Írásomban csak a legszükségesebb mértékben foglalkozom a tárgyalt utcák, terek esetleg épületek múltjával, az EKF kapcsán megvalósult beruházások előtti állapotukkal, a változás mértékével, vagy annak szükségességével, esetleg a tervezők eredeti szándékaival. Nem választom élesen külön a tervezést a kivitelezéstől, a befejezést követő állapotokat a birtokbavétel módjától, az utcák és terek belakásának mikéntjétől, akkor sem ha egy területen egymástól függetlenül többen is dolgoztak. Sokkal inkább egy járókelő, sétálgató, a várost használó ember szemszögéből igyekszem rögzíteni benyomásaimat a kialakult állapotokról, valamint a létesítmények átadása utáni, nagyjából egy évben bekövetkezett változásokról, elsősorban a Kossuth és Széchenyi térre koncentrálva.
Nézz a lábad elé! Ha az embernek Pécs történelmi belvárosában van dolga, vagy csak sétálgatni szeretne ott, bármelyik irányból közelít is, a legváltozatosabb utcai burkolatokat, térköveket figyelheti meg, főleg ha engedelmeskedik a gyermekkorából ismert, a címben is olvasható felszólításnak. A sokat hallott jó tanácsot a Jókai téren baktatva feltétlenül érdemes megszívlelni, de erről majd később. Sétánkat kezdjük inkább délről, a Bajcsy-Zsilinszky utca felől, s tekintsük most a város kapujának a Rákóczi úti nagy kereszteződést. A zebrán átjutottunk: íme a belváros. Ezt könnyen észrevehetjük, mivel a közönséges aszfalt szerepét mészkő, illetve gránitburkolat vállalja magára. Néhány lépés után megpillanthatjuk a Kossuth tér alatti garázs kihajtóját majd mögötte a téglalap alakú teret magát, ami elég nagy és jó része üres. Ez nem baj hiszen a tervező szándéka kifejezetten az volt, hogy alkalmas legyen különböző rendezvények megtartására, lehet itt sétálgatni, játszani, kültéri kiállításokat rendezni, jut hely a vendéglátósok székeinek és asztalainak, szóval a legkülönbözőbb módon lehet birtokba venni. A tér hossztengelyének végén a Zsinagóga, ami nem csak homlokzatának felújítása miatt kerül a figyelem középpontjába. A tér alakja és annak elemei mintegy odavezetik a tekintetünket, és nem csak az épületet csodálhatjuk meg, hanem azt is megtudhatjuk mennyi az idő. Ez jó. A Kossuth szobor áthelyezése szintén jó ötletnek bizonyult. Így a szobor valóban központi szerepet tölt be, ugyanakkor helyrebillenti a tér egyensúlyát, illetve erősíti a Polgármesteri Hivatal és a szomszédos épületek méltóságos szimmetriáját. Kossuthtal és a Hivatallal szembenézve (azt mégsem írhatom, hogy szemben állva) érzem magam a legjobban. Megnyugtató a nagy zöldfelület, ami keretezi a látványt és egyben kis utcácskát metsz ki a térből a szintkülönbség miatt. Kedvencem a függőleges kőfal tetején végigfutó ívesen végződő vájat, amely kiváló és hívogató ülőfelület. Kellemes apróság. Ha a címben szereplő felszólításnak engedelmeskedtünk, akkor az alábbiról se feledkezzünk meg. Ne ülj a hideg kőre! A fűben álló monolitok annak idején találgatásokra adtak okot. Vajon a fent említett elválasztást hivatottak vizuálisan erősíteni, netán egyszer majd szobrok nőnek ki a földből előttük? Sajnos az utóbbi, rossz sejtés igazolódott be. Minek egy markáns, architektonikus elemekkel gazdagon ellátott emlékmű ‒ amely mellesleg a tér névadóját ábrázolja ‒ mellé még további, folyamatosan növekvő számú vélhetően megjelenésében és minőségében sem egységes mellszobrot helyezni, a háttér gyanánt szolgáló menhirektől és sejthetően egymástól is elütő posztamensekre? Mért kell az Aradi vértanúk útján bevált megoldást esetlen módon ideidézni? A leendő alakok neveire is lehetne fogadásokat kötni. Aki egy kicsit is ismeri a magyar történelem nagyjait, nagyot nem tévedhet. Ezeket a szobrokat érdemes lenne inkább a hasonló nevű utcákon tereken elhelyezni, ezzel is gazdagítva a város más részeit, ellentétben a mindent a belvárosba való zsúfolás szándékával. Habár Széchenyinek sincs szobra a róla elnevezett téren, és nem is lehetne ő ott ma már a „legnagyobb”. Ám pásztázzuk még szemünkkel a füvet, ezt úgyis ritkán tehetjük errefelé. Mint ahogy az már a gyeptégla lerakásának pillanatában megjósolható volt, a szürke és sárga kövek, valamint a gyep közötti átmenetet vizuálisan biztosító raszteres megoldás a számítógép monitorjáról a valóságba átültetve csak akkor maradt volna értékelhető és némileg élvezhető ha a teret, különös tekintettel a gyepre, folyamatosan ápolják, igyekezve fenntartani azt az állapotot, ami a tervező szándékát tükrözi és a kivitelezés befejezésével létrejött. De ha ez sikerült is volna, akkor sem láthatnánk azt, amit az építész a monitorja előtt látott, vagy ki gépen száll fölébe. Ami két dimenzióban, felülnézetből op-art, nagyívű grafika, megfelelő kivágásban nagyszerű kortárs fotó, pixeles átmenet különböző színek és felületek között, az a valóságban, a járókelő perspektívájából még az avatott szem számára is alig tetten érhető játék. A fű hamar kiégett, kikopott néhol, a föld lemosódott a kövek mellől. Az eltérő színű burkolati elemek közti kontraszt a kosz miatt folyamatosan csökken. A tér valójában élesen válik ketté egy kövezett és egy füvesített részre, melyben itt-ott árválkodik néhány márványlap, nem tudni miért. Ezt a hatást erősítik a mezsgyébe helyezett pad-szarkofág tömbök és
a folyócskák sora. Az ellenkező oldalon lévő ágyásnál is hamar felborult a négyszögletes kőlapokból és alacsony cserjékből álló kompozíció mert a növényeket néhol egyszerűen kitaposták, és nem feltétlenül azért mert errefelé sok a vandál, hanem mert ott volt felállítva egy sátor vagy színpad és a rendezvények résztvevői vagy szereplői kénytelenek voltak arra járni. A mélygarázs acél-üveg fel-, és lehajtói, valamint a fel-, és lejáratok dobozai ‒ ízlés kérdése ‒ átlagosan rondák vagy kellemesen jellegtelenek. A Konzum melletti lift-lépcsőház házikójának esztétikája sajnos erősen az előbbi felé billen oszlopainak alumínium burkolata, a burkolati elemek közti rések ragasztószalaggal való eltüntetése és a talán figyelemfelkeltőnek szánt, a lapostető peremén körbefutó fényjáték alu-plexi szerkezete miatt. Ha ezeket az elemeket elhagyták volna, és megelégszenek az acélüveg doboz egyszerűségével, akkor legrosszabb esetben is a kellemesen jellegtelen kategóriába lehetne sorolni a kockákat. A tér két sarkán csücsülő dobozok így legalább egymással harmóniában lennének, és „átlátszóságuk” okán talán még a térrel is. Így viszont azt a zavart erősítik, amit akkor „élvezhetnénk” igazán ha terünk déli határának valóságát vennénk górcső alá. De ha bele is pillantanánk a lencsébe, alighanem azonnal vissza is rántanánk a fejünket... Szintén teljesen érthetetlenek, a tér látványát ugyancsak erősen meghatározó, ferdén meredező lámpavasak a végükre applikált reflektorokkal, melyekből a Hal térre is jutott egy-kettő. Talán a tér parkolóként funkcionáló korszakára hivatottak emlékeztetni a pécsieket? Valószínűbb azonban, hogy a tervezőknek jobb ötletük is volt, és esetleges pénzszűke netán időhiány miatt állították fel ezeket a lámpákat, amelyeket egy község focipályájának közönsége kitörő örömmel fogadna, de itt ‒ valljuk be ‒ elég rosszul mutatnak és nem azért mert nem derékszöget zárnak be a talajjal. Egészen sajátos a tér Fürdő utca felőli oldalának lezárására szolgáló kőkockákból, régieskedő, mogorva, fekete lámpákból és forgalomkorlátozó oszlopokból álló sor is, (hasonló sorminta megjelenik a Király utca keleti felén is) melynek végét egy profilvasból hegesztett, utólag a kőkockákhoz erősített korlát zárja, amely láthatóan balasetvédelmi okokat szolgál. Ha a korlát szükségessége utólag merült is fel, akkor sem a téemkással (TMK=tervszerű megelőző karbantartás) kellett volna legyártatni. A fent leírtak akár értelmezhetők úgy is, hogy ha „előttem van észak”, akkor a tér reprezentatív oldalát látom, s ha „hátam mögött dél”, akkor a hétköznapi, átlagos, zavaros, stb. részétől fordulok el. Középütt lenne a „vásártér”. Karácsonykor, húsvétkor néhány bódé, alkalmanként koncert-színpad, sörsátor, mobil budi, jó buli... A baj csak az, hogy az egyik öntöttvas rács közepén nemhogy fa nincs már de a rácsot is szétzúzták a technikai okokból behajtó járművek. Vigyázni kellene! Vagy inkább ‒ ha szándékaink szerint a fenti funkciót is be kell töltenie egy köztérnek ‒ mégis a tervezéskor kellene gondolni a hasonló problémákra, megelőzendő azokat? Morfondírozás közben észre sem vesszük, hogy elhagytuk a teret, mivel a burkolat a Fürdő utca egy részén folytatódik, összekötve a Kossuth teret a Hal térrel és tulajdonképpen az Árkáddal is, mivel a bevásárló központ bejárata előtti burkolat a Rákóczi utat keresztező zebrán átkelő gyalogos szemében egyenes folytatása a Hal térinek és viszont. Az autós közlekedés által érintett legforgalmasabb helyeken a térkövek nem tudnak megfelelni a magukra vállalt szerepnek. (A kövek küldhettek volna követeket mondjuk a pesti Király utcába.) Nem tudni, hogy a résztvevők a tervezésnél, az anyagválasztásnál követik-e el a hibákat, netán a kivitelezés közben nem sikerül valami, esetleg utóbbinak és egyáltalán a honi beruházások megvalósításának sajátos gyakorlatával van a baj. Vagy mindezek együttvéve vezetnek oda, hogy a sok ember munkájából és még több ember pénzéből létrejövő műtárgyak ilyen hamar romlani kezdenek? A kérdés persze álnaív. De lehet-e ezen változtatni vagy bele kell nyugodni a helyzetbe? Vagy ha csak vágyunk a nyugati minták alapján tervezett és ottani precízséggel, kulturáltsággal megépített terekre, épületekre de nem valósulhatnak meg álmaink, nem kellene-e inkább lemondani azokról és eleve olyan formákban gondolkodni, amelyeknek jól áll a kopottság vagy némi esetlegesség is, olyan megoldásokat találni, amelyek nem igénylik a folyamatos karban-, és szinten tartást, amelyek az idő múlásával baráti és nem ellenséges, netán leigázott viszonyban vannak? Egyszóval olyan formákra, anyagokra, megoldásokra és ezek kombinációjára lehet szükség, melyek nem csak kopnak érnek is, és a kosz is hamar patinává nemesül rajtuk. Ha szigorú geometrikus formákban gondolkodunk, azokból építkezünk gondoskodnunk kell arról is, hogy ez a feszesség a valóságban is létrejöjjön, sőt sokáig fenn is maradjon. Ha erre képtelenek vagyunk ki kell találni valami mást. Más kérdések is felmerülnek. Vajon miért nem lehetett a Konzum déli oldalára is kiterjeszteni a munkákat, megszüntetendő az ott uralkodó zavaros helyzetet? Nagyon sok ember próbál közlekedni, áll sorban újságért, buszjegyért és vár a járatokra a város eme mocskos kis zugában. Csak a korzózóknak plázázóknak jár az új burkolat? A helyi járatokkal munkába vagy munkából igyekvőket pedig megalázhatjuk a 2010 előtti állapotok meghagyásával, hiszen úgyis néhány hónap alatt összekoszolnák az utcát és a padokat? Hasonló kérdések merülnek fel a Fürdő utca északi részének néhány méterével és a Munkácsy utca Széchenyi térbe torkolló végével kapcsolatban. Kevés befektetéssel egy sokkal értékesebb, befejezettnek tűnő tömböt sikerült volna létrehozni, ha nem csak a legszükségesebb részben csatolják be a beruházásba a teret közvetlenül körülvevő utcákat, és nem a burkolók leleményességére bízzák a régi és az új járdarészek találkozásánál létrejövő „nézeteltérések” elsimítását, és nem nekik kell a mások által
elvarratlan szálakat benyálazott hüvelyk-, és mutatóujjuk összedörzsölésével összeragasztani, eltüntetni. Egyszóval ha nem vágják el a burkolatot ott, ahol véget ér a tér szigorúan vett határa, vagy néhány méterrel kijjebb, azaz „ameddig a szem ellát”. Körbejártuk és bekukkantottunk a Tér mögé, most ismét folytassuk utunkat az Irgalmasok utcájának elejétől felfelé! Csak a néhány visszacsempészett taxi emlékeztet az utca e szakaszának elfeledett állapotára, amikor a közelben még buszmegálló volt meg újságos, és az emberek zavartan kerülgették egymást. Egyébként elengedetten lehet sétálni a Széchenyi tér felé. Mindössze néhány pad és nyáron ugyanannyi pálma töri meg az utca egyhangúságát. A padokon többnyire utcazenészek dolgoznak. Másokat talán a padok kényelmetlensége (ti. nincs támlájuk) nem csábít pihenésre, talán az a tény, hogy ez valóban egy sétáló utca meglehetős nagy forgalommal. A padok nem feltétlenül szükségesek de nem is zavaróak. Bár ha az utcán végigfutó burkolati sávok egyikét bicikliútként értelmezzük, akkor más a helyzet, de itt nincs igazán nagy kerékpárforgalom. Az utólag lerakott műanyag növénydézsák annál inkább szemet szúrnak. Jujj! A padok közé el lehetett volna helyezni eleve oda tervezett, a járda szintje fölé épített alkalmatosságokat ha már felmerült az igény a növényekre, és a föld alatt futó csövek miatt nem lehetne a szokásos módon elültetni azokat. Kaptatunk felfelé, szélesedik az utca, balra lombok, jobbra ágyások majd vízsugarak, köztük egy óriási, bronzból hajtogatott fűszál, és tá-táááám fanfárok, kürtök, dobok ünnepélyes és mind hangosabb zengése közepette feltárul a Középpont maga, Pécs Fóruma. De mielőtt belevetnénk magunkat a forgatagba időzzünk el kicsit a Városháza előtt! A terület tervezője a burkolat mintázatával Breuer Marcell előtt tiszteleg, de ezt szerény véleményem szerint csak az veszi észre, aki hallott erről a szándékról. Mindenesetre van egy feszesen szerkesztett márvány keretrendszer benne a lépcsőzetesen kialakított minimális plaszticitást is mutató virágágyásokkal. Jól megválasztott növényekkel beültetve még jól is mutatna de a megszokott kannavirág, árvácska, büdöske háromszög lágy összevisszasága, arculcsapása az újnak, az esztétikailag egységesnek, és a tisztelgés vagy megemlékezés magasztos érzését mindössze a „gyereksírok” képzettársításban felbukkanva rántja a mélybe. Egy fűszál viszont még bronzban és nagy méretben is üdítően finom képződmény, lelkes tárgy, nemkülönben lelkes alkotók munkája, beleértve a burkolatban való precíz elhelyezést is. Az más kérdés, hogy illik-e a rácsba, de a látszólagos idegenséget tekintsük ellenpontozásnak. Csobogót, szökőkutat elhelyezni egy téren főnyeremény, hálás dolog. „Vizes élőhelyből” három is jutott a Központba. Az itteni, nyáron a gyerekek kedvence ‒ tegyük hozzá nem véletlenül ‒ a szülők pedig a terecskét határoló kőkockákra kuporodva vigyázhatnak, fotózhatnak és nem utolsó sorban örülhetnek. A Városházából kijövők, kitekintők, és ki tudja még mit csinálók ugyancsak. Most már aztán fel! Irány a Tér! Végeredményben egy jól használható, letisztult a régihez képest ugyan intimitását vesztett, de üdítő módon kitágult tér tárul a szemünk elé. Sajnos a burkolat anyaga, stílusa a teret és a kapcsolódó utcákat alkotó házakkal semmilyen viszonyban nincs, idézőjelbe teszi az épületeket, mintha a homlokzatok azért épültek volna meg, hogy díszletül szolgáljanak a trendi felületnek. Ez az elidegenedett és elidegenítő tervezői attitűd eléggé általános. Sokszor vita tárgyát képezi egy-egy markáns kortárs „beavatkozás” egy épület vagy tér életébe. Ha ez a beavatkozás szükséges és az első látásra egymástól idegen elemek összekapcsolódásából új minőség, harmonikus egység jön létre, mindenki megelégedésére szolgálhat. Úgy érzem ez az együttállás itt csak fizikailag létezik. A házak és a burkolat kapcsolata az épületek lábazatánál kezdődik és ott is fejeződik be. Ha időnk engedné és benéznénk a Király utcába majd bekukkantanánk a Boltívközbe is, feltárulna az a látvány, ami még hordozza a homlokzatok és utcakövek harmóniáját. Itt olyan anyagot használtak, ami nem akar többnek látszani mint ami, mégis képes alkalmazkodni a legkülönbözőbb térbeli adottságokhoz, és a legváltozatosabb mintákban lehet lerakni. Látványa összeforrt a történelmi belváros épületeinek látványával, hangulatával, és ha nyilvánvalóan nem is alkalmazható mindenhol, és nem kétujjnyi hézagokkal van lerakva, jól esik rajta a séta. Ez a macskakő. De időnk nincs, fel tovább! Van némi probléma a részletekkel is. A háttámla nélküli padok nem kecsegtetnek hosszan tartó kényelmes ücsörgéssel. Persze lehet emögött némi tudatosság, a rotáció felgyorsításának szándéka. Az ülések férc szerkezetét a gravírozott minták sem palástolják eléggé. A Dzsámi felé vezető lépcsősort szeletelő tömbök elhelyezése erőltetett, kialakításuk megoldatlan. Ez a jelenség egyébként több helyen tetten érhető, ahol a régi állapotokra próbáltak utalni a tervezők, akár tiszteletből vagy szükségből akár a természetes viszonyokat, kialakult útvonalakat figyelembe véve. Van ahol a régit szépen dolgozták egybe az újjal. Ilyen a Hunyadi szobor vagy lejjebb a Zsolnay-kút talapzata. Van, ahol ez nem sikerült. A tér északi végéről a
bronzmécses emlékmű mellé áthelyezett szoborlapok talán méltóbb de legalábbis feltűnőbb helyre kerültek, bár az eredetileg mészkőkőfalba épített reliefek ebbe a furcsa dobozba zárva, felső szélükön keskeny kőlappal sután keretezve meglehetősen idegenül hatnak. Ha legalább ezek a kőlapok kicsit vastagabbak lennének, netán párkányszerűen lennének kiképezve, ahogy az a központi dombormű felett látszik... Van viszont ahol az új elemeket önmagukkal sem sikerült szinkronba hozni. A tér egyik sarkán, valahol a Mecsek Cukrászda vonalában figyelhető meg az idevágó szakképző iskolák tanulmányi kirándulásainak céljaként is ajánlható helyszín. Arról a kis sarokról van szó, ahol a lépcsőzetes térburkolat északi és keleti vonalának kellett volna találkoznia egy síkban. Ez azonban vélhetően a rossz kimérés miatt nem sikerült. Képzelem, amikor az utolsó métereknél a burkolók jelezték a problémát. ‒ Főnök! B...a meg, nem stimmelnek a szintek. A művezető (vagy ki?) reakciója végül is érthető. Az egészet felszedni és újrakezdeni mégsem lehet. ‒ Sanyikám, oldjátok meg! Flekszűjétek össze vagy mittudomén! E kicsiny szintkülönbség miatt még sétálhatunk gondtalanul, ám a vakoknak szánt vezetőcsíkok néha a semmiből a semmibe, néhol egyenesen valamilyen akadályhoz vezetnek. De mégsem nyugtalankodunk mert azt gondoljuk, ügyesebbek ők annál, mintsem ezekre az vájatokra lennének utalva. Aztán az egész megkoronázásaképpen a pálmák. Valahogy úgy képzelem, hogy valaki a tér befejezésének hajnalán elégedetten pillantott ki a Városháza egyik ablakán, ám csakhamar hiányérzete támadt. ‒ Te Klárikám, Ferikém, stb. ‒ szólt oda a mellette álló döntéshozónak ‒ olyan kopasz ez a tér! ‒ Aha, mint egy kősivatag ‒ felelt a másik, és a szót tett követte, lett is mindjárt mediterrán hangulat, akárcsak a Praktikerben. Kétségtelen, hogy a nyertes terv a leginkább impozáns „papíron” de fel kellett volna tűnjön az is, hogy sehol egy talpalatnyi zöld, fa sem sok de az is nő vagy 10 évig mire árnyékot ad, hacsak nem eleve terebélyesen kerülnek helyükre a lombosok. Félreértés ne essék! Nem szegény pálmákkal van a baj. Az sem megbocsáthatatlan csak elgondolkodtató ha utólag merül fel valamilyen igény. De ha már így megy ez, muszáj lenne valami kielégítő megoldást találni az utólagos „díszítgetésre” és nem azonmód belerondítani a „szép-újba”. Vannak az ilyen feladatokhoz megfelelő érzékkel és felkészültséggel rendelkező emberek! A fentiek vonatkoznak némely, KRESZ-tábla vagy forgalomkorlátozó oszlop elhelyezésének problematikájára is. Tereink berendezése, belakása megoldatlan. Úgy látszik még mindig nem tudunk elszakadni attól a rutintól, amikor az újonnan átadott épületbe a titkárnő választotta a függönyöket és helyezte el a fikuszokat, alájuk pedig jobb esetben a szőttesutánzatokat, rosszabban az üres margarinos dobozokat. Ragaszkodunk a zavarossághoz nem tudjuk elviselni a letisztultságot. Éppen ezért fel sem merül, hogy szakemberre bízzuk ezeket a feladatokat. Megoldás lenne ha maga a tervező figyelne az ilyen részletekre, de valószínűleg ő is kiszolgáltatott helyzetben van, vagy úgy gondolja nem dolga és végül is igaza van. Ahogy jobb helyeken alkalmaznak lakberendezőt, lehetne „térberendezőt” is felkérni, aki a „dekorálást” oldaná meg. Kiválasztaná a megfelelő utcabútorokat, kaspókat, növényeket, táblákat, alkalmi vagy állandó hirdetőoszlopokat, azok helyét, stb. Szerintem a 2010-es felújítás egyik legsikerültebb része a Hunyadi út és a Megye utca torkolatánál kialakult zöld szigetecske. Mellékes de jól megoldott intim terecske, egy már régebb óta ott növekvő díszfával és talán a még régebben odatelepített elektromos szekrénnyel, (ami olyan adottság, amivel nem lehet mit kezdeni de eléggé észrevétlenné lehet tenni) valamint az új, egyszerű de finom kis díszkúttal. Először csak egy rosszul elhelyezett amúgy „dizájnos” kuka rontotta el a látványt de ez valakinek feltűnhetett mert eltűnt onnan, hogy csakhamar átadja szerepét két ormótlan műanyag kaspónak, melyekből pálmák meredeznek, őrt állva a jobb sorsra érdemes fácska és csobogó mellett, fogva tartva nem csak őket, hanem a jó ízlést is. Szerencsére „csak” tavasztól őszig. Na de sebaj, kerüljük meg a teret és valljuk be, hogy a Dzsámi körüli terület rendezettsége több mint megnyugtató majd csorogjunk le a nyugati oldalon, ahogy a víz csorog le az oda épített lépcsőkön, kellemes időtöltést biztosítva azoknak, akik csak nézik és azoknak is, akik bele is gázolnak a bokáig érő vízbe ha tombol a kánikula. Rövid kényelmes séta a széles úton, amin hajdanán még buszok és autók közlekedtek, aztán újabb oázis. A kerek kőpad és csorgó ismét kellemes pihenő felnőttnek és gyereknek egyaránt. Elhelyezkedése kicsit arra a letűnt korra emlékeztet, amikor itt szinte mindig folyt valamilyen munka, fel volt túrva az út, el volt helyezve valami palánk, ami leszűkítette a Jókai tér felé vezető utat. De a továbbjutás most sokkal zavartalanabb és összehasonlíthatatlanul kellemesebb. S most kénytelenek vagyunk elkanyarodni a Jókai tér felé, ami ugyan nem a 2010-es beruházás során újult meg, és amit átépítése után sokan és sokféleképpen elemeztek és javítgattak már, ennek ellenére azóta is muszáj a lábunk elé néznünk! A kövek kopnak, töredeznek. Legalább rusztikusak, élőek... Hogy nem mindig könnyű rajtuk a járás? Az baj! De nem ez a probléma gyökere. Hanem ‒ és ez szinte az összes felújított utcára, térre érvényes ‒ a mindenáron valami nyomot hagyni igénye. A tervezői alázat változó fokú hiánya. Annak a szemléletmódnak a hiánya, amelynek birtokában a tervező messzemenően figyelembe veszi az adott tér múltját, jelenét, meglévő állapotát, jellegét és értékeit, végeredményben a hely szellemét. Nem
igyekszik más képet sugallni vagy odaerőltetni mint amit az adott teret kialakító épületek együttese sugall vagy megkíván. Látja a fától az erdőt. Monitorja fölé görnyedve nem csak a város szövetéből kimetszett részre koncentrál, amelyen belül ragadva próbálja megoldani az előtte tornyosuló problémát és igyekszik elhelyezni jeleit egy üdvözítőnek hitt vagy csak divatos esztétika mentén, vagy egyszerűen csak olyan ízlés és gondolkodásmód mentén, ami rövid vagy hosszú élete alatt belé ivódott. Ebből a fals szemléletből születnek a helyhez sem földrajzilag, sem szellemileg, semmilyen szempontból nem illő burkolatok, a jólrosszul megválasztott metszéspontokba helyezett szobrok és egyéb objektumok, akár kívánatosak azok, akár feleslegesek. Az ilyen-olyan félmegoldások, amelyek ki tudja miért nem kristályosodnak egésszé. Nem mondhatjuk, hogy az emberek nem szeretik ezeket a tereket! Hiszen újak „szépek”, málló aszfalt és totális összevisszaság helyett mégiscsak valami tiszta, nyitott, és használható világ tárul fel, amely megfelel a városlakók és turisták, a vendéglátósok és talán az üzlettulajdonosok igényeinek is. De hiányzik belőlük az a harmónia, ami ha mindenki számára nem is feltétlenül megfogható, megfogalmazható, de mindenkinek az életére felemelő hatással lehetne. Harmónia a szűkebb földrajzi környezettel, az épületekkel, a város valódi és nem kitalált hangulatával... Az a harmónia, ami ellenállhatatlanul vonzóvá tehetné ezt a várost. Ám lehet, hogy tudomásul kell venni ilyenek vagyunk? Szeretünk innen-onnan ellesni valami hatásosat, ami a mi környezetünkben alkalmazva nem nagyívű, hanem inkább csetlő-botló és kisszerű, és ehhez már hozzászoktunk. Vagy ha valami letisztult és harmonikus képet mutat, azt üresnek érezzük és kényszerünk van az „űr” kitöltésére, a díszítésre? Ami valóban ránk, szűkebb környezetünkre jellemző érték, azt fel sem ismerjük, legalábbis unalmasnak találjuk és fel akarjuk dobni valami máshonnan átvett dologgal? A kör bezárul. Ha lenne rá pénz és tíz évenként át lehetne építeni a tereket, így akkor sem lennének egyre jobbak csak mindig mások. Az a bizonyos fals szemlélet nem képes időtálló eredményekre. Pusztán aktuális trendek vagy egyfajta tervezői ízlés által meghatározott ideák már a megvalósulásuk pillanatában óhatatlanul elavultak lesznek. Az „idegen” anyagok idegenül hatnak és viselkednek. Ahogy lerakták az utolsó követ, már kezdhetnék felszedni az egészet, hogy a helyüket átadják az újabbaknak. Most elindulhatnánk a Ferencesek utcája felé, de sétánk hosszúra nyúlt, s itt véget ér. Talán folytatjuk máskor, más utcaköveken, és talán azt is összeszámoljuk majd, hogy hányféle van ezekből kicsiny belvárosunkban. Bozsits József
