Minden jog fenntartva, beleértve bárminemű sokszorosítás, másolás és közlés jogát is.
A magyar irodalom és kultúra értékeinek ápolása és terjesztése érdekében az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárával együttműködve kiadja a Mercator Stúdió. Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője
Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf
ISBN 963 606 303 6
© Mercator Stúdió, 2006
Mercator Stúdió Elektronikus Könyvkiadó 2000 Szentendre, Harkály u. 17. www.akonyv.hu Tel/Fax: 06-26-301-549 Mobil: 06-30-305-9489 e-mail:
[email protected]
JÓKAI MÓR
ÚTLEÍRÁSOK
Tartalom Utazás a harangokkal együtt
6
XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN 36
I. EL INNEN!
6
XXV. A SZÍNHÁZ RÓMÁBAN
38
II. AKIK EGY ISTENNEL HARCOLNAK
XXVI. DOMINE QUO VADIS?
39
7
III. TENGERPART, TENGERTÜKÖR, TENGERVÁROS
8
IV. EGY DRÁMA SZAVAK NÉLKÜL10 V. A KERTEK ORSZÁGA
12
VI. A HOLT LAGÚNÁK
13
VII. A TENGER VŐLEGÉNYE
14
VIII. A KÉT OSZLOP KÖZE
17
IX. A MÁRK TÉR
18
X. DRÁGA SZABADSÁG
19
XI. A MŰKINCSEK
20
XII. A DOGÉK PALOTÁJA
21
A bécsi börzén
41
A Reichsrathban
44
A bécsi hírlapokról
46
Berlin
48
Bismarcknál
50
Írói és művészi körök Berlinben
54
Német irodalmi viszonyok
57
A német írók otthon
59
Képviselői körök
60
A berlini magyarok
62
A Kárpátok között
64
KÁRPÁTOK
64
XIII. A SÓHAJOK HÍDJA, A BÖRTÖNÖK
22
ÉSZAKKELETEN
65
XIV. A SZÖRNYETEG
24
A RIMA VÖLGYE
67
XV. EGY JELZETLEN KÉP
24
A VÁG VÖLGYE
70
XV. EGY JELZETLEN KÉP
25
Villámvonat szekéren
74
XVI. A LEGSZEBB KÉP
26
XVII. A ROMBOLÁS MŰHELYE
26
KOLOZSVÁROTT
80
XVIII. HÁROM RÓMA
27
XIX. A RÓMAI BÉRKOCSIS
29
TORDA, ENYED, GYULAFEHÉRVÁR
81
KELEMENTELKE
83
XX. A LEGNAGYOBB KŐHALOM 30 XXI. A CSÁSZÁRI ROMOK
32
XXII. ÁLMODÁSOK RÓMÁBAN
33
XXIII. AMIT ÉBREN LÁTUNK
35
Úti levelek
80
A HOMORÓDALMÁSI BARLANG 85 SZENT ANNA TAVA Úti táskámból
89 93
A RÉGI JÓ TÁBLABÍRÁK
A SZAMOSÚJVÁRI FEGYENCTELEP
ÁJTATOSSÁGOK 93
TELEKI SÁNDOR. KOLTÓ. EGY EURÓPAI MÚZEUM. PETŐFI KOLTÓN. A MEGÉNEKELT CIGÁNYLEÁNY, PILA ANIKÓ. KAKAS FOGTA FARKAST 98 I. II. HOGY LESZ A KŐBŐL EGY FORINT
106
A LEÁNYKA-KŐ
110
A SZENT-BENEDEKI VÁRKASTÉLY
111
TISZA MENTI ÉLET
112
A Hortobágy
98 101
126
ÚT A HORTOBÁGYRA
126
DÉLIBÁB
127
NAPFELKÖLTE
128
Debrecen
131
A magyar Tempevölgy
151
Úti képek
159
A BEFAGYOTT BALATON, AZ ÖLELKEZŐ VÁRROMOK 159 AZOK A SOK KERESZTEK
160
A PESTI SÍKSÁG
160
Pest a XVII. században
165
Budapesti élet
167
A SVÁBHEGY ÉS A ZUGLIGET 169 A VÁROSLIGET
175
A MARGITSZIGET
180
A DUNA-PARTI ÉLET
182
KÖZLAKOMÁK, MULATSÁGOK 185
5
187
TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI ÉLET189 A KIRÁLYKORONÁZÁS
192
6
Utazás a harangokkal együtt
Utazás a harangokkal együtt I. EL INNEN! Három lapot szerkeszteni, s annálfogva ex offo mindennap tizenhárom lapból árvízveszély-híreket, osztrák-magyar miniszteri alkudozásokat és Milton-bírálatot olvasni, ez olyan mártirium, ami elől még egy szent is megfutott volna, ami pedig én még eddig nem vagyok. És aztán még nem láttam két olyan dolgot a földön, ami nélkül pedig költőnek a földet elhagyni nem szabad: nem láttam Itáliát és nem láttam a tengert. Pedig mennyit írtam mind a kettőről – képzelet, álom után. De megvallom, hogy sohasem szerettem utazni. A megszokás embere vagyok. Szeretem az alacsony házikómat, s az enyéimet, kik benne laknak, az ismerős szobámat, a vén íróasztalomat s a karszékemet, melyben huszonnyolc év óta ülök, a szerkesztőségem barlangját, ahol a parkett kockái a dicsőségtől és a rajtuk járástól homorúvá koptak már; szeretem Budapestet, aminél szebb város nem leltet a földön, és a Dunát, aminél dicsőbb víz nem képzelhető; szeretem barátaimat, szeretem ellenségeimet s el tudok ácsorogni naphosszat a Svábhegyen, magam ültette, most már vén fáim alatt, és bámulni azt a soha meg nem unt képet magam előtt: a nagy Duna melléki rónát, a láthatáron csillámló toronytetőkig s vissza a szemlátomást növekedő ikerfővárosig, amit a nagy kék folyam elválaszt s ugyanaz megint összeköt; szeretem zord időben a meleg szobát, ahol magam fűtöm a kemencét, szeretem a kora reggeli munkát, a rendes időbeli ebédet, minek a jó leves a koronája, a délutáni pihenést; szeretem az országgyűlést, ahol négyszáz veszekedő társak vagyunk s mind jó barátok. (Némelyiknél nem is tudom, miért veszekedünk? S miért vagyunk jó barátok?) Ezúttal azonban mégis történt valami a világban, ami elvette a kedvemet az otthonomtól. A párt, amelyhez tartoztam, kormányra jutott, ezzel együtt nekem is kötelességem lett, mint lapszerkesztőnek, a pártommal együtt menni s a kormánypolitikát védelmezni. Ez olyan érzés, mint mikor egy asszony özvegységre jut. Most ő lett úr a háznál, most már ő végezheti mindazt, amiért eddig minden nap pörlekedett a férjével; már most csinálhatja mindazt jobban maga, ha tudja; az egész ház gondja az ő vállán fekszik, ki eddig csak a készhez ült hozzá, s csak az öreget ösztökélte függöny mögötti prédikációkkal. Hogy fog elbánni a sok idegen ellenséggel? Hát még a hitelezőkkel! (A megboldogult nemigen jó gazda volt, sok adósságot ha-
ÚTLEÍRÁSOK
7
gyott a successoraira!) És aztán a nyakára nőtt sok nagy refractarius gyerek, akiket ő maga kényeztetett, pártul fogott, mikor az öreg jött a spanyolnáddal, rendet csinálni közöttük. Ő fejtette ki bennük az ellenkezési ösztönt. Most aztán hogy bírjon velük? A kormányra jutott oppositio valóságos özvegyasszony (a bibliai olajos korsó nélkül). Nem kellemetes dolog kormánypárti prókátornak lenni. Ellenzéki hírlapírónak arany a dolga! Félnek tőle és magasztalják. Témából sohasem fogy ki. Lelkiismerete mindig nyugodt, ha jót indítványozott, azért, mert jót talált ki; ha rosszat, azért, mert úgysem lesz belőle semmi. Míg ha egyszer kormánypártra került, köszönnek is neki, nem is az emberek, szidják s azt kérdik tőle, hogy érzi magát? Ráolvassák, hogy bezzeg nem azt beszélte tavaly „a Löki gyöpön!”, s ha csak hazaárulónak nevezik, még akkor nagyon tisztességesen bánnak vele. Egy ilyen keresztre feszítő nagyhét idején aztán megelégeli az ember „ezt” az egész Szentföldet, a Sion-hegyével és a „frigyládájával” egyetemben, s megirigyli a harangoktól a Rómába menetelt; „vigyetek engem is magatokkal, kollégátokat”, a „hírharangot”; aki szintén „vivos voco, mortuos plango” (praenumeranshalottakat) – de „fulgura többé non frango”.
II. AKIK EGY ISTENNEL HARCOLNAK A klasszikus mitológia a földet is, mint Istent személyesíté. Változatos istenség! Édes kényeztető, ingyen ajándékozó, aztán meg kegyetlen, mostoha, kényszerdolgoztató. Hazánkból az áldott Muraköz veteményes kertül ápolt vidéke után, az osztrákvirányokon túl, a vasút a vendégszeretetlen Karst hegygerinceire vezet fel. Egész éjjel a sziklák döreje visszhangozza a mellettük elvágtató vonat robogását; a holdvilágnál fenyőkkel borított hegyoldalak tűnnek elő, a sötét örökzöld óriások szinte ráhajolnak az alattuk elkígyózó vaspályára. A lég hideg lesz, az ablakok verítéket vernek, a fenyőerdő is elmarad, felváltja a borókabozót. Az is egyre törpébb lesz, a földre lapul, meghúzza magát a sziklák zugaiban; utóbb helyet ad a mohának, gyopárnak, áfonyának. Mikor a szürkület kezdi megvilágítani a tájat, egy vigasztalan sivatag áll előttünk, egy holdbeli tájkép, csupa kőből. A Karst hegygerinc fennsíkján futunk végig, s amennyire szem ellát, nem jön elő más, mint egymásra dűlő sziklák, mészkőszirtek, palarétegek, dolomittömegek, sehol egy emberlak, egy legelésző kecske, de még csak egy madár sem. De amint a bevágásból kiszabadul a vonat, a hegylapályon egy helység tűnik elénk, falu toronnyal, melyhez szép egyenes országút vezet. A házakat fák árnyékolják be. S körös-körül sziklaomladékok. A laposon lomha fehér köd fekszik, mintha tó volna.
8
Utazás a harangokkal együtt
Hol van ennek a helységnek a szántóföldje? Hol vannak ennek a gyümölcsös kertjei, kaszálói, legelői? Miből élnek e helység lakói, ha igazi emberek, és nem az ördög fia, kik köveket esznek? A tovább fejlődő táj megfelel a találgatásra. Mintha egy stratégiai táborhely tűnne elénk, kerített váracsok, avarsáncok, a mértani ábrák minden változataiban szaggatják meg a sziklasivatagot. Az istenséggel harcoló ember követ kő mellé hengerített, összekapargatta alóla a televényt, míg kidacolt a sziklasivatagtól egy akkora tért, aminő az alföldön egy szérű, azt bevetette gabonával, a sziklákból emelt fal mellé gyümölcsfákat ültetett; a kősánc egyúttal védi azokat a Bórától és a Siroccótól; egy-egy kis döbözből virágzó barackfák emelkednek ki a meredek sziklaoldal közepén, mint Semiramis függőkertje, virít, rózsaszínben virágzó fáktól szegélyezve, egy rozsvetés négyszögű táblája. Majd mintha egy földből kiásott város volna; egy darab Pompéji: fal fal mellett, a piacok, templomromok. A dacoló ember kényszerítette a követ, hogy adjon helyet az ő kapájának. Azokban a falközökben terem a népnek kenyere, teje, gyümölcse… Ez a föld igazán az övé, ő segített azt teremteni. Bezárja e látványát a Karst sziklasivatagának egy valóban elhagyott helység romja. Csak a falak állnak már. Némelyiknek belsején még látszik, hogy kékre vagy tarkára volt festve, a mohos falon még látható öreg betűkkel felmeszelve a tulajdonos neve; a sütőkemencék korma emlékeztet a hajdani tűzhelyre. A cseresznyefák szépen virágoznak a romok közepett. Lakóik belétörtek az istenséggel folytatott harcba. …És én előttem a „Mirhó-gát” képe áll, ahogy tanakodik rajta ásónyelére támaszkodva ötszáz izmos, erős férfi, hogy segítsen magán? S nézi hideg nyugalommal, hogy foglalja el tőle egy rövid nap alatt a vizek istensége százezernyi holdjait az istenáldotta, zöld kalászborította rónaföldnek!
III. TENGERPART, TENGERTÜKÖR, TENGERVÁROS A vasút egyszerre keletnek kanyarodik. s amint egy kettévágott hegy kapuján kiszabadulunk, előttünk áll a tenger. Ez a titokteljes világ, ami több embert táplál, mint a föld. A közös haza. A nap éppen akkor jött fel a dalmát hegyormok mögül, a hullámokat ezüst csillám födte egész a láthatárig; tíz vitorla látszott a távolban; a szemközti partok átlátszó köddel voltak elfátyolozva. A tenger szépsége még arra nézve is elragadó, aki azt a pompázó földdel hasonlítja össze; hát még nekünk, kik előtt az árvíz ellentétes panorámája vonult végig
ÚTLEÍRÁSOK
9
még tegnapelőtt. A mocsokkal, iszappal hömpölygő áradat után a csendes, suttogó, zöld kristályként átlátszó tenger. A délnek forduló part már egy másik zóna. Az elhagyott hegytető még a „mérsékeltnek” csúfolt földöv területe, a meredeken aláomló part már a meleg földöv első szalagja. A tenger örökké meleg. Az adriai partvidék ritkán lát havat. Bizonyítják ezt a vén olajfák, mik a partoldalakat fedik, örökzöld, ezüst, hamvas lombjaikkal. Titokteljes birodalma a néma népnek, amelynek óriásai hatalmasabbak a mi hadvezéreinknél, építészei, a korallok, nagyobbszerű műveket alkotnak, mint a mi münstereink; földlakói, a csigák, jobban hiszik a halhatatlanságot, mint mink, mert életükben megcsinálják sarcophagjaikat, amit az utolsó napon újra felvehetnek. A tenger, ez a titokteljes percinga az idő nagy óraművében, mely szabályosan számlálja a csillagászi nap kezdetét és végét, még az éjsark alatt is, hol a hosszú éjben nincs dél, nincs éjfél. A tenger, a szabadságvágyat felköltő, a visszatérő emléket fenntartó, a függetlenséget ébresztő nagy elem. Amely népnek tengere van, az nem könyörög annyit a földnek s nem káromolja annyit az eget. Az egész part egy folytonos kert, lépcsőzetes szakaszokra rendezve, mint egy amphitheatrum karzatai; a szakaszok falai mellett szőlőlugasok képeznek hoszszan elnyúló mennyezeteket; a gyümölcsfák teljes virágzásban. (Hajh, azokat soha nem bántja sem a „három fagyos szent”, sem a mogorva borkóstoló Orbán!) A kertláncolat véget ér Miramárnál; a tündérszép kastély, sötét ciprusligetével messze benyúló földnyelv előfokát koronázza, s innen meglátszik Trieszt. Ausztria gyöngye. A gyöngy Foglalatja sokba is kerül! Beszél arról a delegatiók évenkénti költségvetése. Egy kétárbocos éppen most indul útnak; vitorlái dudorrá felfúvódva, úgy áll ott a sima víztükrön, mint egy torony fantomja. A kikötőt árbocerdő tartja megszállva. Triesztet ismerik sokan, leírták elegen, én csak annyi időt töltöttem benne, amennyi kellett rá, hogy nőmnek és leányomnak meleg öltönyöket vegyek, miket elég könnyelműek voltunk otthon hagyni, azt gondolva, hogy Olaszországban meleg van. Egész utazásunk alatt nem volt nagyobb meleg hét, nyolc foknál. Az egynapi itt időzés nagyobb részét Miramárra szántam. Hogy megvalljam az igazat, a tengerváros nem tette rám azt a benyomást, amit vártam. Szép rakpartja nagyon csendes rakpart. A kikötőből egy hajót láttam csak eltávozni két nap alatt, s érkezni egyet sem; a reggel látott vitorlák halászbárkák voltak. Gőzös füstje nem tűnt fel az egész tengeren. Rakodni csak dongafákból láttam, kirakodni csak déli gyümölcsökből. Lehet, hogy ez csak ezen a napon volt így. A pesti rakpart élénkebb képet mutat. Ez igazi emporium jellegével bír gőzö-
10
Utazás a harangokkal együtt
sei fürge rajával míg Trieszt kikötője oly mozdulatlanul áll, mintha photographnak fogadta volna meg nyugalmát. Valami kis izgalomról is tudtam meg valamit egy ott megtelepült régi jó barátomtól dr. Goldmarktól. A triesztiek a jó öreg Garibaldinak egy hozzájuk intézett levelére szándékoznak valami választ componálni (ad formam, hogy a képviselőjüknek is bizalmat szavazzanak, de a kormányt se bántsák meg). A derék öreg szabadsághős a triesztieket megbiztatja, hogy eljön a boldog idő, amikor ők is Olaszországhoz fognak tartozni, s a jámbor triesztiek most nem tudják, hogy mit vegyenek maguknak ezen az ajándékon? Már hogy mit nyerne vele Olaszország, ha Trieszt hozzá tartoznék, azt én nem tudom; hanem hogy mit nyerne vele Trieszt, ha Olaszországhoz tartoznék, azt nem tudja senki. Nem is említve azt, hogy „drága” ugyan, de nem „eladó”.
IV. EGY DRÁMA SZAVAK NÉLKÜL Verőfényes tavaszi délután volt, mikor Miramárba kimentünk. Hasonló az az ezeregyéjszakai elbűvölt kastélyokhoz. Környezete oly andalító, üde, buja növényzet mindenütt, örökzöld fák, bokrok, virággal rakva, mézterhes illat a légben, az arányos fák koronái fölött kimagasló kastélytornyok oly kíváncsiság-csalogatók, s aztán éppen olyan csend és magány a ligetben és a pompás tornácokban, minő a keleti mesék vándorát fogadta. Végre mi is találunk egy dzsint, aki az egész tündérkastély őre. Nincs hosszú zöld szakálla, mint Sheherezáde szellemeinek, ellenkezőleg, simára borotvált arca; egy lugasban regényt olvas. Óhajtásunkra félbehagyja Gaborieau-t – tán éppen a legérdekesebb helyen, ahol kezd kiderülni, hogy a marquisnő nem más, mint egy combinált rablóbanda főnöknéje –, s azzal hozzákezd a kalauzoláshoz, elmondva nekünk is, ahogy elmondta ezer meg ezer kíváncsi látogatónak már e termek stereotyp magyarázatát. Azt hiszi, engem is e pompa, e ritkaságok gyűjteménye érdekel. Én pedig a mély értelmű, mysteriumteljes drámát látom magam előtt elvonulni, melynél nagyobbat költő nem álmodott. Minden egyes terem egy-egy felvonás e szomorújátékból – szavak nélkül. Az első a miramári hős dolgozószobája. Az egész a Novara hadihajó-parancsnok szobájának mintájára készült, mennyezetén a nagy gömbölyű ablakmélyedéssel (melyet, mikor még élet volt a palotában, aranyhalakkal teljes aquarium töltött ki), a boltozatot emelő oszlopok, a bútorzat, mind a hajdani tengernagy kedvenc tárgyait mímeli. Itt kezdődött a végzet áldozatul kiszemelt férfiúnak drámája. Itt ébredt öntudatra a viharban edzett tetterő. E tengerészszoba mondta neki azt, hogy
ÚTLEÍRÁSOK
11
ez a föld, ami alatta van, nem áll egy helyen; a tengeren úszik, viszi őt magával, hová? Merre? Mely ismeretlen part felé? Ez költé benne a rajongást messzeesők, magasanlevők után. Átlépünk a másik terembe, más Felvonás függönye lebben fel. Amannak ellentéte, szelídítője: a nő szobája. Az ifjú hölgy arcképe a falon, ifjú szépségének egész hódító bájával mosolyog át a szemközti képre. Férj és feleség. Ebben a szűk négyfalközötti országban boldog emberek. Senki sem lakik rajtuk kívül más itt. A fejedelmi hölgy művésznő is volt; dolgozóasztalán most is ott a kép, melyet maga festett, gyöngéd, de gyakorlott kézvonásaival. De miért választotta éppen azt a tárgyat Miért festette Charlotta főhercegnő éppen Marie Antoinette arcképét arra az elefántcsont velinre? Hányszor mondhatta itt az egyik arckép a másiknak: „Maradj itt! Maradjunk boldogok! Jobb embernek lenni és szeretve, mint istennek lenni és gyűlölve!” A kárpit leesik, következik a harmadik felvonás. A megnyíló terem a hős érzületét sejteti. S a nézők némelyikét, ki a mondakört szereti összetéveszteni a históriai adalékkal, egy illusiótól fosztja meg. A felséges család tagjai és történelmi emlékű hívei vannak ott megörökítve képekben. szobrokban. S a néma felvonáshoz azok járulnak legtöbb gondolatébresztéssel, akik nincsenek jelen. Hiányzik körülük a jó Ferdinánd és József nádor egész családkörével. A múlt nagy embereit szoborművekben képviseli e triász: Radeczky, Metternich, Jellasics. A következő terem már hozza a drámai kifejlődést. Utazási képek vannak megörökítve művészi ecset által. A főherceg ifjúkori útja a keleten. Egy lakoma a padisahnál; látogatás a bazárban, hol a rabszolganőket árulják. A fehér egyenruhás ifjú mindkét helyen, ártatlan arcú, szelíd tekintetű gyermek még. De íme, felmerül a tengerből a megálmodott arany part! Két olajfestmény az oldalfalon, egyik a mexikói meghívó küldöttség fogadtatását, másik a mexikói partra kilépést ábrázolja. Csupa arcképek. Hogy Miksa „császár” a mexikói fogadtatástól nem riad vissza, azt erős jellemében indokolva találom, hanem hogy a mexikói meghívó deputatiótól meg nem ijedt, az előttem megfoghatatlan. Ezek az alakok mind azt a benyomást teszik a szemlélőre, mintha simára borotvált, fekete frakkba, fehér kesztyűbe bújtatott, életükben először fésülködött Danérosok volnának, nyárspolgárokká álcázott cinkosai Fra Diavolónak. Nincs közöttük egy kép, kiből az ember kinézné, hogy rá lehet bízni az útitáskáját. Hanem hát a tengerész délibábja Pizarro hőseit alkotta belőlük, s az újvilág partját elhozta Miramár alá. Most következik egy rejtélyes szoba, aminek „idegenek szobája” a neve. Köröskörül életnagyságú arcképek. III. Napóleon és Eugenia császári pár, Izabella spanyol királyné; a nápolyi, szászországi, hannoverai királyok, hatalmas koronát viselő, világtörténet-alkotó alakok mind – akkor, amikor arcképeik e teremben egymásnak találkozót adtak. – Közepett pompás mennyezetes dísznyoszolya, afölött
12
Utazás a harangokkal együtt
függ, körülvéve a többiektől, egy arcképpár: Mexikó új császárja és császárnéja képei. De a bájos arc e képen már nem mosolyog. A festő megörökíté tekintetében azt a szomorú, jóslatterhes búskomorságot, mely végzetét előre sejteni látszik. Ez arcvonásokat vizsgálni fáj! Minő társaság ez! Nem beszélnek ezek az arcképek egymással, mikor egyedül maradnak? És most következik a koronázási terem. Pompásabb építészi remek, mint minőt a kettős monarchia császári és királyi várpalotái felmutatnak, hol a túlhalmozott pompa egy egyetemes összhangzatos egészet alkot. S az építészi pompa keretében egy emberfölötti nagyságú alakokból összesített festmény, az újvilág képe, indus najádjaival, tündéreivel, Amerika minden gazdagsága költői személyesítésben csoportosítva, s e csoport közé az apotheosis dicsfényéből alászálló császári alak, kézen vezetve az újvilág istennőjétől, s üdvözölve a hír és dicsőség arany harsonáitól!… S aztán legördül a függöny. Ismét szabadban vagyunk, ciprusok közt halk symphoniát zizeg a szél, az izzadó pálmalevelekről nesztelenül csepeg alá a nedv gyöngye, az örökzöld cserfák közül magányosan emelkedik ki az ifjú hős ércszobra; arcát a tenger felé fordítva s kezét kinyújtja az eltűnt délibáb aranypartja felé. Lépteink nesze elhangzik a porondon, a várnagy megtalálja a regény folytatását: a szellemdráma személyei ismét alhatnak tovább.
V. A KERTEK ORSZÁGA Trieszttől egész Mestréig egy kertté alakul át a táj. A róna oly keskeny szalagokra van feldarabolva, mint hajdan nálunk egy compossessoratus a tagosítás előtt, csakhogy itt minden földszalag keresztben és hosszában be van kerítve gyümölcsfákkal, szőlővel. Eperfák, cseresznyefák, diófák váltogatják egymást, minden fa kétágúra van nevelve; a többit évenként lenyesik róla (ez a tüzelőszer), s a két fa közé két szőlőtő van ültetve; azokat odakötözték a fákhoz, s a venyigéiket ismét egymáshoz vonva, végeikkel összecsomózták. E gyümölcstermő sövény között van a búza- és rizsvetés, öntözőcsatornákkal ellátva. S egész a hegyek lábáig egy labyrinth X-alakú fák kerteléseiből. S minden ilyen X valóban tízes szám. Minden eperfából harmadfél frank bért kap a tulajdonos a selyemtenyésztőtől s azonkívül gyümölcsöt szed és bort szüretel a sövényéről. Csakhogy mi ezt mind nem csinálhatjuk utána. Könnyű az olasznak énekelni. Ha minekünk olyan klímánk volna, mink is mind énekesek volnánk. Itt nincs tél, nincs tavaszi fagy,
ÚTLEÍRÁSOK
13
nincs nyári aszály. Ami virágot adott a fára az Isten, bizonyos lehet felőle az ember, hogy gyümölcsét nem szedi le zölden az ördög. A szőlőt nem kell se karózni, se kötözni, se hooibrenkezni, mégis megérik; aztán negyven krajcár a napszám. De kinek legyen kedve kertészkedni minálunk, ahol tíz esztendő közül kettőben elveri a szőlőt a jég, háromban elfagy, kettőben nem terem és kettőben meg nem érik; de azért mind a tízben egy forint a napszám, meg két pint bor, meg ebéd, vacsora, s a gazda tartozik a legyezővel hajtani a kapásról a legyeket, amíg az délutánra alszik. Úgyhogy egy percig sem csodálkozom azon a szőlősgazdán, aki a phylloxera vastatrixról hozott törvénycikk után (mely elrendeli, hogy e rossz bogár által meglepett szőlők állami költség és kártérítés mellett kiirtassanak), azzal a kéréssel járult a közmunkaminiszterhez, hogy adjon neki is abból a phylloxera-magból: hadd oltsa be ő is azt a maga szőlőjébe! Igazán nagy hibát követett el ősapánk, Attila, hogy mikor már benn volt ebben a szép országban, megint kiment belőle, ahelyett, hogy cum gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s a Szent Péter templomának egyik művészi oltárdomborművén megvan örökítve, amint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent Pál apostolok láttára. De ha már meglátta, pogány létére, a keresztyén szenteket: mért nem követte őket egészen? Mért nem lett egyúttal keresztyénné maga is? S maradt volna ott római császárnak. Lett volna belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett volna ezernégyszáz esztendeig várniuk az Unita Italia után: mi se bántuk volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a „Kálvinista Róma” helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll volna Sella, Madarász volna Mazzini, s volna jegybankunk minden városban három, egymás piculáit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől megáldott paradicsomban, aminek a népe ugyan szegény, de az országa gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi klímánk alatt nem lehet az embernek az örökös zúgolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten.
VI. A HOLT LAGÚNÁK Mestrén túl elhagy bennünket a kertek tájéka, s következnek a holt lagúnák. Egy rettenetes tájkép, mely nem hasonlít a mi mocsáraink nádas, sömlyékes, vízi virágokkal tarkázott képéhez. Ez itt a halál képe. Először a víz alkot szigeteket a földtengerben, azután meg a föld a víztengerben. Labyrinthtá bonyoluló földnyelvek körött haragosbarna színű pocsolyák, mikből nincs kijárás; zsombikok, buckák, tele nőve tengervizet ivó szikes növényzettel; sehol egy csónak: e tömkeleg-
14
Utazás a harangokkal együtt
nek nincsen járható útja; sehol egy madár, egy élő állat; e holt vizekben halak sincsenek, se békák, se kagylók: a földre kitévedt tenger ez, árapály nélkül. Hogy Attila hunjainak paripái e kísértetes tájtól visszariadtak, azt hiszem. S az „Isten ostora” lett Velence alapításának indoka. Az Istennek még ostorcsapásában is teremtőerő van. E visszariasztó holt lagúnákon vonul keresztül a vasúti töltés mérföldeken végig; míg végre elmaradnak a lidérctanyának való zsombikok kuszált mértani ábrái s belefutunk az igazi tengerbe: az ezüstszínben ragyogó turmalin átlátszóságú nagy vízegyetem szétterül előttünk. A füstokádó vasszörnyeteg, mennydörgő száz kerekével, fut végig a hullámok felett, mint egy tűzszemű, kígyótestű unicornis. Szent János apocalipticus csodája megtestesülve: mérföldnyi hosszú kőhíd fogta járom alá a tengert; nagyobb mű Traján hídjánál a Dunán, nagyobb Xerxesénél a Bosporuson; s a tenger ködéből elénk emelkedik, mint egy álom, mint egy délibáb, mint egy a gyöngyház színeivel rajzolt, lefesthetetlen kép, a tenger vőlegénye: Velence.
VII. A TENGER VŐLEGÉNYE A világ minden nemzetének mythotogiája nőnek személyesíté a földet, férfinak a tengert: a velencei még a hitregét is megfordította, azt mondta a tengernek: én vagyok a férfi! Eljegyezte őt menyasszonyának. Itt van a kettős csoda gyermeke: a tengertől született város. Művészecset, fényképész-háromláb, költői toll és pontos útleírás elözönlé a világot annak a kísérletével, hogy Velencét láthatóvá, megérthetővé tegye; de mind elmarad az a való mögött, mint elmarad az én lelkesülésem visszaadott hangja is: olyan az, mint a csók, mit kép, magyarázat meg nem értet Velencét érezni kell. Az egész alkotáson a nagyság és báj találkoznak össze, e kettő segített azt létrehozni. A nagyságot magával vitte a történelmi múlt; de a báj örökké megmaradt. Más világvárost, amint szerepe lejárt, eltemette a homok. Azok az apró, parányi homokszemek s az a láthatatlanul működő szél, azok az örökké élő fűszálak olyan szépen elsirolták Babylont, Ninivét, Memphiszt, Baalbeket, Carthagót, Palmyrát; de Velencének tenger volt az anyja. S az örökké fenntartja gyermekeit. Az isteni anya most is mindennap kétszer előjön tisztára mosdatni gyermekét, árapálya langy mosdóvizével, s eléje tartja a tükröt, hogy nézze meg benne magát. A gondola ringatva visz bennünket odább a smaragdtiszta hullám felett. Annyit olvastunk, annyi képet láttunk már Velencéről, hogy ami elénk jön, mint régi ismerőst, nevén tudjuk szólítani.
ÚTLEÍRÁSOK
15
A legelső, aminek képe megragadja lelkünket: a Santa Maria della Salute egyház óriási építménye, elhalmozva szoborművekkel. Egymillió-ötszázezer cölöpöt vertek le a tengerbe: arra építették ezt a gyönyörű oltárát az emberi művészetnek s az emberi hálának. Fogadalmi templom ez a nagy pestis elmúltának emlékére, mely Velence lakosaiból negyvenezret elpusztított. Azután megnyílik előttünk a Canale-Grande. Nem csatorna ez, hanem tengeröböl palotasorok közé szorítva. Paloták, amiknek története van, miknek falaihoz regények, drámák egész láncolata van kötve, mik egymással keserű hadjáratokat folytattak, édes szerelmi cselszövényekkel vegyítve, s miknek dicsőségéről még most is beszél a kő, a márvány, a mozaik, a szobor, a festett fal, az aranyozott padmaly. S e tündéri palotasor mind eladó már, vagy idegené régen. Akik emeltették, bevégezték már történeteiket, regényeiket, drámáikat: a palotákból lettek hivatalházak, gyárak. Némelyik viseli még a régi nemes nevét, vagy egy országából elűzött trónkövetelő címerét, de ablakai zárva, s látogatói csak a kíváncsi utazók. A fényes nagy nevek, mik e palotákban vannak megkövesülve, valamikor a nagy respublika „arany könyvében” voltak felírva, címerekkel, viselőik érdemeivel együtt. 1797-ben, a népfenség esztendejében, ez arany könyvet a piacon égették meg. Csak a kő maradt a nagy nevekhez háladatos: az élők elfeledték őket jól. Olyan e kettős palotasor, mintha varázslók, királyok és művészek egyesültek volna megalkotásához. Pedig csak kereskedők voltak, akik megtanultak uralkodni. „Bursa militans.” Birodalmuk volt a tenger, s a „novili”-k gazdagsága a gályákon úszott. És adófizetőjük volt a két Indiától Európa végső széléig minden föld. Köztársaság voltak, csupa dynastákból és zsarnokokból összetömörítve. Művészeik remek festménytábláin meg van örökítve az a gondolat, hogy Velence győz egész Európa fölött, Velence a szárnyas oroszlánjával bikahordta Európa fölött. A nagy históriai remekművekben mind ott áll az előtérben a doge alakja, ércfegyverzetében, arany hímzett palástjában, s fején azzal a furcsa hálósapkaforma süveggel, ami a fél világ urának jelvénye volt akkor. Minden doge épített magának uralkodása alatt még egy külön palotát is. Ahány palazzo emelkedik e tengeröböl két partján, annak mind egy uralkodó volt az alapítója. S ez uralkodók utódai közül egy már Le akarta bontatni tündérpalotáját, hogy eladja nem a márványt, hanem azt a cédruscölöpzetet, amire e tündérlak építve van. A két öbölpartot a világ legérdekesebb boltíve köti össze, a Rialtó-híd, megtelepítve két oldalán szatócsboltokkal és dohánytrafikákkal. Az idő a mai napon különösen kedvezett: kiderült tavaszi ég, hullámtalan tenger, élénk közlekedés a lagúnákon. Az ügyes gondolások, mint két hal a vízben surrannak el egymás mellett, soha azok össze nem ütköznek s találkozáskor barát-
16
Utazás a harangokkal együtt
ságosan üdvözlik egymást. A legkedvesebb néposztály. Nem zsarol, nem veszekedik, nem nyúzza az idegent, szolgálatát siet ajánlani, de nem tolakodik, s amit kap, azt megköszöni. A hotel Bauerbe szálltunk: magyarországi utasok ezt ajánlják leginkább egymásnak és méltán. Tiszta, jutányos szálloda, közel a Márk térhez és a nagy csatornához; cicerónéi között van egy német, Neufner, aki nálunk rég akadémiai tag volna: egy elevenen történelmi, régészeti és művészeti gyűjtemény. Rábíztuk magunkat. Mert utazásnál főkérdés a rendszer megállapítása: kimért rövid idő alatt hol kell kezdeni és végezni, hogy az egészről fogalmat szerezzen az ember. Vezetőnk legalant kezdte: elvitt bennünket Velence újabb kori büszkeségébe, a népkertbe. Hiszen kertet láttunk eleget: szebbet is; de ez egy kert cölöpökre rakva, vetekedő Semiramis függőkertjeivel. I. Napóleon ajándékozta meg ezzel Velencét, mikor ő volt benne az úr; lerontatva egy egész házcsoportot, köztük egy pár templomot is (maradt még azonkívül 96), s helyébe fákat ültetett. E kertben még ló is van s ünnepi lovasok is nyargalásznak rajta a nép bámulatára. A Lidón különben még omnibust is honosítottak meg; de az gyakorlatiatlan lett, mert a velenceinek úgy megtetszett a kocsizás, hogy amint egy társaság beleült az omnibusba, estig le se szállt belőle, hanem kocsikáztatta magát előre-hátra, nem adva helyet az utána jövőnek. E „drága” kertből visszatérve, egy nagy angol gőzöst látogattunk meg, mely KeletIndiába volt utazandó. A hajó neve volt „Péra”. Hajóslegényei mind indusok, kiknek számára indus szakács főzte a vegetáriánusoknak kombinált ebédet, a főpincér pedig koromfekete szerecsen. A hajó minden része érdekes tanulmány annak, aki először lát ilyet. És talán utoljára. Én tengerre nem megyek. Nem szeretek olyan házban lakni, ahol a ház parancsol velem, nem én ővele, s nem szeretem az olyan betegséget, amiért az embert még ki is csúfolják. A tengeribetegségért minden embert kinevetnek: kivéve azt, aki belehal. Egy ilyen tréfás tengeribeteg kalandot mondott el nekem egyszer az én felejthetetlen barátom, a derék Wallner, ki sokat utazott tengeren és szárazon. Egyszer a sógora is elment vele utazni Olaszországba, s Genuába érve, nagy kedve támadt a vasút helyett Rómáig a tengeri utat választani Civita-Vecchiáig. Sohasem járt még hajón. Egy, a genuai kikötőben horgonyzó utasszállító gőzösre, melynek este kellett útra kelni, átszállottak, de a tenger már akkor nagyon hullámzott, úgyhogy a sógor egyszerre tengeribeteg lett; azt le kellett fektetni. Éjszaka egyre nagyobb lett a vihar, a sógor pokoli kínokat állt ki; Wallnernak egész éjjel őt kellett ápolni és vigasztalni. Reggelre semmi csontját sem bírta mozdítani. Azonban a vihar elmúlt, a két utas felvánszorgott a födélzetre, megtekinteni, hogy mely tájékon jár már a hajó. Hát amit maguk előtt látnak, az Genua. A hajóskapitánynak volt annyi esze, hogy abban a viharban nem kelt útra, s az utazók százméternyire a jó kényelmes hotelektől rázatták magukat egész éjjel a kajütjeikben, mint a csapdába jutott egér. „No látod, mondá Wallner a sógornak, már most tengeren is utaztál; most aztán szálljunk ki, s üljünk vasútra.”
ÚTLEÍRÁSOK
17
Én már csak várok odáig, amíg a repülőgép fel lesz találva.
VIII. A KÉT OSZLOP KÖZE A Canale-Grandéról a Szent Márk téren szállunk ki, a piazzettán, melynek elején a két gránitszobor emelkedik, amit minden gyermek ismer már, s minden utazó tudja már a könyvéből, hogy azokat Michiel doge hozta Syriából, s ami az egyik oszlopot ékesíti, a krokodilon nyargaló alak: az Velence hajdani védszentje, Szent Tivadar, ki később e hivatalt átengedte Szent Márk evangélistának, kinek földi maradványait egy velencei hajóhad szállította e városba, s azóta lett Velence jelképe Márk szárnyas oroszlánja. A második oszlopfőt e jelvény ékesíti, mely századokon át volt rettegett címere a hatalmas köztársaságnak. A körülfekvő olasz városok, a lévantei gyarmatok – Candia és Morea – kénytelenek voltak tűrni, hogy piacaikon a szárnyas oroszlán ércszobra felállíttassék. E két jelvényes oszlop ott van minden emléken, amit valaki Velencéből ismerőseinek ajándékul hazavisz. Hanem azt kevesen tudják, hogy e két oszlop „között” igazi velencei nem szokott átjárni, az mind az oszlopokon túl, a piazzetta két oldalán megy végig, közepett csak a maledetto tedescót hagyják őgyelegni, aki fösvény a ciceronénak megadni az öt lírát, s maga akar eligazodni a vörös táblájú kalauzkönyvvel a kezében. Minket azonban, kik nem vagyunk sem fösvények, sem németek, megóv a kalauzunk a rajtunk eshető gyalázattól, megismertetve a két oszlop közének elátkozott természetét. A respublika első századaiban e két oszlop között ütötte fel tanyáját egy hírhedett szerencsejátékos intézet, mely sok előkelő patríciust juttatott tönkre. Egyszer a tízek tanácsa megsokallta a dolgot, s kihirdetteté, hogy aki még e játékbarlangba be fog lépni, az minden perpatvar nélkül kivégeztetik. – Ezt természetesen nem akarták elhinni, s a következő éjjel ismét elősompolyogtak, köpönyegbe burkoltan, arcaikon álarccal a játékbarlang szokott látogatói. De már a második látogató nem lépett be az ajtón mert az elsőt már ott találta az ajtó fölötti lámpásvasra felakasztva. Akasztóvason egy velencei nobilit! Nyilvános téren! Akit még ha elítéltek is, csak pallossal és csak sötétben végeztek ki; holttestét nem látta többé napvilág. És most egy ott libegett a szélben: az álarc most is az arcán, köpenye a vállain, arany sarkantyú pengtek, ha bokáit összeverte a szél. – Többé velencei e házba be nem lépett; de nemcsak e házba, hanem még azután, hogy a játékbarlang rég eltűnt onnan, a pusztán maradt térre se tette a lábát velencei bennszülött, s arról ismerik fel még ma is az idegent, hogy az gondatlanul keresztülsétál az átkozott közön. Még most is megtartják ezt az emléket.
18
Utazás a harangokkal együtt
IX. A MÁRK TÉR Nem piac az: – egy óriási terem, három oldalát márványpaloták képezik, egyforma merész, tündérektől kigondolt s óriásoktól keresztülvitt építészet: filigránmunka kőből, egy négyszögű tér márvánnyal és trachittal pallózva, előterében a Márk templom megragadó képével. Maga a tér oly üres most. Alig jár rajta más, mint egypár kedélyes idegen, ki mulatságát találja benne, hogy a galambokat megetesse; miknek ősei a monda szerint Dandolónak tettek nagy szolgálatokat, mint postagalambok, Candia ostrománál; unokáik most ezrével elszaporodva kísérik a bőmarkú idegent, rászállnak kezére, vállaira. Ez a Márk tér egyedüli népe. Hajh, más idők voltak azok, mikor tarka embercsoportok tudták megtölteni az óriási termet, melynek teteje a derült ég, s várták annak a kapunagyságú ablaknak megnyíltát, a dogepalota oszlopsora fölött, melyen át az újon választott doge mutatta be magát a népnek. Vagy mikor a pápa e jött meglátogatni a tengerek uralkodóját, hogy ott találkozzék Frigyes császárral: még most is ott a három vörös márványlap a Márk-templom bejáratánál, mely találkozásuk helyét jelzi! Vagy mikor Enrico Dandolo visszatért a diadalmas hadjáratból, jelezve, hogy elfoglalta Konstantinápolyt! Vagy mikor Loredan megjött a török hajóhad megsemmisítésének diadalhírével. Vagy mikor Morosini meghozta a kőoroszlánokat a marathoni csatatérről azzal a diadalhírrel, hogy sikerült Athenét, Corynthot földig rombolnia! Amikor a selyemben, bársonyban pompázó tömeg üdvrivallása mellett felhúzták arra a három óriási árbocra a Márk-templom előtt a három szolgakirályság lobogó zászlóját. A respublika három királyságot tartott zsámolyhordozójának, s nevezte koronás szolgáit cyprusi, candiai, moreai királyoknak! – Ellenség nem taposta e szent négyszöglapokat soha: a francia forradalomig. – Az „egyenlőség” volt az, ami a dicsőség utolsó zaját is elnémította. – Ez ellen elfeledtek fogadalmi templomot építeni. Most az egész velencei élet megfér a paloták boltozatos oszlopcsarnokai alatt. Még itt is nagyszerű. Este a kivilágított boltok sorozata a velencei ékszerészet ezeregyéjszakai pompáját ragyogtatja elő, s a világ minden nemzetei találkoznak össze a zajos sokadalomban. A Márk-templom egyik oldalán, a piazzetta felöl áll a négyszögű torony, a campanile, melyhez lépcső nélkül vezet fel a csigaút, s ahonnan az egész várost belátni; a másik oldalán az órához, tetején a két ércóriással, kik az óraütést mímelik. A középtért teljesen betöltő Márk-egyház úgy tűnik fel a palotaegyetem közepett, mint egy művészien faragott oltár közepén a még pompásabb szentségtartó: ötszáz márványoszlopával, öt, merészen kétszer egymás fölé emelkedő byzanci boltívével, góth tornyaival, aranyozott kupoláival; a tornyocskákban szent alakok márványszobrai, a boltívek homlokfala remek mozaikképekkel kitöltve; főkapuja fölött az a hírhedett négyesfogat, aranyozott bronzból, mely másfél ezer év óta van befogva a nagy hódítók diadalszekerébe. Először Traján diadalívét díszíték Rómában; innen Nagy Constantint kísérték Byzancba; Konstantinápoly
ÚTLEÍRÁSOK
19
elfoglalója: Dandolo Velencébe hozta őket; innen első Napóleon, Velence legyőzője vitte el az aranyos diadalparipákat saját győzelmi ívéhez Párisba, ahonnan ismét Páris elfoglalása után hozta őket vissza Első Ferenc Velencébe. Ez arany quadrigának minden útja egy világváros elvesztébe került!
X. DRÁGA SZABADSÁG Velence most már szabad; idegen járma nem nyomja többé. Míg Ausztriához tartozott, ennek kényeztetett kegyence volt. Nem is úgy nézték, mint „fiút” a háznál, de mint gazdag „vőt”, akinek a számára külön főznek. Most visszajutott az anyja házához, ott pedig csak úgy tekintik, mint egy hazakerült tékozló fiút. Az osztrák uralom alatt boltjaiban arany és ezüst pengett; a bankjegyre azt mondták: „niente”; most papiros-líra és réz-soldó rongyoskodik minden piacon, s a hírhedett fegyvergyár, hajógyár munkásainak száma leszállt egyharmadára. De Velence inkább akart szegény és a maga ura lenni, mint gazdag és más szolgája. A velencei most sem zúgolódik: nem úgy mint a római, akinek tele van a szája panasszal a kormánya ellen, azért, hogy megfosztotta a papi uralom alamizsnáitól, s az ájtatos idegenek adományaitól s adott neki helyette munkát, keresetmódot. Velence tiszteletre méltó, olyan, mint a szerencsétlenség, kőben, ércben, remekművekben kifejezve. Minden palota, bezárt kapuival, minden templom, művészi faragványaival; azok a dicsekedő képek, miken művészecset hirdeti a hősök dicsőségét; azok a síremlékek, mik a templomokban a hősöket megörökítik; azok a kolosszális próbakőoltárok, azok a zománcozott massivarany oltárlapok, azok a görnyedő néger óriások az Afrikát meghódító doge (Pesaro) síremlékén, kikre a művész fehér márványból öltönyt adott, melynek rongyain keresztül látszik a fekete négertest; azok a bronz kapuk, mik egykor a Sophia templomát ékesítik, azok a kopt feliratú oszlopok Sába templomának romjaiból, azok az átlátszó alabástrom kígyószobrok Salamon templomából, mind e szót suttogják elénk: honneu rau malheur (tiszteljük a szerencsétlenséget). A nép nem érzi a szerencsétlenséget. Dolgozik. Amit ősei ráhagytak, művészi kincstárt, azt felhasználja a megélhetésre. A remek antik bútorokat, bronzokat, edényeket ügyesen utánozza most, s az egész világot ellátja velük; hőseinek köntöséről, fegyverzetéről lemásolja a filigránt, s ékszerészei híresek róla; templomaiból eltanulja a mozaikmunkát s külföldiek palotáit és inggombjait ékesíti vele; lemásolja Tintoretto remekműveit s jó vásárt talál bennük. Mikor a Muzeo Corrert végignéztük, a teremőr, ki egyúttal magyarázó kalauznak is vállalkozott: egy kép előtt, mely művészi kivitelére nézve méltán látszott helyet foglalni a többi, múzeumban tartásra érdemes művek között, azt mondá: „ezt a képet én festettem”. Hanem azért az egy líra ajándékot elfogadta és megköszön-
20
Utazás a harangokkal együtt
te. Elődei nábobok voltak! Ami Velencét fenntartja most: az a rámaradt műkincsek utánzása, amit egész gyárilag kezelnek. Tiziano helyét elfoglalja a photographműhely, Benvenutót kipótolja a galvanoplastikai gyár, a tízek tanácsának titkát széthíreszteli a távírda, a barcarole dalait leőrölgeti a kintorna; de van szabadság, s ez kiegyenlíti a számlát.
XI. A MŰKINCSEK Napokon át járni keresztül-kasul Velence műkincseinek minden múzeumain, kifárasztja a képzelmet és emlékezetet, Az élv teherré válik. Olyan az, mint egy zűrzavaros álom, melyben nincsen összefüggés, melyet nehéz elmondani. Mit jegyezzünk fel emlékezetre méltóbbnak? A jezsuiták templomának mozaik szőnyegzetét-e, mely oly tárgyhű, hogy a márványt selyemnek hisszük? Vagy a Scalcik (mezítlábosok) oltár mögötti képét, melyen a kis Jézus anyja ölében ingecskébe van felöltözve? Az egyedüli kép, melynek a festője arra a híres gondolatra jött, hogy Mária nemcsak „szent anya”, hanem „jó” anya is volt, s mint ilyen, fehérneműről okvetlenül gondoskodott a kisdede számára (Bellini festménye). Vagy mint egy villámnál látott tájképet, leírhatjuk-e azt a hatást, amit e végignézett templomok, akadémiák, múzeumok festményei és szobrászati remekeinek egész Olympusa gyakorolt reánk: S adjunk számot magunknak arról az aggodalmas töprengésről, hogy vajon a „találmányok” százada, mely a „művészetek” századát felváltotta: nyereség-e? Vajon minden gőzgépünk, vasútunk, távírdánk, könyvnyomdánk összes termékei, tudományos felvilágosodásunk, alkotmányunk, vallásszabadságunk együttvéve ér-e annyit, mint az elmúlt századok isteni magasságra emelt művészi tökélye? A San Giovanni, e Paolo egyházának egyik oldalkápolnája, a múlt években kigyulladt és leégett. Nem elég, hogy a falakat körös-körül díszítő domborművek (Bonnazo faragványai) mind tönkrementek, hanem odaveszett Tizian milliókra becsült „Péter vértanú” festménye is, aminek kormos foszlánymaradékait a Muzeo Correrben mutogatják. Mikor a templomot meglátogattuk, a kiégett oldalkápolnát is megtekintők. A falak kormosak, a márványon még látszanak a tűzben szétpattogzott domborművek maradványai. A meszesült márvány omladékában is engedi sejtetni, minő lehetett a remekmű, amit a művész az örök élet számára készített? A sekrestyés éppen kapálgatta a kápolna belsejében a fal melletti földet s a ministráns szegfűket ültetett bele. Szép szegfűi fognak ottan nyílni: azok szeretik a mészport. Mészport, mely milliókat ért valaha. Port, melyben istenszikra élt valaha.
ÚTLEÍRÁSOK
21
Ah, mégis annak a porába, amit mi alkotunk, nem fog az utókor szegfűket ültetni soha. A szellemszabadság alkotása nem ég meg. Azt „nec Jovis ira, nec ignes…”
XII. A DOGÉK PALOTÁJA Rettenetes palota! Melynek mikor az alapját letették, már akkor arra gondoltak, hogy azok a nehéz szikladarabok börtönt fognak képezni halálra ítélt rabok számára, s mikor az ólomtetőt felrakták a födelére, azt számították ki, hogy hány gyanús államfogoly fér el annak rekesztékeiben? S a kétségbeesés és átok e két tanyája közét megrakták a respublica minden dicsőségével, amit csak építész, festő, szobrász, aranyozó, ércfaragó meg tudott örökíteni. Mikor a „loggiá”-k kettős oszlopcsarnokát építették, két oszlopot a 107 közül azzal a szándékkal készítettek vörös márványból, hogy ezek között fogják a halálítéleteket felolvasni a nép előtt; mikor a Sala della Bussola lépcső fejéhez az oroszlánfőt odafaragtatták, arra gondoltak, hogy ez oroszlánfő nyitott szájába a titkos feladások Leveleit lehessen majd csúsztatni, amik innen egy hármas kulccsal elzárt vasszekrénybe csúsztak át, s onnan lettek kivéve a három állam-inquisitor által. Maga az összehalmozott pompa is oly megfélemlítő! A főlépcsőnél két istenszobor: Neptun és Mars; de a népajk azokat sem nevezte isteneknek, hanem óriásoknak, (Scala dei Giganti.) E lépcső legfelső fokán koronázták meg a dogét. Az arany lépcső (Scala d’Oro) zárva van: azon csak a nobilik jártak fel hajdan. Most a dogék palotájának kincseit, pompáját, borzalmait az idegennek belépti díjért mutogatják, s teremőr, cicerone és tárgyjegyzék hideg tárgyhűséggel adja meg a látottakhoz a magyarázatot. A templomi nagyságú termekben minden kép Velence ellenállhatatlan nagyságú hatalmáról beszél. Egyik század a másik fölé emelkedik dicsősége öregbítésében. A nagytanács termében hetvenhat doge arcképének sorozata alkotja a párkányzatot, alattuk a keresztyén és török császárokon vett győzelmek óriási festményeit, csataképek tengeren és szárazon, világvárosok diadalmas lerombolásának rémképei; pápák és dogék találkozásának ünnepi látványa, s azok között Tintoretto legnagyobb festménye: a paradicsom maga egy egész teremoldal. S hogy annyi pompa és dicsőség között se maradjon el az a fekete folt, mely mint gyászpecsét a levélen, látható Velence minden emlékén, ott van, éppen egy koronázási képcsoport fölött, a fekete posztóval bevont ráma, a dogék arcképsorozatában, e véres felirattal: „itt van Marino Faliero üres helye, ki vétkeiért lefejeztetett”. (Reformálni akarta az aristokrata alkotmányt: ez volt a vétke.) S a termek minden díszítése, faragványai, padmalyai mind művészi remekművek: aranyozott márvány; drágább a márvány, mint az arany; kandallók, Sansovino mesteri művei; kariatidák Petro da Salo művészfaragványai; és egyik terem, úgy mint a másik, eltakarva Velence lábai alá gázolt ellenségek, és lábai előtt térdelő
22
Utazás a harangokkal együtt
császárok, s a pápáktól a földön s az üdvözítőtől az égben fogadott dogék képeivel. S mintha minden emberre kiterjedt volna bosszúállás ördög-ihlete, aki csak e termek alkotásához hozzájárult, még a festőkre is elragadt az. Nem elég, hogy Velence ellenségeit szétzúzott, porbavert, megalázott alakoknak festették; az ifjú Palma roppant nagyságú művében: a Végítéletben hűtlen kedvesét is odafestette a pokol lángjaira vetett kárhozottak közé. Egyik ember a másiknak mutogatja évek századain át: „nézzétek: az ott Palma hűtlen kedvese!” Míg Pietro da Lizeri a Dardanellákban folyt tengeri harc-képén saját magát örökítette meg, egy láncait letépett rabszolga meztelen alakjában, ki egy késsel muzulmán zsarnokát gyilkolja le. Továbbmegyünk a vérontó dicsőség, az embernagyságon túli hatalom örök emlékei között; kilépünk az erkély ablakán, melyen az újon választott doge a tiarával fején, megmutatta magát a piazzettán egybegyűlt népnek; megállunk a szószék előtt, a tanácskozások termében, s végigfut gondolatainkban, hogy akik egykor itt beszéltek, azoknak a szavait hogy félte hajdan három világrész: most ciceronénk áll benne s magyarázza, hogy a szószék két oldalára faragott fa-zseb a szónok zsebkendője és burnótszelencéje számára volt rendeltetve. Az az óriási bronz kétfejű sas pedig nem Ausztria jelvénye, hanem a johannita-rend olvasótámlánya volt, amit Morosini hozott el diadaljelvényül, mikor Moreát elfoglalta.
XIII. A SÓHAJOK HÍDJA, A BÖRTÖNÖK A Sala della Bussolában még ott van a falon a vasszekrény, melybe kívülről, az oroszlánszájon bedugott névtelen feladások levelei hullottak: ajtaja nyitva áll már: a három inquisitor kulcsa nem jár bele többé. Nem okoz nehéz szívdobogást többé átlépni a „tízek tanácsának” termébe. Sok emberre nézve egyértelmű volt: azt először meglátni, s utolszor látni a napot. A fekete álarc alá rejtőzött bírák nem ülnek többé a végzetes asztal előtt, melynek viaszgyertyái még haloványabbá tették az egyetlen látható arcot: a vádlottét. Hanem a nagy egérfogó egész készüléke még most is megvan. A terem egyik szögletéből nyúlik be egy farekeszték: nagyon hasonlatos az egérfogók bejáratához, e szűk gádor még egy közép deszkafal által kétfelé van osztva. Az egyik osztályon át vezették be a vádlottat a terembe: a másik osztályon vezették ki az elítéltet a teremből. Innen csak a sóhajok hídjára van a kijárás. A „Ponte dei Sospiri” köti össze a dogék palotáját a halálra ítéltek börtönével, mely a csatorna túlsó oldalán fekszik. A Doge-palota saját börtönei, a „pozzi”-k, miknek talapját a tenger árapálya mosdatja, a fogságra ítéltek számára voltak rendelve: azokból még volt re-
ÚTLEÍRÁSOK
23
mény a kiszabadulásra, de akit a sóhajok hídján átkísértek, az leszámolt az élettel. Tömör gránittömegekből épült boltív az, teteje, oldala, talapja kő. Rét sikátora van, közfallal elkülönözve. Az egyik sikátor egészen sötét, ablaktalan. Ezen keresztül mentek az örök éjszakába az elítélt közönséges gonosztevők. A másik folyosó közepén van egy ablak. Gömbölyű, csillag alakú nyílás, a grániton áttört cifrázatokkal. E folyosón mentek végig a politikai és főrangú elítéltek. Ez ablak előtt szabad volt még egy percre megállaniuk, búcsút venni a szép külvilágtól, kitekinteni még egyszer a mosolygó kék égre, a zöld tengerre, melyen tán akkor éppen ismerős arcok libbentek végig gondoláikon, s utolsó sóhajtásukat küldeni utánuk. Mert a többi sóhajt már elnyelte a sziklák odva és a tenger mélye. A „prigioni” sötét előszobájában már gyertyavilágnál találunk két börtönfelügyelőt, kik az érkező társaságokat csoportokra osztják; az egyiknek várni kell, míg a másik feljön, mert a lejárat és a folyosók oly szűkek, hogy egyszerre csak egy ember haladhat végig rajtuk: itt szemközt jövőkre nem számítottak. A levegő nehéz, fullasztó, dohos. A nehéz lépcső-ajtó felnyílik: egy halovány nőalakot félájultan hoznak fel a kőodúból, a férfiak arca sápadt és homlokuk verítékes. Mi helyükbe megyünk. Oly szűk lépcsőzeten, mint egy kürtő torka, szállunk le oly mélyen, hogy a falon keresztül a hullámokat halljuk fejünk fölött zúgni. Itt vannak a köztársaság börtönei. A felső osztály a közönséges gonosztevőké; még egy lépcsőzettel alább következnek a főrangú elítéltek börtönei. Nincs különbség a kettő között: csupán a vaskarikák, amikhez az előbbieket nyakuknál és kezeiknél fogva a falhoz szorították; különben minden cella egyforma. Négy sziklafal, a padmaly oly magas, hogy egy férfi a homlokát meg ne üsse benne. Közepett egy régi faasztal, egyúttal fekhely a börtön lakójának. A folyosó felőli sziklafalon egy akkora kerek lyuk van vájva, mint egy emberfő: azon keresztül kapott levegőt, ételt és italt. Nem soká volt rá szüksége. Csak hét lépéssel odább van egy ajtófél a falba róva. Felső szemöldökfáján van egy vas csiga, alul a küszöbe emelkedett, összevagdalva, mint egy favágó tőke. Ide, erre a küszöbre kellett lehajtania az elítéltnek a fejét, ott vágta el azt a hóhér bárdja. Ha halálítélete súlyosítva volt, akkor e küszöbre ültették s arra a vascsigára vontatták fel kerekes géppel, hogy lassú halállal múljon ki. A lefejezett vérét a tenger itta fel; hulláját egy vasajtón lökték ki, ahol azt a köztársaság poroszlói készen várták gondolájukkal sötét éjjel s elsüllyeszték a tengerbe. Itt ezen a küszöbön folyt ki Marino Faliero vére, az ő cellája a legelső a hat között. Utána következik az ifjú Foscari börtöne. A legutolsó cella Carrara hercegé: a szörnyetegé.
24
Utazás a harangokkal együtt
XIV. A SZÖRNYETEG Annak az életével, aki az utolsó sziklabörtön lakója volt, később a velencei fegyvergyárban ismerkedünk meg. Az arsenal múzeumának főtermében, a jobb oldali fal legutolsó szekrényének egyik osztályában vannak megtartogatva Carrara hercegnek pokoli leleményességű készülékei, amik iszonyú életének vázlatát képezik. Ott van egy borzasztó eszköz, amellyel neje hűségét hitte biztosíthatni. Csak férfiaknak mutatják meg, vagy oly nőknek, akik már olvasták Dumas legújabb darabját. Mindjárt mellette egy ércdiadém, mely kínzószerrel a nő fejét átszorítva, csikarta ki attól a titkos imádó, a vetélytárs nevét. Aztán jön egy kapukulcs. Az a vetélytársnak lett elküldve, hogy azzal titokban felnyithatja a palota oldalajtaját. Hanem a kulcsban egy egész pokolgép van elhelyezve. Amint a zárban elfordítják: a fogantyúból egy éles szigony pattan elő, mely rögtönölő méreggel van befertőzve. Az éjjeli látogatót az megölte. Azután látható egy kis acél tegez: akkora, hogy egy köpeny oldalzsebében elfér. Ehhez finom mérgezett acélnyilacskák készítvék, mikkel a féltékeny herceg vágy társait messziről, észrevétlenül sebezé halálra. Utoljára jön egy cédrusfa ládikó, olyan, mint egy ékszertartó. Csakhogy ékszerek helyett pisztolycsövek vannak benne elhelyezve. Ezt ajándékul küldé egy hölgynek, ki szerelmét megvetette, s a fölnyitáskor a pokolgép agyonlőtte a szép asszonyt. Ez volt a legutolsó vétke Carrara hercegnek. Ez a sóhajok hídjára s az átkok vermébe vezette. A priggionik múltja igazolva van. Ahol a bűn ilyen hatalmas volt, ott a büntető kéznek is ilyen erősnek kellett lenni.
XV. EGY JELZETLEN KÉP E börtönöktől visszatérve, még egyszer végigmegyünk a Doge-palota termein, s még egy pillantással üdvözöljük a Dogék collectiv arcképsorozatát, s a milliókért sem drága históriai festményeket a világ első művészeitől, a megörökített dogékkel; Enrico Dandolo, Andrea Contarini, Domenico Michieli, Sebastiano Ziani, Antonio Grimani, Pietro Loredano, Francesco Dona, Cicogna hírhedett dogék csupa triumfális csoportozatokban, s keresve keresünk Velence hősei és felszabadítói közül egyet, akiről sem az angol, sem a német kalauzkönyvek nem tesznek említést. Pedig ott van ő bizonyára; csak keresni kell. A nagy tanács termében egy Tintoretto és egy Paolo Veronese festménye közé oda van felfüggesztve keskeny aranyrámácskában Victor Emanuelnek olajkőnyomatú arcképe. Velence utolsó visszaszerzője beérte egy ötlírás arcképpel, s a fényképszülte chromolithographia a művészecsettől megörökített dogék közepette a múlt és jelen közötti egész különbségeknek emblémája.
ÚTLEÍRÁSOK
25
Velencének dogéja sincs már, aki palotáiba zsákmányt hozzon, Tintorettója sincs már, akit tíz esztendőre bezárjon-festeni; de pénze sincsen, amivel egyiket a másikkal megörökítse: a szeretetet és hálát pedig elég kifejezni a színnyomat is. Az űr nem tekint az adomány becsére; csak az adományozó szívére. De bizony még valami mással is megemlékeztek Velence visszaszerzőjéről. A Dogé-palota bejárásánál a falra felrajzolták korommal a „ré galantuomo” könnyen eltalálható carricaturáját: azzal a sajátságos bajusszal és szakállal. S jellemzi a kort és a népet, hogy ezért a torzképért senki sem haragszik meg, és senkinek sem jut eszébe azt onnan levakarni. Milyen iszonyú haladás: attól a festménytől, amelyen az elnyomott nép zsarnoka lábait csókolja – eddig a koromrajzig, melyben a felszabadított nép szabadítójával tréfásan komázik; de szívében szereti! Iszonyú haladás „lefelé” – és mégis „fölfelé”.
XV. EGY JELZETLEN KÉP E börtönöktől visszatérve, még egyszer végigmegyünk a Doge-palota termein, s még egy pillantással üdvözöljük a Dogék collectiv arcképsorozatát, s a milliókért sem drága históriai festményeket a világ első művészeitől, a megörökített dogékkel; Enrico Dandolo, Andrea Contarini, Domenico Michieli, Sebastiano Ziani, Antonio Grimani, Pietro Loredano, Francesco Dona, Cicogna hírhedett dogék csupa triumfális csoportozatokban, s keresve keresünk Velence hősei és felszabadítói közül egyet, akiről sem az angol, sem a német kalauzkönyvek nem tesznek említést. Pedig ott van ő bizonyára; csak keresni kell. A nagy tanács termében egy Tintoretto és egy Paolo Veronese festménye közé oda van felfüggesztve keskeny aranyrámácskában Victor Emanuelnek olajkőnyomatú arcképe. Velence utolsó visszaszerzője beérte egy ötlírás arcképpel, s a fényképszülte chromolithographia a művészecsettől megörökített dogék közepette a múlt és jelen közötti egész különbségeknek emblémája. Velencének dogéja sincs már, aki palotáiba zsákmányt hozzon, Tintorettója sincs már, akit tíz esztendőre bezárjon-festeni; de pénze sincsen, amivel egyiket a másikkal megörökítse: a szeretetet és hálát pedig elég kifejezni a színnyomat is. Az űr nem tekint az adomány becsére; csak az adományozó szívére. De bizony még valami mással is megemlékeztek Velence visszaszerzőjéről. A Dogé-palota bejárásánál a falra felrajzolták korommal a „ré galantuomo” könnyen eltalálható carricaturáját: azzal a sajátságos bajusszal és szakállal. S jellemzi a kort és a népet, hogy ezért a torzképért senki sem haragszik meg, és senkinek sem jut eszébe azt onnan levakarni.
26
Utazás a harangokkal együtt
Milyen iszonyú haladás: attól a festménytől, amelyen az elnyomott nép zsarnoka lábait csókolja – eddig a koromrajzig, melyben a felszabadított nép szabadítójával tréfásan komázik; de szívében szereti! Iszonyú haladás „lefelé” – és mégis „fölfelé”.
XVI. A LEGSZEBB KÉP Tizián remekműve ez: Mária mennybemenetele. Tiszta, fenséges, földfeletti kép. Szellemmé alakuló emberalak. Egyesítve benne a szent, a nő és az anya. Kiszenvedt fájdalom, előérzete az üdvnek, viszontlátás öröme, megdicsőülés: mind egy női arc vonásaiban, egy nőalak mozdulataiban kifejezve. A művészet a tökélynek azon a fokán, ahol egy ember egy istent teremt. Sokáig nem bírtam e képtől megválni. Nézése elfeledteti velünk a külvilágot. Ha van csodatevő Mária-kép: ez az. Amit papnak és cathedrának nem sikerült mindenkivel elhitetni, azt elhiteti vele a művész. E kép előtt nem lehet senki mahomedán. Velencének már csak azért is fenn kell állni örök időkig, hogy keretül szolgáljon ennek az egy képnek. Drága keret; de a kép még drágább! Ha még visszatérek Velencébe valaha, csak azért lesz, hogy ezt a képet még egyszer meglássam.
XVII. A ROMBOLÁS MŰHELYE Ha végignéztük a kimeríthetetlen kincstárt, melyet az alkotó művészet úgy megtöltött remekműveivel, hogy bár nyolcvan év óta rabolják Velence kincseit, még meg sem látszik rajta a hiány; akkor nézzük meg azt a műhelyt is, ahol a hajdani világváros romboló hatalmának eszközei vannak összegyűjtve. A velencei fegyvergyár egész városrész volt hajdan: tizenhétezer munkásnak adott dolgot; most alig foglalkoztat kétezret. Itt látjuk Velencét, a támadót, a hódítót, ki amilyen nagy volt a művészetben, éppen olyan nagy volt a hadakozásban.
ÚTLEÍRÁSOK
27
A bejáratot a hírhedett kőoroszlánok őrzik, miket Athene elfoglalása után hoztak ide; a lépcsőkön hevernek a nehéz kőgolyók, mik Corynthot halomba lőtték. A fegyvertár múzeumában sorakozva találjuk a tengerészet és hadiszerek kezdetleges műveitől kezdve, fel a tökély magasabb fokáig mindazon eszközöket, miknek átkozott feladata ölni, pusztítani. Ott kezdődik a sor azon a bőrből és kötélből készült ágyún, mellyel Pisani harcolt a szaracénok ellen, s végződik Gritti acélágyúján, melynek bronz sárkányfeje okádta a tüzet. A velenceiek már a tizenhatodik században feltalálták a hátultöltő ágyút; ott áll egy revolverágyújuk is, tökéletes mintája nagyban a mi forgó pisztolyainknak. Mitrailleuseik minden gályáikon voltak, akként alkalmazva, hogy azokkal a gályarabok fellázadása esetén az egész hajót végig lehetett seperni, s úszó batériáik mintája vetekedik a mai koréval. Végül ott látjuk a Bucentoro mintáját. Az igazi Bucentoro, melyről az utolsó Doge az utolsó jegygyűrűt hajította a tenger menyasszonyának, régen nincs már, maradványai aranyos korhadékok: a minta mutatja, hogy mi volt valaha? Csupa arany és bíbor! Egy egész roppant gálya művészfaragványokkal, aranyevezőkkel, bíbor vitorlákkal, aminek nem volt más hivatása, mint a symbolicus nászmenet a tenger és a köztársaság menyegzőjénél. Megrakva a világ legnagyobb hőseivel, leggazdagabb uraival, legkevélyebb bölcseivel; üdvözölve, megkoszorúzva a világ legszebb asszonyaitól, s rettegve ellenségtől és versenytárstól – és azután szuhoktól összeőrölve a móló egyik látogatatlan zugában: csak mintaképe hirdeti még, hogy mi volt?
XVIII. HÁROM RÓMA Az volt az útitervem, hogy a nagyhetet Rómában töltöm. Annyit olvastam a nagy napok egyházi látványosságainak nagyszerűségéről Rómában, amik még a mi kis városainkban is minden keresztyén pompát kihoznak a szabad ég alá, s a szabad ég alatti pompát, a virágokat beviszik a templomokba: hogy minden puritan ascetismusom sem volt elég legyőzni a képzelem szomjúvágyát: mindazt testi szemeimmel láthatni, amit képzelet és olvasmány után oly ragyogó színekkel látok lefestve. De mindabból nem kaptam semmit. Ezt mindjárt az elején el kell panaszolnom. Az egész nagyhét oly nyomtalanul múlt el Rómában, hogy ha a naptár nem tanúskodott volna róla, alig hittük volna, hogy benne vagyunk. Amióta Róma Olaszország fővárosa lett, megszűnt a papok városa lenni: mintha az egyház, világi birtoka elvesztésével, világi befolyásának elmúlását is akarná tüntetni.
28
Utazás a harangokkal együtt
Semmi egyházi pompa, semmi körmenetek, semmi pápai áldás, semmi éjjeli kivilágítás a Szent Péter-templom kupoláján! Húsvét első napján minden bolt nyitva. A nagymise alatt adnak és vesznek, s a templomtéren teherszekerek rakodnak; az utcákon nagy szegényesen vonul végig néhány pap néhány zászlóval, kísérve egy csoport hajlottkorú asszonyságtól, s a Szent Péter-temploma déli 11 órakor oly üres, mint egy Múzeum, ahol az ájtatos néptömeget bámulkodó idegenek tétova csoportjai helyettesítik, imakönyv helyett a Baedeckerrel kezükben. De erről majd később. Tehát Rómában jártam, s pápát nem láttam. De láttam ahelyett mást, amiről meg (tudtommal) mindazok nem írtak, akiket Róma szent falai ékesszólásra lelkesítettek. Nem is írhattak, mert még akkor nem volt. Láttam a „három Rómát”. Az első: a császárok Rómája, az isteni, felséges romok: a népek bölcsője. A második: a pápák Rómája, a Szentséges szolgálatába állott művészet városa: a népek oltára. A harmadik: a nép Rómája, az új gyárváros. A megérkezés napján befutottam mind a hármat, hogy az egész összhatását bírjam. Bámulatra méltó mind a három. Egyenként fogok mindegyikhez visszatérni. Önkéntelen eszembe jut Lyell földtani elmélete. A földkéreg lassú emelkedése, süllyedése temet el régi világokat, s hoz elő újakat. Így temeti el egyik civilisatió a másikat. Az a civilisatió, aminek a császári Róma székhelye volt, oly magasra nőtt, hogy az Olymp nagyságát érte már el. E magasság biztosította az eltemettetéstől. A keresztyén civilisatió még magasabb volt, mert az az égig ért Ez eltemette a régi Rómát. És most jön a harmadik Róma. A találmányok civilisatiója nem jár sem az Olympra, sem a csillagokhoz, az a földön marad, az nivellíroz, egyenlővé tesz: úgy temeti el az útjában levőt. Az új civilisatió egész halmokat hordatott le a Tiber mentében, sima területet lapályozva egy új város számára, melynek lapját még ott, ahol semmi épület nincs, szabályos, kövezett utcák szelik keresztül, másutt már négy-ötemeletes házak sorai emelkednek; nincsenek cifra faragványaik; munkások, kereskedők lakásai azok, tornyok helyett gyárak kéményei emelkednek ki közülük. A mostani olasz királynak az az eszméje, hogy Rómát egyenesen összeköttetésbe hozza a tengerrel, s akkor a világ első városa, a szent Róma, kereskedő város fog lenni. A gyárváros egyre nagyobb tért foglal s ez az új civilisatió, mely a régit elhantolja.
ÚTLEÍRÁSOK
29
A császárok Rómája „kenyeret és játékot” adott a népnek, az egyház Rómája adott a népnek „békét és üdvöt”; az új Róma ad neki „munkát és szabadságot”. Mikor végigtekintünk a palatini romok magaslatáról a három Róma felett, ez a gondolat nehezül szívünkre: íme e dicső romok, mikben az alkotók szelleme túlélte az alkotott művet; távolabb a felmagasló épületóriások, amiknek élő kövei túlélték a szellemet, mely őket alkotta. S eltakarva tőlük az, ami nem számít a jövőre, mely a jelen számára épít. „S ami a jelennek igazán él; az él igazán örökké.”
XIX. A RÓMAI BÉRKOCSIS Ami az egész világon annak az erénynek a jelképe, amit „isteni” melléknévvel szokás megtisztelni: ti. a „gorombaságnak” – a bérkocsis: az Rómában a Legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a közeledő idegent, feltartja az ujját, mint az iskolásgyerek, azzal ajánlja szolgálatát. S szolgálata nemcsak arra terjed ki, hogy vendége csontjait összerázassa: egyúttal kalauzul is szolgál neki. A római fiáker mellett fölösleges a Cicerone. Rábízhatja magát a jövevény, az elhordja őt, tervszerűleg beosztva az időt és látnivalókat. Útközben nem kiabál a gyalogjárókra, még az útban veszekedő kis kutyákat is kikerüli. Még a lovával sem illetlenkedik; ostorral sem biztatja, hanem olyan hangokkal, mint a kecskebéka ümmögése, s nyájas hízelgésekkel igyekezik azt jó igyekezetre bírni. Végzett körút után beéri az árszabály szerinti fizetéssel, s ha még egy félfrank borravalót is kap, másnap reggel ott strázsál a hotelajtó előtt s jelenti magát, mint régi ismerős. Rendesen egy lovasok a római bérkocsik, nyitott négyüléses könnyű hintók; a férfi utas azonban a kocsis mellé szokott kiülni, s kettőjük között van egy esernyőnyél, abba, ha zápor jön, hirtelen beledugják a nagy umbrélát, s se kocsis, se utazó nem ázik. S ha megtudja a bérkocsis, hogy az utas vagdal valamit az olasz nyelvhez; sőt éppen azt, hogy magyar, és hogy tudja, ki az a generale „Turr” „uno dei mille”: akkor éppen megered az ékesen szólása, s beszél a romok előtt a régi római történelemről, az új városnegyednél Róma jövőjéről olyan okosan, mint egy képviselő; elmondja a művészek neveit, akik a megbámult remekműveket készítették, s ha látja, hogy utasa jól megrakta már a zsebeita romok közül felszedett kő- és cserépdarabokkal eszébe juttatja hogy nemcsak kővel él az ember, hanem kenyérrel is, s elviszi a leghíresebb – kurta kocsmába; melyet ad formam „lebuj” lehetne „felbuj”-nak nevezni, s ahol az ember legolcsóbb áron kaphat igazi „cugina italianat”, s visszajön értünk s megkérdezi: jól ebédeltünk-e? No, de a „római kenyér” és római étlap megérdemli, hogy arról egy önálló fejezetben emlékezzünk meg; mert áll az, hogy „mondd meg, mit eszel, s én megmondom, hogy ki vagy?”. Előbb azonban maradjunk a köveknél.
30
Utazás a harangokkal együtt
XX. A LEGNAGYOBB KŐHALOM A világ legnagyobb kőrakása, mit emberkéz hordott egymásra: a Colossaeum. Mint egy nagy vulkán kiégett krátere, mint egy körhegy a holdban, fogja körül a falgyűrű az óriási tért, mely elég nagy volt arra, hogy benne hadihajók tengeri ütközetet játsszanak. Olyanok ezek a falak, mintha titánok rakták volna össze, istenek elleni harcaik várművéül. Óriási kőtömegek, az újabb kori építkezés fogalmait messze túlhaladó magasságig felhalmozva, karzat karzat fölött, szilárd boltozatokkal, s ahol a legmagasabb kőfolyosó a többi fölé emelkedik, még azon túl egy iszonytató kőfal, mely kapunagyságú ablaksorozatával az egészet körülkeríti. A meredek fal keleti oldalában, a legmagasabb helyen két kőből faragott kiülő erkély. Egy oldalán nagy rés tátong. Ami innen hiányzik, abból palotákat, templomokat építettek a keresztyén Rómában, míg egy pápa megtiltá a szent rombolást, s a düledező részhez új falat építtetett, mely azt fenntartsa. Az ember elvész, mikor e nagyszerű romok kapuján belép. Oly mérhetetlen nagyságot talál maga előtt, hogy elenyészni látja az embert az emberi műben. A múltak álmai kísértenek minden nyomon. Itt a rekesztékek, amikből egyszerre százával ereszték ki a távol világrészekből összefogott fenevadakat; a tér közepén a királygyertyával benőtt tér, ahol azok a keresztyén vértanúkat összetépték: látványul a fölséges népnek. A tér egyharmadát elfoglalják a vízvezető művek maradványai, mik tengeröböllé változtatták az amphitheatrumot. A vízipók táncolva fut végig a sötét tükrön, s lomha fehér kígyó húzódik be a kövek közé: ez az egész látvány most. S a tapstól visszhangzó rengeteg karzatok mellvédjén aláhajlik a buján tenyésző rekettye, s méhdöngés az egyedüli hang a méla csöndben. A nagy romóriás egyedüli őre csekély díjért felnyitja előttünk a nagy rácskaput, mely a karzatokhoz felvezető lépcsőket elzárja. Még minden lépcső ép. A kemény égetett téglát a quirites sandaltalpai nem bírták elkoptatni. Egyik karzatról a másikra kapaszkodunk fel, s mikor a legmagasabbat elértük, ahonnan tovább nem vezet lépcső, akkor egy még egyszer oly magas kőtömeget látunk magunk fölött. S az átelleni épületrészt már a távol ködfátyola homályosítja. Két átelleni fal visszhangja a hexametert mondja el egymásnak. S a szemközt levő fal boltíves ablakain át a Quirinal rózsaszínű barackvirágos ligetei mosolyognak keresztül a lemenő nap verőfényében. Lenn a Colossaeum óriási udvarán már este van: hűs árnyék, harmat a füvön és szellemsóhaj a légben. Mikor még negyvenezer ember tapsolt a nap hősének, a győztes gladiátornak, s tyrusi selyemtől suhogó szép asszonyok tépték le sáfránnyal szőkített hajfürtjeikről a koszorúkat a győztesek számára! Mily megoldhatatlan talány: hogy ugyanazon népből, mely a Colossaeumot építette, születhetett egy Horác, egy Ovid, egy Cicero, egy Tacitus, egy Seneca, egy
ÚTLEÍRÁSOK
31
Justinian, kik a kéjvadászat, kegyetlenség, rabszolgaság és zsarnokság, ember és istenüldözés e rémpalotája mellé, a szellemnek épp ily titani mérvű colossaeumát tudták felépíteni. Csakhogy az ő colossaeumuk nem omlik össze soha. Itt állunk a szédítő magasban, s nézzük hogy töltik be lassanként az árnyak ez óriási temetőt, ahol a halálnak tapsoltak, s a halottakat kikacagták; míg az Ave Maria harangkondulása tudatja velünk, hogy vége a mai napnak. Rómában este hat órakor van az éjfél. S amint a nagy árny, az est, alászáll, felkölti rokonait, az alvó árnyakat. A képzelem és az emlékezet megnépesíti a holt pusztaságot. A karzatok megtelnek zsibongó néppel; a Flaviusok amphitheatruma előtt áll titáni sziklára emelve Apolló óriási rézszobra: Zenodor mesterműve, napbanéző istenarcát nyugat felé fordítva. A másik pillanatban már nem az istenarc emelkedik az ércvállakon: egy kondorhajú fő, felvetett ajkakkal, kiülő homlokkal cserélte fel azt: ez Domitian feje. A caesar hatalmasabb volt, mint az isten: lefűrészelteté a szobor fejét, s saját képmását adta Apollónak. Benn a néptömeg tapsol, a kétkerekű szekerek, élénk sűrű öltözeteikben pompázó versenyzőikkel, dörögve futnak, a jelköveket kerülve. A porfelleg arany köde elfedi őket. A kocsidörej kardcsattogásba megy át. Eleinte gyönge az, de szaporán hangzó. Asszonyok vívnak karddal; szép római delnők, rövid öltözetben, nyilvános porondon küzdenek egy kedves miatt. Egy elesik, sikoltása hangzik, a nép tapsol s kiáltja a győztesnek: „öld meg!” „Öld meg!” visszhangozza a kerek sziklaépület s ezernyi gladiátor omlik elé a börtönajtókból, egymásnak véres találkozót adva; a rekesztékek torka előokádja fenevadait, az elefánt gázol a húsgomolyon keresztül, melyet egymásba harapott óriás macskafaj, Lybia fenevadai s a mindennél fenevadabb ember képeznek; középett egy csoportban fehér ruhába öltözött nőket vesz körül a dicsfény, körül ádáz tusa és marakodás jelenetei; míg a kiomló vértenger lassanként eltakarja valamennyit: mártírt és szörnyeteget, s az amphitheatrum öble átváltozik tengerkebellé. Gályák úsznak rajta, bíbor vitorlákkal; rostrumaikkal keresik egymás oldalát, a gályák között eleven aligátorok és tengerszörnyek úszkálnak riadtan; a császári erkélyen, rózsakoszorús fejét egy szép asszony ölébe hajtva, hever egy kifestett arcú férfi alak: egy caesar. Kezének hanyag mozdítása jelt ad a tengeri harc megkezdésére. Minden szem a gályákon függ. A szép asszony is jelt ad fekete szemei egy villanásával, s arra egy ifjú alak odarohan a caesarra, s tört üt a keblébe. De keze reszketett, rosszul talált, csak megsebesíté. Egy rémületes ordítás hangzik: negyvenezer ajk ordítása; a szép Lucilla, s a vakmerő Quintinian aláhullanak az erkélyről, s a Colossaeum kapuja elkezdi okádni kifelé a futó néptömeget. Aztán átalakul a Colossaeum erősített várrá, az olasz hűbéresek harcolnak fejedelmeikkel; a Frangepanik verik vissza az ablakokból ostromló ellenfeleiket; az első rést a titani falakon a római katapulták és balisták maguk segítik törni.
32
Utazás a harangokkal együtt
Egyszer aztán megmozdul valaki az odaalant lakók közül; talán Plutó? Vagy Gea? Vagy három alvó császár, ki ez épületóriást emelteté? A föld megrázkódik a harcolók alatt (1381), s a Colossaeum egyszerre azzá lesz, ami most: egy szép omladék. Közepén egy egyszerű kereszt. Az újkor diadaljelvénye s a múltnak sírkeresztje.
XXI. A CSÁSZÁRI ROMOK A nagyszerű amphiteatrum mellett áll még a római műemlékek egyik első remeke, Titus diadalkapuja s túl rajta terül – nem: – emelkedik a Palatin romja. A régi Róma. Eltemetve vandál és keresztyén bosszúállóktól, s ismét napvilágra kiásva a keresztyén egyházfejedelmek rendeletéből. A mostani nemzeti kormány egészen napvilágra hozta azt már. Még romjaiban is „emelkedik”. Soha meg nem alázható rom. A főbejáratot a kormány közegei őrzik, s egy frank díj mellett, kívánatra, ugyanazok vezetik a látogatót körül a régi Róma épületmaradványai között. A fenséges romokat befutotta hosszan valami apró virágú fehér rózsa, mely Róma szent omladékain oly buján tenyészik: a meleg verőfényben egészen felveszi az illat a csendes várost. A „csendes várost”, ahol egykor Cicero tartotta casilináriáit, ahol a diadalúton át a hazatérő császárok tartották bevonulásukat, kocsijuk előtt fogoly királyokkal, ahonnan Nero nézte Róma leégését: ott most egy magányos őr számlálja elő az idegennek: ez itt Cicero háza volt; fürdőjében még most is vastag zuhatagban hull alá húszlábnyi magasból az ide vezetett patak. Amott Jupiter Stator templomának romja. Néhol még látszik a falon a szürkésfehér márványburkolat: a kiszabadított tér még fedve van a roppant széles fehér kőtáblákkal, s egész sor oszloptalp mutatja, mily óriási teremnek kellett e helyen állni, ahol egykor a senatorok hordszékei gördültek végig. Amott egy oszlopfő, egy csonka torzó a Nero számára készült piedestalon. Ez a sötét folyosó vezetett Jupiter basilicájához; s amaz, amely ösvény meredek lépcsőivel volt egykor Lívia fürdőhelye: a nypmhaeum. A „piscina”, a császári palota tojásdad alakú halastava, most be van nőve árvácska virággal, s az aedes Jovis victoris oldalából a bércse füzérei csüggnek alá. Keresünk emléket a „Monte testaceo” töredékei között. Ez egy nagy halom, mely azon agyagedények cserepeiből támadt, melyekben Róma tributarius népei küldték a hódító városnak évi adójukat. Egész hegy támadt belőlük. Olyan jó cserép most, mint maga a Domus Tiberina. E császári palotának minden rejtekét csak a legutóbbi években szabadíták ki napvilágra. Díszes márványlépcsőkön haladunk le a szobákig, ahol a fényűző császár lakott. A tizenhét század előtti pompából még maradt meg valami. A tornácok mozaik talpja még ép s a szobák, ahol a caesar ebédelt, aludt, mulatott,
ÚTLEÍRÁSOK
33
még tartogatják büszkeségük kincseit: a gyönyörű frescókat. Maga az a vakolat, amelyre a frescók festve vannak, valami oly szilárd, vastag tömegből készült, hogy az mint a márvány fekszik a falon, fényes és sima. S a színek oly elevenek még, hogy a leggyöngédebb árnyalat sincs elveszve bennük. Egyik szoba fálát azon mythologiai jelenet díszíti, ahol Junó parancsára Argus őrzi „Io” nymphát, Mercur pedig Jupitertől küldve jő, a nymphát üszővé változtatni és elszöktetni. Junót a háttérben, magas piedestalon, mint istenszobort látjuk. Az arcok kinézése most is oly eleven még. Io homlokán látszik, hogy nőnek a szarvacskák. A másik szoba fresco-festménye Galatheát és Polyphemust ábrázolja. S mióta e képeket festették, hányszor megnőtt már azóta a palotarom fölött a cserfa s hányszor kivágták róla! Az örökzöld cserfa e romvilágnak otthonos lakója. Az veszi körül az auguarium tömör épületét, hol hajdan a sasok röptéből jövendőt jósoltak; az takarja a Romulus rakta falakat, mik a Porta Romanáig vezetnek bennünket s onnan áthaladunk Caligula palotáján, végig annak a hídnak a töredékén, melyet a magát istennek nevező császár e palotától a Capitoliumi Jupiter templomáig építtetett, hogy mikor szükségét látja: istentársával bizalmasan találkozhassék! Most csak egyölnyi rész van még épen e vakmerő híd márványból faragott mellvédéből. A világuralkodó palotájának megnyílt boltozatai mélyen sötétlenek alattunk, félig temetve összetört oszlopfők művész faragványú romjaival: halomra szórt kincstár, egy múzeum verembe temetve. Előttünk pedig terül a száztemplomú világváros, melyből egy óriás templomkupola magasra emelkedik s eltakarja a lemenő napot. Ez a második Róma. Az első alszik már. Annak a napja másfél ezred év előtt lement.
XXII. ÁLMODÁSOK RÓMÁBAN Egy hét Rómában csak arra elég, hogy álmodni tanuljunk róla. Arra, hogy megismerjük Rómát s beszéljünk róla, hosszú idő és hosszú tanulmány kell. Az egész város a legáldottabb vidék panorámájába helyezve, ahol a természet bőkezű kedvében minden pompáját felpazarolta, hogy azzal, amit az ember nagyszerűt alkotott, még gyönyörűségessé is varázsolja. Ha annyi dicsőség, oly fényes múlt nem volna kötve hozzá: a természet maga a világ központjává emelné e várost. Itt örök tavasz van. A hegyeket ezüstfényű olajfaerdők lepik; vén törzsek, összeboruló lombokkal, miket soha el nem hullatnak; a pálma már otthonos s levélüstökét egy csoportban emeli a terepély piniákkal és oszlopegyenes ciprusokkal, miknek lombja feketét játszó zöld; a télen viruló naspolya édes, zamatos gyümölcse, mit éghajlatunk nem ismer, ott már ápril elején arany fürtökben virít ki a kertek zöldje közül; s a tápláló anya emlői gazdag forrásokkal árasztják el a várost.
34
Utazás a harangokkal együtt
S mindezt kitölteni az emberi alkotás műveivel egyesült kétezer-ötszáz éves kultúra, világhatalom, egész földrész halomra hordott kincse, hódítva és önként kínálva, s mindezen századoknak uralkodói és lángelméi kellettek. Rómának a neve „az örök város”. Az is marad az örökké. Még amit a föld alatt bír, az is az örökkévalóságé. Catacombáinak labyrinthüregében nemcsak nemzedékek földi maradványai, de korszakok története van lerakva. Az új korszak monumentális épületei oda vannak rakva a hajdankor emlékeire, mint egy talapzatra: templom templom fölé. Az új palotasorok előtt terül el a hajdani Forum Romanum, még fennálló egyes és hármas oszlopmaradványaival, diadalkapuival; a Saturnus templomába egy új palota van befalazva, s Nero Circusa fölött a Szent Péter-egyház emelkedik. A Capitolium hajdankori templomai, erődei eltűntek már, de az új alkotás még tartogatja a réginek megmaradt remekeit, amiknek gyémántja a capitoliumi Vénus-szobor; egy teljesen épen maradt szobrászmű, melyet a vandál pusztítás elől úgy szabadítottak meg, hogy egy pincébe befalazták. E szobor előtt elfelejtjük, hogy az nőt ábrázol, csak az istennőt látjuk benne. A Capitolium titáni lépcsőzete mellett van egy vas ketrec; abban tartja a római kegyelet a hagyományszerű nőstény farkast, annak az emlékezetére, hogy Róma első alapítóit, a kitett ikercsecsemőket, egy nőfarkas szoptatta. És erről eszünkbe jut a Vatikán. Ott is tart a római kegyelet egy vallásos tisztelet által isteni nymbusba burkolt földi alakot, kinek, elődeivel együtt annyi nagyságát köszönheti, s ki nem ily szűk vasketrecbe ugyan, de mégis zárva van; nem kényszerből, de mégsem önként; s kinek a világuralom után a Vatikán roppant palotája nem tágasabb börtön, mint az erdők urának a capitoliumi rekesz. A boltkirakatokban egymás mellett árulják képeiket: a Romulust és Remust szoptató „lupát” s az áldásra emelt kezű „pápát”. Az eltűnt nagyság mindig tiszteletet gerjeszt. Miért nem mentem el a pápát meglátogatni? – kérdik tőlem itthon. Hisz őhozzá könnyű bebocsáttatást nyerni, csak kérni kell azt. De hát miért mentem volna oda? Hogy hazudjam előtte azt, amit nem érzek? Hogy eltagadjam előtte azt, amit helyeslek? Hogy világi fejedelemségének megszűntét mindig óhajtottam. Hogy híve vagyok a népszabadságnak, a felvilágosodásnak. Mondjam ennek az ellenkezőjét, mint annyian mások, s aztán dicsekedjem vele a nevető világnak, hogy sikerült játékot űznöm egy eszmevilág romjai alá temetkezett tiszteletreméltó ősz alakkal? Mikor végigálmodtuk ezt a nagy álomlátást, melyben a restaurált classicus romok, a föld alatti catacombák, koponya-díszletekkel, a Trevi „aqua virgo” szökőkútja
ÚTLEÍRÁSOK
35
Neptun csoportozatával (szobrászremek és zuhatag együtt), a Capitolium szoborgyűjteménye, maga a Vatikán, a hajdankor remekeinek egész Walhallája, a császárszobrok gyűjteménye, az ezredéveket számító istenalakok és emberistenek, s a még náluknál is régibb egyiptomi múmiák csoportja, Rafael stanzái és loggiái, a Pál templom „extra muros”, az Angyalvár, s maga a leírhatatlan Pétertemplom, melynek minden kövében egy művész lelke s minden köve alatt egy szentté emelt ember hamva nyugszik; ennyi nagyszerűnek összesített súlya önkéntelenül meghajtja fejünket annak következetes alkotói előtt, kik ivadékra adták egymás kezébe a megkezdett művet, s nem bírjuk kedélyünket megszabadítani attól a nyomástól, hogy mindennek vége: az újkor ilyeneket nem alkot. Hiszen az újkor is épít még ily nagyszerű templomokat. A bécsi műtárlat kupolája nagyon hasonlít a Szent Péter-templomáéhoz. Az újkor apostolai oda is összehordták mindazt, ami az embert üdvözíti itt a földön, s mi magyarok tízmilliót hordunk oda azért, hogy e szentségeket bámulhassuk, és most? Ahány pápának és martyrnak a hamva nyugszik e kriptákban, annyi gyárnak és iparvállalatnak a papírja nyugszik az „exhibitionsek” kriptái fenekén, s részvényeiknek cifrázata helyettesíti Michel Angelo basreliefjeit, s nagy kérdés, hogy melyik kor volt a bigottabb: az-e, amelyik elhitte a papnak, hogy az számára megszerzi a mennyországot, s azért odaadta neki verítéken szerzett vagyonát s látta épülni e földön e csodaműveket, s lelkében a paradicsom gyönyörűségeit: vagy az, amelyik elhitte a szédelgő nyeglének, hogy az neki egy forintból kettőt tud csinálni, s a holnapi kényelem reményeiért adta oda neki a mai keresményét, s épített rajta gyárakat, mik nem dolgoznak, vasutakat, mik nem közlekednek és fellegvárakat, amiket elfújt a szél. A „realizmus bigottériája” még több milliárdot beleépített a maga templomaiba, mint a vallásos vakbuzgalom. A néptömeg csak úgy elámítható most, mint a középkorban: akkori prófétáinak elhitte azt, hogy azok meg tudják őt szabadítani a bűnei terhétől, a mostaniaknak pedig elhiszi azt, hogy azok meg tudják őt szabadítani az adósságaitól és a munka terhétől.
XXIII. AMIT ÉBREN LÁTUNK Húsvét első napjának egész délelőttjét a Szent Péter-templomban töltöttük. Korán elmentünk, nehogy kiszoruljunk a néptömegtől; s csaknem üresnek találtuk a templomot. A látogatók csoportja többnyire idegen utazókból állt: óvatos angolok, selyem házisapkával fejükön, kezükben a háromlábú szék, hogy ahol elfáradtak, leüljenek; művészek, kik a műkedvelőknek magyarázzák a szoborműveket a sírboltok felett. Századok története van itt kőből kifaragva. Egy sírbolt felett Attila ősünkkel is találkozunk, amint Róma előtt állva, visszaretten az égből leszálló Péter és Pál apostolok előtt. Revanche-ot kapunk azonban megszégyenített dédapánkért egy másik csoportozatban, ahol egy német császár borul le, mezítláb,
36
Utazás a harangokkal együtt
bűnbocsánatot esdve, a pápa előtt. A pápák hatalma meg van örökítve ércben és márványban. Te saxa loquntur. A kő még mostan is beszél róluk. Más nem. Mikor a főoltártól visszatérünk, az óriási épület egyik oldalkápolnájából énekhang tör felénk. Az egész ájtatos közönség elfér ebben a kis kápolnában húsvét első ünnepén, annak is fele idegen, aki a castratok énekére kíváncsi. Gyönyörű ének! A távolból angyalok harmóniájaként hangzik. S mikor elhaladnak előttünk az énekesek, vézna, összetöpörödött férfi alakot látunk, szőrtelen, sápadt arcokkal. Ezek a castratok. Csak a római curia tart még ily szerencsétlen emberosztályt és a török szultán. S ha igaz, hogy a szerájt megszüntették, úgy itt a római curia ebbe is utolsónak maradt; az egész ünnepi szertartás oly jelentéktelen, hogy a templom túlsó oldalán járók észre se veszik s későbbre várják az igazi ceremóniát. A köznépet néhány transteverino képezi, sajátszerű kecskebőr lábravalóban s szíjas szandáljaiban. A templom bal oldalán tizenkét fedett gyóntatósátorban felállítva, különféle nyelvűek számára; kevesen látogatják. A bűnbánónak végül a gyóntató atya, egy hosszú, ostornyél alakú pálcával gyöngéden a fejére üt. A főoltárhoz legközelebb álló sátor felirata: „pro lingva hungarica”, látszik, milyen kegyelt nemzet voltunk Rómában, nem láttam benne sem papot, sem gyónót. A szűk kíséretű processió a főoltárhoz halad; az idegeneket az egyházszolgák figyelmeztetik, hogy legalább az alatt, míg a szent mise tart, ne magyarázzák fennhangon a szobrok történetét s ne ácsorogjanak a pontificáló előtt. Egy padban három úri nőt láttunk térdepelni, akik imádkozni jöttek ide. Még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy az igazi, nagyszerű szertartás ezután fog következni, s leülnek a bronz tabernaculum lépcsőire, mely az apostol hamvait fedi s annak ércszobrával szemben. Ez annyiszor látott ércszobor jobb lába túlér a piedestalon, s az a két lábujj fényes. Azt mondják róla, hogy az ájtatosok csókjaitól lett olyan fényes. Most is jöttek oda minden rendű és nemű hívek, zarándokok, katonák, nők, parasztok; előbb megtörülte mindenik a tenyerével a szent szobor lábát, azután megcsókolta. Az utána jövő szintén sietett az előtte járult csókjának a nyomát letörülni a lábról, mielőtt a saját ajkait hozzáértetné. Nem az apostol iránti tisztelettől lett az az érc oly fényes, hanem a felebarát iránti utálattól. Végre elhangzik a harangzúgás, tudtunkra adva, hogy a mai nap ünnepi szertartásának vége van. A pápa nem oszt több áldást a népnek. A ciceronék tovább magyarázzák a szobrok históriáját az angoljaiknak. Ez a húsvéti ünnepély a Szent Péter-templomban 1876-ban.
XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN Ahol az államfő maga is világszerte gyűjtött Péter-fillérekkel fedezte a civillistáját, ahol a szerzetesek adják a jó példát az alamizsnaszedésben, ott nem lehet cso-
ÚTLEÍRÁSOK
37
dálni, hogy maga a köznép is úgy hozzászokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti. És ezt teszi qualificált jó ízléssel, ahogy egy classicus műveltségű város népéhez illik: egy szál virágocskával megkínál, vagy gyufával tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaikkavicsokra váltja fel a tíz centesimódat; faleveleket tép le emlékül a számodra s soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportosul, mint nálunk a faluvégi cigánygyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy mindjárt tartsa a markát. De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. Aki a templomba belépő előtt félrehúzza az ajtófedő bőrfüggönyt, tartja a markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a Vatikánban, míg a gyűjtemények tárát végignézzük, tizenkét rendbeli úr jön elénk, aki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig éppen meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az egyházi Rómában, úgy látszik, csak kétféle néposztály volt: az egyik, amelyik lefelé fordítva, a másik, amelyik felfelé fordítva nyújtotta ki a tenyerét. Ezzel ellentétben van aztán mindaz, ami a kormány kezelése alatt áll. A Capitolium őrei még a kínált borravalót sem fogadják el; még a felöltönyök, esernyők őrzéséért sem fogadnak el semmit, s a munkás, aki a Forum Romanum ásatásaiban izzad, nem vehető rá semmi pénzzel, hogy egy kőtöredéket emlékül elhagyjon vinni az idegennek. Ez már a kormány embere. Ez már a „harmadik Róma” lakója. A mostani kormány ezt a koldulásra kaptatott népet hozzá akarja szoktatni a munkához és munkabérhez. S minő munkához és minő munkabérhez! Itt nincs öt pihenő hónap, mint boldog hazánkban, ahol ha a tél beszorít, pipázhat gazda és cseléd. Itt teljes tizenkét hónap az esztendő. A napszám pedig egy frank: azaz negyven krajcár. S az olasz megél belőle. Igaz, hogy minden nap dolgozik. Már húsvét másodnapján mindenütt kapáltak a mezőn, s csinálták az utakat. Az életmód is olyan: az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával, minden utcaszögleten. Ami pedig a kenyeret illeti, amivel a római él: az még most is ugyanolyan, amilyen a Grachusok idejében volt, amikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után, s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehet kenyéririgység. Sőt, értelmét veszti a szentmondat: „aki tégedet kővel hajít meg, hajítsd vissza kenyérrel”, mert az a római kenyér mellett semmi különbséget nem tesz. Aztán iszik rá az olasz tiszta vizet. S jó kedve van tőle! Ah, az aqua vergine vizének tizenkétféle betegséget meggyógyító ereje van; azonkívül jó kedvet is ad, s aki egyszer ivott belőle, visszakívánkozik Rómába ismét; a fiatal leányok útrakelő kedveseiket e szökőkúthoz hívják búcsút venni. Az visszahozza őket hozzájuk.
38
Utazás a harangokkal együtt
Ha Victor Emánuelnek sikerülni fog a kolduló Rómából dolgozó Rómát alakítani, bizony megilleti őt érte az „apostoli” cím. Ennek pedig be kell következnie, mert amióta a pápa nem oszt áldást, amióta a nagyhéti lamentatiók sötét pompája alászállt, nincs anglus, nincs francia legitimista had; megszűnt az idegenek tódulása. Jajgat is minden ember, aki azelőtt a könnyen szerzettből élt, s ha ma Garibaldi megszavaztatná a népét, hogy „o Roma, o morte?”, aligha azt nem mondaná neki a pápista Debrecen, hogy „morte!”. Mióta az olaszt láttam, azóta nagyom nevethetném, valahányszor idehaza azt a honfi elkeseredés phrasisát hallom: „Koldusok vagyunk! Koldusokká leszünk!” Dehogy vagyunk mi koldusok, dehogy leszünk mi azokká! Az idegentől mi nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól kolduljunk, az kellene, hogy egyikünk úr legyen, aki osztogat; olyan pedig nincs. Mástól félek én. Attól, amivel a spanyol hidalgó fenyegette a nagybátyját: „Ha ön nem ad pénzt, én képes vagyok a legvégsőre vetemedni!” „S mi lesz a legvégső?” kérdék tőle. „Az, hogy dolgozni fogok.” Én is attól tartok, hogy ha egyszer a végsőig elkeseredünk, nekiesünk úgy a dolgozásnak, mint ahogy az olasz munkás dolgozik, s akkor megverjük a németet; de úgy koldulni, mint ahogy az olasz koldus tud, mi nem tanulunk meg soha.
XXV. A SZÍNHÁZ RÓMÁBAN Egyszer disputált a görög, nemzetének elsőbbsége fölött más barbár nemzetbeliekkel: „az én hazámból szállt ki az egész világra minden bölcsesség.” „Azért nem maradt hát meg benne semmi”, mondá rá az egyik barbár. Hírhedett olasz művészekkel tele van Európa; az, ami Rómának maradt, nagyon szerény igényekhez van mérve. Rómeó és Júliát néztük meg az Operában. A dalmű elejét elhagyták. Az egész társaság középszerű tehetségekből volt összeállítva. A rendezés nagyon mesterkélt. A táncvigalmi duett alatt Rómeó és Júliát folyvást körültáncolják feszes menuette figurákkal, s a játszó személyzet és comparseria az ügyelőnek egy éles füttyentésére alakul más csoportozatba, ami nekem, ki először láttam színészt úgy táncolni, ahogy a rendező fütyül, szörnyű komikum volt. Az operaház hatemeletes, csupa páholy, karzat nincs. Itt szegény ember színházba nem jár. Felvonás közben a férfisereg tódul ki az előcsarnokba szivarozni, aztán mikor visszatér, az előcsarnokból az egész nézőtér megtelik dohányfüsttel. Ezalatt a színpadon úgy szegeznek, kalapálnak, mintha asztaloslakatosműhely etablírozta volna rajta magát. Amit más színpadon a csendes fúróval erősítenek meg, azt itt kalapáccsal végzik.
ÚTLEÍRÁSOK
39
Magánál az előadásnál érdekesebb jelenet volt az a delnő, aki az első felvonás alatt nagy zajjal foglalt helyet egy földszinti páholyban cicisbeójával együtt. Fehér öltöny volt rajta, erősen decolletírozva, az egész öltözet sűrűn telehímezve gyöngyökkel és brilliántokkal, csak úgy szikrázott minden mozdulatánál, nyakán hármas gyöngysor, brilliantcsattal, haja gyöngyfüzérekkel átfonva, s a hajtorony közepébe brilliant paradicsommadár tűzve, mint egy pavilon. Nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a rajta levő sok drágakő, gyöngy megért „harminc” forintot. Én még ilyen nagyszerűt színpadon sem Láttam. Hozzá a kifestés sem hagyott semmi kívánnivalót hátra, s ha a talyigakerék nagyságú rózsacsokrot, s az óriási legyezőt megemlítem, csak megközelítő fogalmat nyújtottam e ritka látvány felől, mely úgy látszik, magukat a rómaiakat is meghatotta, mert több látcső irányult a delnő páholya, mint a színpad felé, Azt hiszem, valami mexicói herceg felesége lehetett.
XXVI. DOMINE QUO VADIS? Előttem állt kitárva a föld legérdekesebb tanulmánya. História, költészet, hitrege a maga legtisztább eredeti forrásaiban. S mily kimeríthetetlen források! A kövek beszélnek, s én hallom és értem szavaikat. Valaha festő is voltam, egy kicsinyt szobrász is vagyok. Zavarba hoz a kimeríthetetlen kincs, nem tudom, hol kezdjek hozzá? Úgy vagyok vele, mint a szegény ember, ki roppant örökséghez jutott, s nem tudja, hogyan költse el? Mentől többet foglalok belőle, annál nagyobb lesz a tér előttem, mely még bejáratlan. Janust kell irigylenem, hogy előre is, hátra is látott, s aztán a tengeri hydrát, melynek két szíve van, kétfelé érezni vele. Egészen elfelejtem itt, a minden népek közös hazájában, hogy még egy külön kicsiny hazám is van, s annak apró bajai, amik neki mégis oly nehezek. Hogy nekünk is vannak szobraink, Kisfaludy, Széchenyi; épülőfélben levő basilikánk; aquincumi ősromjaink; magasra tűzött állameszménk az önálló vámterületben s lelkesítő dogmánk a nemzeti független bankban, s ezek felett folytatott harcaink, amik mind olyan apróságnak tűnnek fel innen a távolból és a magasból, hogy még Brutusainkat és Commodusainkat is csak kis kezdőbetűvel látjuk. Dicsértem is magamat, amért olyan eszem volt, hogy odahaza azt mondtam: Florencbe megyek. Senki sem tudja, hogy Rómába jöttem. Most nem talál utánam se levél, se hírlap, se távirat. Miattam olajba főzhetik a magyar minisztériumot; de jó, hogy nem tudok róla semmit. Még van egy pár hetem az országgyűlés új ülésszakának megkezdéséig. Addig kibányászom ezt a kincstárt! Ma délután teszünk egy kirándulást a Via Appián. Hűs idő volt ugyan; de Rómában még a hidegnek sincs éle; akkor sem csípős a levegő. Megtekintők Caracalla nagyszerű thermaeil, Maxen tius cirkuszát, Romu-
40
Utazás a harangokkal együtt
lus templomát, s míg az idő esősre nem vált, Caecilia Metella óriási sírboltját, melynek gömbölyű tömege olyan, mint egy vár egy dombtetőn. Később annak is használták: ostromolva is volt. Az eső visszatérésre kényszerített, pedig a Via Appia érdekesebb része még hátra volt: ahol még megvan a régi lávakövezet. Az út két oldalán hírhedett nagy emberek síremlékei hosszú sorban. Ez holnapra marad. Visszatérőben leszálltunk egy templom előtt az útfélen, aminek ez a különös címe van: „Domine, quo vadis?” (Uram, hová mégy?) Köztudomású a monda, én is hallottam vagy olvastam azt valaha; de azért mégis új volt előttem, mikor a sekrestyés elmondá, hogy ez a hely az, amelyen egy éjjel Péter apostol összetalálkozott Krisztussal. Péter menekült Rómából, megtudta, hogy a császár halálra keresteti, s irtózott a vértanúság kínjaitól. Szemközt találkozott menekültében a mesterrel. „Domine, quo vadis? kérdé megdöbbenve. „Venio iterum crucifigi.” Felelé a világ megváltója. (Jövök újra keresztrefeszíttetni.) Erre az apostol megszégyenült, megfordult, s visszatért Rómába. Ott elfogták, s Nero cirkuszában halálra kínozták. De hát mi volt az akkori mártíromság? Hisz akkor még nem voltak újságírók; csak olyan közönséges hóhérlegények voltak. A zord idő beszorított a kávéházba. Unalmamban belepillanték egy hírlapba. A legelső távirat, mely szemembe ötlött, Bécsből kelt, s azt adá tudtul, hogy a magyar kormány, sikertelen egyezkedés miatt, leköszönt. „Kedveseim, szedjük össze poggyászunkat; holnap utazunk haza!” Negyvenhárom óra múlva már itthon voltunk a magunk szegénységében. S itthon kérdezhetem az újra Bécsbe készülő mestertől: Domine, quo vadis? Nem lehet azt nékünk elfelejteni! – Még Rómában sem. Talán még egyszer, boldogabb időkben folytatása következik!?
ÚTLEÍRÁSOK
41
A bécsi börzén Azt mondják, hogy most nagyon csöndes a bécsi börze. No, ha azt csendnek nevezik itten, akkor azt szeretném tudni, hogy milyen lehet benne a lárma? Mintha a Váci utcán tolvajt fogtak volna el, s azt a nép ki akarná szabadítani; mintha Debrecenben tüzet oltanának a diákok, s kifogyott volna a vizük; mintha Rimaszécsen képviselőválasztás volna, s fehér tollas, vörös tollas és cserepár verekednék összegomolyodva; mintha Molnár népszínházában Bem apó hadai ostromolnák Szeben városát; mintha Miletics interpellálna a képviselőházban s ez mind egy terembe volna összegyűjtve: valahogy megközelítené a börzelármát, mikor az csendes. Egyedül mentem fel a karzatra, gondolva, hogy itt már csak senki sem ismer, s egész élvezettel gyönyörködtem az alattam zsibongó látványban, melyből csak a tömeget, s a zajban, melyből csak az ensemblet vehettem ki. Mintegy másfél ezer ember volt együtt a teremben, melyet egy kettős esztrenga közepén kétfelé választ; e kettős korlátképez csupán olyan szentélyt, melyen belül kevesen járnakkelnek csendesen. a két oldalán tömörül a pénzvilág előttem ismeretlen népe, sűrűen összetódult csoportok, miknek minden egyes alakja kiabál, kezével mutogat, itt-ott lökdösődnek is, egyes embert körülfognak, az védeni látszik magát és nem engedi helyéből kiveretni; egyes nyughatatlan alakok egyik csoporttól a másikba furakodnak át; előre, hátra tolongva nyüzsg, forr az egész tömeg. A Bábel építése nem lehetett szebb ennél. Egyszer csak megfog valaki hátulról, s nevemen szólít. Egy derék pesti tőzsér (zárjel között mondva: egy velem nagyon barátságtalanul bánó pesti szerkesztő apósa); ismert fel onnan alulról s feljött értem, hogy levezessen a parquettre; lássam színről színre és közelből azt a szentek szentjét, amelybe csak a beavatottnak és a különösen protegáltnak szabad belépni. E szíves honfitársam ajánlata nyomán nyíltak meg előttem az igazgatóság, rendőrbiztosság ajtajai, miken keresztül lehet csak idegennek a börze templomába bejutni. Mindenütt azonban a legszívesebb előzékenységre találtam, aminek úgy hiszem, hogy nem a tárcám, hanem a „tárcám” az oka. A börzének éppen derült napja volt ma. Egyike a Baubankoknak valami vasutat kapott, mely telkein át fog vezetni, s erre lelapult részvényei egyszerre öt forinttal emelkedtek föl. Ez aztán olyan, mint az élesztő: a többit is megkeleszti. A Baubanknak alapító bankja van, annak a részvényei is fölülmennek a tegnapi áron, minden csigának kezdenek nőni a szarvai: az egymással összefüggő papírok alkotják a leglármásabb tömegeket össze. A Baubank csoportjának a szélén is alig lehet keresztültörni; a közepe hevesen perlekedni látszó alakokból van consolidálva. Nem perelnek azok. Csak játszanak. „Két forint!” „Két forint tíz!” „Én
42
A bécsi börzén
adok!” „Én veszek.” Egy alak, nagy téli sállal a nyaka körül (e gőzfürdői hőség mellett), hallgatva néz sokáig mereven, s egyszerre elkiáltja magát dühösen: „Kettő harminc!” E szóra egy másik tömzsi alak a túlsó oldalról odatör hozzá, könyökkel fúrna utat a tömegen át. Azt hinnők, meg van sértve a kiáltás által, s most párbajra hívja a sértőt. Dehogy hívja. „Én adok!” Huszonöt darab a legalsó tétel. Megvan. Mind a ketten beírják tárcáikba a vételt, s ez elég. A kiabálás tovább foly. Egyszer egy új hang szólal meg: „Kettő ötven!” A kiáltót most a téli sálos ragadja galléron. „Én adok”! Kötve van. Íme húsz krajcár nyereség minden darabnál: öt forint haszon a huszonötön. Az ötforintos nyereséggel beérő csoportok között arisztokratikus blazírtsággal járnak, tévelyegnek a magasabb fináncvilág bárói és fejedelmei, kiknek személvét szíves kísérőm megismerteté velem. Az a vörös szakállú magas ifjú, kinek kotelettjei tavaly óta kezdenek szürkülni, egy év alatt hétmilliót vesztett a börzén, ennek a testvére öngyilkossá lett; amaz a szép barna bajuszú ifjú három palotával bírt a Kolowrat Ringen, tavaly mind a hármat elvesztette. Azok közt ott, kik a hosszú asztalra felültek s csendesen lógázzák a lábaikat, a középső alaknak kétmilliója volt tavaly, s ma csak ugyanannyi százezret ér még. Emez itt nagy veszteségei miatt már a Dunába is ugrott, de kifogták, s újra ide jött. A kulisszák népe rekedtté kiabálja magát s vörösre izzad; a börzefejedelmek hallgatva, mosolyogva sétálnak, egykedvűen nézve szét a zsibongó tengerár fölött, mely halottait kihányta már a partra. A teremnek negyvenhat oszlopa van, s minden oszlopon egy óriási szám. Ez oszlopok a légyottok jelzői a felek között. A valódi urak, a bankárok helye a sorompó, mely végtől végig van jelölve ércbetűkből kirakott neveikkel, itt találni őket, vagy házaik képviselőit, s azért a jogért, hogy e sorompóhoz támaszkodhassanak, magas díjt fizetnek, ott benn a sorompón belül a meghitelt alkuszoknak van hivatalos helye, íme azok között is látunk egyet, ki tavaly maga még vezető pénzkirály volt, több millió értékkel, s ma már csak a mások közvetítője. Financiális andalgásainkból egy-egy elrohanó alak riaszt fel: „Ki vesz magyar keleti vasutat?” Kísérőm kérdi: „hogy?” „Hat és fél!” a válasz (értsd 56 1/2). A kínáló szalad odább. Képünkről kilátta, hogy nem veszünk hat és félen magyar keletit. Nem olyan jó psycholog egy kis ökölnyi gyerek, piszkos inggallérral, borzas fejjel, félreálló szájjal, aki a betöltetlen árfolyamlapot kezében tartva, odajön hozzám, s azt kérdi tőlem: „hogy a Kredit?” Ennek se lesz soha palotája a Ringen. Új oldalba döfést kapok: „Kivesz magyar földhitelt!” Megy fölfelé. A rohanót elfogják s magvát képezi egy újabb csoportnak. Magam is benne vagyok; próbálok „haussera” kiabálni: magyar papirosról van szó; aki lelke van! Nem engedem a patriótámat! Huszonöt darab nem a világ! „Húsz krajcár felül!” – „Ich nehme” a dolog megindul. Hogy hívnak? Megmondom. Van hitelem akár száz darabig! Tovább! Magyar hitel emelkedik. Még hatvan krajcárral felül megyünk. Most már „ich gebe!” Nyertem tíz forintot a börzén. Benne vagyok a szerencsében! Most harmadikat szól a harang; a zaj siketítő tetőpontját éri; akit még mellbe nem ütöget-
ÚTLEÍRÁSOK
43
tek, megkapja most; az egész nép tódul a kiegyenlítési terembe, ahol a differentiákat rögtön kifizetik; a terem ajtaja mellett van felakasztva a fekete tábla e felirattal: „Azoknak a nevei, akik a differentiákat ki nem fizették.” Ezúttal üres a tábla. Én is megkapom a tizenöt forintomat a vevőtől, adok belőle ötöt az eladónak; tíz forint profitom van. Tudományommal kerestem. Sietek a szállásomra, útközben találok egy gyümölcsárus boltot; abban gyönyörű almákat látok kirakva. Ezekből küldök haza Budapestre Stáczió utca Nro 80 tizenkét darabot. „Meine Mittel erlauben mir das.” – „Mit fizetek érte?” – „Csak tizenöt forintot.” – No már most tudom, hogy mit tesz a börzén nyerni!
44
A Reichsrathban
A Reichsrathban Mikor még X-el írtuk a Reixrátot. Régen volt az! Mi sem vagyunk már Ypsilon. Egyforma az alkotmányunk. Éppen olyan rozzant bódé, mint a miénk; no nem az alkotmányt értem, hanem az országházat; félredugva, úgy hogy a bécsi vén bérkocsis nem akart odatalálni, mikor rábíztam magamat hogy vigyen el a Reichstratba. Hanem aztán belül milyen különbség a mienk és az övék között. Nálunk egyenesen belép az ember az utcáról az előcsarnokba, ahol a képviselők akasztófa-alléeján a jelenlevők kabátjai s a távollevők meghívó jegyei pompáznak s onnan közvetlenül a pipafüstbe, melyben a kinnsétáló képviselők úsznak; s ott színről színre láthatja az egymással vitázó, anekdotázó, koaléáló és fuzionáló képviselőket; leülhet melléjük a buffetben és ehetik velük egy sonkából. Az osztrák alkotmány-műhelyben egy labyrinthot kell bekalandozni, míg a hallgató odáig eljut, hogy egy ajtón át, melynek előszobájában udvarias komornyik veszi át a levetett kabátot, beléphet a hallgatóság karzatára. Milyen csend van idebenn! A terem padjai félkörben, amphitheatrumszerűleg vannak felállítva, s azokkal egyenközűleg a karzat, úgy, hogy a karzatról nem láthatni mást, mint a képviselőknek a tarkóit s a képviselők nem láthatnak fel a karzatra. De ugyan mit is látnának ottan? Hol vannak a pesti karzatok válogatott csoportjai? A főrendi karzat celebritásai, a hallgatóságnak beállt püspökök, a katonai fényes egyenruhák, a mágnások, az idegenek? Hol van a tősgyökeres bekecses, vidéki ájtatos hazafi hallgató, ki képviselője szűzbeszédére les napokon át? Hol az egymás háta mögül bámuló fiatalság? És különösen, hol a karzatok virága, a tűz tekintetével lelkesítő hölgysereg? Alig vagyunk húszan az egész karzaton. S távol a homályos messzeségben ül egyetlenegy női hallgató. Magát az írói karzatot csak hét darab journalistáról ismerni fel. Pedig a legérdekesebb tárgy forog szőnyegen: a sajtó felszabadítása nyűgei alól; a hírlapbélyeg, a lapbiztosíték, a hirdetménybélyeg eltörlésének törvényjavaslata! Hajh, milyen scéna volna ez a magyar országházban! Milyen szónoklatok! Mily parlamenti torna! Rogyásig telt karzatok! Éljen-zaj! Elnöki csengetés! És az írói karzaton drei mann hoch egymás nyakán, aki csak valaha egy cikket írt a lapokba.
ÚTLEÍRÁSOK
45
Itt meg mintha senkit sem érdekelne az egész dolog. A terem kong az ürességtől: a helyeiken ülő képviselők szétdarabolt mappákat tanulmányoznak, néhányan a középre mentek diskurálni; a szélső jobbon ülnek a papok és párthíveik; egy kicsiny kis asztalnál három gyorsíró unatkozik szörnyen. Lassanként észrevesszük, hogy beszélnek is odalenn. A szélső balon: azon a helyen, ahol Csiky Sándor ül, látunk felállva egy sovány, ősz alakot. De ez nem Csiky Sándor! Lassú, leptető modorral mond el egy hosszú szónoklatot, melynek minden mondatánál előveszi az írását meg a szemüvegét. A beszéd átgondolt, kidolgozott filozófi mű lehet; de nem kíséri azt egyetlen „helyes” vagy „halljuk” felkiáltás sem. Legalább Majoros volna ottan, hogy mondaná rá: „igaz”. Dehogy szólnának! Hallgat minden ember, s mikor vége a beszédnek, az elnök jelenti csendesen, hogy harminc tag „cloture”-t kért. Csodálom, hogy nem a szónok beszéde közepén indítványozták a cloturet. Kétpercnyi idő engedtetik a pro és kontra feljegyzetteknek, hogy válasszanak ki maguk közül egyet-egyet, aki elmondja még, amit tud. Ebből sem lett Niebelungen-harc. Könnyen megegyeztek. Két perc múlva megszólal az elnöki csengettyű. De az is micsoda csengettyű! Akkora, minő az egyházfi krajcárszedő perselyére van kötve; a németeknél ez is elég a csendet félbeszakítani; mi ez a mi elnökünk viharcsillapító hatalmas inklangoriumához?! A kijelölt szónokok még egyszer megkísértik a már csendesen elmondottakat még csendesebben újra elmondani; a képviselők azalatt olvasnak, jegyezgetnek; Auresperg is megérkezik katonai egyenruhában, s elfoglalja helyét a képviselőkkel szemközti széken. Az utolsó szónoklat is elmúlik nesztelen; semmi zaj, semmi közbekiáltás, helyeslés; a leülő szónoknak senki sem siet megszorítani a kezét. Előadói zárszó. Kérdésföltétel. Szavazás. A hírlapbélyeg eltörlésének javaslata megbukik! A sajtó nyűgei tovább is megmaradnak az osztrák írókon. A journalista páholy mohikánjai rohannak haza, tűzokádó kedvükben. S másnap reggel egy csomó – elkobzott újság a legújabb újság. Azok között a Neue freie Presse is. Hanem azért nem ütött ki a forradalom.
46
A bécsi hírlapokról
A bécsi hírlapokról Természetesen azoknak a pártján állok, akik a hírlapbélyeg eltörlését óhajtották. Nem lehet ez ellen szólni in thesi. Hasonló törvényjavaslatot a magyar országgyűlés egyhangúlag fogadott el, csaknem vita nélkül. Honnét van hát, hogy a bécsi hírlapok ily mostoha bánásmódban részesültek az osztrák Reichsrath részéről? Csak nem az a megtakarított 900 ezer forint volt az indok? Hisz ez bagatelle a szerencsés Cislaithaniának. Ennek bizony nagyobbrészt maguk a bécsi hírlapírók az okai. A megelőző napon a börzén azt kérdeztem az ottani habituéktől, hogy hát hírlapírók szoktak-e idejárni? „Szoktak, volt a válasz, hanem azoknak igen furcsa nevük van itten.” (Nem mondhatom el, hogy mi!) Hanem megmagyarázhatom, ha jó elöl kezdem. Azonban itt el kell előbb mondanom a hírlapkiadásnak egész üzleti titkát. Egy bécsi hírlap ad évenként 750 nyomtatott ívet, minek százánál a nyomtatást és papírt 2 frt 50 krral számítva, az maga kerül 18 frt 75 krba; hozzá a lapbélyeg 3 frt; tehát a kiadónak minden egyes példány benne van 21 frt 75 krban. Árulja pedig ő azt a lapot 18 forintért. És így minden példányon van 3 frt 75 kr vesztesége; húszezer előfizetővel bíró lapnál hetvenezer forint világos veszteség egy évre. De ez még csak pusztán a papiros-, nyomás- és bélyegrovatnál. Megelőzi az általános kiadást a szellemi kiállítás, a szedés, az adminisztráció, a nagy szállás, a rabattok, ami szerényen számítva tesz 125 ezer forintot. Tehát kell veszteségnek lenni egy lapnál évenként 200 ezer frtig. De hát ki téríti ezt meg? Ki fedezi ezt a veszteséget oly fényesen, hogy a kiadóknak még palotákat is lehet vásárolniuk? Erre felel meg az a vélemény, amit a börzén mondtak a bécsi lapkiadókról és a lanceirozó journalistákról. Miért adják a bécsi kiadók lapjaikat a kiállítási áron „alul”? (Holott hasonló tartalmú angol és francia szolid lapok ’kétakkora árért adatnak.) Azért, hogy nagy közönségük legyen; sokan olvassák. A nagyon olvasott lap azután nagy hatalom a börzén; dicsérete halálélesztő balzsam, lepiszkolása halálméreg. Az ilyen lapnál az előfizetési pénz, a nyomdaszámla, a hirdetménybevétel, a szellemi kiállítás költsége mind számba sem jön; egy pár százezer forint ide vagy oda; a főüzlet a börzén van – az a reklám. A bécsi lapok olvasóközönsége kap a kiadóktól 18 forintért olyan lapot, amiért igazság és üzleti számítás szerint legalább harminc forintot kellene fizetnie; ha-
ÚTLEÍRÁSOK
47
nem azt a 12 forintnyi profitot ugyan megfizette aztán a tavalyi Krachban! Még most is fizeti. Most látja már a közönség, hogy ezeknél a kiállítási áron alul árult lapoknál mily óriási tandíjat fizetett utólagosan! Fizette a tandíjat, mikor a pénzét „ezeknek” a biztatására a börzére hordta s szédelgő vállalatok papírjait vásárolta; s fizette a tandíjat, mikor „ezeknek” a vészkiáltására legjobb papírjait is a börzére vetette, s veszett fejsze nyelét sietett megnyerni. A dicséret és a leszólás egyformán meg volt fizetve. Vannak lapok, amik ugyanazt a vállalatot magasztalták, míg az alapítók fizettek s legyalázták, ha megint a kontremine fizetett meg érte. Háromféle skálát tartottak a kegyosztásra. Első volt, ha hallgatnak egy megindított vállalatról; a második, ha olyan gyönge támadást intéznek ellene, amit az diadalmasan megcáfolhat; a harmadik volt a föltétlen magasztalás. És ezt tudja mindenki: tudja a börze, tudja a Reichsrath, tudja a publikum, s ez magyarázatot ad ahhoz, hogy miért oly csendes a terem, mikor a hírlapok életkérdése van napirenden? S végül, hogy miért szavaztatik le ilyen nevezetes szabadelvű kérdés a törvényhozó test tagjai által? Pedig ez valóban életkérdés volt az osztrák hírlapirodalomra nézve. A börzei sukkurzusnak már vége. A jövedelmet csak tisztességes áron lehet keresni ezentúl, s úgy hiszem, hogy a bécsi kollégák előtt ez is egészen nyitva áll. Bízvást felemelhetik a lapjaik árát annyira, hogy tiszta haszon maradjon a kiadásból. Az ő lapjaik jól vannak szerkesztve, érdekes tartalmúak, a Stokkjobberi publikuma tán elmarad egy időre, de az olvasóközönség szívesebben fogja megadni a felemelt árt azokért a lapokért, amelyeket becsülni fog, s amelyek jégre többé nem vezetik.
48
Berlin
Berlin Nyolc napot töltöttem Berlinben; de ez nem elég idő, hogy valaki csak általános fogalmat is szerezzen magának a német világvárosról. Azt előbb meg kell lakni. Utazásomnak különben is fő célja volt személyes ismeretségek kötése képviselői és irodalmi körökben; múzeumokról, színházakról, építészeti és művészeti nevezetességekről nem sokat jegyezhettem fel. Ami Berlinben rögtön feltűnik, az a tervszerű alkotása a városnak. Mikor még fejedelemi csak Kurfürstök voltak, országa szegény, harmadrendű állam, már akkor oly tervszerűleg volt rendezve az utcák, terek vázlata, mintha a város alkotói előre számítottak volna rá, hogy a 40 ezer lakosú kis városból másfél század múlva kilencszázezer lelket számító metropolisa lesz egy egész nagy nemzetnek. És minő gazdag metropolis! Az igaz, hogy fényes templom, magas torony nemigen emelkedik ki a háztömegek sorából s az vigasztalás nekünk, Pest lakóinak, kik e tekintetben szinte igen kevéssel beérjük; hanem azután egész sorozata következik egymás után a monumentális épületeknek. S minden épület, szobormű klasszikus stylben alkotva; remekmű minden; világhírű, de hazai művészek remeke: a paloták homlokán a lángész ragyog, nem az aranyozás; még a legújabb utcasorokon sem találjuk az új kor nagyvárosának tarka quodlibetjét, öszszevissza byzanci, góth, olasz, renaissance stylű épületeket: a magánházakat is ízlés, művészet jellemzi, nem cifra pompa. Van kivétel is, például Princzheim bankár most épült palotája, mely túltesz Bécs minden pompáján: a legfelső emeletének külső fala históriai képek táblázatával fedve, mindannyi pompéji modorban, arany alapon drágakövekből kirakott mozaikmű! Vén hársfák sétánysorai a legfényesebb utcákon, vasrácsozat mögött kertek, rózsafákkal, örökzölddel a házak előtt; a falakra felkúszó borostyán, ablakok, erkélyek tele nyíló virággal (itt már tavasz van, nálunk még fagy, s Nápolyban hó esik!) mind együtt a költői kedély zománcát vetik a Spree melletti Athénre; míg félmérföldnyi hosszúságú széles utcáin végigtekintve, a kolosszális mérveket bámuljuk. A hosszú széles palotasor kísérte utca végén emelkedik egy magas szobor, tetején egy óriási szárnyas arany alakkal: az a diadalszobor. Gazdagság, hatalom, művészet, ész és kar győzelme minden nyomon. S honnan vette mindezt Berlin? Földje nem volt Kanahán. Sovány homokróna az, sok helyt vizenyős ingovány. Aranybányái sem voltak. Meghódított tartományokon sem uralkodott, hogy Isten kegyelméből századokon át azoknak a véres verítékén építhette volna palotasorait; bolondokkal sem volt körülvéve, akiktől mesterséges pénzválságokkal minden évtizedben kétszer beseperhette volna a megtakarított fölösleget; hódító had-
ÚTLEÍRÁSOK
49
járatokra sem járt; fegyveréhez sem nyúlt 1816-tól 1864-ig. Világkereskedelmi központ sem volt: a kis Spree, mely rajta átfoly, akkora, mint nálunk a Maros, s hajói csak dereglyék. Mi pótolta mindezt a porosz nemzetnél? Egyes-egyedül a takarékosság. Az a király, aki ezeket a művészi ízlésű palotákat építteté, tizenöt esztendeig elviselt egy szurtos kabátot a testén, s az a nép, mely ezt a nagyságot morzsánként összehordta: mint nemzeti kedvenc ételt adja fel asztalára a „Pumpernikkelt”, azt a fekete korpakenyeret, minőt ha nálunk a raboknak adnának, fellázadnának érte! Igenis a Pumpernikkelt írós vajjal, mikor egyedül van; azt viszi magával, ha a zöldbe megy mulatni; és amidőn vendéget fogad el, midőn azt már jól tartotta osztrigával, pástétommal, drága halakkal, sültekkel és konfiturákkal, akkor a lukullusi lakoma végén odateszi asztalára a pumpernikkelt vékony szeletekre szabdalva, s míg a vendégnek a torkán akad a foghegyen csípett első falat, ő egész delíciával költi el a pazar bankett végén azt a kedvenc nemzeti eledelt. Igenis: ezzel a fekete kenyérrel vert meg bennünket a porosz, s ezzel fog megverni minden nemzetet! A porosz otthon nagyon takarékos: hanem ha egyszer vendégszeretét mutatja meg, túltesz vele a magyaron. Berlinben egy házajtó sincs nyitva soha. Nappal is csak csöngetésre bocsát be mindenütt a kapus, s megnézi jól, hogy odább eressze-e a bejövőt. Azontúl minden lakásnak van egy farekesze, mely azt a lépcsőtől elzárja. E farekeszeken belül sötét van, s az ajtón van egy szemüveg nagyságú ablak. Előbb ezen át megnézik a bejönni kívánót, s ott adják tudtára, hogy honn van-e akit keres? Véletlenül betoppanni senkihez sem lehet. A csengettyű alatt a tábla: „N. N. a szegénység enyhítése s a koldulás elleni egylet tagja.” Kéregetők ide nem jöhetnek. Az első találkozás elővigyázat, bizalmatlanság, gyanú mindenki irányában. Ha ez egyszer meg van törve, akkor azután barátság, szolgálatkészség, jóakarat.
50
Bismarcknál
Bismarcknál Braun Károly birodalmi képviselő barátom szíves közbenjárása folytán mindjárt megérkezésem utáni napon voltam szerencsés a nagy államférfiútól kihallgatási órát nyerhetni; ami annyiban nevezhető kihallgatásnak, hogy ő beszélt, én pedig hallgató voltam. Este kilenc órakor fogadott el (megesik, hogy éjfélutánra ad kihallgatási órát a látogatást vágyónak). A hozzájutás igen könnyű és egyszerű. Palotája a legigénytelenebb külsejű az egész Wilhelmstrasséban, s még csak medveprémes kapus sem őrzi ajtaját ezüst buzogánnyal; úgy kell becsengetni, mint más szegény emberhez. Az előtermet egyetlen moderateur lámpa az asztalon világítja meg. Ettől harmadik Bismarck dolgozó és elfogadó szobája. Ebben is a legegyszerűbb bútorzat; semmi pompa; a szögletben egy vas nyugágy, azalatt fekszik egy hatalmas bernáthegyi szelindek, az ablaknál egy vasszekrény; a szoba közepén egy nagy íróasztal, amellett ül a vasember. Bismarck herceg egy teljes hat láb magas atlétai alak, széles vállakkal, hatalmas kezekkel, mik a kézszorításnál acélizmokat árulnak el: arcát semmi arcképéhez sem találtam hasonlónak, amikben mind morósusnak, epésnek van feltüntetve. Engem sokban emlékeztetett a Deák Ferenc arcára; ugyanazon sűrű szemtakaró szemöldök, az ajk elé boruló szürke bajusz, életpiros arcszín, egy helyütt megszakítva egy régi sebhely nyomától, mely az államférfiúról, mint katonáról beszél; kopasz, széles homlok; világos és nagy szemek, amiknek bizalmas tekintését semmi fénykép sem adja vissza. Általában az egész arc tökéletes eszménye egy régi magyar alispánnak. A herceg olyan kegyes volt, hogy el sem hagyta mondanom azt a szépen kicifrázott beköszöntőt, amit magamban neki szántam, hanem mindjárt azon kezdte, hogy ejnye, de fiatal ember vagyok, sokkal vénebbnek képzelt, főhadnagy korában olvasta még legelső munkáim ismertetését az „Augsburger Allgemeine Zeitung”-ban, ami még akkor okos lap volt. – Mondám neki, hogy mennyi idős vagyok. – „No, én tíz évvel előbbre vagyok önnél.” „Az Isten éltesse.” – Azután leültetett az íróasztala másik oldalára; a vasszekrényből előkeresett egy doboz szivart, megkínált vele: „köszönöm, nem szivarozom soha.” Ő sem él vele: nagy tajtékpipából szokott dohányozni. Eközben nyílt az oldalajtó, s a mellékszobából belépett a hercegnő és leánya. A vasembernek mágnese is van. Mindketten báli toilettben. A hercegnő most is impozáns szépség: ősnemes arc és termet; a hercegkisasszony pedig ragyogó eszményi alak; a királyi táncestélyre voltak indulandók s egész more patrio a családfőtől búcsúzni jöttek. Bismarck patriarchalis csókkal bocsátá el kedveseit; üdvözlő hódolatát küldve őfelségeiknek neje által.
ÚTLEÍRÁSOK
51
Akkor azután ismét leültünk az íróasztal elé szemközt, a herceg beszélt: én hallgattam. „Szükséges, hogy Európa közepén egy olyan konszolidált állam létezzék, aminő az Osztrák-Magyar Monarchia. Ezt beláttam már akkor, mikor 1866-ban a békét megkötni siettem, ami sok barátunknak nem tetszett. A Lajthán innen és a Lajthán túl államilag kormányozni az egyik részen a német, másik részen a magyar faj hivatott. A többi fajok is adnak igen jó katonákat, de közigazgatási tehetség, államférfiúi tudomány, intelligencia, birtok kiválólag a németeknél és a magyarnál van. És mindannyit összetartja a közös história. Európa keletén apró nemzetiségi államok felállítása lehetetlen; csupán históriai államok lehetségesek. Azért a mostani dualistikus államforma Osztrák-Magyarország között fenntartandó. Az önök története is egy Ausztriáéval; még harcaik által is egy; egykor harcoltak egymással, most pedig egymás védelmére vannak utalva. (Itt megjegyzém, hogy e kölcsönös védelmet és szövetséget őszintén óhajtja is minden előrelátó magyar politikus.) A herceg így szólt tovább: „Ezt a missiót, amit önök teljesíthetnek, a szomszéd államok nem tölthetnék be. Kell-e Németországnak még több, papi uralomtól aláaknázott tartomány? Még most is vannak jó barátaink, akik azzal gyanúsítanak bennünket, hogy mi az osztrák örökös tartományokat annektálni akarjuk. Isten őrizzen! Elég bajunk van Elszász-Lothringennel, elég a dán határperrel, s ha geográfiai tekintetek nem parancsolták volna, egy talpalatnyi földet sem csatoltunk volna Németországhoz, amin francia lakik. Ez a soha ki nem békíthető vad ellenség! Mert a francia vad nép. Húzzuk le belőle a szakácsot, a szabót és a fodrászt, s ott találjuk a rézbőrű indiánt. Bár attól a bajtól tudnánk megszabadulni szépszerével, amit már szereztünk: nemhogy az osztrák búcsújáró népére áhítoznánk. S ugyan mit kezdenénk Béccsel mint határvárossal? Bécsnek, Budapestnek missziója van a keleten a civilizáció és a kereskedelem gazdag központjává alakulni. És amely német miniszternek eszébe jutna Ausztriától valamit elfoglalni, az meg volna érve arra, hogy… (itt mutatta kézzel a „felakasztást”). Én részemről, ha az osztrák tartományok „erővel” akarnának hozzánk jönni, képes volnék „ezért” háborút kezdeni „ellenük”. Az osztrák-magyar monarchiát senki sem fogja hosszú ideig bántani, amennyire emberi ésszel az időjárás előre megjósolható. A német diplomácia törekvéseinek sikerült Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia közötti egyetértést útba igazítani. Most az megvan. Nekünk keserves lett volna választanunk (zu optiren) azon esetben, ha őkét barátunk egymás közt összeveszett volna. Most szövetkezve vagyunk, nem mint a hajdani Saint Alliance-ban, hogy az uralkodók egyetértésével a népeket elnyomjuk, hanem, hogy a béke biztosításával a szabadelvű kifejlődést, a népek boldogítását tartóssá tegyük. Önöknek a királya „most” már egészen népszerű és kedvelt uralkodó Magyarországon”. Valóban az.
52
Bismarcknál
– Őhozzá minden népfaj hűsége csatlakozik; legyenek önök felőle bizonyosak, hogy ez egyetértést, melyen jövőjük nyugszik, semmi külbefolyás nem fogja megzavarni, s ha Osztrák-Magyarország békéjét bárki is nyugtalanítaná, az Németországot magával szemközt találandja. De nincs is érdekében senkinek, hogy önöket megtámadja. Miért tenné azt Oroszország? Területe Japántól a keleti tengerig oly nagy, hogy Galiczia csekély nyeremény lenne hozzá. Ázsiában azért folytatja hódító hadjáratát, hogy elégedetlen elemeinek foglalkozást adjon. A Kaukázus „szurok” volt rá nézve. Galicziából azt a részt foglalhatná el, amit ruthének laknak; hárommillió félbarbár lélek. Mi szüksége azokra? Elég baja van már a keleti tenger német fajú háromszázezernyi népének russifikációjával. S ez sem hasznos rá nézve. Az én honfiaim, a németek, igen szorgalmas, erényes, dolgos, becsületes, takarékos népek; de ha egyszer oroszokká lesznek, megkétszerezve veszik át az orosznak csak a hibáit, s elvesztik saját jó tulajdonaikat. Gyakran jártam vadászatokon Oroszországban; ott hallottam azt a példabeszédet, hogy (itt oroszul mondta a herceg, nem tudtam megtartani, aztán megmondta németül) „ha az orosz lop, annyit lop, amennyi neki magának egy napra elég; de ha egyszer a német lop, az annyit lop, hogy a gyerekeinek is maradjon belőle, még holnapra való is.” Oroszországnak nincs szüksége európai hódításokra többé: otthon van mit meghódítania. Erdély elfoglalása Oroszország által, vagy segélyével, bárki által nevetséges mese. Említésbe hoztam a keleti kérdést. – Ott sincs semmi elfoglalnivalója Oroszországnak. Ugyan mit csinálna Konstantinápollyal, ha ma oda ajándékoznák neki? Reményemet fejezém ki az iránt, hogy ily esetben Magyarországon is fel fognak hagyni a nemzetiségi izgatásokkal, az miket orosz kéz munkájának hisz és hirdet mindenki. – Tudnia kell önnek, hogy kétféle orosz politika van: az egyik a szentpétervári, a másik a konstantinápolyi. Amint egy követ Konstantinápolyba megy, az rögtön megbolondul a többiek között; azok szüntelen veszekednek egymás között, versengenek, civakodnak, intriguálnak, s csinálják az európai politikát, mintha rájuk volna bízva, csupa egymás iránti ellenszenvből, míg vissza nem hívják őket. Ha van önöknek bajuk orosz cselszövényekkel, azok csak Konstantinápolyból jöhetnek, nem Szentpétervárról, s így semmi komoly alappal nem bírnak. Az orosz cár és kormánya szintén akarja az egyetértést fenntartani. Bátorkodtam gyönge aggodalmamat kifejezni netaláni uralkodóváltozás esetére. – Higgyék el önök, hogy az orosz trónörökös éppen azon politikát fogja folytatni, amit a mostani cár folytat. Ez égy derék, nyugalmat és békét szerető családapa, kinek eszében sincs tamerlani vagy napóleoni hadjáratokat tervezni, Nagy Péter cár testamentomát végrehajtani, aki örül, ha családja körében boldogul élhet. Ez oldalról nincs önöknek mit tartani. Az egyetlen ember, aki jelenleg az európai békét megzavarhatná, a pápa. Ön nem katholikus, ugyebár?
ÚTLEÍRÁSOK
53
– Sőt kálvinista vagyok, mégpedig kemény nyakú. De ha katholikus volnék is, azok Magyarországon felvilágosodott emberek s ott vallásháborúra tábort keresni senkinek sem sikerülend. Itt azután elmondta a herceg, hogy mi véleménye van a pápáról. Ez köztünk maradhat. „Mi egyébiránt nem tudjuk, hogy ki az a pápa?” végezé. Ismétlém, hogy a magyar nép vallási dolgokban a legtoleránsabb, többféle felekezet él együtt békésen minden faluban, s azoknak semmi kedvük dogmatikus kérdésekért egymás szomszéd házát felgyújtani. Itt azután áttért a herceg magyarországi élményeire, hogy egyszer lovakat vásárolt, s a remondákat vezető huszároktól sokszor hallá ezt a szót: „Isten, Isten!” Míg egy végre azt mondá: „Három Isten!” A vezénylő lovastiszttől kérdezé, mit tesz az? Ez azt felelte (nem sokat tudott magyarul), hogy a magyaroknál háromféle vallás van, katholikus, protestáns és görög; a katonák efölött vitatkoznak. Bismarck sehogy sem akarta a magyarázatot elhinni, míg a kecskeméti főbíró felvilágosítá róla, hogy ezt a szót nem annyira imádságképpen, mint erőkifejezésül szokták használni erre mifelénk. – Ez bizony még most is úgy van. Ekkor bejött a herceg titkára egy halmaz hivatalos írással; és búcsút vettem, miközben a herceg nyájas kézszorítással meghívott holnapi estélyére, ahol Németország képviselőivel megismerkedhetem. Megjegyzem még, hogy beszéd közben folyvást két szál plajbász volt Bismarck kezében, olyan hosszú két iral, hogy nekem sétabotnak elég volna, s mikor azt mondta, hogy Ausztria tartományaira nem áhítozik, azzal demonstrált, hogy „ekkora darabot sem akarunk többé senkitől elfoglalni, mint ez a plajbász!” Az igaz, hogy „ez a plajbász” a „térképen” egész Triesztig leérne.
54
Írói és művészi körök Berlinben
Írói és művészi körök Berlinben Mint előre bocsátám, nem utazói kíváncsiság, nem mulatási ösztön vitt Berlinbe, hanem az a vágy, hogy az ottani irodalmi körökkel személyesen megismerkedjem. A mi hazai belviszonyainkról éppen csak annyit tudnak a külföldön, amennyit rosszakaróink írnak felőlünk. A mi kormányaink a rendelkezési alapot sohasem arra használták fel, hogy Magyarország politikai helyzetéről a külföldet folytonosan felvilágosítsák kül-hírlapok útján. Egyébiránt Berlinben nem is léteznek olyan hírlapok, amiknek jó vagy rossz véleményét pénzen meg lehet venni, de igenis meg lehet azokat nyerni egy jó szóval és helyes felvilágosítással, s ezt mulasztottuk el eddig, amihez pedig nem kellett volna egyéb, mint az írói körökkel barátságos érintkezésbe tenni magunkat, s aztán a szíves hajlamot, mely irántunk mindenütt mutatkozik Észak-Németországban, alapos és jól szerkesztett ismertetéseivel a magyarországi ügyeknek folyton fenntartani. Hanem ehhez bizony ember kell, aki tegye, s aki ezt feladatának tartsa. Idejövetelem napján éppen legforrójában volt a német közönségnek feltálalva az erdélyi szászok sérelmi ügye, kik ugyan igyekeztek Nagy-Németország hírlapjaiban fellármaharangozni a közvéleményt maguk mellett és a magyar kormány és országgyűlés ellen. Ahová csak mentem, hírlapírói, képviselői körökbe, a harmadik szó a „magyar–szász” kérdés volt, s én abba a helyzetbe jöttem, hogy nekem kellett a magyar kormány álláspontját a szász követelésekkel szemben védelmeznem, természetesen nem mulasztva el az ellenzék nézeteit is előadni, mely pártolója az autonómiának, de nem kiváltság-alakban egy vidék, egy nemzetiség számára. Jó szekundánsom volt e bajban az éppen még forróbb elszászlothringeni kérdés, mely nagyon alkalmatlan fólia gyanánt szolgál a mi szász kérdésünknek. A legnagyobb és legbefolyásosabb hírlapok szerkesztői kollégiális készséggel ajánlották fel hasábjaikat minden, a magyar ügyeket kellő világításba helyező cikkek közlésére, s tőlünk függ csupán, hogy a tért és eszközt megragadjuk. Rokonszenvvel találkozhatunk a Vossische Zeitung (156 év óta fennálló lap), Spenersche Z. (Bismarck orgánuma), Gegenwart (Lindau Pál lapja), Montagszeitung (Glasbrenner, a legnevezetesebb német humorista és publicista), a Börzen Zeitung stb. szerkesztőségeinél, s ez a rokonszenv ránk nézve többet ér egy hadseregnél. A szívélyes fogadtatásnak, melyben a berlini írói körök által folyton részesítve voltam, kilenctized részét nem saját irodalmi működésemnek, hanem a nemzetem iránti rokonszenvnek kell beszámítanom. A bécsi szerkesztők és pályatársak hűs (Kühl bis ins Herz hinab) fogadása után, úgy jött nekem a berlini írók baráti ro-
ÚTLEÍRÁSOK
55
konszenve, mint valami tündérmese. Nagynevű, világhírű költők, kiknek műveit a kerek földön minden nyelven olvassák, az első találkozásnál magukhoz emeltek, s a barátság és rokonszenv annyi igaz tanújelével halmoztak el, hogy ez eddig előttem „ismeretlen” élvezet képes lett volna elkábítani, ha nem tudtam volna, hogy ebből az oroszlánrészt nemzetemnek kell hazavinnem. Különösen van Berlinben egy régi jó barátunk, de akit személyesen csak rövid idő óta ismerek: Wallner Ferenc, titkos tanácsos, a Wallner-színház tulajdonosa (színháztulajdonos alatt Berlinben „nábobokat” szokás érteni, kik saját palotáikban laknak). Ez a mi „önzetlen” jó barátunk évek óta azzal járja be Európát, hogy mindenütt hazánkat és nemzeti irodalmunkat ismerteti, könyvekben, hírlapokban, élőszóval; beledisputálja a kiadókba, hogy a magyar műveket kiadják, s a legolvasottabb hírlapokban küzd, fárad, ernyedetlenül miértünk. Pedig hát mi neki Hecuba? Mikor megtudta Nápolyban, hogy Berlinbe jövök, maga nem jöhetett, mert beteg; hanem hazaküldte maga helyett ápoló hitvesét, az egykor hírhedett és ünnepelt német tragikai művésznőt, a magas műveltségű Wallner Ágnest, ki megérkezésemkor már minden indóháznál váratott rám, s saját úri lakát bocsátva rendelkezésemre, egész ottlétem alatt úgy látott el, mint egy fejedelmet – mint egy testvért! S attól fogva írótársaim ki nem bocsátottak kezeik közül; egy nap három lakomát ültem velük végig: vizet nem láttam egész Berlinben soha, de annál több valódi magyar bort, s ha följegyzem, hogy ötven látogatást téve, ugyanannyi helyen ittunk áldomást Magyarországért, csak a históriai adatokhoz maradok hű. Volt szerencsém megismerkedni Auerbach Berchtolddal, Németország egyik legkitűnőbb regényírójával, ki legújabb regényét A Hon számára rögtön átengedé, mint „eredeti kiadást” s nagyhírű pályatársaival, Schweichellel, MedingSamarowval, Schmidt Julián elsőrangú műbíráló vendégszerető asztalánál, Grimmel és szellemdús írónő nejével, Achim von Amim bárónővel, saját lakásán, Koszakkal, a régen beteg tárcaíróval, Glasbrennerrel, az örökderültségű, kedélyes képviselőjével a német humornak, Rodenberggel, a Salon szerkesztőjével és szellemdúsan elegáns modorú novellaíróval, Abellel, a Times hatalmas levelezőjével; a lapszerkesztők közül Kletke (a Vossische Z.), Pietsch, Heigel (Bazar), Lindau Pál (Gegenwart) és akit azért említek utoljára, mert egyszerre négy alakban válik előttem emlékezetessé: Braun Károly (Wiesbaden); először mint a Spenersche Z. szerkesztője, másodszor mint hírhedett útleíró, harmadszor mint szabadelvű képviselő és legkivált mint nekem igen kedves barátom. Az ő szívessége által jutottam idejövedelem céljához: vendégszerető házánál az írói körökkel való megismerkedéshez, a Bismarck általi elfogadtatáshoz, s az országház ülésébe bejutáshoz, ami nem megy olyan könnyen, mint nálunk. Azonkívül a szellem többi bajnokai közül, kikkel rövid, de szívélyes ismeretséget kötöttem, ahogy anynyi szeretett alak nevét gyenge emlékezetem el nem veszté: Salingré, Leefeld, Tietz, Dorn Henrik, Diener (az operaház első tenoristája), Raeder, Zahnné, Frenzel, Menge Rudolf, Zicha, Schmidt Cabanis, Nascher, Döring (művész), Meyerheim (festő). Végül a kiadók közül Hoffmann a Bazar kiadója, Duncker
56
Írói és művészi körök Berlinben
Sándor és a saját műveim kiadására vállalkozó nagyhitelű kiadó, Janke Otto és fiai, s ügyvezetője, Lutin urakkal, kiknél szintén egész családi otthonban találtam magamat, mit hálám utol nem ér soha. A szívélyes mulatozáson kívül, mely tetőpontját a Wallner-ház estélyén találta, ahol új barátaim nagy vendégkoszorúja tisztelte meg a ház asszonyát és vendégét szíves megjelenésével: fő célja volt idejövetelemnek a német irodalmi viszonyokkal megismerkedni s azokból okulni.
ÚTLEÍRÁSOK
57
Német irodalmi viszonyok Ahogy ily rövid idő alatt észlelhettem, aki Németországban pusztán csak költészettel foglalkozik, ott sincs jobb helyzetben, mint nálunk. Regények, költői művek egy kiadásra ötszáz példányban nyomatnak, úgyhogy ott, mikor egy munka négy kiadást ért, akkor volt olyan kelete, mintha nálunk az első kiadásban fogyott el. Ez nagyon leszállítja a tiszteletdíjat. Ezek a kiadványok drágák is (50%-kal drágábbak, mint a mieink). Maga az olvasóközönség nem tart otthon könyvtárt; a kölcsönkönyvtárak képezik a biztos vevőközönséget. Ezek azonban csak akkor veszik meg a drága könyvet, ha viszont rendes bérlőközönségük sürgeti azt; ha nagyon sürgeti, egy egy könyvtár megveszi azt ötven példányban is. De éppen ez a nehéz! Odáig jutni, hogy az olvasóközönség sürgesse valamely munkának a megvételét a könyvtáraknál. A reklám itt nem sokat segít. Azonban nagyhírű bírálók szava, mint Schmidt Juliáné, Lindau Pálé, sokat nyom a latban. De leghathatósabb eszköze a sikernek a nagy szépirodalmi lapok általi megismertetés. Ezek tíz-húszezer példányban terjednek szét; ezeknek aztán van közönségük. A Bazárnak jelenleg 250 ezer előfizetője van. Ha egy írót az ilyen nagy közönségű lapok felkarolnak, annak aztán a hitele meg van alapítva, s ezek jól is tudnak díjazni. Ezek nélkül a belletristának a létezése kétséges. Ellenkezőleg van aztán a szaktudományi munkák iránti részvét. Ezekből nem jöhet annyi a vásárra, amennyit a német közönség el ne fogyasszon. Mesés nagyságú foliánsok, még mesésebb drágaságú röpiratkák lázas mohósággal nyeletnek el. Hanem őrizkedjék valaki a tudományos irodalomban a németek előtt dilettánskodni. Ebben a tekintetben az nagyon finnyás közönség. A szépirodalmi téren nagyon kevéssel beéri, ha csak az kedélyével találkozik. (Példa vagyok rá magam.) De ugyan óvakodom, nehogy a „jövő század regényét” bemutassam neki, mert ahol már tudomány fordul elő, ott a német nem érti a tréfát, s gorombán megkritizál. Van azután még egy út, melyen át a német író neve népszerűvé tétetik, csakhogy ebben az íróra nézve nincsen köszönet. Ez az utánnyomatók üzlete. Amint egy híres német írónak a műve megjelenik szép díszes és drága kiadásban, az utánnyomatók ezt egyszerre viszik ki Amerikába, ott olcsó papírra, tömött írással kinyomatják, visszahozzák, negyedrész áron adják, az autorizált kiadáshoz képest, s míg az első kiadó, ki jó tiszteletdíjat adott a szerzőnek, csak évek alatt bírja eladni az eredeti első kiadást, azalatt az utánnyomott kiadásokban ugyanaz a mű húszezer példányban forog közkézen, de abból a szerzőnek egy garas haszna sincsen. Az észak-amerikai követ, Bancroft George közbenjárása folytán több ilyen utánnyomató amerikai firma „méltányosságból” a német regényíróknak némi kárpótlást adott ezért (Lewald Fannynak 4000, Auerbach Berchtoldnak 6000 dol-
58
Német irodalmi viszonyok
lárt), amiből elképzelhetni, hogy igazság szerint mennyi veszteséget okozhatott nekik. A külföldi irodalmi termékek (értve az angol és francia irodalmon kívül valamenynyit) viszont Németországban nincsenek tulajdoni jog által védve. Ezért a kiadók nagyon tartózkodók a külirodalom termékei iránti vállalkozásban. Magamat is ért már az a szerencse, hogy egy művemet egymás után két kiadó adta ki németül: az egyik hétszáz példányban, a másik egy húszezer előfizetős lapban. A hétszáz példányért (Janke Otto kiadásában) kaptam tiszteletdíjat, a húszezer példányosnak pedig meg kellett köszönnöm, hogy figyelmére méltatott. Ez történik a fordított munkákkal. Ha híre támad egy külföldi írónak, akkor mindenki szabadon lenyomathatja a művét, ha pedig nem méltó az utánnyomásra, akkor az első kiadó is felhagy vele. Nemzetközi egyezményünk nincs az irodalmi tulajdonra nézve, annálfogva kénytelenek voltunk a következő egyezségre lépni a kiadókkal és szerkesztőkkel: amely napon az eredeti magyar kiadás megjelenik könyv alakban, vagy közlése megkezdetik hírlapban Magyarországon, ugyanazon a napon jelenik meg vagy kezdetik el a közlés a németországi kiadó és szerkesztő részéről is, mint „a szerző által autorizált eredeti kiadás”. Ilyen módon védve van mind a két kiadás az ingyen elfoglaltatástól. Ezt a módot alkalmazták a francia írók műveinél is, mindaddig, míg a két ország között nemzetközi szerződések nem voltak az írói tulajdon védelmére s Balzac, Hugo Viktor, Dumas regényei mint autorizált eredeti kiadások jelentek meg németben egyidejűleg a francia eredetivel. A svéd regényírók művei éppen előbb jelennek meg a német szövegben, mint az eredetiben. Nálunk ezért a gondatlanságért az író büntetést is kapna. Ezt a körülményt nagyon ajánlom írótársaim figyelmébe. A magyar literatúra most már Németországon nem tartozik az exoticumok közé, amiből kuriozitás kedvéért egy egy költőt megismertetnek (hadd álljon ott a persák és indusok sorában), hanem valóságos figyelemmel kísért modern olvasmány az. Mindazok a regényírók, kiknek művei magyar életet rajzolnak, biztos kiadókra és közönségre számíthatnak Németországon; még bizonyosabb keletet jósolhatni tudományos literatúránknak, históriai, régészeti, statisztikai, filozófiai műveink rohamos kelettel bírnának, ha szerzőik egyidejű német kiadásokról gondoskodnának; elbeszélő versek, Arany János és követőinek művei pedig csak jó fordítókat igényelnek, hogy valódi diadalutat tegyenek a nagy-német közönség között. S ami tért irodalmunkkal foglalunk el a külföldön, azt hadvezér el nem veszi, diplomata el nem disputálja tőlünk. Jóakarat, előszeretet pedig annyi van literatúránk irányában a német pályatársaknál Észak-Németországban, ami érdemeink, tehetségünk arányát felülmúlja.
ÚTLEÍRÁSOK
59
A német írók otthon Minden írónak két otthona van. Az egyik a műhelye. A szerkesztőségi irodák éppen olyan távol állnak minden ideális fogalomtól Berlinben, mint Pesten (értve a magyar lapokéit). A leghírhedettebb világlapok szerkesztőségei Berlinben, mintha csak A Hon és a Pesti Napló utánzatai volnának. S az írók, szerkesztők a maguk műhelyében éppen oly kevésszavúak, mint aminők mi vagyunk, ha a barlangunkban keres fel valaki. Ugy látszik, hogy közös szisztémánk van, hogy a látogató ne töltse sokáig az időt ott, hol az drága. Astaroth éhezik! A betűszedő vár a kéziratra. Hanem azután odahaza minden író más ember. Otthon nem is író. Még írószert sem látni nála. Minden író magánlakásában az egyszerű csín, művészi ízlés képezi az első benyomást. Klasszikus szobrok, exotikus növények, művészi becsű képek, értékes könyvtárak díszítik azt; női gondosság, családi élet nyoma tűnik fel mindenütt, s az író-szerkesztő otthon csupa kedély. És társalgásukba nem vegyül az idegen pályatárs előtt az otthon egymás közt folyó vitáknak egy hangja sem. Nem schimpfelnek egymásra, nem ócsárolják egymás műveit, s kikről jól tudva van, hogy az irodalmi téren egymásnak éles antagonistái, a társas életben nem éreztetik az ellentétek keserűségeit, sem mikor együtt vannak, sem mikor külön találjuk őket. Még a politikai lapok szerkesztőitől sem lehet kicsalni a titkot, hogy miért ellenkeznek egymással? Kivéve az ultramontánokat, de ilyent nem láttam. Ellenzék itt most csak a szocialista, az ultramontán és a separatista. A kormánypártot nem lehet különválasztani a józan liberális párttól. Minden író szobájában ott áll a császár arcképe, szobra, s legtöbbször Bismarcké is. Még egy kitűnő barátját hazánknak tanultam házánál megismerni: Cassel tanárt, a szabadelvű nép emberét, ki Magyarországot már a negyvenes években ismerteté a német irodalomban kedvezőleg, s tavaly le szándékozott hozzánk jönni, de a himlő megakadályozta; ha jönni fog, szíves fogadtatásra számíthat nálunk. Ez alkalommal Magyarország természeti szépségeinek leírásától felbuzdítva, több német író és politikai celebritás ígérkezett együtt beutazni e nyáron Magyarországot s a Balatonvidéket, Erdélyt, Tátrafüredet és Mehádiát meglátogatni. Hozza őket Isten!
60
Képviselői körök
Képviselői körök Három ízben nyílt alkalmam a németországi képviselőkkel érintkezhetni. Egyszer Braun barátom vendégszerető házánál, aztán a külügyminiszter estélyén, végre az országházban. Michaelis, Kapp Frigyes, Lasker, Benningsen, Horn Sándor, Kardoff, gróf Pethusy Huc, Krüger Stefan, Müller, Weichel és többek, kiknek részint Braun, részint az alelnök Friedenthal szíveskedett bemutatni, nyilván kimutatott előszeretettel tudakozódtak hazai ügyeinkről, s hasonló nyíltsággal világosítottak fel a németországi politikai helyzet iránt. Megjegyzendő, hogy Friedenthal, a ház alelnöke, maga is egy Magyarországon etablírozott szeszfinomító gyár tulajdonosa, s Stefan főpostaigazgató magyar hölgyet bír nőül, Tomala úrnőt. Müllernél Stuttgartban tartózkodott Vidacs menekült korában. Bismarck estélyén ugyanazon termek vannak nyitva, miket már a kihallgatáson láttam; egyszerű bútorzat, egy nagy asztalon a díszalbum, miket a herceg ajándékba kapott; a társaság kilenctizedrésze férfi: ultramontánok, papok, internacionalisták, elszásziak nincsenek jelen, annál több katona, egész sor érdemrendekkel mellén; a polgári osztály legtöbb tagjának is mindenféle rendszalag a gomblyukában. Sajátszerű érzés „rám magyar emberre” nézve egy ilyen társaságban lenni, ahol mindenki fel van érdemrendezve, s azt tudni, hogy ez érdemrendek mind valóban meg vannak érdemelve, harcmezőn vagy polgári pályán a hazának tett szolgálatok által. Otthon ez nem tesz rám ilyen hatást. Az egymással beszélgető csoportok közt kedélyesen jár a háziúr maga, félfejjel kimagasodva a tömeg közül; s már nem tehetek róla, de még egyszer előjön a nagy fekete kutya levelemben, mert az is ott jár-kel a csoportok között, mindenkinek ismerőse s egészen a helyzet magaslatán látszik állani, mert folyton a társalgóteremben marad, minden buffetlátogatási utógondolat nélkül. Lám, e miniszternek még a kutyája sem spekulál provízióra! Amiről a német képviselők velein beszélgettek, az bizony nem vonatkozott a magyarországi pártkérdésekre: a mi válságunk oly csekélység, amivel odakünn nem sokat törődnek. Aziránt mindenki meg van nyugodva, hogy Magyarország elég erős magán segíteni, hogy lételéért többé küzdeni nem szükséges, hogy belbajait egészséges természete majd kiheveri. Pénzügyi hitelünk sincs ott úgy megingatva, mint hisszük. Hanem ami iránt kivétel nélkül minden német képviselő egyforma érdekkel tudakozódik, ez Magyarország állásfoglalása az ultramontanizmus törekvéseivel szemben. Hja, ez Németországnak a jelenlegi legnagyobb veszedelme. Három erős frakció szövetkezett, hogy a német egységet darabokra törje: a nemzetiségi, a papi és a szocialista pártok. Azok között a vezérpárt az ultramontán; a többi csak eszköz
ÚTLEÍRÁSOK
61
ennek a kezében. S ezekkel szemben a liberális hazafias párt, mely most a kormány körül csoportosul, csak három ötödrészre nőtt fel. Annyit rövid idő alatt is tapasztaltam Németországon, hogy hazánkat még rossz financiái sem áztatják el a német irányadó közvélemény előtt, sem a konvencionátus rágalmazások; hanem ha egy hibás valláspolitikai áramlatba találunk belejutni: azzal eljátszhatjuk minden hitelünket Németországon, meg a pénzügyi hitelünket is. Szent Péter kulcsai kinyithatják a mennyországot; de a berlini Wertheimpénztárakat ugyan nem. A március 2-iki országos ülés még kompaktabb képét mutatta fel a pártok közötti küzdelemnek. A karzatok már kora reggel tömve voltak, s csak képviselői jegy mellett tudtam egy zugba bejutni. A hallgatóság végigvárja az ülést, s éppoly csendesen ülnek helyeiken a képviselők. Nincs nyüzsgés, kászolódás az ülés alatt, mint nálunk. Nem beszélget szomszéd szomszédjával; nem kell az elnöknek a tagokat instálni, fenyegetni, hogy hallgassák ki a szónokot; pedig az (egy elszászi pap) kegyetlen tromfokat szór ellenfelei szeme közé: azok hallgatják nyugodtan, mintha kőből volnának, egy-egy chorális „bravo” kiáltás azokról a jobboldali padokról, ahol egy csoport képviselő pap ül, kíséri itt-ott a szónoklatot. S aztán jön a másik, ismétli ugyanazon kíméletlen támadásokat: hagyják beszélni, néha egy rövid „haha!” jelzi a szabadelvű zöm „derültségét”. Végre aztán előáll maga Bismarck, s visszafizeti a kapottakat, oly goromba öreg pénzzel, amilyet nálunk sohasem osztogatott még miniszter. S jól áll a kedvesnek! Kicsinyben – komédia volna ez a küzdelem; de ilyen nagyban fölséges dráma!
62
A berlini magyarok
A berlini magyarok Még egy kedves emléket kell följegyeznem utamból. A berlini magyarokat. Legelöl kell megemlítenem a jó öreg fiút, Kertbenyt. A sajátságos eredeti alakot, kit Petőfi kigúnyolt, Pákh Albert kiparódiázott, s aztán mind a kettő megszeretett; ki Magyarországon a németelemet s aztán Németországon a magyar elemet verte a közönség fejébe, visszakapva a saját fejéhez mind a kettőt; ki Mauer utcai diogénesi odújában az ismerethalmaz, memoir-irodalom és encyklopaediai ismeretek kincseit őrzi, naponként tizenhat órát dolgozik s írói exisztenciát nem tud magának kivívni; ki Petőfit az enthuziazmus eról atalmával vitte be az európai olvasóközönség minden könyvtárába, ki a magyar irodalom érdekében küzd, fárad, levelez a fél Európával, s kit mi azért kinevetünk; egy-egy szót hibás fordításaiból kikapunk, azon a végtelenig elnyargalunk; akit itthon szidnak, kitagadnak, s ott kinn a magyar nemzet kultusza martyrjának ismernek; ki az egész világnak adós s kinek viszont adósa az egész világ; barátja és kedveltje Európa leghírhedettebb celebritásainak, és amellett egy elhagyatott, elfeledett lény; ki majd bámulja a németet, a poroszt és Berlint, s kit Berlin megvendégel, mikor szidatik és éhenhalatja, mikor bámultatik általa; akit szeretnek azok, akiknek tartozik s akire haragusznak azok, akik tartoznak neki: a meghasonlott energia mintaképe! – Ő az, akit egész Berlinben (többet mondok: egész Európában) minden ember ismer, aki a magyart szereti. Már akár magyar bort, akár magyar irodalmat, akár magyar emigránsokat. Berlinben nyolcvan olyan családdal ismertetett meg egy hét alatt, ahol a magyar irodalomnak kiváló helye van a házi könyvtárban, s még egy hosszú lajstromot dugott a zsebembe, akiket mind meg kell majd egyszer keresni vagy levélben, vagy személyesen. Wallner Ferenc után neki köszönhetni legjobban a német kiadók érdeklődését a magyar irodalom iránt. Különös az, hogy minket magyarokat, kik idehaza oly nehezen férünk meg egymással, kik egy országházban hét pártra szakadunk, egy irodalomban tizenhét újságszerte veszekedünk, ha hárman együtt vagyunk, négyféle véleményt képviselünk: a külföld levegője egyszerre milyen hirtelen egyesít. A legelsők, akik felkerestek Berlinben, irodalmi ellenfeleim voltak, a „Lloyd” és a „Neue Freie Presse” magyarhoni levelezői; baráti szolgálataikat szívesen felajánlva ittlétem alatt, s Láng pályatársam, ki a berlini egyetemet frequentálja s a berlini magyar egyletnek elnöke. A berlini magyar egylet egy este barátságos lakomát rendezett számomra, melyen mintegy száz magyar került össze a messzeeső idegen városból: ifjak és vének, gazdag vállalkozók és szegény iparosok, tanulók és kézművesek, művészek és deli hölgyek. És volt a nemzetiszín zászlókkal díszített teremben magyar
ÚTLEÍRÁSOK
63
kedv, Rákóczy-induló, csárdás, magyar áldomások és igazi magyar borok, az itteni magyarok nagylelkű maecenása Hoffman (hadseregi szállítmányos) bőkezűségéből, kinek deli szép leánya szép hangzású magyar felköszöntéssel fogadott. Ez az est volt legérzékenyebb öröme Berlinben létemnek. A nagyok kedvezései tán hideg elbizakodottságot növelhettek volna lelkemben; de ez a kis hazám kicsiny embereinek ragaszkodása hozzám, magukhoz hasonlóhoz, visszatérített a földre. Berlini napjaimat életem fényszakának jegyezhetem föl. Mennyi szívesség! Menynyi fény! Mily nemzeti nagyság! Mily fény a dicsőséghez!… …És én alig várom, hogy ismét mehessek haza, az én kicsiny, szegény, pártszaggatta, rokontalan, szeretett hazámba: ahol minden ellenségem s minden jó barátom tart már a kezében egv ostort, amivel rám üssön. Tartom.
64
A Kárpátok között
A Kárpátok között KÁRPÁTOK A Kárpát nem olyan hegylánc, mint a többiek. Az Alpeseknek, az Appenninoknak, a Kaukázusnak vannak jéghegyei, vannak örök havasai; azok betöltik a hegyszakadékokat, s jéghegyen, havason át, fáradsággal bár, de utat lehet törni. A Kárpátnak pedig nincsenek jéghegyei, sem örök havasai. A Tátra sziklafejedelmeinek homlokáról minden nyáron leolvasztja a magyar alföldi síkság meleg szele a hókoronát; azoknak a hógörgetegei nem temetik be a mély hegyszakadékokat. Az egyetlen ladownai jéghegy csak messziről, a Krivánról látható egy úttalan sziklatömb között tengerzöld fényében kimagasodva. A Tátra hegylánca úgy áll most is, ahogy azt százezernyi évek előtt a földalakító istenerő az izzó földrétegen át előretolta. Szürke gránit és alpes-mész az, egymáson keresztültörve. Még csak az újabb földalakulások sem raktak le közé kitöltő új sziklarétegeket. Egy sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, ami emberi alkotás, kigúnyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerincek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve, melyből merev obeliszkegyenességű sziklaoszlopok nyúlnak fel. Aztán jön egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a mélyből emelkedik fel, minden talapzat nélkül, csaknem függélyesen. Aztán megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték; összefüggéstelen, iszonyú szegletes, idomtalan szirtek, feketék az időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán egy lábnyomnyi tér; azon lehet végighaladnunk, a hátat a sziklának vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk. Ott is ugyanazon kép, más kuszált alakzatban, fantáziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú vad romokkal betemetett völgy, embergyűlölő ország, fa, bokor, fűszál, moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymáz-álom. Egy átnyergelő hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy éppen csak egy ember haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra kezdődik a szétszaggatott sziklasivatag. A Tátrának nincsenek összefüggő hegygerincei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan, lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: sziklaláznak nevezik azt. Körös-körül mindenütt magyarázhatatlan, érthetetlen; bércorom, hegyomladék tarajmódra kicsipkézett; fésűként hegyezett bérchátak; egy-egy fehér csík a mélységben; a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei. A mesés mélységű tavak, miknek nincs
ÚTLEÍRÁSOK
65
lefolyásuk; egy sötétzöld, gömbölyű víztükör, vörös palarámába foglalva; vagy egy barna tó, fehér mészkőkeretben; vagy egy égszínkék vízlap, melynek környezete sötétzöld tiszafa, éger, törpefenyő. A völgyek mélyét néhol alig látni. Ott örök sötétség van, s a sziklaormokon nincs semmi zöld. Messze-messze egy kunyhó sem látszik; tejgazdaságoknak semmi nyoma: sehol legelésző tehenek, kecskék. Még vad is kevés jár itt, s a keselyűk is elszoktak a sziklákról, hol csak mormota lakik még az odúkban, s a rájuk leső éjbagoly. És körös-körül semmi hang, csak a sziklafalakról aláomló hegyfolyamok fenséges zúgása. A nyári napokban az egészet befödi a hegyek füstje, az az átlátszó köd, mely a távolt és a mélyet opálszínbe rejti, míg a lemenő nap az egész bérláncolatot tűzlángba borítja, mintha megkövült lángoszlopok merednének az égre, mintha izzó vulkánok egész sora emelkednék egymás fölé. S mikor már köd és éj elült a völgyben, a sötétkék égen még ott ragyog a Kriván, a lomnici csúcs rózsafényű oltára. Az embert-kitiltó halott országon keresztül vezetnek a természetbúvárok, fürdővendégek, zergevadászok által járt utak a két ország határán át, s minden évben ismétlik a visszhangok a hegygerinceken találkozók hozott Isten! és badz dzrow! üdvszavait.
ÉSZAKKELETEN A Korda folyam ősforrása az északi Kárpátok között fakad. Egy magas, meredek sziklafal közepéből, háromöles magasból tör elő oly erős rohammal, hogy ötölnyi ívboltot képezve omlik alá. Csodálatos boltív! Aki alatta áll, e folyton változó prizma gyémánt boltozatán keresztül, örök szivárvánnyá törve látja az eget. Aki pedig távolról nézi, mikor a nap rásüt, a zuhatag finom vízporában egy kerek aureolet lát, minő a léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt, mely egy emberpárt befogadni elég. Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugatról a meredek sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy áthatolhatatlan bozóton, őserdők egymásra ömlött faderekain keresztül harsog tovább; keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette, melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a szarvasagancsoktól, miket tavasszal e bujdokló állatok oly helyeken hánynak le, hová az ember nem közelít. Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási szál, egy kolossz a többiek között, éppen azon barlang sziklapadmalya fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli föl örökzöld gúláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett sötétzöld ágaival s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei, egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a
66
A Kárpátok között
vízesésig s annak az ütésétől szökell, mintha a vén komor fenyő gyermekjátékkal mulatná magát. A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag örök permetege üdíti az átfűlt léget, ami tropikus légkört varázsol elő, s a légkör nedves melegében, a bérc minden hasadékában kövér növényzet telepszik le, a fülfű zöld rózsái, a szaka sárga koszorúi virítanak le róla, s ahol más nincs, zöld moha folytatja a tarka hímzést. A vízesés alatt, a fényes üvegbolt alatt, öles páfrányok ernyőznek körül pálma alakú legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi koszorúz meg, narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban virulnak, mint egy fejedelmi díszkert, az erdők drágaságai: orchideák, cipripédiumok csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez hasonlítanak; miknek alakja tarka női cipő, fészkén ülő madár; illatja mesés, bódító. A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubancos máhola- és málnabozótok között, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s ahol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt hullámának nyugvóhelyet ad, azt úgy felékesíti nefelejccsel, sötétkék csengettyű virággal, piros havasirózsával. Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy csalit támad veres fűzből; festői ellentét a komor fenyő sötéthez. E törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár fészkei azok, miket csodatudománnyal a fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az emberhang száműzöttjei. S amint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy smaragdzöld tengerszem, megszorulva látszanak egymás mellett a legősibb cölöpépítmények, egy mesterséges gát, amellett sorba épült gömbölyű kunyhók. Azoknak lakói a hódok. Ezek a bölcs vízi építészek. Egy kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, ahova ember el nem jut. Ezt a helyet nem tapossa emberi láb. A ledűlt fatörzsökön országgyűlést tartanak a cincérek, e hosszú bajuszú bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan jegyzi a fák kérge alá rokonuk; a betűíró cincér. Az erdei méh csak fiainak gyűjti a mézet az odvasfa üregébe. S ez az egész lég mézillattól terhes, a levegő maga mámorít, andalít, s titkos érzelmeket költ fel. S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: ahol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihívó füttye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonosan csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.
ÚTLEÍRÁSOK
67
És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös szivárványkört e tündértáj fölött; az andalgó azt várja, hogy ott a szivárvány környezte mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a hűs permetegben testét megfüröszteni. S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka gyönyörben, hogy a páfránylevelek legyezői szétnyílnak, s előjön közülük a szirén. Ah, mily elragadtatás volna e látvány – egy vágyódó természetbúvárnak. Az a szirén egy nagy fekete meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kígyó, apró lábai vannak, s fejéből két mozgékony vörös cafrang nőtt ki, ami még rémesebbé teszi. De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert, s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, amit nem háborítanak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit sem bánt, mégis irtózat ránézni. Ezé a sziréné szivárvány környezete tündérgrotta a Korda folyam forrása alatt.
A RIMA VÖLGYE Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei között. Egyikében az ország azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tíz mérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegyláncolaton nem visz keresztül egy járható út; maguk a gyalogösvények is rendesen elvesznek a hegyek kanyarodásai közt – vagy egy levelekkel beomlott vízomlásba szakadva, vagy egy elhagyott szénégető tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérűjét sokáig nem tudja benőni a fű. Már a szélei is lakatlanok e vadonnak. Az egymásra boltozó tölgyek, bükkök alatt órákig eljárhat az ember anélkül, hogy saját léptein kívül egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol; az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos gombák tolják elő minden színű kalapjaikat, csoportosan dülledve ki a mohos fák tövei mellől. Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam kettészeli a völgyet, tűnik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vad méhe köpüt ásott a vízre hajló fa odvában s dongva röpkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak. E folyam a Rima vize.
68
A Kárpátok között
Messze, vigasztalan távolban, látszanak még magasabb hegyek, mikről e fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte e távolnak, még iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte – mintha lépcsők akarnának lenni az égbe; oly magasak, oly szakadatlanok. A Rima mindenütt rovátkokat hízz az ősvilági bércek között, ő az egyedüli lény, aki elég vakmerő utat tömi magának e vad sziklák tömkelege körül; néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiből örök szivárványt képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vadbokrok hajolnak alá a szédítő tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól. Alább szűk bazaltsziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú csergedezéséből melankolikus zenét sokszoroz a kettős visszhang, átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge rózsaszín pisztrángok s fehér vízi kígyók úszkálnak, ezüstszalagokként – innen kiszabadulva, ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan mérföldnyi távolból hengergetett le idáig, s a legközelebbi hóolvadás vagy felhőszakadás után ismét ezerölnyire hengerítend alább a sziklákkal eltorlasztott völgybe. Mindig feljebb, feljebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad, következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az átlátszó köd, mely eddig a magasságot födé, most már a mélységet lepi el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszínén keresztül, s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei kivehetők, arannyal vagy lila színnel rajzolva a kelő napsugártól. És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha lesz-e hát ezeknek vége? Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen alattunk játszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló fenyők árnya alatt. E tó közepén bukik föl a Rima forrása öles magasságra vezetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni fejével. Még egy hegylánc mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét fenyvesektől, csak a gerinceinek nem jutott már növény, azokat hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld nem látszik alá. Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt hegyjáró szemei előtt messze és magasan, az ezüst havasok ragyogó csúcsai rémledeznek föl, magas fehér gúláikkal képviselve a lehetetlenséget.
ÚTLEÍRÁSOK
69
Itt állapodjunk meg. A hegygerinceken végig, kivált a távolban némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között, s más irányban ismét előtűnik, arra mutatva, hogy e vadon közepett mégis laknak, ami annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek. A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik még, egymáshoz mindenben hasonlatosak; a szem elfárad rajtuk végigtekinteni, s amíg a nap sugárai rézsút feküsznek a tájon arany ködfátyolt szőve a vidékre, alig lehet egyes tájakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó panorámából. Lassanként azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni, a bércek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reáomolni látszanak, s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva mindenkitől, mintha az égből szakadt volna ide. A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de a figyelmesebb vizsgáló előtt egy keskeny fahíd tűnik szembe, mely hosszú fenyőlábakra verve, e bérccsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével látszik összekötni. S lassanként azt is észrevesszük, hogy e bércemelvényt nem a természet alkotá oly magasnak; hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik körös-körül falakat képezve, a bércet mintegy folytatni látszanak, emberi kéz művei. E köröskörül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan magas; mint a talapjául szolgáló bérc maga. S miután a fal mindenütt a szikla meredek széléig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele. 1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien tarka épületeket láthatott a szem. Korzár bég lakott a várban, a környék rémura, s parancsára rózsanövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész ligete a narancs- és gránátalmafáknak körzé; azon pompás épületeket, miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni mindenüt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről égszínkékre voltak zománcolva, hogy a nap tündökölt rajtuk, a bástyák tarkára festett tornyai a mauresque faragványokkal terhelt erkélyek, porcelán virágcserepeikkel; a karcsú hófehér minarék, mikre felfutottak a tölcséres virágok indái, a rostélyos kioszkok, vékony aranyozott oszlopaikkal – mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint egy papiros vár; csupa aranyozott fa és festett üveg, vagy zománcos cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek-lobogtak a tarka zászlók, s hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni készülő tündértanya. De a bástyák, melyek a töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatatlanok voltak. Körös-körül hozzájárulhatatlan meredek, hová, ha egyszer bevette magát az üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát. A komparadzsik éjjel-nappal
70
A Kárpátok között
füstölgő kanóccal jártak a hosszú ágyúk előtt, miket Kozár bég ott öntetett, mert ágyúk számára ín nem volt a környéken. Kettő ezek közül a hídnak volt szegezve, azt a megtámadás percében az első lövéssel összetörendő. Korzár bég e helyről kalandozott szét az országban, rabolva, leölve, akit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre talált, hirtelen megfordítá szpáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott zsákmányával várába menekült, addig a lesbe állított timarioták az üldözők elől bevagdalák az utakat, s kövekkel verték agyon, aki a völgyek közé merészkedett utánuk eredni; néha pedig egészen vára alá engedte jönni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odacipelt félfontos ágyúikkal lövöldöztek sziklafalaikra, s azt hivék, hogy majd kiéheztetik, megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy föld alatti úton, kiszökve várából egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni és gyújtogatni. Minden kísérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni vagy körülfogni. A közel fekvő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre vándorolni félelmetes szomszédsága elől. A szentgotthárdi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húszévi béke lőn kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között, mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt vagy épített Magyarországon. E várak vezérei aztán a maguk kezére folytatták a háborút, raboltak, gyújtogattak, amerre lehetett. A szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre – mit tehetett egyebet, minthogy felhatalmazza a panasztevőket, miszerint ahol tudják, fogják el a béke megszegőit, s amit akarnak, azt tegyék velük. Ilyenkor tehát öt-hat vármegye, vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására, a magán ellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velencések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, ahogy tudtak.
A VÁG VÖLGYE Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe. Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít, idomít, s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe. Pozsonytól felfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy, minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, amit hol elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak. Egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerűbb városai – egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve. A lombfedte hegyoldalakban úrlakta ősi várkastélyok, kívül harci védelem-
ÚTLEÍRÁSOK
71
re szánt sáncművek közé befészkelve s benn reneszánsz kori francia ízlésű pompával berendezve. Körülöttük csodaszép parkok, minőket csak nagyúri bőkezűség alkothatott valaha, hattyús tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvadcsordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok, amikből még csak nemrég halt ki az élet: a dűlt falak ablakmélyedéseiben még ott láthatók az olasz freskók, az egyesült családok címerpajzsai, miket a szárnyas nemtő Hymen ölel össze, a megrepedt boltozat kettészakítá a géniuszt. Ott vannak még a leomlott erkélyek helyén a művésziesen faragott kariatidák; s a históriai falak teleírva, vésve már az újabb kor látogató kis alakjainak neveivel. S e holt falak története még oly közel van. Itt borong a dűlt vár, melynek árnyékos bolthajtásában világszép asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kísért (Csejte). Szűz leányok vérében szeretett fürdeni; attól lett oly fehér. Még bejárható a pince, ahová háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az ifjú lovag lakott, akinek kedvéért akarta a szép nő még szebbé tenni magát. S nem messze van a várkastély, túl a hegyeken, ahol az ősi képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását; az az alabástromfehér arc oly szelíden néz le reánk, mintha csak azt kérdezné: „Hát mit tettem én, rózsákat téptem le, rózsavízben fürödtem: hát vétek az?” Amott hajlik ki a folyam fölé a magányosan álló bérc, mint egy óriási erratikus szikla, melynek tetején egy bolond szavára emeltetett várat egy még nagyobb bolond (Beczkó). Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta. Aztán közeledik felénk a negyedik rom: nem vár, egy egész város az (Trencsén); itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronát, s harcolt vele az uralomért, mint egyenlő rangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és cseh ellen, s ketten se bírtak vele. Ez a rom Budavárának versenytársa s Komáromnak és Visegrádnak fennura volt valaha. Jön utána a másik; a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét van döntve. Ez volt az a sziklafészek, ahová a leghatalmasabb összeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot (Kasza). Az volt a terv, hogy vadászaton lepjék meg és fogják el a császárt, s úgy ragadják magukkal a rejtett sziklavárba. Tervüket elárulta valaki, s a bosszúálló fejedelem tőből széthányatta a várat, hosszú ostrom után. A hatalmas főurak elmúltak. Idegen kastélyok címertermeiben néz le még ránk a kék szemű szőke Petrőczy, akié a vár volt, s a délceg Thököly, aki azt végsőkig védte. A túlparti hegyeken átellenben fehérlik, mint egy óriási mauzóleum, a büszke Oroszlánkő, s a völgyszoros vágánya közül kimagaslik a hírneves Temetvényi sasfészek, a szilaj Bercsényi ősi vára, s amerre a Vág kanyarodik, mindenütt előtűnik egy-egy várrommal királlyá koronázott hegytető. Az alatta levő falunak csak keresztneve van (Podhrágy), a vezetéknevet a vár adta hozzá. Lednitz, Sztrecsény, Lietava, Hricso: holt nevek már.
72
A Kárpátok között
Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harc legzajosabb küzdőtere. Várait minden időben hatalmas dinasztiák lakták, birtokaikra nézve kiskirályok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt gyűjték össze hadaikat itt halmozták fel hadszereiket, itt vívták meg döntő csatáikat. Agyúik dörgése áthangzott a határon. Váraik ormairól szép, derült időben odamutogattak a várurak a láthatáron kimagasló bécsi Szent István tornyára: – oda megyünk! Aztán az égborulat eltakarta előlük a csalképet; a zivatar letörte váraik ormait. Ott látni még a Kurucsáncot, melyben Rákóczy lova elbotlott, s e bukással vége lett az egész fényes álomnak; mikor már annak kilenctized része való volt. Az ostrommal bevett várakat aztán otthagyták szép romoknak: az önként feladottaknak adtak új gazdákat-idegeneket. A nagyszerű rovnyai parkban a Száz hársfa, miket Rákóczy ültetett a zbórói Sub centum tíliis másodlatául, egy Aspremont szívének síremlékét árnyékozza most be: a magyar fejedelmi gazda hamvait ott égeti a verőfény a Pontus partján. Új urak, új dinasztiák kerülnek a régiek helyébe. Azok sem öröködtek meg. Egyiknek a címerét felváltotta a másiké a várkapun, senkinek sem volt maradása. Ezek a rengeteg birtokok, amik közül egynek-egyek a határát a névadó vár ormáról nem lehetett belátni, nem akarják megtűrni az új gazdát, valami fekszik e tájon. Csák Máté büszkesége, Petrőczy dacolása, Thököly rajongása, Rákóczy honszerelme, Báthory Erzsébet tetszelgő kegyetlensége, Beczkó bolondsága, Stibor őrjöngése kel és száll itt örökké, felhő alakban, köd alakban, lehull a fáról a levéllel s újra kihajt a bimbóval: együtt örökli azt a hanttal, a kővel, a kalásszal, a patak vizével az új ivadék, s ő is elmegy arra, amerre azokat a többi felhőket a szél fújja, s megint visszatér abban a ködben, mely a tájat elüli. De nemcsak a nagyurak hagytak maguk után síremlékül felséges várromokat; a koldus remetének is ott áll a romemléke – s romnak a koldus háza is olyan szép, mint a hercegé. Az elpusztult zárda kőfalai ott tükröződnek vissza a zátonyos, sima víztükörből; csak a remete barlangja alattuk maradt meg épen. Ott van a penészes szobor is egy odúba kuporodva. A nép azt hiszi, hogy ő maga az, a szent, kővé válva a hosszú időtől. S aztán még tovább, a folyam mentével szemben, amint a szutyói völgy elzárja a láthatárt, ott meg már mintha a titánok építkeztek volna, s azoknak a palotáját döntötte volna romba egy isten, egy mennyei császár; az egész vidék átalakul egy rémtornáccá; tornyok, piramidok, obeliszkek egymás mellé rakva meg ledöntögetve, egy gigászi Bábel, aminek története a Nephitimekkel együtt az aocéneben veszhetett el. Mindennek változni kell a tájon: az óriások temetője ez itt! Csak kettő maradt megörökülten: a szálfa és a kisemberek. Mind a kettőnek jó talaja van itt.
ÚTLEÍRÁSOK
73
Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt – s azokhoz is annyi emlék van kötve. – Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot egészen betakarja, Lórántffy Zsuzsannáról susog. Amottan Rákóczy hársfái hullatják a földre hajdani gazdájuk üzenetét, sárgult falevélben: amottan az útfélen áll egy terebélyes hárs a vetés közepett, mely egy nagy családnak a címerét ékíti, s prédikátumul szolgál, tehát századokkal régibb nemes, mint urai. Itt van a kilenc iharfa, egyetlenegy törzzsé nőve, amiket egy nagy űr hajdan, a reformáció kezdetén, összefont gúzsnak, s azt mondá az új vallás fölvevőinek: „No, ha ezt elültetitek így, és megéled, ha élő fa lesz belőle, akkor marad meg a ti vallástok is ebben az országban!” – S lett belőle egy élő kolossz. Ott pompáznak tőle nem messze a Kálvinista Nádor vérpiros virágú gránátalmafái, mik a szabadban tenyésznek- a római Monte Marión nem látni hatalmasabb példányokat. Ott sziszeg a szélben kedvenc sabinai borókafája, mely másutt e vidéken csak cserje, itt fenyőnyi szálfa. Nem hordják már el az ágait szép leányok, vén boszorkák gonosz bűvitalnak. És alatta most is ott áll még az öles átmérőjű palakőasztal, melyre a dominiam utolsó előtti urának a mostani leszámlálta a hárommilliót – mind aranyban! A főúr elmúlt, az arany elmúlt; a fa megmaradt, még a levelét sem hullatja el télre. És aztán megmaradt a nép. Csodálatos egy népfaj ez, amihez foghatót nem találni ebben az országban. Szegényebb és szaporább, minthogy megélhessen az istenadta földből: kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, mint a dervis; nem szolgálatba állni, mint a helvéta, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy városában – övé az utca; kész szállása – a házküszöb. Ismeri e vándoralakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig, a másik Teheránig meg Asztrakánig. Ami pénzt összeszereznek idegen országban, azt hazahozzák az ősi zsúptető alá, s javítanak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva megtanultak angolul, franciául, németül, törökül, perzsául annyit, amennyivel a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És éppen annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Igenis, ez a tótok népe. Hanem azért az ő apáik harcoltak Rákóczyval végső csatái alkonyatáig, s az ő fiaik ostromolták meg 1848-ban a legelső sáncot Szent Tamás első megrohanásánál. Tájképünket az ő krumpli- és pohánkaföldjeik, az ő szilvásaik, káposztáskertjeik, kender-és lentáblácskáik, az ő piros virágú paszullyal, selyem tökkel befuttatott zsúpfödelű házikóik egészítik ki. Tengeri és szőlő ott már nem tenyész; délnövényeket csak a főurak nevelhetnek, akik télire üvegházat raktanak a gránátalmafa fölé. Ezen a földön tisztabúzát nem aratnak már. Azért mégis víg dal hangzik végig a mezőn. Most már vasút kanyarog át a völgyön. Mikor a vágtató vonatról az elragadó panorámán végigtekintünk, a láttani csalódás azt a káprázatot játssza velünk, mint-
74
A Kárpátok között
ha a távol hegyhátak rengeteg erdőikkel mind futnának egymás alól, tornyos épületeikkel, váraikkal; a sík lapály pedig csendesen bontakoznék azalatt – boglyarakta mezőiből, zöld vetésszalagjaiból, amiken a jókedvű nép hangyamunkája foly – egy örökké ugyanazon képpé…
Villámvonat szekéren Hiszen keresztben-hosszában átnyargalni Abaúj-Torna megyén nyolc nap alatt még nem boszorkányság; hanem mindent megtalálni, amire a népisme, régészet, népmonda, bánya- és gyáripar, történelem, tájleírás és természeti tünemények adatait gyűjtőnek szüksége van, ebben van az érdem. S ennek az érdemnek a legkisebb része az enyém: a legnagyobb pedig azoké a lelkes hazafiaké, akik minden ponton már a készre vártak, s elém hozták mindazt, ami legérdekesebb; s ebben a tekintetben főpapok, főurak, lelkészek és főszolgabírák, erdészek, bányászok, gyártelep-igazgatók, orvosok, jegyzők mindenütt azzal a buzgalommal igyekeztek ismereteikkel gazdagítani, amit csak utazásom címe igazol: a trónörökös ethnográfiai műve számára gyűjtöm a tárgyakat. De különösen nagy köszönettel tartozom az én kedves barátomnak, a megye tanfelügyelője, Verédy Károlynak, ki utamon kalauzolni, s azt előkészíteni szíves volt; az egész haditerv az ő műve volt. Minthogy a gyűjtött adatok az említett nagy munka számára lettek megszerezve, valami részletezett leírásfélével azokat koptatni nem akarom, csak az eredményt sorolom el, egyúttal utasításul más vidékek leíróinak, hogy körülbelül minő tárgyakat karoljanak föl. Augusztus 20-án délben találkoztam a kassai pályaudvarnál ottani kedves barátaimmal, akik fogadásomra kijöttek. Én azonban az üdvözletcsere után azonnal kocsira ültem Berédy barátommal, s megkezdtük az utat Arany-Idka felé. Csak a város végén jutott egyikünknek eszébe megkérdeni a másiktól: „Ebédeltél te már?” – „Nem én!” – „Hát te?” – „Én sem.” Sebaj! Itt van a város végén a „Veres rák” kocsma (híres a párbajvívási terméről), ott kaptunk szalámit, borról gondoskodott a derék kassai postamester, s azzal a körmünk közül falatozva, vágtattunk tovább. Még aznap este eljutottunk Harzer János rékai állami kir. erdőgondnok vendégszerető lakához, s megnéztük Michaelis Gusztáv főnök vezetése mellett az ezüstelválasztót. Itt nem kohóban olvasztják az ezüstöt, hanem chlorezüstöt készítenek a zsurmából, s aztán higanyfürdővel választják ki a nemes ércet. Ebben a völgyben nem terem sem paszuly, sem uborka az örökös chlorgőztől. Másnap korán reggel felmentünk az aranyidkai bányába, ahol az ezüstércnek az a saját vegyüléke jön elő, amit Jamesonitnak neveznek; behatoltunk egész a Ferenc József tárnáig, mely nem régóta van művelés alatt, a leggazdagabb telér, ahol magam is megpróbáltam az
ÚTLEÍRÁSOK
75
ércet vágni, ami nehezebb a puszta kővágásnál, mert nem hasad, csak darabonként enged. Fölöttébb érdekes bánya. És ami több, jól jövedelmező; tiszta hasznot hajt az államnak. Itt Peck József bányafőnök és Sziklay bányatiszt voltak a vezetőim. Innen búcsút véve, Jászóra hajtottunk, útba ejtve a rudnoki fürdőt, ahol már bőséges lakomával vártak reánk a praemonstratensisek Heffler Konrád vezetése alatt; ez volt már a második, a harmadik következett Jászón. Rudnokon szép festői népviseletet találtam, s a templomban egy oltárképet, melyről azt mondják, hogy Murillo festménye. Fáy István gróf hagyatékából került oda, Richter jászói prépost által megvásárolva. A jászói kolostor, annak káptalani levélgyűjteménye, a szerzet múltja és jelen üdvös működése leírását a népismei munkára tartom fenn. Itt csak Kaczvinszky Viktor a prépost őméltóságának, dr. Kussynszky Viktor alperjelnek és a szerzet tagjainak kitűnő szíves fogadásáért mondok köszönetet. Jászóról azután siettünk fel délután a híres Meczenzéfre, vagy ahogy az ottlakók nevezik magukat, „Mántára”. Itt már akárhogy kerültem, mégis nagy pompával fogadtak; elém jött Tischler Vincze képviselő barátom, a mántai bandériummal. Nehezen esik a szívemnek, hogy le nem írhatom a viseleteiket, de lakat van a tollamon. Könyvünknek a meczenzéfi népviselet, szokások, életmód fogják egyik legérdekesebb részletét képezni. Annyit mondhatok, hogy alig találtam még eddig olyan helyre, ahol a költői és festői rendkívüliség, a praktikus, életrevaló eredetiséggel úgy összecsoportosult volna, mint itt e városban. Itt Bercsinszky Alajos katolikus plébánosnak voltam a vendége, aki igen derék lelkes magyar hazafi. De hisz egész Meczenzéf az. Nemhiába nevezik őket a Schulverein orgánumai „hűtlen, elpártolt németeknek”. Itt megtekintettük az állami vasipariskolát, Trefortnak egyik legéletrevalóbb alkotását, ami életföltétele vasgyáriparunk jövendőjének. Ez iskola gyakorlati hámorral is össze lesz kötve. Meczenzéf, mondhatnám, a maga nemében egyetlen gyártelepe Magyarországnak. A puszta völgy a patakmentében csupa magánhámorokkal van tele, amik télen-nyáron készítik azokat az ásókat, kapákat, amik nemcsak Magyarországon forognak a munkás kezekben, hanem Romániában, Szerbiában, Bulgáriában is diadalmas versenyt futnak az angol gyártmányokkal. Este táncvigalom volt a nagy vendéglő díszes termében, s ott volt alkalmam megismerkedhetni a mántai népviselettel, a maga pompájában. Itt még nincs francia divat, hanem – magyar. Valamikor ónémet divat is volt; de azt már elhagyták. Ritka nagy kedveskedésül eljárták előttem a már feledésbe hanyatló ősi mántai táncot is (amit képben is meg fogok örökíteni). – És a táncterem végében pompaképpen volt felállítva egy gúla a mántai vasipar ragyogó produktumaiból: ásók, kapák, vasláncok díszítménye.
76
A Kárpátok között
Megismerkedtem a mántai német nyelvvel is, ami aligha lesz található Adelungban, és a mántai étkekkel, amik megint semmi szakácskönyvben nem fordulnak elő: a „drehapige Kletschacheng”, az „osche malosche”, meg a „mate Derlessen”, nagyon jó ízűek. Másnap korán áthajtattunk egy másik gyáriparvárosba, Stószba. Itt pedig késeket készítenek. Csaknem minden háznál késkovács lakik; azonban nagyobb gyárak is vannak: mint a Wlaszlovicsé, Kompordayé. Ezek közül az elsővel ismerkedtünk meg. Ez a gyár már gőzerőre van berendezve, ötven munkással. Maga Wlaszovics Sheffieldben végezte tanulmányait. Gyára a legfinomabb angol zsebkéstől kezdve (mik közül némelyik egy fogpiszkálóba elrejthető) a legóriásibb sonkavágó késekig minden mintázatot előállít. Itt készülnek a baranyai, fehérvári bicsakokkal egy társaságban a kertészeti legfinomabb ojtókések. A számomra emlékül készített íróasztali készlet valóságos remekmű. Stószon Prisznitz-kúrás fürdő is van, amit nagyon látogatnak. De ebből nem kértem: nekem a hideg víz nem komám. Visszatéret még egyszer megálltunk Meczenzéfen Göbel Máté vasipari raktárát megtekinteni, s onnan ismét vissza Jászóra, hogy a tegnap nem talált főprépostnak átadhassuk tiszteletünket, amivel őt minden igaz magyar méltán környezi. Délután tovább Szepsibe, a választókerület székhelyére, mely híres város volt valaha. Szekeres-Szepsinek hívták. Főemporiuma volt a felső-magyarországi borkereskedésnek; még most is minden háznak van egy kiugró pincegádora az utcára; de már bora nincsen. Szepsiig Géczy Gyula szolgabíró kísért, a megye nevében tisztelve meg jóakaratú kalauzolásával. Szepsin egy érdekes templom portalét találtam, amit le is rajzoltam. Egy úriháznál pedig a falba beillesztve találtam meg a közmondás hősét, „Herkó pátert” kőbe faragott domborműben. Ezt a régiséget Verédy fedezte fel. Erről a mesés alakról is majd beszéljünk többet; miután a viselt dolgairól nyomtatott ritka régi könyvet a tornai református lelkész úr szíves volt rendelkezésemre bocsátani. A szepsi városházban található régiségekről jegyzetet véve, tovább haladtunk Torna felé. Torna vármegye hajdanában arról volt nevezetes, hogy a legkisebb megyéje az országnak, melynek területén csak egy emeletes ház, egy patika és egy toronyóra található. Most már be van kebelezve Abaújba. Torna városában a törvényhatósági életnek vége. Itt Dreher bécsi földbirtokos úr jószágigazgatójánál, Köhler Albert úrnál voltunk szállva, ki igen kitűnő nemzetgazda és derék jó magyar hazafi. Maga az új földesúr is sokat tesz e vidék anyagi jólétének emelésére. Érdekes itt a várrom és a dombtetőn álló kerített huszita templom kőfedelű csúcsíves tornyával. A templom belsejében művészi ecsetre valló freskókat fedeztem fel, amiket még sehol sem hallottam emlegetni; a XVII. század elejéről valók le-
ÚTLEÍRÁSOK
77
hetnek. Hat csoportozat, melyek a szanhedrint képviselik, ami Jézus fölött ítéletet mondott. A színek igen szépek és elevenen megmaradtak, s néhány írástudónak az arca oly jellemzetes, hogy azt lehetetlen volt közönséges festőnek kigondolni. Néhányat le is rajzoltam belőlük hajnali harangszónál beülve a templomba, míg a többiek pihentek az Úrban. Rám is zárta a sekrestyés az ajtót, s csak a reggeli misénél szabadultam ki. Reggeli után felkerestük a csodaszép szádelői völgyet kedves barátunk Soltész Gábor vezetése mellett, aki e vidéknek élő krónikája. A nagyszerű természeti csodát leírni gyönge a toll és képzelet; majd megpróbálkozom vele, ha tisztább lesz a fejem; itt most Selters-vízivó kedvemben csak a korábbi monográf írókkal akarok zsémbelni, akik a szádelői völgyet már leírták, s aztán telerakták fikciókkal, amikről itt senki sem tud semmit, s amik nem is valószínűk. Ellenben nem jegyeztek föl semmit azokból a természettudományi rendkívüliségekből, s a valóságos népmesékből, meg a népnek egymást gúnyoló adomáiból, amiket itt mindenki ismer. Így a „hegymegnyílás”-t nagy esők után, a patak néhai eltűnését, s a „Tanya” kútban felbuggyanását, a lófői időszaki forrást sárkánylegendájával, Béla király pihenőjét, az ördög nászútját, Debrecen városának a tatárfutás alatt itt elrejtett kincsei szájhagyományát és bizonyítékait, a kelta korabeli arany ékszerleletet, a praehistorikus urnák leleteit, aminők cserépdarabjaival az úton mindenütt találkozunk, a Galambkőről, ahol a futó IV. Béla első ebédjét tartotta galambtojásokból, a Béla palotájáról, ami a képviselőválasztásoknál olyan nagy szerepet játszik, s a szent kútról, hová egész búcsújárások zarándokolnak – szóló mondákat. Pedig az ilyeneket összeszedni a feladata az ethnográfiai gyűjtőnek. Az eredeti népfantáziának minden alkotása becses, de a gyűjtő a saját fantáziájából ne adjon hozzá semmit. A századelői expedíció után, elválva tornai szíves barátainktól, kik közül csak Gedeon Aladár szolgabírót, Fábián Ferencz r. k. plébánost, s Ragályi Géza reform. papot említem, egy hajtással átvágtunk Hidas-Németin át Gönczre. Hajdan Abaúj székesvárosa volt. A nagy megyeháza most eladó. Husita korabeli házak. Az emeletes csizmadiaszín tekintélyes egy épület. Sok szerepe volt várának a történetben. Ide Vécsey Endre szolgabíró úr vezetett s Drinnyey János r. k. esperes úr fogadott bennünket szívesen vendégül; meglátogattuk a városházát, ahol Faller főjegyző úr előhordta az archívumból azokat a régi okmányokat, amiket idegen jövevény még soha nem látott. Göncz érdekes város – a múltban. Innen Bodnár Ernő füzéri szolgabíróval Telki-Bányára siettünk. Ez még a század elején jövedelmező aranybányája volt a m. kincstárnak. Hogy veszett el a telér? Annak históriája van, amit talán csak a pénzügyminiszternek kellene elmesélnem. – Most azonban híres kőedénygyára teszi nevezetessé, melynek tulajdonosában,
78
A Kárpátok között
Fiedler úrban hajdani pozsonyi iskolatársamra ismertem. A gyártelep igen virágzó üzletet képez, s majd ismertetve lesz az országos kiállításon. Maga Telki-Bánya sajátszerű egy hely. Gömbölyű völgykatlan közepén áll egy zömök nagy sziklakúp, annak a hegyében van a hajdani husita templom: most a reformátusoké. A helység és a gyártelep aztán egész karikában fogják körül a hegyet, úgy, hogy az egész egy kerek utcából áll. A husita templomnak még a padlására is felmentem – egy Jákob-lajtorján – az is husita munka: több mint négyszáz éves gerendázat, tölgyfából és még egészen ép. Az itt hallható népmondákat a 300 eltemetett bányászról, a nagybósvai nemes urakról, az Izra taváról följegyezve, továbbhaladtunk a gyönyörű erdők között elvezető megyei úton Hollóházáig. Útközben megállottunk a „Mátyás király kútjá”nál, melyhez igen szép balladaszerű monda van kötve Mátyásról és a szép molnárleányról, meg a rücskös molnárlegényről. Hollóháza nem régi telep; de most már egy kis falut képez, melynek saját iskolája is van (magyarul tanítanak benne). Itt is kőedénygyár van, melynek egész keletkezési történetét készen leírva kaptam meg az egész gyár lelkét képező bérlő, Istvány Ferenc úrtól, kinek vendégszerető háza fogadott bennünket. Ez a gyár is nevezetes tényező a keramikai iparban, s bővebben lesz ismertetve a maga helyén. Még aznap átrándultunk a szép füzéri várhoz, melynek panorámáját ott hirtelenében lerajzoltam az albumomba. Innen megint egy hajtással felkerültünk a Dargó-hegy erdejei között egész Ránkig, melynek a magyar kormány által kezelt fürdőjét a koronként felszökellő artézi kútja teszi világhírűvé. Nem geyzer ez, mert az egészen hideg víz. Titokteljes tüneménye a föld alatti erőknek. Itt is olyan szerencsés voltam, hogy nem kellett annak az angliusnak a példáját követnem, aki órákig várva a tünemény bekövetkezését, türelmét veszté, s rajta rontott a fürdőigazgatón: „Uram! Eresztesse már meg azt az ugrókutat, mert én odább akarok menni, fizetem az árát!” Sehogy sem akarta azt elhinni, hogy azt nem lehet akarattal előidézni, mint például, ha szódaport öntenek a borkövesvíz közé. – Nekem kedvezett Neptunus; alig szálltam le a szekérről, már kitört a föld alól a hatalmas vízoszlop, tizennégy méterre feltolt üstökével. Ezzel megint egy napot nyertünk. Még délután időnk volt jó négy lovas tót paraszt szekérrel (más jármű ezt ki nem állja) megjárni a dubniki opálbányát, három jó barátom: Verédy, Stehlo orvos és Klupaty kassai jogtanár kíséretében. Ez ugyan már betörés volt Sáros megyébe; de a világhírű opálbányának szomszédságában lenni s oda el nem menni, morális lehetetlenség. Ez ismét olyan unikum, amit Magyarország leírásánál ki kell emelnünk; mert opál csak itt terem az egész világon, bányaszámra. Ami a kerek földön opál van, az
ÚTLEÍRÁSOK
79
mind Dubnikról való. (Az ausztráliai opál sötétzöld és olyan vékony rétegű, hogy ékszernek nem alkalmazható.) A dubniki opálbánya állami tulajdon s jelenleg a budapesti Egger-cég bérletében műveltetik, kik azért az államnak 24 ezer forint évi bért fizetnek. Mind a két Egger-fivért itt találtuk a bányatelepen kedves családjaikkal együtt, kik ott egy gyönyörű kilátású kastélyban az egész nyarat üdülésül töltik, de tél idején is felváltva itt laknak. Volt alkalmunk az ő vezetésük mellett bejárhatni egyikét a művelés alatt levő opálbányáknak, amik nagymértékben eltérnek más bányák rendszerétől. Egész hegyek vannak már föltorlasztva a holt törmelékből, de még egész hegyoldalak vannak hátra, amik a ritka nemes követ rejtegetik. Azután megnéztük az opálköszörülő műhelyt, ahol annak az ékszerbe való alakját megadják, s az élvezetes és tanulságos kirándulás után, búcsút véve a kedves családtól, még azon este holdvilágnál visszatértünk Ránkra. Innen aztán másnap reggel Kassára, délben pedig vasúton Szikszóra, ahol tisztelt képviselőtársam, Hunyady László gróf fogadott bennünket, kinek ottani ősi kastélyában tartottuk pihenőnket; előbb megtekintve a történelmi nevezetességű szikszói protestáns templomot, merész gót alakú pilléres boltíveivel, s aztán kielégítve archaeolog szomjunkat mindenféle krónikák és feliratos képek halmazain. A szikszói népviseletet is igen érdekesnek találtam. Másnap reggel szeretetreméltó házigazdánk kocsin küldött át bennünket Boldogkőváraljára, hol a legújabban kinevezett zászlós úr, Péchy Manó gróf, tartja igazi magyar főúrhoz méltó udvarát. Itt is lerajzoltam az érdekes várromot, mely a vasúton elhaladók figyelmét is fel szokta költeni. A kastélyban sok érdekes arcképre akadtam. Maga az egész kastély is, templomával, sírboltjával, leírásra méltó tárgy. Aztán meg még valami. Ezek a mi régibb korból való főuraink, mind megannyi bizományosai a múltakat jellemző adatoknak: emlékezetük egész kincsbánya annak, aki előtt megnyílik. Én őszintén megvallom, hogy azért szeretek hozzájuk járni, hogy mint a virágról virágra szálló méh, összehordom tőlük a múlt kor rajzait, amit úgy, mint ők, senki sem ismer. Innen még azon éjjel, nyolcadnapra, visszautaztam Budapestre. Meg is adtam az árát. Most itt kínlódom egy kegyetlen nagy grippével. – Hanem hát – megéri!
80
Úti levelek
Úti levelek KOLOZSVÁROTT Kolozsvár, május 9. 1853. Itt vagyok végre az annyiszor megálmodott, annyiszor megszeretett Erdély fővárosban, ahol úgy érzem magamat, mintha régi ismerősök, régi rokonok közé érkeztem volna, kiknek arcait is látni véltem valaha – talán képzeletemben? Talán a történet könyveit olvasva? – amidőn a hajdankor hőseinek, nagyjainak, bölcseinek tetteiben elmerülve, azoknak alakjai végighúzódtak lelkemben, és most, midőn Erdély földjén állok, megelevenülten állnak szemeim előtt. Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem szerénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem vetkőztetett, mely ahány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arca vonásain, szívében, szavában. Még most is feltalálhatni Erdélyben mindazon alakokat, kiknek képeit az emlékkönyvírók oly élénk színekkel festik: a kérkedés nélküli büszke főnemest, a hallgató, érdemeire büszke, bátor lelket, a minden szépet, nagyot és nemest tárt kebellel fogadó női jellemeket, a szív és ész sajátságairól rendkívülivé lett tüneményeket, a szorgalmas, becsületes népet, mely most is oly szerelmes határaiba, miként hajdan, mely megél szorgalmával, kitartásával egy akkora darab földön, mekkorát Magyarországon a dűlő utak elfoglalnak, s nem cserélné fel azt tízanynyival ősi hegyein túl. Délutánra érkezve, estve a színházat látogattam meg. A kolozsvári színház a pesti után legnagyobb tere a magyar színművészetnek, ötvenkét páholya van s egész elrendezése jó ízlést és kitűnő csínyt tanúsít. Különösen meglepő volt rám nézve az ellentét, hogy míg Pesten a drámai közönséget a karzaton szoktuk keresni, itt a páholyokban találjuk azt. A művészet van-e ott degradálva, vagy az intelligencia? Képzelem, mennyivel jobb szeretnéd, ha színházak ismertetése helyett Erdély pompás panorámáit írnám le előtted, de csak légy türelemmel; a Királyhágót éjjel haladtuk keresztül, azt tehát most nem láttam, Erdély regényes részei ezután következnek.
ÚTLEÍRÁSOK
81
TORDA, ENYED, GYULAFEHÉRVÁR Bencenc, május 16. 1853. Sokat írhatnék azon szívességről, mellyel erdélyi hazánkfiai által elhalmoztatám; de attól tartok, hogy ezáltal oly színben tűnnék fel, mintha az irántam tanúsított megelőző szívességet s őszinte barátságot ilyen olcsó pénzzel akarnám visszafizetni; elég itt annyit mondani, hogy bármerre jártam, mindenütt az édes, ősmagyar kedély mosolygott elém; akivel csak találkozám, az mind rokon, szívben és érzelemben. Azon pár nap alatt, melyet Kolozsvárott töltheték, bárha azokat mind, kikhez szívem vonzott, nem láthatám is, elég alkalmam volt meggyőződhetni felőle, hogy azon előszeretetnek, mellyel a magyarhoni költészet Erdély földje és népe iránt viseltetik, alapos okai vannak. Innen Bencencre kelle indulnom, hol gróf Lázár Kálmán várt reám. Odáig útitársul Kővári László barátom volt szíves hozzám csatlakozni, ki Erdély földjének minden foltját ismeri, a legtávolabb idők történelmi hagyományaival. Kolozsvárt elhagyva, Feleken vitt keresztül az út, melynek hegyein teremnek azok az óriási kőgombócok, miknek keletkeztéről nincsenek tisztában tudósaink. Dél tájon érkeztünk el Tordára, hol útitársaim testvérével a beomlott sóaknákat és sótavakat szemlélők meg; a tavakban semmi élő állat, semmi növény nem terem, csupán meleg nyarakban jelen meg felszínén valami hosszúkás páncélbogár, s egy neme a fekete gyíknak, melyet a hő napsugár a sós iszapból költ ki, s akkor láthatni valami vörös, levéltelen kemény növényt is a parton, mely kék virágokat nyit. Torda épületei alatt egy már rég eltemetett város sírja fekszik; minden pinceásás alkalmával régi emlékek jönnek napvilágra. Legközelebb a polgármester kertjébeni ásatásakor gyönyörű Bacchus-főket, női szobortöredékeket és kisded oszlopdarabokat legtisztább karniolból fedezett fel. A Bacchus-fők egyike fehér márvány, a másik alabástrom. A művészi kidolgozás remek vésőre mutat, mindkettő egészen ép, még a főt átszorító szőlőfonadék legfinomabb levelei sincsenek megsértve. Bár ne hányódnának el, mint annyi nagybecsű műemléke Erdélynek! Tordán túl terjed a Keresztes-mező. Itt harcolta Decebál utolsó csatáját Traján ellen; a szántóvas mindenütt régi kardokat, sisakokat vet föl. Itt ölette meg Básta – Mihály vajdát. Fenn a jobbról látszó hegytetőn van még valami sáncolat, mely az utolsó dák király várából megmaradt. Távolabb a regényes Torda-hasadék képe tűnik elénk. Egy harmincölnyi széles nyílás, melynek oldalai csaknem egymásba illenek, s melyről azt tartja a monda, hogy az Szent László csodájára támadt: midőn ellenei üldözték, isten szétnyitá a hegyet, a ló patkója nyolc szegével együtt most is lenyomva látszik a sziklában.
82
Úti levelek
Odább Kolozsvár felé egy tér fedve van gömbölyű pénz alakú csigakövületekkel, mikről az a rege, hogy midőn Szent László a kunokat üldözé, azok pénzt szórtak a magyarok elé, hogy őkcet fenntartsák; e pénzek váltak Szent László kértére kővé, s máig is Szent László pénzének hívatnak… Most hunyd be a szemeidet, édes rokonom: Enyed képe áll előtted! Nagy-Enyed hajdan gazdag, virágzó város volt, bírt tizenkétezer lakossal, és azok mind igen boldog emberek voltak. Itt állt a reformáltak legvirágzóbb kollégiuma Erdélyben, mely híres volt páratlan könyvtára és régiséggyűjteményéről, de leghíresebb azon nagy szellemekről, kik benne nyerték tudományos műveltségüket; itt volt a megye székhelye és székhelye az értelmiségnek; itt talált legelső bölcsőjére minden szép és nemes eszme. Most – mindezek helyén áll egy csontvázgyűjtemény leégett házakból, és minden háznak története egy-egy borzalmas regény, melyet hallani és elmondani irtózat. A képzelet megtagadja a színeket e rajztól, és lelkem fél visszagondolni reá. A házak kilenctized része romban hever, s legalább felének nincs tulajdonosa, aki visszajöjjön azt megnépesíteni; akik hazatértek, sokan befödetlen házaikban laknak, elhelyezkedve a romok között, vagy meghúzzák magukat épen maradt pincéikben; itt-amott látni csak egy újból felépült lakot. A kollégium tetője megmaradt, mert a romboló elem nem bírt vele. A pompás könyvtárak, a gazdag régiséggyűjtemény hová lett? – felelnek rá a kapu alatti kormos falak. A megyeház ablakain embermagasságnyi dudva zöldül elő, az udvarok szépen benőve fűvel; a templomok orgona nélkül, az oltárok díszképeiktől megfosztva… Leverten tértem vissza szállásomra, a látott kép álomlátásnak is iszonyú volna; bármerre vetém szemet, ugyanazon nyomor, új meg új alakban – amidőn egyszerre jókedvű üdvözlés ver föl mélázásaimból, s feltekintve, egy régi ismerős színészt pillantok meg. Mit keressz te itt, éneklő madár, a szomorú vidéken? Bács társasága jött ide, az ünnepekre néhány előadást rendezni, s mint mondák, igen válogatott színházaik voltak; nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az itt lakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült. Nem bírtam itt maradni éjszakára, mennem kellett akárhová, hogy itt ne legyek, amidőn az udvarias véletlen báró Kemény Istvánnal összehoz; vele együtt éjszakára közellevő csombordi jószágára rándulék át. Ez is a pusztulás színhelye volt, valamint az egész környék. Az erdélyi földbirtokosok legnagyobb része most azon helyzetben van, miben egy amerikai telepítvényes: az első sátorkarótól az utolsó járomszegig mindent újból kellett előteremtenie. Másnap továbbhaladánk. Tövisen megtekintettük Hunyadi János templomát, melyet a keresztesmezei diadal emlékére emeltetett. Gót ízlésű ódon épület – a homlokzatára vésett címer és felirat bizonyítja építője nevét, ki a győzelemadta
ÚTLEÍRÁSOK
83
zsákmányt isten tiszteletére fordítá. Nem messze innen terül az említett diadal mezeje, most hullámzó kalásszal benőve; hátul a Maros kanyarodása zárja el a tért, ide veszett Mezet bég vert hadának maradványa. Úgy elhallgatom a zöld kalászok susogását, a kék habok mormogását: mit suttognak, mit mormognak a rég elmúlt idők felől? Tovább mind oláh falvak mellett vitt el az út. Szép helyek, költői egyszerűség: négy karó leütve a földbe, az bevonva sövénnyel, megtapasztva sárral, arra felrakva nagy boglya alakú szalmatető, melyen egy lyuk van hagyva, ahol a konyha füstje kijöjjön: úgy néznek elő e kedves házak, mintha con amore szivaroznának; utcáknak híre sincs, ki-ki oda épít, ahova könnyebben leverheti karóit; a házak egymásnak háttal és oldalt fordulva; mindenütt idilli szenny és ideális restség. Déltájon érkezénk Fehérvárba. A piacon van egymás mellett két fogadó: egyik a Nap, másik Kovács Péterné asszonyomé, kit közönségesen csak Sánta Péternének neveznek, de így ne próbálja valaki szemtől szembe hívni, mert meg nem marad előtte. Mint mondják, igen jó magyaros ételeket főz, de csak akkor ad belőle, ha tekintetes asszonynak szólítod, s kedvében tudsz járni. Ezúttal nem lehetett szerencsém kísérletet tenni vele, mert a Naphoz szálltunk. Délután meglátogatók a várat, melynek díszes portáléja III. Károly király alatt épült; a mellékbástyákba egy művészi faragványú szobortöredék s több római emlékmaradvány van befalazva. Ezúttal időm kiszabott rövidsége miatt csupán a templomot volt alkalmam megtekinthetni, mely belül sokkal nagyobbszerű alakot mutat, mint kívül. A padlatba fejedelmek és püspökök síremlékei vannak lerakva, mikről az írás a rajtajárás miatt jobbadán lekopott; de még mindig áll négy nevezetes históriai emlék benne. Egyik Hunyadi János koporsója, másik fiáé Lászlóé, harmadik Izabella királyné, negyedik János Zsidmond ravatala. A két elsőt gránit, a két utóbbi szürke márvány. Hunyadi János kezében kard volt, melyet egy rabló rác elorzott s Orsi Péter győri kapitánynak vitt ajándékba, de Orsi levágatta a szentségtörő kezét, s a kardot a Dunába vetteté, hogy szentetlen kezekre ne jusson többé. László egy oroszlánon áll egyik lábával – mindkettő egyszerű magyar öltönyt visel. A másik két koporsó pompás, nagy gonddal készült mű, mind a felül fekvő alakok, miknek arcai ugyan le vannak zúzva, mind az oldal hautreliefek a XV. század legmesteribb felfogásával vannak tartva. Nemzeti múzeumunkban ily becses kincsek nem léteznek. A bennük tartalmazott hamvakat a régibb harcos idők alatt kiszórták.
KELEMENTELKE Bencencen Lázár Kálmán barátomnál valék szállva, s az ő és szellemdús szép nejének társaságában tölték egy napot. E falu alatt van a Kenyérmező, mert a legszebb kalász hullámzik rajta, de hajdan csontok mezeje. E helyt verte tönkre
84
Úti levelek
Kinizsi a török tábort, s az országos diadal emlékére oszlopzatos ív emeltetett a síkon. A falu alatt áll egy magas halom; e halom a csatában elhullott ellenség csontjaiból támadt, melyre később kápolnaszerű épületet raktak, annak belső oldalait pedig teleírta vad versekkel valami szelíd poéta. Másnap Kálmánnak és kedves nejének társaságában útra kelénk a Székelyföld felé. Útitársul egy kis hatéves fiú, Ugron Lázár, Kálmán sógorának fia volt velünk. Tudod, hogy én miért szeretem a gyermekeket oly nagyon? Itt is eggyel több alkalmam volt meggyőződhetni afelől, hogy az utánunk következő nemzedék sokkal jobb, mint mi voltunk az ő idejükben. Még egyszer át kellett mennem Enyeden és Fehérváron, hogy a székelyföldre jussak; még egyszer kellett látnom azokat a haragos mogorva arcokat, mik szemükre húzott kalappal öklelő tekintetet hánynak a keresztülutazóra; és azokat a leégett házakat, miknél csak a le nem égettek szomorúbbak. Az ember nem tudja, melyiket sajnálja inkább, azt-e, melybe az eső beesik, vagy azt, melyben a füst bennmarad? Végre egy jótékony zápor fátyolt von az egész tájra, s a túlnan kisütő nap kedvesebb panorámát világít meg. Még a levegő is könnyebb, amint a székelyföldre lépünk. Az egész táj képe átváltozik, a girbegurba egyhangú mezőség helyett erdős ligetek, hegyek következnek, a faluk sűrűn egymáshoz közel, a házak rendesen építve, csinos fa- és cserépzsindelyekre, mik hegyesen végződve, olyformán tűnnek elő, mint az armadilla pikkelyei. A házak elején deszkakerítés, az ajtók felett nagy, esőtartó ereszek, néhol oszlopos kioszkszerű emelvények, szépen cifrára kifaragva. Az ablakok szellősek, farácsozattal ellátva, mik mögül nyíló virágok tűnnek elő. Az utak olyanok még a falun keresztül is, mint a palló – és mindenütt: útonútfélen, kapuk alatt és ablakokon vidám, mosolygó arcok tekintgetnek az utazó elé, ki nem győzi viszonozni a minden oldalról jövő szíves üdvözlést; ha megáll, körülfogják, kérdezik, utasítják; ha az utat nem tudja, elkísérik, s ha meg akar szállni, fővel húzzák házaikba. És a házak belül éppoly csinosak, mint kívül, tükörtisztaság uralkodik a szobákban, minden ablak tele van virágokkal, a gerendák befűzve friss ágakkal, hogy a szoba úgy tetszik, mintha egy leveles szín volna, a magas lábakon álló kandalló padkáján ott a falusi könyvtár, az évről évre eltelt kalendáriumok és az énekeskönyv. Dél tájon értünk Marosvásárhelyre; a szakadó zápor meggátolt a város megtekintésében, csupán a várat és a benne levő nagy református templomot rajzolhattam le számodra.
ÚTLEÍRÁSOK
85
A vár, mint rendesen minden középkori várkastély Erdélyben, négy emeltebb donzsonból áll, melyeket kettős sáncfal köt össze; a templom is a szokott sajátosságokat tünteti fel, a hosszú toronytetőhöz négy kisebb tornyocska van ragasztva. Ilyenek kivétel nélkül az erdélyi középkori várkastélyok, ilyen a radnóti vár is, hajdan fejedelmi lakhely, melynek portáléja felett ott áll még a Bethlen-címer, egy vasból öntött koronás kígyó a háztető csupján felkanyarulva, szájában tart egy arany almát. Most tiszti lak. Estére Kelementelkére értünk, hol S-nő asszonyság úri laka fogadott bennünket, s másnap itt maradva, volt szerencsém megismerkedhetni báró H. József úrral és szép kedélyű lelkes nejével; itt találtam legelőbb mintáját a hajdani erdélyi háztartásoknak, mert köztünk mondva, ahol eddig jártunk, ott egy koppantó sem maradt a régi felszerelésekből – itt még minden megvolt a maga ősi szépségében. A falak tetőtől talpig nagybecsű képekkel, olajfestményekkel s ritka acélmetszetekkel fedve, a régi rokokó órák mesterséges gépezeteikkel, sajátos cifráikkal a mahagónival és elefántcsonttal kockázott asztalokon, vagy tarka márvány emelvényeiken, az előteremben a kedvenc agarak, mik az erdélyi úri létnek éppoly elmúlhatatlanul kellékei, mint a spanyoloknak a köpönyeg; nagy kalitokban éneklő madarak; tovább igen érdekes ritkasággyűjtemény, ősi ereklyék, antik szobrok, ritka fegyverek, óraművek és numizmatika, minőket ivadékról ivadékra gyűjtött minden erdélyi család. Köztük nagy érdekkel bírnak egy középkori imádságos könyv, melynek minden szakasza elé egy a legnagyobb művészek remekeiről másolt acélmetszvény látható, e művészet akkori tökélyének igen kedvező tanúságául; továbbá Barcsai Ákos ezüst mosdótála, melyen a víztartót egy ágaskodó szarvas képezi, nagy gonddal készült alakokkal kiverve. Az úrilak hátulsó csarnoka üvegházon végződik, mely tele van meleg éghajlati növényekkel, körül díszlő narancs- és citromfák, mindnek egyik ága még virágzik, a másikat aláhúzza az aranyló almák terhe. – Ilyenek lehettek azelőtt a többi erdélyi úri lakok is. Míg a lelkes úrihölgy szívessége ottlétünket kellemessé varázsolta, a tisztelt háziúr azalatt elkészíté számunkra a tervet, mely szerint a legrövidebb idő alatt a Székelyföldnek mennél több érdekes pontját megláthassuk. Eszerint meglátogatandjuk Erdély legregényesebb helyeit: az almási barlangot és a Szent Anna tavát, a tréfás Oláhfalut, felmegyünk Csíkszeredáig, s onnan keresztül Háromszéken Brassóba.
A HOMORÓDALMÁSI BARLANG Minél tovább hatolunk a Székelyföldbe, a táj annál regényesebbé válik; midőn Korond felett a magas Kalonda hegy ormára feljutottunk, egy panoráma áll előttünk, melynek elragadó szépsége leigéz szívet és lelket…
86
Úti levelek
Alant a félig nyílt völgyben öt falu látszik egymáshoz oly közel, hogy szinte egynek vélhetnők, ha tornyaik el nem különböznék. A gyümölcskertek szelíd zöldje, melybe a fehér házak bemártva látszanak lenni, oly kellemes árnyéklatot képez a völgyteknő kalászos oldalaihoz, mik-mindig tágabb kört nyitva-a távolban a havas bércek kékes körrajzait engedik láthatni. A nap éppen lemenni készül e havas bércek közé; az arany ködfátyolon keresztül, melyet sugaraiból a völgyre szőtt, a falvak kékes füstje emelkedik. Az ünnepies alkonyatcsendet egy folytonos méla zúgás hatja keresztül; száz meg száz apró patak zuhogása az, melyek alant az Olt habjaiba vegyülnek, s a csendes falvakon keresztül tombolnak, a vidám házikók küszöbeit mosva hűs kristálytiszta habjaikkal- s amint a hegytetőről egy-egy kis darab vízfolt meglátszik, az alkonyság sugarainál úgy tűnik elő, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve az egész kedves völgy. És midőn a gyönyörű kép a lelket elragadja, eszünkbe jut a múlt, hogy e hegytetők itt hajdan lármás várakat emeltek, miknek romjai máig is ott vázlanak felettünk, ott Firtos vár, Rapsóné vára, Kadics vára; és minden arc, ki velünk szembejő, egy-egy hősnek sarjadéka. Útközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messziről megragadják a figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürke szirttömegek, mik itt-ott egész roppant bérceket képeznek. Ezek a sóhegyek kopárok mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem. Ezeknek egyikében van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebb szerével, faékekkel feszegetik fel a sót. Az egész hegyláncról bizton el lehet mondani, hogy merőben e nemes ércből áll. Nemes ércnek nevezhetjük, mert ez az egyetlenegy ásvány, melyet meg lehet enni. Makfalván felkerestük Dózsa Dani költő barátunk lakását, kit azonban nagy sajnálatomra nem találhaték honn, s így ezúttal nem láthatám Erdély egyik legszebb tehetségű s költői lelkületű regényíróját. Estére Szombatfalvára érkeztünk, hol U. Lázár úr, hajdan hosszas ideig Udvarhelyszék királybírája, fogadott bennünket, s szívességét oly mértékben engedé éreznünk, hogy saját maga, mint a környék emlékezetes helyein legjártasabb, vezetett bennünket a tájak históriai emlékű pontjaira. Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke, Budvár állott. Néhány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét. Alant egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája. Néhány század előtt a tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan egy székely íjász a sátorban ülő tatár kánra egy nyilat lőtt el a Jézus nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült, mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát. E hegytetővel szemben áll a Bágyi vár, romjai egy vele egyenlően magas ormon, s e hegyláncolatban fekszik Rika, hol egy roppant kő alá van temetve Attila legkedvesebb neje, Réka. A síkon zöld kalász hullámzik, a mezőkön virágok inganak, az ormokon fehér felhők húzódnak végig: egykor diadalmas seregek jártak e helyen, s délceg úrnők szálltak le üdvözletükre talán még most is leszállnak, s ama fehér felhő hozza őket!
ÚTLEÍRÁSOK
87
Innen leszállva megtekintők Székelybánja várát, melynek minden tornyába egy regény álma van elásva. Az udvaron most tengeri és borsó terem; s a zászlós ormokon a becsületes csizmadiacéh száríttat fehér ruhákat. Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bércei közé, hogy másnap korán megkezdhessük utunkat a híres barlangba, melyben egykor az egész csíki székelység el bírt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a körülszáguldó tatárok csordája ellen – míg végre mind a megszállók, mind a megszállottak úgy kifogytak élelmiszerekből, hogy az éhhalálhoz voltak közel. Ekkor egy székelv asszonynak az az ötlete jött, hogy megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, dacosan kérkedve, hogy nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és eltakarodtak. Vezetőül a szék hajdani mérnöke szíveskedett ajánlkozni, egy zseniális különc, ki a legnagyobb tudományos képzettség mellett a legvégsőbb szegénységben él, és az a csodálatos, hogy neki e szegénység jólesik, s hozzá hű akar maradni. Soha meghívást úri asztalhoz el nem fogad, nincs ékesen szólás, mely őt rábírhassa, hogy ételben, italban részt vegyen, a szobában nem lehet rávenni, hogy leüljön, s ha az utcán megszólítják, leveszi a kalapját, úgy kíséri a megszólítót és semmi könyörgésre fel nem teszi a kalapját- és mindez mily éles gúny a világra a tudományosságtól! Útközben alig bírtuk rávenni, hogy a szekérre felüljön, erővel gyalog akart jönni, pedig öreg már és összeroskadt. Egyszer már annyira elhagyta a világ, hogy a budvári romok üregeiben éjszakázott, de azért nem kért és nem panaszkodott soha. Csupán egy szenvedélye van, és ez a barlang. Ez volt életének legkedvencebb foglalatossága, ennek üregeit járta, bújta, fürkészte untalan, több hetekig ellakott benne, csigákon, köteleken eregetve le magát a mély, ismeretlen nyílásokba, mikbe emberi szem soha le nem hatolt, s annyira ismerős annak minden kövével, hogy fáklya nélkül végig tudna benne járni. Korán reggel megindulánk Almásról, két öreg székelyt előre bocsátva, hogy a barlangfeljárását, ha netán elromlott volna, megigazítsák. Velünk jöttek e barlangot megszemlélni Lázár Kálmán és U. L. nejei, két testvérhölgy, a székely nők azon mintaképei, kiket maga előtt lát a költő, ha nőket akar rajzolni gyöngéd arccal, erős szívvel, mert valóban erős szív kell ahhoz, hogy hölgyek e barlangba jutásra elszánják magukat. – Egy roppant meredek szirttömeg fekszik a Nagymál oldalában, a Hargita havasai között, melyeket körös-körül fog az Erős bérc meredek falazata, mindenünnen óriási torony alakú kőszálak, mik közül a legmagasabb Csala tornyának neveztetik, a tatárokkali harcok hősének gyász emlékére, melyről oldalvást esik az Ugron ürege és a Lovak csűre, mind históriai emlékekkel gazdag helyek. A szűk hegyválút, melyet ekként a Nagymál és az Erős bérc falazata képez, egy rohanó hegyi folyam tölti be – ez a Vargyas vize, mely egy helyen a mindenütt útját álló sziklák alatt eltűnik, s a hegy túlsó oldalán tör újra elő egy sziklahasadékból. A barlangnak e patak föld alatti folyásával összeköttetésben
88
Úti levelek
kell lenni, mert a hagyomány szerint az ostromlott székelyek e patakon szökdöstek ki élelmiszerekért; vezetőink egyike most is tudott e patakról regéket. Szerinte e hegy legrejtettebb űregeiben ismeretlen emberek laknak, kik sajátszerű csónakon beeveznek a hegy oldalán, s a másikon járnak elő; ott tanyázó pásztorok többször meglepték őket, amint ki- és bejártak. Sokszor a kifolyó víz egészen zavaros és szenes, mintha valamit mosnának benne, pedig máskor kristálytiszta. Odabent tehát kétségtelenül kincseket ásnak. Mert tudni kell, hogy a székelyek e barlangban hiszik elrejtve Dárius kincseit, s akárhány van, ki megesküszik rá, hogy ismerte azt az öregembert, aki egyszer egy nagy vasajtóra akadt a barlang egyik üregében, de lakatját nem bírta leverni, s ahogy visszatért segítséget hozni, nem talált a vasajtóra többé. Átellenben a barlanggal látszik még azon kápolna omladéka, melyben a tatár vezér lakott, midőn a barlangot megszállotta. Innen visz két út a barlang felé – egyik a rövidebb a szirt meredek oldalában, hol csak hátát a sziklának vetve, s kezeivel a kőrepedésekbe fogódzva haladhat az ember a szédítő mélység felett; másik kerülő út, melyen szekéren kell víz ellenében a patakon felhajtani, s akkor a meredek Nagymál-bércre felkapaszkodva, felülről ereszkedni le a barlang szájához. Az első útról kénytelenek voltunk visszatérni, mert azt a Vargyas megáradása kettévágta, s újra kellett kezdeni a kevésbé veszélyest, de annál fáradságosabbat. Az emberi kezektől soha nem irtott őserdőn keresztül haladtunk felfelé, míg az ormot elérne, ott egy hegyvágányban valami vad vízmosási út nyílt elénk nyolcszáz lábnyi magasban a völgy felett. Az út omló kövekkel s porhanyó földdel, nyirkos falevéllel fedve, sehol egy fa vagy egy bokor, melybe meg lehessen kapaszkodni, csak egy bukás, egy elszédülés, s az ember menthetetlenül veszve van – alant a tajtékzó folyam ordít. Férfiszív megdöbbenne ily szédítő képben látva maga előtt a halált, ha háta mögött vidám, nevető, jókedvű hölgyek hangjait nem hallaná, kik mulatságot csinálnak a veszélyből, s kacagva fogódznak kezeinkbe, míg lábaik alatt sikamlik az éktelen mélységbe levezető ösvény. Végre lejutva a szikla párkányzatára, egy bérc mögül kitűnve előttünk áll a barlang roppant nyílása, még azon módon félig befalazva, ahogy azt a székely menekvők hagyták. Egy hatöles gerendákból tákolt hágcsó vezet fel a nyílásig, melyen ég és föld között lebegve kell felkapaszkodni, úgyszólván kézről kézre adva a gyengébb nemet, s akkor előttünk áll a históriai nevű üreg. Legelőbb egy templomszerű tágas terembe lépünk, melyet még az isten napja világít. Innen egy mellékterem tárul elénk, mely a barlang ablakát mutatja, másfelől kezdődik a többi üreg sorozata, melyek négyszáz ölnyi hosszúságban elnyúlva föld alatt, tizenöt egymástól szabályosan elvált szobát képeznek minden szoba bejárása a tisztelt mérnök úr buzgalmából számokkal lévén megjegyezve, hogy a bejárók el ne tévedhessenek.
ÚTLEÍRÁSOK
89
A harmadik terem volt a székely nők fekhelye, itt aludtak a veszély idején gyermekeikkel együtt. A negyedik teremben állanak a kőhombárok, mikben gabonáikat tarták eltéve. Az ötödikben áll a szónokszék, melyről papjaik az isten igéit hirdették. A hatodik stalaklit barlangot mutat, a falak gót boltozata ezüst porral s kristály csapokkal látszik takarva, mik oly csodásan ragyognak a fáklyafényben. A hetedik barlangnál titáni kőfokok vezetnek fel néhány ölnyi magasba, hol a nyolcadik terem feltárulva előttünk, ennek poros padlatán halom csontok vannak lerakva, óvilági ismeretlen állatok agyaras állkapcái, roppant medvefők s különösen egy gömbölyű halomban olyszerű csontok, mint az embereké, csakhogy sokkal kisebb arányúak. – A néphit azt tartja afelől, hogy a barlangot troglodythok lakják, vagy mint Almáson nevezik, majomemberek, kik ott élnek, szaporodnak, leskelődnek odvaik mélyéből, s ha az emberek közeledését veszik észre, hirtelen elbújnak ismét; lábaik nyomát ott látni a porondon, mintha apró gyermekek jártak volna lábujjhegyen. Évek előtt, a monda szerint, egy almási székely ember rálesett ez apró lényekre, s egyet elfogott közülük, azt hazavitte, magához szoktatta. A kisded alak hasonlított valami szőrtelen majomhoz, durva kérgű bőrrel és nagy fülekkel, s annyira megszokta már a falut, hogy ma egyik, holnap másik háznál ebédelt, míg egy éjjel társai érte jöttek s magukkal vitték. Van-e valami lényeges e mesében? Sem állítani, sem megcáfolni nem érzem magamat elég erősnek; a természettudományok emlékeznek valami barlanglakó félemberfajról, s e csonthalom itt e barlangban gyanítani engedi, hogy sok van még a föld alatt, amiről a bölcsek semmit sem tudnak. A kilencedik terem közepéről látni egy roppant nagy lefüggő követ, mely mint egy óriási csillár vagy szőlőfürt, a meredekből csügg alá, a tizedik terem szurokfeketeségű sárral van tele, mely a terem padlatáról rajonként egymásba kapaszkodó denevérek maradványaiból hegyekké tornyosult, s már szinte bezárja a tizenkettedik terem bejárását; itt volt az emlékezetes vasajtó, melyet a székelyek máig is keresnek. A terem ajtaja már oly alacsony, hogy meg kell görnyedni az átmenetkor, s a következő teremből ismét szűkebb nyíláson át csúszhatni a tizenharmadikba, melyben elszórva terem az ahát és karniol. A tizenötödik teremben van felírva Wesselényi Miklós neve. Itt hallatszanak a csodálatos hangok, mintha a föld feletti kutyák ugatása és kakas kukorékolása hallatszanék ide alá, mit a föld alatt elzúgó patak tombolása s a bak denevérek viaskodása okoz, mely érzékcsalódás azt hiteti el a lakókkal, hogy e helyen a csíki kutyák és kakasok szavát lehet már hallani.
SZENT ANNA TAVA Erdély legköltőibb helyét láttam. Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a SzentAnna tava. A legrégibb időktól a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók,
90
Úti levelek
az ihlettek Libanonja, ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a Szent Anna tava. Amint a tusnádi regényes fürdők jóltevő nimfájától búcsút veszünk, balra napkelet felé óriási bércek birodalma terjeszkedik elénk, melynek utolsó pontjai messze Kézdivásárhelynél végződnek. A térkép nem mutat e helyen sem falvat, sem majort, ősrengeteggel koszorúzott hegyek feküsznek egymáson, miket mindkét felől elkerül az országút, vadászösvényeknek hagyva az ősvadont, mely most járatlanabb, mint volt azelőtt kilencszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek, miken most az a vad fa terem, melyet a vihar vet és a vihar tép le. Egyikén e vadon ösvényeknek megindulva két meredek bérc között haladunk szüntelen felfelé, miknek aljában tajtékozó hegyi folyam tombol; szédület letekinteni rá. Fél óra múlva elhagynak bennünket a szelídebb éghajlati fák, a bükk és tölgy, s a szirt meredekéből, földig eresztve sötétzöld lombpalástjukat, s ott, ahol a sötétzöld a földet éri, körülnőve kék havasi nefelejccsel. Mindig odább, mindig feljebb még vadonabb lesz a vidék. Emberi kéz soha nem irtja itt a fát: amint a Nemere szele töveikből kifacsarva, egymásra döntögette a roppant faderekakat, azon módon ott rohadnak, benőve futóvirággal és csoda alakú gombákkal. Egy-egy roppant szálfa keresztülbukott a hegyvágáson, s míg a töve az egyik hegyormon maradt, hegye a másik hegy ormára feküdt, s úgy képez veszélyes hidat az üvöltő hegyi folyam felett. A tavaszt itt a nyár kezdi s az ősz végzi be. A hó még ott van a sötétebb fák árnyéka alatt, míg a verőfényjárta helyeken dúsan tűnik elő a havasi flóra. Más virágok ezek, mint mik oda alant tenyésznek, a fenyőerdők balzsamillatában, a gyantával itatott sziklás földben. A szárazabb helyeken a törpe rózsa és a rózsaszínű gyopár virul, nedvesebb helyen egy neme a legpompásabb ranunkulusznak, mely nagy összehajló szirmaival annyira hasonlít a rózsához, hogy méltán hívja a köznép pünkösdi sárgarózsának. Néhol pompás tarka orchiszok tűnnek elő; egy neme az epipaktisznak akkor kezdett virítani, melynek minden virága oly alakú, mintha egy madár ülne benne; de legkedvesebb találmány volt egy szép példány cipőcím (Cypripedium calceolus), melyet vezetőnk lelt; a virág négyes szétálló szirma sötétvörös, s a messze kinyúló papucs alakú vitorla aranyszín. Bármely kertnek díszére válnék. Végre, mintegy négyezer lábnyi magasba kapaszkodva fel, sík tér nyílik meg előttünk, mintha egyenesre vágták volna a hegy tetejét, s egy lapály tűnik elénk, melynek első látásra oly szomorú, oly aggasztó tekintete van; az ember megdöbben, maga sem tudja miért? Az egész tért valami zöldesbarna sűrű moha fedi, melyből csoportonként állnak elő a csáténemű sötétzöld füvek zsombékjai, az áfonya és medveszőlő itt-ott ber-
ÚTLEÍRÁSOK
91
keket képez, melyekből húszharminc lépésnyire áll ki egy-egy csenevésző szomorú lucfenyő. E helyet hívja a köznép a Kokojcásnak, és azon aggály, azon borzalom, mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden állattal, mert e hely halálos veszély helye. Alatta feneketlen víz van, s ha ember vagy állat ez ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped alatta és őt elnyelik az ismeretlen szövevények. Ösztönszerű irtózattal haladtunk végig ez elátkozott hely partján, s midőn a fölötte álló hegytetőre jutva, még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt viszont előttünk: két-háromszáz apróbb-nagyobb gömbölyű tengerszem, mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérci ingoványon, miknek hatása leírhatatlan. Az ember a tündéreket véli látni, kik tengerszemeikből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják. E bércen túl fekszik a Szent Anna tó. Háromezer lábnyi magasban a tengerszín felett, körös-körül ezerkétszáz lábnyira feljebb emelkedő bércek által képzett medencében, vad erdők árnyában terül egy gömbölyű, nagyszerű tengerszem, melynek kerülete egy negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a belenéző erdős bércektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fordul rajta. A körülfekvő bércek ideforduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva az ércvilágú vízlapot. Ezalatt fenn a havasi hegytetőn megszólal a méla pásztorkürt elragadó hangja, a lélek gyönyörtől áradoz e fájdalmas édes zenétől, melynek ugyanoly csodás hatása van, mint a harangszónak; míg ez istent imádni hív, amaz hazát imádni készt, hogy arccal borulsz a földre, és sírsz és nem bírsz megválni attól. Ha e hangokat hallád, csak akkor érted, miért szereti a tiroli és a székely oly igen a földet, amelyen született!? Visszaemlékezünk mi is a história mondáira, és kölcsönben elmondjuk vezetőnknek, hogy ama romok helyén állt az ősi tűzhalom, melyen Bálványos vár lakói áldozatot hoztak a hadistennek, midőn az ősi vallást rejtegetve csak e völgy volt még övék és az a vár, melynek háza a fenyvesek mögött sötétlik: itt esküdtek véres harcot éjszakánként a székely rabonbánok vérvilágló fáklyafénynél, s ősi híre van e helynek. Most nem lakik ember e tájon és semmi állat a tóban. Habja tiszta, mint a kristály, sem belőle, sem bele víz nem folyik, és nincs benne egy hal, egy kígyó, egy béka vagy kagyló sehol; lakatlan az, ámbár iható, mint a forrásvíz. Gyakran azt regélik, hogy a tó tört hajók darabjait hányja ki a felszínre, mely a tengerrel van összeköttetésben: ez rege, mit féltudós emberek gondoltak ki.
92
Úti levelek
Egyórányira távolra innen van Erdély másik nevezetessége: a torjai kénes barlang, melynek üregéből halálos kéngáz lobog ki, olyan fojtó, hogy a fölötte elrepülő madár holtan hull le a légből, a belső falai sárga kénvirággal vannak lepve. Belépni nagy gyönyör, de nagy istenkísértés; a kénszesz csiklandó kéjt idéz elő a test érzékeiben, de egy lehelet belőle, és az élet ott végződött. Átellenében a meredek Bálványos vár falai, hajdan az Apor-család őseinek megdönthetetlen sasfészke – most még csak azt sem tudhatni, merre vezetett hozzá az út? Körös-körül minden oldalról uratlan rengeteg, melyben egynapi járatban, bármely irányban indulva, sem találni egy kunyhót is.
ÚTLEÍRÁSOK
93
Úti táskámból A SZAMOSÚJVÁRI FEGYENCTELEP Kolozsvárról elindulva, táviratilag kértem engedélyt a kormánytól a szamosújvári fegyház megtekinthetésére, s bár beismert rossz geográfusságomnál fogva nem az illetékes miniszterhez intéztem a kérelmet, mégis ott volt már a táviratilag megküldött engedély, mikor délelőtt tíz órakor Teleki Sándor barátommal Szamosújvárra megérkeztünk. Az igazgató távollétében Nuricsán József ellenőr úr fogadott bennünket a vár bejáratánál, és ő vezetett körül a helyiségekben, kitűnő szakértelemmel magyarázva meg a látottakat. A szamosújvári fegyintézet hajdan kolostor volt, később alárendelt jelentőségű várkastély, míg jelenleg fogházzá van átalakítva. Két öl széles falai, erős, kettős vasrácsokkal ellátott ablakai vannak, a lépcsőfeljáratokat mindenütt kettős vasrácsajtók őrzik, s azonkívül minden kijárás úgy van alkalmazva, hogy kitörés esetén azon keresztül csak egy újabb zárt udvarba jutna a szökevény, melyben a jól megrakott őrházat találná maga előtt. Jelenleg hétszázhatvan elítélt lakója van a szamosújvári várkastélynak. Rettenetes gondolat: hétszázhatvan gonosztevő egy közös házban! Egy világtárlat válogatott bűnök példányaiból. Hanem aztán, mikor végigjártunk e szomorú „kristálypalotában”, ekkor azzal az emelkedett érzéssel távozunk el onnan, hogy az emberiség óriási léptekkel halad a tökély felé. Ez a börtön nem a bosszúállásnak, hanem az expiatiónak a háza már. A hajdani föld alatti emberkínzó vermek sehol sincsenek már; legalább nem emberi lények befogadására vannak használva. Itt minden ember dolgozik. A fogház egy gyártelep, minden börtön egy műhely. S az elítéltek igen jó munkások. Vannak közöttük, akik havonként nyolcvan forintot megkeresnek; a legkisebb kereset havonként tizenhat forint. Annak kétharmadát az állam kapja a fegyencek ellátása fejében, egyharmadát félreteszik a fegyenc számára, s mikor fogsága véget ér, kezébe adják; és ezenkívül kezébe adtak egy kézművességet, amivel a kenyerét becsülettel megkeresheti jövőre kint a nagyvilágban. A földszinti termeket (itt minden szoba teremnagyságú) nagyobbrészt az asztalosműhelyek foglalják el: itt bútorokat készítenek, kézi munkával és géppel. A látogató belépésekor a jelen levő őr kiált: „Vigyázz!” S arra megszűnik minden munka; a fegyencek felállnak helyeikről s felelnek a hozzájuk intézett kérdésekre.
94
Úti táskámból
Az emeleten vannak a hálótermek: tágas, szellőztetett, tisztán tartott helyiségek, a fekhelyek igazán kényelmeseknek mondhatók, mindenik fejénél felírva az oda tartozó fegyenc neve és életkora (elhagyva: a bűn minősége, melyért elítélték, amit régebben szokás volt kitenni, de rossz eredménye lett). A másik szárnyon van a kórház, ahol a betegápolók is fegyencek. Ezzel összeköttetésben a gyógyszertár és laboratórium. A kórodában akkor éppen nem voltak súlyos betegek. A második emelet nyújtja a legtanulságosabb képet. Itt van a pokrócgyár, itt a szalmafonó-, szabó- és csizmadiaműhelyek. Ezekben mind megrendelésre dolgoznak. Láttam ott oly finom hölgytopánokat elkészítve, melyek bármely fővárosi gyártmánnyal kiállják a versenyt. Amelyik a fegyencek közül legjobban érti a kézművet, az a mester, aki a többi közt a munkát felosztja. Ha annak letelik a börtönideje, az utána legtudósabb lép a mester hivatásába. Milyen érdekes tanulmány: ennyi különböző arc gyűjteménye, melyeken az indulat kifejezést a fegyelem egyenlősítette. Hanem ez a tanulmány nagyon csalóka. Azt tanácsolom regény- és drámaírónak, hogy Pitavalt ne olvassa; mert a bűnvádi pörök csak a lélektan szörnykinövéseit mutatják be s tévútra vezetik a lélekbúvárt. A szabóműhelyben két varrógép előtt láttam dolgozni két ifjú alakot, akiknek az arckifejezése megkapó volt. Az egyik egy fiatal gyermek, alig lehet húszéves, szelíd szemekkel, bánatos ajkakkal. Azon kérdésemre, hogy mit vétett, azt felelé: „Bankjegyet hamisítottam, fotográfia segélyével; csak egyet: az sem került forgalomba.” – „Mennyi időre van elítélve?” – „Öt évre”. – A könny szemébe szökött. A mellette álló alak pedig egy délceg, huszonnégy éves férfi volt; gyönyörű arc és termet, aminőnek csak regényhőst festettek valaha; nyílt homlok, nagy fekete szemek, szép fekete bajusz, életpiros, tojásdad arc és magas deli alak. – Mi vétekért van elítélve? – kérdezém. – Gyilkosságért. (Ezt vártam tőle. Ilyen alakkal nem lehet valaki közönséges bűnös.) – Kit gyilkolt ön meg? – Egy szép asszonynak a férjét. (Hisz ez nem is lehet másképp.) – S mennyi időre van elítélve? – Húsz esztendőre. (Megütődtem: nem volt-e túl szigorú a bíró a büntetés kiszabásában? Bizonyosan szerelemből lett gyilkossá a férfi, s azt nemcsak a költőkc, de a bírák is enyhítő körülményül szokták beszámítani.) – S miért ölte ön meg azt az embert? – kérdezém tovább.
ÚTLEÍRÁSOK
95
– Öt forint vérdíjért – volt rá az őszinte felelet. (Itt mindenkinek meg kell mondani az igazat. Az elítéltek nem hazudnak.) Tehát nem az ő szeretője volt az asszony, hanem egy harmadiké, s ő csak öt forint vérdíjért (!) gyilkolt meg egy embert. Arcismém ezúttal nagyon megcsalt. A bíró igazságosan ítélt. Ez a legalávalóbb gonosztevő. – Most nézzen ön szét a teremben – szólt vezetőnk –, ha ráismer-e Rózsa Sándorra? Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; amit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árvíz közé szorult Návay-család agyonkínzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blouse-nak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelíd arca s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét. Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára. Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen. – Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni! – Mit tehettem? – mondá. – Mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe. – De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás mondám neki. – Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni. Most azután tanítják írni és olvasni. Mert a fegyenceknek iskolájuk is van, ahol naponként két óra hosszat kitűnő elemi oktatásban részesülnek. Egyszer egy lótolvaj cigány volt a fegyházban, aki a büntetés ideje alatt kitűnő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen írni. „Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak tisztességes mesterséget s írni is megtanultál; ennek mind jó hasznát veheted.” – Az már igaz – mondá a cigány –, legalább jövőre, ha lopok, magam tudom megírni a ló-passust, nem kell másra bíznom. Vissza is került nemsokára Szamosújvárra; amiben aztán nem a rendszer a hibás, hanem a cigány természete.
96
Úti táskámból
Venio nunc ad fortissimum virum. Előttünk áll Farkas Béni! Ez a hírhedett rabló, akit évekig hasztalan üldöztek; ha elfogták, a láncához kötött golyóval keresztültörte börtöne boltozatát; egy fonállal kinyitotta a nehéz zárakat, egy bádogdarabbal keresztülfűrészelte a legnehezebb bilincseket; akinek a lelkét tizenhat rablógyilkosság terheli, oly rémtettek, aminők az egész család kiirtása, a bölcsőben alvó csecsemőig; s aki mindezt a rábizonyodott szörnytettet vakmerően eltagadta; szemébe valló rablótársainak azt mondá, hogy soha hírüket se hallotta; nem akarta ismerni a pandúrhadnagyot, aki tetten kapva elfogta; sőt mikor a saját feleségét szembesíték vele, annak is azt mondá, hogy soha életemben se láttam ezt az asszonyt! Most ott hajtja a kereket a gyapjútisztító gépnél; cinkostársa: a kegyetlenségben hozzá méltó Krokmanlik, rakja a tépő fogak alá a gyapjút. Közeledtünkre bal kezét mellére nyomja, csak jobbjával hajtva a gépet, s hunyászkodva összegörnyed. Még most is ravasz. Gondolja, észre fogják venni az idegenek, hogy a gyapjúpor a mellére száll, s szenved miatta, s megsajnálják érte. De arckifejezése tökéletes fenevadé. Az a lenyomott, befelé hajló homlok, az a feszült, vörös arcbőr a kiülő pofacsontokon, az előrenyomuló áll s az a leírhatatlan hiénai sóvárgás a kaján szemekben: egész szörnyeteg lelkét tükrözik vissza. Már innen is megkísérté kitörni; de mindjárt a kezdetén rajtavesztett, s most még jobban őrzik. Olyan magánbörtöne van, melyből még a falon át a kocogtatással sem értekezhetik fogolytársaival éjszaka. A kihágó fegyencek egyedüli büntetése most a magánbörtön (mik közt egy van teljesen sötét) és a böjtöltetés. Megnéztük e magánzárkákat is a vasajtóba fúrt fürkésző lyukon keresztül. Egyben volt valaki. Aludt a nyoszolyán. Megtagadta a munkát, s most várnak vele, míg könyörögni fog érte. A felügyelők tudnak bánni a fegyencekkel bilincs és korbács nélkül is; volt egy megátalkodott rab, ki minden felügyelővel dacolt, s mikor az igazgatóval fenyegették, azt mondta, hogy annak is szívébe fogja verni a kését. Az igazgató ezután felhívatta magához a szobájába. Egyedül volt vele szemben, s rázárta az ajtót. Ekkor aztán letett az asztalra egy kést, s azt mondta neki: „No, hát itt van a kés, fogjad és üsd belém!” S erre a gonosztevő elkezdett reszketni, térdre esett, kegyelemért könyörgött, s sohase rakoncátlankodott többet. Kétségtelen, hogy az ilyen kísérlethez nagy adag személyes bátorság is kell. A többi műhelyek, amelyek nyílt tért igényelnek, lenn vannak a melléképületekben, amik mind fegyházi biztossággal vannak építve és kerített udvarokban. Itt a kerékgyártók, kovácsok, nyereggyártók készítik a társzekereket, úri hintókat, gazdasági gépeket, amott kárpitosok, bútorkészítőkc foglalkoznak díszes pamlagok, karszékek előállításával; a lakatosműhelyben van egy Ujhelyi Lajos nevű fegyveres, ki a világtárlatokon már négy ízben nyert kitüntetést felnyithatatlan záraival; egy másik: Bolán Venczel kádár a bécsi világtárlatról kapott jutalmat egy hordójá-
ÚTLEÍRÁSOK
97
ért, melynek felső része gömbölyű, az alsó hatszegletű; egy kis asztalnál egy őszbe csavarodott férfi kitűnő műfaragványokat készít fából, ami nekem is kedvenc mellékmesterségem szokott lenni, mikor úgy elítélem magamat hat kötet regény megírására. Talán ez is dolgozik fejében valamit az alatt, míg egy faragványa elkészül? Ha leírná! Emlékül nekem is küldött egy faragványt; majd én meg küldök neki valami olvasnivalót; nem regényt, hanem a „Találmányok könyvét”. Pénzt adogatni a fegyenceknek nem szabad. És annyi asztalos, szabó, csizmadia, kádár, bognár, lakatos, műfaragó s egyéb iparűző között senki sem tudja megkülönböztetni, melyik volt az az erdőről behozott kondás, melyik a városban nevelt ügyvéd, bíró, pénztárnok, pap. Mind egyformák itt. Múltjukat csak az igazgatók ismerik. Egy-egy alakra, ki az ablakhoz közel dolgozik, rámutat vezetőnk és megsúgja: pénztárnok volt, százezreket pusztított el valaha, most dolgozik. Megtekintők azután a nagyszerű sütödét és konyhát. Pékek és szakácsok szintén mind fegyencek, amely hivatalra a legjobb magaviseletüeket szokták válogatni. Természetes, hogy méregkeverőket nem küldenek hétszázhatvan ember számára sütni-főzni; abból rettenetes tragédia lehetne. A kolosszális tűzhelyen, mely olyan, mint Vulcán műhelye, titáni üstökben fő a rántott leves csipedettel, és a zöldpaszuly főzelék; amit azután óriási kádakba mérnek ki, s úgy osztanak szét tányérokba. Igen jó ízű volt mind a kettő. A kenyérről pedig, amiből minden fegyenc egy egész cipót kap egy napra, elmondhatjuk, hogy olyat más országban csak a hercegek esznek, mikor nevűk napja van. Végeztük az érdekes szemlét a templomi helyiségekkel. Az is külön van minden vallásfelekezetnek. A katolikus szertartású igen szép és megtekintésre méltó frescókkal van díszítve, ezeket is egy fegyenc festette: Nivetti Péter 1822-ben, s az oltár szoborműveit egy másik fegyenc faragta, egy Bodor nevű erdélyi ember. Lehet-e megragadóbb symbolistikája a kiengesztelésnek, mint az, hogy az elkárhozottak festik a templom boltjára az angyalokat, akik őket lesújtják és felemelik. Még egy neme a munkának van megengedve a fegyenceknek, s az már valódi jutalom a megtérőnek: a mezei munka. Aratás idején százával kölcsönzi ki az intézet lejavultabb fegyenceit a környékbeli földesuraknak, s e fegyencek rendes fogházi felügyelet mellett a legszorgalmasabb mezei munkásoknak bizonyulnak be. Ez az ő „recreátiójuk”! A szamosújvári fegyenckastélytól azzal a meggyőződéssel válunk el, hogy az egy európai, sőt amerikai színvonalon álló intézet. Megható jelenet egy temetkezés e várkastély falai között. Amint a ravatal az udvaron fel van állítva, a fegyencek egész tömege lejön és körülállja azt. A fegyencekből alakult dalárda rázendíti a megholt fölött a gyászéneket, s a bűnbánók zsolozsmája tán védelmére száll az elköltözött bűnösnek ama legfőbb bírája elé, aki ítél a halottak felett. A lelkész végzi a felekezet szerinti utolsó szertartást, s azzal a fegyencbajtársak vállaikra emelik a koporsót, s kivonul az egész fegyenckolónia a koporsót kísérve a börtönudvartól a sírkertig, a foglárok fegyveres sorai
98
Úti táskámból
között. Ott még egyet énekelnek a behantolt fölött. Ez már megszabadult. A többi visszatér – sírjához – tovább élni. E jelenetet nem magam láttam. Így hallottam azt beszélni pár órával később a szent-benedeki kastélyban, Erdély egyik legrokonszenvesebb leányától, a szellemdús írótársnő, gróf Kornis Vilmától, ki egy ily szomorú helycserének: „a sírból a sírba”, szemtanúja volt.
TELEKI SÁNDOR. KOLTÓ. EGY EURÓPAI MÚZEUM. PETŐFI KOLTÓN. A MEGÉNEKELT CIGÁNYLEÁNY, PILA ANIKÓ. KAKAS FOGTA FARKAST I. Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, amikor legelőször összetalálkoztunk, s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat. Harminc év időköz! Azalatt én írtam, ő meg csinálta a regényeket: s biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk kívülről. De merje valaki azt állítani, hogy a szívünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt! Ismerőseim között öt Teleki Sándor van, akik magukat a közéletben „legidősb, idősb, ifjabb, legifjabb, legeslegifjabb” előcímekkel készülnek megkülönböztetni (mindnyájan egy főúri család tagjai lévén) , s ezek közül a nagyobb részre, egyéb magas hivatásokon kívül, múlhatatlanul a kálvinista kurátor, koadjutorkurátor és főkurátor dignitásai várakoznak: egyedül az én legkedvesebb barátom a római katolikus közöttük. Aminek ismét igen regényes története van; ide illik hors d’oeuvre-nek. Mária Terézia uralkodása alatt Sándornak egyik őse Kővárvidék egyik főkapitánya volt, s mint a többi Telekiek, református. Azon időben szerfelett elszaporodtak azon a vidéken a marhalopások, úgyhogy a főkapitány kénytelen volt a statáriumot kihirdetni a tolvajok ellen, keményen megrendelve, hogy akárkit tetten kapnak, ott ahol elérik, azonnal felakasszák. Egyszer aztán a perzekútoroknak elárulá egy kém, hogy egy faluban, a templomban vágják le a lopott tulkokat. A tetten kapott három férfi volt: a pópa, a dászkál és a harangozó, akik éppen akkor darabolták széjjel az orzott szarvasmarhát. A szolgabíró a főkapitány rendeletét
ÚTLEÍRÁSOK
99
betű szerinti értelemben vette: a pópát felakasztatta az oltárra, a dászkált a khorusra, a harangozót pedig a haranglábra. Ez persze flagrans templomfertőztetési tény volt, s lett belőle nagy harc, háború; a főkapitánynak a feje körül járt a veszély, amiből csak az által menekülhetett meg, hogy egy jóakaró intés következtében katolikussá lett. Dicső királynőnk buzgó katolika volt s a megtérők iránt mindig kegyelmet gyakorolt. Így lett ez a Teleki-ág római katolikussá. A megszentségtelenített templomot természetesen újra beszentelték, s a népkegyelet odafesteté a falára az istentelen szolgabírót, amint az ördögök tüzes vasvillákkal szurkálva kényszerítik a gyehenna égő szurokkatlanába alámerülni. Hála a haladó korszellemnek: mai nap már mind a pópák, mind a szolgabírák sokkal műveltebbek, hogysem ilyen legendára szolgáltatnának alkalmat. Az említett templomot nemrég árverezték el, ami szokás ezen a vidéken, ha egy új templomot építenek, a régit eladják, s azt Sándor vette meg fiúi kegyeletből s derék, vastag palánkjait ereklyéül új kastélyaverandájába és lépcsőtornácába építteté be. Most is van két ilyen ódon templom eladó a környéken: áruk ötven-hatvan forint között váltakozik. Erős tanulmány volna egy biographia-írónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harcolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharos s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumas-nak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hírneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje, s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis „Buba” szőke feje fölött átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának a kényneve ez.) Itt lakik most Teleki Sándor egész éven át, vagy Kolozsvárott, édesanyjánál, a hajdankori jó világbóli való nemes nők méltó példányképénél, kit most is gyermeki szeretete egész rajongásával övez körül. Mert nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserűsége rozsdát ne hagyjon egyszer; még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó gúnyt, de az anyára sohasem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a pápa! Meg is van fizetve a sorstól Sándornak a gyermeki szeretetért kedves gyermekeiben. Az, hogy a gyermekek szülőiket szeretik, mindennapi látvány; de ahogy ezek „egymást” szeretik, az valami ideális tünemény. Ha a „Muszti” (Sándor) nem eszik valamiből az asztalnál, akkor a „Buba” sem eszik. És valamennyi olyan engedelmes, mint egy jó katona. Nem kell azokra kiabálni soha. Az igaz, hogy áldott jó anyjuk van (első francia nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam) aki, a többek között, még nem varratott gyermekei számára szabóval semmit, minden öltönyüket saját keze készíté, s valamennyinek dajkája, nevelőnője maga volt: magas műveltségű, szép lélek.
100
Úti táskámból
A koltói kastély európai fogalmakkal mérve is nevezetes egy hely. Múzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint ami van összegyűjtve, még nem futottam végig. A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, amikkel a termek falai tetőtől talpig fedve vannak. Bronzino, Saleruo Andrea, Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi, Giordano Luca (üvegfestő), Pauji, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez, Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano Palini és számtalan más nagy mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik baráti ajándék a rnűvész sajátkezű felajánlásával. Amikhez méltó társul csatlakozik a nagyszerű aquarelle-gyűjtemény, azok között a költő Hugó Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kísérteties tájakat ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy cicacsalád, a „macska Rafaeltől”. – Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve ezerszeresíti: költők művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek emlékezetes harcokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi legelső mankója, melyen bicegett az aspremontei „Köszönöm szépen” után; gyűjtemények okiratokból, unicumokból, minek ára nincsen; fény képalbumok, a politikai és szellemi nagyság matadorainak arcképeivel, s ellátva emlékmondataikkal, s minden albumlap körül Hugó Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto Cellini vésett volna rámát! E műkincsek sorát kiegészítik az ókori majolicák, porcelánok, s amit még Pulszky is irigyel a koltói kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőrgyűjtemény (spanyol eredetű), amit Teleki fontszámra vett meg egy szatócs boltjában, ki abból éppen papucsokat készült szabni. Ha híre futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett gyűjteménye lakik a koltói házban a világhírű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy azok pénzért nem eladók) betörővé tenni. Úgy látszik, hogy másokra is volt már ily hatása a műkedvelői szenvedélynek, s itt egy pillanatra ismét vissza kell térnem két szamosújvári hősre, akiket előbbi levelemben említettem. Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó, arcvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt, s ez a jelleg rá nézve nagy baj okozója lett. Mert az a nap éppen szombatnap volt. A kovácsmester úgy okoskodott: „Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan kergetik.” S rögtön hírt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak, s maga visszatartá az utazókat addig, míg a pandúrok megérkeztek. Akkor aztán mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel, mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hírhedett Farkas Béni. Innen maradt fenn a „Kakas fogta a Farkast”. A rablókat rögtön bezárták, s a börtönajtó elé a derék bányászokat állították fel, azzal az utasítással, hogy ha a foglyok kinn ma-
ÚTLEÍRÁSOK
101
radt cinkosai feltalálnák gyújtani a várost, hogy főnökeiket a vésztűzben kiszabadítsák, hát csak lőjék mind a négyet agyon. Az elővigyázat használt, s ezalatt a négy foglyot legelőbb is a photograph elé állították és lefényképeztették. E fényképek egy példánya jutott az éppen ekkor Nagy-Bányán időző Teleki Sándornak is. (Nagy-Bánya Koltóhoz egyórányira fekszik.) Amint hazaért, az egész rablótörténetről nem szólt semmit, hanem az asztalnál előmutatja a hozott arcképet, s kérdezi, hogy mit gondolnak, ki ez az alak? Hát egyszerre ráismertek mindannyian. „Ez az az úr!” „Ez az a lengyel gróf!” „Ez az a bácsi.” „Micsoda úr? Lengyel gróf? Bácsi?” kérdi Teleki elhüledezve. Akkor mondják el aztán neki, hogy tegnap este hajtatott be ide ez az úr: azt mondta, hogy ő lengyel gróf, egy ősi ékszert akart kijátszani egy menekült család felsegélésére, s miután megtudta, hogy a háziúr nincs itthon, kézen fogta a legkisebb Teleki fiúcskát, s azzal körülvezetteté magát a szobákban; megszemlélte a műremekeket; mondá, hogy azok iránt ő is nagy előszeretettel viseltetik, s miután mindent jól megvizsgált, megköszönte a szíves fogadást, megitta a borát s eltávozott. Ez a „lengyel bácsi” volt az egyik elfogott rabló, nem ugyan a rettenetes Farkas Béni maga; csak a jámbor Krokmanlik, ki szintén nagyszámú rablógyilkosságot követett ugyan el, de legalább elég udvarias volt azokat bevallani. Ez az útjuk a koltói kastélynak szólt volna, ha futtában meg nem csípi a Kakas a Farkast.
II. Koltó műkincsei nagybecsűek a műértőre nézve; gazdája kedves nekem, a régi jó barátnak, de a magyarra és az irodalmárra nézve legnevezetesebb Koltó mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke. Vázlatos rajzomon az a kinyitott redőnyű ablak jelöli azt a szobát, melyben ő múzsájával és feleségével legédesebb napjait élte. Akkor még vadszőlő futotta be körüs-körül ezeket a falakat egész a tetőig. A háziúr bujdosása alatt vetkőztették le a falakat is, akik ellenségei minden költészetnek. Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közős jó barát; ott aludtam én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor. A hosszú, mély szobának háttere altató árnyék, míg elöl két szöglet-ablak vet kettős vliágot az asztalra, melynél a költő ábrándjai fény-alakját megörökíté. A falakon fegyverek; Teleki Sándor valamennyi kardja, miket különböző országok hadseregében viselt – és művészi képek: az alcoven-bolthajtás élén Delamonica ecsetjéből Teleki Sándor
102
Úti táskámból
genialis tréfás torzképe. Az egyik ablakból a máramarosi havasokra látni, hol a fernezelyi völgyből felszáll az ércolvasztók füstje, s a hegy lábánál Felsőbánya kettős tornya ragyog. Petőfi két ízben volt itt egymás után házassága előtt. A barátság, a vendégszeretet, s a politikai izgalom köté őt le e vidékhez. Koltó körül őserdők terülnek, gyönyörűn művelve (fájuk a legszebb dongáknak használtatik fel). Nagy-Bánya felé regényes hegyláncolat, megannyi dombordad hegy egy tömör csoporttá egymás fölé rakva. A hegyeket szelíd gesztenyeerdők fedik, s ez erdőknek már medve és vadkan a lakója, történeti múltja Dénes nádor elzüllött fiának: Pintye Gligor rabló-név alatt ismeretes kalandhősnek sziklaemlékeit mutogatja. Ez volt kedvenc mulatóhelye Petőfinek. A nagybányaiak most is a bálványozásig menő szeretettel emlékeznek a költőről, ki sokáig mulatott közöttük s minden ereklyéjét híven őrzik. A koltói múzeum sok levelét tartogatja a költőnek, miket Teleki Sándorhoz írt Pestről, s aztán Bernát Gazsihoz Koltóról (miket az agg humorista végrendeletében Telekinek hagyományozott) , s e levelek némelyike éles világot vet a költő akkori élményeire, miket egyes részletekkel én is ki tudok egészíteni: emlékszem a levelek keletkeztének okára, s mihelyt Teleki Sándor barátom azon szeretetreméltó ígéretét beváltja, hogy a Petőfi-adatokat saját jegyzéseivel megvilágítva, megküldi nekem, igen érdekes járulékot fogok a Petőfi-életíróknak nyújthatni azokban. Márpedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesíteni szokta azt, amit barátainak megígér, azt egy intermezzóval bebizonyítom. A Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek tetőzetén meglepett a genialis compositió. A majolica-mű alján a phönix lángot gyújt szárnyaival s a tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon megtetszett művet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajtakapott: „soh se vesződjél vele, mondá: elküldöm én neked azt a tetőzetet.” Azt hittem, hogy tréfál, hisz a vendége kedvéért csak nem szedi szét az ember a kályháját, ha még olyan szívesen látja is. Dehogynem szedi szét! – Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymű. – Most dolgozószobám kandallóját díszíti. Addig is, míg a leggenialisabb toll után közölhetném a Petőfire vonatkozó legérdekesebb epizódokat, csupán emlékül feljegyzem azoknak vázlatait. Legelső idejövetelével megragadta Petőfit a baráti rokonszenv, a gyönyörű táj és a politikai izgalmas élet, ahogy ezt minden levele tanúsítja. „Ez a három hét, amit itt töltöttem, testvérek között is megér három mennyországot.” Azt írta hozzám egy levelében Nagy-Bányáról. Egy más barátjához NagyBányára írt levelében azt mondja: „minthogy megírtam, hogy ott legyek eltemetve, ahol születtem, az alföldi rónán, ha úgy találnék elhalni, hogy oda nem vihetnének, hozzatok akkor ide: itt temessetek el.”
ÚTLEÍRÁSOK
103
A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyűlés előtt a szathmári casinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy toasztot, mely leírhatatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hírre kapott költeménye vált e toasztból. Egy más költeményt is hagyott itt, aminek a tárgya egy szegény cigány legény népballadai története. A cigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, akit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé, s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, akinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek, s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény cigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a cigány legénynek régi sebe kiújult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút, s balsorsáról egy szép románcot írt, s ezt otthagyta Koltón. Ez a románc Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik. Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Anikó is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet ablakából alászállongtak. Petőfi sajátszerű heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis cimbora azok közt, kiket a barátság vele egyarányúvá tett, azok gúnyolhatták még verseit is, de hajthatatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, akiről azt gyanította, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levélben Teleki Sándorhoz azt írja: „ön az egyetlen mágnás, akit a világon tisztelek.” Járt ő már akkor Erdődre is, s költő szelleme már akkor meghódította részére a környék egyik legszebb és szellemdúsabb leányának rokonszenvét. S tudott hű lenni hozzá. Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szíves vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása első évében gyakran szívesen látott vendég volt. Ez úri családnak két leánya volt; Lilla és Berta. Ó*i Lilla (K Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy, fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek, gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt, Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat versekben mondják el; s Petőfi kitűnő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a tárgy feladásában.
104
Úti táskámból
Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos, szelíd, szőke szépség, a gyermek naivság vonásaival arcán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra). Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak: – Ha Júliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy imádjam. – Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem maga úgyse kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja? Petőfi rögtön írószereket adatott magának, s csak arra kérte a szép felszólítót, hogy ülj ön ott előtte, amíg költeményét megírja, hogy arcáról gyújthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy írta meg e költeményét, mint egy arcképfestő, az előtte ülő mintáról: Szép mulatság téged néznem Szőke kis lány… A két kedves hölgy így mondta el nekem e szép epizódot Petőfi életéből, mikor harminc év után szerencsés voltam vendégük lehetni. Mind a kéziratot, mind a tollat, mely azt megírta, mind ez idő óta ereklyéül őrzik. Ugyanazzal a tollal írta meg Petőfi Tompának és nekem a meghívást, hogy legyünk násznagyai, Júliával való egybekelésénél. S néhány hét múlva már össze volt tépve a rózsalánc. Petőfi azt írta nekem: „Nem veszem el már, mert megtudtam, hogy egy német katonatiszt gróf udvarolt neki! Német, katonatiszt és gróf! Háromszoros ellenség!” Pedig csak azt beszélték neki, hogy „udvarolt”, s lehet, hogy az is csak mendemonda volt. Kisvárosban elég valakivel egy fordulót táncolni a bálban, már kész a pletyka. De őneki az is elviselhetetlen volt. Egész tündérvára összeomlott. E korszakra emlékeztetnek ez időben írt költeményeinek egyes részletei; a lemondás: Most már egyéb sincs hátra, Mint őt felejteni, Ki innen, ki szívemből Emlékem kincsei! Majd a könnyűvérűséget hazudó dacolás:
ÚTLEÍRÁSOK
105
Mi most nekem A szerelem? Rózsafán ki madár fészek, S ha földúlja a fergeteg, Odább szállok, mást építek. S utóbb az önvallomás, mikor Júliát kiengeszteli: Könnyelműség szárnyát Vállaimra vettem, És a csapodárság Pillangója lettem. E pillangó hajnalka-virága volt a Pila Anikó. Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem amikor azt a bálványt detronálta, akkor odaültette helyébe a puszták szülöttét, a rongyos sátor leányát, a kóbor cigányvajda princessét. Az idő múlt aztán, a szív felejtett; egy napon ismét vendégül állt Petőfi a koltói kastélyhoz. Szívesen látott, üdvözölt jó barát, mint azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a fejét. Estenden mégiscsak előadta a baját Teleki Sándornak: – Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog. – Ami emberileg lehető, teljesítem. – Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézesheteinket itt tölthessük Koltón. – A legnagyobb örömmel. – Még ez nem minden. Tovább is megy a kívánságom. Arra kérlek, hogy azalatt te tűnj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül. – Az is meglesz. – Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne maradjon itt velünk egy élő lélek se. – A Pila Anikót is? – Azt legelőbb! És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje elköltözzék a kastélyból ki ide, ki amoda; a gazdatiszt lett megbízva, hogy az érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, míg itt lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat, s elment Kolozsvárra ő is.
106
Úti táskámból
Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép új máriás húszast kapott, s azzal vette a vádorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigányleányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket! Harminc esztendeje bizony már ennek… Fa sem maradt már meg azokból, amiknek kérgébe a költő és ifjú szép neje neveik előbetűit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is elveszett, mely forró sóhajtásaiktól rezgett egykor. Új ültetés van a helyén. Hanem a cigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében. Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Azaz, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami. Azt talán a cigányleánynál is szívnek hívják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? Hogy sok rossz időt megért, kivált amíg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta hazajött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az ínség. Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: „Petőfié volt” s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázzsal bír e földön, hogy rabokat kiszabadít! Én is adtam szegény Anikónak három forintot, s írtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes húszas; s csak az én versem, nem Petőfié – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van. Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? – sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol „oda” Segesvárhoz, ahol hír szerint, a költő nyugszik.
HOGY LESZ A KŐBŐL EGY FORINT Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szívéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak. A földművesnek kész aranyat ad a haza földje, arany kalászokban, Isten szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, amíg ezüst pénzt előteremt, a föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, műszaki ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét kockáztatja minden nap. És mégis szereti hazáját. A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál, mellyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze, az ón, mely gondolata-
ÚTLEÍRÁSOK
107
inkat betű alakban megörökíti, vajha az iral is emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a plajbászt a törlésre, ahol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, ahol a földkebel munkásairól van szó. Különösen eszünkbe juthat a bányász most, amidőn a napok égető és izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állítani az önálló jegybankot, honnan vegye hozzá az ércalapot? Honnan vegye most, mikor körös-körül minden pénztárát a magas fináncvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk: honnan vegye hát? Dobbantsunk lábunkkkal a földre s mondjuk: „innen”. Rajta állunk az ércalapon, csak érte kell menni. A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak nekünk, hogy azoknak tízévi terméke megfelel a jegybank ércalapjának. Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem csak dolgoznunk kell érte. Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon híven akarja szolgáltatni magát. Itt eszembe jut egy versem, amit poéta koromban írtam (t. i. mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincnyolc esztendeje); címe volt: „Az ember és az arany.” Te úr vagy a földön és én halott A föld alatt: por, csendes és szegény, Nincs rang-különbség a porok között: Minden sötét a sírok éjjelén. – Te fölkutatsz s földedre fölviszesz. A mindenen ott urrá leszek én; Te meg helyembe fekszel s por leszesz A föld alatt: por, csendes és szegény. Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kívánnak maguk körül. Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában tizenhat fontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog idők elmúltak már, amikor egy ezüstbányából akkora termés ezüstlapot emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett. Kétezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaik elkezdték. S bár az újabb kor a rabszolga izzadságát helyettesíté a géperővel: az emberésznek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett, de nem könnyebb. Hazánk egyik leggyönyörűbb tájéka Nagybánya és Felső-Bánya. Mint óriási háztetők sora, vagy mint titánok sírkertje: emelkedik egyik gömbölyű hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik, északi részeik, völgyeik
108
Úti táskámból
nemes gesztenyeerdőkkel koszorúzva. Ott fénylik Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban Nagybánya, regényes kertektől körülvéve. Gyönyörű mulatóligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ. E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kultúrája, mely a német és francia városokéval vetekedik; van állandó színháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társasélete. S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főúr számára. E kultúra, jólét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek. A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörű kies vidék, mindkét felől erdős hegyoldalak közé szorítva, mik közt hatalmas hegyi patak vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos, gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör építmények, s emeletes paloták. Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; aki ott lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó leheletével. Néha ez a ködszellem alak felmagasodik, s mint egy alaktalan rém, kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire. Ez a fernezelyi ércizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is ritka ember tartja parfume-nek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesíti illatában a foghagyma és vadpoloska praegnans tulajdonságait. A bányákból kihozott érctartalmú követ óriási hasábfákból s szénből rakott máglyára halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny elszabadul a légbe. S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész életét; s virágaik virágoznak benne. Az ércolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek odúiból alant és fönt vakító láng tűnik elő. Tűz, mely húsz év előtt meggyújtva, azóta szakadatlanul ég: egy percre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a katlanok alját megnyitják s vakító fényű patakocskák ömlenek belőlük elő, olvadt ércpatakok, míg izzó tavacskákká gyűlnek össze. Azokban együtt van az ólom, arany, ezüst. Mert a királyi ércek nagyon sok paraszt kíséretében jelennek meg. S amint dolgozik egyfelől az örök tűz, úgy segít neki a munkánál közel szomszédjában az örök víz. A hegypatak hajtja a tüzet fújtató óriási gépet: az adja erejét az érczúzók munkájához. S a vízgép ereje versenyez a leghatalmasabb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a múlt években elkapott egy vigyázatlan gépészt, s azt egy perc múlva három darabra szakítva hajította ki a túlsó oldalon. Az érc megkívánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék, megszitálják, megfürösszék, megszárítsák, kemencébe tegyék. Tűz, víz, gép együtt dolgozik az
ÚTLEÍRÁSOK
109
emberi kézzel. Egyik munkához csak gyermekkezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a munkának, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást felváltva bír meg. És aztán van olyan, mely egyetlen értelmes szakember felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre, s amit elvégzett, megint újra kezdi. De mindezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerű embernek a dolga jártasságot követel a chemiában, mechanicában, metallurgiában: annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? Kiszámítania az időt másodpercre; – tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem engednek. Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany és ezüst keverve cinkkel. A cinkhez a nemes érc rokonabb, mint az ólomhoz, s a cink könynyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelget ki, azok már a nemes érccel vegyült cinkdarabok. Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette cinket. Ettől csak vegytani úton lehet elválasztani. Egy nagyszerű lúgzó készülék hajtja végre ezt a műtétet. Napokig el lehetne azt bámulni és gyönyörködni benne. Hogy alakul egy kristálytiszta folyadékban a belecsorgó aranyfényű nedvtől lassanként rőt barna moslék, mely lassanként átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakító szellemei küzdenek egymással. E lúgzó készülék tökéletesítése Kiss Ferenc bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy amíg az eddigiek csak az ezüstöt tudták praecipitálni, ez a legkisebb mennyiségű aranyat is el tudja különíteni, s csaknem minden költség nélkül, miután ugyanazon lúg, amint feladatát elvégezte, a nemes ércektől megszabadulva, folytatja évről évre működését újra meg újra. Innen a próbaműhelyekbe lépünk, ahol a zúzdák termékeinek nemes érctartalmát kísérlik. Fiatal, diákarcú emberek foglalkoznak e munkával, mely a bányászat pénzügyi számításainak alapját képezi. Ezekben a gömbölyű agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy kásaszem, egy mákszem az – amelyik már egy lencseszem, az nagy úr. – Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik sárgás; az arannyal van vegyítve, tehát sokszorta becsesebb. S ezért az egy virágmagnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt, hány ember szíve dobogott, hány emberajk imádkozott: „Szerencse fel!” Hányember tüdeje telt meg méreggőzzel és a kemencék izzó lehével? Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányászélet. A közmunkás életét teszi kockára, s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő napszámot. Földmíves ily napszámon el nem tengődhetnék. S az meg van elégedve vele, csak munkája legyen mindig. De a bányatulajdonos sorsa még nagyobb kockán forog. Ugyanazon tárna, mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi, mikor elvész az ér.
110
Úti táskámból
Egy kiváló esetet hallottam ott elbeszéltetni; aminek valóságáról kútforrásom kezeskedik. Egy részvényes társaság sok éven át műveltetett egy tárnát, folytonos veszteséggel. Végre megsokallta a ráfizetést, s abbahagyta. Egyik tagja a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, az utolsó négyezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak tovább művelését „urburának” hívják, s az a szokás, hogy ha a tovább művelő csakugyan nemes ércre akad, a tiszta haszonnak öt százalékát fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer forint, s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy közel rokona, azt felszólítá, hogy még egy évig teendő kísérletre járuljon ugyananmival. „S mi lesz, ha azt is elveszted?” kérdé a felszólított. „Akkor főbe lövöm magamat.” A felszólított nem állt rá a vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzáfogott egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap múlva már rátalált a keresett ezüst érre, s abban az évben húszezer forint tiszta haszonnal végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna, úgy, hogy az utóbbi években százhúszezer forint jövedelmet hajtott. Az ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy „Isten áldása rá!”. Láttam a derék bányásznak egy ház magasságú nemes érckőhalmazát, mely becslés szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt; nem kell félteni a tolvajoktól. Előbb annak a fernezelyi völgy minden kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán és vegytani kádain keresztül kell mennie, amíg azzá válik, amiből az ember az Istent a saját képére teremti, mivelhogy olyan világot élünk, amikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar nemhiába nevezi azt „Krisztus”-nak. Nekünk, hála Istennek, van ilyen; ha kell: ne kolduljunk senkitől; hanem tartsuk meg azt, amit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre hoztak. Áldassék érte Isten és ember!
A LEÁNYKA-KŐ A Tordáról Torockóra vivő útban az Aranyos folyam partján emelkedik egy természet alkotta obeliszk; mint egy óriási kapu bálványa, keskeny útszorost engedve a meredek sziklafallal szemközt. Alakja olyan, mint egy dél-amerikai merészen felrakott teokallié. A sziklák repedéseiben gindár bozótok örökítették meg magukat; a növények között is megvan a nagyravágyás. Lenn a völgyben sokkal jobban megélhetnének. Ezekről a bozótokról az a monda van feljegyezve, hogy a szomszéd Várfalva úrasszonya, a szép Ibla (akiről a Várhegy keleti oldalát ma is Ibla kertjének nevezik), közöttük rejtőzött el a tatárok üldözése elől, a sziklatorony tetején?
ÚTLEÍRÁSOK
111
Igazi néphagyomány-e ez, vagy csak költött monda? azt nehéz megítélni. – Olaszországban megteszik azt, hogy szobrokat, korsókat elásnak a földbe romok közé, s aztán sok idő múlva, az idegen szeme láttára megint felássák azokat, s az azt hiszi, hogy igazi antikot kapott. Erdélyben a népmondákkal vagyunk így. Valami litteratus ember megír egy szép regét, azt kinyomtatják egy naptárban, a naptár elkallódik, de a vers megmarad a falusi olvasó emlékében, s időjártával az idegen (magyarországi) regegyűjtő s nem néha maga az eredeti szerzője úgy találja azt meg, mint igazi antikot. A Leányka-kő regéje fölött is sok vita volt már: a kételkedők lehetetlennek állíták, hogy oda, arra a csompóra valami emberi lény, maga erejével felmászhasson. Egy főúr nagy előkészületekkel, állványok és lábtó segélyével messzire elragyogó nemzeti színű zászlót tűzetett fel a csompó tetejébe. A zászló bádogból volt; örök időkre szánva. A készíttető, mikor fennállt az emlék, belekarcolta tollkéssel e szavakat: „ide nem jöhetett fel Ibla”. Azzal elszedette a sziklaszálról az állványokat, amik úgy vették azt körül, mint a tornyot, mikor felteszik rá a keresztet. De bizony nemsokára eltűnt a csompó tetejéről a szép lobogó, le tudta azt onnan venni egy magányos ember minden állvány nélkül, s a kétkedő főúrnak visszaküldték belőle azt a darabot, amire a tagadása volt felkarcolva, ezt karcolva a túlsó oldalára: „de bizony feljöhetett!” Egyébiránt arról sem állok jót, hogy ehhez az adomához is nem járult-e egy kis régészeti licentia poetica?
A SZENT-BENEDEKI VÁRKASTÉLY Egyike a hazánkban oly nagyon meggyérült középkori épületeknek a Kornis grófi család ősi kastélya Szent-Benedeken. Szamos-Újvártól egy óra járásnyira, a Szamos jobb partján, kellemes halmok magaslatán tűnik fel a hajdankori emlék, mely valamikor kolostornak épült: hegyes tornyai, ódon falai magasra emelkednek ki a környező terepélyfák közül. Sáncárok, felvonóhíd, még nemrég vaságyuktól őrizett kapubejárat vezet udvarába. A főépület udvarajtaja fölött az egyszarvús címer 1590 évszámmal, visszhangzó folyosók, boltíves templomterem régi freskókkal emlékeztet a kastély első lakóira; a régiségtárban még őrzik a nagy széles karimájú bőrkalapot s az óriási sarukat, amiket a kiküldött szerzetes viselt, mikor lóháton járta be a vidéket, beszedni a szeretet adóját. A nagy oltárkép is ott áll még a helyén; de a fegyverzetek, páncélingek már a kastély későbbi uraira emlékeztetnek. Az egyes lakosztályokat födött fafolyosók kötik egymással össze, mint a német lovagkastélyokban látjuk; csendes, hallgatag szobákban az ősök arcképei: élethű festmények, amik élni látszanak, amint a félhomályban feléjük közeledünk. Jósika
112
Úti táskámból
regényalakjai: a szép Kornisné, s délceg férje, ki fejét veszté, amért neje olyan szép volt. Valami csendes, búskomor hangulat uralkodik az emlékterhes lakon, mely harmadfél századon át annyi magas drámának volt színhelye, s részt vett a nagyfejedelemség történetében. Egy szobában, a komor emlékek között az őskor humorával találkozunk. Egy falat freskófestmény díszít, mely egy magyar főurat ábrázol, ki egy felnyitott kincsesládába nyúl. A képet festető ős meg akarta tréfálni utódait. Azoknak mindegyike arra a gondolatra kellett hogy jöjjön, hogy ott egy rejtett kincsesláda van befalazva. Mutatják a számos kikezdések. De biz ott semmi kincsesláda nincsen. Csak az öreg úr akar egyszer-egyszer jót nevetni felültetett unokái felett – halála után. A toronyból fölséges kilátás nyílik mind a négy oldalra. Mikor visszatértünk ismét a csendes, mélázó termekbe, a szép, mosolygó Kornisné rámájából kiszállni látszott, hogy elénk jöjjön. Az élők egyike ő. Az ősanyjához úgy hasonlító szép lelkű unoka, kit a költészet országában „Vilma” név alatt ismerünk. A nővérek kis szobájában zongora helyett egy phisharmonika áll. Hol annyi ábránd keletkezett, hol annyi bánat lett eltemetve: ez orgonaszerű hangszer méla hangjai olyan jól magyarázzák a hangulatot.
TISZA MENTI ÉLET A Tisza folyó valódi nemtője a magyar népfajnak. Még a Nílus folyamnál is nagyobb a jelentősége azon népre nézve, mely partjain letelepedett. Lassú, kanyargó folyásában végtelen területeket tart állandó mocsár alatt, mivel partjai csaknem mindenütt alacsonyabbak, mintsem a magas vízállást rakoncáik közé zárhatnák. Mikor nagyon megárad, messze elönti az alföldi síkságot. Rombol; de termékenyít. Ami kárt egy évben tesz, másikban tízszeresen visszaadja. Valóságos százemlőjű Isis-isten. Ha a statisztikát figyelmesen vizsgáljuk, annak a fölismerésére jutunk, hogy azt az egész árteret, melyen a Tisza uralg, tisztán magyar ajkú nép lakja; itten van a zöme a nyelvet legtisztábban beszélő, a keleti arc és alak típusát legjobban megőrzött magyar népnek. A népdalok valamennyi folyamaink közül legtöbbször a Tiszát éneklik meg. „Zavaros a Tisza, keskeny híd van rajta, Ne menj rá galambom, mert leesel róla.”
ÚTLEÍRÁSOK
113
„Tisza mellett van egy hajó kikötve, Abban van egy barna legény megölve; Jertek, lyánkák, öltöztessük biborba, Temessük el egy nefelejts-bokorba.” „Nincsen olyan víz, mint a Tisza víz; Csuka, potyka úszik benne, Szép menyecske fürdik benne.” „Túl a Tiszán, Tisza szélén, Ott terem a magyar legény, Vékony, mint a vékony nádszál, Hajlik mint a rozmaringszál.” „Túl a Tiszán, Tisza; partján, Ott terem a szép magyar lány, Vékony, karcsú a dereka, Csókra termett az ajaka.” „Túl a Tiszán selyemkendő integet, Általmennék hozzád, rózsám, nem lehet; Széles a víz, nincsen sajka, Nem mehetek által rajta, Galambom!” „Ki a Tisza vizét issza, Vágyik annak szíve vissza.” „Lassan foly a Tisza, Boldog; aki issza.” Feltűnő az a statisztikai adat, hogy a Tisza bal partján, amerre a mocsaras vidékek terjednek, túlnyomó tömegben mindenütt a „református magyarok” lakják a nagy községeket; tehetős, jómódú nép, szép, egészséges faj, értelmileg előhaladott osztály: földműves, állattenyésztő, halász. A jobb parton pedig, melyen kevésbé uralg a Tisza kiöntése, ugyanazon magyar fajnak szintén hasonló jellemű népe nagyobb részt katolikus; nagy városokban tömörülten lakó iparűző, kertész, szekeres, hajós. Schwab Erasmus német író is úgy nevezi a Tisza vidékét Földvártól Csongrádig, hogy „a kálvinisták paradicsoma”. Az is felötlik, hogy valahány vár, erősség a Tisza mentén előfordul (ma már csak romokban vagy emlékekben), az mind a Tisza jobb oldalán van; sorjában Leányvár, Tokaj, Szolnok, Alpár, Csongrád, Szeged, Zenta, Ó-Becse, és az őskori védsáncok, a Csörsz árka, a nagyobb és kisebb római sáncokig a Tisza beömlése táján, egész Titelig. A jobb partot erődök láncolata védte, a bal partot védte maga a Tisza az ő mocsaraival. Ezek a mocsarak voltak az erős menedéke a magyarságnak tatár és török pusztítás ellen, s egyúttal ígéret földje a szabad vallásgyakorlatnak. Ide se lovas hadakkal, se ágyúkkal se misszionáriusokkal nem lehetett behatolni. „Ill’ a berek, nádak, erek!” ez volt a bölcs hadi taktika, ha túlnyomó ellenség jött, ha a döntő ütközet elveszett. S hiába telepített le a hódító új népet az elhagyott falvakba: az onnan kipusztult, vagy magyarrá lett, mint Szentesen a gyulai pasa által betelepíttetett törökök.
114
Úti táskámból
Ebben a klímában csak a magyar faj él meg. S ez nem valami különös biotikai sajátság. Az életműszerei nem jobbak más fajéinál, hanem az életmódjában van a titok. A magyar alföldi nép a maga természetes eszénél fogva régi idők óta eltanulta, hogyan kell a víz és föld jó és rossz szellemeivel jó barátságban élni. A magyarok ős vallása hagyomány szerint az elemek imádása volt. Nem is lehetett másképp, mint hogy egy bálványt nem ismerő nép azt imádja vagy rettegje, akitől közvetlenül kapja a jót, vagy a rosszat. Tiltott pogány szokásaik, majd boszorkánypereik tartogatják az emlékét a vízparton tűzrakásnak, a vízen deszkára tett fáklya elbocsátásának, a vízben megtisztulásnak; ma is megvan még a húsvéti öntözés, s történelmi kútforrások említik a magyar fejedelemnek és vezéreknek víz medrébe történt eltemetését. Abulfeda följegyzi a magyarokról, hogy a tüzet is imádták, de amellett mindig „vízjárta” helyekre igyekeztek. S a víz és a föld megtanították híveiket, hogyan lehet közöttük megélni! Pedig ahol a kettő egymással ellenségeskedik, ott a harmadik, a levegő, emberölő tulajdonságokat vesz föl. Már a gyermek hozzáedződik az égaljhoz: mindig vízben gázol, szabad ég alatt él. Az életmód maga kijátssza a fenyegető lázt. Az alföldi magyar bőven él hússal, hallal, friss zöldséggel és búzakenyérrel; sertése ingyen nő fel a bozótban, sulyomtermő tavak közt; halat ingyen ad a Tisza, s földje sok helyt húsz magot ad egyszeri szántásra; a burgonya itt nem díszlik, azzal az ide való nép nem tja a gyomrát. Amellett minden ételéhez használja a természetkínálta fűszeres növényeket; leveséhez petrezselymet, zellert, köményt használ; kolbászába majorannát, hagymát kever; káposztájába kaprot tesz; tárkonyt, tormát, gyömbért, borsot, mustárt vegyít a zsíros ételek közé; borát ürömmel keserítve issza, s reggeli pálinkájának ágyához gyenge fűzfahéjat használ (hamarább feltalálta a salicylt, mint a vegyészek), s ami általános panacaea, a paprika! Ez az, ami a lázt elkergeti! De az idegent is, aki legelőször kóstolja meg azt a vérrel versengő halászlevet, amely úgy ízlik eleinte, mintha tüzet evett volna az ember. De ez az igazi vincetoxicon: a lázölő! Azonkívül ott van minden háznak a saját patikája. Minden háziasszony maga a család orvosa. És az nem kuruzslás, nem babonás bolondság, hanem ésszerű tapasztalat kincse. Bámulva olvastam végig nemrég Diószeghi (most már igen ritka) orvosi füvészkönyvét, melyben a magyar köznépnél dívó gyógymódokról értekezik. 1 mű e század elején íratott. Fényes Elek geográfiaí szótárában föl vannak sorolva a leghatályosabb gyógynövények, melyek a Tisza menti partokon teremnek, amelyeket a drogisták messze földre elhordanak. És a magyar népies orvoslás már akkor sok oly gyógyításmódot gyakorolt, amelyet a tudományos gyógyászat csak újabban karolt föl. A masszírozás (kenés) gyógymódját pedig minden magyar faluban értik ősidőtől fogva. Ezért az olyan Tisza menti helységekben, ahol kendertilolás idején magamforma ember lélegzetet nem tud venni a mérföldekig elható mephiticus kenderbűztől, az ott lakó nép egészséges, mint a mocsári liliom.
ÚTLEÍRÁSOK
115
A Tisza menti magyar nép általán véve „vízivó”. Nem azért, mintha a bort nem szeretné; hanem mivel ritkán jut hozzá. Szőlő a vízjárta földön nem tenyészik, a fekete televény földet sem szereti; legfeljebb a homokos dombokon marad meg, ott is gyönge kerti bort ad. A munkás, a pásztor kinn a mezőkön vizet iszik; azt is messze ivókútról hordja, mert a Tisza vize lágy, édes és zavaros. A máztalan korsót a földbe elássák, szalmatüzet égetnek el fölötte, s attól az meghűsül. Ki tanította a föld népét e természettani műveletre? A pálinkát csak óvószerül használják lázak, meghűlések ellen; a sert nem vihetik ki a pusztára, otthon sem nagyon áhítják. Nagyobb részt kálvinisták levén, nem böjtölnek soha és vajas ételt nem esznek. Ebben van a titka a bámulatosan kitartó életképességüknek: a jól evésben és a rosszul ivásban. Aki közéjük letelepedik, annak vagy követni kell ugyanazt az életmódot, vagy elpusztulni a táj miasmái között; s így alakul át a táj kényszerítő varázsa alatt minden ember magyarrá. Ellenségtől soha teljesen meg nem hódítva; a szabadságot minden kifejezésében megszokva, ez a nép imádja azt a földet, amelyen lakik, azt a folyamot, mely földjét elárasztja, éppen úgy, mint az ősidőkben, s vendégszeretete ott maraszt minden jövevényt. Tudománykereső fiai akárhová vándoroljanak is el felső iskolákba, csak visszasietnek a Tisza mellé. Ott az igazi élet! Érdekesek a tanulmányok, melyeket némely szaktudósok a Tisza és vidéke alakulásáról írtak. Szerintük a történelem előtti korban (százezer éveket véve) a Tisza az erdélyi hegyek mentén folyt le a Dunába s lassanként hömpölyödött alább, végigtörve az egész alföldi síkságon a mostani medréig, melynek jobb partját ma is folyvást szaggatni igyekszik. Ellentmond ennek Reclus azon adata, mely szerint a római uralom idejében a táborhellyé alakított titeli fennsík még a Tisza keleti partján feküdt; később sziget lett belőle, s ma már a Tisza nyugati partján fekszik. De ellene bizonyítanak az őskori leletek is; a Tisza beomlott partjaiban talált mamutmaradványok, a hosszúréti tószegi homokdomb cölöpépítményei, kőkorszakbeli eszközeikkel, később bronzkoriakkal, az alpári határban talált arany korona és egyenes kard, s a Szeged melletti Öthalomban véghezvitt ásatások, amely századoktól elválasztott korszakoknak szolgált fejedelemtemető helyéül. Ellenben sejtenünk enged hozzá Szentkláray Jenőnek a Temesi Bánát leírásában felhozott adata, mely szerint újabb időkben mélyen benn a becskereki rónán a most búzatermő föld alatt, egy elsüllyedt gabonás hajónak a roncsaira akadtak. Geológusaink általában azt tartják, hogy nemcsak azok a nagyobb-kisebb mocsarak és tavak, melyekkel a magyar Alföld bőven el van látva; nemcsak a holt Tisza-medrek, hanem az Ér és a Hortobágy is az egykori Tisza-folyás maradványai. Megerősíti ezt a nézetet a geológusaink által tett észlelet, mely szerint a magyar Alföldön végigvonuló sziksós rétegek egy szakadatlan földsávot képeznek, a sziksó pedig nem támadhatott egyébből, mint a Tisza által Máramarosból aláhordott konyhasóból.
116
Úti táskámból
Hanusz István földrajzi írónk szerint Torontálban Csóka, Szent-Miklós egykor a Tisza partján voltak, most pedig messze esnek tőle keletnek; ugyanő említi, hogy Zentánál a budzsáki félsziget, mely hajdan bácskai földvolt, most torontáli lett. Tudósaink a Tiszának ezt a folytonos nyugat felé nyomulását az erdélyi hegyek felől belerohanó Szamos, Berettyó, három Körös és Maros hatásának tulajdonítják. Egy szaktudós kiszámítja, hogy évezredek múlva a Tisza egészen a Dunáig fog elhatolni; apródonként felnyalva Heves–Jász–Nagykun–Szolnok és Pest– Pilis–Solt–Kiskun megyének közbeeső lapályát, s a veszedelemnek csak azt az orvoslását ismeri, hogy az őskori Tisza medrét helyre kellene állítani, elkezdve Huszttól egészen le a delibláti homok fennsíkon át Palánkáig. Nem valószínű, hogy a mostani nemzedék meghozza ezt az áldozatot a jövő évezrednek! Egyelőre gátakkal és átmetszésekkel segít magán. A vegetatio is aszerint alakulhatott át a Tisza hódító foglalásai alatt. Még ez évtized elején ismeretes volt a Tisza jobb partján amaz óriási tölgyfa, mely az újkori fűzerdőből messze kimagaslott: a vezérek korából valónak tartották; nemrég a villám belecsapott és leégette ez utolsó tanúját az őserdőknek. Ily ős szilfát Hanusz is említ a kecskeméti határban, melyet a köznép „gatyás fá”-nak nevez. A Tisza jobb oldalán gyönyörű tölgyerdőket látunk, például Kecskemét város Szentkirály pusztáján, a bal oldalon a puszták útmutató fája egyedül a kútgém, a házak körül az akác, ami e század elején lett meghonosítva. Az átmetszések gyorsítják a Tisza lefolyását, a gátak elfoglalják útjában az ártért, s a mocsarakból búzatermő földet varázsolnak elő. Azért még maradt a Tiszának elég tere, hogy isteni játékait űzze: övé a „Veres nád”, a „Rétköz”, amelyeket semmi vízmérnöki tudomány el nem tud tőle ragadni. Midőn a Tisza Huszt alatt a Nagy Ág folyóval egyesülten elhagyja a hegyes vidéket (idáig Máramaros és az illető kárpáti völgy ismertetésénél lesz e munkában leírva), lassanként elveszti addigi jellegét. A gadóca hal, ez ínyenc falat, többet elő nem jön benne: az a sziklás talajt szereti, innen kezdve pedig többé még csak kavics sem igen jön elő a Tisza medrében. Már Királyháza és Nagy-Szőllős között a síkon elterülő folyam egész szigetvilágot képez. Nagy-Szőlősnél még a jobb parton hegyek kísérik, azok között a Fekete-hegy, egyik meredek csúcsán Kankóvár romjaival, tövében a csinos várossal, kies völgyekkel és szőlőhegyekkel. A folyam főágán szálfákból összetákolt tutajok úsznak alá, melyek Máramarosból sót szállítanak a kincstárnak háromszögű gúlákba rakva, vagy deszkát, zsindelyt az alföldi városoknak, s almát, szilvát, diót a Tiszahátról. S ugyan jól kell ügyelni a tutajosnak, hogy a kompos malmoknak neki ne menjen, vagy az átjáró révnél a vontató kötél az apacsínját (kormánykészség) le ne kapja. De még nagyobb szüksége van a Tisza ágainak az ismeretére, hogy valahogy el ne tévelyedjék a szigetek között, vagy valahol bele ne bódorodjon a holt Tiszába, s különösen, hogy Kenyézlőnél a csalóka áramlat el ne vigye abba a Tisza-ágba, mely aztán az anyafolyammal sohasem egyesül többet, hanem lemegy a Bodrogba. A Tiszán járó gőzössel nemegyszer megesik, hogy árvizes
ÚTLEÍRÁSOK
117
időben elveszti maga alól az igazi medret s kitéved a rétre. Úgy mondják ilyenkor, hogy „keresni kell a sok víz között a Tiszát”. Egész Tokajig csak tutajon kísérhetjük a Tisza folyását. Jó társaságban, élelmiszerekkel ellátva elég mulattató utazás az. Útközben lehet vadászattal és halászattal tölteni az időt. Amíg a tutaj a nagy kanyarulatot bejárja, kiszállunk s végigcserkésszük a félsziget berkeit; a nádasban megtaláljuk a nemes kócsagot a fészkén ülve, melyet nagy művészettel készít letört nádszálakból és sáslevelekből; rábukkanhatunk a fán költő vadkacsára, mely fészkét a fűzfák koronáira rakja, s mikor a kicsinyei a tojásból kijöttek, onnan dobálja le őket a vízbe. Piros zománcú tolláról jól felismerhető és nagyon keresett állat azért, mert böjti eledelnek is elnézhető, mivelhogy fán termett, és így nem tekinthető húsnak, hanem gyümölcsnek. Alkonyatra vadászprédával megrakottan, egy-egy gém- vagy kócsagtollat is tűzve diadaljelül kalapunk mellé, eljutunk a sziget-isthmus túlsó oldalára; ott találunk halásztanyát: a tökkel befuttatott nádkunyhó éjjeli szállást ad; akkorra a tutajunk is odaér s éjszakára kiköt. A parton tüzet rakunk, s annak a parazsánál megsütjük a nyársra húzott vadkacsát s cserepcsíkon a frissen fogott kecsegét; a tűz arra is jó, hogy elveri a tenger szúnyogot s távol tartja tanyánktól a réti csikaszt. Egy ilyen naplemenet a Tisza partján néha bámulatosan szép. Az egész ég egy lángkatlannak látszik, amelynek színe lassanként átmegy valami vakító sárga homályba: sárga sötétségnek lehetne nevezni; lassanként szétbontják a sűrű ködfényt a naplementével ellenkező tájról feltámadó sötétkék küllők, egyre nagyobb tért foglalva a sárga homályból, míg végre átragyognak rajtuk a csillagok. Ekkor aztán megindul a vizek országában a hangverseny: a millió béka és a számlálhatatlan számú szúnyog a vizekben és az egekben rákezdi a zengést, farkas hívogatja párját, földi kutya sikoltoz, bölömbika búg, a magasból a vadludak jóskiáltása hangzik alá, s valami távoli faluból idáig verődik a harangszó, a vízi malmokról az egyhangú kelepelés. A Tisza mentén nincs néma éjszaka. De emberhang nem hallik, mert a legtöbb falu messze van a Tiszától. A hajnalt a szárnyasok lármája előre jelenti; a vizek országa mindig eleven és zajos. Amint szürkülni kezd, egész seregekben kel föl a szárnyas nép, a mocsárlakó hadnak ezrei támadnak elő a parti füzesekből, a lápos szigetekből; a halászsasok, melyek éjjelre csoportban szálltak meg a terebélyes fűzfák ágain, sietnek a napi munka után: ott látjuk őket csigatekergésű röpüléssel kóvályogni a sima víz fölött s le-lecsapni a víztükör fölé, s karmaiba kapott prédájukkal ismét ujjongva a magasba fölszállni. Három kálvinista diák az útitárs, akik vakációra utaznak haza Debrecenből Baranyába, rövidségnek okáért a Tiszán, Dunán és Dráván keresztül választva az utat. „Hárman” „quartettet” énekelnek: „Hajlong sajkám”, s egy falut se hagynak maguk mellett elmenni, hogy valami adomát ne mondanának róla. Ez az Alföld ősi phonographja, a diákok szájhagyománya, ők a „csittvári krónika” letéteményesei. Ők ismernek itten minden falut, mezővárost, hogy ki a pap, ki a rektor benne, s
118
Úti táskámból
mennyi annak a „dácziája”; van-e benne régi templom, bortermő hegy, erdő. Az igazi adóalapot csak a kálvinista rektor és pap ismeri hamisítatlanul, s azok után a legátus diák. Tarpán sok szilva terem, aztán meg kormos alma; meg szörnyű savanyú bor, melyet ollóval kell elvágni, ha megnyúlósodik. Varsányt kettészakítja a Tisza. Valaha egy helység volt, most fele a jobb, fele a bal parton fekszik. Leányvárnak regényes múltja van. Az egyik biennis előveszi tarsolyából Varda László menyasszonyáról, a szép Pálóczy Ágotáról szerzett hős balladát. Ez a leány építteté a hajdan hatalmas földvárat a husziták ellen: innen lett a neve. Bezdédnél megcsodálni való az első magyarországi nagy pálinkafőző gyár, mely füstölgő kéményével messzire kitűnik, ez már a 40-es években is ott volt. Itt a Tiszaháton roppant nagy mennyiségű szilvát és almát termesztenek, s szállítják vízen úgy, mint tengelyen, nyersen és feldolgozott állapotban. Azután jön Cigánd: hirhedett nagy falu, nem is egy, de kettő. Templomát azért építette kimagasló helyre, hogy legalább a tornyát Kis-Cigánd is láthassa. Papjának ad évi fizetésül 400 szekér szénát, 400 kenyeret, 400 sódart, 400 forintot és 400 s a többit. Mindenből 400-at. A néphagyomány szerint lakói a tárkányi várhoz tartozó cigányok voltak; most magyarok. Azután következik a Hosszú-rét. A Tisza-partot jelzik jobbról a füzesek, balról a nádasok, vagy változatosság okáért balról a füzesek, jobbról a nádasok. A falu alatt kikötő tutajunkról találgatva nézzük, mit csinálnak azok az asszonyok a parti rekettyésben, akik térdig vízben állva s a szoknyáikat két kézzel fölfogva a fehérpiros virágú bozótban kaszáló mozgással járnak. Diákjaink annak is tudják az okát. A sömlyékben most érik a harmatkása (Festuca fluitans); az asszonyok ezt szüretelik ilyen módon: rendesen pitymallatkor kimennek az olyan határrészekre, melyeken a harmatkása terem. Mennél nagyobb a harmat, annál nagyobb a zsákmány, melyet úgy gyűjtenek, hogy bal kezükben egy fölfordított nagy szitát tartanak, s jobb kezükbe fogott hosszú nyelű fakanállal vízszintesen csapják a szita fenekére a könnyen hulló magot, a vadrizst. A harmatkása csemegeféle főzelék a népnél, esetleg az úri asztaloknál is. Roppant szapora eledel; azt tartják róla, hogy annyi gyűszűnyit kell belőle főzni, ahány evő lesz. Végre megérkezik tutajunk Tokajhoz, a hajdani erős várhoz, melynek egyik ostrománál (1605) a császári védő sereg utoljára az irhabőr nadrágjait is élelmiszerül használta föl, mint tudós Wagnerben s még körülményesebben Latzkó Máté krónikájában olvashatjuk. Itt a végcél. A sót kiszállítják a kincstári raktárba; a szálfát elviszik gerendának: a tutajosok hazaballagnak Máramarosba gyalog; mi pedig átszállunk a kikötőben horgonyzó tiszai gőzösre.
ÚTLEÍRÁSOK
119
Tokajról, a királyi-bortermő vidékről majd szólunk a maga helyén; itt most nem időzünk: sietni kell, amíg a Tisza virágzása be nem áll; mert az még a gőzhajó kerekét is megfogja. Egy gyöngéd, recés szárnyní rovar ez a kérészek (Ephemeridae) családjából; a hosszú farkú kérész (Palingenia longicauda) kel ilyenkor szárnyra százezrével, myriádjával s rajzik, röpköd a szőke hullámok fölött, mintha hópelyhek kavarognának az esti légben. Ez az ő nászröpülésük, a lakodalmuk, mely után a vízbe eregetve apró tojásaikat, meghalnak s ott lelik a sírjukat, ahol bölcsőjük volt: a Tisza vízében. A tojásokból kikelő lárvák lyukat vájnak a Tisza partjába, s 2-3 éven át onnan leskelődnek zsákmányra, rablásból gyűjtik az anyagot a szárnyas rovar fölépülésére, s lesz belőlük újra repülő „tiszavirág”. A döglött rovarok sárga hullatömegétől olyan lesz a Tisza felszíne, mintha csupa merő pimpóvirággal behúzott mező volna. Ilyenkor van aztán a tiszai halaknak gazdag lakomájuk, olyan mohósággal falják a gazdag prédát, hogy a halászok merítő hálóval foghatják el őket; de még a sertések is beleúsznak a Tiszába, s vígan töltekeznek a tiszavirágból. S ez az ártatlan bogár, ha szárnyra kelhet is reggel, estére meghal: egynapi az élete. Bár cserélnének vele a szúnyogok! De ezek örökké élnek! A gőzös aztán követi csendesen a védgátak mentét, felhasználja az újabb kori átmetszéseket; elhagyja Polgárt, a hajdani hajdúvárost, ma már csak falut, a jómódú Keszit, melynek népe iparos és halász, a mintagazdasággá emelkedett Csegét. Bábolnáról ismét tud valamit mondani a szájhagyomány. E nagy község csupa halászkunyhókból verődött össze: később protestáns lakói fölkerekedtek, üresen hagyták; ekkor aztán az egri püspök katolikusokat telepített bele. E község határában van egy Szil nevű homokdomb, mely egész tárháza a régi üveggyöngyök, cifra cserepek és ékszereknek, melyeket gyakran a szántó ekevasa hoz napvilágra. Lassan elvergődünk Tisza Füred alá: itt találtuk régebben a második dobogó hidat a Tiszán; az elsőt Tokaj alatt. Ezt még Józsa Gyuri építtette. E tréfás tipikus alakról fennmaradt adomák eltartanak az egész úton. Statisztikánk pedig azzal az adattal gyarapodik, hogy itt voltak (és vannak) Magyarországon a leghíresebb nyereggyártók, úgyhogy még Nagy Frigyes porosz király is innen vitetett Berlinbe nyergeseket, akik ott e tudományt betanítsák. Ezalatt kétszer is leszállt a nap; gőzösünk Abádig kétszer vetett horgonyt, s nekünk éjente alkalmunk volt gyönyörködni a távol láthatáron pirosló hajnalderengésben, mely az ég alját bevilágítja. Ennek a tudósok még nem adtak nevet: kereszteljük el „aurora alföldialis”-nak. A nádas berket gyújtották meg, hogy a leégett bozót helyén őszi időre jó legelőt nyerjenek: az támasztja ezt az éjféli hajnalt. Borús időben különösen szép ez. A vörös visszfényű ég csillagtalan; míg a sötét lapály tele van elszórt tűzfénnyel, a szerteszét égő pásztortüzekkel; ez a „csillagos föld”. Abád már a Tisza-part közelében van: védik a homokos halmok, melyek szőlőkkel vannak beültetve. Itt volt a modern gazdálkodás legelső kísérlete már a negyve-
120
Úti táskámból
nes években: „cifra malom”, vízhúzó gép, sör- és pálinkagyár; mind följegyzésre méltó csodák, a francia Lejeune testvérek kezdeményei. Még a közel Szalókot is ők bérelték ki. Itt látjuk a híres Mirhó-gátat, a Tisza-szabályozás legelső védműveinek egyikét, mely minden újabb kori Tisza-áradásnál annyit beszéltet magáról; a gáttól védett lapályon búzaföld, tengeri táblák, pirossal virágzó dohányföldek, s a búzakeresztekkel rakott aranysárga tarlók gyönyörködtetik a nádasok kietlenébe belefáradt szemet. Fenn a töltésen már szekereket látunk végigporzani; ami országút, az egyúttal védő töltés is: börtönfala a bezárt Tiszának. Aztán áthaladunk Kőtelek szigetei között, a távolból látjuk Bánhalmát, mely hajdan város volt, most szerény puszta; Nagy-Kürűt, mely már hozzászokott, hogy majdnem az egész határa mindig víz alatt áll; míg végre meglátjuk a távolban Szolnok tornyait; de csak egy kis időre. Gőzhajónk előbbre halad, s Szolnok ismét hátra eltűnik a láthatár mögé. A Tisza nagy kanyarodót csinál, s mi csak a nap alkonyán látjuk Szolnokot ismét elénk kerülni. Ez már nagyobb város a Tisza partján; hajdan nevezetes erősség volt. Hőskölteménynek alig, de balladának beváló tárgy, hogy védte a török ostrom alatt kapitánya, Nyári Lőrinc, egyedül, az összes helyőrségétől magára hagyatva. A szabadságharcban döntő ütközet helye és ma is jelentékeny stratégiai pont, csakhogy nem a vára (melynek nyoma is alig van már) , hanem a vasúti hídja miatt. Ez a vashíd, remeke a modern hídépítészetnek, ez évben készül el; ezen átrobognak a vonatok Debrecen, Arad, Kolozsvár felé. Amoda följebb a tokaji révnél az északkeleti vasúthoz csatlakozó vonalak hidalják át a folyót. Szolnokon alul egy halmos helyen emelkedik Tószeg, maga megvédve a Tisza ágától, de úgy körülvéve a vizektől, hogy csak egy keskeny földnyelven lehet belejutni. A falu alatt van a régiségbúvárok előtt ismeretes „Laposhalom” tele őskori maradványokkal. Alább meglátjuk a nemzeti hagyomány által nevezetessé lett Alpárt, s alatta a rónát, melyen Árpád Zalán bolgár hadát a hagyomány szerint bekerítette és seregének nagy részét a Tisza mocsarainak hajtva vízbe őlte; odább a távolban látjuk a kecskeméti tanyák körül zöldellő jegenyeerdőket, a Tisza-parton a mulatságairól nevezetes „szikrai-csárdát” homokdombok között, melyek egyikének, a „Bodvány”-nak oldalából üde vízű forrás buzog fel bőségesen – ritka tünemény az alföldi síkságon. Egy újabb tiszai félsziget isthmusában találjuk a másfél ezer lakosú Vezsenyt. Az egész falunak 80 holdja van, melyet az árvíz nem jár: itt kertészetet űznek. Azonkívül ez a hely a valódi halásztelep, ahol eldorádója van a kecsegének, harcsának, vizának, pontynak; gyakran sok mázsás tokokat is fognak. A halászat minden nemét tanulmányozhatjuk itten – nagyban. Ámbátor az idő lejárt, amelyről Wernhelm, német tudós azt jegyzé fel, hogy a Tiszának 2/3-a víz, 1/3-a hal: mégis jutalmazóbb mesterség ez a Tiszánál, mint a tengerparton. A „halas zsidók” szekéren hordják szét a távoli vidékre a töméntelen halat, s ami frissen el nem kel, azt a halászok megszárítják. A parti telepeken halljuk vidám danáját a „hasogató leány”-oknak, kiknek életföladata az aszalandó halakat ügyesen kettéhasítani.
ÚTLEÍRÁSOK
121
Gyakran találkozunk Budapesten szénás szekér módjára megrakott kocsikkal; a kötegekbe csomagolt szárított hal vándorol a felvidékre. Másutt meg hordóban pácolják a halikrát, kaviárt készítenek belőle; ami hal el nem fogy, azzal sertéseket hizlalnak. Becsületes, istenfélő nép. A halásznak nem szabad káromkodnia. Az istentelent elkerüli a hal a néphit szerint. Csaknem átellenben, a Tisza bal partján fekszik Tisza-Földvár, a régi nádasok helyén ma már búzaföldek és lucernások vannak. Közelében egy másik nagy város, Czibakháza, melynek lakossága már a múlt század elején megváltotta magát haszonbérért a jobbágyság alól: álló hídja is volt, melyet 1849-ben égettek föl: híres a marhavásárairól és sziktermő tavairól. Ismét egy új félszigetben találjuk Ó-Kécskét, gyümölcsben gazdag falut, hol még jóitalú nádízű bor is terem: míg egy másik kanyarulatával a Tisza Inoka falu három oldalát nyaldossa, csak a negyediken engedve kijárást, hol egy régi templom romja látható még. Innen nem messze találjuk még Csépát, négy nagy tavával, amelyek mindenikének külön neve van. Itt azzal tették csúffá a Tiszát, hogy miután lassú folyása nem adott elég hajtó erőt a vízimalomnak, a partjára építettek egy száraz malmot, amelyet ökrök hajtottak. Ezentúl azután az ártér közepéből csak Csongrád emelkedik ki: egyike az Alföld leghíresebb városainak, csupa katolikus népességgel. Történelmi emléke a nagy földvár, melyet a monda szerint Árpád vezére, Und foglalt el az őslakóktól. Itt már a nagy homokpusztákat beültetve látjuk kanadai jegenyével, s a sívó homokot megtelepítve szőlővel. A Tiszán már gabonás hajók is jelennek meg ezentúl, ámbár azoknak a fölfelé vontatása csak gőzös segélyével eshetik meg. Csongrádtól elkezdve aztán egész Szegedig alig szakítja félbe az egyhangú tájképet falu tornya. A népes városok, Szentes, Vásárhely messze esnek; Mindszent falu ugyan, de 12 ezer lakosú; Csany, Sándorfalva új mintaközség, Algyő és Tápé nem sokat mutatnak a távolból. Végre kiemelkedik a vizek ködfátyolából Szeged, Magyarország második városa mint egy mesebeli tünemény, kőrakpartjával, palotasoraival, két vashídjával. A hajdani erős várból, később a szegedi nagy bűnper nevezetes börtönhelyéből most kioszk lett; átellenében Új-Szeged, rég időktől a tiszai szállító hajók építési helye. Szolnoknál a Zagyva, Csongráddal szemben a hármas Körös, Szegednél a Maros szakad a Tiszába, mely itt már mint tekintélyes nagy folyam folytatja futását dél felé. Balján a búzaontó Bánát, az ország Kanahánja, jobbján a Bácska, sajátszerű földtani alakulásával, a telecskai dombláncolattal. Átjáró rév a két szemközti Kanizsa (Magyar és Török) között szeli át folyását. Alább Török-Becsét találjuk, melyváros a 40-es években az alföldi búzakereskedés központja volt; utcái Szerémből hozott kövekkel kirakva, határa töltésekkel védve. A félszázad előtti adatok szerint háromszáznál több gabonás hajó fordult meg e város kikötőjében,
122
Úti táskámból
s azok egymillió mérő gabonát szállítottak föl a Dunán Pest, Győr és Mosony városokba, s akkor még szekérúton Fiuméba- Hogy Becse a hajdankorban is nevezetes pont lehetett, azt sejteti a határában látható gótstílű templom s a szigetén levő régi vár romja. Innen kezdve aztán le a Dunáig egészen polgárosult jellemet vesz föl a Tisza, míg a titeli fennsíkot meghaladva, Zalánkeménnel szemben a Dunába ömlik. Ilyen a Tisza, mikor csendes jó kedve van; de mikor haragszik? Elmondtuk a szabályozás hány kilométerrel rövidítette meg a kígyózó folyását, mennyi erős gáttal szorította össze a szétbarangolását. Mikor aztán azt hiszik a törpék, hogy jól megkötözték az óriást: az egyet mozdul, s szétdönti a börtönfalakat. Akik a Tisza áradását szemükkel nem látták, azoknak nincs fogalmuk e vizek elementáris hatalmáról. Keresztültör ott is, ahol legkevésbé várták; kitúrja a kőrakású zsilipet is a helyéből; ha egyszer áttörhette a védgátat, zuhatagként tör rajta keresztül, mély örvényt ás maga előtt, melynek forgatagában az ár elfogására odavontatott földes hajók mint összetört skatulyák süllyednek el, s azzal rohan tíz mérföldes napi utakban, olyan városokat riasztva föl megjelenésével, amelyek soha árvizet nem láttak; letörli az emberi alkotás műveit a föld színéről, s visszafoglalja a maga nádasai medencéjét. Ekkor nem folyam többé a Tisza, hanem tenger; az őskori „mare album”, mely újra megjelent Strabo térképén. S ez a tenger, mikor megrohanja az északkeleti szél, olyan hullámokat vet, melyek házmagasságban csapkodnak keresztül a védőgátakon. Egyszer jártam egy ilyen tengeren egy dunai gőzössel Szeged és az Öthalom között viharos időben, s láttam egy nagy terhes hajót összetörve elmerülni hatméternyi vízben a szép búzavetés fölött. Annál fölségesebb látvány a küzdelme e föllázadt istennel szemben annak a lelkes törpének, ez emberi fajnak; midőn a hősiessé valódi hevével védelmez, erősít a bőszült elem által dühösen ostromlott hosszú védőtöltést, vasutat, körsáncot, melynek fönntartásától függ ezrek élete, városok megmaradása, milliókra menő közvagyon megmentése. Ezek a víz- és viharedzett alakok ezrével, derékig a jeges vízben állva verik le sulykokkal a védő cölöpzetet s kötözik össze rőzsekévékkel; hordják a földet talyigával, a homokot zsákokban, alig engedve szemeiknek álmot; ott feküsznek éjjel a puszta töltésen, a metsző széltől, a záportól fagyasztva, s mindezt végzik lárma, kényszerítés nélkül. Ezt a küzdelmet más faj ki nem bírja, csak az alföldi magyar; még a más vidékről jött magyar sem. Ahol a szentesi, szegedi, szegvári töltésmunkás naponként három-négy forintot keres a szakmánymunkával, ott a szintén magyar csángó alig tudta napi élelemre valóját megszerezni. Mert a gátemelés rettenetes munka! Herkules föladataival vetekedik. Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg fejem; de a Tisza menti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig, mert azok az „Isten munkásai”. A tiszai szigetek még a közelmúltban is egy darab érdekes ismeretlen világot képeztek az országban lakóikkal együtt. A tavaszi jeges áradattól az egyik végükön folyvást szaggatva, a másikon hozzátoldva, a Tisza-meder változó folyása által majd az egyik, majd a másik vármegyéhez hozzáragasztva, többnyire a part menti községeknek képezték kétes értékű tulajdonát. Fűzfa, topoly jegenye, éger-
ÚTLEÍRÁSOK
123
fa úttalan csalittá nőve a halmosabb részeiken, a lapályokon nádas, rekettyés sömlyék, belepve ánizzsal, vadköménnyel, gyülekezőhelye a halevő vízimadaraknak, melyek a terepélyfák körül egész guanótelepeket raknak le, amelyeken vígan tenyész a vadszeder, a fák odúi tele vadméhekkel; az ágakon óriási darázsfészkek gömbjei, a nyárfák sűrűn megrakva varjúfészkekkel meg fagyönggyel, a fiatal geszt ágain mint csodagyümölcsök lógnak a fügemadár fészkei, fűzfagyapotból remekül alakítva zacskóvá; a szakadékokban a parti fecskék sejt szerű odúi; a sziget farán sűrű csenkesz bozót, mely a harmatkását termi s megkívánja, hogy a gyökerét „élő-víz” áztassa. Repülő állaton kívül csak olyannak otthona a sziget, melynek „komája” a víz: vidrának, vízipatkánynak, tekenős békának, sőt itt-ott még hódtelepnek is látni nyomait, kígyó és kecskebéka pedig van özönnel. Az egyik partját; mely a Tisza „járt” ágát követi; rövid látogatás végett megmegszállják a tutajosok, akik ott hevenyészett sátorkunyhót raknak, amíg a szél alábbhagy, mely talpjaikat kiverte. Néha egy-egy merész vadász is áthozatja magát a túlpartról, akinek szenvedélye ritka vízi sasokat, barna íbiszeket lőni, vagy egy botanikába keveredett falusi tanító, aki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jóllakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, akik a „semmiből” élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a „szálepet”, meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a „popium”-ot, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbictől jól elrejtett tojásait; a fekete űrömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s ami annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzős földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni. Aki köztük teknővájáshoz is ért, az már nagy mester. Ezek között pedig a „pákász” már világlátott ember! Az egy darab fűzfából maga faragta lélekvesztőjén bejárja a holt Tiszát, a mocsarakat, a vízben álló erdőket, amelyeket bérlő halász nem pécéz ki tilalmasnak, s lesi horoggal, pendelyhálóval, meglepi tapogató kassal a halat; száraz nyáron kiássa a szikkadt vízfenékbe menekült csukát. Néha naphosszat eláll, mozdulatlanul, mint egy szobor, a csónakja orrán, az ötágú szigonyt magasra emelve, s ha nagy halat lát közelíteni, villámgyorsan belehajítja a harpúnáját. Beszélik, hogy egyszer egy pákászt a megszigonyozott kétmázsás harcsa, a szigonyhoz kötött gúzsnál fogva kétmérföldnyi messzeségre elvitt csónakostul, gyorsan, mintha torpedóhajó lett volna, a szembejövő tutajosok nagy bámulatára, akik még víz ellenében ladikot nem láttak így vágtatni magától. A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keservesebb sport nemével van dolguk: ők szedik a piócákat, térden fölül a vízben állva, és saját testüket adva csalétkül a vérszopó féregnek. A pákásznak aztán állandó lakóhelye is volt a szigeten: nádból épített palota a legvénebb fűzfa tövében, melynek odvas belseje éléstárul szolgált A kunyhóban
124
Úti táskámból
egész család elfér, s női kéz munkájáról tanúskodik a tövissel körülkerített darab föld, melyben káposzta terem; a nagy gyümölcsű úri tök (Cucurbita melopepo) turbános kobakjai a kunyhóra felfutott indákról lógnak alá; biztos télire való eledel. A kévéket összetartó patics-fáról avas szalonnaoldal lóg alá, melyről naponként levágnak egy darabot. Hogy ez a szalonnaoldal hogy került a halak birodalmába, azt megmagyarázza a sziget pagonyos oldalán turkáló disznócsürhe; a régi szalontai fajta, mely hajdan még a borsodi Bükkön is uralkodott; szőre kondor veres, lábai hosszúk, mint az őzé, feje nyúlt, fülei előre hegyezettek; vad, bátor állat, mely a farkast elveri a kondájától; kemény természetű, mely soha ólat nem lát, se élelmet vályúban nem kap; felnő magától; a kondás dolga fölkeresni, hol van az évszakban a feltúrni való gyökér, a földi giliszták Kaliforniája, s ha őszre a tölgyes talaj kiszárad, megtudni, hol termett elég makk. A túlparton, a távol helységben lakó gazdáinak csak a szaporulattal számol be, s azért szűrt, bocskorbőrt kap konvencióba. A kondás itt éli világát, mocsárban, ligetben sertéseivel együtt, s ezeknek a malacaira éppolyan gyöngéd figyelme van, mint a saját gyermekeire, akik az apjuk mesterségében nőnek fel, s ha már hat-hét esztendősök, akkor a pákász szomszéd unszolására be is viszik őket a faluba megkereszteltetni, s akkor aztán a gyerek is kap nevet meg egy ital bort (hogy a fogai megerősödjenek). A pákásznak néha vendége is akad. Debreceni, pataki diákok el nem mulasztják, hogy vakáció alatt az ősvilági foltokat be ne barangolják. Útitársam nagy vígan beszélte el, hogy nemrég egy pákász kunyhójában pompás jóízű húslevest kapott gombával. Kíváncsi volt rá, honnan kerül ilyen ízletes marhahús ide a szigetre? A pákász aztán belenyúlt a nagy fakanállal a leveses fazékba, s kihúzott belőle egy másfél singes „coluber najas”-t. Mért ne volna az jó? A pákásznak van ősi kovás puskája is, mellyel a lesből vadludat, kacsát lövöldöz, a rókát, farkast is leteríti, ha eléje kerül, s annak az irháját becseréli puskaporért. Kutya helyett néha egy szelídített róka a ház őrzője; majorsága fiók korában szedett vadlúd és vadkacsa, melyeket vásárra szokott vinni, ha megnőnek, vagy úri látogatóknak adja – ajándékba viszonajándékért, nem pénzért-, mit csinálna a bankóval? – puskaporért, golyóért, vasszerszámokért, mint a tenger sziget lakója. De sokkal rendesebb vendégei voltak a tiszai szigetnek a „szegénylegények”, akik lopott lóval, tulokkal átúsztattak a Tiszán, s aztán meghúzódtak csendben a füzesek árnyékában, míg a vármegye pandúrjai nyomot vesztve szaladgáltak előre-hátra az üldözésükben. Némelyiknek ez volt a leszálló helye, ha innenamonnan a tömlöcből kikerült, néha nem is magasabb engedelemmel. Itt senki el nem árulta, senki nem kereste. Ha ügyes ember volt, még bankókat is csinálhatott; arra is volt eset. A dohánycsempészethez pedig éppen a természet által legjobban előkészített hely volt ez a vízövezte magány, nagy odvas fáival. Mikor aztán jött a tavaszi árvíz, s öles hullám alá temette az egész szigetet, akkor a pákász felköltőzött a nagy fára családostul együtt, magával vive szárított halat, szalonnát és sült tököt, s onnan nézte nagy nyugalommal, hogyan fogy el a víz. Néha még egy kis préda is akadt: a sebes vízár az elöntött falvakból holmi bútor-
ÚTLEÍRÁSOK
125
félét úsztat alá; azt a pákász a lélekvesztőjével utolérte és kivontatta. Ezt az Isten adta. Hanem hát mind ennek a szép idillnek véget vet apródonként az új korszak megizmosuló rendszere. A Tisza-szabályozással, mint egy régi vívású erdész mondá, „mind elrontották az urak a mi szép mocsarainkat”. A sulyom helyén búza terem már, a csík sem marad meg a lucernásban; a kivágott vízi erdő talaját „Ameriká”nak nevezik most, s ott háromméteres tengeri hányja a selymét; a bíbicterjesztő tóban ezrei a szelíd ludaknak úszkálnak jó őrizet alatt; maga a sziget területe kataszter alá van véve és osztályozva; birtokosa iparkodik jövedelmet húzni ki belőle: gyümölcsöst ültetnek, a fűzfavesszőkből kosarakat fonnak, s a kosár gyümölcsöstűl elrepül vasúton Berlinig, Szent-Pétervárig; a gyógyfüveket megbuktatta a salicyl, a szabadon termő szíksót értéktelenné tették a szódagyárak; tapló, pipaszár nem kell már annyira – mert mindenki szivart szív, s az erdőtörvény tiltja a kéreghántást. A fiúk sem folytathatják már a pákász mesterséget; gyerekkorukban tanyai iskolába kell járniuk s geográfiát tanulni; legénykorukban besorozzák katonának, s ha egyszer „virtikli” lett, nem kívánkozik vissza többet a puszta szigetre disznókat őrizni. De maga az a hajdan híres szalontai veresszőrű sertésfaj is egészen eltűnt. Rájöttek, hogy két év alatt fejlődik ki annyira, mint a feketeszőrű vagy a szőke mangalica egy év alatt, s a jót megölte a jobb. Csakhogy ennek már ól kell, meg etetővályú. A híres szalontai sertésfajt most már csak a kisbéri állami birtokon tenyésztik ritkaságképpen. A szegénylegényeknek is letelt a világa, mikor a jámbor pandúr helyett a keményszívű csendőr vigyáz a más kezére. Az illavai és szamosújvári állami fegyházakban dolgozni tanítják a kalandor betyárt, s ezáltal a rabló romantika elvesztette a varázsát, s a „puszta” nem puszta többé. Ezek a hajdan oly érdekes alakjai a Tisza vidékének bizony végképp elmúltak már; sőt még a különlegességeknek a legbecsülendőbb osztálya is fogyófélben van: a tiszai tutajosoké. A kincstár vasúton szállítja Máramarosból a sót, s a földolgozott épületfa is így óhajt gyorsabban végcéljához jutni. A tutajosok nagy része elszegődik a tiszai gabonás hajókra csajkásnak. Így alakul át a tájjal együtt a nép!
126
A Hortobágy
A Hortobágy ÚT A HORTOBÁGYRA Mi az a hortobágyi puszta? Egy ismeretlen sziget a szárazföldön. Sziget, mert körül van véve a civilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól művelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy ősi puszta, amit ekevas föl nem hasogatott soha. Ismeretlennek is méltán nevezhetem; mert akik a híre miatt idejönnek mulatni, mind ott telepszenek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek; az évenkénti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a hortobágyi nagyhíd előtti síkságon; de bele a puszta végtelen útvesztőjébe ritkán vetődik el valaki; jártas kalauz nélkül meg se is próbálja. Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavasszal sok a vize, nyáron kevés; ahol nem totyogós, ott szikkadt; termő szik és vad szik váltja egymást: amannak a növényzete buja, emezé kúszó pipacsfüvön és székifüvön kívül semmi. A régi leírásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már híre sincsen; elvitte a Tisza-szabályozás. Az áradáskor csónakkal járták e pusztát; a Hortobágyon kétkerekű malom volt, mely a város számára őrölt. Kuthy Lajos leírásában még vadkanok jelennek meg. Régente híres volt a vidéken a kócsagvadászat: most már csodának ha látni egyet. Ezelőtt negyven esztendővel, amikor a muszkák elől menekültem a fegyverlerakás után a Hortobágyon át, egy csikósbojtár vezette a szekerünket félnapi nádason keresztül, tengelyig érő vízben; a nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek, kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három óra járásnyira, széltében-hosszában. Tavasszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, amikor még minden üde zöld s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szúnyogok és muslicák billiói. A Vérvölgyön és a kadarcsi csárdán túl következik a Kő-út. Ez már kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyírók. A juhnyájakat, melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges úsztatón megmostak, ide terelik fel, s aztán
ÚTLEÍRÁSOK
127
az asszonyok roppant nagy pajtákban szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül a nemes merinói birkákat látjuk, a másik mellett az őseredeti magvar juhot, mely hosszú, fürtös fehér vagy fekete, gyapjával, vadkecske fejévei, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos vadállatot mutat Még egy csárdát érünk útközben, mialatt a láthatáron folyvást kísér bennünket az újvárosi templom tornya. Két nagy tehéncsorda marad el mellettünk, mindegyik ezren felül álló gyönyörű címeresszarvú állatok! Birkanyájak, sertéskondák; de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobbrészt a Hortobágy folyón. Azt mondja a csikós: az úristen is azért teremtette a Hortobágy vizét, hogy elválassza a derék állatot a birkától! – Túl a Hortobágy vizén már nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni: disznóról pedig szó sem lehet! Az csak a karám mellett húzhatja meg magát, mint halálra ítélt gonosztevő. Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az újvárosi torony, s csak hébe-hóba bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a hírhedt hortobágyi csárda. Derék kőépület, kinn az országúton, soha kerítéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszín. Jó bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái; uraknak való étterme, s pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre, s talán megint az lesz, ha a debrecen–füzesabonyi vasút megvalósul, s gőzmozdony fújtat végig a Hortobágyon. Most csak hívott vendégek által népesül meg. A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy lassúsággal a Hortobágy folyó; szélessége olyan, mint a Garam rendes időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhíd, kilenc boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy építésekor a hozzá való meszet tejjel ojtották, azért olyan tartós. Ez a híd a pusztán a legnagyobb magaslat.
DÉLIBÁB Az idő kitisztul, a felhők eloszlanak, semmi szél nem leng már; s ekkor egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A szemhatáron tenger terül széjjel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni, s a futó hab tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám, melyet az imént láttunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel, s az újvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép hosszú várost látunk fehér házak soraival: nem város ez, hanem legelésző ökrök. A tenger lassanként elnyeli a távolt; úgyhogy az ökrök a szemhatáron látszanak állam, s a látástani csalódás mamutokba nagyítja
128
A Hortobágy
az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi óriás a látóhatáron, aki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga előtt; mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy szimpla gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy csoportban. Majd megint egy gályából álló hajóhad látszik vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb megyünk hozzájuk, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek, hogy alig látjuk őket. Néha a délibáb felkapja a látóhatár alatt mélyen fekvő helységek rajzait, a szemünk elé olyan közel hozza, hogy az utcákon szaladgáló ebeket ki lehet venni: a Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen reggelenként látni. Az sem tart sokáig. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak visszképe úgy látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükrében verődnék vissza, de azt is megteszi a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a visszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja össze. S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentől égetőbb a napsütés, annál tüneményesebben. Azt hiszem, hogyha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki sem dolgozna soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné egész nap, ahogy nézi most a puszták pásztornépe.
NAPFELKÖLTE A pusztai élet azt kívánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig amit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán. A legelső kakasszóra: éjfél után két órakor felébresztenek bennünket: reggeledik már! A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hívják, hogy hajnalpercenés. A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a kaszás csillag, az isten szemével. A csoportos fiastyúk, a lefelé forduló göncöl szekere. A csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világít; a keleti szemhatáron pedig már világosodik az ég. A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derűjében minden emberalak valami tündéries megvilágítást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A síkságot még sötétség lepi. Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn. A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elkél, előállnak a fogatok.
ÚTLEÍRÁSOK
129
Letérünk az országútról délirányba, s benne vagyunk az igazi pusztában, a zámi határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy fűzfái lassanként elmaradoznak mögöttünk, s félórai vágtatás után sík mezőkön át, sásos tocsogókat keresztülvágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta. A végtelen messzeségben, amennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, amit egy vakondtúrás sem zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljes hatalmú semmi uralkodik itten. A végtelen kerek síkságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: aki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, körös-körül nem lát semmit, ami tájékozna, ami barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, maguk az ittlakók is elbódulnak benne. Órahosszat vágtató futamban eltart a felséges kép, s csak azután tűnik fel előttünk a szemhatáron valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akácfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejűleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb; tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei; ahol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy hívják, hogy zámi puszta. A csonthalmokon kívül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmúlt életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból készült vasaló, egy deszka szélfogó és egy csordakút a hajdani piac egész ékessége. A három kútgém, keresztbeálló gerendáival úgy tűnik föl a távolból, mint a valóságos Golgota. Ami a puszta nevezetességét teszi, az a nagy gulya. Ezerötszáz tehén, idei borjúval, nagyszámú bikákkal egy tömegben. Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretika kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérű, ahova éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik: az ezernyi címeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, púpotvető nyakával áll magasan a csorda között. Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái – aztán meg a magyar Wertheim-kassza. Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstül; a nyakán a nyílás, ami lakatra jár; ebben tartja a bojtár a maga kincseit- pipáját, dohányát, só-, paprikatartóját meg a szerződését. Pénz nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?
130
A Hortobágy
Ezalatt a talyigás, egy értelmes, okos beszédű legényke – kék ingben, gatyában; az ing pirossal kihímezve tarkán – megfőzi bográcsban a reggelire való tésztáskását; legelőbb minket kínál meg vele: jóízű eledel; többet ér a kávénál meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszú nyelű, gömbölyű cinkanalaikkal. Most kél fel a nap! Meleg reggel van, a lég ózonnal tele, a nap képe mint egy nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első perc múlva a domborulat kicsúcsosodik, s a napkép gúla alakot vesz föl – másik fél percben a nap ötszögletűvé lesz – azután elhagyja a szemhatárt, s fél percig olyan lesz, mint egy fekvő tojás. Akkor elkezd alul összeszűkülni, felül domborulni, míg egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kacagni szeretne rajta – ha olyan fönséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassanként összecsücsösödik, úgyhogy a napkép alul citromot utánoz, majd elmúlik az alsó csücske, de helyette a napkép felső részén támad összeszűkülés. S azalatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet belenézni: mintha valami isten-rokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A hajnal délibábjának lehetne ezt nevezni. A debreceni urak azt mondják, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán. De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák. Egyszerre aztán véget vet az isteni színjátéknak az igazi nap, szerteszét lövellő fénymindenségével. Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de amint a fényes napsugár szétlövellt a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság, s a maga hangjával üdvözli a hajnalt, s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett. Ez aztán a kardal!
ÚTLEÍRÁSOK
131
Debrecen Nemcsak a magyar Alföldnek, de az összes magyar népfajnak egyik legnevezetesebb városa: Debrecen, ahogy ezt országszerte Kálvinista Rómának is nevezik. Már Bartha Boldizsár XVII. századbeli krónikájának bevezető soraiban így emlékezik róla: „Ez mezőben épült, erős kerítés nélkül való, csak engedelmességhez ragaszkodó Debrecen nevű város, édes lakó hazám.” A magyarok megtelepülése előtt Debrecen helyén város alig lehetett, mivel Debrecen egész környékén nem találtak még olyanféle sírleletet, mely bármely korábbi történelmi települők ott tanyázását igazolná. Történelem előtti korszakból származó leletek is csak nagy gyéren találhatók itt e vidéken: egy kőkalapács az „átkos földön”, egy hamvveder, obsidián kőkések, melyeket a nép „ugarková”-nak nevez, s néhány lisztőrlő kő jelzi, hogy valaha ide is eltévedt az ősember. Ugyanazon pusztán bronzkorszakbeli emlékeket is találtak, a zeleméri pusztán pedig két láb hosszúságú bronz dárdahegyeket és egy őskori urnatemetőt, égetetlen agyagból készült hamvvedrekkel, melyek a debreceni főiskola múzeumában láthatók; de a népvándorlás korszakára vonatkozó, vagy a most ismeretes népfajokkal érintkezésben levő emlékek e tájon nem találtattak soha. Hegyet Debrecen láthatárán csak tiszta időben látni, akkor is csak kelet felől; csupán apró dombok, amelyeknek magassága 6–10 méter között váltakozik, vonulnak el hosszú sorban keleti és nyugati határain; ezeket a népajk Kunhalmoknak nevezi, vagy Tatárnyugvóknak. E dombsorok között terül el az a széles rónaság, melyet laposok, erek, folyások szaggatnak meg, melyeknek mind külön neve van. Kanyargó patakok, amelyeknek folyása alig vehető észre, nádasoktól fölvert tavak, egy-egy kaszálható fenék, felváltva sziksós tömpölyökkel, s a sok kisebb-nagyobb Pecze, Kösü, Kadarcs összeszűrődéséből támadt „erek apja”, a Hortobágy, lomha folyásával vezeti valamennyit a nagy Sárrét felé; de ha megdagad, elönti az egész rónát. A Hortobágy partja csak 121 méternyi magasságra van a tengerszín felett. E szabadon kanyargó folyásokon kívül mérnöki tudomány rendezte árkok is húzódnak át a rónán, amelyek a Tisza kiöntéseit vezetik le. Maga az I. Lipót diplomája Debrecennek engedélyezett vámszedésre nézve okul azt hozza fel, hogy „Döbröczön város völgyes, lapályos és sáros helyen fekszik”. E minden oldalról nyílt, vizektől átitatott döbörtájon nagyvárossá tömörült telepet örökíteni meg, és azt azután sok századon keresztül fenn is tartani; bástyák nélkül, kőhajító gépek, ágyúk nélkül, hadsereg nélkül, pusztán előrelátó helyes észszel, szorgalommal: valóban csupán annak a fajnak a műve lehetett, mely azt megvalósította.
132
Debrecen
Maga Debrecen városának a címere első tekintetre meglepi a heraldika búvárát. Annak az összeállítása egész történelmi feladvány. A címer paizsában egy fehér bárány, feje körül arany glória, vállán fehér keresztes vörös zászló, a bárány lábai alatt két kiterjesztett könyv, fölötte egy emelkedő pálma, a vért fölött egy koronás nyílt sisak, azon egy lángok közül emelkedő phoenix, s afölött balra egy sugárkoszorús arany nap, megannyi korszakos emléke Debrecennek, A zászlós bárány a feltámadó Üdvözítő jelképe, II. Endre jutalma a szent földön tett szolgálatokért; a kitárt könyv, a lángok közül feltámadó phoenix és a nap Rudolf király adománya, a hamvaiból újra támadt s a tudományokat terjesztő város jelképezésére, s a terhe alatt növekedő pálmafa I. Lipót király elismerését mutatja fel beszélő képben Debrecen nagy érdemei iránt. Debrecennek, amilyen messze a krónikák és írott emlékek visszavezetnek, saját történelmi élete van, mely a szokott fogalmaktól eltér, önállóan fejlődik s kifelé érezteti hatását a nemzetre. Az Árpád-házi fiágbeli királyok alatt Debrecen már olyan hatalmas város volt, hogy sajátvárispánja, Debreczeni Dózsa Endre vezetése alatt egész hadcsapatot küldhetett II. Endre királlyal Palaestinába, s ezért nyerte az első címerét, amely egyértelmű a kiváltságos szabadalommal. Azontúl egész Róbert Károlyig a Debreczeni Dózsák maradtak a város örökös urai. Dózsa Mátyás korában Debrecen Róbert Károly pártjára állt s a trónkövetelőket egyenként segítette leverni: előbb bajor Ottót, azután Csák Mátét, utoljára Leót, a gácsországi királyt; s ezért annyira emelkedett becsületében, hogy várispánja, Debreczeni Dózsa Mátyás előbb Szabolcs, Bihar főispánja, majd Erdély vajdája s végre Magyarország nádora lett. A város maga is kiváló szabadalmakkal ruháztatott fel, melyeket az egymás után kővetkező Nagy Lajos, Zsigmond, Ulászló királyok még kibővítettek. Debrecen polgárai egyenrangúakká lettek a budai polgárokkal; portékáikkal vámmentesen űzhettek kereskedést az egész országban, semmiféle vétségért őket más hatóság elé nem volt szabad állítani, mint a saját választott városbíróságuk elé. Ennek volt élet és halál fölött ítélésre joga, s ami legnevezetesebb szabadalma volt Debrecennek, az, hogy területét menedéknek nyilvánították minden jobbágyra nézve, aki ott le akart települni. Ez magyarázza meg népességének gyors szaporodását. Az egészvidék jobbágynépére nézve Debrecen területe volt az egyedüli szabad föld, ahol a főispánok és földesurak úri hatalma megszűnt Debrecennek ugyan magának is volt földesura, de polgárai soha robotban nem szolgáltak, hanem fizettek kétezer forint taksát régidőktől fogva, s azzal szabad urak voltak saját városukban. Ez a szabadság képezte Debrecennek a bástyáit. Mert kőfal nem kerítette Debrecent soha, dacára Zsigmond király ezt elrendelő határozatának. Egy ösvénnyel bepalánkolt s vályog őrtornyokkal ellátott árok volt a kerítése; martalócok ellen sem elég védelem; ahogy be is tőrt rajta több ízben a zűrzavaros idők alatt összecsapzott gyülevész; de azt a debreceniek a piacuk közepén verték széjjel, s egy ilyen lázadó csapatnak történelmi hírre vergődött
ÚTLEÍRÁSOK
133
vezérét, a nagy Karácsont, a „fekete embert” a hely színén le is nyakaztatta a debreceni bíró. Debrecennek e hatalmas kifejlődését még nevezetesebbé teszi az, hogy közvetlen közelében volt az ország öt fő városának legfényesebbike: Nagy-Várad; királytestvérek, királyfiak lakhelye, püspöki székhely, Szent László síremlékének őre, hatalmas kerített erősség. Nagy-Várad magához vonta a fényes, hadszerető nemességet; Debrecen az egyszerű, békés, munkás polgárt. A hűbéri viszony, mely határozott pénzfizetéssel volt szabályozta. a Dózsák után a szerb Brankovics Györgyre, majd Hunyadi Jánosra szállt; amannak zálogba adta azt Zsigmond király, ennek honfi jutalmul a nemzet. Félszázadig a Hunyadicsalád marad Debrecen ura: hűségéért I. Mátyás király a kincstári nyereménybeli jövedelmek fizetésétől fölmentette a várost, úgyszintén annak kereskedőit minden vámfizetéstől az országban, míg másfelől a városnak szabadalmat adott a Hortobágy révén vámszedésre. Elvégre 1477-ben kiadott rendeletével a tiszántúli részen addig Nagy-Várad által élvezett árumegállító és kirakodó hely jogát Debrecenre ruházta át, már előbb hálásan említvén fel egy másik oklevelében azon hűséget, mellyel a debreceniek anyja és családja iránt viseltettek. E tény alakította át Debrecent azzá, aminek emelkedését köszönheti: a vásárairól híres kereskedelmi várossá, ahol az előkelő világot az iparos és kereskedő osztály képezte hajdan úgy, miként ma. S ez osztály mindig magyar volt, a vállalkozás, üzérkedés szelleme természetévé vált: a nyereséget nem hagyta idegen kézre. Krónikáiban találunk egyes adatot, mely szerint csupán tizenkét görögnek volt megengedve, hogy a városban üzletet nyithasson, de azok közül is, ha egy kihal, helyébe más görögnek nem szabad betelepülni. A „szabadság” alatt, ahogy az országos vásárokat nevezték, szabad volt Debrecenben a világ minden népének portékáit árulni; el is jöttek arra messze földről oláh és török kalmárok, lengyel kereskedők s egész bazárt rendeztek karmazsin-, selyem-, patyolat-cikkeikből; de azontúl csak a debreceni polgárnak volt szabad az „állásokat” megtölteni; míg neki szabadalma volt még Stambulban is felütni az árusátorát. A tökéletesült műipar s annak készítményeivel messze földre folytatott kereskedés már a hajdani időkben is bővebb ismeretekkel gazdagítá e városban a népszellemet. A tehetős polgárok fiaikat eleinte Krakkóba küldték akadémiára; de amellett otthon is iskolákat alapítottak világi mesterekkel, akikről a város egyik legnagyobb utcája máig is e nevet viseli: „mester-utca”. A Hunyadiak kihalta után a Szapolyaiakra szállt a földesúri hatalom a város fölött. János király a birtoklást hatalmas hívére, Enyingi Török Bálintra ruházta 1536ban. E történelmi nagynevű főúr hozta be a reformációt Debrecenbe. Bálint pap volt az első hitterjesztő. A debreceni nép tömegesen vette föl az újított vallást, s tizenhat év múlva az egész város felvette a protestantismust s újabb tíz év múlva Kálvin tanainak híve lett; templomait átadta az új hitnek. Minden más egyház megszűnt.
134
Debrecen
Az állambontó nagy katasztrófák ezután Debrecent sok időre az erdélyi fejedelmek fönnhatósága alá osztják. Ezek a válságokban változatos idők fejtették ki Debrecen életbölcsességét. Három-, négyféle ellenséges tábornak útjában, kőfalak nélkül, hadsereg nélkül, mégis szabadon, mindig hazájához híven, a felvilágosodás, a tudomány munkájában kitartón, mint egy független respublica, állt egyedül magában ez a város. Megváltotta magát a szultántól, a pasáktól, a saját fejedelmétől, a császári vezérektől; dúló hadaik ellen nem küldött tábort, megadta a ráesett hadilletéket; de vasvillát nem ragadott ellenséggel mérkőzésre, hanem eléje küldé bíráját, elöljáróit s megalkudott vele: tüzet, vasat távol tudott tartani magától; a harcvágyó fiatalságot otthon tudta fegyelemben őrizni, a népszenvedélyt, mely keresi a veszélyt, lecsillapítani. Nemegyszer megesett az ilyen követségbe küldött elöljárókon, hogy a dölyfös ellenség fogságra vetette, meg is kínoztatta őket; a vezérszónok, a bíró ott vesztette a fejét; a szomorú példa mégsem tartotta vissza az utána következőket: Debrecen volt a haza. Hányszor fogadta be ez idők alatt Debrecen egész elpusztult városok menekülő népét, Szeged, Makó, Csanád lakosait és egy ideig a Sárospatakról elűzött református főiskolának bujdosó tanárait és ifjait. A mindenütt üldözött reformáció hívei itt találtak állandó menedéket, s mikor Rákóczy Ferenc hadi sorsa bevégeztével az országot elhagyta, a vele bujdosott védtelen nép tömegét, név szerint a Bars megyei menekülteket, a kurucok asszony- és gyermektáborát Debrecen oltalmára bízta: ez fogadta be őket. És mikor elvégre arra került a sor, hogy nem használt az engesztelés, a fizetés: akkor megmutatta Debrecen népe, hogy a kardforgatástól sem szokott el. Midőn 1566-ban a krími tatárok dúló hada, rabságra fűzött népet hurcolva magával, Debrecen felé hömpölygött, a polgárság a Szoboszló és Újváros közti mezőn szétverte őket, s a foglyokat kiszabaditá; a csata helyének neve ma is „Vérvölgy”. Mégsem óvhatta meg Debrecent se bölcsesség, se áldozatkészség, se vitéz ellenállás a veszedelemtől; nemcsak a császári vezérek, hanem török-magyarok is, pribékek, megrohanták, kirabolták, s az 1564-iki tűzvészben az egész város, templomaival együtt, porrá égett. De a népben élő hatalmas közszellem újra fölemelte hamvaiból a semmivé lett várost, s ezt még gyakran volt alkalma ismételni. Az a lángokból támadó phoenix a város címerében e korszakot jelképezi. Jellemzi ez időket a városi tanácsnak 1610-ben kelt határozata: „Mivel az Isten az ostort még ki nem vette közülünk, de sőt a romlás napról napra növekedik: annak okáért, míg az Úr Isten csendes állapotot nem hoz, senki hegedülni, táncolni, lantolni, virginálni ne merjen”. Az pedig a népet jellemzi, hogy a változatos hadviselés alatt, amelyik uralkodónak alattvalójává tette a békeszerződés e nagy magyar várost, annak a hűségét őszintén megtartá. A Habsburg-családbeli királyok éppen úgy, mint a
ÚTLEÍRÁSOK
135
Szapolyaiak, Báthoriak, Bethlenek, Bocskayak és a Rákóczyak a becsületes hűségért jutalmazták új és megerősített régi szabadalmakkal e várost; Báthori István még lengyel király korában sem felejti ki azt kegyosztásából, sőt még a török szultán is megteszi azt, hogy egy inségteljes évben a város adójának egy részét elengedi. – Bethlen Gábor fejedelem kezdé el a tűzvész által elpusztított nagy templom fölépíttetését, I. Rákóczy György pedig befejezte azt, s számára diadalmas hadjáratokban elfoglalt ágyúkból öntött 50 mázsás harangot ajándékozott, mely sokféle viszontagságot szenvedve, mai nap is Rákóczy-harang nevet visel. II. Rákóczy György sokkal rosszabb emlékeket hagyott Debrecennek. Lengyelországi hadjáratában odaveszté csapatait, s a török elleni csatározásában rájuk hozta az ellenséget s nem tudta őket megvédeni. Maga is ottveszett a gyalui ütközetben; a győztes török pasa már csak öreg késeket és egy hosszú láncot követelt a debreceniektől: amazokkal az elesett magyar vitézek fejét lenyúzni, emezekkel a foglyokat egymáshoz kötözni. Debrecen városára ezután is a nyomorgatások egész sorozata nehezült. A török kegyetlenségeket felülmúlták Caraffa tábornok rendszeres dúlásai: úgyhogy mikor az elhagyta Debrecent, a házaknak fele lakatlan maradt. És amikor már tűz, árvíz, elemek visszás rendje, s a minden elemeknél pusztítóbb emberi őrjöngés kifáradt a pusztításban: akkor megindult maga a szilárd föld, hogy bevégezze a rontás nagy művét s egy földindulás percében ledönté még azt is, ami állva maradt. És Debrecen népe még akkor sem veszté el lelkének erejét, eltűrt minden csapást, fölépített minden romot, újrakezdett minden munkát; maga is fenyegetett helyzetben, menedékül szolgált az egész ország minden üldözött lakójának. A vallásért üldözött híveknek, a tudományosságnak, „egy” fellegvára volt: a főiskolája. Azt sohasem engedte elpusztulni, s onnan sugárzott szét megújultan szellemi hatalma. Mint hajós előtt egy új világ partja, úgy merül föl e viharos zűrből az új korszak, melyet I. Lipót diplomája avat fel. Ez már a végínség napjaira következett. A minden csatatéren megvert, minden várhelyéből kiszorított ozman, utolsó várában, Temesvárott megszállatva, erőszakos élelmezés végett tatárcsordáival meglepte Debrecent. A kegyetlen had elől most már az egész lakosság elfutott. Üresen maradt a város, aratatlanul a vetések, néptelenül a legelők. Sivatag az egész vidék. És megint újratámadt minden. 1693-ban I. Lipót király diplomája Debrecent már a szabad királyi városok sorába emeli, amelynek követei az országgyűlésen foglalnak helyet. E királyi okmány eleven képét rajzolja e nagy város rendkívüli szenvedéseinek s az azok közt teljesített nagy szolgálati érdemeinek, melyeket „emberi fogalmat felülhaladók”-nak nevez. Ezeknek megjutalmazásául fölmenti azt minden földesúri szolgalomtól,
136
Debrecen
harmincadtól és vámfizetéstől, régi szokásaiban, kiváltságaiban megerősíti, s ugyanakkor a város címerét egy zöldellő pálmával kiegészíti. És újra felnőtt a pálma. Mert gyökerei a debreceni „respublica” elöljárósága és a nép erkölcseiben voltak megerősödve. Ez ős puritán erkölcsöket szigorúan kezelt törvények őrizték. Szemérmetlenség, bujaság, káromlás, sőt egy ideig a pipázás is irgalom nélkül kínzással és halállal sújtatott. Céhbe lépő férfinak egy év alatt meg kellett nősülnie; a házasságtörést fejvétellel büntették; a hadból eltávozó polgár házát lebontották. És amellett magasra fejlesztették az ipart, a mezőgazdaságot, ápolták a tudományosságot, a reformált vallást. Híresek voltak ötvöseik, kik aranyból és ezüstből dolgoztak; még híresebbek a tudósaik, kiknek aranynál, ezüstnél becsesebb műveit a város nyomdája örökíté meg. S amíg a bölcs népvezetők a kollégiumtól kezdve a csizmadiaszínig minden eszközét felhasználták a testi-lelki munka sikerének: a távol jövendőkre is kiterjedt a gondjuk. Egymás után vásárolták meg a szomszédjukban levő pusztákat, kevéssel azelőtt még virágzó falvakat, régi magyar nemesi családoknak, az Ohatiaknak, Szepesieknek, Zelemérieknek, Bajoniaknak ősi bölcsejét. Az idők mostohasága, a török pusztítások, az élet bizonytalansága más viékekre, nagyobb erősségek oltalma alá kergette a nemességet, leveleik elpusztultak, maguk elzüllöttek, kihaltak, vagy másutt más név alatt virágzottak tovább. Debrecennek területe azonban részint birtokvásárlás, részint szerencsés és óvatos pörlekedések útján, mindig nagyobbodott, végre egy kis hercegséggel fölért. A Rákóczy-szabadságharcból Debrecen városa megváltotta magát a fejedelemnek fizetett 25 ezer forinttal ezüstben, aranyban. A nemzeti fejedelmek és vezéreik mindenkor át voltak hatva annak a tudatától, hogy Debrecen fenntartása mily fontos a nemzeti kultúrára nézve, s ezért minden vérontó csapástól megóvták a várost, fiatalságát háborúba nem vitték; ha ellenséges tábor közeledett, a debreceni népet előre figyelmeztették, hogy hagyja el a városát. S olyankor házaiban egy lélek sem maradt: az ellenség egy holt várost talált maga előtt, A szatmári békekötés után, melynek előzetes pontozatai Debrecenben a Komáromy György Cegléd utcai házánál, a most is úgy nevezett Komáromyházban állapíttattak meg, megszűnik Debrecen külön története. Mint király város, mint a tudományosság székhelye; a nemzet nagy történetébe beleilleszkedve tölti be hivatását: fizet, tanít, küzd és munkálkodik. 1849-ben a magyar kormány székhelye, kollégiumában ülésez a képviselőház, nagy templomában hirdettetik ki a függetlenségi nyilatkozat ápril 14-én. Augusztus 2-án itt vívatik meg a Nagy Sándor honvéd hada s a Paskievicsnek tízszerte nagyobb orosz serege közötti véres csata, súlyos veszteséggel a szabadságharcosokra nézve. E csata emlékét egy kőoroszlán örökíti meg az emlékkertben. A muszkák által okozott pusztítás egymillió forintnyi kárt okozott Debrecennek. Az-
ÚTLEÍRÁSOK
137
óta ezt is kiheverte. Ma már Debrecen kultúrváros: a régi Debrecenből csak az maradt meg, ami életre méltó. Ma már nem áll fenn a tilalom, hogy másnak, mint Kálvinhitűnek, nem szabad e városban letelepednie; de azért megmaradt a régi hitbuzgalom. Ma már nem áll fenn a nevezetes kiváltság, hogy aki jobbágy létére Debrecen kapuin belép, szabad emberré lesz; hanem azért mégis vonja magához e város távolról, közelről mindazt a népet, aki ész és munka után óhajt gyarapodni. Ma már nincs szabadalma Debrecennek se vám, se adó, se harmincad alól; hanem azért az ipar és a kereskedelem első rangosztályú most is e városban. Ma már nincsenek tógás diákjai, csatos cipős professzorai; hanem azért mostani tanárai is nagy részben az angol és német egyetemeken fejezték be kiképeztetésüket, s a külföldi protestantismussal való összeköttetésnek köszönheti, hogy mai nap is a hazai tudományosságnak erős vára – a Kálvinista Róma. Láttuk, röviden vázolva, Debrecen történetét, most ismerjük meg magát a várost, s legelőbb is annak környékét, kezdve a nagy nevezetességű hortobágyi pusztán. Ez az egész 52 ezer holdnyi síkság egyetlen legelő, melynek csak kevés részét hasogatta föl szántóvas. Még a XVI. században virágzó falvak, Zám, Ohat, Máta határait és legelőit foglalta magában. Tavasszal sok a vize, nyáron kevés; ahol nem „locsogós”, ott szikkadt; az egészen uralkodik a sziksó; a termő szik növényzete buja, a vak sziké silány. A régi leírásokban nádasokat, tavakat találunk, mocsári vadak, különösen kócsagok otthonát; nagy Tisza-áradáskor csónakkal járták a pusztát, s a Hortobágy folyón kétkerekű malma volt a városnak; a Tisza-szabályozás ezt mind eltakarította, most nagyrészben legelő; lakosai a pusztai biztoson és mezőbírákon meg az állatorvosokon kívül csupán a pásztor nép, mely a város és a lakosság gazdagságát, a lábon járó kincset őrzi. Közel ötvenezerre megy a Hortobágyon tanyázó barmok száma, s azokból tizenöt gulyában tizenötezer szarvasmarha, s kilenc ménesben mintegy négyezer ló. Ezt az állattábort kétszázhatvan pásztor őrzi. Ez a pásztor nép a legéletrevalóbb faj, mely tavasztól télig a pusztán, télen nagyrészt a gazdák tanyáin tölti életét. Kényelemről, kényeztetésről fogalma sincs. Edzve van minden viszontagságához az időjárásnak; a szabad ég alatt van járása-kelése. Jól él, de mértékletesen; bort ritkán iszik, a pálinka még nem mérgezte meg a vérét, mirigyes nyavalyát nem hord az ereiben; idegennel soha össze nem keveredett; ma is bátran mintaképül mutatható be, hogy ilyen volt a magyar ezer évvel ezelőtt az őshazájában. Papot, templomot évszámra nem lát, mégis tudja, mi a becsület; gazdája jószágát hűségesen őrzi s szereti az állatait, amelyeknek az ivadékaival együtt nőtt föl; valamennyinek ismeri a leszármazását. Amíg bojtár, engedelmes; ha írni, olvasni tud és számadóvá vénült a bojtárjával emberségesen bánik. Sok tudományt nem tanul, bár gyerekkorában a városi iskolát megülte, hanem azért a maga munkáját napokra, órákra be tudja osztani. S jó könyveket örömest olvas; ismeri a népies költőket. Maga is bír költői hajlamokkal; népdalokat csinál, amelyeknek szövege, dallama egyszerre születik, s azok mind a pász-
138
Debrecen
toréletről szólnak. Megtudja az időjárást, s nem kérdi azt a kalendáriumtól. A hortobágyi puszta térképét úgy ismeri, hogy éjjel sem téved el rajta, s tudja, hogy meddig tart a határ, ahol az ő jószágának legelni szabad, pedig nem mutatja azt határkő. Gyors eszű, jó szívű; bajba került embert megsegít jutalom nélkül, s az idegen iránt barátságos. Nincs ezek közt dolga a bírónak; még csak egy csendőr sem vigyáz rájuk. Azonban még a pásztor nép közt sincsen egyenlőség, itt is rangosztályok vannak. Legfelül áll a gulyás, azután jön a csikós. Gulyás és csikós még barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest komázik, akik között rangban előbb áll még a kondás (ami jellemző a sertéstenyésztésére büszke Debrecenben), utoljára jön a juhász. Az évenként tartott nagy vásár alkalmával mind a négy osztály összegyűl a hortobágyi csárda ivószobájában. A hortobágyi nagy csárda a hason nevű folyó partján, derék kőépület, kényelmes, jól ellátott vendégszobákkal; kocsmárosa úr-féle, mert egyúttal bérlő; tart jó bort, jó konyhát; rendesen magyar ember, akivel a vendégnek kezet szokás szorítani. A csárda végében van a nagy kőhíd, egy monumentális építmény, kilenc boltíves pillértől emelve. Az a monda róla, hogy építésekor a hozzá való meszet tejjel oltották meg, azért olyan tartós. A Hortobágy vizén inneni pusztán tartják meg a nagy marhavásárt, melyben érdekes látvány az, midőn a csikós a vevő által kiszemelt szilaj paripát a nyakába vetett pányvával elfogja. A karám a pásztor nép hajléka: fecskerakású fal, nád födél, kívül kirúgó eresz, az alatt áll a polcra elrakva az egész hétre való kenyér, s nagy fabödönben az étel, amelyet a csikósnak, gulyásnak a városban lakó felesége hoz ki vasárnaponként. Csupa savanyú lére készített ételek: fehér ecetes kaszáslé, töltött káposzta, espékes, savanyú paszuly. Ez a puszták szakácskönyve. De maga is ért a szakácssághoz a csikós és gulyás. A karám mellett látjuk mindenütt a vasalót. Ez egy kerek kunyhóforma, felül nyitott nádsövényzet, melynek a feneke téglával van kirakva; közepén a tűzhely, a mellett a forgatható szolgafa vagy főzőfa, amelynek a végére a bográcsot ráakasztják s alatta tüzet raknak. Tüzelőszer a halomba hordott árva trágya. Ezt a mezőről összeszedni a taligás hivatala. Taligás a neve a pásztorgyereknek, ki tizenkét éves korában jön ki a városból; addig iskolába jár; írni, olvasni, számolni tanul, s aztán szolgál ingyen, míg bojtárrá felnő. Erre van bízva megfőzni a vasalóban az ételt, s aztán elhordani a távol legeltető bojtárok számára a bográcsban; ha egy bojtár jóllakott belőle, viszi odább. Végül elég marad még a taligás számára is. A karámon és a vasalón kívül még ott látjuk a hármas szárnyú szélfogót, ami a juhászoknál nádból készült karám vagy cserény, a csikósnál erős deszkapalánk.
ÚTLEÍRÁSOK
139
Ide menekülnek az állatok, mikor a pusztán végigseper a zivatar, mely, ha a szabadban lepi meg a ménest, néha a Tiszáig is elveri. Kiegészíti a képet a nagy csordakút, melynek több ölnyi széles és hosszú, tölgyfa cölöpökkel kibélelt medréből a roppant hosszú vályúba merítik két-három gémes kútágasra akasztott vederrel, ezernyi álat számára, délben, este a vizet a bojtárok. A juhász karámja megint másforma. Annak a belseje lakóhely és konyha; párnás ágy, tulipántos láda benne, gomolyás zacskók függnek a gerendán. A juhász felesége kinn lakik a pusztán, s apró gyerekek játszanak a karám körül. Olyan karám is van, mely sziget módra, vízzel van körülvéve, hídon járnak be az udvarára. Érdekes látványa a hortobágyi pusztának a délibáb, mely nyáron minden derült napon folyton űzi tündéri játékait. A láthatáron tenger terül széjjel, melynek hullámai sebesen kígyóznak, s ennek közepéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Távol álló templom tornya megkettőzve látszik. Néha a délibáb a láthatár alatt fekvő s távcsővel sem látható helységek ábráit fölkapja magasra; akkor úgy tetszik, mintha a Hortobágy tele volna városokkal. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött. Mikor e káprázatos tenger a földet lassanként elnyeli, egy-egy állatcsoport a láthatár szélén látszik állni, s a láttani csalódás által mamut nagyságúnak tetszik. De legfölségesebb látvány a nyári napfelkelte a pusztán. Aki azt élvezni akarja, annak korán, három óra előtt, még csillagos éggel, első hajnalpercenéskor ki kell indulnia a zámi pusztára. Itt tárul elénk az igazi puszta. A végtelen messzeségben, amennyire szem ellát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincsen, mely irányt adhatna. Semmi élő állat, se távol, se közel, se repülő madár, se futó nyúl, se békászó gólya, se prédaleső sas. Csak a csillagos ég és a pázsittal bevont sík mező. De egy hang mégis hirdeti az életet. A légben magasra fölszállt pacsirták éneke, mely hajnaltól kezdve az egész pusztán szerte hangzik. Teljes óráig tart, míg vágtató futamban átszeljük e pusztát, ahol se egy ösvény, se egy kerékvágás nem mutat irányt, míg végre kiemelkedik előttünk a láthatáron a négy zámi halom, közepettük a három gémes kútágas, mint a valóságos Golgotha. Valóban azon a helyen állt egykor az a népes helység: Zám, amelyről most csak a délibáb álmodik; helyét az elpusztult templom kőalapjai jelölik s azok a halmok, melyek eltemetett ezrek csontjait takarják. Itt ezen a pusztán tanyázik a város nagy gulyája. Ezerötszáz tehén idei borjúval s nagy számú bikákkal. Ezek az állatok nyáron a legelőn, télen a tanyákon vagy az erdő-legelőkőn vannak; a teheneket nem fejik, azok csak tenyésztésre valók. Eladni a gulyából csak falkaszámra lehet; s elégszer megesik, hogy az elterelt falka az új lakhelyéről visszaszalad, átúszva a Tiszát, a zámi pusztára. Az egész gulya alszik egy roppant nagy tömegben, míg a nap föl nem jön, s egy hangot
140
Debrecen
nem hallat, akárhogy ugatnak is a nagy komondorok az oda érkező idegen látogatók szekerére. A pusztán látott napfelkelte csodálatos változatainak ugyanazon okok képezik a magyarázatát, melyek a délibáb tüneményeit előidézik. A nappal áthevült szikes talaj kisugárzása által megritkított alsóbb légrétegek sugártörő behatása ez. Az első percben egy csodanagy tűzhalom tolakodik elő a sötét láthatárból, mely a másik percben hegyesre csucsorodik, mint egy gúla. Majd ötszegletűvé torzul a nap-ábra; s a másik percben mint egy oldalt fekvő tojás tűnik elő; akkor alulról összeszűkül, s tökéletes gomba alakját veszi föl; utóbb alulról hegyes citromot mímel, s legvégül a felső részen szűkül össze, mint egy római urna, s a változatok alatt semmi fénye nincsen; szabad szemmel lehet belenézni. E tüneményt a hajnal délibábjának lehetne nevezni. Mikor aztán szétlövelli sugarait az igazi nap, akkor egyszerre talpra áll az egész szarvhordó állatsereg s indul a kolompos vezetése mellett a zöld mezőnek, rázendítve egy folytonos bömbölésből álló kardalt, melynek disharmóniája a leghatalmasabb symphonia. Hajdan ez a puszta népes helység volt, apátság székhelye. Épp úgy Ohat, Papegyháza, amelyeknek neveit most a puszták örökölték, s egy-egy téglás halom őrzi emléküket; az egyes legelők határainak mind saját nevük van, mint a vármegyéknek, amelyek egy országot képeznek. A pásztorok viselete ma is az, ami régen volt. Pörge kalap, lobogós bő ingujj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik alóla munka közben; azon fölül pitykés pruszlik; félvállra vetve csatos szíjon a tulipántos szűr, bekötött ujjakkal; a derékra kötött szíjba dugva a kostök acélostul, meg a tarka kendő; bő gatya, ráncos torkú csizma, amelyikre „egy” sarkantyú van ütve, csak az egyik lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegészíti a viseletet a vállon keresztül vetett karikás ostor, amelyet maguk a pásztorok fonnak nagy művészettel, s a nyelét kiverik réz- és ezüstsodronnyal vagy beöntik ólomcifrázattal. A csikós lószerszáma különbözik a gulyásétól. Mind a kettő huszáros nyerget tart, de a csikós nyergének nincsen terhelője. Csak úgy van az a ló hátára szabadon odadobva. Megbámulni való ügyesség, ahogy a csikós ebbe a le nem kötött nyeregbe föl tud szökni, jobb kezével odaszorítva azt a ló hátához. Úri lovas de még katona is, a legelső vágtatásnál lefordulna nyergestől együtt. A szerszámon kívül oda van vetve a mén nyakába a huszonnégy méternyi pányvakötél tekercsben. Mikor lefekszik aludni a csikós, ennek a pányvának a végét odaköti a keze csuklójára, úgy ereszti a lovát legelni. Az okos állat jól vigyáz, hogy meg ne rántsa az alvó gazdáját; de ha gyanús állatot lát közeledni, hangos nyerítéssel költi fel az alvót. A gulyásnak ellenben díszes, sallangos szerszám van a lován; magas tatárnyergét széles heveder szorítja a ló derekához, melynek drága rézcsatjai remekbe készültek. Hajdan e csatokat ezüstből is csinálták. A nyeregkápán pedig van egy
ÚTLEÍRÁSOK
141
szíjkarika a rézfokos számára. Ez a csikósnak és gulyásnak egyetlen fegyvere; lőfegyvere nincsen. A juhászt bunda takarja; nyáron kifordítva. A kondás szűrt vagy bundát visel, nagy melegben mindenik bocskort. Kifogyhatatlan a hortobágyi puszta költészete; de érdekes annak a prózája is. Az ingóvagyon, amelye pusztán gyarapszik, közel ötmillió forintot képvisel, s fölülmúlja a földterületnek, melyen legel, az értékét. S ennek a sajátszerű, helyi viszonyokhoz kötött gazdálkodásnak megvan a maga értelmi apparátusa, mely a tapasztalat százados hagyományaiból kifejlődve, az új kor ésszerű javításaival párosult. A nagy csárdától óranegyednyi távolban, túl a hídon, a folyó mentében látjuk emelkedni a mátai puszta halmát. Ez egy termékeny földhát, melynek televényes talaján már szántott dűlőket is találunk, s gazdag kaszálót, mely a nemes fajménesek és gulyák ellátására szolgál. E rendesen művelt földháton találjuk a tiszti lakok csoportját. Biztosi lak, orvosok háza, állatgyógyintézet, mind szilárd téglaépületek; körülöttük ültetett park, gyümölcsöskert, rózsaliget, konyhakert, minden ház számára külön jégpince; művelt emberek igényeinek megfelelő kényelem mindenütt. A főbiztos hat kerülőjével végzi a közigazgatást, ő a rendfenntartó hatóság. Fegyveres csendőröknek itten nincs tanyájuk. És öt év óta nem volt egyetlen tolvajlási eset sem a hortobágyi pusztán, ahol ötvenezer darab állat Legel. Ellenben számtalan az eset, hogy másunnan futnak ide a bitang állatok. Azokat rögtön elfogják, a többivel összekeveredni nem engedik, hanem elkülönítik egy körülkerített legelőn, míg a gazdájuk értük megy. Vérengzés, gyilkosság a legritkább esetek közé tartozik. Az állategészség ügyéről három állatorvos gondoskodik. Kettő folyton a pusztát járja, egyik az állatgyógyintézetet kezeli. Az orvos kezelése alatt van az állatgyógyászati patika is, teljesen fölszerelve; s ugyanő kezeli az elővigyázati intézkedéseket. Azt a rengeteg sok állatot, amely kora tavasszal a Hortobágyra kimegy, mind egyenként vizsgálják meg az orvosok, s csak a kiadott bizonyítvány mellett fogadják be a legelőre. Beteg állatot rögtön föl kell hajtani a kórházba. A mátai pusztán van végül Debrecen városnak két legnagyobb kincse: a törzsgulyája és a törzsménese. Egészen másnemű képet mutat Debrecen környéke az északkeleti táján. Nagy Várad felől pompás kőút vezet a messziről feltűnő kettős tornyok, pipázó gyárkémények nagyvárosa felé. Az út mentében gazdag szántóföldek az újabb mezőgazdasági ipar terményei: dohány, repcetáblák váltogatják egymást. Kertek, facsoportok közül sűrű tanyák fehérlenek elő; a sűrű erdő néhol az utat kíséri, de a vége a láthatáron vész el. A tisztásokon kaszált rend, felgyűjtött szénaboglyák,
142
Debrecen
majd gyümölcsöskertek, szőlők, veteményes táblák, dinnyeföldek húzódnak öszsze, amelyeket kertekkel körített nagyvárosi villasorok váltanak fel. Itt már a barom nem legel szabadon, hanem ekét, szekeret húz, s az erős spanyolfajú ló ötével, hetével a nagy nehéz vasas paraszt szekér elé fogva, tíz-tizenkét napszámost vive a szekéroldalon, vágtat a szekérmarasztó homokon keresztül, magasra szálló porfölleget riasztva föl útja nyomán. Van itt a fekete, búzatermő homoktól kezdve a futóhomokig minden fajta, de már mind meghódítva a művelés által. Megkötik a laza homokot a 45 ezer holdra terjedő Csere, Gút és a város mellett levő Nagy-erdő, amelynek területén 17 ezer holdnyi magánbirtokot tevő kaszálók, szántóföldek vannak elszórva. Itt látni Debrecen mezőgazdaságát, amelynek rendszerét, hogy megértse az ember, szükséges megismerkednie azzal a sajátságos birtokközösséggel, amelyhez hasonlót sehol az országban nem találunk. Debrecen városa maga egy nagy földbirtokos; kül- és belbirtokainak területe 170 ezer hold; de a szomszéd hatóságok területén birtokoltakkal együtt fölmegy 20 ? mérföldre. E roppant birtok és a város javadalmai jövedelméből segélyez a város minden egyházat, iskolát, jótékonysági, közművelődési intézményeket, színházat, kórházakat, fedezi a közigazgatás összes költségeit. Mindezekre a debreceni lakos semmi községi adót nem fizet. És ezenkívül a város birtokának egy része az Ondód, a legjobb termőföld, ki van osztva a polgárság között olyanformán, hogy minden 8 öl belsőtelki házhely után 300 öl „ház után való föld” jár. Az minden háznak örök tulajdona. A szántóföld együtt járt a házzal. Külön sem a házat, sem a földet nem volt az utóbbi évekig szabad eladni. Így szolgál ingyen közhaszonra a nagy erdőségek fája is, s abban minden háztulajdonos a telke nagyságához képest osztozik, valamint a hortobágyi legeltetési jogban is birtoka arányában részesül. Nagyban, általánosságban Debrecen most is az, ami hajdan volt; de részleteiben egészen újjáteremtve. A múlt századok sövénybástyái, agyag őrdúcai rég eltűntek nyomtalanul; de még a század második évtizede végén is oly nagy hírben állott nagy fahídról is csak a hagyomány beszél már. Hogy ott a főutcán végig, egész a főtemplomig (nem keresztben, hanem hosszában) vonult el egy rengeteg dobogó, deszkából, facölöpökön álló, beborítva a főutca vízlevezető árkát; a szekerek ezen a negyedfél öl széles hídon közlekedtek; mikor pedig nyáron felszáradt minden latyak, akkor két kapuval elzárták a hidat. Később ezt a tégla, majd az 50-es években a fakocka burkolat váltotta föl. Most ez a szép egyenes főutca szélesen ki van kövezve trachittal, a gyalogjárói aszfaltozva, s két gyönyörű fasor szegélyezi végig. Az utca befelé haladva folyvást szélesedik, úgyhogy a főtemplom és városház előtt már magába öleli az egész piacot. S a fő utcát, a nagy tért és Cegléd-utcát most már díszes emeletes házak foglalják be, azok közt a város újon épült nagy vendéglője, a „Bika”, és a városi színház. Gázvilágítás van az egész városban. Az üres terek díszfákkal beültetve. Mikor tavasszal végighaladunk a vasúttól a nagy vendéglőig a széles főutcán, azt hisszük, egy tündérkertbe
ÚTLEÍRÁSOK
143
jutottunk. Az egész várost betölti a sokféle fajú akácok illata, melyeknek tízezreivel vannak végigültetve az utcák. S a széles kövezett úton sűrű csengetés közt látjuk végigvonulni a gőztramway öt-hat vagonját, nem füstölő mozdonyával, mind megrakva sűrűn, cifra, divatos és népies viseletű közönséggel; olyan látvány, aminőt monarchiánk fővárosai sem képesek felmutatni. Debrecen a távolból is nagyvárosias képet mutat, két kettős tornyú szentegyházával, három egytornyas templomával, füstölgő gyárkéményeivel, az ország egyik legnagyobb forgalmú gőzmalmával, az István-gőzmalommal. A város az első belépésétől fogva igazolja belsejével, amit a külseje ígér: hat széles utca osztja fel a négyezerre menő háztömeget, mind díszes kőépületekkel rakva. S ezekben mintegy ötvenezer lélek lakik: munkás, dolgos nép, semmi proletárság; szegényeiről a város gondoskodik. A középületek mind a város költségén emelkedtek. A cégeken legnagyobbrészt magyar nevek olvashatók. Az őscsaládok, a városi előkelőség ott ragyog, nem a nemesi címereken, hanem a boltcímereken. A kereskedelem és ipar világában a régi magyar családoké a vezérszerep; s ha idegen névvetődött közéjük, azt bizonyosan nagy érdemeiért fogadták be, s ivadéka buzgóbb magyar még az autochtonoknál is. Debrecen nemcsak gazdag város, hanem gazdag polgárok városa, ahol a köznép is jól él. Mutatja a termete, az ábrázatja. Azt mondtuk egy helyütt, hogy Debrecennek egy fellegvára volt: a kollégiuma. (Így hívja azt most is minden ember.) A templom és az iskola azonos eszme a protestánsoknál: a templomban a népet oktatják, s a beöltözött diákokból kerül ki a legátus, aki távolabbi hitközségekben nagy ünnepek alkalmával hirdeti az igét. Az egész piac mélyét betöltő kéttornyú nagy templom alapjában a régmúlt századokig viszi föl eredetét, s azon a helyen épült, ahol egykor Szent András egyháza állott. Hatezer lélek fér el benne. Belsejét a kálvinista puritánság szelleméhez híven semmi festés nem díszíti, egyedüli pompája a nagy orgona. Az is nagy ellenkezés mellett mehetett be oda. Még kriptája sincs. Sokszor elpusztította a tűzvész, de legjobban az 1802-iki, amikor még a harangjai is elolvadtak, csak a Rákóczy-harang maradt fenn, hanem ez is megrepedt, s csak 1875-ben öntetett újra előbbi feliratainak megtartásával. Azóta a templom újraépült. Egyszerű, csupán nagy arányai által megkapó építmény. A kollégium sem az, ami a régi volt. A korszellemnek a régi sajátságos intézmények áldozatul estek. A hajdani seniorn zsinóros dolmányú, hajporos, háromszegletű kalapos mintáját arcképben őrzi az iskola könyvtára. Oda van elhelyezve a nevezetes nagy bot és kis bot is; még most is akadnak diákok, akik a tizenhét fontos „gerundiumot” félkézzel megemelgetik; de az „ad arma!” nem hangzik többé, mely a „machinistákat” a tűzvész oltására riasztá: ma azt a rendes tűzoltócsapat végzi. A latinusokat kínzó egyenruha, a tóga is elmúlt, a nyusztos sinkóval, a háromszegletű sábbeszteklivel s utóbb a pofoncsapott figaróval, s vele együtt az a sok adoma a mindig élces, mindig furfangos bennlakó diákról, a vándor legátusról és mendikásáról; s arról az időről, amikor a diáknak nem volt szabad színház-
144
Debrecen
ba, táncmulatságba járni éjjel a kollégiumból kimenni, azért mégis megtette: a magas kőfalon keresztülmászott. Ebből a kollégiumból századokon át a magyar tudósoknak egész phalanxa került ki. 1550-ben alakíttatott át ez iskola protestáns kollégiummá. Nyolc év múlva már a Wittembergből hívott Méliusz Péter virágzásra emelte. A Kassáról idemenekült Huszár Gál magával hozta könyvnyomdáját, majd a város állított 1563-ban egy ma is meglevő könyvnyomdát, s ettől fogva lett Debrecen az írás szerint „Magyarország s Erdély világosító lámpása”. Ez a nyomda ma is a város tulajdona. Még nagyobb lett az emelkedés, midőn a XVII. század közepén a török elfoglalta Nagy-Váradot; az ottani kollégium elpusztult, tanulói és tanárai Debrecenben találtak új Helikont. Majd a hadjáratban semmivé tett pápai kollégium is ebbe olvadt bele, a pataki Erdélybe vándorolt, úgyhogy egy ideig egész Magyarországnak ez volt az egyetlen református főiskolája. Majd a szellemi színvonal is magasabbra hágott Maróthy, a híres arithmetikus alatt. E század elejétől fogva már minden tárgyat magyar nyelven tanított, kivéve a jogot, mely latin nyelvű maradt. A sok nevezetes tanár között egynek az emlékét különösen megörökíté a népmonda: Hatvani Istvánét, a magyar Faustét. Minthogy a róla támadt mondakör, tudtunkra az egyetlen kálvinista eredetű ördög rege, helyén lesz azt itt megismertetni. Hatvanit a népmonda a szellemek varázsfejedelmévé teszi, ki egy nagy bűbájos könyvel gyakorolja fölöttük hatalmát, s emberfeletti csodákat művel: meghívott vendégeinek elhozatja a tőrök szultán asztaláról az egész lakomát, s aznap a szultán nem kap enni; de az elhozott narancsfákról nem szakíthatnak gyümölcsöt a kíváncsi asszonyságok, mert a hozzányúlásnál az illető hölgyférje feljajdul, hogy az ő orrát, fülét húzzák! Egy feldöntött palackból olyan árvizet támaszt a teremben, hogy a hölgyek mind a padokra ugrálnak előle. Majd sétálni megy, pálcája végével négy lovas szekeret rajzol a homokba, arra felül s megelőzi rajta az előre vágtatott bíró fogatát. A szidalmazó kámzsás barátnak akkora szarvakat növeszt, hogy az nem bírja a fejét az ablakból visszahúzni; halottakat idéz a temetőben, s megküzd az ördöggel. Az ördögnek különös kedve van a diákjait elcsábítani: Hatvani képét veszi fel, s éjféli előadásokat tart. Hatvani tanácsára az éjféli lecke miatt panaszt tevő diákok hamut hintenek el a teremben, s azon megismerik a reverenda alatt a sátán lólábainak nyomát, aztán elriasztják az „Erős várunk nekünk az Isten!” éneklésével. Debrecenben egy egész család egy napon szerencsétlen véget ér: a kisfiú lekéseli csecsemő öccsét s féltében a kemencébe búvik; az anya ráfűti a kemencét, s a szerencsétlenség láttára kétségbeesik, felakasztja magát; a hazaérkező férjnek, családja romlásának láttára, megszakad a szíve. Jutalom tűzetik ki a diákok közt az ez eseményt megörökítő epitaphiumra. Egy diák elnyeri azt e distichonnal: Infans, ut veruex, puerulus, nupta, maritus, Cultello, flamma, fune, dolore cadunt. Magyarul:
ÚTLEÍRÁSOK
145
Kisded, mint bárány, kis gyermek, nő, szerető férj, Kés, láng és kötélen, s fájdalom által esék. Hanem ezt a verset az ördög diktálta neki, s jutalmul a diák lelkét kérte. Hatvani kijátssza a pokol kiállítását a „cras” szóval (holnap), melyet a diákkal az értejövő sátán értesítésére az ajtaja fölé írat. Majd egy kedvenc tanítványát darabokra tépik a szellemek, kiket a feltárva talált varázskönyvvel előidézett; Hatvani összerakja darabjait, s egy szellemet parancsol bele, aztán viszi az examenre; a szellem felel bámulatra méltón, hanem amint egy tanulótárs az „Isten” nevét kimondja a háta mögött, az egész alak porrá omlik. Végre maga Hatvani is rejtélyes módon elrepül a felhők közé. E mondakörben a tudományosság csodái vannak a varázslat bűvhatalmával felruházva, az egész jól jellemzi azt a kort, amelyből származott, amidőn a chemia és optica csodái boszorkányságnak voltak kikiáltva. Ma már a kollégiumban külön theológiai és jogi akadémia, tanítóképezde és gymnasium van a modern felsőbb tanintézetek kívánalmai szerint; tanszékei kitűnő tanárokkal betöltve, természettudományi és régiségi múzeummal, nagyszerű könyvtárral, gyűjteményekkel berendezve; a felsőbb osztályokban négyszáz tanulóval, míg az összes osztályok tanulói száma fölmegy másfél ezerre. A bennlakás még megvan; de a kollégium nem zárda többé. A legátus művelt ember, s a kis diák nem régimódi mendikás már; a „semper” leves is megjavult, csak a mindennapi kenyeret hívják „brúgó”-nak. A nagy számú beneficiumok sok szegény ifjúnak teszik lehetővé tehetségei tudományos kiképezését. A kollégium alaptőkéje 1745-ben 10 ezer forint volt, ma már egymillió. Innen származott ki egész raja a reformált vallást hirdető lelkészeknek, a magyar tudományosságot nagy sikerrel terjesztő íróknak, akiknek egy költőcsoportját, mely a XVIII. század végén és századunk elején saját irányban működött „debreceni kör” név alatt ismeri a magyar irodalomtörténet. Ez az iskola tartá fenn a népies, törzsökös magyar nyelv jogát az irodalomban a nyelvújítókkal szemben. Innen támadt elő Fazekas Mihály, a „Ludas Matyi” szerzője és Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi előtt a legnépszerűbb magyar költő, kinek Izsó Miklóstól mintázott ércszobra ott van felállítva a kollégium mögötti díszkertben. (Egyike a hazai legszebb szoborműveknek, költségét – 26 000 forint – maga a debreceni lakosság fedezte; azonkívül vasból öntött síremléke a költőnek a köztemetőben.) Ez iskolából került elő az első nagyobb magyar nyelvtan és az első füvészkönyv: amaz Földi Jánostól, ez Diószegi Sámueltól és Fazekastól. Csokonai működését bővebben fogjuk ismertetni a magvar költészet rovata alatt, itt csak a debreceni főiskola legnagyobb hatást gyakorolt tudósait, íróit soroljuk fel; az említetteken kívül Sinay, a két Buday, Pécely a történelemben, Kerekes a mértanban, Lugosy a magyar és keleti nyelvészetben, Kuthy Lajos a költészetben szereztek maguknak halhatatlan nevet. Ma pedig már egész hadkeretet képez a Debrecenben működő írók összessége.
146
Debrecen
A magyar színészet is sokat köszönhet Debrecennek. Már 1798-ban ide jött Erdélyből az akkori első színtársulat, s e látogatásait 1804-ig ismételte. Ez évben kapott ajándékba a debreceni színtársulat gróf Károlyi Józsefnétől egy teljesen fölszerelt jelmeztárt, s ez vetette meg alapját a magyar színészet díszesebb kiállításának. A színészeket a város fizette, s az szerződött velük. A számadásokból kitűnik, hogy ritkán volt deficit. A színház ekkor a Fehér-ló vendéglőben volt, majd a szűcsszínnek egy fedél alatti épületében. Egy ideig egy debreceni polgár által épített magánszínházban virágzott a színészet. Adtak eredeti színműveket is s a külföldi írók legjobb műveit fordításban. Végre fölépült az új színház a Cegléd utca elején, s ez 25 év óta Debrecenben a múzsák temploma. A magyar színészet fénykorában, 1861-ben az alkotmányos élet fellobbanásával elhatározta Debrecen közönsége egy állandó díszes színház építését, s négy év múlva készen állt a múzsák pompás csarnoka, mely kétszázezer forintba került. A színi időszak ősz kezdetétől nyárig tart, mindig kitűnő társaság működése mellett, melynek a város subventiót ad. Most már saját nyugdíjalapja is van elaggott színészek számára. A magyar dalról és zenéről is említést kell tennünk Debrecennél. Hogy itt mennyire művelték, bizonyítják azok a tanácsi határozatok, amelyek nagy csapások alkalmával a dalt és zenét városszerte eltiltották; majd a század elején az az engedmény, hogy a diákok zenekarának szabadságot adtak a színházi előadások alatt muzsikálni, de csak polgári ruhában. A debreceni „kántus” olyan híres volt, hogy temetésekre messze föld kívánta megjelenését. Budapesten is szerepelt. A vakációkra hazatérő diákok évtizedeken át terjesztették legnépszerűbbekké vált dallamainkat, a Csokonai dalait: „Földiekkel játszó égi tünemény”, „Oh Tihanynak riadó leánya”, „Este jött a parancsolat”, „A csikóbőrös kulacshoz”, a szép bordalt: „Múlik, mint az árnyék, ez az élet”. A zenevilágban országhírű alakjai voltak Debrecennek Boka, Bihari, kinek utolérhetetlen szép dallamos nótái között legnevezetesebb a 30 emberes toborzó dal. A francia háború alatt Debrecen városára 30 újonc volt kivetve. Akkoriban még az újoncokat toborzás útján szerezték be, tánc és muzsikaszó mellett. Bihari lelkesítő toborzójára az első nap alatt beállt a keresett harminc legény a verbunkosok karéjába. Ezért hívták azt a nótát a harmincemberes toborzónak. Ahogy leírtuk Debrecen jellemző különlegességeit, melyek oly kiváltságos hírt szereztek számára, áttérünk azokra az intézményeire, melyek már az újkor követelményeinek megfelelő nagyobb várost jellemzik. A felekezeti féltékenység rég megszűnt már; a kálvinista hívek nagy templomán, kisebb templomain, azok között a nevezetes „ispotálytemplom”-on, s a legutóbbi években épült Cegléd utcai kálvinista templomon kívül, a katholikus híveknek is ott áll kettős tornyú Szent Anna temploma, s a Mózes-hitűeknek két zsinagógájuk van. A kegyesrendiektől vezetett algymnasium egyenlő magas színvonalon áll a protestánsok középiskolájával. Minden felekezet maga tartja fenn az iskoláit; a tanárok nagy száma egész társadalmi osztályt képez; az elemi iskolák, melyek-
ÚTLEÍRÁSOK
147
ben az oktatás a város bőkezűségéből egészen ingyenes, mint a közműveltség vártái, egész a Hortobágyig kihatolnak. A puszta számára is van kettő. Azok közt nevezetes az ohat pusztai, melynek másfélszáznál több tanulója van; ez felekezet nélküli. A nőnevelésre szolgál egy felsőbb és több kisebb nevelőintézet. Azonkívül van a feleket nélküli reáliskola, melyet a város tart fenn. Következnek a szakiskolák: a tanítóképezde, iparos iskolák, kereskedelmi középiskola, a királyi gazdasági tanintézet nagy terjedelmű mintagazdasággal, földművesek, gazdák iskolája. Ezt az egyet tartja fenn az állam, a többi mind a város saját erején gyarapodik. A szellemi műveltség az alapja az anyagi jólétnek is. Napjainkban már a mezőgazdaság is tudomány; az ipar, kereskedelem még inkább az. A krónikák följegyzése szerint az első nemes gyümölcsfák oltóágait a külföldi akadémiákon járt tanárjelölt diákok hozták haza Debrecenbe. A haladó műveltség nyomai láthatók folyton a mező-, kert-, erdőiparban, állattenyésztésben éppen úgy, mint a műhelyi és gyáriparban. Részletesen kimutatni a Debrecen lakosságának 12 százalékát tevő iparűzők működését e cikk korlátolt tere nem engedi; elég annyit megemlítenünk, hogy ha egy-egy iparágat a változó ízlés, vagy az olcsóbb cikk versenye elnyom, emelkedik föl helyette más, s új piacot keres. Például a hajdan virágzó szövőipart ma már egyetlenegy takács űzi, s a 800 csizmadia mellett támadt pár száz cipész; a szalámigyártás azonban versenyez az olaszországival; a hajdan híres pipagyártás csökkentével emelkedett a tégla- és fazekasipar; a tímárság hanyatlott, de az asztalosság gyarapodott. Elősegíti az ipart a kifejlett kereskedelmi szellem, mely Debrecent az egész országgal, sőt a külfölddel is összeköttetésben tartja. S iparnak, kereskedelemnek úgy, miként a mezőgazdaságnak, életvért kölcsönöznek az egészséges pénzintézetek, takarékpénztárak és bankok. Debrecen, mely azelőtt két megyében feküdt, ma már nemcsak maga önálló törvényhatóságú, hanem egy újabban alkotott (Hajdú) megyének is székvárosa; ennélfogva székhelye a megyei és városi közigazgatásnak, több állami hivatalnak, a honvédségi dandárparancsnokságnak, melyekhez a tanárok, ügyvédek, orvosok, kereskedők, technikusok stb. nagy száma járul. Hogy az ilyen magas műveltségre emelkedett társadalmi osztály a maga mulatságai és intézményei tekintetében is a nagyvárosi mintaképekkel egyenlő lépést tart, arról tanúskodnak kaszinója és több rendbeli olvasókörei, jótékonysági egyletei, kereskedelmi és iparkamarája, kertészeti egylete, zenedéje, színügyi egylete, lovaregylete, lővésztársulata és ügyvédi kamarája. Kényelem és jó ízlés tekintetében pedig tanúskodik a haladásról a Szikszay-féle pompás új fürdőintézete, mely villámfénynyel van világítva, s nemcsak az országban, de az egész monarchiában ritkítja párját: éppen úgy minden európai igényeket kielégítő vendéglői. Debrecen három képviselőt küld az országgyűlésre. A város állandó székhelye a Tiszán-túli reformált egyházkerület püspökének, kinek lakháza a főtéren, a nagy templom mellett látható, s azonkívül református egyháza négy rendes lelkészt választ. Így találjuk együtt Debrecenben az ősi hagyományokat egymás mellett az új kor vívmányaival: a nyikorgó szárazmalmot a gazdag osztalékot fizető gőzmalommal;
148
Debrecen
a csizmadia kapálta kukoricaföldet a kultúrnövényeket termő mintagazdasággal; a „karczost” szűrő homoki szőlőt a francia gyümölcskertészet mellett; a telivér ménest és a taligás „lú”-t; a peregrinust, a ponyvaírót és az akadémia tagját; a nagykereskedőt és a kupecet; a magyar társadalomnak a magasságát és mélységét, de amely minden ízében magyar és önmagától termett. Ami tetszetős és ami zordon benne, az mind magából a vegyítetlen magyar elemből fejlődött ki. Ezt az őseredeti magyar népet képviselik a debreceni jelleges alakok. Mellőzve a tudományosan képzett társadalmi osztályt, mely sem műveltségére, sem viseletére, sem életmódjára nézve semmiben sem különbözik egyéb nagyvárosaink lakosságától, s mely osztály igen nagy számból áll: e helyütt csak a népies alakok felmutatására szorítkozunk. Legelső helyen járdal ezek előtt a debreceni cívis polgár (ahogy magát neveztetni szereti), a ház és külső birtokok ura. Zömök, derékban kifejlett alak; fiatal korában karcsú, nyalka termetű; arca komoly, nevetésre nem mindig hajlandó; csak a jólélés miá gömbölyű; amit mond, előbb meggondolja, s aztán válogatott szavakkal fejezi ki: kiejtésében is megközelíti a színpadon és szószéken használt magyar nyelvet. Nem egykönnyen ismerkedik; amiért azt szokták mondani az olyan emberre, aki nem látja meg, akit nem akar, hogy „debreceni szeme van”. Viselete egyszerű, kék posztó magyar ruha, régebben esős időben zöld krispin, vörös gallérral, kezében hosszú pálca, fején széles karimájú, hegyesen gömbölyű kalap. Ezüstláncot, gombot csak ünnepnap hord magán. A százezres cívis csak olyan viseletben jár, mint a többiek. Az egyes különböző iparágakat folytató mesteremberek egyenruházatszerűleg öltözködnek. A mezei gazda s ennek cselédsége, a hentes, mészáros, csizmadia, tímár, kőműves, ács, gubacsapó, szűcs, kalapos stb. teljesen különböző szabású és színű ruházatot viselnek, úgyhogy vasárnap és ünnepnapon mindegyiket meg lehet ruházatáról ismerni, hogy micsoda mesterséget folytat. Vannak olyan családok, amelyeket nagy kiterjedésüknél fogva már „had”-nak neveznek. S a debreceni cívis polgár címét nem lehet csak úgy a maga kedvéből elfoglalni valakinek; még bele születni sem elég. Maga a cívis polgár fia is csak akkor lesz azzá, ha leteszi a kemény, nehéz esküt, hogy a királyhoz, a hazához, Debrecen városához s mindenféle szabadságokhoz holtig hűséges marad. Erről oklevelet kap, s taksát fizet érte. A debreceni cívis polgár – igen is – büszke: büszke a városára, a puritán erkölcseire, a vagyoni állására, az értelmiségére és az elöljáróira; de amellett tisztességtudó, mást megbecsülő s vendégszerető, ámbár válogatós. A polgárság kevésbé jómódú osztályát legjobban feltaláljuk a vásáros sátorok alatt. Egy ilyen vásár a város különböző helyein valóságos néprajzi kiállítása a debreceni typicus népalakoknak. Itt látjuk a hosszú ponyvasátor utcákban a tulipántos szűrök szabóját, a gubást, a cifrán kivarrott bundák mesterét, a szűcsöt, a hatalmas csizmák szerzőit, kik most is külön színben árulnak, a fazekast mázos kancsóival; és ami az emberi gyomor kielégítésére szolgál: egész sikátora a ser-
ÚTLEÍRÁSOK
149
téshús érdemes feldolgozóinak, szalonnabástyák, kolbászhalmazok és vontcsövű szalámi-ütegek. Sátoraik közepette látjuk a híres debreceni mézeskalácsosokat; s őket elöl kellett volna említenünk, Debrecen hatalmas termetű árusnőit: a fonatos, béles, fán sült kalács (dorongos fánk) sütőit, a kenyér-, sült tök-áruló, sulyomvágó kofák – nem fehér, de piros – népségét- az örök idők számára készített perecek koszorús költőit, a paprika, köleskása és pattogatott kukorica meg az aszalt gyümölcsök örök pártfogónőit, akik között rendesen igen élénk hangon folytatott eszmecsere hangzik. A szegényebb kofanép, aki zsibvásári portékát árul, a melléktéreken gyékényre szorul; a vándorcigány és asszonya pedig már csak mozgó bazárt képez, vállán hordott árucikkeivel s a piac arisztokrata kofái közt meg nem tűretik. Végre kiegészíti e tarka képet az örök taligás: az egylovadmagával ember számot képező valami, akit a közmondás ekként határoz meg: „Kívül fürtös guba, Kiben ember vagyon, Mögötte taliga, Egy ló húzza nagyon.” A nagy országos vásárokat aztán nevezetessé teszi a városon kívül tartott baromvásár, ahol a felhajtott állatok serege arról ad fogalmat, mikor egész népvándorlás megindul minden házi állatjával együtt. Építkezés, háztartás alig különbözik más magyar városokétól; az újabb kor ebben is nagy változást hozott be. A főutcákat emeletes házak foglalják el, s a nádtetőt cserépfödélzet váltotta föl. A népviselet is a divathoz idomul: a leányok már csak ritkán, menyasszonyfővel viselik a gyöngyös pártát, s a hajdan híres tornyos csipkés főkötő csak a régi matrónák fején tűnik még fel; hanem a híres „mesterbálok”-ban, különösen a henteslegények vigalmán még előkerül a régi népies pompa: a hímzett kötények, a virágos vállfűzők. Rajzban közlött ábráinkon híven van visszaadva a debreceni ősmagyar jelleg, legismertebb népszerű alakjaiban, kik helyben a legtekintélyesebb férfiak közé tartoznak, s a bemutatott népviselet tünteti elénk az úgynevezett úri szűr-t, amely éppen oly alkalmas viselő, mint díszruhának. Igy van Debrecenben a népszokásokkal is. Érdekes furcsaságoknak itt híjával vannak, Menyegző, temetés nagyobbára olyan, ahogy ezeket a magyar nép általános jellemzésénél már leírtuk; még annyival egyszerűbb a többinél, hogy a régen behozott puritanismus által felülről kezdve lefelé minden ceremónia gyökeresen ki van irtva. Hanem mulatni tudnak, kedélyesen és kitartón. Legérdekesebb a „mesterbálok”-on a fiatal legények sarkantyúpengető magántánca, mely még emlékeztet a hajdani verbunkosra, melyet előbb a férfiak járnak egyedül, amíg a két választott táncmester mindegyiknek át nem adja a szíve rózsáját, a választott táncosnéját. Népdal ritkán terem Debrecenben, a pusztán inkább. Csokonai dalait, a diákok nótáit énekelték hajdan, dalolják még most is; de a polgárok nagyhírű dalárdái ma már művészi kardalokban remekelnek s versenyeznek a külföld daltársulataival.
150
Debrecen
Csak Szent Dávid zsoltárai maradtak meg ősi kedveltségükben, a csizmadia mustájának csattogása közben énekli: „Az Úr bír az egész földdel”.
ÚTLEÍRÁSOK
151
A magyar Tempevölgy Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? Melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempevölgy nevét? Ahol a magasabb szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt amit a költő énekelt. Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az Alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az Alföld úgy tetszik nekem, mint egy édesanya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni; de kalászos mezőinek arany tengerével mutatja, mily híven szereti, milyen jó anya volt, s míg rezgő délibábjában tündérmeséket mond neki, pacsirtaénekben zengi bölcsődalát. Erdély képe viszont úgy tűnt föl előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és csábít; fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz; valami úgy kényszerít elérhetetlen után sóhajtani; és egy fájó érzés nehezíti a megválást. Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentől tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog! Amint Veszprém megyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel e táj teli van szórva. Nem a márvány írótáblás história emlékei ezek, hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye, vagy a költő ihlete alkotott. Itt az ős vár, melyet a Corvinok híres ellenfele, Ujlaki Miklós építtetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körül, melyet friss forrásvíz töltött meg, s néha friss török vér. Mikoriban a török szultánnak nemcsak a félhold, hanem a fél föld is birtokában volt még, sokat hallották Palota körül a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa szpáhijai lovagoltak be a kastély levonó hídján, s öt esztendeig ültek benne. A népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, amint a fegyverteremben meglátta Ujlaki Lőrinc képét, dárdájával keresztülszúrta azt; ez csütörtök reggel volt, péntekre virradóra halva találták ágyában az agát; Ujlaki ölte meg, annak szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja hegye is ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És ezentúl minden pénteken meghalt egy a török harcosok közül, ugyanazon két körömhellyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban, amiből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem böjtöl. A török had azonban utoljára is megrémült e láthatatlan ellenségtől, s anélkül, hogy űzték volna, kitakarodott a várból. A történetíró azt mondja erre, hogy mese-
152
A magyar Tempevölgy
beszéd, a természetbúvár azt, hogy tán vámpír lehetett az öldöklő kísértet, a poéta azt mondja, hogy szép tárgy balladára. Mulatságosabb adoma az 1687-i visszafoglalásról, amikor Eszterházy hirtelen körülfogta kétezer lovassal s ezer hajdúval a töröktől megszállt várkastélyt, s azzal a hajdúnép rögtön elkezdett lövöldözni kerekes ágyúkkal rájuk vissza. Miután vagy öt hajdú elesett, s néhány török is hasonlóul járt, akkor kijő egy török hírnök a magyarokhoz, s azt kérdi tőlük: – Mit akartok? – El akarjuk foglalni a várat. – Hát miért nem szóltok? Itt a kulcsa; mit rontjátok a kerítést? Így értették meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török volt a várban, aztán velük volt 97 asszony. A várkastély most is bír még tisztes ódon külsejével; a rondella, mely előtt ez a kedélyes diskurzus folyt, most is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de körös körül benőtte azokat szélesen a repkény, mely egész eleven szőnyeget képez a ritka ablakok körül; belül azonban újdivatú ízlés rendezte a boltozatos ősi termeket. Távolabb az erdők között, sűrű mogyorófabokrok közé rejtve látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvenc vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a csuka máját, a kérdező királyunk furfangosan felelve: „csóri csuka, nincsen mája”; mire a király rögtön kádenciát mondott: „palotai pálca: nincsen száma!” – s a csukamáj rögtön előkerült. Mátyás vára összeomlott, Ujlakié most is áll még. Nem messze innen az út mellett látszik most is az a kőfal, mely közt most is egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány Kinizsi ugratójának nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős híd volt, s ha a Kikiri-tó zsilipjeit felhúzva, a tavat lebocsáták a mezőre, csupán a hídon keresztül lehetett Patotának menni. Kinizsi Pált egyszer nagyszámú törők had szorítá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a tó zsilipjeit, s míg bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt egymaga harcolt az ellennel; tudjuk azt felőle, hogy két kézzel szokott verekedmi. Mikor aztán a híd le volt rontva, egy ugrással átszöktetett rajta Villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást! Hogy Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos; de azért nincs az a bölcs, aki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből – s minek is beszélné ki? Az út irtott erdőkön visz keresztül. Én úgy megsirathatnám minden kipusztított erdőt – nem státusgazdászati szempontból; azt nem bízták rám –, hanem azokért a szép lombos fákért, amiket olyan ingyen teremt számunkra a jó föld; talán nem is a mi számunkra, hanem árnyékul az erdei virágnak, fészkül az énekesmadárnak; az éhes ember aztán nekimegy fejszével, kivágja, éget hamuzsírt belőle, helyét beveti búzával, s még azt akarja, hogy a föld háládatos legyen hozzá. Ez
ÚTLEÍRÁSOK
153
pedig azzal áll bosszút, hogy az irtott erdők helyén annyi követ vet föl a szántóeke után, hogy a tér fehér lesz tőle, mintha jég verte volna el, de nagy darabokban. Én bámulom, hogy van kedve valakinek az ilyen földbe belevetni a búzát, amely fordított mértékben követ ad annak, aki őt kenyérrel hajítja. Bele is untak sok helyen, s parlagon hagyták a felbolygatott földet – azt most aztán belepte szélibenhosszában a kökény- és a galagonyabokor. Most ez a nyomorék cserje tenyészik a szép ős lakok, a régi erdők helyén. De sok tanulságot lehetne ebből olvasni, ha volna, aki az ilyen betűt is olvassa! … Most egyszerre mint egy boldogabb világ révpartja, tűnik elénk a Balaton. Amint egy hegylejtőre feljutottunk, két erdős domb völgylete közül kivillanik a regényes tó naptól aranyozott tükre, oldalt Örs helysége, túlnan a somogyi partok tornyos falvai foglalják rámába, s ezentúl egészen megváltozik a táj arculata. Amint Örsön alól a Balaton partján leszállunk, mintha egyetlen kert tárulna elénk; egy óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva, egymáshoz sűrű közelségben, csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körül, mely oly hűsítő, oly boldogító látványt nyújt a szemnek és léleknek az egész nap látott sárga tarlók, kavicsos parlagok után, miknek nézésébe belefáradt. Egyfelől az édeni táj, másfelől a tündéri tó – olyan fönséges, olyan megragadó látvány. Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől, vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle lelkesült utazóktól. Ah, mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek e gyönyörű vizet lecsapolni! Ugyan mi célra? Miért veszítse el hazánk költői szépségeinek egyik legszebb gyöngyét? Csak azért, hogy néhány földesúrnak, ki a meglevőt sem képes okosan művelni, nagyhatárú birtokához még néhány ezer holdnyi szárazföld ragadjon. Porzót, az igaz, hogy árulhatnának eleget; mert a Balaton medrének vasporos és magnéziás talaja nekik semmiféle füvet meg nem fog teremni, azt láthatják a somogyi partokon. S milyen Nemezis következnék a hálátlan fajra! Hogy állnának bosszút az elűzött tündérek kiszáradt vizükért! Ez a szép zöld tájék, hogy kopárulna el! Patakok csermelyek után vesznének, s lenne a kiszáradt tó helyén egy sívó homokpuszta, egy istenverte tájék közepett, melyet eső soha nem látogat. Ez a szép Balaton nemcsak szépsége, de áldása is a környéknek; hanem olyan az ember, hogy mindig azon töri a fejét, milyen nagy úr lehetne, ha azt bírná, ami nincs. De hallgassunk el a szomorú jóslatokkal, hisz az egész képtelenség. A Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő telihold; s Balatonfüred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől, anda ringással hangzik át az esteli imára buzdító harangszó. Amint Balatonfüreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első percben ismerősödre ne találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást, az érkező gyorskocsira pedig mindenki vár, és oda inkognitó nem lehet megérkezni.
154
A magyar Tempevölgy
Az egész fürdő fiatal telep még; a park sem régi, a sétány még újabb, mely körül magas vendégházak emelkednek, minden oldalról; a sétány közepén áll a savanyúvizes kút; a park elején a nemzeti színház, egy fedett épület, mely közköltségen épült; homlokzatán e szép felírással: „Hazafiság a nemzetiségnek”. Beljebb az erdőben a tágas nyári színkör, melyben derült estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki színtársulat előadásait. – Azért beszélek legelőször is a színházakról, mert a színház tesz tanúbizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől. Vannak nagy alföldi városaink, mikben még egy színkör, vagy rögtönzött pajta sem hirdeti a nemzeti költészet és művészet igéit; míg sok dunántúli kis városka versenyez műízlés és pártolás tekintetében Pesttel. Íme Fürednek két színháza is van; mindkettő csinos, jóízlésű. Nyáron látogatóinak buzgalma fenn tudja tartani színészetét, míg Pesten … szeretnék efelől igen keserű dolgokat írni, ha most éppen olyan gyönyörűen nem ragyogna a hold a Balaton felett, hogy kiveri a fejemből az egész szomorú történetet az egyszeri emberről, akit addig gyógyítottak, amíg belehalt, majd máskor elmondom. Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthímes tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk a szélcsendes alkonyi lég. Fiatal, szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arcképeket tovább, akinek helyes képzelme van – nem fog csalatkozni. Ez a vonás húzódik végig az egész társas életen, s ez az, ami többet ér Balatonfüred minden magnéziájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket, sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő bemelegszik, akkor a fürdésre kerül a sor. A kis tenger langyos vize tán még régi nimfájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt nevezni; ahogy óhajtja magát azzal, aki egyszer megfürdött benne, s ha átlátszó hullámai között kilibegünk, alig tudjuk azt elhagyni. A bátrabb úszók kinn versenyeznek a zöld tükör fodrozatos színén: két nevezetes úszóról beszélt akkoriban a közfigyelem; az egyik volt egy fiatal magyar gróf, roppant atlétikai termet, a másik egy kis tízesztendős növendék diák. A gróf nagyon megszerette a kis diákot, amiért az merész ambícióval minduntalan vele bátorkodott versenyezni. A gróf többször megtette azt a férfias merényt, hogy Füredről átúszott Tihanyra; ez néha négyórai úszás; egyszer a kis diák is bemerészkedett vele e bátor vállalatba; a gróf bizton hitte, hogy a gyermek, ha érezni fogja, hogy fáradt, majd visszakérezkedik: de az csak úszott vele tovább; ekkor megszólítja a gróf: – Van az ön atyjának még több fia? A gyermek azt felelte: – Nincs. – Akkor hát forduljunk vissza. A délutánt regényes kirándulások, az alkony óráit a színház, az estét kedélyes társalgás foglalja el, többnyire a szabadban, mert Füreden rendesen derült idő
ÚTLEÍRÁSOK
155
van, eső ritkán esik, a környék mégis oly üde zöld: a Balaton lehelete teszi azt; csak néha jönnek pompás zivatarok onnan a somogyi partok felől, miket napokkal előre megjósol a Balaton – legnagyobb szélcsendben elkezd háborogni, tengerhullámot hány, s harsogva csapkodja partjait, a zivatar napján fekete-zölddé lesz; csak szélei szegélyezvék fehér tajtékprémmel; s e sötétzöld tükörben olyan tündérien rémes a cikázó villámok lobbanása, mikor egy-egy belecsap a vízbe, mintha onnan alulról egy másik csapna hozzá vissza: pár óra múlva aztán kiderül az ég, a Balaton megint kéken mosolyog, mint egy könnyen haragos, könnyen engesztelődő hölgy. Füreddel szemben a tihanyi magas félszigeten, emelkedik a tihanyi apátság kéttornyú kolostora. Magasztos egy tájkép! A zöld környezetben csak ez a sziklafal kopár, homlokán mint egy régi korona az ódon épület, tövét a zöld hullám locsolja, kövült csigákat, a mesés kecskekörmöket hányva ki a partra. Még egy nevezetessége van Tihanynak: nagyszerű visszhangja; a kolostor fala veri azt vissza; tiszta csendes időkben egy egész hexametert képes visszamondani. Egyszer egy angol hölgy kísérté meg a visszhanggali beszélgetést – szél lehetett, a visszhang nem beszélt neki. „Haj, asszonyom – szólt neki a kalauz –, nem tud ám még a mi ekhónk ezen a nyelven!” A mi kis magyar tengerünknek még saját gőzöse is van; annak nevét viseli, ki e táj minden kövét megénekelte – Kisfaludyét. E gőzösön magyar kapitány van, aki magyar vezényszavakkal kormányoz, gépész, kormányos, hajóslegények mind idevalók, még az ebéd is nekünk való: pörkölthús, galuska, paprikás hal, badacsonyi bor hozzá, s ha némelykor egy kissé erősebb szél indul meg a Balatonon, s a habok oldalt kaphatják a hajót s hintázni kezdenek véle, még egy kis szelíd tengeribetegséget is érhetünk – tulajdon magunk vizén! – és ez is élvezet. Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végighasítja a Balatont, a világ legszebb panorámája vonul el szemünk előtt. Változatos halmok, majd kopár sziklás homokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton vagy az erdők közepéből egy-egy erős ősrom váza fehérlik elő, de annak a képe sem oly szomorító, mint más romjainké. Nem az ősi dicsőség romjai ezek, hanem egy kedves lejárt koré, melynek búját, örömét ismerjük, s tudjuk jól, hogy e várakat, födetlen kastélyokat nem egy nagy veszteség hagyta ily üresen, hanem csak a haladó korízlés; melynél kényelmesebb, okosabb és célszerűbb gondolat most lenn a síkon s benn a falu közepén lakni, mint odafenn a szellős te tőkön, s a mai kor lovagjai és delnői könnyebben sóhajtozhatnak egymáshoz a nemzeti színház páholyaiból, mint régen egyik vár ablakából a másikba. Az pedig éppen kiment a divatból, hogy valaki szerencsétlen szerelem miatt remetévé legyen, s kis csengettyűvel harangozzon az ájtatos népnek – most legfeljebb rossz verseket ír, azokkal harangozza be a publikumot. A változó halmok háta mögött egy távolabb álló pont, egy várral koronázott szikla emelkedik ki. Ez a költői várhalmok hőse, Csobánc. Ötször tűnik el a szem elől és
156
A magyar Tempevölgy
ötször mutatja meg újra magát, mint egy drámai hős, ki végigjátssza mind az öt felvonást. A megénekelt halmok egyenként tűnnek el, a végigvonuló part mellett látjuk Badacsonyt, ismerjük hírhedett borát, s némelyikünk arra is emlékezik, hogy itt a hegyoldalban áll még a költő kicsiny nyári háza, ahol azon gyönyörű költeményeket írta, miket azóta paloták és kunyhók megismertek. Mikor elhaladtunk alatta, úgy tetszik, mintha még most is melegebb volna itt a lég, zöldebb a falevél, mint másutt. Ama kis lapos domb ott a Szent Mihály-hegy. A kis ház ott a közepén most is olyan remetének való kis hely, olyan eszményi lakás valaki számára, aki a szerelmét elveszté, csak bosszúját tartotta meg, s addig várni akar csendesen, amíg az megérik. A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, mely regényes útjának célja. Aki idáig is meg van elégedve sorsával, az a födélzeten marad, s visszatérhet, vagy lefekszik és végigalussza az egész délutánt, vagy újra végignézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. Aki azonban megérti azt a vágyat, mely e távol látszó romok után vonzza a szívet, az kiszáll Keszthelyen, s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza Balatonfüredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is a költő szelleme borong. Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt; aki keresztülmegy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt, melyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó eszméket adott nemzetének – nem szavakban, hanem tettekben. Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, melynek kéziratai közt legnevezetesebb Kinizsinek egy írott imakönyve, mely annyira magyar, hogy abban elejétől végig egy idegen szót sem lehet találni – amiből az a tanúság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, amit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos műveltség mellett tökéletesen el lehet nyelvünk minden idegen kifejezésétől. A könyvtárban különösen egy férfiarckép vonja magára a figyelmet: egy középkori magyar hős alakja, kinek szabályos finom vonásait aki egyszer látta, soha többé el nem felejti; nagy mélázó kék szemeiben, megszólalásra kész ajakán valami élni látszik, ami soha meg nem halandó. Ki e rokonszenves arcú férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós, korának és honának kedvence; az édes tollú, éles kardú hős-költő, ki írt nagy diadalokról s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, míg végre őt is ledönté a bőszült kritika mint mondják, egy vaddisznó képében. Meglehet, hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni a hitrege az ádáz bírálatot, mely a megirigyelt férfit elvette azoktól, akik olyan nagyon szerették… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de
ÚTLEÍRÁSOK
157
Csobánc, Tátika, Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Mégsem hiába hullt hát, ahol elhullt a jó hősök vére, s nemhiába hullt utánuk a szegény hegedősök könnye; a fű, a réti virág legalább háládatos maradt érte. Estére Sümeget érjük el; a legregényesebb fekvésű kis városkát, mely fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümegi várrom, még mindig erős falaival, miket, hogy haragjában le nem tudott dönteni az idő, jókedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják holdvilágos éjszakában a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak páncélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz. Páncélos lovagok, pártás hajadonok! Mesemondás az egész. Mesemondás az egész lélekjárat elmúlt dicsőségről, ragyogó napokról; ha a költők nem idézgetnék őket, elő sem jönnének – akkor is csak az hisz bennük, aki babonás. A mai reális kor embere csak Rothschildnak hisz, s csak azokat a költeményeket olvassa, mik börzetudósítás cím alatt jönnek: s meg van elégedve, ha azokban jók a rímek. Nem háborgatott bennünket Sümegen egész éjszakán át semmi szellem; pedig hisz itt lakott a regék halhatatlan írója. Ha ő nem keresett fel, meglátogattam én őt; ott alszik az ízt melletti temetőben; egy kis alacsony sírkereszt jelöli sírdombját; a sírkereszten akkor is volt egy hervatag koszorú, mellette kétfelől korán elhunyt rokonai, Tivadar és Elvira feküsznek; az a bogácskóró ottan jobbfelől egy, egészen a földdel egyenlővé taposott sír helyén nőtt fel; az a bogácskóró jelöli azon boldog nőnek örök alvóhelyét, akihez a költő a Himfy szerelmét írta! Annyi virágából a pazarló költői szerelemnek nem maradt a nő sírjára egyéb ennél a szomorú tövises virágnál. Még egy pontja van e regeszépségű tájnak, melyet nem szabad kikerülnünk: ez Csobánc. Ötször láttuk eltűnni a Balatonról, mindig más meg más hegyek háta mögül, végre előttünk áll egy magas hegyorom, messzire fehérlő sáncaival. E sáncok magasából visszalátni a Balatonra, a távol csillámló ezüst tükrön most úszik végig a kis magyar gőzös; körül zöld síkság, erdős hegyek, csillogó patakok a mezőkön; patakok mellett fehér falvak hegyes tornyocskákkal és az erdős bércek homlokain a komor várromok; egy közülük úgy áll a síkság közepett egy vulkán alakú hegytetőn, mintha az egész egy egyiptomi gúla volna. És e várromoknak meséit mind ismeritek. Tudják azt az öregek és ifjak, tán még a dallamra is emlékeztek, amire énekeltük hajdan: „Szomorúan hallott kongni…”- S ha magatok körülnéztek, még ott láthatjátok az orgonabokrokat, mik elvadulva lepték el a vár udvarát és a zsálya- és liliombokrokat, mik most is díszlenek a mezei fű között, s a borostyánrepkényt, mely felfut a falakra-a hősöket, kik itt éltek, csatáztak és szerettek, túlélte az orgonafa, a liliom és – a költő dala.
158
A magyar Tempevölgy
A hegytetőn örök szél fúj, s üldöz bennünket a méla dallam: „Szomorúan hallott kongni…” Alant a hegy tövében forró napsugár éget, s jókedvű szőlőmunkás emlegeti az adomát a csobánci kutyáról, mely vizet nem kaphatva Csobáncon, ha megszomjazik, kénytelen a szomszéd faluba menni ivásra; míg azonban hazajön, újra megszomjazik, megint csak vissza kell mennie a szomszédba; így aztán egész nap lót-fut egyik falutól a másikig; innen a csobánci ebbel való variációja az Orbán lelkének. – Magasban él a poézis, ide alant az adoma – és mind a kettő az Úrtól jön. Egy kis kerülővel Szigliget felé szekérháton térünk vissza Balatonfüredre, még odáig is majd itt, majd amott tűnik el mellettünk egy-egy kisebbszerű rom; de már ezeknek a nevét sem tudja jóravaló ember, s be kell érnünk azzal, hogy ez is valami puszta templom, régi kastély; most azután virágcserép, melyből szép nagy szálfák nőttek elő. Estére ismét előttünk áll a kis hazai tenger; ismét Füreden vagyunk; és azt mondjuk, hogy hazajöttünk; mert ott mindenki olyan otthon érzi magát. – A benyomás, mit e pár napi látvány hagyott a szívben, eltörölhetetlen marad.
ÚTLEÍRÁSOK
159
Úti képek A BEFAGYOTT BALATON, AZ ÖLELKEZŐ VÁRROMOK Útitársam egy angol borkereskedő, ki Balaton melléki borokra terjeszté ki figyelmét, Mr. Wilkins, egész a siófoki útnyílásig afölött elmélkedett, amit – nem látott. Nem látott az egész úton zöld vetést. Kifagyott-e a búza? Vagy nem is vetettek az idén? Vagy kiették az egerek? A nagy róna valóban olyan, mint egy ugar. A siófoki agyagpartok résnyílásánál aztán beszélhetett már arról, amit lát. Az egész hatalmas kis tenger végig befagyva. A hullámzó fellegeket, partokat visszatükröző élő lap helyett egy holt mozdulatlan zöld síkság, oly sötét, mint a malachit, fehér vonalakkal átcikázva, a távolban mozgó hangyatömegek elszórva rajta: halászok, korcsolyázók; ma éppen ünnep van, mindenki mulat. Ez a második jégkérge a Balatonnak ez idén. Az első odakinn hever már a somogyi homok fenyéren; hoszszú fehér bástyák, összedűlt palotasorok alakjában, azt egy északi szél verte ki oda mind, s a tél második páncélt vont helyébe. A Balaton is luxust kezd űzni, kétszer változtatja a toilettjét egy farsangon. A Tihanyi-félszigeten túl új tüneményt mutat e bűvös kép, ott is be van fagyva a tó; ugyanazon malachit födél rajta, hanem a somogyi parthoz közelebb egy óriási hosszúságú rianás vonul rajta végig Tihanytól le Badacsonyig, s a szétnyílt helyen azúrkékvíztükör ragyog. A zalai hegyek száz meg száz apró borházakkal vannak fedve, miket a nap arannyal festett, s a ragyogó pontok azon a hosszú szabad víztükrön úgy tűnnek fel, mintha futó fáklyák volnának, míg a jéglap maga visszfénytelen marad. A tündérlámpások ott az égszín úton versenyt futnak velünk, ameddig a Balaton tart, s míg egy másik bűvmutatványa a láttani csalódásnak másfelé nem ragadja a figyelmet. Két ősi várrom tűnik fel a zalai hegyek között, mik a sebesen rohanó vonatról úgy tűnnek fel, mintha egymás előtt és mögött járnának-kelnének. A két várrom Csobánc és Szigliget. Ezek is sietnek egymáshoz; méltóságos vonulással közelednek egymás felé, már összetalálkoznak, Szigliget eléje vonul Csobáncnak, de az nagyobb, mint ő, s mikor Szigliget egész előtte áll, a csobánci rom az ő tornyai fölött tűnik elő. Akkor talán a két várkísértet szellemlakosai átbeszélgetnek egymáshoz. Aztán megint búcsút vesz egymástól a két várrom, szellemsuhanással elvonul délnek, északnak. És ezt a bűvmutatványt mindennap hatszor ismétlik a vasúton jövők-menők előtt, ezek pedig nem törődnek a várrom kontratáncával, hanem keresik azalatt a Pester
160
Úti képek
Lloydban, hány krajcárral járnak egymás előtt, alatt, fölött a mai nap romjai, kísértetei: a börzejáték-papírok?
AZOK A SOK KERESZTEK Kanizsán túl az angol borász helyett egy osztrák baronesse és egy apáca lettek útitársaim. A baronesse érdekes halovány arc, az apáca szigorú, merev tekintetű szent hölgy. Az egész úton semmiről sem beszélnek. Vajon zárdába viszik-e a halvány leánykát, hogy oda eltemessék? Vagy pedig zárdából hozzák ki, valamely kifáradt osztrák pair menyasszonyául, hogy úgy temessék el? Mi közöm hozzá? Egyszer egy faluhoz oly közel halad el a vonat, hogy a faluvégi szent feszület ott suhan el az ablak alatt. Az apáca ájtatosan keresztet vet magára, s villámló tekintetet az ifjú hajadonra, ki azt elmulasztá; halkan mormogva: „Baronesse, nem látta ön a szent feszületet?” A megdorgált leányka még halványabb lesz, s most már figyelni kezd az út mellett elsuhanó tárgyakra. Egyszer csak keresztet vet magára. Egy perc múlva ismétli. Megint egy perc múlva ugyanazt teszi. Aztán megint úgy tesz. Perc múlva megint. Mikor már a huszadiknál van, az apáca szemei szikráznak a haragtól, nem állhatja tovább, megszólítja a túlájtatos hölgyet. – Baronesse, mit csinál ön? Hisz azok nem keresztek, hanem telegráfrudak! (Biz azok hasonlítanak az apostoli hármas kereszthez nagyon.) A szemvillámokból nekem is jut, önkéntelen profánus hallgatónak és szemtanúnak, mely közbeszólásra készt. – Soror in Domino, az Úr csak a jó szándékot tekinti. E kegyes mondat megszerzi számomra az absolutiót. Bizonyosan menyasszonyul viszik a halovány hölgyet, azért nem tudja még, hogy mi különbség van a feszület és a távírdaállvány között! Majd ha férjhez megy, megtudja, hogy mi hát az „igazi kereszt!”
A PESTI SÍKSÁG Három megyéből és a volt kiskun kerületből van ugyan alakítva, de a hosszú hivatalos név helyett a közéletben csak egyszerűen Pest megyének nevezzük Magyarország legnevezetesebb vármegyéjét, mely a fővárost s a királyi család téli és nyári fejedelmi lakhelyét foglalja magában.
ÚTLEÍRÁSOK
161
Ahogy a budai hegycsoport legszélső előfoka, a Gellért-hegy meredeken lehanyatlik a fővárost kettéválasztó Duna medrébe, a túlsó parton kezdődik Európa délkeletének legnevezetesebb rónasága, mely az Erdélyt körülölelő hegyekig terjed. E geológiai sajátságnál fogva, hogy a hegyvidéket rögtön, minden átmenet nélkül felváltja a sík lapály: a legérdekesebb panoráma tárul a szemlélő elé, aki a budai hegyek magaslatáról tekint szét kelet és dél felé. Sok idegen utazó, ki ezt a képet látta, elragadtatással hasonlítá ezt össze a Nápolyt környező vidékkel. Csakhogy ami ott a végtelenség eszméjét képviselő tenger, az itt a róna. Éppen olyan sík, szakadatlan, a láthatárral egybefolyó. Tavaszszal a vetések üde zöldje, nyáron az érett kalászok arany palástja takarja e hajdani tengerfeneket, itt-ott megszakasztva egy-egy ültetett erdő sötétzöldje, vagy a Dunának föl-fölcsillámló ezüst szalagja által. Falvak, városok tornya csak nagy messzeségben látszik. Északkeletnek még tiszta derült éggel fölkéklenek a nógrádi hegyek, s a hevesi Mátra halványkék sziluettje: arrább a gödöllői halmok erdős lankái sötétlenek; keletnek, délnek aztán háborítatlan a róna képe. S amit a legmagasabb hegytetőről látunk, az a félkör magának Pest megyének alig egy huszadrésze lehet. A budai hegyek alatt kígyózik el a Duna, a főváros fölött kettéhasítva a Margitsziget által, a város alatt délnek haladtában ismét kétfelé hasad, a Csepel-szigetet képezve; bal partján emelkedik a bámulatosan gyarapodó Pest, melynek palotasorai egyre hosszabbodó vonalat foglalnak el a folyam mentében, míg kertektől környezett villái, füstölgő kéményű gyárai a hajdani homoksíkon foglalnak szemmel láthatólag meghódított tért. Akik még negyven évvel ezelőtt láttuk ugyane hegyoromról ugyanezt a tájat, viszszaemlékezhetünk arra a homoksivatagra, mely a fővárost körülvette. Egy-egy nyári vihar valóságos sirokkót támasztott e rónán, mely porfellegeivel a fővárost láthatatlanná tette. Ma már e szaharai tünemények nem ismétlődnek. A homokhalmok helyét gyárak, munkástelepek, apró községek foglalták el, melyek között mint tovasikamló ezüstfehér kígyókat látjuk végigvonulni a vasúti vonatokat a nap minden órájában, kelet, dél és észak irányában; éjszaka földönfutó csillagokként közeledni tűzfényeikkel a nagy kört elfoglaló központi pályaudvar felé, mely villanylámpáival koronát látszik képezni a főváros felett. Minő más volt az élet ugyanezen a rónán, századokkal ezelőtt! Ahol most a gyárak kéményei füstölögnek, ahol a dübörgő mozdonyok sivítása hangzik, ott tartotta a magyar nemzet országgyűléseit: a hírneves Rákoson. II. Ulászló törvényében (1498: I. t. c.) meg van határozva, hogy minden harmadik évben Szent György napjára a Rákosra országgyűlést hív össze a király. Erre az országgyűlésre köteles megjelenni az ország legtávolabb részéből is minden főpap és zászlósúr, az ország bárói és az összes birtokos nemesség. Csak az egytelkes nemesek küldhetnek tízen-tízen egy maguk közül választott követet.
162
Úti képek
Aki az országgyűlésről elfogadható ok nélkül elmarad, ha főpap vagy főúr, fizet nyolcszáz arany forint bírságot, ha nemes, négyszázat. De az országgyűléseknek tizenöt nap alatt be kellett végződniük, s ez idő alatt a szükséges törvényeket meg kellett vitatni és megállapítani. Ezeket a gyűléseket a szabad ég alatt tartották, gyakran e célra emelt faépületekben, s a karok és rendek ezalatt sátorokban tanyáztak, a maguk költségén: lóháton s nagy cselédségtől kísért társzekerekkel jöttek, és éppúgy távoztak, ha dolgukat elvégezték. Megesett, hogy az országgyűlésből egyenesen a csatatérre kellett indulni a karoknak és rendeknek, s amit szóval elhatározának, azt karddal jómaguknak ki is vívni, ahogy Kisfaludy Károly Rákosi szántó-ja énekli: Mondják, itten vitéz urak, Összegyűltek, tanakodtak; S ha csatára trombitáltak, Mint a sasok, víni szálltak. Nehéz a képzeletnek egyes elszórt adatokból világos képet alkotni a Rákoson tartott országgyűlésekről, melyeknek némelyike az országra nézve végzetessé is vált, mint az, amely a mohácsi vészt megelőzte. Elnök ott nem volt, naplót nem vezettek: húszezernyi tömegnek az akaratát egyes népszónokok tolmácsolták a király és a főrendek előtt, kik Budán tanácskoztak a Szent János templomban; míg a köznemesség Pesten és a szomszédos falvakban helyezkedett el. A köznemesség határozatait Budára átvivő nagyszámú küldöttségnek a várkapuban a fegyvereit le kellett raknia. Megtörtént azonban, hogy maga a király is személyesen is lejött Budáról a rákosi országgyűlésre, mint II. Lajos, s ott értekezett a köznemesség szószólóival. Ily nagy gyülekezetnek a befogadására nem lehetett más helyet választani, mint a Rákosmezőt, mely hajdani állapotában terméketlen homoksivatag volt, amelyen egy régi író följegyzése szerint nem termett más, mint répa, dinnye és retek. Csupán Corvin Mátyás idejéből emlegetnek Pest határában, a várostól egy római mérföldnyire egy királyi kertet, melyben vadak tanyáznak és liliomok nyílnak. Különben az egész Rákost úgy tekintették, mint a senki földét, amelyet a főurak nem tartottak érdemesnek donációba kérni. Mai napság ez a sivatag dúsan jövedelmező mezei gazdaságok területévé lett, s a szaharai homokvihar nem borítja el többé a fővárost, melyet ültetett erdőöv vesz körül: míg a kertekkel körülvett házcsoportok egyre nyomulnak előbbre, elfoglalni a hajdan dicsőséges nemesi gyűlések helyét a még sokkal nemesebb kultúra számára. A változott kor mellett is irányadója maradt Pest megye az egész országnak – mind szellemi művelődés, mind alkotmányos politika, mind közgazdaság tekintetében.
*
ÚTLEÍRÁSOK
163
Mindjárt a főváros alatt, még annak határában, a Duna bal oldalán kezdődik a nagy magyar Alföld. Túl a vízen az Alpeseknek idáig terjedő nyúlványai alkotják a partot s szabnak a folyónak jobbfelől határt. De csak dombokká lapulnak már e tájon, s a Szent Gellért-hegy szálban álló szikláitól kezdve délfelé, alig párszáz lábnyira, el is lapulnak egészen. A bal parton a Kárpátok végső ágai nyúlnak le egészen a Rákosmezőig. Fent Vácnál van az utolsó magaslat, mely a hegy nevet megérdemli: a Naszál. Ettől fogva délnek egyre törpülnek a dombok, mint a tovaterjedő hullámgyűrűk, melyeket a vízbe dobott kő csobbanása okoz. S bár hullámzatos az alakulás, a vidék mégis inkább lapály, mint dombvidék. A hullámok vonulatának iránya az uralkodó szelek szerint északnyugat felől délkeletnek tart, mígnem az utolsó hullámhát éppen a budapest–ceglédi vasút mentén átcsap a nagy síkság lapályába, mely a Duna–Tisza egész közét elfoglalja, s lehúzódik a Bácskán keresztül egészen az Al-Dunáig. Ezen az alsó síklapályon is vannak azonban apró emelkedések és völgyszerű horpadások. Homokbuckák szaggatják meg az egyformaságot, melyeknek magassága olykor harminc-negyven métert is elér, s melyeket a szél hordott össze valamikor. Ma már legnagyobb részüket felszántotta az eke, tanyák épültek a pusztaságokon, melyeket akácligetek vesznek körül, s a falvakat és városokat szőlőkertek környezik. Ez teszi tetszetőssé a tájat, melynek különben nagy fogyatkozása, hogy kevéshelyt vannak erdői. Pedig hatalmas rengetegek állottak itt valamikor! A Rákos mezejétől le egészen a Hód taváig húzódott az erdőség, melynek romjai elmaradozott foltok gyanánt maradtak reánk. Pótharaszton megvan még a tölgyes, mely összeköttetésben volt a vacsival; itt az egyik részt Körtvélyesnek nevezik ma is, mint őseink idejében, s ez majdnem Nagykőrös alá nyúlik, de minden vágásnál kevesebb lesz benne a körte és több a tölgy. Kecskemét alatt a szentkirályi és szentlőrinci erdő maradt meg egész korunkig s a Tisza-parton a Tős, melynek fáira óriási szőlővenyigék kapaszkodnak. Ezt a venyigés ligetet Árpád szőlőjének nevezte a nép. Különben az új kor akácait kivéve csakis némi nyárfát, a Duna és Tisza partjain fűzfát, egy kevés borókát (Inárcson és Bugacon) s Páhi mellett egy kőrisfaligetet találunk az egész pesti síkságon. Folyóvíz nincs rajta nevezetes. Két időszaki patak – a Galga és a Tápió – a Tisza felé lejtenek, de száraz nyarakon ezekben is el-elapad a víz. A Rákos és Szilas patak a Dunába öntik kis mennyiségű vizüket. Ezeken kívül pedig csak a Dunaparton fakad föl egy-egy forrás, így Gödnél, s így a főváros alatt, a Soroksárra vezető országút mellett; valamint a Tisza magasabb partjainak mentében is találunk ily forrásvizet Kécske és Alpár között. De állóvizekben gazdag e vidék, s az alsó síkságon alig találunk egy négyszögmérföldnyi helyet, melyen egy-két tó, turján, szittyó vagy semlyék nem volna.
164
Úti képek
A természet nagysága tehát nem éles ellentétben mutatkozik e tájon. Sem mély völgyek és fellegekig érő hegyek, sem romboló erejű patakok és folyók nem szaggatják meg térségeit. Inkább szelíd természetű tájék ez; az ellentétek kiegyenlítésének helye. Kicsiben van meg rajta minden. Kicsiben az egész országnak képe ez. Elhatolnak idáig az Alpesek és a Kárpátok nyúlványai; kétfelől a Duna és Tisza határolják; a nagy magyar Alföld itt veszi kezdetét; az apró tavaknak egész rendszerét találjuk itt, s az országot lakó nemzetiségek majdnem valamennyiéből láthatunk többet-kevesebbet úgy a fővárosban, mint a falvakon. Mindenekfölött pedig megtaláljuk eredeti, hamisítatlan tisztaságában a magyart.
ÚTLEÍRÁSOK
165
Pest a XVII. században Ó, kedves Pestem! Te szép deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bű vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid. Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád. Sírtam, midőn megláttalak és leborulék földedet megcsókolni… Gyakran elmerengek jövendő alakod felett és látlak évek, évtizedek múlva megnőve, megszépülve… a pompás panoráma a Duna-parti házsorokkal meghosszabbult, az egyenes palotasor a Dunában tükrözi magát… a pompás márványkikötőben egyik hajó a másikat váltja, amott egy roppant bazár nyílik meg oszlopos csarnokaival, melyben a világ kereskedőnépe rakja ki bámulatra az ipar remekeit… emitt jótékony épületek emelkednek nagy betűkkel homlokaikon: kórházak, szegények intézetei, lelencház, vakok, némák, őrültek menedékei… ott ismét a vigalom és művészet tanyái tűnnek elő ízletes pompával, látogatott színházak, a felcicomázott cirkusz, a Pantheon alakjára épült festő- és szobrászakadémia… majd a tudományok csarnokait látom, iskolák, múzeumok, közkönyvtárak előtt visz el utam, mik a nemzet irodalom-kincsei, s a világtudomány egyetemességét őrzik, hirdetik… künn a Rákoson egy egész új gyárváros épül, melynek magas vörös kéményei egyre füstölögnek… a Városliget már a városon belül esik, s pompás népkertté van alakítva; a pávák szigetén, a Diana-szigeten, látogatott hotelek vannak, a külföldiek legkedvencebb szállodái; a Margitsziget már a város átellenébe jutott s mintegy annak ölében fekszik: egy folt a paradicsomból!… a kőbánya hűs pincéi a város utolsó házánál kezdődnek; a nagy piacon, a Széna téren pompás artézi kutak lövellik víztömegeiket a medencét emelő márvány nimfák tagjaira; s mind e vidám és komoly, gyönyörű és érdekes tünemény felett, mint országos oltárok emelik magasra karcsú tornyaikat a szentegyházak; most lassanként leszáll az est; a harangok megkondulnak s bezúgják a várost… valami névtelen, alaktalan zsibongás terjed a város fölött, a néptömeg rajzik minden utcán… ekkor egyszerre ezernyi ezer fény gyullad elé, mintegy varázsszóra: a gázvilágítás lepkéi, rózsái, csillagai égnek mindenütt, utcákon, boltok kirakatai előtt, a szökőkutak óriási kandeláberein, a sétányon vadgesztenyefái kőzött, a csodás Lánchídon végig, s keresztül a tündéri alagúton a Várhegy alatt, egész az istenhegyi városon fel, ahol a leggazdagabbak nyári palotái állanak.
166
Pest a XVII. században
Mi ez? Kápráznak a szemeim? Vagy a képzelet tündére, ki az imént egy századdal előbb hordott szárnyain, most két századdal vetett ismét hátra? Micsoda elhagyatott hely ez? Mögöttem homoktorlaszos avar náddal benőtt ingoványok, előttem nagy messze egy szegényes helység, alig lehet városnak nevezni, melynek elsötétült utcáján egyetlen falábon álló olajlámpa bosszantja az éj nyugalmát… Egy tornya sincs, csak a vége felé látjuk fehérleni valami rongyos török mecset minaratjét… Hol vagyunk? Minő szomorú kép áll előttünk? Ez Pest a XVII. század közepén… Fogjuk be ajkainkat és félve tekintsünk jobbra-balra, mert itt egész éven át dögletes a levegő, s a szűk sikátorok szegletein rablók, orgyilkosok leskelődnek. Nincs egy ép ház sehol, az utcák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik ház öszszedűlt rom vagy elpusztult telek, alig van egy pár emeletes ház az egész piacon, valami gazdag rác kereskedő házai, idomtalan kontignációs tetőkkel, a mai Kígyó utca táján van felállítva a sertésállásuk, ahol mindig kész számukra a posvány. Ez az egész kereskedése Pestnek… A Király utcától kezdve a Nagyhíd utcán végig egy bűzhödt árok vágja keresztül a város közepét, melynek partjait embermagasságnyi dudva lepi, s amely házak az ároknak feküsznek, vesszőből font és sárral tapasztot sövénnyel vannak bekerítve… a legutolsó rongyos kalyiba ott van, hol most a redout épülete áll, azzal vége a városnak… még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok környékén látszik egy nagy deszkabódé, amit magtárnak szokás használni; onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben esténként pokoli énekkel vannak a békák… ami azon túl látszik, az mind avar, sivatag, terméketlen, úttalan homokbuckák; a magyar Nemzeti Színház helyett és az egész körülfekvő környék nyomorult veteményes kertekkel van elfoglalva, s a Terézváros helyén kezdődik a török temető… a Dunán egy pár rongyos bárka van kikötve, s a török hadak számára vert híd vonult egyik parttól a másikig, silány rozzant kompokra és dereglyékre rakva; az utcákon alig lézeng emberi alak; ha kettő megy együtt, nem szólnak fennhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatom, mit beszélnek? Örmények azok, rácok vagy cincárok, legjobb esetben németek, kik kézművesség után élnek itt… Magyart kívánságból sem látsz, elkerüli ezt a várost, vagy ha kénytelen bemenni – mint ezt a jó Bocácius megírta magáról –, csak legfőbb parancsolatra cselekszik, előbb testamentumot tesz otthon; és hálákat ad az istennek, ha ismét háttal fordulhatott a „valóságos pestises tanyához”. Ez Pest alakja a XVII. század közepén.
ÚTLEÍRÁSOK
167
Budapesti élet Ugyanazokban a gyors változásokban, amelyek a fővárost magát átalakították, idomult át a várossal együtt a budapesti élet is. Elmúlt a hajdani jurátus világhírhedett kávéházaival, a „Zrínyi”-vel és Két pisztolylyal együtt, a mokány táblabíró-alakok, a rendkívüliségeikről nevezetes főurak, kik közül egy Sándor Móricz gróf alakját egész lovas-legendakör emeli ki – aztán a haladással ellenséges lábon álló öreg nyárspolgárok meg azoknak az ivadéka: a céhes polgárhad, mely Úrnapján templomi zászlókkal, puskával, csákósan, egyenruhásan járta be a fő utcákat saját zenekarával, mely a pesti polgárindulót harsogtatta. Maga az induló is el van már felejtve, pedig egyike volt a legszebb harcias daloknak. A mai fővárosi képviselő-testület négyszáz és egynéhány tagjában senki sem találná föl az ötven évvel ez előtti típusokat. Az új találmányok és intézmények korában egész, hajdan híres, néposztályok elmúltak. A hajósok, ezüst gombos mentéikben, kik az Alföldről szállíták föl a gabonát lóvontatta hajókon; a gyorsparasztok, kik négylovas szekereikkel tartották fönn Budapest és Bécs között a közlekedést; a gazdag görögök, kik a belkereskedést tartották kezeikben; a révészek, kik télvíz idején a két város közötti átjárást lehetővé tették mulatsághoz hasonló „luláj machen” jégsportjukkal, nyáron pedig az átjárást könnyítették meg a sietőknek; a „Donauwasser”-es emberek, kik a lakosságot hangos kiabálással figyelmeztették a friss dunai moslék beszerzésére; azután az ürmös borukról és gorombaságukról híres kocsmárosok- mind, mind eltűntek. A gorombaság különben virtusszámba ment hajdanta, s a pálmáért több néposztály versenyezett. Ha a művelt körökben valakit figyelmeztetni akartak a nyers modorára, azt mondták neki, hogy „te vagy a harmadik!” Tudniillik, hogy az elismert leggorombább embernek volt följegyezve a 37-es fiáker – utána következett másodiknak a színház pénztárnoka – negyedik volt a Sauwirth – a közbenső harmadik hely fönn volt tartva a jó barátnak. Ez is elmúlt már. Fiáker, pénztárnok, kocsmáros mind udvarias már; csak a jó barát gorombáskodik még. Volt azonban még egy superlativus is, mikor két veszekedő ember azzal tetőzte be a verbalinjuriát, hogy „Du Jurat!” Maguk a híres pesti vásárok is elhalványultak már, melyek még harminc évvel ezelőtt is festői életképet alkottak a fővárosban. A város legnépesebb tágas utcái kétoldalt végig be voltak építve vásári bódékkal, melyeknek eszterhéja alatt a belés külföld kalmárai kínálták a portékáikat, ki-ki a saját nemzeti viseletében. Ma már minden nap vásár van, s a világ minden árucikke pompás kirakatú boltokban kínálkozik; utcai bódék nincsenek többé.
168
Budapesti élet
S nem sok idő fog beletelni, hogy Budapest elveszíti egyik legfestőibb sajátosságát: a Duna-parti gyümölcs- és baromfivásárt is, mihelyt az új közárucsarnokok életbe lépnek. Az új intézmények átalakítják nemcsak a néposztályokat, hanem azoknak a szokásait és jellegét is; a „dame de Halle” egészen más lesz, mint a vitorlavászon ernyő alatt forró nyárban s csikorgó hidegben egyaránt viruló orcájú, mintatermetű kofaasszonyságok voltak! Azt is meg kell említenünk, hogy még e század két első évtizedében Budapest lakossága nagy részben németvolt; Buda egy részében pedig rác is. A magyarságot csak néhány iparos s a megyei birtokosok és tisztviselők tették, meg a dicasterialis hivatalnokok; ezek mellett a nemes ifjúság, a királyi táblai jegyzők magyar ruhában s karddal az oldalukon. Csak a harmincas években kezdődött meg a magyarság élénkebb életjeladása. Az 1838-i árvíz halomra dönté a régi Pest legnagyobb részét. Az újjáépítésben azután már nagy része volt a nemzeti szellemnek, s ennek hatása alatt kezdett Pest is (Buda még nem) magyar jelleget ölteni. Az 1848-i politikai gyors átalakulás aztán egyszerre átidomítá az egész város szellemét, nemzetiségét. Mindenki magyarnak vallotta magát; egész Budapestnek minden osztálya versenyzett egymással buzgóságban, áldozókészségben a nemzeti ügy iránt. S ezt az általános hangulatot a bekövetkezett korszak sem tudta megváltoztatni. Az ötvenes években eszközölt népösszeírás szerint Pestnek 106 ezer lakosa közül 21 ezer volt magyar, 34 ezer német; Budának 50 ezer lakosából 28 ezer német, 7500 magyar, a többi más faj; de a 17 ezer mózeshitű lakosságnak legnagyobb részét is a némethez lehetett nyelv szerint osztályozni. És mindezen nyomott arány mellett is 1860-ban Budapestről indult ki az egész országra a politikai nyilatkozatul vehető magyar divat; ettől fogva néhány évig lehetett látni minden utcán, minden szalonban a népviseleteknek minden vidékről eltanult összes sajátosságait: a fodros, rezgős főkötőket, a gyöngyös pártákat, a csipkés kötényeket, dudoros ingvállakat, fűzött vállderekakat a hölgyeknél; az atillákat, bundákat, mentéket, sarkantyús csizmákat a férfiaknál; a darutollas süveg, a cifra szűr, a fürtös guba bejutott a szalonokba is, s azokkal együtt a magyar szó is mind írva, mind mondva, mind énekelve. Ez idő alatt Budapest minden néposztályában valóságos keleties nemzeti jelleget mutatott. Ez négy-öt évig tartott; akkor elmúlt. Divatnak hosszú volt; nemzeti lelkesedésnek rövid! Most már a magyar fővárosban minden osztály olyan öltözetben jár, mint Európa más fővárosi népe. Nemzeti népies ruhát csak ritkaságképpen láthatunk. S a népmulatságok sem bírnak a hajdani eredetiséggel, aminek az okát majd kiderítjük. A Svábhegynek a leírásánál megkísértjük egy pünkösdi búcsúnak a bemutatását, melyben Budapest egész népélete bennfoglaltatott, s mely még tíz évvel ezelőtt is nagyban divatozott és valószínűleg ismét újra föl fog elevenedni, mihelyt a főváros átadja a közönségnek mulatozó helyül az államtól megvásárolt 1200 holdnyi területű gyönyörű budakeszi erdőt.
ÚTLEÍRÁSOK
169
Addig azonban a budapesti népkedélyre legélénkebb vonzó ereje továbbra is az eddigi látványosságoknak és rendezett mulatóhelyeknek lesz, milyenek: a színházak, a kiállítások, a múzeumok, a Városliget és Városmajor, a Margitsziget, az állatkert, a cirkuszok, lóversenyek, corsók, melyeket külön be fogunk mutatni. Sokakat elvon a klubélet. Az előkelőbb osztályok kaszinói, klubjai, a munkások egyesületei, olvasókörei, dalegyletei, tornázó és tűzoltó társaságai mind meganynyi központjai a népéletnek, melyek aztán időszakonként megint egy közös nagy gócpontban gyűlnek össze: a képviselő-választások alkalmával. S egy ilyen nagy politikai mozgalom jelenete érdemes lesz arra, hogy mint Budapest népéletének is sajátossága, élethíven be legyen mutatva. S végül koronáját képezi a Budapest fővárosi népéletnek az a felséges ünnepély, amely egy emberöltő alatt rendszerint csak egyszer fordul elő; de akkor aztán a magyar népéletnek minden pompáját és erejét egy napon, egy helyen összpontosítva mutatja be, aminőhöz hasonlót Európának egy fővárosa sem mutathat föl: – a magyar király koronázásának ünnepélye.
A SVÁBHEGY ÉS A ZUGLIGET A Svábhegy elnevezést a budai hegységnek az a középcsoportja, melyet az Isten-hegy, Vezérhalom, Széchenyi-, Orbán- és Márton-hegy alkot, s amelyekhez még a János-hegyet és Zugligetet számíthatjuk, még Budavárának a törököktől visszafoglalása idejében nyerte. Itt táboroztak ugyanis a hatezer főből állott sváb segédcsapatok, melyek mind a vár ostrománál, mind a fölmentést erőszakoló nagyvezér hadainak visszaverésénél vitézül harcoltak. Hunyadi Mátyásnak is kedvenc helye volt e vidék. Oláh érsek Följegyzése szerint itt volt a király vadaskertje, a Nyék, mely három magyar mérföldnyi területet foglalt el, s azon a szép fennsíkon a János-hegy alatt még negyven évvel ezelőtt is úgy hívtak egy óriási hársfát, hogy Mátyás király fája. A Király-kút még ma is őrzi Mátyás emlékét. Hogy a múlt századokban az egész Svábhegy rengeteg erdőség volt, azt több adat engedi sejteni. Wagner Kristóf egykorú történetíró azt jegyzi föl, hogy a budai hegyeken termő bor a közeli meleg források miatt kéntartalmú. Azok pedig a Svábhegytől távol esnek. De erősebb bizonyíték az, hogy hajdan a városnak a most majdnem egészen száraz Ördög-árok mentén nagy malmai voltak, melyeket a Svábhegyről lefutó Pál-patak vize hajtott. Beszélő emléke ennek az a svábhegyi mesterséges cisterna, melyet Mátyás király a forrásvizek összegyűjtésére építtetett. Tömör kőépület ez faragott oszlopfejekkel. Csúcsíves az ajtaja, lóhere alakú az ablaka. A vasajtót, mely a belsejébe vezet, egy akkora kulcs nyitja föl, hogy két ember kell az elfordításához. A belseje pedig egy hosszú, embermagasságnyi folyosót tár föl, mely mélyen behatol a
170
Budapesti élet
hegyoldalba, Két oldalán tizenhat apró alagút van a sziklába vájva, mely a forrásvizeket egy közös medencébe gyűjti össze. Innen folyik át a föld alatt a kristálytiszta ivóvíz a „Király kútjába”, ahonnan hosszú csővonal vezette föl a vizet, önnyomása útján, a mélyebben fekvő budai vár kútjába. A Mátyás idejebeli vízvezeték égetett agyagcsöveire gyakran rábukkannak mai nap is az útcsinálás munkálatai közben. Későbbi időkben ólom, majd öntött vascsövek helyettesíték a régi vízvezetéket. Ma már a Duna látja el az egész Svábhegyet a vízvezeték bőséges forrásával. Megfordult a világ! Hajdan a Svábhegy bocsátott alá patakokat; most pedig a hegyre folyik föl a víz! A krónikák és a romemlékek bizonyítják, hogy a budai hegységnek fényes múltja volt már akkor is, amikor Nyék volt a neve. Nemcsak Mátyás királynak vadaskertje tette azt nevezetessé, hanem az ájtatosság menedékhelyei is, melyeknek nyomait kő és pergamen ma is őrzi. A Zugligetet (Auwinkel) a közelmúltban inkább „Sauwinkel”-nek ismerték Mátyás király Nyékjének vadkanjairól, s az a pompás üde forrás, mely vizével hajdan egy halastavat táplált, most is „Disznófő” nevet visel. A budai hegyek és völgyek új elkeresztelése a város rendelkezése folytán a negyvenes években ment végbe, amidőn egy-egy kőpadot állítottak föl a kiválóbb helyeken, s azokra Döbrentei által készített emlékmondatokat véstek; így az Isten-hegyen: „Istenhegy volt hajdan e táj nevezete, S újra így hívása Isten tisztelete”- a Vezérhalmon pedig: „Száznyolczvan év hirdet téged Vezérhalom; Rólad szállt Budára mentő diadalom.” Szent Antal szikláját is ekként nevezték el Vajdabércnek, Vajda Péter a költő nevéről, kinek ez volt kedvenc tanyája. Manapság a Zugliget a legpompásabb nyaralókkal van beépítve, melyeken díszkertek, gyümölcsösök körítenek. Kényelmes vendéglők: a „Fáczán”, „Szarvas”, „Disznófő” legkedvesebb mulatóhelyei a fővárosi közönségnek. Az egész Zugliget mellékvölgyeivel, a Csillag- és Harangvölggyel egy darab Svájc a budai hegyek közt, mely a főváros környékének legfestőibb része. Innen hajdan meredek erdei ösvény, most már kényelmes kőút vezet föl a kimagasló János-hegyre, melynek vulkán alakú erdőfedte kúpjához csak gyalog lehet fölmenni. Hajdan e hegy tetején Szent János szobra emelkedett; innen a hegy elnevezése; jelenben egy magas toronyszerű gloriette koronázza, melynek erkélyéről fölséges kilátás nyílik a Duna két partján elterülő kettős fővárosra, a tornyos helységekkel rakott tengersima alföldi rónára, a helységekkel tarkálló Csepelszigetre. Keletnek a Lipótmező tűnik föl az elmebetegek menedékének nagyszabású épületeivel. Észak és nyugat felé egy végtelen rengeteg terül el a János-hegyen túl, melynek erdőpalástja egyik hegyhátról a másikra borul át. Ennek az árnyékos útjai vezetnek el a Mária Remetéhez, a Makkos Máriához, a Szép Juhásznéhoz, a Pálosok kolostorához.
ÚTLEÍRÁSOK
171
Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkül. Szent Lőrinc tiszteletére épült a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szentírást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdulva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak. A Szép Juhászné nevét Mátyás királynak egy népmondai kalandjáról örökölte a táj. Ma ez elnevezés egy jóhírű vendéglőnek a címe. A Mária Remete még most is látogatott búcsújáró hely. Itt mutogatták egy kegyes asceta egyszerű barlangját a sziklába vágott fekvőhellyel és asztallal együtt. Egészen el van temetve az erdők közé a Makkos Mária kolostora. Hajdan trinitáriusok lakták. Mikor József császár eltörülte e rendet, lehordták a tornyát, s a kápolnát majorrá alakították át. E hajdani kolostortól olyan erdei út vezet a tulajdonképpeni Svábhegyre, hogy csak a meszelt faderekakról lehet odatalálni. Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Füvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxes és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről idecsalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba, s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély utakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt „csirke-békáknak” hívták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyó alakú skinkek. A madárvilág is gazdagon voltképviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körülcsiripelve üldözte az apró madársereg. Akkor volt szép a Svábhegy, amikor még a vadállat volt benne otthon; az ember csak úgy vetődött ide, mint kóbor bujdosó, vagy világkerülő különc. Egy elrejtett zugában a hegynek látszott valami várrom forma, ahol egy misanthrop dán báró lakott, aki senkivel szóba nem állt. Egy félreeső hosszú házban tanyázott egy orvos, aki senkit nem gyógyított; ellenben volt két harangja, amelyekkel a delet és estét harangozta. Egy kősivatag közepén lakott egy cápaszemű gnóm, aki a kőből élt. Az ő kövéből épültek a többi házak. Mélyen, egy völgyben eldugva volt a tanyája egy silentiárius ügyvédnek, kit az igazság keze üldözött ki a világból. Az istenhegyi sűrű erdő minden bejáratánál ott állt a tilalomfa. Ez erdőnek a sűrűjében emberszem elől elrejtve állt egy magyar főúr vadásztanyája, ki később a politikai életben nagy szerepet játszott. Bajos volt azt megközelíteni a szomszédjában letelepült baromorvos elvadult nagy kutyái miatt.
172
Budapesti élet
Innen rajta volt a hét ház; ma is meglevő paraszt kunyhócsoport. E házak egyikében rejtőzött egy titkos milliomos, akit a kertjén kívül sohasem lehetett látni. Itt biztosan érezte magát; nem verte föl senki a házát; de, amint beköltözött a pesti palotájába, ott megölték s elrabolták százezreit. A legdíszesebb épülete volt a hajdani Svábhegynek az Óra, egy csokoládégyáros háza, kinek legtöbb szőlőskertje volt a hegyen. Ennek a háznak a homlokzatán volt az óra, mely az időt regulázta messze hangzó ütésével, melyet aztán az erdőkerülők kürtjének tutulása adott tovább az erdőknek és lakóiknak. Innen, az órás házból intézte Görgei 1849. május havában Budavár ostromát. S az ősrengteg nyugati szélében volt az egyetlen kocsma, amelyet „Adliczer”-nek hívtak. Ez volt a magyar színészek kedvelt mulatóhelye, mely néhanapján összegyűjtve látta a magyar színészet matadorait, akik még tudtak örülni a tréfás mulatságoknak, amelyek nem kerültek semmibe s nem hagytak maguk után keserűséget. A Svábhegyet mint üdülőhelyet, igazán a színészek és az írók Fedezték föl. Ők kezdtek el legelőször ide építkezni, s lassanként egy helikoni telep támadt a Svábhegyen, melynek legmagasabb helyét báró Eötvös Józsefnek emeletes nyaralója foglalta el. A Svábhegyen születtek az 50-es években a magyar drámák és regények, politikai röpiratok és tudományos munkák. Itt tanakodtak komoly hazafiak a nemzet jövendője fölött. S a művész- és íróvilágnak, mely akkor a Svábhegyet dominálta, első gondja volt templomot építtetni az Isten-hegyre. Az építéshez való költséget is úgy énekelték és deklamálták össze hangversenyeken. Szép, karcsú tornyos templom lett belőle. Festő is akadt (Than Mór), aki az oltárképet, Szent Lászlót, a védszentet, ingyen megfesse. S a templom után jött az iskola, szintén olympusi obolusokból. Kezdett a Svábhegy divatba jönni. Egy-egy lovagvár tornya emelkedett ki az erdők zöldjéből. Svájci nyaralók koronázták a tetőket. Egy ilyenben lakott nyaranta Albrecht főhercegnek a családja is. Megtudta a világ, hogy a Svábhegynek a levegője panacea! Ide epidemia nem jön soha. Itt minden betegség meggyógyul. Különösen a gyermekekre nézve ez a paradicsom. Pünkösd hétfőjén aztán az egész népé volt a Svábhegy. E napon, mintha az egész város kimozdult volna a helyéből, úgy tódultak föl a hegyi utakon már hajnalhasadtakor a mulató csapatok: dalárdák, céhek, egyesületek, iskolák zászlóikkal, énekelve, dobolva – nyalka stuczer, gitárral nyakában imádottja előtt walzerezve; termetes törzspolgár, nyakába akasztott kulaccsal, felesége karján az elemózsiás tarisznya, kis gyerekszekérbe felpakolva a két legifjabb csemete, azt a nagyobb fiú és leány elől húzva, hátul tolva mozdítja előre; fiatal serdülő leánykák, arcuk a hegyi légtől pirosra festve; cilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a karjukon; izmos munkás legények rúdra akasztott söröshordóval a vállukon; kevély bakák pirospozsgás szakácsnőik kíséretében. Útközben egy szál cigány üdvözli az érkező karavánokat, solo trombitán hangicsálva a Klapka-
ÚTLEÍRÁSOK
173
indulót meg a Schneider Fáni-polkát. Az érkező csoportok nem keresnek házat, ereszt, vendégfogadót, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott állítják föl a bográcsot. Targallyat szednek, tüzet raknak, főzik a paprikás gulyást, s mellette csapra ütik a hordót. Szép leányok elindulnak mezei virágot szedni; erdő, mező most virít javában; nagybokrétákat kötnek, s mind koszorús fejjel térnek vissza. Elolvasott hírlapok szolgálnak abroszul, amelyekre kiterítik a háziasszonyok lakomáik kincsét. A mézeskalácsos sátorok körül tolong a gyermeksereg; szerelmes legények választottaiknak cifra szíveket vásárolnak. Kucséber narancsos kosarának, görbe bot, cifra nyelű bicsak-áruló tót portékájának van erős kelete. Itt harcias dalokat énekelnek; amott kergetősdit játszanak; a bokrokon hölgykalap, tarka kendő lobog. És közben vagy ötven kintorna gyakorolja a zeneművészetet, versenyezve hat cigánybandával meg a budakeszi sváb paraszt kapella trombitáival és öreg dobjával; ami aztán ahány, annyiféle nóta egyszerre és összekeveredve, felülmúl minden eddig kitalált zeneélvezetet. A lemenő nap negyvenezer embert is lát táncolni, ujjongni, tombolni a Svábhegyen. A zöld gyepen egész szérűk vannak már taposva a polka- és csárdás-tánctól. A „Csillag” kocsmáros alig győzi egész háznépével a szolgálatot. Ott van az élvezetek Eldorádója: zenekar, népénekestársaság, hinta, kerengőjáték (Ringelspiel); közben döng a fagolyó a tekepályán; izmos legények ütik magasra ököllel a „balmot” (léggel tölt óriási lapda). Van ott célbalövés, birkózás, karómászás; csörög a kocka a krajcáros Monte-Carlónál, hol vándor kucséber adja a bankot – fügekoszorú nyereménnyel. Ezalatt az ideális mulatozók elvándorolnak a Normafához s föl a János-hegyre, és gyönyörködnek a fölséges kilátásban. Aztán a fölkelő hold látja ugyanazt a népfolyót visszahömpölyögni a hegytetőről. Zilált öltözetek, összegyűrt kalapok, fűzöld foltos fehér ruhák és anginét pantallók, nekipirult arcok, egymást támogató alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő őstípusai a fővárosi parasztnak; szilaj párok, kiknek nem volt elég a tánc, még hazatértükben is polkáznak az úton; disputáló polgárok, hetyke iparoslegények, kik fogadott kintornással kísértetik magukat hazáig; exaltált családapák, kik minden áron a szabad ég alatt akarják tölteni az éjszakát, kétoldalt támogatva a feleségtől meg a leánycselédtől; közben egy sikongató szép leány, akit felültettek egy szamárra s az nekiviszi a tüskebozótnak. S ez a látvány így gombolyodik le ezernyi változatban késő éjfélig; de azért a gyepen még táncolnak holdvilág, lámpafény mellett a kintorna körül, s a lombsátor alatt még reggel is hangzik a budakesziek öreg dobja és bombardonja. És az egész zsivajgó néptömeg között nem látni egy dandárt. Ritkán fordul elő itt verekedés, vagy más egyéb kihágás. S az egész élvezetnek az adta meg a javát, hogy gyalog kellett feljönni érte. De hát még lemenni? Az apostolok lova volt az egyedüli közlekedési eszköz. Azért esett olyan jól! De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, amíg a spekulánsok meg nem tudták, hogy az. Egyszerre csak ellepték a Svábhegyet a szőlőtermesztés vandáljai. Elpusztították az őserdőket; szőlőt ültettek a helyükbe; kivágták Mátyás király mulatókertjének négyszázados hársfaóriásait, a terebély juharfákat; elűzték a berkekből a rigókat s a múzsákat, és szőlőt ültettek mindenüvé.
174
Budapesti élet
A Svábhegy aztán azzal állt rajtuk bosszút, hogy mikor bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. Az őserdők kiirtásával elapadtak a források, s míg azelőtt a király kútja Budavárát is ellátta friss ivóvízzel, most a svábhegyi lakosoknak a Dunáról kellett fölhordatni szekérrel az ivóvizet. Ez volt a Svábhegy pusztulása. A véletlen (azt mondják, egy regénynek a hatása) odahozott ekkor egy svájci vállalkozót (Cathry), aki megkísérté a lehetetlent, a költő fantazmagóriájának megtestesítését, egy fogaskerekű vasútnak az építését föl, a Svábhegy tetejéig. Ugyanez összevásárolta a vasút közelébe eső telkeket. Előtte való évben úgy elpusztítá egy apocalypticus jégeső az egész Svábhegyet, hogy örült, aki menekülhetett a telkétől. S a vállalkozó azon a gyakorlati oldalon kezdte, hogy a parcellázott telkekre nyaralókat építtetett, amelyeket sok évi törlesztésre áruba bocsátott. Így támadt néhány év alatt egy új villacsoport, mely mai napság már egy egész városrésszé nőtt kényelmes, ízléses épületekkel s pompás kertekkel és parkokkal, melyeknek középpontja az Eötvös nyaralójából átalakított pompás vendéglő. Ezelőtt tizenöt évvel, mikor a fogaskerekű vasút megnyílt, ezen cikk írója a Svábhegyről megemlékezve, így írt: „Kényelmes serpentina vezet föl a tetőre, s a látogatót díszes kioszkok fogadják; árnyékos fasorok borulnak össze a sétány fölött, a villák udvarain szökőkutak vízvezetéktől táplálva – fenyőfák ligete népkert – híres hazafiak szobrai… Ne nevessetek rajta; nem a Svábhegyet írtam le, hanem a Monte Pinciót Rómában.” És ma már e záró mondatot ki lehet törülni; mert a Svábhegy utolérte ez ábrándképet: pompás kocsiút, árnyékos ligetek, nagyszerű vízvezeték, díszkertek, nagy hazafiak, Eötvös József, Széchenyni István művészi szobrai; sőt, ami a római díszhegynek nincsen, a Svábhegy tetején keleti pompával ellátott fürdő és uszoda. Ez még álomnak is sok lett volna. A Svábhegy manapság elsőrendű mulatóhelye a főváros közönségének, piaccal, boltokkal ellátva, telefonhálózattal a fővároshoz kötve. S a múltat, amikor még a tulipánok helyén vadvirágok nyíltak, amikor az őserdők fáin még sasok tanyáztak, a harasztban futó kígyó zörgött, az udvaron végigsétált a tüskés borz, amikor a róka kedélyesen pislogott ki az odúja nyílásán, a kövek közt sütkérezett az aranyzöld gyík, az egész boldog ősvadon képét, melyben éjjel a fénybogarak világítottak – csak a vén poéta álmodja még vissza, aki azokat mind szemeivel látta. A filoxéra elpusztított minden szőlőt, csak egy-egy villatulajdonos engedi még meg magának azt a fényűzést, hogy védekezéssel, amerikai fajokkal dicsekedésből kertet csináljon szőlővenyigékből; de az elpusztult telkeket kertekkel, ligetekkel ültették be, s ez elég kedvező csere.
ÚTLEÍRÁSOK
175
A főváros közönsége tudatára jutott annak, hogy az egészség az első alaptőke, amely a többi gazdagságot meghozza, s ennek a hypothecája a Svábhegy. Az erdei levegőben arany van. S a főváros pazar kézzel siet a Svábhegyet paradicsommá átalakítani. A vízvezeték maga másfél millióba került. (Igaz, hogy egyúttal Buda várost is ellátja.) Az egész hegycsoportot makadámozott utak szelik minden irányban keresztül. Éjente lámpások helyettesítik a fénybogarakat, meglehetősen utolérve, sőt meghaladva azoknak a világítási képességét. S legközelebb, mint fentebb említettük, egy nagy területet vásárolt a főváros az államtól, egy őserdőt a Svábhegy folytatásában, mely, ha át lesz adva a nagyközönségnek, ellátva tanyákkal és mulatóhelyekkel: abban Budapest oly népkertet fog bírni, aminővel egy világváros sem dicsekedhetik.
A VÁROSLIGET Jelenleg a Városliget Budapest népéletének a gyűjtőmedencéje az év minden szakában. Nem csoda, ez van a városhoz a legközelebb, s maholnap már benne lesz. Itt találkoznak, sőt egymással össze is vegyülnek a high life élvezetei a low life mulatságaival. Egyszer a népliget a színhely, a köznép a szereplő, az elegáns világ a néző; máskor a turf, a corso képezi az arénát, ahol a créme a szereplő s a plebs a néző. A Városliget területét a múlt század végén Batthyány József hercegprímás bírta a várostól s kezdte befásítani, utakkal és épületekkel ellátni. Halála után ismét a város vette birtokába. A Városliget mai alakjában a dicső emlékű József nádor elnöklete alatt alakult szépítő bizottságnak az alkotása. A nádor ültette be facsoportokkal a század elején ezt a több mint háromszáz holdnyi területet Pest város határának keleti részén, a Rákoson; egy a Rákos-pataktól elmocsárosodott sivatagot, ahol a hajdani magyarok országgyűléseiket tartották. József nádor saját alcsuthi birtokáról hozatta föl a most már óriásiakká felnőtt platánfákat; ő alkottatá a Király utcából kifutó hatsoros sétányt vadgesztenyékből; mindkét díszfa ritkaság volt még azon időkben. A nagy városligeti tó, kettős szigetével, szintén az ő alkotása volt; itt épült az első vashíd sodronyokból, amely a szigetnek a Drót-sziget nevét megszerezte; ma Széchenyi-szigetnek hívják. A másikat Pávák szigetének hívták, míg a kegyelet a Nádor-sziget névvel meg nem tisztelte. Még József nádor életében épült a városliget külső szélén a Hermina-kápolna, a főherceg viruló szépségében korán elhunyt kedves leánya emlékének megörökítésére. A század elején, 1822-ben Schams Ferencnek Pest városáról német nyelven megjelent monographiája még gúnyosan jegyzi meg a Városligetről, hogy ott is megpróbálnak fákat ültetgetni; de nem lesz abból semmi, hogy ott valaha erdő legyen! Még a negyven év előtti Budapest leírója is (Häufler J. V.) a Városligetben csak egy, fogyatkozásairól nevezetes vadont lát, ahol sok a por, kevés a víz, drága az
176
Budapesti élet
étel, nincsen világítás, unalmas a mulatság. Egyedüli kertek kétoldalt a nagy sétány mellett voltak láthatók díszes nyaralókkal. Ma ez itt már város. Az Andrássy-Sugár-út megalkotásával az egész Városliget átalakult, széles kocsiutakat készítettek az erdőben, melyek közt fővonal a Stefánia főhercegnőről evezett pompás út, s az egész ligetet úgy alakították át, hogy alkalmas legyen egy valóban nagy város üdülést kereső közönségének befogadására. Párhuzamosan ez alkotással keletkeztek e területen az országos kiállítás palotája és díszépületei, még előbb az állatkert, később a jégpálya csarnoka, a cirkusz, a nyári színház és a bécsihez hasonló népliget. Ide sorakozik a lóversenypálya, az artézi kút és az artézi fürdő. A Városliget bejáratánál mindjárt egy gyönyörű körtér fogadja a látogatót, üde pázsittal borítra, körös-körül virágzó bokrokkal szegélyezve, széles útjai mentén rózsákkal és délszaki növényekkel beültetve, közepén 13 vízsugarú hatalmas szökőkúttal. Balra rögtön festői panoráma nyílik a tó felé, mely a szigetet körülfogja, és hattyúk között tarka ruhás ünneplő ifjúság hasítja a sík víztükröt csónakjaival. A regényes tóparton, a terebélyes fák alatt továbbhaladva, az oroszlánok bömbölése jelzi már előre, hogy az állatkert közelébe jutottunk, mely kertnek is gyönyörű, mert a növényhonosító egyesület is itt teszi kísérleteit; régi és újan ültetett exotikus növényeivel, pavilonjaival, hodályaival, aklaival és fészereivel, melyek a bennük lakó állatok hazájának építési modora szerint vannak alkotva. Az állatvilág ritka szép példányokban van itten képviselve, a királyi oroszlántól a bohóc majomig. Legérdekesebb benne a vízi szárnyasok tava s a baromfiudvar. Itt van a cirkusz is, egészen vasból épült nagy színház, melyben kitűnő lovasművész-társaság tartja nyáron át nagyban látogatott mutatványait. Szintén az állatkert nyílt terén jelennek meg a légkirályok és királynők, kik toronymagas állványokra kifeszített köteleken táncolnak és vasparipáznak végig; a léghajózók, kik ballonjuk trapézán mutogatják hajmeresztő művészetüket, s a felhők magasából bocsátkoznak le hulló ernyőikkel; és a tűzijátékok nagymesterei, kiknek pyrotechnikai mutatványai közmondás szerint meg szokták hozni a várva várt esős időt. A nagy, pompás cirkusszal átellenben találjuk a másikat: a nép cirkuszát. Itt is erőművészek mutogatják nyaktörő játékaikat, de csak szerény kerítéssel körülvéve, tízkrajcáros váltság mellett. S bár legtöbbször tömve van a nézőtér is, de kívül még egyszer annyi néző áll, akik ingyen részesülnek az élvezetben, sőt aki igazi gyönyörűséget akar magának szerezni, az fölmászik valamelyik fára. Körös-körül minden platán meg van rakva fiatal nemzedékkel, akiktől ezt az élvezetet kifigyelni lehet, de eltiltani bajos. És ezzel a népszerű cirkusszal kezdődik a népliget. Egy egész házcsoport ez, mely tarkabarka építészeti quodlibetben rend nélkül foglal tért a fák alatt; kisebb-nagyobb színházak, melyekben marionettek játszanak és igazi emberek. Kísértetek színháza, rémjelenetekkel és bűvészi csodákkal; nem hiányzik közülük az obligát Paprika Jancsi bódéja sem. Amott élőképe-
ÚTLEÍRÁSOK
177
ket mutogat egy szép barna hölgy, akinél csak az a fölösleges természet ajándéka, hogy nagy bajsza és kerek szakálla van; erős versenyt támaszt ellenében a kígyós leány, ki boa constrictorokat csavargat a dereka körül és aligátorok torkába dugja a fejét; de mindkettőn túl tesz a magneta kisasszony, ki a szín közepéből jön elő, fejjel lefelé fordulva s függ a levegőben saját láthatatlan mágnesébe kapaszkodva. De az ember arcú kakas is követeli az elismertetést. S aki a jövendőt meg akarja tudni, annak is alkalom nyújtatik egy sátorban, ahol az alvajáró kisasszony mágneses álmában mindenkinek megjósolja, amit legjobban kíván. Aki gyorsan meg akar gazdagodni, útjában leli a népies lutrit. Aki az ereje nagyságáról akar hiteles adatot nyerni, ott találja az erőmérleget, a nagy fejű automat négert, aki egy ötkarjcáros pofoncsapásért akkorát ordít, amekkora az ökölcsapás volt. Ha pedig a sportbeli ügyességét kívánja valaki kipróbálni, kínálkoznak a lövősátrak, amelyekben vízsugár táncoltatta tojásokat lehet ledurrantani puskával. Aki erősebb testmozgásokra érez hajlandóságot, azt várva várja a hinták egész sorozata, melyek egyenként a leggyöngédebb föliratokkal pompáznak, s azokon a gavallérság, leginkább párosával, élvezi a légben repülés és Newton örök theoriájának alkalmazását; de ha inkább kedveli a tengerészeti élvezeteket, egész szomszédi közelségben fölülhet a muszka csuszkapályára, mely híven adja vissza a nagy tengerhullámon ringó csónakban érzett izgalmakat. Akik pedig (többnyire szerelmes párok) örökre feledhetetlenné akarják tenni a városligeti kirándulás napját a késő korra nézve, azokat minden lépten-nyomon invitálja a momentfotográf, aki olcsó pénzért odavarázsolja karöltő arcképeiket a gelatinealapra. Prózai lelkek, anyagi érzelmű lények, mindezen magasabb érzékeket ingerlő élvezetek mellőzésével, könnyen rátalálnak arra, ami kebleiket kielégíti: a nagy számmal berendezett kocsmákra, ahol barna cigánylegények húzzák a talp alá valót. Itt azután azt is lehet látni, hogyan táncolják a csárdást a magyarok: kopogósan, reszketősen, ugratósan, mártogatósan, palotásan és verbunkosan. Ellenben a másik kocsmában vörös sipkás szerb guszlicások csiklandozzák ujjaikkal az érchúrokat abban a meggyőződésben, hogy ők most muzsikálnak. Kimagaslanak mind e mulatság színhelyei közül az igazi lovagias sportnak az amphitheatrumai: magyarul „keringék”, „ördögmalmok” („Ringelspiel”-ek). Itt látni azután, kinek van igazi bátor szíve! Mert felülni a szilaj paripára, ahhoz minden paraszt tud; de fölkapni arra az ágaskodó festett ménre, s annak a hátán. szivarra gyújtva, vágtatni a választott hölgy mán, ki maga részéről kényelmesen hátradűlt helyzetben foglalja el a festett hintó hátulsó ülését, vagy pedig éppenséggel egy szomszéd paripa hölgynyergében ülve, kéz-kézben, lovagol hű szeladonja mellett: ehhez a mindennapinál erősebb elhatározás kell. Csupa gyönyörűség elnézni a nyeregbe fölkapott bakát, csípőre tett kézzel, agyarára fogott verginiával, vágtatni a maga szakácsnéja mellett, aki kifeszített vörös parazoljával sorompóba hívja a fél világot. De ami mindezen mulatságoknak a savát-borsát teszi az a minden látványossági bódé előtt álló impressarióknak a hívogatása. Ezek többnyire olaszok. De annyira
178
Budapesti élet
akklimatálva vannak már, hogy magyar programbeszédekkel hódolnak a nemzeti közérzületnek. Ezektől meghallgatni a magnetisumról és hypnotisumról s a kígyók biográfiájáról való szakszerű informatiót, igaz szittya magyar nyelvre leforrázva, a legmagasabbra becsülendő műélvezet. Vasárnapokon és ünnepeken tízezrekre menő néptömeg szállja meg e népies mulatozás helyeit, minden néposztályt együtt lehet találni; ide mindenki gyalog jön, a népliget utcáján csak egyfajta szekérnek van szabad járása, annak, amelyet a százfodros szoknyájú dajka tol, a benne ülő fölcicomázott babával. Innen jobbra térve, átkelünk a már említett kis hídon a (Széchenyinek nevezett) kisebb szigetre ahol elegáns Tivoli fogad, rendes cigányzenével. Gyönyörű hársfák vannak a szigeten. S innen túl, míg a Nádor-szigetet bejárjuk, egyikfestői kép a másikat váltja, melyeket csak az odaépített artézi fürdő ideiglenes épületének prózai alakja zavar meg. Igaz, hogy prózai, de gyógyító hatásával jóltevő. Az artézi kutat, mely e fürdőt ellátja, a főváros készítteté Zsigmondy Vilmos mérnökkel, s ez a kontinens legmélyebb artézi kútja. A zöld fák alatt ott látjuk üldögélni a sápatag hölgyeket pohárkákkal, kik az ingyen csorgó forrás hő vizét lassanként szürcsölgetik. Jobbra e tótól és szigeteitől terül az országos kiállítás színhelye, melynek díszes épületei közül fönnáll most is a nagy iparcsarnok, a királypavilon és a művészcsarnok. A nagy iparcsarnok jelenben kereskedelmi és ipari rendes kiállító helyül szolgál; méltó a megtekintésre mindenkinek. A hazai iparcikkeket ott találjuk a legeredetibb mivoltukban és nagy választékban; virág- és gyümölcskiállítást is itt szoktak évenként rendezni. Rendkívüli, jótékony célú ünnepélyes díszmenetek is innen szoktak kiindulni, minőket a főváros előkelői, írókkal, művészekkel egyesülten rendeznek, fantasztikus díszítésű társzekerekkel, melyekről a színházak kedvelt művésznői népies viseletekbe öltözve, szórnak az utcákat ellepő közönség közé virágokat és verseket, kísérve zenebandáktól és lovas legények banderiumaitól. Máskor egy országos tornaünnepély alkalmából négyezer serdülő tornászt lehet látni trombitaszóra elvonulva katonai rendben, ahány csapat, annyiféle jelmezben, akik aztán a régi görög olympi játékokat újítják föl a körülkerített szabad téren, versenyezve a bajnoki koszorúért. A nagy nemzeti ünnepen, Szent István napján aztán itt lehet látni százezrét az egész országból idesereglett vidéki látogatóknak, s lehet gyönyörködni az egyesült dalárdák hatalmas kardalaiban. A most már világhírre kapott budapesti lóversenyek alkalmával ismét új életképet mutat a Városliget. A Stefánia út a leglátogatottabb sétahellyé válik. Egyik úri fogat a másik elé vágtat, egész sora a négylovas hintóknak versenyez egymással; a hintókban a szépség, a divat gárdaezrede vonul el szemeink előtt, melynek nem akar vége szakadni; s ez a tömege a szépségnek elfoglalja a versenytér tribünjeit. Lenn a turfon látni a hazai közélet celebritásait, híres külföldi vendégekkel együtt, de körülöttük ott nyüzsög, ott forr az egész néptömeg: diák, kereskedő, iparos, s az mind lesi, várja a versenyeredményét, keresi a totalizatőrt, fogad a
ÚTLEÍRÁSOK
179
paripákra s osztozik az izgalmaiban, örömében és csalódásaiban a főrangúak mulatságának, s harsogó éljennel üdvözli a győztest. A lóverseny után kocsicorso, melynél egyik úri fogat a másikat éri kettős sorban végig az Andrássy úton, egyike Budapest legszebb látványainak. Már az Andrássy út megalkotásánál erre gondoltak, amidőn a széles utca közepét faburkolattal boríták be, s nem engedtek rajta közúti vasutat végighúzatni. Maga az Andrássy út, mely a budapesti népéletben a szív aortáját képezi, Budapestnek valódi büszkesége. Az ország áldozatkészségével jött létre, Andrássy Gyula miniszterelnök kezdeményezése folytán, a két kilornéternyi hosszúságú sugárút. Itt van Budapestnek valódi világvárost mutató képe. A Váczi körúttól kezdve az oktogonig mind a két oldalát a palotasornak a legpazarabb boltkirakatok díszítik, fölváltva fényes berendezésű kávéházakkal és vendéglőkkel, melyek közt élénk forgalmat tart fönn az üzleti és vásárló közönség; délutánonként pedig egy nagy sétahellyé alakulnak át az aszfalt gyalogjárók, kocsipályává a faburkolatú utca, melyen úri fogatok és bérkocsik kerülgetik egymást élénk versenyzéssel; az oktogonon túl a köröndig már inkább csak paloták és bérházak vannak, boltok nélkül; a széles utca öt részre válik szét, ugyanannyi árnyas fasorral, a két szélső kövezett út a döcögő omnibuszok számára van átengedve, a középső a gyorsan vágtató fogatoknak, s annak a két oldalán, kavicsozott út egyfelől a gyalogjáró, másfelől a lovagló közönség számára fönntartva. S itt látni derült napokon Budapest elegáns világát és munkás osztályait párhuzamosan a Városliget felé s onnan ismét visszahullámzani. A paloták sora után lombárnyékos kertektől körülvett villák következnek; miniszterek és külföldi consulok s vagyonos osztálybeliek lakásai, melyekkel a sugárút mintegy beleolvadni látszik a Városligetbe. Nyáron át késő éjszakáig tart a mulató közönség eleven zaja, a kocsirobaj, a lüktető városi élet az Andrássy út mentén. Télen, mikor a tó befagy, új élet pezsdül föl a Városligetben. A korcsolyázók pompás csarnoka benépesül; a városligeti tó nagy jégpályáján kanyarogva iszánkodnak végig a korcsolyázók százai, olykor ezrei, ami este, villanyvilágítás és harsogó zene mellett a közönségnek is tündéri látvány. Ilyenkor a néphumor is érvényesül; a hóhalmazokból építészeti csodákat raknak össze és nagyszerű szobrokat faragnak ki magukat meg nem nevező művészek; a hópalotákat elnevezik főconsuli kvártélyoknak, a hóbálványokat népszerű nagy embereknek, s azok ott pompáznak, míg a tavaszi nap véget nem vet a dicsőségüknek. A közel jövendőben még egy nevezetességgel fog gazdagodni a Városliget. A zászlórudas domb helyére (amely rudat a néphumor a „város fogpiszkálójának” nevezett el) az Andrássy út ligeti torkolata előtti téren tervezett monumentális szobor: a szabadság-szobor, vagy Andrássy Gyula emléke, melyeknek pályázatra szánt mintáit már láthatják az avatottak hazai szobrászaink műtermeiben.
180
Budapesti élet
A MARGITSZIGET Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból – az édenkert tiltott fája nélkül. A Duna hosszú útjából Budapest alá érkezve, két hatalmas ágra szakad, melyek a hajó alakú gyönyörű Margitszigetet ölelik körül. E két ág a szigeten alul nyomban újra egyesül a Margit híd hatalmas ércívei alatt és az egész fővároson végighúzódó szilárd kőpartok közé lép. Ritka szép ez a zöld lombok árnya alatt rejtőző sziget ott a fejedelmi folyam kellő közepén, közrefogva a budai hegyek s a pesti kőpartok által. Előtte a hatalmas két hídon túl emelkedik a folyó jobb felén a királyi palota s még alább a Szent Gellért hegye, bal felén a főváros legszebb palotasora. Mögötte az újpesti és az óbudai sziget, mind a kettő hajógyárral és kikötővel. Ezek fogják körül. Mint egy anya az „aranyos” leányát, úgy hordja ölében a főváros a Margitszigetet. Még az ötvenes években csak a budai partról lehetett a Margitszigetre átlátogatni. A Duna-parti 372. számú házon volt egy harang, annak a kongására jött át a szigetről egy révész csónakkal, aki a látogatókat átvitte és vissza is hozta. A szigeten lehetett kapni tejet és vajat. Manapság már a Margitsziget a főváros közönségének legkedvesebb mulatóhelye, s egyúttal üdítő fürdőintézet, hová minden félórában hordják a gőzösök a közönséget, mely mulatni, üdülni vagy gyógyulni siet. De mint mulatóhely fölött is ott lebeg a hajdani emlékek kegyeletes és áhítatos szelleme, mely a magyar nemzet előidejében e helyen találta menedékét. A Margitsziget legrégibb királyainknak vadaskertje, majd kolostortelep volt. Öt kolostor volt egykor e kies szigeten, azok között a legemlékezetesebb a Szent Margit szűzé, melyet N. Béla király a tatárdúlás után Margit nevű leánya számára építtetett. E kolostor lett a temetkező helye is a királyleánynak és testvérének, V. Istvánnak. Az apácák itt mind az ország legfőbb zászlós urainak leányai valának, kettő a nádoré, kettő N. Béla király unokája. A kolostorhoz nagy javadalmak tartoztak, melyeknek jövedelmét a királyleány istenes célokra, jótékonyul osztá bőkezűleg. Még holta után is csodatetteiről beszél a legenda: Margit királyleánynak unokaöccse, László („Kun László” király) halálos betegen feküdt kórágyán, s Szent Margitnak arcára borított fátyola kelté életre újra. A királyi udvartartás pompáját is gyakran látta a kies sziget, s színhelye volt annak a véres drámának, amelyben IV. Béla király unokáját, Béla macsói herceget megölték, s mely azután folytatását lelte a Magyar- és Csehország között föllobbant háborúban. A mohácsi vész után az apácák elmenekültek a kolostorokból, s az áhítatnak szánt szent hajlékokból a török vezérek csináltak laktanyákat és lovaik számára istállókat.
ÚTLEÍRÁSOK
181
Száznyolcvan év múlva a török hódoltság után került vissza a Margitsziget a Budán letelepült apácák birtokába; de már akkor a kolostorok helyén csak romok álltak, félig eltemetve a süppedő talajba. E romok figyelemre méltók úgy régészeti, mint építészeti becsüknél fogva. A múlt század végén, midőn II. József a kolostorok vagyonát secularisálta, a Clarissa-nénék tulajdonából a vallási alapéba ment át a Margitsziget, ahonnan később, a piliscsabai uradalomhoz csatoltatva, József nádor birtokába került. A főherceg ültetteté azokat a közel százéves fákat, melyek a sziget partjait övezik. Ő építteté az első kényelmes nyári kastélyt a szigeten, egy romhoz ragasztva. Ilyen kegyeletre méltó romok fogadják a sziget látogatóját több helyen, melyek e század közepén még több tanulmányra nyújtottak anyagot. Még láthatók voltak a régi fresco-festések, az aranyozások, a téglamozaikok rajtuk, amelyek azóta mind elporladtak. A Szent Mihály kolostor homlokfala, melynek oldalához épült a nádor nyári lakása, még mutatja a hajdani csúcsíves boltozatú ajtót és ablakot, az egész sűrűn befutva repkénnyel. Egy másik rom a Pestre néző parton emlékeztet a híres Boldogasszony templomára. Ennyi maradt fönn a nagyszerű zárdából, melyet királyi pompával építtetett N. Béla, Margit leánya menhelyéül, olasz kőfaragók által. Egy magas torony emelkedik ki a düledékek közül, benőve vadbozóttal, túlborítva százados topolyfák által. Az 1838-i árvíz utáni talajegyengetés közben találtak e romok között egy sírüreget, s abban egy márványkoporsót, mely porladó csontokon kívül egy koronát, gyűrűt és aranyhímzetű öltönydarabokat rejtett. Nem meszsze tőle egy gyermekkoponyát, gyöngyös diadémmal. Ezek nem apácák maradványai lehettek, hanem világi fejedelmeké. A tudósok véleménye nem tud megállapodni kilétük felől. A szigetre érkező vendégeket két pompásan berendezett vendéglő fogadja, egyik a sziget alsó, másik a felső részén. A főváros válogatott társaságainak kedvenc találkozóhelye van itt, különösen a honatyáknak s gyakran megesik, hogy amíg a sziget felső vendéglőjében a többség pártja üli tűntető lakomáját, azalatt a kisebbség ellentűntetésül az alsó vendéglőben lakomázik, s innen is, túlról is a rázendülő tus hirdeti az országra szóló felköszöntéseket. A sziget két végét összeköti egy lóvonatú vasút, melyen tíz perc alatt el lehet jutni a felső épületektől az alsókig, folyton változó festői szép panorámák között. De aki igazán élvezni akarja ez édenkert gyönyörűségeit, az nem sajnálja a gyalogsétát végig a két parton, ahol a hajdankor sugalmas emlékei fogadják, a megszentelt romok, körülvéve gyümölcsösökkel, nagyszerű díszkertekkel, rózsaligetekkel és délszaki növényekkel, a kertészet diadalát mutatja be. Tavaszi délutánokon a virágok színpompája, a sűrű éjsötét lombok sűrűsége, a csalogányok hangversenye valami mythosi hangulatban egyesül. Hát még az a sok szép aszszony és leány! Budapest szépségkiállítása ez! – S a váltakozó sokaság között
182
Budapesti élet
ott lehet látni magát a fenséges házigazdát, József főherceget, közszeretett környezete családtagjaival együtt. Egy régi népmonda szerint e szigeten vannak elásva a fejedelmi kincsek, melyeket elvinni nem volt idő, azok között a királyleány ezüst harangja is; s éjfélenként Margit napján túlföldi fény gyullad ki a királyleány sírja fölött: megcsendül az ezüst harang, s ugyanaz a bűbájos illat árad szét a tájon, melyet a krónikák legendája említ a királyleány sírbatételénél s újból fölvételénél. – Mindez manapság nem mese többé! A túlföldi fény megjön, a bűbájos illatárt meghozza minden tavasz, az ezernyi változatú rózsanyílás évadjában; a szigeten valódi fejedelmi kincsek ásatnak el, melyeket fenséges tulajdonosa, József főherceg ruház be e birtokába, s e kincsekben az egész közönség részesül, s megszólal az ezüst harang is. – E század elején még úgy jellemezhette Pestet és Budát egy külföldi író, hogy e két város annyira német, hogy a külföldről ide vetődő utazó Németországban képzelheti magát – ugyan magyarul is beszélnek itt-amott – a nemesi családoknál; de a művelt emberek társalgási nyelve (a magyaroknál) mégiscsak a latin. És most – mindenhol és mindenha hallani „Margit királyleány ezüst harangjának” szavát: az édes anyanyelvet. Csodatevő varázsa is van a Margitszigetnek: a kőgyógyfürdője. A század elején csak egy kis hévízforrás, melyből József főherceg fejedelmi bőkezűsége, Zsigmondy Vilmos mérnök szakértő munkálata által a kontinens egyik legnevezetesebb ártézi forrását idézteté elő. Ismertetni fogjuk ezt részletesen a budapesti fürdőintézetek között. A népélet rovatában is akként említjük föl, mint a varázsszép sziget egyik legvonzóbb sajátságát. A hatvanölnyi mélyből feltörő víztömeg, mely a fürdőket ellátja, fölöslegével egy hatalmas zuhatagot képez, mely hatöles magasból egy mesterséges romtorony tetejéből omlik alá a Dunába, télen-nyáron, sötétzöldre festve romokat és sziklákat, amelyeken átront. A Margitsziget a budapesti népéletnek a legszebb mozzanatait mutatja be quintessentiában. Ezért hívják ezt a főváros camaeájának, mely természettől magában is drágakő, melynek értékét a művészi idomítás felbecsülhetetlenné sokszorosította.
A DUNA-PARTI ÉLET A Duna-part mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekből egymás mellé rakva. A Lánchídtól a Petőfi térig terjedő corsón az elegáns világ sétál, találkozót ad, társalog (kocsival ott nem szabad járni); ott mutatják be a legújabb toiletteket, a kávéházak előtti járdákon, a pompás kioszk akácfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsősorral alább, a széles rakodó parton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas
ÚTLEÍRÁSOK
183
málhacsomagokat; hatan cipelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálákat, térdig-vállig gyürkőzött athletai alakok, s aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsősorral alább: ott vannak az úszószínek, a hideg fürdők, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdülést kereső közönség. Ott látni a csónak- és úszóversenyeket. A fényűzés, a munka és az üdülés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltvakerülgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gőzösök raja minden irányban. Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván; az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisaszszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni, s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-Duna-parti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak. Továbbhaladva a Duna-part mentén, rábukkanunk a nagy baromfipiacra, melynek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiacon, a kránclis hölgyekkel, kik csirkét, libát kínálgatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész kolóniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák; azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják, s a csirkemonopóliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert „előre” túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az „hátra” kapar! Ebbe a kedélyes népcsődületbe elszórva – ma már mind ritkábban ugyan – találjuk a Lacikonyhákat. Egy kis magyarázat kell hozzá.
184
Budapesti élet
A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgyhogy a parasztok maguk húzták a laptikát, s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki anynyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért hívják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Lacikonyhának. De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigánypecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus? Egy utcakanyarodásnál a baromfivásárról a hapriacra bukkanunk. A halárus nők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délceg, kidomborult alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelül szánt kisebb fajta vickándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük. Különös gourmand uraságok, casinói habituék tudják a módját, hogyan kell magukat nagyratartó halász uraságok által meginvitáltatni azok földszintes házaiba, kedélyes halászlére, ahol aztán nincs egyéb, min t magyarosan készített hal – meg pezsgő, és semmi toaszt. Hanem ezt csak válogatott urak engedhetik meg maguknak – ritkaságképpen. Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kínálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, amitől a délelőtti órákban visszhangzanak Párizs és Nápoly utcái. Még néhány évtizeddel ezelőtt lehetett néhány sajátszerű hangot hallani az utcákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!”-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!”-t, a szalmaáruló végigkiabálta az utcát a „szalmát vegyenek”kel, a váci olajárusnő elrikkantotta az „oláj”-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen’s a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!” (magyarul-németül), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooond”-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!” stb. Ma már mindez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; akinek valami eladnivalója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek. Most egy intésére a bűvészpálcának ugyanaz a kép áll előttünk, csakhogy télre válva. Ugyanaz a közönség: uraságok és napszámosok; azok prémes kabátokban, karmantyúba dugott kézzel, ezek pokrócba bugyolál t lábbal, vaslapáttal a kezükben. Mindenki a zajló Dunát nézi. Az alsó rakpartot ellepte már az áradat; a raktárak és a gőzösök váró színjei eszterhajig merítvék a vízbe. A fölséges folyam, közepén egész domborúra duzzadva, vágtat, mint a förgeteg, a két össze-
ÚTLEÍRÁSOK
185
szorító part között: fenn Pozsony, Komárom, Nagy-Maros és Vác alatt már elsodorta a jégtorlaszait; de Budapesten alul, Duna-Földvárnál még egy mérföldekre nyúló jégtorlat áll, mely föltartja az árt, s óráról órára duzzasztja a folyót a kettős város között. A csatornák zsilipjei be vannak már tömve; szörnyeteg szivattyúgépek okádják a füstöt az égbe, a moslékot a Dunába. A téreken föl vannak halmozva a dereglyék, vasladikok, melyek mentő eszközökül rendelvék, ha az árvíz kitör; mellettük tűzoltók, hidászok teljes készületben. A Duna ilyenkor rettentő hatalom! Egész jégmezőket zúdít az álló hidak kőoszlopainak; a jégtáblák harsogva törnek ezeken darabokra, s azokból a folyam házmagasságú torlatokat halmoz a partokon. A közönség éjjel-nappal nyüzsög a kőparton s lesi az ágyúszót. Három lövés a veszély kezdetét jelenti. Hatnál már itt van! Tizenkét lövésnél a menekülésre kell gondolni! Egy újabb jégzajlás egész halom deszkát hoz magával; valahol az árvíz egy épületfatelepet sodort el. Akadnak merész hajósok, akik dereglyével behatolnak a jégárba, s összeszedik az úszó zsákmányt. Ellenben nagy derültséget kelt az a jégtáblára szorult nyúlpár, mely bámulva nézi, hogy mennek el mellette a házak. Végre meghozza valaki az örömhírt az állandó árvízbizottságtól, hogy a dunaföldvári jégtorlasz megindult. Percek alatt szájról szájra terjed a mentő szó, s arra tízezernyi ajk kiáltja harsogva az éljent. Megéljenezik a Dunát! Csak a lapátos emberek nem éljeneznek. A jég volt az ő aratásuk.
KÖZLAKOMÁK, MULATSÁGOK Budapest közönsége híres a vendégszeretetéről. Minden nemzetbeli celebritást, ki a magyar fővárost meglátogatja, a legszívesebb előzékenységgel fogadnak itt. Külföldi írók és művészek, költők és tudósok, hygieniai, ornithológiai, statisztikai és más tudományos kongresszusok minden nemzetbeli tagjai stb. egyenlő testvéries fogadtatásban részesülnek; bárhová mennek, ünnepeltetnek; tiszteletükre díszlakomákat rendeznek, s azokon a magyarok az idegeneket saját nyelvükön köszöntik föl, míg az idegen hálából viszont magyar szavakban rögtönöz viszonzást. Általában a díszlakomák rendezésében Budapest kiváló helyen áll. Nincs nevezetes esemény, örömhír, író, színész, közhivatalnok jubileuma, hogy az lakoma nélkül lefolyjon, s ha országos csapás jön: árvíz, tűzveszélyek, vagy külföldi nagy szerencsétlenség, földrengés, hajóelsüllyedés: akkor meg a szenvedők fölsegélésére rendeznek itt hangversenyt, tombolát, hölgybazárt, s ennek a vége is díszlakoma. S ezeknek a becsét a pohárköszöntők sora határozza meg, miben hazánkfiai valódi virtuózok. Oly emberek, akik máskor hallgatagok, pohárköszöntéskor Demosthenesekké válnak; komoly férfiak ajkáról szikrázik a humor; a vége a toastnak a vendégsereg üdvriadalában vész el. S ha már a közlakomákról szóltunk, a rokontermészetű bálokat se hagyjuk említetlen. A budapesti nyilvános bálok is többnyire valamely jótékony céllal vannak
186
Budapesti élet
összekötve. Legnépesebb szokott közöttük lenni a jogászok bálja, azután az orvosoké, a technikusoké, az építészeké; de legfényesebb az athléta bál. Ezekben azonban csak külön meghívókkal megtisztelt közönség vehet részt. Vannak azután jótékony egyletek által rendezett calicot-bálok (ahol senki sem visel calicot-t) és álarcos bálok (ahol senki sem visel álarcot). Ezekben mindenki megjelenhet, aki elegánsul van öltözve. Vannak aztán végre a nagyközönség számára rendezett álarcos bálok, ahol nincs föltételezve a viselet díszessége; ezekben aztán egész fesztelenül megy a mulatság. E bálok majdnem mind a nagy Vigadó termeiben tartatnak. A magas aristocratia pedig a saját palotáiban, vagy a nemzeti kaszinó termeiben szokott rendezni zártkörű táncvigalmakat, melyek csak a társadalom legfelső tízezrének a legfelső száza részére vannak nyitva. Farsangon különben az egész ég tele van hegedűvel, s aki a poharat a fenekéig szereti kiüríteni, ahol a seprűje van: elvágtathat ugyanegy órában a Vigadó elite báljából a külvárosok táncszalonjaiba, s tanulmányozhatja az ethnographiai különbséget ugyanazon népfajnak két különböző meridianus alatt kifejlett szokásai között. Nincs mulatság, bál, közlakoma cigányzene nélkül. Egy prímhegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos meg egy cimbalmos – s teljes a banda. Trombita, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a cigánybandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzettség azon magaslatán állnak, amelyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire finom hallás után játszanak és hangjegyek nélkül úgy, hogy az ilyen cigánybanda egy hallásra eljátssza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirt; százait a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; amellett többféle királyhymnust, osztrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczy-indulót és a Marseillaise-t; a legrégibb és a legújabb keringőket, egész operarészeket, s azokat a prímások egy intésére rögtön eljátsszák a legcorrectebben. Bámulatos az emlékezetük és a zeneérzékűk. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismert pártfogó belép véletlenül: rögtön rákezdik neki „az én nótámat” (t. i. a patrónusét). Maga a prímásuk kitűnő hegedűvirtuóz, aki bátran versenyezhetne sok híres koncertistával. Amellett jó cimbora. Csak úgy poharazik, mint a házigazda; de soha le nem issza magát. Részeg cigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvenc nótáját, a fülébe húzza, s maga is osztozik annak elragadtatásában. S van a művészetben valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja. A fővárosi cigány egyúttal tisztességes polgár, aki adóját megfizeti, s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb prímásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét, s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott: pap és ügyvéd is vált közülük. E cigánybandáknak legtöbbje beutazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párizsban, Londonban, még az óceánon túl is; de azért csak visszakívánkoztak haza; mert másutt
ÚTLEÍRÁSOK
187
talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a cigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon.
ÁJTATOSSÁGOK Eddig csak világi mulatságaiban szemléltük Budapest lakosságát; most keressük fel ájtatosságai közepett. Ez áhítat tanújelei maguk a templomok. Budapest díszes egyházait nem az uralkodók, nem a főpapok építtették, hanem maguk a felekezetek saját áldozataikból: római katholikusok, görögök, reformátusok, evangélikusok és zsidók egyaránt. S ezek a templomok mindig telve vannak s egyre újakkal szaporodnak, mert a régiek nem képesek befogadni az ájtatoskodókat. A magasan kiemelkedő Lipótvárosi bazilika építési költségeinek tetemes részét maga a főváros fedezte saját jövedelméből, tehát hozzájárult minden felekezet a maga adó-filléreivel. S minthogy a főváros maga a patrónus, annálfogva az a sajátszerű helyzet fordul elő, hogy amidőn a plébános választásnál (tizennégy plébánia van) a képviselőbizottság szavazatai beadatnak, a nem római katholikus városi képviselők is hozzájárulnak a választáshoz. S görögök, protestánsok és izraeliták éppen olyan buzgósággal igyekeznek a legérdemesebbnek tartott jelöltet diadalra juttatni, mint a saját felekezetbeli választó tagok. Ennek talán sehol a világon nincsen párja. Vannak ünnepnapok, melyeken az áhítatosság átlépi a templom küszöbeit, s kilép a fűvel behintett utcákra. A sátoros ünnepeken, úrnapján a fényes szertartású körmenetek alatt szünetel sok utcán a közlekedés. Föltámadás napján a buzgó néptömeg fedetlen fővel, zsolozsmát énekelve követi a fényes mennyezet alatt körülhordott oltáriszentséget és Krisztus-szobrot, a teljes ornátusban kísérő papokat templomról templomra. Pár évtizeddel ezelőtt az egész nagyböjtben végigjárták a nagy Stáczio-utcát a munkásosztályból összesereglett körmenetek. Ez utca végén van egy tér és halom; azon áll a kálvária. Magának az utcának a házain a templomtól elkezdve voltak a „stácziók” fülkéi, melyekben fresco-festéssel voltak ábrázolva a „passio” egyes részletei. Minden ilyen fülke előtt megállt és letérdepelt a sokaság, s a vezérférfiú kis könyvéből fölolvasá az idevonatkozó részletet, melyet a többi hívek halk hangon utánamondottak. A szentképeket a háztulajdonosok virágokkal és égő lámpákkal rakták körül e napokon, bármely hitfelekezethez tartoztak is. Manapság már, minthogy a város terjedése miatt a kálváriadombot messzebbre fogják kihelyezni, az újon épült házakon nincsenek többé „passio”-képek; az ájtatos körmenetek kívül esnek a járt utcákon. Hanem azért a régi áhítatosságot megta-
188
Budapesti élet
láljuk a külvárosi búcsúk napjain, melyek az illető templomnak nevet adott szent naptári évfordulóján szoktak egészen falusi búcsúk mintájára megtartatni. A fővárosi ájtatás ünnepélyek fémpontja az ország első nemzeti szentjének, István királynak, nyár derekára eső ünnepe. Ezt Buda várában szokták megtartani. Augusztus 20-án már korán reggel cserággal díszített sorkatonaság alkot élő korlátot a helyőrségi templomtól kezdve a királyi várpalotáig. A katonai sorfalak mögött hullámzó közönség tízezrenként számítható. S azonkívül minden utca, minden tér ablakai rakva hölgynézőkkel, s földíszítve szőnyegekkel, virágfüzérekkel és zászlókkal. A körmenetet, mely a királyi palotabeli Zsigmond-kápolnából indul ki harangzúgás között, a katholikus legényegyesületek nyitják meg, követve fehérbe öltözött koszorúzott leánykák seregétől; utánuk jön a díszszázad (hajdan polgárőrség) tábori zenével. Ezeket kővetik a budapesti plébánosok, kik után négy káplán emeli vállain a pompás ereklyetartót, melynek kristályfödele alatt az ősi ereklye, az első király jobb keze látható. Két oldalt sorfalat képezve a koronaőrdrabantok lépdelnek, skarlát dolmányokban, acélsisakkal a fejükön, széles csatabárdot tartva kezükben. A „szent jobb” mögött halad a főpapság, apátok, kanonokok stb., és végre a hercegprímás bíbornoki pompájában, fényes papi kísérlettel, előkelő polgároktól emelt mennyezet alatt; kíséretéhez csatlakoznak a katholikus kormánytagok és főurak s a főváros oszlopos hivatalnokai. Az egész díszmenet a helyőrségi templomba vonul át, ahol a hercegprímás tartja a fényes misét, melyet emel a magasztos oratórium a főváros polgárai és hölgyei karától előadva. Az isteni tiszteletet hazafias irányú, emelkedett szellemű egyházi szónoklat fejezi be, melynek előadója megáldja a királyt, a hazát és a kereszténységet. Innen a várkápolnába tér vissza a menet, ahol a hercegprímás, az ereklyetartó födelének fölemelésével, bemutatja a tért ellepő sokaságnak a királyi jobb kezet. E nemzeti ünnepre az ország minden részéből százezernyi látogató szokott fölseregleni. Az 1891-i ünnepnap munkaszünetről szóló törvény Szent István király napját általános nemzeti ünneppé emelte, melyet ezentúl minden vallásfelekezet tartozik munkaszünettel megülni. Hasonló, általánossá vált kegyelet ünnepe a halottak és mindenszentek napja Budapesten. Megnépesülnek ekkor a temetők, kivirágoznak a sírok; gazdag és szegény egyaránt siet a maga kedveseinek elvinni a kegyelet koszorúját; este kigyulladnak a sírokon az örök világosságot jelképező lámpák, viaszgyertyák, az egész temető egy csillagokkal elborított nagy kertnek tűnik föl. A főváros és az ország által emelt pompás mauzóleumok: Batthyány Lajosé és Deák Ferencé, nagy pompával vannak földíszítve és kivilágítva, s ezeket késő estig sűrű néptömeg látogatja, reggeltől esthajnalig járnak a koszorúkat vivő testületek, az egyetemi tanulók tömegestül, kik a nemzet nagy halottjainak sírjait megkoszorúzzák s azok előtt lelkesítő emlékbeszédeket tartanak s nemzeti hymnusokat énekelnek. Sorba érkeznek más testületek is meglátogatni a maguk halottjai sírját: színészek, legényegyesületek, munkások, tűzoltók, dalkörök, a Budapesten lakó, lengyelek, mind a temetőbe sereglenek e napon megújítani kedves halottaiknak emlékezetét. Azok a temetkezési díszmenetek pedig, melyekkel az országnak egy-egy
ÚTLEÍRÁSOK
189
nagy halottjait végnyugalma helyére kíséri a nemzet, az Akadémia palotájának előcsarnokában fölállított ravataltól a Kerepesi úti temetőig, mind a gyászpompa, mind a tömeges részvét impozáns jeleneteit szokták megragadó képekben fölmutatni, melyeknek legszebb jellemvonása az, hogy az egész nagyközönség gyalog kíséri ki sűrű zárt tömegben a városon végig, egészen a sírig felejthetetlen halottját.
TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI ÉLET A budapesti népéletet általában kevéssé tarkítja más fővárosok könnyűvérű-zajos mulatozása. A diákéletből hiányoznak a Burschenschaftok: nincsenek couleur diákok s az azokkal kapcsolatos zajos commersek és paukereiok. Nem látni a müncheni Salvator-ser kimérésénél ismeretes széles jókedvet, a mesterlegények fölszabadításának ceremóniáit. Nincsenek mabillek, closerie des lilask, moulin rouge-ok, s a ledér mulatozásnak hasonló szabadalmazott fészkei. Orfeuma, énekes kávéháza ugyan van Budapestnek is elég; de azokat csak egy bizonyos társadalmi vonalig terjedő közönség látogatja, mások csak ritkán kíváncsiságból, s külső fényre mindezek a külföldiekkel nem vetekedhetnek. Ahelyett a komolyabb látványosságoknak nagy kedvelője a budapesti nép. Nincs olyan osztály, mely a múzeumokat ne látogatná. Minden kiállításnak, képtárlatnak nagy közönsége van; s a színházak minden szakasza megtelik, még a Shakespeare és Sophokles tragédiáira is. Hogy Budapesten nyáron át is folyást két színházban lehet előadásokat tartani, bizonyítja, hogy azok a néposztályok, melyek nyaralni nem mehetnek, a művészetben keresnek üdülést. Komoly természetű fölolvasásokon, minőket a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy- és Petőfitársaság s számos tudományművelő társaságok rendeznek, az Akadémia üléstermei rendesen megtelnek érdeklődő közönséggel. Sokat tesz a lakosság nyári enyhülésére különben a budapesti fürdők nagy száma és kényelmes berendezése is. Nyolc különböző fürdőben lehet válogatni, s az odautazás a Lukács-fürdői „sárga rigókon” nem kerül többe hat krajcárnál, sőt ingyenes népfürdők is vannak. A társadalmi tömörülés elősegítésére szolgál a számtalan klub, egyesület és kaszinó. Minden iparos osztálynak van saját egyesülete, társalgáson kívül jótékony célokkal is összekötve, s minden városrésznek van kaszinója. Emezek közt legkiválóbb a Széchenyi István gróf által a harmincas években alakított első „Nemzeti kaszinó”, mely saját palotájában, igazi főúri pompával van berendezve s gyűlhelyéül szolgál az ország előkelőségének, főnemeseinek és tudósainak. Könyvtára egyike a leggazdagabbaknak. Azonkívül vannak az Országos kaszinó, a tisztviselők társasköre, a különböző városrészek külön társaskörei, s még néposztályok és foglalkozási szakmák sze-
190
Budapesti élet
rint szervezett társasegyletek is. Továbbá az athleták, a tűzoltók, a mentők társulatai; az írói és művészi egyletek, a hírlapírói „Otthon”, s különösen a pártklubok. Még tartja magát régi hírében a lövölde; de már nem olvassuk rendes bulletinjeit a lapokban; a dalegyletek csak extravillán működnek, s az egyenruhás veteránegyletek csak egyszerű temetkezési kíséretté szálltak alá. A budapesti közönség különben nagyon szereti a látványosságokat. Az udvar jelenléte alkalmával a királyi vár kapuja, a fölvonulások órájában a két hídfő mindig népsokaság által van megszállva; még az országház kapuja előtt is kíváncsi néptömeg verődik össze, mely a híres embereket óhajtja látni. Nagy vonzóerőt gyakorol maga az országház is, melynek karzatai rendesen tömve vannak a közönség minden osztályából való látogatókkal. Mikor aztán a képviselő-választás ideje közelít, akkor politikai klubbá alakul át minden egyesület. Nincs kávéház, vendéglő, ahol egyik vagy másik jelöltnek a pártja tanyát ne ütne, s ezt jelzi a kapu fölé kitűzött nagy nemzetiszín zászló, a jelölt nevével. Hat héttel a választás előtt már megkezdődik a munka. A választókerület legtekintélyesebb polgárai fölhívást intéznek plakátok útján a párthívekhez, hogy a jövő vasárnapon gyűljenek össze nagy számmal a megjelölt helyiségben. Ott azután megválasztják a százas bizottságot, s megbízzák azt, hogy huszonöt hintóra ülve vonuljon föl a kiszemelt jeles férfiúhoz, akiben a párt közbizalma egyesül, s kérje föl őt a jelöltség elfogadására. A nagy férfiú enged a megtisztelő fölhívásnak s a százas bizottsággal együtt visszatérve a gyülekezőhelyre, kinyilatkoztatja, hogy büszkének érzi magát, ha ezen kerület érzelmeinek tolmácsa lehet a jövő országgyűlésen. Azalatt megválasztották az elnököt, két alelnököt, három jegyzőt és egy pénztárnokot, aki az alkotmányos működés költségeit fogja elintézni. A szükséges összeg nagy hamar alá van írva. A választás költségeit a párthívek viselik. A legelső kiadás száz, vagy kétszáz, vagy ötszáz zászlónak a beszerzése, a jelölt nevével ellátva. Minden háziúrnak kötelességévé van téve egy ilyen zászlót a háza padlásablakába kitűzni. Ekkor a jövő vasárnapra kitűzetik a nagygyűlés, melyen a jelölt programbeszédjét meg fogja tartani. De már akkorra az ellenpárt is szervezkedett, s egy más nyilvános téren vagy teremben megtartandó gyűlést hívott össze. Már erre a nagygyűlésre száz hintóval mennek a jelöltért, s minden kocsis mellett ül egy zászlót lobogtató polgártárs. Az utcán párt szerint éljenezik vagy a kocsiban ülő nagy embert, vagy az ellenfelét. A programbeszéd nagy lelkesedés között megtartatik, egy óra legalább megkívántatik hozzá. Akkor az egész közönség hazáig kíséri a maga jelöltjét; a két párt gyakran összetalálkozik az utcán. Nem inzultálja senki az ellenfelét, csak a saját jelöltjét éljenzi, s aztán számlálja, hogy hány kocsival voltak amazok. A jövő fölvonulásnál kétannyival fognak kirukkolni.
ÚTLEÍRÁSOK
191
A következő vasárnapra tűzetik ki a nagy pártlakoma ötszáz terítékkel. Amit nem szabad az „etetés-itatás” rovatába sorozni; mert a fővárosi választópolgár a saját költségére lakomázik, s ott a „tisztelt jelölt” nem „gazda”, hanem „vendég”. De a közbeeső idő sem foly le tétlenül. Minden utcaszegletet, házoldalt, épületállványt teleragasztanak a jelöltet éljenző hirdetményekkel és öles fölhívásokkal. Ha az egyik jelölt színe vörös, akkor a másiké zöld; ugyanilyen színű tollakat visel minden vele tartó polgár is a kalapján, a választmányi tagok pedig szalagcsillagot is a gomblyukban. – Azalatt folyik minden kávéházban, minden kocsmában a kapacitálás. Elővesznek minden furfangot, kecsegtetést, ijesztgetést, hogy az ingadozókat a saját pártjukra térítsék. Tisztességes emberek olyan gorombaságokat mondanak egymásnak, hogy máskor párbaj lenne belőle. Most minden szabad. Apák a fiaikkal, feleségek a férjeikkel otthon összevesznek. Nem lesz belőle sem kitagadás, sem válópör. Most minden szabad. A párt organizálja magát. Minden utca kápláraljakra van fölosztva: egy ember felelős tízért, hogy azokat együtt tartja és behozza. A nagy lakomán lelkesült áldomásokat mondanak, melyeknek mindegyike egy-egy programbeszéd. A párt hírlapjai megtelnek velük. A programbeszédeket pedig kinyomtatják, s azokat, többnyire a jelölt arcképével ellátva, ingyen osztják úton-útfélen. Permanens hivatalt állítanak föl, mely rendes statisztikát készít a választókról, ki tartozik ide, ki amoda, ki mit mondott? Ki volna rá hatással, hogy megmerhető legyen? Mind a két párt arra az örvendetes eredményre jut, hogy legkevesebb tíz szavazattal, de biztosan győzni fog. Ezer meg ezer a szavazó! A jelöltnek még egy programbeszédet kell tartania, hogy az ellenjelölt beszédében mondottakat ellensúlyozza. Arra természetesen az ellenjelölt megint tart egy visszafelelést, amely állását újra megerősíti. Következik egy táncvigalom, melyen a jelöltnek ki kell magát tüntetnie, mert a hölgyeknek nagy hatása van a választásokra. Ifjú honpolgároknak, kik a választási mozgalom alatt jönnek a világra, természetesen mind a „képviselőjelölt” a keresztatyja. A fiatalság fáklyás zenével tiszteli meg a pártja jelöltjét; lelkes szónoklatok és a Rákóczy induló hangjai elevenítik föl az utcát. Új dalt komponálnak a jelölt tiszteletére, s azt a dalárdák eléneklik. Az ellenjelölt tiszteletére is íratnak versek, de azok már éppen nem hízelgő tartalmúak. A városrész legszélesebb utcáján két átelleni háromemeletes háznak a padlásáról egy kötél vonatik keresztül, s arról egy óriási zászló leng alá a jelölt nevével. Természetesen az ellenjelölt részéről is hasonló történik. Lényegesebb munkát végeznek el a párt kortesvezérei, kik reklamációk útján igyekeznek az ellenpárt táborából, amit lehet „lefaragni”, ellenben a saját híveik megtámadott jogát fenntartani. Ez kellemetlen munka. Végre, mikor elkövetkezik a nagy választási nap, már korán reggel öszszesereglenek a választók a kijelölt külön gyülekezőhelyre, s onnan gyalog, elöl vitt zászlók lobogtatása és zeneszó mellett vonulnak a választás színhelyére. S ott mindenik párt megbízza az elnökét és alelnökét, hogy mint bizalmi férfiak képviseljék a szavazatszedő urnánál a pártot; azok ügyelnek föl a szavazók személyazonosságára és hogy nem megy valaki kétszer szavazni. A pártelnök ajánlja a jelöltet pontban 8 órakor még más 10 választópolgár aláírása mellett, s pont-
192
Budapesti élet
ban 8 1/2 órakor kívánja a szavazatot, amit a választási elnök ünnepélyesen kijelent. Kezdetben húszával bocsátják be párt szerint a szavazókat. Délig egyenlő lépést tart mind a kettő. Délután az egyik párt megcsappan. Már akkor csak ötpercenként küldenek be egy-egy szavazót. Az ellenpárt felülkerekedik. De azért nem hagyják abba a harcot. Megindulnak hintókon, omnibuszokon, tejesszekereken az elszórt híveket összeszedni, s nagy az öröm, mikor visszatér egy kocsi a megkapott szavazóval. Most kell vigyázni a vezéreknek és káplároknak, hogy a szállingó híveket az ellenfél el ne kapkodja; nyargoncok vágtatnak a hírlapokhoz, a bulletinekkel: mennyi a vörös toll száma, mennyi a zöldé. Az utcákat ellepik a néptömegek. Mindenki lázas izgalomban jár-kel. Végre megérkeznek az omnibuszok, a tejesszekerek. Nagy az örömriadal az ellenpártban. „Itt vannak az extravillánok!” Azok korábban nem jöhettek, mert a mezei munkával voltak elfoglalva. Ezek megint helyreütik az egyensúlyt. De más sem volt rest! Azok meg rezervában tartották a százas bizottságot, s mikor már az ellenpárt biztosnak hitte a diadalt, akkor berukkolnak, és mire az éj beáll, csakugyan megszerzik nehány szavazattal a többséget. De még a kórházból is elhozzák a betegeket – szavazni! Mikor aztán az elnök bezárta a választást, kihirdette az eredményt: akkor fölzendül az örömriadal a győzelmes pártban. Most már két száz kocsival vonulnak a megválasztott képviselőért, akit őt fehér lovas, elöl-hátul föllobogózott hintón visznek a választás színhelyére a mandátumot átvenni. Amíg odáig eljut, a kocsija megtelik bokrétákkal és koszorúkkal, melyeket a szép hölgyek az ablakokból hajigáltak le. Kétfelől lobogó inges-gatyás lovasok bandériuma kíséri; az egész utca tele van repülő zászlókkal és éljen kiáltozással. Hát bizony Budapesten így megy a képviselő választás. Nem tesszük a kezünket az ölünkbe, hanem megteszünk mindent a hazáért. Aki győzni akar, küzdjön érte!
A KIRÁLYKORONÁZÁS A magyar királykoronázás ünnepe a legfényesebb nyilvánulása a magyar nemzeti életnek, s mivel ennek színhelye most már Budapest, a fővárosi életnek is. Maga az alapeszme, mely a koronázáshoz van kötve – mióta a választott német császárság megszűnt –, egyetlen a népek életében. Más országokban a koronázás ünnepén a király esküszik hűséget a nemzetnek, a király tesz fogadást, hogy az ország törvényeit meg fogja tartani s másokkal is megtartatni, Szent István birodalmát pedig a világ bármely részéből jövő ellenség ellen meg fogja oltalmazni. A magyar király jelvényei: a korona, a palást, a kormánypálca, a pallos, az ország almája; mind ősi szent ereklyék, melyeknek varázsát a sok százados alkotmányos és létért való küzdelem biztosította.
ÚTLEÍRÁSOK
193
A szertartás rendjét az országgyűlés határozza meg, miután maga a koronázási ünnepélv is egy országos ülésszámban megy. A parlament pedig ennél megtartja szigorúan a hagyományt. Már a koronázást megelőző napon megkezdődnek a szertartások. Az ország zászlósai fölnyittatják a korona és egyéb jelvények szekrényét, s azoknak rendben találtatásáról jelentést tesznek a felségnek. Valamenynyi vármegyéből felgyülekeznek Budapestre a megyét képviselő lovas bandériumok. A Lánchíddal szemben, a pesti Duna-parton van emelve a koronázási domb, melyhez az ország összes vármegyéi küldtek föl földet. Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor talpon volt az egész város, s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség lelkesült éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a koronázás elé. A hintót nyolc fehér ló vonta lassú lépésben. A királynén fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején brillantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherceg és főhercegnő s a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az egész menet a budai plébániatemplom elé vonult, ahol a lépcsőzetnél a püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig tartott. Az esztergomi hercegprímás kente föl a király homlokát a szentelt chrysmával, s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr. Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé dereka körül az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ezalatt Liszt Ferenc koronázási miséjét zengette a templomi chorus. Mikor a megkoronázott király az oltár zsámolyáról fölemelkedett, a magyar miniszterelnök hármas „éljen” kiáltással üdvözlé a fölkent uralkodót, mit a templom százszorosan zengett vissza; de az éljen kiáltás kihatott az utcára s aztán végigzúgott az egész városon. E szertartás után a királyné, kinek vállát érinté a korona, és fenséges gyermekei visszatértek a várpalotába: a megkoronázott király pedig az ország nagyjaival, a testőrség által kísérve, gyalog a Szent János, vagy mai szokásos nevén helyőrségi templomig vonult; az utca nemzeti színű posztóval volt bevonva. A magyar pénzügyminiszter lóháton üle, két zacskóból arany és ezüst koronázási emlékpénzeket szórt a sokaság közé, mely a díszmenet elvonulta után, hagyományos szokás szerint, nekiesett a szőnyegül szolgált posztónak, s azt késekkel feldarabolta emlékül. A Szent János templomában a koronás király a tanácsosai által ajánlott kitűnőségeket Szent István kardjával „aranysarkantyús vitézekké” ütötte. S ekkor megkezdődött az alkotmányos eskütételre való felvonulás: a budai vízi kaputól, az Albrecht úton, a Lánchídon végig egész az eskütérig. Elöl vonultak a huszárok, utánuk az udvari csatlósok skarlát öltönyben, azután a pálcahordók
194
Budapesti élet
díszöltözetben. Rendre jöttek a megyei bandériumok, mindenféle középkori szabású díszöltözetekben, panyóka mentékkel és farkasbőr kacagányokkal, sastollas és kócsagos kalpagokkal; Mária Terézia korabeli hímzett dolmányokban és skófiummal kivarrott Zrínyi-mentékben, megyei zászlókkal; azután megint egy csapat nemes apród, aranyos vörös ruhában. Most jött az örege! A főrendek, a zászlós urak, kincseket érő drága díszruhákban, telivér paripákon, a lovagrendek vitézei teljes ornátusban; aztán a zászlókat vivő főurak, kik rendre egyikét emelték azoknak a selyemlobogóknak, amelyek a magyar király birodalmához tartozó és tartozott hűbéres tartományok címereit viseltélc. Közben elválasztva magában a Magyarország heroldja: széles tollas kalapban, országcímerével a mellpalástján, hírnöki buzogányával a kezében; az országbíró az ország kormánypálcájával, a horvát bán az ország almájával, azután a felelős miniszterek, majd a főhercegek, végül a kettős keresztet emelő püspök, mind lóháton. Ekkor léptetett aztán hófehér paripán a király, Szent István koronájával a fején, palástjával a vállán, kardjával az oldalán. Utána a püspöki kar, valamennyi főpap lóháton, teljes egyházi ornátusban, lovaikat csatlósok vezették. S amilyen hosszúvolt az út a budai Szent János templomtól a pesti plebániatérig, olyan sűrűn volt megrakva minden emelvény, tribüne és ablak lelkesülten éljenző közönséggel. A plébániatéren lépcsőzetes emelvény volt felállítva s drága szőnyegekkel beterítve: ennek a két oldalán foglalt helyet az országgyűlés mindkét háza. A király az emelvényhez érve, könnyedén leszökött lováról, s szilárd lépésekkel haladt fel az emelvényre. Előtte a főlovászmester haladt az ország pallosával s a püspök az apostoli kereszttel. Utána az érsekek, a miniszterek s a testőrök kapitánya. A püspökök és a főnemesek lóháton ülve fogták körül az emelvényt. S itt az Isten szabad ege alatt, arccal napkeletnek fordulva, jobbját három felemelt ujjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez szorítva, mondá el a király a hercegprímás előmondása után a hitlevélre letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására kötelezi. Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az esküt. Az eskütétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra, melyet túl nem bírt harsogni sem a sortüzelés, sem a dobok pörgése, s a Gellért-hegy ágyúi is csak emelni bírtak. Ezen esemény emlékére nevezzük az egykori plebániatért „Eskü tér”-nek. Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről, felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonult a koronázási domb felé. Ideérve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény eszközéül volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben, fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy vágást Szent István pallosával, annak jeléül, hogy ezt az országot bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni. Ez volt a befejezése a korszakot alkotó alkotmányos nemzeti ünnepély hivatalos alakjának.
ÚTLEÍRÁSOK
195
Következett rá a forma szerinti királyi ebéd a budai várban, melyben az ételeket csak felhordták és kivitték. Ez is a programba tartozik, s ez fejezi be az ünnepélyt. A pesti Városligetben pedig megtartották a hagyományos néplakomát, az ökörsütést és borosztogatást. A koronázás alkotmányos fontosságú ünnepélye után következett másnap (pünkösd vasárnapján) a főváros örömünnepe, mely a legszebb népies jelenetek sorozatával kezdődött. Még akkor Buda és Pest két külön város volt, a két főváros vonult a király elé, a nép ajándékait hódolata jeléül bemutatni. A fölajánló küldöttséget az országgyűlés elnökei és a kalocsai érsek vezették a királyi pár elé; a kenetteljes szónoklat s az arra adott kegyes válasz után megkezdődött a fölvonulás. Legelöl ment száz fehérbe öltözött leányka, nemzetiszín és kékvállszalagokkal, kezeikben rózsákkal telt kosárkák. Utánuk lépegettek a sütők és cukrászok válogatott legényei, fehér öltözetben, kék sipkákkal. A sütők kolosszális cipőt emeltek vállaikon, a cukrászok a király kardvágását a királydombon remekül utánzó cukrászművet. Következtek a mézesbábosok, lobogós ingujjú, rojtos gatyás, piros mellényes fiúk, aranyos méhkassal mutatva be a hozott lépes mézet. Ezeket követte a kék ruhás halászok csoportja, kik egy-egy hatalmas vizát és tokot cipeltek szájánál-farkánál fogva, rúdra kötve. Nyalka csikósok csapat ja délceg fiatal mént vezetett elő, mely még nyereg alatt nem volt. Tarkította a menetet a városi lovas huszárok dandára, kiket cigányzenekar kísért, nemzeti indulót harsogtatva. Az után döcögött két kis tarka lótól vontatva a hentesek díszszekere, fölkoszorúzva; mellette a hímzett fehér kötényes böllérlegények, nemzetiszínű zászlókat lobogtatva, a szekéren pedig négy ártatlan hajadon őrzött fehér báránykákat és borjúcskákat. Nyomukban robogott tizenkét megtermett mészároslegény hófehér ruhában, derék, szép fehér hízott tulkot vezetve aranyozott szartánál. A hízott göböly aranyrojtos vörös bársonytakaróval volt fölékesítve. Majd a kádárok érkeztek nagy trombitaszóval, négylovas fogaton két hordó bort hozva. Tarka képet nyújtott a kertészek fölvonulása, szép leányok, délceg fiúk, amazok fehérben, ezek feketében, szalagokkal, bokrétákkal s kertészeti eszközeikkel kezeikben; egy négylovas szekeret fogtak körül, melynek még a kerekei is virágokkal voltak rakva, a szekér pedig festői összeállításban telehalmozva a kerti termények minden fajtáival. Ezeket fölváltá a gabonacsarnok legénysége, búzás zsákokkal megrakott szekerével. De valamennyit fölülmúlta népies pompában a molnárok szekere és annak kísérete; egy egész malmot a benne őrlő molnárral együtt cipelve, egész sereg molnárlegény követte és környezé a szekeret, selyemzászlókat lobogtatva. Ezután következtek a budaiak más rendben és más viseletekben, ugyanily nagy számmal. A két város népe igyekezett egymáson túltenni. A felségek a királyi vár erkélyéről nézték a fényes fölvonulást. A főváros hódolatának bemutatása után jöttek a lovas bandériumok. Elöl a főlovászmester fehér paripán, utána Pest és Buda lovasai, majd a jász-kunok, kiket főkapitányuk vezetett, a Lehel kürtjével oldalán, párduckacagánnyal a vállán, igazi
196
Budapesti élet
mintaképe az ős magyar daliának, és végre a megyék bandériumai; ahány, annyiféle díszmagyar ruhában, mindegyik zászlótartója saját vármegyéje címerét lobogtatá fennen s hajtá meg a királyi pár előtt. Képzeljük hozzá e hosszú, változatos sorban felvonuló díszmenethez az utcasorok és főterek minden talpalatnyi földet ellepő néptömegét, a fellobogózott ablakokban a hölgycsoportok élő bokrétáit, és minden arcon az öröm magasztos kifejezését, a szűnni nem tudó riadalt: „éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a szó. „Van koronás királya Magyarországnak!”- Ez már igazi nagy nemzeti ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak egyszer lásson életében, s azt soha ne felejtse!