megmaradt Magyarország határain kívül), de enyhébbnek vélt szellők, fuvallatok is összehordhatnak annyi törmeléket, amelyek egymásra rakódva sok mindent betemethetnek, eltüntethetnek. Mangolkodás. Anyanyelvünket napjainkban is különféle hordalékok lepik el. Közülük a legnagyobb buckákat kétségkívül a mangol (magyar-angol hibrid) nyelv hozza létre. A mangol melléknévhez nagyon is illenék az említett igeképző: mangolkodik. Mangolkodik az az ember, aki beszédét vagy írását feleslegesen teletűzdeli angol szavakkal, kifejezésekkel. A mangolkodók dédelgetik és propagálják sajátos nyelvi képződményeiket. Ha valakiben ez ellenérzést szül, netán bírálatot fogalmaz meg, arra könnyen rásüthetik a magyarkodó jelzőt. Ez részükről könnyen kijár mindenkinek, aki a nyelvünket védeni, gondozni akarja, és a mangolkodás győzedelmeskedésében esetleg anyanyelvünk feladásának kezdeti jeleit látja. Ne essünk át a ló túlsó oldalára! Nyilvánvaló: mangolkodik az, aki a magyar szavakat, gyakran azok tucatjait angol szóval vagy szavakkal helyettesíti, illetve rejtjelezi, s így a

mondatainak rendje és hangzása idegenné, a szöveg tartalma pedig zavarossá, ködössé válhat. Ezzel szemben ne tekintsük mangolkodásnak azt a természetes folyamatot, amely szókészletünkbe beemeli korunk olyan fogalmainak, történéseinek vagy eredményeinek az angol nevét, amelyeket jelenleg magyar szavakkal még nem tudunk kifejezni, és amelyek egy része valószínűleg öröKósa András kös vendégként itt is marad. De ebben a folyamatban is felütheti a fejét a mangolkodás, ha az angol szavak kiejtésekor nem a magyar hangkészletből merítünk, vagy ha a hangsúlyt nem az első szótagra tesszük (az úgy nevezett Leonardo-program ismertetésekor többször hallottam egyetemi vezetőktől a név erőltetett „angolos” kiejtését.) Ítélkezésünknek józan határokon belül kell maradnia, az esetleges túlbuzgóság a mangolkodás malmára hajthatja a vizet. Különben még nagy íróinknál is előfordult, hogy a maguk helyén angol szavakkal, kifejezésekkel éltek. Például Arany János Jókaihoz írt egyik levele egy angol mondattal kezdődik. Kétféle dömping. Napjainkra a mangol nyelv már befészkelődött minden társadalmi és foglalkozási rétegbe. Naponta hallhatunk arról, hogy bizonyos, kétséges eredetű külföldi árucikkek dömpingje milyen nagy károkat okoz gazdaságunknak, az egész országnak. Becsülendő az a bátor küzdelem, amely ez ellen folyik. Az viszont csak elvétve hallható, hogy az importált szavak dömpingje mennyire káros anyanyelvünkre nézve. Sajnos, kevesen látják, illetve fedik fel e kéttípusú behozatal közti rokonságot. Pedig mindkettő kihat az egész országra. Az egyik kárt okozhat a természetben és az egyén egészségében, a másik pedig a legfontosabb szellemi építményünkben, a nyelvben és az egyén gondolkodásában, nemzetéhez való viszonyában. A mangolkodók tevékenységét tekintve nem tartanám túlzásnak a génmódosított termékek behozatalával való párhuzamot sem. Az angol nyelv kapcsán. Felületes gondolkozás, esetleg hátsó szándék is munkálkodhat azokban, akik a mangolkodás fékezését az angol nyelvtől való idegenkedésnek, elzárkózásnak kívánják feltüntetni, és e világnyelv védőügyvédjeinek a szerepében tetszelegnek. Az angol nyelv egyáltalán nem szorul rájuk, minden józan ember tudja, hogy ez a nyelv és az általa hordozott kultúra az emberiség igen becses kincsei közé tartozik, közvetítőnyelv szerepe pedig óriási. A jövő nemzedékét is ennek tudatában kell nevelnünk. Fontos a kezdet: az oktatás irányító szerepébe került „illetékeseknek” – hivatali kötelességüknél fogva is – végre meg kellene találniuk annak a módját, hogy a nyolc-tizenkét évnyi iskolai angolnyelv-tanításnak általánosan érezhető eredményei

2016 január – február legyenek. (Igen távol vagyunk ettől, a kivételeket hagyjuk!) Az angol nyelv ismeretét a felsőbb tanulmányok során töretlenül kell(ene) fejleszteni, ami azonban semmi esetre sem jelentheti annak az életfontosságú – több nemzedék rendkívüli fáradozásával, alkotásával és tudásával létrehozott – vívmánynak a feladását, hogy az oktatás minden szinten (eltekintve a magától értetődő kivételektől) magyar nyelven folyjék. A hallgatóknak nyilván meg kell ismerniük – legalább a várható felhasználás mértékéig – a tananyag lényeges részeinek az angol szaknyelvét. Ez állhat más idegen nyelvekre is. Megvalósítására az életképes, működő módszerek mellett aggasztó ötletekkel is találkozhatunk. Ilyen például az a szörnyszülött javaslat, hogy a hazai egyetemeken a mesterképzés nyelve az angol legyen. Elburjánzás. Korábban említettük, hogy a mangolkodás már beivódott a lakosságnak szinte valamennyi rétegébe. Kezdve a professzortól, aki a tudományos tanácskozáson a coffee brake időpontja iránt érdeklődik, egészen a falusi bácsi-ig, aki sűrűn látogatja a komáját, mivel annak van „écsbijója” (HBO) is. Sem helye nincs, sem értelme nem lenne annak, hogy idézzek néhányat abból a sok ezer mangol kifejezésből, mondatból, amelyek egyre nagyobb mértékben elárasztanak bennünket. Veszélyben mindenekelőtt ifjúságunk van, közöttük egyre gyakoribb a mangolkodás újabb, betűcsoportos változata: a távfutó kislány kesereg, hogy a legutóbbi versenyen nem érte el a píbíjét (personal best); az állásért folyamodó ifjú dicsekszik, hogy csupán az írott szívíje (curriculum vitae) alapján azonnal alkalmazták. A mangolkodás térnyerésében – anyanyelvünk hatékony védelmének sorvadása mellett – nagy szerepe van a sznobizmusnak, a „feljebb lévőkhöz” való idomulás vágyának, sőt az egyszerű tudatlanságnak is. Hibáztathatók azok a serény értelmiségiek is, akik az ütőkártyának tekintett európai (ájrópai, eerópai) műveltség nevében elő kívánják mozdítani a szóban forgó hibrid nyelv elismertetését és elterjedését. Elgondolkodtató lehet, hogy többüknek még az Európa szó helyes magyar kiejtésébe is beletörik a bicskája. A fő problémáról. A legnagyobb gondot az okozza, hogy egyre bővül azoknak a szervezeteknek, intézményeknek a halmaza, amelyek – illetve egyes részlegeik – szinte nagyüzemi módszerekkel termelik és terjesztik a mangol beszéd és írás tarkabarka változatait. Hatalmas, gazdag szervezetek vannak közöttük, amelyek tevékenységüknek ezt a káros hatását vagy fel sem fogják, vagy ha igen, eszükbe sem jut bármit is tenni ellene. Felsorolásukat – az állandó szaporodás miatt is – csak elkezdeni lehet: az írott és az elektronikus sajtó; a tévé; a rádió; a könyvkiadás; a szórakoztatás tömkelege; az ipar; a kereskedelem; a vendéglátás; a közélet; a pénzügyi világ; az országos és a helyi adminisztráció …; valamint sokunk fájdalmára még az oktatás is. Ha valaki az iménti képet túl sötétnek látja, sokféle módon eldöntheti a színek megválasztásának a helyességét. Például átnézheti egy hét tévé- és rádióműsorának a címeit, összegyűjtheti néhány napilap, folyóirat öt-hat számának angol szavait, betűszavait, kifejezéseit, vagy olvasgathatja egy nagyvárosunk valamelyik főutcáján a boltok és a szórakozóhelyek címtábláit. Ha meg akarja érteni őket, illetve a velük gyártott mondatokat, aligha úszhatja meg, hogy ne kérje az internet vagy egy alkalmas szótárkészlet segítségét, még akkor is,

29 ha az iskolában tanult angolul vagy latinul. Tapasztalhatja, hogy a mangolkodás megfejtésében sokszor ezek az eszközök sem elegendők. A védekezésről. Anyanyelvünk ma leginkább a mangolkodás révén van igen komoly támadásnak kitéve. A védekezés meglehetősen szétszórt és szervezetlen; néhány cikk, egykét könyv, előadások és konferenciaszekciók nem tudják a térfoglalását lefékezni. Ehhez mindenekelőtt a már említett nagyüzemi termelés felszámolására lenne szükség. Sokat tehetnének ezért – ha komolyan vennék feladatukat – az akadémiák, az oktatási, a művészeti intézmények, a médiumok. Jelenleg – bárhogy is igyekszünk bagatellizálni a kialakult helyzetet – a mangolkodás áll győzelemre. De ez könnyen megfordulhat, ha egyre többen támaszkodnak anyanyelvünk hatalmas kincsestárára, a nyelv erejére, gazdagságára, logikájára és hajlékonyságára. Kedvező hatása lenne annak is, ha minél többen sajátítanának el alaposan idegen nyelveket. Ennek során egyre jobban ráébredhetnének arra, hogy anyanyelvünk milyen szilárd alapot nyújthat gondolkodásuknak. Tanúként szeretném felhozni azokat az Amerikába került magyar származású (atom)tudósokat, akik, ha csak tehették, szakmai kérdésekről is magyarul beszéltek egymással. Közülük Teller Edétől – aki közel hét évtizedet dolgozott angol nyelvterületen – többször hallhattuk, hogy eredményei aligha szárnyalták volna túl egy átlagos tanár teljesítményét, ha nem „Ady teremtő nyelvén” ismerte volna meg a világot. Higgyünk Teller Edének, az általa említett nagy lehetőség mindannyiunk számára adva van. Tiszteljük és védjük teremtő anyanyelvünket!

Kósa András példája A tanári hivatást nemcsak szakemberi tevékenységnek, hanem az értelmiségi lét egy sajátos kötelezettségének tekinti. Vallja, hogy a tanárnak az oktatás valamennyi problémáját – ésszerű mértékben – a magáénak kell tekinteni. Élete és sokirányú tevékenysége nagyszerű példaként szolgálhat. Több idegen nyelvet és kultúrát ismer, de szakmai, társadalmi tevékenységének legfontosabb területe anyanyelvünk és kultúránk ápolásának ügye. Vallja, hogy: „A magyar nyelv olyan nemzeti kincsünk, amely egyben nemzeti megmaradásunk záloga is, és amelyért a legjobbjaink akár életüket is kockára tették.” A szülői ház, a társadalmi környezet pozitív hatásai, az iskola és néhány kiemelkedő tanáregyéniség kedvezően segítheti a fiatalok pályaválasztását, életútját és világlátását. Ő maga is sokunk példaképévé vált tisztességből, emberségből, az igazi értékekért való bátor és önzetlen kiállásból. Kósa András nyugalmazott egyetemi tanár, professor emeritus, korábban intézeti igazgató, tanszékvezető, több külföldi egyetem vendégprofesszora, a modern matematikaoktatás egyik hazai úttörője. Varga Zoltán Kósa András január 7-én (egy nappal az egyesületben tartott előadása után) ünnepelte 84. születésnapját. A rendezvényen Geröly Tibor baráti szavak kíséretében nyújtotta át Búza Barna Obersovszky Gyuláról mintázott emlékplakettjét.


30

Táj és lélek

Csillagösvényeken

Hírek

A tájakon, mint földrajzi egységeken segíthet eligazodni egy térkép vagy egy iránytű. De a tájaknak lelkük is van – egymást formálva, gazdagítva az emberi lélekkel. Aki a tájak lelkét kutatja erdőkben, vizek partján, vagy szellemi kincseket rejtő városokban, falvakban, az bízvást fordulhat segítségért írókhoz, zeneszerzőkhöz, képzőművészekhez – a lélek iránytűihez. A József Attila-díjas költő, újságíró és tanár: Tóth Sándor is hozzájuk fordul a Magyar Katolikus Rádióban 2004 óta hallható műsorában: A táj és a lélekben. Ezekből az adásokból tett közzé válogatást nyomtatott, illetve hangzó formában az Üveghegy Kiadó. Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz című könyvében így ír: „Annak, aki jól ismeri Magyarország részeinek képét, tájainak gazdagságát, városainak jellegét, a hazai föld szebb lesz, tágasabb lesz, nagyobb lesz, tehát kedvesebb is lesz. Több féltése és több terve fog kapcsolódni ehhez a szóhoz: Magyarország. E több feltevés és több terv, több védeni való és több alkotni való elemeiből tevődik össze az, amit a szó legtisztább értelmében nevezhetünk hazafiságnak.” Sorait Magyarország bármely városára, vagy tájegységére érthetjük, és ha túllépünk a határainkon: határtalanná válhat bennünk a szeretet. Látogassuk meg a Felvidék várait, ismerjük meg Szőnyi István Zebegényét, Rómeó és Júlia Veronáját, sétáljunk a mátrai, börzsönyi, cserháti erdőkben, kövessük a Dunát folyásiránnyal szemben egészen Passau városáig, és menjünk át a szomszédos országokba, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz: Erdélyben, Kárpátalján. Kísérőnk, akármerre járunk, szavakká formálja a tájak és a múlt néma üzenetét. Véghelyi Balázs

A maga módján mindenki utazó. A kérlelhetetlenül múló, változó idő utasai vagyunk. Minő szerencse, hogy a bizonytalan köznapi vándorok milliói előtt ott vonulnak – igaz kevesen – az Ösvénytaposók. A Szolgálattevők. Akik – belső sugallattól indíttatva – lankadatlanul építik az utat az ismeretlenbe. Ők az új lehetőségek kieszközlői, akikre odafigyelni és példájukat követni emberi kötelesség. Persze nem mindegy ki milyen képességekkel, elszántsággal, hittel tapossa – építi azt a bizonyos ösvényt, amivel nem csupán saját céljait követi, sokkal inkább annak a közösségnek a javát szolgálja, amelyből maga is vétetett. Lett légyen bármi eltérőek is az alkotói életutak, az egyéni küzdelmek előbb2utóbb közösségi sorssá minősülnek. Az eleinte mégoly vékonyan csörgedező erecskék, patakok is – találkozva az egyet akarásban – győzelmes folyammá duzzadhatnak. Utazunk a változó időben. De jó irányba tartunk-e? A kiteljesülés, a humánum felé visznek-e a jobbító szándékú küzdelmek? A fölénk magasodó Kimérával való muszáj-herkulesi viaskodásban meg tudjuk-e őrizni emberi méltóságunkat, vagy óhatatlanul egy arctalan egyenvilág rabszolgasorsa vár reánk? Bár a lelkek mélyén fészkelő félelmektől szorongunk, a remény örök.

Színek és fények címmel a Kőbányán élő német származású művészek képeiből a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár X. kerületi fiókkönyvtárában immár hagyományosan tárlatot rendeztek. Kiss János festőművész emlékének kiállítással tisztelegtek tanítványai a Vármező Galériában (I. Attila út 93), melyet március 3-tól március 31-ig tekinthetnek meg az érdeklődők. Mándoki Halász Zsóka Évszakok szépségei címmel rendezett tárlata az Erdei Éva Galériában (XXI. Kondor utca 29) március 6-tól március 30-ig látogatható. Debrecenyi István fotóiból Balatonkenesén a Kultúra Házában (Táncsics Mihály utca 24) február 26-tól rendeztek kiállítást. Kaizler Gitta festményeit a dunaújvárosi evangélikus templomban a Csendre csend felel mottóval március 6-tól tekinthetik meg az érdeklődők. Templomok, városok, műemlékek címmel a Vasas Művészegyüttes Alapítvány és a Szőnyi Képzőművészeti Kör tagjai a Vasas Művészegyüttes Galériájában (VIII. Kőfaragó utca 12) március 10-től április 3-ig teszik közszemlére alkotásaikat. Határokon át címmel a Muravidéki Baráti Kör Kulturális Egyesület tagjai a győri Romer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban január 29-től február 28-ig kiállításon mutatják be alkotásaikat. Szabó Tibor festő, grafikus alkotásait Szegeden a TIK CAFÉ-ban (Ady tér 10) február 8-tól láthatják az érdeklődők. Schéner Mihály (1923-2009) Játék, plasztika, rajz című kiállítását a B32 Galériában (XI. Bartók Béla út 32) február 3-tól február 26-ig láthatják az érdeklődők. Somogyi József – 100. A Pesti Vigadóban (V. Vigadó tér 2) április 21től június 26-ig a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium, majd a Képzőművészeti Főiskola tanára, később rektora születésének évfordulója alkalmából szabadtéri szobrászatának dokumentációját, kisplasztikáinak, érmeinek, rajzainak gyűjteményét, és egykori tanítványainak munkáiból összeállított válogatást láthatnak az érdeklődők.

ÓDA A VÁRHOZ Ó Vár, hasíts az éjbe ünnepeddel, Mint harsogó próféta-villanat: Jelek vannak a napban és a holdban, Az óranyelv tizenkettőre kondul, A csontok kelni mozdulnak a mélyben: Ember, a legutolsó pillanat!

Sík Sándor

Aniszi Kálmán A Székely Ház Alapítvány gondozásában Aniszi Kálmán most megjelent kötete életutakat mutat be a változó időben.

Vitéz Ferenc VÁNDORLÁS Egyik erdőből ki, a másik hegyre fel. Megkerülöd a vízesést, az ég a válladon delel. Tapogva ködben, fölszuszog a remény. Hajnalig egyensúlyozol egy csillag izzó


31

Az egyesület adományozói

Vélemények

10.000.- Ft-ot Kenéz Heka Etelka (Hódmezővásárhely); 6.500.- Ft-ot Sorki Dala Andor (Budapest); 5.000.- Ft-ot Bagi Ferenc (Lakitelek), dr. Csikós József (Budapest), Karsainé Tonnelier Ghislaine (Budapest), Nádor Dénesné (Budapest), Varga Ödön Tibor (Budapest); 4.000.- Ft-ot Kardos Márton (Lőrinci); 2.500.- Ft-ot Gadzojannisz Panajotisz (Balatonalmádi), Gulyás Anna (Budapest), Kiss József (Budapest), Palásthy Lajos (Budapest), Szénási Mihály (Naszály); 2.400.- Ft-ot Perneczky László (Budapest); 2.000.- Ft-ot Bényi Eszter (Budapest), Kerékgyártó László (Budapest), Mayer Lajosné (Budapest), Zombori Katalin (Budapest); 1.500.- Ft-ot Fülöp Lajos (Balatonalmádi), Harmatné Szabó Margit (Budapest), Orosz István (Budapest); 1.000.- Ft-ot Koós Lászlóné (Budapest), M.Kass Judit (Budapest); 500.- Ft-ot Dabóczi Viola (Budapest), Dániel Mária (Budapest), Farkas Katalin (Budapest), Juhászné Ladó Magdolna (Budapest), Kovácsné Kaizler Gitta (Dunaújváros), Krupa József (Budapest) dr. Tillmann Jánosné (Budaörs) küldött. Támogatóinknak ezúton is köszönetet mondunk! Egyesületünk 2016. év első félévi programjait – nyertes pályázatunk alapján – 500.000.- Ft-tal támogatja – az Alapítvány a Közjóért.

Kedves Hilda és Tibor! Köszönöm a Művészet és Barátai három példányát. Zarándoklat a magyarság életfájánál minden, ami ebben a gyönyörű folyóiratban jelen van. Az ünnep öröme a szív tisztasága. Boldog vagyok, mert ezen a zarándoklaton részt vehetek. Mennyi és mennyi meghasonlás van korunkban, örvénylés a Semmi Birodalma felé, és íme, a nemes és tiszta tagadás – az élet nevében. Az emberiség égboltozatán Európa egykor tündöklő csillagokat mutatott fel. Az igazi nagysága szellemiségében, kiválóságaiban volt. Kiemelkedtek igazi megtartói: volt hite, ereje – gondja, tette a jövőre, a jövőért, az életért. Mára fekete lyukak lepték el az egykor ragyogó eget. Sötét, alattomos erők tépik gyökereinket. Ezt a folyamatot elődeinktől kapott magasabb minőséggel még meg lehet állítani. Erős a kő, ha helyén áll. Ha mi hűségesek maradunk önmagunkhoz, akkor bízvást remélhetjük, hogy a pokol hatalmasságai sem tudnak legyőzni. A Rossz megfertőz, a Jótól van a termés. Ez akkor is vigasz, ha a termést hozó ágra követ dobnak, hiszen ettől a fa érdeme, értéke nem lesz kisebb, nem csökken. Nem utolsó sorban, hanem a lélek időtlen örömével gratulálok a szép interjúhoz, Tibor. Szeretettel üdvözöllek, hasonlóképpen köszöntöm Hildát: Dr. Tusnády László

Az egyesület új tagjai B. Magyar Csilla (Budapest), Cserenkó Gábor (Budapest), Csermák Szilárdné (Budapest), Csikós József (Budapest), Csikósné Vadas Éva (Budapest), Hadházy Tibor (Budapest) H. Kálmán Edit (Budapest), Hoffmann Edit Berta (Budapest), dr. Lengváriné Szelier Márta (Pécs), Romvári Zsuzsanna (Budapest) és Schneider László (Budapest).

Drága Hilda és Tibor! A magam nevében is köszönöm a szolgálatot, amit a magyar kultúra érdekében egész évben kifejtettetek. A 2016. évben folytatandó munkátokhoz kívánok jó egészséget és lelki derűt. Baráti öleléssel: Iván Géza

Őszi tárlat a Neumannban

Kedves Hilda és Tibor! Hálásan köszönöm az egész évi szereteteteket, és GRATULÁLOK csodálatos tevékenységetekhez, amely óriási jelentőségű Hazánk kulturális talpra állításában! Kívánom 2016-ra e nagyszerű missziótok folytatását, és ehhez jó egészséget és hősies kitartást minden esetleges negatív jelenség ellenére IS!!! Szeretettel Prokopp Mária

A Budapesti Műszaki Szakképzési Centrum Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolájában 2015. november 12-én Ürmös Péter a Művészetbarátok Egyesülete Művészeti Tanácsának vezetője nyitotta meg Tábori Zsuzsánna D.a. Merítés című kiállítását. A tárlatnyitón az iskola irodalmi színpada műsorral kedveskedett a közönségnek. Fenyvessy Gábor, az iskola igazgatója nagyra értékelte az egyesülettel kialakult együtt működést, amelynek alapján évente két alkalommal műalkotások kerülnek az iskola aulájának falára. A reál tárgyak oktatása mellett különösen nagy a jelentősége az érzelmekre is ható vizuális ismereteket gyarapító rendezvényeknek, tárlatoknak. Tábori Zsuzsánna 1954-ben született. Művészetek iránti fogékonyságát szüleitől örökölte.Budapesten a JózsefAttila Gimnázium művészeti tagozatán – Barlai László festőművész irányításával – érettségizett. A Dési Huber István Körben Somogyi József és Borsos Miklós, a Szőnyi Körben Fischer Ernő segítette alkotó munkájának kibontakozását. Jelenleg az egri tanárképző főiskola grafikai szakán tanul. (ge)

Kedves Tibor és Hilda! Eddig végzett munkátokat hálásan megköszönöm. Szerény véleményem szerint, ha a Lap nem akar a jövőben a „Halottak és a Vének lapja” maradni, akkor – arányokat is figyelembe véve – fiatalítani kell és egyre többet szererepeltetni szükséges a tehetséges ifjú nemzedéket is műveikkel együtt!! ... Persze ez csak jó szándékú tanács és nem muszáj megfogadni!! Vántsa Zoltán „A kritika elviseléséhez, netán hasznosításához elegendő bölcsesség az ég legnagyobb adománya.” Nógrádi Gábor


32

festőművész vall alkotói pályájáról. Házigazda dr. Sikó Ágnes. Március 30-án (szerdán) 17.30 órakor a K11 Művészeti és Kulturális Központban (1075 Budapest, Király utca 11.) „Események, pillanatképek” a Művészetbarátok Egyesületének életéből – Debrecenyi István válogatása videó- és fényképfelvételeiből. Házigazda Gombai-Nagy Károlyné.

Programok Január 6-án (szerdán) 17.30 órakor a K11 Művészeti és Kulturális Központban (1075 Budapest, Király utca 11.) Őszintén oktatásunk alapvető problémáiról – Előadó Kósa András nyugalmazott egyetemi tanár, Professor emeritus. Gitáron közreműködik SemesBogya Eszter. Házigazda dr. Iván Géza egyetemi tanár. Január 13-án (szerdán) 17.30 órakor a K11 Művészeti és Kulturális Központban (1075 Budapest, Király u. 11.) „Napszentület felé” – Faragó Laura Lakatos Demeter csángó költő verseiből válogat. Házigazda Geröly Tibor. Január 20-án (szerdán) 17.30 órakor a Róth Miksa Emlékházban (1078 Budapest, Nefelejcs utca 26.) Ballada a hunyászkodókról – Baranyi Ferenc újra kiadott kötetének bemutatója. Házigazda Geröly Tibor. Január 26-án (kedden) 17 órakor Pécsett a Vasutas Galériában (Váradi u. 7/2) „Bent meleg van” címmel Baranya megyei tagtársaink kollektív kiállítását dr. Sikó Ágnes nyitja meg. A tárlat egy hónapig látogatható. Január 27-én (szerdán) 17.30 órakor a K11 Művészeti és Kulturális Központban (1075 Budapest, Király utca 11.) Utazás Velencében – a karnevál városát kötete kapcsán bemutatja Szigethy Gábor színházi rendező, egyetemi oktató. Meglepetés program! Házigazda Bakó Annamária. Február 3-án (szerdán) 17.30 órakor a K11 Művészeti és Kulturális Központban (1075 Budapest, Király utca 11.) Ürmös Péter – Kisgrafikai barangolások című vetített képekkel illusztrált előadása. Házigazda Geröly Tibor. Február 10-én (szerdán) 17.30 órakor a Róth Miksa Emlékházban (1078 Budapest, Nefelejcs utca 26.) Sinka István a balladás fekete bojtár – dr. Medvigy Endre Obersovszky-díjas irodalomkutató előadása. Házigazda Geröly Tibor. Február 17-én (szerdán) 17.30 órakor a Róth Miksa Emlékházban (1078 Budapest, Nefelejcs utca 26.) A hegyi költő – 75 éve halt meg Babits Mihály – 25 éve hunyt el Nemes Nagy Ágnes esszéíró, műfordító – Koppány Zsolt előadása. Házigazda Gombai Nagy Károlyné.

Ügyelet Január 26-án Geröly Tibor Január 27-én Gombai-Nagy Károlyné Január 29-én Tárkányi Imre 14-16 óráig

Nemes Nagy Ágnes Február 24-én (szerdán) 17.30 órakor a Róth Miksa Emlékházban (1078 Budapest, Nefelejcs u.) Szálkák címmel Koppány Zsolt emlékezik a harmincöt éve elhunyt Pilinszky Jánosra. Házigazda Gombai-Nagy Károlyné. Március 2-án (szerdán) 17.30 órakor a Róth Miksa Emlékházban (1078 Budapest, Nefelejcs utca 26.) Színek a természetben avagy Miért kék az ég és fehérek a felhők? – Hadházy Tibor ny. főiskolai tanár kísérletekkel illusztrált előadása. Házigazda Geröly Tibor. Március 9-én (szerdán) 17.30 órakor a Róth Miksa Emlékházban (1078 Budapest, Nefelejcs utca 26) A művészi szép természete – Aniszi Kálmán írószerkesztő előadása. Házigazda Geröly Tibor. Március 16-án (szerdán) 17.30 órakor a K11 Művészeti és Kulturális Központban (1075 Budapest, Király utca 11.) A bengáli tűz fénykörében – Madarász Imre előadása. Házigazda Geröly Tibor. Március 23-án (szerdán) 17.30 órakor a K11 Művészeti és Kulturális Központban (1075 Budapest, Király u. 11.) Rákos Sándor (1921–1999) a szorongó Gilgames. Vas István (1910–1991), aki egy „talpalatnyi parkettre” vágyott – Koppány Zsolt előadása. Házigazda Gombai-Nagy Károlyné. Március 30-án (szerdán) 17 órakor Pécsett a VOKE Vasutas Művelődési Házban (Váradi u. 7) Szabó Hajnalka

Támogatóink: Budavár-, és Erzsébetváros Önkormányzata, Lakitelek Alapítvány és az Alapítvány a Közjóért

A Művészet és Barátai című lapunk megjelenését támogatja

MŰVÉSZET ÉS BARÁTAI

A Művészetbarátok Egyesületének lapja. Megjelenik minden páratlan hónapban július kivételével. ISSN 1217-14-09 Felelős kiadó és szerkesztõ: Geröly T i bor Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII., István u. 42. Postacím: 1388 Bp. Pf. 60. Telefon:06-1-322-6926 [email protected] www.muvbaratok.uw.hu Szerkesztőségi órák azonosak a közölt ügyeletek idejével. Kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza. Készült 1500 példányban. Előkészítés és nyomás: Family Print Kft. Felelős vezető: Biró Krisztián

MÛVÉSZET BARÁTAI. Benedek Katalin Föld Ember

Recommend Documents