MIT ÜZEN ADOLF HITLER A JOBBIKNAK? Valami nincs rendben a Jobbikkal az utóbbi idôben – bizonyára nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Nem úgy haladnak a dolgok, mint kellene. Mintha odalett volna a céltudatosság, a tetterô, és a helyét látszattevékenységek, egy helyben topogás foglalta volna el.
A választások elôtt más volt a helyzet, akkor megvolt a világosan megfogalmazott, elérhetô közös cél: Parlamentbe juttatni a Jobbikot! Ezért dolgozott, erre koncentrált mindenki. Nos, a célt elértük, a Jobbik tekintélyes számú képviselôvel bevonult a Parlamentbe – de azóta eltelt néhány hónap, és észre kellett vegyük, hogy a végsô gyôzelemtôl még nagyon messze vagyunk. Rendben, a Jobbik ott van a Parlamentben, ez nagyon szép, de önmagában nem sokat ér. Ott van a kétharmados Fidesz is, amely ekkora elônnyel legalább nyolc, de akár tizenkét évig is hatalmon maradhat; ott van a jelentôs médiahátszéllel és gazdasági befolyással rendelkezô MSZP, amelynek még mindig több szavazója van, mint a Jobbiknak; és ott van az SZDSZ/LMP, amely valószínûleg bármely másik párttal hajlandó koalícióra lépni, ha arról van szó, hogy ne engedjék a Jobbikot hatalomra jutni. Tetszik vagy nem, jelenleg a Jobbiknak van a legkevesebb esélye arra, hogy a közeljövôben kormányra kerüljön. Joggal merül fel a Jobbik vezetôsége felé a kérdés: Hogyan tovább? Hogyan akartok hatalomra kerülni? Mi a terv? A Jobbik vezetôinek tevékenységét figyelve bennem egyre inkább érik a meggyôzôdés, hogy ezekre a kérdésekre egyelôre semmilyen válaszuk nincsen. Nincsen terv. Bejutottak a Parlamentbe, és ezzel, úgy tûnik, el is lôtték a puskaporukat. Jelenleg – jobb ötlet híján – lázas ellenzéki tevékenységet folytatnak, végigülik az üléseket, szavaznak, felszólalnak – de azt tudniuk kell, hogy a hatalomra kerüléshez ennek az égvilágon semmi köze. Nem fognak százezres tömegek átpártolni a Jobbikhoz annak mintaszerû parlamenti munkája miatt, mert az átlagember, az „utca embere” fütyül a Parlamentre, nem is nagyon tudja, mi történik ott. És még valami, amit nem szabad elfelejtenünk: ha a Jobbik valóban olyan radikális, mint amilyennek hirdeti magát, és valóban nyíltan szembe akar fordulni a magyarságot tönkretevô cionista világrenddel, akkor nem elég az, ha innen-onnan összekaparja a szükséges mennyiségû szavazót, és a vetélytársakat kis különbséggel legyôzve kormányra vergôdik. Egy ilyen szoros gyôzelem valójában a Jobbik halálát jelentené, mert nem lenne elég erôs ahhoz, hogy megvédje magát a nemzetközi pénzhatalmak, a sajtó és a többi párt össztüze ellen. Már kezdettôl fogva defenzívába kényszerülne, az intézkedéseit ellehetetlenítenék, és a sok langyos érzelmû szavazó a felmerülô nehézségek láttán elôbb-utóbb elhidegülne a párttól. Márpedig a radikális erôknek mindig csak egy dobásuk van; ha hatalomra kerülve nem tudják megmutatni, hogy ôk valóban különböznek a többi politikai erôtôl, akkor elvesztik a hitelüket, és az emberek attól kezdve csak legyintenek rájuk. A Jobbik egyetlen lehetôsége az, ha elsöprô gyôzelmet arat, olyan hatalmas, sziklaszilárd támogatással a háta mögött, hogy a kormányzás során a vetélytársak okvetetlenkedéseitôl nem is kell tartania. De hogyan lehet, lehet-e egyáltalán ilyen mértékû fölényt elérni? A Jobbik jelenlegi stratégiájával egészen biztosan nem. Ezért gondoltam, hogy talán érdemes a Jobbik vezetôinek figyelmébe ajánlani néhányat a hatalomgyakorlás egyik legnagyobb valaha élt szakértôjének, Adolf Hitlernek a „Mein Kampf ”-ban leírt gondolataiból. Tudom, hogy a nemzeti oldalon is sokan fintorognak Hitler neve hallatán, mert nem tartják pozitív történelmi figurának. De most nem is a Hitler által képviselt eszmékrôl van szó, hanem csupán az általa használt hatalmi technikákról. Márpedig Adolf Hitler hatalomra jutása – érzelemmentesen vizsgálva a kérdést – egészen elképesztô politikai sikertörténet. Egyszerû, névtelen, vagyontalan kisemberként megteremteni egy ideológiát, arra felépíteni egy teljesen alulról szervezôdô, a hatalom által minden eszközzel elnyomni igyekezett mozgalmat, majd ezzel a mozgalommal legyôzni a Németországban már-már diadalmaskodó, szovjet típusú diktatúrát elôkészítô kommunizmust – félelmetes teljesítmény. Azóta sem volt rá példa, hogy a világot uraló háttérhatalmaknak ilyen veszélyes ellenfelük támadt volna. Nem csoda, hogy még ma, több mint fél évszázaddal késôbb is mindent elkövetnek azért, hogy Hitler személyét nevetségessé tegyék, az általa követett módszereket meg eltüntessék a politikából. Természetesen nem azért, mert ezek a módszerek
„egy demokráciában elfogadhatatlanok”, vagy „náci diktatúra kialakulásához vezetnek”, hanem azért, mert túlságosan is hatékonyak. Számunkra, akik ugyanazon hatalmak ellen kísérlünk meg harcolni, mint annak idején Adolf Hitler, viszont eléggé kézenfekvô, hogy megpróbáljunk tanulni az ô sikerébôl. Lássuk, mit üzen Hitler a Jobbiknak?
A PARLAMENTI „MUNKA” CSAPDÁJA
Legelôször is nézzük Hitler véleményét az ausztriai nagynémet mozgalom bukásának okairól! Ez a mozgalom az 1890-es években tûnt fel, és története erôsen emlékeztet a Jobbikra. Ugyanúgy alulról szervezôdött, mint a Jobbik, ugyanúgy nemzetinek és radikálisnak számított, mint ma a Jobbik, ugyanolyan gyorsan lett népszerû, mint a Jobbik, ugyanúgy párttá alakult és bevonult a parlamentbe, mint a Jobbik, de aztán hamarosan eltûnt a süllyesztôben... ugyanúgy, ahogy a Jobbik fog, ha továbbra is úgy csinál, mintha a politizálás lényege a parlamenti munka lenne. Hitler a nagynémet mozgalom parlamentbe vonulásáról: „Általában az hitték, hogy könnyebb lesz a széles rétegeket felvilágosítani akkor, ha majd az "egész nemzet színe" elôtt lesz alkalmuk beszélni. (...) A valóságban azonban a dolog egészen másként történt. Az a fórum, amely elôtt a nagynémet képviselôk beszéltek, nemcsak, hogy nem nagyobb, de kisebb lett, mert hiszen mindenki csak azok elôtt beszélt, akik éppen hallgatni óhajtották, vagy akik a beszédrôl a sajtó útján vettek tudomást. A legnagyobb hallgatóságot nem a parlament ülésterme, hanem a nagy, nyilvános népgyûlés biztosítja. A népgyûléseken az emberek ezrei vesznek részt, akik a szónokot óhajtják hallani, ezzel szemben a képviselôház üléstermében mindössze néhány száz ember van, és azok is inkább a tiszteletdíjak felvétele céljából vannak ott, semmi esetre sem azért, mert égnek a vágytól, hogy egyikmásik "népképviselô úr" bölcsességét magukba szívják. Az ilyen "fórum" elôtt beszélni annyit jelent, mint falra borsót hányni. Ennek igazán nincsen semmi értelme! Az eredmény itt csak a nullával lehet egyenlô. Így is volt. A nagynémet képviselôk rekedtre ordíthatták magukat, hogy azután a hatás teljesen elmaradjon. A sajtó vagy agyonhallgatta, vagy pedig úgy átdolgozta beszédüket, hogy minden összefüggés, sôt néha még az értelem is teljesen elveszett. Ezáltal a közvélemény csak nagyon rossz képet nyert az új mozgalom célkitûzéseirôl. Hatás nélkül maradt mindaz, amit az egyes urak beszéltek. Jelentôsége csak annak volt, amit az emberek olvashattak, ez viszont csak kivonata volt beszédeiknek, amely a maga széttagoltságában egészen értelmetlenül hatott. Ez is volt a sajtó célja. A legrosszabb a dologban azonban az volt, hogy a nagynémet mozgalom csak akkor számíthatott volna sikerre, ha megértette volna, hogy itt nem új pártról, hanem új világnézetrôl van szó. Csak ez tudott volna olyan erôket kitermelni, amelyek alkalmasak ilyen óriási küzdelem megvívásához. Ennek vezérei azonban csak a legjobb és legbátrabb egyéniségek lehetnek. Ha egy világnézetért folytatott harc vezérei nem a legnagyobb áldozatra kész hôsök közül kerülnek ki, akkor rövid idô múlva halálra szánt harcosok sem fognak jelentkezni. Abban a pillanatban, amikor a nagynémet mozgalom bevonult a parlamentbe, vezérek és harcosok helyett "parlamenti képviselôk"-re tett szert. Egyszerû, hétköznapi politikai párt szintjére süllyedt, és elvesztette azt az erôt, amely a vértanúsággal dacoló, végzetes sors felé vezetô úton szükséges. A harc helyébe "beszéd" és "tárgyalás" lépett. Az új parlamenti képviselô rövid idô múlva úgy találta, hogy szebb, mert könnyebb, kockázat nélkülibb kötelesség az új világnézetért a parlamenti rábeszélés során szellemi fegyverekkel verekedni, mint szükség esetén saját életének a feláldozása árán olyan harcot vívni, amelynek a kimenetele bizonytalan volt, de semmi szín alatt sem hozhatott semmit a konyhára. Ezalatt a mozgalom parlamenten kívül álló hívei csodát vártak és reméltek, amely természetesen nem következett és nem is következhetett be. Ezért rövid idô múlva türelmetlenkedni kezdtek, mert amit a képviselôktôl hallottak, semmiképpen sem felelt meg a választók várakozásának. Érthetô is, hiszen az ellenséges sajtó félve ôrködött azon, hogy a nagynémet képviselôk mûködésérôl ne a valóságnak megfelelô képet nyújtsa a nép számára. Minél jobban tetszett az új képviselôknek a parlamentben és tartományi gyûléseken a "forradalmi harc"-nak ez a szelídebb módja, annál kevésbé voltak hajlandók visszatérni a széles rétegek felvilágosításának veszélyesebb útjára. A népgyûlés az egyetlen eredményes és helyes módja a nagy tömegek megnyerésének, ehhez képest minden háttérbe szorul.
Amint a gyûléstermek söröshordóját a parlament szószéke váltotta fel, hogy e fórumon keresztül a beszédeket ne a nép, hanem az ún. "kiválasztottak" fejébe töltsék, megszûnt a nagynémet mozgalom népmozgalom lenni. Rövid idô alatt akadémikus megnyilatkozások komolytalan klubjává süllyedt. A nagynémet mozgalom azáltal, hogy tevékenységének súlypontját a nép helyett a parlamentbe tette át, elvesztette jövôjét az olcsó sikerek kedvéért. A könnyebb harcot választotta, de így méltatlanná tette magát a végsô gyôzelemre. Ha felismerték volna azt a hatalmat, amelyet az összes forradalmi mozgalmakat képviselô tömeg jelent, akkor mind szociális, mind propagandisztikus téren másként dolgoznak. Ebben az esetben a mozgalom súlypontját nem a parlamentbe, hanem a mûhelyekbe és az utcára helyezték volna.” Hitler üzenete világos: egy feltörekvô, radikális mozgalom képviselôinek nem szabad a Parlamentben üldögélniük, mert a fontos dolgok nem ott történnek. Kifelé az utcára, oda, ahol a nép van! A Parlamentben bôven elég szavazásokkor megjelenni, egyébként meg néhány „ügyeletest” beküldeni, ahogy a Fidesz és az MSZP is csinálja. Ezen a téren nem szégyen a rutinos parlamenti pártoktól tanulni. Talán Orbán Viktor vagy Mesterházy Attila nem parancsolná be a képviselôit, ha a parlamenti jelenlétnek a hatalomért vívott harcban bármi jelentôsége lenne?
A NÉPPEL VALÓ KAPCSOLAT. NÉPGYÛLÉSEK, A SZÓNOKLAT SZEREPE
Hitler a néppel való kapcsolatról: „(...) a világ legnagyobb átalakulásait sohasem tollakkal irányították! Nem! A toll mindig csak az elméleti megalapozás feladatát végezte. Az a hatalom, amely a nagy vallási és politikai természetû, történelmi lavinát elindította, mindig csak a kimondott szó varázsa volt. A nép széles rétegei mindig csak a kimondott szó ereje elôtt hajolnak meg. A polgári értelmiség csak azért tiltakozik e felfogás ellen, mert nélkülözi az élôszó befolyásoló erejét, mert mindinkább a tisztán írói tevékenységre vetette magát, és nem ismerte fel a szó agitatív erejét. Jellemzô mai polgárságunkra, hogy elvesztette lélektani érzékét a tömeghatás és a tömegbefolyás tekintetében. Nagy célkitûzések mozgalmának félve kell ôrködnie azon, hogy a nép széles rétegeivel az összeköttetést ne veszítse el. Mindent el kell kerülnie, ami a tömegre gyakorolt hatást kisebbítené vagy csak gyöngítené is. Nem demagógiából, hanem egyszerûen annak a felismerésnek az alapján, hogy a nép tömegeinek hatalmas ereje nélkül egyetlen nagy gondolat sem valósítható meg, bármilyen magasztos és fenséges is. A marxizmusnak a nép nagy tömegeit irányító, bámulatra méltó hatalmát semmi esetre sem a zsidó szellem formális, írásban lefektetett mûve adta meg, hanem az az óriási szónoki propagandahullám, amely hosszú évek folyamán a tömeget elborította. A marxizmus részére a munkások millióit nem annyira a marxista próféták írásmódja nyerte meg, hanem inkább az az óriási propagandamunka, amelyet a fáradhatatlan agitátorok tízezrei végeztek, az izgató apostoloktól kezdve egészen a munkásszervezetek kishivatalnokáig, a bizalmi emberig és a hivatásos szónokig. Kiegészítette ezt az a nagyon sok népgyûlés, amelyen a népszónokok füstös kocsmákban, asztalra állva gyúrták a tömeget és olyan emberismeretet szereztek, amely a közvélemény várának az ostromához a legjobb fegyvereket szolgáltatta. A hatalmas tömegtüntetések, a százezres felvonulások a szegény emberkében azt a meggyôzôdést keltették, hogy kis féreg létére mégis hatalmas sárkány porcikája, amelynek izzó leheletétôl a gyûlölt világ lángra lobban, és majdan a proletárdiktatúra végsô gyôzelmét ünnepelheti! Ne mondja senki, hogy a francia forradalom bölcseleti elméletek alapján valaha is kitört volna, hogyha a nagyvonalú demagógok, izgatók hadserege nem korbácsolta volna fel az elgyötört nép kedélyét, míg végre is bekövetkezett az a vulkánkitörés, amely egész Európát megreszkettette. Éppen így a legújabb idôk legnagyobb forradalmi átalakulása, az oroszországi bolsevista forradalom sem Lenin írott mûveinek, hanem a nagyobb és kisebb izgatók szónoki tevékenységének az eredménye. Mozgalmunk, amely pedig néhány évvel ezelôtt a semmibôl keletkezett, ennek a felismerésnek köszönheti bámulatra méltó fejlôdését. Ma már érdemesnek tartják arra, hogy népünk minden belsô és külsô ellensége üldözze. A tömeggyûlés már csak azért is fontos, mert az egyén, aki mint a mozgalom jövendô tagja egyelôre magára hagyatott, egyedül érzi magát, és így könnyen félelem szállhatja meg, elôször e tömeggyûléseken ébred annak tudatára, hogy egy nagyobb közösség tagja. Ez a legtöbb emberre serkentôleg és bátorítólag hat. A tömeggyûlés levegôje nemcsak fokozza az egyes ember erejét, hanem egyúttal bajtársi szellemet is teremt. Az új tan elsô híve munkahelyén súlyos támadásoknak van kitéve, tehát okvetlenül szüksége van arra, hogy önbizalmát és meggyôzôdését növeljék azzal, hogy nagy és széleskörû alakulat tagja és
harcosa. Ezt az érzést elôször a közös tömeggyûlés kelti fel benne. Ha kis mûhelyébôl vagy a nagyüzembôl, ahol amúgy is oly elenyészôen kicsinek érzi magát, elôször megy el a tömeggyûlésre, és ott vele egyetértô emberek ezrei veszik körül, akkor három vagy négyezer ember lelkesedése, ellenállhatatlan mámora magával ragadja ôt, és ezrek helyeslô tapsvihara igazolja elôtte az új tan helyességét. Itt ébred fel benne elôször eddigi politikai meggyôzôdése feletti kételyének érzése, és ama varázsszerû befolyásnak hatalmába kerül, amelyet tömegszuggessziónak nevezünk. Ezrek akarása, vágya s ereje halmozódik fel benne. A kétkedô férfiú, aki tétovázva jött el a gyûlésre, azt belül megerôsödve hagyja el, érzi, hogy egy nagy közösség tagjává vált.” A Jobbik vezetôi sajnos beleestek abba a hibába, hogy a választások után fülig merültek a parlamenti munkába, és teljesen eltûntek a híveik szeme elôl. Most újra láthatóak ugyan, de csak az önkormányzati választások miatt. A választások után nyilván megint el szándékoznak bújni a Parlamentben. Jobbikos hölgyek, urak, ébresztô! A tábort nem lehet vezérek nélkül hagyni! A szimpatizánsoknak útmutatásra, feladatokra, lelkesítô szavakra van szükségük! Népgyûléseket, minél többet, ahol a párt hívei megerôsödhetnek a meggyôzôdésükben, és ahová elvihetik még tétovázó, bizonytalankodó ismerôseiket! A Jobbik képviselôi ne csak állami ünnepeken és kampányidôszakban szónokoljanak, hanem minden lehetséges alkalommal, négy éven keresztül! Ez a Jobbik privilégiuma, a Fidesz most el van foglalva a hatalommal, az MSZP és az SZDSZ/LMP gyûléseire meg hagyományosan nem megy el a kutya sem. A Jobbik képes látványos, nagy népgyûléseket szervezni, miért nem használja ki a lehetôséget?
POLITIKAI PÁRT VAGY VILÁGNÉZET?
„Gondolatok és eszmék, valamint szellemi alappal bíró mozgalmak, legyenek azok akár tévesek, akár helyesek, fennállásuk bizonyos idôpontjától számítva, technikai hatalmi eszközökkel már csak akkor törhetôk meg, ha a fegyverek egyúttal új gondolatnak, eszmének vagy világnézetnek hordozói. (...) világosan felismertem egy olyan mozgalomnak a hiányát, amely több kell, hogy legyen parlamenti pártnál, ha fel akarja venni a szociáldemokrácia (azaz a kommunisták – H.G.) ellen a kérlelhetetlen harcot. Minden világnézet, legyen az vallásos vagy politikai természetû – gyakran nehéz e tekintetben határt vonni – elsôsorban a saját eszméinek gyakorlati megvalósításáért, semmint az ellentétes világnézet megsemmisítéséért harcol. Ennek következtében a harc nem annyira védekezô, mint inkább támadó jellegû. Minden olyan kísérlet, amely bizonyos világnézetnek hatalmi eszközökkel való legyôzését kívánja szolgálni, meghiúsul mindaddig, amíg a harc nem ölti magára az új világnézet támadó alakját. Míg a kizárólag csak politikai párt programja nem egyéb a legközelebbi választás eredményét célzó receptnél, addig egy világnézet programja hadüzenet a fennálló rendszerrel, a meglévô uralommal – röviden , az uralkodó világfelfogással – szemben. Emellett nem szükséges, hogy e világnézetért küzdô minden embernek teljes betekintése legyen a mozgalom vezetôinek eszméibe és gondolatmenetébe. Sokkal inkább szükséges, hogy néhány egészen nagyvonalú szemponttal tisztában legyenek, és hogy az alapvetô elvek vérükké váljanak úgy, hogy mozgalmuk és tanaik gyôzelmének szükségességérôl kétségtelenül meg legyenek gyôzôdve. A szervezkedés természetében rejlik, hogy csak akkor eredményes, ha a legfelsôbb szellemi irányításnak nagy, azonos érzelmû tömeg veti magát alá. Nem elegendô ugyanis egy meglévô állapot kevésbé értékes voltáról alkotott meggyôzôdésünk. (...) Az igazi meggyôzôdés ugyanis csak olyan helyzet ismeretében gyökerezik, amelynek elérését az ember szükségesnek tartja és amelynek megvalósítását fô életcéljának tekinti. (...) a nagynémet mozgalom csak akkor számíthatott volna sikerre, ha megértette volna, hogy itt nem új pártról, hanem új világnézetrôl van szó. Csak ez tudott volna olyan erôket kitermelni, amelyek alkalmasak ilyen óriási küzdelem megvívásához.” Több-e a Jobbik politikai pártnál? Van-e egy új világnézet a tarsolyában? A válasz szerintem – egyelôre – mindkét kérdésre nem. Márpedig ha a nemzeti oldal nem egységes a világnézet tekintetében, addig hiányzik a gyôzelem egyik elôfeltétele, a nagy, azonos érzelmû tömeg. Nagyon jól megfigyelhettük a pornózó gárdista és egyéb megosztó kérdések kapcsán, milyen világnézeti kavalkád uralkodik a nemzeti táboron belül. Az ellenség meg fogja találni ezeket a véleménykülönbségeket, és könyörtelenül ki fogja ôket használni, hogy éket verjen a nemzeti oldal erôi közé. Volt már szakadás a Jobbikban, szakadás a Gárdában, ki tudja, mi jön még? Kettészakadó Jobbik frakció? Jobbikkal szembeforduló Magyar Gárda?
A Jobbiknak meg kell találnia azt az eszmét, világnézetet, amelyet a zászlajára tûzhet, és amelyet a hívei egy emberként követnek. Ennek hiányában sosem lesz több egyszerû politikai pártnál, és vagy eltûnik a süllyesztôben, vagy rövidesen a többi párt erkölcsi színvonalára züllik.
A FANATIZMUS
„Tökéletlen eszközökkel, az ún. tárgyilagos álláspont félszeg hangsúlyozásával sohasem vihetô keresztül a nagy tömeg nacionalizálása. Erre csak a kíméletlen és egyoldalú fanatizmus, a végcélra irányított határozottság képes. A mozgalom jövôje híveinek a türelmetlenségig fokozott, az eszme kizárólagos helyességét hirdetô és a hasonló mozgalmakkal szemben érvényre jutó fanatizmusától függ. Minden nagy eszmét megtestesítô hatalmas szervezet nagysága az egész világon abban a vallásos fanatizmusban rejlik, amely jogos voltának tudatában másokkal szemben türelmet nem ismerô módon jut érvényre. Ha maga az eszme helyes, és ennek tudatában küzd létjogosultságáért, akkor legyôzhetetlen, és az üldözés csak erôsíteni fogja. A kereszténység nagysága sem abban állott, hogy az antik világ hasonnemû bölcseleti irányzataival egyezkedni törekedett, hanem saját tanának fanatikus hirdetésében és érvényesítésében. A kereszténység nem elégedett meg oltárépítéssel, hanem elpusztította a pogány oltárokat. Csakis ebbôl a fanatikus türelmetlenségbôl fakadhatott a megdönthetetlen hit. Ez a türelmetlenség a hit elôfeltétele. Könnyen mondhatnánk, hogy a történelem folyamán az ilyen jelenségeknél túlteng a sajátságos zsidó gondolkodásmód, s hogy a türelmetlenség és fanatizmus is zsidó jellemvonások. Bármennyire igaz és sajnálatra méltó, és az emberiség történelmében joggal idegen elemnek tekinthetô is ez, azon, hogy e jelenség még ma itt van, puszta megállapítással nem változtathatunk. Azoknak a férfiaknak, akik népünket jelenlegi helyzetébôl meg akarják váltani, nem az a kötelességük, hogy azon törjék fejüket: milyen szép is lenne, ha ez vagy amaz nem volna, hanem az, hogy megkíséreljék megállapítani az adott helyzet megváltoztatásának lehetôségét. Pokoli türelmetlenséggel telített világnézetet azonban csak hasonló szellemû és hasonlóan erôs akaratú, amellett azonban önmagában véve tiszta és mindenek fölött való új világnézet dönthet meg. Hiszen ezen a földön el sem volnának képzelhetôk a nagy átalakulások, ha azok hajtóerejét a fanatikus, sôt hisztérikus szenvedélyek helyett a nyugalom és a rend polgári erényei szolgáltatták volna. Nekünk nem egy vagy kétszáz vakmerô összeesküvôre, hanem világnézetünk száz és százezer fanatikus harcosára van szükségünk! Nem titkos összejöveteleken kell dolgoznunk, hanem hatalmas tömegfelvonulásokon, nem tôr, méreg vagy pisztoly mozgalmunk úttörôje, hanem az utca meghódítása! Meg kell mutatnunk a szociáldemokratáknak, hogy az utca jövendô urai a nemzetiszocialisták éppen úgy, mint egykor urai lesznek magának az államnak is. Akkori gyûléseinken (...) tizenöt-tizenhat nemzetiszocialistára öt-hat-hét, sôt nyolcszáz ellenfél esett. Ennek ellenére sem tûrtünk semmi provokációt, és gyûléseink látogatói nagyon jól tudták, hogy mi inkább agyonveretjük magunkat, semhogy meghajoljunk az erôszak elôtt. Nemegyszer történt meg, hogy párttagjaink maroknyi csoportja verekedett hôsiesen az ordítozó, öklözô vörös túlerôvel. Voltak ülések (...) amelyeken híveimnek a legsúlyosabb harcokat kellett megvívniuk. Közülük nem egyet ütöttek le, tapostak lábbal, hogy azután félholtan dobálják ki ôket a terembôl. Az urak (a kommunisták – H. G.) terveirôl majdnem mindig pontos értesülést szereztünk. Ezt nemcsak úgy értük el, hogy célszerûségi szempontokból sok párttagunkat bedugdostuk a vörös alakulatokba, hanem mert maguk a vörös irányítók is nagyon hasznosan fecsegtek.” Nem nehéz belátni, hogy milyen hatalmas elônyt jelent egy mozgalom számára, ha ilyen fanatikus hívekkel rendelkezik. Vajon a Jobbik ezt elmondhatja magáról? A Jobbik hívei közül hányan lennének hajlandók félholtra veretni magukat, vagy nekimenni ötvenszeres túlerônek? Hányan lennének hajlandók belépni mondjuk az LMP-be, hogy ott romboló munkát végezzenek, és információkat szivárogtassanak ki? Abban szinte biztosak lehetünk, hogy az ellenfél spiclijei már ott vannak a Jobbikban... Én úgy látom, hogy ez a fajta fanatizmus ma még nem létezik a nemzeti táborban. A gyôzelem receptjébôl egy újabb összetevô hiányzik.
A VEZÉR
„A mozgalom az egész vonalon a vezér feltétlen tekintélyének elvét követi, amely ennélfogva a legnagyobb felelôsséggel is jár. Az emberiség haladása és kultúrája nem a többség szavazati jogának terméke, hanem kizárólag az egyéniség zsenialitásán és tetterején alapszik. Mozgalmunknak mindenképpen támogatnia kell az egyéni kultuszt; sohasem szabad elfelejteni, hogy minden emberi érték a személyi értékben rejlik. Az egyéniség pótolhatatlan, különösen akkor, ha nem a gépies, hanem a kultúraalkotó elemet képviseli. Amily kevéssé pótolható a hírneves mûvész, és félbehagyott munkáját más ember be nem fejezheti, éppen olyan kevéssé lehet pótolni a nagy költôt és filozófust, a nagy államférfiút vagy hadvezért. A világ legnagyobb forradalmai és vívmányai, legkiválóbb kulturális teljesítményei, halhatatlan alkotásai az állammûvészet stb. terén örökre elválaszthatatlanul egy-egy nagy ember nevéhez fûzôdnek. Ha nem hódolunk a nagy egyéniségek szellemének, akkor kivész belôlünk ama roppant nagy erô, amely a nagy emberekbôl árad.” A nemzeti tábor ma igencsak híján van karizmatikus vezéregyéniségeknek. Az ismert Jobbikos nevek – Morvai Krisztina, Szegedi Csanád – eltûntek Brüsszelben, csak az interneten keresztül üzengetnek, a Gárda vezetôinek nevét már szinte megjegyezni sem érdemes, olyan gyakran cserélôdnek. Marad Vona Gábor, aki egyelôre nem tud, talán nem is mer felnôni a vezér szerephez. Hasonlítsuk csak össze Vonát Orbán Viktorral, akiért rajonganak a hívei, akinek idôs nénik kezet csókolnak, akinek a nevét percekig skandálja a tömeg a nagygyûléseken. Tudom, hogy sokaknak visszatetszô ez a nagy Orbán-imádat, hogy az Orbán-hívôket ki szokás röhögni, de egyvalamit nem szabad elfelejtenünk: Orbán Viktor csakis ennek a személyi kultusznak köszönheti, hogy két választási vereség után még mindig a Fidesz élén áll, és hogy ma ô Magyarország miniszterelnöke, és nem mondjuk Kósa Lajos vagy Pokorni Zoltán. Próbált már valaki meggyôzni egy Orbán-hívôt, hogy szavazzon a Jobbikra? Lehetetlen. Orbán hívei mindadddig rendületlenül kitartanak mögötte, amíg a Fidesz-vezér jelen van a politikában. Ha a Jobbik valaha is komoly hatalmi tényezôvé akar válni, akkor fel kell építenie egy hasonló személyi kultuszt, meg kell találnia azt a vezért, akit a tömeg bálványozhat. Ez lehet Vona Gábor, de ha Vona erre nem alkalmas, vagy ezt nem akarja vállalni, akkor minél elôbb le kell váltani, és a megfelelô egyéniséget állítani a helyébe. A szó valódi értelmében vett vezér nélkül a Jobbiknak nincsen esélye a gyôzelemre.
A POLITIKAI ELLENFELEK. ELLENSÉGKÉP
„Általában minden idôk népvezérének legfôbb feladata épp az, hogy a nép figyelmét ne aprózza el, hanem egyetlen ellenfélre összpontosítsa. Minél egyöntetûbb a nép harci kedvének az irányítása, annál nagyobb lesz a mozgalom vonzóereje és annál hatalmasabb az átütô ereje. A nagy vezérek zsenialitása éppen abban rejlik, hogy még a különbözô ellenfeleket is mint egy kategóriába tartozókat tüntetik fel, mert különféle ellenfelek felismerése a gyönge és bizonytalan jellemeknél könnyen a saját igazságukban való kétkedéshez vezet. Abban a percben, amikor az ingadozó tömeg a harcban igen sok ellenféllel találja szemben magát, azonnal a tárgyilagosság álláspontjára helyezkedik, és felveti a kérdést, hogy vajon a többiek mind tévednek-e, és hogy tényleg csak saját népének és saját mozgalmának van igaza. Ilyenkor már saját erônk elsô megbénulása jelentkezik. Ezért kell több, belsôleg különbözô ellenfelet egy kalap alá venni, hogy a tömegek meggyôzôdése szerint a harcot csak egyetlen ellenféllel szemben folytassák. Ez megerôsíti a saját igazukba vetett hitet, és fokozza az ellenféllel szembeni elkeseredést. A nép lelkét csak akkor sikerül megnyernünk, ha saját célunkért folyó pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük céljaink ellenségeit is. A nép az ellenfél könyörtelen megtámadásában a küzdelem jogos voltának bizonyítékát, míg az ellenféllel való megalkuvásban a bizonytalanság jelét látja. A nagy tömeg (...) nem képes megérteni azt, ha olyan emberek fognak kezet egymással, akiknek nézetei merôben ellentétesek. A mozgalomnak eleve úgy kell nevelnie híveit, hogy a küzdelmet ne vegyék félvállról, hanem azt mozgalmuk vívmányának tekintsék. Ellenfeleiktôl nem szabad félniük, tudniuk kell azt, hogy feltétlen szükségük van ezekre az ellenfelekre.
Nem tisztességes német és nem igaz nemzetiszocialista az, akit a zsidó újságok nem szidnak és nem átkoznak. A vörös színt készakarva választottuk plakátjaink számára, mert a tömeget ez villanyozza fel, ellenfeleinket pedig ez izgatja és bôszíti fel leginkább. Így a legközvetlenebbül vesznek tudomást rólunk. Annak idején az volt az álláspontom, hogy tökéletesen mindegy, hogy ellenfeleink nevetnek rajtunk vagy rágalmaznak bennünket, paprikajancsinak vagy gazembernek neveznek, a fontos, hogy megemlékezzenek rólunk, ismételten foglalkozzanak velünk, úgy, hogy lassanként a munkások szemében olyan hatalomként tûnjünk fel, amellyel egyedül kell majd leszámolniuk.” Az ellenfél folyamatos provokálása és könyörtelen megtámadása, egyetlen ellenfélre koncentrálás egységes ellenségkép kialakításával, híveink harcra nevelése – nem csak a nemzetiszocialisták stratégiája, hanem annak idején a kommunistáké és ma a cionista zsidóságé is. Mind a három mozgalom rendkívüli hatalomra tett szert, ami a stratégia helyességének ékes bizonyítéka. Nyilvánvaló, hogy a Jobbiknak is ezt az utat kellene követnie. Az út veszélyes, nem kevés bátorság kell hozzá, de egyedül ez vezet a sikerhez. Ehelyett mit látunk? Vona Gábor sajtótájékoztatón „derék, tisztességes magyar embernek” nevezi Schmitt Pált, akit „emberileg, morálisan alkalmasnak talál az államfôi tisztségre”. A szerencsétlen Jobbik-szimpatizáns meg csak hüledezik. Ez ugyanaz a szcientológus Schmitt Pál, aki fényes karriert futott be a Kádár-rendszerben, és aki elôször nem is a Fidesznél, hanem az MSZP-nél kezdte volna a politikai pályafutását? Akit annyira utáltunk a választások elôtt? De kérdezhetnénk azt is: ez még ugyanaz a Vona Gábor, akit beszavaztunk a Parlamentbe? Vonának a fenti nyilatkozatát az eddigi legnagyobb Jobbikos baklövésnek tartom, ami csak arra volt jó, hogy alaposan lelohassza a híveiben a harci kedvet. Miért harcoljunk mi, ha közben a mozgalom vezére éppen csak össze nem csókolózik az ellenféllel? Vagy a vezér már nem is akar harcot? Lehet, hogy a mozgalom csak arra volt jó, hogy ôt és a társait bejuttassa a Parlamentbe? Ilyen és hasonló gondolatok igen könnyen felmerülhetnek a szimpatizánsok fejében az ellenféllel való enyelgés láttán. Lehet, hogy a Fidesz vagy az MSZP megengedhet magának hasonló politikai sakkhúzásokat, de egy radikális párt számára ez egyenlô az öngyilkossággal.
SZIMBÓLUMOK, JELKÉPEK, JELSZAVAK
„Mozgalmunknak eddig sem pártjelvénye, sem pártzászlaja nem volt. Ilyen jelvények hiánya pedig nemcsak pillanatnyi hátrányt jelentett, hanem elviselhetetlen volt a jövôre nézve is. Ez a hátrány különösen abban rejlett, hogy a párt tagjai nélkülözték összetartozásuk minden jelét. A jövôre nézve nélkülözhetetlen volt egy olyan jelvény megalkotása, amelyet a mozgalom jelképeként a nemzetköziségnek neki lehet szegezni. Ifjúságom idején gyakran volt alkalmam felismerni és megérteni, hogy az ilyen jelvénynek lélektanilag óriási a jelentôsége. A háború után Berlinben éltem át a szocialistáknak a királyi palota elôtt és a Lustgartenben tartott tömegfelvonulásait. A vörös zászlótenger, vörös karszalagok és vörös virágok ennek a tüntetésnek – amelyen hozzávetôleges becslésem szerint 120.000 ember vett részt – külsôleg is hatalmas tekintélyt kölcsönöztek. Magam is éreztem és megértettem, hogy milyen könnyen behódol az ilyen látványos, lenyûgözô hatású színházi varázsnak a nép gyermeke. (...) Az új zászló kérdése, annak kinézete ekkoriban élénken foglalkoztatott minket. Minden oldalról kaptuk a javaslatokat; ezek nagy részében természetesen inkább volt meg a jószándék, mint az alkalmazhatóság. Az új zászlónak éppen annyira saját harcunk jelvényének kellett lennie, mint amennyire plakátszerûen hatást kellett kiváltania. Aki a tömeggel maga is foglalkozott, az ezekben a látszólagos csekélységekben is fontos körülményeket ismer fel. Egy hatásos jelvény az esetek százezrének megadhatja az elsô lökést a mozgalom iránti érdeklôdésre.” Hitler a mozgalom jelvényének és zászlajának megalkotását olyannyira fontosnak tartotta, hogy személyesen vette kézbe azok megtervezését. Hogy állunk mi ezen a téren? A Gárdának ugyan megvannak már a jelképei, de a Jobbik saját jelvényei létrehozásával egyelôre adós maradt.
A SZERVEZÉS. A RADIKALIZMUS ÉLETBEN TARTÁSA
„Minél több könnyen elérhetô állást és pozíciót tud a mozgalom nyújtani, annál nagyobb lesz az értéktelen elemek tülekedése, míg végre ezek a politikai haszonlesôk úgy kiuzsorázzák az eredményekben gazdag pártot, hogy az egykori becsületes harcos a régi mozgalomra nem fog ráismerni, sôt, mint alkalmatlan "idegent, hívatlant", az új jövevények egyszerûen kiközösítik maguk közül. Ezzel azonban az ilyen mozgalmaknak be is fellegzett. A szervezés legfôbb feladata annak biztosítása, hogy a mozgalom keretén belül szakadás – és ezen keresztül a munka gyöngülése – ne következhessék be, továbbá, hogy a támadó szellem fenntartásáról és megerôsítésérôl gondoskodjék. A tagok számának nem kell túlságosan nagynak lennie, sôt ellenkezôleg. Tekintettel arra, hogy az emberiségnek csak egy kis töredéke erôteljes és bátor szellemû, az olyan mozgalom, amely a maga szervezetét a végletekig növeli, egy szép napon szükségképpen meggyengül. A mozgalom legnagyobb veszedelme éppen taglétszámának természetellenes megnövekedése az igen gyors eredmények következtében. Amíg a mozgalom kemény harcokat vív, addig a gyáva és önzô emberek elkerülik, mihelyt azonban fordul a kocka, és a párt nagy sikere valószínû vagy már bekövetkezett, akkor gyorsan igyekszik mindenki a mozgalom tagjai sorába lépni. Ennek a körülménynek a terhére írandó az a tény, hogy sok sikeres mozgalom az eredmény elérése, helyesebben az utolsó célkitûzések végsô megvalósítása elôtt hirtelen, váratlanul, valami megmagyarázhatatlan belsô gyöngeségnél fogva megtorpan, a harcot beszünteti és végül elenyészik. Az elsô gyôzelem hatása alatt ugyanis olyan sok rossz, méltatlan és különösen gyáva elem férkôzik be egy-egy ilyen szervezetbe, hogy végül ezek a csekély értékû elemek a harcra készek fölé kerekednek, és a mozgalmat saját érdekeik szolgálatába kényszerítik, azt a saját gyönge lábon álló hôsiességük színvonalára süllyesztik le, és az eredeti eszme gyôzelmének kivívása érdekében semmit sem tesznek. Félô, hogy a felülrôl lefelé gépiesen irányított szervezkedés annak a veszélynek lesz az elôidézôje, hogy az egyszer elhelyezkedett, de teljesen még nem ismert és talán kevésbé alkalmas egyén puszta féltékenységbôl megkísérli a mozgalom kebelében az alkalmasabb egyén érvényesülésének megakadályozását. Különösen egy fiatal mozgalomnál lehet végzetes az így keletkezett kár. Nagy hiba, ha azt gondoljuk, hogy az ember a hatalom birtokában egyszerûen a semmibôl tud bizonyos szervezeteket elôvarázsolni anélkül, hogy meglennének hozzá az eszme tekintetében elôre kiképzett, szükséges emberek. Itt is érvényes az alapvetô tétel, hogy a gépiesen, hamar megteremthetô külsô alaknál fontosabb a lelkület, amely a külsô vázat betölti. (...) egy politikai párt ereje semmiképpen sem a tagok minél magasabb szellemi színvonalában, hanem sokkal inkább azok fegyelmezettségében és a vezetôség parancsainak szem elôtt tartásában rejlik. A döntô körülmény maga a vezetés. Minél forradalmibb és felforgatóbb volt a propagandánk, annál inkább visszariasztotta a félénk és gyönge természeteket, és megakadályozta azok behatolását szervezetünk magvába. Az ilyenek talán híveink maradtak, de nem elveink nyílt hangoztatása, hanem azok félénk elhallgatása mellett. Hány ezren biztosítottak engem arról, hogy mindenben egyetértenek velem, de tagok mégsem lehetnek! A mozgalom oly radikális, mondották, hogy a tagság egyeseket súlyos kifogásoknak, sôt veszélynek tenne ki. Ezért nem lehet a csöndes és békeszeretô polgároktól rossz néven venni, ha egyelôre félreállnak, annak ellenére, hogy szívbôl lelkesednek az ügyért. Ez így is volt jó. Ha azok az emberek, akik belsejükben nem értettek egyet a forradalommal, tagokként mind beözönlöttek volna pártunkba, akkor mi ma jámbor asztaltársaság, de nem harcra kész ifjú mozgalom lennénk. Az a lüktetô és támadó irány, amelyet annak idején propagandánknak adtam, mozgalmunk radikális irányzatát megerôsítette és biztosította, mert egy-két kivételtôl eltekintve, ezentúl már csak tényleg radikális emberek voltak hajlandók tagjaink sorába lépni.” Attól félek, a Jobbik pontosan abba a hibába esett, amelytôl Hitler óva inti a fiatal mozgalmakat. Túlságosan gyorsan érte el elsô nagy sikereit, sietnie kellett a szervezkedéssel, ennek következtében rengeteg értéktelen elem épült be mind a Jobbikba, mind a Gárdába. Gondoljunk bele, hány meghökkentô eset bukkant már elô a Jobbik rövid története során: pornózó gárdista, házasságtörô, hazudozó fôkapitány, gárdaellenes parlamenti képviselô, drogozó és homokosokkal fényképezkedô szóvivô, cigányokkal saját szakállára egyezkedô vidéki elnök – ezek jutnak eszembe hirtelen, de biztosak
lehetünk abban, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, és még nagyon sok idôzített bomba ketyeg a Jobbikban, amelyek majd a legváratlanabb pillanatban fognak felrobbanni. Talán még nem késô helyrehozni a hibát, és némi tisztogatást végrehajtani a Hitler által ajánlott recept szerint: radikálissá és forradalmivá kellene tenni a Jobbikot, olyannyira, hogy a megélhetési politikusok és a nyúlszívûek kénytelenek legyenek elhagyni a pártot. Egy ilyen „karcsúsítással” nem gyengülne, hanem éppenhogy erôsödne a Jobbik. Ezenkívül a Jobbiknak rendszeresen anyagi és egyéb áldozatokat kellene követelnie országgyûlési és önkormányzati képviselôitôl, például hogy a fizetésük egy jelentôs részét fizessék be a pártkasszába mozgalmi célokra. Ilyen és hasonló intézkedések távoltartanák a haszonlesôket. A Jobbik máris túlságosan sok kényelmes, jól fizetô pozíciót kínál, ami nagy veszély a mozgalomra nézve!
A PROPAGANDA
„A Deutsche Arbeiter Partei-ba (Német Munkáspárt) történt belépésem után azonnal kézbe vettem a propaganda vezetését. Ezt tartottam pillanatnyilag a legfontosabbnak. Kikhez kell a propagandának szólnia? A mûvelt intelligenciához, vagy a kevésbé képzett tömegekhez? Mindig csak a tömegek felé kell irányulnia! Minden propagandának populistának kell lennie és szellemi színvonalát a felvilágosítandók legkevésbé képzett rétegének befogadóképességéhez kell szabni. Minél nagyobb az a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda szellemi színvonala. Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelméhez szól a propaganda, annál átütôbb az eredmény. Ez a propaganda helyességének és helytelenségének legkitûnôbb fokmérôje, és semmi szín alatt sem egynéhány tudósnak vagy esztétistának a kielégítése. A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekbôl a tényekbôl kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó ember is megérti azt, amit akarunk. (...) a propagandatevékenység elsô tétele, hogy minden feldolgozandó kérdésben teljesen szubjektív, egyoldalú állásfoglalásra van szükség. Mit mondanánk az olyan plakátról, amely egy bizonyos szappan propagálására hivatott, és amely egy másik szappant is jónak minôsít? Az ember csak a fejét rázná. Éppen így vagyunk a politikai reklámokkal is. A propaganda feladata nem a különbözô jogok mérlegelése, hanem az általa képviselendô egyetlen jog kizárólagos hangsúlyozása. Itt nincs sok latolgatásnak helye, hanem csak végletek pozitívumának vagy negatívumának, szeretetnek vagy gyûlöletnek, jognak vagy jogtalanságnak, igazságnak vagy hazugságnak, de semmi szín alatt sem a félig-meddig, az így vagy úgy, a részben stb.-nek. A szociáldemokrácia és az egész marxista mozgalom hódító ereje nagyrészt hallgató közönségének egységében és egyoldalúságában rejlett. Minél korlátoltabb és bárgyúbb volt látszólag gondolatmenete, annál könnyebben fogta fel és emésztette meg azt a tömeg, mivel az elôadott dolgok megfeleltek szellemi színvonalának. Új mozgalmunk propagandatevékenysége éppen ezért igen egyszerû és világos: tartalma és formája szerint a tömeg ízlésének megfelelôen kell beállítani, helyes voltának egyetlen zsinórmértéke pedig az elért siker. Gyûléseinket röpcédulák és plakátok útján kellett összehívnunk. Ezeket ama szempontok szerint fogalmaztuk meg, amelyeket nagy vonásokban már propagandánk ismertetésénél ecseteltem: a nép széles rétegeire irányított hatás, néhány fontos pontra való összpontosítás, egy- és ugyanazon tények folytonos ismétlése, a szövegnek cél- és öntudatos fogalmazása ellentmondást nem tûrô állítás formájában.” Hitler politikai pályafutását a Német Munkáspártban rögtön a propaganda szervezésével kezdte, ami elég jól mutatja a terület stratégiai fontosságát. A zsidóság jelenkori hatalma is jórészt a hihetetlenül erôs propagandájukon nyugszik, de a mai magyar politikai erôk sem haboznak a propaganda fegyveréhez nyúlni. „Vona Gábor haszid zsidó; Orbán király akar lenni, ezért vitette a Parlamentbe a Szent Koronát; a Kuruc infót az SZDSZ pénzeli; a Jobbik a cigányok kiirtására készül; az MSZP el akarja venni a nyugdíjasok pénzét” – bizonyára mindenki találkozott már ehhez hasonló kijelentésekkel, amelyek
tökéletesen megfelelnek a Hitler által a propagandával szemben megfogalmazott követelményeknek: bugyuták, populisták, és az értelem helyett az érzelmekre igyekeznek hatni. Nagyjából mindig ki is találhatjuk, hogy éppen melyik párt bo-szorkánykonyhájáról jönnek, mert minden pártnak megvan a maga jellegzetes propagandája – kivéve a Jobbikot. Én legalábbis még nem találkoztam olyan propagandával, amelyet a Jobbikhoz tudtam volna kötni. Lehet, hogy a Jobbik egyáltalán nem kívánja használni ezt a fegyvert? Az rendkívül nagy hiba lenne. Tudomásul kell vennünk, hogy amíg a rend-szer olyan, hogy egy szellemileg teljesen leépült alkoholista szavazata egyenértékû egy agysebészével, addig propaganda nélkül nem lehet nyerni. Nagyon elegáns, ha egy párt mögött felsorakozik az ország szellemi és erkölcsi elitje, de a gyôzelemhez édeskevés... A Jobbik – a közeljövôben remélhetôleg megszületô – propagandája számára keresve sem lehetne jobb témát találni a cigánykérdésnél. A cigányok semmilyen körülmények között sem szavaznának a Jobbikra, így a többi párttal ellentétben a Jobbik nyugodtan feszegetheti a témát, nem kell félnie a potenciális szavazók elvesztésétôl. De hiszen a Jobbik már eddig is rengeteget foglalkozott a cigánykérdéssel – vetheti ellen valaki. Ez igaz, de nem épített fel rá propagandát, és ez óriási különbség. Be kellene indítani az egész országra kiterjedô, jól megszervezett propagandát, amelyet a Jobbik hívei terjesztenének minden elképzelhetô fórumon, így például a munkahelyeken, az iskolákban, a kocsmákban, az interneten. El kell mondani újra és újra a népnek, hogy a cigányok már kétmillióan vannak, hogy többségbe kerülve ki fognak irtani bennünket, hogy már most három megyét követelnek maguknak, hogy szerintük Magyarország ôsi cigány terület, és hogy hány értelmetlen és érthetetlen gyilkosságot követtek el az utóbbi években. Bele kell sulykolni az emberekbe, hogy csak a Jobbik kínál orvosságot erre a problémára. Minél több emberben sikerül felébreszteni az – egyébként teljesen indokolt – félelmet, annál közelebb kerül a gyôzelemhez a Jobbik. Egy ilyen propagandahullám sokkal több szavazót hoz, mint bármilyen parlamenti tevékenység.
AZ ERÔ SZEREPE
„Éppen így a tömeg is inkább az uralkodót, mint a kérôt tiszteli, és belsejében inkább kielégíti egy olyan tan, ami nem tûr meg maga mellett mást, mint a liberális szabadság engedékenysége. Így tehát csupán a kíméletlen erô nyers, céltudatos megnyilvánulását látja, amely elôtt mindenkor meghajlik. Rájöttem arra, hogy ha a szociáldemokráciával szemben egy igazabb, de a kitûzött cél felé ugyanilyen brutális következetességgel haladó tant állítanak, akkor az, ha nehéz küzdelmek árán is, de gyôzni fog. (...) a gyôzelem titka mindig a támadásban rejlik. A szociáldemokrácia tisztában van az erô értékével, és így elsôsorban azokra tör, azok ellen indít rohamot, akiknél ezt a ritka értéket sejti. Ezzel szemben hol óvatosan tapogatózva, máskor viszont hangosabban – a megismert vagy sejtett szellemi értékük szerint – agyba-fôbe dicséri az ellentábor gyönge alakjait, hiszen sokkal inkább fél egy közepes tehetségû vasöklû embertôl, mint egy tehetetlen, akarat nélküli lángelmétôl. A legmelegebben természetesen a testi és szellemi gyöngeségben szenvedôket ajánlja. (...) a mi polgári pártjaink, amelyek a régi államrendszer alapján állottak, meg voltak gyôzôdve arról, hogy elveiket kizárólag csak szellemi fegyverekkel szabad érvényesíteniük, mert az erôszakos eszközök alkalmazásának joga kizárólag az államhatalmat illeti. Ez a felfogás nemcsak az egyre jobban mutatkozó gyöngeség jele, de esztelenség is volt olyan idôben, amikor a politikai ellenfél rég letért errôl az álláspontról, és teljes nyíltsággal hangsúlyozta, hogy céljait, ha módjában lesz, még erôszakkal is megvalósítja. Ami egykor a marxizmus számára az eredményt biztosította, az a politikai akarat és durva tettlegesség teljes összjátéka volt. Az új mozgalom mindjárt az elsô naptól kezdve arra az álláspontra helyezkedett, hogy eszméit ugyan szellemileg terjeszti, de azokat szükség esetén erôszakos eszközökkel is meg kell védelmeznie. Az új tan rendkívüli fontosságáról való meggyôzôdés természetessé tette azt, hogy a cél eléréséért semmi áldozattól sem szabad visszariadni. A tekintély megteremtésének elsô kelléke a népszerûség. Az olyan tekintély azonban, amely egyedül a népszerûségen alapul, rendesen nagyon gyenge, bizonytalan és ingadozó. Az ilyen tekintély birtokosának arra kell törekednie, hogy tekintélye alapját a hatalom megszervezésével megerôsítse és biztosítsa. A hatalom és erô tehát a második összetevô. Ez jóval
állandóbb, biztosabb, és mindig erôsebb, mint az elsô. Feltéve, hogy a népszerûség és hatalom találkoznak és bizonyos ideig együtt maradnak, a tekintélynek egy szilárdabb alapja keletkezik, a hagyomány. Ha végül a népszerûség, erô és hagyomány összpontosulnak, akkor e három összetevô eredményeként jelentkezô tekintély megingathatatlan. A terror nem törhetô meg szellemi fegyverekkel, hanem csakis terrorral.” A Jobbikról elmondhatjuk, hogy szeret nagy szavakat használni, nagy célokat kitûzni. Magyar feltámadás, gazdasági szabadságharc, revizionista politika, székelyföldi autonómia, privatizáció felülvizsgálata, politikusbûnözés felszámolása, képviselôi rendszer radikális átalakítása, az IMF-hitelek visszafizetésének megtagadása – hogy csak néhányat említsünk. De vajon fel van készülve arra, hogy ilyen nagy célokért küzdjön? Megvan a Jobbikban az a kíméletlen, nyers, brutális erô, amelyet semmilyen eszközzel nem lehet megállítani? Szerintem nincsen. A Jobbik egyelôre nem több egyszerû parlamenti pártnál, amelynek még messze nincsen meg az ereje ahhoz, hogy sikerrel vívja meg a harcot a fenti célokért. Hogy valaha is elég erôs lesz-e hozzá, az a közeljövôben elválik. Én két lehetséges forgatókönyvet tudok elképzelni a párt számára: 1. A Jobbiknak egyre jobban megtetszik a kényelmes út: a Parlamentben, az uniós fórumokon és a médiában szellemi fegyverekkel megvívni a harcot. Ennek következtében az ellenfélnek is egyre jobban tetszik a Jobbik, a sajtó már nem szidja annyira, elismeri, hogy a Jobbik nem is olyan szélsôséges, és igenis lehet vele kulturált párbeszédet folytatni. A párt fokozatosan erôsödik, egyre több képviselôi helyet szerez az országgyûlési és önkormányzati választásokon, de eközben a radikalizmus szépen csendben elpárolog, a régi nagy célok egyre távolabb kerülnek, üres választási szlogenekké válnak, egészen addig, míg a mozgalom régi harcosa már nem tudja megmondani, mi a különbség pártja és a Fidesz között. 2. A Jobbik mégiscsak a veszélyesebb utat választja, és azokhoz a hatalmi módszerekhez nyúl, amelyeket Adolf Hitler megfogalmazott, és amelyeket a világon minden igazán sikeres mozgalom használt és használni fog. Ebben az esetben nagyon kemény harcra számíthat, a magyarság összes külsô és belsô ellensége ellene fordul, kígyót-békát kiáltanak rá, bevetnek ellene minden elképzelhetô törvényes és törvénytelen eszközt – de így talán van némi esélye a végsô sikerre. Nem akarok vészmadár lenni, de nekem úgy tûnik, hogy a Jobbik jelenleg az elsô, a kényelmesebb utat járja. Nekünk, szimpatizánsoknak óriási a felelôsségünk abban, hogy emlékeztessük a pártunkat: merre van a helyes irány...
Horváth Gábor (2010. szeptember)
