Mors certa, hora incerta

EME 206

SZEMLE

sztárkultusz még funkcionális szempontból sem minden esetben nevezhető vallásnak. A felsorolt dimenziók határait egyszer ki kellene tágítani ahhoz, hogy megtölthetők legyenek tartalommal. A sztárkultusz tehát csak kvázivallásosságnak, pszeudovallásnak, valláspótléknak könyvelhető el, az átfogó értelemben vett sztárkultusznak nem a vallási jelleg a legfontosabb vonása, még akkor sem, ha sok esetben úgy tűnik. Végső soron kiderül, hogy a sztárkultusz, bár a vallások kelléktárából és a hőskultusztól is kölcsönöz elemeket, mégsem felelhet meg teljesen ezek szerepkörének. Szubkulturális szinten működhet vallásként, de Povedák István szerint makroszinten inkább egyfajta posztmodern tudat- és viselkedésformaként határozható meg, nem pedig népi vallásosságként. Jelentős következtetés ez mindazon olvasók számára, akik megismerni, megérteni szeretnék korunk társadalmi tudatát. A bemutatás, az elemzés sikeres, a tanulmány elején meghatározott célok megvalósultak. A kötet mellékletében található fotók által pedig szemléletessé válnak az elemzett sztárok kultuszának reprezentációi. Az olvasóban ezek után

megfogalmazódhatnak további következtetések is. Például az, hogy a sztárok számának folytonos növekedése talán a társadalmi kötelékek lazulásának, a társadalmi értékrend elbizonytalanodásának, az intézményes közösségi létformák eltűnésének bizonyítéka. Vagy az egyes sztárok kultuszának felbecsülhetjük az időbeli korlátait, de maga a sztárkultusz jelensége az aktuális életkörülmények között igencsak időtállónak bizonyul. Ugyanakkor kérdésként merülhet fel az, hogy milyen társadalmi rétegekre jellemző az egyes sztárok kultuszápolása? Hogyan működik a sztárkultusz nemzetközi, nemzeti, regionális vagy lokális szinten? Ha csak a fenti továbbgondolásokra tekintünk, már ettől is hasznossá válik Povedák István munkája. De ez a pozitív következmény eltörpül amellett, hogy szakmai körökben mennyire jól kamatoztatható a Povedák által kidolgozott módszer, illetve amellett, hogy mennyire innovatív az alkotása. Nem csoda, hogy az Álhősök, hamis istenek? című kötet olyan divatossá, ünnepeltté, úgynevezett „szakmai bestsellerré” vált. György V. Imola

Mors certa, hora incerta Diósi Dávid (szerk.): A halálbiztos halál. Tanulmányok az elmúlás és a halál kultúrájáról. Szent István Társulat – Verbum, Bp. – Kvár, 2011. 206 oldal „Isten beépített a mi világunkba egy biztonsági kaput, és ez nem más, mint a halál.” (Vik János, Katolikus Akadémia, Kolozsvár, 2011. november 10.) Az itt ismertetett kötet szerkesztője beszédes ünnepnapon, 2011. november 2-án, halottak napján keltezett bevezetőjével bocsátja útjára a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara Pasztorálteológia Tanszékének és a Megtestesült

Bölcsességről nevezett Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola (Seminarium Incarnatae Sapientiae) közös szervezésében 2011. március 25. és 26. között lezajlott Gyulafehérvári Nemzetközi Tudományos Teológiai Konferencia (NTTK III. Gyulafehérvár 2011.) előadásaiból válogatott tanulmánykötetet. A „Quo vadis e vita, mortalis?” Az elmúlás és a halál kultúrája címmel megrendezett konferencia a halál témájának nem elméleti megközelítését

Bajkó Árpád-István (1982) − doktorandus, BBTE, Magyar Néprajz és Antropológia Intézet, Kolozsvár, [email protected]

EME SZEMLE

tűzte ki céljául, hanem a kérdésfelvetés gyakorlati jelentőségére fektette a hangsúlyt. A tanulmánykötet olyan esemény lenyomata, amelynek keretében a tudományterületek közötti párbeszéd nem csak varázsszóként jelentkezett: a témára ráhangolódott szerzők utalnak egymás eredményeire, a kötetet átszövi a kereszthivatkozások hálója. A fülszövegben olvasható mondat rávilágít a konferencia alapgondolatára: „A halál kérdéskörének tárgyalása nem csupán teológiai monopólium.” Értékelendő ez a nyitottság a szervezők részéről, akik felfigyeltek arra, hogy a más tudományterületen dolgozó szakembereknek is van a kijelölt témakörhöz kapcsolódó mondanivalójuk. Bizonyos szövegek annyira tömörek, hogy újraolvasásra késztetnek, arra, hogy valóban elmélkedjünk egy-egy felépített gondolatmeneten. Laikus olvasóként mit tudunk meg, ha a szerzők által felvetett kérdésekre azonnali, instant válaszokat várunk? Van-e türelmünk átelmélkedni, végiggondolni a fejtegetéseket, vagy belesüppedünk a „tanuljon könnyen, gyorsan!” kelepcéjébe? Ami első olvasatra szembeötlik – a tengernyi szakirodalmi hivatkozás mellett –, a halállal óhatatlanul összefüggő kérdések emberléptékű feszegetése, a hátborzongatónak számító téma aspektusainak (halál, gyász, pokol, tisztítótűz stb.) megszelídítési kísérlete. Ez a törekvés folytatódik a könyv életében, a nyilvánosság terében megszervezett bemutatók révén, amelyek beszédesen jelzik a szerkesztői szándékot: nem elegendő az elhangzott szövegek közzététele, a kötetet újabb szempontokkal, kiselőadásokkal, személyes történetekkel lehet lábjegyzetelni. A három fiatal szerző (Diósi Dávid, Jitianu Liviu és Vik János) előadásokkal egybekötött bemutatókörúton népszerűsítette a könyvet 2012. március 7-én Nagyváradon, március 8-án Székelyudvarhelyen, március 9-én Csíkszeredában, 11-én pedig a csíksomlyói kegytemplomban. Ezekről az eseményekről tudósítások jelentek meg a nyomtatott és elektronikus sajtóban. Az elhangzott előadásokból olykor kiderült, milyen személyes élmény vagy tapasztalat

207 indította el a szerzőkben az egyes szövegek megírását. Például Vik Jánosnak autóbalesetekor villant eszébe nagyanyja hajdani mondása, a népi Mária-kultusz egyik megnyilatkozása: „Látod, ismét a Szűzanya kötényébe estél.” Diósi Dávid, a konferencia ötletgazdája, a kérdés aktualitására akkor döbbent rá, amikor a halállal szerettei elvesztésekor testközelben találkozott. A nyomtatásban megjelent könyv tehát más médiumokban is „láthatóvá” lett: a bemutatók és előadások részben vagy egészben videomegosztó portálokra kerültek fel; az esemény hírek, tudósítások témájává vált. Nem volna hiábavaló, és az olvasó tájékozódását segítené a halál kultúrája fogalom kétértelműségének tisztázása. Első olvasatra nem nyilvánvaló, hogy a kötet alcímében a Boldog II. János Pál pápa által 1995. március 25-én kiadott Evangelium Vitae… kezdetű enciklikában tizenegy alkalommal előforduló terminusról van-e szó (cultura della morte, culture of death), vagy általánosabb értelemben mindarról, ami a halál és kultúra összefonódása, metszéspontja, a 20. századi sajátos értelmezésen kívül (az emberi élettel szembeforduló tudatos döntések rendszere – abortusz, eutanázia, – mindaz, ami az élet kultúrájával ellentétben áll). Balázs Lajos és Tánczos Vilmos előadásaiból egyértelműen a halottkultusz megközelítésekor kibontakozó tágabb jelentéssel találkozunk, míg Holló Lászlónál a pápai enciklika által definiált fogalom kerül előtérbe. Az alcímben eszerint (Tanulmányok az elmúlás és a halál kultúrájáról) feloldhatatlan ellentmondás rejtőzik, a szószerkezetek viszonya, belső összefonódása, a szintaxis ellehetetleníti a különválasztást. Ha külön egységként értelmezzük, az elmúlás kultúrája szintagma megszelídíti a halál kultúrája lefoglalt jelentését. Ez a játékosság magában foglalja az élet kultúráját, azt az attitűdöt, amellyel a szerzők „lefordítják” a kultúra különböző területein megnyilvánuló alaptémát. Érdemes közelebbről megismerni a kötetet, hogy kiderüljön, melyik jelentése kerül előtérbe a teológus, lelkipásztor, néprajzkutató, filológus, orvos, egyházjogász, egyháztörténész diskurzusában.

EME 208 Diósi Dávid „Kaszás e földön a halál…” című esszéisztikus bevezetőjével indul a konferenciakötet, amelyben a címadó halálbiztos halál bevett terminusként, evidenciaként szerepel; a szerző „korunk emberének” halálhoz való viszonyát boncolgatja, előrevetítve a kötet alapkoncepcióját. A rahneri és heideggeri halálértelmezésekből kiindulva plasztikus képekkel („dacos diadalának hetyke tündöklése”, „a halál »megúszása«”, „»mókuskerék«-téboly”) és fogalomhasználattal megrajzolt értekezésében térképezi fel a halálhoz való posztmodern viszonyulást, a tabuizálást és a higienizálást. Az elidegenített, elszemélytelenített halállal szemben annak célszerűségére, igazi értékére kérdez rá. Diósi szövegének végkicsengése: a halál teológiai szempontból több mint biológiai esemény, a halál szüli meg az örökkévalóságot, és az Istenben való beteljesedés szövetségese. Quo vadis (post mortem), homo? című tanulmányában az eszkatológiára vonatkozó releváns szempontok felvázolását követően a „végső dolgok” megközelítésekor teológiai józanságra int, és a vaskos képzetekkel megterhelt tisztítótűz újraértelmezését végzi el. A fogalomhoz tapadt tér- és időképzeteink tarthatatlanságát tudatosítva a tisztulási folyamat megnevezést javasolja. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a kritikai teológiai gondolkodást és éleslátást tükröző szöveg a tisztítótűz parakeresztény elemektől való megtisztítása. Jóllehet mindvégig ez a szándék vezérli, sajátos tömörségű képeivel Diósi olyan izgalmas szövegvalóságot hoz létre, amely burkoltan illusztrálja, mennyire nem tudunk elszakadni nyelvileg megteremthető világunktól: „végtelen jóságban lehorgonyzott”„mélységes sötétség tátong”, „jövőjét is kovácsolja”, „a halál a személy végérvényességének »hajnalhasadása«”, „Isten iránti vágy atomnyi parány parazsa”, „sötétség mámoros homályába gubódzott öntudat”, „öntetszelgő bűzét eddig illatosnak vélte”, „önimádás tömjénfüstjétől büdösen gőzölgő bűn-zikkurat”, „megátalkodott kemény kérgű bűnképződmények”, „bűnt perzselő heve”, „lelkünket rothasztották és lebénították” stb.

SZEMLE

Tobias Nicklas A halál komolysága az Ó- és Újszövetségben című szövege a halál antropológiai dimenzióit tárgyalja bibliai példák felsorakoztatásával: az embert kapcsolataiban élő személyként láttatja, a halál ezen kapcsolatok lezárását jelenti. Az ember léte olyan relációkon keresztül határozható meg, amely Istentől indul. A gondolatmenet végkicsengése szerint a Seol falai, a holtak országa, az abszolút kapcsolatnélküliség nem képes határt szabni Isten kapcsolatra hívó képességének, Isten hűségének nincsenek korlátai. A Márk evangéliumában található, Jézus keresztrefeszítéséről és haláláról szóló jelenet elemzésével illusztrálja a halál komolyságát. Megállapítása szerint a húsvéti üzenet hirdetésekor hamar előtérbe kerül a feltámadás témája, és a halál komolysága fölött elsiklunk. Nem önkényes, elméleti szintű értekezés, következtetései pasztorációs szempontból is relevánsak, útjelzőket állít az igehirdetés, a temetésen elhangzó prédikációk megírásához. A Boldog II. János Pál pápa által használt „halál kultúrája” fogalom Holló László Halál az élet előtt. Prenatális diagnosztika a halál szolgálatában címmel közzétett tanulmányában jelenik meg első ízben. A választott téma szempontjából releváns halál, élet, szelektív abortusz fogalmak tisztázását, valamint a pro-choice és pro-life elvének magyarázatát követően a születés előtti diagnosztika kérdéskörét taglalja. A preimplantációs és prenatális genetikai diagnosztika mindazon eljárásokat jelenti, amelyek a magzat születés előtti egészségi állapotáról informálnak. Az abortuszszal kapcsolatos egyházi álláspont körvonalazása után a magzati vizsgálatok etikai vonatkozásáról olvashatunk. Tudomány és teológia párhuzamos felvezetése mellett tudatosan kerüli a standardválaszok megfogalmazását, interiorizált fogalomhasználatával Holló nem axiómák felsorakoztatására törekszik, hanem kétirányú tájékozottsággal a konferencia alapkoncepcióját képviseli, és meggyőzően vezet végig a keresztény hagyomány, a pápai enciklikák folytonos szemmel tartása mellett a humángenetika és a bioetika által behatárolt ingoványos területeken.

EME SZEMLE

Holló Gergely (A halál, illetve a halál pillanata a klinikus szemszögéből) a kolozsvári Rákkutató Intézet rezidens orvosaként egy kultúrtörténész magabiztosságával közelít a témához, előrebocsátva a halálképek differenciáltságát: klinikai szakterületenként eltérő egy gerontológus, egy intenzív terápián dolgozó szakorvos, egy baleseti sebész, egy mentőorvos és egy onkológus haláról/meghalásról kialakult képe, tapasztalata. A halál megállapításának történeti felvezetéséből megtudhatjuk, hogy az élet és halál közötti határvonal éppen a modern intenzív terápiák bevezetésével, a 20. század közepétől válik bizonytalanná. Az olvasmányos és megfelelő mértékben adagolt kultúrtörténeti példákból, leírásokból kiviláglik, hogy a különböző történelmi periódusokban mit tekintettek döntő szempontnak a halál pontos „pillanatának” megállapításában (szívműködés, légzés megszűnése, agyhalál), de itt sem adható egy biztos haláldefiníció, ugyanis a halál nem természettudományos ténykérdés, nem egy pillanat, hanem egy folyamat, amelynek meghatározása az adott kor kultúrájától, hagyományaitól is függ. Szabatos gondolatvezetésű értekezésében a szerző ismerteti az agyhalál megállapítására vonatkozó román törvénykezést is. Illúzió vagy istenélmény? című tanulmányában Vik János teológus-logoterapeutaként a klinikai halálhoz kapcsolódó halálközeli élményekről értekezik oly módon, hogy a Raymond Moody amerikai filozófus-pszichiáter nevével fémjelzett Life after life „paradigma” körülbástyázásához blogbejegyzésekre, filmekre, interjúkra és szépirodalmi példákra is hivatkozik. A választott források horizontját talán a téma mibenléte tágítja, mégis megszívlelendő kutatás-módszertani eljárásként értelmezhető, a teológus nyitottságának árulkodó jele. Rendkívül tömör lábjegyzeteinek egyikében jóllehet ő maga tör pálcát a „neuroteológia” szakkifejezés félrevezető volta felett, a továbbiakban következetesen használja ezt a felkínálkozó „vallási élmény neurobiológiája”, illetve a „vallásosság neuropszichológiája” helyett. Tanulságként: a halálközeli élmények során valódi tapasztalati benyomásokat nyerhetünk a transzcendens

209 valóságról, de hibáznánk, ha 1. istenbizonyítékot kovácsolnánk, vagy 2. hallucinációnak tartanánk. Ha az élmény megtermi gyümölcsét – azaz megváltozik a visszatérő élete –, teológiai szempontból pozitívan értékelhető. A következő négy tanulmány közös vonása, hogy írott/szöveges és képi források értelmezésével közelít a konferencia témájához. Harald Buchinger Húsvét ünnepe mint ars moriendi et resurgendi című írásában zárójelben rejti el egyik alapgondolatát: „(az énekek sokkal erősebben formálhatják a lelkiséget, mint az olvasmányok vagy az imádságok szövegei)”, majd nagyszombat olvasmányos imaórájának, valamint húsvétvasárnap Resurrexi introitusának hermeneutikai újraolvasásával értekezik a liturgikus szövegek hatásáról. Ezek olyan horizontot nyitnak meg, amelyben elképzelhető a biblikus és a személyes tapasztalat egybeolvadása, a liturgia által felmutatott „Jézus útja” a „mi utunkká is válhat”, a nyugovóra térés és felkelés mindennapi tapasztalata metaforikusan átminősülhet a halál és élet liturgikus kontextusában. Bodó Márta Halál, halálkultusz és haláltánc a középkori irodalomban című tanulmányában a dramatikus népszokások, a passiójátékok kontextusában, nemzetközi és erdélyi/csíksomlyói példák felsorakoztatásával elemzi a haláltánc műfaját, amely „egyike a letűnt középkori dráma műfajainak”. Tanulmányában Bodó filológusi éleslátással és egy dramaturg fegyverzetével gördíti a témát, de már alapállásból evidenciaként kezeli két világ/kultúra elkülönülését: „minthogy a népi kultúrában a halottnak, halálnak kiemelt, megbecsült szerepe és jelentősége van, sokkal egyértelműbb és egyneműbb, természetesebb a kapcsolat az élet különböző fázisai közt, a halál sokkal természetesebben része az életnek, mint a természettől elszakadt polgári, városias életformában”, így az olvasó számára nem válik megfoghatóvá, lehatárolttá ez az időbeliség, a „népi” és a „magas” kultúra határai nem körvonalazódnak. A tanulmány értékes megállapításai mellett reflektálatlanok a népi kultúra és a kora középkori kultúra viszonyára vonatkozó kijelentések.

EME 210 Deák Zsuzsanna Temptatio dyaboli de impatientia értekezése szövegantropológiai szempontok érvényesítésével vezet végig az Ars moriendik rövidebb változatának kialakulásán, világosan alapozva meg azt a kontextust, amelyben láttatni lehet a késő középkori jó halál szenvedés és türelem konvencióit, a vértanúk mártíromságtörténeteinek és a jó halál képzetének metszéspontját. Túllépve a műfajközpontú értelmezés korlátain, a 15–16. századi Ars moriendik haldoklásról, jó halálról szóló képi és szöveges narratíváit egy ritualizált társadalmi gyakorlat szerves részeként közelíti meg. A tanulmánykötet legfiatalabb szerzőjeként (és a Gábor Csilla által elindított régi magyar irodalmi/kegyességtörténeti kutatócsoport tagjaként) kimunkált, választékos nyelvezettel, magabiztosan kezeli a késő középkori devóciós irodalom szöveges/képi hagyományát. Havas László ókortörténész „…sine quibus valet nullus… ad aeternum pertingere Regnum. Amen!” című tanulmánya a Szent Istvánnak tulajdonított Intelmek és a Szent Benedek Regula eszmeisége közötti összefüggésekre hívja fel figyelmünket. És hogy mindez hogyan kapcsolódik a halál témájához, megtudhatjuk a klasszika-filológus Havas gondolatmenetének végigkövetéséből: a királytükörben kodifikált isteni alapelvek/ erények szerint uralkodó örökös úgy foglalkozzék az ország ügyeivel, hogy az a halál utáni élethez is megnyissa az utat. A tanulmány egyik érdeme, hogy a 20. századi francia történetírás neves középkortörténészeire is hivatkozva (M. Bloch, G. Duby) kitágítja az intelmek értelmezésének horizontját. A szerző szójátékában összefüggést teremt a konferencia helyszínéül szolgáló gyulafehérvári Seminarium Incarnatae Sapientiae (S.I.S) és az Intelmek záró részében előforduló sis!=légy! felszólító igealak között. Tánczos Vilmos A halottkultusz modern kori átalakulása című néprajzi elemzésében/esszéjében a magyar népi kultúra hagyományos halálképét rendeli hozzá a szekularizálódó modern világ halálfelfogásához, elsősorban a halottkultusz rituális megnyilvánulásaira figyelve. Egyetemes jelenségként közelít a témához, és két világ folyamatos

SZEMLE

ütköztetése révén fogalmazza meg következtetéseit. A tanulmány egyik érdeme a halál népi metafizikája terminusként való bevezetése, a mindennapokban megtapasztalható jelenségek kontextusban való láttatása, értelmezése. Tánczos felsorakoztatja a magyar paraszti halottas szokások funkcióit, majd a haláltól való menekülés kísérleteit leplezi le: életként való ábrázolás, letagadás, tabuizálás, higiénikus viszonyulás, hétköznapivá válás – rítusok hiánya. A modern halottkultusz kollázsjellegére hívja fel a figyelmet, majd az aranykor és jelenkor halálfelfogásának rituális megnyilvánulásaiból bontja ki gondolatmenetét, amely a módszer következetes érvényesítése szempontjából kifogástalanul logikus, precíz, ugyanakkor lehangoló, szomorú szembesítés, diagnózis a halálhoz való viszonyulásról. Balázs Lajos A kibékülés lelki ingája a parasztember haláltusájában című írása egyetlen erdélyi település elmúlásról szóló narratívumaival világít rá a teológia és orvostudomány közötti „lefedetlen” határterületre. Néprajzkutatóként, résztvevő megfigyelőként tudósít a csíkszentdomokosiak haláltusájáról, Istennel való megbékéléséről, fél évtized során összegyűjtött szövegekből finoman bontva ki élethelyzeteket, halálról szóló reprezentációkat, a haldokló szentelt gyertyával történő megkerítésének rituális jelentéseit. „A halottakat eltemetni” – de hogyan? teszi fel egyházjogászként a kérdést Lukács Imre Róbert, és az irgalmasság testi cselekedetéből kiindulva történetiségében láttatja a hamvasztásról alkotott hivatalos egyházi álláspontot. Tanulmányának második részében a katolikus temetés jogi előírásait sorakoztatja fel, majd részletesen kitér azokra a konkrét halálesetekre, amelyekben meg kell tagadni az egyházi temetés szertartását. Jitianu Liviu A pokol emberi arca című tanulmányában a negatív véglegesség eszkatológiai tételéről értekezik, megközelítésében fokozatosan vezetve az olvasót a 20. századi teológia antropológiai fordulatának (az ember az üdvösség megcélzottja és hordozója) ismertetésén át egészen a kortárs teológia érveléséig, hogy a rahneri felfogáshoz igazodva levonhassa következtetéseit:

EME SZEMLE

annak ellenére, hogy a pokol a keresztény hitvilág tartozéka, „a menny és a pokol nem a lét egyenértékű variánsai”, „a pokol nem a mennyország konkurense”. Mondanivalójának gyakorlati vetületét nemcsak az igehirdetésben látja alkalmazhatónak (a túlvilág-prédikációkban a hithirdetők gyakran visszaélhettek a pokoltémával, ami a „félelem pasztorációjához” vezetett), hanem kérdésként fogalmazza meg, hogy a 21. században miért nem akarunk megszabadulni az ókori és a skolasztikus vagy platonista eszmékre támaszkodó teológia pokolképétől. A szerző a népi hitvilág területére merészkedve a következő kijelentéseket teszi: „A szórványos teológiai állítások a »hétköznapi hit« – szintjén összefonódnak a népies hagyománynyal, »a parasztteológiával«, amit sokkal inkább lehetne a primitív vallásosság, mítoszértelmezés, a folklór szempontjai szerint elemezni, mintsem állításait túlzottan komolyan venni.” Általánosításával már-már ellehetetleníti azt a párbeszédet, amely a társadalmi jelenségekre egyaránt érzékeny teológus és hiedelemkutató etnográfus/antropológus között kialakulhatna. Mégsem tekinthetjük elfogultnak, ugyanis a pokol megjelenítéseinek helytelenségét mindkét irányban kijelöli: a népi hitvilág mellett megjelenik a pokolról szóló teológiai hagyomány mítosztalanítása is. Kérdésként fogalmazódhat meg az olvasóban, hogy a pokolról szóló hivatalos egyházi tanítás szűkszavúságával magyarázható-e a téma iránti fogékonyság, és milyen reális igény élteti a parasztteológiából származó tudás aktualitását. Marton József tanulmánya, A kommunizmus idején hitéért halálba űzött gyulafehérvári rektor, Gajdátsy Béla mártíromságát kontextualizálja, összehasonlítva a legelső századok keresztényüldözését a 20. századi kommunizmusbeli egyházüldözéssel. Amikor Boldog II. János Pál pápa elrendelte a 20. századi katolikus vértanúk összeírását, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Hatóság által felterjesztett listán többek között ott szerepelt Gajdátsy Béla rektor-kanonok neve is. Marton egyháztörténészként közelít a biográfia megrajzolásához felhasznált forrásokhoz (kortársak

211 visszaemlékezései, újságcikkek, emlékirat-irodalom, Gajdátsy kéziratban maradt lelkigyakorlatai), amelyekből kibontakozik „a mi vértanúnk, Gajdátsy Béla papneveldei rektor” alakja, aki a „fiatal Márton Áron püspöknek is a jobbkeze”. A közelmúltra való emlékezést, a történelem megírásának pillanatát kódolja a szöveg, amely szerzőjének egyben jó alkalom a személyesen megtapasztalt események megörökítésére is. A 65 éves korában egyházhűségéért 25 év kényszermunkára ítélt rektor 1952-ben hunyt el a nagyenyedi börtönben. Mikor öt évvel később tisztelői megkísérelték az enyedi rabtemetőből való exhumálását, a hatóság emberei visszatemettették azzal az indoklással, hogy a kiszabott büntetés lejártáig a holttest fölött ők rendelkeznek. A budapesti Szent István Társulat és a kolozsvári Verbum közös kiadása nemcsak szakmai színvonal tekintetében, hanem szép tárgyként is megállja a helyét – félfamentes papírra nyomtatott, igényes kivitelű, egyedi hangulatot rejtő kötet. A borítóján lévő illusztráció/installáció fókuszpontja egy félhomályos teremből a végtelen fényességbe nyíló horizont, az alatta feltüntetett cím kapitális betűi olyan hatást keltenek, mintha egy mechanikus írógép karjai egyenként „patkolták” volna rá a „Mors certa, hora incerta. A halál biztos, ideje bizonytalan!” latin közmondás parafrazált változatát. A halál szó kiemelése túlméretezett, és a címlap egyéb felirataihoz viszonyított aránya annyira beszédes, hogy szinte zavaróan hat: első ránézésre öt betű dominálja a címlapot, hogy menthetetlenül akadjon meg rajta az olvasó tekintete. Elhanyagolható apróságként róható fel, hogy a kötetben nem jelenik meg a német nyelvű előadások eredeti címe. Összegzésképpen elmondható, hogy a kettőezer-tizenegyedik esztendő végén az erdélyi magyar könyvtermés egyedülálló kiadványa jelent meg a témában, és a közzétett szövegekből kirajzolódó halálképeknek elsősorban a zarándok egyház szempontjából van relevanciájuk, gyakorlati mondanivalójuk. Bajkó Árpád-István