2 Minden jog fenntartva, beleértve bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is.
Kiadja a Mercator Stúdió Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője Lektor: Gál Veronika Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf
ISBN 978-963-607-913-0
© Dr. Jász István, 2012 © Mercator Stúdió, 2012 Mercator Stúdió Elektronikus Könyvkiadó 2000 Szentendre, Harkály u. 17. www.akonyv.hu és www.peterybooks.hu www.facebook.com/Mercator.Studio Tel: 06-26-301-549 Mobil: 06-30-305-9489 e-mail:
[email protected]
Jász István: Itt viszont – ott viszont
2012.
4
Tartalom New York, New York ......................................................................... 6 Iván bácsi és Joli néni ..................................................................... 12 Hosszú szürke sáv az út .................................................................. 17 Csobokék......................................................................................... 21 Veroni .............................................................................................. 24 És izé ............................................................................................... 28 Mutyus ............................................................................................. 33 Kolompos Tibor ............................................................................... 37 Nem mesés ..................................................................................... 41 Lakásügyek ..................................................................................... 49 A vegyész ........................................................................................ 52 Lakásügyek, folytatás ...................................................................... 56 Szaksajtó ......................................................................................... 60 New York, Moszkva, Bukarest ......................................................... 63 Ez a kerület patkánymentes, ha patkányt észlel, jelentse! .............. 70 Hajtsa végre! ................................................................................... 72 A siker ............................................................................................. 75 A riport ............................................................................................. 77 Pali és az elvtársnő ......................................................................... 80
Jász István: Itt viszont – ott viszont
5 Ecs és Omadei ................................................................................ 85 Jani .................................................................................................. 88 Ki figyel oda? ................................................................................... 92 Ami jár, az jár................................................................................... 94 A marxizmus alapjai ........................................................................ 98 Idill a Dózsa György úton .............................................................. 101 Az idill folytatása ............................................................................ 105 Film, színház, zene, tánc és sajtó.................................................. 109 Soha, sehol, senkinek! .................................................................. 114 Itt viszont, ott viszont ..................................................................... 116
Jász István: Itt viszont – ott viszont
6
New York, New York
Kétezerkilenc őszén jutottam el álmaim városába, New Yorkba. Mindenki azt mondta, ez nem Amerika, de engem éppen ez vonzott. Már előző év novemberében reménykedni kezdtem, hiszen az Egyesült Államokkal megszűnt a vízumkényszer, igaz, hogy olyan kérdőívet kellett az internet segítségével kitölteni és elküldeni, ami azután a humoristák céltáblájává lett. „Folytatott– e kémtevékenységet az Egyesült Államok bármely szerve ellen, és szándékozik-e az utazása során ilyesmit végezni? Akadályozott-e amerikai állampolgárt szülői felügyelete gyakorlásában, és a jövőben tervezi-e?” – ilyen butuska kérdések szerepeltek rajta. Kitöltöttem, bár nem írtam bele, hogy az Amerikai Egyesült Államok megdöntésére készülök, mert még komolyan vették volna. Pedig én komolyan vettem; akikkel személyesen találkozhattam, mind kedves, jókedvű segítőkész helybeliek voltak. Őket szerettem volna látni mindenhol, elsősorban saját hazámban, miáltal annyival kevesebb ilyen barátságos lélek maradt volna a nyolcmilliós városban – ez nyilván alapjaiban rendítette volna meg az Egyesült Államokat. Kalandjaim mindjárt a repülőtéren elkezdődtek, ahol a bevándorlási tiszt, miután lefényképezett és ujjlenyomatot is vett, (igaz modern digitális módszerrel, nem festékpárnával), – megkérdezte, hol fogok lakni? – New Yorkban. – New York nagy, – kezdte a mondatot, de aztán intett, hogy mehetek. Hogy milyen nagy New York, azt akkor éreztem meg, amikor a barátomhoz igyekeztem, Brooklynba. A Franklin Avenue-n lakott, de a telefonban biztonság kedvéért arra is kitanított, mit mondjak a taxi-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
7 sofőrnek, hol kell befordulni és hova. Ha nem tanultam volna még Pesten, huszonöt évvel ezelőtt spanyolul, vagy nem lenne orosztanári diplomám, bizony bajba kerültem volna, de így a különböző friss amerikai munkavállalókkal egész könnyen elboldogultam. Mielőtt elindultam volna, valamilyen társaság folyton azzal bombázott, hogy lottón amerikai vízumot, munkavállalási engedélyt nyerhetek, de engem nem érdekelt, mert a vízum megszűnt és ugyan mihez kezdhettem volna ott, mikor én csak Pesten tudok angolul? A helyszínen jöttem rá, elmehettem volna taxisnak, a város földrajzát én sem ismerem. De ilyenformán csak eltaláltunk a villámhárító felfedezőjéről elnevezett sugárútra, amely sem nem nyílegyenes, sem pedig nem felhőkarcolók szegélyezik, – csöndes vidéki helynek látszott, mindöszsze annyi volt benne feltűnő, hogy a helyi buszra héber betűkkel volt kiírva, honnan hova tart. – Itt sok a haszid – mondta Ian, mikor bementünk a szűk lépcsőházba. Itt tudtam meg, hogy a haszidok ortodox zsidók. – Azt hittem, azok Bronxban laknak. – Laknak azok mindenhol, de elsősorban itt. – tette hozzá a felesége, aki mind méreteiben, mind pedig az eredetét tekintve olyan lehetett, mint a világhírű afroamerikai tenisz csillag, Vénusz Williams. – Nem sportolt, középiskolás korában? – kérdeztem a hatalmas hölgytől, aki a várakozásaimnak megfelelően azt válaszolta, hogy de igen, kosarazott. – Sport közben nem volt soha sérülésem – tette hozzá. Jasa – közben megtudtam a nevét is, – erősen húzta a lábát. – Azon a lépcsőn esett le. – mutatott a sarokba a barátom. Igen pici csigalépcső vezetett fel a tetőtérbe épített manzard szobához. A lépcsőfordulóban hatalmas repülőgépmodell volt a falra függesztve. – Ian imádja a repülést. – mondta Jasa. – Mint az apja. Valóban, Peter Kraus, ausztráliai unokatestvérem gyermekkorát is beárnyékolta a repülés utáni vágy. Öccsével, Palival közös szobájukban állandóan enyvszag terjengett, hiszen a fából készített moJász István: Itt viszont – ott viszont
8 dellekre a papírborítást rá kellett ragasztani. Természetesen Pali beleült a ragacsba, vagy eltörte a készülő gépeket, de ezek után mindig hangos jelenet és az anyjuk még hangosabb rendteremtési kísérlete következett, ahogy Péter nekem Sydneyben elmesélte. – Nem voltak konfliktusaid? – kérdeztem a fiától, hiszen neki két testvére is volt. – Csak azok voltak. – sóhajtott Ian. – és még vannak is. Eszembe jutott valami. – Te, én szeretnék innen hazaüzenni, hogy megérkeztem, és, hogy megtaláltuk egymást. – Rendben van – tette elém a laptopot. A modern eszköz ugyanúgy fellázadt ellenem, mint a telefon automaták, amelyeken képtelen voltam addig felhívni a barátaimat. De Iannek valami ötlete támadt. – Hívjuk fel apámat, végeredményben, neki is van valami köze az egészhez. Valóban. Péter segítsége nélkül nem lakhattam volna abban az ifjúsági szállóban, amit meg tudtam volna fizetni, ha ő nem fizette volna ki előre. És akkor Ian kezdett küszködni a képtelefonná átalakított személyi számítógéppel. Hosszan vergődött vele, míg sikerült megteremteni az Ausztrália és Amerika közti összeköttetést. Mikor feltűnt előttem Péter ismerős arca, ellelkendeztem kalandjaimat, hogy mit láttam már, és mit készülök még megnézni, megköszöntem a lehetőséget, a végén megkérdeztem, nem akar-e a fiával beszélni? A képtelefonon minden látszik, tehát sem Péter, sem pedig a fia nem mutatott semmi indulatot, mikor átvették az objektív előtt a helyemet. Igyekeztem nem odafigyelni, mégis csak olyan, mint a magánlevél, de két mondatra csak felkaptam a fejemet. Ian felháborodottan mondta az apjának: – Negyvenkét éves vagyok, apám, tudom, mit csinálok! Mire a tengereken túlról nagyon szomorú válasz érkezett: – Te is csak azért alakítsz ki kapcsolatokat, hogy legyen mit megszakítani.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
9 Mikor húsz évvel ezelőtt Ausztráliában jártam, ő keresett meg engem. Már akkor nagyon feszült viszonyban volt az apjával, el is költözött hazulról, de mikor megtudta, hogy ki érkezett és honnan, felfüggesztette az elveit és éppen aktuális barátnőjével eljött hozzánk Windsorba. A kisváros, ahol az unokatestvérem szülészkedett, nem volt valami barátságos sem hozzá, sem az apjához, de a kíváncsiság valahogy legyőzhette benne az undort és a kellemetlen előérzetet. A társalgás angolul folyt, igaz ausztrál dialektusban. Ők ugyanis legnagyobb megdöbbenésemre jóformán úgy beszélnek, mint ahogy írnak és ezt egy Magyarországon kiképzett angol nyelvtanár nem nagyon tudja elviselni. Olyan félreértések adódnak belőle, hogy a kém – múzeumot (Washington egyik legnagyobb attrakciója) „spy’s Museum” angolul, össze lehet keverni az űrkutatás múzeumával („space Museum”), arról a közhely viccről nem is beszélve, hogy amikor az ausztrál járókelőt majdnem elgázolja egy autó Londonban és a közlekedési rendőr úgy tesz neki szemrehányást, hogy „Maga meghalni jött ide?” (You have come here to dy? ) Mire az a válasza. „No, I have come yesterday” Azaz nem ma, hanem tegnap érkeztem, szép magyar „a”-val. De azért Ian-nek igazat tudtam adni különböző, a szüleivel folytatott vitáiban. Én sem szeretem az erőszakos embereket, még ha nem tegnapelőtt jöttem is. Ahogy Ian nagyapja a családjával. A nem is olyan mesés ötvenes években. Skóciában már akkor munkanélküliség volt, és minálunk még mindig köztörvényes bűnnek számított a „kmk” (közveszélyes munkakerülő = prostituált). Voltak nálunk is olyanok, akik, ha megfeszültek sem kaptak munkát, de nekik nem volt meg az ausztráliai kivándorlás csábító lehetősége. Ian McCormick bedőlt ennek a csábításnak. Ahogy elképzelem, Glasgowban és Edinburghben (ahol sosem jártam,) ugyanolyan mérgesen és szomorúan rótta az utcákat a harmincéves férfi, mint én Budapesten a hetvenes évek elején. Ugyanúgy rágódhatott azon, hogy mi mindent kellene még tudnia, hogy valakinek szüksége legyen rá? Nekem akkor szerencsém volt, találkoztam Erikával, és ő hozzásegített a rádióhoz, de kivel találkozott Ian anyai nagyapja?
Jász István: Itt viszont – ott viszont
10 Az én megoldásom a Rádió kapujában talált rám. Ott bámultam a kirakott képeket, amelyek mindenféle rádióst ábrázoltak munka közben, vagy a közönségtalálkozók emelkedett hangulatában, mikor kinyílt a kapu, és Erika borult a nyakamba. – Hát te mit keresel itt? – Munkát. – Azzal nem szolgálhatok. De ismerek valakit, aki igen. – Olyanról olvastam, hogy volt, aki csütörtök volt, de, hogy igen legyen? – Mi az, hogy csütörtök? – Jaj, hát egy Chesterton regény. Az ember, aki csütörtök volt. A krimi hőse minden nap meggyilkol valakit a héten, van hétfői áldozat, meg keddi, de a csütörtök leplezi le. Ami pedig az igen-embert illeti, hát igen csak kíváncsi vagyok rá, mert eddig csak olyanokkal találkoztam, akik nemet tudtak mondani. – Ez meg Brecht. – villogott az irodalmi műveltségével Erika – Der Jasager und der Neinsager. Aki igent mond, és aki nemet. Persze, ő német szakos volt. – Nekem mindegy, csak helyeseljen! Nem gondoltam volna, hogy a boldogító igent egy hatvanhat éves alkoholista férfi szerkesztőtől fogom megkapni. Az illető, (halálra itta magát nem sokkal ezután), meghallgatta készülő hangjátékom rövid tartalmát. – Van egy igazgatónő egy könyvtárban, akinek a beosztottja nagyon a begyében van, mert a fiatalember, a dokumentációs osztály munkatársaként kiad egy nagy fordítási munkát egy csinos kislánynak, akivel össze is hozzák az osztály pletykás nődolgozói. A csinos kislány aztán bajban hagyja a barátunkat, mert a munkának csak a felét végzi el, a másik felét kénytelen a fiatalember megcsinálni, hogy elkészüljenek vele. Az igazgatónő megvádolja a fiatalembert azzal, hogy részrehajló a fiatal és csinos lányok iránt, és nem szereti az idős igazgatónőket, fölöslegesnek találja nemcsak őket, hanem a munkát is, amit végeznek vagy végeztetnek, hiszen művelt ember tud nyelveket és nincs szüksége rá, hogy fordításban kövessék a szakirodalmat. Az igazgatónő, aki maga is ezzel a problémával küszködik – magánórákon tanul angolul a fiatalembertől, ráadásul a fia Amerikában van, – kapva kap a szavain és azzal dobja ki a fiaJász István: Itt viszont – ott viszont
11 talembert, hogy rendben van, rá nincs szükség, és ezzel a munkanélküliség gödrébe löki egy olyan világban, ahol elvileg mindenki számára van munka. A történet hőse én voltam, pesti kóválygásaimnak ez volt a fő oka. Igaz, akkor még nem doktoráltam le, de nyelvvizsgát már tettem, és egyetemi diplomám is volt. A Jasager érezte, a cselekmény hiteles, a hősök élő emberek, és legnagyobb meglepetésemre azt találta mondani. – Ez jó, ezt megcsináljuk. Hogy Peter Kraus apósának ki mit mondott kivándorlása előtt Skóciában, azt nem tudom.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
12
Iván bácsi és Joli néni Iván bácsitól németül tanultam, azután franciául is, német alapon. Amiből tanított, – már a múlt században is elavult nyelvkönyv, a Ploetz volt. Az egyik példamondat így hangzott: „Pauline a perdu sa robe,” azaz Paula elvesztette a ruháját. Gondolkodóba estem, vajon hordott-e már melltartót az a bizonyos Paula, vagy csak bugyiban és meztelen felsőtesttel szégyenkezett a harmadik leckében? Eredetileg jogi végzettségű hivatalnokember volt, telente síelni, nyáron kirándulni járt. Akkoriban jelent meg a regénye a turisták kiadójánál, ha jól emlékszem, egy villamosról és a vezetőjéről szólt. A nála tíz évvel idősebb, tehát ekkor nyolcvan éves jármű a Moszkva téren indult és a Hűvösvölgybe tartott, peronján egy fess vezetővel, és benne egy csinos kalauznővel, akik nyilván egymásba szerettek. A könyvet nem olvastam, csak belenéztem, de elbűvölt a lehetőség, hogy egy valódi írótól, illetve turistától, továbbá síelőtől tanulhatok németül. Meg franciául, különös tekintettel Pauline-ra. Addig csak egyetlen Paulát ismertem, az is néni volt. Három éves koromtól hat éves koromig vigyázott rám, mint – akkor még nem ismertük a szót, – bébi sitter. Vele építettem valamit, amiről azt mondta ő, hogy kocsma, én meg úgy gondoltam, hogy eljött az ideje annak, hogy a kocsma bezzegjen („De a kocsma bezzeg hangos” – Petőfi.) Iván bácsi is hatalmas bezzegésre szánta el magát ekkor. A valaha Személynök, ekkor Balassi Bálint utca elején található nagyon szűk és kevés komfortú lakásába, – ahol a különben láthatatlan feleségével, Ella nénivel lakott, – beutaltak a személyzeti szobába valakit, akivel a mellékhelyiségeken is osztozniuk kellett. Őt pörölte ki onnan a hetvennégy éves ügyvédbojtár. Ügyvédi vizsga híján csak egy
Jász István: Itt viszont – ott viszont
13 ismerős szakember gyakornokaként fogalmazhatta meg beadványait, amelyek a sikert biztosították a számára. – Meglátod, Pisti, komoly karrier előtt vagyok, – mondta, mikor már, mint középiskolai hallgató felkerestem. – Hogy gondolja, Iván bácsi? – Visegrádon elmondom. Vasárnap túrázni megyek, velem tartasz? Kíváncsi voltam, tehát vele tartottam. A buszon odafelé elmagyarázta. – Most, hogy ezt a próbapert végigcsináltam, már tudom, hol, mit kell mondani. – És kenni – tettem hozzá, mert egy próbaperen már én is túl voltam. Iván bácsi csodálkozva nézett rám. – Honnan tudod, fiam? Volt valamilyen peretek? – Hát igen, elvesztettük. – Mit? – A pert, a nyaralót, a motort. – És édesanyád? – Szerencsére ő még megmaradt. De mihez akar kezdeni Iván bácsi? – Irodát nyitok. Nem ügyvédi irodát, tanácsadó szolgálatot. Tudod, hányan vannak még mindig ilyen kényszer társbérletben? – Nem tudom. – Hát nagyon sokan. – És? – Másnak sem kell ügyvéd… – Hát… jobb nélküle, – mondtam tizenöt évem minden tapasztalatával. – „Erger, Berger, Schossberger, minden ügyvéd gazember,…” – idéztem anyám szokásos mondásával tudtomon kívül a harmincas évek szélsőjobboldali megnyilatkozásait. Közben megérkeztünk Visegrádra és elkezdtünk felfelé kapaszkodni a fellegvár felé vezető úton.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
14 – És mégis, hogyan? – faggattam a nyelvtanáromat, aki mindenkinél ravaszabbnak tarthatta magát. – El kell olvasni a vonatkozó rendeleteket. – Az alperes nem olvasta? – Nem. A bíró sem, sőt a Tanács lakásosztály-vezetője sem. – És Iván bácsi elolvasta. – El. Tudod, hogy mindent elolvasok. Német tanulmányaim során Goethe Herman und Dorotheáját rövidítette a számomra úgy, hogy csak a mindennapi élet számára hasznos szavak és kifejezések (mint például az akkantusz levél,) maradjanak benne. De aki a negyven kötetes Goethe díszkiadás minden könyvén átrágta magát, annak a magyar törvény- és rendelettár sem képezhet akadályt. Az társbérlő tehát kiköltözött, és Iván bácsi ekkor szembesült tettének szörnyű követ-kezményeivel. A konyha megtelt Ella néni kísérleteinek alig elviselhető szagával. – A feleségem… tudod fiam, én annak idején érdekházasságot kötöttem. – És mi lett belőle? – Odaégett. – A házasság? – Az is. De minden, ami nyersen nem maradt. Hogy egy asszony hatvanhat évesen kezdjen hozzá a háztartási alapismeretek elsajátításához, az még nekem is sok. – Hát hogy élt addig Iván bácsi? – Remekül! Nehéz volt elképzelnem, hogy az ötvenes évek közepén, egy turista – író – nyelvtanár hogy lehetett az élet királya, de Iván bácsi e tekintetben sem hagyott kétségek között. – Mindig volt valaki, aki főzött és mosott rám. – És Ella néni? – Beletörődött. Tudta, hogy akit a pénzéért vesznek el, az így jár. Pláne, hogy a végén már nem volt pénz sem. Amit Iván bácsi apósa el nem játszott, azt államosították. Jász István: Itt viszont – ott viszont
15 – Joli néni? – Ő. Is. De volt nekem szeretőm a zongoraművészek között is. – És? Mi változott? – Nagy fiú vagy már, meg fogod érteni. Ha a stricitől elvették az ebédjegyet, házi kosztra kényszerül. – Könnyű úgy hűségesnek lenni! – Hát nekem még most is nehéz. Nem tudtam, Iván bácsi lódít-e, vagy példaképe, Goethe időskorának szerelmi élete kísérti? Joli néni azonban szöget ütött a fejembe. A fia unokatestvérem barátja volt, de talán nem véletlenül, mert a szülők is összejártak. A két egyedül maradt özvegyasszony, anyám és Joli néni a nagy nyomorúságban összebarátkoztak, sőt, időnként együtt mentek kirándulni is. Ugyanúgy, ahogy én most Iván bácsival Anyám nem volt kényeskedő, sőt, fiatalkorában mozgásművészi diplomát szerzett, de hogy-hogy nem, egy visegrádi kiránduláson megbotlott, és megrántotta a bokáját. Joli néni, a nagy turista ettől valami megmagyarázhatatlan ingerültséggel támadt rá. – Úgy kell neked, – mondta – hiszen te az én férjemet, is kigúnyoltad! Pedig a Dunába lőtték! – Mit csináltam én? Anyám el nem tudta képzelni, mi lehet ebben a vádban. – Mikor mi olyan kedvesen gratuláltunk a fiadhoz! A kérdéses gratuláló levél így szólt: „Gratulálunk a kis jövevényhez; remélhetően az apja szépségét és az anyja malíciáját fogja örökölni.” Anyám hosszas gondolkodás után jött rá, hogy a művelt pár talán iróniát akart emlegetni. – Iván bácsi, kérdezhetek valamit? Nem volt soha gyereke?
Jász István: Itt viszont – ott viszont
16 Joli legalább hétszer úgy vetélt el, hogy a hetedik hónapban is evezni ment, mert egy sportember nem hagyja el magát. Végén úgy született meg a fia, hogy Iván bácsi ráparancsolt, maradjon otthon, mert egy állapotos asszonynak elsősorban a gyermekével kell szolidárisnak lennie. Később, egy német órán, mikor a Hermann und Dorothea-t vettük, elnézegettem azt a példányt, amit Iván bácsi valamilyen antikváriumban szerzett be. Az előzéklapon két régi diák levelezett, talán abban az időben, mikor Joli néni fia, Lali végre világra jött. „Tényleg van Pokolfélegyháza nevű község?” kérdezte az a régi tanuló akkori padtársától. A válasz részben bizonytalan, részben határozott volt, „Nem tudom, de Pokol-puszta van” – olvashattam, mialatt a Személynök (később Balassi Bálint) utca immár főbérleti jogon birtokolt lakását elöntötte az odakozmált étel szaga.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
17
Hosszú szürke sáv az út Mondták, hogy Győrbe olyan remek út vezet, hogy a csodájára járunk, de mellettem az utasom egyáltalán nem volt meglepve. – Fél autópálya, – mondta, és, később kiderült, hogy az M1-es első megnyitott szakaszán robogtunk az új autómmal, ami szintén nem imponált neki. Pedig akkorra már bejártam Olaszországot, az erről szóló filmjeim a vetítőgéppel együtt ott várták a bemutatást a hátsó ülésen. – Hova is megyünk tulajdonképpen? – kérdezte Róna nagypapa unokája, aki hosszú szünet után tűnt fel újra az életemben. – Győrszentivánra. – mondtam, mert biztos voltam a dolgomban. – Ott laknak Felső Kálmánék, akikkel együtt csavarogtunk Nápolyban. Eszembe jutott az a délután, amikor először a szálloda ablakából néztük a szemben lévő garniszálló átutazóinak forgási sebességét, majd, mikor a busz kirakodása közben egy útitársunk olcsó szemüvegét rabolta el egy motoros briganti, a kézitáskájával együtt, majd miután fél óráig féltünk, azután minden félelem nélkül a nápolyi emberhús piacra mentünk, ahol legnagyobb meglepetésemre transzvesztita férfiak ajánlgatták magukat. Gyenes György mást ajánlgatott a Kerinforgban. Egy nagy számítógépgyár üzletszerzője volt. Nem ismertem rögtön rá, de ő azonnal tudta, kivel áll szemben. – Nini, a Pitti baba. – mondta közös gyerekkorunk szavait idézve. Mert, hogy egy folyosón laktunk, igaz ő két évvel idősebb volt nálam. – Mit keresel itt Gyuri? – kérdeztem ártatlanul, pedig tudtam. Ő viszont nem sokáig hagyott kétségek között. – Üzletet. – És régi barátokat? – Nem feltétlenül.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
18 – Mi a feltétel? – Az üzlet. Kicsit megriasztott. – Nekem azt mondták, hogy üzletben nincs barátság. – Tévedtek. Ha van üzlet, van barátság is. Ahogy tudtam, Londonból érkezett. – Már angol vagy? – Ebben is tévedsz – mondta nekem. – Új Zeelandi vagyok. – Hogy kerülsz Angliába? – Továbbképzéssel. – Nagyon akarod ezt az üzletet? – Nagyon hát. A százalékomból még te is elrepülhetsz Új Zeelandra. – Akkor kösd ki, hogy a tanfolyamot nem lehet Pestre hozni. – Nem értem. Pedig, mikor ők kimentek, pontosan tudta, általában hogy mennek a dolgok. Már bőven középiskolás voltam, mikor Iván bácsi megkeresett. – Jól emlékszem rá, fiam, hogy az édesanyád délvidéki? – Jól bizony, Iván bácsi. Volna valami ottani ügy? – Ahogy vesszük. Ottani is, meg itteni is. Társasutazás. – Csak nem utazik, Iván bácsi? Ott nem lehet síelni. – De úszni lehet! Van egy másik tanítványom a pedagógus szakszervezetben, vele csináljuk. Ő volt Zsuzsa, Péter barátnője. Iván bácsi ki nem fogyott a dicséretéből. – Olyan aranyos kislány, hogy legszívesebben elcsábítanám. – Ne kísérletezzen Iván bácsi, hátha az ifjú jogászság nem terjed ki a biológiai életkorra! Valóban igen ösztövér volt a valaha erős sportember. – Nem akarsz elutazni az Adriára? Ezért hívtalak. – Dehogynem! Tényleg mindent megpróbáltam, hogy összeszedjem azt a kis összeget, ami a társasutazás részvételi díját képezte, és előre kellett kifizetni. Mire meglett, Iván bácsit elvitte a harmadik szívinfarktus – az addig befizetett előlegeket pedig a szervezés. Mert úgy csinálták, mint minden utazási iroda különben, az előre befizetett összeJász István: Itt viszont – ott viszont
19 gekből fedezték utólag a számlákat. Hát ezért indult el Zsuzsa és Gyuri még a botrány kitörése előtt Rijekába, majd onnan hajókirándulással Velencébe – és nyilván csak Új Zeelandon kaptak közönséges sikkasztásért politikai menedékjogot. Hanem azért úgy tettem, mint aki nem tud semmit. – Az üzleten kívül van más is, ami hazahozott? – Van. – Az új zeelandi állampolgár ellágyult, – A lányom. Most tíz. A lányát Hédinek hívták és Zsuzsának abszolút semmi köze nem volt hozzá. Az elfogult papa türelmetlenül dobolt az autó műszerfalán. – Van valami elképzelésed, hogy hol lehet? – Győrszentivánon. – Hogy került oda? – Csoportos szereplő a győri színházban. Különben albérlő Felső Kálmán családi házában. Teljesen véletlenül jutottam a nyomára. Nekem a Kerinforg abszolút átmeneti megoldásnak számított, azért is mentem akkor Fehérvárra. A Rádióban elhangzott az első hangjátékom, a Dokumentáció (a csinos kislánnyal és az igazgatónővel,) a másodikat már el is fogadták, a harmadikra szerződtem, de mivel a téma nagyon aktuális volt, nem akartam elkerülni a belkereskedelem számító-központjából, ameddig a Számítástechnika, addigi életem főműve el nem hangzik, sőt. A dokumentumjáték szerkesztője azt is megszervezte, hogy a rádióújság írjon róla „Hogyan hallgatnak bennünket?”címmel; a cikkhez az anyagot én szállítottam volna egy fehérvári középiskolás osztály tanulóinak felvett vallomásai alapján. Sőt, a cikk megírása is rám várt – igaz valaki más adta hozzá a nevét és vette fel a tiszteletdíjat. A hangjáték lement, sőt, a diákoknak le is játszottam, a reakcióikat felvettem és kijöttem a vidéki gimnázium kapuján. Még mindiig csak kilenc óra volt. A kocsi tankja félig tele, és a parkolóhely előtt egy útjelző tábla mutatta: Győr 85 kilométer. Úgy éreztem, meghalok, ha nem megyek el Győrbe. Pláne, hogy egy ismerősöm ott rendezett. Mikor odaértem, kis időbe telt, ameddig megtaláltam a kamaraszínházat. Az előtérben
Jász István: Itt viszont – ott viszont
20 helyes fiatal lány üldögélt, gyerekmódra harangozott, különben igen szép lábával. – Hédi vagyok – mondta és kedvesen elmosolyodott. – Te vagy az újságíró? – Igen. – feleltem habozás nélkül, hiszen alig két órája annak, hogy Fehérváron anyagot gyűjtöttem a Rádióújságban készítendő cikk számára. – Mi folyik odabenn? – Szexuál-meteorológia. – válaszolt a lány, és még hozzátette – Cseszik az időt. Furcsa volt egy ilyen alpári mondat agy olyan szép metszésű szájból, de aztán hallottam tőle különbeket is. – Fogsz rólam írni? – Hát persze. – A lány testbeszéde azt ígérte, hogy nem csak a honoráriumért. – Te kit játszol? – Egy tündért. De van három mondatom is. Hédi leugrott a pultról, olyan helyzetet vett fel, amit alig tudtam Shakespeare-rel összeegyeztetni. A fejére állt (a szoknya felcsúszott, látni lehetett modern alsóneműjét is) és úgy szavalta. – Vezetéklónak használja az eszét, a mögül lövöldöz az ártatlanokra.” – Érted te, mi ez? – Érti a hóhér. – Akkor hogy tudod elmondani? – Vigyázva. – Ezt meg hogy érted? – Arra kell vigyáznom, hogy le ne essek. – Miről? – A felemás korlátról. – Tornázol? – Alakítok. Modern rendezőnk van, aki függőlegesen is kihasználja a teret. Ahogy később megismertem, Hédi vízszintesen sem hanyagolt el semmit. Ő volt Gyenes Gyuri gyermeke és Felső Kálmánék albérlője. Most arra tartunk ezen a remek úton, a késő őszi ködben. Mialatt egy ismeretlen énekes kellemes baritonja szól a rádióból. „Hosszú szürke sáv az út, mely a messzeségbe néz.”
Jász István: Itt viszont – ott viszont
21
Csobokék Csobok Jóskát eredetileg Ladvenszkinek hívták. A család lengyel eredetű volt, de a felesége, Knézy Erzsi sem a valódi nevét viselte; ők ugyanis Knézichek, tehát szerbek lehettek. Az őseik között ott szerepelt az egyik aradi vértanú is, de a nagymama már a gödöllői művész-telep emancipált tagjaként alkotott, állt, esetleg ült vagy feküdt modellt a magyar szecesszió nagyjainak. A képen, amit ő festett a családról, életvidám fiatalasszony mosolyog a nézők szemébe két még óvodáskorú gyerek között egy réten; Erzsi, a lánya, a művésznő unokáival. Erzsike egy vasúti mérnökhöz ment feleségül. Fennmaradt a férj tintaceruzával írott levele, amelyben régi kollégáját atyafiságos jóindulatába ajánlja a levél címzettjének, Isten tudja milyen nagyságos vasúti tanácsos úrnak. Ez mentette meg apámat attól, hogy munkaszolgálatosként az elesettek számát szaporítsa, és ezzel közelebb hozza a végső megoldást. Anyám a háború után találkozott véletlenül Erzsivel, egy gyerekruha boltban. Természetesen meghívta őket. A találkozás létrejött, nekem József Attila elbeszélését, „Csoszogit, az öreg suszter”-t. hozták ajándékba. – Köszönöm szépen, Erzsi néni, – mondtam és mélyen hallgattam róla, hogy a novellát már annyiszor olvastam, hogy akár fel is mondhattam volna. Viszont kineveztem keresztanyámnak, hiszen az iskolában mindenkinek voltak keresztszülei, – és én is túl voltam az első áldozáson. A hittannal már nem álltam ilyen jól, mert Tibor atya, az a kedves, barna kapucnis, fiatal szerzetes anélkül tűnt el az iskolából, hogy a hamvazószerda mibenlétét elmagyarázhatta volna. Csobokék viszont előkerültek, a gyerekekről esett szó. Eszter akkor már egyetemre járt, és Jutka érettségire készült. De Jóska bá-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
22 csi, – akin ekkor már gyönyörű szürke MÁV egyenruha díszlett, – felsóhajtott. – Idevettük Erikát is, a Vili gyerekét. – Vili az öcsém, – magyarázott Erzsi néni. – Úgy kerültem abba a gyerekruha üzletbe, ahol találkoztunk. A kislány most kerül gimnáziumba, jobb neki itt, mint Baján. – Csak legyen a szülővárosában! – vágott közbe Jóska bácsi. – Amilyen! – Nagy a mozgásigénye, mint minden gyereknek, – tette hozzá a felesége. – Vizslát sem szabad szobában tartani. – mondtam, mert nagyon szerettem volna egy kutyát. Igaz, Erika sem hagyott hidegen. – Mit követett el a gézengúz? Nem voltam biztos benne, hogy ez a szó lányra alkalmazható-e, de akkor nem volt érdekes. – A gézengúz felmászott a harmadik emeleti folyosó korlátjára és azon lovagolt. – válaszolt ingerülten a MÁV alkalmazott. – Én rögtön mondtam Erzsinek, hogy ez a gyerek nem marad nálunk, de ő csak ragaszkodott hozzá, hogy segítsünk. – Öt gyerekük van. – Akikkel Baján találkoztam? Azon a nyáron Baján nyaraltunk, és a Knézy gyerekekkel akkor ismerkedtem meg. Bújócs-kázás közben kentem össze valami kocsikenőccsel a fehér nadrágomat, Erika adott kölcsön egy sortot, hogy haza tudjak menni. – Ők. Most a legidősebb, Tamás is Pesten van. Mérnökhallgató a hülye. – Apukám is az, Jóska bácsi is. – Na és olyan jól sikerült élet a miénk? Nem igazán értettem, de Jóska bácsi felnőttként kezelt. – Nézd, kisfiam, a dolog úgy áll, hogy a MÁV olyan, mint, a hadsereg. Rangunk van, – Jóska bácsi tiszt? – Fogjuk rá. De aki nálam tisztebb, az hivatalból okosabb.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
23 Ezt ismertem, a nagyanyám mondta valakiről, hogy „nagyon okos ember, két sarokháza van” Igaz, az államosítások után mintha elvesztette volna az eszét. Jóska bácsi folytatta. – Például, ha neked pályaudvart kéne építened, hova tennéd a pénztárat? – A vágány mellé. A villanyvasutam állomásnak kialakított transzformátora is csak a sín mellett fért el. – Na látod. És ezek az ökrök a felvételi épületet, az utazócsarnokkal a sínek végébe rakták. Hogy, ha kiszalad egy vonat, mindjárt tömegbaleset lehessen. – És mondtad, Jóska? – kérdezte anyám. – Kiabáltam. Ezért kell a részletes tervet nekem elkészítenem. Jóska bácsi nagyot sóhajtott. – És ezért hülye a Tamás. – Ő is vasutas? – A MÁV ösztöndíjával tudott csak bejutni az egyetemre. Valóban úgy volt, aki egy ilyen cég segítségével szerzett diplomát, egy életen át nem szabadult. De ez az élet azért nem tartott sokáig. Tamás 1956 októberében tűnt el a család szeme elől. Előbb azt remélték, hogy emigrált, aztán arra gondoltak, hogy hátha letartóztatták – akkor még előkerülhetett egy amnesztiával, – de nem sokkal ezután a saját édesapja talált rá egy zöldséges ládában – a fegyveres harc során időnként eltévedt egy-egy golyó.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
24
Veroni Weiszlovits Veroni egy furulyával érkezett. Remekül elfújta az Úttörő Indulót, de bevallotta, hogy mást nem tud. Így aztán Szovjetunióból jöttemet játszottunk. – A Szovjetunióból jöttem, híres nevezetes mesterségem címere ú. e. k. – került elő az előszobából, ahol a pantomimet kitalálta. A megjelenítéshez persze mozdulatművészet és kellék szükségeltetett; az a személyt én képviseltem, a magam tíz évével, és akármit szívesen adtam a játékszerszámaim közül. A lába közé fogott, (ezt bevallom, élveztem,) és egy kis kalapáccsal kedvesen megütögette a fejemet. A játék eredetileg Amerikából jöttem-ként szerepelt a társas szórakozások között, de Veroni akkor, tizenhárom évesen, tiltakozott az imperializmus ilyen megnyilvánulásai ellen is. Zalai Pali diadalmasan vágta rá Makarenko pedagógiai hőskölteményének címét, az új ember kovácsá-t. A három család felnőttjei külön szilvesztereztek nálunk, míg mi gyerekek a Hernád utcában. Ott voltak az unokatestvéreim, Jani és Anikó; Zalai Joli fia, Lali, és Veroni. Veroni talán a legszebb kamaszlány volt, akit csak ismertem. Jani és Lali is észrevették, ma úgy mondanánk, hogy ráhajtottak, de ő szilárdan ellenállt. Az édesapja részletesen felvilágosíthatta a rá váró veszélyekről, vagy lehet, hogy egyszerűen a két fiú egyike sem tetszett neki, tehát inkább velem foglalkozott. Nem akartam elaludni, mert elhatároztam, hogy fennmaradok legalább addig, mint az unokatestvéreim.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
25 – Meséljek valamit? – kérdezte Veroni, és leült az ágyam szélére. – Mondjuk egy könyvet. Amit most olvastam. – Jó! – fogtam meg már nőiesre manikűrözött, de még puha gyermekkezét. – Nem maradhatnék mégis fönn veletek? Már nagyon vágytam a felnőttek társaságára, a fantáziámat is izgatta, mi történhet éjfél után a lesötétített másik szobában, ahol tangóztak, és talán csókolóztak is. – A mese után én is lefekszem – nyugtatott meg Veroni, és nyomban hozzákezdett. – Egyszer volt, hol nem volt egy nőorvos, akinek szép felesége és még szebb kislánya várta a Mikulást, a Szilvesztert, a húsvétot és a születésnapokat, amikor egyik szebb ajándék követte a másikat, és egyre jobban tudtak örülni egymásnak. – Nem értem. – Mit nem értesz ezen? – Hogy lehet egy orvosnőnek felesége? – Nem orvosnőt mondtam. – De azt! – Nőorvost. Olyan doktor, aki főleg női betegségeket gyógyít. – Van olyan? – Hogyne lenne. Az én édesapám is az. – Női betegség, úgy értem. – Te állva pisilsz, nem igaz? – Tudok ülve is. – Mint a lányok. – Hát azok is tudnak állva. A strandunkon láttam egy kislányt, ahogy kidüllesztette a hasát és igyekezett úgy pisilni, mint ahogy a fiútestvérétől látta. Attól kezdve csak pisilősnek hívtuk. Az óvodában is volt egy másik, aki egy makarónit dugott oda, és azzal kísérletezett. De akkor még nagyon kicsi volt, talán négy éves, ha lehetett. – Akkor tudod, hogy mi a különbség a fiúk és a lányok között, Elérkezettnek láttam az időt, hogy eldicsekedjek. – Tudok egy idevágó viccet is. – Mondjad! – A tanító nénit faggatja Móricka, hogy mi a különbség? A tanító néni megkérdezi: hányas cipőt hord anyukád? Harminchetest. És Jász István: Itt viszont – ott viszont
26 apukád? Negyvenkettest. Na, látod, mondja a tanító néni, a különbség a lábuk között van. – Ismertem. – Akkor mesélj tovább! – Na, szóval boldogan élt a kis család, a nőorvos, a felesége, a kislányuk, míg ki nem tört a háború. – Az mikor volt? – Én még nem voltam a világon. De nagy bajok jöttek, kiköltöztették őket, a hatóság üldözött mindenkit, akit csak akart, sőt. Az orvos feleségét elvitték egy helyre, ahonnan nagyon kevesen kerültek vissza elevenen. – Az ellenség? – Nem az ellenség, bár a végén kiderült, hogy, akik elvitték, azok voltak az igazi ellenfelek. Na, itt maradt szegény doktor bácsi egyedül a kislányával, és nem tudott gondoskodni se róla, se a gyerekről, mert el kellett bújnia, nehogy őt is elvigyék. – Miért? – Ez bonyolult. – Én már a csillagászatot is értem. – Akkor nem fogod félreérteni. – Nem hordta a sárga csillagot. Veroni csodálkozva nézett rám, pedig, hogy mi az antiszemitizmus és kinek kellett sárga csillagot hordania, azt a mi köreinkben mindenki tudta. Volt olyan kislány az óvóhelyen, ahogy másoktól hallottam, aki sárga csillagot varrt a babája kabátjára is. Nem Veroni volt. – És az apukát egyszercsak elkapták a rossz emberek, – A nyilasok. – Igen, a nyilasok. Erről is eszembe jutott valami. – Tudod, hogy én három éves koromban kidobtam az ablakon a kötött kabátomat? És mikor kérdezték, mi történt vele, azt feleltem, azt én kidobtam és megették a nyilasok. De hogy volt tovább? – Elvitték a Duna partra és elhatározták, hogy kivégzik. És, mivel nem akartak a sír megásásával bajlódni, úgy határoztak, hogy a Dunába lövik. Őt és még nagyon sok másik ember. – Csak, mert nem hordott sárga csillagot? Jász István: Itt viszont – ott viszont
27 – Csak, mert zsidó volt, és úgy gondolták, a világ minden bajának ők az okai. – És lelőtték? – Le. – Ez szörnyű! Ettől várod, hogy elaludjak? – Pedig jó a vége. – Ennek a könyvnek? Az anyukát elviszik, Isten tudja, hova, és ki tudja, visszajön-e? – Hát visszajött. – És az apuka, a doktor bácsi? – Az meg kiúszott. Mert a rossz emberek rosszul is céloztak, nem találták el, ő meg úszó-bajnok volt és valahol Csepelen kivergődött, és ma is él meg virul. – Az apukád? – Igen. Ő adta a kezembe a könyvet, aminek az a címe, hogy Vologya utcája és Lenin ifjúságáról szól. Veroni viszont egy árva szót nem szólt a saját kora ifjúságáról, amit szülei megmérgezett házassága tett annyira elviselhetetlenné, hogy, mikor 1956-ban elhagyták Magyarországot, a legelső alkalommal egy távoli egyetem kollégiumába költözött, hogy mind a kettejüket tovább tudja szeretni. Mert a heppiend egy újabb emberi tragédia forrása lett: aki Weiszlovits Miklóst kihalászta a Dunából és életre ápolta, róla is gondoskodott. Mikor azután Weiszlovitsné Lilike, csontvázzá fogyva visszatért Auschwitzból, a férjének választania kellett. Felesége és a szeretője közül a kommunista pártot és a feleségét részesítette előnyben. Mikor meglátogattam, nagyon kért, senkinek se említsem új amerikai ismerősei közül, hogy valaha a párt tagja volt.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
28
És izé Minden vasárnap hallottuk, ahogy Róna nagypapa végigkopogtatja a turistabotjával a rácsot a folyosón. Kirándulni ment. Hogy Iván bácsival-e vagy mással-e, az volt a kérdéses, mert a felesége gyanakodott. Mikor egy-egy ilyen hétvégi túráról hazatért, ahogy anyámnak elmesélte, „a Dezső valahogy másképp végezte a dolgát”. Akkor nem értettem, hogyan vécézhet így, vagy úgy az ember, és főleg, hogy tudhat erről más is, de nem nagyon foglalkoztatott. Inkább a saját kirándulásunkról gondolkodtam el, ami számomra azért volt tragikus kimenetelű, mert kedvenc körözöttes kenyerem a hátizsákból a frissen szedett és meg nem határozott gombával együtt került elő, és a pajtáscsalád vezető Gyuri utasítására úgy kellett kidobnom, hogy még csak bele sem haraphattam. Pedig annyira szerettem, hogy a misére is magammal vittem, és az összesereglett hívek nagy megrőkönyödésére ott is falatoztam belőle, Gyuri különben a legjobb barátom és a Róna bácsi unokája volt, – de Gyenesnek hívták. A kapcsolatunk a folyosón mintegy kétéves koromban kezdődött, amikor állítólag annyira örültem a nálam idősebb fiúnak, hogy ugráltam, egyben a fa vonat egyik kocsiját le is ejtettem a harmadik emeletről. Így lett kedves játékom kicsit rövidebb a szokásosnál, de még így is különb azoknál az igazi vonatoknál, amelyekkel az én nagyanyám, nagynéném és az ő édesapja, a halálba utaztak. Az iskola kezdetéig jókat bújócskáztunk és nevettünk együtt, aztán nekem még két évem maradt az óvodában, mikor ő már a tejföl-tolvaj cica meséjét is el tudta olvasni. Ő volt a szegény gyerek közöttünk, bár én igyekeztem mindenemet megosztani vele, hogy a korkülönbséget elfeledtessem. Mikor egy cseh fémépítőt kaptam karácsonyra, vele együtt és az ő „légy
Jász István: Itt viszont – ott viszont
29 ügyes” mini készletének az együttes felhasználásával építettük belőle közös repülőnket, amelyet ügyesen felakasztva körkörös mozgásra szerettünk volna bírni. Szüleim a nagynehezen megmentett csillárt féltették a modelltől, szerencsére az elem hajtotta motor csak egy kicsit mozdította ki álló helyzetéből a gépet, amelyet ezek után szétszedtünk és testvériesen elosztottuk az alkatrészeit. Nem a hozzájárulás arányában! Mert míg az ő skatulyájába alig fértek el a kilyukasztott fémlemezek és csavarok, addig az én nagy dobozomban csak lézengtek az újra felhasználható alkatrészek. Nekem futólag a tolvaj cica könyv jutott eszembe, amelynek utolsó lapja úgy volt kivágva, hogy rácsként hajlott a borító belső felén szégyenkező macskára, de akkor nem szóltam. Az már jobban bántott, hogy a játszótéren focizó csapatok egyikébe sem válogatott be, még kapusnak sem, pedig a labda az enyém volt, igaz, Péter vitte a labdahálóban a sporteszközt, mintha a játék csak az ő segítségével sikerülhetett volna. De én teniszezhettem, míg ő csak focizott a parkban azon a nyáron, amikor nagy összeveszésünkre sor került. A szüleim beírattak Héber Mihály edző tanfolyamára. A két órás foglalkozás alatt másfél óráig szinte csak a labdát szedtem a többieknek, de vagy húsz percig velem is foglalkozott Miska bácsi. Amit addig nem is sejtettem, kiderült, hogy jó labda érzékem van, – legalább is az edző szerint, aki a következő havi részvételi díjat is biztosítani akarta. Velünk játszott Rődler István is, aki valahogy a negyedik emeleti nagy lakásba került. Édesanyja ugyanis másodszor is férjhez ment a felső lakóhoz, az igazi apja pedig valahol Ausztriában élt. A teniszpályán a tanfolyam végeztével hatalmas meccsek zajlottak, de egyszercsak Rödler István rettenetes ordítozásba kezdett. – Csaltál! – Nem. Jó volt a szerva. – Széles volt! – Nem volt széles! Gyuri akkor játszott már velünk, mert bár a tanfolyamról szó nem lehetett, tandíj nélkül, de Miska bácsi távoztával én beeresztettem.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
30 Még két forintot is adtam a portásnak, hogy hunyja be a szemét. Én ugyanúgy tettem kicsit később, mert engem hívtak oda bírónak. – Széles volt ez a szerva vagy sem? Gyenes Gyuri átható tekintetén látszott, hogy a barátságunk határvonala az a fehér szegély, amin túl kiválóan látszott a becsapódott teniszlabda lenyomata. Gondolkodás nélkül mondtam tehát, hogy a labda még benn volt. Rődler Istvánt elfogta a düh. – Ilyenek a zsidók, összetartanak. Talán ez késztette rá a barátomat, hogy eláruljon. – Tévedsz, Pisti. A labda tényleg kinn volt. – azzal az ellenfélhez fordult. – Tiéd a meccs. A meccs azonban Róna nagypapáé lett. Mint utóbb kiderült, szállítmányozási cégét államosították volna, de holland munkaadói ragaszkodtak hozzá. Attól kezdve teában, esetleg Van Hutten kakaóban és holland sajtban kapta a fizetését, aminek én külön örültem, mert a kerek ömlesztett sajtos dobozokban összerakható öltöztető babákat lehetett találni, ezeket pedig én mindenféle kincsekért cseréltem el az óvodából ismert barátnőimmel. Róna nagypapa fiatalabb lánya, Gyenesné nagyon hasonlított a háború előtti filmek hősnőjére, Muráti Lilire. Főleg a jellemét tekintve, mert nem volt olyan ivarérett férfi, akivel ki ne kezdett volna. Mentségére szolgáljon, hogy serdülő ifjúságát derékba törte a háború, villámgyorsan adták férjhez, ekkor meg nagyon fiatalon lett hadiözvegy. Az élesedő osztályharc idején csábította el a feleségétől a Masped főosztályvezetőjét. Ez volt az a pillanat, amikor Róna Dezső ugyanazt gondolhatta a lányával kapcsolatban, mint én az unokájáról. – Tudod, kit szereztél meg magadnak? Kezdve onnan, hogy még a békében is konkurensek voltunk az apjával, aztán vele is, miután árjásította a céget, ő lett a főnök, most meg a régi kizsákmányolókJász István: Itt viszont – ott viszont
31 tól szabadította meg a vállalatot. Hívott engem is, de én nem mentem, mert én ilyennek nem akarok a beosztottja lenni. Most lehetek az apósa! Muráti Lili modern alteregója remekül meg tudta nyugtatni az édesapját. – Ki beszél itt házasságról? Addig tudom csavarni a nyakán a kötelet, ameddig zsarolható. Az ember azzal harcol, amije van. Róna Dezső körülnézett az irodául szolgáló sarokszobájukban, de csak a turistabotját találta meg. És izé Róna nagypapa fiatalabb lányát a szomszéd fiatalasszony nevezte el és izének, mert nem volt olyan mondata, amiben elő nem fordult volna. – Megmondtam neki, hogy izé! – mesélte felháborodva az egykori szakácsné, most társbérlő Annus néninek. – Pedig nincs igaza, anyucica! – idézte a megszólított a vita tárgyának három éves kori szólásmondását. – Nem szép dolog, de egy intő az intő. – Hogy volna!? – kérdezte Róna Piri szinte csak magától. – Hogy egy kislány a tornaórán legurítja a harisnyáját, az igazán nem izé! – De az már izé, anyucica, hogy tizenkét évesen fiúzik! A nagynénje természete! Anyucica ránézett a lányára, aki kicsi volt és kövér, sokkal inkább az édesapja, semmint a nagynénje vonásait hordta. – Tudom, miért beszél így, Annus! A mi harmadik szobánkat is ki akarja igényelni! Annus néni Pista bácsival a régi személyzeti szobában laktak változatlanul. – Bevihetné az úrnak az ebédet, Annus, ahelyett, hogy a nevelésbe avatkozna! – Majd, ha az úr megette a saját húsát! – hárította el a régmúlt idők szellemét a friss társbérlő. – Nem az ebédről van itt szó, hanem, hogy a kislány hazudik. Jász István: Itt viszont – ott viszont
32 – Minden kislány hazudik. És mindenki hazudik. És izé. – Mi is hazudtunk Petőházán, mikor azt mondtuk magukról, hogy a rokonaink? Mondta is a nővérem, hogy inkább másokat kellett volna bújtatni! A kislány, aki legurította a harisnyáját és ezért intőt kapott, a fülére szorítja mind a két kezét.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
33
Mutyus Bányai Béláné idős férjével a Füge utcában lakott. A valaha hatalmas lakás egyetlen kombinált szobájában kapott helyet a hangversenyzongora, amin botladozó ujjaimat próbáltam az elképzelt csövecskékbe erőltetni, hogy a kívánt billentési technikával szólaltassam meg a „Kis kezek, nagy mesterek” vagy Czerny – Chovan zongoraiskolájának darabjait. Persze nehezen ment. Előzőleg Pintér Alice zeneiskolájának hallgatójaként egy bajuszos tanárnő magyarázata alapján ismerkedtem meg a hangjegyekkel, amiket elsős koromban énektanító nénink biztatására villanydróton üldögélő énekes madárkákkal azonosítottam. Most viszont nem kellett kismadarak dalára hallgatnom, egy korombeli, vagy talán nálam picit idősebb kislány trillázott, (elég hamisan). De Ingrid Karinnak hívták, és ennyi elég volt nekem, hogy beleszeressek. Aprócska szoknyája alól combközépig kilátszott a lába. Ez is arra bírt, hogy melléüssek, hiszen nem a klaviatúrára néztem. Amit egyébként sem kellett fixálnom, hiszen kottából játszottam, elvileg vakon. – Mutyus néni, a többi tanítványod is ilyen béna? – kérdezte csengő hangon Karin, aki ennyi erővel Kati is lehetett volna. – Engem zavar, ha néznek. – mondtam, mert tényleg zavart, hiszen én akartam nézni. – Hogy akarsz akkor hangversenyezni? – kérdezte Mutyus néni, tényleg nagyon jóindulatúan. – Sehogy sem akarok. Úszni akarok, és abban világbajnok leszek. Tudod, ki az edzőm? – fordultam a kislányhoz megint. – Ugyan ki? – Bárány István, az olimpiai bajnok. – dicsekedtem vele.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
34 – Csak ezüstérmet kapott. Johnny Weissmüller megverte – Karin ezt is jobban tudta. – Mert csalt a fordulónál! – dühös lettem, hogy egy olimpikon edzővel sem lehet imponálni neki. – Pista bácsi elmesélte, mellette úszott és látta, hogy a fordulás közben nem érintette még a lábával sem a falat. – Ezt mindenki mondhatja – vitatkozott a kétnevű kislány. – Pista bácsi nem mindenki! – mondtam, és újra a kottába mélyedt a tekintetem. Mutyus néni elábrándozott. – Bárány Istvánról beszélsz? – Igen. A zongoráról hozzá megyek. A hatvanéves bakfis szeme valahol a távolban révedezett – Elkísérlek. Az unokahúgára nézett. – Te is jöhetnél. Nem árt, ha nagy korodban emlékszel majd rá, hogy milyen volt a nagynénikéd első udvarlója. Ettől azért kicsit tartottam. Pista bácsi hórihorgas alakja ekkorra már meggörnyedt, és talán nem csak az évek súlyától. Valami titok lengte körül, és Ingrid Karin mintha rá is játszott volna. – Tudod-e, hogy miért van nekem svéd nevem? – kérdezte. – Talán Svédországból. származol – mondtam, és Wallenberg jutott eszembe, akinek az utcáján jártam iskolába. – Bizony! – dicsekedett Ingrid Karin. – A Bernadotte házról hallottál? – Csak az Országházról. – mondtam elszomorodva. – Kik azok? – Svéd királyi család. – És te vagy a királylány. – fogyott el a türelmem. – Az nem, de rokon. – Hogy a fenében volnál te a Bernadotte ház rokona? – Pedig az, – mondta Mutyus, aki most már a látogatásra készülődött és a zongoraóra elmúltával unokahúgának adott leckét a legendák kitalálásából és terjesztéséből. – A Bernadotte ház francia eredetű, Napóleon jóvoltából került az első Bernadotte a svédek trónjára. Ingrid Karinnak pedig Valatin a vezetékneve. Az ősei fran-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
35 cia hugenották voltak, Valentin néven és volt ilyen nevű Bernadotte is. Erről voltak ismereteim. – Attól, hogy valaki Valentin, azaz Bálint, még nem rokona senkinek. Balassi is Bálint volt, és báró. – Na, én is az vagyok. – diadalmaskodott Ingrid Karin. – Csak most nem hordjuk. Olyan idők járnak. Valóban, 1955 őszén, Magyarországon elég baj volt az is, ha valaki a keresztneve alapján különbözött a Katiktól. – Megyünk már? – türelmetlenkedtem. – Várj fiam, egy nőnek el kell készülnie. Ránéztem Mutyus nénire, aki már harmadszor törölte le és kente át újra az arcát, hogy a nehéz évek nyomait eltüntesse, és a hatodik bébi kalapot próbálta fel, hogy a ráncokat ne lehessen látni a nyakán. De az idő múlott és én nekem mennem kellett, ha a délelőtti edzést nem akartam lekésni. – Jössz, Ingrid Karin? – Meg kell várnom Mutyus nénit. – Akkor mondok valamit. Találkozzunk a Császár uszodában edzés után. Addigra biztosan elkészül. Mondanom sem kell, hogy az edzésen eldicsekedtem bárónő ismerősömmel. Pista bácsi szeretettel simogatott meg, mikor a novemberi hideg ellen egy háború előtti hajszárítóval sorra szárogatta a fiúk haját. – Nekem ilyen idős volt a kislányom, mikor elvesztettem. Szomorúan néztem rá, tíz éve volt, hogy a budapesti ostrom alatt mindenkinek elveszett valakije. – De ő igazi hercegnő volt. Az anyja Odescalchi lány volt, az Olimpia után vettem el. – Meghaltak? – Nekem igen. Ez újra csak valami szégyenletes titok fedőneve lehetett. Gondoltam, megcsalta Mutyussal, és elváltak, és ők útlevél nélkül hagyták el Magyarországot. Persze Ingrid Karin és a nagynénikéje nem jöttek el. Jász István: Itt viszont – ott viszont
36
Mikor aztán újra a Füge utcában jártam meglepődve vettem észre, hogy a valaha hatalmas lakásnak ismét csak egy tulajdonosa van; a hat szoba bútor újra hat szobában van elhelyezve, és a hangversenyzongorának csak a lábai hagytak nyomot a szőnyegen
Jász István: Itt viszont – ott viszont
37
Kolompos Tibor Tőle angolul tanultam. Szilenciumra ítélt újságíró volt, aki Angliában is tölthetett valamennyi időt. Ezért gondoltuk úgy, hogy a zombori kiejtést, (addig anyám tanított), jobb talán dél-londonira cserélni. Cigányos hangzású nevével ellentétben, azt hiszem eredetileg másképp hívhatták, de ebben nem voltam biztos. A névtáblán mindenesetre Glockner mellett Kolompos is szerepelt. Zalai Jolival és Lalival együtt, a Damjanich utcában laktak, de csak a Dózsa György útról lehetett bejutni hozzájuk. A sarokháznak valaha mind a két oldalról volt bejárata, de a Dózsa György úti szárny vagy a bombázások vagy a szélesítés áldozata lett. 1950-ben ugyanis a budapesti Andrássy (ekkor Sztálin) útra merőleges, szintén nyílegyenes utat felvonulási és/vagy alkalmi repülőtérré alakították át – ezért a szegélyező fasort kivágták, a sarkon lévő templomot felrobbantották. Egy szobájuk volt az első emeleten, egy leválasztott lakásban. A felesége, vagy élettársa, – egy seszínű szőkére festett hajú jelentéktelen alacsony teremtés, – időnként előkerült és kiürítette a hamar megtelő hamutálcát. Tibor nagyon kívánkozott a harmadikra, ahogy Joli néni mesélte. – Cserélni akart velem, de nem tudott ráfizetni semmit sem. Már pedig miért válasszam a rosszabbat semmiért? – Mondjuk szolidaritásból. – mondta Kolompos Tibor, – mialatt az angol oktatást szidta. – Mert, hogy ő már vagy tíz éve háborítatlanul folytathatja a mesterségét, én meg itt kínlódom. – Velem? – sértődtem meg gyorsan. – Dehogy! – a seszínű szőke újra megjelent, Tibor újra rágyújtott, hogy egy újabb hamutálcát piszkoljon össze, – Hogy milyen az angol iskola? Még most is verik a gyerekeket.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
38 Pofozkodni a Sziget utcai iskolában is szoktak, sőt, Polák tanár úr egy vonalzóval csapott a fiúk tenyerére. A büntetésnek még beceneve is volt, mivel a növénytan tanár előszeretettel emlegette Spártát és szigorú nevelési elveit; spártainak hívta, mialatt nyilván nagyon megvethette magát, mert éles fejhangon sipította, hogy „boszankodnom keeell? Verekednem keeell?” – így egy „sz”-szel és három „e”-vel. A biológia órák gyönyörét próbáltam felidézni angolul, (nem ment, talán, mert Tibor sem tudott segíteni nekem, ő sem járt ott iskolába,) egy valami szöget ütött a fejembe. – A lányokat is? – Mi az, hogy! – mondta Tibor, – Őket még inkább, mert tanárnők vannak, azok meg különösen komiszak. Gondolj csak Joli nénire. Joli néni általános iskolában tanított. Igaz, fiúkat. De a saját fiával nem volt valami kíméletes. Lali később is panaszkodott. – Azt akarta, hogy olyan sportember legyek, mint ő volt fiatalon. Vagy még most is. Kétpárevezős túrahajójukon Joli néni hosszú utakat tett meg a Dunán. Veroni is velük tartott, de Lali képtelen volt elég ügyesen beülni az ülés mindig elgurult alóla. – Kettős látásom van, – dühöngött Lali, aki Veroni előtt is szégyellte a dolgot. – Ezt, ha valaki, anyám, igazán tudhatná! Kolomposék is tudták. – Ha lakást cserélnénk, minden könnyebben menne neki. Nem kéne a harmadikra cipelni a kerékpárt sem. Lalinak ugyanis az édesanyja egy biciklit is vett, csak, hogy a könyvei közül kimozdítsa. A kancsal szemnek a sok olvasás sem használ. De jóformán soha sem került le a falra erősített kampóról, noha Veroni a közeli Városligetbe járt kerekezni. Télen ugyanott korcsolyázott, de a jégen sem találkoztak össze. – Hülye vagy, Lalikám, – magyarázta a mamája a fiának. – Nem könyörögni kell. Kapd el azt a fruskát és adj neki, ami belefér!
Jász István: Itt viszont – ott viszont
39 – Szevetlek, Vevoni! – csúfolta a fiát az alapfokú pedagógia művésze, ettől persze beszédhibás gyermeke nem lett kevésbé gátlásos. De Lali sokféle tehetségéből a kémiára is futotta. Felvették a Budapesti Műszaki Egyetemre, és onnan volt szerelmes. Emlékszem, miket mesélt Cigány professzorról, a jó humorú egyetemi tanárról, aki úgy rúgta ki a megbuktatott diákot, hogy a koordináta rendszer x tengelyét, (a vízszinteset) húzatta vele a táblán, a falon, sőt a kijárati ajtón is. Cigány professzor nevéről Tibor vezetékneve jutott eszembe. Meg is kérdeztem tőle, – Mondja Tanár úr, ez fölvett név? Tibor elnevette magát. – Ki vesz fel egy ilyen nevet? – Miért? – Mert olyan cigányos. – És aztán? Ezt tudtam angolul mondani. – Van nekem mit ledolgozni úgy is. Már magyarul sem értettem. – Nézd, én a Népszavánál kezdtem dolgozni. – És most? – Most a Szikvízüzemnél dolgozom. – A szódásoknak van lapjuk? – Már lovuk sincs. Amit üthetnének. Úgy, hogy engem ütnek. – Mint az angol lányokat? – Na, nem egészen. Átvitt értelemben. Mert a szódák kiszállításánál vagyok kocsikísérő. – Miért kell kísérgetni a kocsikat? Nem találnak el a kocsmákhoz? A nagyapám lovai akkor is elvitték a kórházba, ha vasárnap volt. – Hát a lovak odatalálnak, de a teherautók nem. Egyébként trógerolok, a kocsikísérő csak finom kifejezés a ládacipelésre. Sztálin halála után valami világosodott bennem is. – És meddig tart ez a kísérgetés? Jász István: Itt viszont – ott viszont
40 – Mit tudom én! Akkor térjünk át a feltételes módra! Ha Joli néniék lakása megürülne, én megpróbálnám kiigényelni. Ha Lali megnősülne, el is költözhetne hazulról. Ha elköltözne, egy idős özvegyasszony egyedül nem volna igényjogosult egymaga egy akkora lakásra. – De hát Tanár úrék is csak ketten vannak! – Egy ilyen pici helyen! Fiam, az embernek lehetnek titkai. Valóban, én is szerettem volna külön szobát, ahol a fémépítőből készített repülőgépemet felfüggeszthettem volna a plafonra, és ott úgy körbejárhatott volna, mint az Úttörő Áruház mintadarabja, ahonnan az ötletet vettem. Mikor ezt elmondtam, Tibor megdicsért, mert ez is feltételes mondat volt. Ráadásul valóságos feltétellel, amelynek bekövetkeztével a főmondatban leírt cselekvés és/vagy történés is létrejöhetett volna. Nem úgy, mint Kolomposék lakáscseréje. Mert Lali ugyan megnősült később, sőt el is költözött, csak az időközben elárvult lakást (Joli néni idővel meghalt,) kiadták egészben valamilyen külföldinek. Kolompos Tibor égető szükségét a szeparálódásra egy kozmikus sértődés okozta. Zalai Lali egy levelet írt neki, amelyben valamilyen lakással és egzisztenciával rendelkező özvegyasszonyra hívta fel angol tanárom figyelmét. Ezt a levelet a seszínű szőkére festett hajú felesége és/vagy élettársa találta meg és ajánlotta fel, hogy, ha nem akar egy cseléddel élni, miként a papíron olvashatta, tartsa el magát a szikvíz házhozszállításából.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
41
Nem mesés Sok mindent írtak már az úgy nevezett „mesés ötvenes” évekről. A korszak egyik legismertebb tudósa írta tréfásan, hogy 1950 körül a kenyér fehér volt, a sajt meg erős (Kraft); Mások azon a véleményen voltak, hogy a világon minden megváltozott akkor Ausztráliában. A változások egyik fő forrása az a kihívás lehetett, amit a háború után a beözönlő európai bevándorlók befolyása az addig alapvetőnek vélt brit tradíciókra gyakorolt. Paul Kraus: Azok a nem is mesés ötvenes évek A vonat ablakából kihajoló kisfiú képe – amely Paul Kraus könyvének borítójáról néz vissza az itt hagyott világra, – az én memóriámba is bevésődött. Akkor tanultam meg azt a szót, hogy „útravaló” – a pralinével azonosítottam, amit már éppen úgy nem ismernek, mint azt az utat. A Margit hídtól a Keleti Pályaudvarig, a tizenötös villamos vitt, – egy darabig troli járt a helyén, most újra valamit variáltak az útvonallal. De akkor, 1949-ben unokatestvérem, mialatt az ívháromszögekből kialakított csoki-gúlát (ez volt a praliné), majszolta, még elmondta, hogy bőröléses stuka villamossal jutottak a pályaudvarra. Én ugyan próbáltam meggyőzni róla, hogy legfeljebb bőrülésről lehetett szó, de ő nem tűrt ellentmondást. – Apukám így mondta – közölte az ötévesek biztonságával, és én kénytelen voltam megadni magam, mert Imre bácsi biztosan nem tévedett, ahogy a Margit híd jövendő színét tekintve is neki volt igaza. Én azt mondtam, piros lesz, ez volt a kedvenc színem, de ő ragaszkodott a zöldhöz, pedig utálta. Előbb nekem lett igazam, azután neki; a felrobbantott híd pilléreit előbb míniummal festették vörösre – a rozsdamentesítés érdekében, azután meg szürkészöld lett, hogy a keringőben is megénekelt kék Duna igazi színéhez hasonlítson. Imre bácsi különben azzal a mondással is beírta magát az emlékezetembe, hogy „hamar eljár a kezem” – de sosem ütött meg sen-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
42 kit, inkább gyávának lehetett nevezni. Elsősorban a beosztottjaitól és a feleségétől tartott, miként utóbb megtudtam, menekült a munkába – ez pedig adódott Ausztráliában elég. Ők a háború után úgy kerültek elő, hogy a Hernád utcába költöztetett szüleim a nagyszülőkkel és Lili nénivel, továbbá Anikóval és Janival együtt a nagyszobában a másnapi étrenden (bab vagy borsó), töprengtek, mikor a nagymama nézett az ablakon és egy csont sovány nőt látott, ahogy egy gyerekkocsit tol, a másik kezével meg egy kétéves forma fiúcskát vezet. Ő volt a lánya, és idősebbik unokája, Péter. Pali a lágerben jött világra. Klári 1945 szeptemberében vagy nyolcszáz kilométert gyalogolt, hogy hazaérjen két fiával. Nem sokat gondolkodhatott tehát, mikor a férje 1948-ban azzal érkezett haza, hogy ki kell vándorolni. A Margit-híd zöldből újra pirosra készült váltani. És ez a piros szín ez alkalommal mást jelképezett, mint a rozsdamentesítés eszközét. Imre bácsi félrevonta Lili nénit. – Lilikém, én megígértem a férjednek, hogy gondoskodom a családjáról, ha hazaérek. – Ahogy ő is megígérte neked. – Hát igen. – De, ha nem ígérted volna meg neki, nekem akkor is a bátyám vagy. Ők ugyanis testvérek voltak. – Persze. – És az unokaöcsédről, meg az unokahúgodról csak gondoskodnál. – Nem erről van szó. – Hát miről? – Az Elkáról. Az Elka (Elfer és Kardos) Elfer Bandi, (Günskirchenben mártírhalált halt nagybátyám, ahogy képletes sírján olvashattam,) vegyipari cége volt, egy másik befektetővel együtt. A pincében hamisított padlóviaszt gyártottak. – Most el lehetne adni. – Levágjam az arany tojást tojó tyúkot? – Levágják mások. – mondta Imre bácsi sokat sejtetően. Jász István: Itt viszont – ott viszont
43 Akiknek gyorsabban járt el a kezük, mint neki, – ezt már én teszem hozzá. Most, ötvenöt évvel a történtek után. – Te tudsz valamit? – Csak sejtek. – Ne kímélj! – Lilikém most ez az utolsó pillanat. – Minek az utolsó pillanata? – Még nyitva vannak a határok. – Mindig nyitva lesznek. – Jönnek a választások. – Tudom. – Meddig akarsz reménykedni? – Örökké. – Bandi már nem jön vissza. De engem még elvihetnek. – Ugyan miért? – Láttad, mi van a falra festve? – Hogy túl sok kávét iszol! – kotyogott bele Péter, mert zavarta, hogy a felnőttek ott beszélgetnek, ahol ő játszani akart. – Lakat alá a feketézőkkel! Az van kiírva. Még csak akkor került iskolába, de már tudott olvasni. Ekkor járt el Imre bácsi keze. Péter a nyakleves után hüppögve nézte az apját, aki szégyenkezve meredt a fiára. – Azért kaptad, mert igazad van. Bár a felirat nem erre vonatkozik. – ezt már Lilinek mondta. – Tudod, ki lett most feketéző? Te, meg én. És pillanatokon belül kizsákmányolók is leszünk. Nahát most kivásárolom az Elkából a Ká-t. – Miket beszélsz? – Pontosabban el tudom adni neki az El-t. – Micsoda? – Van csoda receptje. Jobb minden míniumnál. – Az a piros, amivel befestették a Margit hidat? Péter már megint belebeszélt volna, de a pofonra gondolt és hirtelen elhallgatott. Az apja azonban kapott a szón. – Pontosan. Látod, a gyerek érti. Hát látod, ez az. Megtanulom tőle és az enyém a világ-szabadalom.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
44 +++ Az a régi csapatszállító, amelyet a háború után eredeti rendeltetésének megfelelően teherhajóként használtak, de néhány utast (körülbelül négyszázat) is felvett a rakomány mellé, amelyet szimbolikusan a hajófenékre szórtak. Ettől a fedélközben elviselhetetlen bűz támadt, Pali a tengeri betegséget is ennek tulajdonította később. De a hajón kislányokkal játszott papást-mamást, akik szelídek és kedvesek voltak, ötévesen nem is egynek megígérte, hogy elveszi őket feleségül. Továbbá, hogy a szerelem nem fog megszakadni, hiszen ugyanoda tartanak, Ausztráliába, ami nem lehet nagyobb a Hernád utcánál. De a hajó még csak nem is Sydneyben, hanem Melbourne-ben kötött ki. Ahogy Imre bácsi megtudta, a gépben elromlott valami. – Jobb Melbourne-e megérkezni, mint Sydney felé elsüllyedni – mondta a gyerekeknek, de Pali kétségbeesett, hogy fogom, én megtalálni Saraht? – gondolta. Az édesapja megnyugtatta: vonattal is el lehet jutni Sydneybe, ami valahol a Keleti Pályaudvar környékén lehet, legalább is magyar viszonyok szerint. A pályaudvaron azzal fogadták őket, hogy menjenek valahova szállást keresni, mert a vonat a vasutasok sztrájkja miatt leghamarabb csak másnap reggel indul. Így érthette volna meg Péter, az idősebbik fiú, hogy a kommunistáknak igazuk van, az öntudatos munkásosztály mindenütt tiltakozik a kizsákmányolás ellen. Az is napnál világosabbá vált, hogy a henye burzsoázia kizsarolt extraprofitját élvezi, anélkül, hogy a szegényebb rétegekre egyáltalán gondolna, hiszen sehol kaptak szállást, minden hotelszobát lefoglaltak azok az ausztrálok, akik a híres melbourne-i derbire érkeztek, hogy fogadásokon kockáztassák a bűnös úton megszerzett pénzüket. Apám viszont ötezer forintot nyert a Tervkölcsönön.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
45 Imre bácsi elment és visszajött. Nagyon izgatottan és magyarul tárgyalta a fejleményeket a feleségével. – Táviratozni kellene Balázsnak, hogy ne várjon hiába! Ekkor egy magyar hang szólalt meg mögöttük. – Most érkeztek a hajóval? – Igen. Ön is? – Nem, én itt vagyok már vagy tíz éve. Megengedik, hogy segítsek? Imre Klárira nézett és elnevette magát. – Engedjük meg neki? Az asszony, aki mostanra már kicsit kigömbölyödött, bizalmaskodva tette a kezét az ismeretlen vállára. – Uram, felhatalmazzuk mindenre. Imre titokban megsimogatta a zsebében azt a 300 fontot, ami megmaradt és hozzátette. – Majdnem mindenre. Az ismeretlen ránézett Klárira és azt mondta – Nem fogok visszaélni a bizalmukkal. Pedig szeretett volna, hiszen akkoriban még mindig kevesebb volt a nő Ausztráliában, mint a férfi. – Akkor talán menjünk! A férfi elvezette őket egy aránylag olcsó szállodába, mialatt Pali rácsodálkozott az utcákon suhanó bőröléses villamosokra. Sydneyből még vagy három órát autóztak az ismerős Balázs bácsi csodálatos Nash limuzinján. Az autó főleg Péter számára volt érdekes, mert ő érdeklődött inkább a fiús dolgok iránt, de Palit is lekötötte az út – viszont Balázsék farmján, mikor a tyúkok, disznók, tehenek, birkák elpotyogtatott trágyájába lépett, elfintorította az arcát, és másnap inkább az édesapjával tartott, mikor ő bement a városba, hogy valami munkát szerezzen. Ez volt az az idő, mikor Mátraszőlősön magam is megismerkedtem az állati anyagcsere árnyoldalaival. El is határoztam rögtön, hogy a vásárolni kívánt tehenet én bizony szobatisztaságra fogom szoktatni. Ezért írattam is apámnak egy levelet, amelyben pénzt kértem tőle, hogy vállalkozásomat beindíthassam. Apám küldött is egy naJász István: Itt viszont – ott viszont
46 gyon szép lepedőnyi pénzt, de hiába állítottam meg a palóc parasztokat, ők csak a fejüket rázták. – Hát iljen pénzt adsz nekünk Pistikao? – mondták jellegzetes tájszólással és nekem egyszerre kellett csalódnom a pénz értékében és az édesapámban. Mert a küldött bankó a világrekorder magyar infláció egyik díszdarabja volt. Máig megvan; tíz millió pengő, fénykorában egy kifli ára. Apámnak viszont a sertéstenyésztésből és Vargáékból kellett kiábrándulnia. Budapesten krónikus volt a húshiány, volt is olyan vicc, hogy a Szovjetunióban, ha már megvalósul a kommunizmus, minden embernek külön helikoptere lesz. – Minek? – hangzott az obligát kérdés, de a választ már én is tudtam. – Hogy, ha Harkovban disznóhúst osztanak, mindenki odajusson. Az általános nevetéshez persze csatlakoztam én is, bár, hogy Harkov micsoda, még nem tudtam, és a disznóhús ízét jóformán elfelejtettem. Viszont Lilly néni a beáztatott száraz péksüteményekből remek máglyarakást tudott készíteni, anyukám meg a szokásos alma helyett dióval készítette, szóval napsugaras gyermekkoromat a sertéshúsellátás terén mutatkozó átmeneti nehézségek sem tudták beárnyékolni. Apám megismerkedett Érdligeten a felső szomszédunkkal, Varga bácsival és elpanaszolta neki. – Nem tudom, mit adnék egy jó karajért. – Rövid vagy hosszú karajt parancsol mérnök úr? – Miért? Van? – Hogyne lenne. Mi minden évben vágunk disznót. – Csak nem feketén? Eszembe jutott Péter és a pofon, amit az apjától kapott. – Dehogy feketén, csak én az állattenyésztésben dolgozom, tetszik tudni, és így nekünk jár az állami gazdaság malacaiból, csak a felét kell megfizetni. – A felét? – csodálkozott el apám és megmozdult benne az üzletember. – Mi lenne Varga bácsi, ha én is betársulnék? Mondjuk a fele felével. Jász István: Itt viszont – ott viszont
47 – Disznója lenne. – mondta a kérdezett, nekem csak később jutott a tudomásomra, hogy ez azt is jelentheti, hogy a szerencsemalac farka a kezébe kerül. Így került Vargáék addig üres disznóóljába Cunci, akit igazán megszerettem. A nevét hamar megtanulta, sőt, ha kiengedtük az ólból, amire elég gyakran sor került, roppant vidáman fogócskázott velünk. Remekül futott, talán a disznókhoz méltatlan karcsú termete is elősegíthette kiváló atlétikai teljesítményét. Telt múlt az idő, közeledett a karácsony, a disznóvágás ideje, apám már előre fente a fogát a fimon falatokra, engem meg a rosszullét környékezett, ha arra gondoltam, játszópajtásomat meg fogjuk enni. De nem kellett szembe kerülnöm önmagammal. Egy decemberi napon, Mikulás után, csöngettek és ott állt Varga néni teljes gyász-feketében. Anyám ránézett és első pillanatban arra gondolt, Varga bácsival történhetett valami. – Nagyobb baj van, nagysága! – Sóhajtott az öregasszony. – Búg a malac. Anyám vidékről jött, volt is náluk disznóvágás, de a sertések természetrajzával nem volt tisztában. Annyi minden zúgott-búgott akkoriban, hogy nem igazán tudott részt venni a családi gyászban. – Ha búg, hát hadd búgjon! A gépek is búgnak az öntödében, ahogy a nóta mondja. – Azok zúgnak, – javította ki Varga néni, aki a Kismotor és Gépgyár átképzős marósaként a korszak népmozgalmában, a kórusok életében is megtalálta a szépséget. – De, hogy vissza-térjek a búgásra, – Ne térjen vissza Varga néni, inkább mondja meg, mi baj van. – Nem lehet levágni a disznót. – Miért? – Mert kanszaga lesz. – Pistikém, nem akarsz átmenni Rónákhoz? Péter már biztosan túl van a leckén. Átmentem, hogy rögtön megérdeklődjem – Mondd, Péter, mi az, hogy kanszag?
Jász István: Itt viszont – ott viszont
48 Legjobb barátom részletesen beszámolt nekem az állatok szerelmi életének részleteiről, még azt is elmondta, hogy szokták kiherélni a háremőröket is, nemcsak a disznókat. Kell mondani, hogy Cunci emse volt?
Jász István: Itt viszont – ott viszont
49
Lakásügyek Gönci Erzsiék lakásába Povázsonék költöztek, Binét Klári sem maradhatott a második emeleten. A házat a harmadik emelet feléig kiürítették, az új lakók szinte egytől egyig katonai rangot viseltek, de nem hordtak egyenruhát; kék érettségiző öltönyüktől keményen elvált a többnyire barna típuscipő. Gönciék nem jártak rosszul, a Malinovszkij fasorban (azelőtt Vilma királyné út) kaptak egy villa földszintjén remek három szobát. (Már jóval a rendszerváltás után kérdezte meg az édesanyám, hogy hívják most a holland királynőt, akinek a tiszteletére az utcát annak idején elnevezték? Nem volt kétséges a válasz: Városligeti fasornak.) Gönci Erzsi angolul tanult anyámtól, Binét Klári teozófiai színdarabba vitt hatévesen. Reményeiben nem kellett csalódnia, az amatőr, de meggyőződéses teozófok játéka alatt olyan jót aludtam, hogy még ma is emlékszem rá. Új lakásukban mi is meglátogattuk Gönci Erzsiéket, persze, amikor belejöttünk volna a játékba, akkor kellett hazamenni. A kislányuknak volt egy csodálatos játékautója, egy dzsip. Majdnem minden széklábnak nekiment, de kiváló szerkezetének köszönhetően az utolsó pillanatban elfordult, talán a Párt mindenkori politikai irányát követte. Erzsiék a Daily Worker-t olvasták, hogy ki ne menjenek a gyakorlatból, ezt is emlegette az asszony. Amerikai rokonaikkal, – akiktől a kislányuk a csodaautót csomagban kapta, – megszakítottak minden kapcsolatot, hiszen, ahogy kiderült, ők a Financial Times olvasói voltak. Másra az ott töltött délutánból nem nagyon emlékszem, ha csak arra nem, hogy a kislánynak volt még egy játéka, ami úgy-ahogy
Jász István: Itt viszont – ott viszont
50 lekötötte a figyelmemet. „Kis postának” hívták és bélyegző meg levélboríték, továbbá postás tarisznya és sapka egészítette ki a felszerelést, amivel nem csak hivatalnokot lehetett játszani. Felvettem a sapkát, ő lepecsételte a borítékot, játékbélyeget is ragasztott a sarkára, a táskát teletömtem mindennel és kézbesítettem a küldeményeket. – Itt tessék aláírni! – mutattam egy régi füzet egyik sorára. Julika aláfirkantott valamit, közben fülig szaladt a szája. – Nem jól csinálod! – Miért? – háborodott fel az első bé oszt. tan., aki azt is megfigyelte, hogy az aláírás leginkább olvashatatlan, ha hiteles. – Meg kellett volna ijedni. +++ Pali Imre bácsival tartott, mikor lakást keresni bementek Sydneybe. Először egy elég lerobbant házba mentek, ahol a WC az udvar végében volt; ez nem hasonlított a Hernád utcai lakásra, ahonnan a Keleti pályaudvar nem is volt olyan messze. A főbérlő jóformán be sem engedte őket; Imre bácsi gyenge angol tudása elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, a lakást már kivette valaki más. – Nem tetszik? – kérdezte, de inkább mondta a fiának a friss bevándorló. – Akkor most elmegyünk és megnézzük, hol fogok dolgozni. – Mit csinálsz majd, Apu? – Műanyagot. – Micsodát? – Tudod, mi az a műugrás? – Hogyne. Láttam, ahogy a szigeten a harmadik emeletről valaki a vízbe ugrott. Imre bácsi nyelt egy nagyot. – Hát ez is valami olyan lesz. – Értesz hozzá? Az apának viszketett a tenyere. – Mindig mondod nekem, hogy csak azt szedjem szét, amit össze is tudok rakni. – Itt csak összerakunk, kisfiam. Jász István: Itt viszont – ott viszont
51 Hogy lehet egy hatévesnek elmagyarázni, hogy mindent meg kell próbálni, amihez nem kell nyelvtudás? A hirdetésben az szerepelt, hogy rögtön munkába lehet állni, ő pedig hamar akar keresni, – a műanyagokról pedig már olvasott a kémikusok lapjában, igaz, a háború előtt. De az Elka sem valódi anyagokkal dolgozott, a hamis némi jóindulattal műanyagnak is lehet nevezni. A sógora pedig okleveles mérnök. Az is igaz, hogy dupla diplomája gépész- és elektro-mérnöki feladatok megoldására jogosították fel, de Európa messze van. És Laci diplomájának másolatát elhozta, hátha nekik már csak anélkül engedélyezik a kivándorlást. De a második lakás Chatswoodban már megfelelt, és ahhoz a betanított szalag-munkához csak fenék kellett, meg kézügyesség – festéket töltöttek műanyag palackokba, napi nyolc és fél órán keresztül. +++ Kurja bácsinál csak egy valaki volt gorombább; Kurja néni. Házfelügyelők voltak nálunk és életemben nem láttam bátrabb és tisztességesebb embereket. Mert Kurja néni ugyan a gyerekekkel üvöltözött, de az igás lovakat arany babáknak nevezte, viszont, mikor 1956ban a forradalmárok ávósokat kerestek a házban, – ki tudja, kinek milyen elszámolnivalója volt velük, – kijelentette, – Itt fiam senki sincs, akit kereshetnének! – pedig pontosan tudta, kik töltötték meg az első két és fél emeletet. Ezzel az éppen üldözötteken kívül a három hónappal később üldözendőket is megmentette. Palit és Imre bácsit a főbérlő mindjárt teával kínálta. Be is költözött a család egy héten belül. Kurja bácsi nem sokkal ezután meghalt, a felesége elcserélte a házmesterséget egy sportpálya gondnokságára, szolgálati lakással.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
52
A vegyész A kis fészer tele volt üvegekkel. Imre megőrült – mondta Klári a szomszédoknak. – Ahelyett, hogy a gyerekekkel törődne, vagy, hogy tanulna angolul, mindig ezzel a löttyel pepecsel. Persze ezt csak magyarul tudta így kifejezni, angolul, – ahogy McLeane-ék értették volna, nem. Tehát valahogy körülírta, az sem biztos, hogy helyesen, mert a skót főbérlő többnyire harsány nevetésre fakadt. De Klárit mindez nem zavarta, mialatt a keze megállás nélkül járt, hogy felvarrja azokat a gombokat a megfelelő kabátokra, amiket elvállalt és, amiket darabszám fizettek. Szerencsére elég jól. – Imruskám! – szólt oda a férjének. – Balázsék hívtak, a hét végére. Rendezne valami pikniket náluk, nem ártana kikapcsolódni. – Nem érek rá. – morgott Imre és kidugta a fejét az üvegek közül. Nyomon vagyok. – Hol vagy te? – Pali a fülére tapasztotta a kezét, mert tudta, mi következik. – Mi vagy te, Imriském? Nyomozó? – Nem. – Akkor hagyd ott a nyomkövetést és menjünk ki Balázsékhoz. Szalonnasütés is lenne. – Tudod, Bandi hogyan halt meg. – Bandi, Klári imádott bátyja, három hónapos éhezés után a már felszabadított haláltáborban kapott vérhast és pusztult bele. Egy jó szándékú osztrák szalonnával kínálta és ő befalta az egészet. Azóta Imre nem szerette a szalonnát. – Klári megnyugtatta. – Nincs ezeknek normális szalonnájuk. Túl fogjuk élni. – Én nem. – mondta Imre. – Belehalsz? – Nem megyek, úgy hogy nem is halhatok bele.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
53 – Mi dolgod van vasárnap? – Kigázolok ebből a mocsárból. – mondta Imre s körbemutatott a vegyszerfoltos padlón. – Amennyiben annyiban? Klári családi szótárában ez a fordulat gyermekkorától fogva idézőjelben szerepelt. Főleg Magyarországon maradt bátyja használta, de tőle sem volt idegen. – Felveszek egy alkalmazottat. – Te megőrültél. – Majdnem. Mert, hogy nyomon vagyok. Klári keze belenyúlt a gombos dobozba, kihalászott egyet. – Már az előbb tisztáztuk, mi vagy és mi nem vagy te! – Dehogy tisztáztuk. De én most tisztázom. Feltaláló vagyok, és vegyész nem vagyok. Ezért fogom felvenni azt az embert. – Milyen embert? – Őt. Imre az ajtóra mutatott, ahol egy kis ember állt. Borsodi vagyok – mondta magyarul. – Otthon egy vegyi gyárban dolgoztam. – Rendben van, – mondta Klári. – És itt hol dolgozik? – Sehol. Egyelőre. Most érkeztem. Krausz úr azt mondta, itt ellakhatok egy darabig. – Amíg ki nem kísérleteztük a semper seal-t – A micsodát? – Klári keze nem állt meg, csak varrta a gombokat. – Ez volt az első segítség Krausz úrnak. – mondta Borsodi. – Találtam nevet a termékünknek. – Semper seal? Mi az? – Örök pecsét. – Milyen nyelven? – Langolul. – Hogyan mondja? – A franciák nyelve tele van angol szavakkal, hot dog, hamburger… – Az német. – Amerikai. De a franciák ezt az új nyelvet franglénak hívják, a franciából meg az angolból összegyúrva. Én a latint gyúrtam össze az angollal. Jász István: Itt viszont – ott viszont
54 Este Klári félrehúzta a férjét. – Te, Imre, hogy képzeled? Mi magunk is bérlők vagyunk, mit fognak mondani McLeanék? – Mit mondanának? Hogy köszönjük azt a nagyobb bérleti díjat. – Honnan lesz több pénzünk? – Borsodi nemcsak kísérletezni fog. – Hanem? – Tud padlóviaszt is gyártani. – Azt hogy mondják angolul? – Fene se tudja. – És a lakkbenzint? – Azt meg miért kéne tudnom? – Mert a nélkül nincs padlóviasz. – Hamisított nincsen. – Azt mondod, a mi padlóviaszunk hamis volt? – Én csak tudom. Nekem kellett beszereznem. Háborúban! – Imre nagyot sóhajtott – Persze csak egy darabig. Mind a ketten elhallgattak, mert a családi vállalkozás sorsát a munkaszolgálat, és az üldözés meg a bujkálás a hatóságok elől fogta arany keretbe. A kis ember várakozva nézett rájuk. – Hova költözhetem? – Ebbe a fészerbe. – mondta Imre. – Hiszen úgyis éjjel-nappal ezzel fog törődni. Borsodi a konyha kémiáját is ismerte. – Nem jól csinálja, Klárika. – magyarázta Balázsék farmján a bogrács mellett. – Miért, hogy kellene csinálnom? – kérdezte a megszólított. – Azt a hagymát pirítsa meg először! A paprikát meg ne pirítsa, mert megkeseredik. És attól én is elkeseredem. – Ne féljen! És ne fabrikáljon szóvicceket, ezt itt nem értik. – Itt? – nézett körül Borsodi. – Mutasson egy ausztrált nekem a tűzifán kívül! – McLeane-ék. – Azok skótok. – Akkor sem értenek hozzá.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
55 – A nyelvhez nem, de a gulyáshoz? Nekik is van, sztyúnak hívják és úgy írják hogy stew. – Az írek. – Most maga csinál szóvicceket, Klárika. – Dehogy. Viszont maga rosszul tudja, a stew az írek étele, nem a skótoké Shirley McLeane már felnőttkorában egyszer Pesten járt, minket is meglátogatott. Lelkendezve beszélt egy ételről, amit egy vendéglőben fogyaszthatott, de valami csodálatos, mondta. Savanyú káposzta levelébe csavart darált hús tejföllel és káposztával! Valami azonban derengett. – Gyerekkoromban voltam egy pikniken, ahol barbecue helyett valami levest főztek, de nem sikerült, igazán, mert a bográcsba beleesett az eső. Legalább is így magyarázta egy kis ember, aki Krausz Imre alkalmazottja lett, de nem nagyon tudott főzni. Azt mondta, csak azért, mert nálunk nem kapott megfelelő alapanyagot. Ha savanyú káposzta lett volna, töltött káposztával is kedveskedhetett volna a társaságnak, de azt mondta, hogy Sydney nagy város, elég sok német bevándorló akadt, de savanyú káposztát még ők se tudtak szerezni. Pedig krautnak csúfolták őket. – Kraut? – kérdezte a nagyobbik, hat éves forma Krausz gyerek. – Mi az? – Káposzta. Amiben a gyerekeket találják. – mondta az ötéves Shirley akkor, aki azt hitte ezek a friss bevándorlók semmit se tudnak, neki pedig volt az óvodában egy francia barátnője, aki már iskolába járt.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
56
Lakásügyek, folytatás A bajuszos férfiarc valahonnan nagyon ismerős volt, csak később jöttem rá, hogy Gyenes Gyuri csöngetett be hozzánk. – Nem változtál semmit, – mondta és nekem nevetnem kellett, mert ötven év telt el az utolsó beszélgetésünk óta. Róna nagypapa halála után valamilyen Ladányiékat emlegetett Ausztráliában. Aztán őt besorozták, azt hiszem a lokátorok közé került, én pedig odaadtam neki imádott zsebrádiómat, mert bántott a lelkiismeret, hogy én a katonaságot is megúsztam. Mikor újra előkerült, már nem volt kötelező sorozás. – Meg akarom találni a lányomat. – mondta. – És az unokámat. – Itt maradt a lányod? – csodálkoztam, pedig emlékeztem a dologra. Gyuri katonáskodása alatt ismerkedett meg Tündivel, aki talán a tőlem kapott zsebrádió hangjaitól kapott szívdobogást, de mindenesetre, tőle esett teherbe. Ennek eredménye volt, hogy mind a ketten bejelentkeztek És Izé lakásába, ahonnan a nagypapa az édesanyját bottal verte ki. Ekkorra már Annus néni lett a főbérlő, mert Gyuri csak családtag volt, vagy örökös, de bérlakást nem lehetett örökölni, És Izé kislánya, aki legurította a harisnyáját, pedig még néhány évig kiskorú. És Izé már nem szedte a porokat, (Karillnak hívták, a migrént csillapító gyógyszerét, műanyag dobozait éppen úgy nekem ajándékozta, mint bármit, amit csak megkívántam. Egyszer a láncán található szerencse lóherét kaptam meg tőle; kiváló helye lett az átlátszó gyógyszeres skatulyában.) És Izé is hamarosan eltűnt a kórházak és a háziorvos kezelése nyomán. Tehát Gyenes Györgyöt a hatóság kinevezte gyámnak és elkezdődött az édes élet a szomszéd lakásban. A dorbézolásban Tündi ugyanúgy részt vett, mint Kati, a gyámleány, házibulijuk zenei alá-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
57 festéséről az a lemezjátszó gondoskodott, amelyet a kivándorolt Ladányiék hagytak Rónáéknál. Az én kisrádiómat nem lehetett hangszóróval társítani. Egyszer azután Gyuri egy aprócska harisnyanadrágot mutatott, amelybe már nem is újszülött, hanem kétéves forma gyermekét bújtatta. A család eljátszott a pici lánnyal, de Tündivel nagy bajok voltak. – Nem tudok eleget keresni rájuk, – mondta Péter. – És a lemezek is egyre drágábbak. – Miféle lemezek? – Hát, amire táncol. – Miért, mire ropja? – A kérdésemben volt némi irónia. – Ahogy én Tündit ismerem, – már ismertem, – nem a klasszikus balett az eszménye. – Ez éppen a baj. – sóhajtott a barátom. – A Rákóczi udvarból szerzem neki a lemezeket. – Honnan? – A Rákóczi úton van egy kis bolt, csupa nyugati lemezzel. – Neki a Hungaroton nem jó. – Talán rossz a minősége? – A Tündinek? Jobb, mint a szülés előtt. Nem így értettem, de Gyuri folytatta. – Katira is sokat kell költeni. – Én a lemezre gondoltam. – Ott a műsorral van gond. Meg itt is. Pedig olyan élvezetes műsort produkált a két lány Péternek és Annus néniéknek, hogy még hozzánk is áthallatszott. Nem a kislány sírása vagy gőgicsélése. – Mi van már megint? – pattant fel az édesanyám, mikor Tündi hangja hasított át a közfalon. – Az a baj, hogy a Gyurika nem tud szigorúan bánni a Katikával. – válaszolt a volt háztartási alkalmazott, aki így is meghallott mindent. – Tudja, nagysága, a kislány még a szakiskolában is gyenge. Mi lesz vele az üzletben? Katika kereskedőnek tanult.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
58 – Pedig nagy a konkurencia – mondta anyám, és Annus néni felkapta. – Az, nagyságos asszony, az. Tizenöt évesen akkora konkurencia az a lány, hogy a Tündike sem éri utol. Pedig az megvan huszonöt is. Valóban, Gyuri gyermekének anyja idősebb volt nála, és ami a konkurenciát illeti, hát, amennyiben züllött mindenki, aki a szerelmét pénzért adja, őt nem lehetett volna megvádolni semmivel. Igaz, adakozó kedve az ö esetében bizonyos határokat súrolt, míg mások határtalanul élvezhették – de mit tegyünk, ha igazi rockot csak a Rákóczi udvarban lehetett beszerezni. Tündi pedig a versenytáncot nem tudta más zenével elképzelni. Gyuri pedig nem ért rá gyakorolni vele, de adódott egy profi partner. Nemcsak a táncban volt profi. – Most nézd, mit kaptam! – mutatta a papírt a barátom. – Mit kaptál, mit kaptál? Normális apasági kereset. – Nem normális. – Miért nem? – Nem te vagy az apja? – Dehogynem. – Nem szereted Tündit? – Legyek őszinte? – Inkább ne légy! Mégis őszinte volt. – Mikor el akartam venni, tiltakozott. Azt mondta, maradjunk így, akkor mindig a pillanatnyi érzelmeink hatására dönthetünk. – És? – Most kitanította az a dög. – Az új partner? – Dehogy! Hédi. Az új partner csak ügyvédjelölt, ő jogi nyelven szokta megfogalmazni azt, amit ez a dög,.. Már másodszor! – szóval, amit kitalál. És most azt találta ki, hogy akkor vetesse el magát velem, mikor megcsalt. Jász István: Itt viszont – ott viszont
59 – Miért? – A lakásért. Ha házastársak vagyunk, minden közös. De kitolok ám vele! – Hogyan? Ezt már ötven év után mesélte el nekem a bajuszos úr, gyermekkorom legjobb barátja. – A lokátoroknál a katonaság idején megismerkedtem a politikai tiszttel. Lakásgondjai voltak, én megoldhattam neki. és így kezdhettem új életet, míg Tündikém helyett a politikai tiszt költözhetett volna ide, abba a szobába, amit azután elcserélt vagy nem tudom, mi lett vele, de mind jól jártunk, csak ő és a lányom nem. – Biztos, hogy a te lányod? – Megálmodtam. Most már csak meg kell találni.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
60
Szaksajtó – Hajtson végre egy cirill betűs írógépet! – Mit csináljak én? A tájékoztatási osztályvezető csodálkozott. – Maga nem volt katona? El kellett árulni, hogy a zsebrádióm szolgált helyettem. – Nem, fönök úr. A főnök úr megrázkódott. – Nem vagyunk a zöldségesnél. Magának én nem vagyok főnök úr, hanem Kóbor elvtárs, vagy, ha majd kiérdemli a tegeződést, Zoli. Magára többféle minőségben lesz szükség, barátom, úgy, hogy most először a cirill betűs írógép a cél. – Majd célra fogok tartani. Hadd lássa, hogy bár nem voltam a Néphadsereg aktív részese, a szókincset ismerem. – Nyilván kíváncsi, hogy miért kell nekünk az az írógép? – Nem vagyok kíváncsi. – Én mégis elmondom. Ez itt egy számítóközpont és a tájékoztatási osztály ennek megfelelően kívánja az ilyen irányú ismereteket terjeszteni. Van egy ideiglenes lapengedélyünk, amit állandóra kívánnék cserélni. A lap havonta jelenik meg, az a címe, hogy Data, tudja, mit jelent? – Nem. – Adatokat. Na, már most, a belkereskedelmi gépi adatfeldolgozás fóruma kívánunk lenni, minden téren, havi rendszerességgel megjelenve és, Ekkor már tudtam, mi lesz a dolgom. – Nekem kell a cikkek összefoglalását megcsinálni oroszul. – Meg angolul, és franciául. Azt mondta, tud. – Tényleg mondtam.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
61 – Nahát, akkor még hajtson végre három méter dísz zsinórt egy fa táblát és három olyan díszgombot, amelyek a zsinórokon elmozdíthatóak, de nem csúszkálnak össze-vissza. Katonás választ kapott. – Értettem, Kóbor elvtárs. Pedig nem értettem. Azután kiderült, hogy a munkában lévő három Data szám alkotási folyamatának pillanatnyi állását volt hivatva szemléltetni a három zsinóron elmozdítható díszgomb. A cikkek fel voltak sorolva, és a gombokról kiválóan le lehetett olvasni, melyek vannak megrendelve, szerkesztés alatt, lektornál, nyomdában. A cégnek saját kis nyomdája volt. Nem csak a Data-t nyomták rajta, hanem mindenféle bérmunkát is végeztek, de ott készült a dobozos tejtermékek csomagolása is. Én nem voltam kíváncsi, de Kóbor elvtárs annál inkább. – Mikor hozzuk el a feleségünket? – kérdezte. – Hogy aztán félidőben cseréljünk? – bugyborékolt fel a nevetés a sarokból. Csobok Jutka nevette ki a főnökünket. Ő vitt a Kerinforgba, mikor már nem bírtam a szabadúszást és az ezzel járó kiszolgáltatottságot. Ő is magyarázta el nekem a helyi tudnivalókat. Először is az intézet nevét: – Abból jön, hogy kereskedelem, információ, organizáció. Utóbb kiderült, hogy kerge informátorok szervezetének inkább lehetett volna fordítani. Az igazgatónő nagyon rendes asszony, hét gyermek anyja egy volt miniszterelnök felesége volt. Ezért is kerestem meg, alig, hogy elintéztük a belépésemmel járó formaságokat. – Egy nagy kérésem volna, elvtársnő. – Éspedig? – Szeretnék valahogy bekerülni az irodalomba. – A szakirodalmi sajtó világa nyitva áll maga előtt, fiatalember. – Én nem értek a szakirodalomhoz. – Kóbor elvtárs engem másként tájékoztatott. – Azért vezeti ő a tájékoztatási osztályt. – Ne humorizáljon! Szóval? Mit kíván? – Szeretnék a férjével beszélni. – Miért? Jász István: Itt viszont – ott viszont
62 – Neki sok befolyásos ismerőse van. Talán ő tudna segíteni nekem. – Most? – Vagy máskor. Nem lóverseny ez. – Nem valószínű, hogy a férjem ráér. – Sok dolga van? Az elvtársnő igen gyanakodva nézett rám. – Tudja, hogy hol született a legidősebb fiam? – Nem. De mi köze van neki a kérésemhez? – Moszkvában. Már érti? – Nem. – Szóval, ha azért keresné a férjemet, meg kell mondani, elkésett. Már beszéltek vele mások. – Az én érdekemben? – Mondjuk. Azután Jutka mesélte el nekem, hogy az elvtársnő férjét ekkor már régen figyelte a belső elhárítás, mert amilyen nagy kommunista volt az ötvenes években, olyan kiábrándult ellenálló lett a hetvenes évek elejére. Amikor én a feleségétől protekciót kértem, akkor lett a szociológiai intézet igazgatójából beosztott kutató.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
63
New York, Moszkva, Bukarest
Mikor megérkeztem New Yorkba és elfoglaltam szállásomat a 45. utca 316-os számú ház hetedik emeletén az egész valahogy olyan ismerősnek látszott. Hát persze! Moszkvában láttam ilyet, a Bukarest II. szállodában! Vagy harminc évvel ezelőtt! A győri színház büféjében találkoztunk megint. – Te hogy kerülsz ide, ahol a madár se jár? – Mesejátékban is szerepelsz? Hédi felsóhajtott. – Főleg abban. És fiúszerepeket adnak. Én pedig nem akarom lekötni a mellemet. Ránéztem, ő kifeszítette. – Ezért kár is lenne. Miben láthatlak legközelebb? – Bugyiban. És te? – Nyomozok – Bevallok mindent. – Én nem. – Mit nem? – Hogy ki és mi után nyomozok. – Tudom én. – Igen? – Utánam. – Nem egészen – Nem tetszem? – Dehogynem. Csak hogy én megbízásból dolgozom. – Mint magándetektív? Vagy mint ügynök?
Jász István: Itt viszont – ott viszont
64 Elgondolkodtam a munkahelyemen betöltött szerepemről – Végső soron annak is lehet nevezni. Társasutazást szervezek. – Jaj, de jó! Úgy elmennék én is! – Itt hagynád ezt a jó kis szerepet? – Voltam én idegenvezető, mielőtt színésznő lettem. Csoportos színésznő. – És értesz a számítástechnikához? Rám nézett. – Amennyit ők, biztosan. Hétfőn, a főnököm megrökönyödve nézett rám – Mit csinált, maga szerencsétlen? Büszkén húztam elő a listát: – Újabb kilenc jelentkező, Győrből. – Akik mind lemondták. Nem értettem. – Biztosra mondták. – Szombaton? – Igen, szombaton. – De most hétfő van. – Na, és? – Egész reggel csöngött a telefon. – Biztos fontos ügyben keresték. – De milyen fontos ügyben! Hogy húzzak ki mindenkit, akit maga csőbe húzott. Hát így hajtotta végre? – Nem tudom, mi történt, de utánanézek. – Ne nézzen utána, hanem kerítsen újabb jelentkezőket! Kerítettem, de nem volt benne köszönet. Mikor megmondtam, mennyi a részvételi díj, mindenki visszakozott. Ekkor esett a pillantásom az aznapi újságra; megjelent a hír, hogy az ország nehéz gazdasági helyzetére való tekintettel a tanulmányutakat a résztvevők fizetik, Megkerestem Kóbor elvtársat és az orra alá dugtam az újságot. – Hát ez az oka. Pártunk és kormányunk. – A nyavalyát, barátom. Maga. Miért nem lépett hamarabb, és kötötte ki, hogy pénztártól való távozás után felszólalásnak helye nincs?
Jász István: Itt viszont – ott viszont
65 – Tényleg miért? Mikor azt találtam mondani, hogy az igazgató elvtársak fizessék meg legalább az előleget, Maga mondta, hogy ne okvetetlenkedjek. – Mert okvetetlenkedett. Láttam, nem lehet vele vitatkozni, hagytam a fenébe, de Gyenes Gyuri és az üzlete nem hagyott nyugodni. Mi lesz, ha a londoni utat is megfizettetik a résztvevőkkel? – Az nem a maga gondja, barátom. Előbb essünk túl Moszkván, azután jöhet London. Mindennél világosabb lett, hogy a főnök nem készül levizsgázni a Honeywellből, tehát nem érdekli az egész. A jelentkezők száma vészesen fogyott, a főnöknek azonban támadt egy ötlete – Hirdetésben tesszük közzé, hogy a nyereségrészesedés terhére lehet az utat fizetni. – Van nyereség? – Nincs. De nyereségrészesedés van. Mindig is lesz. Harminc évvel a történtek után, a kapitalizmus építésének huszadik esztendejében, a gazdasági világválság alatt felvett hatalmas vezetői prémiumok idején szomorúan kell megállapítani, hogy igaza volt. Viszont a csoport létszáma összejött, én meg velük tarthattam, majdnem ingyen. Ez annyit jelentett, hogy részvételi díjat nem kellett fizetnem, fizetést is kaptam, de idegenvezetői díjat nem, pedig esküszöm, többszörösen megszolgáltam. Az elutazást megelőző héten jóformán nem is beszéltem a főnökkel. Gyenes Gyuri nagyon szeretett volna velünk jönni, de nem engedték. – Ez az ember ipari kém. Mi másért menne egy számítástechnikai óriáscég képviselője arra a szakkiállításra Moszkvába, ahol a saját fejlesztéseiknek másolatával találkozhatna? Rögtön eszembe jutott a válasz, de szerencsére nem mondtam ki. – Talán, hogy rájöjjön, mi az, amit leloptak a szovjet elvtársak az imperialista számítógépről? Akár a lágyárút, akár a vaskereskedés árúcikkeit illeti.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
66 A próbafordítás során így adtam ugyanis vissza a software illetve hardware fogalmait. Mentségemre szolgálhatott, hogy akkoriban más se tudta, mik azok. A döntő érv ellene azonban az volt, hogy nem volt benne a kollektív útlevélben. A korabeli idegenrendészet érdekes tárgyi bizonyítéka volt a csoportos utazások úti okmánya. Műbőrbe kötött könyv, melynek minden lapja egy-egy kiutazó adatait tartalmazta. Az elutazásunkat megelőző este csöngött a telefonom, egy női hang keresett. – Hédi vagyok, Győrből. Gondolkodtam, ki is lehet, de nem sokáig maradtak kétségeim. – Tudod, a színházból. Aha, a bugyis. – Segíthetek valamiben? – Nagyon is. Aktuális lett a társas út. – Hogy-hogy? – A nagymonológ. Megint leestem, de most már eltört a kezem. – És így akarsz utazni? – Törött kézzel is tudom Minyin nemest és Pozsárszkij kereskedőt. – Én nem tudom. – A Vörös téren kétszáz éve a Blazsek mögött van közös szobruk. – Blazsek? – A színes héttornyú templom, orosz nevén Hram Blazsennovo Nemtudomkicsoda, de adddig utánanézek. Az idvezek csak Blazseknak nevezik. – Idvez? – Idegenvezetők. Mondtam, hogy voltam az is. – Nem fogsz hiányozni a színházból? – A kezem miatt kihagytak a mostani darabból, azután meg jön a nyári szünet. A főnökömmel ezek után sem beszéltem, de az, hogy kit választanak kísérőnek nem az ő dolga volt. Hédi valóban elintézte magának, hogy az IBUSZ (Idegenforgalmi Beszerzési és Utazási Szervezet, a legrégibb magyar utazási iroda,) őt adja mellénk. Az utazás résztvevőivel repülőtéren találkoztunk. Jász István: Itt viszont – ott viszont
67 Valamilyen formális útlevélellenőrzés után besodródtuk a szokásosnál kisebb repülőgépbe, de bevallom, nem sokat törődtem vele, kik jönnek utánam. Alig szállt fel a repülőgép, a főnök felállt a helyéről, és odajött hozzám. – Lemaradt az IBUSZ utaskísérője. Dühös lettem, miért fontoskodik mindig? – Lehetetlen. Lemaradhat a gép pilótája, de ő nem. Már csak azért sem, mert nála van mindannyiunk közös pénze is. – Meg a kollektív útlevél. Ismeri maga azt a kislányt? – Véletlenül ismerem. Színésznő. – Nahát, ez nagy alakítása lesz. Ekkor a légikisasszony zavarta meg a csevelyt. – Az idvez küldi magának. Azzal odaadta a kollektív útlevelet. – Mi történt? – Elromlott egy nagy gép, és két kisebbel megyünk. Majd jön a maradék csoporttal utánunk. – Hallotta? – Igen. – Akkor megnyugodhat. A főnök elkotródott a helyére, én meg az előttem álló hétre gondoltam, amiben Hédi is ott szerepelt. A repülőgép leszállt, én sorba állítottam a nyereségrészesedés terhére befizetett utasokat, és átadtam a kollektív útlevelet a szovjet határőrnek. Az belelapozott, minden oldalon azonosította a kérdéses személyt. Hédit pedig, mivel nem volt velünk határozott vonallal húzta át. Ott voltunk a nagy Szovjetunió légi határának túloldalán. A határőr szalutált, én átvettem a kollektív útlevelet és idevezült mosollyal néztem a partnerre, aki a csupa vállalatvezetőből álló csoportra várt. Odafordultam hozzá – Szia, lemaradt az idegenvezető, adj már két kopejkát, hogy a követségre tudjak telefonálni! A pofa megfagyott. Édes anyanyelvemen, magyarul, de szovjet állampolgárhoz méltó éberséggel tagadta meg a kérésemet. – Honnan tudjam, hogy ki vagy, nem kém-e, ha két kopejkád sincsen egy telefonra. Jász István: Itt viszont – ott viszont
68 Másodszor! Gyenes Gyurit meg tudtam védeni, de magamat? Legyintettem és kimentem a repülőtér előtti parkolóba. Ott már várt a csoportot szállító autóbusz. Vele oroszul beszéltem, körülbelül ilyen stílusban: – Te, itt van ez az ökör, nem tudok telefonálni, nem adnál két kopejkát? – Dehogynem! A feltehetően színorosz sofőr kiborította a zsebét és a morzsák és piszok közül, egy csomó aprót szórt a tenyerembe. – Miért és kinek akarsz te telefonálni? Elmondtam neki. – Ne hívj fel senkit, majd megoldjuk. Ha kérdezel, itt mindenki gyanakodni kezd. Melyik szállóba mentek? Véletlenül tudtam. – Bukarest II. – Elég lepra hely, de beviszlek. Oszd ki a szobákat és majd csak lesz valami. Nincs neked az orrodra írva, hogy mi van a zsebedben. – Mi nincs. – Nem ez az egyetlen szélhámosság a szállodaiparban. Elhelyeztem a vendégeket, csak azokat a párokat tettem egy szobába, akik akarták, és bementem a sajátomba. Az nem zavart, hogy egy bogarat láttam mászkálni a padlón, de hogy a sarokban telefon van, annak nagyon megörültem. Felemeltem a kagylót a központos visszaszólt. – Mi tetszik? – A magyar nagykövetségre szeretnék telefonálni. – A számot mondja! – Maguknak nincs telefonkönyvük? – Az micsoda? Ekkor megszakadt a beszélgetés, mert Seremetyevo II. hívott. Úgy látszik az IBUSZ adott két kopejkát az idegenvezetőjének. – Hédi vagyok, megjöttem a többiekkel. – Nagyszerű. Nálad van a voucher? – Nálam hát. – Akkor mi akadályoz meg benne, hogy utánunk gyere? – Nem engednek be. – Hova? Jász István: Itt viszont – ott viszont
69 – Az országba. – Hát honnan hívsz? – A senki földjéről. Kijöttem Ferihegyen Magyarországról, de nálad van a kollektív útlevél, anélkül, meg nem tudok bejutni a Szovjetunióba. Úgy kóválygok, mint gólya a levegőben. Miért kellett neked úgy fontoskodnod, nem tudtatok volna megvárni a repülőtéren? Van benne valami. – Na, várj csak, kitalálok valamit. Letettem a kagylót, és arra gondoltam, hogy fogok egy taxit, azzal és hitelben kimegyek az útlevéllel a zsebemben a repülőtérre, de nem kellett. Ahogy tűnődve kocogtam le a lépcsőn, magyar szó ütötte meg a fülemet. Az illető olyasféle ruhában volt, mint Povázson bácsi, aki hétéves korom körül a szomszéd lakásba költözött, kék öltönye alól kikandikáló barna cipőben. – Mondja, maga magyar? – Igen. – És tudna nekem segíteni? – Nem. Sietek. – Hova? – A repülőtérre, egy magyar küldöttség érkezik. – Nagyszerű! Akkor vigye ki a kolléganőmnek ezt az okmányt! Megtenné? Az öltönyös miután gondosan megvizsgálta a kollektív útlevél áthúzott oldalát, rendben lévőnek találta, és, ahogy másnap reggelinél kiderült, még azt is elintézte, hogy az áthúzást érvénytelenítsék. Washingtonban a legérdekesebb élmény a nemzetközi kémek múzeumában várt rám. A bejáratnál az embernek személyiséget kellett cserélnie, meg kellett tanulnunk újabb adatainkat és a második szobában pedig már azzal kellett jelentkezni a fiktív bevándorlási tiszt előtt. Ha belezavarodott az ember, eltanácsolták a pályáról.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
70
Ez a kerület patkánymentes, ha patkányt észlel, jelentse! Az Uher magnetofon húzza a vállam, de olyan öntudattal viszem, mint a fegyvert a csatában. Macska ugrik puhán az ablakpárkányról a lépcsőházban a pihenőre. A korlát kitört, az első emeleti egyszobás komfort nélküli lakás bejárata a körfolyosóról nyílik. A lány, finom arcú fiatal teremtés domborodó hasán csomóra kötötte a fürdőköpeny övét. Az apja szólal meg először. – Itt nem lesz semmiféle riport! – De apu! – próbált meg halkan tiltakozni a lánya. – Nem csinálnak világ szégyenét a kislányomból! – mondta határozottan a férfi és nagyot szívott a cigarettájából – Nem elég, hogy tönkretették? – Nem tettek tönkre. Óvatosan bekapcsoltam a magnetofont. Az apa rendületlenül folytatta. – Egy ilyen senki! Még szakmája sincs! Úgy vették fel kegyelemből, mert az újabb babája megszánta. Ez olyan ódivatúnak hangzik. – Mással is megesett, hogy úgy maradt. – próbáltam közvetíteni a lány és az apja között. – Például velem és az anyámmal – kapott a szón a lány. – Igen, de én tudtam mi a teendő. Egy fejezet Lenin összes műveiből. – Felkerestem a nagyszüleidet és annak rendje módja szerint megkértem Anyu kezét. De ez a nyikhaj!
Jász István: Itt viszont – ott viszont
71 Megint a múlt század! – Azt sem tudom, hogy néz ki, mit akar magával. Nem, hogy a lányommal, meg a születendő unokámmal. Az apa rám nézett. – Nem akarom, hogy a lányomon csámcsogjon a kerület! Nézze, én tudom, maga ebből él. Anyagi áldozatoktól sem riadnék vissza. A magnetofon kapcsolója lebillen, a felvétel megáll. Úgysem tudnám elintézni, hogy a riport lemenjen, a történet szokványos, a felcsinált lány kőszívű apjáról. A papírpénz égeti a zsebemet, ahogy a foghíjas lépcsőn lekocogok. Már az utcán röhög a szemembe a plakát.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
72
Hajtsa végre! Kóbor Zoltán a társasutazás eredményes lezajlása után félrevont. – Hallja, barátom, maga milyen körülmények között távozott az előző munkahelyéről? – Hogy érti ezt, Kóbor elvtárs? – Fegyelmi úton távolították el, nem igaz? Ezt éppen úgy nem lehet letagadni, mint az én katonai múltamat. – Nem tudok semmiféle fegyelmi eljárásról. Közös megegyezéssel távoztam. A megegyezés feltétele az volt, hogy távozzam, amit annál szívesebben tettem meg, mert utáltam a dokumentációs munkát. Kivonatokat kellett készítenem, illetve készíttetnem olyan szakpedagógiai lapok cikkeiből, amik maguk is összefoglalták a cikkek lényegét, sőt, az adott lapszám hátsó oldalain meg is jelentek ezek az ismertetések. Ez volt a dolgom a Data szerkesztésében is. Ott a matematika, kémia középiskolai oktatásának módszertana nem tudott lekötni, ezzel szemben néhány középiskolai tanár azért érdeklődött, mert így valamivel ki tudták egészíteni az egyébként nagyon alacsony fizetésüket. Emlékszem, Csobok Jutka és Zalai Lali is kapott munkát, ők beváltak, sőt jobban beváltak, mint én. Csobok Judit azután a Kerinforgban talált állást, míg Zalai Lajost, mivel már régóta rendszer-ellenes tevékenységgel gyanúsították, elküldték a Műszaki Egyetem Könyvtárából. Jutka folyton tanult, előbb szakmérnöki, majd közgazdász, mérnök-közgazdász; mérnök közgazdász-tanári diplomát szerzett, de a magánélete nem volt valami fényes. Mikor megkérdeztem, nincs-e partnere, kicsit rezignáltan felelt. – Nem lehet két évfolyam-dolgozat között családi életet élni. Zalai Lali pedig talán még mindig Weiszlovics Veroniba volt szerelmes. Pedig összeillettek volna. Ismerték is egymást, az egyetemen évfolyamtársak voltak, bár nem ugyanabba a tankörbe jártak.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
73 Mikor a Dataval a bajok elkezdődtek, egyszerre jutott eszünkbe Jutkával. – Laliról nem tudsz? – kérdezte egy újabb lapszám végrehajtása előtt Judit. – Dehogynem. Nyomorog. – Találkozol vele? – Igen. A Szent István parkban. – Ott szoktatok – Jutka elgondolkozott, hogy milyen kifejezést használjon, – filozofálni? – Igen. Eszembe jutott, mikről filozofálgattunk mi? Legtöbbet Rúgó, Lali fia szerepelt a gondolatainkban, aki olyan volt mint az anyja, Lali felesége. Tehát majdnem elviselhetetlen. Judit rá is érzett a dolgok lényegére, mert megkérdezte. – Mit tudsz a házasságáról? – Borzalmas. – Miért? – A felesége skizofrén. Vagy azt mondja róla, de az is jellemző. Azt mesélte, hogy, ha rájön a roham, letépi a ruhájáról a gombokat. – Még jó, hogy mást nem tép le. Nevetnem kellett. – A múltkor vettünk egy nadrágot, és mikor azt találtam mondani, hogy túl nagy, az eladó úgy nyugtatott meg, hogy nem lehet ezt a nadrágot letépni sem. – Ki akarná letépni? – Valaki, aki szeret. Hédi járt az eszemben, aki elmesélte, hogy frissen vásárolt farmernadrágját úgy tette testhezállóvá, hogy megfürdött benne, akkor meg úgy rátapadt, hogy a fiúja, az apja, meg az anyja együtt is alig tudták lecibálni róla. Mit mondjak, nagyon irigyeltem őket. – Te, nem lehetne segíteni rajtuk? – Tudsz valami gyógymódot? – Azt nem, de az elvtársnő. – Az igazgatónő? Mikor megkerestem a saját ügyemben, nagyon elzárkózott. – Lalinak segíteni fog. – Miért? Jász István: Itt viszont – ott viszont
74 Judit többet tudott az elvtársnő férjéről, mint én, de tapogatózott. – Mert nem a saját ügyünk. Így aztán Lali megjelent a Data szerkesztőségében. A három zsinóron mozgó gomb közül az egyik az övé volt, ő lett a szaklektor, és mint ilyen aránylag rendszeres jövedelemhez jutott. Jutka minden lépését követte, sőt, időnként, ha tudott, közbelépett. Most is kopogott Kóbor külön szobájának ajtaján. – Tessék! – Kóbor elvtárs, volna egy javaslatom. – Ki vele! – A Data előfizetőinek száma fogy. – Igen? – A szakmai közönség elégedetlen. – Igen. – És az ideiglenes lapengedély is lejár. – Akkor hajtsa végre! – Van még néhány örömhíre, Judit? – Nevetni fog. Van. Én meg tudom oldani az összes problémát egyszerre. Mikor egy francia küldöttség járt a Kerinforgban és megkérdezték mi vagyok, Iván bácsilegjobb tanítványaként azt feleltem, hogy végrehajtó. Ez azért érdekes, mert franciául az ítéletvégrehajtót is úgyanígy hívják. Exécuteur.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
75
A siker
Erika férje megint felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőri szakára, de megint nem vették fel. Az édesanyja, (a kukkoló) igyekezett vigasztalni a fiát. – Ne félj, Andriskám, olyan állásod lesz, hogy még a rektor is megirigyelheti. És valóban. Mikor megkérdeztem tőle, mi a dolga, azt válaszolta, hogy csak újságokat kell olvasnia. Ráadásul idegen nyelven. Hamarosan le is tette angolból a nyelvvizsgát, ami nyilván újabb fizetésemelést jelentett neki. Én továbbra sem értettem, mit csinál. Ő titokzatosan mosolygott. – Mondtam, hogy lapokat olvasok. – Dokumentátor vagy? Ezt ismertem, ez volt a dolgom a Pedagógiai Könyvtárban, ahonnan én is menekültem. – És hova jutottál? – A Kerinforgba. De talán nem végállomás. – Nekem ez az lesz. Andris magabiztossága szinte megalapozottnak látszott, hiszen, amit a Databan megjelentettünk, az Óperenciás tengeren is túl, de legalábbis Ausztráliánál nem közelebb, a képzelet üveghegyeinek magasságában lebegett. Pedig ekkor a szerkesztő bizottság tagjai között nemcsak az elvtársnő férje, hanem barátom és példaképem, Zalai Lali is ott volt, – nem beszélve Kolompos Tiborról, akinek valamilyen új állása is akadt – valamilyen külkereskedelmi vállalatnál a személyzeti osztályon. Szerettem volna én is oda kerülni, nem is beszélve Laliról, aki a Műegyetem Könyvtárában dolgozott, mint a vegyészeti lapok dokumentátora.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
76 Ez megint csak olyan tevékenység volt, amit, joggal rostált ki az idő. Egy nagy tudású szakember, (Kossuth-vagy Állami-dijjal kitüntetve) nem ér rá arra, hogy elolvasson minden szakcikket, az ő számára kivonatolja a szakirodalmat a szakmai felkészültségű dokumentátor. Ilyen volt Lali is, de ő élvezte, míg én a magam tevékenységét szörnyű kínnak éreztem. Ő értette a műanyag- illetve kolloid-kémia szakmai fejlődésének fázisait boncolgató cikkeket, én csak ugatni tudtam az egész napos iskolát németül, vagy a matematika-oktatást franciául. Zalai Lajos ekkor Koloman Felser nemzetközi tekintélyű – különben magyar származású Nobel-díjra jelölt amerikai tudós szakvéleményével megtámogatva, egy cikket helyezett el a Data hasábjain. A cikk a többféle mértékrendszerek mesterséges egységesítésével szemben a nemzeti sőt, meggyőződés és program alapú mértékegységek bevezetését szorgalmazta. Ezt vette észre Tabáni András és számolt be róla szóban a főnökeinek. – Csak egy hülye nem veszi észre, hogy itt a több-pártrendszerről beszél. Viszont a Data-t kapkodták, mint a cukrot.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
77
A riport A riportot természetesen nem lehetett leadni, – mesélte nekem később Erika, már New Yorkban. – Pedig hol voltunk akkor még a végétől! – Most jöttél haza harmadszor? – kérdezte a még meg nem vágott szalagon. – Hát igen, – mondta a riportalany. – Tudod, még mindig nem adtam fel a reményt, hogy a saját hazámban is érvényesülni tudjak. – Milyen téren? Zenében? – Nem tudom igazán. Csak tudod, a dolog nem igazán egyszerű. Nem vagyok biztos abban, hogy a gitár az alapvető hangszerem. – Játszol máson is? – Hogyne. Computeren. – Van valami zenei programod? – Ha nincs, csinálok. Tudod, az mindennapos, hogy egy számítógép zenét szerezzen, vagy, hogy, amit a szintetizátoron ütögetek, azt lekottázza. Nekem a megoldhatatlan feladatok kellenek. – Például? – Hogy a sanzon és táncdalbizottság ne zsűrizze ki a dalomat. – Mit törődsz velük? – Ők törődnek velem. Ha még egyszer beleakad a bizottság a szövegembe, nem kapok útlevelet. – És az annyira kell neked? – Nem is tudom. Végtére is bejártam a világot. – Merre voltál? – Először Olaszországban. Azután Svájcban. – Mint micsoda? – Mint születésnapi vagy karácsonyi ajándék. Aki meg tudott fizetni, annak elmentem a születésnapi bulijára, vagy karácsony másnapján és ott játszottam csak neki. Most megint valamin túl vagyok, ami több, mint ami egy magyar átlagzenésznek járhat. De be-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
78 vallom, akkora pénznek nem nagyon tudtam ellenállni. Pedig már az elején untam az egészet. – Egészet? Mit? – Hogy amiért mások vagyonokat fizetnek, azzal én keresek. – Mit csináltál? – Luxushajón zenéltem egy nagy zenekarban. Közben kiszálltam és megnéztem mindent, ami csak az útjába esett. Ahogy a turisták is. A hajó éjszaka ment, nappal kikötött és mi napközben megnéztünk vagy száz városban a turista csalogató gagyi árúk piacát. – Azért csak láttad Kairót, Los Angelest meg New Orleanst? – Nem láttam. Akkor láttam volna, ha ott is élek. – Nem akarsz ott élni? – Nem tudok. – Nemzetközi szakmád van. És olyan rutinod! – Mit csináljak, szeretem a hazámat. – Milyen volt a gyerekkorod? – Borzalmas. – Nem voltak jók hozzád a szüleid? – A tanáraim voltak rosszak. Furcsán hangzik az én számból, de rosszabbak voltak, mint én. Mikor a matek tanár felírta a táblára a feladatot, én már tudtam a megoldást. És untatott. Tehát közben már a történelmet tanultam, de csak ránéztem, és a fejemben volt az egész. Öt hat dologgal foglalkoztam egyszerre, a szüleim nem győztek pszichológushoz hordani, mert nem tudtam rendesen kifejezni magam, a szájam nem érte utol az agyamat. ezért kezdtem el zenélni. Ott nem kellett beszélnem. De most már ezt is unom. Ezért is kezdtem el itt a főiskolán informatikával foglalkozni. – Azt eszik vagy isszák? – Isszák. Mint a sört. De legalább annyira belehülyül az ember. Eddig tartott az eredeti riport, amit nem lehetett leadni. Erika azután elmondta a történet hátralévő részét. Kálmán a következő útjáról már nem tért vissza. A felesége és a gyereke előbb kaptak vízumot az Egyesült Államokba, mint ő, neki végig kellett járnia a szokásos befogadási folyamatot. Természetesen az USÁ-ban nem kapott megfelelő munkát. Gitározhatott volna az utcasarkon, ha nem keveredik összeütközésbe a helyi bandákkal, és, ha kedve lett volna hozzá, így azután elment Jász István: Itt viszont – ott viszont
79 kerti munkásnak. Nagyban ásta a ciszternát egy gazdag amerikai kertjében amikor a munkaadó meglátta, hogy nem a tenyere van megkérgesedve, hanem az ujja vége. Meg is kérdezte – Maga nem gitározott ezelőtt? – Dehogynem. – Akkor ne áskálódjon itt, még tönkreteszi a kezét. Nem akar valamilyen iskolába járni? – Nincs nekem arra pénzem. A feleség- és gyerektartás elviszi. – Elvált? – Tőlem váltak el. A feleségem rájött, hogy jobb mással, a gyerek is hamar megszokta az új apukát. – Próbálja meg azt az iskolát, ha mondom! – Melyiket? – Ahol én vagyok a dékán. Ezek után leültették egy felvételi vizsgára, ahol egy tizenöt oldalas tesztet megoldott negyed óra alatt. Majd meggyanúsították, hogy valamilyen csalással élt, ezek után még egyszer teljesen elkülönítve olyan tesztet írt meg húsz percnyi átfutási idővel, amelynek minden részletét más tanár máshol állította össze. Ekkor a dékán, akinek a kertjében ásott, összehívta az egyetemi oktatókat és azt az ajánlatot tették neki, hogy, ha beleegyezik, megvizsgálhatják az agyműködését, nem, hogy fizetnie nem kell, hanem tekintélyes ösztöndíjjal végezheti el az egyetemet. Itt tartott, amikor Erika úgy döntött, hogy utánamegy, mint Gyenes Gyuri friss, majd frissen elvált felesége. Csak később jutott eszébe, hogy az ilyen briliáns elméket hol szokták leginkább alkalmazni.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
80
Pali és az elvtársnő
Először Palival barátkoztam össze. A hatvanas évek elején Pesten járt, akkor a család még nem tudta, hogy Londonban elkezdett főiskoláját amelyen a hotelmenedzselést kellett volna kitanulnia, abbahagyta, és hirtelen fordulattal beiratkozott a Londoni Egyetem Bölcsészet-tudományi Karának angol tagozatára, hogy azután egész a halálos kór kitöréséig, illetve az abból való csodás felgyógyulásáig ne találja a helyét az egész déli féltekén. A vonat nagy késéssel jött be arra a Keleti Pályaudvarra, ahonnan a család elindult. Most már minden villamos bőröléssel büszkélkedhetett, mikor elé mentem, módomban állt megfigyelni. Pali megjelent a kocsi ajtajában és megszólalt magyarul – Összepukkadok! Frissen vásárolt télikabátjában vacogott, mert Londonban ugyan elég hideg volt, de nyomába se jött a pesti időjárásnak. Nálunk, ha fújt a szél, a szőnyeget úgy emelgette, mintha macskák kergetőztek volna alatta. Aránylag enyhe volt a tél, de azért Pali nagy várakozással nézett elébe. Itt támadt köztünk az első félreértés, mert mindig nyugtattam, hogy nem lesz hó, pedig ő talán ezért utazott elsősorban Pestre. Mikor úgy gondoltuk, hogy el kellene vinni az akkor tizennyolc éves unokatestvéremet valahova szórakozni, órák hoszszat fésülködött, mondván „Az én hajam nem kefézik”. A szexuális forradalom kezdetén, mikor a lányok ezrei égették el a melltartóikat a „négy éneklő marha” (ahogy Pali a Beatles együttesről megemlékezett,) hallgatása közben, talán csak Pali haja lehetett kivétel. A család reakcióiról így számolt be a Semper Seal gyártójának kisebb gyermeke. – Bejött egy néni és elkezdett ordítani, Palikém! Hogy te milyen jól tetted, hogy a hotel iskolába iratkoztál be! Azoké a jövő.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
81 – A jelen is. Nézd, én a bölcsészkar mellett vagyok idegenvezető. Te is megteheted. A nyáron vezettem első csoportjaimat Magyarországon, emlékszem, ahogy a Tihanyi kempingben számos Tündi egészítette ki zsebpénzét némi nyugati társaságpénzzel. Akkor már nem így hívták, de a lényeget tekintve nem volt nagy különbség. Hogy Gyenes Gyuri gyermekének anyja köztük volt-e, nem tudom. Mindenesetre, a nagy kalandról beszámoltam Palinak is. – Tudod, ez egy egészen különleges társaság volt. Négy Volgával jöttek. – Az meg mi? Ja, tudom, folyó. – Nem folyó. Luxusautó. Mint a Hudson. A negyvenes évek végének pártarisztokráciája járt nálunk az amerikai hadsereg itt hagyott országúti cirkálóin. Ha jól emlékszem, az Elvtársnő férje, a valaha volt miniszterelnök is utazott rajta. Pali nem ismerte. – Nálunk Humbernek hívják a legnagyobb kocsikat. – Mindegy. Szóval le kellett mennem Letenyére, hogy elcsípjem őket. Határsáv, és én pont a határon kellett, hogy várjak, míg a négy hatalmas kocsi begördül. Már az gond volt, hogy jutok oda. – Vonat nincs? – Dehogy nincs. Csak a városban van az állomás, a határ onnan még hat kilométer. Felkönyörögtem magam egy motorra, de ahogy mentünk kifelé, egyre éreztem, ahogy az egyik célkeresztből a másikba jutok. – Nem értem, – mondta feltűnően helyes magyarsággal Pali. – Jugoszlávia nem szocialista ország? – Az, csak másként. Anglia is más, mint Amerika. – De oda nem kell vízum. – Nektek. De nekünk még útlevelet sem adnak. – Dehogynem. Beszéltem olyanokkal, akik most érkeztek. – Jugoszlávián keresztül. – Az én szüleim is érvényes jugoszláv útlevéllel jöttek Ausztráliába. – Ők jugoszláv állampolgárok voltak. Nézd, Palikám, nem erről akarok mesélni. – De én érteni akarom. Jász István: Itt viszont – ott viszont
82 Felhagytam a reménytelen vállalkozással, hogy unokatestvéremmel megértessem mindazt, amit magunk sem értettünk. Hogy Titóból hogy lett az imperialisták láncos kutyája, aztán kutyulimutyuli, de főleg azt nem, hogy viszonylag könnyen lehetett Jugoszláviába útlevelet kapni, és onnan aztán gyakorlatilag nyitva volt a határ a déli Nyugatra (Olaszországban külön tábor várta a frissen érkezett politikai menekülteket) – de magát a határt a lehető legszigorúbban őrizték. – Palikám, ez komplikált. Tény, hogy bejött a négy autó, fellobogózva, nem akárkik ültek benne. A legkisebb rangú is az autógyár igazgatója volt. Velük jártam be úgy Magyarországot, ahogy veletek fogom, ha nyáron jöttök. – Célkeresztből célkeresztbe? Érdekes, ezt értette. – Nem. Hanem nekik, mivel nemcsak nagyon jó elvtársak voltak, hanem intelligens, érdeklődő emberek, megmutattam aztán mindent, amit csak lehetett. Egyiküknek kétszer is. – Hogy-hogy kétszer? – Hát úgy, hogy Pesten a városnézésről valaki lemaradt és én azután, már nem külön busszal, hanem villamoson, autóbuszon és trolin megmutattam neki mindent, mert tudtam, hogy én talán hatvanadszor csinálom, de ő csak most az egyszer van Budapesten. – Kár is erről lemaradni. Én is úgy gondoltam, és mialatt mutogattam Palinak az összes ismert és ismeretlen szépséget Budapesten, azon törtem a fejem, hogy ne maradjak le az egyetemi vizsgákról, amelyektől nem csak a felkészülés hiányosságai választottak el. Mert én is pályamódosítás előtt álltam. Hogy egy év után bejutottam a Bölcsészkarra, fél csoda volt, hogy nem jutottam be mégsem igazán, az volt a csoda elmaradt másik fele. Mikor a Kerinforgban kihallgatást kértem az Elvtársnőtől, aki még igazgatónőként létezett, rögtön eszembe jutott, honnan ismerem. Tudta ő is, de egyikünk sem tanúsított ráutaló magatartást. Ő is egyéni levelező volt, akár csak én. Ezt az oktatási formát olyan jobbnál jobb elvtársaknak tartották fenn, akik politikai helyzetükből adódóan magas, (egyetemi végzettJász István: Itt viszont – ott viszont
83 séghez kötött) pozícióban voltak, és nem tudtak, vagy nem akartak eltekinteni az állás betöltésének feltételeitől. Ilyenkor aztán felvették őket a megfelelő egyetemre, (minden felvételi vizsga nélkül), kaptak egy óriási tanulmányi szabadságot, (addig sem rontották a levegőt,) amelynek terhére azután részt vettek a szemináriumokon és letették a vizsgáikat. Az előadások látogatása nem volt kötelező. Hogy valaki, akinek a gyermeke Moszkvában született, orosz szakra megy, mint egyéni levelező, – ha már igazgató akárhol, akkor éppen az idegen nyelvű könyvtárban, – magától értetődik. Az már nem volt ilyen természetes, hogy én miként kerültem be így a Bölcsészkarra? Az Eötvös Gimnázum orosz nyelvi tagozatán érettségiztem, de nem ez volt a legfőbb szempont. Hanem, hogy teniszezőként tartottak számon a nagy ígéretek között; ugyanakkor pedig négyéves koromban olyan csodálatos módon gyógyultam ki a gyermekbénulásból, mint Pali később a rákbetegségből. Igaz, én nem írtam könyvet róla, de rólam írtak és a felvételimen ez úgy jutott a bizottság fülébe, hogy szervi szívbajom van, és bármely izgalom végzetes rohamot válthat ki bennem. Tehát mialatt kérdezgettek, elsősorban nem az érdekelte őket, hogy tudom-e a választ, hanem, hogy túlélem-e a kérdést? Fel is vettek speciális körülményeim miatt orosz szakra egyéni levelezőnek – a BEAC (korabeli sportegyesület = Bölcsészettudományi Egyetem Atléticai Clubja) és a szívkórház szakvéleményének együttes ajánlásával. De az egyéni levelezésnek feltételei voltak. Például, hogy legyen munkahelyem. Ekkor sietett a segítségemre az Elvtársnő. Mert én meg se néztem, mi van a felvételt igazoló levél aljára írva, csak annyit tudtam, hogy felvettek és azon nyomban felmondtam a Magyar Nemzeti Bankban, ahol az érettségit követően dolgoztam. Illetve csodálkoztam azon, hogy mit lehet űrlapok kitöltésén munkának nevezni. Mikor aztán megjelentem a Tanulmányi Osztályon, hogy megkapjam a leckekönyvemet, az adminisztrátor várakozóan nézett rám. – A munkahelyi igazolás? – Azt eszik, vagy isszák? – Ne tréfáljon, fiatalember, anélkül, nincs egyetem. De katonaság az van. Jász István: Itt viszont – ott viszont
84 Eltöprengtem, most beteg vagyok-e, vagy sem? Mert a katonai szolgálat alól ugyanazért mentettek fel, mint, amiért felvettek, igaz, csak egyéni levelezőnek. De, ha felvettek, akkor miért nem vettek fel? Mellettem egy idősebb, de jó kiállás nő intézte a dolgait; kéretlenül szólt bele a társalgásba – Nálunk kisegítő a kolléga, csak az adminisztráció kicsit elmaradt. Csodálkozva néztem rá, hol lehet az a nálunk? A nő folytatta. – Majd ne felejtse elintézni a formaságokat! Így kerültem a Könyvtárba, ahol aztán kihordhattam az évfolyamés csoporttársaimnak mindazokat a könyveket, amikből nekem kellett volna tanulnom és vizsgáznom, ha már Pali elment.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
85
Ecs és Omadei
Ekkor ismerkedtem meg Egri Csabával, aki előszeretettel írta „ecs”ként alá magát. Az Egyetemi Színpadon vezette költői estünk próbáit – meglehetősen ügyesen. – Ne motyogj már, csillagos egem! – üvöltötte meglepően magas hangon. A szoprán egy óriási testből áradt – benyomásom szerint már akkor több volt mint százhúsz kiló. Én utasításainak megfelelően akkorát ordítottam a bemutatón bemutatkozás gyanánt, hogy a „sufni falai remegtek”. Ezt is tőle hallottam először, mikor a „Szabin nők elrablásá”-ból idézte a rettenthetetlen színigazgató, Rettegi Fridolin szavait. Szeretett nevetni, gyöngyöző kacagása a tizenhetedik század kontratenorjainak sikerét elevenítette fel. Nyilván ő is valamilyen hormonzavarral küszködött, ezért is állította magáról, hogy tele van nőügyekkel. Ahogy emlékszem, a lányok inkább rajta nevettek, mint a viccein. Rendezőnek viszont jó volt. Sőt, szervezőnek is, mert alig melegedtem meg új állásomban, a könyvtárban, megkeresett. – Te, nem akarsz a dramaturgunk lenni? – Szívesen, de mi az? – Nádasdy Kálmán szerint a rendező barátja. Így tudtam meg, hogy barátok vagyunk. Barátságunknak külön segítségére volt, hogy ő ugyanúgy orosz szakos volt az egyetemen, mint én, igaz ő temérdek színházi elfoglaltsága miatt nehezen birkózott meg a tananyaggal. Én tehát megírtam az évfolyam-dolgozatát, mint dramaturg, ő pedig gépelési munkákkal látott el, hogy a szereplőinek legyen példány a kezükben. A színház a Reneszánsz együttes nevet viselte, és egy kisipari termelőszövetkezet égisze alatt (ma úgy mondanánk, szponzorálá-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
86 sával) működött. Azóta megtudtam, nem véletlenül, Csaba apja volt ott a főkönyvelő. A papa intézte el azt is, hogy Csabát kirúgják az egyetemről – igaz, akaratán kívül. A házban, ahol laktak egy új lakó tűnt fel, az egyetemen dolgozott, mondták róla. Egri úr a liftben találkozott vele, ahol elpanaszolta neki, a fia dolgozatait rendre alulértékeli valami marha, pedig egy nagyon jó tanuló írja neki. Kell-e mondani, hogy a marha nem más volt, mint az új lakó? Mikor Ausztráliába készültem, jó előre írtam Palinak, hogy darabokkal jövök, segítsen . Mindenesetre komédiámnak, amit oda szántam, megírtam az angol nyelvű tartalmi kivonatát, – úgy is, mint egykori dokumentátor. Át is nézettem ideiglenesen Magyarországon tartózkodó ausztrál-új zélandi barátommal, Gyenes Gyurival, aki kijavította az én hibáimat az ő hibáira, de ez nem zavarta Omodei urat, akivel Kraus Pali az összeköttetést. megteremtette. Hamar kiderült, hogy akár nyelvrokonok is lehetnénk, mert hogy ő észt származású. Talán emiatt is értettem az ő ausztrál angolját. Sokat nem kukoricázott. Elolvasta a szinopszist és már döntött is. – Hoz ötezer dollárt és már próbálunk. Elszédültem az örömtől. Ennyit legmerészebb álmaimban sem reméltem a darabtól. – Rendben van. – Kicsit zavarban voltam. – Nem baj, hogy a próbákon itt leszek? – Nem akarja megrendezni a darabot? – Dehogynem! Saját darabomban úgy húzok, ahogy akarok. – Akkor húzzon bele! Nem biztos, hogy így mondta, de így értettem. Én meg már elmerültem a részletekbe. – Csak egy kombinált szobabelső kell díszletnek. Meg hanghatás. Elsősorban víz csobogás. – Nem ügy. Akkor a számlaszámot mondja! – Miféle számlaszámot? – Ahonnan leemelhetjük az összeget. Nem értettem, bár úgy tettem, mintha érteném. Nyilván valamilyen banki előleg kell, de egy ilyen darabra, ami ötezer dollárt fog hozni, bármelyik bank habozás nélkül odaadja a befektetés költségeit. Más baj, hogy nem vagyok ausztrál állampolgár, de Pali is felJász István: Itt viszont – ott viszont
87 veheti ezt a pénzt, neki is busásan visszajön. Még egy megoldandó probléma lehet, a vízumom. Amit, mint turistának csak egy hónapra adtak, de majd elintézi a színház. Omodei azonban eloszlatta az aggályaimat. – Félreértett, fiatalember! Mit lehet ezen félreérteni? – Tetszik gondolni, hogy többet is hozhat a darab? – Nem a darab. Maga. Maga hoz legalább ötezer dollárt és akkor indul a vonat. Itt néhol még gőzvasút jár, a lokomotívot be kell fűteni. Egri Csaba is befűtött nekem. Mikor végre a hangjátékom a számítástechnikáról elhangzott, külön levélben tért ki karakterem gyöngeségeire és tehetségem hiányaira. „Nagyképűségedben mindig is elvesztetted a mértéked, hangjátékot írni, mi az neked? A barátaid kiröhögnek a hátad mögött” – írta. Tizenötezer kilométerre egymástól ők ketten voltak az elsők.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
88
Jani
Jani akkor ébredt fel, mikor a hajó már kikötött. Azért aludt el, mert az egyetlen nála maradt magyar képeslapot, az Autó-motort olvasgatta. Azt a számot tette el, ami a legújabb Austin kocsit ismertette. A város a rengeteg öblével és az öblökben a kétorrú átkelő kompjaival később is lenyűgözte. Bebarangolta gyalog, napokat töltött el azzal, hogy felfedezze. Imre bácsi meg is elégelte a csavargást. – Miért nem jár iskolába ez a gyerek? – kérdezte az anyjától. – Most gyógyult meg szegény. – védte a fiát Lili. – Ha nem egészséges, – mondta a nagybátyja, – lehetne órás. – Az én fiam nem nyomorék! – háborodott fel az édesanya. – De nem is komplett. – A nagynéni megjegyzése még jobban felháborította az anyát. – Hogy mondhatsz ilyet Klári? – Csak, mert megadták neki az útlevelet. – Mindenki beteg, aki kikerült? – Majdnem mindenki. Főleg az utóbbi időben. Tényleg voltak szívasztmára utaló problémái. Nálunk is pihent Érdligeten, de mikor javulni kezdett, a mamája egyik pillanatról a másikra felpakolta és hazavitte Pestre, a Hernád utca jótékony levegőjébe. Hogy miért kaptak útlevelet, az a rendszer csodáihoz tartozott, néha talán bizonyítani akarták, hogy vannak olyanok is, akik noha jár nekik, mégis élhetnek állampolgári jogaikkal. De most ott voltak mindannyian Ausztráliában, akik a Krausz családból élve maradtak a háború után. Imre, aki ki nem látszott a vegyszerei közül, Tivi, a divatos építész és Lili, a két gyerekével. Anikó rövidlátó volt, de Jani kifejezetten erős fiú lehetett. Hosszú viták után, ha nem is órás, de ékszerész szakmát tanulhatott. Persze az érettségit nem adott, de nem is volt ott rá szükség. Budapes-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
89 ten a Vas utcai technikumban kereskedelmi képesítést szerzett volna, ha maradnak, de némi minimális szakirányú ismeretekre a chatswoodi szakmunkásképzőben is szert lehetett tenni. – Hogy haladsz fiam? – kérdezte tőle Imre bácsi mindig ugyanúgy és mindig ugyanakkor. Ő pedig arra gondolt, hogy hol és hova halad? Minden nap az autókereskedés mellett haladt el, mialatt a fülébe csengett a régi katonás felszólítás még a budapesti technikumban, ahogy a testnevelő tanár jellegzetes pedagógus szóhasználattal figyelmeztette őket a rendre és a tornaterem fegyelmezett elhagyására: „Nem fecseg, kihalad!” Az autókereskedésbe egy napon viccből benézett. A kereskedő hamar rájött, hogy nem régen van Ausztráliában, az is kiderült, hogy, ha gyengén is, de tud magyarul. – Itt sok magyar ember van, – mondta, és, mintha a Jóisten sietett volna a segítségükre, valóban egy magyar ausztrál jött be a szalonba. – Ez nem csak mozizni jött – súgta oda a tulaj Janinak, aki rögtön megértette, hogy az illető nem csak nézelődni, hanem valódi vételi szándékkal érkezett. – Tetszik parancsolni? – ugrott oda a fiú az Austinhoz, és fújta, mint a leckét. – Felül szelepelt, oldalvezérelt, kényszerolajozású, nincsenek már zsírzó pontok rajta. – Az mit jelent? – érdeklődött a jövendő vevő. – Tetszik tudni, minden szerviz alkalmával, ami egyébként ezer mérföldenként aktuális, ezt szokták leginkább elfelejteni a szerelők. És ez olyan hiba, ami nem nekik, hanem a gépkocsi üzembentartójának okozhat gondot. A régebbi típusokban, minden mozgó alkatrészt olajozni kellett, ez most is így van, de ezen kívül voltak olyan pontok is, vagy inkább nyílások, amelyek piros színnel voltak megjelölve és oda nagy nyomással zsírt kellett bejuttatni a megfelelő kenés érdekében. Namármost, ha a zsírozás híján az autó kenetlen marad, nem a motor, mert azt olajozza az olajpumpa, hanem a futómű és a csapágy megy tönkre, de legalábbis elállítódik, és a szerelő cserélhet lengőtrapézt és gumikat is, persze a vevő számlájára. Így növeli a rossz minőségű munka a szerelők bevételét. Én ezt utáltam meg Magyarországon. Jász István: Itt viszont – ott viszont
90 – Magának volt autója otthon? – kérdezte az esetleges vevő a nagyon ifjú eladójelöltet. – Hogyne kérem, egy DKW Meisterklasse. Az nem volt ilyen modern, még fából volt a váza és csak két dobfék volt hátul, de zsírzó pontja annál több volt. Jani az apám nehezen megszerzett, majd elkobzott autójának adatait is kívülről tudta. – A kétütemű kocsiknak borzasztó hátránya az, hogy, ha nincs jól beállítva a keverék, akkor kormoz és a gyertya nem tud szikrát adni. Ez személyes élménye volt; mikor terápiás célból apám kihozta Érdligetre, kilométerenként álltak meg, hogy drótkefével letisztogassák a gyújtógyertyákat. Eltartott vagy öt óra hosszat a húsz kilométer. – És mi lett a kocsival? – érdeklődött az ausztráliai magyar. – Tetszik tudni, hogy a kocsit nem üzemeltethettem, már csak az életkorom miatt sem. – Hát hány éves? – Tizenkilenc – hazudta Jani. – De a kocsi már csak azért is az enyém volt, mert az édesapám üzemében végzett vele árúszállítást, aki ráért, többek között én is. Tehát a nagybátyámnak, aki kutatómérnök és feltaláló, adtuk el fiktíve a kocsit. Ő azután, adó-kérdések megoldása miatt, a felesége nevére íratta. – És? – kérdezte egyre növekvő érdeklődéssel a potenciális vásárló. – Nahát a nagybátyám, aki gazdaságilag fontos zsidó volt a háború alatt, és most meg a népgazdaság szempontjából felbecsülhetetlen értéket képviselt, engedélyt kapott rá, hogy legyen egy autója, még, ha csak ez a háború előtti Meisterklasse is. El kellett vinnie valami szemlére, ahol nemcsak a kocsit szemlélték meg, hanem a papírokat is. Már hozta volna ki a telepről az engedélyezett autót, mikor utánaszaladt egy katona, hogy a feltalálónak engedélyezik a személygépkocsit, de a nagyságos asszonynak nem. Így a szeme láttára zúzták össze. Az én autómat! Pedig előtte generáloztuk, olyan gyönyörű sötétkékre dukkózták, mint ezt az Austint. Hogy ezért, vagy más okból kifolyólag, de az ügyfél határozott. – Megveszem a kocsit fiam. Hátha nekem több szerencsém lesz vele. Jász István: Itt viszont – ott viszont
91 A szalon tulajdonosa nem győzött csodálkozni. Hogy valaki beugrik egy szerepbe és rögtön ekkora sikerrel játssza el, – hát ez aztán valami! Rögtön látta, hogy Jani nem több tizenhat évesnél, (tizenöt volt ekkor) – de nem érdekelte. Ha minden héten elad egy kocsit, lehet óvodás is. – Régóta vagy Ausztráliában? – Fél éve. – Nem akarsz nálam dolgozni? Közben járhatsz iskolába is. – Nem ragaszkodom hozzá. Nem szeretem a szakmát, amit tanítanak nekem. – Meg kell beszélned valakivel? – Nagykorú vagyok. – Most már benne volt a hazugságban, de nem tudta, hogy angolszász területen a nagykorúságra egy tizenkilenc évesnek is, vagy még két évet várni kell. – Talán az édesanyámmal megbeszélem még. – Nagy a család? – Csak egy húgom van, ő még elemibe jár. – Na, jó, én várhatok. Egy hétig. Nem tovább. Az a hét elég volt Imrének, hogy felkeresse az autószalon tulajdonosát és eredményesen lebeszélje az együttműködésről. Jó szándék vezérelhette, de mikor Jani tényleg nagykorú lett, és neszét vette, hogy Sidneytől ötezer kilométerre Perthben volna valami munkalehetőség a számára, legalább olyan gyorsan döntött, mint élete első és utolsó vevője abban az autószalonban.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
92
Ki figyel oda? Mikor kijött Kóbor ajtaján már elkezdte. – Nekem az előző főnököm a munkatársának tartott, nem titkárnő volt a beosztásom, az olyan háziszolga és szerető keveréke, de én Buga doktor mellett annyit tanultam, hogy utána rögtön letehettem volna a védőnői vagy ápolónői vizsgát. Te, drágám már nem hallgatsz rádiót, tehát nem tudhatod, hogy ki volt az a Buga doktor, nem volt olyan kérdés, akármilyen kínos lett volna, hogya rádióban ne válaszolt volna rá, és már csak a meleg bariton hangjával ne gyógyította volna meg a rászorulókat, akik közé bizony én is tartozom, legalább is az utóbbi időben, mióta ennek a Kóbornak a titkárnője lettem. Bizony oda fordulnék a doktor úrhoz, hogy segítsen rajtam, legalább az üzenetével, mert olyan, mint az apám, aki örmény volt ugyan de nyolc nyelven írt, heten olvasott, és nem volt olyan a lányok között, akit ne ő adott volna férjhez hatalmas hozománnyal, és még két szőnyeget is kaptak az elfekvő készletből, amit aztán jó haszonnal adott el talán mindegyik frissen megesküdött ifjú pár. Most, mikor végre én férjhez tudnék menni, most vagyok megakadva a fiammal, de ki figyel oda? Látod ezt a fejér csíkot a hajamban, az attól van, hogy a fiam úgy bánik velem, olyan undorító bizalmaskodással, pedig az apját is megutáIhatta volna, de azt hiszem szereti. Ki figyel oda, mikor elcsapta az autó, én virrasztottam mellette éjszakákon át, de mégis volt képe azt mondani, hogy köszönöm a szépséged, a hűséged, nekem ez a kurva kell. Hát akkor legyen vele boldog, én meg ezt a szegény bolond Balázst tehetném boldoggá, ha a fiam, nem tenne boldogtalanná mind a kettőnket. Ő vele is jól kicseszerintett a neje ő nagysága, semmit nem hagyott neki, úgy került hozzánk, mint albérlő. A fiam rögtön észrevette, hogy sündörög körülöttem, én csak később kaptam észbe, ki figyel oda? Mikor megkínáltam vacsorával, mert láttam, hogy éhes szegény, a fiam, hátracsapta a fején a loboncot és elment szórakozni a cafkái-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
93 val, akik nem szégyellik telefonon hívogatni örökké, ha én ilyet tettem volna, az apám letörte volna a derekamat, pedig ő aztán kultúrember volt, kilenc nyelven írt, heten olvasott. De azt a levelet, amit írtam neki, nem teszi az ablakba, mert, megírtam, hogy amíg gyönyörű voltam és sugárzón fiatal, addig jó volt, hogy én kerestem kettőnkre egyedül, most már eltarthatja azt a kurvát a három gyerekéveI, aki nem tőle való, de a saját fiára nincs egy perce, hogy felhívja és megmagyarázza neki, így nem viselkedhet az anyjával. Hogy cinkos mosollyal rám csukja az ajtót és azt mondja, most már visszavonulhattok, nem fogok zavarni többé. Csobok Judit a sarakban álló íróasztal mögött hagyja magára zúdulni a szóáradatot. Ki kell bírnom, – gondolja. – Ezért kapom a fizetést.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
94
Ami jár, az jár. Mikor azután Buga doktor munkatársa befejezte a nagymonológot, odaszólt Csobok Jutkának. – Vár a főnök. Jutka felállt, bement a szentélybe. Kóbor hellyel kínálta: – Foglaljon helyet Judit! Most gondolkodjon helyettem! Judit elmosolyodott. – Tudja, hogy mondom. Viccesen, de komolyan. Mármint, hogy viccesen is lehet érteni, de komoly dologról van szó. Mondja, Juditka, hogy értette azt, hogy a Data minden gondját meg fogja oldani egy csapásra? – Úgy, hogy érdekes lesz, és ettől megnövekszik az eladás példányszáma, és, ha elég példányban eladtuk, az ideiglenes lapengedélyt is állandóra cserélik. – Hát ez az, kedves Judit. – Mi az? – Hogy a lapengedély még mindig ideiglenes. – És a példányszám? – A duplája. Úgy, hogy mindannyiunk jövedelme is megnőhet. – Mennyivel? – A példányszám függvényében. – Lehet a duplája? – Lehet. Csak egy baj van. – Mi a baj? – Az elvtársnő. – Az igazgatónő nagyon helyeselte az utolsó számot. – Őt nem helyeslik. És ez izgat engem. – Kicsodák? – Az már igazán nem tartozik magára. Küldje be a könyvtáros kartársat. Jutka kijött és én bementem.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
95 – Kartársam, mit hallok magáról? – Mit hall, Kóbor elvtárs? – Hogy autót szándékozik vásárolni. – Szándékozni szándékozom. – És mi az akadálya? – Hogy többet ne mondjak, a pénz. – Nézze, én tudnék magának egy olcsóbb gépkocsit. – Igen? – Minden fenntartási költsége kisebb a szokásosnál. – Csak nem veterán autó? – Dehogynem. Ipari műemlék. Az én Topolinóm. Topolinónk volt nekünk is. Hat-hétéves lehettem, amikor megpróbáltunk felmenni a Badacsonyra vele, de apám meg kellett, hogy kérje anyámat, szálljon ki az emelkedőn, mert a gyenge motor még a saját súlyát sem bírta. Más izgatott; Knézy Erika hazalátogatott friss férjével, Koloman Felser-rel, és Európába érve Franciaországban vásároltak egy használt Peugeot-t, amit át akartak volna ruházni rám. – Én egy francia kocsira gondoltam, főnök úr. – István! Most már tegeződhetünk. – Van egy ismerősöm, te is ismered, akinek átvenném a kocsiját. Erikáról beszélek. – És van pénzed a vám kifizetésére? Mert, arra is gondolni kell. – Ha ajándék, akkor is? Különben lesz. – Akkor hajtsad végre! Végrehajtottam, az ajándékozási okirattal együtt a vámeljárást is, és rövid idő múlva egy szépséges fehér színű Peugeot 407-es birtokában voltam. 2002-ben Tunéziában a típust még mindig gyártották, ezerszám futottak a furgonok a sivatag szélén. Ekkor azonban még csak 1974-et írtunk, és a főnök 1930-ban gyártott Topolinója csak negyvennégy éves lehetett. Mikor megjelentem a Kerinforg előtt, Kóbor is megcsodálta az én Peugeot-mat, kicsit irigykedve figyelmeztetett. – Vidd el és nézesd meg a kocsit! Motor, futómű, sebességváltó, kuplungtárcsa, fékbetétek, gumik. Mind kopik. Ő csak tudta. – A Topolinónál is? Jász István: Itt viszont – ott viszont
96 – Ott csak igazán. Nagyjavításon van, te csak tudod, hogy el akarom adni. Hátha én is jutok egy olyan alkalmi vételhez. Neked nem barátod Felső Kálmán (új nevén Koloman Feser) – gondoltam. Ebben a pillanatban megszólalt az asztalán a telefon. Kóbor felkapta és elsápadt. – Végünk van. Meghalok. – Ugyan dehogy! – De igen! Tényleg az infarktus tüneteit láttam rajta. A munkatársnő is besietett a hörgésre. – Most kiderül, hogy nem volt hiába Buga doktor magyarázata. És már hívta volna a mentőket, de Kóbor leállította, – Nem fizikailag vagyunk rosszul. – Hát hogy? – Erkölcsileg. Vezetőváltás. – Az elvtársnő? – Kiderült róla, nem ért a számítástechnikához. – Ezt én rögtön tudtam. Eszembe jutott, hol találkoztunk először. – Akkor miért nem mondta, barátom? Most az ideiglenes lapengedély is ugrott. – Nem tegeződünk? – Mit tudom én! – Azért nincs ragyogó színben, Kóbor úr! Elvigyem haza? – Nem bánnám. Beültünk a még vámrendszámos Peugeot-ba és én elgondolkodtam az élet forgandóságán. Amíg az elvtársnő lapjában nem jelent meg az a bizonyos cikk az amerikai mértékegységek uniformizálásához, az idegen nyelvű könyvtárak és számítóközpontok igazgatása egyaránt a kisujjában volt. Most kiderült, semmihez sem ért. Ekkor már Újpest főterén jártunk. Mint kiderült, nekünk valahova a város határába kellett volna menni. Kóborba visszatért az élet. – Csak azt ne gondolja barátom, hogy ezzel a szállítgatással lekötelezett. Egy olyan beosztású embernek, mint én vagyok, jár a gépkocsi használat.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
97 Most aztán kiderült, milyen állapotban van a Peugeot fékrendszere. Egy másodperc alatt megálltunk, mert egy taxiállomás mellett voltunk éppen. – Akkor intézze el magának Kóbor elvtárs! És még ki is szálltam, hogy kinyissam neki az ajtót.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
98
A marxizmus alapjai
Az utcán beleütköztem Rúgóba, Zalai Lali fiába. Eldicsekedtem neki az amerikai utammal, ő meg felsóhajtott. – Szegény Papa, hogy nem érhette meg ezt! – Zalai Lali néhány évvel a rendszerváltás után halt meg. – Hogy várta a rendszerváltást! És hogy csalódott benne! – Erről tudtam. De mi van veled? Hogy élsz? – A Történettudományi Intézetben vagyok tudományos munkatárs. És tanítok az Egyetemen is. Ahol én voltam egyéni levelező. – És meg lehet élni belőle? – Van egy lakásom is. A Szent István Parkban. Ahol még szegény papával szoktál… – Filozofálni? – Igen. Egyébként abból is le kell doktorálnom. – Filozófiából? Minek? – Hogy taníthassam a marxizmus alapjait. – És azt meg minek? – Hogy ezek a mostaniak tudják, hogy mit tagadnak. – Vagy mit sírnak vissza. – Doktorátus nélkül nem lehetnék egyetemi oktató. Már csak a nyelvvizsga van hátra. – Zalai Rúgó szemében kigyulladt a fény. – Nem tanítanál nekem mondjuk orosz nyelvet? Már csak szegény papára való tekintettel is. Úgy tudom, neked van időd. Jól tudta. Nem vettek fel sehova, mert én már doktor voltam, és azt meg kellene fizetni. Zalai Lajos fia, Miklós (a nagyapja után) volt szegény Papa legnagyobb gondja ismeretségünk utolsó szakaszában. Bejelentették a nagymama lakásába, (amire Kolompos Tibor úgy vágyott) neki meg első dolga volt, hogy a lakást nagyon jó pénzért kiadja egy külföldi-
Jász István: Itt viszont – ott viszont
99 nek, és ezzel meg nem dolgozott, pusztán a termelőeszköz kizárólagos birtoklásából származó extraprofitra tett szert. Kedves Pisti! Ne haragudj, hogy ezen a rózsaszínű női levélpapíron írok neked, de más nincs a házban, tudod jól, hogy élünk. Azért írok levelet, mert szóban valahogy nem tudtam összeszedni a gondolataimat Miklóssal kapcsolatban. Dühös is voltam, első sorban rá, de aztán Rád is, akiről soha nem feltételeztem volna ilyen árulást. Hogy valaki, aki gyerekkorom óta nyomon követi az életemet, aki első és legnagyobb szerelmem, kibontakozásának szemtanúja lehetett, szóval te így gondolkodol, az nem fér a fejembe. Én azt hittem, főleg a Data folytatott fáradozásaink alapján, hogy egyformán érzünk, mondjuk, hogy szociáldemokrataként, de látom, hogy te a fiammal együtt a finánctőke karmaiba veted ezt a szerencsétlen országot és benne engem és meglévő, valamint jövendő leszármazottaimat is. Hogy Miklós ilyen úton indult el, azon nem nagyon csodálkozom, hiszen a nagyanyja, aki nem kis befolyással volt rá, a pénz bűvöletében élt. De, hogy te, akit az idősebb jogán és felelősségével én próbáltam befolyásolni, ilyenné váljon, azt nem hittem volna. Egyébként, mikor nálatok jártam, semmi jelét nem láttam az általad jelzett feszült hangulatnak, a feleséged nagyon aranyosan fogadott, és bánt veled is. Talán abban, hogy a világnézeted ilyen plutokrata lett, némi szerepe van annak is, hogy miként alakult a nemzetközi helyzet, a belpolitika és ezen belül az én és a te magánéleted is. Ebben volt valami. Mert a Miklós által a neokolonizáló finánctőke számára biztosított lakás bérlője Gyenes Gyuri volt. Ott találkozgattam szerelmemmel, Hédivel. A lány a moszkvai utat követően feljött Budapestre. Az apja mindent elkövetett, hogy magával vigye, de nem volt hajlandó, – azt mondta egy nagy szerelem tartja vissza. Arról hallgatott, hogy az én vagyok, viszont azt elérte, hogy Gyuri, – aki nálunk egyszer-kétszer gyerekkorában még Lalival is találkozott, – egy önálló lakást szerezzen neki. És állandónak mondható bevételt Zalai Lajosnak. Mert a Data-val, – mióta az új hordozón jelent meg, a kereskedelmi sikerrel párhuzamosan növekedtek a belpolitika gondjai.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
100 A Tejipar is foglalkoztatott kocsikísérőket, a tejes kannákat fel és le kellett rakodni azokról a teherautókról, amelyek optimalizált útvonalon követték a mindennapok forradalmiságát. Kolompos Tibor pedig az idők jártával átnyergelt a szikvízesektől a Tejiparba, ott már az üzemi lap főszerkesztőjeként figyelt fel a belkereskedelmi számítástechnika egy cikkére. Ment is a telefon a Tájékoztatási Hivatalba, ahol a hivatásos olvasó, Csobok Judit legújabb partnere vette fel a kagylót.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
101
Idill a Dózsa György úton – Apám még mindig reméli, hogy vele tartok. Igaz, ő nem ismer téged. – Hogy a fenébe ne ismerne? Két éves korom óta ismer, amikor csak visszajöttünk a Hernád utcából a Katona József utcába. – Milyen volt a Hernád utcában? Meséld el! – Furcsa. Te már nem ismered azokat a lakásokat, ahol nagy előszobából balra nyílt a WC, a konyha, a fürdőszoba, aminek kijárata volt a szülők hálószobájára is. Az előszoba legvégén nagy szárnyas ajtó szolgált az ebédlőbe. Középen egy asztal volt, ott ettek, a lámpáról csengőgomb lógott le, azzal jeleztek a cselédlánynak, hogy hozhatja a következő fogást. Hédi felkönyökölt a kereveten. – Nem látszik rossz beosztásúnak. – Az ebédlőből, ami két kisebb szoba között volt, nyílt az úriszoba – ahol a régi férfiak dohányozni szoktak, ezét pipázónak is hívták néha. – Tudod, hogy én megpróbáltam pipázni? – Nem vagy te cigányasszony. – Sem indián. De ez volt a bánatom és ezen segítettem tizenkét évesen. – Cigánylánynak öltöztél az iskolai farsangon? – Nem. Indiánnak. Még békepipám is volt. Te nem szerettél átöltözni? – Nem én. Öltözködni se szerettem. Legyen valami rajtam, hogy ne fázzak, a többi nem érdekes. – És most nem fázol? – Nem igazán. – Azért kapj fel valamit, mert mindjárt jön apám. Erről teljesen elfeledkeztem. – Mit akar itt? Pont most?
Jász István: Itt viszont – ott viszont
102 – Élvezni a bérleményét. Már csörgött is a kulcs a zárban. Összekaptam magam, de nem nagyon; nem éreztem szükségét, hogy pont Gyenes Gyuri előtt játsszam meg magam. Nem nagyon csodálkozott, mikor meglátta mellettem a lányát. – Hát te? – csodálkozott rá frissen megtalált gyermekére. Az nem jött zavara. – Ismerkedem a közös múltatokkal. – A Hernád utca nem közös. Ott csak én voltam néhányszor. Amíg a nagymama élt, aztán, ameddig Lili néniék ki nem vándoroltak. – Ők nem aliáztak? – kérdezte Gyuri, és én egyszerűen nem értettem, mit akar. – Mit nem csinálátak ők? – Hogy nem Izraelbe mentek-e haza? Ez a hazatérés az alia. – Nem. Ahogy én tudom, a család Besztercebányán élt a háború előtt. – Gyuri ráförmedt Hédire – Nem szégyelled magad? Az apád lehetne! – A nagyapám, de nem. Én nagyon szeretem a nagypapát, mert olyan szépeket tud mesélni. Te sosem meséltél. – Sokra mentél volna az én meséimmel! – Bizony sokra. Nem éreztem volna olyan árvának magam. – Tündi mellett. – Mellette. Tudod, hogy mit csinált? – Nem igazán érdekel. – Én mégis elmesélem. Hirdetésekre válaszolt. – Na és. – Aztán meg ő adott fel hirdetéseket. És megjelentek a pótapukák. – Én nem akartam közéjük elegyedni. – Lehettél volna az igazi. – Nem az vagyok? – Most már minek? Erről egy színházi történet jutott eszembe. – Volt egy operett-szövegíró, úgy hívták, Harmath Imre, akinek állandó pénzgondjai voltak, tehát már sehol senki nem adott neki előleget. És, mikor Fényes Szabolcs még nagyon kezdő komponista Jász István: Itt viszont – ott viszont
103 volt, és teli volt dallammal, de nem volt meg nem szolgált előlege, viszont szövegkönyve sem, ott kóválygott az Operettszínház mellett, és beleütközött Harmath Imrébe. A pasi ráförmedt. „Van magának fiatalember előlege?” „Nincs” – dadogta a tisztelettől félájultan az ifjú komponista, (még innen az érettségin). „Akkor most velem jön” – határozott a librettista, azzal besodorta az Operettszínház igazgatóságára a zeneszerzőt. Ott aztán elénekelte, eltáncolta, elszavalta készülő operettjüket, mire Fényesnek ki is utaltak egy jelentős öszszeget, amit az illető helyett ő vett fel, igaz, becsületesen odaadta a felét. Fényes Szabolcs lenyűgözve kérdezte friss barátjától, hogy mikor kezdik a munkát? „Munkát?” – kérdezte a profi, mialatt villámgyorsan számolgatta a kezében tartott bankjegyeket. „Minek uram, minek”. Gyenes Gyuri nagyon furcsán nézett rám. – Szóval, abban a nem várt esetben, ha Hédi úgy maradna tőled, mint tőlem az anyja, nagyapa még lehetek? – Tőlem?! Hédike nem örült neki, hogy mellékvágányra fut a beszélgetés. – És, tudod, hogy minek kötött mindenféle futó ismeretséget, minden szerelem nélkül? – Viszketett neki. – Nem egészen. Csak nős embereket keresett meg, akiket azután zsarolni lehetett, amellett, hogy a szakításért nagyon komoly, ő úgy mondta, bánatpénzt, ma úgy mondják, végkielégítést vehessen fel. – Legalább attól kielégült. Furcsa volt apa és lánya között az ilyen intim beszélgetés, de hát felnőtt ember volt mind a kettő. Ami pedig a kapcsolatok lényegét illeti, a színházi anekdotakincs erre is tud példát. – Molnár Ferenc, az egyetlen színházi üzletember a magyar irodalomban hosszú viszonyt folytatott Fedák Sárival. – Egy kártyafigurával? – értetlenkedett Hédi. – Az nem figura, hanem fokozat, a legtöbb, amit nem lehet überelni, – magyarázott igazi édesapa módjára Gyuri. – Úgy jönnek az ütések, hogy kontra, szubkontra, rekontra, Fedák Sári. Én azonban folytattam.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
104 – Az egész magyar színházi világban egyetlen ember volt kapzsibb Molnár Ferencnél, éppen ez a nő. Fedák Sári különben azzal alapította meg a karrierjét, hogy eljátszotta a leghíresebb magyar operettnek, a János Vitéznek a címszerepét. – János vitézt? – Éppen őt. Hát ezért is kellett nagyon elgondolkodnia Molnárnak, mikor kiderült, hogy Fedák Sári csak akkor hajlandó a szakításra, ha előbb elveszi feleségül. És természetesen ötven százalékig az övé ezután minden jogdíj. Az érdemes színházi szerző ezek után így monologizált: „Úgy kell nekem vén buzinak! Itt vannak a szebbnél szebb kislányok a tánckarban, ezek után feleségül veszem a Kukorica Jancsit.”
Jász István: Itt viszont – ott viszont
105
Az idill folytatása
Gyenes Gyuri harsány hahotára fakadt, mikor előadtam ezt a sokak által ismert színházi anekdotát, de a lánya nem osztozott a nagy örömben. – Nem tudom, kettőtök közül melyik a vén buzi, de rólad fel tudom tenni. – fordult az apjához. – Mert, ha nem is azért, hogy szabadulj, legalább annak érdekében, hogy egy munkavállalási engedélyhez jussál, te mindenre hajlandó lennél. Azt a svéd nevű boszorkát is a nyakunkra hoztad. – Kicsodát? – itt már az én emlékeim kezdtek új életre kelni. – Nem is tudom mikor, még egészen kislány voltam, amikor anyám szerint egy bizonyos Ingrid Karinnal kezdett flörtölni, – magyarázta nekem Hédi. – Csak ezért, mert svéd állampolgár volt. – Hát te aztán tudod! – háborodott fel Gyuri. – Másfél éves se voltál, amikor Zsuzsával mi kimentünk, őt meg, ahogy emlékszem, szeretted. – Nem erről beszélek, Apa. – Hanem? – Te még nem jöhettél haza, és ő meg eljött, megkeresett és egy szőke babát hozott nekem tőled. – Soha az életben nem szerettem a szőkéket! – Hát, ha neked nem is volt szőke babád, attól nekem még lehetett. – mondta Hédi. – Az az Ingrid még azt is mondta, hogy a Zsuzsád otthagyott, és te meg mindenfélét megpróbáltál, hogy állampolgár lehess. Még neki is képes voltál udvarolni, mondta, és ezért még becsülni is lehet. Kevés boszorkánynak van önkritikája. – Nem Valatin volt az az Ingrid Karin? – kérdeztem, mert kiskamaszkorom emlékei nem nagyon voltak összeegyeztethetőek az önkritikus boszorkány fogalmával. – Arra már nem emlékszem, egyébként asszonyneve volt.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
106 – Akkor biztos valaki más. – nyugodtam meg, mert Mutyus néni és a zongoraórák emléke fájni kezdett. – Sok Ingrid Karin lehet Svédországban – nyugtatott Hédi, mert ismerte a történetet. – Olyan kettős név ehet, mint a magyarban Annamária. – Erről nem tudhatsz, de egyik gyerekkori szerelmem az volt. – mondtam, mert ez is sajgott. – Ők is kimentek. – Mindenki kimegy, mielőtt visszajönne – zárta le a vitát Gyuri. – Most pedig menjetek ti ki a kéglimből, nem találkahely ez. – Tényleg? Csodálkozott el a lánya. – Pedig anyám is ide készül. – Na akkor én is indulok. – Svédországba? – Mit tudom én! Nem akarok vele találkozni, na! Pedig találkoztak. Nem egyedül jött, hanem a főbérlő apjával. Zalai Lajos és Tündi, együtt érkeztek. – Nagyszerű, most együtt van a tisztes társaság. – mondta Lali. – Annak meg külön örülök, hogy te is itt vagy – nézett rám, – egyben tanúja lehetsz annak, hogy viselkedik valaki, aki hű az elveihez. – Nem hű, hanem hülye – mondta Tündi, anélkül, hogy kérdezték volna. – Maga asszonyom, milyen minőségben szól bele? – Mint a bérlő felesége. – Volt felesége. – háborodott fel Gyuri. – Egyébként már évtizedek óta el vagyunk válva. – Attól még ez az úr elkövethet valami nagy hülyeséget. – Nézze asszonyom, mindenkinek meg van a joga hozzá, hogy a saját hülyeségeit elkövesse. – Két dolgot tudnék erre mondani. Az egyik az, hogy te, Lali – most már tegezte azt az urat, akiről csak annyit tudott, hogy minden fáradság nélkül be tud söpörni egy jelentős summát, csak azzal, hogy az üres lakást kiadja – szóval te nem magadat, hanem ahogy hallom, a fiadat rövidíted meg azáltal, hogy felszámolod ezt a kéglit. – És mi a másik? – Majd elmondom, ha nem leszünk ennyien. – mondta az elvált asszony az antikapitalista elvek apostolának, és én láttam, hogy megszorította a kezét. Jász István: Itt viszont – ott viszont
107 Mikor legközelebb a Szent István Parkban filozofálgattunk, Lali kifakadt. – Nem bírok a fiammal. Meg van veszve. Most meg Tündével gyanúsít! – Miket beszélsz? – Azt mondja, csak azért mert egyszer lefeküdtem az anyjával, nem uralkodhatok rajta. A fene akar uralkodni! – És mi az alapja? – Azt mondja, hogy a Dózsa György úton én Tündével találkozgatom. – És nem így van? – Nem. – Hát, mikor én Hédihez megyek, láttalak nem egyszer. – Miért jársz te a Hédihez? Nős ember létedre? – Angolra tanítom. – És a Tündét is? – Őt is. – És azt hiszed, hogy én ugyanazt csinálom az anyjával, mint te a lányával? – Remélem, te többet. – Miért? – Mert nekem nem jött össze. Remélem, neked igen. – És? Közöd van hozzá? – Nekem nem. De a fiadat talán joggal bántja, hogy míg az anyja kórházban van, te megcsalod. – Az még nem ok arra, hogy kiverje a fogamat. – Mit csinált? – Meg akartam pofozni, erre ő húzott be nekem. Ki is esett a metszőfogam. – Hát ez borzasztó! Ránéztem, valóban az egyik elülső foga hiányzott. – Tudod, mibe kerül egy fog pótlása? – Tudom. – Hát ezért kellett volna a lakás bérleti díja. – Ami Miklósé.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
108 – Igen. Pedagógiai szempontból is. Ha már verekszik az a gyerek, ha megüti a saját apját, akkor fizessen érte! Ahogy a régi filmcím mondja, „Fizessen nagysád!” – De ott a Jávor Pál elvette feleségül a nagysádot. – Lali elgondolkozott, – végeredményben, Tündi elvált asszony. – Eszedbe ne jusson! – teljesen elképedtem – De ha eszedbe jutna is, hát egy olyan jellemű ember, mint te vagy, elhagyna egy olyan asszonyt, mint a feleséged? – Tudod, milyen a feleségem? – Nem igazán. – Ne tudd meg! – De azt tudom, hogy Tündi milyen. – Te kipróbáltad? – Még csak az kellett volna! Én a lányát kóstolgattam, de hogy Tündi milyen és főleg milyen volt, azt elsődleges forrásból tudom. Gyuritól. – Nahát, nekem van egy másik információm is. – Kicsoda? Csak nem Ingrid Karin? – Nem. De te ismered. – Nem hinném. De, hát a feleséged kórházban van. És te mindig azt mondtad, nem gyönyörű? – Volt. Te láttad ezt a képét? – Nem. Lali egy pici fényképet halászott elő a zsebéből. Semmitmondó kövér lány mosolygott rajta, kibontott hajjal. – Szép. – mondtam minden különösebb meggyőződés nélkül. – És most? – Szét van menve. – Sóhajtott Lali és kicsit irigykedve nézett rám. – És már nem is tudom, mióta nem feküdtem le vele, hogy basáskodhassam Miklóson. – Már pedig boys will be boys. – Ezt mondta a másik forrásom is. Akitől ezeket a közmondásokat tanultad. – Csak nem Kolompos Tibor?
Jász István: Itt viszont – ott viszont
109
Film, színház, zene, tánc és sajtó
Négy év és annyi kísérlet után sikerült kiszabadulni a Kerinforg belső emigrációjából. Amikor elmentem a Művelődési Minisztérium előtt, hirtelen a szemem egy táblán akadt meg: az Akadémiai Kiadó Lexikon szerkesztősége lakozott a hatalmas épület legfelső emeletén. Valami sugallatra bementem. A portás utamat állta. – Kihez tetszik? – A lexikon szerkesztőségbe. – Már várják. Furcsálltam, de azért felmentem. Régi kedvencem, a páternoszter vitt fel a hatodik emeletre. Mialatt körforgó felvonó állomásait néztem, ahogy elsuhantak mellettem, hirtelen megvilágosodott számomra, ezek nyílván összekevernek valakivel. Már, mint kabaréfigura szálltam ki és mentem egyenesen a főnökhöz. – Fogaljon helyet! Kávét, teát, aprósüteményt? – kínálgatott a feltűnően kedves, viszont sokkal feltűnőbben középkorú és kövér, mint később megismertem, elég közönséges titkárnő, Bözsi. – A rovat már nagyon várja. Milyen rovat? Fogalmam nem volt róla, de azért egy darabig nem oszlattam el a félreértést. Ekkor belépett a főnök. – Nagy átalakulások előtt állunk. – mondta. – A nagylexikon újra, lendületbe jön, kár ebből kimaradni. A csillagászat pedig az emberi kultúra bölcsőjénél is központi helyen volt. Az emberi kultúra bölcsőjénél, meg az én síromnál, – gondoltam magamban, mert, ha itt egy szakmai kérdés szóba kerül, rögtön meghalok.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
110 – A végszerkesztés lesz a maga dolga, kolléga úr. A cikkek szerzői tudják a dolgukat, Ők legalább tudják! – de mindegyik másképp ír. Egységesíteni kell a stílust. Menni fog? – Hogyne, főnök úr, – Sándor! – Hogyne, Sándor, de azért.. – pillanatig haboztam, de úgyis mindig minden kiderül. – Szóval meg kell mondani, én nem az vagyok, akinek gondolnak. Közöm nincs a csillagászathoz. – Jaj, de kár, pedig én már abban reménykedtem, hogy magával készíttetem el a horoszkópomat! – kotnyeleskedett bele a kövér titkárnő. – A sajtóhoz van közöd, öcsém? Visszagondoltam a Data-nál eltöltött éveimre, tehát, habozás nélkül feleltem. – Hogyne. Tevékeny részese voltam a DATA című belkereskedelmi és számítástechnikai szaklapnak. – Akkor tiéd a sajtó. Hétfő, szerda, péntek azok a napok, amikor délelőtt kereshetünk, akkor légy szíves tartózkodj a szerkesztőségben, egyébként azt csinálsz, amit akarsz, csak a nyomdába menjen pontosan az anyag. Most pedig bemutatlak a kollégáidnak. Hívják be Zsilinszki szerkesztő urat! Kis öregember jött be az ajtón. Rám pillantott. – Meg nem sértem kolléga urat, hol ült? – Szégyenkezve vallom be, hogy büntetlen előéletű vagyok. – Ne adja fel a reményt, előbb utóbb csak belekeveredik valamibe. Több volt, mint valószínű, különös tekintettel a DATA legutolsó számaira. – Tudja, hogy költözünk? – Nem tudtam, de nekem mindegy. – A zárkarendezés jó dolog, de nem a rabok érdekében történik. Nézzen körül, itt majdnem mindenki politikai volt. – Köztörvényes nincsen? – Arra vigyáztunk. Ezt már a főnök szúrta közbe. Jász István: Itt viszont – ott viszont
111 – Mikor akar kezdeni? – Tegnap. Egy hónap alatt belerázódom, gondoltam, mikor a D betűhöz érünk, megírom a volt munkám történetét. Ezzel akár le is doktorálhatnék. Közben megkaptam, a film-, színház-, zene-, tánc- és sajtó szakmák cikkeit, de amennyire szerettem a táncosnőket, annyira idegen volt előttem a balett és minden vonatkozása. Fel is kerestem közvetlen főnökömet, Zsilinszki Józsefet. – Te Jóska, én mindent vállalok szívesen, csak a táncot nem. Nem értek hozzá! – A többihez értesz? – Nagyjából! – Ne is törődj vele, én azt már rásóztam arra a hülyére. – Csak egy baj van. – Micsoda? – Hogy az a hülye én vagyok. Szegény ember. elfehéredett, és láttam, hogy az azonnali visszavonulás és az öngyilkosság között habozik, hát megnyugtattam. – Nem baj, Jóska, majd csak megbirkózom vele. Hédi jutott eszembe, aki a tánc-cikkeket annál is inkább meg tudta írni, mert eredetileg a Balett Intézetbe járt. Már végzős volt, amikor azt mondták neki, hogy nagyon természetesen menjen át a terem átlóján, de közben csináljon két arabeszket és egy attitüdöt, de igazán nagyon természetes módon. Akkor döntött úgy hogy elmegy vidékre prózai színésznőnek, még ha csoportosnak is, mert ez a kettő összeegyezhetetlen. A munka a Dózsa György úton folyt. Már a legelső címszónak nekiesett. – Nem kell balettomán! – mondta. – Minden enciklopédia ezzel kezdődik, pedig én életemben nem láttam olyat. – Most láthatsz – öleltem át. Ő azonban kibontakozott. – Koncentráljunk a lényegre. – Előbb szerkesztés, aztán szeretkezés! Ez olyan szellemes volt, hogy meg kellett csókolnom. – Különben hogy fizetsz? – kérdezte. – Természetesen természetben – válaszoltam ugyanúgy. – Az nekem nem elég. Különben is, én fizetek. Jász István: Itt viszont – ott viszont
112 – Hogy megkapd a munkát? Hédi kérdése azért nem hagyott nyugton. Mert tényleg nem tudtam, hogy fizetünk, meg is kerestem Bözsét, a főnök nagyszájú titkárnőjét. – Jó, hogy jön István, már kerestem – mondta a következő szerdán, mikor a szerkesztőségben találkoztunk. – Ki kell küldenünk egy levelet Habsburg Ottónak, angolul. – Remekül tud magyarul. – Akkor is angolul megy. – Miért? – Mert az igazgató úgy nem tud. – Milyen igazgató? – A kiadó igazgatója. – Lehetetlen. – Egyetlen nyelven sem tud. – Magyarul sem? Akkor van egy tolmácsa. – Az van neki. De az nem tudhat az egészről. – Hogy van ez? – Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! – Mit? – Hogy minek a tolmács az igazgató mellé? Különben is ismeri. – Kicsodát? – A tolmácsot. Ő legalább is azt mondta, tőle tanult. – Mit? – Angolul. – Kolompos? – Ő hát. – De István, nem csak ezért kerestem. Van nekem egy fiam, tud róla? – Őt kell angolra tanítani? – Nem kell. Most katona. Otthon volt a múlt héten eltávozáson. Szombaton jött, és hétfő reggel hatkor kellett jelentkeznie Nagykanizsán a laktanyában újra. Persze elaludt a drágám, akkorát bulizott vasárnap este. Éjfél után kapott észbe, hogy neki másnap Nagykanizsán kell lennie, tehát megkérte az apját, hogy adja oda a kocsit, azzal leér. – És hogy viszi vissza? Jász István: Itt viszont – ott viszont
113 – Sehogy. Az volt a megállapodás, hogy az autót otthagyja a laktanya előtt, a párom meg a tartalék kulccsal lemegy és elhozza ő. Le is ment vonattal, de sem a kocsinak, sem a fiamnak a nyomát nem találta. A laktanyában nem akart érdeklődni, mégsem akart bajt okozni a fiának, de hol lehet az autó? Magának van kocsija? – Van. – Megtenné, hogy lemegy és kideríti? Magának kötetlen a munkaideje, én nekem meg itt kell hizlalnom azt a nagy fenekemet egész nap. És aggódom, tudja? Soha nem voltam katona, így hát jól jött Kóbor Zoltán, volt főnököm meglepően készséges volt, régi bajtársaitól érdeklődött, mi lehet Bözse fiával? – Laktanyafogság. És jó, ha megússza hadbíróság nélkül. – mondta a telefonban. – Miért az Isten szerelmére, Elkésett a jelentkezéssel? – Azt nem. De kémkedési ügybe keveredett. – Hol? – A zalai erdőkben. – Ez egy baromság, Kóbor elvtárs! – Zoltán! És inkább pech. – mondta Hajtsa végre feltűnően józanul. – Ahogy a haverom elmondta az történt, hogy az erdőben elütött egy szarvast. A kocsi járóképtelen lett, az állat megdöglött, fiú nem tudta, hogy mit csináljon, balszerencséjére arra járt egy külföldi vadász a terepjárójával, az felvette és le is szállította a laktanya elé, még időben. Az a hülye meg úgy, ahogy volt, elmesélte a parancsnoknak, mi történt. – Mi a baj vele? – Hogy magyar katona nem ülhet külföldi autójába, hiszen olyan katonai titkok birtokában lehet... – Hogy hánykor van a takarodó. – Mondjuk. – És ezzel a külföldi kém mit tud kezdeni? – Nem ez a kérdés. – Hanem? – Hogy a magyar katonai elhárítás mit kezd vele? Legjobb ebből kimaradni, barátom!
Jász István: Itt viszont – ott viszont
114
Soha, sehol, senkinek!
– Ön ugyebár nyugatra szóló útlevelet kért és kapott abból a célból, hogy turistaként bejárja Spanyolországot, és útközben megtekintse Ausztria, Svájc, Olasz- és Franciaország, továbbá, ha lehetséges Andorra nevezetességeit. Ennek semmi akadálya nem lett volna, ha frissen vásárolt nyugati eredetű gépkocsijával nem lesz egy baleset résztvevője a zalai erdőségekben, és amelynek során ön megint csak egy külföldi állítólagos vadásszal vette fel a kapcsolatot. Ezért útlevele bevonásra került, minthogy Ön ellen bírósági eljárás van folyamatban. Fellebbezésnek ugyan helye nincs, de egy mód azért akadna arra, hogy a tervezett és előkészített útját lebonyolítsa. Milyen munkahelyi kollektíva veszi körül magát? – Tehát azt kéri? – Igen, azt kérjük. Önnek is jó volna. – Sajnos nem tehetem. – Hazafias kötelessége lenne – Az életemet szívesen áldozom a hazáért. – Ekkora áldozatot nem kívánunk öntől. – Nem vállalhatom. – Akkor az utazástól egyszer és mindenkorra elbúcsúzhat. – Utaztam eleget. Az a nagytenyerű tisztviselő az íróasztal fiókjából egy dossziét vett elő és az útlevelemet látványosan helyezte el benne. – Azt mondanom sem kell, hogy erről a mostani beszélgetésről soha sehol, senkinek nem szólhat egy szót sem. Ha az utcán találkoznánk, nem ismer meg, nem köszön, én sem köszönök. Már jóval a rendszerváltás után láttam egy filmet, „Az ügynök élete” címmel. A beszervezett hálózati személyek között mintha felismertem volna Tündit, Gyenes Gyuri egykori párját, aki egy darabig Zalai
Jász István: Itt viszont – ott viszont
115 Lajos partnere volt. De nem vagyok biztos benne, hiszen az alkotásban, – amely a belső elhárítás oktatófilmjeit tartalmazta, – külön is megemlítik, hogy néhány részletet kevésbé ismert színészek és magánemberek közreműködésével utólag rekonstruáltak.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
116
Itt viszont, ott viszont Ott álltam a világ végén és a fehér ruhás öregurak és idős hölgyek krikett játékát néztem – „Bowling” – jutott eszembe tévesen a szó, de Klári néni már kiabált is utánam, hogy lekéssük a buszt, indulnunk kell. Canberrába mindenképpen el akartam menni. A kétnapos kirándulás gondolata magától adódott, ahogy Bowralben ránéztem a térképre és rájöttem, a kisváros, ahol lakom, pont félúton van Sydney és az ausztrál főváros között. Reggel még kicsit küszködtem a tussal. Először jéghideg volt, azután fokozatosan tűzforró lett, de azért vigyáztam rá, nehogy nekidőljek a csengőgombnak, (ami a fülkében is ott volt,) hiszen a vészjelzésre berohan egy ápoló és kisegít, a zuhany alól. Soha nem éreztem ilyen frissnek magam. Klári néni hangja az apámra emlékeztetett – őt a kamaszkorom kezdetén vesztettem el. Ez a hang, ez a meleg bariton a forradalmat juttatta szembe, bár egy idős hölgy torkából ez a hangfekvés kicsit furcsa. Más volt, mint az apám, de valahogy mégis ugyanaz. Régen homályba bukott gesztusok és hanglejtések emelkedtek fel bennem úgy, mint idefelé jövet a Nap. Amely a föld forgási sebességével haladó repülőgép ablakából kitekintve nem akart felkelni. Itt viszont korán hajnalodott.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
117 Pali, az unokatestvérem vitt ki a buszmegállóhoz. Teli volt panaszszal; azok a kínaiak csak addig tanulnak angolul, ameddig meg nem tudnak szólalni, azután kimaradoznak. Elfelejtik a nyelvtant, a szókincsüket sem gyarapítják, lusták. Én viszont igyekeztem mindenkivel beszélni. Kiváló budapesti kiejtéssel tettem fel a kérdéseimet, amelyre adott válaszokat nem csak feldolgoztam, (átraktam múlt időbe, vagy feltételes módba, hogy gyakoroljak), hanem még érteni próbáltam őket. Legjobban egy fiatal rendőrnővel boldogultam, talán, mert nagyon csinos volt, talán, mert cowboy kalap volt a fején, nem hiába kérdezgettem a busz menetrendje felől, lám már megyünk is. A hatalmas busznak gyöngyházzal díszített kormánya volt, és azonfelül a sofőr, – ahogy megfigyeltem, – időről időre beszólt egy mobil telefonon a diszpécserközpontba, hogy merre járunk, és mikor érünk a legközelebbi megállóba. A kilométeróra pedig a legüresebb utakon sem ment ötvenöt mérföld fölé. – Ez elképzelhetetlen volna nálunk – magyaráztam Klári néninek. – Ha valahol 120 km a sebességkorlátozás, mindenki legalább száznegyvennel repeszt. Klári néni kicsit értetlenül nézett az utolsó szót talán még nem hallotta, de a lényeget tekintve volt véleménye. – Mert fegyelmetlenek vagytok. Jó kifejezés a figyelem és a fegyelem együttes hiányára. Az ausztrál viszont könnyen szabályozható nép, – gondoltam, mikor az óriási parkoló túlsó végén álltunk meg, ötödiknek négy már ott álló kocsi mellé, noha az innensőn volt dolgunk. Ezt sem értettem. Mint ahogy furcsának találtam az ausztrál sport színeket, is, amelyek különböztek a nemzeti zászlótól: sárga-zöld pompázott rajtuk. – A mimóza színei, – magyarázta valamelyik rokon, – minden árokszélen megterem. A Canberrába vezető út mellett valahogy nem volt mimóza.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
118 Jó tanácsból viszont nem volt hiány. Hogy ne álljak szóba mindenkivel. Hogy senkivel se álljak szóba. Hogy, mikor elhagyom a lakást, indítsak el mindent; világítást, rádiót, tévét, nehogy a rablók azt gondolhassák valami elhagyott helyre érkeztek. Indulás előtt bekapcsoltam a televíziót. Alig tudtam otthagyni; az Amadeus ment, végre értettem az itteni angol szöveget. De tülkölt Pali, elindultunk, és a hatalmas, gyöngyház kormánnyal ékes busz be is gördült Canberra főterére. Ahogy beléptünk az idegenforgalmi központba, rögtön megakadt a szemem egy plakáton: „Catholic schoolgirls laugh, sing and cry at school in the 60-th.” 1961-ben érettségiztem. Ha lett volna Pesten egyházi iskola, (talán volt is, de én csak Szentendrén ismertem egyet,) az odajáró lányokkal legfeljebb csak együtt sírhattam volna. A plakáton lévő lány miniszoknyája azért megmozgatta a fantáziámat. – Befizettem a városnézésre! Klári néni jóvoltából egy újabb busz következett a Joliment Tourist Centertől a tévétoronyig. Átmentünk a tavon, bejutottunk a parlamentbe, megnéztük a szenátust. Az után megkértük a sofőrt, hogy tegyen ki bennünket a Kythera motelnél, hiszen különben is a Northbourne Avenuen megy végig. Klári néni a recepciónál tárgyalt valamit, azután hozzám fordult. – Nagyon zavarna, ha egy szobában aludnánk? Fele annyiba kerül. – Dehogy Klári néni. Még inkább regényhősnek érezném magam. – Csakhogy nekem nincsen féltékeny színes bőrű szerelmem. Klári néni is olvasta Graham Green könyvét, az „Utazásokat nagynénémmel” Amelyben olyan érdekfeszítő módon járja be a nagynéni és unokaöccse Délkelet Európát. Mi lehet most otthon?
Jász István: Itt viszont – ott viszont
119 Felmentünk a szobánkba. Nem akartam zuhanyozni, reggel már jól összeégettem magam a forróhideg vízzel. Klári néni bevonult a fürdőszobába, én meg azzal töltöttem az időt, hogy a mindenhonnan összeszedett, (itt úgy mondták, „pincsolt”) szórólapokat olvasgattam. „Travelling alone” állt a sárga cédulán. Mit kell tenni az út megtervezése során, az állomás felé menet, a vonaton, hogy biztonságosan fejezzük be az utazást? – Mondd, Klári néni, sok itt az útonálló? – Ez a fegyencek országa volt, és az angolszászok tisztelik a hagyományokat. A brossura részletesen taglalta azt is, mi a teendő bűnügy fennforgása esetén, kit és hogyan kell értesíteni? – Azért nagyon félni nem kell – tette hozzá Klári néni – csak a szemmel láthatólag gazdag embereket ütik le. Kivéve, ha autóstoppal mennél valahova. Nem szabad autóstopposokat felvenni? – Dehogy! Olyan kocsiba nem szabad beszállni, amelyik felvenne, mert csak azért vesz fel, hogy kiraboljon. – Hát ez tényleg egy fordított világ – jött rám a nevetés, mert az a kalandom jutott eszembe a piros ruhás tündérrel, abban az erdőben. – Tudod, mikor az első kocsim még egészen új volt, a sógorom rám telefonált, hogy lekéste a vonatját, menjünk utána. Utol is értük egy icipici állomáson, ő felszállt, én meg elindultam, azt hittem, hazafelé, de egy olyan sötét erdőben találtam magam a hegyek között, hogy azt kellett gondolnom, legfeljebb egy mesebeli tündér segíthet csak rajtam. És csodák csodája! Az új kocsi reflektora egy piros ruhára tűzött, a piros ruhában egy csinos fiatal lány lépkedett, az erdei úton mezítláb, tűsarú cipőjét a kezében lóbálta. Tisztára Hédi! Megálltam, megkérdeztem, mit keres az erdő közepén alkalmi öltözetben? Elmesélte, hogy szórakozni indult az udvarlójával, de a fiú, amint beértek az erdőbe nagyon erőteljes szórakozásba kezdett vele. Ő túl gyorsnak találta a tempót, tiltakozott, ki akart szállni. Az udvarló meg nem volt szívbajos, kirakta az erdő közepén, talán öt perccel azelőtt, hogy én odaértem. Ő viszont ismerte az utat visszafelé; én tehát részben hálából, részben, mert az egész ügy olyan csodálatos volt, Jász István: Itt viszont – ott viszont
120 felajánlottam neki, hogy hazaviszem. És ekkor kezdődött a vita közöttünk. Mert addigra már neki is leesett, hogy amit az udvarló akart, az nekem is eszembe juthat – nekem meg az jutott eszembe; az egész csak szöveg, csak úgy mondja, hogy hátulról leüssön és kiraboljon, vagy legalább a vadonatúj autót megszerezze, esetleg a mondabeli udvarlóval együtt. Mert otthon viszont ettől szoktunk tartani. Mondta, hogy mellém nem ül, én mondtam, hogy mögém nem engedem – a végén kiegyeztünk egy átlós elrendezésben. Aztán békén hazaszállítottam és sem ő nem tett kart bennem, sem én ö benne. – Azt mondják, a diktatúrában jó a közbiztonság – jegyezte meg Klári néni. – Már romlik, mondtam reménykedve, mert mikor elindultam otthonról, minden olyan cseppfolyós állapotban volt. Klári néni már lefeküdt, az ágyból mondta. – Tudod, mikor aludtam utoljára másokkal egy szobában? A háború alatt, meg utána közvetlenül. Mert a mi csodálatos házasságunk Imre bácsival azért volt olyan felhőtlen, mert amint mód nyílott rá, külön szobában aludtunk. Klári néni egészséges horkolása töltötte be az ausztrál főváros éjszakáját Én viszont nem tudtam aludni A biológiai óra még európai időszámítás szerint ketyegett bennem. Olyan éber voltam, mintha olasz kávét ittam volna, Sydney-ben a King’s Cross közelében. Ott ugyanis felfedeztem egy olasz kávézót. Reggel volt, mire lezárult a szemem, álmomban megint Pesten, a Hősök terén álltam díszőrséget az újratemetett mártírok ravatalánál. Már itt hallottam valakitől, hogy a hazaárulás csak dátum kérdése. Aztán főztünk egy ness kávét, és életet vertem magamba. Újra bementünk a központba, hogy kitaláljuk, mivel lehet agyonütni az időt. Klári néni szeme akadt meg a hirdetésen „Crafts and Guilds” kiállítás és vásár Belconnanban. Ezt sem értettem pontosan.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
121 – Mindenféle helyi aboriginal mutatja be a mesterségét, sőt még vásárolni is lehet. Eszembe jutott, még nem vettem ajándékokat. Már az is nagyon gyanús volt, hogy a helyi busz végállomásáról indult az a távolsági járat, ami a megadott címre vitt. – Hiába, a bennszülötteket nem lehet a szent helyeik elhagyására kényszeríteni, – magyarázta Klári néni – erre itt törvény van. Én meg a magyarországi deportálásokra és kitelepítésekre gondoltam Másfélórás utazás után gördültünk be a kisváros főterére, ahol gumiasztal és egyéb gyermekek öröme várta az ifjúságot, a felnőttek hatalmas pályán sétáltak komótosan az elütött labdáik után. A nagy eseményre egy elemi iskolában került sor. A szülők és a gyermekek, – mind sápadt arcúak, – egy tornateremben nézték egymást. Hogyan dolgozik az órás, a suszter, a villanyszerelő? Az egyik apuka egészen speciális foglalkozást űzött: opálcsiszolást nem láthattam volna otthon. A beszélgetés velük könnyebben ment, hiszen a szülők mind bevándorlók voltak. Klári néni az órájára nézett, a meleg bariton most kétségbeesett altba hajlott. – Te jó Isten, mi itt sétikálunk, mialatt a busz egy óra múlva indul Canberra főteréről? Taxi sehol, autóbusznak nyoma sincs, a fehér ruhás öregek nyugodtan bowlingoznak. Vagy kriketteznek? Egy hatalmas Volvo kombi kanyarodott mellénk, hindu asszony ült benne vagy öt gyerekkel. – Can I give you a lift? – a kiejtése idegenszerű, de azért érthető, hogy az autóstop lehetőségét ajánlotta fel. Magyarul súgtam oda Klári néninek. – Ha meg talál erőszakolni, legfeljebb lesz még egy gyereke.
Jász István: Itt viszont – ott viszont
122 Este, ahogy hazaértünk be akartam kapcsolni a televíziót, de nem ment, mert reggel közbiztonsági okokból, bekapcsolva hagytuk. Budapestről adtak keleteurópai összefoglalót, arról a híres újratemetésről, és ahogy a kamera végigpásztázta a tömeget, egyszerre csak megláttam önmagam. Itt, ebben az öregek otthonában, talán tapintatból, talán másért, nagyon kevés a tükör. Viszont a kapcsolók jobban kézre esnek.
Vége – The End
Canberra, – Bowral, – Sydney –, Budapest, 1989–1994–2008. szeptember 1. – 2010 márc. 29.
Jász István
Jász István: Itt viszont – ott viszont