Mit szól ehhez a 21. század?

Mit szól ehhez a 21. század? Szakképzési konferencia 2016. június 21. Kossuth Klub

Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete Friedrich Ebert Stiftung Budapest

Dr. Parragh László: Köszönöm a meghívást, biztos vagyok abban, hogy komoly érdeklődés fogja kísérni ezt a beszélgetést, hiszen az utóbbi időben elég sok vita zajlik a szakképzés körül, de azt gondolom, hogy ez helyénvaló. Talán a cím egy kicsit eltúlzott, hogy „mit szól hozzá a XXI. század”, mert még a XX. században sem vagyunk igazából benne. De talán majd haladunk egy kicsit előre. Nos, úgy gondolom, hogy az iskolarendszerről nem lehet önmagában csak szakképzésként beszélni, hiszen a teljes iskolarendszer összekapcsolódik. A magyar oktatási rendszer egyik fő problémája, hogy a különböző oktatási struktúrák nincsenek egymással összekötve, nem egymásra épülnek. Újrakezdjük a tanulást gyakorlatilag minden egyes alkalommal, újra ismételjük a gyerekekkel az oktatást. Másrészt van egy hihetetlen nagy kapacitásfelesleg, ami egyúttal azt is jelenti, hogy van egy hatalmas pazarlás a rendszerben, hiszen ha a kapacitásokat nem optimálisan használom föl, akkor a pénz egy része fölöslegesen folyik el. A középfokú képzésben például a meghirdetett felvételikhez képest feleannyi beiratkozás történt, tehát nagyjából dupla kapacitás van, kis túlzással. A felsőoktatásban ötszázötvenezer főnyi kapacitásunk van, és kettőszázkilencvenezer hallgatónk, ami 2020-ra várhatóan kétszázötvenezerre fog csökkenni. Képzeljük el, hogy ha ezt a kapacitásfelesleget ésszerűen költenénk el, akkor mit jelentene! Miközben egyébként az élethosszig tartó tanulásról nem is igazán ejtünk szót. Ugyanakkor azt is tudni kell - és erről nyilván Demján úr majd részletesen beszél -, hogy csak azt lehet elosztani, amit megtermelünk. Egy ország akkor jut előre, hogy ha ténylegesen termel, ha ténylegesen előállít. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka. Óriási a vetélkedés ilyen értelemben az iskolarendszeren belül a különböző szereplők között a diákokért, a gyerekekért. Ez a színvonalat rontja, hiszen mindenki lejjebb és lejjebb teszi a mércét. Kivéve néhány elit gimnáziumot, csak azért, hogy hallgatót, diákot találjon. Tehát nem csak a fókával van a baj. A szereplőkkel is baj van, hiszen van az állam, vannak az önkormányzatok - most már kisebb jelentőséggel -, vannak az egyházak, mint oktatási szereplők, és vannak az alapítványok. Sajnálom, hogy nincs jelen alapítványi szereplő. Ugyanis az alapítvány az én felfogásomban azt jelenti, hogy az alapítványt az alapító létrehozza, megfelelő forrásokat bocsát rendelkezésre, majd azt követően működteti a bevételei mentén. Ehhez képest a magyar alapítványi iskolák jelentős része fejkvótáról szól, azaz arról, hogy hogyan lehet az állami bevételekből valamilyen forráshoz jutni és ezen keresztül működtetni a rendszert. Ezért gondolom azt, hogy ez a legpuhább része ma a rendszernek, ezért kell a lehető leggyorsabban csökkenteni az alapítványok számát, mármint azokét, amelyek nem önfenntartóak. Nyilván ha valaki önfenntartó, az egy másik kérdés. Ráadásul gyengül a minőség a rendszerben. Egyre nagyobb a lemorzsolódás, a szakközépiskolai rendszerben nagyjából egyharmad, a felsőoktatásban is harmincöt százalék. A jelentkezések száma csökken. A gimnáziumok nagyon erőteljes elszívó hatással bírnak. Ezt majd a 2016/17-es tanév jelentkezési számainál megmutatom Önöknek. 2012 és 2016 között a szakképzésben nyolcvanhatezerrel csökkent a tanulók száma, a gimnáziumokban tizenötezer fővel, összességében egyébként százezerrel csökkent a diákok létszáma. Mivel a szakképzésben a legnagyobb ez a csökkenés, ezért az arányok eltolódtak: az elmúlt időszakban a gimnáziumok aránya harminchét százalékról negyvenegy százalékra nőtt, míg a szakképző intézeteké hatvanháromról ötvenkilencre csökkent. A tudásszint szintén nagymértékben csökkent, ma vannak az országban olyan gimnáziumok - és négyszemközt szívesen megmondom, hogy melyekre gondolok -, ahol 2,5-es az osztályátlag! Osztályátlag 2,5! Tessék elképzelni, hogy azzal az érettségivel mit lehet majd kezdeni. Alacsony a végzettségen belüli elhelyezkedés, például a textiliparban /könnyűipar/ végzettek 1-2 százaléka helyezkedik csak el a szakmájában. A legnagyobb az elhelyezkedési arány a hivatásrendi szakmákban, például ápolónő. Ott 2

nagyjából kétharmad. De az esetek döntő részében ennél lényegesen alacsonyabb az elhelyezkedés. Van egy kiszorító hatása a felsőoktatásnak, hiszen a gyenge színvonalú diplomák kiszorítják a bizonyos középfokú végzettséggel rendelkezőket. Vagyonőrből vagy recepciósból nagyon sokat találunk. És van egy téves társadalmi felfogás a szakképzés tekintetében, de itt nagyon rövid az idő, tizenöt perc alatt nehéz ezt kifejteni. A 2016/17-es felvételi tanulságait hadd mondjam el Önöknek, ezek egészen friss adatok. A meghirdetett helyek száma majdnem a duplája a felvettek létszámához képest. Kétszer annyi hely van, legalábbis papíron, mint amennyi diákot föl tudott venni a rendszer. Elképesztő kapacitásfelesleg, és hangsúlyozom, elképesztő forráspazarlás. A korábbi évekhez képest tovább csökkent a felvettek száma, tehát a tendencia fennmaradt. Ez értelemszerű, hiszen a népesség alakulása ezt alátámasztja. A jelentkezők huszonkét százaléka a régi szakiskolába jelentkezett, szakgimnáziumba harmincöt százalék, gimnáziumba negyven százalék. Ez, hangsúlyozom, tavalyi adat, tehát nem a négy éves, amit negyvenegy százalékkal jellemeztem. Ha megnézzük a fő problémákat, amik a rendszert jellemzik, az egyik egyértelműen az, hogy több szakmunkásra és több technikusra volna szüksége a gazdaságnak. Meg kellene jelenjen a technikus, az üzemmérnök kategória, ami közte van a felsőoktatásnak és a középfokú oktatásnak. A reálgazdaság lebontja azokat a merev határokat, amelyek a felsőoktatás és a középfokú oktatás között húzódnak. Gondoljanak arra, hogy egy mechatronikus vagy egy rendszergazda esetében félig-meddig felsőfokú tudásra van szükség, ez ma még nem igazán van fölépítve. Hiányzik a pályaválasztási tanácsadás, a gyerekek nem látják, hogy milyen opciók vannak előttük. Nem látnak üzemet belülről a tanulmányaik során. Hiányzik a modern termelésbe bevonható, széles körű alapismeretekkel rendelkező munkavállaló. Ma Magyarországon, Nyugat-Magyarországon ez különösen igaz. Ennek komoly veszélye van a növekedésre, a működő tőke beáramlásra. Az egész társadalom nagyon súlyos kárát láthatja, ha ez a helyzet fennmarad. Előnytelen a képzési struktúra. A szakiskolák száma drámaian csökkent az elmúlt két évtized alatt, viszont jelentősen nőtt a gimnáziumoké. Én magam is jó néhány olyan gimnáziumot ismerek, ami szakiskola, szakközépiskola volt, és elment a gimnázium irányába. Ha vidéki városból jönnek, pontosan tudják, hogy hány ilyen gimnázium létezik, aminek a valós tartalma erősen megkérdőjelezhető. Bizonytalan a szakmai tudás; a szakmaoktatás alacsony színvonalú, a megszerezhető kompetenciák gyengék. A szakképzettségre nagyon sokan zsákutcaként tekintenek. Ez a legsúlyosabb probléma megítélésem szerint. Merev a felsőoktatási rendszer, nincs átjárás, holott az lenne a logikus, mint a németeknél vagy az osztrákoknál, hogy az ember szerez egy szakmát, és a szakma után megy be a felsőoktatásba. A másik, hogy hiányzik az élethosszig tartó tanulás. Amikor viták zajlanak arról, hogy mit kell megtanítani a középiskolában, akkor elfelejtjük azt, hogy Magyarországon rendkívül gyenge lábakon áll az élethosszig tartó tanulás. Ha úgy tetszik, politikai és üzleti érdekcsoportok ülnek rajta. Nagyon sokszor nem valós tudást ad, hanem csak formai az egész rendszer. Amikor a gazdagréti lakótelep VIII. emeleti lakásában tanítanak targoncavezetést, akkor nagyjából el lehet képzelni ennek a tananyagtartalmát. Nem épülnek egymásra az iskolarendszerünk szintjei, ezt nagyon sok példa mutatja, és ezzel szembe kellene nézni. Azt várjuk, hogy középszinten, tehát a középfokú oktatásban tanuljanak meg a gyerekek írni, olvasni, holott ezt meg kellene tanulniuk az általános iskolában. Ugyanígy van ez a matematikával. Nincs digitális tudás a rendszerben, Bojár Gábor nyilván erről majd részletesen beszél. A mai magyar oktatási rendszer nem épít a modern technikákra, sem használatában, sem a tudás tartalmában. Gondoljanak erre, amit említettem, amikor a szakképzésről vitatkozunk, hogy mennyi legyen a gyakorlati képzés és mennyi legyen a közoktatás benne. Ekkor elfelejtjük azt, hogy az élethosszig tartó tanulással egy tehetséges ember továbblépését nagyon szépen föl lehetne építeni. De azzal sem mondok újat, hogy a 3

középfokú oktatás nem gondoskodik megfelelő szinten a nyelvtanításról, és ezt is az egyetemektől várjuk. Ennek okán aztán a diákok egyharmada nem kapja meg a diplomáját, mert nem végezte el a tanulmányait. Egy közismert ember hívott föl a minap, aki elmondta, hogy a fia nyolc éve munkanélküli. Elmondta, hogy melyik felsőoktatási intézményben végzett nemzetközi kommunikáció szakon, úgy, hogy nem tanultak nyelvet! Azt gondolom, hogy ennél szemléletesebb példa nem nagyon létezik. Mik lehetnek a megoldások? Először is meg kell erősíteni a szakgimnáziumokat. Azt gondoljuk, hogy szakmát kell tanulni, ami mindenképpen biztos kenyeret ad a diák kezébe akkor, amikor kilép a gimnáziumból. Nem minden család vastag pénztárcájú Magyarországon, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy talál-e munkát, amikor kijön a gyerek, vagy sem. Érettségit kap és könnyebben juthat be az egyetemre. Én azt gondolom, hogy a következő heteknek, hónapoknak az egyik legfontosabb feladata az átjárás biztosítása azoknak a diákoknak, akik szakgimnáziumban, szakiskolában tanultak, hogy hogyan tudnak bejutni a felsőoktatásba, különböző felzárkózási technikákon keresztül. Akár nulladik évfolyammal, akár esti képzéssel, akár valamiféle bónusz pontszámmal, vagy valamilyen más dologgal. Erősíteni kell a duális képzést. Szükséges a kompetenciamérés és a tudásszint ellenőrzése az oktatási rendszerben, magyarul szükség van a felvételire, központi elvárások szerinti felvételire. Ma felvételi a magyar gimnáziumi rendszerben van, ahol elit gimnázium van, és kiválogatják a legjobb diákokat. Ami egyébként helyes, tehát nehogy valaki ezt egy pozitív vagy negatív értékítéletként tekintse. De kiválogatják a legjobb diákokat. Ugyanakkor a leggyengébb gimnáziumok esetében semmilyen kompetencia- és tudásszintmérés nincs. Azt gondolom, hogy be kell vezetni a felvételi rendszerét. 2020-tól nyelvvizsgát a felsőoktatásban, mégpedig angolt, ezen régen túl kellett volna lépnünk. Angolul kell tanulni, az a világra a kapu. Be kell emelni a digitális tudást, és nem szabad a változtatásokat halasztani. Ez egy hosszas vita lesz a következő időszakban, hogy meg kell-e szeptembertől csinálni azt, amit meg lehet csinálni. Nekünk ebben nagyon határozott az álláspontunk. Azt gondoljuk, hogy igen. Még akkor is, ha a rendszer nincsen kész, ugyanis soha nem lesz kész. A világ változik, a világhoz mindig igazodni kell. Lehet, hogy egy év múlva már megint más szabályozás lesz, vagy két év múlva, vagy három év múlva. Ez nem lesz megkerülhető. Viszont ami jelenleg a szabályozási rendszerben a szakgimnáziumok esetében készen van, azt mindenképpen be kell vezetni. Végül, ezt valamennyiünknek mondom tanulságként, azt gondolom, hogy közös és nagyon erős felelősségünk van a képzéssel kapcsolatos viták tekintetében. Egyrészt az oktatásnak permanensen kell változnia, a világ kihívásaihoz kell igazodnia, ez nálunk nem történt meg a rendszerváltás óta. Én azt gondolom, hogy nagyon rossz irányba fordult a magyar oktatás rendszere. Mindegyik területről beszélek, hangsúlyozom, nem csak a szakképzésről. Nem szabad politikai színtérré tenni, mert a politika mindig politikai válaszokat ad, vagy jellemzően politikai válaszokat ad. És ez a szakmaiság sérüléséhez vezet, ami egyikünknek sem érdeke, különösen nem a diákok érdeke a szakmaiságnak a sérülése egy ilyen vitában. Köszönöm szépen a figyelmet! Juhász Ágnes: Juhász Ágnes vagyok és most abban a minőségemben szeretnék hozzászólni, hogy a Magyar Pedagógiai Társaság pályaorientációs szakosztályának vagyok a titkára. Parragh úr sok megállapításával vitatkoznék. Ezen a szakmai alapon csak azt mondanám most el, amihez egy kérdést is szeretnék föltenni. A mi szakmánkban is korábban volt egy olyan vélemény, hogy a gyerekeket általános iskolában minél jobban föl kell készíteni a pályaválasztásra. És ha jobban föl lesznek készítve, akkor jobbak lesznek az eredményeik. Ma a korszerű vélemény nem ez. Ma a korszerű vélemény az, hogy a pályaválasztás egy elavult fogalom, nem létezik. Részben azért nem létezik, mert az embereket arra kell felkészíteni, hogy az életük során állandóan 4

változik, amit csinálniuk kell. Nem a képzettség, hanem a kompetenciák, készségek azok, amik alapján alkalmazzák őket. És ma már a foglalkoztatásban is így van a világon mindenhol. Vagy nem mindenhol, de sok helyen. Ennek kapcsán ugye elhangzott, hogy az nem baj, hogy tulajdonképpen tizennégy éves korban eldől az, hogy valaki gyakorlatilag milyen irányban megy el. Hanem az a fontos, hogy jól felkészítsük egy döntésre, ami egyébként tizennégy éves korban fejlődéslélektani szempontból is meghozhatatlan. És hogy felvételivel döntsük el azt, hogy milyen irányba mehet. Azon kívül tudomásom szerint a Kamarának vannak olyan elképzelései, hogy azt is. Tehát nem csak azt, hogy milyen iskolatípusba, hanem azt is, hogy milyen szakmára alkalmas a gyerek, azt hetedikes korban egy felméréssel kellene megállapítani. A kérdésem az ez utóbbira vonatkozik. Állnak-e még ezek az elképzelések? És ha igen, akkor mi a helyzet ezzel kapcsolatban? Rózsa Péter: Köszönjük szépen! Parancsoljon! Parragh László: Nos, tizenöt percem volt, ahogy mondtam is, tizenöt perc alatt nem lehet részletesen kifejteni mindent, de így most lehetőséget kapok rá. A mi álláspontunk az, hogy az élethosszig tartó tanulást kell rendbe tenni. Ugyanis ha egy gyereket nekiállok szakácsnak fölkészíteni, és azt szeretném, hogy el tudjon helyezkedni, mint szakács, akkor neki a szakács szakma alapjait kell elsajátítania. Nem azt, hogy a béta-karotin hogy bomlik le a főzés során, hanem azt, hogy hogyan kell a sárgarépát megfőzni. És akkor teszek jót a gyerekkel, ha a szakmára megtanítom. Ha ő tovább akar menni, ki kell nyitni számára azokat a kapukat, amelyek lehetővé teszik, hogy továbblépjen. Itt az igazgató úr azt mondta, hogy kevesen vannak ilyenek, de vannak. Nekünk vannak ilyen projektjeink. Van olyan cég, akivel együttműködve harmincegy gyerekkel indult egy osztály szakképzésben. A harmincegyből huszonheten fejezték be. Én többel beszélgettem - vékony pénzű családok voltak -, mindegyik azt mondta, hogy nagyon örül, hogy ezt a megoldást választotta, mert pénzt keres. Saját lábára tud állni. És a huszonhétből huszonnégyen iratkoztak be esti gimnáziumba, mert szeretnének mérnökök lenni. Ezt a pályát, ezt az utat kell megnyitni. Nem azt, hogy egyharmada a gyerekeknek kiesik, vagy azt, hogy Baján képzek textilipari szakmunkást vagy varrónőt, miközben már régen nincs ruhagyár. És száz gyerekből egy helyezkedik el varrónőként. Azt gondolom, akkor járunk el helyesen, ha a szakmára tanítjuk meg. Ami a pályaválasztás korszerűségét illeti, erre nagyon egyszerű az álláspontom: Németország korszerűen él, én pedig szeretném, ha ez az ország úgy élne, ahogy Németország. Szeretném, ha ott lennének a jövedelmek, ahol Németországban vannak. Náluk ez a rendszer működik. Merevebben működik, mint nálunk, sőt, nálunk egyáltalán nem működik. Ma a gyerekek úgy mennek ki az általános iskolából, hogy nem jártak üzemben. Nem jártak munkahelyen, nem látják, hogy hogyan működnek. Ne abban tessék gondolkozni, hogy a II. vagy a XII. kerületben hogy van ez. Mert ott, ez is elhangzott a konferencián, megvannak a jövedelmek. De ahol egy szegény család él három-négy gyerekkel, akkor azt gondolom, hogy akkor teszünk neki jót, ha megmutatjuk a lehetőségeket és megmutatjuk az opciókat. Mi is mérünk sok mindent, mérjük azt, hogy a legvékonyabb pénztárcájú családok küldik a gyerekeket a legésszerűtlenebb képzésbe, mert a média befolyásoló ereje az, ami az ő döntésüket meghatározza. Azt látja, hogy médiamenedzser, hú, de klassz, ott ül az RTL Klub-nak a képernyőjén, és ez az ő életcélja, életképe. Azt gondolom, hogy nekünk azt kell megmutatni a gyerekeknek, hogy létezik fizikai munka, létezik kétkezi munka is. Csináljuk a Szakmasztár vetélkedőt. Nagy tisztelettel meghívom jövőre, ha van kedve eljönni, tizenötezer gyerek volt idén is ott. Rettenetesen 5

élvezték. És amit a legjobban kedveltek a gyerekek, az egy asztalosnál egy virágtartónak az összerakása volt, mert életében először volt egy csomó gyereknek kalapács a kezében. Én nem állítom, hogy mindenkinek kalapácsot kell adni a kezébe. Tehát egyetértek Bojár Gáborral abban, hogy a felsőoktatásnak a jelentősége egyre nagyobb, ez nem kérdés. Az informatika jelentősége is egyre nagyobb. Ha nem szabályozzuk az oktatás rendszerét, hanem azt a teljesen liberális, vagy ha úgy tetszik, át nem gondolt oktatáspolitikát folytatjuk, amit az elmúlt húsz évben folytattunk, akkor az egyáltalán nem a korszerűség irányába mutat. De hát lehet különböző véleményünk, különbözőek vagyunk. Rózsa Péter: Köszönjük szépen! Mennénk tovább, mert nagyon kevés időnk van. A következő kérdés érkezett. … Éva egyébként reál közismereti tanár szakképző kollégiumban, iskolában és kollégiumban. Mi az, ami készen van a szakgimnáziumokkal kapcsolatban. Óratervek még nem véglegesek, hiszen még a múlt héten is változtak. Szeptemberre mi lesz? Az összes többi egyébként majd arra vonatkozik. Parragh László: Itt nagyon sokan abban a tévképzetben vannak, hogy a kamara irányítja a szakképzést, ez nem igaz. A kamara megfogalmazza a gazdaság igényeit, elmondjuk, hogy szerintünk mi kellene a gazdaságnak, mitől lesz sikeres a gazdaság. Itt találkozunk egyébként a politikával, hiszen a politikának meg kell egy sikeres gazdaság ahhoz, hogy sikeresen tudjon működni. Ebből következően mi csak a véleményünket mondjuk el, a jogalkotó az NGM. Tehát ezt a kérdést az NGM-nek kell föltenni. Nem tudok rá válaszolni. Rózsa Péter: Akkor szintén az NGM alá tartozik a következő kérdés, hogy tananyag tartalmak kidolgozás alatt vannak, és hogy mit kell pontosan majd tanítani? Még ez sem körvonalazódott. Parragh László: Mindegyik zajlik, mindegyik halad, nem gondolom, hogy minden a határidőn belül el fog készülni. Szerintem ebben van egy optimizmus az NGM részéről. Ezt én meg is fogalmaztam a múlt héten egy nagy interjúban, ahol azt mondtam, hogy vannak kétségeim afelől, hogy szeptemberre minden elkészül-e. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mivel ez egy folyamatosan változó rendszer, ami kész van, azt be kell vezetni. Ne feledjük, hogy az oktatásban egyetlen időablak létezik egy évben: a szeptember 1. Tehát amit szeptember 1-jén nem indítunk el, azt akkor a következő szeptember 1-ig már nem lehet elindítani. Rózsa Péter: Konkrét kérdés nagyon az, hogy a szaktanárok hol vannak, akik most ebben egy új, még nem látható differenciáltabb rendszerben, még nem pontosan látható, mely szakmákat kell, hogy oktassanak.

6

Parragh László: A szaktanárok esetében annyit tudtunk elérni, hogy a nyugdíjazási korhatárt felfüggesztette a kormányzat. Tehát maradhattak a szaktanárok a rendszerben. Minden eszközzel próbálunk képezni szaktanárokat. Mestertanárokat képezünk a kamarán belül is. Miután a világ változik, nem ördögtől való az, hogy rá kell készülni arra, hogy át kell képeznie magát néhány pedagógusnak a jövőben, akár tetszik, akár nem. Tetszettek itt azok a nem önostorozó, de legalábbis saját magukra nézve kritikus hangok, amik elhangzottak. Tényleg borzasztó merev a magyar pedagógus társadalom, mindenféle szempontból. Nekem van jó néhány pedagógus barátom, jókat szoktam mosolyogni azon, amikor azt mondják, hogy egy tanórára egy óra felkészülési idő kell. Ha valaki huszonöt éve tanítja a mohácsi csatát, akkor nincs szüksége arra, hogy a huszonhatodik évben is rákészüljön arra a tanórára. Mendrey László: Kérünk szépen egy kis türelmet és egy kis toleranciát! Parragh László: Ha a mai világban belép az üzembe valaki, beteszi a kártyát, és a kártya nyomon követi a munkáját, megnézi, hány munkadarabot készített el, és amikor kijön és kiveszi a kártyát, akkor megvan az aznapi teljesítménye. A világ ebbe az irányba megy. Nekem se tetszik, elhiszem, hogy Önnek se tetszik, de a világ ebbe az irányba megy. Rózsa Péter: Egy olyan kérdés érkezett, hogy van-e arra adat, hányan iratkoztak be külföldi egyetemekre, tudunk-e erről? Parragh László: Százalékosat tudunk. Ebben egy teljes félreértés van a magyar társadalomban. Körülbelül a magyar diákok kettő-három százaléka, aki külföldön tanul, és nyolc-kilenc százalék körül vannak, akik Magyarországon tanulnak, tehát Magyarországon a külföldi hallgatók száma nyolc-kilenc százalék. Van olyan egyetemünk, ahol ez kétharmad, például az Állatorvostudományi Egyetem. Rózsa Péter: Tehát nálunk tanuló külföldiek arányáról. Parragh László: Az Állatorvostudományi Egyetemen a diákok kétharmada külföldről érkezett. Egyébként ez jellemző, az informatikában is van ilyen, de nagyon erős, teljesen jelen van az orvostudományok területén. És a műszaki tudományokban is, BME-n is van ilyen. Mendrey László: Csak pici kiegészítés, … és ezzel Bojár Gábort erősítem. Utána kérdeztünk … Jelen pillanatban tizenötezer fiatalember tanul külföldön, magyar fiatalember, akik kizárólag a felső 7

középosztály tagjai, családjaiból kerülnek ki. És attól tartok én, hogy azok, akik ezeken a tanulmányokon részt vesznek Egyesült Államoktól Anglián, Franciaország, satöbbi, satöbbi országokban. Nem feltétlenül fognak hazajönni, hogy az ott megszerzett tudásukat itthon hasznosítsák az ország javára. Parragh László: Ebben nem lennénk messze egymástól. Ha tizenötezret elosztom, mondjuk, hat évvel, ami az átlagos egyetemen töltött időnek a száma, akkor kétezerről beszélünk évente. Rózsa Péter: És nem kapott választ, azt mondja. Juhász Ágnes: Elnézést, csak volt egy bevezetője, és arra reagált, amivel kapcsolatban természetesen a mi szempontunkból is úgy gondoljuk, hogy az általános iskolákban a fizikai munka megismertetése és presztízsének növelése az fontos. Tehát nem ezzel vitatkoztam. Viszont azt kérdeztem, hogy mi az elképzelés azzal a pálya irányítással, vagy pályaválasztás, vagy erőteljes pályaorientációval kapcsolatban, amire voltak elképzelések. Tehát, hogy hetedikben legyen valami olyan felmérés, aminek alapján meg lehet határozni, hogy milyen irányt javasolnak a gyerekkel kapcsolatban. Parragh László: Én szó szerint a pályaválasztási tanácsadást használtam, ami az orientációban segít. Egyébként az, hogy képességeket és készségeket fölmérjenek egy gyereknél, az a gyereknek is érdeke. Mi erősen bíztatjuk a kormányzatot arra, hogy egy ilyet hajtson végre, ha lehet, akkor már jövőre. Már csak azért, hogy tisztán lássunk. Az oktatáspolitikában azt a problémát látom, és magában a kormányzatban is, tehát a minisztériumban is, hogy nagyon sokan olyan álláspontot képviselnek, ami nagyon távol van az enyémtől. Ez önmagában nem lenne baj, hanem távol van a realitásoktól. Egy álomvilág, amit a mai magyar valóság és a mai európai valóság nem tükrözi vissza, vagy nem igazol vissza. Rózsa Péter: Köszönöm! Két kérdést látok, hármat. És körülbelül hat-nyolc percünk van. Négyet. Sorrendben egy, kettő, három, és ameddig eljutunk. Így látom. Parancsoljon! Tessék! És ha lehet, röviden megfogalmazni. Ónodi Molnár Dóra: Köszönöm szépen! Nagyon rövid leszek. Ónodi-Molnár Dóra vagyok a 168 órától, és az alapítványi iskolákkal kapcsolatban kérdeznék. Hogy ha ez felmerül igényként, hogy legyenek önellátóak az alapítványi iskolák, akkor miért nem merül föl az a túloldalon, hogy akkor azoknak a szülőknek, akik kimenekítik az állami közoktatásból a gyereküket, akkor valamilyen komolyabb adókedvezményt kapjanak. Ez az egyik kérdésem. A másik meg, ha már egy olyan rendszer alakult ki Magyarországon, hogy ez nincs így, tehát a rendszerváltás óta van valóban valamiféle állami hozzájárulás akkor is, hogy ha egyház tart fönn iskolát, akkor is, hogy ha 8

önkormányzat. Ennek ellenére kirajzolódott egy sokszínű alapítványi iskolapiac, amelyben olyan iskolák jöttek létre, amelyek hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztak, olyanokkal, akikkel nem bírt el az állami közoktatás. Átestek egy nagyon komoly szűrésen ezek az iskolák, pont az ilyen jellegű vádak miatt, hogy valaki azért alapított iskolát, mert ezen akart meggazdagodni. Úgy gondolom, hogy 2009 és 2011 között egy nagyon kemény átvilágítás történt ebben a szektorban. Miért kell ezeket az iskolákat tovább szekálni? Parragh László: Hát ez nem teljesen nekünk szóló kérdés, de azt kell mondjam, hogy a mi meggyőződésünk szerint az alapítványi iskolára akkor van szükség, amikor valami speciális cél van, illetve akkor, amikor az alapítvány ténylegesen magát tartja el, abban Önnek igaza van. Én találkoztam jó néhány olyan céggel, gyakorlati képzőhellyel, amely az iskolának, tehát a szakiskolának a tanműhelyét bérelte ki, és délután ott végezték a gyakorlati képzést, és felvették a fejenként átlagosan kilencszázezer forint körüli fejkvótát. Én azt gondolom, hogy ennek kell véget vetni. Látom, hogy a kormányzatnak ebben szűk a mozgástere, de ha most azt mondom Önnek, hogy Sümeg, Tapolca, Hévíz és Várpalota járásokban nincsen állami kézben levő kőművesképzés például, akkor azt gondolom, hogy az az oktatási rendszernek egy tragédiája. Azt is meg tudom mondani Önnek, hogy melyik egyháznál van ez a képzés, hova szervezték ki a korábbi időszakban, de azt gondolom, hogy ez nem egy konferenciának a tárgya. Nagyon sok indokolatlan kiszervezés volt a rendszerből. Rózsa Péter: Köszönöm szépen! Parancsolj! És még kettőt látok, ha belefér az időbe. Parragh László: Egyébként ez ráadásul a pedagógusoknak is érdeke, azt gondolom. Komjáthy Anna: Komjáthy Anna vagyok a PDSZ választmányából. Szeretném, ha egy kicsit pontosabban elmagyarázná, mert én nem értettem meg, hogy amikor azt mondja, hogy valószínűleg a kerettantervek nem készülnek el időre. Tehát ez egy optimista feltételezés, hogy el fognak készülni, akkor azt mondta, hogy azon az állásponton van, hogy ami elkészült, azt be kell vezetni. Ezt hogy kell érteni? Amelyik szakmára elkészült, azt be kell vezetni, a másik szakmára nem. De akkor hogy lesz átalakítva a rendszernek a szerkezete. Parragh László: Ahogy fogalmaztam, egy évben egy alkalom van arra, hogy a rendszerbe bárki belenyúljon. Hogyha most azt mondjuk – ez a klasszikus érvelés –, hogy vitassuk meg, csináljunk hatástanulmányokat, gondoljuk át, töprengjünk rajta, még egy kicsit aludjunk rá, akkor körülbelül három év múlva fog elindulni a szakképzés tényleges átalakítása. Mi azt gondoljuk, hogy ezt nem kellene megvárni, a szakgimnáziumi rendszert meg kell csinálni, el kell indítani. Ami tananyag megvan, azt el kell kezdeni tanítani, ezzel adunk annak a gyereknek esélyt, aki most lép be a rendszerbe, és nem csúsztatunk rajta egyet. Ezen vitatkozhatunk, de nekem ez az álláspontom.

9

Rózsa Péter: Köszönöm szépen! Parancsolj! Lohonyai Zoltán: Lohonyai Zoltán vagyok. Székesfehérvárról az Arany János speciális szakiskolából jöttem. Egyetlenegy kérdésem van, hogy a speciális szakiskolák, tehát a sajátos nevelési igénnyel tanuló gyerekek ebben a rendszerben hol fognak elhelyezkedni. Most pontosítva a kérdést, hogy a mostani minisztériumtól átkerülnek-e a Nemzetgazdasági Minisztériumhoz a szakiskolák. Tehát a speciális szakiskolák, és egyáltalán hogy képzeljük el a jövőnket? Parragh László: Erre nem tudok Önnek válaszolni, nem is a feladatunk. Mi, amiben véleményt formálunk, az a gazdaság szempontjából való szakképzés. Hogy ha az Önök iskolájában olyan diákokat képeznek, akik fogyatékkal élnek, és a gazdasághoz kerülnek, akkor nyilván azt támogatnánk, hogy az NGM legyen az, aki felügyeli ezt az oktatást. De ebben nem tudok Önnek egyértelmű választ adni. Elnézést kérek! Rózsa Péter: Parancsoljon! Fügedi Beatrix: Fügedi Beatrix vagyok. Én leszek az utolsó előadó, de gondolom, hogy nem tudunk akkor már kommunikálni. Parragh László: Nem tudom megvárni, mert egy órakor programom van. Fügedi Beatrix: Akkor egy nagyon fontos kérdést szeretnék föltenni, ami az előadásommal is kapcsolatos. Elhangzott, hogy a szakképző intézményeknek a kapacitása sokkal jelentősebb, mint az oda jelentkező tanulói létszám. Most megkérdezném azt, hogy mi az oka akkor annak, hogy amikor a tanulók belépési életkor határát huszonegyről huszonöt éves korra megnövelték, akkor a nappali tagozaton, iskolarendszerű képzés nappali tagozatán még mindig az jellemző, hogy csak az első szakképesítés ingyenes. Tehát a felnőtt oktatásban valóban két szakképesítés ingyenesen szerezhető, a nappaliban viszont csak egy. Tehát ha huszonöt éves korig ez kitolódott, a szakgimnáziumi rendszerben már két szakképesítés is szerezhető, akkor miért nem lehet a két szakképesítéshez ingyenesen hozzájutni. Most gondolok arra, ha valaki – természetesen a ráépülés az ingyenes –másik szakképesítést szerezhetne. Nem jelentene-e ez a gazdaság számára is egy olyan lehetőséget, hogy kevesebb munkanélküli. Hiszen ott van a gyermek és egy mobilabb munkaerő lehetőségét is nem jelentené-e ez. Még annyit, hogy ha változtatni szeretnének ezen, a Nemzeti Köznevelési Törvény megengedi, de a Szakképzési Törvény 46. §-a tiltja. Előtte két másik megengedi. Csak ezt a 46. §-t kéne megváltoztatni. Köszönöm! 10

Parragh László: Hát nyilván ennek vannak pénzügyi összefüggései. De egyébként Önnek igaza van, én tudnék mindegyik mellett érvelni. Tehát amellett is tudok, hogy miért ne, és amellett is, hogy miért igen. A tanulságunk vagy a tapasztalatunk a felsőoktatásból ered. Ott az átlagos képzési idő hét esztendő, de van olyan hallgató, aki tizenkét-tizenhárom évet tölt bent az egyetemen. A bolognai rendszer ilyen szempontból katasztrofális hatással járt, a minőség tekintetében is, és az oktatásban töltött idő tekintetében is. Nem gondolom, hogy ha valaki kitanul egy szakmát, akkor ott automatikusan biztosítani kell neki azt, hogy rögtön ottmaradjon utána még három évig az intézményben, és minden formában finanszírozzuk az Ön vagy az én adófizetői pénzemből. Én azt gondolom, hogy akkor ki kell mennie a piacra, meg kell méretnie magát, és a felnőttoktatás keretében estin, levelezőn ingyenesen vagy felnőttképzésben költségtérítéssel elsajátíthat még minden további nélkül egy szakmát. De hangsúlyozom, tudok érvelni ellene is, mellette is. Ma ezt tartom én személy szerint a leglogikusabbnak. Rózsa Péter: És akkor az utolsó kérdés következik. Tollner József: Tollner József vagyok. Én is a PDSZ választmányának tagja. Abban a gimnáziumban tanítok, amit Wittinghoff polgármester úr említett a levelében. Azt a problémát tartom a legnagyobbnak, amit ő is ott említett. A mi iskolánk attól lett például vonzó, hogy elég volt egy diáknak tizenhét éves korában eldönteni, hogy a szakközépiskolai irányt választja. Pontosabban közgazdasági irányt választja, vagy pedig a gimnáziumot. Nagyon nagy problémának tartom, hogy nem hagyták meg ezt a sokszínűséget. Pontosan a gyerek maradt ki, és itt a bekiabálásra is hadd reagáljak. Az volt igaziból a probléma azzal a megjegyzéssel, hogy ki az, aki matematikát tanít, meg ki az, aki gyereket tanít. Aki matematikát tanít, az tényleg harminc év után nulla időráfordítással megtanítja a másodfokú képletet. Hogy ha gyereket tanítunk, akkor ahhoz a gyerekhez, ahhoz a gyerekcsoporthoz fogjuk alakítani az óránkat, és ehhez tényleg idő kell. Az a baj, hogy az egész filozófiában pontosan ezt a problémát látom. Ön például, nem tudom önnek van-e kisgyereke, kis unokája, óvodás korában. Melyik iskolába íratná be a Demján úr által említettek közül? Abba, amelyik nyitottá teszi a világot, ami a művészeti képzést is megengedi, vagy az, amelyik ez elől elzárkózott? Egyszerűen egy felháborodást hallottam Demján úrtól, hogy többen jelentkeznek abba az iskolába. Hát ezt nem is értem. Tehát hogy mi abban a baj. Köszönöm! Parragh László: Nem tisztem megvédeni Demján urat, de régi jó barátom. És tudom, hogy őt néha elragadja a hév, és akkor tudja jól kifejezni magát, hogy ha ilyen keményen és határozottan, és esetenként szélsőségesen fogalmaz. De nem erről van szó. Arról van szó, hogy ha megnézzük a statisztikai adatokat, akkor az derül ki, hogy a magyar pedagógusoknak az óraszáma az európai többi óraszámhoz képest a legkevesebb között van. A fizetése is, világos. Egyre több kétkedő írás jelenik meg ezzel az összehasonlítással kapcsolatban a szakújságokban. Hogy ez nem így van. Az osztályharc fokozódik. A másik része a Budaörs, de mondhatnék Érdet, mondhatnék Győrt vagy Kecskemétet. Abban az esetben, hogy ha az önkormányzat finanszírozza az oktatást 11

- ami egyébként helyénvaló -, akkor az szegregáció azokkal a településekkel szemben, akiknél nincsen Auchan bevásárló központ, ahol nincsen Audi gyár, ahol nincsen Mercedes gyár. Az önkormányzatok bevételei hihetetlenül szórnak. Nagyon sok olyan település van Magyarországon, ahol nem vagy csak nagyon nehezen tudják fenntartani az iskolát. Ha jól emlékszem, Budaörs talán az ország második, egy főre eső legnagyobb jövedelemmel rendelkező városa Hévíz után. Ezt a szempontot is fontosnak tartom azért, hogy kitegyük az asztalra. Nézze, ezt Önöknek kell a minisztériummal lefolytatni. Mi egy olyan rendszert működtetünk, amit úgy hívunk, hogy Megyei Fejlesztési és Képzési Bizottság, amit a német mintára próbálunk megoldani, nem állítom, hogy tökéletesen. Ahol a munkaerő-piaci igényeket próbáljuk előre jelezni, több-kevesebb sikerrel persze, hiszen a jövőbe nem lehet látni. Ugyanakkor néha elképesztő dolgokba ütközünk. Ez nem tartozik már a kérdéséhez, félreértés ne essék, csak a poén miatt mondom. Most legutóbb egy nagyvárosban huszonöt wellness edzőt kellett leállítani. Huszonöt wellness edzőnek a képzésére mondani azt, hogy nem szabad oda pénzt tennünk. Vagy amikor a szakképzést áttekintettük és megnéztük a vagyonőrképzést, akkor kiderült, hogy van vagyonőrképzés, aztán vagyonőrképzés fegyverrel, aztán vagyonőrképzés kutyával, aztán vagyonőrképzés kutyával és fegyverrel, aztán vagyonőrképzés sporteseményre. Tizennyolcféle vagyonőrképzést sikerült az OKJ-ban ilyen szempontból találni. De ha a felsőoktatást nézem, ott is tömegével vannak olyan példák, amikor edző, wellness edző, rekreációs segéd. És ott is kilenc név alatt futott gyakorlatilag ugyanaz. De hangsúlyozom, nem az Ön kérdésére válaszolok. Ezt szerintem Önöknek kell megvívnia a minisztériummal, és ha igazuk van, akkor el kell fogadják az érveiket. Rózsa Péter: Jó végszó volt, köszönjük szépen! Köszönjük a kérdéseket is. Parragh László: Köszönöm a lehetőséget, remélem, senkit nem bántottam meg. Én csak az álláspontunkat mondtam. És ez az álláspont a gazdaság álláspontja, ahonnan Önök is kapják a fizetést. Köszönöm szépen!

12

Demján Sándor Hölgyeim és uraim! Legutóbb egy számomra nagyon tanulságos találkozóm volt Simon Peres-szel. Ő a nagyok öregek közül az utolsó, még élő, aki Izrael alapítója volt. Fantasztikus szellemi frissességgel van megáldva. Amikor beszélgettünk a világról, Európáról, a problémákról, akkor azt mondta nekem, hogy meg van győződve arról, hogy én nagyon pesszimista vagyok abban, amit elmondtam. Nem akarja vitatni, amit mondtam, mert nagyjából egyetért vele, de kettőnk közt az a különbség, hogy ő optimista és valószínűleg előbb hal meg és optimistán fog meghalni. Azt mondta nekem, hogy Sándor, te is halj meg optimistán, mennyivel jobb érzés az. Ezt mind azért mondom, mert a folyamatok, amik Európában vannak, vagy az úgynevezett „fehér civilizációban”, azok nagyon sötétek, és teljes mértékben ismétlik a történelmet. A demokráciát a jólét hozza létre, és a szegénység meg fogja gyilkolni. Ahhoz, hogy ne legyen szegény egy ország, egy társadalom, annak van egy alapvető feltétele: a bővített újratermelés. Ha nem termelsz többet, akkor nem tudsz jobban élni. Most az történik, hogy felveszik a hiteleket, szociális juttatásokra és jóléti beruházásokra, pedig az alapvető a termelés bővítése lenne. Persze van még turizmus, tőkekivitel, amelyik egy ország vagy egy földrész többletjövedelmét biztosíthatja, mégis a legfontosabb dolognak tartom a bővített újratermelést fejleszteni. Magyarország esetében pedig van egy speciális helyzet. Nem most mondjuk, a Vállalkozók Országos Szövetsége Uniós csatlakozás előtt már jóval előtte vetette fel azt, hogy az Unióban létrejön a munkaerő szabad áramlása, mely a jövedelem-különbségek miatt hátrányosan érinti az alacsonyabb termelékenységgel termelő országokat, köztük hazánkat is. A jövedelemkülönbségek közelítése lehet az a feltétel, ami segíthet elkerülni azt, hogy a képzett munkaerő az országban maradjon. Ciceró, aki ma is elmondhatná bárhol Európában a beszédét, melynek az volt a lényege, hogy egyetlen menekülés van, ha újra megtanítják Róma népét dolgozni. A római birodalomban ott volt a rabszolga, aki dolgozott, de maga a római polgár, aki számára szégyen volt a munka, „proletár" vagy csőcselék lett, akit ingyen búza, az ingyen cirkusz és a fesztiválok szórakoztattak. Gyakorlatilag arra rendezkedett be, hogy a választójogát kihasználva a politikai harcban mindig többet ígérőnek adta a szavazatát, így a római polgár számára a munka az eltűnt. Az én előadásom címe a munka tisztelete. Egy hazai momentumot említenék. 2008-ban, amikor gazdasági krízis volt, és ott ült a magyar gazdasági, politikai és érdekvédő elit az Akadémián, azt mondtam: most az Isten akkor tenne jót, hogy ha ránk szakadna az Akadémia, és eltűnne a politikai, érdekvédelmi, gazdasági és egyéb elit Magyarországról. Úgy gondolom, hogy ezt változatlanul fenntartom. De ha oktatásról van szó, és társadalmi szemléletről, akkor a hiba az ott kezdődik, amikor azt mondja a pedagógus, a szülő, meg a környezet a gyereknek, hogy tanulj, mert különben dolgoznod kell, vagy mehetsz utcát seperni. Ez egy gyakori mondás. Amikor a Skálát nyitottam, megbüntettek, mert a tizenöt éves tanulót arra köteleztem, hogy söpörjön, takarítson is. Pedig a kereskedelem legalapvetőbb feltétele a tisztaság. Azt mondták, hogy ez egy olyan fizikai munka, ami a tanulás kötelességeibe nem tartozik. Mondok egy másik példát. Mondjuk egy kukás munkája. Ugye alapszükséglet. Egy hétig nem viszik el a szemet, akkor ez a város elpusztul. Ha nem sütnek neked kenyeret, nem termelik meg a kenyeret, akkor éhen halunk. Az elitista dolog, amikor lenézem a különböző területeken a munkát, és kizárólagos piedesztálra emelek különböző szellemi tevékenységeket. Itt üzenem mindenkinek, hogy ma leglenézettebb munka a segédmunkásé, de segédmunkás nélkül nincs termelő üzem. Segédmunkásnak az a funkciója, hogy a legjobb mester még többet tudjon termelni, és azt elő tudja segíteni. Tehát ha szeretnénk jobban boldogulni, akkor a munka és munka közti különbségtételt kell megszüntetni. 13

Aki dolgozik, és hozzájárul a bővített újratermeléshez, azt tisztelni kell. Mert az ad módot arra, hogy a jól végzett munka után elmehet színházba, koncertet hallgatni. A munka jutalma a művészet. A művészetekről – aminek egyébként én nagy pártolója vagyok -, azt tudni kell, hogy ha a koncert elmarad egy hétig, akkor még nem történik probléma. A város meg az emberek ezt túlélik. Azt gondolom, hogy az ország jövője és boldogulása alapvetően azon múlik, hogy milyen lesz a szakmunkás képzés. Ma divatos azt mondani, hogy nem a termelés az, ami a GDP-t növeli. Mert szolgáltatunk, mert kutatunk, mert fejlesztünk. Igen, ebbe. részigazság lehet, de az alapvető a termelés maga, hogy van-e termék. Mondjuk van egy karóra, amit megtermeltek. Azt utána csomagolják, marketinggel segítik az eladást, finanszíroznak, szállítják és a kereskedelemben eladják. Ez mind a termelésre rárakódó költség, mely dominánssá válik. Ahogy a viccben van, nincs harang, ha nincs termék, akkor az összes többi egy nagy blöff. A világ változik. A világ élelmiszerszükségletét, tehát az alapvető szükségleteket jóval kevesebb ember, magas technikai színvonalon megtermeli. A fogyasztás folyamatosan nő, az emberi igény, az egészségügy, a kulturális szolgáltatásokra is folyamatosan nő. Mindezekkel együtt azonban szükség van a társadalom egészséges foglalkoztatási arányára. Mert a kultúrát, az egészségügyet, a szolgáltatásokat az adófizetők pénzén kell fenntartani. Ezért kapja meg mindenki a teljes bérköltségének az egyharmadát. Sok olyan terület van, amelyeket a társadalomban résztvevő adófizetők pénzéből kell fenntartani, ezért ha keveset keresel, akkor el fogsz menni külföldre. Tizenkét éve mondtam azt, hogy ha én külföldi befektető lennék Magyarországon, akkor én ide egy fillért nem fektetnék be. Egy olyan ország, ahol a pszichológusnak jelentkezők aránya meghaladta a mérnök képzésre jelentkezőkét, kétséges befektetni. 2003-ban hat egyetemre kerülővel szembe egy szakmunkás képzésére került sor. Tehát a társadalmon belüli legfontosabb foglalkoztatási arányok eltorzultak, helyretétele csak akkor megy, megadjuk a tiszteletet azoknak, akik az iparban, mezőgazdaságban és máshol dolgoznak. Az oktatási lobbiról beszélni kell. Egy akadémiai elnöktől tudom, akik elvégezték a kutatást, hogy Magyarországnak több kinevezett egyetemi tanára van, mint Németországnak. Ugye ez egy rémítő szám. Ebből következik, hogy ezt radikálisan lehetne csökkenteni, és a megtakarításból meg lehetne emelni a béreket. A kérdés úgy merül fel, hogy a mai egyetemi tanári bérért, vagy egy jó középiskolai matematika tanári bérért ki marad Magyarországon. Ha minőségi fejlődést akarunk, akkor minőségileg megfizetett oktatók kellenek. De nem úgy, hogy nyolcszor annyian vannak. A fiatal tehetséges oktatók, egyetemről, az iskolából elmennek, és meg fogják kapni azt a bért, amit itthon nem. Az oktatási lobbi az mindig erős volt. Tanuló mindenhol kell, mert fogni kell, a meglévő kapacitást be kell tölteni. Az ápolónőnek azonos értékű, vagy hasonló diplomája kell legyen, mint az orvosnak. Azt gondolom, hogy ahogy a II. világháború előtt egy egyetemi tanár a felső tízezerhez tartozott. És voltak kétszáztizen Magyarországon. A középiskolai tanár, az a legmasszívabb tagja volt a középosztálynak. Az egész oktatás, a pedagógus, az oktatás tekintélye elismert volt a társadalomban. De ez együtt kell, vagy kellett járjon teljesítménykényszerrel. A magyar pedagógusban meg kell legyen az a képesség, hogy ugyanannyi gyereket kell oktasson, mint máshol. Nem az én feladatom a statisztikai számítások elvégzése, de ha nem fizetjük meg, ha nem elismert a pedagógus, akkor mi hiába beszélünk színvonalról és eredményes oktatásról. Mondom ezt mindazok tükrében, hogy én erről nem csak beszélek, én sok tízezer gyereknek, fiatalnak segítettem a tanulmányaiba, mert szegények voltak. Ebből adódóan vannak visszajelzéseim és visszacsatolásaim. Mindig szeretettel gondolok vissza az én pedagógusaimra. És amikor az oktatáspolitikai érdekek ocsmánysága veszi körbe, akkor ott van az is, hogy meg fogják téveszteni. Őszintén tegyük fel a kérdést. Amikor azt hallom, hogy a pedagógus szabadon azt oktat, amit akar - mert azt mondják -, ne írják neki elő a tananyagot, akkor, ha azt mondom, hogy a húsz százaléka a pedagógusoknak nem éri el a kívánt színvonalat, 14

ebben persze az is benne van, hogy a társadalom nem becsülte meg. Nem tudom, hogy hány gyereket érintenek ezek, de hol van a gyerekek esélyegyenlősége? Mivel én Szabolcsban, Borsodban támogattam a hátrányos helyzetű gyerekeket, több ezret, és volt módom látni az ottani oktatók színvonalát. Egy önkormányzat különbsége milyen hátrányt okoz a gyereknek, akkor számomra ebben a gyerek esélyegyenlősége a legfontosabb. Nem az, hogy valaki önmegvalósítását hogy valósítja meg. A saját falum példájából kiindulva mondom. Négyezer lakosú település, és két általános iskolája van. Egy művészeti általános iskola és egy másik. A művészetibe járnak többen. A gyerekbe elültetik az illúziót. Nem a kultúra megszeretését. Ebbe az is benne van, hogy irodalomkör, színjátszó kör, ilyen, olyan művészeti szakkör van. És eltűnt a kémia szakkör, eltűnt a fizika szakkör. És eltűnt más, ami a reálszférához csatlakozik. Tehát mindenki úgy érzi egy kicsit, hogy a kultúrához nagyon ért. És a gyerek személyiségébe bekövetkezik gyakorlatilag a torzulás. Én azt gondolom, hogy ez is kellene egy önvizsgálat tárgyává tenni. A reálszféra a megbecsülésére és a pedagógus megbecsülésére térek vissza. Azt gondolom, hogy versenyképes egyetemi, versenyképes középiskolai és általános iskolai tanári bér kell. Itt van például a szakmunkás képzés. Szakmunkást ki fog oktatni? Hol vannak a tanárok? Nem tudom, hogy azok milyen képzésben vettek részt. Tehát megint mi történik? Nekiállnak lasszóval fogni hallgatókat. És hogy legyen hát, leszállítják a követelményeket. Pedig a minőségi szakmunkásokhoz, ami a jövő igényeinek is megfelel, minőségi oktatókra és versenyképes oktatói képzésekre lenne szükség. Ha Magyarországon igaz, amit a Parragh László mond, hogy mennyi felesleges kapacitás van, akkor azokat be kell zárni és le kell építeni. A megtakarítást meg az oktatók bérére kell fordítani. Jó lenne, ha a politika távol maradna, és az egész oktatási rendszer megújításába maguk az oktatók a teljesítményelv és feltételezett eredményesség alapján vennének részt. Ha nem, akkor Széchenyi alapján - aki mondta, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz -, akkor ötven év múlva és Magyarország nem lesz. Mert kiürül. Mert elmegy mindenki, vagy jelentős része azoknak, akik hozzájárulhatnak a bővített újratermeléshez. Itt maradnak a szociálisan rászorulók és a nyugdíjasok. Az idő szorításában vagyunk, ha nem történik meg a több, mint háromszázezer felesleges ember átirányítása, átképzése, egyre mélyülő társadalmi problémákkal kell szembe néznünk. Most ezt a termelő szféra föl tudja szívni, mert nincs elegendő munkaerő. Enélkül nincs mód bérfejlesztésre. Megpróbálták politikai szélhámosok a jóléti rendszerváltás szlogenjével hitelből bért emelni - erre mindenki emlékszik. Mi lett a vége? Csőd, aránytalanság, eladósodás. Senki nem fog Magyarországnak euró milliárdokat ajándékozni. Ne higgyenek a jóistennek, hogy megsegíti Magyarországot. Csak a munka és csak a teljesítmény az, amivel lépést tudunk tartani. Tehát ahhoz, hogy többet osszunk, több jövedelem legyen, ahhoz többet kell termelni, több képzett ember kell, aki új értéket tud előállítani. Aki ebben részt vesz, azt pedig tisztelni kell és nem lenézni. Köszönöm a figyelmüket!

15

Dr. Szebedy Tas: Szeretettel köszöntök mindenkit, és én is köszönöm szépen a meghívást. Elnézést is kérek, hogy gyorsan kell majd beszélnem, és nem fogom talán kihasználni sem a rendelkezésre álló időt. Én sem vagyok a szakképzési területnek valódi ismerője. Én inkább az előzőben elhangzottak közül az oktatási lobbinak egy ilyen erőtlen képviselőjeként jelenek meg. Egy mottóval indítanám a gondolatsort, hogy nem az a tapasztalatom, hogy az emberrel történik, hanem az, amit kezdeni tud vele. A fő probléma, ami a jelen kérdéskört a XXI. század szakképzését érinti, az több problémával is gazdagítja a világot. Nagyon mélyen hatottak rám Demján úr szavai, amelyek az oktatás változására vonatkozó politikai ígéreteknek a mostani állapotát, illetve hát már azért egy ideje tapasztalt állapotát jelzik. Ugyanis egy viccel kifejezve azt kell lassan megtanuljuk a saját területünkön, hogy nem annak kell hinni, amit látunk, hanem amit mondanak nekünk arról, ami történik. Én azt gondolom, hogy meg kell tanulnunk valamilyen szinten a saját gondolatainkból, illetve a saját tapasztalatainkból megfelelő következtetéseket levonni. Van néhány olyan dolog, amiről azért az oktatási szakmának igenis van véleménye. Ennek a szakmának, valóban a Parragh úr felvetette, három szegmense, fontos szegmense van. Sokszor, és az elmúlt időszakban legtöbbször az érdekérvényesítésben ezt a harminc-harmincöt százaléknyi gimnáziumi képzés tudta leginkább a maga irányába fordítani. És őszintén el kell mondani, hogy én is ennek a lobbi körnek vagyok az egyik képviselője. Akik bárhová engem ennek az ügynek a képviseletére delegálnak, azok mindig elégedetlenek a középfokú oktatás eredményességével illetve lehetőségeivel. De őszintén meg kell mondanom, hogy a másik két ágazat, a szakgimnázium, illetve a szakközépiskolai ágazat létszámát tekintve az országos képzésnek, sokkal nagyobb részét teszi. Ennek a lobbi ereje és a képviselete az elmúlt időszakban legalábbis nehezebben tudott érvényre jutni. Valószínűleg bizonyos szempontból az egész Európára nehezedő szakképzési, illetve a munkaerő piaci nehézségek miatt. Elhangzott a bevezető kérdések között az, hogy honnan tudjuk mi előre, és erről elég sok konferencián elég sokszor volt szó, hogy öt vagy tíz év múlva milyen szakmákra lesz szükség, mit tudnak a fiatalok adott esetben majd a képzettségükkel és a tudásukkal szerezni. Demján úr szavaira visszautalva van egy nagyon kontraszelektált, rendkívül erodálódó és többségében elöregedő pedagógus társadalom. Ez a pedagógus társadalom létszámát tekintve bőséges. A kapacitása elvileg valóban nagy lenne. A teljesítménye viszont nagyon sokféle. Ezt udvariasan szólva. Tehát magas színvonalú oktatási erő a szakma egészében az talán kevesebb, mint a harminc százaléka az oktatási piacon, illetve az oktatási területen dolgozóknak. Erről egyre kevesebb kutatás és egyre kevesebb eredmény vizsgálat van. De a tanulói eredményeknek az összevetésében még annak idején a 2002-2006 közötti időszakban bizony az akkor kialakuló új érettségi rendszer adott bizonyítékot azzal, hogy az érettségi vizsgáknak az eredményességét és az érettségi dolgozatoknak tartalmát egy országos kutatás, én úgy tudom, hogy nyolcezer vagy tízezer dolgozatot… Én is részt vettem ebben a kutatásban. Néztek meg, és a dolgozatoknál azt vizsgálták, hogy adott érdemjegyek között, illetve a dolgozat tartalmai között milyen relevancia van. Azt mutatta ki a kutatás – saját magam is tapasztaltam – hogy két iskolatípus között, vagy két érettségi között néha tíz jeggyel sem kifejezhető különbség van tartalomban. Tehát ami az egyik iskolában jeles eredménnyel számított valamiféle végzettségnek, az a másik iskolában nem érte volna el az elégségest sem. Ez a résztvevő iskoláknak, ez konkrét dolgozatonként mértük végig és próbáltuk meg itemenként a tartalmat összehasonlítani. És akkor merült föl annak a kérdése, hogy az érettségi rendszert azt kétszintűvé kell tenni. Most egy hasonló problémánál tart a szakgimnázium, gimnázium, illetve a szakközépiskola rendszerének a megújítása. Szó szerint az, nem tudom, hogy önök közül hányan emlékeznek arra, hogy szintén ilyen 2004 környékén nagy vitát váltott ki az úgynevezett alapvizsga 16

kötelezettsége, amely a tizedik évfolyamnál egy minimum szintet, amely szakközép, illetve középiskolában a továbblépést tette volna lehetővé, szerette volna egy alapvizsgával az összes fiatalt valamiféle ismeret visszajelzéshez segíteni. Nem tudott a szakma megegyezni abban, hogy miféle alapvizsgával lehetséges egy teljes populáció közel százezer fiatalját egy azonos vizsgakövetelményben megmérni az alapvizsga tárgyak között. Ugyanis az az alapvizsga, amit egy jobban működő, vagy válogatott gyerekekkel üzemelő gimnáziumban előírtak, az a populáció nyolcvan százaléka számára nem volt elvégezhető, vagy letehető. Amit ugyanez a hetven-nyolcvan százalék tudott elvégezni, azon pedig mosolyogtak egy erősebb gimnázium tanulói. Tehát többször előállt annak a kérdése, hogy igazából hogyan lehet ezt a bizonyos esélyegyenlőséget az azonos értékek és az azonos ismeretekhez való juttatás. Erre történt egy olyan szakmai válasz, hogy az új Nemzeti Alaptanterv – nem tudom önök mennyiszer látták ezt a dokumentumot – az egy ilyen 1472 oldalas ilyen dokumentum. Hogy ezt hány nyírségi vagy kelet-magyarországi iskolában tudják egyáltalán komolyan venni, ami abban az alaptantervben alapkövetelményként szerepel. Senki nem kutatja, senki nem vizsgálja. De azért ez összefügg a területen levő oktatási lehetőségeknek a világával. Messzemenőkig egyetértek az előttem elhangzottakkal, hogy háromféle dolog nagyon fontos a fiatalok számára. Demján úr szavait én is csak erősíteni tudom. Egy nagy tévedés, hogy az álságosan felsőoktatásnak nevezett rendszeren belül, és az onnan kiadott diplomák többsége az igazából ugyanúgy nem ad a munkaerőpiacon releváns szakmát és lehetőséget. De ugyanilyen probléma van, és elnézést kérek, hogy itt ellentmondok, ugyanilyen probléma van az összes szakképzési területen. A szakképzési területen, ahol Parragh úr mondta, egy-két százalékos elhelyezkedés van a legtöbb szakmában. Tehát alig van, néhány olyan szakma van, ahol el tudnak helyezkedni a fiatalok. Ott pedig, bocsánat, hogy Demján úrnak válaszolok, olyan nevetséges béreket kapnak, hogy az az illúzió, hogy tanulj, hogy ne kelljen dolgoznod, az nem csak azzal van, hogy ne kelljen dolgoznod, hanem tanulj, hogy a fizetésed ne a béka popsija alatti lehetőséget adja az életedbe. Tehát azt gondolom, hogy az egész fizetési rendszert – egyetértek Demján úrral – hogy egy egyetemi professzor, ha kevesen vannak egy országban, akkor az egy nagyon magas megbecsülést kell, hogy kiváltson. De Magyarországon a teljes bérrendszer, ez még egy szocializmusból örökölt lehetőség, az egy tudatosan alacsony szinten tartott, ez a torta, meg amennyit megtermelünk, azt tudjuk elosztani elméletből kifejtett, alacsony szinten tartott, úgynevezett társadalmi infantilizációs eszköz volt. Azzal tudta a társadalmat a régebbi rendszer valamilyen módon féken tartani, hogy iszonyatos függésben tartotta, és az önrendelkezésnek a lehetőségét sem adta meg a bérezési rendszer. Ma emiatt van, hogy a pedagógus társadalom, úgy ahogy van, gyakorlatilag saját magát értékeli le. Nem a társadalom értékeli le. Ha megkérdeznek egy pedagógust a saját munkájáról és a megítéléséről, ő maga azt mondja, hogy az alig ér valamit. Hiszen az egész társadalom ezért nem ad számára lehetőséget. Én azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy a komoly döntések, mint például itt is az előttem szólóhoz csatlakozom, természettudományos nevelés valami furcsa összeurópai illúzióból, mert ez nem magyarországi jelenség. A természettudomány munkás, nehéz. A természettudományos oktatás teljesen elavult Magyarországon. Az eszközrendszere az gyakorlatilag sehol nem tükrözi a már Európában létező lehetőségeket, mert az sokba kerülne. Ezért egy ilyen alacsony szinten és kevés finanszírozással rendelkező, eszköztelen oktatási rendszerben a teljesen elavult természettudománytól a fiatalok kilencvenöt százaléka elfordul. Nem lehet őket, és a szülők is már, a mostani szülők generációja is ebben nevelkedett. Tehát igazából én egy olyan gimnáziumban tanítok, ahol a gyerekeknek képességbeli nehézségei nincsenek. Ezt Parragh úr kedvesen mondta, hogy elit jellegű. Tehát válogató. Így van. Természettudományos irányban jó esetben a húsz százalékát lehet ezeknek a fiataloknak mozdítani, terhelni. Pedig értelmi képességbeli gondjuk nincsen. Bármit meg tudnak tanulni, amit akarnak. A többségük mégis a bankszféra, a közgazdaság és a jogi szakmák iránt vonzódik. 17

Az én iskolámból pedagógus pályára gyakorlatilag hatodik hely előtt senki nem jelöl meg továbbtanulást. Tehát nem jelöl meg. Százötven gyerek megy ki egy évben az iskolából, és hatodik, vagy hetedig, vagy nyolcadik helyen, ha sehova nem veszik föl, akkor esetleg beírja átmeneti módon a pedagógus munkát is. A közismereti tárgyaknak az órakerete követte ezt a társadalmi trendet. Tehát nem az tette, hogy valamilyen módon megerősíti az egyre nagyobb és egyre jobban szükséges természettudományos illetve mérnöki pálya felé orientálást. Erre lenne a gazdaságnak, illetve az országnak valószínűleg szüksége. De a fiatalok számára, azt azért tudni kell, hogy természettudományos oktatásban való részvétel az sokkal több erőfeszítést igényel, mint véleményeket tanulni és véleményeket gyártani. Megszerette a társadalom a vélemény világot, és megszerette a társadalom azt, hogy az érvényesülésnek valamilyen módon a felsőfokú oktatásban való részvétel adja meg az illúzióját. De hozzáteszem, hogy ez egy illúzió. Mert én magam számos olyan fiatalt tudok a tőlünk végző diákok között, aki ma már a második vagy a harmadik egyetemét végzi. Mert az első két diplomájával releváns munkahelyet nem talál. El tudják végezni, a szülők addig eltartják őket, csak ez nyilvánvaló a társadalom egy rétegében létezik, hogy két-három egyetemet elvégez, és valamelyikkel fog dolgozni, meg nyelveket is tudnak. De országosan nem ez a helyzet, ami egy óriási probléma, és ez itt a szakképzésnél is lényeges. A nyelvoktatás színvonala szintén a rendszer hatékonyságának a hiánya miatt nagyjából tizenöt-húsz százalék eredményességgel dolgozik. Gondoljanak abba bele, ma Magyarországon egy átlag középiskolás vagy szakközépiskolás gyerek közel ezer-ezerhatszáz óra nyelvoktatásban részesül. Ezerhatszáz óra, ha hivatalosan ilyen nemzetközi felkészítő trendeket teszünk, egy felsőfokú nyelvvizsga, a DSD, vagy a Cambridge, vagy az Oxford rendszerében hatszáz órával felsőfokot, vagy nyolcszáz órával felsőfokot tud elérni. A magyar rendszerben százezer, vagy nyolcvanezer diákkal ezer-ezerhatszáz órát, és nem tud fölmutatni valós nyelvtudást. Tehát ezen a területen is óriási feladat van. Azzal értenek egyet, azzal ért egyet a szakma, hogy igenis a természettudományos oktatásnak hatékonynak kell lenni, meg kell újulnia. A pedagógus társadalomnak eszköztárában és módszertanában mindenképpen egy más lehetőséghez kell jutni. És ez, ami itt a vita a háttérben van, a megújítási gondolkodásban az az, hogy ez akár szakképzés, akár szakgimnázium, akár középiskola, ez a társadalom fiatal generációinak egy nélkülözhetetlen lépés. Azzal, hogy az óraszámok követik a világtrendet, és azokat a területeket segíti az egyébként egyre csökkenő óra lehetőség, amelyre van kereslet és van lehetőség, ezzel gyakorlatilag a szemléletformálásról mond le. És ezt szerettem volna mindenképpen hangsúlyozni, az informatikaoktatás Magyarországon szintén lobbi érdekekkel működik. Nagyon nagy harcok vannak az informatika oktatásnak a lehetőségéért, meg hogy az a vita zajlik, hogy órakeretbe építve kell legyen, vagy minden tantárgyban legyen informatika is. Ahhoz, hogy minden tantárgyban az informatika legyen, ezzel szakmailag mindenki egyetért, csak nincs egy olyan száztizenhétezer tagú pedagógus társadalom, amelyik akárcsak alapszinten tudná az informatikát a tantárgyaiban képviselni. Körülbelül tíz százalék tudja az informatikai készségeket fejleszteni a saját tárgyán belül. Még mindig a megsárgult, újraolvasható papirosnál tart a társadalom többsége. Tehát ehhez beruházás, továbbképzés, a tanárok átformálása, szemléletformálása lenne szükségszerű. Én is hangsúlyozom, hogy az életen át tartó tanulás, az egy nélkülözhetetlen feladat. Talán a legnagyobb feladata a teljes oktatási rendszer ágazatnak nem az. Fontos a tényszerű tudás, nem egy olyan mennyiségben, mint azt a mai NAT és kerettantervek tartalmazzák. Az elvégezhetetlen. Legyünk őszinték. Aki benne van a szakmában, tudja, hogy harminc százalék és ötven százalék között van az elvégezhetősége az elméleti anyagoknak. És azért, mert a tudás maga csőlátású. Tehát egy-egy szakterületen ad információkat. Nem a használatban, illetve a mindennapos életben szükséges információkat próbálja valamilyen koncepció szerint a komplexitásában átadni. Ehhez egy újfajta oktatási rendszerre van szükség, mint amibe ma be van rendezkedve a társadalom. A legkevésbé, és sajnos itt a saját szakmámat kell ostoroznunk. 18

A legkevésbé változásra és fejlődésre hajlandó közösség, az az oktatásban résztvevők, az oktatás piacnak a résztvevői. Egyszerűen azért, és ez a bármiféle új elmélet és elképzelés lesz, ez változatlan egy óriási gond lesz, a kerekasztal vitákban is többször fölmerült. Mert ellenérdekelt abban, hogy óriási erőfeszítésekkel nagyon nagy változáson, ami a saját egzisztenciáját is veszélyezteti, vegyen részt. Magyarul a legnagyobb erő a mostani pedagógus társadalomban az a tehetetlenség. És én ezt hozzáteszem, hogy az igazuk megvan ebben a tehetetlenségben és az ellenállásban, mert olyan mértékig nehéz számukra az önfenntartás és a polgári élethez való jognak az érvényesítése, hogy ebben olyan érdekeltséget, hogy csak növelni, növelni, növelni a terheket a pedagógusokra, ez nem megy. Ez most, amikor ráengedte a rendszer egyszerre a tanfelügyeletet, a minősítést és az életpálya modellnek a többi elemét, akkor bukott ki. Ma én látom a napi munkáját az oktatóknak. Gyakorlatilag semmi szabadidejük nincs. Két lehetőségük van, azt a végtelenített időt, ami a munkahelyükön, illetve a munkához szükséges vagy effektíve használják ki, akkor kiborulnak, vagy tartalékolják az energiáikat, akkor meg a minőség kezd el radikálisan romlani. Én azt merem mondani, hogy a minőség az elmúlt években radikálisan romlott az oktatási terület egészében. Tehát itt egy óriási átalakulásra volna szükség. És az érettségi eredményességében a hetven százalék az, amelyik valamilyen módon az eredményesség tekintetében lemaradó, ezzel kell foglalkozni a rendszernek. A természettudományos képzés régi vitája, én már közel tíz éve vagyok olyan vitáknak a részese, amely a diszciplináris oktatás vagy az úgynevezett komplex, Európában „science” típusú természettudományi oktatásnak a vitáját veti fel újra és újra. Ez a diszciplináris oktatás ez a tudományos karrierre és pályára lépő fiatalok számára fontos. Én azt mondanám, hogy 17-18 éves kortól. Az addig tartó területen a fiataloknak egy természettudományos felfogást, életvitelt, a természethez, illetve a természeti környezethez, a tudományhoz való hozzáállást kellene nevelnie. Egyet nem lehet tenni. Hogy ha megpróbálunk komplex természettudományt oktatni, akkor az eredeti, tantárgyankénti óraszámot lecsökkentjük a töredékére, és abba teszünk bele egy komplex, felületesebb ismeretet. Ez a butításnak hívják ezt a fajta természettudományi oktatást. Amikor a gyereknek egy illúziót adunk arról, hogy ő természettudománnyal foglalkozik. És közben hülyeségeket olvasgat, és az internetről szed olyan információkat, amelynek a hitelessége a tudomány alapelveit sem közli. De a másik csapda, amikor a természettudomány tantárgyankénti felosztásában napi korszerű tudományos ismereteket szeretnénk általános iskola és középiskolás fokon átadni. Ez a lehetetlenséggel határos. Őszintén meg kell mondanom, a tanáraink nincsenek azon a szinten, hogy ezt többségükben képviselni tudják. Sajnálatos módon, amit Demján úr is már említett, hogy a tanároknak az eloszlásában úgyszintén van egy ilyen fajta rossz megítélése a különböző szakágaknak. Tehát a kiválónak tartott tanárok, azok próbálnak a legkiválóbb iskolákban, és a maradék tanárok pedig a szakképzésben vagy a szakgimnáziumi rendszerben elhelyezkedni. Ha bármi változás történik, egyetlenegy hatása van ennek. Mindenki retteg a saját állásának a megtartásért. Holott ha egy reális perspektíva lenne az országon belül az értelmiségi pályákon, akkor talán ez sem lenne annyira tragikus, hogy ha netalántán változás volna. A legnagyobb gond és vita a szakképzési rendszerben a továbbtanulás lehetőségének a kérdése. Tudjuk azt, hogy ez sok esetben illúzió. De az esetek egy részében mégis csak a szabadságnak és az önérvényesítésnek egy fontos része. Ha valaki 14-16 éves korában egy lehetőség közül tud választani, és a továbblépés az olyan óriási erőfeszítést követel tőle, mint ahogy ez a mostani várható átalakulásoknak a veszélyeként fennáll, hogy nem tud pályát váltani, nem tud vagy nem fog továbblépni. Nem tud egy olyan érettségivel továbbtanulni, amely akár technikumi, akár felsőfokú szakképzés, akár egyetemi, mérnöki szakmát nyit meg számára. Lehet, hogy ez csak tíz-tizenöt százaléka a szakképzésből jövő fiataloknak, de értékét tekintve pont ők azok, akik Demján úr szavaival a munka világába tudnának integrálódni. Én 19

ezt a kört, ezt a váltási lehetőséget érzem a legnagyobb kárvallottjának akkor a rendszernek, hogy ha nem lesz lehetőség a továbblépésre és a pályaváltásra. Utolsó gondolatsor, csak ebből néhány mondatot engedjenek meg. A közoktatási reform hullámoknak az egyik óriási gondja, hogy az iskolafejlesztést és a kutatást azt nem használja ki a létező adatoknak, illetve tapasztalatoknak a feldolgozásával. Hanem gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy már az elmúlt tíz-tizenkét évben a kutatás, amely a területnek az értékeit és a hátrányait, nehézségeit, szükségleteit vizsgálná, elmarad. Illetve amik megvannak, értékes kutatási anyagok és ismeretek, azokat senki nem használja. Én rengeteg ilyen kutatásban vettem személyesen is részt. Szakmai vitákon elő-elő hozzuk az ebből származó érveléseket. Nem is ismeri a döntéshozói kör vagy a szakma. Mi az, amiről már van tapasztalat és vannak észrevételek. A modernizáció sikerességének az egyik alapfeltétele egy olyan konzultatív gondolkodás, és én ezt nem csak demokráciának hívom, hanem a szakértelem igénybevételének, amelyre építve lehet fejlesztésről beszélni. Jelen pillanatban Demján úr mondta ki a szót, én csak hivatkozom rá, a politika ígéretei és a politika lehetőségei keretén van minden változásnak az eldöntése. Én pedig azt gondolom, hogy a létező szürkeállomány és az országban létező szakmai tapasztalatnak egy reális igénybevétele nélkül a döntéshozás az ugyan gyors lehet, megfontolt és felelős nem, de a hatásai azok sokszor évtizedekre menők lehetnek. Én ezért azt javaslom, hogy a szakképzés most előttünk álló rendszert – itt ellent mondok picit Parragh úrnak – úgy érdemes bevezetni, hogy az egy megfelelő és átgondolt kutatások, illetve a szakmai ismereteknek a figyelembevételével történik. Nem csak gyorsan levonható és egyszerű konklúziók alapján. Nyilván a fodrász és a taxisofőr nagyon sok mindent tud mondani, hogy mi lenne jó a szakgimnáziumi rendszerben, de azért vannak emberek, akik évtizedeket töltenek el ennek a vizsgálatával. Akik ezen a területen dolgoznak, itt magamat is jelzem, azok igenis tudnak releváns információt mondani, és ezt fölajánljuk változatlanul. Köszönöm szépen a figyelmet!

20

Bojár Gábor: Először is nagyon szépen köszönöm a meghívást, hogy itt beszélhetek. Tulajdonképpen, hogy is mondjam, némi vakmerőségre vall, hogy ezt elfogadtam, hiszen a konferencia témájához, a szakképzéshez nem értek. Igaz, hogy mostanában egy oktatási intézményt működtetek, de ez csak felsőoktatással, sőt a felsőoktatásnak is csak egy nagyon szűk szeletével, kizárólag a szoftvermérnök képzéssel foglalkozik. A szakképzés gyakorlati szempontjaihoz még munkáltatói oldalról sem tudok hozzászólni, mert volt cégem a Graphisoft, szinte kizárólag diplomásokat alkalmaz, így a Demján Sándor által említett kétkezi munkásokra vonatkozó igényt nem tudom saját tapasztalatokkal alátámasztani. De végtelen hiúságomban nem tudok ellenállni, ha beszédlehetőséget kapok, és a konferencia címében megfogalmazott mondathoz, azaz hogy mit vár el az oktatástól a XXI. század, azt hiszem hozzá tudok szólni. Egy kicsit erről szeretnék beszélni, mert úgy látom, hogy itt van némi félreértés. És én Peresz úrhoz hasonlóan, szeretnék sokkal optimistább lenni, mint az előttem szólók. És bár egyetértek Demján úrral abban, hogy a kétkezi munka becsületét nem szabadna teljesen elhanyagolni, de hát azért észre kell venni, hogy az informatikai forradalom indulása óta rohamosan nő a nem kétkezi munka aránya a társadalmilag értékes termékek megtermelésében. Mert nem csak az tud érték lenni, ami két kézzel meg lehet fogni. Elnézést, ha itt a szakmai sovinizmus szól belőlem, de például a szoftvert, azt nem lehet két kézzel megfogni. De azért létezik egy rohamosan növekvő szoftveripar a világban és azt is iparnak hívják. Arról szeretnék beszélni egy kicsit, hogy mi is az az informatikai forradalom, amiben vagyunk, hiszen ez mindenre kihatással van, a szakképzésre is. Korábban ilyesmiket hallottam, hogy ez a Gutenberg galaxis végét jelzi, vagy újabban azt, hogy a negyedik ipari forradalom, vagy ipari forradalom 4.0. Azt szeretném elmondani - és ez talán egy kicsit elhelyezi az informatika súlyát az oktatásban, beleértve a szakképzést is - hogy ez ennél sokkal több. Ez nem szakmai sovinizmus, ezt szeretném egy kicsit alaposabban, történelmi visszatekintésben megindokolni, hogy miért jelent ez az informatikai forradalom sokkal, de sokkal többet, mint amennyit az ipari forradalom összes fejezete együtt jelentett. Mert mire is való a történelem? Nekem volt egy nagyon jó történelem tanárom, a természettudományok tanárai mellett őt is nagyon szerettem, és tőle is nagyon sokat tanultam. Rá is szükség van. Azt mondta, azért fontos a történelem ismerete, mert ha jobban értjük a múltat, akkor jobban megértjük a jelent, és talán egy pici fogalmunk lehet a jövőről is. Tehát ebben a történelmi összefüggésben szeretnék beszélni az informatikai forradalomról. Mi volt az első informatikai forradalom az emberiség történetében? Ha valaki már hallotta ezt az előadásomat, akkor ne jelentkezzen, de a többieket kérem becsüljék meg, hogy hány évvel ezelőtt történt az első informatikai forradalom? (közönség: ötszáz éve?) Hát egy kicsit régebben. Én a beszéd felfedezését tekintem az első informatikai forradalomnak, amikor megfogalmaztunk információt, és ezt egymásnak át tudtuk adni. Állatok között is létezik kommunikáció, de azt hiszem olyan állatfajta nem létezik, amely mondjuk annak az információnak az átadására képes, hogy ha egy ilyen típusú követ egy olyan típusú kőhöz elég sokat ütögetünk, akkor éles lesz, vágni lehet vele, és ha hozzákötjük indákkal egy fadarabhoz, vagy fúrunk rajta egy lyukat valahogy, és abba beleteszünk egy fadarabot, akkor még nagyobbat lehet vele ütni, és eszközként lehet használni. Az én korosztályom az úgynevezett munka alapú szocializmusban nőtt fel, és azt tanultuk, hogy az eszközök felfedezése tette az embert emberré. A munkaeszköz felfedezése. A munkaeszköz megalkotását viszont az információ átadásának a képessége teremtette meg. Ezért hiszem, hogy valójában az első informatikai forradalom, a beszéd, az információ átadásának képessége tette az embert emberré, és ez tette képessé többek között arra is, hogy eszközöket alkosson. Ez kb. negyvenezer évvel ezelőtt kezdődött, a cro21

magnoni ősember beszélt először, és adott át szofisztikált információt. Biológiailag bizonyított tény, hogy az azt megelőző másfélmillió év alatt az emberi állat, vagy emberi faj nem sokat változott. De kb. negyvenezer évvel ezelőtt elindult egy nagyon gyors fejlődés, mind biológiai, mind társadalmi szempontból, éppen akkor, amikor információt átadni tanult meg az ember. A következő informatikai forradalom, kb. hatezer évvel ezelőtt, az írás felfedezése volt, amikor az információt tárolni tanultuk meg, és így a tudás kumulatívvá vált. Az előző nemzedékek fölhalmozott tudása elérhetővé vált a következő nemzedékek számára. Újabb robbanásszerű fejlődés indult el ekkor, amit a nagy a birodalmak létrehozásával, birodalmak építésével lehet illusztrálni. És jól lehet látni, hogy azok a társadalmak Amerikában, Afrikában, ahol az írást még nem ismerték, mennyivel elmaradottabbak voltak. Én nemrég láttam Machu Picchut, ezt a gyönyörű várost. Tényleg nagyon szép. De hát a köveket csak egymásra rakták. Még a boltívet sem ismerték. Ez ötszáz évvel ezelőtt volt, amikor Európában már katedrálisokat építettek. Tehát az írás, az információ tárolásának a képessége hatalmas különbséget jelentett. Azok a társadalmak, a kínai, az indiai és az európai, ahol ismerték az írást, hatalmas előnyhöz jutottak. És az írás felfedezése hozta el az információrobbanást is, amit a mi időnkhöz szoktak társítani. Pedig ez megindult már több ezer éve, az alexandriai könyvtárban például kétezer éve több mint egymillió kötet volt. Az információrobbanás az írás felfedezésével messze a könyvnyomtatás előtt megindult. És ezzel létre is jött a probléma. Ez a hatalmas mennyiségű információ elérhetetlenné, földolgozhatatlanná vált. Az ember már nem tudta megtalálni benne azt, amire szüksége lett volna. Ezért van az, hogy állandóan újra fedezzük fel, amit már a régi görögök is tudtak. Most a harmadik informatikai forradalomban vagyunk, ami ezt az óriási információ mennyiséget teszi rendezhetővé, elérhetővé. Erről van szó. És hogy ez mekkora változást fog okozni az ember fejlődésében, az emberiség fejlődésében, arról még fogalmunk sincs. Mert hatalmasat, akkorát, mint az előző kettő. Ezért mondom, hogy tévedésben vagyunk, amikor az ipari forradalom részének tekintjük az informatikai forradalmat. Azt hiszem, ez a tévedés honfitársunktól, Neumann Jánostól származik, úgy tudom ő használta először ezt a szót, hogy „computer”, vagyis számítógép. Eleinte valóban csak gépnek tekintettük ezt az eszközt, pedig ez nem az, hanem annál sokkal több. A francia neve egyébként sokkal jobb, ordinateur-nek hívják, ami sokkal jobban kifejezi a lényeget. Ez rendezni képes az információt és hozzáférhetővé tenni. Nem csak arra való, hogy az emberi munkát megkönnyítse, automatizálja, amit a gépek tesznek. Eredetileg Neumann János tényleg azért alkotott számítógépet, hogy hatalmas mátrixokat össze tudjon szorozni, és ha csak erre lenne jó, akkor valóban csak az ipari forradalomnak egy további lépése lett volna. De hamarosan kiderült, hogy ennél sokkal, de sokkal többről van szó. Neumann Jánost én Kolumbuszhoz szoktam hasonlítani, aki ugye azt hitte, hogy csak egy új utat fedezett föl Indiába, pedig egy új világot fedezett föl. Neumann János azt hitte, hogy csak egy új gépet alkotott, amivel gyorsabban lehet számolni, pedig egy új világ született, aminek még nagyon az elején vagyunk. És fogalmunk sincs, hogy ez hova fog minket vezetni. Mint ahogy amikor a cro-magnon-i ősember elkezdett beszélni, nem hiszem, hogy tudta már, hogy ettől hogyan lesz képes törzseket összeszervezni és ezzel megalkotni az első társadalmakat. És milyen szerszámok fognak ebből születni. És amikor a föníciaiak először írtak, ők sem tudták még, hogy milyen birodalmak fognak ebből születni. Nem tudjuk még hová vezet a legújabb informatikai forradalom, de azért föl lehet rá készülni. És ez egyértelműen az oktatás feladata. És hogy ez számunkra, Magyarország számára miért történelmi lehetőség, tehát hogy miért lennék én egy kicsit optimistább, mint az előttem szólalók, ezzel szeretném befejezni, pár diám még van. A hagyományaink miatt, amit azért néhány évtized alatt nem lehet kiirtani. Magyarországot matematikai nagyhatalomként ismerik a világban. Én mostanában, az én kis egyetemem 22

kapcsán (ez az Aquincumi Technológiai Intézet) nagyon sok amerikai egyetemen jártam. És amikor kiderült, hogy magyar vagyok, akkor az első kérdésük az volt, hogy mennyi az én Erdős számom. Erdős Pált és jónéhány további matematikusunkat ugyanis a világ matematikusai ismerik és magyarként ismerik. Nem úgy, mint a Nobel-díjasainkat. Nobel-díjasainkra nagyon szeretünk büszkék lenni, de többségüket nem magyarként ismerik a világban, mert nem itthon alkották, amiért Nobel díjat kaptak. Viszont a matematikusaink itthonról lettek világhírűek. Tehát egy óriási tisztelete, és hatalmas hagyománya van Magyarországnak a matematikában, amely valahol az informatika alapja. Hogy ez honnan eredhet, hát van erre egy kis személyes történetem. Amikor én hat éves voltam és beírattak az általános iskolába, akkor nagyapám két hét után megkérdezte, hogy jó vagyok-e számtanból. Erre mondtam, hogy persze, jó vagyok, de hát másból is jó voltam, miért fontosabb ez, mint a többi. Mert a kétszer kettő az oroszoknak is négy, meg a németeknek is négy, válaszolta két világháborút és két megszállást átélt nagyapám. Ezért gondolom, hogy a matematika iránt érzett társadalmi tisztelet talán történelmünkből ered, a sok megszállásból. Más kis országokat is gyakran szálltak meg a szomszédjai, de ennyire változó kultúrájú megszállókkal talán egyetlen ország sem dicsekedhet, mint mi. Kezdve mongoloktól, törökökön át, németekig, oroszokig. És ez valahol elvezethetett ahhoz, hogy valamit kerestünk ebben a kulturális változatosságban valamit, ami stabil. És ezt a matematikában találtuk meg. Van egy másik magyarázatom is a matematika tiszteletének, ami részben szintén a megszállásokkal, de még inkább a földrajzi helyzetünkkel függ össze. Ezek mind saját magyarázatok, elnézést, ha ehhez nálam jobban értő történészek vagy földrajztudósok ezzel vitatkoznának. Sokszor beleszólok olyasmibe, amihez nem értek. Szóval van egy másik magyarázatom is arra, hogy miért van nálunk nagyobb tisztelete a matematikának, mint nyugaton például. Ugyanis nem volt tengerünk, és amikor Amerika felfedezése nyomán a világkereskedelem áttolódott az óceánokra, akkor Magyarország kiesett a világkereskedelemből. Addig ez a Kárpát-medence egy virágzó kereskedelmi központ volt, de amikor a világkereskedelem átment az óceánokra, nem utolsó sorban a minket is elfoglaló török birodalom terjeszkedése miatt, akkor leértékelődött a kereskedelmi szerepünk. Úgyhogy tegyük föl, hogy mondjuk Hollandiában ugyanannyi matematika zseni születik, mint Magyarországon, akkor minek van nagy valószínűsége, hogy mit fognak mondani a szülők, mit csináljon? Hát Hollandiában, az ugye egy kereskedő nemzet, ott azt mondja a szülő, hogyha jól tudsz számolni, legyél kereskedő. Magyarországon erre viszont nincs sansz, ezért inkább tudósnak mennek a matematikai tehetségek. Magyarországon ezért azután kihalt a kereskedelmi kultúra. Talán éppen emiatt vagyunk szegények, mert nem tiszteljük eléggé a kereskedelmi kultúrát. De helyette tiszteljük a tudományokat, ezen belül főleg a matematikát. Ma is a tudománynak van a legnagyobb társadalmi tisztelete Magyarországon. Néhány nevet mondanék csak azokból a nagy matematikusokból, akiket magyarnak ismernek a világban. Említettem már Erdős Pál nevét. Vagy egy másik, talán kevésbé ismert sztorit, hogy volt egy magyar matematikus, König Dénes, aki magyarul publikált csak, de egy amerikai matematikus dolgozott valamilyen témán, amihez nem találta a megoldást. Aztán valahogy megtudta, hogy egy magyar szaklapban publikáltak egy ehhez vágó dolgot. Erre megtanult csak ezért magyarul, hogy ezt a cikket el tudja olvasni. És azóta is úgy hívják ezt, hogy „magyar algoritmus”. Szóval ez egy sok évszázados érték, amire lehet építeni. És én nem sokallanám a professzorok számát. A matematikának ezt a társadalmi tiszteletét ápolni kell, mert az informatika korában ezt gazdasági értékké lehet fordítani. Ezért az oktatásban az informatikának elsőrendű prioritása kellene hogy legyen. Ezzel szemben például tízszer annyi testnevelésóra van a teljes közoktatásban, mint informatika óra. Hát én tudom, hogy a testnevelés is fontos, de azért egytized annyi informatika óra, amikor ekkora forradalomban 23

ekkora lehetőségünk lenne? Természetesen beleértve a szakképzést is. Nem biztos, hogy ma az a legfontosabb, hogy a szerszámkészítésre vagy kőműveskanállal falazásra oktassuk csak a szakiskolákban a jövő szakmunkásait. Köszönöm a türelmet!

24

Galló Istvánné: Köszönöm szépen! Szeretettel köszöntök mindenkit. És rögtön szeretném előrebocsátani, hogy a rendelkezésre álló tizenöt percet én nem fogom kihasználni, mert feladatul az átalakítás munkavállalókra várható hatásáról kell szólnom. Erről nincs olyan nagyon sok konkrét információ, amit én most itt megoszthatnék. A szakképzési rendszer sokat vitatott átalakításának a munkavállalókra gyakorolt hatásáról, következményeiről, mint ahogy az előbb is mondtam, információ hiányában nagyon nehéz beszélni. Mert az átalakítás során nem hallottunk, írásos anyagot nem láttunk arra vonatkozóan, hogy az új rendszerben a foglalkoztatási kérdések hogyan alakulnak. Legyen szó tanárokról vagy szakoktatókról. Meglehetősen furcsa, hogy az oktatás egyik legfontosabb szereplőinek sorsáról, divatosabban szólva a humán erőforrás alakulásáról a változást megálmodóinak nem volt elképzelése, vagy nem hozták nyilvánosságra azt. Ezért mindaz, amit a foglalkoztatás kérdéseiről mondok majd, az sajnos csak sok esetben feltételezés. Ezért nem könnyű a helyzetem, mert ennek a konferenciának résztvevői ebben a nekem adott témakörben joggal várják tőlem, hogy tényeket és konkrétumokat mondjak. A foglalkoztatottak létszámának alakulását nagyon sok tényező befolyásolja. És mielőtt ezek közül néhányat említek, azért elöljáróban a következőket szeretném leszögezni. Az oktatás rendszere olyan műfaj, amelyben szinte kivétel nélkül minden szakmai kérdésnek közvetve vagy közvetlenül a munkavállalókat érintő vonzata, hatása is van. Ezért, bár sok kritika éri a szakszervezeteket, maradjanak a kaptafánál és szorítkozzanak a bérharcra. Nem tehetjük meg, mert a szakmai érdekek képviselete számunkra ugyanolyan fontos feladat, mint a klasszikus munkavállalói érdekek megjelenítése. Nos, e kis kitérő után mi befolyásolja a foglalkoztatottak létszámát. Ezek közül néhányat említek. A tankötelezettség tizenhat évre történő leszállítása elvben, és sokan ezzel indokolják, és jelentéktelennek vélik ezt a módosítást, nem befolyásolja a tanulókat és a szülőket. Nincs különösebb jelentősége a korhatárnak, hiszen aki tanulni akar, az tanulhat. Ebből következne, hogy foglalkoztatási kérdéseket nem befolyásolja. Én ezt az állítást cáfolom. Gyakran halljuk, hogy a tizenhat évet betöltő tanuló mostanában otthagyja az iskolát. Vagy saját, vagy a szülői elhatározásból, és közmunkás lesz. Ezzel a család anyagi helyzetén kíván javítani. Általánosítást persze nem szabad tenni, de ez egyre gyakrabban fordul elő, és erre nagyon oda kellene figyelni. Hiszen a tizennyolc éves tankötelezettség esetén ez nem fordulhatott volna elő. Hiszen a törvény büntette a szülőt, ha a gyereke nem járt iskolába. Igaz, az államra is kötelezettséget jelentett, mert annyi férőhelyet, pedagógust kellett biztosítani, amennyi gyerek tanításához szükség volt. Tehát a pedagógus létszám az tervezhető volt. Nehéz a tervezés amiatt is, hogy az úgynevezett államilag finanszírozott tanulói keretszámokat, a felvehető tanulók számát minden évben a kormány (miniszter) állapítja meg. Ez a rendszer túl nagy ahhoz, hogy rugalmasan tudjon alkalmazkodni az évente nyilvánosságra hozott létszámokhoz. A szakképzés átalakításának foglalkoztatási következményeiről továbbra is csak azt lehet mondani, hogy nem tudható, hogy a közismereti kerettantervek és a szakmai kerettantervekben leírtak milyen hatással lesznek a foglalkoztatási létszámokra. Hol lesz munkaerő felesleg vagy hiány. A közismereti tantárgyak csökkentése, a természettudományi tantárgyak, bizonyos szakmai típusoknál eltörlése biztos, hogy létszámfelesleget fog eredményezni. Erre a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a válasza az volt tárgyalásaink során, hogy tekintettel arra, hogy a természettudományos tárgyakat tanító tanárokból a Klebelsberg Intézményfenntartó Központnál hiány van, úgymond ezt a felesleget a KLIK át tudja venni. A szakmai tantárgyak óraszámának a megemelése viszont biztos, hogy munkaerő hiányt eredményez a szakmai tárgyakat tanítók esetében. És azt csak csendben, mellékesen jegyzem meg, hogy ma június 21-én még nem jelentek meg jogszabályban, közlönyben a közismereti és szakmai kerettantervek. Ma például nem prognosztizálható az sem, hogy azok a tanulók, akik 25

a három éves új nevén szakközépiskolában tanulnak majd, és két éves úgynevezett ráfejeléssel érettségizhetnek élnek-e, hányan élnek ezzel a lehetőséggel. Gyanítom, hogy kevesen. Három év alatt minimális közismereti tantárgyat tanulnak. Gyakorlatilag négy év gimnáziumi tananyagát két év alatt kellene megtanulniuk azoknak a gyerekeknek, akiknek mondjuk ki őszintén, az általános iskola elvégzése is komoly kihívást jelentett. Tehát ennek a konstrukciónak sem lehet a munkaerő szükségletét ma semmilyen módon meghatározni. De ne csak a pedagógusokról beszéljünk, hanem a gyakorlati képzést végző szakoktatókról is. A helyzet itt is elég bonyolult. Általában jó szakoktatóból egyre nagyobb a hiány. A létszámok tervezhetősége sem egyszerű, hiszen a szülők kérésére lehetőséget kell adni például, hogy a tanuló az iskolai tanműhelyben készüljön fel. Ez pedig a szakoktató nélkül ugye lehetetlen. A szakoktatók helyzete bizonytalan. Hiszen ha a gyakorlati képzést iskolán kívüli üzemekben szervezik meg, és esetleg az elvártaknak ezek az intézmények nem felelnek meg, akkor az iskolán belül kell biztosítani a gyakorlati oktatás feltételeit. Ilyen eset akár még ad abszurdum tanév közben is előfordulhat. Az idő rövidsége és a konkrétan meghatározott téma miatt a szakiskolák, szakközépiskolák átalakításának prognosztizálható következményeiről én most nem szólok. Gondolom, hogy az utánam jövők fognak erről szólni. De azért nem tudunk arra semmiféle pontos adatot mondani, hogy vajon ez az új helyzet csökkenteni fogja-e az érettségihez jutók számát. Hiszen ennek akkor munkaerő vonzata van. Azt viszont tájékoztatásul szeretném önöknek elmondani, hogy a Pedagógusok Szakszervezete a Nemzetgazdasági Minisztériummal folytatott tárgyalások során több javaslatot tett. Például azt, hogy hozzanak létre a szakképzési intézményekben is úgynevezett nyelvi előkészítő nulladik osztályt, nulladik évfolyamot. Amelyet az EMMI nem támogatott. De a Nemzetgazdasági Minisztériumtól ígéretet kaptunk arra, hogy saját hatáskörében próbálnak tenni valamit. Talán az NGM-nek nagyobb a mozgástere és ez sikerülni fog. Ugyancsak javasoltuk a közismereti és a szakmai kerettantervek ismeretében, hogy csökkentsék a kilenc-tizenkettedik évfolyamon az érettségire épülő szakképesítés órakeretét százhuszonöt órával. Látszólag ez nem olyan sok. De az így felszabaduló órakerettel az iskola saját döntése alapján megemelheti a kötelező komplex természettudományos tantárgy, illetőleg a kötelező választható tantárgy időkeretét. Ez a megoldás egyébként számos álláshelyet mentene meg. Az intézmények centrumhoz kerülése magában hordozza annak a lehetőségét, hogy a későbbiek során iskolák összevonására, esetleg bezárásra kerül sor. Fogy a tanuló létszám, ezzel szembe kell nézni. És az iskolák kihasználtsága úgy általában hetven százalék körül van. Tehát mind az intézmények bezárásával, álláshelyek megszüntetésével fog járni. És erre fel kell készülni. Tehát összességében a foglalkoztatás kérdéseiről azt lehet mondani, hogy nagyon nagy a bizonytalanság. A tervezhetőség, a kiszámíthatóság nem jellemzője ennek az átalakításnak. És végezetül, nem szóltam róla, mert erről írásos dokumentumok nincsenek, amire hivatkozni lehetne. Itt a szakképzés nagy átalakítás előtt áll, elvárható, hogy a pedagógusok ehhez az új szakképzéshez felkészüljenek. Ismereteiket, tudásukat, módszerüket bővítsék. Hogy ezek a továbbképzések, hogy fognak folyni, erről nem tudunk tájékoztatást adni. Pedig hát nagyon jó lenne tudni, hogy ehhez a rendszerhez a pedagógusok hogyan tudnak felkészülni. Köszönöm, hogy meghallgattak!

26

Szenes György: Hölgyeim és uraim, kedves kolleganők, kedves kollégáim! Borzalmasan nehéz helyzetben vagyok, hiszen itt annyi mindenre szeretnék vagy lehetőségem lenne reflektálni most, ami idáig elhangzott. De hát nem teszem meg, mert az nagyon sportszerűtlen lenne, hogy az előadók elhangzott mondataira reflektáljak. Ezért én próbálom igen fegyelmezetten a saját dolgaimat, az elkészített prezentációm alapján a rövid mondókámat elmondani. Az előadás alapvetően két részből fog állni. Először is a kritikai megjegyzéseimet fogom elmondani. Másodsorban próbálok egyfajta megoldást adni a szakképzés ezen totális zsákutcájából való kivezetésre. Először azt szeretném megmutatni, hogy amelyről itt már volt szó, ez a diagram nagyon jól mutatja az elmúlt huszonöt esztendőnek a változását a hazai közoktatás rendszerében. Világosan látszik, hogy a piros oszlopban a szakmunkásképző iskola, szakiskola, régebben szakmunkásképző iskola legnagyobb vesztese ennek az egész rendszernek. Hiszen majd ötven százalékkal huszonöt százalék környékére kerültek a gyermekek beiskolázási aranyszámai a nyolcadik általános után. A két nyertes iskolatípus a gimnázium és a szakközépiskola. De ami nagyon lényeges ebben a kérdésben, hogy a két szakképző iskola, tehát a szakközépiskola és a szakiskola a képzésben résztvevő gyerekeknek mindegy kétharmadát teszik ki. Tehát akikről most beszélünk, az a képzésben lévő gyerekeknek egy kétharmada. Tehát nem közömbös. De a történet messze nem erről szól. Hanem a szakképző iskolák két iskolatípusáról. Melyek azok a dolgok, amelyek itt elfogadhatatlanok? Szerintem jelentős átfedés van az itt elhangzottakkal kapcsolatosan. Kezdjük rögtön az elsővel, az iskolák átnevezésével. Itt most már elhangzott, hogy a szakiskolákat szakközépiskoláknak fogják átnevezni. A szakközépiskolákat pedig szakgimnáziummá. Ez a két név megtévesztő, a hazai gyakorlattól teljesen idegen. És a gyerekeket és a szülőket teljesen vakvágányra viszi. Mert hiszen hogy ha azt mondjuk, hogy középiskola, tehát a szakiskolából szakközépiskolát képzelünk el, akkor nem lehet egy iskolai iparos tanulós képzésről beszélni. Akkor nem lehet azt csinálni, hogy heti hat órában tanítjuk ebben a középiskolának nevezett iskolában a közismereti tantárgyakat. Nem lehet azzal hitegetni a gyerekeket, hogy ebből az iskolatípusból két év alatt érettségi vizsgát lehet tenni. Heti hat óra, hangsúlyoznám, nem egy tantárgyra, az összes közismereti tantárgyra. Tehát magyar, történelem, matematika, fizika, kémia, biológia és az idegen nyelvre. Összesen heti hat óra. Hogy lehet ezt szakközépiskolának nevezni és erre ráépíteni egy két éves képzést? Teljesen lehetetlen. A szakközépiskoláknak a szakgimnáziummá való átnevezése is totálisan megtévesztő. Mert ha gimnáziumról beszélünk, akkor mindenki azt várja, hogy itt nagyobb közismereti óraszámokról van szó. Ezzel becsapjuk a szülőt és a diákot. Ezekben az iskolákban már, - és nagyon sajnálom, hogy Parragh úr már elment, - a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara vezényletével készülnek a tantervek. Illetve nem készültek el a tantervek. Hogy a bánatos úristenbe lehet tanítani ebben az iskolában szeptember 1-től, amikor a mai napig nincs jóváhagyott se közismereti, se szakmai tanterv?! Tehát én elképzelni nem tudom, ezt hogy képzelték el. Hogy körülbelül átlagosan hatszáz órával kevesebb közismereti óraszámot akarnak. Ennek elsősorban legnagyobb vesztese a természettudományi oktatás lesz. A XXI. században vagyunk. Hogy lehetséges ez? És ehhez kapcsolódik a nemzeti minimum, a Nemzeti Alaptanterv. Ezt többen is a pedagógusok részéről erősen nehezményezik. Hogy ha ez Nemzeti Alaptanterv, akkor ez valójában a nemzeti minimumot tartalmazza, amely minden gyermek számára kötelezően tanítandó és elsajátítandó a közoktatás nyolc vagy tizenkét évfolyamán. De hogy ha a szakiskolában és a szakközépiskolában lecsökkentik a közismereti óraszámokat, akkor gyakorlatilag a korosztálynak a kétharmadát, ismétlem kétharmadát kizárják a nemzeti minimumból. Milyen kormányzati megoldás ez, tessék szíves elmondani. A szakközépiskolák érettségi vizsgájával kapcsolatosan is eléggé komoly dilemmák vannak. Szebedy Tas említette, hogy gyakorlatilag ez az egységes magyar érettségi vizsgarendszer totális szétverését jelentette. 27

Ugye ebben a körben nem kell arról beszélni, hogy milyen a magyar egységes érettségi vizsgarendszer. Mert ugye négy kötelező tantárgy és egy szabadon választott tantárgy van, ahol a gyerekek az érettségi vizsga tanulmányi szintjét, meg a vizsgának a szintjét is megválaszthatják. Ezt veszik el a gyerekektől. Most vannak olyan hírek, hogy most már talán lehet két szinten a szakmai tantárgyakból megválasztani. Kötelezővé teszi a szakmai tantárgyból az érettségi vizsgát. Tessék mondani, miért? Miért? Ez totálisan diszfunkcionális azon gyerekek számára, akik nem a szakirányba akarnak technikusi végzettséget szerezni. Nem a szakirányban akarnak egyetemre és főiskolán továbbtanulni. Öt előírt érettségi tantárgy után, hogy ha ez a gyerek a tizennégy éves korban meghozott pályaválasztási döntését, amit elsősorban a szülő hozta meg, nem is ő. És úgy gondolja, itt módosítani lenne szükséges, akkor az öt kötelező tantárgy után kell egy hatodikat, esetleg hetediket is választani ennek a tanulónak. Tessék szíves elmondani, miért lejt a pálya a gimnázium irányába? Miért nem lesz egységes lehetőség a szakközépiskolák gyerekek számára? A tizenhat éves tankötelezettségről ugye külön szólni itt nem kell, mert ez nem a mostani rendelkezések hatására, hanem a 2011-es köznevelési törvény hatására jött létre. Ez is egy olyan probléma, amely elsősorban a hátrányos helyzetű, leszakadó rétegeket érinti. Erről is már esett szó. És végül pedig az alapítványi és magániskolák ellehetetlenítése. Nem tudom, hogy miért, de ez érdeke a kormányzatnak. Hiszen ha van egy állami fejkvóta, amely minden magyar gyerek számára állami módon jár az oktatási költségvetésbe, akkor miért kell ezt az alapítványi és magániskolától megvonni? Hát nézzük meg a munkaerőpiac igényeit. Én mérnök-tanárként veszem magamnak azt a bátorságot, hogy erről egy pár szót szóljak, hiszen az előadás címében is szerepelt. Munkahelyre kész szakembert soha egy iskola nem tudott képezni és ezután sem tud. És az elmúlt ötszáz esztendőben, amikor szakképzés volt valaha a világon, sohasem volt erre képes. Csak egy tovább képezhető, átképezhető, a világra nyitott, az élethosszig tartó tanulásban résztvevő fiatalember kerülhet ki a munkaerő piacra. Hosszú távú prognózisokról itt a munkapiaci előrejelzések kapcsán nem lehet beszélni. Tendenciákat tudunk megfogalmazni. Erről Bojár Gábor is beszélt. És Parragh László is azt mondta, hogy ez a Munkaerőpiaci és Képző felügyeleti rendszer, illetve felmérő rendszer tud valamit mondani. Ez nem így van. Ha felmérnek valamit ebben az évben, jövő évben beiskolázunk. A szakképző rendszerben négyöt évig bent vannak a tanulók. Hat-hét évre ki a bánatos úristen tud valamifajta előrejelzést is mondani. Magyar anya még nem szülte meg azt az embert, aki munkaerőre vonatkozóan előrejelzést tud mondani, tehát hány esztergályosra, hány lakatosra, hány köszörűsre van szükség. Rövidtávú igényeket tudnak megfogalmazni a munkaerő piac szereplői. Azt, hogy holnap, holnapután, egy hónap múlva milyen munkaerőre van szüksége. De hogy öt év múlva mire van szüksége, erről senki véleményt nem tud mondani. A duális képzés a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarának a vesszőparipája. Ez egy végtelenül fontos dolog ott, ahol a feltételek megvannak. Ha a személyi és a tárgyi feltételek megvannak. Tehát ahol a szakma és vizsgakövetelményeknek megfelelő eszközpark áll rendelkezésre a kis- és középvállalkozók részére. Mert ezek adják a többségét a munkaerő piacnak. És ott megfelelően pedagógiailag képzett szakemberek tudják átadni a tudásukat. Mert itt nem elég a szaktudás átadása. Hiszen ezek a gyerekek tizennégy, tizennyolc éves fiatalok, akik nem a munkaerő piac szereplői, hanem tanulók. Nevelni, oktatni kéne. Tehát pedagógiai alapvégzettségre is szükség lenne minimálisan ahhoz, hogy a tudásukat át tudják adni. Ma világos választ ad a gazdaság erre a duális kérdésre. A kis- és középvállalkozások alig három százaléka az, amelyik képes jóindulattal és jóhiszeműen felvállalni ezeknek a gyerekeknek a képzését. A többség ezt elutasítja, mert teljesen korrekt módon tudja, hogy vagy a személyi feltételei, vagy a tárgyi feltételei nincsenek meg, hogy a szakma és vizsga követelményekben meghatározottakat megtanítsák ezeknek a gyerekeknek. 28

Nagyon fontos, és erről is valamilyen más kontextusban volt szó, hogy milyen kapcsolatban kell hogy legyen az iskolarendszer és a felnőttképzés. Világos, számomra legalábbis, hogy az iskolarendszernek a feladata, - ha általános képzésről van szó, különösen ha szakképzésről van szó - hogy a közismeret tanulása mellett egy szakmacsoportos alapozást és egy olyan szakmai alapképzést nyújtson, amely lehetővé teszi az élethosszig tartó tanulást. És az is teljesen világos, hogy lehetetlen dolog, hogy ma négy-ötszáz fajta szakképesítésre korszerű módon az iskola fel tudjon készíteni. Ki kéne választani szakmacsoportokhoz szakterületenként azt a négy-nyolc alap szakképesítést, amelyben a gyerekeket iskolarendszerben kéne képezni, a többi a felnőttképzésnek a feladata. Ahol munkaerő piaci képzésekkel, rövid ciklusú képzésekkel, ráképzésekkel, rész szakképesítésekkel újabb szakképesítésre, vagy a munkaerő piac igényeinek megfelelő szakképesítésre lehetne a gyerekeket felkészíteni. Ez a két egymást kisegítő rendszer lenne az, amelyik egy rugalmas, átjárható és átlátható szakképzési rendszert alakítana ki. A gazdaság növekvő szerepvállalását végtelenül fontosnak tartom, de a kölcsönös előnyök megtartásával úgy, hogy komoly kapcsolatok alakuljanak ki a szakképző intézmények és a gazdálkodó szervek között. Ameddig az érdekeltségi rendszer nincs meg, addig erről beszélni nagyon szépen lehet, de ez egy írott malaszt marad. Egy rövid megoldási javaslatot tennék arra vonatkozóan, hogy milyen óratervi arányok alatt lehetne a szakmai alapképzést és a közismereti képzést is teljesíteni a szakközépiskolában. Én ezt a szakgimnáziumi szót nem is értem, hogy miről szól ez a történet, úgyhogy nem is használom, mert ez egy totálisan előkészítetlen dolog. Tantervei nincsenek és azt kívánják, hogy a már beiratkozott gyerekeket ebben az iskolatípusban képezzék. Kinek az agyréme ez, elképzelni nem tudom. Nem a Kamaráé, nem a Nemzetgazdasági Minisztériumé, nem az NGMé… Akkor kié, tessék már mondani. Tehát ezekkel az óratervi arányokkal egy teljes értékű érettségi vizsgát lehetne tenni, egy egységes magyar érettségi vizsgarendszerben. Amelynek a vége az lehetne, hogy egy rugalmas pályakorrekcióra lehetőséget adnánk a gyerekeinknek. Nem egy csőbe vezetnénk őket be, mint egy kolbásztöltő, hogy betöltjük a tudást, és a végén kijön valami, ami a fene tudja, hogy mi lesz, és semmilyen korrekcióra nem ad lehetőséget. És ezen érettségi vizsga után, ahol egy szakmai alapismeretekkel már rendelkezik a tanuló, ebben az óratervi arányban körülbelül egy ezeregyszáz órával, a tizenharmadik évfolyamon szakmai képzés folyhat. Én nem is értem, hogy miről beszélt a Gazdasági Kamara vezetője, hogy nincs technikus képzés. Hát Magyarországon 1985-ben vezették be ismételten a technikus képzést. Harminc éve folyik. Mi az, hogy nincsen technikus a magyar gazdaságban. Harminc éve van. És persze volt az ’50-es években, aztán egy darabig nem volt. Tehát erre a tizenharmadik évfolyamra, amely megint csak egy körülbelül ezerkétszáz óra, erre a kettőezer kétszáz, kettőezer négyszáz óra alatt egy nagyon komoly középfokú szakmai képzést lehetne felépíteni. A szakiskolára a javaslatom nem teljesen egyértelmű. Mert el tudok képzelni alapvetően hároméves szakmunkás képzést is. Alapvetően azonban ezt nem tartom kielégítőnek. Hiszen a szakma igényei olyan szinten változnak, még a kétkezi munkának a szakmai igényei is, nemhogy a szellemi munkának az igényei, hogy ezt három év alatt nem lehet megtenni. De el tudok képzelni olyat, amelyik kilenc-tizenegy évfolyam után egy szakmai vizsgával zárulna. Ez - én azt gondolom - a szakmai végzettségeknek csak egy kis hányadát jelentené. De ez nem mehetne a közismereti óraszámnak a rovására. Mert azokat az alapkompetenciákat elsősorban a közismereti tantárgyakban lehet megszerezni, amely az élethosszig tartó tanuláshoz feltétlenül szükséges. Alapképzés szempontjából, az alapvető szakmunkásképzés szempontjából a négy évfolyamos képzést látom jónak, amely szakmai vizsgával zárul. És itt már felvetődött egy másik kontextusban az alapműveltségi vizsgának a letétele. Itt azon gyerekek számára gondolnám az alapműveltségi vizsgának a letételét, akik ezen közismereti óraszámok mentén, ami már tényleg valamennyi alapműveltséget jelent, erre valóban ráépíthető lenne egy két éves 29

érettségi vizsga. De nem a heti hat órára. Szóval megszámoljuk ezeket az óraszámokat, ez bizonyára egy olyan ezerötszáz órát jelenthet. Hát erre már jó szívvel két év alatt ráépíthető lenne egy érettségi vizsgára való felkészítés az alapműveltségi vizsgát követően. Az utolsó slide-on pedig egy megfontolás. Ugye egy rövid áttekintés, nem a teljesség igényével, hogy az egységes alapiskolai képzések hogy néznek ki Európában. Világosan látszik az, hogy azokban az országokban, amelyeket mi hivatkozási alapnak tekintünk - vagy a szakképesítések szempontjából, vagy a kompetenciamérésekben való kiváló előmenetelük szempontjából - azokban az országokban nem nyolcosztályos alapképzésre épül a középfokú képzés, illetve a szakképzés, hanem elsősorban kilenc évfolyamra. Felmerülhet a tíz évfolyam, de én azt gondolom, kilenc évfolyam az egy elfogadottan európai tendencia, tehát megfontolásra ajánlanám a kormányzatnak, hogy a nyolcosztályos alapiskolát egy kilenc évfolyamos alapiskolára bővítse fel, és erre kéne ráépíteni a középfokot, mind a gimnáziumi, mind a szakképzésnek a két iskolatípusát, de ehhez kommunikálni kellene a szakemberekkel, szakmai vitát kellene folytatni. Nem azt kellene folytatni, amit időnként kommunikációs szinten a kerekasztal értekezleten elhangzik, hogy: 2018-ra új nemzeti alaptantervet készítünk. Tessék szíves megmondani, minek alapján? Kivel csináljuk ezt meg? Hogyan, milyen szakmai kompetenciákra épül, és milyen szakmai vizsgálatokra? Ehhez hívnám én a kormányzatnak és a gazdaság szereplőinek az együttműködését és a szakmai kompetenciáknak a felhasználását, mert enélkül ez a dolog nem fog menni. Köszönöm a figyelmüket!

30

Fügedi Beatrix: Köszönöm szépen a szót és nagyon köszönöm mindazoknak, akik itt maradtak velem. Többszörösen is hátrányosan érint ez a dolog, hogy utolsó vagyok és ráadásul még az ebédet is belengették. Tehát nagyon-nagyon köszönöm, hogy itt maradtak velem és meghallgatják ezt a most már háromszor is rövidebbre szabott előadást, amivel én készültem mára. 39 éve vagyok a szakképzésben, jelenleg a Budapesti Gazdasági Szakképzési Centrum Dohány utcai iskolájában tanítok. 18 évig voltam szakmai vezetője egy intézmények, amit a két kezemmel építettem, hoztam létre, és nyolc évig voltam országos szakfelügyelő. Azon kívül, mint minden más pedagógus, szakértőként, szaktanácsadóként valamint szakmai vizsgaelnökként folyamatosan dolgozom, tehát eléggé benne vagyok a sűrűjében. Még valami: igaz, hogy a PDSZ-nek vagyok a szakértője, de ezzel egy időben - tehát két ellentétes póluson is jelen vagyok - a Pedagógus Kar szakképzési tagozatát vezetem. Nem véletlenül, mert a szakképzés nekem mindennél fontosabb ügyem, hiszen mondtam, 39 éve csinálom ezt. Nagyon szeretném, hogyha változna, hogyha jó irányba változna. Jelen pillanatban ugye ennyi idő után az a jellemző, hogy visszatértünk oda, ahhoz a helyzethez, és ahhoz a képzési formához, amikor én kezdtem a pályámat. Tehát tulajdonképpen ez a duális képzés, ez a fajta szakképzés, amibe most szeptembertől belépnénk, - a duális már volt eddig is, de ez a szakgimnáziumi rendszer- ez a '70-es években működött, és a '70-es években ugyanilyen feltétel nélkül működött, mint most jelenleg. Mert ugye totálisan a feltételek hiányoznak ehhez. A címe az előadásomnak, hogy: Szüntelen változások a szakképzésben - Hogyan szolgálja a szakképzés a gazdaságot? Szeretnék itt kapcsolódni Parragh úrnak a mondatához, felírtam: "A rendszer soha nem lesz készen, mindig lesz változás." Valóban, ez mindig is így volt, tehát 39 évem alatt azt éltem meg, hogy évről-évre változtatni kellett. Most mi a különbség? És akkor gondolok arra, hogy a tanárok fölháborodása, meg minden, hogy miért következett pont most be? Megmondom miért: mert most minden olyan feltétel elfogyott, amivel tudnánk változtatni. A szakközépiskola volt a legdinamikusabb változásra kész képzési forma. Ragyogóan működött és ahogy változott, hogy nem kilencedikben, hanem tizenegyedikben tanítottuk a szakmát, majd érettségi után tanítottuk a szakmát, tehát mindig tudott lépni, mindig változásra képes emberek, megújulni képes emberek voltak az iskolákban. Jelenleg is ők vannak, csak most már annyira bekorlátozódott a mozgásterük, hogy nem képesek rá. Tehát ebben nagy változás volt akkor, amikor kikerült az érettségi utáni képzésbe a szakképzés, majd pedig óriási csapás volt a szakképzési hozzájárulásnak először az önkormányzatokhoz történő elvonása, majd a KLIK gyakorlatilag lenyelte ezt a pénzt. Utána pedig a legfontosabb változás az volt, hogy az önállóságukat veszítették el az intézmények, és tulajdonképpen az, ami éltette a szakképzést, az hogy: kapcsolati tőkével rendelkezett, hogy be tudta vonzani a hiányzó pénzeket vagy dologi, eszközi formában, vagy pedig a szakképzési hozzájárulásnak meg tudta fogni azon részét, amivel fejleszteni tudott. Tanműhelyt, számítógépparkot, mindenfélét. Amivel topon tudott maradni, az eltűnt. 2007-2008 óta a szakképző intézményben semmiféle fejlesztés nincs. Semmi. Nulla. Most még egy dologra felhívnám a figyelmet, ez már nincsen kapcsolatban az előadásommal, csak kénytelen vagyok elmondani. Arról tudniillik, hogy a szakképzésnek annak idején amikor még volt fejpénze vagy normatív támogatása, kinek hogy tetszik, az mindig magasabb volt, mint a gimnáziumoké. Jóval magasabb. Kár hogy elment Parragh úr, és nem hallja ezt. Ennek az volt az oka, hogy ebből kellett a tanműhelyt, az iskolai műhelyt fenntartani, a fejlesztéseket bonyolítani, és még egy csomó mást, amivel a képzést lehetett szinten tartani és továbbvinni. A KLIK alatt ez megszűnt, már nincs is olyan hogy normatív támogatás, hiszen csak a tantárgyfelosztást támogatják, csoportfinanszírozás van, tehát teljesen 31

eltűnt a normatív támogatás. Vannak SNI-s gyermekeink, vannak PTM-es gyermekeink, akiknek magasabb fejkvóta járna. Hol van az pénz? Nem jut el az iskolához, tehát gyakorlatilag nagyon szépen hangzik - magam is dolgoztam SNI szaktanácsadóként -, hogy integráltan neveljük ezeket a tanulókat, de hol van rá a feltétel, hol van a támogatás? Sehol nincs. Ezt azért kell kiemelnem, mert a szakképző intézményekbe kik jelentkeznek? Milyen gyerekek jelentkeznek? Nyilvánvaló, a maradékelven működünk, akik jobb tanulók, azok tovább akarnak tanulni, egyetemre, főiskolára akarnak menni, tehát sokkal több az olyan gyerek, aki magatartás, tanulás vonatkozásában korlátozott, lemaradt, vagy netalántán sajátos nevelési igényű, tehát sajnos egyéb más hátrányokkal is rendelkezik. És akkor csak a mi centrumunkat nézve van egy pszichológus? 18 iskolára? Van egy fejlesztő pedagógus? 18 iskolára? Tehát hol vannak a feltételek? Hol tudnánk mi tenni a dolgunkat? Hogyha nem lennénk annyira lelkesek, minden osztályfőnök, minden pedagógus nem tenné még ma is oda magát, hogy ezekkel a gyerekekkel tudjunk foglalkozni?. És erre a feltételrendszerre szeretnék visszatérni az előadás végén. Fölsorolom, hogy milyen feltételek kellenének ahhoz, hogy egyáltalán működőképes lenne a rendszer. A másik dolog, amiről kevesen tudnak, és most szeretném, hogyha tudnának róla. Hogy létezik egy koncepció a szakképzésről. Szakképzés a gazdaság szolgálatában. Nem tudom, miért ilyen titkos dokumentum ez, kivonat formájában az NGM honlapján föllelhető. Nagyon hasznos olvasmány. És tulajdonképpen, amikor itt hallunk előadásokat, - például Parragh úr akkor ő ezekre mindig utal, de azért jó lenne egyszer teljesen elolvasni ezt az anyagot. Hiszen ebben nagyon hasznos dolgok vannak, és ezekkel lehet azonosulni. Ezek valóban szükségesek. A szakképzésben lévők száma drasztikusan csökken. Elhangzott. Oktatás színvonala csökken. Tény. Lemorzsolódott tanulók száma nő, növekszik. Közben megjegyzem, mert mindenre nem lesz idő, hogy: akkor az az 5%-os küszöb, amit most kitűzünk mesterségesen, teljesíthető? Persze, teljesíthető, majd mi megcsináljuk, mert ez lesz a kötelező. De hol van az, hogy ahhoz a feltételeket megkapjuk, és valóban benn tudjuk tartani azokat a gyerekeket a rendszerben, akiket muszáj lenne benn tartani? Valahogy majd mesterségesen megoldjuk. Eddig is megoldottuk. De ez nem megoldás. Nem ez az amit kellene e tekintetben csinálni. Felsoroltam, hogy mi minden volt vagy van ebben a koncepcióban, és nagyon fontos: például hogy a gazdálkodó szervek ellenérdekeltek. Ez igaz, a mai napig igaz, hogy ellenérdekeltek. Sőt, talán még jobban igaz, mert egy csomó gazdálkodási szerv már nem fizet 1,5%-ot be. Tehát mentesült a befizetési kötelezettség alól. Ugyanakkor meg nem is kap támogatást. Jelenleg úgy működik, hogy a foglalkoztatott gyerek után vissza lehet igényelni. A '70-es években vissza lehetett tartani ezt a pénzt. Nem visszaigényelni. Vagy visszakapom, vagy nem. Most aki nem fizet, az nem kap. Nyilvánvaló, milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy foglalkoztasson egy gyereket. Semmilyen érdeke. Hiszen akkor majd magára vonzza az Ipar- és Kereskedelmi Kamarát, magára vonzza az ÁNTSZ-től kezdve mindent, akik majd ellenőrzik ezt, és ha rosszul csinál valamit, akkor fizeti a büntetést. Tehát jelenleg is ellenérdekeltek a gazdálkodó szervek. Feltételrendszerük sincs meg. Hol vannak azok a cégek - leszámítva egy-két nagyobbat, mondjuk Audit -, akiknek van tanműhelye, ahol valóban szakember foglalkozik a gyerekekkel. Most kis vállalkozások vannak, cégek vannak, hol lesz ott egy külön pedagógiai végzettségű mester, szakember, aki majd a gyerekkel foglalkozik? Én a saját gyermekeimnek szerveztem a gyakorlatát, hihetetlen nehéz. És végülis úgy oldottuk meg, hogy az iskola is foglalkoztat már gyereket, mert nincs gyakorlóhely. A másik fontos dolog a tanulószerződés. Mi az, ami vonzóvá tenné a szakképzést? Az tenné vonzóvá, ha tanulószerződéssel lehetne a gyereket foglalkoztatni. Arra ösztöndíjat kap, annak a juttatásrendje meghatározott, milyen cafetériát, stb... Egy szegény sorsú gyereknek igenis sokat számít, hogy megkapja mondjuk a 20 vagy esetleg 30%-át a minimálbérnek. Meg kap hozzá még étkezési utalványt, cafetériát, juttatásokat. Az lehet vonzó. De mi a helyzet - pont a 32

kamara alelnöke mondta az NGM-mel folytatott tárgyaláson, pont én is ott voltam, hogy - 53%, csak 53%-a a gyerekeknek, akit tanulószerződéssel tudnak foglalkoztatni. A többit együttműködési megállapodással. De már együttműködési megállapodást is nagyon nehéz kötni. Bürokratikus, rosszul szabályozott, és hadd ne folytassam. Tehát ezt mindenképpen át kell tekinteni, ez így nem fog működni. Gyakorlati oktatásvezetői álláshelyet elvonták, ezt nem olyan régen kaptuk vissza. Egy duális képzés megszervezésénél pont annak az embernek,- aki a kapcsolatot építi -, az álláshelyét megszüntetni, szóval ez nevetséges volt. Ezt visszaadták. De ez is feltételhez kötött. A szakképzésbe való belépés korhatára. Ezt említettem, nagyon fontos kérdés. 21 éves korra csökkent, most az új törvénymódosítással ezt visszaadták 25 éves korig, ami valójában csak 24 évet jelent. Mert amikor a 25 évet betölti, abban az évben már nem jelentkezhet a középfokú oktatásba. Akkor megismételném azt, amit Parragh úrnak is mondtam: ha már 25 éves korig bent van a gyerek a rendszerben, és az érettségivel szerez egy - lebutított, én úgy hívom - első szakmát. Akkor a második szakmát miért nem szerezheti meg ingyenesen, hogyha az a szakma más, mint ez a lebutítottabb, amit itt megszerzett? Majd mutatok példát az új OKJ-ban, hogy milyenek ezek az összefüggések. Ha mégis úgy gondolja, hogy ő nem azt a szakmát akarja, hanem egy másikat, ha már ott van a rendszerben 25 éves korig, miért nem szerezheti meg a másodikat is ingyenesen? Felnőttoktatásba bekapcsolódhat, de még túl fiatal hozzá, tehát legfeljebb valamiféle ifjúsági tagozatba, ha indul, ha meg nem indul, akkor nem kapcsolódhat be. Tulajdonképpen ezt nagyon végig kellene gondolni, és mutatom majd, akit érdekel, hogy mi szabályozza ezt. Nagyon érdekes ugye, hogy a koncepcióban azt fogalmazzák meg, hogy az egész társadalom számára elegendő számú, jól felkészült ismeretekkel, azokat a gyakorlatban is alkalmazni tudó szakemberek legyenek. Ebben még az is benne van, hogy alap meg szakmai műveltség. Változások, amiket megfogalmazott, hogy javuljon a szakképzés minősége: becsüljék meg a végzetteket is, és a szakképzésben dolgozókat is, tehát a pedagógusokat, szakoktatókat. A hiányszakmák vonzóvá tétele nagyon fontos dolog. Valamint a gyakorlati képzés duális formában való megvalósítása. Ez benne van a koncepcióban, még nem sikerült ezt megoldani. Vizsgarendszer átalakítása. Mindenféle vizsgarendszert végigéltem, nagyon sajnálom a modulrendszerű, kompetenciaalapú vizsgakövetelmények és vizsgáztatás eltűnését, annak egy problémája volt, hogy hosszúra nyúlt a vizsgáztatás, sok vizsgafeladatból állt, de nagyon jól kidolgozott, jól előkészített, nagyszerű anyag, csak picit kellett volna módosítani rajta. Ehelyett bevezettük a komplex szakmai vizsgák rendszerét. Aminek egyetlen súlyos problémája van, ez pedig a beszámítás, a beszámíthatóság. Nem tudunk előzetes tanulmányokat egyáltalán beszámítani. Nem rugalmas. Meg kell az írásbelit akkor is csinálni, hogyha ő már tanult hasonlókat, a gyakorlatot valahol teljesítette, a szóbeli tételeket, semmilyen beszámítás gyakorlatilag az esemény kivételével vagy a nemzeti köznevelési törvényben rögzítettek kivételével nem történik. A szakképzési hozzájárulás a másik olyan dolog, amit én mindig emlegetni szoktam, hogy tulajdonképpen a szakképzésnek lenne olyan alapja, amiből finanszírozható lenne. Meg kéne vizsgálni, hogy a szakképzési hozzájárulás felhasználása hogyan történik. Nagyon sokáig fenn volt a NIVE honlapján egy táblázat, az azévi, tavaly vagy tavalyelőtt, amikor még KLIK-esek voltak az iskolák, hogy hogyan használják fel. És döbbenetes volt, hogy nem tudom én Kovács Rozika virágárus kap egymillió forintot. Rendben van, kapja meg, mert ő foglalkoztatja a Kiss Irénkét. Teljesen rendben van. De amikor azt olvastam, hogy Nyugat-Magyarországi KLIK 50 millió forintot, Kelet-Magyarországi mittudomén 45 millió forintot, igen elcsodálkoztam rajta. Ez nyilvános volt, a NIVE honlapján fenn volt. Tehát tulajdonképpen hova lesz a szakképzési hozzájárulás? A cégek által befizetett 1,5%? hol van? Mert a mi iskolánk 2007 óta nem részesült ebből. Nagyon sok iskola el tudja mondani, hogy nem tudott ezekhez hozzájutni. Tehát hova 33

lesz ez a pénz? Lehet, hogy jól felhasználható, de mégis, kik használják? Nagyon szeretnék erről valamilyen információt tudni. A jelenlegi szervezete a centrumoknak, illetve a szakképzésnek, az országos szakképzés irányítási és fenntartási struktúrája a Nemzetgazdasági Minisztérium irányítása alá tartozik. Az NSZFH a törvényességi felügyeletet gyakorolja, és vannak a centrumok. 44 darab centrum van jelen pillanatban. Itt Budapesten van 5, tehát a gazdasági, vendéglátó, komplex, műszaki, meg valamit még kihagytam. Megyénként 1-2 van. Összesen 44 ilyen centrum van. Érdekessége ennek, hogy a centrum, mint önálló gazdálkodási egység, mint fenntartó működik. Például a mi gazdasági centrumunkba 18 iskola tartozik, szeptembertől 19. Innen történik az irányítása, ő a gazdálkodó, ő a fenntartó. Ez a 18 iskola úgy működik, hogy gazdasági önállóság nélkül tagintézmény. Tagintézmény-vezető áll az élén, aki gyakorlatilag semmi mást nem csinál, mint végrehajtja az utasításokat. Merev a struktúra, a tagintézmények elveszítették az arculatukat, szakmai profiljukat, a tagintézmények formalizált, egységesített szervezeti egységként működnek. Vezetőjük tagintézmény-vezető, utasításba kapja, hogy mikor, mit, mennyit képezhet. Azt, hogy mennyit képezhet, szakmaszerkezeti döntés határozza meg. Évről-évre megmondják, hogy milyen területen, milyen szakmából, hány embert képezhetünk, ő pedig ezeket leosztja a tagintézményeknek, tehát nem önálló gazdálkodásúak, közvetlen szakképzési hozzájárulást nem fogadhatnak, fejlesztéseket ennek következtében nem végezhetnek. Pontosan az amiről beszéltem, amiből egy szakközépiskola a változásokat végre tudta hajtani, az megszűnt. Nincs, végrehajtó szervezetté vált és kész. Az új szakképzési intézménytípusokról volt szó. Kollégám elmondta, hogy hogyan alakulnak át a szakközépiskolákból szakgimnáziumok, a szakiskolákból szakközépiskolák, speciális szakiskolának pedig szakiskola lesz a neve. Országos Képzési Jegyzék. A másik nagy probléma a változás vonatkozásában, hogy minden mozog. Nemcsak a fenntartó, hanem minden mozog, mindenféle szabályozás. Ez a képzési jegyzék az első volt, 2012. június 6-án, nem is olyan régen. És gyakorlatilag 2013-ban lépett életbe. Tehát meg sem melegedett, ilyen változásokat hozott: szakképesítések, kimenetek száma csökkent a felére, önálló szakképesítések száma szintén csökkent, az elágazások száma megszűnt, tehát leágazások nincsenek, és a ráépülés szintén csökkent. Rész-szakképesítések most meg, már csak a speciálisban indíthatók. Totális változáson ment az OKJ át, amit most újra kiadtak, tehát a 25/2016-os kormányrendelettel módosítottak. Nagyon izgalmas, hogy hogy néz ki az új OKJ. Ez már az érettségi vizsga keretén belül megszerezhető szakképesítéseket sorolja fel, itt ágazatok vannak, nem szakmacsoportok. Szakmacsoportok már nincsenek, felejtsük el, tehát érettségi vizsgához kötött ágazati szakképesítések vannak. Az új szakképesítések és az ágazathoz rendelt fővárosi/megyei keretszámok, és ezen kívül a szakképesítések ráépülése. Ez az utolsó mondat ez érdekes, mert ugye ez is fontos, hogy az OKJ-ből kikerült szakképesítések még 2016. szeptember 1-jén indíthatók. Hát ebben a változásban, amit még nem fogadtak el, ez található. Ez annak a következménye, hogy a szakszervezet az NGM-mel folytatott egyeztető tárgyaláson kérte, hogy halasszák el egy évvel ennek a bevezetését. Nem halasztották el, de úgy látom, benne maradt, hogy tulajdonképpen a megszűnő, megszüntetésre kerülő vagy összevonásra kerülő szakképesítéseket még egyszer utoljára el lehet indítani. Tulajdonképpen az a gond, hogy nincsen sem kerettanterv hozzá, és a legnagyobb baj, hogy nincs szakmai vizsgakövetelmény, tehát a kimenetet nem látjuk, úgy indítjuk el. Nem érkezett meg még a jóváhagyott kerettanterv, mi már nyilvánvalóan tanulmányoztuk a javasolt változtatást, de szakmai vizsgakövetelmény még nincsen. És most azért emlékeztetném azokat, akik mondjuk nem a szakközépiskolával dolgoznak, vagy nem ilyen típusúban, hogy azért például tantárgyfelosztást sem 5 perccel szeptember elseje előtt szoktak készíteni, hanem normális helyen azt már az év elején megcsinálják. De tulajdonképp hogy lehet úgy 34

tantárgyfelosztást csinálni, hogy azt sem tudom, milyen tantárgyak vannak, azok milyen óraszámúak. De még cifrábbakat is mondok. Megnéztem a saját területemen az ügyvitelen, van olyan szakmai tartalom, amit senki nem tud tanítani. Például nagyon érdekes, bevezették a gyorsírás tanítását. Ez borzasztó fontos most szerintem az ügyvitelnél. Most az informatika világában újra gyorsírást tanítani. De nincs egy ember, aki gyorsírást tudna tanítani. Valahonnan majd kerítünk, de jelen pillanatban nincs. Nem is önálló modul, hanem tantárgy része. Hogy ezt hogyan lehet megoldani? Majd egy óraadóval, amikor azt sem engedélyezik. Ez teljesen rejtélyes ilyen szempontból. Jellemzői az országos képzési jegyzéknek, hogy 42 ágazat van. Új szakképesítések jelentek meg, benne van ebben az OKJ-ban az új megjelöléssel az is, hogy milyen két szakképesítésből jött létre, pl. ügyviteli titkár, irodai asszisztens-irodai titkár. Hogy miért kellett ezt megváltoztatni, senki ne kérdezze meg, de ebből a kettőből létrehoztak egyet. Az érettségi vizsgával egyidejűleg tehát OKJ-s szakképesítés is szerezhető, ezek az úgynevezett lebutított szakképesítések, ezek az 52-sel kezdődő OKJ-s számig mehetnek el. Tehát van 31-es, stb. 52-es, tehát középfokúig. És tulajdonképpen a ráépülő szakképesítések azok 54-sel kezdődnek, ezek emelt szintű szakképesítésnek számítanak, gyakorlatilag ezek lesznek a technikusképzések, ha úgy tetszik, csak nem úgy hívják őket. Anomáliák. Nagyon vicces, kigyűjtöttem egy-két ilyen képzést. Például aki kereskedelmi képviselő akar lenni, az jó, hogyha 9-12-ig megtanulja az eladó szakmát, ugyanis arra épül a kereskedelmi képviselő. De az én szakmám is nagyon jó, mert először a váltókezelő szakmát kell megtanulni, hogy postai ügyintézők legyünk. Gondolom ez nagyon összetartozik. Vasúti váltókezelőnek fontos dolog a postai ügyintézés, vagy például állattartó szakmunkásnak kell először tanulni, hogy valaki mezőgazdasági technikus legyen. Ez is teljesen érthető. Majd megnézem azokat a szülőket, akik állattartónak adják a gyereküket azért, hogy mezőgazdasági technikus legyen. Az OKJ megjelent, és kiadták, tehát hivatalos, életbe lépett. Ha megjelenik az új kerettanterv, új OKJ-s szakmákat akarunk indítani, akkor rögtön hozzá kell fognunk a tagintézményünk alapító okiratának módosításához, mert csak azt taníthatjuk, ami abban benne van. Újra kell írni a pedagógiai programot, és az intézmények van SZMSZ-e. Én is azon kivételezett személy vagyok, aki írhat SZMSZ-t, úgyhogy már hozzáfogtunk a módosításához. Tehát gyakorlatilag csak ennyi terhet rak az iskolákra, amellett, hogy föl kéne készülni ezekre a tantárgyakra, látni kellene, hogy mit tanítunk, hány órában, hogy ki fogja ezt vinni, tehát eléggé kacifántos lesz. Az első-második szakképesítés problémáját mondtam, itt csak fölsoroltam, hogy hol van ez szabályozva, és nagyon sokan, én magam is félreértettem. Azt hittem, hogy a nappalin ugyanúgy mint a felnőttoktatásban, ez két szakképesítésig -mindenhol így van, reklámban, újságban, televízióban -, az iskolarendszerben ingyenes. Nem igaz. Csak a felnőttoktatásban ingyenes, a nappali tagozaton nem ingyenes. És nagyon kérem, ne keverjük össze a felnőttoktatást a felnőttképzéssel, a felnőttoktatás az iskolarendszerű képzés esti levelező tagozata, a felnőttképzés az, amit pénzért, tanfolyami formában csinálnak. Teljesen más. Én hogyha lehetne -, a felnőttoktatást forszíroznám, nem a felnőttképzést. Mert nézzük meg, hogy azok a gyerekek, akik hozzánk kerülnek, nem a leggazdagabb társadalmi réteg tanulói, akik több százezer forintot mondjuk szakképesítés megszerzésére tudnak beruházni. Négy jogszabályban is benne van, hogy független az oktatás munkarendjétől, s aztán nagyon ügyesen elrejtve a 34.§ 4-es pontjában, hogy új tanévet második szakképesítés megszerzésére kizárólag felnőttoktatásban kezdhet. Nagyon szépen be van simítva ide. Ennek egy problémája van, hogyha nem indít az iskola ifjúsági tagozatot, akkor ő felnőttoktatásra sem mehet. Például valaki állattartó szakmunkásnak tanul, azt el is végzi, de akarna egy másik OKJ szakmát 25 éves korig, na azért fizetni kell. Azért már fizetni kell. Mert az már a második, és nappaliban már nem is csinálhatja. Csak legfeljebb az estiben, vagy pedig felnőttképzés formájában, 35

pénzért. Az estiben még nem kell fizetni, de ha valaki szakiskolai tanuló, 16 éves, nem is nagyon mehet estire még, tehát ő ott van ahol a part szakad, sehova nem tud menni. tehát ez egy nagyon homályos terület, ezt végig kellene gondolni. Én azt tudnám javasolni, amit mondtam az elnök úrnak is, hogy társadalmi mobilitás. Hogy eltűnik az a szakma, valamit kéne kezdeni. Jó lenne, ha lenne még egy. Tehát ne legyen munkanélküli, inkább szerezzen két szakmát. Engedjük meg, hogy 25 éves korig ott maradjon, és kapjon másik, különböző szakmát a gyerek a nappali tagozaton. Szerintem ez jogos elvárás lenne. Ezt az egy jogszabályt kellene hozzá csak módosítani. A kerettantervvel kapcsolatban még, hogy a külső szakmai gyakorlóhelyek száma nem elegendő, tanulószerződésekről beszéltem, szakoktató biztosítása nincs, nincs elegendő szakoktató se kint, se bent, tehát gond, és a nagyon nagy problémák az iskolai tanműhelyek. Senki nem beszél róla, az iskolai tanműhelyekről. Ennek a sorsa kettőféle lehet. Amikor TISZK-esítették az iskolákat, nagyon ügyesen kiválasztották, általában olyan iskolához került, akinek nem volt olyan tanműhelye, és aztán nem is került kiépítésre, mert rögtön KLIK-es iskola lettünk, és nem volt rá pénz. Vagy nincsen tanműhely, vagy olyan régi, elavult, hogy szinte használhatatlan. Nincs fejlesztve. KLIK idején még az is gond volt, hogy ahol volt, nem lehetett üzemeltetni, mert fenntartási költsége volt. Tehát az iskolai tanműhelyek fejlesztése az létkérdés, miután az a probléma, hogy a gyerekek 53%-a tud elhelyezkedni vagy kimenni, akkor mégiscsak itt bent kéne tanítani. Hallottunk rá példát, olyan is előfordult, hogy az iskola a maga tanműhelyében a nyári gyakorlatot is megoldotta, mert nem tudta máshogy. Hát akkor oda kéne fejleszteni. Kéne tanműhely. Minden tekintetben kellene. Aztán a másik a pedagógus továbbképzés. Én könyörgöm itt mindenkinek, hogy ne kelljen most már a pedagógusainknak olyan továbbképzésre menni, ahol ilyen módszertani, meg konfliktuskezelés meg anyámtyúkja... hihetetlen nagy pénzekért végig ülni olyan képzéseket, amit már a pedagógus jobban meg tudna csinálni, hiszen az az élete, az a dolga. Viszont szakmai továbbképzés semmi nincs. Továbbtanulásra egy fillér nincs. Tehát új szakmák keletkeznek, új szakmai tartalmak keletkeznek, hát hol tanuljuk meg? Hol szerezzük meg a képesítést? Azt mondja kötelezett vagyok hét évente a saját pénzemből, ugye? Tessék erről gondoskodni, hogy most már az a sok-sok milliárd, az ne mondvacsinált dolgokra menjen el, hanem tényleg szakmai képzésre, szakmai továbbképzésekre. És csak egy példát még. Mikor a távközlésnek képeztünk, a távközléssel közvetlen kapcsolatban voltunk, és azt is megengedték, hogy elmenjen az ember és meghallgassa, hogy milyen problémáik vannak, hogy együtt tudjon működni, belelásson abba a világba, ami fejlődik. Folyamatosan fejlődik a szakma. Beláthatatlan módon. Mi pedig lemaradunk. Iszonyúan lemaradunk. Akiben nincs annyi energia, hogy megy utána, az lemarad, elmarad. Hát a pedagógus álláshelyek megszűnésével számolni kell a közismereti órák számának csökkentésével, mondtuk, hogy nem hatályosak még, és a helyi szabályozás kérdése is. Ezt a táblázatot is mindenkinek a figyelmébe ajánlom, hogy hogyan szolgálja a szakképzés a gazdaságot, akkor, amikor a gazdaság képesség-igénye így változik. Egy pszichológusnő az ELTÉ-ről tartott előadást, az ő prezentációjából loptam ezt el. Ez egy nagyon-nagyon jó ábra. Ő megmutatja, hogy például hogyan csökkenek manualitással vagy rutinnal végzett szakmák, és tulajdonképpen nő azoknak az igénye, ahol már gyakorlatilag innováció, kreativitás és mindenféle kell. És ugyancsak van itt egy ábra, szintén Magyarországot meg lehet tekinteni, hogy az innovációs indexben hol tartunk. Hát, nem valami jó helyen. Ezekre nem térek ki, mert most nincs idő. Erre viszont igen, hogy hogyan változik a gazdaság szakemberigénye. A ma létező tíz legnépszerűbb foglalkozás 2004-ben még nem létezett. Jelenleg ott tart a világ a robottechnikában, ahol 20 évvel ezelőtt az internettel. És a 200 leggyakoribb foglalkozás fele 20 éven belül eltűnik. Tehát kell majd az átképzés? Kell a fejlesztés? Kell a pedagógustovábbképzés? Nagyon kell. Nagyon kell. Nélkülözhetetlen. Véleményem szerint. Jövőtanulás, 36

koncepció. Az iskola, mondjuk az én iskolám hogyan tud hozzájárulni ahhoz, hogy tudástársadalom épüljön vagy tudásgazdaság épüljön? Szervezeti tudás biztosításával, mélyebb, fenntarthatóbb és eredményesebb lesz, szakmai tudásközösségek, hálózatok létrehozásával és intelligens iskola létrehozásával kellene ezt megteremteni. Ez egy nagyon fontos dolog. De akkor a centrumvezetőknek is ehhez kell tartani magunkat. Nekünk talán szerencsénk is van ilyen szempontból, a mi centrumvezetőnk igazgató volt, és az volt a legelső feladata, hogy tulajdonképpen egy tudásközösséget hozzon létre, és tudástartalmat építsen ki. Új kompetenciák, ez is egy fontos momentum. Melyek lesznek az új kompetenciák, melyeknek meg kell felelni? Rugalmasság, alkalmazkodó képesség, önálló és társas tanulás képessége, problémamegoldó képesség, bizonytalanság kezelésének képessége, együttműködés képessége, idegen nyelvi és különböző kultúrák közötti kommunikáció képessége, információs- és telekommunikációs technikák alkalmazásának képessége, tehát ezek lesznek a jövő kompetenciái, amiknek meg kell majd felelni. És végül pedig a feltételek összefoglalva, hogy eredményes legyen a szakképzés, véleményem szerint -ezt én alkottam meg- lehet velem vitatkozni: Tárgyi feltételek kellenek, szakképzési hozzájárulásból folyamatos fejlesztések biztosítása, működési feltételek biztosítása, és a gyakorlóhelyeket meg kell teremteni, tehát érdekeltté kell tenni a munkáltatókat. Személyi feltételek, pedagógusok, szakoktatók érdemi továbbképzése, minőségi munkájuk megbecsülése, elismerése, ösztönző rendszerek kidolgozása. A tanulóknak megfelelő ösztöndíj-rendszer. Pedagógusok, pedagógiai munkát segítők, akik nagyon megalázott helyzetben vannak, valamint a gyakorlóhelyek, gazdálkodó szervezetek részére ösztönző rendszerek. És akkor nagyon sokat lehetne beszélni erről a pedagógusminősítési rendszerről. Azért még ha egy pici türelmük van, két mondatot engedjenek meg ezzel kapcsolatban. Végig csináltam egy projektet, amiben szakértővé váltam, megállapíthatom azt, most nemcsak kívülről, hanem belülről is, hogy a szakképzésre a pedagógusminősítés nincsen kidolgozva. Pont. Felkiáltójel. Nincs kidolgozva. Aki mást állít, az hazudik. Ugyanis az általános iskolának és a gimnáziumnak a minősítési rendszerével kapcsolatos elemeket emelték át. Olyan képzők voltak, akiknek lövésük nem volt arról, hogy a szakközépiskolában mi történik, olyan vizsgáztatók voltak, akik ehhez teljesen nem értettek, és a tragédia a következő, hogy például minősítésre az iskolában a tantárgyhoz mondjuk a szakközépiskolában kijön egy óvodapedagógus. vagy egy kémiaszakos tanár. Vagy tanfelügyelet, ahol tényleg az egyik embernek értenie kéne a szakmához, kijön egy teljesen laikus kívülálló. És olyan, mintha a szakma egyáltalán nem is lenne fontos, még pedagógiai módszertani kérdések igen, de szakmai kérdések nem. Ezt át kell gondolni, a szakképzésben megalázott pedagógusok vannak. Anyagilag is, erkölcsileg is. Pedagógus 1-ben vagyunk, én is ott vagyok. Mert ugyanis végig csináltam a kurzust, mindegyik 100%-ra sikerült, az utolsó vizsgámon levontak egy pontot - túl sokat beszéltem valószínű -, és azt mondták, nem adják oda a mesterpedagógust. A Fügedi fogja be a száját, kérem. Azóta már hét levelet írtam a miniszterhez, érdekes módon a miniszterhez küldött levelemre az a válasz érkezett február 11-én, hogy vizsgálatot rendelnek el, csak az OH-ba nem érkezett meg a miniszter levele. Azóta is vizsgálják. A főosztályvezetővel beszéltem, ő pedig azt mondta, most már ezzel nem érdemes foglalkozni, mert a projektigazgatóság feloszlott. Tehát ennyi maradt. A tudás az enyém, a pozíció az valaki másé, gondolom, hogy ez így igazságos... Köszönöm szépen.

37