MOHOLY-NAGY LÁSZLÓ MŰVÉSZETI EGYETEM – DOKTORI ISKOLA TANULMÁNY 2010 – 2011 ŐSZ
BODNÁR TIBOR ÉPÍTŐANYAGOK ÉS SZERKEZETEK HAGYOMÁNYOS FALAK
TÉMAVEZETŐ: FERKAI ANDRÁS PHD EGYETEMI TANÁR 2011. JANUÁR BUDAPEST
1/18
TARTALOM: 1. BEVEZETÉS, TÉMA LEHATÁROLÁSA 2. RÖVID TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 3. FALSZERKEZETEK 4. VÁZKITÖLTŐ SZERKEZETEK 5. Összefoglalás 6. IRODALOMJEGYZÉK
2/18
EGYRÉTEGŰ HAGYOMÁNYOS ÉS HAGYOMÁNYOS TECHNOLÓGIÁVAL KÉSZÜLT FALAK MAGYARORSZÁGON 1. BEVEZETÉS, TÉMA LEHATÁROLÁSA Különböző építészeti korok másként értelmezik a fal szerepét. Különösképp a legutóbbiak, hol funkcionalista módon, hol pedig jelentőségteljesen közeledtek a épületrészhez. Annak felületi tagolásában, sík és térhatároló mivoltában, stb. látták értelmét. Az építészet a falak stb. segítségével végtelen térből véges teret választ le. A leválasztás kifejezőereje elválaszthatatlan módjától. Kötöttségeit a társadalmi elvárások és az anyagi világgal való összefonódása adja, függetlenségét és megújuló képességét pedig maga az alkotó ember által nyeri el, írja Kenneth Frampton az építészet autómiájáról megírt esszéjében 1. Ez megnyilvánul az úgynevezett műépítészetben és a népi építészetben is egyaránt, különbség, hogy milyen mértékben keverednek a fent említettek. Népi építészetnél a térszervezési mintát, a helyhez kötődés mikéntjét, szerkezeti-szerkesztési módot a 20. század közepéig egy dolog egységesítette, a hagyomány. A következő sorokban a magyar nép szerény anyagi viszonyai mellett élőhelyének a Kárpát-medence adottságaihoz való érzékeny és innovatív alkalmazkodását mutatom be az építészet egyik axiómáján, a hagyományos falakon keresztül. Medgyaszay István gondolatával zárva a bevezetést: „A nép természetes, józan életmódja megnyilatkozik az alkotás és megmunkálás hihetetlenül egyszerű, egészséges logikájában, a szerkezet szellemes találékonyságában, kitűnő anyagismeretében és mindezek összefoglalásául: az egészséges biztos tektonikai érzékben” A dolgozat témája mind a népművészet, népi építészet irányából, mind pedig a természetes építőanyag felől feldolgozottnak tekinthető. Erről tanúskodnak a következő könyvkiadások. Elsőként említem a témához legközelebb álló NÉPI KULTÚRA sorozaton belül megjelent Sabján Tibor és Buzás Miklós H A G Y O M Á N Y O S FA L A K c í m ű k ö n y v é t . J ó ö s s z e f o g l a l á s t a l á l h a t ó építészetoktatásra készült AZ ÉPÍTÉSZET TÖRTÉNETE sorozaton belül Istvánfi Gyula NÉPI ÉPÍTÉSZET című könyvében. Mai aspektusból Medgyasszay Péter és Novák Ágnes könyve FÖLD ÉS SZALMAÉPÍTÉSZET címmel vizsgálódik, összefoglalva a nemzetközi és hazai föld- és szalmaépítészet elméleti és gyakorlati tapasztalatait. Hagyomás falak című könyv rendszerezése Sabján Tibor a falszerkezetek rendszerezését problematikus kérdésének találja: ha építőanyagok szerint csoportosítjuk, akkor vegyes anyagúak közé tartozik a fa és föld anyagú falak, amely a hagyományos technológiával készülő falak jelentős részét képzik. A másik csoportosítási lehetőség a szerkezeti rendszerük szerinti csoportosítás, amely hibája, hogy a favázas fal nem tartozik a fából készült falak csoportjába, stb. Így, Ő a könyvben egy olyan szerkezet központú rendszerezést használ, amely az építőanyagokra tekintettel, felsorolva mutatja be a falszerkezeteket. Például a vázas falaknál kitérve az ahhoz tartozó összes kitöltő megoldásokra és nem külön falféleségként foglalkozik velük. Népi építészet című könyv rendszerezése
1
FRAMPTON, Kenneth: “Reflections on the Autonomy of Architecture” in D. Ghirardo (ed.) 3/18
Istvánfi Gyula tankönyvében előbb bemutatja az építőanyagokat, majd rátér az épületszerkezeteken belül a falakra. Rövid szerkezeti ismertetés után folytatja az építőanyag szerinti leírást, úgy hogy a föld, fa és vegyes falszerkezeteket az egyszerűbbtől haladva a bonyolultabb felé, aszerint, hogy a fal tömegének nagyobb része milyen anyagból készült. Megjegyzi, hogy a népi építészeten belül nehéz megállapítani egy fejlődéstörténetet, hisz az egyes formák és rendszerek az idők során hol elterjedtek és általánossá váltak, hol pedig valamilyen hatásra visszaszorult alkalmazásuk. A dolgozatban a témáját és mondanivalója szempontjából a szerkezetek alapján való csoportosítás tűnik célravezetőnek. Törekszem az építőelemeken belül csak a hagyományos technológiával épült falszerkezettel önmagában foglalkozni és annak adott anyagokból népi logikával történő sokszínűségét bemutatni. A dolgozat főképp a fentebb említett irodalmak felhasználásával készült.
4/18
2. RÖVID TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS A föld széles szociális- és kultúrkörben használatos építőanyag. Alkalmazták módosabb, magasabb rendű építészetnél is ahol nagy mennyiségű anyagra volt szükség. Ilyen volt vélhetőleg a Bábel-torony (nyers és égetett tégla keveréke). Földből épültek Egyiptom középbirodalom piramisai (hasonló technikával csak kő burkolattal). A kínai nagy fal kő- és téglaburkolat közé szakaszosan bedöngölt agyag illetve kőzúzalék. Árpád-kori Magyarországon boronafalakkal erősített földvárak nagy kiterjedésű sáncainak kitöltőeleme volt. Legmarkánsabban azonban lakó és gazdasági épületek építőanyagaként használták. Föld illetve a talaj a legolcsóbb építőanyag, jelentősége csak a fa beszerzési lehetőségeinek szűkülése, drágulása után nőtt meg. Nemcsak vidéki településeken hanem a fővárosban is jócskán épültek föld építőanyagú épületek. Erről tanúskodnak az 1838-as árvízről készült metszetek is. a Kálvin tér környékét ábrázoló képen a téglapilléres épületek állva maradtak, a föld anyagú kitöltő falalzatát pedig kimosta az árvíz. Mai napig is áll még néhány olyan belterületi ház Budapesten, amelynek emelete(i) az egykori földszintes épület vályogtégla falaira épültek.2 Föld- és faépítészet Magyarországon honfoglalástól napjainkig Egy 12. század közepéből való külföldi feljegyzés szerint3 : falvakban és városokban nád, fa és igen ritkán kő építőanyagot használtak lakóépületekhez építőanyagként. Jobb időben pedig sátrakban éltek az akkori magyarok. A kor legnépszerűbb épülete a veremház.4 Kevés fa felhasználásával épültek, de hegyvidéki területeken már a vermek oldalait fával burkolták. László Gyula szerint már akkor is jellemző volt a föld fölé épített ház.5 Egyes forrás szerint a kő-, fa-, sövény- és földépítést egyaránt alkalmazták abban az időben. Az Árpád-kor kései szakaszán már bővebben akadtak fából készült épületek. Föld felszínén, egyhelyiséges házak között gyakoribb lett a faház, általában boronaház, vagy talpgerendás vázszerkezet. Ezek könnyen szállíthatók voltak egészben vagy részeire szedve. Majd egyre gyakoribbá válik a földbe ásott ágasfás szerkezet, tapasztott vesszőfonás kitöltéssel. A késő középkor és kora újkor időszakát a faépítkezés túlsúlya jellemezte, általános volt a nemesség és parasztság körében is. Régészeti leletek alapján a falak lombos fákból, tölgyből, bükkből készítették. A török hódoltság előtt Dunántúlon a boronafalas építés, az Alföldön pedig a földbe ásott sövényfalú ház volt általános. 18. században az erősen fellendülő mezőgazdasági termelés nyomán megcsappant az építőfa forrás, az erdős területek csökkennek, ezért az 1700-as években már rendeletileg korlátozták a jobbágyok épületfa-használatát, a faépítés visszaszorul, már csak a hegyvidékek peremterületén jellemző. Síkvidékeken különféle földfalak terjednek el. A földesúri és helyhatósági statútumok tűzesetek megelőzéséről is szólnak. 1772-ben Mária Terézia is kimondja a csak fából való építkezés visszaszorítását. Uralkodása alatt érkező német telepesek számára típusterveket készítettek, melyekben a favázas mellett a vert- és a vályogtechnikákat is ajánlották.
2
Déry Attila: Történeti anyagtan
3
1147.-ben Magyarországon átutazó Freisingi Otto német püspök, In: Sabján Tibor, Buzás Miklós: HAGYOMÁNYOS FALAK 4
Sabján Tibor, Buzás Miklós: HAGYOMÁNYOS FALAK
5
Medgyasszay Péter, Novák Ágnes: FÖLD ÉS SZALMAÉPÍTÉSZET 5/18
A 19. században nemcsak a síkvidéken, hanem a hegy és dombvidékeken is elterjed a földépítészet. A 19. század végén épületeink kb. fele földfallal épült.6 Trianon után ez meghaladta a 90%-ot.7 A földfalak alkalmazása 1900-tól visszaszorult az égetett tégla nagyipari olcsó, gyártása miatt. Az első és második világháború építőanyag- és energiaszegény időszaka átmenetileg fellendítette a földfalak alkalmazásának gyakorlatát, de mivel technológiai fejlesztés nem történt, újra alábbhagyott. 8 1970-es években energiatakarékos építésmódok között újra felfedezték a földépítést Európában és Észak-Amerikában. Napjainkban Németország a korszerű földépítés első számú központja. Magyarországon is megjelent 80-as évektől a korszerű föld- és vályogépítés különféle formája. 9
Építészetelméleti írásokban elsők közt foglalkozik a fölépítéssel Vitruvius a Tíz könyv az építészetről című munkájában. Az első, már újkorban született átfogó földépítészeti mű a vert falak építési technológiáját ismerteti, amely François Cointeraux tollából, Ecole d’ Architecture Rurale címmel jelent meg 1790ben Párizsban. Később Németországban is jelentek meg hasonló munkák, ilyen a David Gilly: Handbuch der Lehmbaukunst, 1797. Utolsó átfogó mű a földépítészetről az ökológiai aspektusainak felfedezése előtt Pollak és Richter: Technik des Lehmbau című könyv 1952. Berlin. Ez a kötet fektette le az egyetlen vályogszabvány alapjait. 10
6
Bátky Zsigmond becslése alapján In: Sabján Tibor, Buzás Miklós: HAGYOMÁNYOS FALAK
7
Sabján Tibor, Buzás Miklós: HAGYOMÁNYOS FALAK
8
Medgyasszay Péter, Novák Ágnes: FÖLD ÉS SZALMAÉPÍTÉSZET
9
Medgyasszay Péter, Novák Ágnes: FÖLD ÉS SZALMAÉPÍTÉSZET
10
Medgyasszay Péter, Novák Ágnes: FÖLD ÉS SZALMAÉPÍTÉSZET 6/18
3. FALSZERKEZETEK A falak a belső terek függélyes körülhatárolására és egymástól való elválasztására szolgálnak. Csoportosításuk számtalan lehet. Hagyományos falak és a dolgozat témájának tekintetében a rendeltetés és szerkezeti jelleg szerinti a célravezető, ezeket követem majd a dolgozatban. A népi építészetben a földszintes házak általában kisebb terhekről beszélünk. Érdekességet a falazaton belüli teherátadás jelent. Ebből a szempontból megkülönböztetünk falas vázas szerkezetet. Az utóbbinak a széles körben elterjedt fa-föld vegyes anyagú falak miatt több típusa alakult ki: talpas keretváz, cölöpágasos, és talp nélküli pillérváz (ilyen a rejtett kőkelyhes pillérváz ) Bemutatás szerint elkülöníthetők a vastag földfalak, a vékony fafalak és a közepes vegyes anyagú falak. Falas szerkezet Falas szerkezet alatt értjük azt a szerkezeti rendszert ahol a falazat térelhatároló és tartószerkezeti szerepe is van. Kivájt fal Ezzel a természetes fallal a Föld üregeinél, barlangoknál és vermeknél találkozunk. A veremház például olyan lakóház, amelynek járósíkja a földfelszín alatt van, így tehát falazata az in-situ talaj. Anyaga lösz, tufa, puha mészkő, amelyek alkalmasak kézi (csákány, ásó) fejtésre. Egyik legősibb hajléképítési mód, mai Szlovákia területén folyt ásatások során 37-30 ezer évvel ezelőtti rétegekből ovális, szögletes és körte alaprajzú ilyen rendszerű épületeket tártak fel. Levédia és Etelköz területén a 6-9. századi rétegekből előkerülő településeknél kizárólag veremházakat találtak. Istvánfi Gyula megfogalmazásával élve „ezekben az eseteken a talaj a legegyszerűbb anyaghasználat; amikor is nem felhasználják, hanem kihasználják.” A letelepült magyarság korai, egyosztatú veremházait az Árpád-kor idején kezdte felváltani a többhelyiséges földház. 11 Hantfal Gyeptégla fal: a kötött, agyagos, gyökerekkel átszőtt vályogtégla méretű talaj elemeket ásóval, csákánnyal fejtették és általában kötőanyag nélkül fejjel lefelé 1,5 tégla vastag falakat építettek belőle. A fal tartóssága nagyban függött a megmunkálatlan talaj minőségétől. Nagymennyiségű szervesanyag tartalma miatt kedvezőtlen az építésbiológiai hatása. Rakott (sár)fal A rakott fal technikának több formája van, valójában kivitelezésének módjában különböznek. Anyaga nedves szalmás vályog, néha más növényi anyagokkal összedolgozva. Az előre ágyásokba összekevert sarat pihentetik majd villával, vagy kézzel sárgombócokat (csömpölyegeket) formálva fecskékhez hasonlóan építik a falat. (Fecskarakásos fal) 11
http://hu.wikipedia.org/wiki/Veremház 7/18
Fal vastagsága 50-80 cm, hátránya, hogy egy fal kb. 3 fogásból vagy rendből épülhetett meg. A bedolgozott sár nagy nedvességtartalma miatt csak lassan száradt, és készült a fal.
Vert fal (Pisé-Bau) A zsaluzatszerűen a fal szélére kalodákkal (jármokkal) rögzített pallók vagy deszkák közé 10-20 cm magas soronként enyhén agyagos földrétegeket tömőfákkal döngölnek. A humusz kivételével szinte minden kötött talaj alkalmas a vert falhoz. Sarkokhoz, falcsatlakozáshoz erősítésre nádat, erősebb vesszőket, néha fagerendákat fektettek a rétegek közé. Kétféle zsaluzati megoldás ismert: Az oszlopos zsalu szárait 70-200 cm-ként, amik a később szarufák lettek, páronként a leendő fal szélére leásták, a zsaluzat pedig a fal és az oszlopok közé szorult, ez lehet a korábbi változat. A másik zsaluzási módszer szerint a fal tetejére fából vagy vasból keretet rögzítettek, melynek függőleges szárai támasztották meg a deszkákat. Néhol a verőszerszámok különböztek aszerint, hogy a fal szélét (hegyesebb) vagy belsejét (nagyobb, tompább) dolgozzák meg vele. A falszélt kimorzsolódás ellen tömörebbre verték. A vert technikával földfalakhoz képest nagy szilárdságú, tömörségű szerkezetet értek el, hőszigetelési képessége viszont rossz. Falvastagsága 50-55 (80) cm között változott. Németországban a 18. század végétől számítják a földépítkezés (Lehmbau) kezdetét. Ekkor francia munkákat fordítottak németre. Így került a szakmai köztudatba a francia Pisé-Bau. Sabján Tibor könyvében írja, hogy a 18. század közepén a technika már biztosan ismert nálunk, mert a lellei templom 1720-ban vert falú volt. A Pisé azaz a vert fal építés további jelentőségét a 19. században kialakított betontechnológiával való kapcsolata adja. Francois Coignet, aki kifejlesztette a beton fémhálóval való megerősítésének technikáját, jártas volt a Lyon térségében jellemző pisé-építkezésben, jegyzi meg Kenneth Frampton A modern építészet kritikai története című könyvében.
Vályogtégla fal A vályogfalakat sárból, agyagból vetett napon szárított vályogtéglákból falazták a téglafalazás szabályai szerint. Kötőanyagnak pelyvával, törekkel kevert lágyabb sarat használtak, a sorok közé hosszában gyakran nádat fektettek, sarkokon keresztezve, egymásra takarva. Gyenge pontjainak megerősítésének másik módja a sarokarmírozás: igényesebb házaknál a földalapanyagú falak sarkait égetett téglából vagy kváderkövekből összefogazva falazták. A vályogfalat 1-1,5 tégla azaz 40-50 cm vastagra rakták. Föld alapanyagú falak egyszerűségüknél és olcsóságuknál fogva még ma is használatos megoldások, sőt újabb reneszánszukat élik. Manapság két irányban folynak a tégla anyagával kapcsolatban a kutatások:
8/18
Az egyik irány a monolit könnyűvályog, ill. könnyűvályogtéglák. A másik a nehézvályog, azaz a téglák szilárdsági tulajdonságait javítják. Ilyen a cementtel stabilizált préselt tégla. Nyerstégla fal A Kisalföldön mórtéglának hívták az égetetlen téglát. Mérete megegyezett a nagyméretű tégláéval azonos. A vályogtól az különbözteti meg, hogy nem kevernek az anyagához szalmát vagy töreket. A téglavetés fogásai szerint készül (de kiszáradása után nem égetik ki), téglafalazás szabályai szerint rakják. Előnye az égetés kispórolása, így olcsóbb is volt, mint a rendes tégla. Nagyban hasonlít a mai úgynevezett extrudált vályogtéglához, amely hagyományos téglaipari technológiával készül, adalékanyaggal kevert (nem szerves anyag), de finom szemcseszerkezetű, nem kiégetett, kitöltő vagy hőtárolásra használt építőanyag. Képen a székesfehérvári téglagyár agyagtéglái, világosak Téglafal A 18. században kezdett elterjedni a faanyagtakarékosság, tűzvédelem és a szilárdítás végett. A folyamat elsősorban az uradalmi téglaégetők megjelenésének volt köszönhető, a saját célra alapított égetők idővel a népnek bérégettek. Ekkor készültek a bekarcolt vagy bepecsételt monogramos paraszttéglák. 12 Felhasználták falak, pillérek, oszlopok, boltozatok és kémények építésére. Előkészítése, anyaga nagyjából megegyezett a nyerstégláéval, majd napon szárították, majd boglyában, tábori kemencében, üzemben stb. kiégették. Évszázados tapasztalt alapján külső falakat 1,5 tégla vastagságúra építették nagyméretű téglából (48cm vtg). A téglafalakat sárba vagy mészhabarcsba a téglakötés szabályai szerint rakták, rendszerint tanult kőművesek, vagy járatos kontárok. A tégla méretrendjét a két világháború között hatósági előírásra, egységesítve a nyugati normákhoz igazodva változtatták meg.
Kőfal Kőben gazdag hegyvidéki területeken is, régen a népi építészetben, a fa építőanyag volt a jellemző, ennek megfogyatkozásával került előtérbe a 12
Istvánfi Gyula: Az építészet története; Őskor, Népi építészet 9/18
kőhasználata. Ezeken a helyeken a mezőgazdaság helyett a kőfeldolgozás biztosította a megélhetést az ott élőknek. Kőfalakat rakták kötőanyag nélkül, például a Bakony területén. Két szélső gondosan épített rész közé közepes és kisebb köveket agyagos földdel vagy sárral vegyítettek. A követ rakták sárba is, de később a 19. századtól előtérbe került a mészhabarcs. Észak-Magyarország kőépítkezéses területein a kőfaragó ipar fejlettsége lehetővé tette a pontosan illesztett kőelemekkel való falazást. Boronafal A boronafalas építési mód olyan falas rendszer, amelynek lényege, hogy a vízszintesen egymásra rakott fa gerendákat (fatörzseket, gerendákat, hasított rönköket vagy pallókat) az illeszkedő sarkon összeróják. A rovás egy vagy kétoldali lehet (az utóbbi szilárdabb kötést biztosít). A rovás mélységét variálva a fal lehet hézagos (sekély rovás), olyan helyen ahol a szellőzés követelmény, vagy zárt (mély rovás: a találkozó faelemeknél ½ és 0, vagy ¼ és ¼). A rovás lehetett fatörzs/ rönkfa esetén íves gerezdelés vagy teknőszerű fészkelés, faragott gerendák vagy pallók esetén lapolás, mindegyik esetben keresztvégekkel (gerezdbe rótták). Faragott gerendák és pallók esetén készülhet sarokra vágott, fecskefarkas rovás. Még a faragott gerendák esetében sem volt a mai értelemben légzáró a falszerkezet, az egymásra nem tökéletesen illeszkedő fa elemek pontatlansága miatt. Ezért közüket mohával, szalmával tömték ki, majd pelyvás szalmás sárral kívül-belül betapasztották és kimeszelték. A boronák 10-15 cm vastagok voltak, magasságuk több is lehet, néhol 50-80 cm magas boronákat használtak, fafajtája általában fenyő, de lehet lombos fa is. Az utóbbi esetben nem lehet olyan hosszú egyenes darabokat szabni, mint a fenyőnél, így a gerendákat a falban is toldani kellett. Módja megegyezik a nagyobb ablakoknál, ajtóknál alkalmazott sasfákba (félfa) csúsztatott zsilipeléssel. Az épület alapját, alsó összekötését (ajtók alatt is átfutó) erőteljes általában tölgyfából készült talpgerendarács alkotja, hasonlóan a talpas (keretvázas) házakhoz. Talpfákat sarkon nagyobb kövekkel vagy fatuskókkal támasztották fel. A tűzveszély miatt néhol a kályhák és a kemencék fallal érintkező részeit kiváltották és sárral, vályoggal vagy téglával rakták ki. Magyarországon függőlegesen álló boronafal ritka volt. A boronaépítés ősi, bronzkorig követhető eljárás, a magyarság már a honfoglalás előtt megismerhette és alkalmazta, erről a nagy kiterjedésű földvárak boronafalakkal összefogott földsáncai tanúskodnak. Középkorban széles körben ismert volt, visszaszorulása csak az újkorban indult meg. 13 Favázas falak Rejtett cölöptámaszos fal 13
Sabján Tibor, Buzás Miklós: HAGYOMÁNYOS FALAK, Terc Kiadó, Budapest, 2003 10/18
Árvízveszélyes helyeken egyes vert vagy rakott fal készítése közben, a fal közepébe a sár- és mestergerenda alá cölöpöket állítottak, a födém illetve a tető terhének biztosabb viselésére. Rejtett kőkelyhes oszlopváz A rejtet cölöptámaszos fallal rokon, de annak egy fejlettebb változatát alkalmazták a Kisalföldön. Fejlett ácstechnikát alkalmazó uradalmi építkezésen leshették el a favázas építésnek azt a formáját, amely sem keret sem cölöp, de vázas rendszerű. Függőleges oszlopok talajra fektetett kelyhes kő lábazatra állították, egyik fő oka a nedvesség elleni védelem. Uradalmi lábaspajták, magtárak, színek készültek így. Itt a kitöltőfalazat vályogtéglából készült. Ez a rendszer mutathatott mintát a mai kis szilárdságú könnyűvályog téglából falazott falaknak. Az előző két esetben vázas szerkezetről beszélünk, annak ellenére, hogy a kitöltő fal megoldása más esetekben falas (azaz teherhordó) szerkezetként is működhet, így a két építési rendszert átmenetként is értelmezhetjük falas és vázas között. A vázas falak kitöltéseit a következő fejezetben mutatom be. Általánosságban elmondható, hogy a talpas keretvázas épületek falai vékonyabban tapasztják be, az elsimított sározás kissé ráfed a függőleges oszlopokra és a koszorúra, de a talpgerendánál nem vastagabb, vagy épp rátakar. A cölöpvázas falak egyenetlenebb fagerendáit vastagabban berakják sárral. Cölöpágasos vázas, cölöpvázas fal Földbe leásott vázszerkezetet 2-3 helyiséges házaknál alkalmazták. Villás elágazású oszlopai vagy pillérei minden falsarokra, falcsatlakozáshoz került, de 3 kerülték a méternél nagyobb szabad falhosszt is. Ezekbe a vastagabb ágasokba kerültek a koszorúgerendák, amelyek hordták a födém terhét. A nagyobb terhelésű gerendák, mint a mestergerenda alá a falba süllyesztett úgynevezett rövid ágast raktak. Az elkészült vázat valamilyen eljárással kitöltötték, például sövény vagy nádpallóval. A tető középtengelyébe került a metszek falakba illetve mellé kerültek a taréjszelement tartó hosszúágasok. Létezett ennek a típusnak rövidágasos tetőszerkezete is, ebben az esetben a közfalak tetejére állították a villás végű oszlopokat. A szerkezeti rendszer készülhetett megmunkálatlan szabadon nőtt farönkökből, vagy szögletesre bárdoltból. Az utóbbi esetben a földben lévő részt hengeresnek hagyták. De mindkét esetben a rövidágasokat ~80 cm mélyre be kellett ásni a földbe, a hússzúkat viszont legalább 1 méter mélyre. Az épület merevségét a befogott oszlopok biztosították. Abban az esetben mikor faragott rönköket alkalmaztak, akkor a belső oldalába hornyokat süllyesztettek a falkitöltő karók tartására. A koszorút csapolva illesztették a tetejére. Ez egy fejlett, igényesebb technika volt. 11/18
Talpas vázszerkezet Az egész épületet keretező erős, vaskos talpfákat sarkaikon síkban, egymásba rótták. A talpgerendák általában bárdolt felületű tölgyből készültek. Erre csapokkal ültették a függőleges oszlopokat, amelyeket a cölöpvázas szerkezettel megegyező helyekre raktak. Hasonlóan a talphoz a koszorúgerendákat is csapokkal rögzítették a függőleges elemekhez. A vázszerkezet állékonyságát ferde dúcokkal biztosították. Az épületváz összeállítása a cölöpvázas szerkezetekkel ellentétben jóval nagyobb szakmai tudást igényelt, hisz az épületelemek nem ágasokra ültek, hanem egyszerűbb fakapcsolatokkal lapolással csapolással illesztették össze. A talpakat a földön kőből vagy téglából készült alapra fektették. Sarkokon nagyobb követ vagy tuskót is raktak. A ház födémének és fedélszékének terhét is a koszorú viselte. Az épület gerendáit 15-18 cm vastagra bárdolták, de a talpgerendák ennél vastagabbak voltak. akár 20-30 cm is lehetett. Ez volt ami meghatározta a tapasztás szélességét. Vázkitöltése készülhetett deszka illetve zsilipelt pallóval, sövény vázkitöltéssel. A boronaházakhoz hasonlóan a talpas-vázas épületek is egészben mozgatható, szállíthatók voltak. A Közép és Nyugat-Európában széles körben ismert „Fachwerk” építés a magyar népi építészetben nem terjedt el.
12/18
4. VÁZKITÖLTŐ SZERKEZETEK A dolgozatnak kevésbé témája a tartószerkezet által keretezett felület, úgynevezett kitöltő falak, viszont néhol szorosan hozzátartoznak, függnek a falazat tartószerkezetétől. A teljesség igénye nélkül a természetes anyagokból készült, egyrétegű falak és annak szerkezeti sokszínűségét hangsúlyozva, amely több esetben a hatással van, mintául szolgál a modern építészetnek, szerkezeteknek. Sövényfal (paticsfal) Valamely vázas fal kitöltő falaként karók, ágak, vesszők vagy ezek hasítékaiból készített szövetszerű szerkezet, ami a vastag sártapasztás másodlagos tartószerkezetét jelenti. Ezen falak önhordók, de nem teherhordók. A sövény lehet fekvő vagy álló helyzetű, az először behelyezett vastagabb váz és a közé font vékonyabb ágak, vesszők stb. irányától. A szerkezettől függetlenül talpas vagy cölöpvázas van példa vízszintes illetve függőleges irányú sövényfalra. Különbözőségét a karók vagy mereglyék vázra való rögzítése jelenti. A vázba vésett csatornákba, fészkekbe bepattinthatták, csúsztathatták, vagy egyszerűen csak a földbe leverték. Lakóépületeknél mindig hordozórétegként működik a sövény, két oldal sárral betapasztják, gazdasági épületnél, ahol a szellőzés igény ott ez kimaradt. Kétrétegű sövényfal Cölöpvázas falaknál a 45-50 cm külső távolságra elhelyezett páros, megfaragott akácfa oszlopok alul a földbe ásták, a felül pedig koszorúként működő gerendával fogták össze. Oszlopok kerültek a falsarkokra, hosszabb falszakaszok közepére és ajtók ablakok mellé. Majd a páros oszlopsort mindkét oldalon sövényfallal vették körbe, azokat vízszintes irányban vesszőből készített gúzsokkal fogták össze. Több menetben szalmás sárral töltötték ki a közét. Karóközös, mereglyés fal A karóközös falkitöltést talpas-vázas szerkezetnél, a mereglyés falkitöltést cölöpvázas szerkezetnél használtak. Természetesen ezen megnevezések tájegységenként eltérőek, amiről Sabján Tibor könyve széleskörűen tájékoztat. A két szerkezet lényege hasonló, a falkitöltő sarat, sűrű függőleges karók köré rakták, kézzel vagy villával és jól körbetapasztották. A karókat sűrűn 15-25 cm-ként különböző módon a vázszerkezetbe illesztették, a tapasztás végén egy vékonyabb fal keletkezett. A mereglyéket 30-60 cm-ként a földbe úgy verték le, hogy az egymást követő karók a koszorú különböző oldalára kerültek. Majd a karóközös falhoz képest jóval vastagabban betapasztották. Sárhurkákból font falak A sárhurkákból készült falaknak több módja van. Lehet cölöpvázas és keretvázas szerkezetre is készíteni. A sárhurkákhoz (gömölye) vízszintesen 10 cm13/18
ként, a függőlegesen lógatottakhoz 40-50 cm-ként hasított karókat rögzítettek. A karókra ráfonták, vagy rálógatták a 70-100 cm hosszú agyagból gyúrt hengereket. Amelyet megszáradás után vastagon betapasztottak sárral. Érdekes párhuzamba vonni ezt a szövéshez vagy csomózáshoz hasonlatos építőtechnikát a Semper féle falkitöltő felülettel, a textillel. Nádfal Egyes esetekben Alföldön cölöpvázas épületeknél a fal hordozó rétege a nád volt. Az arasznyi vastag nád kötegeket a váz helyén a földbe ásták, a cölöpökhöz fekvő helyzetű félmaréknyi nád vagy léckorccal vesszőgúzzsal rögzítették. Az első esetben teljes nádfal tömb alakult ki, a másodikban már a nádkötegek léckerítés szerűvé ritkultak, a végén mindkettőt vastagon sárral betapasztották. A Sárréten pedig a váz közé nádkötegekből nádrácsot készítettek, ez képezte a sár hordozórétegét. Zsilipelt fal Talpas keretvázas szerkezetnél a függőleges (ritkán vízszintes) gerendák hornyaiba (később rászegezett lécek közé) 5-6 cm vastag hasított, bárdolt pallót vagy faragott végű rönkfát csúsztattak. Puhább fenyőfáknál a pofagerendák 1-1,5 méter távolságra kerültek egymástól, a keményebb lombosfáknál ez már 3-4 méter is lehet. Az igényesebb borítatlan zsilipelt falaknál a szomszédos zsilippallókat egymásba eresztették a jobb zárás érdekében. A lakóházak falát ilyen szerkezetnél is kívül-belül vastagon sárral betapasztották.
Lécrácsos fal Lécrácsos falat talpas keretvázas épületek esetében a besűrített vázszerkezetre, két oldalról, sűrűn lécekkel beszegezték, annak közét szalmás sárral kitöltötték. Majd az egészet kívülről belülről sárral betapasztották.
A vázszerkezetek közé készülhetett olyan kitöltő falszerkezet, amely más esetben önhordó falazatként is működhetett. Ilyenek a rakott (sár) 14/18
fal, vert fal; vályogfal, téglafal, stb
Vegyes falak, falszerkezetek gyakoriak voltak a népi építészetben. Ebbe a csoportba tartoznak a fent bemutatott föld és fa anyagú falszerkezetek, de kiselemes építőanyagokat is szokás volt keverni, ilyen például a nyerstégla-tégla, vályogtéglatégla, kő-tégla stb párosítás.
15/18
Kő-égetett tégla-vályogtégla vegyes fal, Abaliget
16/18
5. ÖSSZEFOGLALÁS, ÉRTÉKELÉS A hagyományos szerkezetekkel kapcsolatban Buzás Miklós így ír a HAGYOMÁNYOS FALAK című könyvben: „A természetes alapanyagú házak állandó gondozást, és odafigyelést igénylenek. Ilyen épületekbe ne költözzön olyan ember, aki a mai kor városi igényei szerint
épületre vágyik.” Az épületre a legnagyobb veszélyforrás a víz (csapadék, felszíni folyás, talajpára vagy talajnedvesség). Törekedni kell a lakónak, hogy a szerkezetbe ne jusson be nedvesség, vagy ha igen gyorsan távozzon. Hiszen a hagyományos épületek vízszigetelés nélkül épültek, legtöbbször még alapozás sincs. A népi építészet nem ismerte a mai értelmében a lábazatot és hiányozik az épület körüli járda stb. A dolgozatban hagyományos szerkezetekkel foglalkoztam, előremutató lett volna, hogy a mai fejlődési irányokra tekintettel, rövid kitérőt tegyek a jelenkori földépítészet kérdéseire. Ez számtalan szabályozási, megfelelőségi stb. problémát vet fel. Ezzel és hasonló nehézségekkel mélységesen foglalkozik a Medgyasszay Péter és Novák Ágnes könyve, így ilyenekbe már nem bocsátkoztam bele. Példaként sok közül kiragadva egyet: hőtechnika. A hagyományos falakról talán általánosságban kimondható hogy a mai hőtechnikai követelményeknek nem felelnek meg. Anyagszerkezeti fejlesztések történtek, történnek, amely a jobb irány, de a túlzott épületenergetikai követelmények kielégítése fa és föld anyagú építésnél, hagyományos szerkezeti logikával szinte lehetetlenné válik. A fejlődés iránya, bizonyos tehetetlensége révén, mint a modern építőanyagoknál is, a többrétegű szerkezetek irányába tolódik el. Ez pedig eltér a népi hagyományos gondolkodástól. Bár jellemző volt, hogy olyan technológiák, amely az úri és polgári építkezésből már régen kiszorult, az a népi házépítés fogásaiban továbbélt. Ez fenn is maradt egészen a 20. század közepéig. Többrétegű szerkezetekkel önmagában még nincs probléma, hisz láthattuk, hogy már az ókorban is különböző vizuális vagy fizikai, stb. igények miatt több réteg együttélése hosszútávon működőképes. A mai követelmények viszont megszaporodtak, velük együtt a funkcionális rétegek is, amely ilyen mértékben idegen az évezredeken át kialakult szerkezeti logikától, építészeten belül ez mutációt eredményez, és természetes építőanyagokkal lekövetni lehetetlen. Az tehát, hogy az (egy) anyag önmagában több követelményt is kielégíthet, ezen a ponton, a sugalltak szerint, felborul. Ennek ellenére mégis épülnek épületek, amelyek ehhez másképp állnak. Az első féléves dolgozatomban elemzettek mellett, most a kölni Kolumba múzeumot is említhetném, ahol egy dán téglagyár az építész részvételével az épülethez speciális téglát és habarcsot fejlesztett ki, amivel elérték többek közt azt is, hogy a több tízméteres oldalfalak dilatációmentesen épülhettek meg. Szerencsére sok jó példát lehetne még felsorolni, de talán mindben közös az anyag - szerkezet - talán díszítés együttélése, amellyel építészeti értéket hoznak létre.
17/18
6. IRODALOMJEGYZÉK: Andrea Daplazes CONSTRUCTING ARCHITECTURE Meterials Processes Structure Birkhäuser 2005 Déry Attila Történeti anyagtan Terc Kiadó, Budapest 2000. G. U. Breymann Allgemeine Baukonstruktionslehre, Dr Otto Warth Band I: Die Konstruktionen in Stein, I. M Gebhardts’s Verlag, Leipzig, 1903 Istvánfi Gyula Az építészet története; Őskor, Népi építészet Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest 1997 Kenneth Frampton A modern építészet kritikai története Terc Kiadó, Budapest 2002. Kotsis Endre ÉPÜLETSZERKEZETTAN Egyetemi Nyomda, Budapest, 1945 Medgyasszay Péter, Novák Ágnes Föld és szalmaépítészet Terc Kiadó, Budapest 2006. Sabján Tibor, Buzás Miklós Hagyományos falak Terc Kiadó, Budapest 2003, 2005. http://vmek.oszk.hu/02100/02152/html/04/45.html#48 (2011. január)
18/18
