MISKOLC A MEZİVÁROSSÁ FEJLİDÉS ÚTJÁN
A szakirodalom egyöntető véleménye, hogy az 1365. esztendı, a királyi birtoklás kezdete Miskolc város korai történetének talán a legfontosabb dátuma. Lajos királynak a Szécsiek közötti birtokosztályról 1360-ban kiadott oklevelében1 még csak possessionak, jobbágyok lakta falunak – bár mint ilyen, a nagyobbak közé tartozott: erre utal az ugyanitt feltőnı villa maior kifejezés – nevezett helyet alig több, mint egy évtized múlva már oppidumnak, mezıvárosnak mondják a források, még késıbb pedig felbukkan a civitas meghatározás is, amely terminussal a korszakban a szabad királyi városokat illették – ez az utóbbi természetesen nem jelenti azt, hogy Miskolc ténylegesen szabad királyi város lett volna, inkább csak az okleveleket kiadó elöljáróság ragaszkodott „elég csökönyösen” a címhez.2 A korábbi kutatások szerint a település azokat a privilégiumokat, amelyek „a városi jelleg elsı követelményét” jelentették: a bíróválasztási és vásártartási jogokat, azaz amelyek elindították a mezıvárossá fejlıdés útján, ugyancsak I. Lajos királytól nyerte.3 Ezek azonban nem maradtak fenn. Az elsı alkalom, amikor egészen bizonyos, hogy Miskolc szerepet kapott az uralkodói város- és gazdaságpolitikában, az az országos tanácskozás, amelynek eredményeképpen 1405. április 15-én Zsigmond király kiadta az úgynevezett városi dekrétumát.4 Ennek teljesen egyértelmő bizonyítéka legújabban került elı Miskolc város levéltárának egy eddig rendezetlen részébıl: az oklevél magának a rendeletnek a szövegét tartalmazza és hátoldán olvasható, hogy kifejezetten Miskolc számára adták ki. Így Miskolc is felsorakozott azok közé a városok közé (Debrecen, Eperjes, Hibe, Korpona, Németlipcse, Rózsahegy, Sárvár, Sopron, Szeged, Zágráb, Zólyom, Zsolna, Beszterce, Kassa, Lıcse és Kolozsvár), amelyek levéltárában fennmaradt ennek a dekrétumnak a számukra kiadott példánya.
1 2 3 4
LEVELES E. 1927–1928. 207–209. p. KUBINYI A. 1985. 43. p. LEVELES E. 1929. 20. p. MÁLYUSZ E. 1951–1957. II. köt. 3791. sz.
1
Az oklevél szövege maga tájékoztat a kiadás körülményeirıl. Eszerint Zsigmond tanácskozásra hívta össze azoknak a városoknak, mezıvárosoknak és szabad falvaknak (civitates, oppida, villae liberae) a küldötteit, amelyek a királyi jurisdictio alá tartoztak. A tanácskozáson – amely legalább két hétig tartott – meghallgatta a küldöttek kéréseit, panaszait és véleményeit, majd ezek alapján a fıpapok és bárók tanácsára elrendelte, hogy „egyes városokat fallal kell körülvenni, bizonyos szabad falvakat és mezıvárosokat a városok közé kell felemelni, egyes visszaélésszerő szokásokat el kell törölni, másokat meg kell javítani, sıt újakat is kell megállapítani”.5 Miskolc – és az alább elmondandók – szempontjából a dekrétumban foglalt rendelkezések közül az alábbiakat emeljük ki: a budai mértékrendszer bevezetése; a nagyobb városhoz való fellebbezés joga a szabad falvak esetében; a gonosztevık büntetésének a joga ugyancsak a szabad falvak esetében; a közjegyzıi hatáskör korlátozása a világiak ügyeinek az intézésében. Hogy a dekrétum szövegének a megküldése (esetleg a miskolci küldöttek részvétele a tanácskozáson?) nem volt véletlen, azt a következıkben részletesen bemutatandó fontos kiváltságok igazolják. Számunkra pedig alapot teremt arra, hogy feltételezzük: Miskolc a XV. század elejére került olyan helyzetbe a nyilván már korábban megindult belsı folyamatok eredményeképpen, hogy a királyi várospolitika számolt vele, végsı soron ezek a folyamatok hozták létre azt a (mezı)várost, amely a középkor végére már sok szempontból tanulmányozható a kutatás számára. Miután pedig ezt a folyamatot bizonyos, a mezıvárost a falutól megkülönböztetı jogok gyakorlása jelzi, az alábbiakban ezeket a jogokat tekintjük át. Érdemes természetesen a másik oldalról: a valódi városok felıl is egy pillantást vetni a tárgyra, hiszen a várostörténeti kutatások egyik vonulata már régóta általában is a kiváltságok számbavételével és elemzésével kívánja meghatározni az oppidum fogalmát. A mezıvárosok ugyanis – ellentétben a szabad királyi városokkal – legtöbbször nem egyszerre, hanem részletekben tettek szert a városi jogokra és így mintegy lépésrıl-lépésre haladva közelítették meg a valódi város jogi állapotát, vagy ragadtak meg egy attól többé-kevésbé távoli szinten. A kiváltságok megléte vagy hiánya természetesen több okból sem abszolutizálható, hiszen tudjuk, hogy egyrészt a privilégium sokszor nem tényleges társadalmigazdasági helyzetet jellemez, hanem csupán földesúri vágyakat tükröz; másrészt pedig a mezıvárosok élhettek (és éltek is) olyan kiváltságjogokkal, amelyeket vagy nem rögzítettek oklevelek, vagy az azokat rögzítı oklevelek elvesztek. Miskolc esetében mégis érdemesnek látszik a privilégiumokkal kezdeni a vizsgá5
2
MÁLYUSZ E. 1984. 166. p.
lódást, mivel feltőnıen nagy számban maradtak fenn (ez a tény a kiváltságnyerés technikáját illetıen is tanulságos) és – elıre elárulhatjuk – hitelesen tükrözik az elıbb jelzett folyamatot, amelyrıl más források és az azokon alapuló kutatások is tájékoztatások adnak. S mivel itt is tapasztaljuk bizonyos jogoknak a kiváltságlevél nélküli gyakorlását, e tanulmány sem maradhat meg csupán az oklevelek vizsgálatánál, hanem ki kell terjednie minden más olyan forrásra is, amely ehhez a tárgyhoz kapcsolódhatik. Ugyancsak fontosnak ítéljük annak a jelenségnek a vizsgálatát, hogy a város miért nem rendelkezett bizonyos olyan jogokkal, amelyekkel elvileg rendelkeznie kellett volna városiasodásának egy adott fokán. Az eddigi kutatások alapján is teljesen nyilvánvaló, hogy Miskolcon a XIV. század második felében „valaminek történnie kellett”: valaminek, ami eredményeképpen az addigi possessio, vagy legfeljebb villa maior más jogi helyzető településsé: libera villává, oppidummá, vagy a korszakban hasonló értelemben használt civitasszá vált. E változás lehetséges okairól, illetve következményeirıl a birtoktörténeti és topográfiai fejezetekben már szó esett, a társadalomtörténeti fejezetben pedig még foglalkozunk a következményekkel: most tehát csupán azt a jogi helyzetet vizsgáljuk, amelynek változásai nézetünk szerint alapvetıen meghatározták a lakosok életét.
1. GAZDASÁGI JELLEGŐ KIVÁLTSÁGOK Közismert megállapítás, hogy a városok szőkebb vagy tágabb környezetükben bizonyos gazdaságszervezı funkciókat láttak el. Ebbıl a ténybıl pedig az következik, hogy a mezıvárosi kiváltságok jó része gazdasági jellegő kell, hogy legyen. Miskolc esetében az ilyen kiváltságokat az alábbi csoportosításban vehetjük számba.
A. Vásártartással kapcsolatos kiváltságok A középkori európai, így a magyarországi városoknak is az egyik legfontosabb tevékenysége az árucsere lebonyolítása volt, amelynek színhelye – a kezdetleges közlekedési viszonyokból következıen – a vásár. Ennek két formáját különböztetjük meg: a hetivásárt vagy piacot, illetve az évi egy vagy több alkalommal tartani szokott országos vásárt. A két, legtöbbször egymás mellett élı vá-
3
sártípus elvileg különbözı városfejlıdési fokot is jelenthet: a szakirodalom szerint ugyanis a hetipiac alakította ki azt a gazdasági körzetet, amelynek a középpontjában a piaccal bíró város áll, s ezeken a hetipiacokon kaptak lehetıséget a helyi termelık arra, hogy árucikkeiket értékesítsék. Amikor azonban a város túljutott a gazdasági körzet kialakításának a szakaszán, akkor szükségszerővé vált annak kiterjesztése is, azaz az országos kereskedelembe való bekapcsolódás – ezt pedig az egy vagy több, évente tartani szokott országos vásár biztosította.6 Ha azonban ezt az elvi megállapítást Miskolcra próbáljuk alkalmazni, azonnal egy jelenleg még nagyon nehezen feloldható ellentmondásba ütközünk: a városnak a középkor folyamán nem volt országos vásár tartására vonatkozó kiváltsága és ráadásul egyelıre olyan forrással sem rendelkezünk, amelybıl egyértelmően arra következtethetnénk, hogy volt ilyen jog, csak az arról kiadott kiváltságlevél nem maradt fenn. Volt kutató, aki feltételezte, hogy Nagy Lajos király adományozott ilyen jogot a településnek,7 feltételezését azonban nem indokolta – ezért csak sejthetjük, hogy az 1360-ban kiadott, a Szécsiek osztályát jóváhagyó, fentebb már hivatkozott oklevélben szereplı tributa foris kifejezés volt a kiindulópontja – ezt azonban az újabb kutatás piacvámnak értelemzi.8 Az 1521-ben a miskolci vargák számára kiadott céhlevélben9 kétszer is szerepel a forum kifejezés, ámde – túl azon, hogy hetipiacra is utalhat – mindkétszer jelzıként, amellyel a szöveg árucikkeket és kereskedıket illet. Ugyanez az oklevél arról is rendelkezik, hogy a „vásárok ideje legyen szabad, ahogyan azt a szent királyok szabaddá tették”, ámde valószínő, hogy ez a fordulat a mintául szolgáló pesti céhkiváltságból való. Ugyanakkor más adatok teljesen nyilvánvalóvá teszik, hogy a lakosság 1580, tehát a két (a Karácsony és a Húsvét ünnepe elıtti szerdán tartandó) vásárra szóló kiváltság10 elnyerése elıtt már bizonyosan az országhatárokon is túlra terjedı kereskedelmi tevékenységet folytatott. Ugyancsak elgondolkodtató, hogy a fenti kiváltság elnyerése elıtt egy évvel, 1579. április 23-án, azaz a Húsvét követı csütörtökön már hoz a város vezetısége olyan végzést, amely csakis országos vásárra vonatkoztatható.11 Ami a hetivásárt vagy piacot illeti, kiváltságlevél ugyan errıl a vásártípusról sem maradt fenn, mégis biztosak lehetünk abban, hogy a város ilyennel már a
6 7 8 9 10 11
4
FÜGEDI E. 1959. 239. p. LEVELES E. 1929. 20. p. KUBINYI A. 1985. 42. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 165–170. p. SZENDREI J.1886–1911. III. köt. 251. p. B-A-Z. m. Lt. IV. 1501/a. 1. köt. 60. p.
XIV. század közepén, de legalábbis a XV. század eleje óta rendelkezett. A sokak által látogatott, tehát nagy forgalmat lebonyolító hetipiacokat ugyanis a közigazgatás és a törvénykezés is igénybe vette: általában három, egymás után következı piacon kiáltották ki azokat, akiket a törvényszék elé akartak idézni. Nos, két olyan oklevél is fennmaradt, amely azt bizonyítja, hogy a szerdai napokon (feria quarta) tartani szokott miskolci piacokon kikiáltás történt. Az egyik 1404. június 22-én kelt és benne azt jelentette Pelsıci Bubek Ferenc Zsigmond királynak, hogy két megyebéli piacon (in duobus foris comprovincialibus) is kihirdettette: jelentkezzenek azok, akiket Zsolcai Antal fia Damasa megkárosított;12 a másik, 1433. április 21-én kelt oklevélben pedig az egri káptalan jelentette ugyancsak Zsigmondnak, hogy három megyebeli vásáron való kikiáltás útján a királyi törvényszék elé idéztette Berentei Miklóst.13 E két oklevél alapján világos, hogy a Miskolcon tartani szokott piacok szerdai napra estek. A legutóbbi kutatások egy rendkívül fontos új adatot hoztak a napvilágra ebben a tárgyban. Felbukkant ugyanis egy új oklevél,14 amely 1414. március 8-án kelt és amellyel az egri káptalan azt jelentette Zsigmond királynak, hogy egy Sályi Tamás fia László nevő nemest Daróczi Mihály fia László felesége, Anasztázia ellenében három piacon idéztek kikiáltás útján, s e három piac egyike in nova civitate Myskolch, hétfıi napon esett. Miskolcon tehát hetente nem egyszer, amint eddig gondoltuk, hanem két alkalommal is tartottak piacot: az Újvárosban hétfın, az Óvárosban pedig szerdán. Ez a két piac pedig a feltételezhetı nagy forgalmával véleményünk szerint a középkorban pótolhatta a hiányzó országos vásárt. A hetipiacok nagy forgalmára nem csak a kikiáltások miatt kell gyanakodnunk, illetve azért, mert a XV. század közepétıl miskolci hetipiaci napokon, azaz szerdán tartotta itt a vármegye a győléseit. Fel kell figyelni arra, hogy amikor Rudolf császár két országos vásárt engedélyez a város számára, akkor az erre vonatkozó kiváltság mindkét vásár idıpontját szerdában határozza meg. A hetipiac napjával való egyezés talán nem véletlen, hanem azt jelenti, hogy a kiváltság minden évben két hetipiacot tulajdonképpen országos vásárrá minısít át. Ennek okát pedig nem lehet másban keresni, mint a piac jelentıségében. Végül egy kitekintés is a segítségünkre lehet a vásár kérdésének a megítélésében. A középkori Szeged vásártartási kiváltságait vizsgálva a kutatás15 megál12 13 14 15
MÁLYUSZ E. 1951–1958. II/1. köt. 3732. sz. 389. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 494–495. p. BORSA I. (szerk.) 1993–1994. IV. köt. 1759. sz. BLAZOVICH L. 1995. 87. p.
5
lapította, hogy a XV. században Palánkban hétfıi, Felsıvároson (Felszegeden) szerdai, Alsóvároson (Alszegeden) pedig csütörtöki napokon tartottak hetivásárokat, s csak a XV–XVI. század fordulóján jutott a város oda, hogy Luca napján éves állatvásár tartására is engedélyt nyert. A nyilvánvaló párhuzam (több hetipiac és viszonylag kései országos vásár) alapján talán levonható a következtetés, hogy a nagy forgalmú hetipiac(ok) helyettesíthették az országos vásárt, s két különbözı vásártípus nem feltétlenül a városi fejlıdés mutatója.
B. A vámmentességre vonatkozó kiváltságok. A gazdasági jellegő kiváltságoknak egy másik fontos csoportját az úgynevezett vámmentességek alkotják. Az árutermelés egy szintjén ugyanis a termelık már nem tudták feleslegeiket a helyi hetipiacokon és országos vásárokon értékesíteni, hanem arra kényszerültek, hogy más, olykor igen távoli helyekre elszállítva próbáljanak meg túladni azokon. Ezen a szinten ráadásul megjelentek a kereskedık, akik mintegy átvállalták a termelıktıl az árufölösleg értékesítésének a terheit. E terhek közül a legnagyobbnak kétségkívül a vám minısült: az ebbıl származó jövedelem kezdetben a királyi kamara haszna volt, késıbb azonban a vámszedési jogok eladományozása folytán a földbirtokosok tulajdonába került. A vámok természetesen megnövelték az eladni vitt portékák árát: a vámmentesség jelentısége tehát abban állott, hogy az árucikkek a mentesség következtében „versenyképesebbek” maradtak. Így az ilyen típusú kiváltságok egyszerre vagy fokozatosan történı megszerzése minden város alapvetı érdekei közé tartozott.16 A vámkiváltságoknak két fajtája ismeretes: az egyik az általános kiváltság, amely az ország összes vámszedı helyén mentességet biztosított a kiváltságolt város kereskedıi számára; a másik pedig a részleges kiváltság, amely csak egy jól körülhatárolható területen, illetve konkrét vámszedı helyeken biztosította a vámmentességet. A két típus között elvben idırendi különbség is lehet: több város esetében is bizonyítható tudniillik, hogy lakosaik elıször részleges vámmentességekhez jutottak – amelyek nyilván arra a területre vonatkoztak, amelyet kereskedelmi tevékenységük képes volt lefedni –, késıbb pedig általános vámmentességet is nyertek, ami nyilván annyit jelent, hogy kereskedelmi tevékenységük jelentısen kibıvült.17 16 17
6
BLAZOVICH L. 1995. 84. p. FÜGEDI E. 1959. 254–255. p.
Miskolc esetében részleges vámkiváltság nem maradt fenn, általános vámmentesség viszont kettı is. Az elsıt Hunyadi Mátyás király adományozta 1467. május 20-án kelt kiváltságlevelével;18 az adományozott az oppidum összes polgára, vendége és lakosa. Ez a formula utalhatna a „szegények kereskedésére” – azaz arra, hogy a termelık közvetlenül értékesítik a feleslegeiket – is, ámde más források és adatok (amilyen például a Kalmár = Institor név felbukkanása és az ezt a nevet viselık társadalmi rangja a XV. század második felében19) alapján bizonyosra vehetjük a kereskedık jelenlétét. A másik általános vámmentességet 1516. május 18-án II. Lajos király adományozta a miskolci és a diósgyıri polgárok számára.20 Ez a kiváltság tulajdonképpen csak megújítás, s szóhasználatából az derül ki, hogy a városnak esetleg más ilyen tárgyú privilégiumai is lehettek (amelyek azonban nem maradtak fenn): a megújítás indoka ugyanis az, hogy a szerte az országban mőködı teloniátorok nem mindig voltak tekintettel a miskolciak mentességeire. Fontos megemlíteni, hogy az oklevél szövege szerint nem csak a mondott polgároktól, hanem azok embereitıl és familiárisaitól való vámszedést is eltiltotta a kiváltság – ezt a kitételt (ha nem pusztán formula) úgy értelmezhetjük, hogy a távolsági kereskedés érdekében ekkor már szinte társaságok szervezıdtek a városban. Milyen tanulság szőrhetı le ebbıl a két kiváltságból? Egyenlıre csupán az, hogy Miskolc lakossága a XV. század második felében már kiterjedt kereskedelmi tevékenységet folytathatott. A részleges kiváltságok hiánya nem engedi, hogy megállapítsuk e tevékenység irányait és tárgyát, de nyilván nem járunk messze a valóságtól, ha feltételezzük: a legfontosabb árucikk a bor lehetett és ezt miként a közeli Sajószentpéter kereskedıi, észak felé (a gömöri bányavidékre, illetve Kassa irányába) vitték a miskolciak. E feltételezést támogatja egy 1409. május 26-án kelt országbírói ítéletlevél,21 amely több, Disznóshorváti környékén kirabolt kereskedı panaszára született: a panaszosok egyike Kenchel Péter miskolci polgár.
18 19 20 21
B-A-Z. m. Lt. XV. 114. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 103–104. p. MOL. Dl. 102286. és 107804. sz. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 156–157. p. MÁLYUSZ E. 1951–1958. II/2. köt. 6798. sz.
7
C. Regálé-jövedelmekkel összefüggı kiváltságok. Külön csoportba kívánkoznak azok a privilégiumok, amelyek a királyi kisebb haszonvételi jogokkal függenek össze. Ezekrıl a jogokról általában elmondható, hogy egy részük (vám-, rév- és vásárjövedelem) a XIV. század elejére a földesurak birtokába került, más részük (erdıhasználat, hús- és borárultatási jog, stb.) pedig a XV. században alakult ki; mindkét fajta haszonvétel azonban jelentıs jövedelmet biztosított a földbirtokosoknak.22 E jogoknak, vagy legalábbis egy részüknek a megszerzése tehát elsırangú városi érdeknek minısült, hiszen jövedelemmel járt együtt. Ami a haszonvételek elsı csoportjával kapcsolatos kiváltságokat illeti, ilyenekrıl nem rendelkezünk információkkal: Miskolcon vámról vagy révrıl nincs tudomásunk, s a piacok (esetleg vásárok) vámjával kapcsolatban is csak azt mondhatjuk, hogy 1360-ban ez biztosan a földesúr jövedelmeit szaporította.23 Az egyetlen információ-töredék, amely talán összefüggésbe hozható a vásárvámmal, a vargák 1521-ben kelt céhkiváltságában maradt fenn. Ez az oklevél egyebek mellett arról is intézkedik, hogy a vargák céhmesterének szabadságában áll elkobozni az árut azoktól a külsı emberektıl (kereskedıktıl vagy kalmároktól), akik ilyet merészelnek a miskolci piacon árulni, s az elkobzott portékák értékének harmada a céhmestert, másik harmada a „bíránkat”, utolsó harmada pedig az esküdt polgárokat és a jegyzıt illeti meg.24 Kérdés, hogy miként kell értelmezni ezt a „judex noster” kifejezést? Jóllehet a középkori városi bíróság a város urát illette, s a miskolci bíró így a király, mint földesura nevében ítélkezett és ezért a király joggal nevezhette „a mi bíránknak”, az is elképzelhetı, hogy ebben az esetben egy olyan vásárbíróról van szó, aki a város vezetıségétıl független királyi (földesúri) tisztségviselı, hiszen a formulák együtt szokták kezelni a város bíráját és esküdtjeit. De még ha helytálló is ez a feltételezés, fontosabb számunkra az a tény, hogy a város a XVI. század elején már egészen biztosan részesült a piacok jövedelmébıl, jóllehet a teljes jövedelem több felé oszlott. Az a haszonvétel, amelynek (részben való) átengedésérıl már oklevél is fennmaradt, az erdıhasználat. Az oklevél tulajdonképpen nem kiváltság, hanem nyílt királyi parancs a diósgyıri várnagy számára. 1399. április 18-án kelt és Zsigmond azt engedélyezi általa, hogy a város vendégei és polgárai a saját szükségükre fához jussanak az uradalom erdeibıl építkezés, illetve mész- és szén22 23 24
8
BÁN P. (szerk). 1989. II/1. 256. p. LEVELES E. 1927–1928. 209. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 167. p.
égetés céljaira.25 Tulajdonképpen nincs szó valamiféle új kiváltságról, hiszen – amint az oklevél szövegébıl kitőnik – a miskolciak már „a régi idıktıl fogva”, illetve I. Lajos király idejében is éltek azzal. Az engedélyezés tárgya pedig nyilvánvaló összefüggésben van azzal a (más források által is bizonyítható) ténnyel, hogy a város a XIV. század második felében, azaz a királyi birtokká válása utáni idıszakban gyors fejlıdésnek indult, s ez a fejlıdés a népesség növekedésében is megnyilvánult. Egy ugyanebben az évben kiadott másik királyi oklevélben26 némi nagyon halvány nyomát véljük felbukkanni egy másik fontos haszonvételi jognak, a vízhasználat jogának. Az oklevél ugyanis a miskolci lakosok azon régtıl fogva meglévı jogát erısíti meg, amely szerint a Zsolca és Miskolc között határt képezı Sajó folyó fele részét szabadon használhatják; e használatban ugyanis a zsolcai birtokosok háborgatták és akadályozták ıket. Egy másik, ugyancsak haszonvételre vonatkozó és szintén régen nyert kiváltságról – amely az oklevél szavai szerint nem valami egyszerő dolog, hanem „libertas praecipua”, azaz fı szabadság – Hunyadi Mátyás király 1472. augusztus 1-én kelt nyílt parancsából értesülünk.27 E parancslevél elıtörténetéhez tartozik, hogy Mátyás alig egy hónappal korábban, azaz június 25-én kelt oklevelével28 évi tíz hordó bor kimérését engedélyezte Miskolcon a diósgyıri pálosok számára. Ez az engedély azonban sértette a miskolci polgárok ama fı szabadságát, amelyet régen nyertek Magyarország királyaitól és amely szerint egyetlen külsı lakos sem vihet be bort a városba eladás végett, ezért a király visszavonta a pálosoknak adott engedélyt és a hivatkozott nyílt parancsával utasította diósgyıri várnagyát, hogy ı is vegye elejét ennek a jogsértésnek. – A gyors intézkedés, pontosabban annak gyors kikényszerítése arra utal, hogy a miskolci polgárok nagyon is tisztában voltak a korcsmáltatásra vonatkozó jogok értékének. Két-három haszonvételi jognak a nem teljes mértékben való megszerzése: ennyi tehát, amit a kiváltságlevelekbıl és egyéb forrásokból ki tudunk mutatni, s ez igazán nem tőnik soknak. Ezek jellege és „régi volta” azonban mégis jól mutatja, hogy a királyi birtoklás kezdetét valóban jelentıs eseménynek kell minısítenünk a városfejlıdés szempontjából.
25 26 27 28
B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 91. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 72–73. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 73–74. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 100. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 110–111. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 108–109. p.
9
D. Úrbéri viszonnyal összefüggı kiváltságok Miskolc, mint oppidum regale/reginale is olyan település maradt, amelynek lakosai jobbágyi függıségben voltak a földesuruktól, a mindenkori királytól vagy királynétól. Ez a függıség azt jelentette, hogy a lakosok, mint jobbágyok a telkeik után bizonyos adókkal és szolgáltatásokkal tartoztak, amelyeknek elıször természetben kellett eleget tenni. A fejlıdés itt abban állott, hogy a lakosság képes volt-e megszabadulni a természetbeni szolgáltatásoktól azoknak az egy összegben való megváltása útján, illetve, hogy képes volt-e elérni a jobbágytelek, mint adózási alap felett, de minden más birtok felett is való szabad rendelkezés jogát megszerezni. Pillanatnyilag úgy látszik, hogy a miskolci lakosoknak ebben a tekintetben sikerült a legkevesebb jogot megszereznie. A forrásaink ugyanis arról árulkodnak, hogy a kilencedet végig a korszakunkban természetben kellett fizetniük, s – mint látni fogjuk – a kilenceddel kapcsolatos apró mentességek csupán arra szolgáltak, hogy a diósgyıri tisztek ne növeljék különféle terhekkel ezt a szolgáltatást. A jobbágyokra kötelezı egyéb terhekkel kapcsolatban azonban már más volt a helyzet. Amikor 1504-ben Anna királyné felmentette az adófizetés alól a kápolna- és oltárigazgatóságok házait, akkor azt is belefoglaltatta a kiváltságlevélbe, hogy milyen jövedelmeket húzott a vár ezek után a házak után: a feljegyzésbıl kiderül, hogy a négy házhoz összesen tartozó 26 hold szántóföldön termett gabona kilencede mellett 1 forint és 90 dénár pénzbeli járandóságtól esett el az uradalom; ezt az összeget a négy ház együtt fizette a bor- és szénaszállítás, illetve a csirke, sajt és zab, mint ajándék megváltása címén.29 Ha feltételezzük, hogy e házak jobbágytelkeken állottak, akkor kimondhatjuk: a lakosok a kilenceden kívül minden földesúri járandóságért készpénzben való megváltást fizettek. Akárhogyan is történt azonban a járadék fizetése, a lényeg, a földesúri tulajdonjog nem változott. Ez a tulajdonjog a jobbágytelkek esetében (a szılık, mint látni fogjuk, más elbírálás alá esnek) a szabad forgalmazás korlátozásával járt együtt, ami elsısorban akkor jelentkezett, ha a jobbágy örökös és végrendelet hátrahagyása nélkül halt meg:30 ilyen esetekben ugyanis a telekre és tartozékaira a földesúr igényt tartott. Ilyen eset történhetett Miskolcon 1497-ben az elhunyt Pap Simon után maradt javak egy részével, amely „a szokás és törvény szerint” a királynéra szállott, de amelyet aztán a királyné adomány és alamizsna 29 30
10
B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 116. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 141–144. p. FÜGEDI E. 1959. 270-271. p.
gyanánt átadott a két miskolci plébániának.31 Talán ez az eset is sarkallhatta a város vezetıségét, hogy 1503-ban Anna királynéhoz forduljanak a kérésükkel. Szavaikból kiderül, hogy ık és ıseik is a királyi vagy királynéi szabad mezıvárosok régi szokásjoga szerint birtokában voltak annak a szabadságnak, hogy végrendelkezhettek ingó és ingatlan jószágaikról, ha a szükség úgy kívánta; ámde a korábbi tiszttartók háborgatták és akadályozták ıket e joguk gyakorlásában. S mivel ıseik gondviseletlensége miatt kiváltságlevéllel sem rendelkeznek ezen szabadságról, ezért kérik, hogy a királyné foglaltassa azt írásba és adja ki a számukra. Ez meg is történt, hiszen – az oklevél szavai szerint – méltatlan és kegyetlen dolog lenne, ha valaki nem rendelkezhetnék a munkával és verejtékkel szerzett jószága felıl.32 – Ez a kiváltság nyilván az olyan esetek kizárására szolgált, amikor a jobbágytelek birtokosának a jószágai az uradalom kezébe kellett volna, hogy kerüljenek: megszerzése tehát valóban a polgári birtoklás erısödését vonta maga után.
E. Különféle adókat érintı kisebb mentességek Miskolc fennmaradt privilégiumainak a többsége ebbe a csoportba sorolható. Sokszor csak apróságnak tőnı dolgokban való mentességeket biztosítanak ezek a kiváltságok, összességüket tekintve azonban kiderül, hogy egy folyamatnak az elemei: olyan folyamatnak, amelynek egyik célja a földesúri hatalmat (olykor túlhatalmat) megtestesítı diósgyıri uradalmi tisztektıl való függetlenedés. A mentességek elemzése – amelynek valójában a gazdaságtörténetrıl szóló fejezetben van a helye – helyett elégedjünk meg itt a rövid ismertetésükkel. – 1461. augusztus 9: Ó- és Új-Miskolc bírájának és esküdtjeinek, valamint összes polgárának és lakosának a kérelmére Hunyadi Mátyás király megtiltja, hogy a diósgyıri várnagyok és helyetteseik az oda vagy az onnét való elköltözésük esetén a mondott lakosokat szállításra vagy egyéb munkára kényszerítsék, vagy annak megtagadása és elmulasztása esetén megbüntessék. Az indok a következı: ez a teher túl van azon a szolgálaton, amellyel a miskolciak régtıl fogva kötelesek a vár számára, s nem csupán kiadást és fáradalmat jelent nekik, hanem gyakran nevezetes kárvallást is.33 – Megjegyzendı, hogy II. Ulászló király is
31 32 33
SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 128–129. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 98. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 134–135. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 93. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 98–99. p.
11
adott ki ilyen tárgyú kiváltságot, amelynek azonban csak egy töredéke maradt fenn.34 – 1469. február 27: Hunyadi Mátyás király a népek gyarapodása érdekében elrendeli, hogy a Diósgyırhöz tartozó helységekben található puszta jobbágyhelyeken házakat építeni szándékozók négy esztendın keresztül mindennemő adó fizetése alól mentesek legyenek.35 – Hogy e kiváltság mennyiben vonatkozik konkrétan Miskolcra, nem világos. Mindenesetre tény, hogy a városi levéltár kiváltságlevelei között másolatban sem maradt fenn. – 1471. január 28: Hunyadi Mátyás király felmenti Miskolc összes polgárát és vendégét azoknak a dénároknak a fizetése alól, amelyeket „némely várnagyok ideje óta” a diósgyıri vár officiálisai követelnek tılük a kilencedborok minden egyes köbölje után.36 – 1471. január 28: Hunyadi Mátyás király mindennemő adó fizetése alól felmenti a Miskolcon lakó összes zsellért.37 Ez a kiváltság is tulajdonképpen parancslevél, amely egyaránt szól a diósgyıri várnagyoknak és Miskolc vezetıinek, valamint a (királyi) adórovóknak és minden más adó (taxa, kollekta, stb.) szedıjének; a felmentés tehát valóban minden adófajtát kellett, hogy érintsen. Az oklevelet átírta és a benne foglaltakat megerısítette II. Ulászló király 1492. augusztus 12-én kelt oklevele által,38 azzal a megszorítással azonban, hogy a mondott zsellérek naponta 12 munkást legyenek kötelesek Diósgyırbe küldeni, mert ellenkezı esetben a mentesség érvényét veszíti. – Az oklevelet a társadalomtörténet szempontjából ítéljük fontosnak, hiszen a városi lakosság egyik rétegének a késıbb tárgyalandó okok miatti kivételes bánásmódban való részesítésérıl intézkedik. – 1473. szeptember 26: Hunyadi Mátyás király rendelkezése egy (nagyon is) konkrét ügyben két miskolci lakos panaszára, akik szerint ezekben a mostani napokban a borkilenced-szedık bizonyos új fizetéseket vezettek be; a királyi nyílt parancs megtiltja ezeket az újításokat.39 – Ha meggondoljuk, hogy nyilván rögtön a szüret után történt a panasz elıterjesztése, meglep a rendelkezés gyorsasága; ugyanakkor az intézkedés annyira a pillanatnak szól, hogy talán nem is minısíthetı valódi kiváltságnak.
34 35 36 37 38 39
12
B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 96. sz. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 104–105. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 94. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 105–106. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 115. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 107–108. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 127–128. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 111–112. p.
– 1492. január 26: II. Ulászló király megtiltja, hogy magyar, cseh és más hadainak a tisztjei katonákat szállásoljanak el Diósgyır tartozékaiba, különösen pedig Miskolc, Diósgyır és Keresztes mezıvárosokba; megtiltja továbbá azt is, hogy élelmet kényszerítsenek ki ezeknek a helységeknek a lakosaitól.40 – 1492. december 23: Beatrix királyné parancslevele, amely szerint a diósgyıri várispán köteles tartani magát azokhoz a borvám fizetésével kapcsolatos szabadságokhoz, melyeket Mátyás király és Beatrix engedélyezett a miskolci lakosok számára.41 (Megjegyezzük, hogy Beatrix kiváltságlevele nem maradt fenn, Mátyásé pedig valószínőleg azonos azzal a rendelkezéssel, amely 1473. szeptember 26-án kelt.) – 1503. február 12: Anna királyné oklevele, amellyel a Hunyadi Mátyás király és Beatrix királyné vonatkozó okleveleit bemutató miskolci bírák kérésére megtiltja, hogy a diósgyıri várnagyok a jövıben úgynevezett „usualis dénárokat” (azaz minden köböl kilencedbor vagy must után egy-egy dénárt), illetve tollpénzt (ez a tizedszedésnél közremőködı scribának járó „sallarium pennae”) szedjenek a lakosoktól.42 A rendelkezés indoka az, hogy a vár tisztjei csak rövid ideig vették tekintetbe Mátyás és Beatrix bemutatott okleveleit. – 1505. szeptember 24: Anna királyné eltiltja azt az egri püspöki gubernátor által bevezetett új szokást, amely szerint legutóbb az aratók, a messorok részébıl és a királynéi kilencedbıl is kivetette az egyházi tizedet.43 A királyné intézkedése az ezután következendı szüretekre is vonatkozik. – 1519. június 20: II. Lajos király kiváltsága (tulajdonképpen nyílt parancsa), amellyel eltöröl egy, a diósgyıri várnagy által a kilencedszedés módszerét illetıen bevezetett új szokást.44 A régi szokás a következı volt: a miskolciak egyenes úton vitték haza a bort, nem mentek a kilencedszedı helyre, a kilencedszedık pedig illendı tisztelettel tartoztak megkérdezni tılük a bor mennyiségét és a bevallás alapján kapták meg a kilencedet. Ezzel szemben a várnagy azt az új szokást vezette be, hogy a kilencedszedık a lakosokat kényszerítik a kijelölt helyre menni, ahol zaklatás (vexatio) módján faggatják ıket a boruk mennyisége felıl, sıt, a hordókban lévı bort újra mérik és ha (véletlen tévedésbıl!) az több, mint a bevallott mennyiség, akkor az egészet lefoglalják, nem csak a többletet. – Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük a miskolciak ravaszságát, amellyel 40 41 42 43 44
B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 97. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 124–125. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 95. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 125–126. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 101. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 138–139. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 107. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 144–145. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 104. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 163–164. sz.
13
a földesúri adót akarták csökkenteni: annál érthetetlenebb, hogy a királyi engedély tulajdonképpen nem más, mint felhívás a „régi mód szerint való” csalásra. Ugyanakkor feltőnı, hogy a város lakosai mennyire elvárták a tisztségviselıktıl az illendı tiszteletet: ez a jelenség biztosan a formálódó polgárság öntudatára utal. A felsorolt „apró részkiváltságok” tehát azok, amelyek véleményünk szerint elsısorban arra szolgáltak, hogy a lakosok védelmet kapjanak az uradalom tisztségviselıi, majd késıbb a zálogbirtokosok részérıl mutatkozó túlkapások ellen. Hogy mit jelenthettek, milyen hatással járhattak a gazdálkodásra nézve, annak elemzése a gazdaságtörténet feladata. Itt csupán annak megállapítására szorítkozunk, hogy ezeknek a szó szoros értelmében kiváltságnak sem igen minısíthetı (bár a város mindig így tartotta számon és ennek megfelelıen féltve ırizte is ıket) mentességeknek az ismeretében erısnek látszik még a középkor végén is a városnak a földesúrtól való függése.
F. Céhkiváltságok A középkori magyar mezıvárosok, mint kisebb gazdasági központok meghatározására irányuló kutatásokban ugyancsak jelentıs szerepet kapott az iparral foglalkozók vizsgálata, hiszen a társadalmi munkamegosztás színhelye a város.45 A kérdés a privilégiumok szintjén is vizsgálható, hiszen joggal feltételezhetjük, hogy a jelentıssé váló foglalkozási csoportok elıbb-utóbb céhekbe szervezıdtek és a céhek kiváltságokhoz is jutottak. Ha tehát az ipart őzık kikövetkeztetett száma és az ipar differenciált volta jelzıje a városiasodás szintjének, akkor a céhek megjelenése legalább ennyire mutatónak minısíthetı. Miskolc esetében két középkori céhkiváltságról tudunk. Az elsıt 1508. július 23-án a mészárosok nyerték,46 a másikat pedig 1521. április 14-én a vargák;47 ez utóbbi a pesti vargák számára összeállított céhszabályok használatát engedélyezi a miskolciak számára. E céhkiváltságok gazdasági vonatkozásainak az elemzésétıl itt ugyancsak el kell tekintenünk és meg kell elégednünk annak a megállapításával, hogy miután Miskolc tágabb környezetének mezıvárosaiban e korszakból nincs tudomásunk olyan fokú iparőzésrıl, amely a céhekbe való szervezıdést maga után vonta 45 46 47
14
FÜGEDI E. 1959. 279. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 108. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 150–152. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 165–170. p.
volna, s ráadásul az egész országban mindössze 29 olyan mezıvárost, illetve földesúri (püspöki) várost tart számon a kutatás, amelyekben céhek szervezıdtek, e két privilégium önmagában is mutatja a városfejlıdésnek azt a fokát, amelyre Miskolc a középkor végére eljutott.
2. IGAZGATÁSI ÉS IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSI TÍPUSÚ KIVÁLTSÁGOK A hazai és külföldi történetírásban már régóta az számít a városfejlıdés talán legfontosabb fokmérıjének, hogy az illetı település milyen mértékben szerezte meg az igazgatási és igazságszolgáltatási függetlenséget. „Valamely községet várossá emelni… a teljes polgári és büntetı joghatóság átruházásával egyértelmő” – állapította meg már a múlt század végén a jogtörténet.48 Ez a függetlenség – amely nem csupán a korábbi és a mai történetírás, hanem a korabeli városok szemében is „a város” fogalmának elengedhetetlen feltétele volt – annyit jelentett, hogy a városnak saját, választott bíróból és esküdtekbıl álló elöljárósága volt, amely kifelé a polgárok közösségét is képviselte (a nevükben kiadott okleveleken a város pecsétje függött), befelé pedig bírói testületként is mőködött, saját városjog alapján hozta meg ítéleteit a polgári és büntetıügyekben egyaránt, s ítéletei ellen nem a földesúri, megyei vagy országos bíróságokhoz lehetett fellebbezni, hanem a tárnoki székhez vagy az anyaváros bíróságához.49 Az igazgatási és igazságszolgáltatási függetlenség biztosítására ugyancsak kiváltságlevelek szolgáltak. A mezıvárosok esetében azonban itt is megfigyelhetı, hogy nem egy „nagyprivilégium”, hanem több, részleges kiváltság biztosította ezt a függetlenséget, tehát tulajdonképpen egy folyamatról van szó, amelynek során és eredményeképpen egy adott település függetlenedett a földesúri hatalomtól, s amelynek végén többé-kevésbé megközelítette a valódi város helyzetét ebbıl a szempontból is. A mezıvárosok esetében ugyancsak általánosítható az a tapasztalat, hogy gyakran a nyilvánvalóan gyakorolt jogokra vonatkozó kiváltságok is hiányoznak: az elöljáróság mőködésének, s egyáltalán a függetlenségének a bemutatása érdekében tehát más forrásokat is be kell vonni a vizsgálatba. Az ebbe a csoportba tartozó elsı kiváltságlevél, amely a büntetıbíráskodásra vonatkozik, 1395. október 2-án kelt50 és általa Zsigmond király azt a jogot ado48 49 50
HAJNIK I. 1899. 85. p. FÜGEDI E. 1959. 280. p. SZENDREI J. 1886–1991. III. köt. 71. p.
15
mányozta Miskolc oppidum számára, hogy igaz határain belül bárki tolvajt, rablót és közönséges gonosztevıt elfogathasson, fogságban tartathasson, kínvallatásnak vetethessen alá és bármilyen fajta büntetéssel megbüntettethessen, s ez utóbbi célból bitófát és kerekeket állíttathasson. Érdekes a kiváltság megadásának indoklása is: eszerint a miskolciak azzal érdemelték ki e jogot, hogy a királynak a Kisázsiába indított hadjárata elıtt sok adót fizettek. Ezt a jogot azonban vagy kezdettıl fogva, vagy a kiváltságolt kúriáknak a városban való megjelenése után erısen korlátozta az úgynevezett asylum, vagyis az a jog, amely által a kúria birtokosa vagy valaki egyházi személy megakadályozhatta az oda menekült gonosztevık elfogatását. Így a folyamatnak, amely során a város vezetıtestülete megszerezte a büntetıbíráskodás tényleges jogát, nagyon fontos állomása az a kiváltságlevél,51 amely 1503. február 12-én kelt és amellyel Anna királyné azt rendelte el, hogy annak a teleknek vagy háznak a hospese vagy ura, ahová a bőnös menekül, vagy adja ki azt a mezıváros bíráinak és esküdt polgárainak, vagy pedig tegyen le helyette óvadékot addig is, amíg ı maga törvény elé nem állítja. Ha kiadja a bőnöst, akkor a város tisztségviselıi nem megkötözve és sértetlenül tartoznak azt elvezetni; ha pedig nem adná ki és óvadékot sem tenne le érte, akkor a bírónak szabadságában fog állni, hogy elfogassa, elvitesse és érdeme szerint megbüntesse a bőnöst, s az ilyen ház mentességét a királyné el fogja törölni. – Az oklevélben szerepel a mezıváros „judex justitiarius”-a, aki elıl a gonosztevık az asylumot nyújtó helyre menekülhetnek. Úgy gondoljuk, külön ilyen tisztség nem volt, hanem a jelzı a mindenkori fıbíró büntetıbíráskodási jogára utal. A szabad büntetıbíráskodás jogának, azaz a pallosjognak a végleges megszerzése-megerısítése 1519. június 16-án következett be: II. Lajos király az ezen a napon kelt oklevelével52 engedélyezte, hogy a mezıváros igaz határain belül bitófát, kereket, karót és más fajta kínzó- és büntetıeszközöket állítson fel, a tolvajokat, rablókat, útonállókat, gyújtogatókat, gyilkosokat és általában a gonosztevıket elítélhesse, s végül az elítélteket felakaszthassa, kerékbe törhesse, lenyakazhassa és máglyán megégethesse. – Hogy élt-e és mennyiben a város ezzel a joggal, arra a középkorból nincsen adatunk. A város területén érvényes büntetıbíráskodási jogot, amennyiben ez minden ide érkezı személyre kiterjedt, alapvetı városi jognak kell tartanunk: kérdés azonban, hogy a miskolci bíró joghatósága kiterjedt-e a város polgáraira személyük szerint is? A városi polgárt ugyanis csak a saját bírája elıtt lehetett perbe 51 52
16
B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 102. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1991. III. köt. 136–137. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 118. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 162–163. p.
fogni, s ezt a tényt a korszakban a városi jogok egyik leglényegesebb alkotóelemének tekintették.53 Miskolc esetében egyetlen kiváltságlevél ad némi támpontot ebben a tekintetben: ez Hunyadi Mátyás király 1471. január 28-án kelt nyílt parancsa54 az ország területén bárhol lakó összes prépost, apát, esperes és helyetteseik számára. A rendelkezés elızményéhez tartozik, hogy a Miskolc oppidum bírája, esküdt és egyéb polgárai, népei és lakosai panaszt emeltek a király elıtt, amely szerint ık sok kárt és terhet szenvednek amiatt, hogy rossz és rendezetlen élető papok, klerikusok és laikusok idézni szokták ıket bármilyen ügy miatt, anélkül, hogy elıbb bemutatnák a mondott ügyet a miskolci egyházi elöljáróknak. A királyi parancs ezt a szokást megtiltván rendeli el, hogy ezentúl a miskolci lakosok minden ügyét coram comitibus ipsorum parochialibus et judicibus, tehát saját vármegyei ispánjaik és bíráik elé kell vinni, akik meghozzák majd a végleges ítéletet. A latin kifejezést csak így lehet értelmezni, bár az oklevél XVI. századi másolatának a hátoldalán olvasható regesztában az szerepel, hogy „a miskolci lakosokat csak az ottani bíró és a városiak ítélhetik el”. Ez a kiváltság, még ha csupán nyílt parancs formájában született is meg, jól példázza azt a királyi politikát, amely a szentszéki (egyházi) bíróságok hatáskörét kívánta korlátozni a világi (megyei és városi) bíróságok javára. A bíráskodás autonómiájára törekvı város azonban a vármegye, a megyésispán joghatósága alól is ki akart kerülni. Ezért ugyancsak a bíráskodás függetlenségéhez kapcsolódik a város által hozott ítéletekben való fellebbezés ügye. E tárgyban két, egymással valószínőleg összefüggésbe hozható oklevél alapján kaphatunk valamennyire tájékoztatást. Az egyik oklevél55 1516. május 18-án kelt és általa II. Lajos király a miskolci és diósgyıri bírák, esküdtek és polgárok panasza alapján azt a parancsot adja a zálogbirtokos Kollowrat–Kossacki János diósgyıri várnagynak (és ilyen minıségében Borsod vármegye ispánjának), valamint tisztjeinek, hogy tartsák tiszteletben a panaszosok régi szabadságát, az azok által törvényesen megvitatott és véglegesen megítélt ügyekben ne engedjenek új ítéletet, s ha mégis szükség van új ítéletre, akkor azt a mondott mezıvárosok bírái és lakosai hozzák meg, ne pedig valamely nemesek. – A másik oklevélbıl,56 amelyet II. Lajos király 1516. augusztus 5-én adott ki a miskolciak panaszára ugyancsak Kollowrat–Kossacki János számára, egy konkrét ügy kapcsán még pontosabb képet kaphatunk a fellebbezés fórumáról. Az eset a követ53 54 55 56
FÜGEDI E. 1959. 286. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 117. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 106–107. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 109. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 157–158. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 113. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 158–160. p.
17
kezı: Csabai Horváth Gergely egyik jobbágya Miskolc oppidum igaz határain belül megvert egy miskolci lakost és elvette tıle azt a fát, amelyet az a saját használatára szedett. A sérelmet szenvedett lakos az egyik miskolci esküdt polgár, név szerint Szalonnás Bálint által elfogatta a jobbágyot, mire Horváth Gergely a diósgyıri várispán bírósága elé idéztette jobbágyának a letartóztatása miatt a nevezett Szalonnás Bálintot: a várispán pedig a mondott panaszosok régi szabadságai és kiváltságai ellenére nem Miskolcon, a bíró és más esküdt polgárok által, s nem is a mondott Diósgyır vára tartozékainak a bírái és esküdt polgárai által, hanem közvetlenül összehíva és egybegyőjtve azon Borsod vármegye némely nemeseit, azok által tétetett törvényt az ügyben és ítéltette igen súlyos pénzbüntetésre a város törvényei szerint eljáró esküdtet. Miskolcnak a Magyarország egykori királyaitól nyert szabadsága tehát – ugyanennek az oklevélnek a szavai szerint – abban állott, hogy bárki nemes vagy nemtelen személy indítson pert a miskolci lakosok ellen, illetve a miskolci lakosok közül ugyancsak bárki pereljen, az ügyet elıször Miskolcon, a város bírája és esküdtjei elıtt kell tárgyalni, s ha valamelyik fél nem elégszik meg az itt hozott ítélettel, akkor azt fellebbezés útján a diósgyıri várispánok jelenléte elé kell vinni: a várispán pedig a várhoz tartozó mezıvárosok és falvak bíráit és esküdt polgárait maga mellé véve tartozik ítélkezni, s nem úgy, hogy csupán nemesek vannak mellette a bíróságban. Más szavakkal: a miskolci lakosok fellebbezési fóruma nem a vármegye, hanem az uradalom egyes településeinek választott elöljáróiból álló úriszék, amelyen a diósgyıri várnagy is csak a földesúr képviselıjeként, nem pedig a vármegye ispánjaként elnökölhet. – Ennek a régi szabadságnak megfelelıen a király megsemmisítette a Szalonnás Bálint ellen hozott ítéletet, Miskolc bírósága elıtt új eljárást rendelt el az ügyben, azzal, hogy ha valamelyik fél fellebbez az ott meghozandó ítélet ellen, akkor a fent írt módon tartozik a várispán a fellebbezést tárgyalni. Felmerül a kérdés: vajon miért nem az anyaváros törvényszéke lett Miskolc fellebbezési fóruma, amit már Zsigmond 1405. évi elsı dekrétuma is elıír, s amire a közeli, a városfejlıdést illetıen Miskolchoz hasonló utat járó Sajószentpéter esetében konkrét példával is rendelkezünk? A kérdésre pillanatnyilag nem tudunk válaszolni. De talán kapcsolatba hozható a jelenség azzal a ténnyel, hogy míg Sajószentpéter a dédesi uradalom egyetlen mezıvárosa volt, addig Diósgyır alá több mezıváros is tartozott, amelyeknek törekvései nyilván hasonlóak voltak Miskolc törekvéseihez, s ez a fellebbezések tárgyalásánál elınyt biztosíthatott. Még egy kiváltságot ismerünk, amely valamiképpen a városigazgatás területéhez tartozik: ez II. Ulászló királynak az 1512. november 3-án kelt, a zöld szí-
18
nő pecsétviasz használatára vonatkozó adománya.57 Gyakorlati haszna e kiváltságnak mindössze annyi, hogy – az oklevél szavai szerint – a zöld viasszal megpecsételt iratok akkora hitelességet nyernek majd, mint más, ilyen színő viaszt használó városok és mezıvárosok által kibocsájtott oklevelek. Ennek megfelelıen a királynak is inkább az a célja az adománnyal, hogy a régi szabadságok mellett megszerzett új kiváltságok jelezzék: a város állandóan gyarapodik a tisztességében, s ezáltal a kívül lakók szemében is nevezetesebbé kell, hogy váljék. A történeti kutatás egyébként e kiváltságot megkésettnek ítéli, mivel akkor jutott hozzá Miskolc, amikor a nagyobb városok már a vörös pecsétviasz használatának az elnyerésére törekedtek.58 A városigazgatás talán legfontosabb területérıl: a független vezetıség megválasztásáról, összetételérıl, hatáskörérıl, stb. egyáltalán nem maradt fenn kiváltságnak minısíthetı oklevél, mégsem vagyunk teljesen információk nélkül e tekintetben, mivel elsısorban a városi kiadványok, de más oklevelek is sok mindenrıl árulkodnak. A tárgy fontossága önálló fejezetet igényel: ezért itt csupán azt jegyezzük meg, hogy a kiváltságlevelek hiánya ellenére is városiasnak minısíthetjük az elöljáróság tevékenységét.
3. EGYHÁZI KIVÁLTSÁGOK A magyarországi városfejlıdés – beleértve a mezıvárosok fejlıdését is – tanulmányozása során azt tapasztaljuk, hogy a városiasodó települések lakossága az egyház tekintetében is ugyanazt a helyzetet kívánta elérni, amit gazdasági és igazgatási–törvénykezési tekintetben: a helyet zárt egységgé tenni, ahol minden, vagy a lehetı legtöbb jogot a communitas civium, a polgárok közönsége gyakorol.59 Az egyház dolgában a lakosság ezt a helyzetet úgy érte el, hogy megszerezte a földesúr kegyúri jogát, azaz maga választott plébánost a templomába. A szabad plébánosválasztás tehát alapvetı városi kiváltságnak minısítendı. Miskolc erre jogra feltőnıen korán szert tett: 1411. március 3-án kelt Zsigmond királynak az a kiváltságlevele,60 amely Ó-Miskolc és Új-Miskolc bírájának, esküdtjeinek, polgárainak és vendégeinek a kérelmére engedélyezte, hogy a közöttük már régen Szent István király tiszteletére megalapított egyházuk plébá57 58 59 60
SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 155–156. p. KUBINYI A. 1985. 44. p. FÜGEDI E. 1959. 304. p. B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 120. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 493–494. p.
19
nosi vagy igazgatói tisztjét bárki olyan alkalmatos és igaz férfiú megkapja, akit a két város polgárainak és vendégeinek a közössége igaz és törvényes lelkipásztornak egy akarattal és megegyezı értelemmel megválaszt. A kiváltságnak az utókor szemében való értékét jól jelzi, hogy a város vezetısége 1503. február 11-én Anna királynéval, 1523. szeptember 2-án pedig Mária királynéval is átíratta és megerısíttette azt. A kegyúri jog a plébániatemplomban lévı vagy hozzája tartozó oltárokra és kápolnákra is kiterjedt és arról, hogy a gyakorlatban hogyan alkalmazták, legjobban egy 1489. június 26-án kelt oklevél61 tájékoztat, amely a legünnepélyesebb a város által kiadott és fenn is maradt oklevelek közül, s ez önmagában is jól mutatja, mennyire tudatában volt a polgárság a jog fontosságának. Az oklevél tárgya tulajdonképpen egy adományozás: a város vezetısége a „gazdag és szegény polgárok és vendégek közönségének” a képviseletében és nevében újból átruházta Csabai Kovács Istvánra a kegyúri jog egy részét, azaz a plébániatemplom északi oldalához épített, a Boldogságos Szőz Mária mennybevitelének a tiszteletére szentelt kápolna felett való patronátust. Az adományozott azzal érdemelte ki ezt a megerısítést, hogy saját pénzén „jól és hasznosan megalapította, megépítette, felékesítette… és adományokkal ellátta” a mondott kápolnát; a felette való kegyúri joga pedig azt jelentette, hogy örököseire és utódaira is kiterjedıen felhatalmazást nyert a kápolna rektorátusságának az adományozására. Az oklevelet kibocsájtó elöljárók azonban kijelentették, hogy ha a mondott Kovávs Istvánnak halála és eltemetése után nem lennének örökösei, akkor a jognak vissza kell szállania a város közönségére. A kegyúri jog szabad gyakorlását két oldalról érhette – és ahogyan az adatok bizonyítják, érte is – támadás. Amint láttuk, Anna királyné is megerısítette Zsigmond kiváltságát: és mégis ı volt az, aki közbenjárt titkára, szalaházi Szalay Tamás érdekében, hogy a király semmibe véve a miskolci polgárok jogait, a nevezett Szalay Tamásnak adományozza a város plébánosságának a tisztét. Mindez egyértelmően kiderül abból az oklevélbıl,62 amely 1511. december 21-én kelt és amellyel II. Ulászló király mintegy újból engedélyezi, hogy a miskolci polgárok közönsége szabadon választhasson plébánost az e tárgyban gyakorolt ki-
61
62
20
MOL. Dl. 83949. sz. (Korábbi jelzete: a Bárczay család levéltára, fasc. XLIV. nr. 2. Átírását és fordítását lásd K. KOVÁCS L. 1972. 56–58. p.) B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 112. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 154–155. p, aki egyébként tévesen értelmezi a szöveg elé tett fejregesztában Ulászló oklevelének a tartalmát, amikor azt állítja, hogy a király a Szalay Tamásnak a miskolci egyházak felett való jus patronátusi kiváltságát vonja vissza.
váltságuk érvényénél fogva és tekintet nélkül az e kiváltsággal ellentétes jogokat tartalmazó, már kiadott, vagy ezután kiadandó királyi levelekre. – Ulászló azonban nemcsak azzal sértette meg a város közönségének a kegyúri jogát, hogy valamikor 1507 elıtt kinevezte plébánosnak Szalay Tamást, hanem azzal is, hogy 1507. október 9-én kelt oklevelével63 engedélyezte: a mondott Szalay Tamás, illetve plébánosi tisztében valamennyi utóda maga választhasson ki alkalmas személyeket a városon kívül lévı Mindenszentek, a szılıhegyen lévı Szent György, valamint a Szent Mihály arkangyal és a plébániatemplomban lévı öszszes más kápolna és oltár igazgatására. S ez volt a másik oldal, ahonnét támadás érhette a város közönségének a kegyúri jogát: tudniillik, hogy a plébánosok igényt tartottak a kápolna- és oltárigazgatók kinevezési jogára, s ezt az igényt olykor minden erıvel megpróbálták érvényesíteni. Világosan kiderül mindez abból a a vitából, amely 1489-ben (tehát éppen abban az esztendıben, amikor a város igen ünnepélyes formában átadta kegyúri joga egy részét Csabai Kovács Istvánnak) zajlott a polgárok és az akkori plébános, Miskolci János között, s amelynek eldöntésére a királyné, mint földesúr az esztergomi egyház egyik kanonokját volt kénytelen kijelölni. De Priolis kanonok 1489. június 23-án kelt jelentésébıl – amelyet a királyné június 25-én erısített meg Budán kiadott oklevelével64 – azt olvashatjuk ki, hogy ítélete a polgárok számára volt kedvezı: nem csupán az oltárok javadalmaival való gazdálkodásba engedett beleszólást, hanem azt is egyértelmően leszögezte, hogy a lakosok, mint törvény szerint való patrónusok azt választhatnak kápolna- és oltárigazgatónak, akit akarnak, mindössze azzal a megkötéssel, hogy a kiválasztott személyt vizsgáztatás végett be kell mutatniuk a mindenkori plébános elıtt. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük: a jelentés kelte után három nappal azért intézkedett a város oly ünnepélyes formában a Boldogságos Szőz Mária mennybevétele kápolna feletti kegyuraság dolgáról, hogy saját patronátusi jogait deklarálja. Az is nyilvánvaló, hogy János plébános nem nyugodott bele a kanonok ítéletébe: Beatrix királyné ugyanis 1490. január 12-én kelt oklevelével65 kénytelen volt figyelmeztetni ıt, hogy álljon el a pertıl, amelyet a pápai legátus törvényszéke elıtt indított e dologban, sıt szigorúan meg is fenyegette, hogy „el is fog mozdíttatni” a lakosok közül, ha még egyszer panaszt terjesztenek elı ellene.
63 64 65
B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 111. sz. Közli SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 149–150. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 120–122. p. SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 123–124. p.
21
A kegyúri jog ilyen módon való megvédésének lett aztán a következménye, hogy amikor 1531-ben az egri püspök Czeglédi János papot akarta megbízni a miskolci plébánia igazgatásával, el kellett állnia a szándékától, mivel a miskolciak már valaki más személyt választottak meg plébánosnak.66 S ez a jog lesz aztán késıbb az alapja annak a sajátos viszonynak, amely a reformáció idejében jellemezte a város és választott vezetısége, illetve az egyház kapcsolatát. *** Milyen következtetéseket tudunk levonni Miskolc városfejlıdésének tekintetében e kiváltságokból? Igazat kell adnunk e sajátos forráscsoport alapján is annak a véleménynek, amelyet a kutatás más adatok alapján formált meg: hogy tudniillik az uralkodói akarat nem valódi várost, hanem annál valamelyest alacsonyabb jogállású települést akart létrehozni.67 Ez lehet ugyanis az oka annak, hogy hiányzik az olyan típusú városprivilégium, amely egyszerre szabályozná a megalapított település valamennyi jogát és kötelezettségét. Ugyanakkor feltőnı, hogy a város milyen korán a birtokába jutott olyan kiváltságoknak, amilyenekben a valódi városok részesültek és amelyeket nemcsak a modern történettudomány értékel nagyra, hanem a korabeli tudat is a városi lét elengedhetetlen feltételének tartott. E kiváltságok közé kell sorolnunk a pallosjogot (1395) és a szabad plébánosválasztás jogát (1411), valamint olyan szabadságokat, amelyekrıl ugyan nem maradt fenn kiváltságlevél, de amelyeket vagy maguk a polgárok tartottak réginek (szabad végrendelkezés, korcsmáltatás), vagy más adatok mutatják, hogy a XIV. század második felében Miskolc már teljes egészében gyakorolta azokat (a város vezetésével és az elöljárók hatáskörével kapcsolatos jogok, hetivásár-tartás). Ugyancsak furcsa ellentmondás, hogy miközben úgy látszik: Miskolc a királyi földesuraság alá kerülést, illetve az ehhez kapcsolható területrendezést és népességnövekedést követıen néhány évtized alatt birtokába jutott a legfontosabb városi jogoknak, ezután több, mint egy évszázadon keresztül azzal volt elfoglalva, hogy részint késedelem nélkül megerısíttesse azokat új földesuraival, a trónra lépı királyokkal és királynékkal, részint pedig, hogy megvédelmezze ugyanezen földesurak érdekeinek a képviselıi, az uradalom tiszttartói, valamint mások ellen. Jóllehet a jelenség – tudniillik, hogy a lakosok igen sokat panaszkodnak a király helyi képviselıi ellen – nemcsak mezıvárosok, hanem valódi vá66 67
22
SZENDREI J. 1886–1911. III. köt. 179–180. p. KUBINYI A. 1985. 41. p.
rosok esetében is ismert, talán nem járunk messze az igazságtól, ha ennek okát abban látjuk, hogy az elnyert kiváltságok bármennyire is alapvetı városi értékeket érintettek, nem változtattak azon a meghatározó jogviszonyon, amely a lakosokat, mint jobbágyokat a földesúrhoz főzte. Nem véletlen, hogy a következı másfél évszázad során teljes mértékben meg kellett változnia a jobbágytelkek és a rajtuk lakó polgárok jogi státusának egyaránt, hogy a város a megváltakozás révén valóságos birtokába jusson nemcsak a városi jogoknak, hanem „önmagának” is. Ugyancsak elgondolkodtató az a tény, hogy a jelen tanulmányban számba vett kiváltságlevelek (vagy kisebb jogokat biztosító, visszaéléseket eltiltó nyílt parancsok) közül mindössze öt kelt Diósgyırben vagy Miskolcon, harmincnál is több pedig Budán, Esztergomban, Visegrádon, Modorban és Bécsben. Tudjuk, hogy kiváltságlevelek szerzése nem volt olcsó mulatság. Ha Miskolc mégis sok pénzt költött rájuk – és ez kiderül a kiadási helyekbıl –, akkor joggal feltételezhetjük, hogy mindenféle visszaélés, jogsértés nagy veszedelmet jelentett a lakosoknak; de azt is feltételezhetjük, hogy volt pénzük eljárni a saját érdekükben. Más szavakkal: az ilyen típusú oklevelek nagy száma a lakosság jó vagyoni helyzetének is bizonyítéka.
23