Múlt, műemlék, mítosz Déry Attila írása, megjelent a Forma visszaszerzése – építészettörténeti tanulmányok című kötetben, TERC kiadó, 2002 Műemlékeknek tekintett építmények védelmét a polgári társadalmak, hagyományok iránt fogékony értelmisége kezdeményezte a 19. század elején. Az intézménnyé növő műemlékvédelem, a közösség által megfogalmazott igényeknek megfelelendő, fokozatosan illeszkedett bele a polgári társadalomba és megszakítatlan fejlődés esetén megőrizte önszerveződésének kezdeti jellegzetességeit, társadalmi kapcsolatait és hátterét. Az elődeink életkörülményeinek megörökítésére irányuló szándékot a gyors változások miatti meghökkenés és a régi építmények esztétikai értékeinek méltánylása keltette életre. A gőzgép elterjedése óta él az emberiség a műszaki fejlődés okozta folyamatos, gyors és drasztikus változások korában. Kb. 1800 után minden nemzedéknek hozzá kell szoknia a körülményeit és -viszonyait befolyásoló, addig nem ismert új eszközökhöz – és az általuk gerjesztett újabb társadalmi viszonyokhoz. A gőzgép, vasút, távíró, rádió, televízió… sőt, a géppuska és a torpedó generációi után mi a személyi számítógépek világában tanuljuk az emberi megnyilvánulások és kapcsolatok új formáit. Félelmetes és nyomasztó ez még annak is, aki már valamely új eszköz világába beleszületik. E körülmények között a „régi” felé fordulás az „ismertbe” kapaszkodás a titkos lázadás, a takargatott dac, a saját korral szembeni ellenszenv és a valóságtól való menekülés kifejezése az „újjal”, a meghökkentővel, a zavaróval szemben. Akaratlanul is úgy érezzük, múltunk – még közelmúltunk is! – áttekinthető, világos és rendszerbe foglalható, jelenünk, korunk nehezen érthető, átláthatatlan, idegesítő. Sokan kapaszkodunk a múltba, hogy a félelmetes jelen el ne sodorjon bennünket. Védjük meg, mert szép! – adták ki a jelszót azok, akik megérezték elődeik alkotásainak szépségét, akik képesek voltak beleérezni magukat a múlt világába, vagy – ahogyan közeledünk saját korunkhoz – akik megértették a megelőző korok életmódja és anyagi körülménye megismerésének szükségességét, és már képesek voltak a fennmaradt épített emlékek tudományos szintű értékelésére is. A múlt fennmaradt emlékeire irányuló figyelem azonban érdeklődéssel és rokonszenvvel együtt bosszús ellenkezést is keltett, amelyet a múlttal való foglalkozás és különösen a védelem ténye keltette életre. Egyáltalában nem természetes, hogy valakit érdekeljen a múlt – akárcsak saját közössége anekdota-szintű története is; bőven akadnak olyanok, akik éppenhogy szabadulni akarnak múltjuktól; és akadnak, akik önnön alkotóerejük korlátait látják velükélő múltuk emlékeiben. Még gyakran azoknak is, akiket érdekel a múlt, kétségeik vannak afelől, hogy vajon a múlt emlékei fenntartandók-e? A múlttal való foglalkozás – elsősorban éppen a jelennel való szemben állás miatt – társadalmi jelenséggé nőtt, ám ezért nem egyértelműen és nem ellentmondások nélkül. Óvjuk elődeink épített emlékeit, mint életkörülményeinek tükrét, de e gesztus nem csupán nemes és nagyvonalú – amivel hitegetjük magunkat – hanem ellenszenves és halottgyalázó is. Születésünk és halálunk természetes folyamat. Csak a halál, a vég ad súlyt tetteinknek és érzéseinknek. Tárgyak, épületek születése és elmúlása is természetes folyamat; ha jól belegondolunk, rájövünk, valami azért értékes számunkra, mert nem tart örökké. Ha valami örökké tartana, vagy valaki örökké élne, mindent megtennék, hogy elpusztítsuk, megöljük; az állandóság és az öröklét idegen az emberi léttől, amelynek élményalapja éppen az örökkévalóság utáni vágy beteljesületlensége. Ha tehát egy építmény eltűnését akadályozzuk meg, becsapjuk magunkat. Öncsalásunknak csak egy mentsége lehet; ha kollektív cél érdekében tesszük. Szükségünk van múltunk körülményeinek reprodukálására – ám csak meghatározott keretek között.
E kereteket elvben a tudomány szabná meg... A műemlékvédelem tudomány-központú kezelésének alapja az a természetes, de felettébb naiv elképzelés, amely szerint a múlt tudományos alapossággal leírható, tagolható és értékelhető. Az ilyen „népies” történelmi realizmus végső soron ahhoz a hithez vezet, hogy létezik múltunknak a leíró személytől független, objektív képe, afféle végső igazság – ami felé szüntelenül, minden tanulmánnyal, minden tudományos művel, régészeti feltárással, adatközléssel közelebb kerülünk. Építészettörténeti és műemlékvédelmi szempontból ez azt jelenti, hogy a múlt rekonstruálható – és pedig annál nagyobb mértékben, minél inkább megőrizzük – vagy minél hűbben reprodukáljuk – az egykor alkalmazott formákat és az egykor használt szerkezeteket és anyagokat. A műemlékek védelme eszerint tehát a múlt-kutató, helyreállító és bemutató tudomány alapvető eszköze. Mindez igen szép és igényes cél, amely súlyt adhat a múlt építészeti emlékeivel foglakozók munkájának – de nem igaz. A múlt soha sem adott, egyértelmű és végleges. Csupán hagyományaink és előítéleteink élhetnek túl tartósan bennünket. A tényeket az anekdoták túlélik. – Egyedül a hagyomány adott – írta Huizinga és igaza volt. (A történelem fogalmának meghatározása, in: Válogatott tanulmányok. Bp. 1943.) A múlt valamennyi tényének bemutatása és csoportosítása nem is adna számunkra használható – és pláne élvezhető – múlt-képet. A történelem folyamata, egészében véve szinte felfoghatatlan, végtelenül kusza és ellentmondásos valami, amelynek átlátásához nem hogy az átlagemberi szellemi kapacitás elégtelen, hanem a kiemelkedő képességűeké is… A történész tehát egyszerűsít, csoportosít és leválasztja az összefoglalni és közölni óhajtott ismeretanyagról azokat a tényeket, amelyek zavarnák az általa alkotott egyszerűsített képet, amely nem több egy lehetséges múltmagyarázó modellnél. E gyakorlat következtében még az európai műveltségű világképből is kiestek olyan alapvető fontosságú események és folyamatok, mint – például – kései antik világ története és hatása az utána következő évezred európai kultúrájára… Számtalan más példát is mondhatnánk. A múltról alkotott képünk végeredményben anekdoták sorozatán alapul, amelyekre megragadták fantáziánkat, és amelyekre ráaggathatjuk töredékes tárgyi tudásunkat. Azt hisszük, hagy a megjegyzett események fordulópontok voltak történelmünkben. Ez gyakran igaz is. De általában elfeledkezünk arról, hogy az anekdoták által rögzített tettek és események csupán egyetlen villanásnyi részei egy sokkal nagyobb folyamatnak, és hogy éppen az anekdoták villanófénye takarja el előlünk e folyamat igazi, „végtelen” jellegét. A múlt tehát az eseményekhez fűződő történetek, azaz, ha tudományosabban fogalmazunk; a tények magyarázata révén válik élővé. Más szóval; minél inkább elválik a történelem tárgyalása a puszta tudományos tárgyalástól, annál inkább válhat érthetővé és pláne élvezhetővé számunkra. A történelem ugyanis nem azért fontos nekünk, hogy megtudjuk, elődeink mit cselekedtek – mert az öncélú tudás lehet magánpasszió, de tágabb közösség számára érdektelen –, hanem arra vagyunk kíváncsiak, miképp gondolkodtak elődeink, és hogy ez miféle tanulsággal szolgálat a mi számunkra. A tanulság – vagyis hogy tudjuk, miképp közelítették meg elvi, gyakorlati, és pláne társadalmi problémáikat – a valóban fontos számunkra, mert általa közelebb juthatunk önmagunk megértéséhez is. Az a múlt, amely nem szolgál számunkra – és ami nagyon fontos; a mi életünkben – használható információkkal, érdektelen és felejthető. Az a „múlt” sem érdekes, amelynek interpretációja nem szórakoztató. A múlt bemutatása ugyanis művészi alkotás; csak alapja, de nem irányítója annak a közvetítő és értékelő folyamatnak, amely végső soron létünk értelmét igyekszik összefoglalni számunkra. Megint csak igazat kell adnunk Huizingának, aki e szellemi törekvés „tökéletes komolyságáról” írt. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy azok, akik a múlt tényeivel foglalkoznak – vagyis a történelemtudósok, a történelem tudományának művelői – 1
habitusuknál és saját szellemi apparátusuknál fogva általában alkalmatlanok arra, hogy a történelmet meg is magyarázzák. A magyarázat lényege ugyanis a variációk számában, a magyarázó személyében, a magyarázat idejében, helyében és művészi kifejtésében, sőt a magyarázat játékosságában rejlik. Jó történelmi mű az ismertetett tények alapján mindig embereket mutat be, jellemüket, sorsukat ismerteti – hogy okuljunk belőle. Igazán jó történelmi mű érezteti az olvasóval, hogy „ez az én változatom, olvasatom, magyarázatom” – mármint a szerzőé – és hogy létezhetnek eltérő magyarázatok, változatok is, sőt, akár az ellenkezője is igaz lehet. A nagy történetírói komolyság mindig gyanús; önmagában a tények felsorolása – emberek bemutatása nélkül – unalmas és érdektelen; aki ezt teszi, pótcselekvést végez, fél az élettől. Jó történetíró mindig kikacsint művéből; regényt ír, életrajzot, vitairatot… Őt tudja legjobban, mit hagy el, mit tesz hozzá a tényekhez – a magyarázat, az érthetőség, az élvezhetőség és a befejezettség érdekében. A múlttal való foglalkozás azonban csak egyfelől szellemes előétel valamely mai problémánk megoldása előtt; ugyanakkor a önigazolásunk, mítoszunk alapja is. Tulajdonképpen ez a döntő ok, amiért a múltra szükségünk van. Nyomatékosan hangsúlyozzuk; a múltra, a mítoszra nekünk van szükségünk. A mítosz mindig igazolás; lehet lét, politikai rendszer, társadalmi modell, vagy akár szokás alapja. Mivel ezek változnak, „múltunk” is szünet nélkül változik. A tudomány általában keményen ellenáll a személyes múlt-alakító törekvéseknek – alkalmasint éppen a tudományos alapossággal leírható, változtathatatlan múlt nevében – de behódol a politikának és olykor a közhangulatnak is. A nagy őstörténetírók – például Titus Livius – mindig igazoló mítoszt írtak; „miért vagyunk itt élni, miért van erre több jogunk, mint másoknak, és miért van jogunk hódítani is.” A kialakult rendek nagy történetírói pedig, Tacitustól Macaulay-ig… soha nem voltak pártatlanok, tárgyilagosak és távolságtartók. Sikerük titka éppen indulataikban, elfogultságaikban rejlik. Pamfleteket írtak, osztály-, réteg, sőt, párt-tudatos munkákat, saját körük nézeteinek igazolását – nem tényfeltáró tanulmányt; indulataik által váltak érdekessé és szórakoztatóvá, ráadásul jól tudták, hogy a múlt őket szolgálja. Mindebből az következik, hogy bármiféle emlék-védelem folyamatában a tudomány helyzete ellentmondásos; nem úr, hanem szolga. Feladata a végrehajtás, nem a döntés és az ítélkezés. Akik azonban a műemlékvédelmet, vagy annak bármely segédtudományát szakmaként művelik, túlnyomó többségükben szükségképpen azok közül a doktrinerek közül kerülnek ki, akik számára a „rendszerben gondolkodás” és az ismert viszonyok rögzítésének vágya gondolkodásbeli alapkövetelmény. A tudomány e helyzetben a véglegesség látszatával ítélkezik, mintha bizony az az egyesség, amit egy adott pillanatban kifejez, végleges és változtathatatlan lenne. A legtiszteletreméltóbb tudás és a legrokonszenvesebb segítőkészség találkozik itt a legundokabb, „én tudom, hogy neked mi a jó”, sőt „csak én tudom…” tartalmú filozopteri öntudattal. Pokoli ellentmondás ez, mert akik így gondolkodnak, valóban hiszik, hogy társadalmi igénynek tesznek eleget a „védjük meg!” jelszavával és olykor önfeláldozóan tevékenykednek e célért – holott tevékenységük sokszor meghaladott egyezségeket, életképtelen ideákat követ. A védjük meg!” jelszava szinte minden esetben a védett épület, vagy tárgy kényszerű halálával egyenlő. A „védjük!” lefordítva azt jelenti, „öljük meg, balzsamozzuk be és tegyük közszemlére!” A doktriner védelem ugyanis az esetek többségében belenyúl az épület természetes életfolyamatába, elválasztja az épületet a társadalomtól. A műemlékvédelem azonban társadalmi elvárásoknak tehet csak eleget; vagyis – és ez a lényeg – mindig a jelent szolgálja. Egy-egy korszakban a műemlékek védelme azt jelenti, hogy a társadalom önmagát akarja – múltjáról alkotott képével együtt – megjeleníteni. Alig van régi épület, amely ne őrizné valamely hajdanvolt jelentős személy emlékét, vagy közismert történelmi „léptékűnek”, súlyúnak” vélt gesztus emlékét. Mi emlékszünk ezekre; az emlékezés – vagyis az anekdota –
világképünk alapja. Diósgyőr mögé odaképzeljük Nagy Lajost – és mindazt, amit tudunk; Sárospatak a Rákócziakat jelenti nekünk, Eger Dobót és Bornemisszát és ezen túl, kamaszkorunk feledhetetlen olvasmányélményét, Fertőd az Esterházyakat eleveníti fel képzeletünkben és általában a magyar barokkot, meg a zenekedvelőknek Haydn-t is. Laikus számára a múlt emléke tanulmányai, olvasmányai kézzelfogható illusztrációja, illetve múlthoz kapcsolódó asszociációi ihletője. Az épített emlék, tehát a múltidéző anekdota kerete. Ám múltról alkotott képünk folyamatosan módosul – az egymásra következő nemzedékek mást emelnek ki, más tartanak fontosnak a múltból, máshoz kell a kép, máshoz az igazolás – és e változással a módosul elődeinkről, történelmünkről alkotott értékítéletünk is. Módosulnia kellene tehát a műemlékvédelemnek is, elveivel és gyakorlatával együtt; minden nemzedék másra kíváncsi és mást, másképp akar mutatni magából. A változás állandó és természetes. Nálunk a 18. század második és a 19. század első felében alakult ki a múlt társadalmi szinten elfogadott képe, amivel nemzeti szinten azonosultunk. Romániában és Szlovákiában a megelőző évtizedekben készült a múlt képe, azok az anekdoták, amelyek ötven, vagy száz év múlva azokhoz az épített emlékekhez kapcsolódnak majd, amelyek nekünk más történetet sugallnak. A történelem e meghamisítását persze szigorúan elítélhetjük magyar nemzeti szempontból – de a ha eltekintünk nemzeti előítéleteinktől beláthatjuk, hogy a történelem során megszokott gyakorlattal állunk szemben, amely ráadásul igazán természetes emberi cselekvés. Nem is tudunk kezet nyújtani nekik addig, amíg el nem fogadjuk, hogy az ő „igazságuk” is éppen olyan igazság, mint a miénk. A múlt építészeti emlékei, mint a múlt „lenyomatai” tökéletlenek; máig számtalan átalakításon estek át. Egy temérdek hétköznapi használati tárggyal elsüllyedt és kiemelt hajó a múltbeli – megállt – élet igazi emléke, egy régi épület a múlttól a jelenbe vezető folyamat tükre. Olyan különbség ez, amely nagyon fontos, de amelynek nem vagyunk – és soha nem is voltunk – igazán tudatában. Minden épület-helyreállítás – de még a konzerválás is – elvesz valamit az épített emlék szó szerinti eredetiségéből, és hozzáteszi a helyreállítás korának töredékes emlékeit. Egy védett épület végeredményben azt mutatja be, hogy mi mit gondolunk múltunkról és elődeinkről. Amit védünk, igazából nem is megfogható. Az a szellemi tartalom, amely valamely épített emlékhez kapcsolódik, csak nagyon csekély mértékben kötődik konkrét kőhöz, téglához, habarcshoz, épület-berendezéshez, az anekdota megmaradhat, ha a ház változik is. Ha csak a puszta formáért és anyagért védünk épületet, – vagyis az élményért, hogy mi láthatjuk, hogy milyen volt régen – sokkal egyszerűbb lenne lerombolni, és virtuálisan bemutatni – mennyi gondtól szabadulnánk meg és milyen sok helyet nyernénk ezzel! – vagy újjáépíteni, sokkal jobb minőségben. A műemlékvédelem lényegében ezen utóbbit cselekszi, csak éppen tagadja ezt – és az ismétlődő hozzá- és újjáépítéseket a stilizált és mesterkélt régiesség formáiban jeleníti meg. Az ilyen műemléki helyreállításokat az alázatosság és óvatoskodás bizonytalan hangulata lengi körül, amelyet szörnyű komoly tudományosság tetéz. Ez általában megzavarja a szemlélőt, mert egyrészt úgy látja, van itt valami nagyon fontos dolog, amelyet ő a laikus, nem érhet fel ésszel, ám – jogosan – azt érti a helyreállított épületből, hogy a múlt építészete értékesebb, mint a miénk. Pontosan ez az épített emlékek őrzésének társadalmat irritáló eleme.
A halhatatlanság illúziója és az érték Csak azoknak az építményeknek nem halála a műemlékké válás, amelyet a társadalom egy adott helyzetben múltjáról alkotott képzete hordozójaként továbbélő emlékként el tud fogadni, más szóval; amely épületekhez hagyomány, anekdota, eredetmonda fűződik. Ezen túl, az az öreg építmény – tulajdonképpen bármiféle épített emlék – marad fenn a mi korunkban – szűkebb értelemben az 2
általunk éppen átélt pillanatnyi jelenben – amely általában értékkel bír. Az európai műveltségű társadalmak ugyanis nem balzsamozni akarnak; természetes igényük (ösztönösen) az értékadás; ami értékkel bír, az él tovább, vagy legalábbis nehezebben múlik el. Halhatatlanság illúziójával megajándékozhatunk ugyan építményeket, hogy magunk, korunk, környezetünk, gondolkodásunk „halhatatlanságát” biztosítsuk, hiszen a megőrzött építmény a múlt üzenete és mi megőrzendő házainkkal üzenhetünk a jövőnek – természetesen csak önnön, ezredévnyi léptékű dimenziónkban – a kérdések sora azonban azzal kezdődik; mi a mi üzenetünk? Mit tartunk mi értékesnek? Itt az a pillanat, amikor meg kell kérdeznünk magunktól, hogy tulajdonképpen mi is az az érték, amiről beszélünk? Van külön építészeti érték, ingatlan-értékék, és „külön” műemléki érték? A válasz csak látszólag egyszerű; azt védjük, amivel – ahogyan már kifejtettük – azonosulunk. Igazából azonban ki-ki műveltsége, szakmája, kora, sőt társadalmi helyzete függvényében másképp közelíti meg az építészeti érték fogalmát. Műemlékes, művészettörténeti, vagyis szakmai szempontból egyszerű a válasz; azt őriznénk meg, amit tudományos szempontból fontosnak tartunk. Ez az a pont, ahol elválik a használati érték és esztétikai, történeti érték – és mi az utóbbiakat tartjuk „üzenetünk” szempontjából fontosnak –, holott ez tévedés. Egyetlen építménynek csak egyetlen „értéke” lehet, amely mindezeket magában foglalja. Mivel azonban társadalomban élünk és társadalom a finom megkülönböztetések világa, e megkülönböztetésnek is van logikája. A kritikus pont a használati érték, amely valamely tárgynak személy(ek)től és környezettől függő tulajdonsága, ellentétben minden egyébbel, amely társadalmi szintű hozzáadott értékként kezelhető. Hozzáadott érték a „tudományos jelentőség” is – és talán éppen ez a legillékonyabb. Könnyebbé teszi az ítélkezést, ha látjuk, hogy a gyakorlatban két műemléki épülettípussal állunk szemben. Az egyik az „öröklétnek készülő” építmény, amelyet rendeltetése már építésekor megkülönböztet a többitől; ezek a szakrális épületek, a törvényhozó és végrehajtó hatalom csarnokai; vagyis az önbizalomtól duzzadó utókor emlékművei, a hit áhítatos szentélyei, a hivatalosság nagyképű székházai... Ezek nemzeti önazonosság-tudatunkhoz kapcsolódó – és javarészt állami, vagy egyházi tulajdonban lévő – épített emlékeink. Társadalmi és politikai jelkép-szerepük és a bennük megnyilvánuló emlékmű-jelleg hosszú, változtatásoktól viszonylag mentes élettartamukat biztosíthatja. Ezen épületek körét nagyon régi és nagyon egyedi építmények gazdagítják. Helyreállításuk, karbantartásuk közmegegyezés-szerűen történik. A fenntartásukra irányuló közakarat öröklődése az öntudatos társadalmak ismérve. Ezek az építmények azok, amelyeknek egyediségükből, társadalmi szintű emlékőrző szerepükből következően tényleges ingatlan-értékkel nem bírnak, és erre nincs is szükségük. A másik típusba azok a korlátozott céllal készülő építmények tartoznak, amelyek személyiségfüggő, túlhatározott megoldásaik miatt építészeti provizóriumnak tekinthetők. Ezek elsősorban a lakóépületek. Fennmaradásuk használatuktól, túlhatározottságuk mértékétől, valamint a véletlentől függ. Emlék-értékük – és az ebből következő tudományos jelentőségük is – paradox módon ritkaságuk következménye; ritkaság-értékük pedig használati értékük csökkenésével többnyire egyenesen arányos. A kérdés az, miként tartsuk meg épített emlékeinket – úgy, hogy ezt a gesztust a megtartás pillanatában a társadalom is elfogadja? Az igazi probléma határesetekben adódik és ezek a leggyakoribbak; mit tegyünk azon épületfajtákkal, amelyek használati értéke már kevés, – magyarul: elavultak –, de amelyek ritkaságértéke még csekély? Mely önérdekű építtető költene többet egy évszázaddal korábbi igényszintre tervezett épület rendbehozatalára, mint amennyibe bontása és új építése kerülne? Állami segítség esetén meggondolandó, hogy társadalmi egyesség nélkül a szigorú tudományosság elegendő alap-e arra, hogy
nemzeti jövedelmünk valamely akár csak csekély hányadát is olyan avult épületek fenntartására fordítsuk, amelyek a közvélemény szemében emlékőrző jelleggel még nem rendelkeznek? Hol találhatunk tehát olyan hozzáadott értéket, amellyel kiegyensúlyozhatjuk a használati érték vesztését? Elkerülve minden filozófiai kacskaringót és a „kit képvisel a tudomány?” nagyon is kényes kérdését, az eredeti kérdés – „mit őrizzünk meg?” – a műemlékvédelem tudományának és hatóságának úgy adatik fel, hogy az épületek használati értékének csökkenését meddig akarja és tudja kompenzálni – a maga eszközeivel? E kérdésben további kérdések rejlenek. Fel tudunk-e állíthatunk fontossági sorrendet a használati és az esztétikai-történeti értékek között? Hol húzhatjuk meg az eredetiség határát? Megelégedhetünk a homlokzatok – és esetleg a belső közlekedő terek megtartásával? Mit védünk tulajdonképpen; teljes épületet, eredeti funkciójával, berendezésével, épületet berendezése nélkül, kubust, homlokzatot, részletet? Azonosnak tekinthető egy épület felépítéskori „önmagával”, ha határoló falai mögött más rendeltetés, más belső tér, más berendezés... van? Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy egy épület addig él, amíg valamely rendeltetés élteti, akkor egymást követő átépítéseit és funkció-váltásait is természetesnek kell tekintenünk, a korunkbéli legutolsóval együtt, éppen úgy, ahogyan például a barokk és a klasszicizmus építőmesterei is magától értetődően hozzányúltak elődeik munkáihoz – de ha azonban ebbe belenyugszunk, hová lesz az emlékőrző jelleg és szerep? Eltérvén az építéskori állapottól, meg kell kérdeznünk, hogy az átalakítva megőrzött mű mennyiben mutatja be az alkotó tehetségét, tudását, személyét... és mennyiben képviseli a kort, amelyben épült? Ha minden átépítési periódus emlék – vagyis tudományos szempontból megőrzendő érték – akkor folyamatot mutathatunk be, de vajon ezt kell-e tennünk; valóban erre igényt tart a közönség? Kínos kérdések ezek azért is, mert a múlt emlékeinek megőrzésére irányuló társadalmi igény nem vág – soha nem is vágott – egybe a tudományos szempontokkal, kínos azért is, mert nem tagadhatjuk le önmagunk előtt, hogy műemlékeink jókora része ma olyan állapotban leledzik, amilyenben soha nem volt, és ami még rosszabb, számíthatunk arra, hogy újabb helyreállítás során ismét csak soha nem volt torzszülötthöz juttat majd bennünket helyreállítási gyakorlatunk. A feleletek együttese – anyagi lehetőségeink korlátai miatt – általában kelletlen kompromisszum a használati érték fenntartásának szükségessége és az esztétikai-történeti érték tudományos követelménye és – olykori – társadalmi szintű igénye között. Ahhoz, hogy a kompromisszum kereteit megszabjuk, tudnunk kell, mit, kiket képvisel a műemlékvédelem, és meddig kompetens – kompetens-e egyáltalán? – konkrétan a tulajdonossal és általában a közakarattal szemben? E kérdésre létezik törvénybe és jogszabályokba foglalt válasz, amely meghatározza a műemlékvédelem gyakorlatát – valamint sok indulatos egyéni megjegyzés is egyfelől az „általános szellemi, kulturális és erkölcsi színvonal-csökkenésről” – amihez e szakmának nem szabad igazodni –, másfelől az „elefántcsonttoronyról” – ami a műemlékvédelem szemléletét jellemzi. Nincsenek ellenben közmegegyezést, közakaratot kifejező elveink – vigyázat; nem törvény, jogszabály, stb., hanem elvek – amelyek alapján a műemlékvédelemnek, mint gyakorlati megoldásokat alátámasztó tudománynak választ kellene adnia arra, hogy mikor, milyen alkut kell, lehet és szabad kötni általában és egy konkrét esetben egy emlékért.
Szerepzavar; a védelem gyakorlata hazánkban 1989 előtt A polgári társadalom életképes hivatalai spontán szerveződéssel alakultak ki. E kócos kezdeményezéseket az állam idővel befogadta 3
és államszervezete részévé asszimilálta. A politikusok és a hivatalok a legnagyobb gyanakvással és ellenszenvvel kezelik az ilyen kezdeményezéseket. A hivatásos politikus tipikusan középszerű akarnok, aki két dolgot utál maga körül; a szakértelmet és a lelkesedést. Mindkettő zavarba hozza. Kivételt csak szorultságukban tesznek. A hivatalba asszimilált szervezetek egyéniségének és életképességének lebontása azonban mindenkor azonnal megkezdődik; a kényszerhelyzet megszűnte után a valódi feladatokat felváltják az adminisztratív álfeladatok, az érdekérvényesítés mechanizmusaihoz szükséges valódi konfliktusokat pedig kiszorítják a személyes ellentétek. Pontosan olyan jelenség ez, mint a hétköznapi lélek menekülése az igazi érzelemtől és a valódi szenvedélytől a mindennapok megnyugtató feladataiba. Az államosított közakarat intézményei hamar el is jutnak a kóros öntúlértékelésnek, pimaszságnak és a bornírtságnak arra a fokára, – a hanyatlásnak a Parkinson-i „székház" stádiumába –, amely a konszolidált állami intézményeket társadalmi rendszertől függetlenül mindenütt jellemzi. A magyar műemlékvédelem sorsa sem alakult ki másképp. Némi szabálytalanság csak abban a siettetésben fedezhető fel, amely a kiegyezés után kialakuló polgári Magyarország mindenféle intézményének állami életre segítésére volt jellemző. Ritka és sikeressége miatt atipusos ez a folyamat. (Id.) gróf Andrássy Gyula és társai a polgári Magyarország Potemkin-falait emelték akkor, ám a falak mögé és e keretekbe belenőtt a valódi polgári társadalom, bizonyítandó, hogy valóban képesek voltunk e fejlődésre. A műemlékvédelem nálunk, kezdetben – 1900 előtt – művelt érdeklődők játszadozását jelentette, amelynek a dilettánsok számára oly vonzó mázt adott a tudományosság átélése, íze és látszata; tipikus esete volt ez a „szerep viszi az embert" helyzetnek. Ezek az emberek különcök voltak a maguk módján és éppen különcségük feltűnő jele volt a múlt épített emlékei iránti érdeklődés. A nagy Henszlmann Imre már külsejében is igazi Jókai-hős volt; furcsa, öntörvényű személyiség, emigráns, politikus, vivőr, egyszerre doktriner és romantikus gondolkodó, azoknak az emigránsoknak jellegzetes példája, akik Mikszáth szerint egész életükben és minden helyzetben emigránsok, vagyis kívülállók maradtak – még, vagy már itthon is. Jókai-hős volt a maga módján Rómer Flóris, ez a derék hedonista, aki annyira élvezte az élet apró örömeit, hogy az már katolikus paphoz talán nem is illett, a romantikus Divald Kornél pedig akár a Vörös Postakocsi utasai közül is kiléphetett volna. Ó, hány Divaldhoz hasonló önzetlen lélek élt ekkor vidéken és dolgozott akár éppen a műemlékek érdekében is! Kissé valószínűtlen világ volt az, a szellemi tevékenység minden fajtáját körüllengte a romantika. Még olyan csendes, falmelléki kutatók is – Miskovszky Viktor, Gerecze Péter – felőlünk nézve már inkább regényhősök, semmint hús-vér alakok. A műemlékvédelem első hivatalos intézménye, a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) születésénél például olyan, egy kategória fiókjába nehezen sorolható emberek bábáskodtak, mint báró Augusz Antal – aki nem csupán az osztrák kormányzat magas állású kreatúrája volt 1849 után – többek között az önkényuralom sötét éveiben, 1852-1859 között a budai Helytartótanács alelnöke is –, hanem Liszt Ferenc barátja is és a Ferenc József és Deák Ferenc között elkezdődött titkos tárgyalás közvetítője is. A sok regényhőssel szemben a pedáns, hivatalnok báró Forster Gyula a józanságot, a nem kevésbé különc, szikár, hiú Steindl Imre az építészi tehetséget – mert azért igazi tehetség volt – képviselte. Mellettük önnön képzeletük által lenyűgözött műtörténészek állottak, – Ipolyi Arnold, Pasteiner Gyula, Pulszky Károly, Szana Tamás... –, akik több-kevesebb komolysággal, olykor újságírói hevülettel, máskor ijesztő józansággal érveltek, védtek, támadtak, magyaráztak. Az „emlékőrző”, a „múlttal foglakozó” mint elfogadtatott szerep nem volt a legemelkedettebb a korabeli társadalomban, de a legrosszabb sem; pénzt, hatalmat ugyan nem biztosított, de a rivaldafény lehetőségét igen. Volt, aki élt e lehetőséggel, más belebukott; az országgyűlési képviselői és művészettörténészi minőségében halálba üldözött kedves, könnyelmű, érzékeny Pulszky Károly sorsát akár Ibsen is
írhatta volna. A hagyományok olykor nemzedékeken át is fennmaradtak; Gerő László személyében még a 20. században is akadt olyan jeles műemlékes szakember, aki építészként a reneszánsz mester fölényes nagyvonalúságával oldotta meg feladatait és fütyült a pedánsokra – aggályokba és részletetekbe belevesző korunkban. (Ő volt az, aki a rondellát és a buzogánytornyot a budai vár déli részére odatervezte, enyhén szólva hiányos történeti adatok alapján. – Kellett oda valami – mondogatta annak, akit magyarázatára érdemesített, mármint városképileg, és különben is; „ötven év múlva úgysem érdekel senkit, valójában mi volt ott, és ami most ott áll, az mikor készült és ki tervezte”. – Igaza volt; ha van valami, ami a kockafejű tudomány megcsúfolása és a tehetség igazolása, akkor az éppen ez városkép szempontjábóli telitalálat, ez a kamu védmű, amelyek minden másnál jobban kifejezi a középkori Budáról alkotott elképzelésünket. És ez a lényeg.) A műemlékvédelem nem érdekelte a korabeli magyar polgárt. Ennek oka – sok egyéb apróság mellett – döntően az a tény volt, hogy németes műveltségű középosztályunk általában elfogadta azt a német kézikönyvekben máig előszeretettel hangoztatott tételt, miszerint a magyar – középkori – művészet csupán a német művészet fejlődésének kissé satnya oldalága; olyan fölény és kicsinyes féltékenység diktálta állítás volt ez, amely nem fedi a valóságot és még csak nem is jóindulatú irántunk; művészettörténészeink évszázadon át hadakoztak ellene. A múlt iránti érdeklődést ekkor még erősen befolyásolta a XX. század első felének neostílusok iránti hajlandósága. A historizálás nagy csapda volt; alig akadt, aki számot vetett volna képességei korlátaival és elzárkózott volna akár elődeink építészetének „beleérzéses", áltudományos bírálatától, akár attól, hogy „történeti" stílusban építsen... Két világháború közötti műemlékvédelmünkre egyébként rányomta bélyegét az a lemondó érzés is, hogy ami igazi értékünk volt, az a határon túl maradt. 1957-ben Magyarországon a műemlékvédelem szinte tetszhalotti állapotból kelt életre; létét nem legfelsőbb döntésnek, hanem néhány tettrekész minisztériumi tisztviselő és szakember ügyességének köszönheti. A politikai vezetés ambivalensen viszonyult a műemlékvédelemhez; alapítását, létezését elfogadták – még hiányzott a konszolidált ország képéhez néhány ecsetvonás. A műemlékvédelem szervezetét, az Országos Műemléki Felügyelőséget nem viszont illesztették bele a magyar társadalomba. Nem is gondoltak arra, hogy monolitikus politikai modell esetén erre szükség lehet. A kádári korszak kulturális vezetése a műemlékvédelem nemzetközi kulturális sikereit kihasználta, céljaival azonban nem azonosult, hazai népszerűsítését visszafogta; a korábbi társadalmi rendszerek építészeti emlékeinek bemutatása nem szolgálta az „elnyomó” osztályokról fenntartandó negatív képet. A korszak politikai vezetése a védelem tényében botlott meg. Felvilágosult abszolutista rendszerben az állam a jog, a tudás és a végső bölcsesség forrása. Nem tévedhet; a tévedés ténye kikezdi mindenhatósága elvi alapját. Az állami intézmények cselekedeteinek megkérdőjelezése tehát politikai tett. E modellben eleve természetellenes, hogy közösségi érdek hivatali formában, pláne hatósági szerepben megjelenítve jelentkezzen, – éppen az állapparátus más szintjeit megjelenítő intézmények ellenében. Az értékvédelemből következő kritikai attitűdnek a kádári korszakban amúgy is nehezen elfogadható szerepét a műemlékvédelem elkerülhetetlen „klerikális” kapcsolata tette még „gyanúsabbá” a hatalom szemében. A hatalom ezt az ellentmondást úgy oldotta fel, hogy a műemlékvédelem szervezetét „tűrt hatósággá” degradálta, amelynek leglényegesebb vonása bizarr falmellékisége lett. Az elmúlt évtizedek műemléki tevékenységének résztvevői számára a feltűnés kerülése, a kiskapuk, a színfalak mögötti alkuk keresése vált természetessé. E visszás helyzetből következett, hogy évtizedeken keresztül semmi sem kényszerítette a műemlékvédelem gyakorlati 4
feladatain dolgozókat, hogy figyelembe vegyék a társadalom véleményét. A műemlékvédelem hivatalos intézménnyé vált nálunk, anélkül, hogy a közvélemény számára a tájékoztatás, a beleszólás és az érdekérvényesítés lehetőségéről gondoskodtak volna. Sok ideológust és még több vidéki párt-középvezetőt eleve idegesített is ekkor a múltra való hivatkozás és a múlttal való foglalkozás. A magyar történelem „haladó” erőinek Révai et. által az ötvenes években oly következetesen végrehajtott megkülönböztetése ugyan olyannyira nem járt sikerrel, hogy ekkor már nem is kísérleteztek vele – ám 1956 után a hazai politika olümposzi magaslatain úgy ítélhették, hogy minálunk a sovinizmus erősödőben van, ezért történelmi múltunk deheroizálása, nemzeti dicsőségünk bagatellizálása, – olykor nevetségessé tétele is – a korabeli politikai gyakorlatba és az iskolás a tananyagba emeltetett. Ekkor „túlságosan” bőre sikeredett műemlékjegyzékünket is kurtították – az már a hivatali szervezet jellegből következett, hogy ész és szakmai mérlegelés nélkül – egyes pedig műemlékeket pedig lebontattak, tulajdonképpen csak azért, hogy a bontások gesztusában a vak is lássa a felemelt ujjat; látjátok, nekünk ezt is lehet! (Így pusztult el ekkor az Európa Szálló elegáns klasszicista épülete; a bontás sietségének áldozatául esett az európai léptékkel mérve is jelentős szobrász, Marco Casagrande fő műveként számontartott nagyszabású dombormű-sorozata.) Mégis, ekkor következett a magyar műemlékvédelem „nagy” korszaka. Az amatőrizmus korát felváltotta a szervezett intézkedések időszaka, a kapkodásét a tervezés kora. Végre országos hatáskörű szervezet intézhette a műemlékek kutatásának és megőrzésének ügyét. Végre sor kerülhetett műemlék-állományunk felmérésére és értékelésére. Megszülettek az első műemléki topográfiák. Ez volt Árpád-kori kis templomaink váraink, a soproni, budai vári házak helyreállításának időszaka. Kevesen, kevés pénzből, minimális támogatás mellett, sok értetlenséggel, gánccsal és irigységgel szembenézve valóban nagyot alkottak; megtörtént a műemlékvédelem alapvetése. Mindazonáltal a műemlékvédelem nagy hibaszázalékkal dolgozott; útját példás helyreállítások mellett szakmai hibák, kibelezett és tönkretett templomok, általános ellenérzést kiváltó építészeti megoldások, elbarmolt, vagy félbehagyott rekonstrukciók jelezték. Jó műemlék-helyreállítás született akkor és ott, ahol a tervező tehetséges volt és valóban létező követelményekhez igazodott, illetve anyagban-formában kevéssé kellett eltérnie a meglévőtől; ahol a helyreállítás gyakorlati, építészeti megoldását nem rendelték alá mindenáron „elveknek”; ahol a tervezési koncepció nem múlta felül a restaurálandó, kiegészítendő, stb. építmény arányait; ahol kevesen szóltak bele a tervezésbe; ahol az anyagi lehetőségek korlátozottak voltak ugyan, de elegendőnek bizonyultak valamely nagyon egyszerű megoldás számára… és last but non least, ahol nem kellett mesterséges eszközökkel teret érzékeltetni. Gond ott volt, ahol nagy méretű helyreállításról volt szó, ahol sok pénz állott rendelkezésre; ahol szigorúan elvek alapján terveztek, ahol a tervező beleesett az öncélú toldás csapdájába, vagy saját munkáját fontosabbnak tekintette a megőrzendő emléknél; ahol a munka elhúzódott, és ahol hozzáépítés és kiegészítés bonyolultsága és az utólagos stilizáció mértéke meghaladta az átlagos műveltséggel megérthető és befogadható mértéket. Árpád-kori kis templomaink, – Velemér, Csempeszkopács... tájházaink, népi műemlékeink szinte mindegyike kiváló példája a jó megoldásnak, nagy építményeink közül is büszkék lehetünk – például – Diősgyőr remek helyreállítására. Példás helyreállítások sorát láthatjuk például Sopronban, Budán, Kőszegen... Bár a hatvanas és a hetvenes éveket szokás a műemlékvédelem „nagy korszakának” tekinteni, építészetileg szépen és okosan megfogalmazott és megoldott helyreállítások születtek még később is; jó példa erre a nyolcvanas évek elejéről
zánkai református templom, ahol a komoly beavatkozás során is megtartották a korábbi épület arányait és hangulatát is. Rossz példa is – sajnos – bőven akad. Élükön a budai várpalota együttese áll. Tragikus, hogy éppen egykori államfői rezidenciánkat, nemzeti jelképünket sikerült sok szakértő és beleszóló laikus részvételével viribus unitis tönkretenni. A palota második világháború utáni „rendbehozatalának” veszteséglistáján ott az egykori, egységes kompozícióból elbontott melléképületek miatt eltűnt tér-együttes, a palotaépületet igényes neobarokk homlokzata, az együttest egykor oly szellemesen tagoló tetőarchitektúra; az épületet díszítő igényes szecessziós részletek, a kompozíció csúcsát jelentő királylépcső, a barokk kápolna – képekkel, oltárral, szobrokkal –, a szecessziós Szent Jobb kápolna, az épen maradt barokk belső terek, Hauszmann Alajos oly látványos és nagyvonalú reprezentatív helyiségei – a „hatvanhetes” korszak legnagyszerűbb enteriőrjei –, sok szobor… Helyettük soha nem volt pocsék architektúra került a külső homlokzatokra, a primitív módon félbe osztott ablakok kínos látványával, igénytelen tetők és pocsék kupola alatt. Az egész megoldást a bátortalanság és a szellemesség hiánya hatja át; kínosan hitvány építészet ez, ott áll a város közepén és mindenki látja. Azt kell gondolnunk, szándékosan csinálták így; véletlenül nem lehet ennyire középszerű és randa valami. (Talán csak a sok szerző lehet e „mű” mentsége. Igaza lehet Rados Jenőnek, aki egy hajdani építészeti vitában a palota kupolájának védelmében azt találta mondani; „elvtársak, ez egy bizottsági kupola”.) A rossz megoldás –jellemző, és sajnos a műemlékvédelem hozzáállását tekintve tipikus – példája a feldebrői templom is. Ez az épület egyike legrégebbi, – bár mindmáig tökéletesen nem tisztázott történetű – templomainknak. Helyreállítása során a lehető legtöbb bemutatására törekedtek, a lehető legmagasabb tudományos és építészeti igényességgel... Kiváló emberek működtek közre, tudásuk, tehetségük ma is tiszteletet ébreszt. A végeredmény mégis építészeti torzszülött lett; egy barokk karzatától megfosztott, kibelezett templom, varázsát vesztett liturgikus térrel. Olyan eset ez, ahol az ok – kivételesen – könnyen tisztázható; minden szempontra ügyeltek, kivéve a templom eredeti rendeltetését, az esztétikát és a használók igényeit. Láthatjuk, különös, ellentmondásokkal teli, nyugtalan időszakvolt ez, nehezen megfogalmazható rossz érzések árnyékában. Látszólag személyes és egzisztenciális kérdések osztották meg e szakmát, a problémák mögött a műemlékvédelem társadalmi ellenőrzésének hiánya, a tulajdonviszonyok tisztázatlansága, a műemlékes szervezet rögtönzött jellege, és a műemlékvédelem gyakorlati megoldásainak fogyatékosságai állottak. Minden gond alapja azonban az a többszörös szerepzavar volt, amelybe a műemlékvédelmet rendezetlen helyzete kényszerítette bele.
A szerepzavar következménye; hazai műemlékes építészetünk Az építészeti tervezés és építés rendesen az építtető-tervezőkivitelező-hatóság négyszögében működik. Sikerének záloga e négy szerep öntörvényűsége és valódisága; a tényleges érdekérvényesítés. Aki azonban a „létező szocializmusban” tervezőként dolgozott, mindenütt az állammal találta magát szemben; állami megbízó, tervező, kivitelező és hatóság képviselői azzal a frivol érzéssel ültek a tárgyaló asztalok mellett, hogy végül is minden mindegy, mert minden a miénk és „minden látszat”. Ez volt a felelőtlenség vigyorgó kora. A műemlékvédelemben az Országos Műemléki Felügyelőség egyesítette e szerepeket, a kutatói feladatokkal megtoldva. E belterjes közegben a nem létező tulajdonos érdekeit modellezték; a szerep-zavarba került műemlékes tervező, – nem lévén igazi 5
építtetői oldali partnere – már csak szakmai lelkiismeretességből is átélte a tulajdonos szerepét. Ez a helyzet logikusan vezetett az ebből következő előnyök – a nagyobb cselekvési szabadság – felismeréséhez és feltételei egyszer, s' mindenkorra rögzítő szándékához. A műemlékvédelem az állam képviseletében megragadta a tényleges tulajdonosi szerepet – amely gyakorlata részévé vált, anélkül, hogy e szerep konzekvenciáját, – az építményekért viselendő felelősséget vállalta volna. Hazug helyzet volt ez, a műemléki helyreállítás rossz ízű helyzetgyakorlattá vált. A kutatást, helyreállítást magában foglaló beavatkozás egyszeri, epizód-jellegét senki sem vette tudomásul; utána a tervező, hivatal, stb. kezet mosott és odébbállt, azzal a tudattal, hogy ő már megtette a magáét, ő már mehet. A felelős hiányának – tulajdonképpen a munkamegosztás hiányának – tükre lett a hazai műemlékes építészeti gyakorlat. Mivel a nem létező tulajdonosi szempontokat valamiféle rendszerrel helyettesíteni kellett, a műemlékvédelemből, mint az állam által megszemélyesített társadalmi kezdeményezésből a hatvanas években a tudományosság szigorú kategóriáihoz ragaszkodó gyakorlat kelt életre. A Velencei Charta-ban e tudományosságnak a kánonja is megszületett. A magyar műemlékvédelemben Velencei Charta – az általános európai szemlélethez képest – felettébb szűkkeblű értelmezése következetes helyreállítási elvekhez vezetett. Ezen elveknek volt néhány szakmai közmegegyezésként elfogadott alappillére, amelyet az elmúlt évtizedek műemlékes gyakorlata hűen tükröz; – az építmények legkorábbi, vagy első teljességében ismert hiteles állapotának minél teljesebb bemutatására kell törekedni, – az építmények építési korszakai jelzendők az épületen; e „jelzéseknek” homlokzaton elsőbbségük lehet az azonosítható homlokzat-tagoló renddel és az építészeti esztétikával szemben is, – a későbbi hozzá- és átépítések a korábbi állapot bemutatása rovására bonthatók, – időben mához közeledve a stíluskorszakok fontossága csökken, – a XIX. sz. közepe utáni építészet, egy, egy kivételtől eltekintve értéktelen, – a legkorábbi, vagy első teljességében ismert állapot bemutatásához, csak az (1960-as évek felfogása szerinti) modern építészet eszköztárából vett, megkülönböztethető kiegészítések alkalmazhatók. Ezek az elvek abból a helyes és jogos követelményből fakadtak, miszerint igyekezzünk minél többet és minél hitelesebb formában megőrizni múltunk épített emlékeiből. E gyakorlat addig volt elfogadható, ameddig a hatvanas évek modern építészetéhez illeszkedett. A „régi” és az „új” építészeti eszközökkel történő konzekvens megkülönböztetésének és az építészeti kiegészítések „idézőjelbe tételének” a hatvanas évek modern építészetének puritán eszköztára és gyakorlata éppen megfelelt. A technikai lehetőségek sorával gyarapodó, színesedő építészet és a minden politikai szándék ellenére differenciálódó társadalom önkifejezésének igénye azonban gyorsan változott. A műemlékes építészet nem vett erről tudomást, mert – mint említettük – az alkotói folyamatokba csupán véletlenszerűen épülhettek bele személyek, közösségek valóságos szempontjai és óhajai. Olyan folyamat volt ez, mint egy öregedő színtársulat hanyatlása; a velük öregedő színigazgató szeme a megszokott képet rögzíti, ám társulat lába alól lassan kicsúszik a talaj, a gyérülő nézőtéren már a primadonna műfogsoráról, a bonviván aranyeréről suttognak. A műemlékes építészet társadalmi szintű elfogadottságának megszűnéséhez leginkább a minél több régit minél teljesebben megmutatni akarás járult hozzá; e szándék a „mi is a nyugati kultúrkörhöz tartozunk” eminens bizonyítási vágyából származott. A didaktikus felfogás a gyakorlatban egy épület különféle építési korait igyekezett együtt, ámde elkülönítve bemutatni az épület falfelületein. Az azonos feladatok törvényszerűen vezettek azonos megoldásokhoz.
Kikristályosodott egy eléggé következetes műemlékes gyakorlat, anyagváltással, csíkkal, műemléki téglával, műkő, fém, stb. elemekkel, a toldások és kiegészítések jelzéseként. Megjelentek a virtuális szerkezetek, amelyek meghatározott anyagot és formát óhajtottak érzékeltetni. „Visszacsatolás” híján azonban évtizedeken át nem vettek tudomást a közönség, reprezentáció iránt megnyilvánuló természetes igényéről. Társadalmilag alulértékelt anyagokat használtak nemes anyagok és kiemelt jelentőségű terek jelzésére, és osztályhelyzet-szintű jelentés-tartalommal bíró anyagokat alkalmaztak, tartalmuktól idegen környezetben. Nem lehet – például – az ipari csarnokoknál szokásos „U-profil” üveget (Copilit) használni egykor reprezentatív, akár éppen szakrális terek jelzésére, mert az az épületet „iparivá” degradálja. Nem fogadja el a közönség értéketlen anyag – például plexi, linóleum, vagy „bádog” (tkp, horganylemez, horganyzott acéllemez, stb.) – alkalmazását sem nemes kő, vagy akár tégla helyett. Ez a helyzet a kő helyetti tégla és műkő alkalmazásánál is. A helyreállítások során gyakran került ellentmondásba az épület kései, ismert állapotának meglévő – és ami még fontosabb; közismert! – esztétikai értéke és az építés korának tudományos igényű dokumentálása. Hamar kialakult az a fontossági sorrend, amely tudományosságot az esztétika elé helyezte... és ami még rosszabb volt, kialakult a pótlások, beúsztatott részletek öncélú esztétikája, megszületett a műemlékes művégtag építészet. Ahogy a társadalom távolodott a műemlékvédelem céljaitól, úgy lett egyre üresebb és felszínesebb ez a gyakorlat. Egy vakolatba húzott „negatív” tagozat, fémhálóval imitált boltozat… lehetett szellemes ötlet egyszer, és egy-egy következetesen végigvitt, elegáns és nagyvonalú megoldás – mint a diósgyőri vár beton rondellája –, megfelelő környezet és rálátás esetén a modern építészet méltó kiegészítője volt, de e gesztusok gyakorlattá emelése zsákutcába vezette a műemlékes építészetet. Az ilyesfajta építészet művelői ugyanis ekkorra már megkülönböztették magukat a többitől; gyakorlatukat „szakmává” emelték, kaszttá, klikké, zárt közösséggé váltak – ami e helyzetben egyébként emberileg természetes reakció – és olyan tudás birtokában hitték magukat, amely erre fel is jogosítja őket. Ez tévedés volt. Hibás és öncélú megoldások akkor is hibásak és öncélúak maradnak, ha mögöttük lenyűgöző bizonyítási apparátus áll, és esetleg hivatali szervezet is. Mert csak egyféle építészet van, amelyben mindenféle tervezői tevékenység belefoglaltatik. A modernnel megszakított fejlődés előtt a korunk építészetétől való elkülönülés igénye semmilyen helyzetben sem létezhetett, tehát nem is jelentett gondot. Ha végigtekintünk egymás után következő és egymásra épülő „történeti” stílusainkon, láthatjuk, hogy az egymást követő nemzedékek gond nélkül beletenyereltek elődeik építészetébe. Becsülték elődeik munkáit, de ha valami kiszolgált, megöregedett, ha másra volt szükségük, cselekedtek saját érdekeik, esztétikai normáik szerint. Csak a mi fogalmaink szerinti „emlékőrző” épületeknek kegyelmeztek olykor, leginkább szakrális okokból, vagy a hozzájuk fűződő hagyományok miatt, és esetleg bizonyos, ki nem mondott babonák, előítéletek okán; így maradtak meg egyes templomok és kastélyok... Nehéz elképzelni, hogy barokk mestereinket, vagy – például – Hild Józsefet, vagy Pollack Mihályt megtorpantotta volna valami, csak azért, mert „régi” – bár például éppen Pollack művelt, sok minden iránt érdeklődő ember volt. A korok öntudta nyilvánult meg tevékenységében, ha bontott és helyette újat épített, mert az újat nem csak hogy egyenrangúnak és egyenértékűnek tekintette a réginél, hanem jobbnak és értékesebbnek is. Ez ugyan néha túlzás, de minden egészséges korszak időnként túlértékeli önmagát. Pollack fölépítette az üvegtetejű üzletutcájával a maga korában ritkaság-számba menő Brudern-bazárt Pesten; csak egy-két európai nagyvárosban akadt hozzá hasonló. Háromnegyed évszázad múlva, mint korát túlélt épületet bontották le ezt, hogy helyébe Schmahl Henrik pazar Párisi 6
udvarát emeljék. A lényeg nem a bontáson és a múlt emlékének „tönkretételén” van, – mily gyakran hallani ma ezt a szót! –, hanem azon a természetességen, amellyel elpucolták a felesleges régit (már nem kell!), hogy helyébe jobb újat emeljenek; érték helyébe új értéket állítottak, érték mellé értéket emeltek. Ők tudták magukról, hogy képesek erre! Mi viszont már félünk a felelősségtől és gyávaságunkat tudománynak álcázzuk. A barokk mesterek, vagy Pollack, vagy Ybl megvetnének bennünket ezért – joggal. Lenézhetjük száz évvel ezelőtti műemlékeseinket, purizmusukért, de ha feltámadnának és gúnyolódnának velünk, mondván, hogy a mi műemlékes építészetünk pedig a hazugság építészete – nem tudnánk mit felelni, mert így igaz.
Törvények és társadalom. Műemlékes „hogyan tovább?” A hazai műemlékvédelem zsákutcája 1990 körül vált láthatóvá. A technikai lehetőségek sorával gyarapodó, színesedő kortársi építészet ekkorra végképp elkanyarodott a műemlékvédelem megszokott gyakorlata mellől, amelyet a rendszerváltás politikai tartalmától is megfosztott. Világossá vált, hogy a magyarázó jellegű bemutatások, elvi jellegű rekonstrukciók kudarcot vallottak. Gyakorlatuk nem volt folytatható. Társadalmunk nem kiskorú, nem szorul magyarázatokra, – építészetben sem. Műemléki kiegészítésekként is teljes értékű építészeti alkotásokra volt szükség. Elvi válaszra azonban nem futotta. Nem volt sem idő, sem lehetőség. Idő azért hiányzott, mert improvizálni kellett az új szervezetet – a lehetőséget azok vették el, akik akkor cselekvési helyzetben voltak és meg akarták őrizni korábbi elveiket – azaz igazából befolyásukat és tekintélyüket. Igazi régivágású állami hivatali presztízsharc volt ez, jelei már korábban is látszottak. A hetvenes és nyolcvanas évek – a műemlékvédelem „nagy” korának – szakemberei előre gondoskodtak róla, hogy ne legyenek potenciális utódaik; ma hiányzik a Magyarországon a vezetőképes műemlékes középgeneráció; furcsa színben tünteti föl ezeket az egyébként érdemes szakembereket, hogy egzisztenciális érdekeik és hiúságuk oltárán feláldozták szakmájuk jövőjét. Újabb ütőképes és döntési helyzetben lévő szakember-gárda nem lévén, valahogy minden ment tovább, a régi gyakorlat alapján, sok improvizálással. A húsz évvel korábbi elvek azonban nem voltak alkalmasak az újabb társadalmi viszonyok között a védelem gyakorlatának megalapozására. Megjelent ugyanis a színen a magántulajdonos, amely valóságos építtetői szempontokat mutatott fel és érvényesíteni akarta jogait. Kínos meglepetés volt ez egy olyan szakmának és korosztálynak, amely a társadalmi kontroll nélküli cselekvés szabadságához szokott. A tulajdonosi oldal megnyilvánulásait – akár az ingatlan-birtokos, akár építésze részéről – a „gonosz tőke” megjelenésének, a jó ízlés elleni támadásnak, és ezzel együtt a magánérdeket megjelenítők súlyos jellemhibájának érezték. Kialakult a műemlékes szakmában a fenyegetettség és ezzel együtt a személyes sértettség érzése. Miközben – immár magánerőből – korábban nem látott mennyiségű épület-helyreállításra került sor, sok jeles műemlékes szakember permanens vereségként, keserűen éli meg e folyamatot; esetenként olyan építészeti megoldásokba kell belenyugodnia, amelyek eltérnek a korábbian megszokott és szakmai szinten elfogadott műemlékes gyakorlattól és amelyek korunk – a kiegészítendő, helyreállítandó régihez képest szerintük alacsonyabbrendű, vagy alacsonyabb színvonalú, közönségesebb – építészetét tükrözik. E szakemberek számára a létező szocializmus átlátható világa, a közvetlen ellenőrzés és az informális beleszólás lehetősége egyszerre tűnt el; a döntési helyzetből alku-helyzetbe „le” csúszás sajnálatos egzisztenciális probléma azoknak, akik esetleg életüket is tették e szakmára. Felettébb jellemző, hogy a magánérdek jelentkezése láttán a műemlékes szakma „harcot”, „lövészárkot” emleget, amelyben ő a jó oldalon áll. Furcsa, visszás helyzet ez, mert a másik, a „rossz” oldal azoké a „haszonleső” tulajdonosoké és az őket „kiszolgáló” építészeké, vagyis azoké akik konkrét társadalmi igényeket jelenítenek meg – és akinek pénze és
szakértelme nélkül nincs építészet és nincs műemlékvédelem sem Magyarországon. Furcsa helyzet ez azért is, mert míg a műemlékes hatóság bármely más építési hatósághoz képest szigorúbb követelményekkel és a tulajdonosi szerepet korlátozó lehetőségekkel léphet fel – gondoljunk csak az elidegenítés, a felhasználás, az átalakítás műemléki szempontú korlátaira, amelyhez a meghatározott módú karbantartás kényszere is járul – a birtokon belüli fél a plusz terhek kényszerű vállalásáért gyakorlatilag nem kap cserébe semmit. Magyarul; műemlékek birtoklása más épület birtoklásánál többe kerülhet. A műemlékvédelem hivatalos szervezete, előírásaiért, igényeiért, követelményeiért csereértéket közvetve sem adhat; a műemlékség érdekében állított követelményeket nem egyensúlyozza ki anyagi kárpótlás, és/vagy az egzisztenciális érték növekedése. Mindez azt jelenti, hogy ma a műemléki védelem leértékeli az ingatlant. Bár ez sok esetben nem jelent semmit – például teljesen mindegy, hogy a tihanyi apátság mennyit ér: senki sem akarja eladni –, magántulajdonos számára épülete országos védettsége azt jelentheti, hogy elveszíti értéke 20-30 százalékát. Az esetenkénti támogatások és a pályázati lehetőségek nem állnak arányban e folyamattal. E visszás helyzetben a műemlékvédelem szervezete és gyakorlata szembekerült azzal a társadalommal, amelyet képviselnie kell. A műemlék „védelem” konstruktív tevékenységből ambivalenssé vált, gyakorlói úgy érzik, olyan közösség számára dolgoznak, amely nem érti meg őket. Az építtetői oldal a műemlékvédelem „túlzott” szigorúságában és ötletszerű – egységes elveket immár felmutatni nem tudó – reagálásaiban szemellenzős filozopterek bosszúját fedezi fel a velük szemben. Nem véletlen, hogy a ’90-es években magyar építészek szervezetten foglaltak állást a műemlékvédelem hivatala és szervezete ellen. Egy sem akadt közöttük, aki ne tudta volna, hogy az épített örökség védelmére szükség van, és egy sem volt köztük, aki erre alkalmasnak hitte az akkor működő Országos Műemlékvédelmi Hivatalt. Még akkor is szomorú bizonyítvány ez, ha leszámítjuk e szigorú állásfoglalásból az indulatot. Nem javított e helyzeten a műemlékvédelemmel kapcsolatos törvénykezés. Az egykor a magyar építészeti örökség védelmére hivatott 1881. évi XXXIX. tc. után a műemlékvédelemnek önálló törvénye – sok, építésügyhöz csatolt rendelet, kiegészítés és szabályozás után – csak a rendszerváltás után született. Az 1997. LIV. tv. – amely az 1990-es évek elején kialakult gyakorlatot kodifikálta – adminisztratív válasz volt a problémákra; lényege, hogy a műemlékekkel kapcsolatos építési engedélyezési eljárást az Országos Műemlékvédelmi Hivatalhoz (OmvH) rendelte. Ez a törvény a még a szocialista reflexeit elhagyni nem képes államigazgatás tipikus válasza volt egy összetett problémára. Csupán adminisztratív megoldást nyújtott, – igaz alaposat, az ügymenet és a felelősségek pontos meghatározásával – ámde elvi alap nélkül; hiányzott belőle viszont a társadalmi egyesség kifejezése. Azt a naiv hitet fejezte ki, hogy a törvényes szigor, karöltve a bürokratikus út és a hierarchia tisztázásával megold minden gondot. A gyakorlatban óriási mennyiségű ügyet zúdított az OMvH-ra, anélkül, hogy az igazi konstruktív munkához alku kereteit nyújtotta volna; a lehetséges kompenzáció kérdését egyetlen, feltételes módú bekezdésben intézte el. Az OMvH, megfosztva korábbi szellemi bázisa egy részétől a plusz adminisztráció irányába tolódott el. Ügy és ügyirat lett minden problémából, korrekt válasszal, amelyek leginkább igen-igenek, vagy nem-nemek lehettek – hiszen ezek megfogalmazhatók, megérthetők és betartásuk ellenőrizhető –, az árnyalatoknak és a kompromisszumoknak azonban nincs bürokratikus formájuk – tehát nincs helyük az igazgatásban.
7
Jelen kormány – e sorok 2001 elején íródtak – saját céljainak és gyakorlatának megfelelően módosította e törvényt. A kézzelfogható nemzeti örökség egészét érintő 2001. évi LXIV. törvény – a kulturális örökség védelméről – a műemlékeket, a régészeti lelőhelyeket és a közgyűjtemények állományait védetté nyilvánította és azok felügyeletére külön csúcsszervet, Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt alapított. E törvény műemlékeket érintő része igazodott a korábbi gyakorlathoz, ám a „Hivatal” jogait pontosította és kiterjesztette, továbbá leszögezi, hogy a műemlékek fenntartása a tulajdonost terheli, akit erre kényszeríteni is lehet… E törvény kétarcú. Egyfelől helyeselhető a védelem kiterjesztése, másfelől túlzott a hatáskörnek az a koncentrációja, amely minden „emlékügyet” egy kézbe helyez. A „hivatal”, jogaival és lehetőségeivel a magyar kulturális élet kivételesen befolyásos állami intézménye lett – óriási, ámde a nagyközönség elől rejtve mozgatott klientúrával és még nagyobb holdudvarral. Azt kell hinnünk, hogy a védelem csak ürügy e lekötelezetti kör ellenőrzésére és bővítésére és még inkább arra, hogy spontán, kis közösségi kezdeményezéseket – hivatalosan a jog és a tudomány nevében – elfojtsák. E törvény azt a hitet testesíti meg, hogy megfelelően felépített bürokrácia, megfelelő kényszereszközökkel az állam és a társadalom irányításának egyetlen hatásos megoldása. Visszajutottunk a Kádárkorszak felvilágosult – felvilágosult? – abszolutizmusához. Mindez retrográd és nehezen fenntartható dolog; világunk a hatalom és a felelősség megosztása, dekoncentrációja felé halad. A műemlékvédelemmel szembeni társadalmi igény és elvárás azonban jelen van korunkban Magyarországon. E tényből következik, hogy bármiféle törvénynek a műemlékvédelemmel kapcsolatos társadalmi egyességet kellene kifejeznie. Ez az igény nehezen megfogható, differenciált megoldáshoz vezetne. Korunk magyar társadalma ugyanis csak kiemelkedő emlékőrző épületeink – óvatos becsléssel számolva az országos műemlékállomány 7-10 %-a – védelmének terheit vállalja. A jáki templom, a sárospataki vár, vagy a fertődi Esterházy-kastély közös kincsünk; közpénzből való fenntartásuk – megjegyeztük már – természetes. Az ezeken felül védelemre érdemes épített emlékek körét ma a tudomány határozza meg, ami – amint erre már utaltunk – nem tükröz feltétlenül köz-ítéletet, és nem jelent társadalmi elfogadottságot, pláne támogatást. A közvélemény, közízlés, közakarat szempontjából e döntések sokszor véletlenszerűnek és esetlegesnek tűnnek. Közmegegyezés híján pedig erkölcsileg nehezen elfogadható, hogy ezen építmények fenntartásának terheit tulajdonosa hordozza. Ám a tulajdonos megléte az egyetlen realitás, amelyre valamely nem állam által fenntartott emlékőrző építmény fennmaradása érdekében támaszkodhatunk. Őt semmiféle közösség nem tudja megszemélyesíteni – még hatósági formában sem. Mégis, e helyzetben alárendelt szerepet játszik az állammal szemben. A „Hivatal” által megjelenített állam jogaival és a tulajdonos kötelességeivel szemben a „Hivatal” kötelességeinek és a tulajdonos jogainak kodifikációja rehabilitálná a tulajdonost jogaiban; ez jelentené a valóságos társadalmi egyességet a műemlékvédelemben. Vagyis az állam, közvetlen, ámde nem konstruktív eszközei mellett –, tiltás, bírság... – közvetetett konstruktív eszközök használatára is kényszerülne. A döntéshozatali folyamatnak végső soron alkunak kell lennie, amelyben műemlékvédelem hatósága közvetítői szervezői szerepet játszik a tulajdonos és a közösség között.
saját környezetében bele-belebotlik a mindennapok kis építészeti szépségeibe, amely évtizedeken át annyira ellenkezett jeles művészettörténészeink eklektikát élesen elítélő felfogásával, valamint a „kapitalizmus kora” építészetének marxista alapú – lesújtó – értékelésével, vagy a kiegyezés kora iránti mélyebb politikai szimpátiákon alapul – számunkra érdektelen kérdés. A lényeg; ez korunk ízlése és értékelése. Erről akarunk tudni, ezt akarjuk látni. Hogy utódaink elfordulnak e kortól, és másfelé fordul figyelmük reflektora – az már az ő dolguk lesz… E folyamat közben változik a helyreállítások iránti igény is. Önmagunkat, ízlésünket öntörvényűen kifejező, nem eklektizáló újat a régi mellé, vagy a régibe beleépítve elfogad és értékel korunk – stílusban illeszkedő kiegészítést, stilizált régit, épített művégtagot már nem… Mindez persze nehéz út, mert ma Magyarországon a gondolkodó fők többsége borzad saját korától. Egészségtelen jelenség ez, de logikusan következett be; egy még magára nem talált társadalom – értelmisége – küzd önnön kétségeivel. Nem kevésbé egészségtelen az sem, ha azért óvunk a változástól és rosszabb esetben az enyészettől egyes építményeket, mert meghasonlottunk a magunk korának tárgyi környezetével. Ez a magatartás kísértetiesen azonos a – Konrad Lorenz által joggal elítélt – embergyűlölettel kombinált állatimádattal. Aki nem tudja elfogadni a maga korát, aki nem tud a maga korában olyan szépet és jót találni az építészetben is, amelynek örülhet, amely boldoggá teszi – beteg lélek, és nem mentsége, hogy korunk a meghasonlottak kora is. Aki nem tud a maga korában szépet látni – a múlt értékeit sem láthatja meg. Ha nem fogadjuk el a jelen építészeti értékeit, a múlt építészetével egyenrangúnak, a múlt óvásának erkölcsi fölénye helyett csupán lelki egyensúlyunk hiányával szembesülhetünk. Ha csak óvatoskodva, réginek álcázva, stilizálva, alkudozva, kúszva, mászva, kicsiny darabokban merjük a múlt építészete mellé tenni a miénket, ha nem merjük vállalni a múltat tökéletlenül és a jelent is tökéletlenül – de mindkettőt őszintén! –, akkor csak gyávák vagyunk, semmi több. És el kell fogadnunk, hogy az az emlék, amelynek emlékőrző szerepe megszűnt, mert elvesztette társadalomban elfoglalt szerepét és sem személyes, sem közösség érdek nem óhajtja fennmaradását, – vagyis elveszítette használati és eszmei értékét – nem emlék többé. Azt kell megakadályoznunk, hogy ez a helyzet bekövetkezzék.
Valójában a tulajdonos a közösség azon képviselője, aki a maga személyes érdekével konkrét társadalmi igényt és elvárást jelenít meg. Vele szemben az amatőr műemlék- és városvédők kívánságai, az egyegy konfliktusban érdekelt ad hoc csoportok érdekei és általában a társadalom élő értékrendje és elvárásai általános elvekként kell, hogy megjelenjenek a hivatal tevékenységében. Pontosan ez az a folyamat, amelyben a tudomány nem úr – mert nem képes modellezni az állandóan módosuló értékrendet –, hanem szolga, amelynek feladata az állandóan módosuló igények újra és újra-fogalmazása, akár tegnapi elvei ellenében is. Korunk értékrendje például erősen húz az 1867-1918 között építészet felé. Hogy ennek csak az az oka, hogy átlagember 8
