Morbiditás és stressztényezők a magyarországi orvosnők körében Doktori Értekezés
Győrffy Zsuzsa
Semmelweis Egyetem Mentális Egészségtudományok Doktori Iskola
Témavezető:
Prof. Dr. Kopp Mária egyetemi tanár
Hivatalos bírálók:
Prof. Dr. Keller Éva egyetemi tanár Dr. Molnár László kandidátus
Szigorlati Bizottság elnöke: Prof. Dr. Tringer László egyetemi tanár Szigorlati Bizottság tagjai:
Prof. Dr. Füredi János Dr. Pászthy Bea főorvos
Budapest 2009
Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék
2
Ábrák jegyzéke
6
Táblázatok jegyzéke
7
Rövidítések jegyzéke
9
ELŐSZÓ
10
1. BEVEZETÉS, SZAKIRODALMI HÁTTÉR
11
1.1. Az orvosi hivatás
11
1.2. Az orvosképzés intézményesülése
15
1.3. Nők az orvoslásban
16
1.4. Stressztényezők és az orvosi hivatás
22
1.4.1. A stressz fogalma
22
1.4.2 A munkastressz és lehetséges hatásai
24
1.4.3. Az orvosi hivatás speciális stressztényezői
26
1.4.4. Egyéni stressztényezők szerepe az orvosi hivatásban
28
1.4.5. A munkaidő és a munka feletti kontroll
30
1.4.6. A kiégés szindróma, mint az orvosi hivatás speciális rizikótényezője
32
1.4.7. Az orvosnők speciális stressze: a szerepkonfliktus
36
1.5. Az orvosok testi-lelki egészségére irányuló kutatások
38
1.6. Az orvosok és orvosnők egészségi állapota – a magyarországi kutatások tükrében
43
1.7. Összefoglalás
47
2. CÉLKITŰZÉSEK ÉS MÓDSZEREK AZ ORVOSNŐI MORBIDITÁS ÉS HÁTTÉRTÉNYEZŐINEK VIZSGÁLATÁBAN
48
2.1. A kvantitatív és a kvalitatív kutatás hipotézisei
48
2.2. Célkitűzések az orvosnői morbiditás és háttértényezőinek vizsgálatában
49
2.3. Módszerek
50
2.3.1. A kvantitatív minta vizsgálati populációja
51
2.3.2. A kontrollcsoport kiválasztása
52
2.3.3. A kvalitatív minta kiválasztása
52
2
2.3.4. A kutatás során alkalmazott mérőeszközök
53
2.3.5. A kvantitatív elemzés során alkalmazott statisztikai módszerek
58
2.3.6. A kvalitatív kutatás módszerei és mérőeszközei
59
3. A KVANTITATÍV VIZSGÁLAT EREDMÉNYEI
61
3.1. Szociodemográfiai jellemzők az orvosnői és a kontrollcsoportban
61
3.2. Az egészségi állapot mutatóinak alakulása az orvosnői és a kontrollcsoportban
64
3.2.1. A szubjektív egészségkép alakulása az orvosnői és a kontrollcsoportban
64
3.2.2. A betegségstruktúra alakulása az orvosnői és a kontrollcsoportban
66
3.2.3. A krónikus betegségek megjelenése a 34-43 éves korosztályban
68
3.2.4. A krónikus betegségek halmozódása
69
3.3. A mentális egészségmutatók alakulása és kapcsolatuk a krónikus megbetegedésekkel
70
3.3.1. A depressziós tünetek alakulása
70
3.3.2. Az öngyilkossági gondolatok előfordulása
71
3.3.3. Az öngyilkossági kísérletek alakulása
71
3.3.4. Az alvászavarok előfordulása a vizsgált mintákban
71
3.4. Az egészségmagatartás tényezői
75
3.4.1. A dohányzás
75
3.4.2. Az alkoholfogyasztás
75
3.4.3. A nyugtatók fogyasztása
75
3.4.4. A túlsúly és az elhízás
75
3.4.5. A sportolás és sporttevékenység
76
3.4.6. Az orvoshoz fordulás, a szűrővizsgálatokon való részvétel
77
3.5. A munkamegterhelés és a munkastressz alakulása és kapcsolata a krónikus betegségekkel
77
3.5.1. A munkahelytípus
78
3.5.2. A munkahelyek száma
79
3.5.3. A napi munkaidő mennyisége
79
3.5.4. A változó műszakbeosztás
79
3.5.5. Az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés
80
3.5.6. A munkatársi támogatás
81
3.5.7. A munkával való elégedettség
82
3
3.5.8. A munkavégzés során megjelenő megterhelő, feszült helyzetek előfordulása és hatása
82
3.5.9. A szerepkonfliktus előfordulása és hatása
82
3.5.10. A kiégés szindróma prevalenciája
84
4. A KVALITATÍV VIZSGÁLAT EREDMÉNYEI
86
4.1. A kvalitatív minta szociodemográfiai profilja
86
4.2. Az életútinterjúk szerepkonfliktusra vonatkozó eredményei
87
4.2.1. A hivatásbeli és a családi szerepek egyeztetésének általános megítélése
87
4.2.2. A hivatásbeli és a családi szerepek összeegyeztetése a 88
gyermekvállalás időszakában 4.2.3. A család és a hivatás összehangolásának problémái a gyermeknevelés időszakában
91
4.2.4. A munka és a család feladatainak sikeres összehangolása
96
4.2.5. Összegzés
97
5. MEGBESZÉLÉS
98
5.1. A szomatikus és a reprodukciós morbiditás alakulása
99
5.2. A mentális egészségmutatók alakulása
101
5.3. A kiégés szindróma alakulása
103
5.4. Protektív és rizikótényezők az egészségmagatartásban
104
5.5. A munkamegterhelés és a munkastressz szerepe
106
5.6. A szerepkonfliktus alakulása és jelentősége
107
5.7. A kvantitatív vizsgálat erősségei és korlátai
110
6. KÖVETKEZTETÉSEK
112
6.1. Az eredmények hasznosíthatósága
113
7. ÖSSZEFOGLALÁS
116
8. SUMMARY
118
9. IRODALOMJEGYZÉK
120
4
10. SAJÁT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE
143
11. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK
148
Mellékletek
149
5
Ábrák jegyzéke 1. ábra: Az egyetemi, főiskolai hallgatók nemek szerinti megoszlása (%, év)
19
2. ábra: Az orvosok és az össznépesség mortalitásának összehasonlítása, 2002 (%, életkor)
44
3. ábra: Az egészségi állapot önértékelése 1-től 5-ig terjedő skálán (%, pontszám)
65
4. ábra: Az egészségi állapot kortársakhoz való viszonyítása (%, értékelés)
66
5. ábra: A krónikus betegségek számának alakulása (%, betegségszám)
69
6. ábra: A sportolás gyakorisága (%, gyakoriság)
76
7. ábra: Az egészségre ártalmas anyagok, az alvászavarok és a szerepkonfliktus hatásmechanizmusa a krónikus betegségek alakulásában
6
113
Táblázatok jegyzéke 1. táblázat: A nappali tagozatos egyetemi, főiskolai hallgatók nemek szerinti megoszlása képzési területenként, 2004 (%) 2. táblázat: Az orvosok száma szakképesítésük szerint, 2004 (fő)
20 21
3. táblázat: Keresőmunkára és házimunkára fordított idő aránya egy átlagos napon a foglalkoztatott pároknál, 2000 (%)
38
4. táblázat: Az életkori megoszlás százalékos arányai % (N)
61
5. táblázat. Lakóhely szerinti megoszlás % (N)
61
6. táblázat: A családi állapot alakulásának százalékos arányai % (N)
62
7. táblázat: A gyermekek számának százalékos arányai % (N)
62
8. táblázat: A munkavállalói státusz százalékos arányai % (N)
62
9. táblázat: A főmunkahely típusának százalékos arányai % (N)
63
10. táblázat: Jelenleg használt vagy legutolsó szakvizsga % (N)
63
11. táblázat: A betegségek előfordulásának százalékos arányai % (N)
67
12. táblázat: Művi abortuszok, spontán vetélések és veszélyeztetett terhességek előfordulásának %-os arányai (N)
68
13. táblázat: Krónikus betegségek a 34-43 éves korosztályban % (N)
68
14. táblázat: A depresszió-pontszámok alakulása (%)
70
15. táblázat: Alvásmennyiség hétköznap és hétvégén a két vizsgált csoportban, óra (szórás)
71
16. táblázat: Az alvászavarok előfordulása % (N)
72
17. táblázat: Az alvászavarok szignifikáns háttértényezői
73
18. táblázat: A krónikus betegségek és az alvászavarok közötti kapcsolat a logisztikus regressziós elemzés alapján
74
19. táblázat: A naponta elszívott cigaretták száma az orvosnői és a kontrollcsoportban (átlag és szórás)
75
20. táblázat: A testtömegindex alakulása az orvosnői és a kontrollcsoportban (átlag és szórás)
76
21. táblázat: Primer és szekunder prevenció és orvoshoz fordulás az orvosnői mintában % (N)
77
22. táblázat: Az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés szignifikáns háttértényezői
80
7
23. táblázat: A krónikus betegségek és az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés közötti kapcsolat a logisztikus regressziós elemzés alapján
81
24. táblázat: Megterhelő, feszült helyzetek munkavégzéskor az orvosnői és a kontrollcsoportban % (N)
82
25. táblázat: A szerepkonfliktus alakulása az orvosnői és a kontrollcsoportban % (N)
83
26. táblázat: A jelentős szerepkonfliktus szignifikáns háttértényezői
83
27. táblázat: A krónikus betegségek és a szerepkonfliktus összefüggései a bináris logisztikus regressziós elemzések eredményei alapján
84
28. táblázat: A kiégés szindróma alakulása az orvosnői csoportban % (N)
85
29. táblázat: Az emocionális kimerülés szignifikáns háttértényezői
85
30. táblázat: A kvalitatív minta leíró adatai % (N)
86
31. táblázat: A magas kiégés-pontszámok alakulása nemzetközi aspektusban % (N)
104
8
Rövidítések jegyzéke BDI = Beck Depression Inventory (Beck Depresszió Skála) BMI = testtömegindex CI. = konfidencia intervallum Ed/s = editor/s (szerkesztő/k) EU = Európai Unió KSH= Központi Statisztikai Hivatal Ld. = lásd MBI = Maslach Burnout Inventory (Maslach Kiégés Skála) MOK = Magyar Orvosi Kamara mtsai = munkatársai N = esetszám NS = nem szignifikáns OECD = Organisation for Economic Co-operation and Development (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) OLEF = Országos Lakossági Egészség Felmérés OR = odds ratio (esélyhányados) Öngyilk. gond. = öngyilkossági gondolatok Pl. = például SD = standard deviáció (szórás) SPSS = Statistical Package for the Social Sciences (statisztikai programcsomag a társadalomtudományok részére) SRH = self-rated health (egészségi állapot önbecslése, önértékelése) szerk. = szerkesztő/k ún. = úgynevezett vs = versus WHO = World Health Organization (Egészségügyi Világszervezet)
9
ELŐSZÓ Disszertációm írásakor hat év kutatómunkájának eredményeit igyekeztem összefoglalni, rendszerbe szervezni. 2002-ben a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében lehetőségem nyílt a Hungarostudy 2002 országos reprezentatív felmérésbe bekapcsolódni, majd egy évvel később önálló kutatást vezetni a magyarországi orvosnők morbiditási helyzetével kapcsolatban. Különösen indokoltnak és jelentősnek tűnt az orvostársadalom megbetegedési mutatóinak vizsgálata annak fényében, hogy a Magyarországon az ún. „idő előtti halálozás” össztársadalmi probléma. Hazánk kiemelkedő példája az ún. „közép-kelet-európai paradoxonnak”: a makro- és mikrogazdaságban végbemenő gyors fejlődés, nagyarányú átalakulás, emelkedő GDP-értékek mellett a lakosság egészségi állapotában, a betegségek előfordulásában, halálozási rátákban az európai átlaghoz képest jelentős negatívumokat mutat. Szakirodalmi adatok emelik ki, hogy az orvosok betegeik számára a legfontosabb modellszerepet töltik be, így az orvostársadalom megbetegedéseinek, egészségkárosító szokásainak közvetve jelentős hatása lehet össztársadalmi szinten is. Dolgozatom szakirodalmi összefoglalóját a hivatás jellegzetességeinek, az orvoslás intézményesülésének és a nők orvosi tevékenységbe való bekapcsolódásának ismertetésével kezdem. Majd a stressz, a munkastressz és az orvosi hivatás speciális stressztényezőinek irodalmi áttekintése után az orvostársadalom egészségi állapotára irányuló hazai és nemzetközi kutatási eredmények bemutatásával zárom az irodalmi összefoglalót. A következőkben a 2003-2004 során lefolytatott orvosnői kutatás eredményeit ismertetem a Hungarostudy 2002 reprezentatív, országos felmérés diplomás női csoportjával összevetve. Az orvosnői mintában a morbiditás széleskörű háttértényezőinek elemzése után a 2002 és 2006 között lefolytatott orvosnői életútinterjúk szerepkonfliktusra vonatkozó eredményeit mutatom be. Dolgozatom befejezéseként az eredmények megbeszélését egy elméleti modell bemutatásával zárom, amely a különböző háttértényezők oksági rendszerbe foglalásán alapul. Végül pedig eredményeim lehetséges alkalmazási területeire és a prevenciós tevékenységben való hasznosítására teszek javaslatot.
10
1. BEVEZETÉS, SZAKIRODALMI HÁTTÉR „Ünnepélyesen fogadom, hogy azon idő alatt, míg az orvosi hivatást gyakorlók tagjának vallom magam: életemet az emberiség szolgálatának szentelem; megadom oktatóimnak a nekik járó tiszteletet és hálát; lelkiismerettel és méltósággal gyakorlom hivatásomat, betegeim egészsége lesz számomra az elsődleges szempont; még a beteg halála után is tiszteletben tartom a reám bízott titkokat; minden erőmmel fenntartom az orvosi hivatás tiszteletét és nemes hagyományait; kollégáimmal testvérként bánok; nem engedem, hogy vallási, nemzetiségi, faji, pártpolitikai vagy társadalmi szempontok eltántorítsanak a betegeimmel kapcsolatos kötelezettségeim teljesítésétől; az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legteljesebb tiszteletet; orvosi tudásomat pedig engem fenyegető veszély esetén sem használom az emberiség törvényeivel szemben. Ezeket az ígéreteket ünnepélyesen, szabadon teszem, és becsületemre fogadom.” (Nemzetközi orvosi eskü, elfogadta az Orvosi Világszövetség II. Közgyűlése, Genf 1948. szeptember) (Élő 2006) 1.1. Az orvosi hivatás Az orvosi szakma csak néhány évezreddel az első gyógyítók tevékenységét követően, a 19. században egységesült. Orvosi feladatokat láttak el az ősi közösségekben a varázslók, majd később a papok, miközben a világi „gyógyító mesteremberek” jelenléte is folyamatos volt. Mind az ókorban, mind pedig a középkorban az orvoslás alapvetően két területre különült el: a belgyógyászati tevékenységeket végző egyházi és világi orvosokra, valamint a kétkezi sebészeti beavatkozásokat folytató kirurgusokra, sebészekre. (Birtalan 1995; Balázs 2002) Az orvoslás e két területének elkülönüléséhez hasonlóan a karizmatikus gyógyítás és a mesterségszerű foglalkozás párhuzama is fennmaradt. Az orvosi hivatás kialakulásnak története párhuzamos az orvoslás történetével, és bár sok ponton kapcsolódnak egymáshoz, a két fogalmat nem tekinthetjük azonosnak. (Kapocsi 2000) A gyógyító embernek minden kultúrában misztikus erőt tulajdonítottak. A varázsló, a sámán, a pap már korán nagy tekintélyt élvezett, és feladatait a közösség nagyon fontosnak tartotta. A tekintély és a tisztelet mellett megjelent a hatalom dimenziója is: a sámán a beteg felett hatalommal rendelkezett, áldozatot követelhetett tőle, különféle cselekvések végrehajtását írhatta számára elő. Míg a görög kultúrában az orvoslás szekularizálódott, mesterséggé vált, addig a középkori rendi társadalmakban az orvoslás visszanyerte karizmatikus jellegét. Hitük
11
szerint a gyógyítókat a természetfeletti hatalmak hívták el, többek között az egyes emberek gyógyítására. A kegyhelyek, a szentek csodálatos gyógyítása vagy éppen az Isten kegyelméből uralkodó király vagy császár csodálatos gyógyereje erősítette az orvoslás karizmatikus jellegét. A karizma ebben az értelemben a természetfeletti képesség adományát jelentette. Így az orvosi hivatás a papi foglalkozás szerepelemeivel gazdagodott: mindez megnyilvánult az öltözködésben, a latin nyelv használatában, továbbá a kollegialitás elvének érvényesítésében. (Buda 1989) A hivatás a szociológia egyik fontos alapfogalma. A magyar „hivatás”, német „Beruf”, angol „vocation” kifejezések egyaránt bibliai eredetű fogalmakból származnak. Egyrészt utalnak az ember elhivatottságára, másrészt az apostolok elhívására. A hivatás értelmezésében döntő fordulatot hozott a protestantizmus kora, olyan hivatás-modellt alkotva, amely egyben a hivatás mai alaptípusainak előfutárát jelentette. Luther Márton (1483-1546) újszerű hivatáseszméje alapján a korábban világi foglalkozásoknak tekintett munkálkodások is felvételt nyertek a hivatások közé. Így alakult át az „elhívott” laikusok gyógyító tevékenysége küldetéses keresztény kötelezettséggé. (Balázs 2002) Luther tehát megalkotta világi hivatás kifejezést, a hivatást speciálisan „világi” (és nem vallási) tevékenységként értelmezve, majd ezt az értelmezést vitte tovább Kálvin és Max Weber. (Weber 1982) Weber a hivatást rendnek tekintette, amelynek alapjául nem a birtok, hanem a karizma szolgált. („A hivatásrend is rend, azaz társadalmi megbecsülésre csak különleges – esetleg foglalkozás által determinált – életvitel alapján tarthat igényt.”) (Weber 1967) A karizmatikus egyének sajátos természetfelettinek tekintett testi és lelki adottságok hordozói. Amikor a karizma nemcsak örökölhető, hanem átruházható, megjelenik a hivatali karizma. Kialakulnak azon intézmények, képzési formák, amelyek a szakmai képzésen túl felkészítik tagjaikat arra az életformára, amely a hivatásrend presztízsét fenntartja és tagjait karizmatikus képességekkel ruházza fel. Ezek eszköze a fegyelem, a tekintély, a rang tisztelete és az erős hierarchizáltság. Az orvosi hivatás szociológiai értelmezésének előfutára Talcott Parsons volt. Parsons a hivatás jellemző jegyeit és társadalmi funkcióját strukturalista-funkcionalista alapon értelmezte; a hivatás meghatározásában fontos szerepet kapott a közösség iránti elkötelezettség. (Parsons 1939, 1968) A hivatás fogalmának értelmezésében meghatározó volt Freidson Profession of Medicine című műve. (Freidson 1970) Freidson értelmezésében a hivatás a társadalmi munkamegosztás és tagolódás lényeges eleme, amelynek minden más foglalkozástól megkülönböztethető
12
ismérvei vannak, ezek közül az autonómia, a hosszú idejű specializált képzés, valamint a mások szolgálatára való irányultság a meghatározó. Freidson autonómia-fogalma központi jelentőségűvé vált: Reed és Evans szerint a hivatás autonómiája alapvető jelentőségű a hivatás többi jellemzőit illetően. A szerzők kiemelik a társadalom többi tagja számára különlegesen értékes tudást és a laikus kontroll alóli mentességet, valamint a sajátos etikai kódex jelentőségét, amely a hivatás gyakorlati tevékenységét irányítja, és szigorúbb etikai, erkölcsi normákon alapul, mint a törvényi szabályozás. (Reed és Evans 1987) A „hivatás” fogalmáról rendelkezésünkre álló szociológiai irodalom – különösen Parsons (1939, 1968), Barber (1963), Freidson (1970), Gyarmati (1975), Calman (1994), Irvine (1997), Cruess és munkatársai (2000), Barondess (2003), valamint Bánlaky és mtsai (1981), Sági (2006) – alapján a hivatásnak az alábbi alapvető, világszerte elfogadott jellemzői határozhatók meg: 1.
Társadalmi szükségesség. A hivatást a többi foglalkozástól főként a munka tárgyának speciális jellege különbözteti meg. A hivatás olyan foglalkozás, ahol a munka tárgya és eredménye a társadalom számára különlegesen értékes, fontos, szorosan kapcsolódik az adott társadalom értékrendjéhez.
2.
Specializált ismeretek (tanulás) és készségek (gyakorlat). Ezt a tudást csak speciális képzés keretében lehet elsajátítani, és folyamatos aktualizálása szükségszerű. A hivatás gyakorlói a képzettség és a tudás szokatlanul magas fokát képviselik, olyan szinten, amelyet a laikusok nem tudnak megítélni, sem irányítani. Mindez monopolhelyzetet teremt a szakma képviselői számára azzal, hogy
a
különleges
tudást
kizárólagosan
birtokolják.
A
monopólium
megszerzéséhez és fenntartásához a szakma mindenkor felhasználja az adott társadalmi berendezkedés eszme- és hiedelemrendszerét. Mindemellett a hivatás domináns pozíciójának megtartásához szükséges az is, hogy az uralkodó elit meg legyen győződve arról, hogy a hivatásrend munkája különlegesen értékes, így megvédje azt a külső beavatkozásoktól. 3.
A szakma autonómiája: a hivatás gyakorlói rendkívül nagy autonómiával bírnak. Ez a foglalkozási csoport az adott gazdasági, politikai viszonyoktól döntő mértékben függetleníteni tudja magát. Ezzel párhuzamosan feladatait, a munkavégzéshez kapcsolódó társadalmi normákat, a tevékenységet végzők körét önmaga határozza meg. Csak a hivatás tudja megakadályozni a kívülállókat 13
abban, hogy munkáját értékeljék, más foglalkozások nem. Jellemző továbbá a belső szakmai ellenőrzés: egy orvos szakmai tevékenységét csak egy másik orvos vagy orvosi bizottság ellenőrizheti és minősítheti. 4.
A hivatás képviselőinek etikai kódexe van: a szakma képviselői által megalkotott magasabb rendű etikai kódex elengedhetetlen a szakma monopóliumhelyzete és különleges autonóm státusza miatt. Az etikai kódex egyfajta általános és kodifikált magatartási szabályrendszer, mely előírja a tagok viselkedését. A foglalkozási autonómia tehát önregulációt jelent, nem a csoportot ellenőrzik kívülről, hanem csak azt, hogy saját szabályait betartja-e.
5.
Intellektuális tevékenység: a hivatás olyan tevékenység, amely hosszú, specializált, intellektuális képzésen alapul, s amelynek révén egy bizonyos szolgáltatás nyújtható. A kutatás és a specializált ismeretek munka melletti folyamatos korszerűsítése szükségszerű. Jellemző a korai pályaválasztás, hosszú, speciális képzési idő, erőteljes szelekció.
6.
Inkább a társadalom szolgálata, mint személyes nyereség keresése.
7.
A közösség elismerése és társadalmi státusz. A társadalom tagjai számára a hivatás gyakorlói által végzett munka különösen fontos: emiatt részesülnek a közösség elismerésében, ennek megnyilvánulása a szakma különleges társadalmi státusza. E presztízs annál nagyobb, minél inkább függetleníteni tudja magát a hivatás a laikus kontrolltól és értékeléstől.
8.
A
hivatások
gyakorlói
sajátos
értékek
szerint
élik
életüket,
sajátos
presztízsteremtő és presztízsfenntartó életmódot folytatnak. Közös értékrendszer, magatartásrendszer, normarendszer szabályozza a hivatás tagjainak cselekvéseit. A hivatásokra magas szintű erkölcsi normák betartása jellemző, ami jelenti egyrészt, hogy a hivatások művelőit szigorú erkölcsi szabályok vezérlik, másrészt a társadalom is erkölcsi elismeréssel tartozik a hivatások képviselőinek. 9.
A szakma tevékenységét jellemzi az altruizmus és a közösségért végzett szolgálat. Fontos szerepe van a tevékenységgel összefonódó, altruista filozófiát valló szakmai szervezetnek.
10.
Szigorú belső szabályozottság, erős hierarchia. A hierarchiában elfoglalt hely a szaktudástól és a hatalmi pozíciótól függ.
Mindezen ismérvek alapján elmondható, hogy a hivatás nem egyszerűen egy a munkamegosztási feladatok közül, hanem olyan elkötelezettség, amely az egész életre kihat. 14
A hivatás ebben az értelemben több mint szakma vagy foglalkozás: betöltése, gyakorlása az egész életet végigkíséri. (Csepeli 1997) A hivatás fogalmának értelmezésekor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a 2021. században az orvostudomány, az orvoslás jelentős átalakuláson ment és megy át. (Kapocsi 2000) Megváltoztak az orvosi tevékenység szervezeti, társadalmi és gazdasági feltételei. Megváltozott az a társadalmi közeg is, amelyben az orvostársadalom tevékenykedik, alapvető változások figyelhetők meg abban a tekintetben, ahogyan a laikusok egyre inkább igénylik és gyakorolják aktív részvételüket az egészségügyben, a(z ön)gyógyításban. Megváltozik az orvosszerep, a hatalmat és tekintélyt egyre inkább a tanácsadói, szolgáltatói szerep váltja fel, az orvosi autonómia jelentősen csökken. Változás figyelhető meg az orvosi hivatáson belül is: az „egységes hivatás” fragmentálódik, az egyes orvosi területek és képviselőik között hatalmas különbségek jelennek meg. Jelentős kihívást jelent az orvosi hivatásrend számára továbbá az is, hogy a paramedikális hivatások egyre több funkciót vesznek át a gyógyításban, megkérdőjelezve ezáltal az orvos kizárólagos szerepét. Következésképpen a hivatás-fogalom változása is folyamatban van. A szakirodalomban fontos kérdésként jelenik meg az orvosi hivatásrend és a társadalom kapcsolata, az orvosi hivatás presztízsvesztése, a hivatásba vetett bizalom megrendülése. Szükséges tehát az orvosi hivatás újraértelmezése, újraértékelése, „újprofesszionalizációja”. (Armstrong 1990; Irvine 2001) 1.2. Az orvosképzés intézményesülése Az orvostudománynak, mint önálló, laikusok által nem művelhető diszciplínának a definiálása a hivatás autonómiájának és autoritásának egyik legfontosabb forrása. A 18. és még inkább a 19. században az anatómiai, élettani és gyógyszertani ismeretek rohamos fejlődése az orvostudomány és az orvosi hivatás jelentőségének és presztízsének megerősödését vonta maga után, amely szükségszerűvé tette a szigorú képzési és tevékenységi szabályok megszilárdítását. Ekkor váltak – az addig különállónak tekintett – sebészi szakmák az egyetemi képzés teljes jogú tantárgyaivá, bár a sebészeti beavatkozások ekkor még mindig másodrendűnek számítottak a „klasszikus orvosláshoz” viszonyítva. A régmúlt szelleme sokáig kísértett, hiszen hazánk egyik legnevesebb belgyógyászprofesszora a 20. század elején egy előadása során nagyszámú orvostanhallgató előtt még a következő kijelentést tette: „Ha a konzíliumra hívott sebész nem ad pontos véleményt a beteg állapotáról, hívjatok orvost” – azaz belgyógyászt… (Halmos 2006) Az orvosi foglalkozás hivatássá válásban a képzési szabályok lefektetése és a hivatást gyakorlók körének megállapítása elengedhetetlen feltétel. Az orvosképzés megszilárdulása 15
tehát kulcsszerepű a szakmai professzionalizáció terén. Már a középkori egyetemek (a 12. századtól Salerno, majd Montpellier, Párizs, Oxford, Cambridge) vezető szerepet töltöttek be: mint az ismeretek kizárólagos birtokosai, és mint szakmai szocializációs „műhelyek”. Magyarországon a felvilágosodás korának abszolutista uralkodói kezdeményezték az orvosképzés beindítását: Mária Terézia az 1770-es tanévtől engedélyezte a nagyszombati egyetem orvosi fakultással történő kibővítését. (Balázs 2007) Nagyszombat után 1777-ben először Budára, majd 1784-ben Pestre költözött az egyetem. A felvilágosodás korának tanügyi reformjai a sebészmesterek képzésére is kiterjedtek. II József (1780-90) rendeletére 1786-ban az orvosok és sebészek képzését összevonták, az egységes orvos- és sebészképzés időtartamát négy évben határozták meg, és a végzett hallgatók doctor medicinae et chirurgiae címen szerezhették meg diplomájukat. A felsőfokú tanulmányok mellett azonban meghagyták a kétéves sebésztanfolyamot is. (Kapronczay 2007) 1876-tól végleg eltörölték az egyetemi diploma nélküli sebészek képzését, így egységessé vált a medicina és a chirurgia egyetemi szintű művelése. (Kapronczay 2004) A képzés formáinak megszilárdulásával párhuzamosan kezdődött az orvosi gyógyító tevékenység szabályozása is: már 1770-ben rendelet szabályozta, hogy csak egyetemen végzett orvos fejthet ki gyógyító tevékenységet, majd 1879-től az ún. „kihágási törvény” alapján büntették a végzettség nélküli orvosi, fogorvosi, szülész vagy szülésznői tevékenységet, és azokat, akik megfelelő képzettség nélkül a betegek számára gyógyszert eladnak, illetve továbbadnak. (Poczkodi 2006) Az orvosi hivatás sajátosságainak és az orvoslás intézményesülésének rövid áttekintése után a nők orvostársadalomba való integrálódásának lépéseit tekintjük át. 1.3. Nők az orvoslásban A nők évszázadok óta részt vesznek a gyógyításban. Az emberi test ápolása és gondozása, a szülészet, valamint azzal összefüggésben a csecsemőgondozás az archaikus társadalmak korától kezdve a nők feladatkörébe tartozott. Már az ókori Egyiptomban sem kevés nő tanult és tanított orvosi iskolákban. (Turner 1981) A magyar orvosi szakma fórumának számító Orvosi Hetilap 1902-es évfolyamában hat részből álló cikksorozatot szentelt az orvosnők történetének, amelyben a kezdetektől a 19. század fordulójáig tekinti át a témát; amivel bevallott célja a női orvosok létjogosultságának történeti érvekkel való alátámasztása volt. Lévén e munka a téma mindmáig egyik legátfogóbb és legalaposabb magyar nyelvű feldolgozása, vezérfonalul szolgálhat a nők orvostársadalombeli helyének áttekintéséhez is. (Sternberg 1902, Jobst 2000)
16
Az ókori Görögországban már Platón tanítványai között is több nő volt, ennek megfelelően Az állam vonatkozó passzusában a görög filozófus is elismerte a nők tehetségét az orvoslás terén. (Platón: Az állam 454c, 455b) A hagyomány szerint Püthagorasz krotoni iskoláját szintén több nő látogatta, és a jeles gondolkodó halála után felesége, Theano vezette tovább a krotoni iskolát. Theanóval kapcsolatban Diogenész megemlíti, hogy több orvosi tárgyú munkát írt, és azokon belül főként a női bajokkal foglalkozott. A hellenisztikus korban változatlanul jelentős maradt az orvosnők száma, aminek magyarázata igen egyszerű: mivel női hajlékba nem szívesen bocsátottak férfi orvost, ezért a női betegeket inkább orvosnők gyógyították. A korabeli orvosnőkről bővebb felvilágosítással Plinius szolgál, aki a thébai Olympiaszt mint női baj elleni receptek szerzőjét említi, Szalpénak több – ugyancsak női bajok elleni – szer felfedezését tulajdonítja, Szotirával kapcsolatosan a lázak kezelését emeli ki, Laisszal kapcsolatban pedig az abortuszokról emlékezik meg. A 2. század neves császári udvari orvosa, Galénosz a De compositione medicamentorum secundum locos, illetve a De compositione medicamentorum secundum genera című könyveiben számos női orvosról elismerően nyilatkozik. Közülük egy Antiochisz nevű orvosnő személyét érdemes kiemelnünk, akinek rátermettségét nemcsak az írásos feljegyzések őrizték meg az utókor számára, de a régészek Tlosz városában a hálás város által az ügyes orvosnő számára emelt szobrot is meglelték. A 11-13. században Salerno városában működő, messze földön híres orvosi iskola még magától értetődőnek tekintette a nők orvosi és sebészi tevékenységét. A számos ismert orvosnő közül a legnevezetesebbnek Trotula számított, akinek a gát szülés közbeni védelmét, illetve az átszakadt gát ellátásának módját tulajdonították. A korszak másik híres orvosnője a később szentté avatott Hildegard von Bingen, aki filozófiával, teológiával, poézissel és orvostudománnyal egyaránt foglalkozott. Amint az a fentiekből is kitűnik, a középkor derekáig bevett gyakorlat volt a nők gyógyításban való (közre)működése. Mindaddig, amíg meg nem jelent (1220 táján) a párizsi egyetem rendelete, amely megtiltotta az orvosi gyakorlat űzését mindazoknak, akik nem tartoztak a fakultás kötelékébe – ahová egyébként csak nőtlen férfiakat vettek fel. Ezt a rendeletet a többi egyetem hasonló értelmű határozata is követte. A szigorú edictum dacára a 13. században még gyakorta találkozhatunk orvosnők neveivel, számuk 1292-ben Párizsban például nyolcra tehető. A 14. századtól kezdve azonban az orvosnők ellen folytatott küzdelem számos dokumentuma maradt fenn. 1312-ben például a Szt. Genovéva priorja orvosi gyakorlata miatt exkommunikálta Clarisse de Rotamagát. 1322-29 között további két nő részesült ugyanezen okból kiátkozásban, ami a szóban forgó korban a társadalomból való 17
teljes számkivetettséggel volt egyenértékű. A hadjárat hamarosan meghozta a várt eredményt. Az orvosnők száma Európában rohamosan csökkent, majd évszázadokon keresztül csak az orvos férj vagy apa mellett folytatott gyógyító gyakorlat elszórt eseteivel találkozunk, hiszen önálló orvosi diploma megszerzésére nők számára nem nyílt lehetőség. Különleges kuriózumként tartható számon az, hogy 1421-ben egy Costanza Collenda nevű hölgy orvosi gyakorlat folytatásához kért és kapott engedélyt V. Henriktől. (Nadelson 1983) Az előítéleteken való túljutás az angol Elisabeth Blackwell (1821-1910) érdeme, aki 1849ben Amerikában szerzett orvosi diplomát, és 1851-től New Yorkban működött, ahol főként nők és gyermekek kezelésének szentelte magát. Tevékenysége hatásaként az 1860-as évek Amerikájában több orvosi fakultás is megnyitotta kapuit a nők előtt. Európában 1864-ben Nagyezsda
Szuszlova
kérelmezte
elsőként
a
zürichi
egyetem
tanácsánál
a
természettudományi, az anatómiai és a hisztológiai előadások látogatásának lehetőségét. (Sternberg 1902, Jobst 2000) Magyarországon a nők képzéséért és közéletben való részvételéért indított reformkori mozgalom tekinthető az első emancipációs mozgalomnak. Madách Imre, aki 1864-ben elhangzott akadémiai székfoglalójának témájául „a nőt” választotta, értekezésében arra a megállapításra jutott, hogy a nő fizikailag és szellemileg gyengébb volta miatt és „teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik”, a művészetet, tudományt soha előbbre nem viszi. (Acsády 2005) Ebben a közegben nem tűnt egyszerű kérdésnek a nők egyetemi tanulmányainak ügye. Magyarországon az érettségi vizsga 1851-es bevezetésével korlátozták azoknak a körét, akik bejuthattak az egyetemre. Érettségi vizsgát kezdetben csak a gimnáziumok, majd később a reáliskolák tanulói tehettek, ugyanakkor az érettségi vizsgát adó iskolákba csak fiúkat vettek fel, leánygimnáziumokat, illetve leány reáliskolákat sokáig nem alapítottak. Így Magyarországon a nők úgynevezett rendes tanulóként a századfordulóig nem is érettségizhettek (magántanulóként ezt 1883-tól már megtehették). Más országokban a szabályok a hazaiaknál lényegesen liberálisabbak voltak, például így szerezhetett Svájcban diplomát 1879-ben érettségi vizsga nélkül gróf Hugonnai Vilma (1847-1922), Magyarország első orvosnője. Hozzá kell azonban tennünk, hogy gróf Hugonnay Vilma csak 17 évi huzavona után tudta honosíttatni Zürichben szerzett diplomáját. 1895-ben, hosszas politikai vitasorozat eredményeként született meg a pozitív döntés a nők egyetemi képzésének törvénybe iktatásáról. A budapesti orvosi kar 1895. április 2-i ülésen a professzorok az orvosi és a gyógyszerészi pályák megnyitása mellett szavaztak. Javaslatukat azzal a megszorítással tették, hogy minden jelentkező alkalmasságát egyenként kell megvizsgálni, és felvételi engedélyt a miniszter – a tanári testület javaslata alapján – 18
esetenként adhasson. 1895 decemberének végén ebben a szellemben jelent meg az a rendelet, amely az orvosi, gyógyszerészi és bölcsészeti karokat megnyitotta Magyarországon a nők előtt. (Jobst 2000) Igazi változást azonban csak a világháború hozott, hiszen az 1914-15-ös tanévben a női hallgatók aránya már 18,88% volt, szemben az 1899/1900-as tanév 0,5%-os arányával. A második világháború utáni években Magyarországon a felsőoktatásban tanuló nők aránya már 22% körül mozgott. Látványos emelkedés (24%-ról 39,1%-ra) azonban csak 1955 és 1965 között következett be. (Ladányi 1996) Az emelkedéshez természetesen szükség volt az 1946. évi XXII. törvénycikkre, amely először mondta ki, hogy nők „az egyetemek valamennyi karára, valamint a főiskolákra hallgatókul a megállapított létszám keretén belül minden korlátozás nélkül felvehetők”. (Corpus Juris Hungarici 2000) Az egyetemekre való korlátozás nélküli bejutás és a nők munkaerőpiaci szerepének markáns átalakulása következtében az 1950-es évektől kezdve egyre több nő kezdte meg tanulmányait a felsőoktatásban. A nők növekvő jelenléte az 1970-es évektől egyre erőteljesebb tendenciát mutatott, olyannyira, hogy 1995-től kezdve már több női hallgatót találunk a felsőoktatási intézményekben, mint férfit:
55
60
49 50
51
52 48
45
54
54
54
46
46
54 46
53 46
53 47
47
40
Százalék (%)
30
Nő Férfi
20
10
0
1970 1980 1990 2001 2002 2003 2004 2005 2006 Év
1. ábra: Az egyetemi, főiskolai hallgatók nemek szerinti megoszlása (%, év) (Nők és férfiak Magyarországon 2006)
19
Ha az egyetemi hallgatók képzési terület szerinti megoszlását tekintjük át, az egészségügy területén jelentős női dominanciát találunk, ezek az adatok azonban tartalmazzák a felsőfokú paramedikális szakmák képzési adatait is: 1. táblázat: A nappali tagozatos egyetemi, főiskolai hallgatók nemek szerinti megoszlása képzési területenként, 2004 (%) Képzési terület Nő Férfi Együtt Műszaki 23,3 76,7 14,6 Informatikai 13,4 86,6 7,9 Mezőgazdasági 51,0 49,0 6,2 Egészségügyi 68,6 31,4 7,2 Közgazdasági 62,8 37,2 23,3 Jogi és szociális 60,7 39,3 5,7 igazgatási Bölcsészeti 71,4 28,6 16,9 Természettudományi 51,0 49,0 6,2 Gyógypedagógiai 97,5 2,5 0,3 Testkulturális 41,0 59,0 1,1 Tanító- és óvóképzés 89,6 10,4 4,0 Művészeti 56,7 43,3 2,4 Szociális 78,1 21,9 2,2 Rendvédelmi 31,7 68,3 0,3 Katonai 17,2 82,8 0,3 Hitéleti 47,9 52,1 1,3 Összesen 54,2 45,8 100,0 N 114 952 97 340 212 292 (Nők és férfiak Magyarországon 2004) Ha áttekintjük a jelenleg Magyarországon praktizáló orvosok nemi megoszlását, láthatjuk, hogy a nők nagyobb arányban vannak jelen az orvosi szakmában:
20
2. táblázat: Az orvosok száma szakképesítésük szerint, 2004 (fő) Szakképesítés Nő Férfi Belgyógyász 2253 2216 Sebész 160 2122 Szülész-nőgyógyász 123 1233 Csecsemő- és gyermekgyógyász 1926 552 Tüdőgyógyász 444 214 Bőrgyógyász 389 102 Fül-, orr-, gégegyógyász 372 349 Urológus 22 406 Fogorvos 2955 2195 Elme- és ideggyógyász 1273 686 Szemész 718 183 Ortopéd szakorvos 52 232 Egyéb orvos 9486 8214 Összesen 20 173 18 704 (Nők és férfiak Magyarországon 2004) A nők tehát mind a felsőoktatásban, mind az egészségügyi felsőoktatásban, mind pedig a végzett orvosok között is nagyobb számban vannak jelen. Ugyanakkor kétségtelenül érvényesül a szakirodalomban gyakorta említett vertikális és horizontális szegregáció jelensége: azaz a férfiak és nők más szakágakban és más vezetési szinteken helyezkednek el. (Nagy B. 2001) Míg a férfiak többségben vannak a magas presztízsű és jövedelmű sebészi és nőgyógyászi szakmákban, addig a nők jelentős része a kisebb presztízsű és kereseti lehetőségű szakágakban helyezkedik el (bőrgyógyászat, gyermekorvoslás). Ugyancsak nagyobb eséllyel találhatunk az orvostársadalmon belül férfiakat a vezető pozícióban. (Bánlaky és mtsai 1981) Tehát az orvosi szakma munkaerőpiacán is jelen van a látens diszkrimináció: „a szakmai pályafutás (még az) azonos iskolai végzettségi szint és azonos szakképzettség esetén is eltérő: a nők kisebb eséllyel lesznek vezetők, rosszabbul fizetett és alacsonyabb szakmai presztízsű munkahelyeken dolgoznak. Itt tehát már – az iskolai végzettségen túlmutató – társadalmi fékek is belépnek”. (Hrubos 1995) A nők és férfiak karrierjében megnyilvánuló egyenlőtlenség a tudományos szférában is jelentkezik: míg Magyarországon a felsőoktatásban a hallgatók között a nők aránya meghaladja az 50%-ot, a tudományos pályán már lényegesen alacsonyabb a reprezentációjuk. Érdekes trend, hogy míg a Tudományos Diákkörök munkájában még nagyobb arányban vesznek részt az egyetemi hallgató lányok, és a doktori fokozatok közel 40%-ával rendelkeznek nők, addig a kutatási hierarchia felső szintjein – valamint a kutatási alapokat felügyelő bizottságokban, a kutatókkal kapcsolatos döntéshozói testületekben – igen alacsony 21
a részvételi arányuk. Erős nemi szegregáció figyelhető meg horizontális és vertikális értelemben egyaránt: a nők csak néhány szakterületen találhatók jelentősebb arányban, illetve a tudományos fokozatok és beosztások alacsonyabb szintjein jelennek meg a női kutatók. (Baranyainé és Koósné 2006; Hammel és mtsai 2006) A PhD fokozattal rendelkezők 37%-a nő, ugyanakkor egyetemi tanári szinten részarányuk már csak 13,7%. A tudományos karrier csúcsát jelentő akadémiai tagságon belül mindösszesen 3,5% a nők részaránya. A legnagyobb presztízsű magyar tudományos díjat, az Akadémiai Aranyérmet pedig a díj 46 éves történetében nő egyetlenegyszer sem kapta meg. (Papp és Groó 2005) Mint a hivatás követelményeinek áttekintésekor láthattuk, az orvoslás területén különleges elvárásoknak és kihívásoknak kell megfelelni. Mindez potenciális stressz- és rizikótényezőt jelenthet a hivatás gyakorlói számára. Emiatt a következőkben a stressz, a munkastressz fogalmát és az orvosi hivatás speciális stressztényezőinek elemeit kíséreljük meg áttekinteni. 1.4. Stressztényezők és az orvosi hivatás 1.4.1. A stressz fogalma A stressz olyan, a szervezetre nehezedő nyomás, amely felborítja a normális biokémiai és pszichológiai egyensúlyt, és olyan válaszreakciót kíván, melyben az egész szervezet részt vesz. Selye János, aki stresszel foglalkozó kutatásaival világhírre tett szert, a következőképpen határozta meg a stressz fogalmát: „a stressz egy fajlagos tünetcsoportban megnyilvánuló állapot, mely magában foglal minden nem fajlagosan elő idézett elváltozást egy biológiai rendszeren belül. A szervezet valamennyi adaptációs reakciójának a stressz a foglalata”… „A stressz nem specifikus válasza a testet ért igénybevételeknek." (Selye 1936) A biológiai tudományokban Cannon volt az, aki a szervezet vészreakcióját először leírta (Kopp 2001): a mellékvese adrenalin kiválasztásával segíti a küzdés és menekülés reakcióit. Selye felismerte, hogy a hosszú ideig fennálló stressz jelentős hatással van a szervezetre. (Selye 1936, 1976) Selye kétféle stresszt különböztetett meg, az egyik a pozitív (eustressz), a másik a negatív (distressz). Az eustressz az, amellyel kapcsolatban pozitív élményeink vannak, ezek energetizálnak, stimulálnak, erőt adnak ahhoz, hogy a későbbiekben a hasonló kihívásokkal könnyedén szembenézzünk. Distresszt azok a felmerülő problémák okoznak, amelyekkel szemben tehetetlenséget, gátoltságot, félelmeket, és ezekből fakadóan cselekvésképtelenséget
érzünk.
Jelenlétük
különböző
testi
és
érzelmi
tüneteket
eredményezhet, melyek jelzik, hogy az adott szituációt nem megfelelően kezeljük, s a 22
megoldásba fektetett energia túl nagy igénybevételt jelent számunkra, amelyet nehezen pihenünk ki. A testnek ezért hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy egyensúlyi állapotát visszanyerje. A feszült állapot hatására túlterheltnek érezzük magunkat, és a továbbiakban az események túlélésére – és nem a megoldására – törekszünk. Selye háromféle változást figyelt meg ismételten ártalmas ingereknek (stresszoroknak) kitett patkányok szervezetében: a mellékvesekéreg megnagyobbodását, a csecsemőmirigy és más nyirokszövetek sorvadását, valamint a gyomor-bélrendszer fekélyesedését. A pszichés stressz három összetevőjét is azonosította: ezek a stresszor, a stresszor okozta pszichológiai vagy kémiai zavar és a szervezetnek a stresszorra adott adaptációs válasza. Az ingerek, a „stresszorok” a hypothalamusból a hypophysisbe kerülve az adrenocorticotrop (ACTH) hormon
útján
mozgósítják
a
mellékvesekéreg
corticoidjait,
melyek
a
szervezet
energiaforrásait (fehérjével, ásványi anyagokkal stb.) növelik. Szükség esetén adrenalin vagy noradrenalin nagyobb arányú vérbe juttatásával előkészítik a szervezetet a küzdelemre vagy menekülésre. Selye úgy vélekedett, hogy e háromféle elváltozást bármilyen hosszú távú stresszorra adott, nem specifikus pszichológiai válasz váltja ki. Selye ezt a választ General Adaptation Syndrome-nak (GAS), általános adaptációs szindrómának nevezte el, mely három részből áll: az alarm fázisból, az ellenállásból és a kimerülésből. Az „általános adaptációs szindróma” első szakasza 1. az alarm reakció, mely a belső egyensúly, a homeostasis védelmét szolgálja, majd 2. az ellenállás szakában legerősebb a védekezés, ez később 3. a kimerülés szakába megy át, mely a túl erős ingerek vagy a szervezet védekező erejének legyengülése miatt alakul ki. Az energiák kimerülése miatt jönnek létre a különböző, úgynevezett „adaptációs betegségek”, mint pl. a rheumatoid arthritis, a cerebrovascularis történések (CVI vagy stroke) és a diabetes mellitus. Selye János kísérletei azt bizonyították, hogy ha egy állatot tartósan negatív hatások érnek úgy, hogy nincs lehetősége a menekülésre, egy idő múlva menthetetlenül elpusztul az általános adaptációs szindróma harmadik, kimerülési fázisa következtében. A stressz, a kihívások önmagukban nem károsak, sőt a testi és lelki fejlődés alapját képezik. Ezzel szemben a krónikus stressz állapota mélyreható élettani változásokat eredményez, és így valóban a legkülönbözőbb stressz-betegségek kialakulásában játszhat szerepet. Az állati és emberi stresszhelyzetek közötti alapvető különbség, hogy az ember számára a munkahelyi bizonytalanság, a társadalom kiszámíthatatlansága, az értékvesztés, az önértékelés, az identitás zavarai, a családi vagy más személyes kapcsolatok tartós konfliktusai, a tartós lemaradás élménye ugyanolyan stresszreakciót eredményeznek, mint a fizikai stresszorok az állatkísérletekben. (Kopp és Skrabski 1989) 23
A „megküzdés” folyamatának nevezzük azt a módot, ahogy azokat a stresszt okozó elvárásokat és kihívásokat kezeli valaki, amelyek vagy próbára teszik, vagy meghaladják egyéni erőforrásait. Az, hogy valaki milyen mértékben képes hatásos, pozitív stratégiák alkalmazásával reagálni a stresszre, meghatározza, hogy mennyire sikeresen képes enyhíteni magát a stresszt. Ezzel ellentétben a leküzdésre tett hatástalan, negatív kísérletek súlyosbíthatják a szorongás egészségügyi következményeit, és fokozhatják a betegség kockázatát. 1.4.2. A munkastressz és lehetséges hatásai Már a korai egészségszociológiai kutatások kiemelik a munkastressz kapcsolatát a kardiovaszkuláris megbetegedésekkel – különösen a magasvérnyomás-betegséggel – és egyéb pszichoszomatikus kórképekkel. (Karasek 1979) A későbbi kutatások is megerősítik a fenti elméletet, számos tanulmány igazolja, hogy a nagyfokú munkahelyi stressz a dolgozók testi és lelki megbetegedésének jelentős rizikótényezője. Több tanulmány támasztja alá a munkastressz kapcsolatát a kardiovaszkuláris megbetegedésekkel (Belkic és mtsai 2004; Kristensen 1996; Landsbergis és mtsai 2001; Schnall és mtsai 1994, 2000; Theorell és Karasek 1996) és a mentális egészség romlásával (Tsutsumi és Kawakami 2004; Van der Doef és Maes 1999; Van Vegchel és mtsai 2005). A munkahelyi stressz irodalma legtöbbször két munkahelyi stresszmodell alapján vizsgálja azokat a tényezőket, amelyek károsan hatnak a munkavállalók egészségére. Az egyik a hetvenes években megjelent követelmény-kontroll modell, amely szerint, ha a munkahelyi körülmények alacsony kontrollal társulnak, akkor a munkavállaló a munkahelyén folyamatos feszültséget él át, és ha ez a feszültség tartósan fennáll, akkor előbb-utóbb megbetegszik. (Karasek 1979) Thores Theorell a követelmény-kontroll modellt kiegészítette egy harmadik tényezővel: a munkahelyi társas támogatottság dimenziójával. (Karasek és Theorell 1990) E modell értelmében a magas munkakövetelmények, a korlátozott döntésszabadság és a munkahelyi támogatás hiánya hosszú távon betegítenek. Theorell a munkahelyi társas támogatottság két típusát különíti el: a társas érzelmi támogatást (bizalom, társas összetartás mértéke a munkacsoportban), és a munkatársaktól, felettesektől a feladatvégzéshez kapott extra segítség. A karaseki elmélet továbbfejlesztett változata azt mutatja, hogy a társas támogatás még a nehéz munkakörülmények (alacsony kontroll, nagy megterhelés) hatását is képes enyhíteni. Ugyanakkor a szorongást, a munkahelyi stressz mértékét és a kiégés szindróma kialakulásának lehetőségét jelentősen növeli a munkatársak társas támogatásának hiánya. (Szabó és mtsai 2008) 24
Karasek és Theorell (1990) hipotézisükhöz fiziológiai magyarázatot is találtak: az igénybevételnek az egészségi állapotra gyakorolt romboló hatását a fehérjeszintézissel (anabolizmus) kapcsolták össze: a magas követelmények a szervezet energiáinak mozgósításához vezetnek (ami kifejezésre juthat például vérnyomás-emelkedésben), ugyanakkor a kontrollgyakorlás lehetőségének hiánya következtében fellépő feszültség gátolja az új sejtek keletkezését, ami az adott szerv fokozott sérülékenységéhez (pl. szívérrendszeri megbetegedésekhez) vezet. A szerzők szerint, amennyiben nagy megterhelés párosul erős kontrollal, akkor ugyan nagymértékű a stresszhelyzetben jellemző adrenalinkiválasztás, de nem nő jelentős mértékben a kortizolszint, amely a stresszválasz hosszabb távú fenntartásáért lenne felelős. Így ez a stresszválasz leginkább a sport fiziológiai hatásához hasonlítható. A feltételezések szerint a munka pszichés faktorai három módon játszhatnak szerepet – elsősorban a kardiovaszkuláris jellegű – betegségek kialakulásában: -
a stresszválasz-rendszer aktiválásán keresztül magas vérnyomást okoznak,
-
akut módon előidézhetnek szívbetegségeket,
-
súlyosbíthatják az egészségkárosító szerek hatását (például a stresszhatás alatti
többletdohányzáson keresztül). A másik modell, amely az elmúlt években a munkahelyi stressz kutatásának középpontjába került, az erőfeszítés-jutalom-egyensúlyhiány modellje. (Siegrist 1996) Eszerint, ha a kifejtett munkahelyi erőfeszítések és a jutalmak aránya nem megfelelő, az ebből adódó feszültség egészségromlást okozhat. A feszültség hosszú távon az idegrendszer tartós aktivációját okozva hozzájárulhat a testi (pl. szív- és érrendszeri) és lelki (pl. kiégés, depresszió) megbetegedések kialakulásához. (Van Vegchel és mtsai 2005) Az erőfeszítés-jutalom-egyensúlyhiány modellt támasztotta alá többek között egy hat és fél évig tartó, 416 aktív munkavállalón végzett utánkövetéses vizsgálat. (Siegrist 2002) E tanulmány eredményei szerint, ha a munkavállaló nem látja munkahelyén a jövőjét, az 4,4szeresére emeli a kardiovaszkuláris halálozás rizikóját, míg a munkahelyi bizonytalanság 3,4szeresére. A munkaidőn felüli intenzív munkavégzés (túlóra, hétvégi munka) 4,5-szörösére emeli a kardiovaszkuláris problémák arányát. Vagyis az erőfeszítés-jutalom-egyensúlyhiány modell
komponensei
külön-külön
és
együttesen
is
előrejelzői
a szív-érrendszeri
megbetegedéseknek. (Siegrist 2004) A munkahelyi stressz következményei közül kiemelt figyelmet kell kapniuk a lelki egészségre gyakorolt hatásoknak, hiszen a WHO előrejelzései szerint a 2000 utáni 25
évtizedekben az egészségügy legsúlyosabb problémái a pszichiátriai, pszichológiai megbetegedések lesznek. (WHO 2001) Ezt alapul véve a mentális betegségek és zavarok megelőzése, felismerése, illetve kezelése az egyik legnagyobb, társadalmi-gazdasági szempontból is jelentős egészségügyi probléma. A megelőzésben a munkahelyi stressz hatásainak feltérképezése és az azt befolyásoló egyéni tényezők meghatározása is segítséget jelenthet. Ugyanakkor nagyon fontos azt is megjegyeznünk, hogy a munkának – esetleges egészségkárosító következményein túl – számos pozitív hatása van az egészségre, az önértékelésre, a testi-lelki jóllétre. (Schilling 1989) Antonovsky (1987) újszerű értelmezésében a munkahelyi károsító tényezők helyett az egészségvédő munkahelyi faktorok tanulmányozása kapja a főszerepet. Antonovsky hívta fel a figyelmet arra, hogy az egészséggel foglalkozó kutatásokban a kóroki megközelítés a domináns, vagyis a kutatók mindig azt keresik, mi az, ami beteggé tesz, és nem azt, hogy mi az, ami egészségesen tart. A nevéhez kapcsolódó salutogenikus megközelítésben azokat a tényezőket keresi, amelyek képessé tesznek a megküzdésre, sőt az egészségjavulásra. A munkahelyi stressz salutogenikus értelmezésének központi hipotézise, hogy minél nagyobb koherencia-érzékkel rendelkezik valaki, annál valószínűbb, hogy meg tud majd küzdeni a rá nehezedő stresszel. A koherencia-érzék Antonovsky értelmezésében háromkomponensű: az értelmesség (a feladatok megválasztása, döntés lehetősége), a felfoghatóság (biztonság és társas támogatás) és a kezelhetőség (túl- és alulterhelés egyensúlya) dimenziói a kulcsszerepűek. Magas fokú koherencia-érzék akkor alakul ki, ha életünk során sok olyan élményben van részünk, amelyekre az állandóság, a túlterhelés-alulterhelés egyensúlya és a döntéshozatalban való részvételi lehetőség a jellemező. 1.4.3. Az orvosi hivatás speciális stressztényezői Az egészségügyi intézmények a munkahelyi stresszterheltség szempontjából mindig különösen veszélyeztetettnek számítottak. Az egészségügyben dolgozók munkaköre azért is sajátos, mert a stressz hatása nem nyilvánulhat meg a munkateljesítmény romlásában, ezért inkább a hiányzások magas száma, a fluktuáció és a pályaelhagyás jelzik a probléma jelenlétét. (Pikó 2002) Emellett a feszültség számos pszichikai zavart okoz, amely szorongásban, depressziós tünetekben, kiégésben jelentkezhet. A túlmunka okai természetesen számos más tényezőben is keresendők. Plusz terhet ró az egészségügyre a szociális problémák megjelenése és kezelésének felvállalása (például a munkanélküliség vagy a „betegségbe menekülés”). A betegforgalom emelkedésével 26
párhuzamosan az egészségügyben dolgozók – elsősorban az ápolónők – száma is egyre csökken. A szakirodalom adatai szerint a speciális stressz (Sonneck 1982) összetevői több elemből adódnak össze. Három dimenzió együttes jelenléte meghatározó jelentőségű: az orvosi hivatás jellegéből adódó fizikai és emocionális stressz, a munkaszervezet hatása, valamint a munkavégzés feletti kontroll. Az orvosi hivatás leggyakoribb stresszforrásai tehát a következőképpen csoportosíthatók:
A döntések nagy száma
A felelősség súlya
A legújabb módszerek ismeretének és alkalmazásának követelménye
A diagnózissal és a kezeléssel kapcsolatos bizonytalanságok
Sürgősségi helyzetek
Szembesülés a betegek és a hozzátartozók krízishelyzeteivel
Kapcsolat a haldoklókkal és a gyászolókkal, szembesülés a halállal
Kapcsolat agresszív, vagy együtt nem működő betegekkel
Kapcsolat pszichiátriai betegekkel (pszichotikus páciensekkel, szenvedélybetegekkel
stb.)
Túlterheltség
Kevés idő (McCue1982; Bowman és Allen 1990; Firth-Cozens 1999)
Mindezeken kívül a „hagyományos” munkastressz-tényezők szerepe is óriási, ezek közül a következők a legjelentősebbek:
Egyszerre több munkacsoportban való tevékenykedés
Rossz kommunikáció a teamen belül
Túl sok változás rövid időn belül
Teljesíthetetlennek tűnő feladatok
Pontosan körül nem határolt munkafeladatok
Konfliktus a team többi tagjával
Konfliktus az egészségügy más szereplőivel
Munkaerőhiány
27
Az idősebb kollégák támogatásának hiánya
A munkával való egyedüli megbirkózás
Túl sok adminisztráció
Munkavégzés feletti kontroll: a munkabeosztás feletti kontroll, munkaszünetek,
munkaórák száma, ellátandó betegek száma, munkahelyi infrastruktúra milyensége, az adminisztratív feladatok mennyisége és a team-munka jellege (Ramirez 1996; Agius és mtsai 1996; Cooper és mtsai 1989)
Bizonyos társadalmi stresszforrások szerepe is jelentős, ezek súlya az orvoslás szekularizációjával párhuzamosan jelentősen emelkedik.
Irreális társadalmi elvárások az orvosokkal kapcsolatban
A média negatív képe az orvosokról
A kellő megbecsülés, elismerés hiánya
Pénzügyi nehézségek
Jogi fenyegetettség
Konfliktusok az orvosi szakma és a kormányzat között (Hoel és mtsai 2001; McCain és
Smith 1994)
Minden bizonnyal az egyéni személyiségtényezőknek, illetve az egyéni érzékenységnek és megküzdési módoknak is jelentős szerepük van az orvoslás stressztényezőinek alakulásában. A következőkben ezeket az egyéni stresszforrásokat tekintjük át. 1.4.4. Egyéni stressztényezők szerepe az orvosi hivatásban Az orvostanhallgatók körében végzett nemzetközi vizsgálatok egybehangzóan gyakorinak találták az olyan, ún. „A-típusú” személyiségjegyeket, mint amilyen a perfekcionizmus (a tökéletességre való törekvés), a versengés, az állandó időzavar és egyfajta „munkamánia”. (Firth-Cozens 1987; Tyssen és mtsai 2000) Ez utóbbi személyiségjegyeket a vizsgálatok szerint az orvosegyetemi képzés felerősíti. A képzés úgynevezett rejtett tanterve (vagyis az a szerepminta, amelyet az orvosok, az oktatók képviselnek) többek között a betegektől való érzelmi távolságtartásra, az érzelmek elfojtására, túlmunkára, perfekcionizmusra, a saját szükségletek háttérbe szorítására tanít.
28
A perfekcionizmus a végzett orvosoknak is jellemző tulajdonsága, melyet a hibáktól való félelem tovább erősít. Ez utóbbi együtt jár az aggódás, a bizonytalanság érzésével. Utóbbi pedig már az egyik forrása a stressznek, mely a vizsgálatok szerint az orvosok lelki sérülékenységének legjelentősebb összetevője. (Győrffy és mtsai 2006) A Rosenman és Friedman által leírt „A-típusú” személyiség legfőbb jellemzői az állandó teljesítményigény, az állandó időhiány és időzavar érzete, továbbá a fokozottan ellenséges reakciók jelenléte. Korábban a szív-érrendszeri betegségek független rizikótényezőjeként írták le ezt a személyiségtípust, de az utóbbi kutatások nem hoztak egyértelmű eredményeket. Ezzel
szemben
az
ellenségesség
a
kardiovaszkuláris
megbetegedések
erőteljes
rizikótényezőjének bizonyult. (Dembroski és mtsai 1989) Orvosok körében végzett longitudinális vizsgálatok szerint az orvosegyetemi évek alatt mutatott ellenségességpontértékek előre jelezték a szívkoszorúér-betegséget, dohányzástól, életkortól és magas vérnyomástól függetlenül. (Atkinson és mtsai 1994) Számos kutatás egyéni veszélyeztető tényezőként emeli ki az orvosok halálfélelmét, halállal kapcsolatos szorongását. (Hegedűs és Riskó 2006) Ezen kutatások eredményeinek értelmében az orvosi hivatás választásakor szerepet játszhat a fokozott halálfélelem („az orvos, aki szembeszáll a halállal”), de általánosságban az orvosok között is hangsúlyosabb a halálfélelem, mint más szakmákban. A kórházi személyzet tagjai (orvosok, nővérek) a beteg halálát gyakran saját, illetve szakmai kudarcként élik meg. A nyugati szemléletű kuratív gyógyítás célja ugyanis elsősorban a betegség megszüntetése vagy kezelése, az élettartam meghosszabbítása. Az orvosok körében végzett felmérések rámutatnak arra, hogy a haldoklók ellátása nagy megterhelést jelent a számukra (Burton és mtsai 1997; Ahrens és Hart 1997), s mindehhez hozzájárulhat az a körülmény is, hogy az egészségügyi felsőoktatás során nem készítik fel megfelelően az orvosokat a haldoklókkal való foglalkozásra, a halállal való szembesülésre. (Hegedűs és mtsai 2002) Mint láthattuk, az orvosi szakmát a klasszikus stressz- és munkastressz-tényezőkön kívül más rizikófaktorok is fenyegetik. Az orvosi hivatás sajátos szerepelvárásokat fogalmaz meg tagjaival szemben: bár az orvoslást foglalkozásként választják gyakorlói, ám betöltése hasonlít az egész életet végigkísérő, mindent átható, a személyiséget normatívan meghatározó szerepekhez. Sokszor szemléletesen ezt úgy fogalmazzák meg, hogy az orvosi hivatás olyan, mint egy soha le nem vehető fehér köpeny. Ebben az összefüggésben az orvosi munkaidő nehezen értelmezhető fogalommá válik: a hosszú és sokszor tervezhetetlen munkaidő minden bizonnyal jelentős rizikófaktort jelent a gyakorló orvosok számára. 29
Az orvoslás weberi értelemben „rendies típusú foglalkozás”, amelynek ismérvei közé tartozik az erős hierarchizáltság, ennek megfelelően a döntésekbe való korlátozott beleszólási lehetőség. Mint a fentiekben láthattuk, a munkavégzés feletti kontroll kiemelt jelentőségű a munkastressz alakulásának szempontjából. A következőkben tehát e két potenciális stressztényező, a munkaidő és a munkavégzés feletti kontroll szerepét vizsgáljuk meg. 1.4.5. A munkaidő és a munka feletti kontroll A megbetegedések szempontjából jelentős tényező a tartós kimerültség. A munka és a pihenés arányának szabályozása alól az orvosi szakma általában kivétel. Az egészségügyi szakmák többségében hétvégén, ünnepek alatt, délután és éjszaka egyaránt helyt kell állni. Külön energiát emészt fel a ritmusingadozás is, illetve az, hogy az egészségügy néhány ágazatában (elsősorban a kórházi ügyeleti rendszert tekintve) az orvosok és az ápolónők a törvényben előírtnál jóval többet dolgoznak. Az orvosi szakma legtöbb területére jellemző, hogy a napi és a heti munka előzetesen csak részben tervezhető meg. Ez a bizonytalansági tényező jelentősen növeli a munkából adódó megterhelést. A személyes igények háttérbe szorulásával növekszik az egyénre nehezedő pszichés nyomás, illetve a munkahelyen való „túlzott lelki kifáradás” megnehezíti a segítő szakmában dolgozók családi, rokoni és baráti kapcsolatainak ápolását. (Weinger és Ebden 2002) A változó munkabeosztás és a rendszeres éjszakai munkavégzés számos fiziológiai és pszichológiai probléma indikátora. (Barnes-Farrell és mtsai 2008) A jelenleg folyó kutatások elsősorban az éjszakai munkavégzés és a daganatos betegségek együttjárására fókuszálnak, míg más vizsgálatok középpontjában az éjjeli műszak és a szív-érrendszeri morbiditás problémája áll. Schernhammer és munkatársai 10 éves utánkövetéses vizsgálatukban összefüggést mutattak ki a mellrákos esetetek megnövekedett előfordulási valószínűsége és a legalább havi három alkalommal történő éjszakai munkavégzés között. (Schernhammer és mtsai 2001) Eredményeiket megerősítik Megdal és Hansen vizsgálatai is. (Megdal és mtsai 2005; Hansen 2001) Szintén longitudinális vizsgálat alapján mutatta ki munkatársaival Kawachi azt, hogy a hosszú ideig fennálló éjszakai műszakbeosztás és a kardiovaszkuláris megbetegedések kialakulása között szoros kapcsolat figyelhető meg. (Kawachi és mtsai 1995)
30
Más vizsgálatok az éjszakai munkavégzés és a dohányzás, valamint az obesitas (túlsúly) kapcsolatára hívják fel a figyelmet. Az éjszakai munka, mint az egészségkárosító szokások prediktora, mintegy közvetítőként hat a szív-érrendszeri megbetegedések kialakulására. (Kivimaki és mtsai 2001a) Az egészségkárosító szokások mellett az alvás minősége és mennyisége szintén közvetítő tényezőként jelenhet meg az éjszakai/változó műszakbeosztásban dolgozóknál. (Akerstedt és mtsai 2002a; Harma 2006; Takahashi és mtsai 2008) Bár az irodalmi adatok ellentmondásosak, néhány tanulmány arról tanúskodik, hogy az inszomnia fokozott mortalitással és morbiditással jár. Egyre több adat utal arra – bár az ok-okozati összefüggés iránya nehezen kimutatható –, hogy az alvászavarok az élet számos dimenzióját befolyásolva rosszabb életminőséggel járnak. (McCrae és Lichstein 2001; Zammit és mtsai 1999; Chevalier és mtsai 1999) Egy kilenc éven át tartó követéses vizsgálat eredményei szerint a maximum 6 órát alvók mortalitási rátája 70%-kal volt magasabb a minimum 6 órát alvók halálozási arányánál. (Wingard és Berkman 1983) A változó műszakbeosztás mellett a másik fontos kérdés az orvostársadalom egészségi állapotának alakulásában a hosszú munkaidő és annak egészségre gyakorolt hatása. A nemzetközi kutatási eredmények meglehetősen vegyes képet mutatnak a hosszú munkaidő és az egészségi állapotban bekövetkező változások közötti összefüggések tekintetében. A kutatások egy része határozott, szignifikáns összefüggést talált a hosszú munkaidő és a rosszabb szomatikus/mentális egészségmutatók között. (Sparks és mtsai 1997; Spurgeon és mtsai 1997; Van der Hulst 2003) Whelan és munkatársainak vizsgálatai szerint az éjszakai műszakbeosztás mintegy 60%-kal növeli a spontán vetélések esélyét, és hasonló arányban nő a spontán vetélések aránya, ha az anya az első trimeszterben heti 40 óránál többet dolgozik. (Whelan és mtsai 2007) Számos tanulmány megállapítja, hogy az éjszakai műszakbeosztás növeli mind a spontán vetélések arányát, mind a késői magzatvesztést, a koraszülések arányát, valamint az intrauterin növekedési retardáció előfordulási valószínűségét. (Nurminen 1998; Jin és mtsai 2004; Axelsson és mtsai 1989; Axelsson és mtsai 1996; Infante-Rivard és mtsai 1993; Klebanoff és mtsai 1990; Klebanoff és mtsai 1991; Osborn és mtsai 2006; PinhasHamiel és mtsai 1999) Más kutatások azonban nem találtak erős összefüggést a hosszú munkaidő és a rosszabb egészségi állapot között. (Beckers és mtsai 2004; Gareis és Barnett 2002; Taris és mtsai 2006) Azt azonban ezek a kutatások is kiemelték, hogy a munkaidő feletti kontroll kulcsszerepű a hosszú munkaidő egészségkárosító hatásának kivédésében. (Sparks és mtsai 1997)
31
Számos kutatás megerősíti, hogy a munkaidő feletti alacsony kontroll – különösen nők esetében – kockázatot jelent a szomatikus és pszichés egészségi állapot alakulására nézve. (Hughies és Parkes 2008; Ala-Mursula és mtsai 2002; Ala-Mursula és mtsai 2004) Gareis és Barnett (2002) orvosnői vizsgálatukban úgy találták, hogy a hosszú munkaidő nem feltétlenül vezet pszichés distresszhez, hanem a munkavégzés feletti kontroll (munkaidő feletti kontroll) alacsony szintje a distressz prediktora. A munkavégzés feletti kontroll megnyilvánulhat a munkaidő kezdetének és végének rugalmas kezelésében, valamint a szünetek meghatározásában. Carr és munkatársai (2003) azt is kimutatták, hogy a teljes és a részmunkaidőben dolgozó orvosnők között nincs különbség a szerepek közötti konfliktus szintjében, a munkával való elégedettségben, a kiégés különböző dimenzióiban, amennyiben rendelkeznek a munkaidejük feletti kontrollal. A nehéz munkahelyi körülmények, a nagy munkamegterhelés és a döntésekbe való beleszólás hiánya – mint láthatjuk – jelentős rizikófaktorként jelentkeznek. Az orvosi szakmában a munkakörülmények további kulcstényezője az emberekkel való foglalkozásból adódó speciális, érzelmi jellegű megterhelés. Mindezek a tényezők elősegíthetik a kiégés tünetcsoport megjelenését. 1.4.6. A kiégés szindróma, mint az orvosi hivatás speciális rizikótényezője Közismert, hogy „az emberekkel foglalkozó szakmák” magukban hordozzák a kiégési szindróma veszélyét, azt az állapotot, amikor az egyébként motivált, érzelemgazdag személyiség telítődik azokkal a problémákkal, amelyekkel naponta találkozik. A kimerülés jelentkezhet testi, szellemi és érzelmi területen, megnyilvánulhat szomatikus, magatartási, érzelmi és mentális tünetekben. A lelki-fizikai megterhelések és a velük való megküzdés hiánya vezethet a pszichoszomatikus tünetek megjelenéséhez, alvászavarokhoz, krónikus fáradtságérzéshez, kóros mértékű koffein-, nikotin-, alkohol- és gyógyszerfüggőséghez, szorongáshoz, depresszióhoz, teljesítmény-csökkenéshez, valamint szakmai és önértékelési problémákhoz. (Fekete 1991) A kiégés szindróma (burn-out) az 1970-es években került be a szociálpszichológiai és egészségszociológiai
szakirodalomba.
Elsőként
1974-ben
Herbert
Freudenberger
pszichoanalitikus alkalmazta a szakmai viselkedés leírására, az egyén fizikai és érzelmi erőforrásainak elapadásaként aposztrofálva a jelenséget. (Freudenberger 1974) „Ez a jelenség krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, mely a reménytelenség és az inkompetencia érzésével jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” (Fekete 1991) 32
1977-ben született egy másik alapműnek tekinthető munka: Schmidbauer Der hilflose Helfer című műve, amelyben a szerző bevezeti a segítő szindróma fogalmát. Schmidbauer szociális segítő foglalkozásúak személyiségfejlesztő tréningjei során szerzett tapasztalatai alapján írta le a segítők tünetcsoportja jelenséget, az úgynevezett Helfer-szindrómát. Szerinte a Helfer-szindrómával jellemzett emberi problémákkal foglalkozó segítő számára saját ingatag pszichés egyensúlyának fenntartásával függ össze látensen a kiszolgáltatottakon való segítés szükséglete. A jelenség lényege, hogy a segítő típusú kapcsolat más típusú kapcsolatok, érzelmek elhárítását jelenti egyben: mintegy droggá válik a hivatás, a segítségre szorulókkal való kontaktus a professzionális segítők számára. (Schmidbauer 1977) A kiégéssel foglalkozó terület talán legjelentősebb képviselői Maslach és Jackson, akik a kiégést többdimenziós jelenségként írták le. 1982-ben Maslach (Maslach 1982) tovább finomította a kiégés szakkifejezését, így a kiégés definíciójában a mentális, affektív és fizikai tényezők egyaránt helyet kaptak. Maslach és munkatársai a kiégés jelenségét a következőképpen fogalmazták meg: „Akkor égünk ki, amikor úgy érezzük, hogy egy számunkra fontos, értelmes, kihívásokkal teli munka unalmassá, egyhangúvá, egyre terhesebbé válik. Energiáink kimerülnek, cinikusak leszünk és kevéssé hatékonyak”. (Maslach és mtsai 2001) Maslach a kiégés definícióját kiterjesztette mindazon foglalkozási ágakra, amelyekre jellemző az intenzív, emberekre irányuló munkavégzés. Felhívta a figyelmet ugyanakkor arra is, hogy a kiégés egy lassan kialakuló folyamat végeredménye, melyben kulcsszerepűek a stresszel teli munkavégzés és munkakörülmények. A kiégés ciklikusan ismétlődő folyamat, melyben a lelkesedés, az idealizmus, a stagnálás és a frusztráció állapota ismétlődik. (Edelwich és Brodsky 1997) Maslach és Jackson elmélete szerint a kiégés tünetegyüttese három fő dimenzióból áll: az emocionális kimerülésből, a deperszonalizációból és a teljesítményvesztésből. A kutatók szerint az emocionális kimerülés jelentkezik először, amellyel egyidőben egyre fáradtabbakká válunk, egyre kevesebb energiát tudunk és akarunk munkánkba befektetni. Ezt az állapotot követi a deperszonalizáció dimenziója, egyre kevésbé tudunk és akarunk kapcsolatot teremteni betegeinkkel, klienseinkkel és kollégáinkkal. Mindez átvezet a következő fázishoz, ahol teljesítményünk szinte minden dimenzióban romlik. (Maslach és Jackson 1986) A kiégés fizikai, érzelmi és lelki kimerültségben nyilvánul meg. Ezek tünetei a következők (Major János és Pikó Bettina nyomán): a fizikai kimerültség jelei a gyengeség, az energiahiány, az elcsigázottság. Gyakoribbak a megbetegedések (nátha, influenza), a fejfájások, szédülések, hátfájás, gyakran érintettek az étkezési szokások is, a testsúly 33
megváltozik, gyomorfekély, magas vérnyomás jelentkezik. Ezek a tünetek közvetlenül kapcsolatba hozhatók a stresszel, és bizonyítottan pszichoszomatikus alapon szerveződnek. Jellemző lehet az alvászavar: a kimerültség ellenére nehéz az elalvás, elégtelen az alvás, esetleg rémálmok vagy kínzó gondolatok jelentkeznek. Orvostanhallgatók körében készített felmérés során a leggyakoribb tünetek a hát- és derékfájás, valamint az alvászavarok voltak, de férfiak körében a gyomor- és hasfájás, nőknél pedig a fejfájás is kiemelt tünetként szerepelt. (Pikó és mtsai 1995; Major és mtsai 2006) Az érzelmi kimerültség jelei a depresszió, a kétségbeesettség, a reményvesztettség és a csapdába ejtettség érzése – a kiégés egyes esetekben lelki betegséghez vagy öngyilkossági gondolatokhoz vezethet. A kiégett ember érzelmileg kiüresedettnek érezheti magát, ingerlékennyé és idegessé válhat. A család és a barátok, akik valaha feltöltődést jelentettek, további kötelezettséget jelentenek, aminek meg kell felelni. A munkahely és más tevékenységek által felhalmozott megelégedés eltűnik. A boldogságot és a bizakodást a magány, az elkedvetlenedés és a kiábrándultság váltja fel. A kiégés magyarázatul szolgálhat az öngyilkosság, depresszió, az alkohol- és drogfüggőség nagyobb arányú előfordulására orvosok és orvostanhallgatók körében. (Tyssen és mtsai 2001) A depresszióról tudjuk azt is, hogy jelentős rizikófaktor szomatikus megbetegedések kialakulásában, elsősorban a kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás független előrejelzője (Glassman és
Shapiro
1998), így a kiégés a szomatikus betegség prediktoraként is megjelenhet. A lelki kimerültség legjellemzőbb tünete a negatív beállítottság, pesszimizmus – önmagunk és munkánk iránt, amely végül az élet minden területén jelentkezik. A negatív attitűd kihat a környezetre, az emberekre is – rideggé és rosszindulatúakká válhatunk a betegekkel szemben. A dehumanizáció során a kiégett orvos a betegeket nem embereknek, inkább betegségek halmazainak tekinti. Azáltal azonban, hogy így kezeli a betegeket, ő maga és kapcsolatai is dehumanizálódnak, az illető érzelmileg egyre jobban elszegényedik. Munkájával elégedetlen, emiatt későn érkezik munkahelyére, korán távozik onnan, megpróbálja a betegeket elkerülni, nem veszi fel a telefont, nem tud a betegekre figyelni és cinikussá válik. (Pines és Aronson 1981) Megfigyelhető, hogy az ilyen orvos fizikailag is távol igyekszik maradni a páciensektől: távolabb áll tőlük, kerüli a szemkontaktust, személytelenül kommunikál velük, kevesebb időt tölt egy-egy beteggel. Érzelmi életét mintegy kikapcsolja, úgy tekinti a betegséget, mint a beteg saját problémáját. A pszichikai eltávolodás jele a betegek diagnózisként, érdekes esetként való kezelése. Jellemző az általánosítások, racionalizálások használata, és a betegnek a szobaszám, betegség és ágy alapján történő azonosítása („a vese a 202-ben, az ablak mellett"). A kezelés sikertelensége miatt a beteget okolják (alkoholista, nem 34
kooperáló beteg, ezért nem javul az állapota). A betegen, és nem a beteggel való nevetés, az „akasztófahumor" egyre gyakoribbá válik, ezzel a dolgok élét lehet elvenni, és a feszültség csökkenthető – időlegesen. (Major és mtsai 2006; Pikó és Piczil 2000) Összegezve tehát: A burn-out tünet-együttes kialakulásában nagy jelentőségűnek tűnik a mintegy előfeltételként jelenlevő vulnerábilis személyiségstruktúra, amely az emocionális túlterheltséggel, a visszacsatolás hiányával, a kollegiális kapcsolatok lazulásával együtt vezet a kiégéshez. Hangsúlyozandó ugyanakkor az is, hogy a kiégés, mint a foglalkozási stressz egyik lehetséges következménye, jelentősen különbözik a klinikai értelemben vett depressziótól. A kiégettség olyan állandó kimerültség, amelyet az érintettek már nem tudnak a szokásos módon megszüntetni. A kimerültség okai pedig legtöbb esetben a külső munkakörnyezetben keresendők. Vagyis a kiégés az egyéni és szervezeti sajátosságok összjátékának eredményeképpen alakulhat ki. (Kovács 2006) A kiégés legjelentősebb rizikófaktorai a munkahelyi körülményekben figyelhetők meg. Két tényező tűnik kulcsszerepűnek a folyamatban: az előzőekben már említett nagy munkamegterhelés (ügyletek, adminisztratív terhek, sok beteg/kevés idő) másrészt pedig a döntéshozatalba való kevés beleszólás. Fontos hangsúlyozni, hogy a nagy munkamegterhelés önmagában még nem feltétlenül vezet kiégéshez, sokat számít a döntéshozatalba való beleszólás és a megbecsültség, továbbá a munkatársakkal való kapcsolat is. (Arigoni és mtsai 2008; Arnetz 2001; Pines és Aronson 1981) A túlterheltség és a munkavégzés feletti alacsony kontroll vezethet az alacsony munka-megelégedettséghez, amely szintén szoros kapcsolatban áll a kiégéssel. (Escriba-Agüir és mtsai 2006; Ozyurt és mtsai 2006; Ramirez és mtsai 1995) Bargellini és munkatársai vizsgálatai szerint (2000) a teljesítménnyel való elégedettség, a magas személyes hatékonyság stimulálja az immunrendszert, növeli a lymphociták és a Tsejtek számát, ezáltal mintegy védőfaktorként működik. Egyes vizsgálatok szerint a kiégés védőfaktora a családi támogatás, különösen a gyerekek megléte. (Liakopoulou és mtsai 2008; Ramirez és mtsai 1996) Ugyanakkor más szerzők szerint nem elhanyagolható a szerepkonfliktus problémája sem: az otthon és a munkahely által támasztott igények miatt sok esetben belső feszültség, konfliktus keletkezhet. (Hegedűs 2000; Linzer és mtsai 2001) A hivatás-család konfliktusának befolyásoló szerepét támasztja alá továbbá az is, hogy a részmunkaidőben dolgozó orvosok között alacsonyabb arányú a kiégés és nagyobb a munkamegelégedettség. (Mechaber és mtsai 2008) A következőkben ezért a munka-család összeegyeztethetőségének problémáját mutatjuk be.
35
1.4.7. Az orvosnők speciális stressze: a szerepkonfliktus Az utóbbi évtizedekben a társadalmi és demográfiai átalakulások következtében egyre intenzívebbé vált a női munkavállalás. Mindez új kutatási területeket nyitott a társadalomtudományi kutatások számára; a kétkeresős családmodell általánossá válásával megnövekedett az érdeklődés a munka és család összeegyeztetésének lehetősége, különösen pedig a szerepek közti konfliktus problematikája iránt. (Allen és mtsai 2000; Geurts és Demerouti 2003) Ennek ellenére az egészségi állapottal és a munkastresszel kapcsolatos vizsgálatok zöme mindezidáig alapvetően férfiakra irányult. (Van der Hulst 2003) Számos tanulmány szerint a nők átlagosan magasabb munkahelyi stresszről számolnak be, mint a férfiak. (Karasek és Theorell 1990; Karasek és mtsai 1998) Annak ellenére, hogy a nők körében magasabb a pszichés panaszok prevalanciája is (Denton és mtsai 2004; Kopp és mtsai 2006; Lahelma és mtsai 1999; Macintyre és mtsai 1996), a férfiak körében nagyobb számú olyan kutatást végeztek, amely a mentális jóllétet befolyásoló munkahelyi tényezők meghatározására irányult. (Hall 1989; Williams és Kurina 2002) A munka-család szerepeinek konfliktusát a nemzetközi szakirodalom az alábbi módon definiálta: több szerep egyidejű megléte esetén a szereppel együttjáró különböző elvárások olyan válaszreakciókat válthatnak ki, amelyek egymással összeegyezhetetlenek, vagy amelyeket prioritizálni szükséges. Így az egyik szerep ellátása a másik szerep ellátását nehezíti vagy lehetetlenné teszi. Ezt a koncepciót nevezik szerepkonfliktusnak. (Kretch és mtsai 1962; Rizzo és mtsai 1970) Szerepkonfliktust okozhatnak például a szerepet betöltő személy erkölcsi normái vagy képességei, erőforrásai, ideje és a szerepre vonatkozó magatartásbeli elvárások közötti ellentétek. A szerepek közötti konfliktus (az ún. interrole conflict) a szerepkonfliktus egyik formája, ami akkor jön létre, ha az egyén több, egymás ellátását megnehezítő szerepet kénytelen egyidejűleg betölteni. (Rizzo és mtsai 1970) Ha a munka-család viszonylatában tekintjük át a fentieket, akkor a kutatások egybehangzó megállapításai szerint a munkával kapcsolatos szerepek hangsúlyosabban befolyásolják a többi szerepet, mint ahogy a családi szerepek akadályozzák a munkahelyi szerepek ellátását. (Frone és mtsai 1992; Frone 2003; Geurts és mtsai 2005) Dumelow és munkatársai új terminológiát vezettek be annak leírására, milyen stratégiát alkalmaznak
az
orvosok
és
orvosnők
a
család
és
a karrier összehangolására.
„Karrierhangsúlyos”, „családra támaszkodó” és „családhangsúlyos” stratégiát különítettek el. A „karrierhangsúlyos” stratégiát követők azok, akik minden idejüket az érvényesülésnek szentelik, és családi életüket is ennek rendelik alá – ennek megfelelően az érvényesülésért folytatott küzdelem következtében egyedül vagy elváltan, gyerek nélkül élnek. A „családra 36
támaszkodó” stratégia lényege az, hogy az orvos vagy az orvosnő a családi munkamegosztást úgy szervezi, hogy a lehető legtöbb idő jusson a szakmai érvényesülésre. A „családhangsúlyos” stratégia jellemzője, hogy a hivatásbeli elfoglaltságot valamilyen módon úgy csökkentik, hogy a családra jusson több idő. (Dumelow és mtsai 2000) A TÁRKI 1500 fős országos reprezentatív mintán, 2001-ben végzett magyarországi felméréséből kitűnik, hogy minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál nagyobb konfliktust érez munkahelyi és családi szerepei között. (TÁRKI 2002) Mindez fokozottan érvényesül az egészségügyi pályákon tevékenykedők körében, hiszen a fizikai és emocionális megterhelés, a munkaidő mennyisége és megoszlása speciális kihívások elé állítja a gyógyító munkában tevékenykedőket. Nemzetközi kutatások tanúsága szerint a dolgozó anyák magasabb – fiziológiailag kimutatható – stressz-terhelésről számolnak be, mint a dolgozó nők. (Luecken és mtsai 1997) Más kutatások, amelyek az orvosnők napi kortizolszint-ingadozásának vizsgálatán alapultak, kimutatták, hogy az orvosnők kortizolszintje a nap végéig stabilan magas marad, míg a férfi orvosoké a reggeli magas érték után fokozatosan csökken a nap végére. Az orvosnők magas kortizolszintjének alakulásában minden bizonnyal szerepet játszik a délutáni háztartási és gyereknevelési teendők ellátásának stressze is. (Bergman és mtsai 2008) Egy pilot study jellegű kutatás is hasonló eredményt közölt: az orvosnők körében megfigyelhető terhességi problémák hátterében a stressz moderáló tényezőként van jelen. Katz és munkatársai 23 terhes orvosnő vizeletének katekolamin szintjét vizsgálta munkanapokon és pihenőnapokon. A katekolamin a fizikális és emocionális stressz hatására nő, és csökkenti a méhbeli véráramlást. Azt találták, hogy a katekolamin szint munkanapokon szignifikánsan magasabb értéket mutat, illetve a dolgozó terhes orvosnők katekolamin szintje lényegesen magasabb a nem dolgozókéhoz viszonyítva. (Katz és mtsai 1991) Mind a nemzetközi, mind pedig saját kutatási eredményeink megerősítik, hogy a szerepek közötti konfliktus és a pszichés jóllét-mutatók között szoros kölcsönhatás figyelhető meg. (McMurray és mtsai 2000; Sobecks és mtsai 1999; Győrffy és mtsai 2005) A szerepek közötti konfliktus erős jelenléte ugyanakkor kapcsolatot mutat az alacsonyabb munkahelyi és családi megelégedettséggel, a pszichés distresszel és a szomatikus megbetegedésekkel. (Allen és mtsai 2000; Eby és mtsai 2005) Mindezen tényezőkkel összefüggésben az is megfigyelhető, hogy a nyugat-európai országokban, valamint Észak-Amerikában a férfi orvosok feleségei részmunkaidőben dolgoznak, de az orvosnők férjei szinte kivétel nélkül teljes állásúak. (Bergman és mtsai 2003; Wortman és mtsai 1991) Sok esetben – a hasonló iskolai végzettség és munkaerőpiaci pozíció 37
ellenére – a nemi szerepek tradicionálisan alakulnak: a férfi orvosok „fizetett” állásukban dolgoznak többet, míg az orvosnők a fizetetlen, háztartási munkában „múlják fölül” a férfiakat. (Raison és Miller 2003) Kulcsszerepű tehát a fizetett munkában való részvétel mellett a házimunka terheinek megosztása. Figyelemreméltó tény, hogy európai időmérleg-vizsgálatok szerint ma a magyar nők töltik a legtöbb időt házimunkával és gyermekellátással. Úgy tűnik, a foglalkoztatottság ebben a vonatkozásban kevésbé osztja meg a nők társadalmát: a magasabb képzettséget igénylő és jó keresetet nyújtó foglalkozási pozíciókba kerülő nőknek sem csökken automatikusan a háztartási munkára fordított ideje. (Bukodi 2005) 3. táblázat: Keresőmunkára és házimunkára fordított foglalkoztatott pároknál, 2000 (%) A pár típusa Jövedelemszerző munka Feleség Férj A férjnek jobb foglalkozása 43,0 57,0 van, mint a feleségnek A feleségnek jobb 48,2 51,8 foglalkozása van, mint a férjnek A feleségnek és a férjnek 43,2 56,8 megegyező státusú a foglalkozása (Bukodi, 2005)
idő aránya egy átlagos napon a Háztartási munka Feleség Férj 81,5 18,5 79,5
20,5
78,9
21,1
2002-ben országos viszonylatban a nők átlagosan közel 28 órát töltöttek hetente házimunkával (a férfiak 11-et). A településhierarchia differenciáló szerepe egyértelmű: a fővárosban, illetve a megyeszékhelyeken ez a szám 23, a többi városban 27, míg a falvakban 34 óra. (Blaskó 2006) Mint láthattuk az orvosokat érő stresszhatások meglehetősen szerteágazóak. A következőkben nemzetközi és magyar vizsgálatok bemutatásával kívánjuk a stressztényezők egészségre gyakorolt potenciális hatását bemutatni. 1.5. Az orvosok testi-lelki egészségére irányuló kutatások „Nincs a világon tragikusabb, mint egy beteg orvos” (G.B. Shaw 1906) Az orvosokra kiemelten nagy társadalmi figyelem irányul. Ennek egyik megnyilvánulása az is, hogy igen bőséges az orvosi hivatásról, az orvosokról szóló szakirodalom. E
38
szakirodalomnak rendkívül gazdag, de gyakran ellentmondásos eredményeket közlő részterülete az orvosok testi és lelki egészségi állapotával foglalkozik. Vajon az orvosok egészségesebbek vagy betegebbek, mint a népesség többi része? Egyfelől feltételezhetnénk, hogy az orvosok egészségesebbek, hiszen szakmájukból adódóan kitűnően ismerik az egészségmegőrzés, a betegségmegelőzés módszereit, a betegségek korai szakaszban való felismerését, kezelési lehetőségeit. Másfelől azonban feltételezhetjük ennek az ellenkezőjét is: az orvosok munkája rendkívül felelősségteljes, stresszel teli, márpedig a súlyos stressz egészségre gyakorolt káros hatásait számtalan vizsgálat igazolta már. Több nemzetközi kutatás megerősítette, hogy az iskolázottsági szint és az egészség között szoros összefüggés mutatható ki, a magasabban kvalifikált emberek körében általában alacsonyabb mortalitási és morbiditási rátákkal lehet számolni. Egy Ausztriára, Belgiumra, Finnországra, Angliára, Svájcra, Norvégiára, valamint Olaszország és Spanyolország két nagyobb régiójára kiterjedő kutatás 45 évnél idősebbek halálozási viszonyait vizsgálta. E vizsgálat során iskolai végzettség alapján követték nyomon az 1990-től bekövetkezett haláleseteket. A kutatás azt mutatta, hogy az alacsonyabb végzettségűek halálozása minden korcsoportban jelentősen meghaladta a magasabb végzettségűek halálozását. (Huisman 2005) Egy 2003-ban, 22 európai ország közreműködésével végzett felmérés (European Social Survey) eredményei szerint a Magyarországon élők esetében általában meghatározóbb az iskolázottsági szint az egészségi állapot tekintetében, mint más országok lakóinál. (Knesebeck és mtsai 2006) Mindezeket az eredményeket a magyarországi vizsgálatok is megerősítették: a férfiak körében a 0-7 osztályt végzettek halálozása 2,5-szerese a felsőfokú végzettségűekének. (Klinger 2004) Az Egyesült Államokban egy közel négy évtizedes vizsgálat is azt igazolta, hogy az orvosok mortalitása alacsonyabb értéket mutat az átlaglakosság adatainál. (Williams és mtsai 1971) Ugyanezt ez eredményt erősítették meg a 2000-es évek elején megjelent kutatások mind az Egyesült Államokban, mind pedig Európában. Frank és munkatársai 1984 és 1995 között vizsgálták 28 államban az orvosok halálozási mutatóit és halálokait. Vizsgálatukban kimutatták, hogy az átlaglakosságban előforduló tíz legfontosabb halálok a vezető az orvostársadalomban is. (Frank és mtsai 2000) Vizsgálatuk másik eredménye szerint e tíz halálok közül az orvosok körében magasabb prevalenciát mutatott a kardiovaszkuláris, öngyilkossági és baleseti halálozás, míg a krónikus légzőszervi, valamint a májbetegségek miatti halálozások alacsonyabb arányban fordultak elő. Juel és munkatársai 1973 és 1992 között vizsgálták a dán orvosok mortalitási mutatóit és ezek okait. (Juel és mtsai 1999) Kutatásuk során azt találták, hogy mind a férfiak, mind pedig 39
a nők körében az orvosok alacsonyabb mortalitási arányt mutatnak a legfontosabb népegészségügyi problémát jelentő szív-érrendszeri és daganatos megbetegedések terén. Ugyanakkor a befejezett öngyilkosságok alakulásában mindkét nemű orvosok esetében magasabb arányokra derült fény. Carpenter és munkatársai az 1962 és 1992 közötti időszakban vizsgálták a National Health Service-ben dolgozó brit orvosokat. (Carpenter és mtsai 1997) Kimutatták, hogy mind a dohányzás, mind pedig a dohányzáshoz kapcsolódó megbetegedések (kardiovaszkuláris megbetegedések, tüdőrák) esetükben alacsonyabb értéket mutat az átlaglakossági adatokhoz viszonyítva. Carpenterék vizsgálatának másik érdekes eredménye, hogy az orvosi szakmákon belül a pszichiáterek minden betegségben magasabb mortalitási arányt mutattak, mint más szakorvosok. A morbiditásra vonatkozó vizsgálatok eredményei szerint az orvosok és az orvosnők egészségmutatói nem térnek el jelentősen a lakossági adatokétól. (Firth-Cozens 2007; Innos és mtsai 2002) Sőt egyes vizsgálatok azt mutatják, hogy az orvosnők szomatikus egészségi állapota jobb értéket mutat a lakossági adatokhoz viszonyítva, ugyanakkor ezek a kutatások rámutatnak arra, hogy a mentális panaszokat tekintve az orvosnők jelentős többletet mutatnak. (Tyssen 2007; Töyry és mtsai 2000) Lin és munkatársainak 2008-as vizsgálata szerint az orvosok egészségmutatói kedvezőbbek, mint a lakossági arányok, ugyanakkor kutatásukban azt is megállapították, hogy más egészségügyi dolgozókhoz képest az orvosok egészségi állapota kedvezőtlenebbül alakul. (Lin és mtsai 2008) Több vizsgálat egybehangzó eredménye szerint a dohányzás prevalenciája erősen csökkenő tendenciát mutat az orvosok körében. Smith és Leggat 1974 és 2004 közötti kutatások metaanalízisével megállapította, hogy az orvosok körében a dohányzás csökkenő tendenciát mutat, és az orvosok mind a nővérekhez képest, mind pedig a fogorvosokhoz viszonyítva alacsonyabb dohányzási értékeket mutatnak. (Smith és Leggat 2007) Más vizsgálatok az alacsonyabb dohányzási gyakoriság és az egészségesebb életvitel kapcsolatára mutatnak rá, kiemelve azt, hogy az orvosok kiemelt modellszemélyekként jelennek meg betegeik számára. (Kaetsu és mtsai 2002) Az egészségi állapot önbecslésén alapuló vizsgálatok szerint az orvosok többsége úgy véli, hogy egészségi állapota legalább olyan jó, vagy még jobb, mint más, azonos korú emberé. (Rurik és Kalabay 2008) Több vizsgálat kiemeli, hogy az orvosok körében gyakori az „önkezelés”, „öngyógyszerezés” (Chen és mtsai 2008), valamint, hogy a lakossági arányokhoz képest sokkal kevesebbszer és rövidebb időt töltenek „betegszabadságon”. 40
(Aasland 2002; Töyry és mtsai 2000; McKevitt és mtsai 1997) Kivimaki és munkatársai kétéves, 447 orvosra kiterjedő, követéses vizsgálatukban kimutatták, hogy az orvosok az átlaglakossághoz képest körülbelül egyharmadnyi időt töltenek betegszabadságon. (Kivimaki és mtsai 2001b) Mint láthatjuk, számos, objektív paraméteren alapuló nemzetközi vizsgálat eredménye azt mutatja, hogy fizikailag az orvosok általában nem betegebbek, mint a lakosság többi része, sőt bizonyos betegségek elkőfordulása az orvosok körében ritkább. Sajnos azonban nem ilyen kedvező a kép a lelki egészség szempontjából. A különböző pszichés problémák gyakoriságát és súlyosságát vizsgáló felmérések azt jelzik, hogy az orvosok a lelki egészség szempontjából veszélyeztetett csoportnak tekinthetők. Míg az általános populációban a lakosság egynegyedénél-egyötödénél, addig az orvosok harmadánál-felénél mutatható ki a lelki egészség valamilyen zavara. (Tyssen 2007; Firth-Cozens 2007; Clarke és Singh 2004) A gyakori problémák közé tartozik a szorongás és a depresszió. A magas stressz-szint az orvosok közel harmadánál szorongásos tünetek megjelenéséhez vezet. A depresszió az újabb vizsgálatok egybehangzó eredményei szerint az orvosok 20 százalékát érinti. Különösen az orvosnők körében igen gyakori: a depresszió élettartam-prevalenciája az átlagnépességben 25%, míg az orvosnők körében 39%. (Túry és Lajtai 2005) A szorongás és a depresszió gyakran társul fokozott alkoholfogyasztással. Korábban riasztó adatok láttak napvilágot az orvosok alkoholfogyasztásával kapcsolatban. Az újabb vizsgálatok között azonban találhatók olyanok is, amelyek szerint az alkoholfüggőség előfordulása az orvosok körében sem nagyobb, mint a lakosság egészében. Az alkoholfogyasztás egyébként is magas értékeinek tükrében azonban meg kell állapítanunk, hogy az alkoholtól való függőség az orvosok körében akkor is jelentős, megoldást igénylő problémát jelent, ha ennek mértéke a lakossági átlagnak megfelelő. (Buda 1996; Brooke és mtsai 1991; Flaherty és Richman 1993) Az átlaglakosságéhoz hasonló adatok jellemzik az orvosok kábítószer-fogyasztásának alakulását is. Meghaladja azonban a populációs átlagot a gyógyszerekkel visszaélők aránya, amit részben a gyógyszerekhez való könnyű hozzáférhetőség magyaráz. Ugyanakkor a fogorvosok és a gyógyszerészek körében alacsonyabb arányú a gyógyszerekkel való visszaélés. (Rucinski és Cybulska 1993) Mindezek
a
problémák
(szorongás,
depresszió,
rendszeres
alkoholfogyasztás,
gyógyszerekkel való visszaélés) járulékos tényezői az orvosok magas öngyilkossági arányának. Schernhammer és munkatársai 2004-ben a szakirodalomban fellelhető vizsgálatok eredményeinek összegzésével, metaanalízisével megállapították, hogy a férfi orvosok körében 41
közel másfélszer, az orvosnők körében több mint kétszer gyakoribb az öngyilkosság, mint az átlagnépességben. (Schernhammer és Colditz 2004) Az azóta napvilágot látott cikkek is a fenti eredményeket erősítik meg: az Egyesült Államokban évente körülbelül annyi orvos lesz öngyilkos, amennyi megfelel egy orvosi egyetem teljes végzős évfolyamlétszámának. (Middleton 2008; Petersen és Burnett 2008) Sajátos jelenség, hogy orvosok körében az öngyilkosság a nőknél gyakoribb, hiszen populációs szinten éppen a férfiaknál fordul elő gyakrabban a halálos kimenetelű szuicidium. (Arnetz és mtsai 1987) Több vizsgálat is rámutatott az orvosnők nagyfokú pszichés vulnerábilitására. (Miller és McGowen 2000; Aasland és mtsai 1997) Heim 1991-ben publikált tanulmányában arra következtetett, hogy az orvosnők pszichés sérülékenységének hátterében a speciális, szerepkonfliktusból eredő stressz áll, amely jelentős hatással van az orvosnők várható élettartamára. (Heim 1991) A lakossági arányoktól szintén eltér az életkori megoszlás: míg az öngyilkosság populációs szinten az idősebbek között gyakoribb, addig az orvosok közül a fiatalabbak vetnek gyakrabban önkezűleg véget életüknek. Relatíve magas gyakorisága miatt az öngyilkosság az orvosoknál – különösen a fiatalok esetében – a vezető halálokok közé tartozik. (Tyssen és mtsai 2000) Mint ismeretes, az öngyilkossági gondolatok talán a legerősebb előrejelzői a befejezett öngyilkosságoknak és az öngyilkossági kísérleteknek. Az orvosok körében az öngyilkossági gondolatok előfordulási aránya is magasabb prevalenciát mutat az átlagpopuláció értékeinél. (Tyssen és mtsai 2001) Ugyanakkor az, hogy az öngyilkossági kísérletek száma alacsony és a befejezett öngyilkosságok száma igen magas az orvostársadalomban, megerősíti a feltételezést, hogy az orvosok esetében sok esetben elmarad a „cry for help”, az utolsó segítségkérés aktusa. (Hem és mtsai 2000) Figyelemre méltó továbbá az is, hogy az orvosi hivatás esetében egy olyan foglalkozásról van szó, amelynek célja az élet megőrzése, képviselői mégis magasabb arányban veszik ki részüket az öngyilkossággal összefüggő problémákból, s az öngyilkosság mintegy világméretű pandémiaként van jelen az orvostársadalomban. Milyen tényezők állhatnak az orvosok nagyfokú szuicidum-veszélyeztetettségének hátterében? Felvethető ebben a körben többek között az orvosok mindennapi találkozása a betegségekkel és a halállal, a túlterheltség és a gyógyszerek halálos adagjának ismerete, valamint a könnyű hozzáférhetőség. Fontos tényezőnek tűnik továbbá az is, hogy az orvosok későn kerülnek pszichiátriai kezelés alá, illetve az, hogy kooperációjuk sem megfelelő a kezelések időtartama alatt. Az orvosok nehezen tudják elfogadni a betegszerepet, s ez a lelki 42
betegségekre talán még inkább vonatkozik, mint a testiekre. A kezelést általában hosszú, sikertelen öngyógyítási periódus előzi meg. A hospitalizáció ugyanakkor hirtelen és radikális szerepváltozást jelent, ami nagyon komolyan aláássa a személyes és szakmai identitást. (Chen és mtsai 2008; Hem és mtsai 2000) Vissza kell utalnunk arra, hogy az orvosok körében gyakori az önkezelés, öngyógyszerezés. Gyakori, hogy a beteg orvosok saját magukat kezelik, vagy csupán informális segítséget kérnek kollégáiktól, esetleg semmilyen kezelést nem hajlandóak vállalni mindaddig, amíg panaszaik el nem érnek egy bizonyos előrehaladott stádiumot – ekkor keresik fel a problémájukra specializálódott szakembert. Közismert sztereotípia, hogy az egészségügyben dolgozók – különösen az orvosok – a „legrosszabb betegekhez” tartoznak. Ismert az is, hogy az orvosok csak akkor hajlandóak segítséget kérni, amikor már nagyon súlyos állapotban vannak. Ezekre a problémákra válaszul 1986-tól Nagy-Britanniában országos, telefonos lelki tanácsadó szolgálatot vezettek be speciálisan orvosok számára. A problémákkal küzdő orvosok anonim módon kérhetnek tanácsot, illetve – ha hosszabb kezelésre van szükségük – munkahelyüktől távol dolgozó szakembert javasolnak számukra. (Firth-Cozens 2003) 1.6. Az orvosok és orvosnők egészségi állapota – a magyarországi kutatások tükrében Magyarországon először egy 1978-as tanulmány állapította meg, hogy az orvosok halandósága magasabb a megfelelő korcsoport halandóságához mérten. (Balog 1978) Simon és munkatársai 1970-1979 között elhunyt orvosok halálozási adatait elemezve hasonló következtetésre jutottak, kiemelve, hogy az orvosnők halálozása kifejezetten magas. Eredményeik szerint az orvosnők 37,7%-a, a férfi orvosok 23,6%-a nem élte meg a nyugdíjas kort. (Molnár és Mezey 1991) Az Orvosi Hetilap 1980-1988 közötti halálozási közleményei alapján Mezey megállapította, hogy a férfi orvosok 34,2%-a, a női orvosok 51,5%-a a 60 éves kor betöltése előtt halt meg. (Molnár és Mezey 1991) A KSH 1980-as évre vonatkoztatott halandósági elemzései szerint a középkorú orvosok és ápolók halandósága felülmúlja a tanárokét, külön kiemelendő az orvosnők kedvezőtlen mortalitása. (Molnár és Mezey 1991) Tudomásunk szerint azóta nem történt a fentiekhez hasonló statisztikai elemzés az orvosok mortalitási mutatóinak feltérképezésére. Az orvosok egészségi állapotára vonatkozó legutolsó magyarországi adatgyűjtés Dr. Molnár László professzor vezetésével 1988-ban történt. Ekkor 204 orvossal készült interjú, rétegzett, véletlen módszerrel kiválasztott mintán. Másfél évtizeddel ezelőtt a kutatók az orvosok munkaterheltségét, egészségmagatartását és megbetegedéseit helyezték a vizsgálat 43
fókuszába. A felmérés kiugróan magasnak találta a krónikus betegségek arányát, riasztó jelként dokumentálta azt, hogy a 39 év alatti orvosok közel 20%-ának volt krónikus jellegű megbetegedése. Az átlaglakossággal és az egyéb értelmiségi foglalkozásokkal összehasonlítva a középkorú orvosok esetében kiemelkedően nagy számot mutatott a krónikus betegségek előfordulása, és különösen nagy számot mutatott az infarktus-halálozás is. Az orvosnők kollégáikhoz képest rosszabb morbiditási mutatókkal rendelkeztek. A felmérésben résztvevők 37%-a egészségi állapotát közepesnek vagy rossznak értékelte, az orvosnők ebben az esetben is rosszabb válaszokat adtak. Az orvosok jelentős részének az egészségmagatartása sem volt megfelelő, számos vonatkozásban „önpusztító jelleget” öltött, kifejezetten magas volt az egészségkárosító szerek fogyasztása. A kutatás másik megdöbbentő eredményeként könyvelhetjük el, hogy az elhunyt orvosnők 37,7%-a még nyugdíjas kora előtt halálozott el, illetve, hogy az orvosnők születéskor várható élettartama mindösszesen 68 év volt – csaknem 6 évvel elmaradva a női átlagéletkortól. (Molnár és Mezey 1991) 2002-ben az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-egészségügyi Intézet vizsgált 10 000 háziorvost, házi gyermekorvost és fogorvost. Vizsgálatukban megállapították, hogy az átlagnépesség körében előforduló valamennyi betegség jelen van a vizsgált orvosok körében, ezek incidenciája magasabb, mint az átlagpopuláció esetében, valamint az orvosnők mortalitása 52-55 éves kor között kiugróan magas. 3 0% 2 5% 2 0% 1 5% 1 0% 5%
Fér f i or vo sok
Fé rf i ös sz né p e s sé g
N ő orvo so k
85-999
8 0-84
7 5-79
7 0-74
65-69
60-64
55-59
50 -54
45 -49
40 -44
35 -39
30 -34
2 5-29
0%
N ő ö ss z né pe s sé g
2. ábra: Az orvosok és az össznépesség mortalitásának összehasonlítása, 2002 (%, életkor) (MÜTT 2003)
44
Mindezek a kutatások ösztönözték 2003-ban készített orvos-felmérésünket (N=407), amelyben az orvostársadalom egészségmutatóit, egészségmagatartását és életminőségét vizsgáltuk, összehasonlítva a Hungarostudy 2002 adatbázis diplomás kontrollcsoportjával. (Győrffy és mtsai 2005) Ebben a vizsgálatunkban kimutattuk, hogy mind az orvosok, mind pedig az orvosnők körében a krónikus betegségek előfordulási gyakorisága, az egészségre ártalmas szerek (dohányzás, nyugtató) fogyasztása, a depressziós tünetek és az öngyilkossági gondolatok előfordulása magasabb értéket mutat, mint más diplomás foglalkozásúak esetében. Hegedűs Katalin és munkatársai súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók körében készítettek felmérést. (Hegedűs és Riskó 2006) Mintegy kétszáz súlyos beteggel foglalkozó
egészségügyi
dolgozó
és
kontrollcsoportként
a
Hungarostudy
2002
véletlenszerűen kiválasztott (nem egészségügyben, illetve egészségügyben) dolgozó csoportjának vizsgálata alapján a kutatók megállapították, hogy a súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók körében mind a testi-, mind a lelkiállapot tekintetében rosszabb mutatók jelentkeznek, mint a kontrollcsoportban. A súlyos betegekkel dolgozók körében különösen magas a depresszió, az öngyilkossági kísérletek előfordulási aránya, magasabb az egészségkárosító szerek használatának prevalenciája, valamint rendezetlenebb a családi állapotuk, körükben sok az egyedülálló személy, nehéz helyzetben pedig nem számíthatnak környezetük (család, barátok, szomszédok) segítségére. 2007-ben a morbiditási mutatók feltérképezése állt a pszichiátria terén dolgozó diplomás nők körében lefolytatott felmérésünk középpontjában. (Ádám és mtsai 2008) Vizsgált mintánk kontrollcsoportját egyrészt az Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében lefolytatott Hungarostudy 2006 felmérés diplomás végzettségű megkérdezettjei alkották (N=305), másrészt egy 298 főből álló orvosnői kontrollcsoport, amely korra, településre, orvosi szakágra bontva reprezentatív volt. Az
egészségmagatartás,
az
életmód
meghatározó
tényezőinek
vizsgálata
során
megállapítottuk, hogy a vizsgált pszichiátriai mintára jellemzőnek bizonyult a túlterheltség, a hosszú munkaidő és a nem elégséges alvásmennyiség. A kontrollcsoportokhoz viszonyítva a pszichiáternők többet dohányoztak, több nyugtatót fogyasztottak, kevesebbet sportoltak, és elsősorban náluk volt kiugró az alkoholfogyasztás. A Beck-féle depresszió-pontszámok alapján a pszichiátriai minta sokkal depressziósabbnak volt mondható, valamint az öngyilkossági gondolatok és kísérletek gyakorisága is eltért a kontrollcsoportban kimutatható értékektől. A betegségstruktúra vizsgálatakor megállapítottuk, hogy a diplomás, valamint az orvosi kontrollcsoporttal összehasonlítva mintánkban jelentősebb arányban fordultak elő a krónikus 45
megbetegedések. A reprodukciós zavarok területén a két kontrollcsoporthoz viszonyítva a művi abortuszok és a spontán vetélések száma volt jelentősen magasabb a pszichiáternők körében. Rurik és Kalabay az 1979-ben végzett budapesti orvosegyetemi évfolyam tagjait vizsgálta meg az egészségmutatók és az egészségmagatartás tekintetében. (Rurik és Kalabay 2008) Vizsgálatukban kimutatták, hogy a megkérdezett orvosok egészségi állapotukat jobbnak minősítették kortársaikénál, bár jelentős hányaduk szenvedett magasvérnyomás-betegségtől és a dohányzás, valamint a sporttevékenység hiánya is igen jellemző volt körükben. A fentiekben ismertetett nemzetközi és magyarországi vizsgálatok megerősítik az orvosnők fokozott sérülékenységét. Az orvosnőkre irányuló magyarországi felmérések középpontjában többek között a családi és munkahelyi szerepek összeegyeztethetőségének kérdése, és ennek az egészségi állapotra gyakorolt hatása állt. Már a fent ismertetett 1991-es kutatás kimutatta, hogy a munka-család összeegyeztetése jelentős probléma a vizsgált orvosnők esetében. (Molnár és Mezey 1991) 1999-ben Molnár Regina és Feith Helga végzett klinikai gyakorlatban dolgozó orvosnők körében felmérést (N=108). A kutatók megállapították, hogy az orvosi hivatás gyakorlása meglehetősen nehéz feladat elé állítja a nőket, több alkalommal is választani kénytelenek, hogy szakmai pályafutásukat vagy családjukat helyezzék előtérbe. A klinikán dolgozó orvosnők túlnyomó többsége magas fokú munkahelyi terhelésnek van kitéve, legjelentősebb tehernek az ügyeletek ellátása, valamint a tudományos kutatómunka követelményeinek teljesítése bizonyult. Leggyakoribb tünetként a kimerültség, a kedvetlenség, a rossz közérzet, valamint az idegesség jelentkezett. (Molnár és Feith 2000) Az egészségi állapot és a szerepkonfliktus kapcsolata többször került vizsgálataink fókuszába. (Győrffy és Ádám 2004; Győrffy és Ádám 2003) 2002-ben kvalitatív és kvantitatív módszerek kombinálásával pilot study (N=72) kutatást folytattunk. E kutatás eredménye azt mutatta, hogy a megkérdezett orvosnők közel egyharmada szenved krónikus megbetegedésben, s ez már a harmincas éveik végén jelentkezett. Jelentős problémának mutatkozott az alváshiány, a kialvatlanság és az, hogy ez az alváshiány jelentősen befolyásolja a napközbeni szellemi és fizikai teljesítményüket. A fáradtság másik összetevőjeként sokan a feszült helyzetek állandó jelenlétét nevezték meg. Az orvosnőkkel folytatott
interjúink
igazolták
a
szerepkonfliktus-elmélet
helyénvalóságát.
Mind
a
szakmaváltások, mind pedig a gyerekvállalás körülményeinek változói alátámasztották, hogy az életút egyes fordulópontjai sok esetben keresztezik egymást.
46
1.7. Összefoglalás Az orvosnők pszichés vulnerábilitását számos nemzetközi vizsgálat alátámasztja, míg a magyarországi vizsgálatok a szomatikus és pszichés érzékenységet egyaránt kimutatják. Nem találkoztunk azonban olyan, magyar populáción végzett kutatással, amely az orvosnők szomatikus és pszichés morbiditásának háttértényezőit helyezte volna a középpontba. Így az orvosnői morbiditás és kockázati tényezői közötti összefüggések vizsgálata különösen indokoltnak mutatkozott.
47
2. CÉLKITŰZÉSEK ÉS MÓDSZEREK AZ ORVOSNŐI MORBIDITÁS ÉS HÁTTÉRTÉNYEZŐINEK VIZSGÁLATÁBAN 2.1. A kvantitatív és a kvalitatív kutatás hipotézisei 1. Az orvosnők szomatikus és pszichés egészségmutatói, rizikómagatartása, valamint reprodukciós morbiditása kedvezőtlenebb képet mutat(nak), mint más diplomás szakmákban dolgozó nőké. 2.
Hipotézisünk szerint a rosszabb szomatikus morbiditás hátterében az orvosnőket érő speciális stressztényezők állnak. Ezek egyrészt az orvosi hivatás jellegéből fakadnak (hosszú és kiszámíthatatlan munkaidő, változó műszakbeosztás, nagyfokú emocionális megterhelés), másrészt a foglalkozási és családi szerepek összeegyeztetésének nehézségéből.
3. Feltételezzük, hogy az orvosnők munkahelyének típusa (alapellátás, szakellátás, üzemorvoslás, egyéb) meghatározó jelentőségű a szomatikus és pszichés morbiditás alakulásában, a kiégés egyes dimenzióiban, valamint a szerepkonfliktus tekintetében. 4. Feltételezzük, hogy a vizsgálatban résztvevő orvosnők nagyobb hányada munkahelyi és családi szerepei ellátása közben szerepkonfliktust él át. Ez a szerepkonfliktus nagyobb mértékű, mint a nem egészségügyi diplomások esetében. 5. Feltételezzük, hogy a szerepkonfliktus a szomatikus és pszichés morbiditásra ható jelentős stresszforrás. 6. Feltételezzük, hogy a munkával kapcsolatos szerepek hangsúlyosabban befolyásolják a többi szerepet, mint amilyen mértékben a családi szerepek akadályozzák a munkahelyi szerepek ellátását. 7. Hipotézisünk szerint a kiégés-szindróma előfordulása befolyásolja a megbetegedések valószínűségét. 8. Feltételezzük, hogy az orvosnők hiteles egészségmegőrző társadalmi szerepe megkérdőjelezhető,
hiszen
egészség-
példaértékűnek.
48
és
rizikómagatartásuk
nem
tekinthető
2.2. Célkitűzések az orvosnői morbiditás és háttértényezőinek vizsgálatában 1. Elemezni az orvosnők és más diplomás foglalkozásúak egészségi állapotában, testi és pszichés jóllétében megmutatkozó azonosságokat és különbségeket. Magyarországon mindeddig nem történt olyan átfogó vizsgálat, amely országos szinten vizsgálta volna az orvosok/orvosnők egészségi állapotának jellemzőit és háttértényezőit. Vizsgálatunkban a kvantitatív és a kvalitatív módszerek együttes használatával mély és árnyalt képet kívánunk adni az orvosnők életminőségéről. Kutatásunk ilyen értelemben hiánypótló jellegű. Az orvosnői morbiditás alakulása kiemelkedően fontos össztársadalmi vonatkozásban is: az egészségügyben dolgozók szerepe az egészségmegőrzésben alapvető, azáltal is, hogy az orvosnők betegeik számára modellszerepet töltenek be, így testi-lelki jóllétük közvetve befolyással bír az egész társadalom egészségi állapotára. 2.
Feltárni az orvosnők egészségmutatóinak hátterében álló legfontosabb tényezőket. A nemzetközi szakirodalom eredményei alapján meg kívánjuk vizsgálni a munkamegterhelés, a munkastressz, a kiégés és a szerepkonfliktus lehetséges hatásait az orvosnők egészségmutatóinak alakulására. A számtalan nemzetközi felmérés ellenére ez a terület igen kevéssé vizsgált Magyarországon. Kvalitatív felmérésünk a kvantitatív vizsgálatban használt validált kérdőívek és skálák eredményein túl a probléma mélyrehatóbb vizsgálatát teszi lehetővé.
3. Elemezni a munkamegterhelés, a kiégés és a szerepkonfliktus, valamint az egészségi állapot közötti lehetséges összefüggéseket. Többváltozós statisztikai elemzés segítségével igyekeztünk feltárni az orvosnők munkamegterhelésre, munkastresszre, kiégésre és szerepkonfliktusra, valamint a testilelki egészségükre adott válaszai közötti összefüggéseket. 4.
Feltárni, milyen erőforrásokat és miként mozgósítottak az orvosnők annak érdekében, hogy hivatásbeli és családi szerepeiket mind jobban összehangolják. A kvalitatív kutatás eredményeinek tartalomelemzésével a hivatás és a családi szerepek kombinálási lehetőségeit mutatjuk be.
49
2.3. Módszerek A célkitűzésekben megfogalmazott kérdésekre több, egymást kiegészítő kutatás alapján kerestem választ. A kvantitatív és a kvalitatív módszerek együttes alkalmazásával igyekeztem mind pontosabb képet kapni vizsgálatom tárgyáról. A kvantitatív elemzés során egyrészt az orvosnői minta test-lelki állapotára, munkavégzésére, szerepkonfliktusaira vonatkozó mutatóit hasonlítottam egy reprezentatív diplomás lakossági kontrollcsoporthoz (Hungarostudy 2002), másrészt az orvosnői célcsoporton belül a testi-lelki morbiditás háttértényezőit elemeztem. A kvalitatív vizsgálat során életútinterjúk segítségével a hivatás és a családi szerepek összehangolásának kérdését helyeztem a vizsgálat középpontjába.
A többlépcsős kutatás vázlata
Kontrollcsoport: Hungarostudy 2002 818 fő
Orvosnői kutatás 2003-2004 408 fő
Orvosnői életútinterjú 2002-2006 110 fő
50
2.3.1. A kvantitatív minta vizsgálati populációja Kvantitatív szociológiai felmérésünk a magyarországi orvosnőkre összpontosított. Az orvosnői minta esetében alapsokaságnak a Magyar Orvosi Kamara adatbázisában megtalálható, magyar, diplomás orvosnőket tekintettük (N=17 218). A fogorvosnőket sajátos foglalkoztatási helyzetük (körükben a magánpraxis a domináns munkavállalási forma) miatt nem vettük fel az alapsokaságba. Az adatfelvétel mintavételi tervének kialakításakor a következő szempontokat vettük figyelembe: a kiválasztott személyek reprezentálják a magyarországi orvosnőket és a kiválasztás – minden alapegységét tekintve – véletlen legyen. 2003-ban és 2004-ben folytattuk le a magyarországi orvosnők körében végzett kvantitatív vizsgálatot. Disszertációmban e két felmérés adatait összesítve elemeztem. Mintaválasztási módszerül véletlen kezdőpontú szisztematikus mintavételt alkalmaztunk, amely a Magyar Orvosi Kamara (MOK) nyilvántartásából volt biztosítható. Így 2003-ban 17 218 orvosnő közül 400-at választottunk ki oly módon, hogy minden 43. orvosnő került a kiválasztott mintánkba. 2004-ben – vizsgálatunk második fázisában – 250 orvosnőt választottunk ki oly módon, hogy a MOK adatbázisából minden 67. orvosnő került a vizsgált mintába. A vizsgálatot a MOK Etikai Bizottságának engedélyével folytattuk le. A megadott feltételek és szempontok alapján a MOK készítette el mindkét felmérés véletlenszerűen kiválasztott mintáját. Az így kiválasztásra került magyarországi orvosnők körében kezdődött meg a kérdezés, amely anonim, postai önkitöltős kérdőív segítségével történt. 2003-ban a válaszadási arány 74,5%-os volt (298 fő), míg 2004-ben 44%-os (110 fő). Összesítve tehát: a kiválasztott minta 62,7%-a (N=408) adott értékelhető választ kérdőívünkre. Értékelhetőnek abban az esetben minősítettük a kérdőívet, ha a kérdőívet kitöltő személy a kérdések legalább 90%-ára válaszolt. Ez a válaszadási arány a nemzetközi orvos-vizsgálatok részvétel-hajlandósági adataihoz viszonyítva is megfelelő. A nemzetközi vizsgálatok mindegyike kiemeli, hogy az orvosok az átlagpopulációhoz képest rosszabb, általában 50% alatti „válaszadási hajlandósággal” rendelkeznek. (Jagsi és Surender 2004; Lensing és mtsai 2000; Pullen és mtsai 1995) Mivel az egészségügyben dolgozók között a munkahely jellege – az intézménytípus – a legfontosabb belső differenciáló tényező, a korábbi magyarországi kutatások eredményeire hivatkozva (Bánlaky és mtsai 1981) fontosnak tartottuk, hogy az alap- és járóbeteg ellátásban, valamint a klinikumban, a városi kórházakban és az országos intézetekben dolgozók arányuknak megfelelően legyenek jelen a kiválasztott mintában. Válaszadóink között 51
nagyobb arányban voltak jelen az alapellátásban, illetve az üzemorvosi szakmákban dolgozók, így a kapott 408 fős mintát súlyoztuk a KSH és a MOK által megadott munkahelyi dimenziók alapján. (Nők és férfiak Magyarországon 2006) Mintánk ily módon reprezentatív a kutatásunk szempontjából legfontosabbnak tartott munkahely-jelleg szerint. 2.3.2. A kontrollcsoport kiválasztása Az orvosnői minta kontrollcsoportját a Hungarostudy 2002 országos lakossági felmérés diplomás női csoportja alkotta (N=818). Ezt a diplomás női csoportot kor szerint illesztettük az orvosnői mintához. A Hungarostudy 2002 országos magyar reprezentatív felmérés célja a magyar felnőtt lakosság testi és lelki egészségi állapotának felmérése, az egészségi mutatók egyes környezeti, szociális és gazdasági háttértényezőkkel összefüggésben történő vizsgálata volt. 12 680 személyt interjúvoltak meg szociodemográfiai adatairól, egészségi állapotáról, magatartási szokásairól,
pszichológiai
jellemzőiről,
vallásosságáról,
etnikai
hovatartozásáról.
A
kiválasztott személyek reprezentálják a 18 év feletti magyar lakosságot nem, kor és lakóhely szerint. A kérdőív közel 700 kérdést tartalmaz, és interjú formájában került felvételre. (Rózsa és mtsai 2003) A Hungarostudy Egészség Panel (HEP) a 2002-es lakossági egészségfelmérés (Hungarostudy
2002)
folytatása
azon
személyek
körében,
akik
beleegyeztek
a
nyomonkövetésbe. Két kérdés esetében azonban – amelyek csak a későbbi Hungarostudyfelmérésben szerepeltek: „Milyen gyakran lesz ideges vagy feszült munka közben?”, illetve „Milyen gyakran érzi magát ingerültnek vagy elégedetlennek amiatt, hogy munkahelyi, családi és házastársi vagy partneri kötelezettségei közül az egyiket csak a másik rovására tudja ellátni?”) – kontrollcsoportként a Hungarostudy 2006 lakossági felmérés diplomás női kontrollcsoportját használtuk (N=305). Természetesen ezt a diplomás női kontrollcsoportot is életkor szerint illesztettük az orvosnői mintához. 2.3.3. A kvalitatív minta kiválasztása Kutatásunk során 2002 és 2006 között 110 orvosnővel készítettünk életútinterjút. Az életútinterjúk előnye, hogy lehetőséget nyújtanak az életút szubjektív rekonstrukciójára. (Nagy 2001). A kvalitatív minta kvótás mintavétellel került kiválasztásra: életkor, településtípus, munkahely-jelleg szerint arányosan alakítottuk ki vizsgálandó mintánkat.
52
2.3.4. A kutatás során alkalmazott mérőeszközök Kutatásunk középpontjában a magyarországi orvosnők pszichés és szomatikus egészségmutatóinak feltérképezése állt. Munkánk során kérdőíves és strukturált mélyinterjús módszert is alkalmaztunk – ilyen jellegű felmérés Magyarországon tudomásunk szerint ebben a témában eddig még nem történt. Jelen felmérésünk kérdőívtervezésénél nagymértékben támaszkodtunk korábban végzett pilot study kutatásainkra. (Ádám és Győrffy 2003; Győrffy és Ádám 2004) 2002 folyamán két alkalommal végeztünk feltáró jellegű vizsgálatot, melynek során 43, illetve 72 orvosnővel készült strukturált interjú, valamint az egészségi állapot mutatóira vonatkozó kérdőív kitöltése. E két próbavizsgálat módszertani és tartalmi szempontból is eredményes volt, a pilot studyk eredményei alapján módosítottuk a végleges kérdőívet. Kutatásunk kontrollcsoportját a fent említett Hungarostudy 2002 vizsgálat szolgáltatta. E felmérés számos kérdése biztosította a két csoport közötti összehasonlítás lehetőségét. Az orvosnői kutatásban alkalmazott skálák és kérdéscsoportok kialakításánál ügyeltünk arra, hogy eredményeink a Hungarostudy-felméréssel összehasonlíthatóak legyenek, így számos kérdést és skálát változatlan formában hagytunk. A kérdőívet és a kutatást a Semmelweis Egyetem kutatásetikai bizottságával engedélyeztettük. Kérdőívünk az alábbi kérdéscsoportokat tartalmazta: 1. Demográfiai adatok (életkor, lakóhely, családi állapot, gyerekszám). 2. Munkahelyre vonatkozó adatok (munkahely-típus, jelenlegi szak, szakvizsgák száma, ügyeletek száma, mellékállások, magánpraxisok, előző munkahelyek, munkaidő- és szabadidő mennyisége). 3. Egészségi állapotra vonatkozó adatok (39 tételből álló betegséglista, egészségi állapot önbecslése, szűrővizsgálatok, orvoshoz fordulás gyakorisága, reprodukciós zavarok). 4. Pszichológiai tényezők (depresszió, alvászavarok, öngyilkossági magatartás, kiégés, szerepkonfliktus). 5. Az egészségmagatartás tényezői (dohányzás, alkohol- és nyugtatófogyasztás, sportolás, orvoshoz fordulás, szűrővizsgálatokon való részvétel). Több kérdés és skála válaszformátumát az átláthatóság érdekében egységesítettük, s a kérdések egy részében a válaszlehetőségeket dichotóm módon (i/n) adtuk meg. 53
A kutatásunk során alkalmazott skálák, mérőeszközök a következők voltak: 1. Az egyes betegségek meglétét a 39 tételből álló betegséglista segítségével vizsgáltuk (pl.
daganatos
betegség,
depresszió,
szívinfarktus,
gyomorfekély).
A
betegségcsoportokat négy szempont szerint kellett megítélnie a válaszadónak: 1. volt-e kivizsgálva az adott betegség miatt, 2. állt-e kezelés alatt élete során a listán szereplő betegségek miatt, 3. szed-e gyógyszert a betegség miatt, 4. hány napig volt munkaképtelen az elmúlt évben a betegség miatt? A betegségstruktúra vizsgálatakor az „állt-e kezelés alatt élete során” kérdést dichotóm módon elemeztük. (i/n) 2. Az utóbbi években számos vizsgálat bizonyította, hogy az egészségi állapot önbecslése, az ún. „self-rated health” a megbetegedés és a halálozás megbízható előrejelzője. Így az egészségi állapot önbecslésének mérése fontos része volt vizsgálatunknak. Két kérdést tettünk fel, melyet ötfokozatú skálán (1: nagyon rossz, 2: rossz, 3: közepes, 4: jó, 5: kiváló) kellett megítélniük megkérdezetteinknek. (Kopp és mtsai 2004) Ezek a következők voltak: „Hogyan minősíti egészségi állapotát?”; „Kortársaihoz hasonlítva hogyan minősíti saját egészségi állapotát?” Utóbbi esetben három kategóriába vontam össze a válaszokat: 1. sokkal rosszabb/rosszabb, 2. ugyanolyan, 3. jobb/sokkal jobb. 3. A szociológiai életminőség-vizsgálatok alapvető mutatónak tekintik az elégedettséget, ezen belül is a különböző életterületekkel való elégedettséget. Vizsgálatunkban fontosnak tartottuk a munkával való elégedettség aspektusának mérését. A Rahe féle „Stressz és megbirkózás” kérdőív (Rahe és Tolles 2002; Kopp és mtsai 2006) munkával való elégedettség kérdését használtuk („Elégedett vagyok munkámmal”), amelyet ötfokú Likert-skálán kellett értékelniük a megkérdezetteknek. 4. A munkatársi támogatás mértékének megítélésére a Caldwell-féle társas támogatás kérdőív hazai viszonyokra adaptált változatának (Caldwell 1987; Kopp és mtsai 2000) egy kérdését használtuk. Arra kérdeztünk rá, hogy nehéz élethelyzetben az illető mennyire számíthat munkatársi segítségre (1. egyáltalán nem, 2. keveset, 3. átlagosan, 4. nagyon). Az elemzés során a következő kategóriákat alakítottunk ki: 1. egyáltalán nem/keveset, illetve 2. közepesen/nagyon. 54
5. A kiégés mérésére a Maslach Burnout Inventory-t (MBI) használtuk. (Maslach és mtsai 1996) Az MBI egy 22 tételből álló kérdőív, mely a kiégést három dimenzióban méri (emocionális kimerülés, deperszonalizáció és teljesítményvesztés). A résztvevők egy hétfokozatú Likert-skálán (0-6-ig terjedően) jelzik, hogy egyes, munkájukkal kapcsolatos érzéseiket milyen gyakran észlelik. •
Az MBI 22 állítást tartalmaz, amelyben kilenc állítás vonatkozik az emocionális kimerülésre („kifacsart vagyok a munkanap végén”, „már akkor is fáradt vagyok, amikor reggel felkelek és egy új munkanappal nézek szembe”, „úgy érzem, mintha utolsó erőtartalékaimat élném fel” stb.).
•
A deperszonalizációt öt állítás méri. („Úgy érzem, hogy az embereket személytelen tárgyakként kezelem”, „úgy érzem, hogy munkám érzelmileg megkeményít”, „valójában nem érdekelnek azok az emberek, akikkel foglalkoznom kell” stb.)
•
A teljesítményvesztést pedig nyolc állítás méri. („Úgy érzem, hogy munkámon keresztül pozitívan tudom befolyásolni más emberek életét”, „hatékonyan tudok foglalkozni a hozzám forduló emberek problémáival”, „tele vagyok energiával” stb.)
•
Az egyes faktorokon belüli összpontszám harmadolásával három osztályt alakítottak ki a szerzők (1. alacsony, 2. közepes, 3. magas). Az orvosok körében a magas fokú kiégést a következő értékek jelzik: emocionális kimerülés: >27 pont; deperszonalizáció: >10 pont; és teljesítménycsökkenés: <33 pont. Vizsgálatunkban az MBI Cronbach alfa értéke: 0,804.
6. A depressziót a Rövidített Beck Depressziós Kérdőívvel mértük. (Beck és mtsai 1961; Beck és Beck 1972; Kopp és Skrabski 1990; Rózsa és mtsai 2001) A skála az alábbi tünetekre kérdez rá: munkaképesség-csökkenés, közömbösség, érdeklődés elvesztése, döntésképtelenség, alvászavar, fáradtság, testi panaszok, reménytelenség, önvád. Kilenc állítást tartalmaz az elmúlt két hétre vonatkozóan, például: „Minden érdeklődésemet elveszítettem mások iránt”, „Úgy látom, hogy a jövőm reménytelen, és a helyzetem nem fog változni”, „Mindennel elégedetlen vagy közömbös vagyok”, „Állandóan hibáztatom magam” stb. A skála négyfokozatú (0. egyáltalán nem jellemző, 1. alig jellemző, 2. jellemző, 3. teljesen jellemző). A Rövidített Beck
55
Depresszió Kérdőív összpontszámait az eredeti verzióra átszámítva (Összpontszám / 9 x
21)
a
kapott
érték
alapján
hagyományosan
négy
depresszió-kategória
különböztethető meg: 0-9: a depressziós tünetek nem jellemzőek; 10-18: enyhe depressziós tünetek; 19-26: közepes depresszió; 26 felett: súlyos depressziós tünetek. Ennek ismeretében hoztuk létre a Rövidített Beck Depresszió kétkategóriás változóját: 0: nincs depresszió (a skála pontértéke 0-9), 1: enyhe, közepes, súlyos depresszió (a skála pontértéke 10 felett). Vizsgálatunkban a BDI Cronbach-alfa értéke: 0,792. 7. Az alvászavarokat az Alvászavarok Skála módosított (Athéni Inszomnia Skála rövidített, magyar változata) változatával mértük. (Soldatos és mtsai 2003; Novák és mtsai 2004) Az eredeti skála 8 kérdést tartalmaz, például: „Vannak-e alvással kapcsolatos problémái, amelyek az elmúlt hónap során hetente 3 alkalommal előfordultak?”, „Problémát okoz az elalvás? Az éjszakai felébredés? A túl korai ébredés? Az alvás teljes időtartama?” (0: nem okoz problémát, 1: enyhe problémát okoz, 2: jelentős problémát okoz, 3: súlyos problémát okoz). A válaszokat dichotóm módon elemeztük: 1. nem okoz problémát, enyhe problémát okoz, 2. jelentős problémát okoz, súlyos problémát okoz. 8. A szerepkonfliktusra vonatkozóan egy kérdést tettünk fel. (Firth és mtsai 2004; Warde és mtsai 1996) Ezt a kérdést („Milyen gyakran érzi magát ingerültnek vagy elégedetlennek amiatt, hogy munkahelyi, családi és házastársi vagy partneri kötelezettségei közül az egyiket csak a másik rovására tudja ellátni?”) 1- től 4-ig terjedő Likert-típusú skálán értékelték a megkérdezettek (1. soha, 2. ritkán, 3. gyakran, 4. nagyon gyakran). A vizsgált változót az elemzések egy részében kétértékűvé alakítottuk: 1. nem vagy ritkán érez szerepkonfliktust, 2. gyakran, nagyon gyakran érez szerepkonfliktust. 9. Vizsgálatunk során az öngyilkossági gondolatok mérésére Paykel „Öngyilkossági gondolatok és kísérletek” kérdőívének második kérdését használtuk. (Paykel és mtsai 1974) Az öngyilkossági gondolatokra vonatkozó kérdés a következő volt: „Foglalkoztatták-e öngyilkossági gondolatok élete során?” A kapott válaszokat (1. nem, 2. egy éven belül, 3. öt éven belül, 4. régebben) dichotóm módon (1. nem volt öngyilkossági gondolata, 2. élete során előfordult öngyilkossági gondolata) csoportosítottuk. 56
10. A vizsgálatban rákérdeztünk arra is, hogy dohányzik vagy dohányzott-e valaha a vizsgált személy. Igenlő válasz esetén megkérdeztük, „hány éven keresztül dohányzott (dohányzik)”, valamint „ha jelenleg dohányzik, hány szál cigarettát szív naponta?” 11. Az alkoholfogyasztásra vonatkozó kérdéscsoportunkat a következőképpen tettük fel: „Az alkoholfogyasztással kapcsolatban, melyik állítás illik Önre leginkább? •
ritkán iszom szeszesitalt, akkor is keveset,
•
rendszeresen iszom szeszesitalt, de keveset,
•
ritkán iszom szeszesitalt, de akkor nagyobb mennyiséget,
•
rendszeresen nagyobb mennyiségű szeszesitalt fogyasztok,
•
soha nem iszom szeszesitalt.”
A vizsgált változót az alábbi módon alakítottuk át: 1. rendszeres vagy nagy mennyiségű alkohol fogyasztása, 2. soha nem iszik vagy ritkán, kis mennyiségben. 12. A sportolás gyakoriságát a következő kérdéssel mértük: „Milyen gyakran sportol?” (pl. úszás, futás, kerékpározás, labdarúgás, aerobic stb.) A válaszlehetőségek: 1. naponta, 2. hetente többször, 3. hetente egyszer, 4. rendszertelenül. 5. soha. A válaszokat dichotóm módon csoportosítottuk: 1. sportolás alkalmanként, 2. soha nem sportol. 13. A testtömegindexet a testsúlyból és a magasságból számítottuk: testsúly (kg) / magasság (m)2. A BMI értékek kialakításánál az alábbi standardokat vettük figyelembe (Halmy 1999): •
BMI < 18,5: alultápláltság,
•
18,5 < BMI < 25: normál súly,
•
25 < BMI < 30: túlsúly,
•
30 < BMI < 35: elhízás,
•
35 < BMI < 40: középsúlyos elhízás,
•
BMI > 40: súlyos elhízás.
14. A munkavégzés közben megjelenő káros anyagok előfordulását is vizsgáltuk: „Hatottak-e Önre egészségre káros anyagok az elmúlt 10 évben?” (válaszlehetőségek:
57
i/n). Nyitott kérdésként kérdeztük az esetlegesen előforduló káros anyagok milyenségét, jellegét. 15. Vizsgáltuk továbbá a változó műszakbeosztás meglétét, elsősorban az ügyeleti munkára fókuszálva. Kérdésünk a következőképpen hangzott: „Hogyan ügyel? Milyen az ügyeleti beosztása?” (Nem ügyel, készenlét, hétköznapi, hétvége, összevont orvosi ügyelet, központi ügyelet, sürgősségi ügyelet.) A feldolgozás során a válaszokat két kategóriába rendeztük: 1. nem ügyel, 2. ügyel. 16. Fontos volt továbbá a munkavégzés során felmerülő feszült, nehéz helyzetek vizsgálata. Ezt a „milyen gyakran fordul elő munkavégzés közben megterhelő, feszült helyzet?” kérdéssel mértük, melyet egy 3 fokozatú skálán kellett megítélni: 1. egyáltalán nem jellemző, 2. jellemző, és 3. teljesen jellemző. A változó átalakításakor a nem jellemző és a jellemző/teljesen jellemző kategóriákat hoztunk létre. 17. A megkérdezettek munkahelyeinek számát is feltérképeztük. Az adott válaszokat három csoportba rendeztük: 1. egy munkahellyel rendelkezők, 2. két munkahellyel rendelkezők, és 3. három vagy több munkahellyel rendelkezők. Validitási vizsgálatunkat az ún. „tesztre teszt” módszer segítségével végeztük, amelybe 20 főt vontunk be. A személyi adatok maguktól értetődően magas stabilitást mutattak, további eredményeink is a lekérdezés pontosságát és a válaszlehetőségek egyértelműségét támasztották alá. 2.3.5. A kvantitatív elemzés során alkalmazott statisztikai módszerek A statisztikai értékelést az SPSS 10.0. statisztikai programcsomag segítségével végeztük. Első lépésként az orvosnői minta és a kontrollcsoport összehasonlítását tettük meg, ahol a folytonos változók esetében átlagokat, míg a diszkrét változók között frekvenciákat vizsgáltunk. A vizsgált változók közötti százalékos eltéréseket is jeleztük. A változók típusa szerint független mintás t-próbát, Mann-Whitney-féle U-tesztet, illetve Khi-négyzet próbát alkalmaztunk. A változók közötti kapcsolat erősségét Cramer V-vel, illetve a Kendall tau-b mutatóval szemléltettük. A második lépésben az orvosnői minta esetében vizsgáltuk meg a krónikus betegségek és háttértényezőik kapcsolatát, először a potenciális kovariánsoktól függetlenül. Számos esetben 58
esélyhányadosokat (odds ratio) és 95%-os konfidencia intervallumokat számítottunk. A kategorikus változók elemzésekor Khi-négyzet próbát, illetve a folytonos változók esetében nem-parametrikus Kendall-féle korrelációs analízist végeztünk. A harmadik lépésben bináris logisztikus regresszióval elemeztük az orvosnői mintában megjelenő krónikus betegségek és háttértényezőik kapcsolatát. A többváltozós elemzésekben az életkor, a dohányzás, a testtömegindex (nőgyógyászati problémák vizsgálatakor a gyerekszám is) szerepeltek, mint kontrollváltozók. Analíziseinkben a p=0,05-ös szignifikanciaszintet használtuk. 2.3.6. A kvalitatív kutatás módszerei és mérőeszközei A kvalitatív adatfelvétel az életútkutatás módszerével történt. Több elemzési síkon kívántuk kutatásunkat megvalósítani: az egyén életében bekövetkezett változásokat, az egyéni életciklust és a családi ciklust, a kettő együttes változásait, átmeneteit, eseményeit igyekeztük feltérképezni, s legfőképpen azt megvizsgálni, hogy a megkérdezettek miként próbálják összhangba hozni, harmonizálni az egyéni és a családi élet eseményeit. Alaposan igyekeztünk körüljárni azt a kérdést, hogy miként illeszkedik egymáshoz a gyermekvállalás és a hivatás gyakorlása, s az életút során milyen változások, váltások és harmonizációs törekvések történnek ezzel kapcsolatban. A kvalitatív elemzés nagymértékben hozzájárult a kvantitatív kutatás szerepkonfliktusra vonatkozó eredményeinek megértéséhez. Az életútkutatás interdiszciplináris megközelítést igényel, az életutak megértéséhez ugyanakkor több idősík egyidejű használata szükséges: az „egyéni idő” és a „családi idő” erősen szinkronizáltak, a családi és egyéni időt ugyanakkor befolyásolja a „történeti idő”, és hatnak rájuk a társadalomban zajló általános társadalmi, gazdasági, intézményi és kulturális változások. (Hareven 1982) Vizsgálatunkban – Hareven terminológiájának megfelelően, Nagy Beáta vállalkozónőkre irányuló kutatásait is vezérfonalként használva – az egyéni időt az életrajzi adatok, életszakaszok szolgáltatják, a családi időt a főbb családi események és szakaszok, a történeti időt pedig az intézményi, gazdasági és kulturális változások jelentik. Az életútinterjúk a következő főbb kérdések köré csoportosultak:
•
családi háttér, iskolai évek, pályaválasztás,
•
munkába állás, szakválasztás, a munkával töltött első évek, karriertörténet,
•
családi körülmények alakulása, gyermekvállalás, gyermeknevelés,
59
•
a családi élet és a munka kombinálása, a háztartási teendők megosztása,
•
két karrier jelenléte egy családban.
Jelen elemzésünk középpontjába – az életútinterjúk kérdései közül – a munka és a családi élet összeegyeztethetőségével kapcsolatos kérdéseket helyeztük. E kérdéscsoport körüljárása nyújthatott segítséget a kvantitatív kutatás szerepkonfliktus-kérdésének átgondoltabb értelmezéséhez. Ennek megfelelően dolgozatomban az életútinterjúk tartalomelemzése során az alábbi három kérdést vizsgáltam:
•
hogyan értékelik/élik meg általánosságban az orvosnők a hivatásbeli és a családi szerepek összeegyeztethetőségének kérdését,
•
hogyan történik meg a hivatásbeli és családi szerepek összeegyeztetése a gyermekvállalás időszakában, illetve
•
hogyan történik/történt meg a hivatásbeli és a családi szerepek összehangolása a gyermekneveléskor.
60
3. A KVANTITATÍV VIZSGÁLAT EREDMÉNYEI 3.1. Szociodemográfiai jellemzők az orvosnői és a kontrollcsoportban Elsőként a kutatásban felhasznált személyes alapadatok gyakorisági megoszlását közöljük. Az elemzések során az orvosnői mintában a munkahely-jelleg szerint súlyozott adatokat használtuk, valamint a kontrollcsoport kor szerint illesztett adatait vettük alapul. Mivel a kontrollcsoportot kor szerint illesztettük az orvosnői mintához, e dimenzió esetében az átlagértékek, illetve az előfordulási arányok (%) megegyeznek: a válaszadó személyek átlagéletkora 45,1 életév volt. (SD=10,23) 4. táblázat: Az életkori megoszlás százalékos arányai % (N) Korcsoport Orvosnők Kontrollcsoport (n=405) Nők (n=798) 24-33 15,2 (62) 15,2(122) 34-43 26,3 (107) 26,3 (211) 44-53 37,2 (151) 37,2 (298) 54-63 19,5 (78) 19,5 (153) 64-73 1,8 (7) 1,8 (14) Lakóhelyüket tekintve a vizsgált minta tagjai közel 40%-ban budapestiek, 25-24%-ban megyeszékhelyen és városban élnek, és 11%-uk községi lakos. 5. táblázat: Lakóhely szerinti megoszlás % (N) Minta-lakóhely Főváros Megyeszékhely Város Orvosnői 39,1(157) 24,9 (100) 24,5 (97) (N=399) Kontrollcsoport 34,4 (261) 24 (189) 26,3 (203) (N=771)
Község 11,5 (45) 15,3 (118)
A legtöbb orvosnő (67,5%), és diplomás nő (63,3%) házas volt a felméréskor, de a százalékos arányokat áttekintve megállapítható, hogy az orvosnők nagyobb hányada él partnerrel, csoportjukra kisebb arányban jellemző a válás.
61
6. táblázat: A családi állapot alakulásának százalékos arányai % (N) Családi állapot Orvosnők Kontrollcsoport (n=403) Nők (n=799) Hajadon, egyedülálló 8,9 (36) 11,5(92) Házas, házastársával együtt él 67,5 (272) 63,3(506) Házas, házastársával nem él együtt 3,7 (15) 2,8 (22) Elvált 10,7 (43) 14,1 (113) Özvegy 5 (20) 4,4 (35) Élettársi kapcsolat 4,2 (17) 3,9 (31) A gyerekszám tekintetében jelentős, statisztikailag is igazolható különbség áll fenn a két csoport között: az orvosnői csoportban jellemző a több gyermek vállalása. (χ2= 16,759, df=3, p=0,001, Cramer V =0,118, p= 0,001) 7. táblázat: A gyermekek számának százalékos arányai % (N) Gyerekszám Orvosnők Kontrollcsoport (n=406) Nők (n=798) 0 15,1 (62) 17,8 (142) 1 21,4 (87) 26,7 (213) 2 46,6 (189) 46,2 (369) 3 és 3-nál több 16,9 (68) 9,3 (74) Ugyancsak eltért a kérdezettek munkavállalói státusza: az orvosnők körében nagyobb arányban találunk vállalkozókat, mint a diplomás kontrollcsoport esetében. (χ2=12,548 df=3, p=0,000, Cramer V=0,374, p=0,000) Mindkét csoport esetében csak az aktív munkavállalókat vizsgáltuk. 8. táblázat: A munkavállalói státusz százalékos arányai % (N) Minta Közalkalmazott, Vállalkozó alkalmazott Orvosnő 55,3 (209) 42,9 (160) (N=375) Kontrollcsoport 86,4 (538) 11,8(74) (N=623)
Egyéb (alkalmi munka, munkanélküli) 1,8 (6) 1,8 (11)
A következőkben áttekintést adunk az orvosnői minta szakági, illetve munkahelytípus szerinti megoszlásáról (csak a jelenleg is aktív dolgozók figyelembevételével):
62
9. táblázat: A főmunkahely típusának százalékos arányai % (N) Főmunkahely, főfoglalkozás Alapellátás Szakellátás Üzemorvos Egyéb (gyógyszerlátogató, magánrendelés, szakértői intézet, köztisztviselő, egyetemi oktató)
Orvosnők (n=406) 26,9 (109) 47 (191) 10,3 (42) 15,8 (64)
10. táblázat: Jelenleg használt vagy legutolsó szakvizsga % (N) Foglalkozás, beosztás Nők (N=408) Házi gyerekorvos 9,3 (38) Felnőtt háziorvos 14,4 (59) Foglalkozás-egészségügy 11 (45) Sebész 0,7 (3) Belgyógyász 14,2 (58) Szülész-nőgyógyász 0,4 (2) Neurológus 1,2 (5) Általános orvos 0,9 (4) Bőrgyógyász 3,4 (14) Reumatológus 2,2 (9) Pszichiáter 8,3 (34) Radiológus 1,7 (7) Aneszteziológus 2,9 (12) Labor orvos 0,7 (3) Szemész 5,1 (21) Gyermekgyógyász Tüdőgyógyász Izotóp diagnosztikus Fül-orr-gégész Urológus Kutató orvos Rezidens
10,7 (44) 2,6 (11) 0,4 (2) 4,1 (17) 2,1 (8) 3,4 (12)
Vizsgálatunk eredményei szerint a megkérdezett orvosnők 65,5% (263) karrierje során szakot vagy munkahelytípust változtatott. Kutatásunkban megvizsgáltuk, milyen mértékben jellemző az, hogy a megkérdezett orvosnők szülei szintén az orvosi hivatást gyakorolják. Megállapítottuk, hogy a mintánkba került orvosnők mintegy egynegyedének, 24%-nak (97 fő) dolgozott édesapja vagy édesanyja egészségügyi pályán.
63
Megvizsgáltuk továbbá azt is, hogy átlagosan milyen életkorban döntöttek a megkérdezettek az orvosi hivatás választása mellett: eredményeink szerint a megkérdezett orvosnők átlagosan 14 éves korukban (SD=4,34) már az orvosi hivatás felé orientálódtak. 3.2. Az egészségi állapot mutatóinak alakulása az orvosnői és a kontrollcsoportban A megbetegedési mutatók alakulásakor a következő négy kérdéskört fogjuk áttekinteni: 1. A szubjektív egészségkép alakulása az orvosnői minta és a kontrollcsoport esetében, 2. A betegségstruktúra összehasonlítása, 3. A krónikus betegségek megjelenése a 34-43 éves korosztályban, 4. A krónikus megbetegedések halmozódása. 3.2.1. A szubjektív egészségkép alakulása az orvosnői és a kontrollcsoportban Az egészségi állapot szubjektív megítélésénél a jelenlegi egészégi állapot önértékelését, valamint a saját korosztályhoz való viszonyítást térképeztük fel. A jelenlegi egészségi állapot értékelésében („Összességében hogyan minősítené saját egészségi állapotát?”) az orvosnői minta (N=398) esetében az átlagpontszám 3,7 (SD=0,71), míg a kontrollcsoport (N=798) esetében az átlagpontszám 3,65 (SD=0,75) volt. Ha részletesebben tekintjük át az egészségi állapot szubjektív megítélésének kérdését, azt találjuk, hogy a jelenlegi egészségi állapot értékelésében az orvosnők nagyobb arányban tartották jónak, illetve nagyon jónak az egészségi állapotukat, mint a kontrollcsoport tagjai, de szignifikáns különbséget nem találtunk a két csoport értékeinek vizsgálatakor:
64
57,6
60
54,6
50 40
28,3 31,2
% 30 Orvosnők
20 10
10,3 8,5 0,8 0,9
Kontrollcsoport
3 4,8
0 1
2
3
4
5
Pontszám
3. ábra: Az egészségi állapot önértékelése 1-től 5-ig terjedő skálán (%, pontszám)
A következő kérdésünkben a kortársakhoz viszonyított egészségi állapot mutatóira kérdeztünk rá. („Saját kortársaihoz hasonlítva hogyan minősíti saját egészségi állapotát?”) Ennél a kérdésnél azt találtuk, hogy a saját korosztályhoz való viszonyításban az orvosnők (N=404)
egészségi
állapotukat
nagyobb
arányban
ítélték
ugyanolyannak,
kontrollcsoport tagjai.(A különbség azonban itt sem mutatott szignifikanciát.)
65
mint
a
59,4
60
52,1
% 50
38,4 Orvosnők
40
33,7
Kontrollcsoport
30 6,9
9,6
20 10 0 (sokkal rosszabb, rosszabb) Rosszabb
(jobb, sokkal jobb) Ugyanolyan
Jobb
4. ábra: Az egészségi állapot kortársakhoz való viszonyítása (%, értékelés) 3.2.2. A betegségstruktúra alakulása az orvosnői és kontrollcsoportban A következőkben bemutatjuk a kivizsgálások hátterében álló konkrét betegségstruktúra alakulását, a diplomás kontrollcsoport adataival összevetve. Mivel a változók eloszlása kategoriális,
a
két
csoport
eredményeinek
összehasonlításakor
khí-négyzet
próbát
alkalmaztunk. A betegségstruktúra vizsgálatakor megállapítottuk, hogy a diplomás kontrollcsoporttal összehasonlítva
mintánkban
jelentősen
nagyobb
arányban
fordultak
elő
krónikus
megbetegedések. Az orvosnők a daganatos megbetegedések, a magas vérnyomás, a szív- és érrendszeri megbetegedések, a fertőző betegségek, az asthma bronchiale, az egyéb légzőszervi megbetegedések, a gyomor- és nyombélfekély, a gyomor- és bélrendszeri betegségek, a szembetegségek és a nőgyógyászati betegségek terén mutattak többletet a diplomás kontrollcsoporthoz képest. Különösen erős szignifikáns eltéréseket tapasztaltunk a daganatos megbetegedések, a magas vérnyomás, a gyomorfekély, az izom- és csontrendszeri megbetegedések, a nőgyógyászati problémák, a művi abortuszok, a spontán vetélések és a veszélyeztetett terhességek alakulásakor:
66
11. táblázat: A betegségek előfordulásának százalékos arányai % (N) Betegség előfordulása, Orvosnők Kontrollcsoport Szignifikanciaszint kezelése (N=402) (N=794) Daganatos betegség 12,6 (50) 8,3 (65) χ2=85,533, df=1, p=0,000 és Cramer’s V=0,267 p=0,000 Cukorbetegség 2,6 (11) 2,7 (21) NS Májbetegség 2,5 (10) 4,3 (34) NS Depresszió 5,7 (23) 6,9 (55) NS Magas vérnyomás 29,4 (118) 18,4 (146) χ2=136,836, df=3, p=0,000 és Cramer’s V=0,338 p=0,000 Szív- és érrendszeri betegség 15,7 (63) 13,1 (105) NS (agyérbetegség, infarktus, egyéb szív-érrendszeri betegség) TBC 1 (4) 1,9 (15) NS Egyéb fertőző betegség 9,3 (37) 8,9 (70) NS Asthma bronchiale 5 (20) 4,6 (36) NS Egyéb légzőszervi betegség 6,6 (26) 6,5 (62) NS Allergia 22,6 (91) 31,8 (255) NS Gyomorfekély, nyombélfekély 8,9 (36) 5,2 (41) χ2=5,172 df=1, p=0,025 és Cramer’s V=0,066 p=0,023 Egyéb gyomor-bélrendszeri 10,2 (41) 9,2 (73) NS betegség Vesebetegség 4,2 (17) 8,4 (67) NS Izom- és csontrendszeri 20,4 (82) 15,2 (110) χ2=99,172 df=3, p=0,005 betegség és Cramer’s V=0,288 p=0,005 Szembetegség 11,7 (47) 10,5 (84) NS Orr-fül-gégészeti betegség 11,9 (48) 12,2 (97) NS Nőgyógyászati betegség 24,1 (97) 17,3 (137) χ2=65,142 df=3, p=0,000 és Cramer’s V=0,233 p=0,000
67
12. táblázat: Művi abortuszok, spontán vetélések és veszélyeztetett terhességek előfordulásának %-os arányai (N) Művi abortuszok, Orvosnői minta Kontrollcsoport Szignifikanciaszint spontán vetélések és (N=402) (N=794) veszélyeztetett terhességek Művi abortuszok 33,8 (134) 25,8 (197) χ2=48,634 df=2, p=0,000 előfordulása és Cramer’s V=0,209 p=0,000 Spontán vetélés 23,6 (96) 12,1 (96) χ2=11,270 df=1, p=0,001 és Cramer’s V=0,097 p=0,001 Veszélyeztetett terhesség 23,8 (97) 13,2 (108) χ2=6,333 df=1, p=0,013 és Cramer’s V=0,073 p=0,012 3.2.3. A krónikus betegségek megjelenése a 34-43 éves korosztályban A korábbi magyarországi vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy az orvosnők esetében a krónikus megbetegedések már 40 éves kor előtt megjelennek. (Molnár és Mezey 1991) Mindezek alapján fontosnak tartottuk megvizsgálni, hogy mintánkban a 34-43 éves korcsoportban milyen arányú a krónikus betegségek megjelenése. Az alábbiakban a legfontosabb krónikus betegségek (daganatos-, cukor-, magasvérnyomás-, szív-érrendszeri, gyomorfekély, gyomor-bélrendszeri és a nőgyógyászati betegségek) megjelenésének időpontját vizsgáljuk a 34-43 éves korcsoportban. 13. táblázat: Krónikus betegségek a 34-43 éves korosztályban % (N) Krónikus betegségek a 34-43 Orvosnők Kontrollcsoport P* (N=211) éves korcsoportban (N=104) Daganatos betegség 4,8 (5) 4,2 (9) NS Cukorbetegség 3,8 (4) 0,4 (1) χ2=5,068, df=21 p=0,046 és Cramer’s V=0,101 p=0,024 Magas vérnyomás 4,8 (5) 3,31 (7) NS Szív-érrendszeri betegségek 7,6 (8) 7,5 (16) NS Gyomorfekély 16,3 (17) 5,2 (11) χ2=10,192, df=1, p=0,001 és Cramer’s V=0,143 p=0,001 Gyomor- és bélbetegségek 10,5 (11) 10,4 (22) NS Nőgyógyászati betegségek 42,2 (44) 23,6 (50) χ2=9,916, df=1, p=0,002 és Cramer’s V=0,142 p=0,002 * Mivel a változók eloszlása kategoriális, khí-négyzet próbát alkalmaztunk
68
Mint a fentiekből láthatjuk, a daganatos megbetegedések, a cukorbetegségek, a szívérrendszeri megbetegedések, a gyomorfekély és a nőgyógyászati betegségek a vizsgált orvosnői mintában a 34-43 éves korosztályban már nagyobb arányban jelentkeznek, mint a kontrollcsoport esetében. Különösen erős szignifikáns különbség mutatkozik a cukorbetegség, a gyomorfekély és a nőgyógyászati betegségek esetében. 3.2.4. A krónikus megbetegedések halmozódása Elsőként a krónikus megbetegedések (daganatos-, cukor-, magasvérnyomás-, szívérrendszeri,
gyomorfekély,
gyomor-bélrendszeri
és
a
nőgyógyászati
betegségek)
előfordulásának átlagait vizsgáltuk meg a két vizsgált csoport esetében. Az orvosnőknek (N=406)
átlagosan
1,17
(SD=2,14)
megbetegedésük
fordult
elő
valaha,
míg
a
kontrollcsoportban (N=801) 0,9669-es (SD=1,1796) értéket találtunk. Az alábbiakban a krónikus betegségek halmozódását mutatjuk be a két csoportban:
46,3
50
p=0,000
45 40
36,5
35
31,8
30 % 25
28 Orvosnő k
17 15
20 15
Kontrollcsoport
10,3
10
7,1
5
2,6
2,7
0 0
1
2
3
4
0,5 1 1,2 0 5
6
Betegségek száma
5. ábra: A krónikus betegségek számának alakulása (%, betegségszám) Mint látjuk, az orvosnők körében szignifikánsan halmozottan jelentkeznek a krónikus betegségek: mind a khí-négyzet próba (χ2=22,533, df=6 p=0,001 és Cramer’s V=0,136 p=0,001), mind pedig a Mann-Whitney teszt szerint a különbség szignifikáns. (p=0,000) 69
3.3.
A
mentális
egészségmutatók
alakulása
és
kapcsolatuk
a
krónikus
megbetegedésekkel 3.3.1. A depressziós tünetek alakulása A Beck által kidolgozott Depresszió-kérdőív, illetve annak rövidített változata a depressziós tünetegyüttes gyakoriságát vizsgálja; azt az érzelmileg, hangulatilag negatív állapotot, amely a mindennapi teljesítőképességet, életminőséget jelentősen befolyásolja. (Kopp és Skrabski 1995) A Beck depresszió-pontszámok átlagának összehasonlításakor láthatjuk, hogy az orvosnők kis mértékben magasabb pontszámmal rendelkeznek: az orvosnők átlagpontszáma 5,5808 (SD 6,5462), míg a kontrollcsoporté 4,765 (SD 6,3920). A Beck-féle depresszió-pontszámok alapján az orvosnői mintában az enyhe, közepes pontszámok előfordulása gyakoribb a kontrollcsoporthoz viszonyítva. 14. táblázat: A depresszió-pontszámok alakulása % (N) BDI Orvosnők Kontrollcsoport (N=406) (N=776) Enyhe 14,2 (58) 12,3 (96) Közepes 4,1(17) 2,5 (20) Súlyos 1,2 (5) 1,2 (10) Mind a Kendall-féle korrelációs analízis (χ2=792,330 df=4 p=0,000 és Kendall taub=0,679 p=0,000), mind pedig a khí-négyzet próba (χ2=792,330, df=4 p=0,000 és Cramer’s V=0,264 p=0,000) eredményei alapján az orvosnői csoport nagyobb mértékben érintett a depressziós tünetek előfordulásában. Fontos továbbá megállapítanunk, hogy az enyhe és a közepes depresszió nem mutatott összefüggést a szomatikus morbiditás mutatóival. A depressziós tünetek szignifikáns kapcsolatot mutattak: •
a kiégés szindróma magas emocionális kimerülés komponensével: χ2=6,440, df=2 p=0,040 és Cramer’s V=0,412 p=0,040),
•
a túlterheltség érzésével: χ2=28,382, df=6 p=0,000 és Cramer’s V=0,227 p=0,000),
•
és az alvászavarok meglétével: χ2=43,173, df=3 p=0,000 és Cramer’s V=0,397 p=0,000).
70
3.3.2. Az öngyilkossági gondolatok előfordulása Vizsgált mintánkban (N=399) az öngyilkossági gondolatok aránya magasabb volt, mint a kontrollcsoportban (N=787): az orvosnői mintában a megkérdezettek 20,3%-a (N=81) számolt be öngyilkossági gondolatokról, a kontrollcsoportban 10,8% (N=85) volt ez az arány. Ez szignifikáns különbséget mutatott a vizsgált két csoport között ( χ2=20,451, df=3, p=0,000 és Cramer’s V=0,131 p=0,000). Megállapítottuk továbbá, hogy az öngyilkossági gondolatok megléte szignifikáns kapcsolatot mutat a normáltól eltérő (enyhe, közepes, súlyos) depresszió-pontszámokkal (χ2=11,548, df=3, p=0,009 és Cramer’s V=0,205 p=0,000). 3.3.3. Az öngyilkossági kísérletek alakulása Az öngyilkossági kísérletek vizsgálatakorkor nem találtunk különbséget a két csoport között: az orvosnői mintában (N=375) 2,4% (9), a kontrollcsoportban (N=782) pedig 2,9% (22) volt az öngyilkossági kísérletek előfordulása. 3.3.4. Az alvászavarok előfordulása a vizsgált mintákban A leterheltség fontos mérőszáma az alvás mennyisége. Az orvosnői mintában a hétköznapi és a hétvégi alvásmennyiség kis mértékben kevesebb, mint a kontrollcsoport esetében. 15. táblázat: Alvásmennyiség hétköznap és hétvégén a két vizsgált csoportban, óra (szórás) Vizsgált minta / Alvás átlag(óra) és szórás Alvás átlag (óra) és szórás alvásmennyisége (h) hétköznap hétvége átlag (szórás) átlag (szórás) Orvosnők (N=405) 6,759 (SD=0,898) 8,07 (SD=1,48) Kontrollcsoport (N=776) 7,11 (SD=1,33) 8,24 (SD=2,27) Mintánkban a nők 81,4%-a (330) kevesebbet pihent, mint 8 óra. A kontrollcsoportban ennek aránya 23,4% (182). Bár kapott eredményünk markánsan különbözőnek tűnik, fontos azonban figyelembe vennünk, hogy a nemzetközi szakirodalom eredményei alapján (Ohayon és Roth 2001) az alváshiányt célszerű korspecifikusan értelmezni. Ennek értelmében az alváshiányt tekintve a 25 éves korcsoport esetén 6 óra vagy annál kevesebb, a 25-64 éves korosztályt tekintve 5 óra vagy annál kevesebb, a 65 évesek vagy annál idősebbek esetében pedig 4,5 óra a „normálérték”.
71
A fentiek alapján értékelve adatainkat a 25-64 éves korosztályt tekintve mind az orvosnői (6,2%, 25 fő), mind pedig a kontrollcsoportban (6,7%, 51 fő) hasonló adatokat találunk. A következőkben megvizsgáltuk az alvászavarok problémakörét: alvászavarral az orvosnők 32,5%-a (132) küzdött. ( Pl. problémát okozott az elalvás, az éjszakai felébredés, a túl korai ébredés, az alvás teljes időtartama, az alvás minősége.) A kontrollcsoport esetén ennek aránya 18 % (144). 16. táblázat: Az alvászavarok előfordulása % (N) Alvásprobléma Orvosnők Kontrollcsoport (N=406) (N=800) Alvásprobléma, amely az elmúlt 32,5 (132) 18 (144) hónap során hetente legalább három alkalommal előfordult
Probléma az elalvással
6,8 (28)
3,2 (25)
Éjszakai felébredés
19,2 (78)
8,7 (68)
Túl korai ébredés Problémát okoz az alvás teljes időtartama Minősége (függetlenül attól, hogy mennyi ideig aludt)
6,1 (25) 5,1 (21)
5,8 (44) 5,8 (44)
8 (33)
5,2 (38)
P* χ2=21,702 df=1 p=0,000 és Cramer’s V=0,422 p=0,000 χ2=23,078,df=1 p=0,000és Cramer’s V=0,139 p=0,000 χ2=7,707,df=1 p=0,006és Cramer’s V=0,081 p=0,006 NS NS
χ2=3,297,df=1 p=0,074és Cramer’s V=0,053 p=0,069 Befolyásolja nappali (testi és 49 (200) 4,8 (37) χ2=80,326,df=1 szellemi) tevékenységét az p=0,000és alvásprobléma Cramer’s V=0,453 p=0,000 Kimerültség, fáradtság az 32,5 (132) 8,7 (67) χ2=43,012df=1 alvásprobléma miatt p=0,000és Cramer’s V=0,253 p=0,000 * A p érték a Khi-négyzet próbának megfelelő szignifikanciaszintet jelöli, mivel használt változóink kategoriálisak voltak. 72
A következőkben megvizsgáltuk az alvászavarok háttértényezőit az orvosnői mintában. Az egyváltozós elemzések során a több munkahely megléte, a rendszeres nyugtatófogyasztás, a túlterheltség-érzés, az öngyilkossági gondolatok megléte, a napi 8 óránál több munkavégzés és az emocionális kimerülés közepes és magas értéke mutatott szignifikánsan erős kapcsolatot az alvászavarokkal. 17. táblázat: Az alvászavarok szignifikáns háttértényezői Munkamegterhelés, pszichés háttértényezők, Összefüggés az alvászavarokkal* szerepkonfliktus előfordulása Depressziós tünetek χ2=43,173 df=3, p=0,000 és Cramer’s V=0,397 p=0,000 Naponta 8 óránál több munka χ2=11,669 df=1, p=0,001 és Cramer’s V=0,204 p=0,001, OR=2,588, CI=1,4864,505 Emocionális kimerülés (magas és közepes) χ2=8,509 df=1, p=0,014 és Cramer’s V=0,193 p=0,014 Nyugtatószedés χ2=12,899 df=1, p=0,001 és Cramer’s V=0,180 p=0,000, OR=3,991, CI=-1,7873,552 Szerepkonfliktus (gyakran, nagyon gyakran érzi) χ2=10,035 df=1, p=0,002 és Cramer’s V=0,159 p=0,002, OR=2,125, CI=1,3263,406 Dohányzás χ2=9,940 df=2, p=0,007 és Cramer’s V=0,157 p=0,007, OR=1,915, CI=-1,0338,916 Öngyilkossági gondolatok χ2=11,436 df=1, p=0,001 és Cramer’s V=0,140 p=0,001, OR=1,030, CI=0,8712,190 Két és több munkahely χ2=7,575 df=2, p=0,002 és Cramer’s V=0,139 p=0,023 Túlterheltség érzése χ2=4,358 df=1, p=0,046 és Cramer’s V=0,105 p=0,037, OR=1,915, CI=-1,0338,916 * A p érték a Khi-négyzet próbának megfelelő szignifikanciaszintet jelöli, mivel használt változóink kategoriálisak voltak * Az összefüggések sorrendbe rendezésénél a Cramer V értéket vettük alapul Vizsgálatunk fontos eredménye, hogy az alvászavarok (az „alvásprobléma, mely az elmúlt hónap során legalább három alkalommal előfordult” kérdés alapján) és a következő krónikus megbetegedések között szignifikáns kapcsolatot találtunk:
73
•
daganatos betegségek (χ2=0,038 df=1, p=0,057 és Cramer’s V=0,104 p=0,038, OR=2,085, CI= 1,028-4,228),
•
magas vérnyomás (χ2=4,345 df=1, p=0,044 és Cramer’s V=0,104 p=0,037, OR=1,773, CI=1,030-3,052),
•
gyomorfekély (χ2=5,305 df=1, p=0,025 és Cramer’s V=0,115 p=0,021, OR=2,235 CI=1,112-4,494),
•
nőgyógyászati problémák (χ2=5,351 df=1, p=0,026 és Cramer’s V=0,116 p=0,021, OR=1,738, CI=1,085-2,783).
Többváltozós elemzésben is megvizsgáltuk a krónikus megbetegedések és az alvászavarok kapcsolatát. A bináris logisztikus regresszió elemzéseiben a krónikus betegségek meglétének két kategóriás változóját vizsgáltuk, mint függő változót, magyarázó változóink az életkor, a dohányzás, a testtömegindex (mint a daganatos betegségek alakulására ható rizikófaktorok) voltak. A dohányzást dichotóm módon („dohányzott-e valaha: i/n?”) léptettük be a modellbe, a testtömegindex esetében a túlsúlyt jelző pontszám (25<) alapján határoztunk meg két csoportot. A nőgyógyászati betegségek és az alvászavarok kapcsolatának vizsgálatakor a gyermekek meglétét (i/n) is szerepeltettük, mint kontrollváltozót. Az ezekre a változókra történő kontrollálás után a daganatos betegségek, a magas vérnyomás, a gyomorfekély és a nőgyógyászati betegségek jelenléte fontos magyarázó tényezőjének az alvászavarok bizonyultak (a logisztikus regressziók részletes elemzését a III/1. számú melléklet tartalmazza): 18. táblázat. A krónikus betegségek és az alvászavarok közötti kapcsolat a logisztikus regressziós elemzés alapján* Krónikus betegségek Esélyhányados (OR) Konfidencia intervallum (CI) Daganatos betegség 2,16 1,001 - 4,6728 Magas vérnyomás 2,47 1,440 - 4,2553 Gyomorfekély 2,17 1,071 - 4,4052 Nőgyógyászati megbetegedések 1,72 1,043 - 2,8571 *p<0,05,életkor,dohányzás, BMI-re kontrollálva Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az alvászavarok jelenléte, mint mediátor tényező van jelen a krónikus betegségek alakulásában, hiszen az alvászavarok hátterében az orvosi hivatás legfontosabb stresszkeltő tényezőit találjuk (hosszú munkaidő, emocionális megterhelés, szerepkonfliktus). Fontos továbbá azt is megállapítanunk, hogy az alvászavarok önmagukban
74
is prediktorai lehetnek a megbetegedéseknek, de azáltal is hatnak, hogy az alvászavarok szignifikánsan
több
egészségkárosító
szokással
függnek
össze
(dohányzás,
nyugtatófogyasztás). 3.4. Az egészségmagatartás tényezői 3.4.1. A dohányzás A dohányzás tekintetében jellemző, hogy az orvosnők (N=403) jelenleg kisebb arányban dohányoznak (13,1%, 53 fő), mint a kontrollcsoport (N=790) tagjai (20%, 158 fő), de azok közül viszont, akik jelenleg nem, de korábban dohányoztak, szignifikánsan
nagyobb
arányban veszik ki részüket: 20,5% (83) vs. 14,9% (118), χ2=6,147, df=1, p=0,014 és Cramer’s V=0,072 p=0,013. Nem találtunk lényeges különbséget a naponta elszívott cigaretta mennyiségében: 19. táblázat: A naponta elszívott cigaretták száma az orvosnői és a kontrollcsoportban (átlag és szórás) Naponta elszívott cigaretták száma Átlag/szórás Orvosnők (N=406) 11,20 (6,39) Kontrollcsoport (N=801) 12,80 (7,38) 3.4.2. Az alkoholfogyasztás Az orvosnők (N=400) 8,5%-ára (34) jellemző, hogy hetente többször vagy nagy mennyiségben fogyasztanak alkoholt. A kontrollcsoportban (N=780) 8,6%-os (67) arányt találunk. 3.4.3. A nyugtatók fogyasztása A nyugtatófogyasztásból az orvostársadalom vette ki erőteljesebben a részét: az orvosnők (N=402) 6,9%-a (28) szedett anxiolytikumot, míg a kontrollcsoport (N=795) tagjai 4,2%-ban (33) fogyasztottak nyugtatószereket. (χ2=7,125, df=1, p=0,009 és Cramer’s V=0,077 p=0,008) 3.4.4. A túlsúly és az elhízás Megvizsgáltuk a túlsúly és az elhízás előfordulását is a mintában:
75
20. táblázat: A testtömegindex alakulása az orvosnői és a kontrollcsoportban (átlag és szórás) Testtömegindex (kg/m2) Átlag és szórás Orvosnők (N=402) 24,4959 (4,5460) Kontrollcsoport (N=793) 24,5268 (4,1335) A túlsúly és az elhízás megállapításánál a BMI >_25 értéket használtuk. Az orvosnői mintában 33,5% (135) a túlsúlyosak és elhízottak aránya, míg a kontrollcsoportban 34,6% (275), így a túlsúly és az elhízás tekintetében az orvosnők a kontrollcsoportéhoz hasonló képet mutatnak. 3.4.5. A sportolás és sporttevékenység A rendszeres sporttevékenység alakulását is vizsgálatunk tárgyává tettük. Az orvosi mintában (N=403) kevesebben sportoltak, mint a kontrollcsoportban (N=795): χ2=31,730, df=1, p=0,000 és Cramer’s V=0,163 p=0,000) OR=2,082 (CI=1,610-2,694.)
76 80 70
60
60 50 %
39,7
40
24
30 20 Kontrollcsoport
10 0
Orvosnők Soha Alkalmanként
6. ábra: A sportolás gyakorisága (%, gyakoriság) Vizsgált mintánk orvosnőire a kontrollcsoporthoz viszonyítva alacsonyabb fizikai aktivitás, kevesebb sporttevékenység jellemző, miközben az utóbbi évtizedek kutatásai szerint szoros összefüggés áll fenn a fizikai aktivitás, valamint az egészségi állapot és a morbiditás, illetve mortalitás között. A rendszeres fizikai aktivitás számos krónikus betegség
76
prevenciójában és intervenciójában meghatározó szerepet tölt be. (Blair és McCloy 1993; Nowak 2006) 3.4.6. Az orvoshoz fordulás, a szűrővizsgálatokon való részvétel A következőkben megvizsgáltuk a primer és szekunder prevenció igénybevételét az orvosnői mintában. ( Ebben a kérdésben a kontrollcsoportról nem állt rendelkezésre adat.) A szűrővizsgálatokon való részvétel az alábbiak szerint alakult a vizsgált orvosnői mintában: 21. táblázat: Primer és szekunder prevenció és orvoshoz fordulás az orvosnői mintában % (N) Orvosnők A vizsgálat évében részt Egy évnél ritkábban vett vett részt Általános egészségi állapot 41,3 (162) 36,5 (143) ellenőrzés (kötelező foglalkozás-egészségügyi vizsgálat) (N=392) Vérkoleszterin ellenőrzés 53,6 (211) 46,4 (183) N=(394) Tüdőszűrés (N=390) 70,2 (274) 29,8 (116) Nőgyógyászati 60 (237) 40 (158) szűrővizsgálat (N=395) Mammográfiai vizsgálat, 38,8 (153) 34 (134) emlővizsgálat (N=397) Szakorvoshoz fordulás 53,6 (219) 46,3 (189) (N=408) Labor-, műszeres önvizsgálat 68,1 (278) 31,8 (130) (N=408) Öngyógyszerezés (N=408) 71,6 (292) 28,4 (116) Külön szeretném kiemelni, hogy a megkérdezett orvosnők 22%-a (87) soha nem vett részt általános egészségi állapot ellenőrzésen, és 27,2%-uk (108) még soha nem vette igénybe a mammográfiás prevenciós lehetőséget. 3.5. A munkamegterhelés és a munkastressz alakulása és kapcsolata a krónikus betegségekkel A következőkben az orvosnők morbiditási mutatóinak hátterében álló tényezőket mutatjuk be a következő csoportosításban, a munkamegterhelés és a munka stressztényezői alapján: •
munkahelytípus,
•
munkahelyek száma,
77
•
napi munkaidő mennyisége,
•
változó műszakbeosztás – ügyeletek – hatása,
•
egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés,
•
munkatársi támogatás,
•
munkával való elégedettség,
•
munkavégzés során előforduló feszült helyzetek megléte,
•
szerepkonfliktus,
•
kiégés.
3.5.1. A munkahelytípus Elsőként a munkahelytípus (alapellátás, szakellátás, üzemorvoslás, egyéb) és a vállalkozói munkavállalási forma kapcsolatát vizsgáltuk a megbetegedésekkel és azok háttértényezőivel. Elemzésünk során azt találtuk, hogy a munkahelytípus nem mutat kapcsolatot a különböző krónikus megbetegedések előfordulásával. Nem találtunk kapcsolatot a munkahelytípus és a kiégés egyes dimenziói, sem pedig a szerepkonfliktus között. Ugyanakkor azt találtuk, hogy a munkahely típusa jelentősen hatással bír a munkavégzés egyéb háttérváltozóira: •
szignifikánsan
nagyobb
mértékben
ügyelnek
a
szakellátásban
dolgozók
(χ2=66,708, df=3, p=0,000 és Cramer’s V=0,412 p=0,000), •
több szakvizsgával rendelkeznek az alapellátásban dolgozók (χ2=22,154, df=6, p=0,001 és Cramer’s V=0,179 p=0,001),
•
nagyobb arányban dolgoznak 8 óránál többet egy nap a szakellátásban dolgozók (χ2=7,455, df=3, p=0,059 és Cramer’s V=0,163 p=0,059),
•
nagyobb arányban érzik magukat túlterheltnek a szakellátásban dolgozók (χ2=18,658, df=3, p=0,000 és Cramer’s V=0,217 p=0,000).
A szociodemográfiai adatok bemutatásánál láthattuk, hogy az orvosnői mintában szignifikánsan magasabb a vállalkozók aránya. Elemzésünk során azt találtuk, hogy a vállalkozói munkavállalási forma nem mutat kapcsolatot a krónikus megbetegedésekkel. A vállalkozói munkavállalási forma ugyanakkor szignifikáns kapcsolatot mutatott: •
a több szakvizsgával: χ2=28,251, df=8, p=0,000 és Cramer’s V=0,323 p=0,000,
•
a több munkahellyel: χ2=67,221, df=8, p=0,000 és Cramer’s V=0,353 p=0,000,
•
a kevesebb ügyelettel: χ2=12,608, df=4, p=0,000 és Cramer’s V=0,217 p=0,000, 78
•
és a magasabb gyerekszámmal: χ2=34,350, df=20, p=0,024 és Cramer’s V=0,177 p=0,024.
3.5.2. A munkahelyek száma A következőkben a két csoport munkahelyeinek számát vizsgáltuk meg. (Az elemzés során csak a jelenleg is aktív dolgozókat vettük figyelembe.) Azt találtuk, hogy a vizsgált minták munkahelyeinek átlaga között statisztikailag szignifikáns különbség figyelhető meg: az orvosnők átlagosan (N=403) 1,6 (SD=0,7160) munkahellyel rendelkeznek, míg a kontrollcsoport (N=732) munkahelyeinek száma átlagosan 1,1 (SD=0,6069). A Mann-Whitney U-próba szerint a különbség szignifikáns mértékben jelentkezik a két csoport között (p=0,000). A munkahelyek száma és a krónikus betegségek kapcsolatának vizsgálatakor nem találtunk szignifikáns kapcsolatot a változók között. 3.5.3. A napi munkaidő mennyisége Megvizsgáltuk a napi munkamennyiség (munkaidő) alakulását. A mintába került orvosnők (N=408) 57,8 %-a (236 fő) dolgozott 8 óránál többet egy nap. (E változó esetében nem nyílt lehetőség a kontrollcsoporttal való összehasonlításra.) A
napi
8
óránál
több
munkavégzés
szignifikáns
hatással
a
nőgyógyászati
megbetegedésekre volt: χ2=3,998, df=1, p=0,051 és Cramer’s V=0,119 p=0,046. Ha a többváltozós elemzések során a kor, a dohányzás, a testtömegindex és a gyerekszám változók kontrollálása mellett vizsgáljuk a hosszú munkaidő hatását a nőgyógyászati megbetegedésekre, nem mutatható ki szignifikancia. 3.5.4. A változó műszakbeosztás Megvizsgáltuk a változó műszakbeosztás (ügyeletek) mennyiségét és hatását a krónikus megbetegedésekre. Az orvosnői mintában (N=387) szignifikánsan nagyobb mértékben van jelen a változó műszakbeosztás (45,4%, 176 fő), a kontrollcsoportban (N=596) ennek aránya 5,8% (35). (χ2=217,545, df=1, p=0,000 és Cramer’s V=0,470 p=0,000) Ugyanakkor a változó műszakbeosztás – ügyeleti munka – nem mutatott szignifikáns kapcsolatot a krónikus megbetegedésekkel.
79
3.5.5. Az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés A következőkben megvizsgáltuk a káros anyagokkal való érintkezés előfordulását mindkét minta esetében. A munkavégzés során jelenlévő káros hatások (vegyszerek, röntgensugárzás, fertőzések stb.) mennyisége mintánk (N=392) esetében jelentősen eltért a kontrollcsoportétól (N= 761). Mintánkban a nők 53,3%-át (209) érte káros hatás, míg a kontrollcsoportban 27 % (206) volt ez az arány. (χ2=77,365, df=1, p=0,000 és Cramer’s V= 0,259 p=0,000, OR=3,07 2,3-3,96) Ezután megvizsgáltuk az egészségre káros anyagok előfordulásának és a munkavégzés háttérváltozóinak kapcsolatát. Az egészségre káros anyagokkal való érintkezés szignifikáns kapcsolatot mutatott: 22. táblázat: Az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés szignifikáns háttértényezői Háttértényezők P* Napi 8 óránál több munkavégzés χ2=8,310, df=1, p=0,005 és Cramer’s V=0,174 p=0,004. OR=2,037(1,252-3,312) Szakellátásban való munkavégzés χ2=7,693, df=3, p=0,053 és Cramer’s V=0,141 p=0,053 Ügyeletek χ2=7,348, df=1, p=0,008 és Cramer’s V=0,138 p=0,007. OR=1,755(1,167-2,640) Több munkahely χ2=7,235, df=2, p=0,027 és Cramer’s V=0,137 p=0,027 Szakvizsgák száma χ2=6,030, df=2, p=0,049 és Cramer’s V=0,133 p=0,049 * A p érték a Khi-négyzet próbának megfelelő szignifikanciaszintet jelöli, mivel használt változóink kategoriálisak voltak. * Az összefüggések sorrendbe rendezésénél a Cramer V értéket vettük alapul. Megállapítottuk továbbá, hogy a káros anyagokkal való érintkezés szignifikáns kapcsolatot mutatott a legfontosabb krónikus megbetegedésekkel: a.
a daganatos betegségekkel (χ2=7,301, df=1, p=0,008 és Cramer’s V=0,137 p=0,007) OR=2,834 (CI=1,296-6,200),
b.
a magas vérnyomással (χ2=4,167, df=1, p=0,050 és Cramer’s V=0,104 p=0,041) OR=1,803 (CI=1,019-3,191),
c.
a szív-érrendszeri megbetegedésekkel (χ2=5,405, df=1, p=0,021 és Cramer’s V=0,118 p=0,020) OR=2,268 (CI=1,121-4,590),
d.
a nőgyógyászati problémákkal (χ2=5,061, df=1, p=0,026 és Cramer’s V=0,114 p=0,024) OR=1,719 (CI=1,069-2,794).
80
A következőkben a bináris logisztikus regressziós analízisek eredményeit mutatjuk be, melynek segítségével a krónikus betegségek és az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés közötti kapcsolatot vizsgáltuk. A bináris logisztikus regresszió elemzéseiben a krónikus betegségek meglétének két kategóriás változóját vizsgáltuk, mint függő változót, magyarázó változóink az életkor, a dohányzás, a testtömegindex (mint a daganatos betegségek alakulására ható rizikófaktorok) voltak. A dohányzást dichotóm módon („dohányzott-e valaha: i/n?”) léptettük be a modellbe, a testtömegindex esetében a túlsúlyt jelző pontszám (25<) alapján határoztunk meg két csoportot. A nőgyógyászati betegségek és az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés kapcsolatának vizsgálatakor a gyermekek meglétét (i/n) is szerepeltettük, mint kontrollváltozót. A krónikus megbetegedések prevalenciája az életkor előrehaladtával nő, így modelljeinkbe elsőként ezt a változót léptettük be. Másodikként és harmadikként a további hagyományos rizikófaktorokat, a dohányzást és a testtömegindex mutatóit vontuk be az elemzésbe. Eredményeink azt mutatták, hogy a daganatos betegségek, magasvérnyomás-, szív-érrendszeri betegségek, nőgyógyászati betegségek esetében az egészégre ártalmas anyagok jelenléte fontos magyarázó tényező. (Az egészségre ártalmas anyagok és a krónikus betegségek részletes bináris logisztikus regressziós elemzése a III/2. számú mellékletben található meg.) 23. táblázat: A krónikus betegségek és az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés közötti kapcsolat a logisztikus regressziós elemzés alapján* Krónikus betegség Esélyhányados (OR) Konfidencia-intervallum (CI) Daganatos betegségek 3,55 1,4641-8,6956 Magas vérnyomás 3,22 1,6129-6,4516 Szív-érrendszeri betegségek 3,17 1,4204-7,0921 Nőgyógyászati betegségek 1,81 1,1109-2,9940 * p<0,05, életkor, dohányzás, BMI-re kontrollálva 3.5.6. A munkatársi támogatás Megvizsgáltuk a munkatársi támogatás kérdését. A munkatársi támogatás („nehéz élethelyzetben mennyire számíthat munkatársai támogatására?”) esetében az orvosnők (N=389) mintegy 67,3%-ban (262), míg a kontrollcsoport (N=745) tagjai 64,8%-ban (483) érezték úgy, hogy nehéz élethelyzet esetén átlagosan vagy nagyon számíthatnak munkatársaikra.
81
3.5.7. A munkával való elégedettség A kontrollcsoport tagjai elégedettebbek munkájukkal. Az orvosnők (N=400) 30% -ban (120) elégedettek és nagyon elégedettek a munkájukkal míg a kontrollcsoport tagjai (N=736) 55,5%-ban.(409).
Ez
az
arány szignifikáns
különbséget
mutatott
a két
csoport
között.(χ2=20,451, df=2, p=0,000 és Cramer’s V=0,131 p=0,000) . A munkával való elégedetlenség azonban nem mutatott szignifikáns kapcsolatot a krónikus megbetegedésekkel. 3.5.8. A munkavégzés során megjelenő megterhelő, feszült helyzetek előfordulása és hatása A speciális stressz további fontos összetevője a munkavégzés során előforduló megterhelő, feszült helyzetek halmozódása, illetve ezeknek a szituációknak a megélése, a velük való megküzdés volt. A feszült helyzetek nagyon gyakori, jellemző előfordulásáról az orvosnők 55,3%-a számolt be. A Hungarostudy 2006 felmérés kontrollcsoportjában ez az arány 19,7%. A két csoport között ez szignifikáns különbséget jelentett: .χ2=92,130, df=2, p=0,000 és Cramer’s V=0,362, p=0,000 . 24. táblázat: Megterhelő, feszült helyzetek munkavégzéskor az orvosnői és a kontrollcsoportban % (N) Megterhelő, feszült helyzet Egyáltalán nem jellemző Jellemző Nagyon jellemző munkavégzéskor Orvosnők (N=400) 1,5 (6) 43,2 (173) 55,2 (221) Kontrollcsoport (HEP 2006) 4,6 (14) 75,7 (230) 19,7 (60) (N=304) A feszült helyzetek megléte szignifikáns kapcsolatot mutatott a szív-érrendszeri megbetegedésekkel (χ2=10,317, df=1, p=0,017 és Cramer’s V=0,161 p=0,001). Ha többváltozós elemzésben a kor, a dohányzás és a testtömegindex tényezőire kontrolláljuk, akkor a szív-érrendszeri betegségek és a feszült helyzetek kapcsolata eltűnik. 3.5.9. A szerepkonfliktus előfordulása és hatása Jelentős szerepkonfliktusról (gyakran/nagyon gyakran érez szerepkonfliktust) az orvosnői minta 42,8%-a számolt be. A 2006-os kontrollcsoportban 27,1% volt ez az arány. A két csoport között szignifikáns eltérést találtunk (χ2=143,630, df=3, p=0,000 és Cramer’s V=0,451 p=0,000).
82
25. táblázat: A szerepkonfliktus alakulása az orvosnői és a kontrollcsoportban % (N) Szerepkonfliktus mértéke Soha Ritkán Gyakran Nagyon gyakran Orvosnők (N=402) 33,5 (135) 23,6 (95) 24,1 (97) 18,7 (75) Kontrollcsoport (HEP 2006) 9,6 (29) 63,3 (192) 23,8 (72) 3,3 (10) N=303 Megvizsgáltuk továbbá a szerepkonfliktus legfontosabb háttértényezőit: 26. táblázat: A jelentős szerepkonfliktus szignifikáns háttértényezői Munkamegterhelés, pszichés háttértényezők, Összefüggés a súlyos szerepkonfliktus előfordulása szerepkonfliktussal* Emocionális kimerülés (magas és közepes) χ2=18,268 df=2, p=0,000 és Cramer’s V=0,282 p=0,000 Naponta 8 óránál több munka χ2=11,669 df=1, p=0,001 és Cramer’s V=0,204 p=0,001, OR=2,588, CI=1,4864,505 Gyermekek χ2=15,598 df=1 p=0,000 és Cramer’s V=0,199 p=0,000, OR=3,005 CI=1,7235,240 Túlterheltség érzése χ2=9,934 df=1, p=0,002 és Cramer’s V=0,158 p=0,032, OR=2,368, CI=-1,3724,088 Ügyeletek χ2=5,936 df=1, p=0,018 és Cramer’s V=0,123 p=0,015, OR=1,703, CI=1,1082,618 Fáradtság kialvatlanság miatt χ2=5,958 df=1, p=0,021 és Cramer’s V=0,123 p=0,015, OR=2,785, CI=1,1886,535 Feszült helyzetek megléte munkavégzés közben χ2=4,794 df=1, p=0,047 és Cramer’s V=0,110 p=0,029, OR=2,400, CI=-1,515802 * A p érték a Khi-négyzet próbának megfelelő szignifikanciaszintet jelöli, mivel használt változóink kategoriálisak voltak * Az összefüggések sorrendbe rendezésénél a Cramer V értéket vettük alapul. A szerepkonfliktus az alábbi krónikus és reprodukciós zavarokkal mutatott szignifikáns összefüggést. •
Nőgyógyászati betegségek (χ2=7,664 df=3, p=0,053 és Cramer’s V=0,139 p=0,053),
•
Művi abortuszok (χ2=12,031 df=3, p=0,007 és Cramer’s V=0,175 p=0,007, OR=1,738, CI=1,085-2,783),
•
Veszélyeztett terhesség (χ2=6,484 df=2, p=0,039 és Cramer’s V=0,304 p=0,039, OR=1,738, CI=1,085-2,783). 83
A következőkben a bináris logisztikus regressziós analízisek eredményeit mutatjuk be, amelyek segítségével a nőgyógyászati betegségek és a szerepkonfliktus közötti kapcsolatot vizsgáltuk. A bináris logisztikus regresszió elemzéseiben a krónikus betegségek meglétének két kategóriás változóját vizsgáltuk, mint függő változót, magyarázó változóink az életkor, a dohányzás, a testtömegindex és a gyermeke száma voltak. A dohányzást dichotóm módon („dohányzott-e valaha: i/n?”) léptettük be a modellbe, a testtömegindex esetében a túlsúlyt jelző pontszám (25<) alapján határoztunk meg két csoportot. A gyerekszámot két értékűvé kódolva (i/n) léptettük be a modellbe. A krónikus megbetegedések prevalenciája az életkor előrehaladtával nő, így modelljeinkbe elsőként ezt a változót léptettük be. Másodikként és harmadikként a további hagyományos rizikófaktorokat, a dohányzást és a testtömegindex mutatóit vontuk be az elemzésbe. A nőgyógyászati megbetegedések fennállásánál fontos tényező lehet a szülések száma, így a gyerekszámot léptettük be negyedikként a modellbe. A bináris logisztikus regressziós elemzések eredményei azt mutatták, hogy a művi abortuszok és a nőgyógyászati megbetegedések jelentős magyarázó tényezője a jelentős szerepkonfliktus megléte. Ugyanakkor a veszélyezetett terhességek háttértényezőjeként – a többváltozós elemzések lefuttatása után, a kontrollváltozók hatásának figyelembevételével – a szerepkonfliktus nem mutatkozott meghatározó szerepűnek. (A bináris logisztikus regressziók részletes elemzéseit a III/3. számú mellékletben közöljük.) 27. táblázat: A krónikus betegségek és a szerepkonfliktus összefüggései a bináris logisztikus regressziós elemzések eredményei alapján* Krónikus betegségek Esélyhányados (OR) Konfidencia-intervallum (CI) Művi abortuszok 1,75 1,0395-2,9761 Nőgyógyászati megbetegedések 2,01 1,1312-2,9761 * p<0,05, életkor, dohányzás, BMI és gyermekek számára kontrollálva 3.5.10. A kiégés szindróma prevalenciája Megvizsgáltuk a kiégés szindróma egyes dimenzióinak alakulását az orvosnői mintában. (Ebben a kérdésben a kontrollcsoportról nem állt rendelkezésre adat.) Az emocionális kimerülés esetében 19,069 pont volt az átlagérték (SD=8,7200), ami már a közepes kimerülés állapotát jelenti. Ez azért kulcsfontosságú, mert ez a tényező jelenik meg először a kiégés kialakulásának folyamatában. Ez tehát az bizonyítja, hogy mintánk tagjai elindultak a kiégés felé vezető úton, hiszen érzelmi szempontból már kimerültek, de egyelőre sem az
84
elszemélytelenedés nem jelenik meg (átlagpontszám 7, SD=5,3996), sem pedig a teljesítménycsökkenés (28,7 az átlagpontszám, SD=8,009). 28. táblázat: A kiégés szindróma alakulása az orvosnői csoportban % (N) Kiégés szindróma dimenziói Alacsony Közepes Magas Emocionális kimerülés 50 (158) (N=316) Deperszonalizáció (N=338) 60,7 (205) Teljesítményvesztés 65,3 (198) (személyes hatékonyság csökkenése) (N=303)
33,4 (106) 16,6 (52) 28,1 (95) 19,2 (58)
11,2 (38) 15,5 (47)
A kiégés-mutatók vizsgálatakor is megállapítottuk, hogy sem a magas emocionális kimerülés, sem pedig a deperszonalizáció és a teljesítményvesztés nem mutatott kapcsolatot a szomatikus megbetegedésekkel. Ugyanakkor az emocionális kimerülés több munkamegterheléssel kapcsolatos tényezővel és pszichés problémával mutatott szignifikáns kapcsolatot. 29. táblázat: Az emocionális kimerülés szignifikáns háttértényezői Munkamegterhelés, pszichés háttértényezők, Összefüggés az emocionális szerepkonfliktus előfordulása kimerüléssel* Naponta 8 óránál több munka χ2=8,989 df=2, p=0,011 és Cramer’s V=0,214 p=0,011 Munkával való elégedetlenség χ2=10,391 df=2, p=0,006 és Cramer’s V=0,213 p=0,004 Depressziós tünetek a BDI pontszám alapján χ2=25,451 df=6, p=0,000 és Cramer’s V=0,253 p=0,000 Szerepkonfliktus (gyakran vagy nagyon gyakran χ2=18,268 df=2, p=0,002 és Cramer’s érzi) V=0,282 p=0,000 Alvászavarok, melyek az elmúlt hónap során χ2=8,509 df=2, p=0,014 és Cramer’s hetente legalább háromszor előfordultak V=0,193 p=0,014 Túlterheltség érzése χ2=7,536 df=2, p=0,023 és Cramer’s V=0,181 p=0,023 * A p érték a Khi-négyzet próbának megfelelő szignifikanciaszintet jelöli, mivel használt változóink kategoriálisak voltak. * Az összefüggések sorrendbe rendezésénél a Cramer V értéket vettük alapul.
85
4. A KVALITATÍV VIZSGÁLAT EREDMÉNYEI1 4.1. A kvalitatív minta szociodemográfiai profilja A minta szociodemográfiai profiljának alakulását az alábbi táblázat szemlélteti: 30. táblázat: A kvalitatív minta leíró adatai % (N) Életkor (évek) (átlag+/-SD)
48+/-10
Korcsoportok: 24-33 34-43 44-53 54-63 64-73
11 (12) 25 (27) 40 (44) 21 (23) 3 (4)
Családi állapot Hajadon Házas/élettárs Elvált Özvegy
9 (10) 74 (81) 13 (15) 4 (4)
Gyermekek száma Gyermektelen 1 gyermek 2 gyermek 3 és több gyermek
16 (18) 20 (22) 42 (46) 22 (24)
Lakóhely Budapest Megyeszékhely Város Község
47 (51) 22 (24) 23 (25) 8 (10)
Munkahely jellege Alapellátás Szakellátás Üzemorvos Egyéb
29 (32) 43 (47) 11 (12) 17 (19)
1
A jelen fejezetben ismertett interjúrészletek egy része (7, 44,47, 55) a Mentálhigiéné és
Pszichoszomatika 5(2004) számában jelent meg.
86
4.2. Az életútinterjúk szerepkonfliktusra vonatkozó eredményei A 110 orvosnővel lefolytatott életútinterjú – dolgozatunk szempontjából – relevanciával bíró területe a munka és a család feladatainak és elvárásainak összeegyeztethetősége. Elemzésünk során a hivatásbeli és családi szerepek összeegyeztethetőségének megítélését, a gyermekvállalás szerepét, valamint a család és a hivatás összehangolására tett kísérleteket mutatjuk be. 4.2.1. A hivatásbeli és a családi szerepek egyeztetésének általános megítélése Az általunk megkérdezett orvosnők mintegy 70%-nak komoly nehézséget okozott a hivatás és a család feladatainak kombinálása. Megkérdezetteink nagy része úgy vélte, hogy a két terület
szimultán
egyeztetése
gyakorlatilag
lehetetlen,
életük
során
állandó
konfliktushelyzetbe kerültek, mert úgy érezték, folytonosan választaniuk kell a hivatás és a család között. Ez természetesen minden dolgozó nő számára permanens stresszforrást jelent, de az orvosi hivatás gyakorlása az átlagosnál többször állítja ilyen típusú, nehéz döntés elé az orvosnőket. Az orvosi hivatás speciális jellegéből fakadóan a legtöbb megkérdezett a „munkavégzést” helyezte előtérbe, sokszor a családi feladatok rovására: „Nagyon nehezen tudom összeegyeztetni munkámat és a családi teendőket, általában az otthoni dolgok szorulnak háttérbe, hiszen ha fordítva lenne, azon emberéletek múlhatnának.” (26. számú interjú) „Mindenhol szeretnék megfelelni, de ez nem mindig jön össze. Ezen restanciák miatt néha kicsit depressziós vagyok. Azért általában mindig a család rovására megy a dolog, tekintettel arra, hogy időm nagy részét munkahelyemen töltöm.” (44. számú interjú) „A hivatás és a család örök dilemma. Hogy az 50-50 százalékot lehet-e tartani, illetve, hogy elég-e 50 százalék mindkét irányban? Örökös elégedetlenségérzés van mind a munka, mind a család irányában, mert úgy érzi az ember folyamatosan, hogy egyik helyen sem tud úgy teljesíteni, ahogy kellene, vagy ahogy elvárnák. Akkor időről-időre igyekszik valamelyik irányba kicsit terjeszkedni, de előbb-utóbb kiderül, hogy a másik irányban megint elhanyagol dolgokat. Szóval nem, egyszerűen nem lehet egyensúlyt teremteni.” (40. számú interjú) „Kisebb-nagyobb mértékben mindig a család sínylette meg a hivatásomat. Amikor gyermekeim óvodás-, iskoláskorúak voltak, reggel korábban érkeztek az iskolába/óvodába és 87
délután tovább maradtak ott, mint a többiek. Még kezdő orvos voltam, amikor beteg gyerekemet kellett egész éjszakára otthon hagynom, mert ügyeletes voltam. Természetesen ilyenkor a férjemre számíthattam, de ő előző nap 24 órát ügyelt, és reggel nem tudott kipihenten menni a kiírt műtétre.” (17. számú interjú) 4.2.2. A hivatásbeli és a családi szerepek összeegyeztetése a gyermekvállalás időszakában Az interjúk tanúsága szerint az orvosnői életút talán legjelentősebb szerepkonfliktusa a gyermekvállalás időszakában jelentkezik. Az általunk megkérdezett orvosnők nagy százalékban a gyermekvállalás mellett döntöttek, fel sem merült bennük, hogy lemondjanak az anyaságról, még ha ez esetleg határozottan módosította is munkavállalási lehetőségüket, előrejutásukat, karrierjüket. Ugyanakkor – mint látni fogjuk – a gyermekvállalás miatt sokan váltani kényszerültek. A szerepkonfliktus kérdésében interjúalanyaink zöme egyfajta kompromisszumos megoldást választott: jelentős részük nagyon rövid ideig maradt otthon kisgyermekével, és ezzel párhuzamosan munkahelyet, intézményt, szakterületet váltott, hogy a hosszúra nyúló munkaidőt, az éjszakai ügyeletek számát minimalizálja. Az eltelt idő távlatából ez a konszenzusos megoldás mégsem tűnt a legideálisabbnak. A doktornők egy része úgy érezte, hogy a váltás után munkája már nem jelent számára jelentős kihívást, illetve presztízsvesztést tapasztalt. Ugyanakkor komoly „lelkiismeret-furdalásról” is beszámoltak azzal kapcsolatban, hogy meglehetősen rövid időt töltöttek otthon, abban az életszakaszban, amikor gyermekeik ezt leginkább igényelték volna. Itt kap kiemelt jelentőséget kutatásunk azon megfigyelése, hogy mintánk 110 doktornője közül mindösszesen ketten maradtak otthon gyermekeikkel három évig, a GYES teljes időtartamára. Legtöbbjük egy évnél kevesebb időt töltött GYES-en, de voltak jelentős számban olyanok is, akik fél évnél kevesebbet, sőt hárman egyáltalán nem maradtak otthon gyermekeikkel. A gyermeket vállaló orvosnők 16%-a hat hetet vagy kevesebbet töltött otthon gyermekével, 21%-uk 6 hét és három hónap közti időtartamot, 17%-uk félévet, 35%-uk egy évet, és 11%-uk egy évnél több időt töltött otthon gyermekével. Fontos megemlítenünk, hogy két orvosnő kivételével minden interjúalanyunk a gyermekgondozási rendszer bevezetésének pozitív hatásait élvezhette, hiszen gyermekeik születése már a GYES rendszerének bevezetése után történt. A rövid szülési szabadságot, GYES-t az interjúk tanúsága szerint több tényező is befolyásolta:
88
(1) Több kezdő orvosnő küzdött komoly anyagi problémákkal, amelyek lehetetlenné tették a munka világától való tartósabb távolmaradást. „1988-ban szültem, a szülés után egy évet voltam otthon. Az új családtag érkezésével a kibővült család financiális hátterét kellett és a mai napig kell megteremtenem. Nagy terhet jelent számomra a pénz kérdése.” (72. számú interjú) „Az első gyerekem születésekor nem engedhettük meg, hogy abbahagyjam a munkát. Nem tudtuk volna a költségeket finanszírozni kezdő orvosként a párommal.” (39. számú interjú) „Egy gyermekem van. A fiam születésekor kilenc és fél hónapra hagytam abba a munkát, majd utána a férjem volt otthon a babával GYES-en. Szerettem volna több gyereket, de az anyagi bizonytalanság miatt nem vállalhattuk.” (57. számú interjú) (2) Többen viszont az egyetem befejezése miatt nem tudtak és akartak hosszabban otthon maradni: „Fiam negyedévben született, vele egyáltalán nem voltam szülési szabadságon. Ennek akkor egy pár vizsga látta kárát, de halasztani nem akartam. Éreztem is később az alapos felkészülés, a tanulás hiányát… Lányom az egyetem befejezése után született. Ekkor azt mondtam, hogy egy gyerekorvos a gyereke miatt ne maradjon otthon, amikor őt a beteg gyerekek várják: úgyhogy 20 hét szülési szabadság után visszamentem, ezt nagyon bánom. Ezt nem kellett volna.” (13. számú interjú) (3) Több megkérdezett orvosnő a betegek elvesztésétől való félelem okán, vagy a szakmából való kieséstől tartva ment vissza mihamarabb dolgozni: „Viszonylag korán hoztam gyermekeimet a világra, de akkor már megvolt a biztos munkahelyem, és ezért ki tudtam hagyni egy-két hónapot. Mivel a háziorvos munkája nem igényel fizikai rátermettséget – több órás műtétek –, és a gyógyítás is viszonylag nyugodt körülmények között zajlik, nem maradtam otthon sokáig a gyerekekkel. Szülések előtt egy-egy hónapot, utána kb. fél évet vettem ki. Nem mertem megkockáztatni, hogy kevesebb betegem legyen.” (42. számú interjú)
89
„A szakmai előmenetelemmel elégedett vagyok. Annyit tennék másképp, hogy nem mennék vissza dolgozni a másfél éves gyerek mellől. Kicsi korukban tovább maradnék velük. Csak akkor azt hittem, hogy valamiből kimaradok. Nagy volt a saját magammal szembeni elvárás, mert különben lemaradok a szakmámtól. De ma már azt gondolom, ezt eltúloztam, ezt be lehet hozni. Kell, hogy legyen pár nyugodt év, ami a gyerekek fejlődése szempontjából nagyon fontos. Most már nem sietnék annyira vissza, nem jutottam ez által előrébb. Állandóan frusztrált voltam. Olyan fokú elvárások voltak munkahelyemen, ami miatt állandóan elégedetlen voltam a családi dolgokkal. A gyerekeimnek nyugodt anyára lett volna szüksége, nem pedig egy olyanra, aki ha ügyelt, két napig azt se tudja, mi történik velük. De önmagában az is stressz volt, hogy hogyan tudok értük elmenni az óvodába, ha jön még egy beteg a munkaidő vége előtt tíz perccel.” (15. számú interjú) (4) A gyermekvállalással kapcsolatos döntés tehát sok orvosnő számára nehéz problémát okozott. Nagyon megterhelőnek érezték összehangolni a szakvizsgákkal és az első munkahelyi évekkel a gyermekvállalást. Az alábbi interjúrészlet összegzi ezt a sajátos kihívást: „Én egy-egy évet voltam otthon a gyerekeimmel. De ha újra ott lennék, biztosan háromhárom évet maradnék itthon. Ezek az évek nagyon értékesek, bepótolhatatlanok. De sok orvosnő ismerősöm van, akik most szültek, és bizony csak fél évig maradtak otthon. Ma biztosan nehezebb meghozni a döntést a gyerekvállalással kapcsolatban. Szerintem mindenképpen 30 alatt kellene szülni, de ezt nagyon nehéz összeegyeztetni a rezidensképzéssel, szakvizsgákkal, nagyon kitolódott a képzés időtartama. Ha pedig már dolgozol valahol, és közben szeretnél gyereket, nem veheted ki a szükséges időt, mert elveszítheted az állásodat.” (21. számú interjú) (5) Mindezen nehézségek dacára az orvosnők kisebb része nagyon tudatosan döntött a munka hosszabb időre történő megszakítása mellett. A karriernél, az anyagi tényezőknél fontosabbnak ítélték meg a gyerekvállalást, és azt, hogy gyermekeik születése után a hangsúly egyértelműen a családi életre helyeződjön át. „1984 novembere jeles dátum az életemben, ekkor született meg első gyermekem. A kis jövevény betöltötte mindennapjaimat, szakmai előrejutásom így egyelőre, egészen pontosan 5 évre lekerült a porondról. Ugyanis közben 1986 júliusában megszületett második gyermekem. 90
1989-ig maradtam otthon velük. Jól döntöttem, hogy nem hagytam magam befolyásolni a környezetem által, akik gyakran emlegették, hogy egyre csúszik a szakvizsga. Úgy gondolom, hosszú távon mindez lényegtelen.” (55. számú interjú) „Két gyermekem van, két év korkülönbséggel. Születésükkor 5 évre abbahagytam a munkát. Az időpont teljesen tervezett volt, mindent megszerveztünk. Akkor számomra ez volt a legfontosabb. Természetesen, amíg a gyerekek kicsik voltak, gyakran kellett áldozatot hoznom. Ha betegek voltak, táppénzre mentem, ilyenkor ott kellett hagynom a betegeimet. Ezt már az elején leszögeztem a munkahelyemen. Szerintem a beteg gyereknek az anyjára van szüksége, nem is a nagymamára. Ebben a korban később már beforraszthatatlan sebeket ejthetünk gyerekeinken, és ez nem éri meg. Kezdő koromban akkor már idős főnököm mesélte, hogy a gyerekei a mai napig a fejéhez vágják, hogy soha nem volt velük betegségük idején, mindig a nagymama vigyázott rájuk. Persze adódtak ebből is konfliktushelyzetek, például sohasem kaptam jutalmat, mondván, hogy rám nem lehet számítani. Ez ugyan 1985-ben történt, ma már lehet, hogy ezért elbocsátják a fiatal orvosszülőket.”(44. számú interjú) 4.2.3. A család és a hivatás összehangolásának problémái a gyermeknevelés időszakában A kvalitatív minta orvosnői közel 65%-ban változtattak szakot, váltottak munkahely-típust. Sokszor a váltás, változtatás szükségességének felismerése keserves tapasztalatok árán született meg. Interjúalanyaink egy része úgy érezte, hogy „megáll nélküle a világ”, ha nem megy vissza a gyerekszülést követően egy éven belül a munkahelyére. A szakmájuk, hivatásuk iránt maximálisan elkötelezett doktornők nehezen birkóztak meg azzal a gondolattal, hogy munkájukból hosszú időre kiessenek, illetve, hogy érdekes, kihívásokkal teli
munkájukat
„családbarátabbra”
cseréljék.
Sokan
ugyanakkor
a
váltást
presztízscsökkenésként élték meg, és a hosszú évek távlatából nosztalgiával vegyes vágyakozással tekintenek az „álomhivatásra”. A váltás szükségességére sok esetben a „testi változások” hívták fel a figyelmet; interjúalanyaink mintegy fele számolt be olyan problémákról,
panaszokról,
betegségekről,
amelyeket
ezen időszak stresszterheinek
tulajdonított. A betegségek között megtaláljuk a vérnyomás-problémákat, az alvászavarokat, a súlyosbodó allergiás tüneteket és a mozgásszervi problémákat is. Több interjúalanyunk említette, hogy ebben az időszakban sok „banális fertőzést lábon hordott ki”, és ezeknek a ki nem pihent, kellően meg nem gyógyult betegségeknek többen fontos hatást tulajdonítottak a későbbi egészségi állapot alakulásában. 91
(1) A munka és a hivatásbeli szerepek összeegyeztetése már sok esetben az egyetemen elkezdődött: a megkérdezett orvosnők igyekeztek tudatosan olyan szakterületet választani, hogy családi és hivatásbeli kötelezettségeiket optimalizálják. „Gyerekeim alakították ki hivatásomat. Olyan szakterületet kellett, hogy válasszak, amely mellett maradt időm velük is törődni. Így aztán nem az eredeti „álomszakot” választottam, hanem a mai – lakásunkhoz közeli – háziorvosi praxist. Szerettem volna gyereksebész lenni, de le kellett, hogy tegyek célomról, egyrészt mert nagyon megterhelő, sok időt igénylő szakmáról van szó, másrészt egyértelműen a gyerekek kárára ment volna, ha mégis így alakul a dolog.”(72. számú interjú) „Én három gyereket és egy diplomát akartam. Ehhez képest most egy gyerekem és három diplomám van. Bár már harmadéves korom óta belgyógyásznak készültem, de már az egyetemen rájöttem, hogy a kórházi munka nem egyeztethető össze a kismamasággal. Miután végeztem, megpályáztam egy körzeti orvosi állást, így valószínűleg lényegesen több idő jutott a gyermekemre. A férjem nélkül persze ez az út sem lett volna járható: ő nagyon sokat átvállalt a hagyományosan „nőinek” tartott munkákból. (5. számú interjú) (2) Számos esetben a váltást, a változtatást a munkahely „kényszerítette ki”: „Mindkét terhességemből való visszatérésem után úgy éreztem, hogy kezdőként kezelnek, amint pedig kérdésem volt, szememre vetették, hogy nem vagyok kezdő. Kiestem az előtte megszokott munkaritmusból, nehezen tudtam alkalmazkodni. Amint valamelyik gyerekem beteg lett – ami két kisgyereknél bizony előfordul – megbízhatatlanná váltam úgy az orvosok, mint a nővérek szemében. Ez is közrejátszott abban, hogy úgy döntöttem, üzemorvosként folytatom tovább a munkámat. Amíg azt csináltam, amit igazán szerettem, addig felőrölte az életemet a harc a kórházban a különböző orvosokkal és nővérekkel, a harc a családban, hogy ki maradjon otthon, ha betegek a gyerekek. Úgy érzem, a hivatás és a munka ma már újra együtt van, ez a munkám – az üzemorvoslás – is van olyan hasznos, mint az effektív gyógyító tevékenység.” (7. számú interjú) „A diploma megszerzésének évében kötöttem házasságot, egy év múlva megszületett az első gyerekem, fél év múlva visszamentem dolgozni. Második gyermekemmel voltam terhes, amikor 92
a tüdőgyógyász szakvizsgát letettem. Főorvosom a két gyerekkel nem kívánt visszavenni az osztályra, ekkor hirtelen felindulásból az akkor személyzetisnek nevezett hölgyhöz rohantam, hogy körzeti orvos akarok lenni. Tudniillik a férjem nagyon keveset keresett, mindennapi megélhetési gondjaink voltak. Szerencsére éppen volt üresedés a lakóhelyemen, így a férjem GYES-re, én pedig dolgozni mentem. Ez a gyermekek óvodás koráig tartott. Azt hiszem, nagy hálával tartozom agglegény-főnökömnek, mert máskülönben életem végéig tüdőgyógyász maradtam volna. A háziorvosi munkát nagyon szeretem, bár a növekvő adminisztratív terhek azért rontják a közérzetemet…”(4. számú interjú) (3) A váltás szükségessége sokszor azért következett be, mert a megterhelés elért egy olyan kritikus szintet, amelyet már sem az orvosnő, sem pedig családja nem tudott vállalni. „Szinte lehetetlen összehangolni a hivatásbeli dolgokat az otthoni teendőkkel. Néha hazaugrottam az ügyeletből megnézni a piciket, ahogy a 6 éves vigyázott a 3 évesre. Ez az időszak nagyon megterhelő volt számomra, ott kellett hagynom a Belgyógyászatot, kerestem másik állást. Ahogy nőnek fel a gyerekek, már könnyebb összeegyeztetni a kettőt. Meg lehet találni a helyes egyensúlyt.”(12. számú interjú) „Az Uzsoki Kórházban 10 évet dolgoztam, körülbelül két év megszakítással. Ezalatt három gyermekem született. Az első gyermekem születése után meghalt, a második, Mátyás, rá egy évre született, Miklóst pedig 15 hónappal később hoztam a világra. A gyerekeket korán bölcsődébe, óvodába járattam, hogy a munkámat el tudjam látni. Mindketten sokat betegeskedtek, különösen Mátyás, ezért állandóan frusztrált voltam. Ha másra hagytam őket, hogy a munkámból ne hiányozzak, azért, ha velük voltam, hogy beteg gyerekeimet gondozzam, akkor a kollégákkal szemben éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy helyettem kell többet ügyelniük, amikor nekik is van családjuk, s amúgy is sokat dolgoznak. Azt hiszem, ekkor kezdődött a magasvérnyomás-betegségem. 10 év után a férjem is megunta, hogy alig vagyok otthon, s azt mondta, válasszak: vagy a kórház vagy a házasságunk. Neki lett elege a mindig fáradt feleségből, a munkája melletti állandó gyereknevelésből. Akkor nehezen, de otthagytam a kórházat, úgy éreztem, igaza van, ez nem élet. Ezután egy évig otthon maradtam, felkészültem az üzemorvosi szakvizsgára, majd levizsgáztam. Egy héten háromszor üzemorvosként dolgoztam a Lapkiadó Vállalatnál. Ezután megüresedett egy körzeti orvosi állás, így kikerültem körzetbe. Jelenlegi munkámat úgy tudom szervezni, hogy csak 4 napot
93
dolgozom a héten. Péntekre sikerült helyettest találnom, így jut idő a sportra, a továbbképzésekre, az angoltanulásra és a gitározásra…” (37. számú interjú) „A diploma megszerzése után egyből állást kaptam az I. számú Gyerekklinikán. Eleinte, mint segédorvos, majd a szakvizsga megszerzése után, mint egyetemi tanársegéd dolgoztam. Imádtam a munkámat, a klinika kitöltötte az életemet. Gyerekeim születése jelentette a fordulópontot. Egy alapítványi intézményhez kerültem szakorvosként. Harmadik gyerekem születése előtt nem tudtam befejezni a kandidátusi disszertációmat, azután már nem a munka volt számomra a leges-legfontosabb, nem lett belőlem kandidátus. Harmadik gyerekem születésekor hagytam ott a klinikát, egyértelműen a családom mellett döntöttem. Azt gondolom, minden nőnek meg kellene adni a jogot arra, hogy eldöntse, mikor és hogyan dolgozzon.” (36. számú interjú) (4) A fentieket kiegészítve több interjúalanyunk megemlítette, hogy – bár a változtatás egyértelműen családi feladataiknak kedvezett – karrierjükkel, munkájukkal és annak presztízsével a váltás után kevésbé voltak elégedettek. „Kudarc volt számomra a kórház elhagyása. A háziorvoslás sokkal unalmasabb és kisebb presztízsű munka. A megterhelés azonban kétségkívül kisebb. Számomra a gyerekek születése után vált egyértelművé, hogy a függetlenség fontosabb, mint a presztízs. Hiányolom a kórházi munkát, de ma már nem váltanék.” (46. számú interjú) „A mindig mindenfelé megfelelni akarás felőrli az ember idegeit. Mindig valami hátrányba kerül. Ez pedig lelkiismereti problémákat vet fel, ami előbb-utóbb pszichés zavarokat okoz. Annak idején bizony kudarcként éltem meg, hogy családi és anyagi okokból otthagytam a kórházi gyógyítást. Ma úgy gondolom, hogy a két gyerek felneveléséért nem volt áldozat a „karrier” feladása.”(41. számú interjú) (5) A feladatok összeegyeztethetetlensége sokakban mély nyomokat és máig elevenen élő rossz emlékeket hagyott. Ez a fajta lelkiismeret-furdalás akkor sem csökkent, amikor már a gyerekek nagyra nőttek: „Amikor Feri megszületett, az nagyon nehéz helyzet volt. Másfél évvel a szakvizsga előtt született, túl akartam lenni a szakvizsgán minél előbb, azonban a császármetszéskor 94
valamilyen kórházi fertőzést vittek a sebembe, és gyerekágyi lázat kaptam, ami után fél évig lábadoztam. Ezután fél évig otthon próbáltam dolgozni: Czeizeltől kaptam kórlapokat, és én éjszakánként „fa-módszerrel” feldolgoztam őket: nyúlajak 1 strigula, nyitott gerinc 1 strigula. Egy év után Feri bölcsődébe került, én pedig visszamentem a kórházba dolgozni. Én kaptam a legnehezebb ügyeletet: péntek estétől szombat délutánig rendszeresen bent kellett lennem, így a hétvége majdnem teljesen odavolt. Ezután egy másik kórházba kerültem, itt már négy-öt órás nagy műtéteket végeztünk. Amikor délben elkezdtük az egyiket, én már tudtam, hogy délután nem fogok időben odaérni az óvodába. Még mindig emlékszem arra, amikor egy, hosszú, nagy műtét után a Bosnyák tértől kellett eljutnom Budára, a Kelenföldi pályaudvaron túlra az óvodába. Hat előtt tíz perccel értem oda, bár az óvoda elvileg hatig nyitva volt, de a gyerek már ott állt kisírt szemekkel, felöltöztetve a kis anorákjába a hőségben, az óvónő pedig azt mondta, hogy anyuka, ilyet igazán nem lehet csinálni egy gyerekkel. Csak hát én a műtőasztal mellől nem mehettem el.” (1. számú interjú) „Az orvosi egyetem elvégzése óta ugyanazon az osztályon dolgozom. 1998 óta, mint főorvos. Anyagi megfontolásból van hetente két órában magánrendelésem is. A férjem szintén orvos, ráadásul szintén ügyeletet adó osztályon dolgozik. Két gyermekünk van, akik mostanra már elég önállóak, de volt néhány nagyon nehéz év kisebb korukban. Amikor ügyeletes voltam, gyakran éjjel is előfordult, hogy a férjemet behívták, és a kicsi gyerekeink egyedül maradtak otthon. Eleinte volt egy nagyon megbízható segítségünk, aki bármikor ébreszthető és elhívható volt, hogy nálunk aludjon a gyerekekkel, de később ő ezt egészségügyi okokból nem tudta vállalni. Sajnos nem találtunk helyette megbízható segítséget. A mai napig emlékszem a gyerekek első egyedül töltött éjszakájára. A férjemet éjjel szüléshez hívták be, és a lányom – aki hét éves volt ekkor – egyedül maradt otthon négy éves öccsével. A szakmai fejlődésemnek, a szakmában való elmélyülésemnek akadálya volt a segítség hiánya. Nem tudtam annyit foglalkozni a szemészettel, mint amennyit szerettem volna. Például a szakvizsgám előtti időben sokszor ültek az autóban a lányom és a férjem, mert ha otthon maradtak, a kislányom nem hagyott tanulni a másik szobában sem, hangosan hívogatott. Másfél éves volt akkor. Kicsit több fizetés mellett jutott volna pénz háztartási, gyereknevelési segítségre.” (104. számú interjú) „A gyerekeim születése után döntöttem úgy, hogy rendelőben fogok csak dolgozni. Emlékszem a konkrét esetre, amikor eldöntöttem, hogy többé nem vállalom a kórházi munkát. Középfülgyulladása volt a kisebbik gyerekemnek. Magas láza volt, engem ügyeletre hívtak be, 95
ezért a gyerek az apjával maradt itthon. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy akkor nézett rám. Láttam a kérdést a tekintetében: ha ő beteg, akkor miért hagyom otthon?” (23. számú interjú) 4.2.4. A munka és a család feladatainak sikeres összehangolása A család és a hivatás kombinálása az általunk felkeresett orvosnők közül csaknem mindenki számára nehézséget okoz, illetve okozott. Az azonban mindenképpen elmondható, hogy a családi és a hivatásbeli szerepek összeegyeztethetősége nagymértékben múlik azon, hogy ki, honnan és mennyi segítséget kapott a háztartási teendőkben és a gyereknevelésben. Ez a segítség érkezhet a nagyszülőktől, akik elsősorban a kisgyerekkor éveiben válnak nélkülözhetetlenné, másrészt mindig központi kérdéssé válik a férjek szerepvállalása is. A fiatalabb orvosnő-generáció tagjai ezen felül – az anyagi tényezők nem elhanyagolható függvényében – külső segítséget is igénybe vesznek, elsősorban a gyerekfelügyeletben, másodsorban a házimunkában. Az interjúk tanúsága szerint a nagyszülőkön és a háztartási, gyermeknevelési feladatokat aktívan ellátó férjeken nagyon sok minden múlik. A család és a hivatás optimalizálhatósága sokszor azon áll vagy bukik, hogy a nagyszülői segítség milyen mértékű. Az idézett interjúk mennyiségéből is látható, hogy a megkérdezett orvosnők elenyészően kisebb arányban számoltak be arról, hogy hivatásuk és családi kötelezettségeik összeegyeztetését különösebb gond nélkül oldották meg. „Még az éjszakai és a hétvégi ügyeletek is átvészelhetők pontos tervezéssel, és nem utolsósorban egy segítőkész férjjel együtt. A férjem jól főz, és ha teheti, a házimunka ezen részét mindig szívesen felvállalja, a többi teendőt pedig felosztjuk egymás között. A gyereknevelésben nehézséget okoztak az ügyeletek, ekkor a férjemre maradt még ez is, a házimunka mellett. Tudatos tervezéssel el lehetett mégis érni, hogy mindig ráérjen valaki a gyerekekre. Ehhez persze vállalnia kellett a férjemnek azt is, hogy a szakmai előmeneteléről – ha csak rövid időre is – de le kellett mondania. Megjegyzendő azonban, hogy mindezek ellenére egy nyugdíjas nagyszülő nélkül ez így vagy úgy nehezen lett volna elképzelhető.” (92. számú interjú) „Mikor újra dolgozni kezdtem, a gyerekeket bölcsődébe, óvodába járattuk. Ekkor édesanyám hozta-vitte őket, és ő vigyázott rájuk, ha betegek voltak. Döntő volt az, hogy tudtam rá számítani.” (53. számú interjú)
96
„Pályakezdőként, amíg a fiam kicsi volt, a családi élet és a munka egyensúlyát a nagyszülők segítségével oldottam meg. Sokat jelentett a nagymamák segítsége, mert tudtam, hogy a gyerekem biztos kezekben van. Csak így lehetett a munkára maximálisan koncentrálni.” (79. számú interjú) 4.2.5. Összegzés A kvalitatív kutatás tartalomelemzése során sok szemponttal gazdagodott az orvosnői szerepkonfliktus problematikája. Az interjúkból kirajzolódott a szerepkonfliktus hangsúlyos jelenléte, iránya (család versus munkahely) és megjelenésének legkritikusabb időszaka is. Mindezek alapján elmondható, hogy sok szempontból az életút fordulópontját jelentette a gyermekvállalás: hatása mind a hivatásra, mind pedig a családi életre nézve alapvető. A munka és a családi kötelezettségek összehangolása – a rövid szülési szabadság ellenére – igen jelentős kihívást jelentett, sok esetben maga után vonva a munkahely és/vagy a szakváltás szükségességét. A különböző szerepekben való szimultán megfelelés azok számára volt sikeresen kivitelezhető, akik mind a háztartási munkákban, mind pedig a gyereknevelés terén jelentős segítséget kaptak férjeiktől, illetőleg a gyerekek nagyszüleitől.
97
5. MEGBESZÉLÉS Vizsgálatunkban kvantitatív és kvalitatív módszerek együttes alkalmazásával a magyarországi orvosnők morbiditási mutatóit, munkamegterheltségét, kiégését és lehetséges szerepkonfliktusait igyekeztünk feltárni. Munkánk során elméleti kiindulópontul szolgáltak azon nemzetközi és magyarországi vizsgálatok, amelyek az orvosnők pszichés, illetve szomatikus vulnerábilitását támasztották alá. Ezek a kutatások is megerősítették azt a fontos megállapítást, hogy a mortalitás és a morbiditás alakulásban kiemelkedő szerepű az iskolai végzettség, ugyanakkor a lényegesen kedvezőbb helyzetben lévő felsőfokú végzettségű csoporton belül markáns különbségek figyelhetőek meg az egészségi állapot alakulásában. Az orvosi szakmának speciális helyzete van: sajátos konstrukciót alkot a munka tárgya, a betegség és az ember. A betegséget minden korban és társadalomban kitüntetett figyelem övezi, a betegség társadalmi korrelátumai igen jelentősek. Mindezek fényében kulcsszerepű a betegség „legyőzője”, az orvos, akinek karizmatikus hatalma mentén sajátos hivatása formálódott. Az orvosok a társadalomban kulturális és szociális szempontból elkülönült csoportot alkotnak saját értékekkel, fogalmakkal, betegségekről szóló elméletekkel, viselkedési szabályokkal és a gyógyító szerepek hierarchiába szerveződésével. Az orvosi hivatás nagyfokú autonómiával és monopóliummal rendelkezik, tevékenységét etikai kódex szabályozza, sajátos presztízsteremtő és presztízsfenntartó életmód kíséretében. (Ld. részletesebben a Bevezetést.) Az orvosi hivatás különösen erős azonosulást kíván meg a tagjaitól. A magyarországi vizsgálatok szerint is valamennyi értelmiségi foglalkozás közül az orvosoknál a legalacsonyabb a pályaelhagyók aránya. (Bánlaky és mtsai 1981; Kornai és Gál 1999) Ugyancsak a hivatással való erős azonosulás nyilvánul meg a korai pályaválasztásssal, pályaszocializációval kapcsolatban. Az orvosi szociológia 1950-es önállósodása során a legelső orvosszociológiai kutatások az orvossá válás folyamatával, az orvosi szocializációval foglalkoztak. Már ezek a korai vizsgálatok megerősítették, hogy az orvosok körében jellemző a pályával való korai azonosulás. (Bánlaky és mtsai 1981; Merton 1957) Ezen vizsgálatok eredményeihez hasonlóan jelen vizsgálatunk orvosnői is átlagosan 14 éves korban döntöttek az orvosi hivatás választása mellett. Az orvosi hivatásra az említettek mellett a foglalkozás nagyfokú átörökítése is jellemző. Vizsgálatunk eredményei szerint az orvosnők mintegy egynegyedének (24%-nak) szülei szintén az orvosi hivatást gyakorolják. Eredményeink egybeesnek más magyarországi
98
kutatások adataival: 1999-ben a TÁRKI intézet munkatársai (Kornai és Gál 1999) által végzett orvos-felmérés eredményei alapján elmondható, hogy a hivatásukat gyakorló orvosok közel egyharmada olyan családból származott, ahol a szülőknek és/vagy a nagyszülőknek volt orvosi végzettsége. A hivatás relatív zártságára utal, hogy a házasságban élő orvosok megközelítőleg 40%-ának házastársa is orvos volt, 8% jelezte, hogy házastársa egészségügyben dolgozó diplomás (pl. diplomás ápoló, gyógyszerész, gyógytornász), míg 6%-uk nem diplomás egészségügyi dolgozó házastársat jelölt meg válaszában. 5.1. A szomatikus és a reprodukciós morbiditás alakulása Disszertációm központi kérdéséül az orvosnői morbiditás problémáját választottam. 2003ban
és
2004-ben
országos,
vonatkozó
orvosnőkre
kutatást
folytattunk,
melynek
középpontjában a szomatikus és pszichés megbetegedések és háttértényezőinek vizsgálata állt. Felvetett kérdéseinkre a Hungarostudy 2002 országos reprezentatív felmérés diplomás kontrollcsoportjával való adatösszevetés adott választ. Az egészségi állapot vizsgálatakor megállapítottuk, hogy a vizsgált orvosnői csoportban a krónikus betegségek gyakorisága magasabb, az orvosnők körében ezek a megbetegedések korábban és halmozottabban jelentkeznek. Az orvosnők a daganatos megbetegedések, a magas vérnyomás, a szív- és érrendszeri megbetegedések, a fertőző betegségek, az asthma bronchiale, az egyéb légzőszervi megbetegedések, a gyomor- és nyombélfekély, a gyomor- és bélrendszeri betegségek, a szembetegségek és a nőgyógyászati betegségek terén mutattak többletet a diplomás kontrollcsoporthoz képest. Különösen erős szignifikáns eltéréseket tapasztaltunk a daganatos megbetegedések, a magas vérnyomás, a gyomorfekély, az izom- és csontrendszeri megbetegedések, továbbá a nőgyógyászati problémák esetében. Tudomásunk szerint ezen eredményeink nemzetközi összehasonlításban is egyedülállóak. A reprodukciós morbiditás esetében a kontrollcsoporttal való összevetés után azt találtuk, hogy az orvosnőknél a művi abortuszok, a spontán vetélések és a veszélyeztetett terhességek száma szignifikáns többletet mutat. A reprodukciós zavarokra vonatkozó eredményeink összhangban vannak a nemzetközi vizsgálatok adataival: számos vizsgálat kimutatta, hogy a munkabeosztás milyensége (éjszakai műszak, változó munkabeosztás), és a heti 40 óránál több munkavégzés befolyásolhatja a dolgozó nők terhességgel, szüléssel kapcsolatos morbiditási mutatóit. Az orvosnők nagyarányú terhességi morbiditását és magas művi abortusz számát több kutatás megerősítette. (Katz és mtsai 1988; Miller és mtsai 1989; Finch 2003; Hegedűs és Riskó 2006)
99
A korábban lefolytatott magyarországi vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy az orvosok és az orvosnők esetében a krónikus megbetegedések már 40 éves kor előtt megjelennek. (Molnár és Mezey 1991) Kapott eredményeink alapján a cukorbetegségek, a szív-érrendszeri megbetegedések, a gyomorfekély és a nőgyógyászati betegségek a vizsgált orvosnői mintánál korábbi életkorban (34-43 életév) jelentek meg, mint a kontrollcsoport esetében. Különösen erős szignifikáns különbség mutatkozott a cukorbetegség, a gyomorfekély és a nőgyógyászati betegségek 34-43 éves kor közötti megjelenésében. A krónikus megbetegedések halmozódásakor is szignifikáns eltérést találtunk a két vizsgált csoport között: az orvosnők körében a krónikus betegségek halmozódása nagyobb gyakoriságú. Ugyanakkor megállapítható, hogy mindezen tényezők ellenére az orvosnők szubjektív egészségi állapotukat nagyobb arányban tartják jónak vagy nagyon jónak, mint a kontrollcsoport tagjai. Felismerve, hogy az egyének véleménye saját egészségükről az egészségi állapot mérésének hasznos indikátora, mára a vélt egészség az egyik legjelentősebb általános egészségindikátorrá vált. Annak ellenére, hogy a kulturális tényezők jelentősen befolyásolják azt, hogy az objektív egészségi állapot milyen szubjektív egészségérzetet eredményez, és ezáltal az országok közötti összehasonlítás meglehetősen nehéznek tűnik, a vélt egészség szerepel a legtöbb nemzetközi szervezet (WHO, EU, OECD) ajánlott egészségindikátorai között. Irodalmi adatok alapján ismert a vélt egészség kapcsolata a társadalmi helyzettel, számos objektív egészségi állapotmutatóval, valamint az egészségügyi szolgáltatások igénybevételével. (Bowling 1991) A kutatásokban egyik leggyakrabban előforduló egészségi állapot indikátor az „egészségi állapot önbecslése” (self-rated health = SRH). Korábbi kutatások eredményei szerint az SRH szoros kapcsolatot mutat az egyébként objektív morbiditási és mortalitási mutatókkal, így fontos jelzőszám a tényleges egészségi állapot tekintetében. (Idler és Benyamini 1997; Benjamins és mtsai 2004) Ennek megfelelően fontos tényező az, hogy a megkérdezettek szubjektíve meg vannak-e elégedve saját egészségi állapotukkal. Az empirikus kutatások e tekintetben mégis meglepő eredményeket mutatnak, többek között azért, mert az egészség mindannyiunk számára kiemelt érték, az emberek többsége erős belső késztetést érez arra, hogy lelki egyensúlyának fenntartása érdekében saját egészségi állapotáról kedvező – sok esetben a valóságosnál is kedvezőbb – képet alakítson ki. Egy 2001-ben készült, több országra kiterjedő felmérés eredménye szerint a magyar lakosság többsége elégedett volt egészségi állapotával, sőt egyharmaduk igen elégedett. Egyéb vizsgálatok tanúsága szerint is, különösen jellemző, hogy
100
a magasabb iskolai végzettségű nők nagyobb eséllyel adtak magasabb minősítést egészségi állapotuk alakulására. (Knesebeck és mtsai 2006; Mihályi 2003) Vizsgálatunk eredményei alapján megállapítottuk, hogy az orvosnők közel fele sem szűrővizsgálaton, sem orvosi/szakorvosi vizsgálaton nem vett részt kutatásunk évében. Megállapítható tehát, hogy egészségügyi ismereteik ellenére az orvosnők jelentős hányada nem veszi igénybe a megelőző szűrővizsgálatok által nyújtott lehetőségeket. A szakorvosi segítség igénybevétele helyett ugyanakkor az önkezelés, öngyógyszerezés jelensége körükben igen elterjedt: mintegy 70%-os arányban fordult elő a vizsgálat évében. 5.2. A mentális egészségmutatók alakulása A szomatikus egészségmutatók után a mentális egészségi állapot alakulását tekintettük át. Megállapítható, hogy az orvosnők a diplomás kontrollcsoporttal való összehasonlításkor az enyhe és közepes depresszió-pontszámokban, az öngyilkossági gondolatok meglétében és az alvászavarok előfordulásában mutattak többletet. Ezek az eredmények összhangban vannak a nemzetközi vizsgálatok trendjeivel: az orvosnők pszichés vulnerábilitását számos vizsgálat fontos eredményként közölte. (Miller és McGowen 2000; Aasland és mtsai 1997) A Beck-féle depresszió-pontszámok alapján a vizsgált orvosnői mintában az enyhe és a közepes depresszió-pontszámok előfordulása gyakoribb a kontrollcsoporthoz viszonyítva. Ezzel szemben, ha a betegségstruktúra vizsgálatakor a kezelt depresszió gyakoriságát tekintjük át, megállapítható, hogy az orvosnők körében a kezelt depressziós betegség előfordulása ritkább (5,7% vs. 6,9%). Az „önkezelés” elméletét támaszthatja alá továbbá kutatásunk azon eredménye is, amely szerint a nyugtató, anxiolytikum fogyasztása szignifikánsan nagyobb arányú az orvosnői csoportban, ezt pedig a gyógyszerekhez való könnyű hozzáférés magyarázhatja. Az öngyilkossági gondolatok – szignifikáns összefüggésben a depresszió-pontszámok alakulásával – közel kétszeres értéket mutatott az orvosnők körében, mint a kontrollcsoport esetében (20,3% vs. 10,8%). Az öngyilkossági gondolatok talán a legerősebb előrejelzői a befejezett öngyilkosságoknak és az öngyilkossági kísérleteknek. (Beck és mtsai 1985) Az öngyilkossági gondolat és fantázia jelenléte a Pöldinger és Ringel által leírt preszuicidális szindrómának is részét képezi. (Hajnal és Csoboth 2001) A nemzetközi eredményekkel összhangban (Tyssen és mtsai 2001) megállapítottuk, hogy az orvosok körében az öngyilkossági gondolatok előfordulási aránya magasabb prevalenciát mutat az átlagpopuláció értékeinél. Az öngyilkossági kísérletek alakulásában ugyanakkor mindkét minta közel azonos értéket mutatott (2,4% vs. 2,8%). 101
Mind a depresszióra, mind pedig az öngyilkossági gondolatok magas aranyára vonatkozó eredményeink jelzik, hogy a vizsgálatba bevont orvosnők diagnosztizálatlan és kezeletlen pszichés zavarokkal küzdenek. Megvizsgáltuk az alvás mennyiségét és az esetlegesen előforduló alvászavarok jelenlétét is mindkét minta esetében. Az alvásmennyiség tekintetében nem találtunk szignifikáns különbséget a két csoport között. Ugyanakkor az alvázavarok kérdését elemezve kimutattuk, hogy az orvosnőket szignifikánsan magasabb arányban jellemezte az alvászavar problémája. Az orvosokra és orvosnőkre vonatkozó nemzetközi vizsgálatok tanúsága szerint az orvostársadalom körében az alvászavarok gyakoriak, s ebben a probléma különösképpen a nőket érinti. Az alvászavarok prevalenciája több vizsgálat tanúsága szerint 35% és 40% között mozog az orvosnők esetében. (Hayasaka és mtsai 2007; Rodrigez-Munoz és mtsai 2008; Vela-Bueno és mtsai 2008) Az alvászavarok jelenléte azért is kiemelkedő jelentőségű, mert több vizsgálat kiemeli, hogy a változó műszakbeosztás, az ügyeletek, és az ezek következtében létrejövő fragmentált alvás komoly kognitív és emocionális hatással van az orvosok következő napi munkavégzésére. (Lingenfelser és mtsai 1994; Wesnes és mtsai 1997; Zohar és mtsai 2005; Cao és mtsai 2008) Az alvászavarok szomatikus morbiditásra ható nemzetközi vizsgálatai kiemelik, hogy a szóban forgó zavarok gyakoribbak a nők körében, illetve a stresszt okozó foglalkozások esetében. (Akerstedt és mtsai 2002b) Több vizsgálat kiemelte a myokardiális infarktus és a nem kielégítő alvás kapcsolatát. (Leineweber és mtsai 2003; van Diest és Appels 1994; Appels és mtsai 1993) Ezeket az eredményeket megerősítik a Nilsson és munkatársai által vezetett 17 éves követéses vizsgálat adatai: az alvászavar mindkét nem esetében a kardiovaszkuláris halálozással volt összefüggésbe hozható. (Nilsson és mtsai 2001). A daganatos megbetegedések és az alvászavarok lehetséges kapcsolatáról Schernhammer és mtsai (2001) és Davis és mtsai (2001) vizsgálatainak eredményei emelhetők ki: ezek a vizsgálatok arra utalnak, hogy kapcsolat lehet a mellrák kialakulasa és a változó műszakbeosztás gyakorisága között. Ezekben a vizsgálatokban azt találtak, hogy a többműszakos munka és az éjszakai fényexpozíció összefügg a mellrák kialakulásának kockázatával. A lehetséges magyarázatok közül a legkézenfekvőbbnek és ezidáig legmegalapozottabbnak a melatonin-anyagcsere zavara tűnik. Vizsgálatunkban az alvázavarok erős szignifikáns összefüggést mutattak a krónikus megbetegedésekkel. A hagyományos rizikófaktorokkal való kontrollálás után a daganatos betegségek, a magas vérnyomás, a gyomorfekély és a nőgyógyászati betegségek legfontosabb prediktorainak az alvászavarok bizonyultak. Megállapítható továbbá, hogy az alvászavarok 102
modellünkben mediátor tényezőkként vannak jelen, mert az alvászavarok hátterében az orvosi hivatás legfontosabb stresszkeltő tényezőit találjuk. A nemzetközi vizsgálatokkal összhangban megállapítottuk, hogy a magas burn-out pontszámok (emocionális kimerülés esetében) szignifikánsan összefüggnek az alvászavarokkal. (Söderström és mtsai 2004) Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az alvászavarok és korrelátumaik vizsgálata esetében az ok-okozati összefüggések iránya nehezen kimutatható; feltételezhető, hogy az alvászavarok és számos, nagy közegészségügyi problémát jelentő testi betegség között cirkuláris oksági kapcsolat van. Az alvászavar a testi tünetek fontos kockázati tényezője, negatívan befolyásolja a testi betegségek lefolyását, ugyanakkor a testi betegségek előfordulása fokozza az alvászavar előfordulási valószínűségét (Novák és mtsai 2006). Fontos továbbá azt is megállapítanunk, hogy az alvászavarok önmagukban is prediktorai lehetnek a megbetegedéseknek, de azáltal is hatnak, hogy az alvászavarok szignifikánsan több egészségkárosító szokással függnek össze (dohányzás, nyugtatófogyasztás). 5.3. A kiégés szindróma alakulása Az orvosi hivatásban veszélyeztető tényezőként van jelen a kiégés. Maslach és munkatársai hangsúlyozzák az egyéni személyiség-, képesség- és készségbeli tényezők, valamint a munkaszervezeti tényezők kölcsönhatását a segítő foglalkozásúak speciális foglalkozási stresszének leírásakor. (Maslach és Jackson 1981; Maslach és Schaufeli 1993) A burn-out szindróma vizsgálata jelen kutatásunknak is fontos részét képezte. Megállapítottuk, hogy
az
emocionális
kimerülés
esetében
közepes,
az
elszemélytelenedés
és
a
teljesítményvesztés esetében alacsony a vizsgált orvosnőkre jellemző kimerültségi állapot. A vizsgálatban résztvevő orvosnők elindultak a kiégéshez vezető úton, hiszen a kiégés első lépcsőfokaként megjelenő emocionális kimerülés aspektusa már felbukkant. (átlagértéke 19,069) De az elszemélytelenedés (átlagértéke: 7,0206) még nem jelenik meg, és személyes hatékonyságérzésük is közepesnek mondható (átlagértéke: 28,7261). A kiégés folyamatában ezek a tényezők csak későbbi szakaszban jelennek meg. Az érzelmi kimerülés hátterében azonban mindenképpen meghatározó jelentőségű az orvosnők körében szignifikánsan nagyobb arányú megterhelő, feszült helyzetek előfordulása. Megállapítottuk továbbá azt is, hogy a kiégés különböző dimenziói vizsgálatunkban nem mutattak kapcsolatot a szomatikus és a pszichés morbiditással. Általánosságban elmondható, hogy a kiégés gyakori jelenség az orvostársadalomban, ezt bizonyítják azok a vizsgálatunk eredményeihez hasonló mutatók is, amelyekhez a világ több országában jutottak a kutatók. Az Egyesült Államokban 2001-ben 5700 orvost vizsgáltak e 103
tekintetben, a kiégés előfordulási gyakorisága körükben 22%-os volt. 2400 holland orvost vizsgálva a kiégettség 20% körül alakult. (Linzer és mtsai 2001) Ugyancsak az Egyesült Államokban vizsgálták az onkológus szakorvosok kiégését. Az eredmények megdöbbentőek: a vizsgált szakemberek több mint felénél (56%) a kiégés kimutatható volt. (Whippen és Canellos 1999) Nemzetközi összehasonlításban az általunk vizsgált orvosnők kiégéspontszámai mérsékeltnek mondhatók (31. táblázat). 31. táblázat: A magas kiégés-pontszámok alakulása nemzetközi aspektusban % (N) Magas érzelmi Magas Alacsony teljesítmény, kimerülés deperszonalizáció személyes hatékonyság pontszám (%) pontszám (%) pontszám (%) Orvosnői minta, 2003- 16,6 2004 (N=408) Olasz általános 32 orvosok, 2000a (N=182) Brit sebészek, 199327 1994b (N=161) Amerikai sebészek, 53 2001c (N=115) Svájci onkológusok, 33 gyerekorvosok, általános orvosok, 2008d (N=371) Kanadai onkológusok, 53,2 2000e (N=384) Japán onkológusok 22 f (2007) N=697 a (Grassi és Magnani 2000) b (Ramirez és mtsai 1996) c (Shanafelt és mtsai 2002) d ( Arigoni és mtsai 2008) e (Grunfeld és mtsai 2000) f (Asai és mtsai 2007)
11,2
15,5
27
13
19
32
64
31
28
20
21,1
48
11
62
5.4. Protektív és rizikótényezők az egészségmagatartásban A rendszeres sportolás, sporttevékenység jelentős protektív tényező az egészségi állapot alakulásában. Kutatásunkban jelentős eltérést találtunk a sporttevékenység, fizikai aktivitás
104
tekintetében a vizsgált két csoport között: a megkérdezett orvosnők szignifikáns mértékben kevesebbet sportoltak. A sportolással összefüggésben megállapítottuk, hogy az orvosnői mintában a testtömegindex pontszáma átlagosan 24,4 körül mozgott, erősen megközelítve a túlsúly határának tartott 25 pontot. (Halmy 1999) Az utóbbi évtizedek kutatásai szerint szoros összefüggés áll fenn a fizikai aktivitás, valamint az egészségi állapot és a morbiditás, illetve mortalitás között. A rendszeres fizikai aktivitás számos krónikus betegség prevenciójában és intervenciójában meghatározó szerepet tölt be. (Blair és McCloy 1993; Nowak 2006) A rendszeres fizikai aktivitás mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztályok esetében alacsonyabb mortalitási arányokat eredményez. Ez az alacsonyabb
mortalitás
főleg
a
halálos
kimenetelű
kardiovaszkuláris
események
csökkenésének tudható be. Egy finn tanulmány szerint a hagyományos rizikófaktorok közül a fizikai inaktivitás bizonyult a legjelentősebb mortalitást növelő faktornak, megelőzve a dohányzást és a magas vérnyomást. (Haapanen-Niemi és mtsai 1999) Összefoglaló tanulmányok alapján a rendszeres sport csökkenti a daganatos betegségek kialakulásának valószínűségét. Preventív hatása leginkább a mellrák, a végbélrák esetében mutatható ki (Ikka 1998; Lee 2003; Key és mtsai 2004). A Hungarostudy 2002 országos reprezentatív vizsgálat szerint a rendszeresen sportolók általában jobb életminőségnek örvendenek, alacsonyabb pontszámot adnak a depressziós és vitális kimerültségi skálákon, sőt a fizikai aktivitás a már kialakult depresszió kezelésében is szerepet játszik. (Gémes 2006) Úgyszintén megvizsgáltuk a dohányzás, valamint az alkohol- és nyugtatófogyasztás mértékét a két mintában. Míg az alkoholfogyasztás hasonlóan alakult az orvosnők és a kontrollcsoport esetében, a nyugtató és anxiolytikum fogyasztásból szignifikánsan az orvosnők vették ki nagyobb arányban a részüket. Hasonló eredményt mutatott a 2007-ben pszichiáternők körében lefolytatott vizsgálatunk is: a pszichiáternők mind az alkohol-, mind pedig a különböző nyugtatók fogyasztásában is jelentős mértékben felülmúlták a diplomás kontrollcsoportot. (Ádám és mtsai 2008) Az egészségkárosító szokások további vizsgálatakor megállapítottuk, hogy az orvosnők kisebb mértékben dohányoznak, mint a kontrollcsoport tagjai. Ugyanakkor ez a helyzet feltételezhetően csak jelenleg van így: a múltbeli dohányzás vizsgálatakor az orvosnők mutattak többletet, tehát dohányzásuk mértéke az élettartam prevalenciát tekintve nem kisebb, mint diplomás társaiké. Az OLEF vizsgálatai szerint 2003-ban a nők 29 százaléka, a férfiak 42 százaléka dohányzott. A napi rendszerességgel dohányzók aránya a nők között 25, a férfiak között 38 százalék volt. Minden tizenegyedik nő, illetve minden negyedik férfi 105
naponta legalább egy doboz cigarettát szívott el. (OLEF 2005) Megállapítható tehát, hogy a vizsgált orvosnők körében a dohányzás körülbelül fele akkora mértékben jellemző, mint az átlaglakosság esetében. Világszerte megfigyelt tendencia, hogy az orvostanhallgatóknál tanulmányaik során egyre nő a dohányzás előfordulása, s ez a jelenség hazánkban is elterjedt. (Sima és mtsai 2004) A probléma feltárására irányuló vizsgálatok a folyamatos stresszhatásokkal, a túlterheltség miatti szorongással magyarázzák a medikusévek alatt megnövekedett dohányzást. 5.5. A munkamegterhelés és a munkastressz szerepe Megvizsgáltuk a munkamegterhelés, munkabeosztás alakulását mindkét csoport esetében. Eredeti hipotéziseinkkel szemben a munkahely jellege (alapellátás, szakellátás, üzemorvoslás, egyéb) nem mutatott kapcsolatot a megbetegedésekkel. Ez ugyanakkor csupán azt jelenti, hogy a kérdőív alapján feltérképezett jelenlegi munkahely nem eredményez releváns összefüggést a betegségekkel, ellenben a korábbi munkahelytípusokon eltöltött időszak megbetegedésekre gyakorolt hatásaival kapcsolatban nem rendelkezünk adatokkal. Márpedig eredményeink alapján a mintába került orvosnők 60%-a váltott korábban munkahelytípust vagy szakot. Az orvosnői mintában szignifikánsan nagyobb arányban találtunk vállalkozókat, azonban a vállakozói
munkavállalási
forma
nem
mutatott
kapcsolatot
a
megbetegedésekkel.
Feltételezzük ugyanakkor, hogy a megkérdezett orvosnők jelentős számban kényszerültek rá a vállalkozói munkavégzésre, gondoljunk például a háziorvosi praxisprivatizációra vagy a foglalkozás-egészségügyi orvosok helyzetére. Fontos tehát hangsúlyoznunk, hogy ezek az orvosi vállalkozások csak kismértékben szabad választás eredményei, így csak kismértékben biztosítanak rugalmasságot, az élet különböző területeinek (produktív, reproduktív) összehangolásakor. Ezt mutatja, hogy a vállalkozók és az alkalmazottak között nincs eltérés a szerepkonfliktus alakulásában. A vállalkozások nagyobb számának hátterében a magánpraxisok működtetése is jelentős tényező lehet: a magasabb jövedelem, illetve a jövedelem-kiegészítés lehetősége minden bizonnyal meghatározó ebben a kérdésben. A magánpraxisok meglétére utalhat a munkahelyek számában jelentkező szignifikáns különbség a két csoport között: az orvosnők nagyobb arányban rendelkeztek több munkahellyel. Ugyancsak gyakoribb volt az orvosnők körében a több műszakos munkarend, a(z elsősorban az ügyeletek miatti) változó munkabeosztás.
106
További jelentős különbséget jelent az egészségre ártalmas anyagokkal való rendszeres érintkezés. Fontos megállapításunk, hogy az egészségre káros anyagokkal való érintkezés szignifikáns kapcsolatot mutatott a legfontosabb krónikus megbetegedésekkel, és ez az összefüggés akkor is szignifikáns maradt, ha a hagyományos rizikótényezőkre kontrolláltuk eredményeinket. Az egészségre ártalmas anyagok az orvosi tevékenység során fizikai, kémia, biológiai és ergonómiai úton jelenthetnek rizikótényezőt. A fizikai ártalmak közül kiemelendő az ionizáló és nem ionizáló sugárzások hatása (UV-lámpa, lézerkészülék, röntgenkészülék), amely általános sugárártalomként, a vérképző szervek károsodásaként, szemlencse károsodásaként jelentkezik. A kémiai ártalom kóroki tényezője a vegyszerekkel, fertőtlenítő-szerekkel való érintkezés, amelynek következményeként kialakulhatnak a különböző légúti elváltozások, allergiás, ekcémás reakciók, valamint gyomor-bél tünetek, lép- és bőrelváltozások. Biológiai ártalomként a mikroorganizmusok (baktériumok, vírusok, gombák, zoonozisok) szerepe kiemelendő, ezek hatása fertőző betegségekben nyilvánul meg. Utolsóként meg kell említenünk az ergonómiai károsodások lehetőségét: a munkafolyamatok során a szervezetet ért egyoldalú igénybevétel károsodást idézhet elő a csontok, izületek tekintetében. (Tompa 2005) Az orvosnők körében szignifikánsan nagyobb mértékben fordultak elő a munkavégzés során a megterhelő, feszült helyzetek, mint a kontrollcsoport tagjainál. Az előbbiekben felsorolt
tényezők
mindegyikének
(több,
egyidejű
munkahely,
ügyeletek,
hosszú
munkavégzés, egészségre ártalmas anyagok jelenléte, feszült helyzetek munkavégzés közben) hatása feltételezhető abban, hogy az orvosnők szignifikánsan elégedetlenebbek munkájukkal a kontrollcsoportnál. 5.6. A szerepkonfliktus alakulása és jelentősége A TÁRKI 1500 fős országos reprezentatív mintán, 2001-ben végzett felméréséből kitűnik, hogy minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál nagyobb konfliktust érez munkahelyi és családi szerepei között. (TÁRKI 2002) Ezt az eredményt egészíti ki kutatásunk megállapítása, mely szerint a kvantitatív kutatás során megkérdezett orvosnők szignifikánsan nagyobb mértékben számoltak be szerepkonfliktusról, mint a diplomás kontrollcsoport tagjai. A szerepkonfliktus hátterében az ügyeletek nagy száma, a napi 8 óránál több munkavégzés, a kiégés emocionális kimerülés faktora, illetve a gyerekek száma állt. Adataink ugyanakkor azt mutatták, hogy az orvosnői mintában – a munka speciális nehézségei dacára – magasabb a vállalt gyerekek száma. 107
Kutatásunk lényeges megállapítása, hogy a hagyományos rizikótényezőkkel való kontrollálás után a szerepkonfliktus a nőgyógyászati problémák és a művi abortuszok fontos magyarázó tényezőjének bizonyult. Az életútinterjúk kvalitatív elemzése során a hivatás és a család összeegyeztethetőségének kérdését, az „egyéni” és a „családi” életutak kölcsönhatását helyeztük a középpontba. Megállapítottuk, hogy a mintába került orvosnők jelentős hányada (mintegy 70%-a) számolt be a munkahelyi-, hivatásbeli és családi szerepek összeegyeztethetőségének nehézségeiről. Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül az sem, hogy vizsgált mintánk kisebb hányadában az életút szerepeinek szimultán egyeztetése sikeresen történt meg. Az érintett orvosnők azok, akik az egyik terület sikereit képesek a másik felé projektálni, és életüket az általuk még ideálisnak tartott kompromisszumok révén szervezni. Ebbe a csoportba tartoznak azok, akiket munkájukban családjuk, különösen pedig férjeik nagymértékben támogatnak. A
szerepek
közötti
konfliktus
megoldásában
interjúalanyaink
zöme
egyfajta
kompromisszumos megoldást választott: jelentős részük nagyon rövid ideig maradt otthon kisgyermekével, és ezzel párhuzamosan munkahelyet, intézményt, szakterületet váltott, hogy a hosszúra nyúló munkaidőt, az éjszakai ügyeletek számát minimalizálja. (Mind a kvantitatív, mind pedig a kvalitatív vizsgálat adatai szerint 60-65%-os a szak- és munkahelytípus-váltás a kisgyermek-nevelés időszakában.) Az eltelt idő távlatából ez a konszenzusos megoldás mégsem tűnt a legideálisabbnak. A doktornők egy része úgy érezte, hogy a váltás után munkája már nem jelent számára jelentős kihívást, illetve jelentős presztízsvesztést is tapasztalt. Egyúttal komoly „lelkiismeret-furdalásról” számoltak be azzal kapcsolatban, hogy meglehetősen rövid időt töltöttek otthon, éppen abban az életszakaszban, amikor gyermekeik ezt leginkább igényelték volna. A megkérdezett orvosnők jelentős arányban jelezték, hogy bizonyos egészségi problémaik (magas vérnyomás, alvászavarok) ebben az időszakban jelentkeztek. A hivatás és a családi szerepek összeegyeztetésének nagyfokú nehézsége sok esetben végigkíséri az egész életutat, ugyanakkor az életútnak vannak bizonyos fordulópontjai, kiemelt területei, amikor a különböző szerepek és a hozzájuk tartozó elvárások a legélesebben ütköznek. Elemzett interjúink alapján elmondható, hogy az orvosi hivatás talán legnehezebb szakasza a pályakezdés, amelyet a szakmai, financiális problémák mellett a családalapítás nehézségei is végigkísérnek. (Levey 2001) Mindezekhez a tényezőkhöz hozzájárul, hogy az orvosnők a gyermekvállalás, valamint a kisgyermek-gondozás és -nevelés szempontjából kitüntetett időszakban (a 22. és 40. életév között) látnak el legnagyobb arányban éjszakai munkát, túlmunkát, és vállalnak mellékállást. Minden bizonnyal az orvosnők körében már a 108
40. életév előtt megjelenő krónikus betegségek kialakulásában ezek a tényezők is meghatározó szerepűek. Kvalitatív kutatásunk alapján elmondható, hogy a megkérdezettek számára jelentős stresszforrást jelentett az, hogy az életút bizonyos szakaszaiban különböző (hivatásbeli és családi) szerepeik ütközésben kerültek. A szerepek közötti konfliktus az életút bizonyos szakaszaiban
kiéleződik,
és
hosszú
távon
mindkét
szerep
ellátásában
teljesítménycsökkenéshez, illetve szubjektív elégedetlenséghez vezet. A kvantitatív vizsgálat eredményei is jelzik: az orvosnők kevésbé elégedettek munkájukkal, munkájukban nyújtott teljesítményükkel, mint a kontrollcsoport tagjai. Az alacsony munkahelyi megelégedettségnek jelentős hatása lehet a betegek ellátására, a betegekkel való kommunikációra, így végsősoron az egész egészségügyi rendszert érintő negatív következményekkel járhat. A nemzetközi kutatások egybehangzó megállapításai szerint a munkával kapcsolatos szerepek hangsúlyosabban befolyásolják a többi szerepet, mint amennyire a családi szerepek akadályozzák a munkahelyi szerepek ellátását. (Frone és mtsai 1992; Frone 2003; Geurts és mtsai 2005; Roos és mtsai 2006) Az interjúkban egyértelműen kirajzolódott az orvosnők által érzett és észlelt szerepkonfliktus iránya: hasonlóan más kutatások eredményeihez, a munkahely okozta családi konfliktusok száma mintákban is magasabb volt, mint a családi konfliktus okozta munkahelyi feszültségek mértéke. Lehetséges megoldásként a megkérdezett orvosnők az életút bizonyos szakaszaiban elengedhetetlenül fontosnak tartanák a részmunkaidős munkavállalást. Több magyarországi felmérés kiemeli, hogy a munkavállaló nők számára elfogadhatóbb a részmunkaidős foglalkozás, mint a teljes munkaidejű munkavégzés. Külföldi kutatások alapján megerősítést nyert, hogy különösen a kisgyermeket nevelő egészségügyi dolgozók is szívesebben választják a részmunkaidős állást (Heiligers és Hingstman 2000; de Jong és mtsai 2006), erre azonban Magyarországon alig van lehetőség. Hazánkban a nők részmunkaidős foglalkoztatása 6%, a férfiaké 3% körüli (Magyar Statisztikai Évkönyv 2006), miközben az uniós átlag 2004-ben a nőknél 30,4%, a férfiaknál 6,6% volt a részfoglalkoztatásban. (COM 2005) Fontos szempont lehet továbbá a munkaidő rugalmassága is – az EU-országok közül nálunk a legalacsonyabb (12%) azok aránya, akik rugalmasan oszthatják be az idejüket, míg például Svédországban a rugalmas munkaidő részaránya 58%. A flexibilis munkaidő-politika célja, hogy a dolgozó dönthesse el, mikor kezdi és fejezi be munkáját (például, hogy meg tudja oldani a gyerekek iskolába vagy óvodába szállítását), illetve, hogy adott esetben nagyon korán vagy nagyon későn is 109
munkahelyük rendelkezésére tudjanak állni a munkavállalók. Sokatmondó adat az is, hogy Magyarországon a legalacsonyabb az otthoni távmunka aránya az Európai Unió országai közül. (www.távmunkainfo.hu) A tapasztalatok szerint a részmunkaidős és a rugalmas foglalkoztatás fontos eszközök a kisgyermekesek és a munka világának összekapcsolásában. Másfelől, ha a munkáltatók figyelembe veszik dolgozóik családi kötelezettségeit, akkor azok sokkal lojálisabbakká válnak munkáltatóikhoz, és teljesítményük is bizonyítottan magasabb lesz. Az Európai Unió 2002-ben elfogadott deklarációja a munkahelyeket és a munkahelyi vezetőket kötelezi a munkatársak lelki egészségének védelmére; a családi és a munkahelyi szerepek összehangolásának támogatása fontos lépés lenne a deklaráció szellemének kiteljesítésében. 5.7. A kvantitatív vizsgálat erősségei és korlátai A disszertáció egy 2003-2004-ben készült kvantitatív egészségszociológiai vizsgálat eredményeit összegzi. A vizsgálat erősségeit és korlátait az alábbiakban foglalhatjuk össze: 1.
A fenti vizsgálattal jól megjeleníthetők az egyes változók közötti kapcsolatok, de a vizsgálat keresztmetszeti jellege nem ad lehetőséget az oksági viszonyok megállapítására.
2.
Kutatási módszerként önkitöltős kérdőívet alkalmaztunk. Ez a vizsgálat speciális jellege miatt helyesnek bizonyult, ugyanakkor a válaszadási arány nem minden esetben volt optimális.
3.
Tudomásunk szerint nem történt Magyarországon az orvosnők egészségi állapotára vonatkozóan ehhez hasonló részletességű epidemiológiai felmérés. Kérdőívünk közel
100
kérdést
tartalmazott.
Vizsgálatunkban
validált
nemzetközi
mérőeszközöket alkalmaztunk, ugyanakkor néhány kérdés esetében rövidített változatokat.
Több
skála
válaszformátumát
az
átláthatóság
érdekében
egységesítettük, mindezek következtében néhány kérdésnél a nemzetközi adatokkal való összehasonlításra nem nyílt lehetőség. Vizsgálatunk korlátaként említhető meg az, hogy a szerepkonfliktus mérése egy tétellel történt. A szerepkonfliktusra vonatkozó háttértényezők pontosítása a kvalitatív kutatás segítségével történt.
110
4.
Az egyes betegségek prevalenciáját a 39 tételből álló betegséglista segítségével vizsgáltuk. Azonban az egyes betegségek tekintetében adataink finomabb elemzésekre nem alkalmasak, mert sem pontos diagnózis, sem pedig pontos súlyossági kategóriák nem álltak rendelkezésre.
5.
A reprodukciós zavarok háttértényezőinek elemzésekor tekintettel kellett lennünk a kérdés retrospektív jellegére, így a háttértényezők elemzése csak korlátozottan történhetett meg.
6.
Kapott eredményeink kizárólag a magyarországi orvosnők helyzetére világítanak rá, nem általánosíthatók a férfi orvosokra.
7.
A kiválasztott célpopulációk miatt eredményeink számos részterületen egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan teszik lehetővé az összehasonlítást más vizsgálati eredményekkel, hiszen kevés a nemzetközi és hazai szakirodalmi forrás a disszertáció témájának tárgykörében.
111
6. KÖVETKEZTETÉSEK Felmérésünk középpontjában az orvosnői morbiditás vizsgálata állt. Vizsgálatunk során lehetőségünk nyílt az orvosnők szomatikus és mentális egészségmutatóit reprezentatív diplomás kontrollcsoport-, illetve nemzetközi szakirodalmi adatokkal összehasonlítani. Reprezentatív mintán végzett vizsgálatunkban kimutattuk, hogy az orvosnők körében az egyes krónikus betegségek prevalenciája magasabb, mint más diplomás foglalkozásúak esetében. Fontos megállapításunk továbbá, hogy egyes krónikus megbetegedések korábbi életkorban jelennek meg, valamint a krónikus megbetegedések halmozódása szignifikánsan magasabb az orvosnői csoportban. A vizsgált orvosnők körében az önkezelés, az öngyógyszerezés és a szűrővizsgálatokon való alacsony részvétel is jellemző. A
magas
orvosnői
morbiditás
mögött
eredményeink
szerint
három
tényező
hatásmechanizmusa figyelhető meg: az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés, az alvászavarok megléte és a szerepkonfliktus problémája. E három tényező többváltozós modellben való elemzése azt mutatta, hogy hatásuk a hagyományos kockázati tényezők mellett jelentős további magyarázó tényezőként jelentkezett. Fontos megállapítanunk, hogy a munkamegterhelés és a munkastressz legfontosabb tényezői (hosszú munkaidő, több munkahely, illetve változó műszakbeosztás, valamint a kiégés emocionális kimerülés komponense) önmagukban nem mutattak szignifikáns kapcsolatot a krónikus megbetegedésekkel. A munkamegterhelés és a munkastressz fenti összetevői azonban az alvászavarok és a szerepkonfliktus fontos háttértényezőiként rajzolódtak ki. Feltételezető, hogy mind az alvászavarok, mind pedig a szerepkonfliktusok az emocionális és fizikális stressz közvetítőjeként kulcsszerepűek a krónikus megbetegedések gyakoriságának alakulásában. Az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés és a megbetegedések kapcsolata egyértelmű irányú. Az alvászavarok és a szerepkonfliktus mediátor tényezőként vannak jelen a morbiditás alakulásában. Disszertációm végén egy olyan, a változók közötti cirkuláris okságot feltételező elméleti modellt mutatok be, amely megfelelő keretet nyújthat eredményeim értelmezéséhez:
112
Krónikus betegség(ek)
Egészségre káros anyag
Szakellátás Ügyeletek Szakvizsga
Alvászavar
Több munkahely
Vállalkozás
Nyugtatófogyasztás Dohányzás Öngyilk. gond.
Szakellátás
Szerepkonfliktus
Emocionális kimerültség 8h < munka Túlterheltség
Ügyeletek Gyerekek Feszült helyzetek
Depresszió
7. ábra: Az egészségre ártalmas anyagok, az alvászavarok és a szerepkonfliktus hatásmechanizmusa a krónikus betegségek alakulásában
6.1. Az eredmények hasznosíthatósága 1.
Kutatásunk eredményei egyértelműen jelzik, hogy az orvosi munkavégzés jelenlegi magyarországi körülményei (hosszú munkaidő, több, egyidejű munkahely, ügyeleti munka és emocionális stressz) extrém terhelést jelentenek az
113
orvostársadalom számára. Mindezek csökkentése (az egészségügyi dolgozók bérének rendezése, a körültekintőbb és rugalmasabb munkaszervezés, az adminisztrációs terhek minimalizálása) kulcsszerepű. Egyes országokban a munkáltatók a hosszú távú célok megőrzése érdekében olyan lehetőségeket biztosítanak, amelyek a humán szférában dolgozók testi-lelki jóllétét alapvetően befolyásolják (például hétévente egy szabad, ám fizetéssel járó év; vagy forgó rendszer
alkalmazása,
a
hasonló
profilú
munkák
közötti
rendszeres
munkakörcsere). Az emocionális megterhelések enyhítésében a munkahely támogató funkciója szintén jelentős lehet: az eset- és stábmegbeszélések kiemelt fontosságúak, amelyek szakmai szerepükön túl támogató funkcióval is bírnak, és ez védőfaktorként működhet. Kifejezetten komoly hatást érhet el az ún. Bálintcsoportban való részvétel, amely a segítők rendszeres beszélgetései révén az érzelmi problémák megoldásában nyújthat segítséget. A nagymértékű munkahelyi stressz enyhítésének az elsődleges prevencióban kellene megjelennie. 2.
Fontosnak látjuk az orvosi hivatásra való felkészülés során – az orvosegyetemi képzés keretében – a kommunikációs és stresszkezelő készségek fejlesztését: az önismeret, a konfliktuskezelés, a csapatmunkára való képesség, az asszertivitás fejlesztését. Mindezen készségek bizonyítottan csökkentik a munkahelyi stresszt, az orvosi hibák számát, emellett növelik a gyakorló orvosok munkahelyi elégedettségét, ezáltal pedig a növelik a betegek elégedettségét és együttműködési készségét. Mindezeket szintén az elsődleges prevenció hatókörébe tartozó feladatnak gondoljuk.
3.
Ugyancsak prevenciós jelentőséggel bírna az orvosnők gyermekneveléssel és hivatással járó együttes terheinek csökkentése. Eredményeink azt mutatják, hogy az orvosnők rendkívüli pszichikai és fizikai túlterheltségnek vannak kitéve. Mindezek alapján úgy gondoljuk, hogy az életút bizonyos szakaszaiban a részmunkaidő szükségessége elengedhetetlen.
4.
Az orvosok testi-lelki egészségét fenyegető betegségek gyakran megelőzhetőek lennének. Míg a preventív szemlélet a modern orvoslásban egyre nagyobb teret nyer, az orvosok saját esetükben kevésbé élnek a prevenció lehetőségével. Bár 1997 óta jogszabály rendelkezik arról, az orvosoknak évente munkaalkalmassági 114
vizsgálaton kell részt venniük, ennek elmaradása okán még egyetlen orvost sem függesztettek fel hazánkban. Az elsődleges és másodlagos prevenció keretében történő
rendszeres
megbetegedéseket
szűrőmég
a
és
szakorvosi
kezdeti,
vizsgálati
könnyebben
részvétel
kezelhető
adott
szakaszban
felismerhetővé tesz. 5.
Kutatásunk eredményei alapján fontosnak tartjuk az egészségügyi dolgozók egészségi
állapotának
rendszeres
ellenőrzését,
és
az
eredmények
figyelembevételét a munkakörülmények alakításakor. A munkahelyi ártalmak csökkentése, az éjszakai műszakok megfelelő elosztása, az alváshiány kiegyenlítése kulcsfontosságú lehet a megelőzésben. 6.
A beteg orvosok egészségügyi, jogi és szükség esetén anyagi támogatása kézzelfogható segítséget jelenthetne az orvosok egészségvédelmében, amelyet kiemelten fontos szakmai és társadalmi feladatnak tekinthetünk, hiszen az orvosok
egészségmagatartása
nagymértékben
egészségi állapotát.
115
befolyásolhatja
a
lakosság
7. ÖSSZEFOGLALÁS A szakirodalom tanúsága szerint az orvosnők pszichés vulnerábilitása világjelenség. Az orvosi munkavégzésből fakadó stressz több úton is hozzájárulhat az orvosnők fokozott sérülékenységéhez: egyfelől a hatalmas felelősség és elvárások, másfelől a nagy munkamegterhelés következtében. A fizikai és az emocionális megterhelés és az életút során ellátandó szerepelvárások ütközése direkt és indirekt módon szomatikus és pszichés megbetegedéseket okozhat, valamint az egészségkárosító magatartásformák növelése révén fejti ki hatását. Keresztmetszeti kutatásunk célkitűzése az orvosnői morbiditás és háttértényezőinek felmérése volt. Országos reprezentatív felmérésünkben 408 orvosnőt vizsgáltunk, míg kvalitatív vizsgálatunkban 110 életútinterjút készítettünk. Vizsgálatunk kontrollcsoportját a Hungarostudy 2002 országos reprezentatív felmérés diplomás női almintája szolgáltatta (N=818). Eredményeink szerint: 1.
Az orvosnők körében magasabb a krónikus betegségek, reprodukciós zavarok előfordulása, mint a diplomás kontrollcsoport esetében. A krónikus betegségek egy része korábbi életkorban és halmozottan jelentkezik.
2.
A megbetegedések háttértényezőinek vizsgálatakor az egészségre ártalmas anyagokkal való érintkezés, az alvászavarok fokozott jelenléte, valamint a közepes és erős mértékű szerepkonfliktus a hagyományos kockázati tényezők melletti jelentős magyarázó tényezőnek bizonyult.
3.
Az orvosi hivatás munkaterhei és stressztényezői az alvászavarokon és a szerepkonfliktuson keresztül fejtik ki hatásukat: a hosszú és érzelmileg megterhelő munkavégzés, az ügyeletek és a változó munkabeosztás, a több munkahelyhez kötődő munkavégzésben megnyilvánuló financiális nehézségek e két változóval szignifikáns kapcsolatban álló tényezőknek mutatkoztak.
4.
A kvalitatív interjúk rávilágítottak arra, hogy a munkahelyi és családi szerepek ütközésének kitüntetett területe a gyermekvállalás időszaka, amely mind a munkában (szak- és munkahelytípus-váltás), mind pedig a családi életben (rövid
116
otthon töltött idő a gyermekkel/gyermekekkel), valamint a pszichoszomatikus eredetű betegségtünetek megjelenésében (magas vérnyomás, alvászavarok) jelentős hatással volt a későbbi életútra, karrierre és a szomatikus morbiditás alakulására. Eredményeink szerint tehát – a nemzetközi trendekkel ellentétben – a magyarországi orvosnők szomatikusan és pszichésen is veszélyeztetett csoportnak bizonyultak, és ennek hatása a betegellátásra és ezen keresztül az össztársadalmi morbiditásra és mortalitásra szintén nem elhanyagolható.
117
8. SUMMARY There is a growing body of evidence that female physicians experience a higher degree of stress at work compared to men and that stress can lead to physical and psychological illnesses including anxiety, burnout, substance dependence or abuse. In general, health care jobs have been characterised as demanding, with high degree of responsibility, and high workload. The combination of both physical and psychosocial stressors can be perceived quite stressful. On the other hand, female physicians are expected to perform both the female (mother and/or spouse) and the professional roles. All of these stressors may cause physical and mental disorders and behavioural reactions such as smoking or drinking behaviours. The objective of our research was to study the prevalence of morbidity in a representative sample of Hungarian female physicians as well as to analyze the potential predictors of the morbidity. Data for this epidemiological study were collected from 408 female physicians using questionnaires. 818 white collar workers from a representative survey (Hungarostudy 2002) served as controls. We explored the work-family (role) conflict using qualitative techniques among female physicians. To confirm our results: 1.
We found that the prevalence of chronic somatic morbidity among female physicians was significantly higher than that in the respective control groups. The female physicians have more chronic diseases, and the somatic morbidity have been appeared earlier.
2.
Correlation analyses confirmed a significant relationship: the chronic morbidity associated with injurious to health, sleep disorders and higher levels of work-family conflict.
3.
The stressors of the physician’s profession (workload, inflexible time schedules, low income, and emotional exhaustion) are associated with sleep disorders and workfamily conflict.
4.
According of qualitative survey, the work-family conflict was high among female physicians. The career adjustment (i.e. change of workplace or change of specialty) made for children and short maternity leave led to reductions in perceived work-
118
family conflict. However, some chronic illnesses (i.e. high blood pressure, sleep disorders) appeared at the time of childbearing and childrearing. These findings imply a potential path from work-family conflict to chronic disease. In summary, the higher prevalence of somatic and mental morbidity of Hungarian female physicians has important consequences. The somatic and mental problems of medical professionals may influence the health care systems and might lead increased morbidity and mortality of Hungarian population.
119
9. IRODALOMJEGYZÉK
1)
Aasland OG, Olff M, Falkum E, Scweder T, Ursin H (1997): Health complaints and job
stress in Norwegian physicians: The use of an overlapping questionnaire design. Social Science and Medicine, 45 (11): pp. 1615-1629. 2)
Aasland OG (2002): Mortality of anesthesiologists, pediatricians, and other specialists in
Norway. Acta Anaesthesiologica Scandinavica, 46 (10): pp. 1200-1202. 3)
Acsády
J
(2005):
A
varázstalanító
emancipáció
mítosza.
www.csepeli.com/kotet/csepeli60_acsady_judit.pdf 4)
Ádám Sz, Győrffy Zs (2003): Orvosnők az anyaságról. Esély, 86-92.
5)
Ádám Sz, Győrffy Zs, Harmatta J, Túry F, Kopp M, Szényei G (2008): A
magyarországi pszichiáterek egészségi állapota. Psychiatria Hungarica, in press. 6)
Agius RM, Blenkin H, Deary IJ (1996): Survey of perceived stress and work demands
of consultant doctors. Journal of Occup. Environ Med. (53): 217-224. 7)
Ahrens WR, Hart RG (1997): Emergency physicians’s experience with paediatric death.
American Journal of Emergency Medicine, 15(7): 642-643. 8)
Akerstedt T, Fredlund P, Gillberg M, Jansson B (2002a): Work load and work hours to
disturbed sleep and fatigue in a large representative sample. Journal of Psychosomatic Research, 53 (1), 585-588. 9)
Akerstedt T, Fredlund P, Gillberg M, Jansson B (2002b): A prospective study of fatal
occupational accidents – relationship to sleeping difficulties and occupational factors. Sleep Res. 2002 Mar, 11(1): 69 -71. 10)
Ala-Mursula L, Vahtera J, Kivimaki M, Pentti J (2002): Employee control over
working times: associations with subjective health and sickness absences. Journal of Epidemiology and Community Health, 56: 272-278. 11)
Ala-Mursula L, Vahtera J, Pentti J, Kivimaki M (2004): Effect of employee worktime
control on health: a prospective cohort study. Occupational and Enviromental Medicine, 61: 254-261.
120
12)
Allen TD, Herst DEL, Bruck CS, Sutton M (2000): Consequences associated with
work-to-family conflict: A review agenda for future research. Journal of Occupational Health Psychology, 5: 278-308. 13)
Antonovsky A (1987): Health promoting factor at work: the sense of coherence. In:
Kalimo R, El-Batavi MA, Cooper CL (eds.): Psychosocial factors at work and their relation to health. WHO, Geneva, 153-167. 14)
Appels A, Falger PR, Schouten EG (1993): Vital exhaustion as risk indicator for
myocardial infarction in women. J. Psychosom Res., 37(8): 881-90. 15)
Arigoni F, Bovier PA, Mermillod B, Waltz P, Sappino AP (2008): Prevalence of
burnout among Swiss cancer clinicians, paediatricians and general paractioners: who are at most risk? Supportive Care in Cancer, pp 1-7. 16)
Armstrong L(1990): Medicine as a profession: times of change. BMJ, 301: 691-693.
17)
Arnetz BB, Hörte LG, Hedberg A, Theorell T, Allander E, Malker H (1987): Suicide
patterns among physicians related to other academics as well as to the general population. Acta Psychiatria Scandinavica, 75: 139-143. 18)
Arnetz BB (2001): Psychosocial challenges facing physicians of today. Soc Sci Med,
52: 203-13. 19)
Asai M, Morita T, Akechi T, Sugawara Y, Fujimori M, Akizuki N, Nakano T,
Uchitomi Y (2007): Burnout and psychiatric morbidity among physicians engaged in end-tolife care for cancer patients: A cross-sectional nationwide survey in Japan. Psycho-Oncology, 16 (5): pp. 421-428. 20)
Atkinson RL, Atkinson RC, Smith EE, Bem DJ (1994): Pszichológia, Osiris-
Századvég, Budapest, 1993. 21)
Axelsson G, Rylander R, Molin I (1989): Outcome of pregnancy in relation to
irregular and inconvenient work schedules. British Journal of Industrial Medicine, 46 (6): 393-398. 22)
Axelsson G, Ahlborg Jr. G, Bodin L (1996): Shift work, nitrous oxide exposure, and
spontaneous abortion among Swedish midwives.
Occupational and Environmental
Medicine, 53 (6): 374-378. 23)
Balázs P (2002): Orvoslás pénzért és hivatástudatból. Melania, Budapest.
121
24)
Balázs P (2007): Mária Terézia 1770-es egészségügyi alaprendelete. Magyar
Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba-Budapest. 25)
Balog J (1978): A magyarországi orvosok halálozása az 1960-1964 években.
Népegészségügy, 59: 250-259. 26)
Bánlaky P, Kérész Gy-né, Solymosi Zs (1981): Orvosok Magyarországon. Akadémia,
Budapest. 27)
Baranyiné Réti Gabriella – Koósné Török Erzsébet 2006: Fiatal tudós nők az OTDK
berkeiben. Magyar Tudomány, 167. évf., 5.sz. 616-622.p. 28)
Barber B(1963): The sociology of the professions. In: Daedalus, Vo1.92.: pp.676-678.
29)
Bargellini A, Barbieri A, Rovesti S, Vivoli R, Roncagli, R, Borella P (2000): Relation
between immune variables and burnout in a sample of physicians. Occupational and Environmental Medicine, 57 (7): pp.453-457. 30)
Barnes-Farrell JL, Davies-Schrils K, McGonagle A, Walsh B, Milia LD, Fischer FM,
Hobbs BB, Kaliterna L, Tepas D (2008): What aspects of shiftwork influence off-shift wellbeing of healthcare workers? Applied Ergonomics, 39 (5): 589-596. 31)
Barondess, JA (2003): Medicine and professionalism. Arc. Intern. Med., 163: 145-
149. 32)
Beck AT, Steer RA, Garbin MG (1961): An inventory for measuring depression. Arch
Gen Psychiatry, 4: 561–571. 33)
Beck AT, Beck RW (1972): Screening depressed patient in family practice. A rapid
technic. Postgrad Med, 52: 81–85. 34)
Beck AT, Steer RA, Kovacs M, Garrison BS (1985): Hopelessness and eventual
suicide: a 10-year prospective study of patiens hospitalized with suicidal ideation. Am. J. Psychiatry, 142: 559-563. 35)
Beckers DGJ, van der Linden D, Smulders PGW, Kompier MAJ, van Veldhoven M,
van Yperen NW (2004): Working overtime hours: relation with fatigue, work motivation, and the quality of work. Journal of Occupational and Enviromental Medicine, 46: 1282-1289. 36)
Belkic K, Landsbergis PA, Schnall PL, Baker D (2004): Is job strain a major source of
cardiovascular disease risk? Scandinavian Journal of Work, Environment & Health, 30 (2): 85-128.
122
37)
Benjamins MR, Hummer RA, Eberstein IW, Nam CB (2004): Self-reported health and
adult mortality risk: An analyses of cause-specific mortality. Soc Sci Med, 59: 1297-1306. 38)
Bergman B, Ahmad F, Stewart DE (2003): Physicians health, stress and gender at
university hospital. Journal of Psychosomatic Research, 54: 171-178. 39)
Bergman B, Ahmad F, Stewart DE (2008): Work Family Balance, Stress and Salivary
Cortisol in Men and Women Academic Physicians. International Journal of Behavioral Medicine, 15: 54-61. 40)
Birtalan Győző (1995): Évszázadok orvosai. Akadémiai Kiadó, Budapest.
41)
Blair SN, McCloy CH. (1993) Research lecture: Physical activity, psychical fitness
and health. Res Q Exerc Sport, 64: 365-376. 42)
Blaskó Zs (2006): Nők és férfiak – keresőmunka, házimunka: a „család” tematikájú
ISSP 2002-es adatfelvétel elemzése. Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének kutatási jelentései, 82. KSH NKI, Budapest. 43)
Bowling A (1991): Measuring health. A review of quality of life measurement scales.
Open University Press, Milton Keyne, Pa. 44)
Bowman MA, Allen DI (1990): Stress and women physicians. Springer-Verlag, New
York, pp.111-143. 45)
Brooke D, Edwards G, Taylor C (1991): Addiction and occupational hazard: 144
doctors with drug and alcohol problems. British Journal of Addiction, 86: 1011-1016. 46)
Buda B (1989): Az orvosszerep és az orvosi viselkedés. In: Molnár László (szerk.):
Orvosi szociológia, Medicina, Budapest, 98-99. 47)
Buda B (1996): Az orvos és az alkohol. Orvostovábbképző Szemle, II. évf. 6. szám.
11-12. 48)
Bukodi E (2005): Női munkavállalás és munkaidő-felhasználás. In: Nagy I, Pongrácz
T-né, Tóth IGY (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és a férfiak helyzetéről 2005, Budapest, TÁRKI − Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, 15-43. 49)
Burton MV, Parker M, Ronald W (1997): Psychological aspects of cancer surgery:
surgeons attitudes and opinions. Psycho-Oncology, 6(1): 47-64. 50)
Caldwell RA, Pearson JL, Chin JL (1987): Stress-moderating effects: social support
in the context of gender and locus of control. Personal and Psychology Bulletin, 13/1: 1-5.
123
51)
Calman, KI (1994): The profession of medicine. BMJ, 309: 1140-1144.
52)
Cao CGL, Weinger MB, Slagle J, Zhou C, Ou J, Gillin S, Sheh B, Mazzei W (2008):
Differences
in
day
and
night
shift
clinical
performance
in
anesthesiology,
Human Factors, 50 (2): pp. 276-290. 53)
Carpenter LM,
Swerdlow AJ, Fear NT (1997): Mortality of doctors in different
specialities: Findings from cohort of 20000 NHS hospital consultants. Occupational and Enviromental Medicine, 54 (6): pp. 388-395. 54)
Carr PL, Gareis KC, Barnett RC (2003): Characteristics and outcomes for women
physicians who work reduced hours. Journal of Women’s Health, 12(4): 399-405. 55)
Chen JY, Tse EYY, Lam TP, Li DKT, Chao DVK, Kwan CW (2008): Doctors’
personal health care choices: A cross-sectional survey in a mixed public/private setting. BMC, Public Health, 8 art. No.183. 56)
Chevalier H, Los F, Boichut D (1999): Evaluation of severe insomnia in the general
population: results of a European multinational survey. Psychopharmacol 13 (4 Suppl1): S214. 57)
Clarke D, Singh R (2004): Life events, stress appraisals and hospital doctors’ mental
health. New Zealand Medical Journal, 117 (1204): 8. 58)
COM – Európai Közösségek Bizottsága (2005): A Bizottság jelentése a Tanácsnak, az
Európai Parlamentnek, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának. 2005. évi jelentés a nemek közötti egyenlőségről. Brüsszel, 44: 14.2. 59)
Cooper CL, Rout UB, Faragher B (1989): Mental health, job satisfaction and job stress
among general practioners. Br. Med. J. (298): 366-370. 60)
Corpus Juris Hungarici (2000): 1946. évi XXII. Tc. – CD-ROM változat, KJK-
Kerszöv, Budapest. 61)
Cruess RL, Cruess SR, Johnston SE (2000): Professionalism: an ideal to be sustained.
Lancet, 356: 156-159. 62)
Csepeli Gy (1997): Szociálpszichológia. Osiris, Budapest, 189-204.
63)
Davis S, Mirick DK, Stevens RG (2001): Night shift work, light at night, and risk of
breast cancer. J Natl Cancer Inst, 93: 1557-62.
124
64)
Dembroski TM, Macdugall JM, Costa PT Jr., Granditst GA (1989): Components of
hostility as predictors of sudden death and myocardial infarction in the Multiple Risk Factor Intervention Trial. Psychosomatic Medicine, 51: 514-522. 65)
Denton M, Prus S, Walter V (2004): Gender differences in health: a Canadian study of
the psychosocial, structural and behavioural determinants of health. Social Science & Medicine, 58 (12): 2585-2600. 66)
van Diest R, Appels WP (1994): Sleep physiological characteristics of exhausted men.
Psychosom Med. 1994 Jan-Feb, 56(1): 28-35. 67)
Dumelow C, Littlejohns P, Griffith S (2000): The inter-relationship between a medical
carrier and family life for hospital consultants: an interwiev survey. BMJ 320, 1437-1440. 68)
Eby LT, Casper WJ, Lockwood A, Bordeaux C, Brinley A (2005): Work and family
researh in IO/OB: Content analysis and review of the literature (1980-2002). Journal of Vocational Behavior, 66: 124-197. 69)
Edelwich J, Brodsky A (1997): A kiégés fogalma. In: Szilágyi K, Váry A (szerk.): A
pszichés terhelés és a munkaközvetítés. A burn-out jelenség. Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Gödöllő, 9-25. 70)
Élő A (2006): Apollón papjai és a válságmenedzserek – a hippokrátészi eskü
átváltozásai. Medical Tribune, 2006. december 21. 71)
Escriba-Agüir V, Martin-Baena D, Pérez-Hoyos S (2006): Psychosocial work
enviroment and burnout among emergency medical and nursing staff. International Archives of Occupational and Enviromental Health, 80 (2): pp.127-133. 72)
Fekete S (1991): Segítő foglalkozások kockázatai. Helfer szindróma és burnout
jelenség. Psychiatria Hungarica 1: 17-29. 73)
Finch SJ (2003): Pregnancy during residency: A literature review. Academic
Medicine, 78 (4): 418-428. 74)
Firth L, Mellor DJ, Moore KA, Loquet C (2004): How can managers reduce employee
intention to quit? Journal of Managerial Psychology, 19(2): 170-187. 75)
Firth-Cozens J (1987): Emotional distress in junior house officers. BMJ, 295: 533-536.
125
76)
Firth-Cozens J (1999): A psychological problems of doctors. In.: Firth-Cozens J,
Payne RL (eds.): Stress in Health Professionals. John Wiley & Sons Ltd., Chichester, pp.7993. 77)
Firth-Cozens J (2003): Doctors, their wellbeing, and their stress. Br. Med J., 326: 670-
671. 78)
Firth-Cozens J (2007): Improving the health of psychiatrist. Advances in Psychiatrist
Treatment, 13 (3): pp. 161-168. 79)
Flaherty J, Richman J (1993): Substance use and addiction among medical students,
residents and physicians. Psychiatric Clinics of North America, 16: 189-197. 80)
Frank E, Biola H, Burnett CA (2000): Mortality rates and causes among U.S.
physicians. American Journal of Preventive Medicine, 19 (3): pp. 155-159. 81)
Freidson E (1970): Profession of Medicine. A Study of the Sociology of Applied
Knowledge. Dodd, Mead & Company, New York. 82)
Freudenberger HJ (1974): Staff burnout. J. Soc. Issues., 30: 159-165.
83)
Frone MR (2003): Work-family balance. In.: Quick JC, Tetrick LE (eds): Handbook
of Occupational Health Psychology. American Psychological Association, Washington DC, pp. 143-162. 84)
Frone MR, Russel M, Cooper ML (1992): Prevalence of work-family conflict: Are
work and family boundaries asymmetrically permeable? Journal of Organizational Behavior, 66: 124-197. 85)
Gareis KC, Barnett RC (2002): Under what conditions do long hours affect
psychological distress? A study of full time and reduced hours of female doctors. Work and Occupations, 29: 483-497. 86)
Gémes K (2006): Sport és életminőség In: Kopp M, Kovács M (szerk.): A magyar
népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis, Budapest, 167-180. 87)
Geurts SAE, Demerouti E (2003): Work/non-work interface: a review of theories and
findings. In: Schabracq JAM, Winnubst C, Cooper L (eds): The Handbook of Work and Health Psychology. John Wiley & Sons Ltd., Chicester.
126
88)
Geurts SAE, Taris TW, Kompier MA, Dikkers SJE, Van Hooff MLL, Kinnunnen UM
(2005): Work-home interaction from a work psychological perspective: Development and validation of a new questionnaire hte SWING. Work & Stress, 19: 319-339. 89)
Glassman AH, Shapiro PA (1998): Depression and the Course of Coronary Artery
Disease. Am J Psyhciatry, 155: 4-11. Grassi L, Magnani K (2000): Psychiatric morbidity and burnout in the
90)
medical profession: an Italian study of general practitioners and hospital physicians. Psychotherapy and Psychosomatics, 69: 329–334. Grunfeld E, Whelan TJ, Zitzelsberger L, Willan AR, Montesanto B,
91)
Evans WK (2000): Cancer care workers in Ontario: Prevalence of job stress and job satisfaction. Canadian Medical Association Journal, 163 (2): pp.166-169. 92)
Gyarmati GK (1975): The doctrines of the professions. In: International Social Science
Journal. Vol.27 (4) 116-119. 93)
Győrffy Zs, Ádám Sz (2003): Szerepkonfliktusok az orvosnői hivatásban. Lege Artis
Medicinae, 13: 159-164. 94)
Győrffy Zs, Ádám Sz (2004): Az orvosnői hivatás magatartástudományi vizsgálata.
Szerepkonfliktus és az egészségi állapot alakulása orvosnők körében. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 5: 27-53. 95)
Győrffy Zs, Ádám Sz, Kopp M (2005): A magyarországi orvostársadalom egészségi
állapota – országos reprezentatív minta alapján. Orvosi Hetilap, 146: 1383-1391. 96)
Győrffy Zs, Ádám Sz, Pilling J (2006): Az orvosok testi és lelki egészségi állapota. In:
In: Szántó Zs, Susánszky É (szerk.): Orvosi szociológia. Semmelweis Kiadó, Budapest, 105117. 97)
Haapanen-Niemi N, Vuori I, Pasanen M (1999): Public Health Burden of Coronary
Health Disease Risk Factors among Middlle Aged and Elderly Men. Preventive Medicine, 28(4): 343-348. 98)
Hajnal Á, Csoboth Cs (2001): Öngyilkossági gondolat, öngyilkossági kísérletek fiatal
lányok mintájában. Psychiatria Hungarica 16(2): 134-144. 99)
Hall EM (1989): Gender, work control and stress: a theoretical discussion and an
empirical test. Int. J. Health. Serv., 19(4): 725-45.
127
100) Halmos
T (2006): Partneri viszony az orvos-beteg kapcsolatban és ennek hatása az
egészségi állapotra. A demokratikus elvek érvényesülése a klinikai gyakorlatban. Magyar Tudomány, 2006/9: 1099. 101) Halmy L (1999): 102) Hamel
Az elhízás gyakorlati kérédsei. Hippocrates, 1/3: 130-138.
MB, Ingelfinger JR, Phimister E, Solomon CG (2006): Women in academic
Medicine – Progress and Challenges, New England Journal of Medicine, 355(3): 310-312. 103) Hansen
J (2001): Increased breast cancer risk among women who work predominantly
at night Epidemiology 12 (1): 74-77. 104) Hareven
TK (1982): Family Time and Industrial Time. Cambridge University Press,
Cambridge. 105) Harma
M (2006): Workhours in relation to work stress, recovery and health.
Scandinavian Journal of Work, Environment and Health, 32 (6): 502-514. 106) Hayasaka
Y, Nakamura K, Yamamoto M, Sasaki S (2007): Work environment and
mental health status assessed by the general health questionnaire in female Japanese doctors. Industrial Health, 45 (6): pp. 781-786. 107) Hegedűs
K (2000): A haldokló betegeket kísérő személyzet mentálhigiénéje. A kiégés
és a pszichés terhek csökkentésének lehetőségei. Lege Artis Medicinae, 10(5):448-452. 108) Hegedűs
K, Pilling J, Kolosai N, Bognár T, Békés V (2002): Orvosok halállal és
haldoklással kapcsolatos attitűdjei. Orvosi Hetilap, 143(42): 2385-2391. 109) Hegedűs
K, Riskó Á (2006): Súlyos betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók
testi- és lelkiállapota. In: Kopp M, Kovács M (szerk.): A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis, Budapest, 302-313. 110) Heiligers
PJM, Hingstman L (2000): Career preferneces and the work-family balance
in medicine. Gender differences among medical specialists. Soc Sci Med, 50: 1235-1246. 111) Heim
E (1991): Job stressors and coping in health professions. Psychotherapy and
Psychosomatics, 55 (2-4): pp.90-99. 112) Hem
E, Grønvold NT, Aasland OG, Ekeberg O (2000): The prevalence of suicidal
ideation and suicidal attempts among Norwegian physicians. Results from a cross-sectional survey of a nationwide sample. European Psychiatry, 15 (3): pp.183-189.
128
113) Hoel
H, Sparks K, Cooper CL (2001): The cost of violence/stress at work and the
benefits of a violence/stress free working environment. Report Commissioned by International Labour Organisation (ILO 114) Hrubos
I (1995): A férfiak és nők iskolai végzettsége és szakképzettsége. In: Hadas M
(szerk.): Férfiuralom. Replika Könyvek, BudapestHughies EL, Parkes KR (2008): Work hours and well-being: The roles of work-time control and work family interference. Work & Stress, 21(3): 264-278. 115) Huisman
M (2005): Educational inequalities in cause specific mortality in middle aged
and older men and women in eight Western European populations. Lancet, 365: 493-500. 116) Idler
E, Benyamini Y (1997): Self-rated health and mortality: A review of twenty-
seven community studies. J Health Soc Behav, 38: 21-37. 117) Ikka
V (1998): Does physical activity enhance health? Patient Education and
Counseling, 33: 95-103. 118) Infante-Rivard
C, David M, Gauthier R, Rivard GE (1993): Pregnancy loss and work
schedule during pregnancy. Epidemiology, 4 (1): pp.73-75. 119) Innos
K, Rahu K, Baburin A, Rahu M (2002): Cancer incidence and cause-specific
mortality in male and female physicians: A cohort study in Estonia. Scandinavian Journal of Public Health, 30 (2): pp.133-140. 120) Irvine
D (1997): The performance of doctors: professionalism and self regulation in a
changing world. BMJ, 314: 1540-1542. 121) Irvine,
D (2001): Doctors in the UK: their new professionalism and its regulatory
framework. Lancet, 358: 1807-1810. 122) Jagsi
R, Surender R (2004): Regulation of junior doctors’s work hours: an analysis of
British and American doctors’s experiences and attitudes. Social Sciences & Medicine, (58): 2181-2191. 123) Jin
LZ, Hjollund NH, Andersen AMN, Olsen J (2004): Shift work, job stress and late
fetal loss: The National Birth Cohort in Denmark.
Journal of Occupational and
Environmental Medicine, 46 (11): 1144-1149. 124) Jobst
Á dr. (2000): Emancipáció és orvoslás. LAM, 10 (2): 171-174.
129
125) de
Jong JD, Heiligers P, Groenewegen PP, Hingstman L (2006): Why are some
medical specialists working part-time, while others work full-time? Health Policy, 78: 235248. 126) Juel
K, Mosbech J, Hansen ES (1999): Mortality and causes among Danish medical
doctors 1973-1992. International Journal of Epidemiology, 28 (83): pp.456-460. 127) Kaetsu
A, Fukushima T, Moriyama M, Shigematsu T (2002): Smoking behavior and
related lifestyle variables among physicians in Fukuoka, Japan: A cross sectional study. Journal of Epidemiology, 12 (3): pp.199-207. 128) Kapocsi
E (2000): Az orvosi hivatás autonómiájának etikai vonatkozásai. Lege Artis
Medicinae, 10 (4): 358-364. 129) Kapronczay
K (2004): Közép-Európa orvosképzése. Országos Pedagógiai Könyvtár és
Múzeum, Budapest. 130) Kapronczay
K (2007): Orvosi művelődés és egészségügyi kultúra a XVIII. századi
Magyarországon. Semmelweis, Budapest. 131) Karasek
RA (1979): Job demands, job decision latitude, and mental strain:
Implications for job redesign. Administrative Science Quarterly, 24: 285-308. 132) Karasek
R, Theorell T (1990): Healthy Work. Stress, Productivity and the
Reconstruction of Working Life. Basic Books, Harper Collins Publishers. 133) Karasek
RA, Brisson C, Kawakami N, Houtman I, Bongers P, Benjamin A (1998):
The Job Content Questionnaire (JCQ): An instrument for internationally comparative assessments of psychosocial job characteristics. Journal of Occupational Health Psychology, 3 (4): 322-355. 134) Katz
VL, Miller NH, Bowes WA Jr (1988): Pregnancy complications of physicians.
Western Journal of Medicine, 149 (6): 704-707. 135) Katz
VL, Jenkins T, Haley L, Bowes WA Jr (1991): Catecholamine levels in pregnant
physicians and nurses: A pilot study of stress and pregnancy. Obstetrics and Gynecology, 77(3): 338-342. 136) Kawachi
I, Colditz GA, Stampfer MJ, Willett WC, Manson JE, Speizer FE,
Hennekens CH (1995): Prospective study of shift work and risk of coronary heart disease in women. Circulation, 92 (11): 3178-3182.
130
137) Key
TJ, Schatzkin A, Willett WC, Allen NE, Spencer EA, Travis RC (2004): Diet,
nutrition and the prevention of cancer. Public Health Nutr, 2004 Feb. 7(1A): 187-200. 138) Kivimaki
M, Kuisma P, Virtanen M, Elovainio M (2001a): Does shift work lead to
poorer health habits? A comparison between women who had always done shift work with those who had never done shift work. Work and Stress, 15 (1): 3-13. 139) Kivimaki
M, Sutinen R, Elovainio M, Vahtera J, Rasanen K, Töyry S, Ferrie JE ,
Firth-Cozens J (2001b): Sickness absence in hospital physicians: 2-year follow up study on determinants. Occupational and Environmental Medicine, 58 (6): pp.361-366. 140) Klebanoff
MA, Shiono PH, Rhoads GG (1990): Outcomes of pregnancy in a national
sample of resident physicians. New England Journal of Medicine, 323 (15): 1040-1045. 141) Klebanoff
MA, Shiono PH, Rhoads GG (1991): Spontaneous and induced abortion
among resident physicians. Journal of the American Medical Association, 265 (21): 28212825. 142) Klinger
A (2004): Differenciális demográfiai közelítések felhasználhatósága:
közelítések, módszerek, példák. Demográfia, 47: 121-167. 143) Knesebeck
O, Verde PE, Dragano N (2006): Education and health in 22 European
countries. Soc Sci Med, 63: 1344-1351. 144) Kopp
M, Skrabski Á (1989): What does the legacy of Hans Selye and Franz
Alexander mean today? (The psychophysiological approach in medical practice). Internat. J. Psychophsiology, 8: 99-105. 145) Kopp
M, Skrabski Á (1990): Összehasonlító mentálhigiénés vizsgálatok módszertana.
Végeken, 2: 4–24. 146) Kopp
M (2001): Magatartástudományi ember-környezeti rendszerelméleti modell. In:
Buda B, Kopp M, Nagy E (szerk.): Magatartástudományok. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 32. 147) Kopp
M, Skrabski Á, Réthelyi J, Kawachi I, Adler N (2004): Self Rated Health,
Subjective Social Status and Middle-Aged Mortality in a Changing Society, Behavioral Medicine, 30: 65-70.
131
148) Kopp
M, Skrabski Á, Szántó Zs, Siegrist J (2006): Psychosocial determinants of
premature cardiovascular mortality differences within Hungary. Journal of Epidemiology and Community Health, 60: 782-788. 149) Kopp
M, Skrabski Á, Székely A (2006): Az életminõség nemi, életkor szerinti és
területi jellemzői a magyar népesség körében. In Kopp M, Kovács M (szerk.): A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis Kiadó, Budapest, 84-105. 150) Kornai
J, Gál R (1999): TÁRKI – Orvosok adatfelvétel. TÁRKI, Budapest.
151) Kovács
M (2006): A kiégés jelensége a kutatási eredmények tükrében. Lege Artis
Medicinae, 16(11):981-987. 152) Kretch
D, Crutchfield RS, Ballachey EL (1962): Individual in Society: A Textbook of
Social Psychology. McGraw-Hill, New York, p.530. 153) Kristensen
T (1996): Job stress and cardiovascular disease: a theoretic critical review.
Journal of Occupational Health Psychology, 1 (3): 246-260. 154) Ladányi
A (1996): Két évforduló – A nők felsőfokú tanulmányainak száz éve.
Educatio, 3: 375-389. 155) Lahelma
E, Martikainen P, Rahkonen O, Silventoinen K (1999): Gender differences in
illhealth in Finland: patterns, magnitude and change. Social Science & Medicine, 48 (1): 7-19. 156) Landsbergis
PA, Schnall PL, Belkic KL, Baker D, Scwartz J, Pickering TG (2001):
Work stressors and cardiovascular disease. Work, 17 (3): 191-208. 157) Lee
IM (2003): Physical activity and cancer prevention – data from epidemiologic
studies. Med Sci Sports Exerc, 2003 Nov, 35 (11): 1823-7. 158) Lensing
SY, Gillapspy SR, Simpson PM, Jones SM, James JM (2000): Encouraging
physicians to respond to survey through the use of fax technology. Evaluation & The Health Professions, 23(3): 349-360. 159) Leineweber
C, Kecklund G, Janszky I et al (2003): Poor sleep increases the
prospective risk for recurrent events in middle-aged women with coronary disease. The Stockholm Female Coronary Risk Study. J Psychosom Res., 54(2): 121-7. 160) Levey RE
(2001): Sources of Stress for Residents and Recommendations for Programs
to Assist Them. Academic Medicine, 76: 142-150.
132
161) Liakopoulou
M, Panaretaki I, Papadakis V, Katsika A, Sarafidou J, Laskari H,
Anastasopoulos I, Vassalas G, Bouhoutsou D, Papaevangelou V, Polychronopoulou S, Haidas S (2008): Burnout, staff support, and coping in Pediatric Oncology. Supportive Care in Cancer, 16 (2): pp.143-150. 162) Lin
CM, Yang CH, Sung FC, Li CY (2008): Risk and causes among physicians in
Taiwan. Health Services Research, 43 (82): pp.675-692. 163) Lingenfelser
T, Kaschel R, Weber A, Zaiser-Kaschel H, Jakober B, Kuper J (1994):
Young hospital doctors after night duty: Their task-specific cognitive status and emotional condition. Medical Education, 28 (6): pp.566-572. 164) Linzer
M, Society of General Internal Medicine Career Satisfaction Study Group
(2001): Predicting and preventing physicians burnout: results from United States and Nethetlands. American Journal of Medicine, 111 (2): 170-175. 165) Luecken
LJ, Suarez EC, Kuhn CM, Barefoot JC, Blumenthal JA, Siegler IC et al
(1997): Stress in employed women: Impact of marital status and children at home on neurohormone output and home strain. Psychosomatic Medicine, 59: 352-359. 166) Macintyre
S, Hunt K, Sweeting H (1996): Gender differences in health: Are things
really as simple as they seem? Social Science & Medicine, 42 (4): 617-624. 167) Major
J, Ress K, Hulesch B, Túry F (2006): A kiégés jelensége az orvosi hivatásban.
Lege Artis Medicinae, 16 (4): 367-373. 168) Magyar Statisztikai 169) Maslach
Évkönyv 2006. KSH, Budapest, 2007.
C, Jackson S (1981): The measurement of experienced burnout. Journal of
Occupational Behavior, 2: 99-113. 170) Maslach
C (1982): Burnout: The Cost of Caring. Prentice Hall Inc., New Jersey.
171) Maslach
C, Jackson SE (1986): Maslach Burnout Inventory (2nd edition). Consulting
Psychologist Press, Palo Alto, California. 172) Maslach
C, Schaufeli W (1993): Historical and conceptual development of burnout.
In: Schaufeli W, Maslach C, Marek T (eds.): Professional burnot: recent developments in theory and research. Taylor and Francis, Washington DC, pp.1-16. 173) Maslach
C, Jackson SE, Leiter MP (1996): Maslach Burnout Inventory Manual (3rd
edition). Consulting Psychologist Press, Palo Alto, California.
133
174) Maslach
C, Schaufeli W, Leiter MP (2001): Job burnout. Annu. Rev. Psychol., 52 (3):
97-422. M
175)
cCain NL, Smith JC (1994): Stress and coping in the context of psychoneuroimmunology: a holistic framework for nursing practice and research. Archives of Psychiatric Nursing, (8): 221-227. 176) McCrae
CS, Lichstein KL (2001): Secondary insomnia: diagnostic challenges and
intervention opportunities. Sleep Med Rev.,5(1): 47-61. 177) McCue
JD (1982): The effect of stress on physicians and their medical practice. N
Engl JMed, 306: 458-463. 178) McKevitt
C, Morgan M, Dundas R, Holland WW (1997): Sickness absence and
„working trough” illness: A comparison of two professional groups. Journal of Public Health Medicine, 19 (39): pp.295-300. 179) McMurray
JE, Linzer M, Konrad TR, Douglas J, Shugerman R, Nelson K (2000): The
work lives of women physicians results from the physician work life study. The SGIM Career Satisfaction Study Group. Journal of General Internal Medicine, 15(6): 372-380. 180) Megdal
Night
work
SP, Kroenke CH, Laden F, Pukkala E, Schernhammer ES (2005): and
breast
cancer
risk:
A
systematic
review
and
meta-analysis
European Journal of Cancer, 41 (13): 2023-2032. 181) Merton
RK (1957): Social Theory and Social Structure. (2nd ed.) The Free Press of
Glencoe, Illinois. 182) Middleton
JL (2008): Today I’m grieving a physician suicide. Annals of Family
Medicine, 6 (3): pp. 267-269. 183) Mihályi
P (2003): Bevezetés az egészségügy közgazdaságtanába. Veszprémi Egyetemi
Kiadó, Veszprém, 165-167. 184) Miller
MN, McGowen KR (2000): The painful truth: Physicians are not invicible.
Southern Medical Journal, 93 (10): pp.966-973. 185) Miller
NH, Katz VL, Cefalo RC (1989): Pregnancies among physicians. A historical
cohort study. Journal of Reproductive Medicine for the Obstetrican and Gynecologist, 34 (10): 790-796.
134
186) Molnár
L, Mezey M (1991): Az orvosok megbetegedéséről és halandóságáról. I-III.
Lege Artis Medicinae, (8): 524-528., (9-10): 640-644, (11): 966-970. 187) Molnár
R, Feith H (2000): Szerepkonfliktusok megnyilvánulásai orvosnők körében.
Lege Artis Medicinae, (10): 810-818. 188) MÜTT
2003: Magyar Üzemegészségügyi Tudományos Társaság Kongresszusa, Hazay
B, Kővágó I, Grónai É (2003): A burn-out szindróma foglalkozás-egészségügyi kockázatai. OMFI-vizsgálat (2002) 189) Nadelson
C (1983): The woman physicians: past, present and future. In: Callan JP,
Norwalk C (eds.): The Physicians – a Professional Under Stress, 261-276. 190) Nagy B (2001): 191) Nilsson
Női menedzserek. Aula, Budapest.
P, Nilsson JA, Hedblad B, Berglund G (2001): Sleep disturbances in
association wielevated pulse rate for the predictor of mortality – consequences of mental strain? J Intern Med, 250: 521-529. 192) Novák
M, Mucsi I, Shapiro CM, Réthelyi J, Kopp MS (2004): Increased utilization of
health services by insomniacs – an epidemiological perspective. J Psychosom Research, 56: 527–536. 193) Novák
M, Dunai A, Mucsi I (2006): Az alvászavarok hatása az életminőségre. A
magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis, Budapest, 532-536. 194) Nowak
M (2006): Factors determining physical fitness self-evaluation and health self
evaluation in physically active women. New Med., 9: 19-25. 195) Nők
és férfiak Magyarországon 2006. Központi Statisztikai Hivatal – Szociális és
Munkaügyi Minisztérium, Budapest, 2007. 196) Nők
és férfiak Magyarországon 2004. Központi Statisztikai Hivatal – Szociális és
Munkaügyi Minisztérium, Budapest 2005. 197) Nurminen
T (1998): Shift work and reproductive health. Scandinavian Journal of
Work, Environment & Health, 24 (SUPPL. 3): 28-34. 198) OLEF
– Országos Lakossági Egészségfelmérés (2003). Országos Epidemiológiai
Központ, Budapest, 2005. 199) Ohayon
MM, Roth T (2001): What are the contributing factors for insomnia in the
genaral population? J Psychosom Res, 51(6): 745-755.
135
200) Osborn
LM, Harris DL, Reading JC, Prather MB (1990): Outcome of pregnancies
experienced during residency. Journal of Family Practice, 31 (6): 618-622. 201) Ozyurt
A, Hayran O, Sur H (2006): Predictors of burnout and job satisfaction among
Turkish Physicians. QJM – Monhly Journal of the Association of Physicians, 99 (3): pp.161169. 202) Papp
E, Groó D (2005): A nők helyzete a magyar tudományban. Magyar Tudomány,
11: 1450-1454. 203) Parsons
T (1939): The professions and social structure. In: Social Forces. Vol. 17.,
p.460. 204) Parsons
T (1968): Professions. In: International encyclopaedia of social sciences.
Macmillan, New York. 205) Paykel
ES, Myers JK, Lindenthal JJ, Tanner J (1974): Suicidal feelings in the general
population: a prevalence study. Br. J. Psychiatry, 124: 460-469. 206) Petersen
MR, Burnett CA (2008): The suicide mortality of working physicians and
dentists. Occupational Medicine, 58 (1): pp.25-29. 207) Pikó
B, Barabás K, Boda K (1995): Pszichoszomatikus tünetek epidemiológiája és
hatása az egészségi állapot önértékelésére egyetemi hallgatók körében. Orvosi Hetilap, 136: 31. 208) Pikó
B, Piczil M (2000): „És rajtunk ki segít?” Esély, 2000/1: 110-120.
209) Pikó
B (2002): Egészségszociológia. Új Mandátum, Budapest.
210) Pines
AM, Aronson E (1981): Burnout from tedium to personal growth. The Free
Press, New York, pp.16. 211) Pinhas-Hamiel
O, Rotstein Z, Achiron A, Gabbay U, Achiron R, Barak Y, Israeli A,
Noy S (1999): Pregnancy during residency. An Israel survey of women physicians. Health Care for Women International, 20(1): 63-70. 212) Platón:
Az állam 454c, 455b
213) Poczkodi
S (2006): Az orvos etikai felelőssége. In: Sótonyi P (szerk.): Orvosi
felelősség. Semmelweis Kiadó, Budapest, 32. 214) Pullen
D, Lonie CE, Lyle DM (1995): Medical care of doctors. Med J Australia, 162:
421-484. 136
215) Rahe
RH, Tolles RL (2002): The Brief Stress and Coping Inventory: A Useful Stress
Management Instrument. International Journal of Stress Management, Vol. 9, No.2: 61-70. 216) Raison
CL, Miller AH (2003): When not enough is too much: The role of insufficient
glucocorticoid signaling in the pathophsychology of stress-related disorders. The American Journal of Psychiatry, 160: 1554-1565. 217) Ramirez
AJ, Graham J, Richards MA, Cull A, Gregory WM, Leaning MS, Snashall
DC, Timothy AR (1995): Burnout and psychiatric disorder among cancer clinicians. British Journal of Cancer, 71(6): pp.1263-1269. 218) Ramirez
AJ, Graham J, Richards MA, Cull A, Gregory WM (1996): Mental health of
hospital consultants: the effects of stress and satisfaction at work. Lancet, 347: 724-728. 219) Reed
RR, Evans D (1987): The Deprofessionalization of Medicine. Causes, Effects
and Responses. JAMA, 285: 3279-3282. 220) Rizzo
JR, House RJ, Lirtzman SI (1970): Role conflict and ambiguity in complex
organizations. Administrative Science Quarterly, 15: 150-163. 221) Rodrigez-Munoz
A, Moreno-Jimenez B, Fernandez-Mendoza JJ, Olavarrieta-
Bernardino S, De La Cruz-Troca JJ, Vela-Bueno A (2008): Insomnia and quality of sleep among primary care physicians: A gender perspective. Revista de Neurologia, 47 (3): pp.119123. 222) Roos
E, Lahelma E, Rahkonen O (2006): Work-family conflicts and drinking
behaviours among employed women and men. Drug Alcohol Depend, 83: 49-56. 223) Rózsa
S, Szádóczky E, Füredi J (2001): A Beck Depresszió kérdőív rövidített
változatának jellemzői hazai mintán. Psychiatria Hungarica, 16(4): 384–402. 224) Rózsa
S, Réthelyi J, Stauder A, Susánszky É, Mészáros E, Skrabski Á, Kopp M
(2003): A középkorú magyar népesség egészségi állapota: a Hungarostudy 2002 országos reprezentatív felmérés módszertana és a minta leíró jellemzői. Pychiatria Hungarica, 18(2): 83-94. 225) Rucinski
J, Cybulska E, (1993): Az orvosok mentális zavarai. Psychiatria Hungarica,
VIII/1: 49-60.
137
226) Rurik
I, Kalabay L (2008): Morbidity, demography, life style and self-perceived health
of Hungarian Medical doctors 25 years after graduation. Medical Science Monitor, 14(1): pp.1-8. 227) Sági
M (2006): Az orvosi hivatás. In: Szántó Zs, Susánszky É (szerk.): Orvosi
szociológia. Semmelweis Kiadó, Budapest, 88. 228) Schernhammer
ES, Laden F, Speizer FE, Willett WC, Hunter DJ, Kawachi I, Colditz
GA (2001): Rotating night shifts and a risk of breast cancer in women participating in the nurses health study. Journal of National Cancer Institute, 93 (20): 1563-1568. 229) Schernhammer
ES, Colditz GA (2004): Suicide rates among physicians: A
quantitative and gender assessment (meta-analysis). American Journal of Psychiatry, 161 (12): pp.2295-2302. 230) Schilling
RSF (1989): Health protection and promotion at work. British Journal of
Industrial Medicine, Vol. 46.: 683-688. 231) Schmidbauer W 232) Schnall
(1977): Die hilflosen Helfer. Rowohlt, Hamburg.
P, Landsbergis P, Baker D (1994): Job strain and cardiovascular disease.
Annual Review of Public Health, 15: 381-411. 233) Schnall
P, Belkic K, Landsbergis P, Baker D (2000): The workplace and
cardiovascular disease. Occupational Medicine, 15 (1): 24-68. 234) Selye H (1936):
A syndrome produced by diverse noxious agents. Nature, 138: 32-45.
235) Selye H (1976):
Stress in health and disease. Butterworth, Boston.
236)
Shanafelt TD, Bradley KA, Wipf JE, Back AL (2002): Burnout and
self-reported patient care in an internal medicine residency program. Annals of Internal Medicine, 136: 358-367. 237) Shaw
GB (1906): Az orvos dilemmája (The Doctor’s Dilemma). In: Shaw GB:
Színművek. Magyar Helikon, Budapest, 1965. 238) Siegrist
J (2002): Adverse Health Effects of Effort-Reward Imbalance – Aplying the
model to Eastern Europe. Heart Disease: Environment, Stress and Gender. In: Weider G et al. (eds.): NATO Science Series, IOS Press, vol. 327 239) Siegrist
J (2004): Psychosocial work stress, labor market condition and health. ICBM
Satellite Meeting in Budapest, Hungary, august 29-31.
138
240) Sima
Á, Pikó B, Simon T (2004): Orvosegyetemi hallgatók pszichés egészségének és
egészségkárosító magatartásának epidemiológiai vizsgálata. Orvosi Hetilap 145 (83): 123129. 241) Smith
DR, Leggat PA (2007): An international rewiev of tobacco smoking in the
medical profession: 1974-2004. BMC Public Health, 7. art. No. 115. 242) Sobecks
NW, Justice AC, Hinze S, Chirayath HT, Lasek RJ, Chren MM, Aucott J,
Juknialis B, Fortinsky R, Youngner S, Landefeld CS (1999): When doctors marry doctors: a survey exploring the professional and family lives of young physicians. Annals of Internal Medicine, 130 (4): 312-319. 243) Soldatos
CR, Dikeos DG, Paparrigopoulos TJ (2003): The diagnostic validity of the
Athens Insomnia Scale. J Psychosom Res, 55: 263–267. 244) Sonneck
G (1982): Orvosok öngyilkossága és kiégettsége. Szenvedélybetegségek,
II/1: 28-31. 245) Sparks
K, Cooper C, Fried Y, Shirom A (1997): The effects of hours and work-
related stress. A meta-analytic review. Journal of Occupational and Organizational Psychology, 70: 391-408. 246) Spurgeon
A, Harrington JM, Cooper CL (1997): Health and safety problems
associated with long working hours: a review of a current position. Occupational and Environmental Medicine, 54: 367-375. 247) Sternberg S
(1902): Az orvosnők története. Orvosi Hetilap, 1-6.
248) Söderström
M, Ekstedt M, Akerstedt T, Nilsson J, Axelsson J (2004): Sleep and
sleepiness in young individuals with high burnout scores. Sleep, 27 (7): 1369-1377. 249) Szabó
N, Szabó G, Hegedűs K (2008): Interdiszciplinaritás, munkahelyi stressz,
holisztikus szemléletű ellátás. Lge Artis Medicinae, 18 829: 243-249. 250) Takahashi
M, Iwakiri K, Sotoyama M, Higuchi S, Kiguchi M, Hirata M, Hisanaga N,
Kitahara T, Taoda K, Nishiyama K (2008): Work schedule differences in sleep problems of nursing home caregivers. Applied Ergonomics, 39 (5): 597-604. 251) Taris
TW, Beckers DGJ, Verhoeven LC, Geurts SAE, Kompier MAJ, van der Linden
DD (2006): Recovery opportunities, work-home interference, and well-being among managers. European Journal of Work and Organizational Psychology, 15: 139-157.
139
252) www.tarki.hu/cgi-bin/katalogus/tarkiinfo_hunsorszám=TDATA-E50 253) A
távmunka
jelene
és
jövője
Magyarországon
–
Tévhitek
és
valóság.
www.tavmunkainfo.hu/magyar2001.htm 254) Theorell
T, Karasek R (1996): Current issues relating to psychological job strain and
cardiovascular disease research. Journal of Occupational Health Psychology, 1 (1): 9-26. 255) Tompa
A (2005): A környezeti ártalmak rákkeltő hatása. Magyar Tudomány, 8: 971-
981. 256) Töyry
S, Rasanen K, Kujala S, Aarimaa M, Juntunen J, Kalimo R, Luhtala R, Makela
P, Myllymaki K, Seuri M, Husman K (2000): Self-reported health, illness, and self-care among Finnish physicians: A national survey. Archives of Family Medicine, 9 (10): pp.10791085. 257) Tsutsumi
A, Kawakami N (2004): A review of empirical studies on the model of
effortreward imbalance at work: reducing occupational stress by implementing a new theory. Social Science and Medicine, 59: 2335-2359. 258) Turner
TB (1981): Women in medicine – A historical perspective. J Am Med Wom
Assoc, 36(2): 33-37. 259) Túry
F, Lajtai L (2005): Hivatás és személyiség. Az orvostanhallgatók és orvosok
pszichológiai problémái. In: Kopp M, Berghammer R (szerk.): Orvosi pszichológia. Medicina Kiadó, Budapest, 240-248. 260) Tyssen
R, Vaglum P, Gronvold NT, Ekeberg O (2000): The impact of job stress and
working conditions on mental health problems among junior house officers. A nationwide Norwegian prospective cohort study. Medical Education, 34: 374-384. 261) Tyssen
R, Vaglum P, Gronvold NT, Ekeberg O (2001): Suicidal ideation among
medical students and young physicians: a nationwide and prospective study of prevalence and predictors. J Affect Disord, 64: 69-79. 262) Tyssen
R (2007): Health problems and the use of health services among physicians: a
review article with particular emphasis on Norwegian studies. Industrial Health, 45 (5): pp.599-610.
140
263) Van
der Doef M, Maes S (1999): The job demand-control (-support) model and
psychological well-being: a review of 20 years of empirical research. Work and Stress, 13 (2): 87-114. 264) Van
der Hulst M (2003): Long work hours and health. Scandinavian Journal of Work,
Environment & Health, 29: 171-188. 265) Van
Vegchel N, De Jonge J, Schaufeli W (2005): Reviewing the effort-reward
imbalance model: drawing up the balance of 45 empirical studies. Social Science and Medicine, 60: 1117-1131. 266) Vela-Bueno
A, Moreno-Jimenez B, Rodriguez-Munoz A, Olavarrieta-Bernardino S,
Fernandez-Mendoza J, De la Cruz-Troca JJ, Bixler EO, Vgontzas AN (2008): Insomnia and sleep quality among primary care physicians with low and high burnout levels. Journal of Psychosomatic Research, 64 (4): pp. 435-442. 267) Warde
C, Allen W, Gelberg L (1996): Physician role conflict and resulting career
changes. Gender and generational differences. Journal of General Internal Medicine, 11(12): 729-735. 268) Weber
M (1967): Gazdaság és társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
Budapest, 253. 269) Weber M 270) Weinger
(1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat, Budapest.
M, Ebden P (2002): Sleep deprivation and clinical performance. JAMA, 287:
955-958. 271) Wesnes
KA, Walker MB, Walker LG, Heys SD, White L, Warren R, Eremin O
(1997): Cognitive performance and mood after a weekend on call in a surgical unit British Journal of Surgery, 84 (4): pp.493-495. 272) Whelan
(2007):
EA, Lawson CC, Grajewski B, Hibert EN, Spiegelman D, Rich-Edwards JW
Work
schedule
during
pregnancy
and
spontaneous
abortion.
Epidemiology, 18 (3): 350-355. 273) Whippen
DA, Canellos GP (1999): Burnout syndrome in the practice of oncology
results of random survey of 1,000 oncologist. Journal of Clinical Oncology, 1991 (9): 19161921. 274) WHO –
The World Health Report (2001)Wordl Health Organisation 2001, Geneva
141
275) Williams
K, Kurina L (2002): The social structure, stress and womens health. Clinical
Obstetrics and Gynecology, 45 (4): 1099-1118. 276) Williams
SV, Munford RS, Colton T, Murphy DA, Poskanzer DC (1971): Mortality
among physicians: A cohort study. Journal of Chronic Diseases, 24 (6): pp. 393-401. 277) Wingard
DL, Berkman LF (1983): Mortality risk associated with sleeping patterns
among adults. Sleep, 6 (2): 102-107. 278) Wortman
C, Biernat M, Lang E (1991): Coping with work overload. In:
Frankenhaeuser M, Lundberg U, Chesney M (eds.): Women, work and health. Stress and opportunities. Plenum Press, New York, pp.85-110. 279) Zammit
GK, Weiner J, Damato N (1999): Quality of life in people with insomnia.
Sleep, 1999 May 1, 22 Suppl 2:S 379-85. 280) Zohar
D, Tzischinsky O, Epstein R, Lavie P (2005): The effects of sleep loss on
medical residents' emotional reactions to work events: A cognitive-energy model Sleep, 28 (1): pp. 47-54.
142
10. SAJÁT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE
Cikkek Győrffy Zs, Ádám Sz, Kopp M (2009): Morbiditás és háttértényezői a magyarországi orvosnők körében. Lege Artis Medicinae, in press. László K, Győrffy Zs, Ádám Sz, Csoboth Cs, Kopp M (2008): Work-related stress factors and menstrual pain: a nation-wide representative survey. Journal of Psychosomatic Obstetrics & Gynecology, 29 (2): 133-138. Ádám Sz., Győrffy, Zs., Susánszky, É. (2008). Physician burnout in Hungary: a potential role for work-family conflict. Journal of Health Psychology, (13) 847-856. Ádám Sz, Győrffy Zs, Harmatta J, Túry F, Kopp M, Szényei, G (2008): A magyarországi pszichiáterek egészségi állapota. Psychiatria Hungarica, in press. László K, Győrffy Zs, Salavecz Gy, Ádám Sz, Kopp M (2007): Munkahelyi stressztényezők kapcsolata a fájdalmas menstruációval. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika 8 (3): 229-239. Ádám Sz, Győrffy Zs, Kopp M (2007): A nők helyzete a tudományos pályán: kihívások és lehetőségek. Magyar Tudomány, 2007. február. Ádám Sz, Győrffy Zs, Csoboth Cs (2006): Kiégés (burnout) szindróma az orvosi hivatásban. Hippocrates, VIII/2: 113-117. Győrffy Zs, Ádám Sz, Csoboth Cs, Kopp M (2005): Az öngyilkossági gondolatok előfordulása és pszichoszociális háttértényezői az orvostársadalomban. Psychiatria Hungarica, 20 (5): 370-379. Győrffy Zs, Ádám Sz, Kopp M (2005): A magyarországi orvostársadalom egészségi állapota – országos reprezentatív minta alapján. Orvosi Hetilap, 146. évfolyam 26. szám (2005. június 26.): 1383-1393. Győrffy Zs, Ádám Sz (2004): Az egészségi állapot, a munka-stressz és a kiégés alakulása az orvosi hivatásban. Szociológiai Szemle, 2004/3. (11. évf.): 107-128. Győrffy Zs, Ádám Sz (2004): Az orvosnői hivatás magatartástudományi vizsgálata. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 5 (1): 27-53.
143
Győrffy Zs, Lőrincz J, Ádám Sz, Kopp M (2004): A művi abortuszok alakulásának pszichoszociális háttértényezői országos reprezentatív minta alapján. Lege Artis Medicinae, 14(7): 412-419. Győrffy Zs, Mészáros E, Ádám Sz, Kopp M (2004): Az egészségügyben dolgozó nők gyermekvállalással és terhességgel kapcsolatos mutatói országos reprezentatív minta alapján. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 5 (4): 321-333. Győrffy Zs, Ádám Sz (2003): Szerepkonfliktusok az orvosnői hivatásban. Lege Artis Medicina, 13(2): 159-164. Ádám Sz, Győrffy Zs (2003): Orvosnők az anyaságról. Esély, 2003/3: 86-92.
Idézhető absztraktok Neculai K, Salavecz Gy, Ádám Sz, Győrffy Zs, Szabó Sz, Kopp M (2007): Effort-reward imbalance and menstrual pain: results from the Hungarostudy Epidemiological Panel 2006. 3rd Cell Stress Society International Congress on Stress Responses in Biology and Medicine and 2nd International Congress of Stress Research, Budapest, Hungary, 23-26 August 2007. Ádám Sz, Győrffy Zs, Neculai K, Balog P, Martos T, Kopp M (2007): High prevalence of work-family conflict in the Hungarian population: potential stressors and consequences. 3rd Cell Stress Society International Congress on Stress Responses in Biology and Medicine and 2nd International Congress of Stress Research, Budapest, Hungary, 23-26 August 2007. Ádám Sz, Győrffy Zs, Susánszky É (2007): High prevalence of work-family conflict among female physicians: lack of individual and organisational support as potential antecedents. 27th European Conference on Psychosomatic Research, 21th Annual Conference of the European Health Psychology Society, Maastricht, Netherlands, 15-18 August 2007. Ádám Sz, Győrffy Zs, Harmatta J, Túry F, Szényei G (2007): A hazai pszichiáterek életminősége – hátrányban vannak-e a nők? Magyar Pszichiátriai Társaság XIV. Vándorgyűlése, Miskolc, 2007. január. Túry F, Szényei G, Harmatta J, Ádám Sz, Győrffy Zs (2007): A hazai pszichiáterek életminősége – testi egészség és a pszichoszomatikus zavarok. Magyar Pszichiátriai Társaság XIV. Vándorgyűlése, Miskolc, 2007. január.
144
Ádám Sz, Győrffy Zs, Susanszky É (2007): Associations between work-family conflict and lack of support among physicians. Psychology and Health, 1: 212. Győrffy Zs, Ádám Sz, Kopp, M (2006): The physician’s profession in Hungary: High prevalence of psychiatric and somatic morbidity. Psychology and Health, 21: 61. Neculai K, Győrffy Zs, Ádám Sz, Kopp M (2006): Work-related correlates of menstrual pain in Hungarian women: a national representative survey. 26th European Conference on Psychosomatic Research, Cavtat/Dubrovnik, Croatia, September 27 – 30 2006. Ádám Sz, Győrffy Zs (2006): High prevalence of work-family conflict among female physicians in Hungary: sources and adverse health outcomes, 26th European Conference on Psychosomatic Research, Cavtat/Dubrovnik, Croatia, September 27 – 30, 2006. Győrffy Zs, Ádám Sz, Kopp M (2006): The physician’s profession in Hungary: High prevalence of psychiatric and somatic morbidity, 20th Annual Conference of the European Health Psychology Society, Warsaw, Poland, 30 Aug – 2 Sept 2006. Ádám Sz, Győrffy Zs (2006): Burnout among Hungarian female and male physicians: prevalence and potential precursors, 20th Annual Conference of the European Health Psychology Society, Warsaw, Poland, 30 Aug – 2 Sept 2006. Ádám Sz, Győrffy Zs, Csoboth Cs (2006): Burnout szindróma az orvosi hivatásban, Magyar Pszichiátriai Társaság XIII. Vándorgyűlése, Budapest, 2006. február. Ádám Sz, Győrffy Zs (2006): Burnout among Hungarian female and male physicians: prevalence and potential precursors. Psychology and Health, 21: 10. Neculai K, Győrffy Zs, Ádám Sz, Kopp M (2006): Work-related correlates of menstrual pain in Hungarian women: a national representative survey. Journal of Psychosomatic Research, 61: 3. Ádám Sz, Győrffy Zs (2006): High prevalence of work-family conflict among female physicians in Hungary: Sources and adverse health outcomes. Journal of Psychosomatic Research, 61: 3. Ádám Sz, Győrffy Zs, Kopp M (2005): Az öngyilkossági gondolatok prevalenciája és pszichoszociális háttértényezőik az orvostársadalom körében. Magyar Pszichiátriai Társaság XII. Vándorgyűlése, Budapest, 2005. január.
145
Győrffy Zs, Ádám Sz, Kopp, M (2004): Assessment of maternal reproductive morbidity among female physicians in Hungary. Psychology and Health, 19: 71. Ádám Sz, Győrffy Zs (2004): Role conflict among female physicians in Hungary: causes, effects and coping strategies. Psychology and Health, 19: 8. Győrffy Zs, Ádám Sz, Kopp M (2004): High Prevalence of Reproductive Morbidity Among Female Healthcare Professionals in Hungary: Results from a Nationwide Representative Survey. Satellite of the 8th International Congress of Behavioural Medicine, Mainz – Budapest, Germany – Hungary, 25-28 August 2004. Ádám Sz, Győrffy Zs, Kopp M (2004): High Morbidity and Inattentive Health Behaviours among Hungarian Physicians: A Cause of High Mortality? Satellite of the 8th International Congress of Behavioural Medicine, Mainz – Budapest, Germany – Hungary, 25-28 August 2004. Győrffy Zs, Ádám Sz (2004): Assessment of Maternal Reproductive Morbidity among Female Physicians in Hungary. 18th Annual Conference of the European Health Psychology Society, Helsinki, Finland, 21-24 June 2004. Ádám Sz, Győrffy Zs (2004): Role Conflict among Female Physicians in Hungary: Causes, Effects and Coping Strategies. 18th Annual Conference of the European Health Psychology Society, Helsinki, Finland, 21-24 June 2004. Ádám Sz, Győrffy Zs (2004): A szerepkonfliktus patogenetikai tényezői és következményei a magyar orvosnők körében, Magyar Pszichiátriai Társaság XI. Vándorgyűlése, Szeged, 2004. január. Győrffy Zs, Ádám Sz (2003): Women in Medicine: A Pilot Study Exploring Pregnancy Complications and Outcomes Among Female Physicians in Hungary. 17th Conference of the European Health Psychology Society, Kos, Greece, 24-27 September 2003. Győrffy Zs, Ádám Sz (2003): „Az orvosnők korán halnak?” A család, a hivatás és az egészségi állapot összefüggései a magyarországi orvosnők körében. Magyar Pszichiátriai Társaság X. Vándorgyűlése, Sopron, 2003. január Ádám Sz, Győrffy Zs (2003): Licence to die early: a pilot study exploring role conflict amongst female physicians in Hungary. 8th European Congress of Psychology, Vienna 6-11 July 2003.
146
Ádám Sz, Győrffy Zs (2003): Orvosnők az anyaságról. IV. Magatartástudományi napok, Pécs 2003. június.
Könyvfejezetek Győrffy Zs, László K, Ádám Sz & Kopp M. (2008): Equity in Reproductive Health in Central and Eastern Europe: The Hungarian Experience. In: Equity in Access to Health Promotion, Treatment and Care for European Women, University Press, Kassel, in press. Győrffy Zs, Ádám Sz, Harmatta J, Túry F, Szényei G (2008): Pszichiáternők életminősége és egészségi állapota. In: Kopp M (szerk.): Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Semmelweis Kiadó, Budapest, 356-365. Kopp M, Győrffy Zs, Ádám Sz (2008): A magasabb végzettségű nők hátrányos helyzete – miért nem születhetnek meg a kívánt gyermekek? In: Kopp M (szerk.): Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Semmelweis Kiadó, Budapest. 250-254. Ádám Sz, Győrffy Zs, László K (2008): A családi és munkahelyi szerepek közötti konfliktus és a pszichés jól-lét mutatók kapcsolata. In: Kopp M (szerk.): Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Semmelweis Kiadó, Budapest, 260-266. László K, Győrffy Zs, Salavecz Gy, Ádám Sz (2008): Munkahelyi stressztényezők és a fájdalmas menstruáció. In: Kopp M (szerk.): Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban. Semmelweis Kiadó, Budapest 328-355. Győrffy Zs, Ádám Sz, Pilling J (2006): Az orvosok testi és lelki egészségi állapota. In: Szántó Zs, Susánszky É (szerk.): Orvosi szociológia. Semmelweis Kiadó, Budapest, 105-117. Győrffy Zs, Ádám Sz (2006): Az életminőség alakulása az orvosnői hivatásban. In: Kopp M, Kovács M (szerk.): A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis Kiadó, Budapest, 314-324. Győrffy Zs, Lőrincz J, Ádám Sz, Kopp M (2006): Gyermekvállalás, magzatvesztés és életminőség. In: Kopp M, Kovács M (szerk.): A magyar népesség életminősége az ezredfordulón. Semmelweis Kiadó, Budapest, 263-273. Ádám Sz, László K, Győrffy Zs (2006): A deviáns viselkedés. In: Szántó Zs, Susánszky É (szerk.): Orvosi szociológia. Semmelweis Kiadó, Budapest, 55-73.
147
11. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK
Dr. Kopp Mária Professzor Asszonynak, aki lehetővé tette, hogy a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében végezhessem kutatásaimat, Ádám Szilviának, a kutatások lefolytatásában nyújtott technikai segítségért, A Hungarostudy 2002 munkacsoport tagjainak (Csoboth Csilla, Gyukits György, Hajdú katalin, Lőke János, Ódor Andrea, Rózsa Sándor, Skrabski Árpád, Stauder Adrienne, Székely András, Szűcs László), valamint az országos védőnői hálózatnak a 2002. évi felmérés elvégzéséért, A
Magatartástudományi
Intézet
kutatói
közösségének,
amelynek
segítségével
tanulmányaimat és szakmai munkámat végezhettem, Csoboth Csillának, aki pályázati témavezetőként segítette munkámat, Pilling Jánosnak, aki közös könyvfejezetünk írásakor sok új szemponttal segítette szakirodalmi tájékozódásomat, Mészáros Eszternek, aki a statisztikai elemzések elkészülésében nyújtott felbecsülhetetlen segítséget, sokszor lényegre látó ötleteivel segítve át a holtpontokon, Dr. Komáromi Zoltánnak és Dr. Hazay Balázsnak, akik az orvosnői felmérés megszervezésében nyújtottak segítséget, Dr. Nagy Beátának, aki az orvosnői interjútervek elkészülését tanácsaival segítette, A kutatásban részt vevő orvosnőknek, akik jelentős elfoglaltságuk mellett vállalták a vizsgálatban való részvételt, Az SE ÁOK azon hallgatóinak, akik a szemináriumi munka során sok új szemponttal segítették munkámat, Külön köszönet Édesanyámnak, aki mindvégig bíztatott és Édesapámnak, akire mindig mindenben lehet számítani, És végül a legfőbb köszönet férjemet és kisfiamat illeti, akik nélkül ez a dolgozat nem születhetett volna meg.
148
