Fôtér Losoncz Alpár: Európa: a különbözések azonossága ....................... 4 Orosz István: Európaiságunk történeti gyökerei ........................... 9 Macskakô Tandori Dezsô: Montaigne XXI felé (1. rész) ................................ Fabó Kinga: A kôfaragó Camille Claudel ...................................... Fordulok régiekhez ............................................................. A szemfényvesztô macska ................................................... Sápi Gergely: (cím nélkül – 1) .................................................... (cím nélkül – 2) ................................................................. Csoóri Sándor: A százlábú palacsinta ........................................... Csak a hegyi lovam jöjjön el ............................................... Egy falusi bolt emléke ........................................................ A csíksomlyói árva csibészek imája étkezés elôtt ................ Étkezés utáni ima ..............................................................
13 17 18 18 19 19 20 21 21 22 22
Tartalom
Küszöb Kovács Zoltán: Szkítiából Európába? ............................................. 3
Kapualj Gurbán György: Egy európai kísérlet a Kárpátok között .............. 23 Györkös Attila: Régiónk lehetôségei az Unióban ......................... 26 Árkádok Beliczay Erzsébet: 60 : 40 – avagy kinek érdeke a vidék védelme ................................................................... 31 Kôszeghy Attila: Mérnökjövôképek az Unió határvidékén ........... 35 Reimholz Péter: Módszer vagy csak épület? ................................. 38 (A Generali-ház a Piac utcán)
42 44 47 48 51
Mûhely Szíjártó Imre: Szerzôk és iparosok (Jegyzetek a mai magyar filmrôl) .......................................... 55 Télikert Nemes László: Kockázatokról és mellékhatásokról Az orvosi kockázat-kommunikáció elmélete és gyakorlata ....... 59
DISPUTA
Lépcsôk Deczki Sarolta: Volt egyszer egy Napnyugat (Vajda Mihály: Mesék Napnyugatról) ....................................... Dobos Attila: Egzotikus forgatag, elméleti mélység (Antropológiai irányzatok a második világháború után) .............. Fazakas Gergely Tamás: Egy elképzelt versantológia (Jegyzetek a Debreceni Költészeti Fesztiválról) ....................... Balogh Tibor: Az ember Rubik-kockája (A szarvassá változott fiú a Csokonai Színházban) .................... Pólik József: Itt a piros – hol a kék… (Kritikai észrevételek a Passióról) ...........................................
1
E számunk szerzôi:
Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Beliczay Erzsébet építész, Budapest Csoóri Sándor költô, Budapest Deczki Sarolta PhD-hallgató, Szeged Dobos Attila PhD-hallgató, Debrecen Fabó Kinga költô, Budapest Fazakas Gergely Tamás PhD-hallgató, Debrecen Gurbán György újságíró, Debrecen Györkös Attila újságíró, Debrecen Kovács Zoltán történész, Debrecen–Miskolc Kôszeghy Attila építész, Debrecen Losoncz Alpár filozófus, Temerin–Szeged Nemes László történész, akadémikus, Debrecen Orosz István történész, akadémikus, Debrecen Pólik József filozófus, Debrecen Reimholz Péter építész, Budapest Sápi Gergely költô, Debrecen Szíjártó Imre filmesztéta, Debrecen Takács Tibor újságíró, Debrecen Tandori Dezsô költô, író, Budapest A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1.
Debreceni Disputa II. évfolyam, 4. szám, 2004. április Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar, De közben búsan lekönyököl, Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar. (Pimasz, szép arccal, 1910)
Szkítiából Európába?
Ady jutott eszembe. Déry Tibor és Babits Mihály szerint utolsó nagy „nemzeti költônk” forradalmiságba torkolló szkepszise, látomásainak, Európa- és magyarságképének kettôssége: a magyar nép iránt érzett szeretete és a magyarság folytonos ostorozása, a valahonnan valahová való haladás vélt kényszere, a mások mintájában mindenáron követni való példát látók törekvése, a felvetett fejjel, dacosan a múltba révedôk kitartása, a felzárkózás és lemaradás kérdése, „ideáljaink” avíttsága. Arra a kettôsségre emlékeztet, ami Európát, Európa eszméjét a mai napig jellemzi. Ady jutott eszembe, mert Európa csak látszólag szól az egységrôl. Valójában kezdettôl fogva szembeállításon, ellentéteken nyugszik. Kezdetben a civilizáció és a barbarizmus, majd a kereszténység és pogányság kettôsségét jelentette, aztán a felvilágosodás a 18. században megteremtette az Occidens (Nyugat) és Oriens (Kelet) elválaszthatatlan ellentétpárját, Európa modern politikai és ideológiai kettéválasztásának alapjait. Mintha nem lett volna elegendô a keresztény világ kettészakadása, a török hódítás vagy a társadalmi fejlôdés „elkanyarodása”, Voltaire és Gibbon – de valójában az egész nyugati Felvilágosodás – létrehozta és felhasználta saját önazonosságának megerôsítésére-megteremtésére a szkítahun-tatár (egyszóval barbár) Oriens képét. A 19. századi ipari forradalom „centrumának” és a „perifériájának” ellentéte, majd a 20. században Churchill „vasfüggönye” és a két világrendszer harca által kettéosztott Európa képe csak tovább erôsítette a már korábban kialakult kettôsséget. Ady jutott eszembe. Az, hogy egyébként is munkáló szittya öntudatunkat hogyan használta ki és erôsítette fel a „Nyugat” sajnálattal elegy lenézése, Európa-tudatunkat pedig hogyan segített megtartani, de egyben eltorzítani saját kivételesség- és áldozatiságmítoszunk. Szkíták, hunok, tatárok vagyunk tehát Európában mások szemében – üssük csak fel bármely nyugati (bulvár)napilapot vagy magazint így a csatlakozás elôtti értékelések kapcsán –, de önszántunkból is, hisz’ van, aki „nagy királyunkat, Attilát” tartja az elsô európainak… (?!). Ugyanakkor makacsul, olykor kétségbeesve bizonygatjuk európaiságunkat: mi voltunk a „kereszténység védôbástyája” a török és az oroszok ellené-
Kovács Zoltán
(A fajok cirkuszában, 1910)
ben, mi vagyunk a civilizált Európa végvidéke a délszláv vagy román „barbársággal” szemben… (?!). Ady jutott eszembe. Az, hogy Brüsszel nem lehet a magyarság Bakonya, ahol elbújhat valós és vélt problémái elôl. Az Európai Unió nem hoz megváltást. Nem szabadít fel múltbéli bûneink alól, nem jelenti a százszor is megérdemelt jutalmat, hogy testünkkel védelmeztük „Európa” nálunk szerencsésebb – de minden esetre nyugatabbra lakó – népeit, és nem jelent felmentést a magunkkal és szomszédainkkal való értelmes és valódi párbeszéd lefolytatása alól. Ady jutott eszembe. Hogy mégsincs igaza. Nem sivár pusztaság vesz minket körül, nem elátkozott föld. Nem kell nekünk egy tapodtat sem tennünk – itt Szkítiában, Európa közepén –, hiszen a magunk akaratából, megunt és ócska ideálok nélkül is képesek vagyunk a „szent humuszon” értelmes jövôt építeni. Formális csatlakozásunk esély Európa valós és képzelt kettôsségének felszámolására. Esély, hogy túllépjünk a Nyugat és Kelet, a civilizáltság és barbaritás, az uniópártiság és euroszkepticizmus elavult fogalmain és valóságos problémáinkkal törôdjünk. Ady jutott eszembe. Mert ha mégis igaza lenne, ismét azt mondhatná rólunk:
DISPUTA Küszöb
Minden, minden ideálunk Másütt megunt ócskaság már
3
Losoncz Alpár
Európa: a különbözések különbözések azonossága DISPUTA Fôtér 4
A
zt, aki gyakran lapoz régi könyve- nô képe, aki az azonossághoz elengedheket, sok tucatnyi elolvasott oldalnál tetlenül szükséges nevet adja – egy próféis erôsebben megfoghatja Bacon egy ta a földrész peremén, aki az egységesülés mondata 1623-ból: „Mi európaiak”. Ott lát- lehetôségét kínáló vallást ajándékozza. A juk ebben a kijelentésben a tôröl metszett kezdeteket ennélfogva átjárja a befogadás európai igényt, az önleírásra való törek- aktusa, az önállításnak az elfogadásból vést, amely különféle események és szerte- eredô gyakorlata. Késôbb az önmagán „túlágazó reflexiók hullámverései után is szí- csorduló” Európa képei nyernek formát, a nen maradt. Ott tapasztaljuk az egybeálló világtereket elfoglaló „Európa” teljesedik Európára utaló óhajt, amely lehetôvé teszi ki elôttünk, amely mindenen rajta kívánja az elkülönbözôdés kifejezôdését, a többes hagyni pecsétjét. Az európaiak mindenütt szám elsô személyének használatát. Ugyan- gyökereket óhajtanak ereszteni, az idegent akkor Bacon felhívásként is olvasható mon- sajáttá tenni, a világban önmaguk kivetídata átível az idôkontinuumon, századok tett hasonmásait látni. (Miközben ma az forgatagán és a ma szöveteibe is belefúró- EU és az Észak-Amerika közötti viszonydik. Felhívásként hat, mert amennyiben latok súlypontjait fürkésszük, vagy az atigaznak találjuk, hogy minden azonosság- lanti civilizáció esélyeit mérlegeljük, ne feforma a befogadás és kizárás kettôs mozgá- ledjük, hogy Észak-Amerika Európa egyik sában keletkezik, úgy az európai identitás kivetített értelmezését jelenti.) megragadásában is valamilyen eredendô A geopolitikai egyetemlegességre törô lehetetlenségre kell bukkannunk. Nem- érzületet a térképek fölé hajoló európaiban csak abban a szokványos értelemben, hogy érhetjük tetten. A határokat, a szuvereniaz Európaként jelölt területet a különféle tások e nyomvonalait beíró, körzôket és átváltozásokat értelmezô, szétágazó míto- vonalzókat kezében szorongató kartográszok és elbeszélések palimpszesztusaként fus a középpont távlatából néz szét a vi(egymásraíródásaként) értjük, amely ép- lágon. Ô a hírnöke annak a térfelfogásnak, pen ezért nehézzé tesz minden egybe- amely a világteret egymásra nézô szuvereforrasztást. Az európai örökségben, mint nitások viszonyaként értelmezi, elköteletudjuk, ott rejlik a görög logoszfilozófia, zett módon szuverenitási topológiát rajzol, a látás, a megpillantás szabadságának ta- amely hol békés, hol erôszakteli következnúsítása, a zsidó vallás, a formák metafi- ményeket idéz majd elô. Európa hírnöke zikáját és az életdinamikát egyesítô római a térosztó, határokat érvényesítô beállíjog, a római „másodlagosság”, a megteste- tottságnak, vagy ahogy a rosszhírû Carl sülés keresztény misztériuma, az okozati- Schmitt mondotta mintegy fél évszázaddal ság taposómalmán túlmutató szeretet, a ezelôtt, a visszatekintés perspektívájából társadalmi sodrásba belépô kereszténység – Jus Publicum Europeanum (Der Nomos ellentmondásai, az önvonatkozó alanyiság, der Erde), azaz: Európa a bolygóméretû via szekularizáció, a felvilágosodás és ro- szonylatokat elrendezô nomosz (törvény) mantika többszörösen tagozott feszültsége, kimondója és hordozója. Amennyiben az ész és a képzelet relációja, a racionaliz- elôrenézünk, úgy azt láthatjuk, hogy a mus önmegalapozása, de a kartográfiai elkötelezettracionalizmus túlfeszítettséget követi majd az antroElébünk kerül például ségének bírálata is. Európa pológia, a másikról, Európa egy elrabolt ázsiai nô önállításra („mi”) vonatkomásikjairól való intézméképe, aki az azonoszó törekvésének nehézsége nyesített beszéd, az újkori sághoz elengedhetetabból fakad elôször is, hogy tudáseszmény által szentelenül szükséges nevet sohasem válhat teljessé önsített Kolonialanthropologie, adja – egy próféta maga elkülönítése, másodamely a közelség és a táa földrész peremén, szor pedig, hogy differencivolság feszültségében moaki az egységesülés áltsága többértelmûvé teszi zog. Ha a közelség stratégilehetôségét kínáló a szilárd önazonosság, az áját követi, úgy a másikat vallást ajándékozza. éles körülmetszettség távérintése révén éppenséggel latából oly fontos külsô/belsô ellentétet. magához idomítja, azaz tudása által aszSzámítanunk kell tehát a külsô és a belsô szimilálja. A tudás, amely önmaga megjeolyan játékmozgására, amely csillapítha- lenítési lehetôségtárába írja be a másikat, tatlannak bizonyul. amely megérinti a másságot, hogy tudásAmikor az európai genezis képei suhan- politikájával magáévá tegye – nos, mindez nak el elôttünk, akkor elébünk kerülnek mintaszerûen fejezi ki azokat az ellent„idecsorduló”, kívülrôl származó források is. mondásokat, amelyek szemem elôtt lebegElébünk kerül például egy elrabolt ázsiai nek, midôn Európáról gondolkodom.
lanánk tekintetünkkel, óriási ugrással az elmúlt századba vetve magunkat, másképpen és mégis hasonlóan tapasztalnánk meg az önazonosság versus különbözés nehézségeit. Mert hogyan lehetne beírni a Balkánt az európai jelentéstérbe, az „európai” Európa szemantikai mezôibe? Ha egy pillanat erejéig felidézzük emlékezetünkben az elmúlt évtized felszínre törô, szisztematikusan ismétlôdô erôszak-megnyilvánulásait vagy akár az erôszak eleven folyamatait az említett terepen, akkor szembeszökô lesz: az ex-Jugoszlávia úgy veszi igénybe (mintaszerûen) Európát, hogy vonatkozásában az imént szóba hozott európai csomózó technikákat fedezhetjük fel. Csupán jelzem, az 1914-gyel kezdôdô periódus árnyai mélyen megtelepedtek Európa arcvonásaiban; történetei telítôdtek az ismert, végzetes játékfordulatokkal. A kisebbségek, szórványcsoportok genealógiája így kitörölhetetlen része lett történelmének, szükségszerûen hordozza magán e játékok indexeit. Semmi sem fonákabb tehát, mint Európát bálványozni, és egy paradoxonnal szólva, az aktuális Európát az európai történelem bevégzôdésének tartani. Szó sincs semmiféle lealacsonyításról, amikor ezt hangsúlyozom. Mert milyen európai önértelmezés az, amely az eredendôen befejezhetetlen terv helyett valamilyen célirányos beteljesülést óhajt megpillantani, és gondolattalan odaadás révén a frázisok és jelszavak meredt homlokzatára tapad? És durva leegyszerûsítéseket vagyunk kénytelenek elviselni, amikor kérdésfelvetések helyett ideológiai krédókat hallunk, amelyek szûk
DISPUTA Fôtér
És a név, amely az identitás állandóságát hivatott körülcövekelni? A történészek mesélik, hogy a diplomáciai nyelvben a kereszténység jelzésértékét a XVII. és XVIII. században fokozatosan felváltja az „Európa” név, amely rögzített hatalmi relációk szövevényét hivatott jelölni, uralmi tekintetet, amely átlát és ellenôriz. Ugyanakkor az európai emlékezet tette lehetôvé azt is, hogy az európaiak, akik szétrajzottak a világterekben, egymásba fonódó szálakat hozzanak létre. Az „Európa” névhez kapcsolható azonosság komplexitása éppen azért nem egyszerûsíthetô földrajzi kijelölésekkel, mert az itt felbukkanó jelentéseket összefonódás jellemzi, s nem szétoldódás. Európa, eme „szellemi alakzat” (hogy Husserl híres megjelölését idézzem), semmiképpen sem az egyértelmûségbe bezáruló irányultságban mutatkozik meg tehát. Jóllehet az európaiakat újra és újra megkísérti az a szándék, hogy önmagukat kimerevített kettôsségek segítségével pillantsák meg, ám tudjuk jól azt is, hogy „Európát” politikai, kulturális és gazdasági feszültségek sûrítik egybe. Amikor Európát mondunk, mindig viszonylatba helyezünk, nem tudjuk Európát elgondolni viszonyítás nélkül. Ha Európáról beszélünk, elkerülhetetlen, hogy bele ne keveredjünk világméretû folyamatok, feszültségáramlások taglalásába; az az elgondolás, amely a kizárólagosság nézôpontjából kívánja szemlélni a világot, ma az önértelmezés nehézségeibe ütközik. Ezzel magyarázható, hogy a mélyre nyúló taglalásokat kérdezô beállítottság kíséri, amely átível a különbözô értelmezések között. Minden önértelmezésben az átmenetiség, az eldöntetlenség nyomai tûnnek elô, és ez lehetetlenné teszi, hogy az európai önvonatkozásban valamilyen célirányos folyamat kiteljesedését pillantsuk meg. Ha Európa önelbeszéléseit mindig is meghatározta a külsô határok viszonylagossága, az abszolút határvonalak megrajzolásának lehetetlensége, úgy semmi sem hamisabb, mint azt fontolgatni, hogy az intézményesedés formáival „Európa” ma nyugvópontra érkezett. A kijelentés, mely szerint Európát nem lehet zárvánnyá, átmenetek nélküli azonossággá merevíteni, ez, ha úgy tetszik, belülrôl is megerôsíthetô. Hiszen a belsô határteremtés nehézségei tûnnének fel már akkor is, ha példának okáért egy, az eredetre irányuló kérdezés a latin és a görög színezetû keresztény hagyományozódás szövevényeit firtatná. Mert akkor az eredet pluralizálódása állna elénk. De ha tovasik-
5
DISPUTA Fôtér
pályákat szabnak ki: „euroszkeptikus”, határokon, Schengen, bevándorláspolitika, „eurorealista”. Az európai önértelmezés, érdekegyeztetések, nagyok és kicsik, amennyiben nem kíván az önreflexió szer- egyenlôtlenség, globalizálódó fogyasztási populizmus, Nyugat-Közép-Köztes-Kelettartásos ismétlése lenni, aligha elégedhet meg a rutinosság gyakorlásával. Figyelem- Európa önmagát feloszlató Közép-Európa, reméltó, hogy amikor a különféle kommen- európai pozíciókért való versengés, Eurótátorok 2001. szeptember 11-e utáni ki- pa, mint nagyhatalmú revizor, az európai bomló helyzetben a világhatalom kérdéseit, alkotmány, azaz a kohézió etikai-jogi tara világbirodalmak, Amerika és Európa vi- tóoszlopa. Hogyan fogja így Európa felépíszonyát (van-e elég hatalma Európának? le- teni a politikai közösséget, kimunkálni a het-e?), valamint a hatal- köztársaság rendjét, a közös értékeket valmi konstellációk kérdése- ló szabad polgárok társulását, kérdezheti a Losoncz Alpár it feszegetik, akkor Euró- bíráló? 1958-ban született. pát idézik. Megszólítják Az újvidéki egyetem tanára, a kilencvenes évek eleje óta Európát, szinte kimon- A saját, a másik, a közösség, a kommunikáció oktat a szegedi egyetemen datlanul is feltételezve, – megkockáztatom, hogy ez a négyesség alis (és másutt). A nyolcvanas hogy képzeteinkben ott kotja az európai problematikum gerincét; években az Új Symposion, villódzik, vonatkozásá- legalábbis azok a kérdések, amelyekrôl itt majd más folyóiratoknak ban kiolthatatlanul: a sa- beszélek, felfûzhetôek ezekre a szálakra. E szerkesztôje. Érdeklôdési területei: kortárs fenomenojátos felelôsség. Mert ott kérdéssor lényegét nem lehet megragadni a lógia, politika-filozófia, van képzeteink közt a „posztnacionalizmus” címkéjével. Ami a köde publikált más tárgyrendezett összpontosítás, zösséget és a kommunikációt (communion körben is (pl. irodalom, a szabályvezérelt együtt- és communication – figyeljünk itt az etiökológia). lét, az elvekben, impera- mológiára!) illeti: J. L. Nancy szerint az Legfontosabb könyvei: tívuszokban kifejezôdô együttesség (vagy egybeállás) nem tünteti Hiányvonatkozások ökológiai elkötelezettség, el a bennük részt vevôk sajátosságait, nem (1988), Az emlékezés az elvek, a szigorú rend rendeli alá az egységnek a különösséget, hermeneutikája (1998), és a szabadság koegzisz- hanem feltárja azt a visszavonhatatlanul Európa-dimenziók (2002), tenciája, az egyetértés emberi projektumot, hogy „együtt legyünk Suffitientia Ecologica (2004) magasságából ideáramló mások segítségével”. A kommunikáció vakövetelmények betartá- lójában ez a másoknak való kitettség. Nem sának igénye, vagy a a munkamegosztást célzó szervezés vagy mégoly bürokratikus törôdés a legapróbb az egyes alanyok fölé rendelt társadalmi részletekkel. Tapasztalataim azt mondatják kapcsolat a mintája, hanem a kölcsönövelem, hogy abban a régióban, amelynek sen artikulált egyediség. Hogy a történelakói vagyunk, ezeknek az irányulásoknak lem ugyanazon helyre vetett bennünket, korrektív-terapeutikus jelentéseik lehet- ebbôl nem a feladatok elosztása követnek. De jelen van az is, ami kritikai energi- kezik, hanem a dialógusban felcsendülô át mozgósít bennem. Például az alkalomad- hangok artikulációja. Fontos tehát, hogy tán kibomló népszavazási ügyletek, majd egy olyan közösség körvonalai bontakoza bürokratikus közlemények szögesdrótjai, nak ki, amely nem totalizál, nem vonja be amelyek a kommunikációt a kommunikációt valamivertikális rendbe szorítják lyen célirányos jelentésbe, Jelen van a felülrôl és a formalizált demokrácia hanem lehetôvé teszi szávezérelt Európa képképeit erôsítik. S jelen van munkra, hogy azt a mázete, amelynek iránysoknak való kitettségben, a megmerevedô-gyámkodó vonalait a mûködô egy mindig csak érkezô, beállítottság, amely a bekonzultációs folyamaegy folyton létrejövô mozavatottság önelégült perstok sem térítik ki. pektívájából, a legmélyebb zanatban érjük tetten. Nem tudás letéteményeseként engedi magához az eredendôen közös lét forog itt kockán, a mimetikus versengésbe taszított „részele- hanem azon együttlevés, amely ellenáll meket”. Jelen van a felülrôl vezérelt Európa minden konceptualizációnak, elôre megszabott operatív céloknak, romolhatatlan képzete, amelynek irányvonalait a mûködô lényegnek. Európának többszörösen is konzultációs folyamatok sem térítik ki. Az ezekre a problémákra irányuló meggon- meg kell gondolnia a közösségnek ezt a jedolásokat nem lehet elôre gyártott vála- lentéskörét. Hiszen a kor dinamikájában a zárt identitásokat hirdetô politika térnyeszokkal semmibe venni. A politika sorsa rését, illetve a szórványosodás jeleit taEurópában – tagadhatatlan a tétje ennek a 6 pasztaljuk, s az európai megapoliszokban kérdésnek. Számtalan, szétágazó probléma a hontalan modernitás számtalan kivetüáll elôttünk: régiók, amelyek átnyúlnak a
DISPUTA Fôtér
lését, a kommunikációs felületek, a komp- gyökérvesztés helyzetében lép elénk? Tolex azonossági minták szaporodását látjuk. vábbá, Európa balszerencséje nem abból Mindezekbôl olyan szellemi állapot rajzo- (is) ered-e, hogy önfélreértésekbe hanyatlódik ki, amelyet nem lehet vállrándítás- lott saját gyökerei értelmezése során? A sajátszféra nem a telítettség tartosal elintézni, mert átírja az egyetemesség eszményének nagyon is európai jelrend- mánya, minthogy az idegenszféra sem a megfosztottságé. Az, amit sajátközegnek szerét. A saját és a másik viszonylatának fel- hívunk, nem a maradéktalan azonosság, merülésekor egyre fontosabbá válik szá- a megtisztítottság, az átszûrtség birodalma. Mert a sajátszférába, a momra a Lévinas filozófiközelibe, az eleve ismertbe ájával való szembenézés. A kommunikáció valóbeleíródik, beékelôdik az Európa balszerencséje vajában ez a másoknak idegenség mozzanata, az jon nem éppen abból ered, való kitettség. Nem önmagunkban rejlô idegen hogy a kereszténység nem a munkamegosztást gondolata, amely megakatette eléggé gyökértelencélzó szervezés vagy dályozza, hogy a saját afféle né? – kérdezi Lévinas. A az egyes alanyok fölé beteljesített elôjog legyen. gyökértelenek közössége az rendelt társadalmi A sajátszféránk tehát nem a igazi egyetemesség, folykapcsolat a mintája, maradéktalan önelsajátítás tatja. A névtelenek közöshanem a kölcsönösen privilégiumának bizonyul, sége, akiket láthatatlan artikulált egyediség. de nem is az idegenség álkötelékek fûznek össze. A Másikhoz való etikai odafordulás úgy le- tali asszimiláció. A meggyökerezettséghez hetséges, hogy a nyelv mûködésében levá- kapcsolódó önelsajátítás befejezhetetlen, lasztjuk a másságtapasztalatot „formájától”. mert a meggyökerezettség az értelmezés törékenységében és az értelmezés folytonos Az arcban megnyilvánuló Másik „eloldódik formájától”, „áttör saját plasztikus levé- megújulásában létezik. Mindez a közelség és a távolság kommunikációban tapasztalt sén”, áthatol minden formán, azaz formán túlivá lesz. A Másikhoz fûzôdô többlet, ritmusát jelenti, a másként-értések hangolását, horizontok egymásnak feszülését. amelyet Lévinas az arc jelentésességével A meggyökerezettség elbeszélése mindig hozott összefüggésbe, éppen e formán túliság révén jelentkezik. Lévinas az eu- értelmezô szöveg, amelyben paradoxonok rópai gondolkodás önzetlenségérôl szól, gyûlnek egybe, amely magában foglalja a kisebbségi történelem ellentmondásait. A kiemelvén, hogy a kultúrától, világtól, a történelemtôl függetlenedô „önjelentéses- gyökereknek az értelmezés által mozgásséggel” rendelkezô Másik felfedezése cso- ban tartott állapota, a jelentéslehetôségek dálatos esemény volt az európai önmegér- végtelensége jellemzi ezt a helyzetet. S ami a kommunikáció kérdését illeti: tés folyamataiban. Tudom, hogy mi a tétje ha jól értettem Eco lényegbevágó gondolaannak a felelôsségnek, amely megelôzi a tát, úgy Európa metanyelve nem az angol, kezdeményezés szabadságát. Tudom, hogy hanem a fordítás. Valójában mily nagy a fontossága nem nehéz kihallani ebbôl a szemközt érvényesülô …a nyelvekben lakozó az állításból a bírálat hangfelelôsségünknek. Lévinas fordíthatatlanság nemját: beszéljünk a jelek olyan szerint ugyanis az Én a csak az idegent szólítcseréjérôl, amely nem alámeggyökerezettségben áll, ja meg, akit a fordítás rendeltje a sûrûn kavargó, és a Másik, az „idegen” soszándéka sarkall, de eszközszerûen megnyilhasem válhat úgy megyhanem az anyanyelvvánuló, fôképp kereskedelgyökerezetté, ahogyan az ben állót is. Hiszen ez mi szempontú betûrajoknak. Én. S mivel kizárólag az Én a fordíthatatlanság Mégis, nem elégszem meg elôjoga a meggyökerezettállandó figyelmeztea fordítás fontosságának ség, így szükségszerûen tést jelent a nyelvek puszta rögzítésével, hiszen szem elôl kell tévesztenie feletti rendelkezés esetlegesen félreértésekre a másság önmaga számára lehetetlenségére. adhat alkalmat. Mert nem feltáruló jelentését. – Nem láthatjuk tehát a Másik méltóságát többé, abban az értelemben beszélek a fordításról, mint az akadémiai diszciplínák tisznem ismerhetjük fel azt a tényt, hogy a tes tárgyáról vagy a jéghideg árugazdasáMásik mérhetetlenül több nálunk. Ám miért kellene aláírnunk, kérdezem, gi kommunikáció mellékjelenségérôl. Az életirányultság értelmében szólok, amely hogy az idegen mindig csak a gyökereit habituális formákat teremt. Nem a fordívesztett emberrel azonosítható? Vajon az tásról ejtek szót, amely átvezet az egyik idegenség a maga másságában csupán a
7
nyelvbôl a másikba, miközben értelmi egybecsengéseket, megnyugtató analógiákat keres. A kultúrák közti sokarcú cserekapcsolatok alakító ereje, a kommunikációs készség finomítása, amely sugarába vonja a közlekedôrendszereket, a köztesség éthosza, amely kollektív önmozgásokban ölt testet, a jelentések szétívelô játéka, az ébren tartott másságtudat, amely az üvegburából való kilépést sürgeti, ezt tartom fontosnak. Mégsem tudok itt pontot tenni. A fordításnak ugyanis elengedhetetlen alapföltétele a fordíthatatlanság, voltaképpen egy olyan disszociáció a nyelvek között, amely meghaladhatatlannak bizonyul. Mert az adott nyelv értelme sohasem fordítható át teljesen a másik nyelvre. A megszólalás, a megnyilvánulás nem szûnik meg visszautalni a kimondás kontextusára, az alapvetô nyelvi irányultságra. Ezért úgy gondolom, hogy a fordítás mint társadalmi gyakor-
lat közege az a készenlét, amely hûséget tanúsít a fordíthatatlanság iránt. Éppen a fordíthatatlanság az a közeg, amely mozgásban tartja a fordítást – és a nyelvet. Figyeljük meg: a nyelvekben lakozó fordíthatatlanság nemcsak az idegent szólítja meg, akit a fordítás szándéka sarkall, hanem az anyanyelvben állót is. Hiszen ez a fordíthatatlanság állandó figyelmeztetést jelent a nyelvek feletti rendelkezés lehetetlenségére. Visszahajolok az iménti állításomhoz, amikor a gyökereknek az értelmezés által mozgásban tartott állapotát említettem. Mert azt a párhuzamot kívánom láttatni, amely a nyelvben rejlô fordíthatatlant összeköti a gyökerek mozgásával. Nekem ennek az eredendô disszociációnak a felismerése derít fényt az egyesülô Európa közösségére, a fordításban való fordíthatatlanság vállalásában, amely, legyen szabad ismételnem, végtelen feladat.
Kedves Olvasó!
DISPUTA Fôtér
Elnyerte tetszését a Debreceni Disputa? Szívesen olvasná rendszeresen ezt a folyóiratot? Érdekli, kik lesznek a szerzôink? Mirôl írnak majd, s hogyan látják a világot vagy éppen Debrecent? Kívánja támogatni kulturális törekvéseinket? S ugyanakkor szeretné megkímélni magát az utánajárás gondjaitól?
8
Legyen az elôfizetônk! Ha igényli, mi vállaljuk, hogy eljuttatjuk az Ön címére a Debreceni Disputát hónapról hónapra! Egy teljes éven át kézhez kapja lapunkat, s ezért csupán azt kérjük, a nyomdaés postaköltségekhez járuljon hozzá. Kérésére küldünk csekket, ezen befizetheti az éves díjat – 3000, azaz háromezer forintot – bármely postahivatalban. Kérjük, a kézbesítési címet írja olvashatóan! A Kiadó
Európaiságunk történeti gyökerei Orosz István DISPUTA Fôtér
M
rítusú kereszténységrôl, a rendiségrôl és a agyarország küszöbön álló uniós tagfelvétele a historikusok számá- reformációról kívánok szólni, mint olyan jelenségekrôl, amelyek mélyen beágyazódra is parancsoló szükségszerûséggel tak a magát Európával azonosító Nyugat veti fel annak tisztázását, hogy milyen volt társadalmába. hazánk viszonya az elmúlt évszázadokban A kereszténység, amikor üldözött valEurópához, milyen történeti gyökerekkel kapcsolódik Magyarország Európához. lásból a IV. században államvallássá lett, A történetírás számára soha nem volt két- nem Európával, hanem a Római Birodaséges, hogy a honfoglalással, az államala- lommal kapcsolódott össze. Ez a helyzet a barbár államokban megválpítással és a kereszténység tozott. 732-ben egy arab felvételével Magyarország 732-ben egy arab krónikaíró úgy vélte, hogy elszakíthatatlan része ankrónikaíró úgy vélte, Martell Károly Poitiers-nél nak az Európának, amely hogy Martell Károly nem a frank államot, hafogalmilag a 8. században Poitiers-nél nem a nem Európát védelmezte. született meg, s geográfrank államot, fiai egységbôl ideológiai Amikor 800 karácsonyán hanem Európát közösséggé vált. Nem vála pápa váratlanul császárvédelmezte. toztatott ezen a helyzeten rá koronázta Nagy Károlyt, az ázsiai típusú török despotizmus másfél úgy üdvözölték az új imperátort, „mint Euévszázados uralma az ország több mint rópa tiszteletreméltó fároszát (fáklyáját) egyharmadán, s a fél-ázsiai szovjet despo- és Európa atyját (Pater Europae)”. Élete vétizmus négy évtizedes hatalmi berendez- gén a krónikaíró Nithard úgy vélte, hogy a kedése sem. császár egész Európát békében és jólétben Magyarország 1100 éves története a hagyta utódjára. Európa már ekkor azonos Kárpát-medencében tanúbizonysága an- volt a latin kereszténységgel, de a kortárnak, hogy az Európából érkezô kihívások- sak szinonimaként használták Európa és ra ez a terület mindig reagált. A Kárpátok az Occidens fogalmát is. Nagy Károly még keleti nyúlványai voltak a határai a latin gondolhatta, hogy ez a latin keresztényrítusú kereszténységnek, az építészetben séggel azonosított Nyugat vagy Európa az a romanikának és a gótikának, a huma- ô birodalma, két évszázaddal késôbb nagy nizmusnak és a reneszánsznak, de a nyu- csodálója, III. Ottó császár és az általa gat-európai típusú jobbágyrendszernek, a trónra emelt II. Szilveszter pápa, akit mi hûbériségnek és a rendiségnek, a korporatív magyarok jól ismerünk, hiszen ô küldte a alapokon felépülô iparos és kereskedô tes- koronát Istvánnak, már egy új keresztény tületeknek, a céheknek és a gildéknek, az világrend ideáját vázolták fel. Ottó egy önigazgató városoknak és a társadalmi olyan „respublica christiana”-t álmodott autonómia más formáinak. Eddig terjedt meg, amelynek alkotóelemei Róma (azaz a hatósugara a reformációnak, amely érin- Itália), Gallia, Germánia és Sclavinia. Ez tetlenül hagyta az ortodoxia világát. utóbbi az éppen keresztény hitre térô köTermészetesen az is igaz, hogy a Kárpát- zép- és kelet-európai országokat: Cseh- és medence, más közép-európai országokkal, Lengyelországot, a kijevi Ruszt és az egyébmint afféle kompország történetének bi- ként nem szláv Magyarországot jelentette. zonyos szakaszaiban nemcsak a Nyugattal II. Szilveszter Sclavinia helyett a „szittya azonosított Európával, hanem az Európából országokat” említi a respublica christiana gyakran kirekesztett Kelettel is szimbiózis- „erôteljes” részeként, nyilvánvalóvá téve, ban élt, akár akarta ezt, akár nem. Nehéz hogy Magyarország is beletartozik az ezlenne tagadni a bizánci befolyást középko- redforduló táján kiszélesedô Európa vagy ri történetünk korai századaiban vagy az az Occidens kereteibe. örökös jobbágyrendszert a kora újkor százaEz a respublica christiana, meggyôdaiban, a „felvilágosult” abszolutizmus ha- zôdésünk szerint, nem fordítható antik tását, amely inkább keleti elmaradottságot vagy modern értelemben vett keresztény tükrözött, mint a nyugati államrendsze- köztársaságnak. Inkább olyan konföderárekkel való rokonságot, s a szocializmus- ció, keresztény államszövetség, amelynek nak nem a Marx által megálmodott, hanem fô feladata az isteni parancs szerinti közjó a szovjet bolsevizmust másoló formájának (bonum commune) megvalósítása. Annak szerepét történelmünkben. biztosítása, hogy az egyének és közösséTörténelmünk európai, s ami ezzel azo- geik rendezett együttmûködésben Isten álnos értelmû, nyugati gyökereinek átfogó tal elrendelt kiteljesedésükre törekedjenek. elemzésének itt elvégezhetetlen feladata A közjó elválaszthatatlan az igazságosság helyett alább csak három kérdésrôl: a latin érvényesítésétôl, amit már Szent Ágoston
9
DISPUTA Fôtér 10
az államok legfôbb kötelességének tartott, resztény országok megbecsült tagja maradt. hiszen a De civitate Dei megfogalmazása Ehelyütt nincs mód bemutatni, milyen mészerint igazságosság híján az államok nem lyen is hatotta át a kereszténység a makülönböznek a rablóbandáktól. Aligha té- gyar társadalmat, s a korai újkor kezdetén, vedünk, ha feltételezzük, hogy a császár a török támadások idején miért lehetett és a pápa együtt gondolták az ország a kereszténység, ki a respublica christianát, azaz Európa védôbástyája, az európai keresztények s miért nem volt reális alvilágbirodalmát, amelyben ternatíva a törökkel való teljes egyetértésben uralmegegyezéssel kivédeni kodott volna a császár és a egy ázsiai rendszer pusztípápa. Bizonyára igazuk van tó hatását. azoknak, akik úgy vélték, Arra azonban mindenhogy III. Ottó és II. Szilképpen fel kell hívnunk a veszter elképzelése nem figyelmet, hogy a középvolt több ábrándnál. Olyan korban Magyarország euróábránd volt azonban, amely paiságát a latin kereszténya következô századokban ség, a kulturális kapcsolelkesítette a keresztény latok mellett a társadalmi Európát, pl. olyan kiváló szerkezet hasonlósága biszellemeket is, mint Dante, zonyította leginkább. Bibó s kidomborította a földrész kultúrájának István megállapítását, hogy a magyarság egységes voltát. történetének elsô 500 évében társadalomEurópa az ezredforduló táján már nem szerkezetét tekintve a Nyugathoz tartozott, katonai hódításokkal bôvült, hanem a ke- de „egyszerûbb szövedékben, vidékies jelresztény hit erejével. Így vált Európa részé- leggel”, az utóbbi évek történeti kutatásai, vé a horvátok, csehek, lengyelek, magyarok elsôsorban Szûcs Jenô eredményei teljes által lakott Közép-Európa, a dánok, svédek, mértékben igazolták. norvégok és finnek földje Észak-Európában. E társadalmi szerkezet legfontosabb Igaz, ebben a korban ment végbe Európa eleme 1526 elôtt a hûbériség és a rendifogalmi szûkülése is. 1054, az egyházsza- ség volt. A hûbériség jellemzô dominuskadás után az Occidens végleg azonosult homo vagy senior vazallusi kapcsolatról Európával, s a respublica christiana már már a múlt században azt állapították nemcsak Bizáncot nem foglalta magába, de meg, hogy az nem volt jellemzô a magyar a balkáni bolgár, szerb államot, s a kijevi társadalomra. Ez a megállapítás azonban Oroszországot sem. csak abban az összefüggésben igaz, hogy Magyarországnak különleges szerencsé- nem volt hûbérjogon adományozott birtok. je volt, hogy az ezredforduló idején került A vazallitásra jellemzô társadalmi kapcsobe a keresztény respublika keretei közé. lat a familiaritás formájában Magyarorszá(Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez Szent Ist- gon is jelen volt. A familiáris nálunk is ván elôrelátását és államkapott szolgálatáért uráférfiúi nagyságát dicséri.) tól ellenszolgáltatást. Volt Magyarország Hazánk nem katonai hóazonban egy magyar sajáeurópaiságát a latin dítás, hanem békés hittétosság, az ti., hogy a fakereszténység, rítés eredményeként vált miliaritás társadalmi kapa kulturális kapcsolakereszténnyé. S még vacsolatként nem megelôzte tok mellett a társadallami: Hierotheosz és más a rendiséget, mint Nyumi szerkezet hasonbizánci térítôk mûködése gaton a vazallitás, hanem lósága bizonyította ellenére Szent István Mapárhuzamos volt vele s leginkább. gyarországa a latin kemegérte az újkor kezdereszténység részévé vált. A császárság és tét is. A torlódott társadalmi szerkezetpápaság XI. században kezdôdô és több nek nevezett állapot nem más, mint hogy évszázadon keresztül folyó küzdelmei pe- azok a nyugati elemek, amelyek Európában dig lehetetlenné tették, hogy bármelyik fél idôben egymás után következtek, a késôbb uralma alá hajtsa a frissen krisztianizált kezdôdô magyar fejlôdésben egy idôben országokat. Így, bár a császár és a pápa – jelentek meg s ezáltal összetorlódtak. III. Ottó és II. Szilveszter által feltételezett A hûbériség elemei európai kialakulásuk – békés együttmûködése már VII. Gergely során a 8–9. században a levédiai, etelköés IV. Henrik idejében (tehát az 1070-es zi magyar társadalomban nem jelenhettek években) semmivé vált, Magyarország a ke- meg, de a rendi átrétegzôdés már Magyar-
DISPUTA Fôtér
országon is alig néhány évtizeddel követte tak a királytól kezdve (igaz, csökkenô méraz európait, úgy azonban, hogy ekkor még tékben) a legalacsonyabb rendû szolgákig megtalálhatók voltak a hûbériség jellemzô mindenkinek. Ezek a szabadságok egyénre vonásai is. szabottak voltak, s nélkülük nem született A középkori társadalmakban rendek- volna meg a francia forradalom és a monek azokat a csoportokat szokták nevezni, dern Európa általános szabadságfogalma. amelyek tagjai lényeges A rendi hatalommegosztás vonásokban azonos jognélkül nem születtek volAligha véletlen, hogy állásúak voltak, kiváltsána meg a hatalmi ágak elrendiség csak a nyugagokkal, privilégiumokkal különítésére és megosztáti társadalomban volt. rendelkeztek, ezeket öröksára épülô modern európai Az állam minden más letesen birtokolták és érállamok sem. közösségben ráteledekeiket politikai síkon, Magyarországon alig pedett a társadalomra, azaz az államéletben is néhány évtizedes késésaz alattvalók közösséképviselhették. Az egyes sel jelentkezett a rendi geit felülrôl szerveztársadalmi csoportok priátrétegzôdés, s a rendi haték, s az állam élén vilégiumai nem voltak talommegosztás technikáálló szuverén, despota függetlenek azoktól a szaja olyannyira átjárta a tárkorlátlanul rendelkebadságoktól, amelyek a sadalmat, hogy 1848-ig zett alattvalóival. nyugati keresztény közösérvényben maradt, akkor ségeket, a societas fideliumot (a „kereszté- is, amikor Európában már nyoma veszett. nyek társadalmát”) és csak ezt jellemezték. Volt azonban a hazai rendiségnek is olyan Aligha véletlen, hogy rendiség csak a nyu- jellegzetessége, amely vidékies jellegével gati társadalomban volt. Az állam minden Bibó megállapításait igazolja. Nyugaton a más közösségben rátelepedett a társada- rendiség három rend: a papság, a nemesség lomra, az alattvalók közösségeit felülrôl és a városi polgárság konföderációja volt. szervezték, s az állam élén álló szuverén, Magyarországon a nagy létszámú nemesség despota korlátlanul rendelkezett alattvaló- nagyon hamar föléje nôtt a másik két rendival. Még a legelôkelôbb alattvalókat is a nek, s Kézai Simon alapvetése után a neMax Weber által „prebendálisnak” nevezett mesi rend magát tekintette az országnak, (azaz közjövedelmekbôl részesedô) függés a Szent Korona részének, a Szent Koronajellemezte, hatalmuk a despotától függött tanban pedig megteremtette azt az állams bármikor visszavonható volt. A nyugati szimbolikát, amely az uralkodói hatalom egyház hatására alulról építkezô európai korlátozásának legfôbb eszköze lett. Míg társadalmakban a rendek két dolog révén Nyugaton az uralkodói hatalom ellensúlyabiztosították, hogy az uralkodói hatalom ként három rend szerepelt, Magyarorszánem válhatott zsarnokgon ezt a nemesség egyesággá vagy despotiává. dül magának vindikálta, A rendi gyûlések sem Az egyik a „rex sub lege” bár a papság és polgárság a vármegyékben, sem elv volt, ami azt jelenprivilégiumait nem vonta a legfelsôbb szinten tette, hogy a törvény (ez kétségbe, politikai képvinem voltak a demokegyre inkább a természetseletét a prelatusok kivérácia iskolái, de olyan törvényt, azaz az isteni telével minimálisra csökképviseleti fórumok törvényt jelentette) alól kentette. A rendi gyûlések voltak, amelyek hozaz uralkodó sem vonhatsem a vármegyékben, sem zájárultak a modern ta ki magát, így köteles a legfelsôbb szinten nem polgári korszak demokvolt a Szent Ágoston által voltak a demokrácia iskoratikus hatalomgyamegkívánt igazságosság lái, de olyan képviseleti korlási technikájának kritériumának megfelelni, fórumok voltak, amelyek kialakulásához. a másik az az antik joghozzájárultak a modern ból felelevenített elv, amely szerint „quod polgári korszak demokratikus hatalomgyaomnes tangit, ab omnibus comprobari korlási technikájának kialakulásához. debet”, azaz, ami mindenkit illet, azt minA hûbéri és rendi Európa sajátos tárdenki által meg kell erôsíteni. A törvény sadalmi szerkezete olyan gazdasági strukáltal korlátozott és korlátozható uralkodó, túrát teremtett, amelyben az európai keakinek döntéseibe be kell vonni azokat resztény-feudális világ – és egyedül csak az érintetteket, akikre a döntései vonat- ez – alkalmassá vált a modern tôkés rend koznak, a rendi struktúra leglényegesebb kialakítására. Ennek ideológiai megalapoeleme. A rendi társadalmak a szabadságok zásában döntô szerepe volt a reformáció(libertások) társadalmai. Szabadságai vol- nak.
11
DISPUTA Fôtér 12
Bizonyára sokan éreznek ellentmon- kozó bizonyosság hiánya – írja Max Weber dást abban, hogy a reformációt az európa- – a hit elégtelenségének, tehát a kegyelem iság egyik fontos gyökerének tartjuk. Töb- elégtelen mûködésének következménye. Az apostoli figyelmeztetés saját elhivatottsábek között a reformáció volt az a szellemi gunk rögzítésére […] azt a kötelezettséget mozgalom, amely a középkori respublica jelenti, hogy az ember a napi harcban szubchristianát felbomlasztotta, és az egységes jektív bizonyosságot nyerjen kiválasztottEurópát a vallási különbözôségek földjévé tette. Nem volt szükségszerû, mégis elkerül- ságáról és annak igazolásáról.” Az Istenhez forduló, kegyelmet kolduló megalázkodó hetetlennek tûnt, hogy az üldözött Luther egy fejedelem védelme alá helyezze magát, bûnösök helyére így lépnek az önmagukban biztos szentek. Ezeket ismerhetjük fel s az egyház és annak feje, a római pápa által a kapitalizmus heroikus korszakának acélmegtestesített egységet nemzeti egyházak megteremtésével igyekezzék megszüntet- kemény kereskedôiben, iparosaiban. A kini. A felekezeti különbségek által megosz- választottság tudatát másrészt a fáradhatatlan munka, a hivatás teljesítése adhatja tott, vallásháborúkba keveredett Európa már a 16–17. században nemcsak elfelejtke- meg az embernek, hiszen az új vallási tanízett hajdani egységérôl, de tagadta is en- tás szerint a munka nem Isten büntetése. A születô új világ ernek az egységnek korábbi kölcsi alapvetése mellett létét. Ugyanakkor azt, Ezt a nemzeti kultúrát a reformációnak elévülhogy a reformáció nyugavisszük magunkkal az hetetlen érdemei voltak a ti (azaz európai) jelenség, Európai Unióba, amely nemzeti nyelvek és kultúegyértelmûen bizonyítja, hitünk szerint nem rák ápolásában. A Luther hogy elterjedésének hatáuniformizálni kívánáltal hangoztatott „sola rai egybeesnek a romanika, ja az alkotórészek scriptura” elv megkövetela gótika vagy a reneszánsz sajátosságait, hanem te, hogy a Biblia nemzeti és humanizmus határaiegy olyan új konfönyelveken is hozzáférhetô val, azaz nem nyúlnak a derációt teremteni, legyen mindenki számára, Kárpátokon túlra. amelyben a közös s maga is jó példát mutaA reformáció felbomeurópai múltra éppen tott a német bibliafordílasztotta a respublica olyan büszkék leszünk, tással, amely a modern christianát és teremtett mint magyar nemzeti német irodalmi nyelv helyette valami mást: a mûveltségünkre. alapja lett. A népnyelvi modern kapitalizmus ideoistentiszteletek megkövetelése ugyancsak lógiai, eszmei megalapozását és az európai nemzeti kultúrákat. Max Weber korszakal- a nemzeti kultúrák felvirágzását segítette kotó könyve, A protestáns etika és a kapi- elô. Magyarország európai gyökereit bizotalizmus szelleme megjelenése óta közhely, nyítja, hogy a reformáció, noha 1526 elôtt hogy van összefüggés a protestanizmus és még törvényt alkottak a lutheránusok a modern kapitalizmus erkölcsi felfogása megégetésérôl, nagyon gyorsan elterjedt, között. Szerinte a kettôs predestinációról s a magyar nyelvû istentiszteletekkel, a vallott felfogás nem Kálvinban ugyan, de az ôt követô hétköznapi emberek tömegé- Károli Gáspár által magyarra fordított telben naponta vetette fel az üdvbizonyos- jes Bibliával, a protestáns lelkészek verság (certitudo salutis) problémáját, azt ti., seivel, hitbuzgalmi írásaival hozzájárult a nemzeti mûveltség kibontakozásához. Ezt honnan tudhatja az ember, hogy az Isten az üdvösségre és nem a kárhozatra válasz- a nemzeti kultúrát visszük magunkkal az Európai Unióba, amely hitünk szerint nem totta ki ôt. A lelkipásztori tanácsokban a uniformizálni kívánja az alkotórészek sajáhit szerepelt a kiválasztottság jeleként, s egyenesen a hívôk kötelességévé tették, tosságait, hanem egy olyan új konföderációt teremteni, amelyben a közös európai hogy kiválasztottnak tartsák magukat, s múltra éppen olyan büszkék leszünk, mint vessék el, mint a sátán kísértését, összes kételyüket, „hiszen az önmagára vonat- magyar nemzeti mûveltségünkre.
Montaigne XXI felé (1. rész) Tandori Dezsô DISPUTA Macskakô
Í
rtam a minap: olvastam ezt: „Kérem, nap írtam, hogy… Hát feledtem, térek viszcsak akkor csöngessenek, Ha hozzám sza, mi lenne valódi dolgom? Elemezni, mi jönnek”. Így, nagy betûvel a „költe- volt nekem egy veréb, kettô… tíz, egy vak, mény” második sora egy kapualjban. En- egy sánta… mi a házi kártyabajnokság nél alig volt szebb a lábápoló Pyrker néni rendszere… mit jelent(ene) a zen-féle satori cégér márványtáblája ugyancsak ily bolt- nyugalom, melyet nem szabad megnevezni, ívben, ám erre a síri-ünnepélyes rózsaszín mert akkor nem is igazi? Lásd a hettitákat erezetegyüttesre idegenkezûség véste a fo- és a sirályokat Weöres feledhetetlen, nagy gadási idôk fölé (alá? rég volt): „Itt nyug- és nagy mókájú versében. Vagy mindenszik a legjobb…” Mármint kit önmaguknak hisznek, Pyrker néni. S ki vagyok vagy senkit sem tartanak én, hogy feledjem magam? valódinak úgy, ahogyan ôk Feledjem, mint Rilke sorolazok volnának. ja a szökôkutakról remekbe Megváltoztak-e a korok metszett versében, hogy lassú hangsúlyai, netán súcsak ha valóban hozzám lyos hangsúlyai lassan, sújönnek (engem illetô, hozlyos lassúsággal valami válzám illô, csak rám váró) tozástól független alakult szándékok és esélyek, akki netán, hogy mûvinek kor írjak? Miért kell külön érzek minden mûfogadást megfogadnom, hogy ma (nem a befogadást, de a élôk legszebb-irodalmáról, befogadás kifejezését), mûpályatárs dráma-vers-próvinek, ha nekem kellene zaírókról szót se eztán? Mimûvelnem? Mert jobbat a ért, hogy bármi butaságot ma dívó mûértékeléseknél, olvassak tudomány, esszé, kritika ürügyén a jelen, az élôk dolgában magam sem tu(fôleg magamról), arra én név szerint (azért dok, s azt ismételni, amitôl irtózom, nem csak az illetôk neve szerint, csak úgy) nem akarnám; igen, a régiek maradnak, a hareagálok? Belékeveredtem volna valami lottak, nekem Szentkuthy, Ottlik, Pilinszháló hínárba mégis? ky, Kosztolányi, Szép Ernô elsôsorban, s Vagy igaz volt az úgynevezett ízlésbe- még mindig, látszólag csontig csupaszított li terror fogalma akkor? Igaz volt, ha nem mûvekkel, az esszéizmus és a literátori is így, de mint eshetôség? Erôteljes han- történészkedés fogaival lerágva, még mingok tudnak szólalni sivárságunk évadán, dig ôk kiabálnak valami… De mit is? mûveket-fogadó sivárság ege alatt, hogy Ha azt mondom, „Montaigne XXI felé”, az író ne elemezze magát? Ne terrorizálja s nem toldom meg alkalmi mellékcímmel, kritikusait, irodalomtörténész besorolóit, nyilván azonnali tiltakozást váltok ki. hagyja magát kizárólag másra? Ne mond- Gondolom ott, ahol csalódásaim tereptárjon el olyasmiket, amiket gyai leledzenek, e terep(de rút így!) csak maga tárgyak terepasztali moz„S ki vagyok én, hogy tud, magáról csak ô maga? gatói mozognak. Akikkel feledjem magam? S mintha, írtam a minap, bajom is támadt. Jó, hát Feledjem, mint Rilke nem bíznánk annyira már, bajom-e? Mai napomból, sorolja a szökôkutakról mint Goethe még: „Hogy a melynek nagy nyugalmát remekbe metszett költôt megismerjed,/Költô kezdtem érezni, de aztán versében, hogy csak ha -Országba kell menned”. visszacibált „magába” a livalóban hozzám jönnek Nem fog költô-országunk teratúrai melléktevékeny(engem illetô, hozzám (esszéista-prózaíró-orszáségek külvilága, vagyis illô, csak rám váró) gunk) kapuján oly túlzott szélmalomharcokba kelszándékok és esélyek, ügybuzgalommal (csak ne lett kezdenem önjelöltekakkor írjak?” féljünk!) csengetni senkel, visszautasítgatókkal, ki? Végképp nem fenyeget minket jó ér- (nem ellentétes fogalmak!), füllentôkkel telemben (mint a klasszikus ostobaságok és áltatókkal szemben, s azt kellett érezkorában), hogy Esti Hírharangnak néznek nem, hogy valaki akár üldözési mániával minket, netán gazdasági szaktanácsosnak, is megvádolhat, e napból mentem itt, ami hadügyminiszternek (Veres Péter), béke- menthetô. Maradt, hogy elfogadták egy jaharcosnak, futballszakírónak, s mind e vaslatomat; arról, hogy írnék, éspedig vafontos tárgyakban zaklatóznak némelyek? lóban vitázó cikknek, egy „Mûfogadás és Amit – ez is de rút! hogy „én”, hogy „én”, lófogadás” címû dolgozatot, mondom, ezmár Babits sem szerette – mondtam: a mi- úttal és teljesen kivételesen, provokatívan,
13
DISPUTA Macskakô 14
mert hogy a már említett befogadás-kifejezést reménytelennek tartom pillanatnyilag, ha élôkrôl van szó (nyilván magamat sem zárom ki ezek sorából! nyilván magam is ilyen érzékenységgel fogadok sok mindent! jó, sok mindent, de jó sok mindent azért nem), és csak a holtak bírják el, ha festôk, ha modernek, ha avantgárdok, ha posztmodernek, ha félmúltbeliek, bárkik tehát, azokat a kritériumokat, melyeknek mentén mûvészetrôl manapság írni érdemes? hogy ne érezzem azt a fáskaralábé-ízt, mely miatt legtöbbször kiköpöm az egészet, úgy, ahogy van, jó, ismétlem, de ha azt kell éreznem, hogy a magam csekélyke dolgáról írtak üvöltôen pontatlant, teljesen félreérthetô csacskaságot, hát akkor azért visszaszólalok… bár ne tettem volna, és nem is teszem. Csak a szakszerûség elve vezérelt; s tudjuk, ha megindulunk ezen az „úton”, tarkaságos a kép, errôl is beszámolunk, útirajz lesz a vállalkozásból… de mi is lehetne más? magunkat nem rángathatjuk hajunknál-fülünknél fogva sehonnét, hát marad, ami egyéb, reálisabb módon kínálkozik. Ismét a (becsavarodó! nem henyén mondom) visszaelemzés, önmagunkra vonatkozó igyekezetünk, mely szintén siralmas. Nem ide tartozik, de: a lófogadás úgy jöhet majd ama másik dolgozat dolgába (s ne feledjük, Pascal és a fogadás, a valószínûségszámítás), hogy a lófogadást, s egyáltalán a nem holtbizonyosan tudott létezô/létezés kérdésben megejtett „fogadást” mind erkölcstelennek, hazárdnak, ismétlem a szót, henyének, pótcselekvésnek fogom fel; tudom, mirôl beszélek. Ám itt másról. S hagyjuk is ezt. Kétségkívül a legnehezebb (etikai? esztétikai?) mûveletek, vállalkozások egyike ez: megállapítani, elô-állapotban vagyunk-e valamely mûhöz képest, utó-állapotban-e? A mû maga elôzmény még csupán, nincs itt az ideje megérthetésének (szélesebb körben, bár hát mi is az ma?), épp elmúlt forró hatásának ideje… s ki-ki sorolgathatja, latolgathatja itt az említettek nevét. Természetes, hogy kibontható az értékelô-író, az esztéta-magánszemély mibenléte és jellege azzal is, ha madarairól beszél, ha arról, hogy Észak-Dél-KeletNyugat lehetetlenné vált számára, mihelyt kilép kapuján annak a háznak, melyben örökkön maradni sem bír, hogyan is bírhatna; s hogy vállalva némi ünnepélyességet, nevetségességet is (akár), efféle önelemzésekbe kell bocsátkoznia, hogy kitetszhessék: „Tessék, ez volnék én, ahogy gyakorlott elemzôként saját magamat látom, ezzel tetszene összevetni mások értékelését,
ahogyan az részemrôl lehetséges volt (vagy lesz).” Az ismerhetem magam (egyáltalán) szent (vulgáris?) naivitása tehát az esszéista íróé; most természetesen csak ezzel a figurával foglalkozhatom, mert a kritikusok, nem-primer-író esszéisták helyzetét az említett Mûf. és lóf. dolgozatban próbálom, és hozzáteszem, senkinek sem eleve a rovására, inkább a „helyzetek” felett érzett keserûségemben taglalni. Lehetséges tehát olyképp jegyzetelnünk a „hol tartunk? Mik vagyunk?” etc. alapvetô tárgyat, hogy maga a mûvelet is kizáró, kirekesztô, bennünket zár és rekeszt ki, vagy legalább rekeszel, zárványol, sôt, ha szabad használnom ezt a (miért is avulna?) szót, hübriszel, tölt el tehát megengedhetetlen, bûnhôdésre érdemes gôggel. A konkrét (tehát a nem relációban-maradó) kijelentéseknek, megállapításoknak (s maradjunk itt csak a magunkról tehetôk a nem nagyon teendôk dolgában) igen erôs ily hübrisz-veszélye az esetlegesség; ez, ha például mások által átélhetetlen bánat a tárgy, bánkódásunkat tovább fokozza, mintegy önmagunk iránti gondatlanságból eredôen. Miért nem vigyáztunk jobban, mikor tollunk panaszra szaladt, szánk így nyílt. Hibalehetôség viszont – az alkalmi, gondatlansági, körvonaltalansága pontatlanságot most félrehárítva, mint triviálisat – a tárgy eleve adott, magában hordott többjelentôségûségbôl fakadó körvonaltalansága, ahogyan például ilyenek, mint „avantgárd”, „formahû költészet”, „játékmedve”, „madár”, „érzékenység” meganynyi használatakor hajlamos mást és mást jelenteni, és a (végzetünkre? üdvünkre?) áhított, rút szóval mondva, körvonalazást, pontosítást (brr) akkora veszteség terheli, hogy akár meg se szólaltunk volna. Komoly baj, s most még sokáig a konkrét, nem szokványos, nem a politikum, az esztétikum, a „tudomány vagy a „gyakorlat” által várt (na, édes istenem, mondhatnók, persze!), nehéz ügyû megnyilvánulásokról lesz szó, melyek közé a mûvészetiek és filozófiaiak, ha nem konkrétumot szolgálnak, feltétlenül tartozni szoktak (eleve), s hadd jegyezzük meg, mily kényes önellentmondás, hogy a mûvészeti, filozófiai gyakorlat v. gondolkodás efféle termékei annál konkrétabbak, minél kevesebb már meglévô konkrétumnak „felelnek” meg (azaz ilyennel korrespondálnak), ám a meglévô gyakorlatban, a létezônek tartott erôtérben annál ködösebbek, s efféle minôsítésüket el sem nagyon kerülhetik, komoly baj, ismételjük, hogy – gyakorlati
hasznúak nem lévén, hogyan is lennének ilyenek! – kiszolgáltatottak mind e nem várt, besorolni nem tudott mûvészeti és filozófiai megnyilvánulások; nem fûzôdik hozzájuk nyersebb megfelelés sem (érdek), igen, a mûfogadás (ismételjük, de utoljára: a mûvek felfogásának kifejezôdése, az ezzel kapcsolatos szín-vallás, s legyen bármi hitvány v. ôszinte, az ily igyekezet maga, nos, már az is) gyarlóvá válta primer mûvészeti v. filozófiai ténykeresésekkel „elôálló” elme és kéz stb. számára, így kevés öröme is telik benne, s ez visszahat. Rosszabbik esetben ott is durvábban fejezi ki ingerültségét („Hát ezért téptem én elmémet…” etc. és más romantikus képzetek), ahol a fölényesebb (de csak ne fölényeskedjünk) elintézési mód célszerûbb lenne, jócskán az, mert a sértett kedély részére is különb üdv jegyén hagyná a dolgokat a régiben, elkönyvelhetô lenne, mint
annyi (mûvészeti, gondolkodói, elemzôi stb.) megnyilvánulás nyomán, hogy nagy baj belôle nem lett, habitáltuk „magunkat” (no, én magamat nem, én ilyet magamnak nem akarok, s gondolom, jó páran még: nem!), a – rettenetes „mélyekre” szállunk alá! – mûvészeti élet tovább gazdagodott, a kérdések bonyolultságára megint rámutattunk, rámutatott valaki, ezt nekünk, neki etc. nyugtázták, nívó volt s van. A nyers igazságtalanság is környezi (környûli) a váratlanabb, mi több, ilyenségében ráadásul konkrét megnyilvánulását. Elviselhetetlen erôtérben létezünk, mondjuk például, s értjük ezt a minket nyugton nem hagyó, hang- és képmatériák, újsághírek, lassan már azt mondanám, világháborúk helyetti világesemények lávájára, és miket beszélünk így magunk is, mely borzalmakat, mondom. Slágerek özönét kifogásoljuk? Elpuffanó merészségek színpada-
DISPUTA Macskakô
Tandori Dezsô rajza
15
DISPUTA Macskakô 16
inak fordítunk hátat? Féltjük a… kiket?… vagy a filozófus konkrét megnyilvánulásáaz… A, az. Az embereket, az emberiséget, nak létjogát, érvényességét, érdemlegességét (jaj! ezek sem illenek össze okvetlenül, az emberi állagot, az emberi alapkondíciót stb., végszó: netán épp a túlkondicioná- de hipotetikusan fogadjuk el, épp most: igen), e képlékenységet lástól? Konditermek, stb. kutatjuk, elsôsorban azzal Hát azért idáig már ne. Mi „(… igen, a magam van bajunk – látja a Figyelmagunk is: ne. És tessék, elemzése révén mégis a mes! –, hogy a konkrétumégis. Ha nem akarunk világra reagálok, erre mot képlékenységnek kell is a húszas-harmincas a világra, nem az neveznünk mindjárt, mi évek (1920–1930 etc.) jeörökvalóra, felfogását több, annak kell látnunk. les, szellemtörténetiséget követnénk óhatatlan! Ezzel viszont vagy minkonkrétumokkal kivédô nevetségesség helydenek körvonalazhatatlan musili, krausi stb. esszézetébe sodródva már mivoltát ismertük el (na és zés azonnali, megfoghacsak ezzel is: hogy akkor, nagy dolgot cseletóságokra reagáló érdemnekünk bármi, fôként kedtünk!), vagy – hagyván világába keveredni, netán ha velünk függ össze, itt a további variánsokat hibájába esni (bár mi lenne oly fontos lehet, tehát – arra jutottunk, hogy érott igazi hiba? Eliotnál, az például az oly végzületi konkrétummá válik amerikaiaknál), ha kerülképp viszonylagosnak (bennünk) a tágasabb terû nénk is a Karinthy Frigyes tudott „igazság”, sôt, képlékenység, ezzel toleáltal oly fájdalmasan nagy „Igazság”!), ha mintranciaveszteség keletke„századreménységeknek” ha valóban tartalmát zik, ám minek érdekében? nevezett, körbejárható és éreznénk is a A jobb kifejezhetôségében, -forgatható (film, stb.) dol„XXI”-nek, s nem a pontosabb közlés érdekégokat, ha enyhe mosollyal hitvány tarokk-kártyaben tehát, mely az úgynefogadjuk is a „primitív képzet utánzata vezett igazság, a köz-érzünépek” állítólagos spontavolna csak…” let, a társasság (így két s neitását, ennek kultúrajobbító erejét, s ha mélységesen hiányoljuk betûvel) eszköze, talpköve, záloga és minis az épp kikezdettnek, kikezdettségében denféléje még. tragikusnak minôsíthetô Antoin Artaud Teljességünk érdekében (nem hibbanszellemtörténetet és reménységhitet egy- tunk meg a teljesség szó használatakor; váképp félretoló átfogóságszellemét (sic!), ha zoltuk, miféle teljességrôl lehet szó; arról a vonakodunk is elfogadni Klee festôségi fi- minimális teljességrôl, mely olyasmi, akár a lozófiáját (e festészet minden hatalmas ér- bankhivatalnok számára a megfelelô öltöny, demét nem tagadva, de épp a magunk által ruha, toll, táska, vagy a villamos utasának elôhozott konkrétumfontosságot – a vona- az a csekély ügyesség, hogy ne a jármû alá tok „ülôhelyfoglaltság” rémszava ugrik be, lépjen, mert akkor inkább el se mozduljon mosolygok magamon is ekképp! –, igen, a hazulról, jobban fog járni mindenképp stb.), magam elemzése révén mégis a világra reagá- igen, emez eszközjellegûnek is nevezhetô lok, erre a világra, nem az örökvalóra, felfo- teljességünk érdekében feltétlenül a kirekesztés eszközével kell élnünk. Azaz, mint gását követnénk óhatatlan! nevetségesség Kosztolányi mondta, a „különbözöm, tehát helyzetébe sodródva már csak ezzel is: hogy nekünk bármi, fôként ha velünk függ ösz- vagyok” álláspontjára jutottunk volna viszsza? Korántsem. sze, oly fontos lehet, tehát például az oly végképp viszonylagosnak tudott „igazság”, (Folytatjuk!) sôt, „Igazság”!), ha mintha valóban tartalmát éreznénk is a „XXI”-nek, s nem hitvány tarokk-kártya-képzet utánzata volna csak a sok eszmén edzett, mégis oly naivul materiális elménknek: ha mindez így volna is, önmagában hordozza, végsô végzetéül, e pontosság és konkrétság, azt, hogy pontosan önmaga ellentétét is „jelentheti”, a felmutatott (ah, felmutatott?) jelenségek egyáltalán nem azt jelentik, amit nekünk imént sugalltak. Ha tehát, hogy e passzussal végezzek (mert kimeríthetetlen, s így önkényesen kell megállnom valamely ponton), az író
I. Személy nélkül rögzítettem valaha mozdulatot szoborba elfalazva. Most a szobor, s a mozdulat megéled: Camille Claudel képében lép elébem.
Fabó Kinga
A kôfaragó Camille Claudel
Csápjaimat hiába nyújtogatom, csápjait nekem kell letapogatnom, csápjait behúzza mind, mutatkozik: hogy ô ide nem szívesen tartozik. Ónixból formálódó hullám íve1 készül lecsapni fölébe feszítve. Nem zavarja, hogy a Szajna megáradt, s szennyét-szégyeneit önti, hozzája.
Körhangzótól dús falak közt, oldalaz. Hallja azt is, amit nem is mondanak. Ahogy ô egy mozdulatot odavág. Nem tudhatni soha lesz-e folytatás. A lakásban márványtömbnek dôl neki,4 mert ô onnan nem szívesen jönne ki, zavarában a márványba bezárva külön a táncospár,5 külön a tánca. Ajtót nyitni eddig sem volt szokása, bedeszkázott ablak mögül formázza üti-veri, szét az összes szobrait, mígnem ezzel szoborrá lesz maga is.
II. Porcelánba önti testét testtel, a lélek itt kevés, egyensúlya oly törékeny borul, ernyôt bont fölébe, lesbôl-résen mint a sáncok futnak föl rá a hullámok, – mozdulat peremet ér, feszül: felfüggesztett kép. Egyensúlyából kibillenni készen a keringôzô szoborpár megéled. Forog, a súly összpontosul a nôre: külön a pár, a tánc, a keringôbe’. 6 Elán zárja porcelán, szétveti személyisége széleit. Hömpölyög megáradottan, szélesen úszik vele, rajta összes szégyene.
Hullám címû szobra tükörként (is) 3 homorulat, hajlat, mélyedés (is) 4 nekifog, nekitámaszkodik, nekitántorodik 5 Keringô címû szobra 6 Szorul bele, benne megszorul. 1 2
DISPUTA Macskakô
Órjás hullámnyelv a földbôl mered ki. A földön, a formálóját, tereli. Szorítja, ahogy homorul2 fölébe, feszítve az ívének, az ölébe.3
17
Fordulok régiekhez Kagyló, belül iszik s terem igazgyöngyöt, – azt kerestem mindig – a ritkát, különöst. Ékírást, hernyónak tört-finom selyemén, – a különöst, ritkát – külsô szemnek rejtélyt. Ki a színre felhoz, színében nem marad, – átlépni nyomdokán – vágy tûnni, nyomtalan. Mit a színre felhoz, színében elnyeli, – miként a régiek – tûn vágyként, sejleni. Zárja törvényei belsô ösvényeit, – átlép, s lába nyomát – nem fedi hagyomány.
A szemfényvesztô macska Mandulavágású szem körébe kígyózó test gyûl, ébenszín csillanó. Résnyi szemhez test karcsú.
DISPUTA Macskakô
Gyûrûz, a szélekre tér egy csóva, fényt veszt elvét,
18
kígyótestét bûvölôn megtapad, metszô zöld kô körébe hullámgyûrû sûrül, ô elkülönül.
Az avargyüjtô embert két kerék tolja haza minden koraeste hatóra után, seprû támasztja, kék kabátját szél markolja erôsen marcona fekete tetôt zár a kéz, csikk kapaszkodik, a szájpadlást nem éri el, utolsó lendülettel megtapad a sárga szivacs, hat szál borosta végül engedi, olcsó görögtûz puha porba hull, fúj még kettôt megvetôen, halni kél. Elzett a zárban, köpeny a kalappal, az avargyüjtô ember hullajt két könnyet fekete fehér kép elôtt, ma platán volt holnap tölgy a soros, alighanem esô kopog reggel, szólt a rádió az öregnek aki már szunnyad, kopott bordó fotel köti gusba 7 órára, majd izzadt ölelésbôl kicsavarja a kora reggel. elnyújtózik a régi ing ki félve látja hogy tükör figyeli vár, de a szem ma nem nyílt, köröm nem emeli a szôrös kezet, alva maradt valami a halánték alatt, szürke arcon mosoly fakad, sepreget tovább.
Sápi Gergely
(cím nélkül – 1)
Az erdô mélyérôl indult a gondolat, hogy holnap pont e két fa között épüljön egy híd, mely összeköt minket magunkkal, s míg a híd építése közben azt gondoljuk, hogy magunkat találjuk odaát, addig mások építenek hidat felénk, hogy lássák a mi általunk ismeretlen idegent, a saját életünket értelmezô magunkat, aki minden egyes pillér után kivesz a hátamögül, egyet, és mégegyet így mire eljutunk magunkig, vissza már nem indulhatunk, mások se érnek mihozzánk, csak igyekvô deszkáinkat látják korhadni, s maguk sem gondolnak mást csak, e képzelt világ odaát álló ismeretlen oldalát
DISPUTA Macskakô
(cím nélkül – 2)
19
Csoóri Sándor
A százlábú palacsinta Kis széltolóm, csalafinta, hová tûnt a palacsinta? Az elôbb még itt gôzölgött a sótartó s a tál között. Tán a torkos macska járt bent s ô mondott rá boldog áment? Ô falta föl üttyre-füttyre? Föl is kötöm, föl a füstre. Vagy tebeléd mászott titkon a százlábú palacsinta? És te nem is vetted észre, hogy ô volt a csalafinta?
DISPUTA Macskakô
Mennyi vész les egy gyerekre, ha magára marad néha! Csak azt tudnám, hogy a füled, mért vöröslik, mint a cékla?
20 Budai Bence rajza
Csak a hegyi lovam jöjjön el Lóbánat, lóbánat, nagy sörényed nézem. Ott úszik az égen. A Tejúton végig ezüst patkó fénylik. Azt mondják, hogy Csaba járt ott néhány ezer évig. Lestem, lestem sokszor, de sohase láttam, mérgemben a kis fejszémet nagy tölgyekbe vágtam. Zengett a Nagyhagymás más csúcsok feleltek – Várakoztam éjszakánkint, kicsoda keres meg. Kis Marosom tudja, nem keresett senki, csak a hegyi lovam jött el tenyerembôl enni.
Egy falusi bolt emléke Boltba megyek, boltba, valahai voltba. Rázkódik az ajtócsengô, biztos ez a dolga.
Hat bivalyt zacskóban! Egyet meg anélkül! Örülök, ha Zsoldos Zsuzska ijedtében kékül. Ezenkívül kérek almaszeget, rokka-szívet legyen az is otthon, ha a világ megkergülne, ne maradjak hoppon.
DISPUTA Macskakô
Sánta boltos kérdi: öcskösuram, mit kér? Kiflit, májat, galambhájat? vagy csillogó pitykét?
21
A csíksomlyói árva csibészek imája étkezés elôtt* Édes Jézus, idehallgass! éhes vagyok, mint a farkas. Tied szívem, tied eszem, amit adtál, mind megeszem.
Étkezés utáni ima
DISPUTA Macskakô
Édes Jézus, meghallgattál. Mind megettem, amit adtál. Még a spenót is lement. Az volt a zöld szakrament.
22
Kocsis Alexandra rajza *
A négysoros ima közös szerzeményünk a csibészekkel
Egy európai kísérlet a Kárpátok között
1993. február 14-e nagy nap volt az uniós gondolat magyarországi elkötelezettjei számára. Ekkor Debrecenben a Hotel Aranybika falai között, annak Bartók Termében megalakult a Kárpátok Eurorégió (KE). Virágh Pál köztársasági megbízott megnyitó beszédét mások között Catherine Lalumière asszony, az Európa Tanács akkori fôtitkára hallgatta nagy figyelemmel. Ez volt a kezdet. A szervezôdés öt ország – Lengyelország, Magyarország, Románia, Szlovákia és Ukrajna – határ menti régiói közti interregionális együttmûködésének elôsegítésére jött létre. Ez volt az elsô olyan szervezôdés, amely kizárólag volt szocialista országokhoz tartozó régiókban jött létre az Európai Unió bármely országának „bábáskodása” nélkül. A Kárpátok Eurorégiónak megalakulásakor körülbelül ötmillió lakosa volt, mintegy 53 ezer négyzetkilométeren. A késôbbiek folyamán ez a terület 192 ezer négyzetkilométerre és 16 millió lakosra bôvült, mert 1997-ben román megyék, 1999-ben pedig szlovák területek léptek be teljes jogú tagként. A KE eddigi létezése során számos problémával szembesült, mûködésében tagadhatatlanul akadtak hullámvölgyek. Például 1995-ben – miután az 1994-es választások után megszûntek Magyarországon a Köztársasági Megbízotti Hivatalok –, amikor a Nemzeti Titkárság Ungvárra költözött. Itt a mûködés csaknem zátonyra futott, mert az anyagi bázis elúszott, és ennek következtében alapvetô szervezési-mûködési gondok keletkeztek. A kilábalásban jelentôs szerepet játszott Zilahi József, a SzabolcsSzatmár-Bereg megyei közgyûlés akkori
Gurbán György
A KEZDET
elnöke. Elsôsorban neki köszönhetô, hogy a Nemzetközi Titkárság 1999-ben újra hazánkba, Nyíregyházára költözhetett. Zilahi Józsefet késôbb betegsége, majd halála akadályozta meg munkájának kiteljesítésében. Tevékenységének eredményeképpen azonban a titkárság Majorné László Brigitta vezetésével mai napig is a szabolcsi megyeszékhelyen található. Jelenleg a román Pamfil Berceant a szervezet elnöke, a magyar tagozat vezetôje Gazda László, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyûlés elnöke. A KE tényleges irányítását a Nemzetközi Titkárság végzi, amely Nyíregyházán található. A titkárság munkáját helyi szinten nemzeti irodák, szakmai szinten pedig munkabizottságok segítik. A szervezet számos eredményt könyvelhetett el eddigi mûködése során. A régióhoz tartozó városok például rendszeresen otthont adnak nemzetközi kiállításoknak, vásároknak és üzletemberek találkozójának. A legjelentôsebb rendezvények közé tartozik a nyíregyházi Kelet–Nyugat Expo, az ózdi kiállítás és vásár, illetve a minden évben megrendezett nemzetközi üzletember-találkozó és gazdasági fórum Miskolcon, turisztikai kiállítás Krosnóban és Ungváron, illetve az Európai Régiók Népi és Sportjátékainak Hagyományôrzô Fesztiválja Szolnokon. A KE szakemberei elkészítették a térség turisztikai térképét, és legfontosabb eredményeik között tartják számon, hogy nem kis részben kezdeményezéseik révén jött létre számos új határátkelôhely a tagterületek között. A KE együttmûködést alakított ki nemzetközi szervezetekkel is. Folyamatos együttmûködésük például az ENSZ Gazdasági Bizottságával és a MaasRajna Eurorégióval. Tagja az Európai Határ Menti Régiók Gyûlésének, melynek igazgatótanácsában is képviselteti magát. TÍZ ÉV UTÁN Tavaly Nyíregyházán, ünnepélyes keretek között köszöntötte fennállásának tízéves évfordulóját a Kárpátok Eurorégió. A tanácskozás legfontosabb gondolata az volt, hogy az elvek kialakítása után egyre inkább a tettekre kell helyezni a fô hangsúlyt, hogy a részt vevô országok polgárai minél több konkrét hasznát lássák az együttmûködésnek. Pamfil Bercean elnök az ünnepi pillanatok közepette is tudott higgadtan értékelni, és tudott önkritikát is megfogalmazni. – Tagadhatatlan, hogy tíz év alatt nem voltunk képesek minden elképzelésünket
DISPUTA Kapualj
M
ár több mint tíz esztendeje annak, hogy Debrecenben megalakult a közép-európai rendszerváltás egyik jellegzetes, nagy reményekkel létrehozott szervezôdése, a Kárpátok Eurorégió Interregionális Szövetség. A mûködés folyamán érték kudarcok, de jelentôs sikerek is fûzôdnek a nevéhez. Persze, nem kerülte el a nagypolitika bizalmatlansága sem. Létezése mindig szálka volt a szomszédos ultranacionalisták szemében, nem véletlenül nevezte a szlovák Vladimir Meciar és a román Gheorghe Funar a magyar irredentizmus trójai falovának. A szövetség azonban még mindig létezik, és tervez az uniós csatlakozás utánra is. Igaz, már Hajdú-Bihar nélkül...
23
DISPUTA Kapualj 24
teljesíteni. A felelôsségünk – miként a munkánk is – közös: egyre több tartalommal kell megtölteni együttmûködésünket – hangsúlyozta a szervezet román elnöke. Gazda László, a magyar tagozat elnöke is egyetértett ezzel, és optimistán nézett a közeljövô elé. – A Kárpátok Eurorégióhoz tartozó öt ország a közelmúltban a rendszerváltás utáni nehéz idôket élte meg és kereste a helyét. Ilyen körülmények között az is eredménynek könyvelhetô el, hogy a szervezet létezik. De elérkezett az idô arra, hogy – elsôsorban az oktatás és a kutatás területén – szorosabb legyen az együttmûködés. Meg kell erôsíteni az intézményrendszert. Alexander Cosma, Máramaros megye tanácsának elnöke is bizakodóan tekintett elôre. – Túl vagyunk a Kárpátok Eurorégió „hôskorán”. Most már az lehet a cél, hogy a nagy, az egész Európai Uniót átszelô közös projektek megvalósítására figyeljünk. Ezek jelenthetik ugyanis a közös boldogulásunkat… Alen Panov, Ukrajna nemzeti öszszekötôje a KE jelentôségét a nemzetközi politika mérlegére téve méltatta. – Kétségtelen, hogy a Kárpátok Eurorégió hiányosságait csaknem annyian szokták sorolni, mint az elônyeit. De azt soha ne feledjük, hogy ez a szervezet nagy szerepet játszott abban, hogy a rendszerváltások utáni bonyolult és feszültségekkel terhes idôkben itt nem alakult ki „második Jugoszlávia”… Czimre Klára, a Debreceni Egyetem Társadalom-földrajzi és Területfejlesztési Tanszékének tanársegédje is úgy döntött, meg kell emlékeznie a szervezet eddigi történetérôl. Ô egy tanulmányban végezte el Magyarország interregionális együttmûködéseinek összehasonlító elemzését. – A határon átnyúló együttmûködések közül az euroregionális együttmûködések, vagyis az eurorégiók váltak a legsikeresebbekké és a legelterjedtebbekké nem csupán Magyarországon, hanem az egész közép-európai térségben. Ezek az eurorégiók ugyanis hidakat alkotnak az Európai Unió és az egyelôre azon kívül esô országok között – állapítja meg a szerzô. – Ráadásul ez az együttmûködési forma az EU szerint is egyfajta gyakorlóterepnek tekinthetô, ami elôsegítheti az elmaradott határ menti térségek felzárkóztatását, másrészt pedig képessé teszi a tagrégiókat és a tagországokat az aktív részvételre a majdani integrációban.
A tanulmány zárszavában megállapítja, hogy az eurorégiók nem csak úgy tudnak átmenni az EU alkalmassági vizsgáján, hogy tagrégióikat fejlesztik és elmélyítik a tagrégiók közötti kapcsolatokat. Emellett szükség van arra is, hogy a többi eurorégióval, azaz a többi – akár az országhoz, akár a szomszédos országhoz tartozó – határ menti térséggel is összehangolják a tevékenységüket. Mert így tudják bizonyítani, hogy érettek a teljes integrációra. KI A SZERVEZETBÔL A Kárpátok Eurorégió megalakulásakor az alapítók bizonyosan nem gondoltak arra, hogy eljön majd az idô is, amikor nem növekszik, hanem csökken a szervezet tagjainak a száma. Pedig az idén januárban ez, nem is teljesen váratlanul, bekövetkezett. Hajdú-Bihar vezetôi ugyanis úgy döntöttek: kilépnek a szervezetbôl. A kilépésrôl szóló elôterjesztés január 7-én került a megyei közgyûlés elé. Az irat az önkormányzat 2003. évi külügyi beszámolójának és külügyi koncepciójának részeként került a képviselôk elé. Az anyag elöljáróban megemlíti, hogy tavaly szoros együttmûködést sikerült kialakítani a lublini Vajdasággal és a franciaországi Eure et Loire megyével, és megalakultak a Bihar–Bihor Eurorégió mûködéséhez szükséges testületek. Az Unióban való hatékony érdekérvényesítés érdekében pedig a hajdú-bihari önkormányzat elkezdte egy brüsszeli képviseleti iroda megnyitásának elôkészítését. Az elôterjesztés ezek után tér rá arra, miért is kívánja megszüntetni az önkormányzat tagságát a Kárpátok Eurorégióban. Az anyag számos okot jelöl meg. Az irat szerzôi szerint a szervezet nagysága miatt nem alkalmas a hagyományos EU-s pályázatok elnyerésére, a tagok száma miatt nehézkes a döntéshozatal, és a szervezet nem rendelkezik az utóbbi idôben jelentôs pályázati forrásokkal. Az elôterjesztésben még az is szerepel okként, hogy a Kárpátok Eurorégióban megfogalmazott támogatási célok nincsenek összhangban a Hajdú-Bihar megyei önkormányzat stratégiai fejlesztési tervében megfogalmazott prioritásokkal. Az anyag végezetül hangsúlyozza, hogy a Kárpátok Eurorégió tagmegyéi közül Hajdú-Biharnak csak Bihor megyével van közös határszakasza. Így a határon átnyúló együttmûködési lehetôségek a Hajdú-Bihar–Bihor Eurorégió keretein belül megvalósíthatóak.
A JÖVÔ ÚTJA Így gondolják ezt Szabolcsban is, mert az élet azért Hajdú-Bihar nélkül is ment tovább. A Kárpátok Eurorégió Magyar Tagozata március elején tartotta soros ülését. A tanácskozáson áttekintették az úgynevezett nagytérségi infrastruktúrát. A legfontosabb tervek között említették meg a Trieszttôl Kijevig húzódó korridor megépítését, és fontos lépésként értékelték, hogy 2006-ban várhatóan megépül magyar költségvetésbôl a Krakkó–Kassa–Miskolc– Debrecen–Nagyvárad–Kolozsvár vasútvonal Miskolc–Debrecen közötti szakasza.
Gazda László, a tagozat elnöke emellett a „csapatépítés” szerepérôl is beszélt. – Fontosnak tartjuk a tagországbeli fiatalok bevonását a Nemzeti Titkárság munkájába. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyûlés ennek érdekében vállalja, hogy megteremti hozzá a szükséges anyagi feltételeket. Ez egy ösztöndíjas rendszer kiépítése lenne, ami lehetôvé tenné a fiatalok számára, hogy néhány hónapot a titkárságon dolgozzanak. Idôközben elkészült az úgynevezett Interreg Közösségi Kezdeményezés magyarországi stratégiája, melyet a Debreceni Egyetem kutatói munkacsoportja dolgozott ki, éppen Süli-Zakar István professzor vezetésével. A programot a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából készítették. Az elkészült anyag tartalmazza hazánk és a szomszédos országok geopolitikai elemzését, és az új együttmûködési lehetôségeket is. A stratégiai programot április 15-én Nyíregyházán ismertették egy vitafórumon, amit a Kárpátok Eurorégió Magyar Tagozata rendezett. A terjedelmes anyag megállapítja, hogy hazánk csatlakozása után a 2004 és 2006 közötti idôszak átmeneti lesz, ekkor kell a szomszédainkkal közös fejlesztési programokat kidolgozni. Ezekre közel 900 millió eurós forráslehetôség áll majd rendelkezésre. 2006-tól pedig minden uniós országnak saját költségvetést biztosít az Unió a határokon átnyúló projektekhez. A tanácskozás résztvevôi hangsúlyozták: hazánk érdeke, hogy a szomszédságpolitikában rejlô lehetôségeket kihasználja, hiszen így jelentôs beruházások valósulhatnak meg. A konferencián konkrét elképzelésekrôl is szó esett. Például a beregsurányi átkelôrôl, amit meg kellene nyitni a teherforgalom számára. Ennek érdekében Ukrajna megépítheti a Beregszászt elkerülô szakaszt, Magyarországon pedig megépülhet a vásárosnaményi Rákóczi híd. A programot a tervek szerint a Kárpátok Eurorégió tanácsának következô ülésén, Nagybányán is megvitatják. Így fest tehát a közeljövô 2004 késô tavaszán.
DISPUTA Kapualj
– Igazán nem volt vita a kilépésrôl a közgyûlésben – mondja Rácz Róbert országgyûlési képviselô, a megyei közgyûlés ellenzéki Fidesz–MDF–Gazdakörök-frakciójának vezetôje. – Mi tulajdonképpen csak az idôzítés ellen emeltünk kifogást. Az a véleményünk ugyanis, hogy egy ilyen lépésnek rossz üzenete van Magyarország uniós csatlakozásának elôestéjén. A rossz üzenet tényével egyet ért SüliZakar István egyetemi tanár, a Debreceni Egyetem Társadalomfilozófiai és Területfejlesztési Tanszékének vezetôje is. De csak ezzel. A professzornak jelentôs rálátása van a Kárpátok Eurorégió történéseire, hiszen a szervezet tanácsának ô a legrégebbi tagja, ráadásul az egyetlen, aki nem politikusként, illetve önkormányzati vezetôként vesz részt a munkában, hanem szakértôként. Jelenleg a regionális fejlesztési munkabizottság elnöke. – Sajnálatos a kilépés – állapítja meg a professzor –, de a konkrét döntésnél még fájdalmasabbak a felsorolt indokok, hiszen egyik-másik még sértônek is nevezhetô. Természetesen nem a Bihar–Bihor Eurorégió ellen beszélek, hiszen szükség van ilyen együttmûködésre is. De a Kárpátok Eurorégió más, jellegét és céljait illetôen is. A Bihar–Bihor kapcsolatot mindig be fogja árnyékolni román részrôl némi geopolitikai eredetû bizalmatlanság, ez a nagyobb léptékû Kárpátok Eurorégióban soha nem jelent gondot. Van perspektíva az uniós csatlakozás után is ebben az együttmûködésben, mert nagy lehetôségeket rejt magában. Csak észre kell venni, és élni velük. Debrecent a történelmi múltja, a szellemi potenciálja és a méretei is arra predesztinálnák, hogy az unió egyik „kapuvárosa” legyen. De ehhez a szerephez nem lesz elég csak Nagyvárad felé tekintgetni…
25
Régiónk lehet lehetôségei lehetô ôségei az Unióban Györkös Attila DISPUTA Kapualj 26
K
özvélemény-kutatások szerint csalódottság váltotta fel a kezdeti lelkesedést az uniós csatlakozás pillanatában. Ezen tulajdonképpen nincs is miért csodálkoznunk. A lakosság egyre jobban tisztában van a várható lehetôségekkel és korlátokkal, magyarul: kezdi végre megismerni a valódi Európai Uniót. Kiderült, hogy a közösség nem ajándékozó nagybácsi, nem varázsló, amely megoldja helyettünk problémáinkat és eljuttat bennünket az ígéret földjére. Ahogy a rendszerváltáskor mindenki egy újabb Marshall-segélyben, úgy az elmúlt években sokan egyfajta Európa-segélyben reménykedtek: pénzek a közutakra, az egészségügyre, európai mûködô tôke a hazai gazdaság fejlesztésére, a munkanélküliség radikális csökkentésére, korlátozás nélküli utazás, európai pénz, de legalább európai fizetések – nos ezek nem olyan könnyen jutnak el hozzánk, mint gondoltuk. Ne keressük most, hogy kinek a felelôssége a fölösleges remények keltése és az ebbôl következô kiábrándultság kialakulása. A mindannyiunkban bujkáló csodavárás, a „tartoznak nekünk ennyivel” érzése-tudata, politikusaink hamis szólamai, tudósaink szûkszavúsága, a média lényeget elkenô felületessége – mind hozzájárultak a mostani a helyzethez. A kezdeti, néhol alaptalan várakozások elmúltával a csalódottság tehát természetes. A kiábrándultság kezdeti bénultsága után azonban fel kell mérnünk, hogy mit viszünk az európai közösségbe, és mit kaphatunk onnan. Vegyük számba, hogy mit tudunk a csatlakozásról, mit sejthetünk róla, s ami a legfontosabb: mit kellene tennünk azért itt és nekünk, hogy a reményeink, vágyaink legalább részben – és ha nem is azonnal, de minél gyorsabban – megvalósuljanak? Mit jelent egyáltalán az egyesült Európa az átlagember, a debreceni vagy balmazújvárosi, pocsaji polgár számára, mennyiben alakítja át mindennapjait? Az alábbi írásban ezeket a kérdéseket veszszük számba, nem a szakember alaposságával, hanem afféle „gondolathalmazként”. Reméljük, hogy az alábbiak gondolkodásra és vitára teremtenek lehetôséget. Tudjuk, hogy úgy csatlakozunk az Unióhoz, mintha nem is tennénk. Bent is vagyunk és nem is. Pontosabban szólva: annyira vagyunk benne, amennyire be tudunk kerülni a mindennapokban. Felemelô érzés lesz látni, hogy a külföldi kiadású Európa-térképeken ezután hazánk is fel lesz tüntetve. Ez azonban nem feledte-
ti el velünk, hogy a határokon való szabad áthaladásnak még néhány esztendeig lesznek korlátai. Az ún. schengeni egyezményhez ugyanis legalább három évig még nem tudunk csatlakozni. Tehát továbbra is megállítanak az osztrák, szlovén, szlovák határokon, a repülôtereken, de már az „EU” feliratú folyosókon állhatunk sorba és elég lesz a személyi igazolványunk is a belépéshez. Tudjuk azt, hogy fizetéseink nem fognak azonnal az uniós szintre emelkedni, de még középtávon sem. Talán tizenöt, talán húsz év múlva – ha elég ügyesek leszünk. A pénzünk is marad még néhány évig a megszokott forint. Hogy meddig, az szintén rajtunk – és nem utolsósorban az általunk választott kormányok gazdaságpolitikáján – múlik: négy-hat, esetleg még több év múltán kell a mindennapokban is megismerkednünk a jellegtelen kis bankjegyekkel és érmékkel, az új árakkal, amelyeken a nyugdíjas nénik soha, a mai harmincasok is csak öt-tíz évvel a bevezetése után tudnak majd igazán számolni. Tudjuk, hogy a munkaerô szabad áramlása nem valósul meg azonnal, csak minimum két, maximum hét év múlva. Kávézót akár most is nyithatunk Bécsben – pincérként azonban lehet, hogy csak 2011-ben szolgálhatunk fel más éttermében. Tudjuk, hogy mezôgazdaságunkat nem az Unió költségvetése húzza majd ki a bajból – de lehet, hogy a mi adónk is segít a francia és spanyol parasztoknak a tisztességes jövedelem megszerzésében. Azt pontosan tudjuk ugyanis, hogy mennyit fizetünk be a közös költségvetésbe, de csak sejtéseink vannak arról, hogy mennyit kapunk onnan. Tudjuk, hogy csatlakozásunkkal meg kell felelnünk az európai közösség számos elôírásának, a környezetvédelmi szabályozóktól az élelmiszerhigiéniai rendszereken át az infláció nagyságáig. Tudjuk, hogy a pálinka és a gyulai kolbász hungarikummá vált, de sajnos a hálapénz és a szemetelés is az maradt. Ezekben az ügyekben is lesz még tennivalónk. A felsoroltak mindannyiunkra, az öszszes magyar állampolgárra vonatkoznak. E szabályok és kötelezettségek alól nem mentesül egyikünk sem. Ez azonban nem jelenti, hogy saját környezetünkben ne tehetnénk valamit helyzetünk javulásáért, hogy ne építhetnénk fel szûkebb Európánkat.
„Az Unió a régiók Európája” – olvasható egyre gyakrabban, egyelôre még csak brosúrákon, plakátokon. Hamarosan azonban megérezzük mindannyian, hogy nem közhelyrôl, hanem húsbavágó valóságról van szó. Régión sokáig saját településünket és szûkebb-tágabb, pontosan nem is mindig definiált környezetünket értettük, meg kell azonban szoknunk, hogy az európai közösségben ez ennél jóval többet jelent. Az Unióban a közösségi támogatások legnagyobb hányadát ugyanis az úgynevezett tervezési-statisztikai régiók kapják. Az EU támogatási politikájának egyik legfontosabb alapelve (az ún. elsô célkitûzés), hogy közösségi támogatásban részesülhet minden olyan régió, amelyben az egy fôre jutó bruttó nemzeti össztermék (GDP) nem éri el az uniós átlag hetvenöt százalékát. A közösségi szabályozásnak megfelelôen Magyarországon öt évvel ezelôtt hét ilyen nagyobb területi egységet hoztak létre, amelyek nagysága, lakosságszáma közel egyforma (kivétel a Budapestet is magában foglaló Közép-Magyarországi régió). Szûkebb térségünk, Debrecen és HajdúBihar az úgynevezett észak-alföldi régió tagja, két szomszédos megyével, SzabolcsSzatmár-Bereggel és Jász-Nagykun-Szolnokkal együtt. Az itt megtermelt GDP az uniós átlag 40 százalékát sem éri el, ezzel a második legelmaradottabb térség hazánkban az észak-magyarországi régió után, tehát jogosan pályázhat a Strukturális Alapokban található forrásokra. Ahhoz azonban, hogy a közösségi alapokból pénzeket lehessen lehívni regionális fejlesztési célokra, jól kell pályázni. A jó pályázatnak legalább a legfontosabb feltételei közé tartozik a világos fejlesztési stratégia és a jó minôségû pályázati munka. Melyek régiónk adottságai, és melyek a legfontosabb területek, amelyek mentén ezek a fejlesztések elindíthatóak? MEZÔGAZDASÁG Régiónkban a lakosság jelentôs része foglalkozik mezôgazdasági termeléssel. Nekik a jelenlegi árverseny és örökös túltermelési válság mellett bizonyosan további gondot fog jelenteni a csatlakozást követô európai konkurencia. A hazai nagyáruházak nyilvánvalóan csak az ár–érték arány alapján fognak rendelni a termelôktôl, így könynyen elôfordulhat, hogy az olcsóbb külföldi zöldség, gyümölcs, tejtermék mellett dön-
tenek, ha a hazai drágább, vagy a termelôk nem tudnak folyamatosan egyenletes minôséget teremteni. Mitôl is olcsóbb a külföldi, a spanyol, portugál, olasz termék? A magasabb termelékenység mellett attól is, hogy az ottani gazdák termelését magasan dotálja az uniós agrárpolitika. A most csatlakozó országoknál ez az úgynevezett közvetlen kifizetés jelenleg eléggé alacsony, hazánkban a 2000-es árakon számolt EU-támogatásoknak csupán negyede, s csak lassan, tíz év alatt éri el az uniós kifizetések száz százalékát. Gazdáink tehát nemcsak tôkeszegények, de versenyhátránnyal is indulnak az uniós, sôt még a hazai piacokon is a fogyasztók kegyeiért. Várható, hogy az elkövetkezô néhány évben lezajlik a mezôgazdasági vállalkozók szelekciója. Ne legyenek illúzióink: a váltás nagy nehézségekkel fog járni. A törpebirtokok nem tudnak megélni a megváltozott körülmények között, területeiket felvásárolják a tôkeerôs nagyok. Méghozzá fillérekért, hiszen sokan és egyidejûleg kívánnak majd megszabadulni gazdaságaiktól, ami lenyomja az árakat. Más szavakkal: a rendszerváltás után lejátszódó ipari szerkezetváltást most követi, jó évtizeddel késôbb, a mezôgazdaság gyökeres átalakulása. A fogyasztó kétségkívül jobban jár: olcsóbban és jobb minôségû termékekhez jut a boltokban, a piacokon, de ennek az átalakulásnak a szociális feszültségei fogják meghatározni a vidék mindennapjait az elkövetkezô években. Ezeknek a problémáknak a megoldása lesz a közvetlen jövô talán legnagyobb feladata. Szerencse, hogy – a közvetlen kifizetésektôl eltérôen – a vidékfejlesztésre pályázható összegek aránya nagyobb, mint a „régi” tagországoké: 2004 és 2006 között mindösszesen 5,76 milliárd euró jut erre a célra a most csatlakozó országokban. Magyarországra ezen belül 600 millió euró jut, Lengyelország után a második legjelentôsebb támogatási összeg. A forrásokat azonban nem automatikusan, hanem pályázatok útján lehet megszerezni, így nagy jelentôséget kap a regionális tervezési folyamat: ki kell találni a régiók kitörési pontjait, meg kell határozni azokat a fejlesztési területeket, amelyek hosszú távon élhetôvé teszik a vidéket. Mindez csak akkor válhat lehetôségbôl realitássá, ha a régiókon belül és azok között is megfelelô összefogás alakul ki. Az egyes térségek igényeit egyeztetni kell, a pályázatok elkészítését pedig olyan professzionális csapatokra kell bízni, amelyek biztosítják a sikert.
DISPUTA Kapualj
MAGYARORSZÁG ÉS A RÉGIÓK
27
A gazdasági szereplôk tevékenységének összehangolására, a pályázati források hasznosítására már létrejött régiónkban is a Regionális Agrárinnovációs Központ, amelynek elsôsorban koordináló, forrásfeltáró szerepe van. Meghatározták a stratégiailag fontos, fejlesztendô ágazatokat is. Ezek közé tartozik a környezetvédelem, a biotechnológia, az élelmiszerek minôségének javítása, a hungarikumok szerepének erôsítése a belsô és külsô piacokon.
DISPUTA Kapualj
IPAR
28
Az észak-alföldi régió sohasem tartozott hazánk jelentôs ipari központjai közé. Ennek hátrányait a magasabb munkanélküliségben érezhetjük – bár a rendszerváltás utáni szerkezetváltás sem sújtotta annyira térségünket. A gazdaságnak ez a szektora is megérzi a változásokat. Már régiónkban is tapasztalhatóvá vált, hogy a hagyományos feldolgozóipari tevékenység, amely nagy, de alacsonyan képzett munkaerôigényt feltételez, egyre erôteljesebben érdeklôdik az olcsó bérköltséggel bíró keleti országok iránt: Kína, de Románia vagy Bulgária is kedvezôbb terep számukra, mint akár csak Kelet-Magyarország. Hasonlóképpen, az uniós belépés miatt egyes cégek racionalizálják, egy helyre koncentrálják termelésüket, hiszen a nemzeti piacok jelentôsége háttérbe szorult. Ilyen megfontolások miatt hagyja el Debrecent a Reemstma is. Nem szabad azonban túldramatizálni ezeknek a gyárbezárásoknak a jelentôségét. Ha a termelôtôke csak a munkaerôköltséget venné figyelembe, számos nyugat-európai országból az ipar már régen kimenekült volna. A relatív „iparhiány” azonban lehetôségeket is jelent. Nem kell megküzdenünk olyan szerkezetváltási problémákkal, mint az észak-magyarországi régiónak, hanem – jó iparfejlesztési stratégia révén – lehetôvé válik új, zöldmezôs termelôberuházások letelepítése, a legmodernebb technológiát képviselô cégek térségünkbe csábítása. Az iparilag elmaradott Írország vagy korábban Bajorország ugyanezt az utat járta be. A regionális iparpolitika elsôdleges célpontja ezért a magasabb szellemi hozzá adott értéket képviselô termelési szektorok fejlesztésében található meg. A Debrecenben, de Nyíregyházán és Szolnokon is megtalálható felsôoktatási, szakoktatási centrumok jó lehetôséget teremtenek arra, hogy a National Instrumentshez vagy a Flextronicshoz hasonló nagy cégek nagyobb számban telepedjenek le szûkebb környe-
zetünkben. A nagy nemzetközi vállalatok megnyerésének nagyon fontos feltétele a tudatos marketingtevékenység; ezt a nagyvárosok vezetôsége már felismerte, s kezdenek beérni ennek gyümölcsei. Ebbôl a szempontból áttörô jelentôségû – de ismét csak kései – a Regionális Fejlesztési Tanács márciusi határozata, amelynek értelmében térségünknek önálló képviseleti irodát nyit Brüsszelben. Jó döntés, de már hamarabb meg kellett volna hozni. Miért csak az utolsó pillanatban ébredünk fel? Miért csak akkor határozzuk el magunkat, amikor már sürget az idô? A brüsszeli képviselet mellett azonban figyelni kell más csatornákra is. Egy német vagy francia nagyvállalat nem az Unió központjában fog érdeklôdni a magyarországi befektetési lehetôségek iránt, hanem vagy saját hazájában, vagy nálunk. Növelni kell azoknak a bemutatóknak a számát, amelyeken a regionális elônyökre (jól képzett munkaerô, keleti határok közelsége) lehet felhívni a leendô befektetôk figyelmét. Térségünk tôkevonzó képessége szempontjából ugyanakkor meghatározó jelentôségû az infrastruktúra-fejlesztés. Közhelyes megjegyzésnek számít, olyan sokan és oly sokszor leírták már, hogy az autópálya és a repülôtér „közelebb visz bennünket Európához”. Bár jobb lett volna úgy megérni a csatlakozás pillanatát, hogy a regionális központokat autópálya, az egész térséget pedig nemzetközi színvonalú reptér kösse össze a fôvárossal és a világgal, tudjuk, ezek a tervek, ha döcögôsen is, de a közeljövôben megvalósulnak. Nem szabad azonban elfeledni, hogy az állami fejlesztések csak a régió közlekedési ütôereit érintik: nagy gondot kell fordítani a kapillárisokra is, a fô- és alsóbbrendû utakra, hiszen a nagyvárosokat ezek kötik össze a fontos gazdasági hátteret jelentô vidékkel. Az infrastruktúra fejlesztése klaszszikusan olyan terület, ahol a csatlakozás nagy lehetôségeket teremt. A napokban kiírt közel 3 milliárd forint értékû uniós pályázat csak az elsô azon források közül, amelyek a kistelepülések elérhetôségének javítását szolgálják. Ennek az összegnek a háromnegyedét ráadásul a kelet-magyarországi térség fejlesztésére kell fordítani. IDEGENFORGALOM A nyugat- és kelet-európai turisták már régóta felfedezték maguknak hazánkat, de a régiót még kevésbé. Jelenleg a Hortobágy vagy Debrecen inkább csak kiruccanásnyi idôre kelti fel a külföldiek figyelmét
– nem töltenek hosszú idôt térségünkben. A kulturális programok, a konferencia- vagy a gyógyturizmus ennél nagyobb lehetôségeket ígér, de önmagában ez is csak szezonálisan és csak rétegigényeket kielégítve mûködik. A néhány meglevô, jellegzetes program mellett át kellene gondolni, hogyan fûzhetôk össze útvonalakká, egy-két hetes programokká a helyi nevezetességek, kulturális, mûemléki és gasztronómiai programok, amelyek miatt a vendég több idôt is szánna környékünkre. Ebben a tekintetben elôremutatóak Debrecen kezdeményezései, ahol tudatosan igyekeznek fejleszteni a felsôoktatási intézmények jelenléte miatt indokolt és az egyik legjövedelmezôbbnek tekinthetô konferenciaturizmust, valamint a termálforrások bôsége miatt nagy lehetôségeket rejtô – a hagyományos gyógyturizmuson túlmutató – fürdôturizmust. A vendégek helyben tartása természetesen összefügg az infrastrukturális fejlesztésekkel és a kulturális programokkal: nincs olyan turista, aki jól érezné magát egy elhanyagolt, nehezen megközelíthetô, unalmas városban. Nagyon érdekesek például a kis szatmári falvak Árpád-kori templomai, de egyrészt szinte senki sem ismeri ôket, másrészt az odautazó csak nehezen tud rendesen megebédelni vagy inni egy kávét. Arról már nem is beszélve, hogy kétszer is meggondolja a kirándulást az utak szörnyû állapota miatt. Debrecenhez vagy Hajdúszoboszlóhoz hasonlóan szükség van tehát arra, hogy a megye és az egész régió valamennyi települése „kitalálja magát”: megkeresse azokat a lehetôségeket, amelyek révén idegen-
forgalmi vonzóerejét növelni vagy éppen megteremteni tudja. Ebben a fejlesztésben figyelembe kell venni azt is, hogy csatlakozásunk után Románia felé egyre könnyebbé válik az utazás. Érdemes tehát nagyobb léptékû programokat kialakítani, amelyek átnyúlnak az országhatárokon és bekapcsolják a nyugaterdélyi térséget is a magyar idegenforgalom vonzáskörzetébe. FELSÔOKTATÁS A csatlakozás következménye a felsôoktatásban az utóbbi fél évszázad legjelentôsebb reformját hozza. A hagyományos egyetemi és fôiskolai képzés szerkezete átalakul, az eddigi egyszintû, a felvételitôl a diplomáig tartó képzési folyamat kétlépcsôssé változik, amelynek eredményeképpen egy hároméves oktatási ciklust diplomával zárhat le a hallgató, és választhat az elhelyezkedés vagy tanulmányainak a második képzési szakaszban történô folytatása mellett. Ez a reform nem regionális, még csak nem is országos jellegû. Az Unió oktatási minisztereinek bolognai dekrétuma következtében valamennyi tagállamban hasonló szerkezetû felsôoktatás jön létre. Az általános reform következményei azonban helyben is érzôdnek majd, hatására át kell gondolni a felsôoktatás szerepét. A korábbi regionális szerepkör kielégítése mellett az egyetemek életére, gazdasági helyzetére ugyanis egyre fontosabb hatást gyakorol a hallgatói és oktatói-kutatói mobilitás. Ennek oka abban keresendô, hogy az egységes európai felsôoktatási struktúra
Ipar
Szolgáltatások
A régió gazdasági ereje országos viszonylatban
10,2 %
33,5 %
51,2 %
43,9 %
9,4 %
11,5 %
15,0 %
7,9 %
10,3 %
Nyugat-Dunántúl
8,3 %
10,2 %
14,4 %
8,3 %
10,2 %
Észak-Alföld
12,8 %
20,4 %
10,3 %
9,4 %
10,1 %
Dél-Alföld
11,3 %
24,4 %
9,0 %
9,0 %
9,8 %
Észak-Magyarország
10,7 %
8,9 %
10,6 %
7,3 %
8,4 %
Dél-Dunántúl
8,2 %
14,4 %
7,2 %
6,9 %
7,3 %
Összesen
100 %
100 %
100 %
100 %
100 %
Régió
Népesség
Mezőgazdaság
Közép-Magyarország
39,3 %
Közép-Dunántúl
Forrás: KSH
DISPUTA Kapualj
A régiók népessége és a GDP százalékos részesedése gazdasági ágak szerint
29
DISPUTA Kapualj
kialakítása következtében szabadon átjárhatóvá válnak az intézmények, nemcsak hazai, de uniós tekintetben is. Mivel Magyarországon a demográfiai problémák lassan a felsôoktatásban is érezhetôvé válnak, az intézményrendszer megôrzésében nagy szerepet kap a verseny: az az egyetem lehet sikeres, amelyik megfelelô vonzerôt tud gyakorolni a diákokra, legyenek azok magyarok vagy külföldiek. Ehhez azonban sokrétû fejlesztésre van szükség: a legfontosabb természetesen a kínált oktatás színvonalának minôségét, versenyképességét növelni. Külföldi hallgatókat csak idegen nyelven és csak olyan szakokon lehet eredményesen képezni, amelyek az egész unióban érvényes tudást nyújtanak. Az utóbbi évtizedben már hozzászokhattunk a külföldi orvostanhallgatók jelenlétéhez Debrecenben, reméljük, hamarosan az agrárszakember-képzésben, a zenei, a jogi és közgazdasági, természet- és bölcsésztudományok területén is német, francia, brit vagy éppen lengyel diákok bukkannak fel. Az oktatói-kutatói mobilitás elsôsorban a közös kutatási programok megvalósításában, a több egyetem által kialakított – és lehetôleg külföldi szereplôkkel is bôvített – képzésekben valósulhat meg. Ezek a kapcsolatok természetesen nem a semmibôl jönnek létre. A már meglévô hálózatok elmélyítésének és továbbfejlesztésének igen nagy szerepe lesz az új európai felsôoktatási versenyben. Igen sajnálatos, hogy éppen a stratégiai váltás kellôs közepén történtek olyan költségvetési megszorítások, amelyek elsôsorban a közös kutatási projekte-
30
ket, a késôbbi együttmûködések gyökereit érintik érzékenyen (például az OTKA-pályázatok forrásmegvonása). Ha a már mûködô kapcsolatok fenntartására sincs elegendô pénz, hogyan várható el a felsôoktatástól az új helyzetnek való megfelelés, az eredményes munka? A régiók közötti verseny azonban nemcsak európai, hanem hazai tekintetben is érezhetô. Ennek illusztrációjaként lássunk egy táblázatot, amely a magyarországi régiók népességarányát veti össze a gazdasági ágak szerinti erejével. A táblázat jól jellemzi szûkebb hazánk, az észak-alföldi régió helyét és erejét a hazai viszonyok között. A magyar népesség csaknem 13 százaléka a hazai GDP csupán 10 százalékát termeli meg, tehát lakosságarányosan alulteljesít. A gazdasági szektorok közül a mezôgazdaság még mindig igen fontos szerepet játszik, a hazai agrártermelés ötöde ugyanis régiónkban keletkezik. Az ipar 10 százalékos részesedése is hagy maga után kívánni valót, de különösen alacsonynak tekinthetô a szolgáltatószektor 9 százalékos aránya. Az adatokból kiderül, hogy Kelet-Magyarország, az Észak-Alföld térségének elmaradottsága nemcsak az európai térségtôl, hanem a nyugat-magyarországi régióktól is jelentôs. A regionális fejlesztések szerepe tehát kettôs: az elsô fázisban legalább Magyarország gazdasági kettészakadását kell megakadályozni – uniós források igénybevételével is –, és csak ezután következhet az európai átlag utolérése. Lesz tehát helyük a regionális támogatásoknak.
60 : 40 – avagy kinek érdeke a vidék védelme Beliczay Erzsébet DISPUTA Árkádok
A
a korábbiakéhoz. Hiába helyeznek azonban z év eleji gazdatüntetések látszólag nem érintették a városokban élôket. súlyt az energia hatékonyabb használatáJellemzô, hogy a „reggeli ital”-nak be- ra, a tisztább termelésre, ha a legerôsebb cézett táplálékimitáció sem az egészségtu- helyi és nemzetközi lobbik továbbra is a növekvô fogyasztásban és a természeti datos fogyasztókat bosszantotta fel, hanem a megélhetésükért küzdô tejtermelôket. erôforrásokkal történô pazarlásban érdePedig a vidék jövôje nem néhány paraszt- keltek. Ez a gazdaság mozgatórugója. Közismert például az autóipar befolyása, amelycsalád magánügye, hanem az ország, sôt nek következtében nem sikerül megállítani az egész kelet-európai térség fejlôdésének a közlekedésbôl eredô energiafogyasztás egyik meghatározója. A népesség mintegy és környezetszennyezés növekedését. 60 százaléka él urbanizált területeken és A szállítási költségek (mesterségesen) ala40 százaléka vidéken. Térségünkben nagy csonyan tartása azonban nemcsak az auaz eltérés a vidéki és a városias területek tógyártók, hanem minden között, nemcsak mûszaki infrastruktúrát fejlesztô infrastruktúrában, hanem cég, az építôipar, az óriákultúrában, életmódban, si kereskedelmi hálózatok, életszemléletben is. Nem az élelmiszer- és csomabiztos, hogy az urbanizágolóanyag-gyártók érdeke lódás a kívánatos fejlôdési is. Hatalmas adu ez az érirány a vidék számára. dekelt iparágak kezében, Nézzük meg, hogyan mert munkanélküliséggel, fejlôdött a vidék az Euróa gazdaság összeomlásával, pai Unióban. A fejlettebb a versenyképesség elveszészaki és középsô térségektésével riogathatják a poben a népesség 80 százalélitikusokat. Az adófizetôk ka urbanizált területen él. pénzének jelentôs részét Vagyis csatornázott, utakkal sûrûn behálózott, forgalmas települé- nagyvonalú útépítésekre költik. Ez egyet seken, ahol az emberek minden szükség- jelent azzal, hogy a társadalom egészével, illetve a jövô nemzedékekkel fizettetik letüket valamilyen pénzen megvásárolt meg a közlekedéssel kapcsolatos környeszolgáltatással tudják kielégíteni. Ettôl a zeti, egészségi és különféle gazdasági kávidéken élôk életkörülményei sem térnek el lényegesen. A munkaerô alig 2–3 százalé- rokat. Az olcsó benzin, a közúti és egyéb infrastruktúrafejlesztések nélkül például kát foglalkoztatja a mezôgazdaság, s szinte minden vidéki háztartás más jövedelemfor- sohasem terjeszkedtek volna szét megyényi kertvárosok Amerikában – s hozzájuk rással is rendelkezik. A hétmilliós Svájcban például alig 200 ezren termelik meg az or- hasonlóak, még ha kisebb méretekben is, de már Európa nagyvárosai körül is megtaszág élelmiszer-szükségletének háromötöd részét, miközben a bankszakmában foglal- lálhatók. Ugyancsak összefügg ezzel a napi fogyasztási cikkek és a kereskedelmi hákoztatottak száma 220 ezer. A mai intenzív és gazdasági szempontból rendkívül haté- lózatok koncentrációja. Stephanie Böge, a Wuppertali Klíma-, Energia- és Környezeti konynak mondott mezôgazdaság sok tôkét Intézet kutatója derítette ki tízegynéhány és energiát igényel, de élômunkából és évvel ezelôtt, hogy a gyüföldterületbôl egyre kevemölcsjoghurt alkotórészei sebbet. Anglia fele terüleNem biztos, hogy az 7857 kilométert utaznak, tén például a lakosság alig urbanizálódás a kívámielôtt egy stuttgarti szu1,5–2 százaléka él, és az natos fejlôdési irány a permarket hûtôgondolájáelnéptelenedés következvidék számára. ba kerülnek. A tejet és tében újból beerdôsülnek hatalmas térségek. Ez a természet szem- a cukrot a közelben termelik, az erjesztô baktériumok azonban már a szomszéd tarpontjából helyileg talán kedvezô, ám a sûrûn lakott területeken élôk óriási anyag- tományból jönnek. Az alumíniumfedél és a és energiafogyasztása és a települések ter- pohárhoz szükséges alapanyag is más-más helyrôl jön, az eper Lengyelországból érkejeszkedése globális szinten óriási károkat zik, feldolgozásuk megint máshol történik. okoz. Annak ellenére van ez így, hogy a technológiai fejlesztésben jelentôs sikere- Az energiapazarláson túl még ijesztôbb ket értek el. Az angol háztartásokban pél- következményei lettek az intenzív állattartásnak és a koncentrált – s persze mindául a primerenergia-felhasználás nem nôtt den elôírt higiéniai követelményt kielégítô az elmúlt 40 évben, holott a mai lakások mérete, felszereltsége nem is hasonlítható – húsfeldolgozásnak. A szivacsos agysorva-
31
DISPUTA Árkádok 32
nehézipart, kolhozt, elferdített ideológidásról, de az ázsiai madárinfluenzáról is ákat. A rendszerváltáskor még sokaknak gyanítják, hogy a hatékonysági mutatók úgy tûnhetett, hogy a Nyugat keblére fog túlhajszolása vezetett a járványokhoz. Az elképesztô méreteket öltô koncentráció, il- ölelni bennünket, nehézségeinknek hamar végeszakad, és mindnyájan boldogan élünk, letve a nemzetközi munkamegosztás még gazdasági szempontból sem lett volna iga- amíg meg nem halunk. A 15 év azonban zolható, ha a szállítás költségei a társada- arról tanúskodik, hogy a problémák nem lomnak okozott károkra is fedezetet terem- oldódtak meg, legfeljebb a régiek halványultak el az újabbak mellett. A Nyugattettek volna. A környezetvédelem erôsödô politi- ról is kiderült, hogy nem Grál-lovagok és kai befolyása és a globális éghajlatválto- kedvesnôvérek gyülekezete, sôt: a falak lebontásával mintha megerôsödött volna az zás fenyegetô hatásainak felismerése ma érdekérvényesítô önzésük még legfeljebb csak arra velünk szemben éppúgy, elegendô, hogy kozmeAz EU következô mint egymással szemben. tikázza a célokat. Az EU 10 éves Meg kell tehát tanulkövetkezô 10 éves közleközlekedésnunk – a sokféle minkedéspolitikájáról szóló politikájáról szóló ta, tanácsadás közül, s Fehér Könyv olyan étFehér Könyv olyan a nyílt és burkolt fenyelaphoz hasonlít, amelyen étlaphoz hasonlít, getés, nyomásgyakorlás az autós lobbi éppúgy amelyen az autós közepette – kiválasztani megtalálja az ízlésének lobbi éppúgy azokat a célokat és eszkömegfelelô fogásokat, mint megtalálja az zöket, amelyek az ország, a környezetvédô. ízlésének megfelelô a térség és hosszabb táIgazi áttörést csak akfogásokat, mint a von egész Európa érdekeit kor tapasztalunk majd, ha környezetvédô. szolgálják. Ismernünk kell a hatékonyságot nem rövid távú pénzügyi mutatókkal fogják igazolni, a megôrzésre érdemes anyagi és szellemi hanem a társadalmi, környezeti és gazda- értékeinket. Ne csak a rendszerváltás nyersági szempontok egyenlô súlyú mérlegelé- teseinek legyen világos, pozitív jövôképük. Döntéseinknél a sorrendre, az idôzítésre is sével. Ez – úgy hihetjük elsô pillantásra – a piacgazdaság és a verseny végét jelen- nagyon oda kell figyelnünk. Amikor Brüszszelben vitatkozunk a fenntarthatóságról, tené, valójában azonban épp az ellenkezôje a környezeti szempontokról, az EU-szabátörténne. Tisztességes versenyrôl akkor lyozásról, a nyugati kollégák gyakran fibeszélhetnénk inkább, ha megszûnne az erôfölénnyel való visszaélés, és a piac tor- gyelmeztetnek arra, hogy ne másoljuk szolzításait szabályozással sikerülne korrigál- gaian az ottani mintákat, mert ôk már sok mindent visszavonhatatlanul elrontottak. ni. Ez azonban csak közös megegyezéssel A családok szétaprózódtak, és a gyerektörténhetne, különben az egyes nemzeti gazdaságok, illetve iparágak versenyhát- vállalási hajlandóságuk mellett odaveszett biológiai gazdagsága is ezen országoknak. rányba kerülnek. Bár még viccnek se jó, de igaz, sajnos, hogy A csinos családi házakat körülvevô egy környezetvédelmi találkozón ez év eledíszkertek, hibátlan aszfaltburkolatok, a belvárosi üzletekkel vetekedô áruválasz- jén pozitív példaként számoltak be arról az EU-s alapokból finanszírozott programról, ték és a településeket körülvevô jólfésült amely az angliai Wales-ben nyolc madárkultúrtájak, többszintes autópályák láttán fajtát kívánt megvédeni a kihalástól – az felmerülhet bennünk: vajon hamarosan minden európai polgár városias településen, egyik madárfaj a városi veréb volt. A nagyvárosokban néhány éven belül túlsúlyba azonos életkörülmények között fog élni? A válasz egyértelmûen nem. Több nyugati or- kerülnek a nyomor elôl áttelepedett harmadik világbeli nációk. Ennek következszágban például máris tendencia, hogy az elnéptelenedett falvakba új családok köl- ményeit ma még megbecsülni sem lehet. Nagyobb baj azért nem származott eddig töznek. Az ún. ökofalvak lakói tudatosan vállalják a szerényebb, de kevesebb pénz- ebbôl, mert annyival gazdagabbak, hogy be kerülô életmódot, a ház körül és a ter- jutott pénzük az elhibázott mûködésbôl adódó károk mérséklésére is. Nálunk azonmészetben végezhetô munkát, s ezzel egy ban nem ez a helyzet, és ne számítsunk nyugodtabb életet. Miért fontos mindezzel tisztában len- arra, hogy bárki szolidaritásból a segítségünkre fog sietni. nünk a csatlakozás idején? Mert most nem Mi lenne viszont, amire a jövôben is építbújhatunk ki azzal az indokkal a felelôsség hetnénk? Az például – ami ma még mûködik alól, hogy fegyverrel kényszerítettek ránk
DISPUTA Árkádok
Sokan kérdezik a városlakók közül, Magyarországon –, hogy mintegy három és hogy miért baj az, ha eltûnnek a városok félmillió embert közvetlenül látnak el friss környékérôl a zöldségtermelôk, a gyümölzöldséggel, hússal a „háztáji” örökébe lépett családi gazdaságok. Ha ez nem lenne, sok- csösök, a legelôk? Hisz a kiköltözôk ápolt kal nagyobb nyomorban élnének az embe- kertjei, a golfpályák, a védett természeti területek ugyanúgy biztosíthatják a tiszta rek. Hiszen egy müncheni intézet felmérése szerint a kelet-európai régióban ma ötöd- levegôt, a pihenôterületet a városok számára is. annyit költünk háztartásonként, mint az Beliczay Erzsébet Alpok térségében élô szomszédaink, s a ki- Azok a jobbmódú csalá(Budapest) adások jelentôs része élelmiszerre megy el. dok, akik az agglomeráépítész-statikus szakmérnök, A városi lakosság azonban, amelynek vá- cióban az egészségesebb környezetvédelmi szakértô sárlóereje számottevô tényezô lenne a vi- környezetet keresik, nem Jelenleg szellemi szabadfogmondanak le a városban dék népességének megtartásában, nem a lalkozású környezetvédelmi megszokott életmódjukhelyben megtermelhetô, egészségesebb szakértô, a Levegô Munkacsofriss zöldséget, tejet, húsfélét fogyasztja, ról. Sok város környéki port Országos Környezetvédô kistelepülés mára jobban hanem döntô részben a nagykereskedelmi Szövetség energetikai és építéspolitikai kérdésekkel hálózatok messzirôl odaszállított, tartósí- el van látva csatornával, foglalkozó, urbanisztikai úttal, tömegközlekedéstott, agyoncsomagolt termékeit. Eltekintve ügyekben illetékes az elhízás, az élelmiszer-allergia és egyéb, sel, iskolával, vásárláelnökhelyettese. si lehetôséggel, mint a táplálkozással összefüggô betegségek A LÉLEGZET címû környezetperemkerületek. Az ôsterjedésétôl, a helyi ellátás megszûnése védelmi folyóirat és a Zöld Belépô szerkesztôje. lakosok azonban, akik azért is kedvezôtlen, mert ezzel a városok A Magyar Mérnöki Kamara, a munkátüdejét jelentô mezôgazdasági zöldterü- mezôgazdasági Magyar Urbanisztikai Társaból éltek korábban, toletek is fogynak. A kárpótlás, még ha az ság és a MÚOSZ tagja, eredeti elképzelés jó szándékú volt is, óri- vább költöznek a megAz Építészetbiológiai ási telekspekulációhoz, egyesek hihetet- drágult, dzsentrifikálódó Egyesület alapító tagja. a Magyar Szociológiai len mértékû meggazdagodásához vezetett. településekrôl – szegéTársaság Környezetvédelmi nyebb vidékekre vagy váA kárpótlási földek kiosztása egybeesett Szakosztályának titkára. a másfél millió munkahely megszûnésével. rosba. Nálunk nem vizsgálSokan a napi megélhetési gondok miatt, ták, hogy milyen árat fizet mások a gyerekeik taníttatása kedvéért azonnal pénzzé tették visszakapott föld- a társadalom a települések szétterjedéséért, jeiket, s akkor még igen alacsony áron. a kiköltözôk számának aránytalanul gyors növekedéséért. Uniós adatok szerint minA felvásárlókban fel sem merült, hogy den forinthoz, amelyet a magánbefektetôk mûveljék ezeket a földeket, sôt: erôteljes infrastruktúrára költenek, négy forint lobbizásba kezdtek, hogy a termôföldet közpénzt kell hozzátenni. Az állandóan beépíthetô területekké minôsítsék át. Az átminôsítéssel pedig lehetôség nyílt a te- növekvô és fajlagosan egyre kevesebb fogyasztót kiszolgáló új inflek árának akár százszorastruktúra a meglevôk ros emelkedésére (ha nem A sûrûn lakott korszerûsítésétôl, a felújíis mindenütt, de a budaterületekre tástól szívja el a pénzt. pesti agglomerációban ez kifejlesztett Az ország korlátoa folyamat zajlott). Ebbôl infrastruktúra zott forrásai nem teszik az értéknövekedésbôl alig ráerôltetése a vidéki lehetôvé, hogy egyszerfolyt vissza valami a kötérségekre nemcsak re költsünk ezer milliárzös kasszába. Segítette az építési szakaszban dokat csatornahálózatra, ezt a máig is hiányos szadrága regionális szennyvíztiszbályozás, a differenciálatlan földvédelmi járulék. A másik ok a te- tító telepekre, az úthálózat folyamatos bôvítésére, és közben jusson pénz a karlepülésrendezési tervek antidemokratikus bantartásra, az oktatásra, a mûszaki fejjóváhagyási eljárása. A szabályozás jelenleg a laikus helyi képviselô-testületek hitbizo- lesztésre, a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlôdésének elôsegítésére, a fiatal mánya. Sérül a szubszidiaritás elve, vagyis gazdálkodók támogatására stb. A sûrûn laaz, hogy a döntéseket az érintettséghez kott területekre kifejlesztett infrastruktúlegközelebb hozzák meg. A néha még egy tucatnál is kisebb létszámú képviselô-tes- ra ráerôltetése a vidéki térségekre ráadásul tület olyan kérdésekben dönthet ugyanis, nemcsak az építési szakaszban drága, de üzemeltetésük sem gazdaságos. Mindenamelyek az ôket megválasztóknál sokkal 33 nagyobb számú embert, területet érinte- nek a terheit a munkanélküliségtôl sújtott, alacsony jövedelemtermelô képességû, elnek.
DISPUTA Árkádok 34
öregedett falvak lakóinak is viselni kell. Az önkormányzatoknak és a különféle engedélyezô hatóságoknak kellene megismertetni a vidékiekkel a természetközeli mûszaki megoldásokat, a közmûpótló berendezéseket, a megújuló energiaforrások alkalmazását. Ebben példát vehetnénk a szomszédos Ausztriáról és a legtöbb uniós államról, ahol a közigazgatás sokkal inkább az adófizetôk érdekeit szolgálja. Nagy késéssel ugyan, de az EU agrárpolitikai reformtörekvései azt mutatják, hogy ott is felismerték, változtatni kell a közös költségvetés közel felét kitevô mezôgazdasági támogatások rendszerén. Ez vezetett ugyanis a környezetre káros, intenzív gazdálkodáshoz, a mezôgazdaságban foglalkoztatottak alacsony arányához, a vi-
dék elnéptelenedéséhez. A termelési feladatok mellett a mezôgazdaságnak a környezeti-tájvédelmi, társadalmi és foglalkoztatási feladatokat is el kell látnia. Támogatás abban az esetben jár a gazdálkodóknak, ha az ország és a helyi közösségek számára ugyancsak fontos ökoszociális – környezeti, tájvédelmi, társadalmi – szolgáltatásokat is elvégzik. A mi régiónk még nem késett el a reformmal. Ez Lengyelországban mintegy 3,5–4 millió, nálunk 6–700 ezer családot érint. Fel van adva a lecke, hogy sikerül-e megtartani a városi és vidéki lakosság 60% : 40% körüli arányát, úgy, hogy a vidéken maradók is a belépés nyerteseinek érezhessék magukat. A megoldást magunknak kell megtalálnunk.
Gyakorlat- kontra elméletközpontú képzés A gyakorló mérnökök és a mérnököket foglalkoztatók meglátásai egyetlen ponton tértek el igazán sarkosan a felsôfokú képzés tanári nézôszögétôl. Úgy tûnik, hogy a felsôfokú képzés elsô, hároméves – BSc – fokozatának gyakorlatorientáltsága rovására töretlen az egyetemek törekvése az elméletcentrikus képzésre.
Mérnökjövô Mérnökjövôképek Mérnökjöv ôképek képek az Unió határvidékén Kôszeghy Attila
Az elmúlt években javult a mérnöki pályák ázsiója. A térségbeli mûszaki mérnökképzés méltó helyének elfogadtatásához, mûködési feltételeinek rendezéséhez a mûszaki pályáktól távoli foglalkozások mûvelôinek és oktatóinak is képet kell kapniuk arról, hogy miféle piacra, milyen riválisokkal versengve, milyen jövôkilátásokkal „termelünk” mérnököket, menedzsereket, mérnök-tanárokat. Ilyen meggondolásoktól vezetve, az Unióba történô belépést emlékezetessé avató nagy egyetemi rendezvény kísérô eseményeként kapott formát a régió „mérnöktermékeivel” foglalkozó nemzetközi konferencia. Nem kevés értetlenkedés fogadta a Debreceni Egyetem Mûszaki Fôiskolai Karának mérnökjövôképeket körvonalazó konferenciáját, ahol az alaphangot nem neves professzorok, dékánok, hanem a mérnöki gyakorlat szakemberei adták meg. Úgy tûnhetett, a profitszerzés mesterei kaptak lehetôséget arra, hogy a rövid távú megtérülés szemszögébôl minôsítsék a képzési ügyeket, az olcsó, butított kivitelû mérnökök tömegesítéséért emeljenek szót. A mérnököket foglalkoztató jelentôs piaci szereplôk azonban egymással összhangban, a hazai mérnökképzés iránti felelôsséggel fogalmazták meg észrevételeiket, javaslataikat, a tartósan kiváló mérnökök iránti igényüket. Az elôadásokat követô vita keretében az egyetemi, fôiskolai tanárok, vezetôk is szót kaptak. A debreceni kezdeményezéstôl vélhetôen függetlenül, ugyanazon nap ugyanazon óráiban a fôvárosi Professzorok Házában is megvitatták a mérnökképzés aktuális kérdéseit, az egyetemisták, frissdiplomások elhelyezkedési problémáira kiélezetten, szociológiai érzékenységgel, az egyetemi képzésminôséget óvó védôpajzs mögé rejtve az egyetemi status quo fenntartására irányuló törekvéseket.
Megválaszolásra vár a kérdés, hogy a szervezett képzés keretében vagy már a fogadó munkahelyeken kell-e a speciális szakismereteket megszerezni. A gyakorlati képzés oktatási folyamatba illesztésére, mennyiségére, helyszínére vonatkozó felvetések összemosódtak a specializáció problémájával. Nem tûnt meggyôzônek az a megállapítás, hogy a kis- és középvállalatok nem képesek a fiatalok számára sem a gyakorlati képzésnek, sem a speciális ismeretek elmélyítésének feltételeit biztosítani. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a vállalkozások a fiatalok foglalkoztatásához nyújtott meggyôzôbb támogatás esetén felfedeznék magukban a képességet a fiatalok gyakorlati képzésének felvállalására. A specializáció kérdésköre rázósabbnak bizonyult. Rohamos a specializáció a nagyvilágban, reménytelenül hiányzik a mobilitás a hazai mérnökpályákon. A mérnöki képességek körében a specializációra való felkészülés, az átkeveredés egyik speciális területrôl egy másik területre éppen olyan sajátos tudást és intézményes támogató struktúrát kívánhat, mint a mûszaki részfeladatok megoldásától az irányító szerepkörök felé való átlépés a mérnöki életpályán. A mérnökjövôk alakulása tekintetében talán ez a témakör kíván legsürgetôbben radikálisan új megközelítéseket és eszközöket – mind az oktatáspolitika, mind a képzési folyamat vonatkozásában. Az oktatáspolitikáról, a mérnöketikáról és a mérnöki képességekrôl megfogalmazottak tekintetében olyan mértékû egyetértés nyilvánult meg, ami az egymásra következô elôadások ravasz összeszervezésének látszatát is kelthette. Az elhangzottak alább következô, alig fésült elôadása egyúttal azok ismertetôjének egyetértô véleményét is kifejezheti. Alapvetô oktatáspolitikai kérdés, hogy milyen képzési területekre és milyen eszközökkel orientálhatók a fiatalok. Ma a diplomás munkanélküliek tömegét a humán felsôfokú képzés állítja elô. Ha nem változnak az államilag finanszírozott keretszámok, humán területen továbbra is munkanélkülieket képezünk. A mérnökségrôl fogalma sincs az oktatáspolitikát alakító rétegnek. Hihetetlen, de nemrég még csupán egyetlen mérnöki BSc-képzést gondoltak el vezetô oktatáspolitikusaink. Ebbôl lett mára 17. Vannak alapszakok, amelyek elvégzése után a mérnököt semmire sem lehet alkalmazni. Az ötéves régészképzés hároméves „fokozatá-
DISPUTA Árkádok
Mérnökpiac délelôtt, mérnökképzôk délután
35
DISPUTA Árkádok 36
lamra áthárítani. Ma a pályakezdôknek a ról” elterjedt vicc itt is érvényes: – Mi lesz mérnöki gyakorlat megszerzésére, tervezô a három évig tanuló régész? – Sírásó. és kivitelezô társként való közremûködésre Az oktatáspolitika mûvelôi számára a alig van esélyük. A hallgatókkal szerzôdést mérnökprototípus: az amerikai örökifjú kell kötni arról, mire ad a képzés pamérnök, aki tíz évi szakmai tapasztalattal pírt. Tudnia kell, mikor mire lesz jogosult. átlép a középmenedzsmentbe, újabb tíz év A jogosultságok várható alakulására vonatmúlva még feljebb. Ha 45 éves koráig nem lép, öt éven belül munkanélküli lesz. Tisz- kozóan azonban aligha tudunk tartósan érvényes válaszokat adni, tességesen el kell monhiszen Magyarország tadani: figyeljetek, az nem A mérnöki képeslán az egyetlen, ahol a jomegy, hogy harminc évig ségek körében a gosultságot létesítmények egy jó langymeleg irodáspecializációra való után adják. Ugyancsak ban áramköröket tervezfelkészülés, az átkevekuriózum, hogy ezerféle gettek. redés egyik speciális jogosultság van, szemben A többfázisú életpályáterületrôl egy másik a nyugat-európai átlagokat, a fejlôdôképességet területre éppen olyan san harminc jogosultságmegalapozó mérnöki tusajátos tudást és gal! dás igen jelentôs részét intézményes támogató É letpálya-szemlélet adják a mérnöki gondolstruktúrát kívánhat, kellene. Úgy oktatjuk a kodásban és a mérnöki felmint a mûszaki fiatalokat erre a világra, lépésben megnyilvánuló részfeladatok hogy elfelejtjük: tapaszjellemvonások. A valóság: megoldásától az talataik az elmúlt másfél rendkívül gyenge komirányító szerepkörök évtizedbôl valók. Milyen munikációs képesség és felé való átlépés a jövôképet kaptak? Nem véa munkakezdô mérnökök mérnöki életpályán. letlen, hogy már nem a ditöbbségére jellemzô „forákoknak készülnek a felvételi tájékoztatók, dított” gondolkodás, amelynek álláskeresôi hanem a szülôknek. Ma a diákok negyven megnyilvánulását a konferencia egyik elôadója így festette le: „Haver, ide fi- százaléka szüleitôl irányítva választ képzési területet, szemben azzal, hogy húsz gyelj, mondj nekem egy összeget, ha meg éve csak alig több mint húsz százaléka. vagyok elégedve, akkor beszélhetünk az A térségben a követô-kiszolgáló méregyebekrôl.” nöki munkalehetôségeknek is örülhetünk, Az „egyebek”: a tervek olvasására való tisztességes szerepleosztás esetén. Terméképesség, olvasható írás, a szakma iránti alázat, összefüggések érzékelése, lényeglá- szetes, hogy a fiatalok fokozottan hagyattás, jogi és gazdasági ismeretek, nyelvtu- koznak a szülôi tapasztalatokra. A felsôfokú képzés oktatóitól is függ, dás, kapcsolatépítô képesség és sokirányú tájékozottság. Innovációs készséget, új tu- hogy a hallgatónak milyen képessége, érdeklôdési iránya erôsödik meg. Kérdés, dást, új tudáskombinációt követel a piaci hogy miként állnak kapcsolatban a képzô verseny. helyek a nagy mérnökegyéniségekkel? A hároméves felsôfokú képzés legReális mérnökjövôk jobb változata az, amely a tanulási képességet fejleszti ki, a szakmai érdeklôdést Az oktatói frontról azt halljuk: nem lehet a pillanatnyi megrendelôi igényeknek alávet- erôsíti. Az elvárás az, hogy a hallgató a ni a mérnökképzést. Az egyetemek elmé- legalapvetôbb dolgokkal legyen tisztában (például ne favorizálja a letközpontúra tervezett, rombusz alakú WC-t). a pillanatnyi igényektôl … elképzelhetô, hogy új Az igazi mérnök csak úgymond független BScszereplôk fognak mega következô fokozatban, képzése azonban nem fog jelenni, és kíméletlenül az MSc-(magiszter) képtalálkozni a fogadó cégek megszerzik a képzési zéssel alakul ki. Végzése igényeivel. piac profittermelô szegután az elsô tíz évében Akárkit kérdezünk mentumait. tervez áramköröket, majd arról, hogy milyen mérnököt kíván foglalkoztatni, ugyanazt fog- vezetôvé válik, de ez több nyelv ismeretét, gazdasági és jogi ismereteket követel meg. ja mondani: olyan fiatalt akar kapni, aki Kérdés, hogy teljesen magánerôbôl kell-e már holnap el tudja végezni a több éves gyakorlatot kívánó munkát. A kisebb cé- finanszírozni a vezetôvé való átképzést? A felsôfokú mûszaki képzésnek ma még gek nemcsak a képzés, de a gyakorlatba bevezetés költségeit is szeretnék az ál- központi témái a nyelvtudás és a számí-
Rivális mérnökképzôk A konstruktív együttmûködés lehetôségeit felcsillantva, de a képzési piac felosztására is gondolva esett szó a Kassa–Miskolc–Debrecen–Nyíregyháza–Nagyvárad „egyetem-ív” jövôjérôl. Hasonlók a gondjaink, beleértve a hallgatók számának gyorsuló csökkenését, a finanszírozás nehézségeit és a tudós oktatók „beszerzésének”, megtartásának gondjait is. Ma még elképzelhetetlen, hogy már mûködô piacképes szakokról más intézmény javára lemondjon bármelyik mérnökképzô. Annál inkább elképzelhetô, hogy új szereplôk fognak megjelenni, és kíméletlenül megszerzik a képzési piac profittermelô szegmentumait. A mérnökképzés jövôjérôl tanakodók azonban – talán babonaságból – errôl egyetlen szót sem ejtettek.
Négy ország tudósai, egyházi vezetôk, közéleti szereplôk vettek részt azon a debreceni konferencián, amely a „Közös múlt és közös jövô – szellemi kézfogás az egyesült Európáért” nevet kapta. Ukrán, román, szlovák és magyar értelmiségiek két napon keresztül tanácskoztak, együttmûködési lehetôségeket keresve, elsôsorban a kulturális élet területén. Az eseményen részt vett a Magyar Köztársaság elnöke is. Mádl Ferenc beszédében emlékeztetett a magyar történelem azon idôszakaira, amikor a nemzet kultúrája néhány városra szorítkozott csupán, és Debrecen többször is magára vállalta ezt a szerepet. A cívis város a hazai politikai kultúra formálódásában is fontos helyet foglal el – mondta Mádl Ferenc -, az 1849-es trónfosztással például a nemzeti ellenállás szimbóluma lett. Nincs nagy és kis nemzet, legalábbis ami a saját hagyományok védelmét illeti – véli a köztársasági elnök, aki szerint utóbbiakra sokkal nagyobb feladat hárul. „Az uniós csatlakozás ne önfeladás legyen, az idáig megmentett örökség ne essen áldozatául a kezdôdô változásoknak” – fogalmazott Mádl Ferenc. A konferencia zárónyilatkozattal ért véget, amelyben a résztvevôk a gazdasági, a kulturális, az egyházi és a tudományos kapcsolatok elmélyítését szorgalmazzák, valamint elhatárolják magukat a gyûlölet és az elôítélet minden fajtájától. Takács Tibor
DISPUTA Árkádok
tástechnikai ismeretek. Ezeket azonban a középfokú képzés keretében kellene megszerezni. A gyakorlatközeli képzés legsúlyosabb problémája, hogy a cégek nem fogadnak néhány hétre, hónapra hallgatókat. Nincsenek berendezkedve arra, hogy e hallgatókhoz ôrzô-védô és szakmai segítô szakembereket rendeljenek. Mindenféle balesetnek igen súlyos következményei lehetnek, fokozottan védeni kell a nehezen elért piaci kapcsolatokat. Mind az információk kiszivárgása, mind a kapcsolati stílushibák következményei alig mérhetôk fel. Ha mégis vállalkoznak a cégek néhány fiatal kinevelésére, biztosra vehetik, hogy azok a magasabb jövedelem és presztízs elérésére továbbállnak, amint használhatók lesznek.
37
Módszer vagy csak épület? Reimholz Péter DISPUTA Árkádok 38
A Generali-ház a Piac utcán
A
Piac utca 51. szám alatti romantikus stílusú „Csanak-ház” védett mûemlék. (Szerzôje Sisa József kutatásai szerint nem a Csokonai Színházat is tervezô Szkalnitzky Antal volt és nem Ybl Miklós, mint ahogy azt Ybl Ervin feltételezte, hanem Vecsey Imre építômester, aki az épület kivitelezését is vezette 1874-tôl.) A Generali-házzá váló Piac utca 51. magához vonta a Piac u. 49. sz. eklektikus épületet (a korábbi adóhivatalt), mely az épületegyüttes Piac utcai bejáratát biztosítja, hiszen a Csanak-háznak csak az Arany János utcából van bejárata. Az együttes harmadik eleme, egy új szárny az Arany János utcából az egykori szovjet konzulátus és a Generali-irodaház között a közeljövôben megnyitandó, ma még zsákutca felôl zárja az együttest. A három épület által bezárt, üveggel fedett udvar nyilvános használat számára megnyitott terület. Az illeszkedés kérdése az épületegyüttesben több szinten merül fel: a két régi ház viszonyát is módunk volt átértelmez-
ni, és az új ház, illetve a régiek viszonyát is meg kellett oldanunk. A kétféle feladat eltérô megoldásokat igényelt. A két régi viszonya összenyitottságuk, közös udvaruk révén megváltozott, kapcsolatuk túlnôtt az egymás melletti épületek kapcsolati problémáján. A régi és új építmények közötti viszony ezzel szemben bonyolultabb, sok általános építészeti kérdést érint. A Csanak-ház tulajdonképpen egy csonka épület, létrehozója, Csanak József minden bizonnyal az Arany János utcai kapubejárathoz képest még 7 tengelynyi épülettel folytatta volna mûvét, ha eredeti elképzeléséhez tudja tartani magát. Felismerhetô e szándék az Arany János utcai épületvégzôdésben mindmáig ott lévô falcsonkokban és a kapubejárat elhelyezkedésében. A ház befejezetlen, s az is maradt a mostani bôvítés után is. Az illeszkedés problémakörének építészeti kezelése nem volt különleges kérdés ebben az épületben, ugyanis az együttes építészeti koncepciója már eleve, külön
DISPUTA Árkádok
rágondolás nélkül is kezeli e problémát. Az építészeti koncepció alapelve az alkotó elemek öntörvényûségét figyelembe vevô autonómia megteremtése volt. A kompozícióba vont értékes mûemlék épület sérthetetlensége, érinthetetlensége evidencia volt ugyanis számunkra, mint ahogy az is, hogy az eklektikus épület formanyelve is tiszteletben tartandó, megôrzendô (még akkor is, ha udvari szárnyainak bontását, amit a Csanak-házzal például soha nem tettünk volna, elrendeltük). Az újonnan tervezett épületrész pedig szintén a maga saját funkcionális és formálási elveit követve kapcsolódott az együttesbe – egyszerû, archetipikus alakzatként. Formailag mindkét rész ugyanolyan mértékig sajátszerû és öntörvényû, és ebbôl származik – véleményem szerint – illeszkedésük. Azaz, hogy egyszerûen jól érzik magukat egymás társaságában anélkül, hogy hasonlítani akarnának egymásra. A Csanakház teljesen szokatlan fôfalnyúlványa az Arany János utcában persze beindította a fantáziánkat – azok a fémszerkezetû rácsok, korlátok és árnyékolók, melyek „leválnak” az új ház bütüjérôl, ugyanazt a teret „kavarják”, amit a fôfalnyúlvány, azt a hatást keltve, hogy nem a formák, hanem ez a közösen artikulált tér a két világ kapcsolatának letéteményese. De ez már csak „hab a tortán”, a lényeg az egymás mellé tétel egyszerû eszköztelensége volna. Ami az építészeti múlt és a mai építészet kapcsolatának tágabb értelmezését illeti: a probléma, mely mindenütt jelen van ma Magyarországon, Debrecenben kiváltképpen eleven. A Csanak-házban és az adóhivatal üresen álló épületében a Generali szakértôi már akkor meglátták a cég imázsához, építészeti filozófiájához méltó lehetôséget, amikor
én még mit sem tudtam a feladatról. Ezért nem szerénytelenség, ha kijelentem, hogy a Generali-irodaházban megvalósult módszer tulajdonképpen válasz az építészeti múlt és jelen összekapcsolásának problémájára. Az itt alkalmazott módszer a Generali építési filozóReimholz Péter építész, fiájából eredt, de magam DLA hc is a megôrizve haladás Budapest (1942– ) összetett, sok-sok gonA Magyar Iparmûvészeti doskodást és apró munFôiskola elvégzése után kát igénylô módszerének 1967-tôl 1999-ig az Ipartervvagyok elkötelezett híve. Materv építésze, De azt is érzékelem, hogy 1999-tôl az Magyar különösen a mostanihoz Iparmûvészeti Egyetem rektorhelyettese és doktori hasonló sorsfordító törtéiskolájának vezetôje. nelmi események idején Egyetemi tanár. – ez az eljárás egyesekTöbb ipari, köz- és nek nem elég konzervalakóépületet tervezett tív, másoknak nem elég Budapesten, Székesfehérváron, Miskolcon, progresszív. A városépítés Balassagyarmaton, Nézsán, napjainkban ezért nem Debrecenben. harmonikus, hanem dráTöbbek között a mai eseményekkel van Siemens irodaházat (1996), tele. Debrecenben is. a Hapimag Apartmanházat (1999), a Collegium Zaklatott történelme Budapest Raul Wallanberg során Magyarország soházat (2000). hasem volt olyan helyJelenleg a W6 Építész zetben, hogy temérdek Stúdió vezetôje. megóvásra való építészeSzakmai elismerései ti alkotás létrehozásával Ybl-díj (1975 és 1995) bírja rá az utókort azok Kossuth-díj (2000) megvédésére, megtartására. A zaklatott korszakok sokszor már önmaguk pusztították el azt a keveset, amit az elôzô korok létrehoztak. Az utolsó nagy pusztítást a világháború és az utána jövô évtizedek okozták országszerte. Mindez talán túlzóan is felerôsítette a közgondolkodásban a ragaszkodást mindenhez, ami van, ami megmaradt az építészeti múltból. A progresszióra hivatkozó pusztító aka-
39
DISPUTA Árkádok
rattal szemben azonban ez a ragaszkodás általában kevés, sôt önmagában biztosan eredménytelenségre van kárhoztatva. Mert hiába ôrizzük meg házainkat, épületegyütteseinket, ha nem találjuk meg az életben tartásuk, használatba való bevonásuk, átfunkcionálásuk lehetôségeit vagy beléjük ültetünk tôlük idegen funkciókat, melyek belülrôl erodálják ôket. Kézenfekvô konkrét példával illusztrálva: a progressziót kívánók szemében a Generali-módszer meglehetôsen lassú, túlzottan félénk és megfontolt, ugyanakkor a meglévôhöz kritikátlanul ragaszkodók biztosan tûzzel, vassal ellenezték volna a volt adóhivatal épületének átalakítását. Debrecen – ez a gyönyörû és különleges város – úgy tûnik, most éli azt a kényes pillanatot, amelyben vagy megtarthatja, vagy elvesztheti azt a szerencséjét, hogy az elmúlt 50 év nem formálta át a földszintes mezôvárost szocialista nagyvárossá. Szeretnék hinni az utópiában, hogy öntudatra ébreszthetô egy városnyi közösség is, hogy végrehajtsa azt, amit szívesen neveznék (ha volna okom erre) a „Nagy-Debreceni-Kísér-
40
letnek”: egy olyan városfejlesztést, amelyben nem a telekspekuláció és az extraprofit szabályozza a város fejlôdését, hanem a higgadt, körültekintô várospolitikai és építészeti döntések. Amíg ez nincs, addig épülhet bevásárlóközpont földszintes városrészek helyére – karnyújtásnyira a Nagytemplomtól –, és addig a múlt és jelen összekapcsolhatóságát illetô aggódó kérdésnek nem sok értelme van. A haladást feltétlenül igénylôk türelmetlensége napjainkban sokszor agreszszív, kapzsi elvakultsággá változik. Ezzel szemben a gondos, körültekintô, mérlegelve fejlesztô munka hosszú távon beérô eredményt ígér, melyet öntudattal összefogva együtt kellene kivárni, kiböjtölni, persze nem kizárva ebbôl a folyamatból a közbülsô, látványos nagy eredmények lehetôségét sem, de a „masszát” (az építészeti kontextust) sohasem szabad magára hagyni a „monument” (az egyéni mû) érdekében. Az utóbbi idôben egyre gyakrabban jut eszembe, hogy bármi fontosat, hosszú távra szólót csak összefogva lehet csinálni, és ez jó jel.
Tervezôk: Reimholz Péter és Dobai János Kertész Bence, Eke Zsolt, Nagy Péter, Csontos Aladár építészek (W-6 Építész Stúdió Kft.) Újváry M. Zoltán statikus tervezô (H.U.E Bt.) Sárvári Zoltán épületgépész-tervezô (Pentaplan Kft.) Rajkai Ferenc elektromos tervezô (Hungaroprojekt Kft.) Fotók: Szentiváni János
DISPUTA Árkádok
Tervezôiroda: W6 Építész Stúdió Kft.
41
Volt egyszer egy Napnyugat
DISPUTA Lépcsôk
(Vajda Mihály: Mesék Napnyugatról)
42
Valóban mesék? Vagy inkább úti beszámolók, egyfajta filozófiai bedekker vagy pikareszkroman, amelyben Vajda Mihály – mint ahogyan már a Tükörben címû kötetében is – szóba elegyedik a számára fontos és meghatározó gondolkodókkal, s eldiskurál velük ügyes-bajos dolgainkról? Felkeresi ugyanis csaknem valamennyi filoszt, akik szerinte döntôen befolyásolták világunk arcait, s most mintha ô tartana tükröt eléjük: ezt a kétségbeesetten a nyúl után loholó világot vizionáltátok, erre áldoztátok tudásotok legjavát, vagy lehetett volna tán valahogy máshogy is rendezni, alakítani ezt a kultúrát, amely most mintegy megcsúfolva törekvéseiteket, szánalmasan belebonyolódott saját maga imádatába? De úgy gondolom, hiába is mûfaji kérdésekkel bíbelôdni. Egyrészt Vajda szinte minden könyve kísérleti jellegû; megpróbálja – ha nem is kimondani, mert ez csaknem a lehetetlennel határos – legalább körülírni, számtalan perspektívából megvilágítani az ôt folyamatosan nyugtalanító kérdéseket, s mindeközben az írás, a megszólalás új formáit keresi. Másrészt pedig a több regiszterben is mesélô, kérdezô, leíró, vitázó, egyszóval: par excellence bölcseleti esszék („mesék”) még saját mûfaji sajátosságaikat is könnyedén levetik. Ha vannak tehát támpontjai a megközelítésnek-értelmezésnek, akkor csak azért, hogy mihamar feleslegesekké váljanak, s az olvasó maga legyen kénytelen eligazodni a szövegekben. Bolyongása közben pedig szép lassan rádöbbenjen: saját létünkre megy ki a játék – ez a hallatlan erejû, Heideggertôl származó belátás akár a kötet egyik fô motívumának is tekinthetô. A meghökkent olvasó azonban nem marad egyedül: Vajda nem öncélúan billenti ki a bölcselkedés szokásos ügymenetét pályáiról, hanem mert maga is meglepetve, hogy ne mondjam, csodálkozva tekint beszélgetôtársaira, magunkra, s tán magára is. Ezért is adta föl már régen, hogy a világot, a világról való tudásunkat egy egységes vagy pláne zárt értelemalakzatba rendezze. Hannah Arendt nyomán maga is úgy gondolja, hogy „igazság és értelem nem ugyanaz. Az az alapvetô tévedés, amelyre minden sajátosan metafizikailag hibás következtetés épít, abban áll, hogy az értelmet igazságként kezeljük” (270.) De nem Arendt
volt az egyetlen, aki a filozófiai önmérséklet okán vált a szerzô egyik legfontosabb beszélgetôpartnerévé. Ez azonban egy kis magyarázatra szorul. Hiszen Vajda olyan bölcselôkrôl mesél nekünk, akik éppen nem „önmérsékletüknek” köszönhetik hírüket; Heideggerrôl, Nietzschérôl, Feyerabendrôl, Foucault-ról, Sade-ról van szó többek közt. Akiknek azonban legképtelenebbnek tûnô, leggroteszkebb túlzásaik, spekulációik mögött is valamilyen rendkívül óvatos és fegyelmezett tisztánlátás fedezhetô fel. Különösen igaz ez Sade-ra, aki a perverziók aggályosan gondos és érzékletes lajstromának köszönheti kétes hírnevét. Csakhogy a kellemes borzongáson kívül, amit ezek olvasása közben érzünk, más veszély aligha fenyegeti a jóérzésû olvasót: a sade-i orgiák aprólékos leírása Vajda szerint éppen azt próbálja feledtetni velünk, hogy gyakorlatilag kivitelezhetetlenek. Mindazon kitekert alakzatok, agyafúrt és fantáziadús technikák, melyekkel Sade libertinusai a gyönyört hajszolják, többnyire meghaladják az emberi test képességeit. De az is fontos, hogy csak többnyire. Vajda egy percre sem gondolja, hogy ezek egy beteges elme ártatlan álmodozásai lennének. Éppen ellenkezôleg; nagyon is nagymérvû tudatosság szcenírozza a testek, vágyak, erkölcsök különféle konfigurációit, de ez az osztályozás inkább tartja szem elôtt a sokféleséget, a variációt, a mutációt, mintsem a mindent egy invariánsra korlátozó önkényt: ez az, ami beteges. Sade-nál a különbözôség konstitutív: „Minden emberi egyed individuális. Az emberek – sokfélék. S a nietzschei betegek azok, akik elviselhetetlennek érzik ezt a sokféleséget. Félnek attól, aki más, maguk meg olyanok szeretnének lenni, mint a »többi«. Ebben rejlik annak forrása, amit Nietzsche ressentimentnek nevez.” (132.) Sade hôsei nem is anynyira gyönyörük után loholnak, mintsem a bûn felmutatásával, minden határ megsértésével kísérleteznek – nem jó emberek tehát, de éppenséggel azok is lehetnének, sôt vannak is köztük morális lények. De ami igazán fontos Vajda számára: „kéjelgô szadisták” ugyan, de nem „betegesek”; nem ôk a „gonoszak, a fenevadak”, „nem ôk borítják lángba a földtekét”. Mi tehát azon ressentiment, betegesség forrása, ami „lángba borítja a földet”?,
ni. Vajda Nietzsche gondolkodásán keresztül úgy véli: „szembenézni az élet minden szörnyûségével és fájdalmával, s minden látszatot félredobva igent mondani rá, ehhez embert felülmúló ember (Übermensch) szükségeltetik. [...] De vajon vezet-e híd az embertôl az embert felülmúló emberhez? Én úgy olvasom Nietzsche Zarathustráját, hogy – nem.” (165–6.) Emberfölötti embernek, Dionüszosznak vagy a Megfeszítettnek kéne lennünk ahhoz, hogy el tudjuk viselni saját magunkat, hogy végig tudjuk gondolni létünk és világunk konzekvenciáit – csakhogy nem vagyunk azok, s Vajda szerint nem is muszáj annak lennünk. Alápillantani a lét szakadékába – a Nietzsche által kísértett megismerés az ôrülettel határos. Az alápillantás lehetôségét azonban nem lehet lebecsülni, ezzel tulajdon létünket kótyavetyélnénk el, s megnyitnánk magunkat a nihilista gondolattalanságnak. Talán nem értem félre Vajdát: ha nem akarunk és/vagy nem tudunk emberfeletti emberek vagy nihilisták lenni, akkor meg kell állnunk a szakadék szélén, és félbe kell hagynunk bizonyos mondatokat. De mit lehet mondani azokról, akik nem tudnak megálljt parancsolni a racionalitásnak, akár azt is mondhatjuk: a gondolkodás hübriszét követték el – és mégis nagy filozófusokként tiszteljük ôket? És meg lehet-e állni egyáltalán, ha pedig igen, honnan tudhatjuk, hol a határ? Ha pedig tudjuk, hogy hol, akkor pedig néha akkor járunk el tisztességesen, ha éppenséggel határokat sértünk… S a tizenöt mese újra meg újra ezekkel a kérdésekkel szembesül, anélkül, hogy világos válaszokat remélne. Ellenkezôleg: inkább a kérdések fölvetésének kényszere, a lét feszültségben tartása, mintegy a szakadék peremére való kiállás strukturálja ôket. Ezért válik a történetek alig titkolt fôszereplôjévé Szókratész is, akivel Vajda szerint Nietzsche egy kicsit igazságtalanul bánt el. Mert hiszen ô is azok közé tartozott, akik „úgy gondolták, hogy akkor tudnak másoknak is a legtöbbet elmondani az emberrôl, az emberi tapasztalatról, ha a lehetôségek határain belül tényleg megismernek legalább egyetlen embert, önmagukat; s levetve minden szemérmet, vállalják exhibicionizmusukat: elmondják önmagukat embertársaiknak.” (220.) Igen ám, csakhogy hasonlóképpen gondolkodott az a Descartes is, aki rögtön a könyv elején megidézôdik híres-hírhedt fantazmagóriájával, miszerint arra rendeltettünk, hogy a természet urai és birtokosai legyünk. S nem kevésbé a végtelen ön-
DISPUTA Lépcsôk
avagy miért muszáj nekünk feltétlen a „természet uraivá és birtokosaivá” lennünk; miért nem bírunk megmaradni saját kis külön bejáratú perverzióinknál, miért kell ezeket másokra is rákényszeríteni?, mi végre ûzni, kergetni azt az átkozott nyulat? – a kötet lapjain újra és újra ezekkel a kérdésekkel szembesülünk, s lassan kiderül, hogy ezekre éppen a fent említett filozófusok képesek használható magyarázatokat nyújtani. Az ô írásaikon keresztül exponálja Vajda, hogy a betegesség nem valamiféle szemmel látható, nagystílû perverzió, hanem olyasvalami, ami mindennapos és magától értetôdô. Ahogy Arendt fogalmaz: banális. Banális, mert nem kirívó, nem „sátánian gonosz”; hiányzik belôle minden diabolikus nagyság, éppen szürkesége, belesimulása a mindennapok sokszor kicsinyes és túlélésre berendezkedett világába teszi félelmetessé. Sade libertinusai gazemberek voltak, de nagystílûek. Amire azonban Arendt „Jeruzsálemben rádöbbent, az az, hogy a radikálisan gonosz nem is gonosz emberek gonosz tetteinek folyományaként, hanem amúgy »normális« emberek, »önmagában« teljesen természetes-banális tevékenységének eredményeként valósul meg a világban” (149.). Amikor a hétköznapi életben akár bocsánatos bûnnek is számító gondolattalanság olyan helyzetben tétetik próbára, melynek kimenetele morálisan nem szabad, hogy közömbös legyen. De miért nem? „Csak” – Vajda rövidre zárja az ilyesfajta kérdéseket, melyeket szerinte nem is lenne szabad feltenni. Mint ahogyan a következô probléma is a racionalitás, s egyáltalán a gondolkodás csôdjét jelzi: „ha kifejezetten nem erkölcsi karakterû, normális körülmények között jelentéktelen, a világ szempontjából jelentéktelen rossz tulajdonságok a világtörténelem legszörnyûségesebb bûntetteihez vezethetnek, akkor… Nem tudom befejezni a mondatot.” (144.) Ha azonban jól értem a szerzôt, akkor ezeken a kérdéseken zátonyra kell futnia a gondolkodásnak; nem szabad, hogy belesétáljunk a cinizmus szillogizmusaiba. Érvekkel, ideológiákkal megtámogatva, vagy egyszerûen csak a komfortérzetre apellálva észrevétlenül sodródhatunk a gondolattalanságba. A minden ugyanaz „óceáni érzésébe”, ahogy Freud mondaná, vagy ahogy Nietzsche nevezi: a nihilizmusba. Csakhogy a világ nem olyan, hogy kényelmesen távol tarthatnánk magunktól az effajta problémákat: konfrontálódni kell velük, mintegy felszínen kell ôket tartani, de nem feltétlen szabad válaszok után kutat-
43
ismeret volt ösztökélô a morális kérdéseket nagyon is komolyan vevô Husserl vagy akár Spinoza számára is, és mégis. Nem tudnánk minden további nélkül azt mondani róluk – mint ahogyan Vajda sem tudja –, hogy ne lenne túl szûkös, túl rendezett, túlracionalizált az a hely, amit az ember számára kijelölnek a világban. S Erzsébet királynô fiktív levelében – ami mind filozófiailag, mind irodalmilag gyönyörködtetô teljesítmény – olvashatjuk is: „Descartes-om, meg kell mondjam: Ön valahol hibázott; de bárcsak megmondhatnám, hol?” (14.) Mintha Szókratész daimónját hallanánk, és kellene is talán hallanunk, aki nem mondja meg, mit tegyünk, nem ad térképet határainkhoz, csak akkor szól, ha éppen mértéktelenséget készülnénk elkövetni: ne tedd! Nehéz megtalálni a helyet, ahol a gondolkodás átfordul önmaga torzképébe. A szókratészi mania és a daimoni hang viszont megfelelô távolságot teremthet ahhoz, hogy kiábrándultabban és nyitottabban nézhessük azt a világot, amit magunknak animal rationaleként teremtettünk. A kötet utolsó meséje egy nagyszabású kísérletre vállalkozik azon hajlamok gyökereit kutatva, amelyek a napnyugati civilizáció roppant mozgatórugóinak bizonyultak. Ezekben az – érezhetôen a felfedezés örömében papírra vetett – spekulációkban azonban nem könnyû követni Vajdát. Itt ugyanis végre reflektorfénybe állítja Heideggert, aki tán a legnagyobb hatással volt gondolkodására, s aki, bár egyike
a legtisztánlátóbb s legkövetkezetesebb filozófusoknak, idônként maga is mintha „semmibe futó ösvényre” tévedne. Vajda éppen az ô alapvetô, az ontológiai differenciáról való elmélkedéseit hívja segítségül – megmagyarázandó, hogyan fonódik öszsze mélyen a nyugati kultúra expanziója a gondolkodással, s még mélyebben a Sibony által tárgyalt három nagy monoteista vallással, az iszlámmal, a kereszténységgel és a zsidó vallással. A kétfajta megközelítés Vajda elemzéseiben termékenyítôen hat egymásra: „a monoteista vallások leplezik el a lét perszonifikációja által, hogy a végsô soron minden ember számára eleven, de legtöbbször elfojtott, elfedett, »elfelejtett« létkérdésre adnak választ”. (268.) A három nagy, a világ nyugati felén meghatározó szerepet betöltô vallás pedig radikálisan más módon próbál megbirkózni az ontológiai differencia, a léthiány problémájával. S nem csupán más módon, hanem az igazságra kizárólagos igényt bejelentve, egymással kibékíthetetlenül. Elsô olvasásra is világos, hogy ez a probléma még mindenképpen további magyarázatokat igényel. S az is, hogy ez a mese, noha szervesen illeszkedik a kötetbe, sôt, akár azt is mondhatjuk, mintegy fókuszpontként is szolgál neki, de valami mégis hiányzik belôle, valami, ami a többi mesét hûségessé teszi a saját maga által teremtett hagyományokhoz. Én azt gyanítom, Szókratész szelleme. Deczki Sarolta
Egzotikus forgatag, elméleti mélység DISPUTA Lépcsôk
(Antropológiai irányzatok a második világháború után)
44
elismertségének nyilvánvaló fokmérôje), A debreceni Csokonai Kiadó és a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropoló- érthetôvé válik a program jelentôsége. Szerencsére egy másik lényeges megközegiai Tanszéke (KVAT) Antropos néven közös lítésben jobb a helyzet: könyvsorozatot indított a kulturális antropológia útjára, melynek debütámint szaktudomány, egyló kötete az Antropológiai (Csokonai Kiadó, általán, az antropológia, irányzatok a második világAntropos sorozat. mely a tudás széttöredeháború után címet viseli. Szerk.: Biczó Gábor) zettségét tudatosító tuHa az intézményesülés dásfajta, régóta nem ideszempontjából végiggongen test a honi szellemtudományok közt, doljuk, milyen hátrányos helyzetben van nálunk a kulturális antropológia (már- hiszen már a 80-as években is jelentek meg olyan írások, melyek figyelemmel követték pedig az intézményesülés egy tudomány
mely megközelítések válnak a tágabb értelemben vett diskurzus önálló részévé, fôirányává és melyek bizonyulnak majd mellékvágányoknak – pl. a nyolcvanas évek elején „Writing Culture” néven elhíresült vita (G. E. Marcus – J. Clifford eds.: Writing Culture. London, 1986.), mely az ún. ’retorikai fordulat’ révén az irodalomtudomány és az antropológia randevújaként fogható fel az 1988-as Mérföldkövekben említés nélkül marad, jóllehet, a posztmodern antropológia szerzôinek mértékadó szövegeit tartalmazza a kötet. Ennek ellenére persze a Mérföldkövekre is a sokszínûség és a megközelítésmódok gazdagsága jellemzô, nélkülözhetetlen gyûjteményt jelent tehát a magyar antropológiai szakirodalomban. Az Antropológiai irányzatok… a neoevolucionista Murdock 1950-es, ill. az etnotudomány klasszikusa, Conklin 1955-ös írása kivételével a hatvanas évektôl kezdôdôen közöl szövegeket, de találhatunk 2001-es írást is, a nemrégiben Magyarországon is elôadásokat tartó Judith Friedlandertôl (ô természetesen még nem szerepelhetett a McGee–Warms-féle gyûjteményben). A válogatás elvét, s így a koncepciót is jellemzi, hogy – maradjunk az antropológia klasszikus mi-ôk oppozíciójánál – e kötetben olyan irányzatok képviselôivel (és irányadó szövegeikkel) is megismerkedhet a magyar olvasó, akik az eddig nálunk megjelent kiadványok szerint nem tartoztak a ’mi, antropológusok’ körébe, noha meghatározó szerepük kétségtelen. A válogatást átolvasva a fordítás tekintetében csak leheletnyi hiányosságérzetünk támadhat. Néhány apró kivételtôl eltekintve csupán stilisztikai vagy technikai hibákat találunk (pl.: egy bántó elütés: Gadamer 2002-ben hunyt el), ám ezek az értelmezésben nem zavarnak. Annak ellenére, hogy a fordítások nagyrészt a KVAT szemináriumain, ill. mûhelymunkáinak keretén belül készültek, tehát nem gyakorlott fordítók tollából, nem lehet okunk panaszra. Egyetlen említésre méltó esetet fedezhetünk fel csak, amely az egyik bevezetôben található (235. oldalon: Clifford Geertz mára klasszikussá vált szöveghelye), ahol a fordító nem vette át a magyarul már több ízben is megjelent fordítást, s ezzel terminológiai hibát vétett. A mondat helyesen: „Max Weberrel együtt úgy vélem, hogy az ember a jelentések maga szôtte hálójában függô állat” (Berényi Gábor fordítása. Vö: C. Geertz: The Interpretations of Culture. New York, 1973. 5., ill. McGee-Warms, 1996: 430.).
DISPUTA Lépcsôk
a fôbb antropológiai tendenciákat – fôként azokat, amelyek az angolszász tudományos világban érvényesülnek. A hazai néprajz azonban inkább kontinentális gyökérzetû, a szakirodalom pedig anyagi, intézményes és nyelvi okokból nehezen hozzáférhetô, így hát eddig mind az elismertetés, mind a szélesebb körû befogadás akadályokba ütközött – s a növekvô érdeklôdés ellenére ütközik még ma is. A kötet egyetlen érdemleges elôzménye idehaza A Mérföldkövek a kulturális antropológiában címû gyûjtemény 1997-bôl, amely egy majd tíz évvel korábbi, Angliában kiadott kötet fordítása volt. (A történeti antropológia címû, 2000-ben megjelent kiadványt nem sorolhatjuk az elôzmények közé.) A két kötet célja és koncepciója hasonló, mégis inkább egymás kiegészítéseinek tekinthetôk. Amint az elôszóból kiderül, kötetünk R. Jon McGee és Richard L. Warms Anthropological Theory (1996, London–Toronto) címû szöveggyûjteményére épül, annak szerkezetét is megtartja; saját koncepciója inkább a válogatás elvében mutatkozik meg. A szerkesztôk a megszokott gyakorlatot követték, amikor az egyes irányzatokat bemutató – szakembernek is, laikusnak is hasznos – összefoglalókkal látták el a kötetet. Szokásosnak volna mondható a kommentárok, lábjegyzetek nagy tömege is (lásd pl. az Ikon Kiadó Matúra-sorozatát), ezúttal azonban nemcsak a megszokott szószedetet, (kultúr)történeti és egyéb kisegítô információkat kapjuk; a hangsúly inkább azon van, hogy az olvasó elmélyedhessen a szövegekben. A kiegészítô szövegek megvilágítják a tanulmányok felépítését, kényes pontjait, felhívják a figyelmet szerzôjük legfontosabb beállítottságaira, amelyek munkája közben érvényesültek, megmutatják a rejtett frontvonalakat, kérdésessé tesznek számos magától értetôdônek látszó következtetést, módszertani eljárást. Aki egyetemi tankönyvként használja a kötetet (aminek a McGee–Warms készült), nagy segítséget kaphat tôle, hogy antropológusi gyakorlatához megfelelô elméleti pozíciót alakíthasson ki magának; a szélesebb olvasóközönség elôtt pedig egy szerteágazó, mégis szervesen alakuló eszmetörténeti folyamatot tár fel. A válogatás újdonsága, hogy olyan megközelítéseket is felvet, mint az ’etnotudomány’, a gender, a szociobiológia, az interpretatív és a posztmodern antropológia. Természetesen nem könnyû feladat rövid idô távlatából megállapítani, hogy
45
DISPUTA Lépcsôk 46
Antropológiai tanulmányokról lévén szó, elsôsorban empirikus terepkutatások elemzésérôl, eredményérôl olvashatunk; ennek ellenére – amint azt az angol cím is jelezte – markáns elméleti beállítottság jellemzi a kötetet, s ezt erôsíti a kísérô apparátus is. De nyilván nem emiatt maradt ki a válogatásból az amerikai antropológia doyenje s talán egyik legtöbbet idézett szerzôje, Clifford Geertz – még ha a (nagyrészt az általa útjára indított) interpretatív megközelítés jegyében azt írja is, hogy nem lehetséges, s így nem is szükséges általános elméletét adni az értelmezésnek, hiszen mindig a konkrét szituáció és a konkrét értelmezô személy érzékenységének függvénye az értelmezés sikeressége, avagy tömören: vagy megértünk egy értelmezést, vagy nem. (Az értelmezés hatalma, Budapest, 1994. 191., 197.) Inkább Geertznek a hazai szakirodalomban való „felülreprezentáltsága” lehet az oka, hogy ezúttal nem olvashatunk tôle (a McGee–Warms-féle gyûjteményben szereplô írása például több mint tíz éve olvasható magyarul). Nem ez a helyzet Geertz sok bírálójával, például az utolsó írás szerzôjével, a chicanó származású Renato Rosaldóval, aki kifogásolja, hogy a kutatói attitûd – a ’mi’ – a tipikusan „fehér” fensôbbség túlnyomóan öntudatlan mintáiból származik. Mindezek ellenére elmondhatjuk: „Az antropológia veleje az elmélet” (ezzel a mondattal kezdôdik a kötet alapjául szolgáló szöveggyûjtemény elôszava is). Hiszen az elmélet határozza meg azokat a kérdéseket, amelyeket az antropológusok feltesznek, s azt az elvet is, amely szerint adataikat rendezik. Mint Heidegger fogalmaz az etnológiával összefüggésben: „Az, hogy a sokféleség táblázatokba rendezhetô, és így úrrá lehetünk rajta, még nem szavatolja annak valóságos megértését, amit ily módon elrendeztünk. A rend valódi elvének megvan a maga tartalma, melyet nem a rendezés révén találunk meg, éppen ellenkezôleg, annak során már eleve feltételezzük.” (Lét és idô, Budapest, 1989, 155. o.) A könyv egyébként G. P. Murdocknak egyik írásával kezdôdik, aki létrehozta a több mint ezer társadalom etnográfiai adatbankjaként szolgáló, máig sokat használt HRAF (Human Relations Area Files) adatbázist – s a már említett Rosaldo írásával végzôdik. Ô megosztja velünk fájdalmát, hogy közös terepmunkájuk során egy balesetben elveszítette feleségét; s azt a felismerését is, hogy ez a tapasztalat vezette el az ilongot férfiak szeretteik halálát követô fejvadászatának „zsigeri” megértéséhez.
E két dolgozat beválogatása többszörösen is szimbolikus értékû. Nemcsak azért, mert megmutatja az utat, melyet az antropológiai elméletalkotás bejárt az utóbbi ötven évben – a pozitivista beállítottságtól a posztmodern szemléletig. Hanem azért is, mert ezzel azt az erôteret is jelzi, amely körülveszi az egész kötetet (beleértve a kommentárokat is). A könyv hangvételét ugyanis McGee szimbolikus-interpretatív és Warms pozitivisztikus-materialisztikus szemléletének küzdelme határozza meg. A kommentárokban kitapintható, hogyan törekszik elfogulatlanságra e két szembenálló, ám egyaránt teoretikus beállítottságú antropológus. (Ez a kéthangúság, amely az egész kötetet meghatározza, a magyar válogatást, a szerkesztés elméleti igényességét dicséri.) Akkor, amikor az antropológiai szemléletmód a szûkebb tudományos berkeken túllépve egyre inkább alkalmazhatóvá válik a társadalmi élet egyéb, gyakorlatiasabb dimenzióiban (például az akcióantropológia az etnikai konfliktuskezelésben, a nemzetközi és regionális bírói praxisban), idôszerû, hogy ilyen munkák elôsegítsék megerôsödését a szakmai és a szélesebb köztudatban. Az olvasó, aki e kötetet kezébe veszi, csodálhatja a terepkutatások színes tapasztalatainak egzotikus forgatagát, s azokba az elméleti kérdésekbe is belemélyedhet, amelyeket az itthon is egyre ismertebbé váló antropológia több mint másfél évszázados története kínál neki. (Csokonai Kiadó, 2003.)
Dobos Attila
Egy elképzelt versantológia
Nem tudom pontosan, mit jelent az a mondat, hogy „hagyományteremtési szándékkal hoztuk létre”. Mindenesetre van ilyen mondat. Sôt, mondhatom, az ilyen mondatnak hagyománya van. Az idei, második költészeti fesztiválon újra elhangzott ez a már tavaly is kimondott mondat. Pedig a hagyományt szerintem nem megalkotjuk. A hagyomány nem teremtôdik. Nem vagyunk, nem lehetünk ott a születésénél, mert tán nincs is születése. Az úgy lett, mármint, úgy-valahogy van. Esetleg fönn lehet tartani vagy föl lehet eleveníteni, ha már nagyon akarunk vele valamit csinálni. De a hagyományt talán jobb magára hagyni. Persze, akárha megteremtettük, fenntartottuk és ápoltuk, fölülírtuk és módosítottuk vagy épp mit sem törôdtünk vele, 2004-ben újra volt költészeti fesztivál Debrecenben. Újra ott, újra akkor, újra úgy, vagy legalábbis hasonlóan, ahogyan tavaly. Megint a kerek asztalok, rajtuk a gyertyák meg a teáscsészék, újra hat költô, s megint nagy nevek, verssel a kezükben. Megint nekünk olvasnak fel, talán idén kicsit magasabb pódiumról: tôlünk, a közönségtôl talán távolabb, mint tavaly, de megint hozzánk szólnak, ha nem is beszélgetnek velünk, és verseik megint bennünk csengenek vissza. Bennünk visszhangoznak, bennünk, akár a következô áprilisig, a harmadik vagy tán még késôbbi költészeti fesztiválokig. Amikor egyszer majd, évek múlva azt látjuk: ennek már hagyománya van. Paradox hát ezt mondani: amikor hagyománya lesz a fesztiválnak, vissza lehet tekinteni, számba lehet venni a korábbi alkalmakat, egyáltalán, akkor már lehet hagyományként érteni az eltelt idôszakot.
Lehet értelmezni, lehet gyûjtögetni és egybeszedni: egyszer majd antológiát lehet összeállítani a Debreceni Költészeti Fesztiválokon elhangzott versekbôl. Különös antológia lenne egy ilyen kötet. Egy sajátos hagyomány által megmunkált, kidolgozott kánon, egyedi gyûjtemény, különleges helyzetben a kortárs versantológiák között. Már most, a második fesztivál után tudható, nem lesz oly könnyû megnevezni a kötetet jegyzô szerkesztôt. Elôre lemondhatunk a Szép versek tudatos és egyetlen személyhez köthetô gondozásáról, színvonalas, megbízható, de ezért talán kicsit kiszámítható egységességérôl. Nem, a Debreceni Költészeti Fesztiváloknak nem ilyen antológiájuk lesz. Ezt az antológiát sokan fogják szerkeszteni. Mondhatnám úgy is, már tavaly óta szerkesztik, szerkesztôdik folyamatosan, s mire elkészül, bôven megtelik az impresszum. Megtelik olyan nevekkel, mint a költôket immár a második évben is kiválasztó és Debrecenbe hívó irodalomtörténészi hármas, Aczél Géza, Görömbei András, Simon Zoltán kurátorok. De talán bekerül, beférkôzik e nevek közé a „megálmodó”ként emlegetett Turi Gábor alpolgármester is, aki, legalábbis tavaly, ezt írta Szó és szék címû köszöntôjében: „A magyar szellemi élet sajnálatos megosztottságán felülemelkedve arra törekszünk, hogy a kortárs költészet valamennyi hangjának, irányzatának teret adjunk az érték és a sokszínûség jegyében”. Szellemi megosztottság versus (?) esztétikai irányzatok együttes megjelenítése. S ha idén talán nem is volt ez ennyire egyértelmûen kimondva, azért, mégis, e politikai jószándékúság és jóhiszemûség
DISPUTA Lépcsôk
Jegyzetek a Debreceni Költészeti Fesztiválról
47
DISPUTA Lépcsôk
sajátos tartalomjegyzéket kezd kialakítani abban a majdani antológiában. Régen volt kötetben egybeszerkesztve néhány majd itt szereplô név. Kétségtelenül nagy eredmény. De egységes kánon-e? Kétséges. Persze, egységesnek kell-e lennie a kánonnak? Egységes lehet-e majd egy ilyen gyûjtemény, ha az itt, Debrecenben, 2003tól minden év április elején fellépô költôk által felolvasott verseket, csak az általuk kiválasztottakat és felolvasottakat adjuk közzé abban a kötetben? (Ezért kell, sajnos, egyelôre kimaradnia a kötetbôl a betegsége miatt idén csak lemezrôl hallott Kányádi Sándornak.) Ha tehát ôk maguk, a fesztivál fôszereplôi: a költôk nevei is ott fognak majd állni a „szerkesztette” szót követôen. Mert mennyire más, ha 2003-ban Csoóri Sándor vagy Nagy Gáspár ízelítôt szeretne adni költészetébôl fél órában, s ugyanekkor Oravecz Imre olvas fel a Hopik könyvétôl és az 1972 szeptembertôl a Szajla-verseken át a legújabb költeményekig. Vagy idén Somlyó György mondja: Nem könnyû érdekeset, jellemzôt választani a rengeteg versbôl, de megkísérlek keresztmetszetet adni abból a pályából, amelynek kezdetén én voltam az ország legfiatalabb költôje, s ma én vagyok az egyik legidôsebb. Talán mindôjük elmondhatná, amit Juhász Ferenc: oly nehéz a verset a szívbôl kicsalogatni, akár egy könnycseppet. Nemcsak a nevek, a költôi világok, a megszólalásmódok különböznek nagyon. Hanem ezek a nagy áttekintési kísérletek is mennyire mások, mint Tolnai Ottó, Borbély Szilárd vagy Takács Zsuzsa válogatásai. Ôk fôként utóbbi, sôt frissen megjelent köteteikbôl és leendô gyûjteményeikbôl olvasnak fel. Talán vallomás ez: ilyeneket írunk mostanában. De ott ülnek, velük szemben a tényleges olvasók: így talán reklám is, figyelemfelhívás. S ha már róluk van szó, vagyis rólunk. Mi, az olvasók (ott ülve inkább hallgatók
48
lennénk), tán mégsem hallgatunk. Mert nevetünk, mert megrendülten ülünk, mert sorról sorra mormoljuk a verset: végre közvetlenül visszajelzünk. És akkor, az elôadóktól, mert most azok is a költôk, s közülük is nyilván a legjobban elôadóktól: Buda Ferenctôl vagy tavaly Parti Nagy Lajostól, látva a felszabadultságot, a felolvasás végén elhangzik, majdnem szó szerint így: No, akkor legyen még egy. Alakulgat a gyûjtemény. Persze, a tapsrendben mindig ott vannak a repertoár ráadásdarabjai. De azért, mégis, egy kicsit mi is alakítgattuk. Olvasó-szerkesztettünk. Ezek a költemények ebben a sorrendben, így és ilyenformán csak itt és most hangozhatnak el. Oly sokféle szempont. De azért mégis: Ami Térey János költészetében mindig viszonyítási pont, még ha megbontódik is, (ha lebontják is a Kétmalom utcai házat), nos, azt akkor este Somlyó is akarta. Ô is akart keresni, felolvasni debreceni kötôdésû verset. Akarta, hogy elhangozzék megrázó emlékezése Latinovitsra, az egykori debreceni, még nagyon nem színészkirályra. Vagy akarta, hogy halljuk Sarkadi Imre nevét: kortársam, s oh, iszonyú, egyszerre halott. Mindezt hol, ha nem épp Sarkadi egykori alma matere, a Kollégium szomszédságában. Különös hic et nunc. Talán éppen ezért lehet majd évek múlva kiadni ezt az antológiát. Mert tán szinte mindegy, hol rendeznék e fesztivált: jelen volna és bennünk élne ezeken az április eleji napokon a versek különös halmaza. De azért mindez mégis itt van Debrecenben, éppen a Kollégium szomszédságában. Ez a kettôsség: ilyen lenne az a majdani, elképzelt antológia. Ahogy Somlyó György mondta, Hölderlint parafrazeálva: közel van és megfoghatatlan a költészet, akár az Isten. Fazakas Gergely Tamás
Az ember Rubik-kockája (A szarvassá változott fiú a Csokonai Színházban) Arany János „Ki volt a tanítód? Hol jártál iskolába?” kérdése ötlik fel a lelkesedô emberben, ha azt érzékeli maga körül a színház nézôterén, hogy mértékkel ünnepelnek a társai. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház debreceni vendégjátéka
végén tapasztaltam legutóbb ilyen passzív ovációt. Két esztendeje a budapesti Nemzeti Színházban, Anatolij Vasziljev moszkvai társulata Puskin kétszázharminckilenc soros darabját, a Mozart és Salierit játszotta, szünet nélkül, bô három órában. A kár-
(Földzene.) A nézôtér ajtói nyitva. A színpadon, mint delelô birkanyáj, színészek hevernek. Ügyelôforma fickó ingázik átlóban a bal hátsó járás és a jobb elsô között. Bemerítés. Törôcsik Mari bejön. Elfoglalja a helyét, amely a színpadon balra elöl található. Ingatja fejét, mosolyszerû kifejezés telepszik az arcára, pillantása a távolba s a múltba réved. Anyává alakul. A fickó pásztorbotja sokára bár, de megdobbantja a sámándobot, s erre a jelre válaszul felmorajlik a föld – valahonnan, nagyon messzirôl. Földzene indul, elôbb monoton-öblös vonyítás a hang, aztán szótagokra kezd bomlani. Szó… mondat… az elsô mondat. A nagyobb morfológiai egységek elburjánzásával, valami sötét ünnepélyesség növekszik körénk. „Édes fiát az anyja hívta / messzirôl kiáltott”. Ismét sokára egy másik mondat, „gyere haza, édes fiam!”, mindez Törôcsik Mari rezegtetett hangján. Elkezdôdött az elôadás. (Gutenberg.) Könyvkötegek képezik a szarvasfiak koturnus-patáját. Egy halom
papír közül születik meg a szarvasfiú (az emberfiú szarvas). Ágyékát újságba csavarja. „Nem mehetek, édesanyám!” – érkezik a Fiú, Trill Zsolt válasza. A könyörgés és az elutasítás gesztusai újra és újra visszatérnek az elôadás során, a sorskapcsolatok teljes változatosságában. Az Anya – jótétemény hitében – megszabadítja egyik koturnusától a fiát. A Fiú ettôl sutává lesz – gyermekkamasszá. Az önállóságára büszke legény titkon hörpinti fel az anyja kínálta kecsketejet – lázadó kamaszként. Aztán megtörténik a búcsútalálkozás: Trill odakuporodik Törôcsik mellé, a székecskéjére. Az Anya ölébe veszi a fiát. Harmóniát remélnénk, de valójában az erdô hív: a Fiú lerúgja lábáról a másik könyvnehezéket, s az Anya magára marad. (Parafrázis.) Mint ismeretes, Vidnyánszky Attilát évek óta foglalkoztatta már a szarvassá vált fiú története. Juhász Ferenc 1955ben született poémájának motívumaiból filmforgatókönyvet készített, majd együttesével hónapokig készült a mû dramatizált változatára, végül egyik tervébôl sem lett semmi. A Gyulai Várszínház felkérése adta az indítékot a Debrecenben elôadott változat kimunkálásához. A legnagyobb kihívást a mûfajok közötti átalakulások/átmenetek jelentették: hogyan megy végbe a szóbeli kifejezés képi mûfajba való transzponálása, és melyek az átmenetek lehetséges hasonlítási eszközei. A beregszászi társulat az irodalmi alkotást ihletô forrásnak tekintette, amelyen keresztül a maga szuverén világértelmezését fejezheti ki – újraírta a verset.
DISPUTA Lépcsôk
pátaljaiak itt, Debrecenben Juhász Ferenc époszát, A szarvassá változott fiú…-t – alig rövidebben. Párhuzam észrevételére az ad okot, hogy a játékstílus rokon: a beregszászi rendezô, Vidnyánszky Attila ugyanis mesterének tekinti Vasziljevet. Továbbá, hogy mindkét produkciót reprezentatív (szelektált) közönség látta… A Mozart és Salieri a Nemzetközi Színházi Intézet ajánlásával járja a világot, A szarvassá változott fiú elnyerte 2002/2003-ban a magyar Színikritikusok Díját…
49
DISPUTA Lépcsôk
Az ôskáosz-színpadkép, a földzene, az önmagával azonos szimbólumként értelmezhetô, tagolatlan beszéd – mindmind arra szolgálnak, hogy alapvetô bezártságélményükbôl kimozdítsák a közönség tagjait. Jelentéshullámok generálódnak, a statikus Umwelt és az Innenwelt kölcsönhatásaképpen képes az elôadás a jelenlévôk számára emlékké (emlékezetessé) válni. Elsô fokozatban a megnyíló élmény mint tartalom azonosul önmaga muszkuláris kifejezôdésével, és a muszkuláris kifejezôdés maga is azonosul létrehozásának módjával. Majd a szemünk és fülünk elôtt megteremtôdik az a sajátságos homogén állapot, melyet talán az ôsburok rianásának nevezhetnénk. Morfok keletkeznek, azok morfémákká, kiszerelt grammatikai egységekké válnak, dallamrendszerré alakulnak. És ezáltal a tér is megélénkül: mondjuk úgy, urbanizálódik. Ebben a szûk színházépületben, a filozófiai partitúrák tágassága révén, egy tökéletes és egész világ kezd felépülni: egy algebrai/geometriai világformáció, az ember Rubik-kockája, amely tetszôlegesen tekergethetô összevissza, ugyanakkor esztétikai koherenciája (mágnessége) kizárja a széthullást, kizárja a csak partikulárist, a helyit, ahogyan távol tartja a hétköznapi szennyet is.
50
(Organikus színház.) A kelet-európai népek folklórjának legôsibb rétegébôl való csodaszarvas-motívum paradigmatikus kiterítésére vállalkozik a rendezô. A családból mint zárt, óvó közösségbôl kiszakadó, a külvilág törvényeivel szembemenô fiú sorsa szükségszerûen (mitológiailag determináltan) tragikus. Magánya is szükségszerû: régi közössége már nem fogadná viszsza, az új pedig örökre idegen marad. A legegyszerûbb és legmélyebb emberképlet az anya–fiú kapcsolat, mely variáció lehet minden másfajta kapcsolatra is. Meddig terjed az anyai oltalom, mikor alakul (a magánytól rettegô) önzéssé a hívó szó? Azonos-e az apák és a fiúk életösvénye? Istentôl van az anya elhívatása? Ha igen, megáldatott-e a képességgel, hogy különbséget tegyen, gyermeke vonásai alapján, a tékozló hajlam és a kiválasztottság jegyei között? Az erdôbéli kiválasztódás jelenete az elôadásban Krisztus-analógiát idéz: a megfeszítés és a keresztrôl levétel képzetét kelti. A Fiú agancsábrázolatú villák között lebeg kínban és mocsokban (szarvasviadal), hogy azután, az immár legyôzött vasvillaagancsok konzolsorrá rendezôdése után, az arra fektetett pallókon lépdelve induljon el a Titkok kapuján át a Világosság felé.
A magánüdvösségtôl a közösségi vállakon vezetô útig a kozmikus fenség távlatai járhatóak be. Ám az út és a Fény forrása között szakadék tátong. A beregszásziak elôadásában zeneként jelenik meg a vers. Különféle módokon, sajátos ritmusban artikulálják a szöveget, kíséretet játszanak alá vagy kántálnak. Az értelemrôl átkerül a hangsúly az érzéki hatásokra. A muzsikává alakított szövegre mozgásfolyamatok épülnek, színházzá lényegülésük vonulata a stilizált gesztustól a megkoreografált táncig terjed. Vidnyánszky kettôs értelemben teremt organikus színházat. Egyfelôl a Természet megrendíthetetlen hatalmára utal, úgy, ahogyan a Fiú a sárból-agyagból kitépett gyökeret agancsként a fejére emeli: oda tartozik, ahonnan vétetett, oda tart, ahová küldetett, s azzá lesz, amibôl vétetett. Esztétikai tekintetben pedig úgy, amint rendezôként az emberi önazonosságnak a játékban formát tud adni. Az ógörög hagyományhoz fordul, a dionüszoszi ünnepekhez. Arisztotelésztôl indíttatva Schillert követi: a játékban keletkezô embert sodorja konfliktushelyzetbe, viszi tragédiaközelbe, hogy végül az a maga szerezte derûvel vértezetten léphessen ki Thália hajlékából. Kórus szól; a vezetôk (Törôcsik, Trill) közvetítik a vezérmotívumot, a többiek a modulációt. Az anyaféle, az apaféle, a szeretôféle lényváltozatok jelennek meg a második rész életképeiben, amelyekben – a szó történelmi értelmében is – kitágul az idô. Babilontól a Loki (futballcsapat) tavaszmegérô diadalmenetéig terjed az asszociációs lánc. Az élet-halál, a széphas-rúthas anyaforma, a rituális fürdô-borban fetrengés ellentétpárja hellén derût idéz, s olyan oldatban kerül a színpadra, hogy az, találóbb szóval nemigen illethetném, az istenek öniróniájává lényegül. Beregszászi Hellasz. A közönséglélek sámándobbal kezdôdô, gregoriánnal tetôzô bevétele – olyasvalami, ami igen régen történt meg már itt, a debreceni nézôtéren. (A szarvassá változott fiú. Rendezô: Vidnyánszky Attila. A Gyulai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház közös produkciója a Csokonai Színházban) Balogh Tibor
Itt a piros – hol a kék… Kritikai észrevételek a Passióról
Pier Paolo Pasolini
1. Lehetséges-e olyan filmet forgatni a názáreti Jézus életérôl, haláláról és feltámadásáról, amely nem a szemtanú, hanem a hitvalló szemtanú nézôpontjából meséli el az eseményeket, amely képnyelvi eszközökkel egyesíti az ellentmondást: a történetit örökkévalóvá, az örökkévalót pedig történetivé formálva? Elegendô-e ehhez, ha a film alkotója (alkotóinak többsége) hitvalló tanúja annak, hogy Jézus a Krisztus? Vagy ez inkább hátrányt jelent egy ilyen kísérlet esetében? Lehetséges-e, hogy a szenvedéstörténetrôl készült filmek kivétel nélkül arra vannak ítélve, hogy puszta illusztrációi legyenek valami par excellence ábrázolhatatlannak? Úgy gondolom, hogy szerencsés esetben kétféle hatással lehet egy Jézus-film – itt és most Mel Gibson Passiója – a nézôre. Egyrészt történeti-empirikus tudás megszerzésére ösztönözheti a korszakról, a názáreti Jézus alakjáról és cselekedeteirôl, másrészt arra bátoríthatja (kivételesebb pillanatokban), hogy elgondolkodjon egy általában vett ember általában vett életének lehetséges céljáról-értelmérôl – komolyan megfontolva egy szókratészi értelemben vett tanító szavait, akit a filmben meghalni, majd (némileg meglepô, sôt megbotránkoztató módon) feltámadni látott. Egy dologra azonban biztosan nem képes a mozgókép. Nem
képes felmutatni a paradoxont (megadni, mint Kierkegaard írja, „az igazság megértésének föltételét”). Ez „másodkézbôl” nem lehetséges. Márpedig a film mint kifejezési forma kétszeresen is ilyen helyzetben van – egyrészt tartalmi szempontból (amenynyiben egy olyan eseményt ábrázol, amely az evangéliumi beszámolók szövegében találja meg reprezentatív kifejezési módját), másrészt formai szempontból (amennyiben csak olyan tárgyak ábrázolása lehetséges számára, amelyek bevonhatók a közvetlen érzéki észlelés körébe). 2. Tudjuk, hogy az evangéliumok olyan elbeszélések a názáreti Jézus tetteirôl és szavairól, amelyekben az elbeszélô és a hitvalló tanúság szándéka összekapcsolódik egymással. De azt is tudjuk (különösen János evangélista beszámolója példa erre), hogy a történeti-empirikus mozzanatok ábrázolása üdvtörténeti nézôpontba állítva, annak alárendelve történik. Ezzel szemben egy Jézus életérôl szóló filmben (így többek közt Mel Gibson Passiójában is) azt tapasztaljuk, hogy a történeti-empirikus mozzanatok ábrázolása kerül elôtérbe – mégpedig szükségképpen, hiszen a képnyelvi kifejezés mint interpretáció mindenekelôtt a szemtanú nézôpontjába tud belehelyezkedni, aki elsôsorban nem a meggyôzôdésérôl (a látott és hallott dolgok lehetséges jelentésérôl), hanem csak magukról a látott és a hallott dolgokról (mint felmutatható fenoménekrôl) tesz tanúságot. 3. Minden Jézus-filmrôl elmondható, hogy visszaröpíti a nézôt az idôben, kárpótolva ôt egy illúzióval, az egyidejûség (hamarosan szertefoszló) élményével. Ez az egyidejûség szemtanúvá avatja a nézôt, aki látszólag jelen lehet azoknál az eseményeknél, amik ott és akkor Júdeában megtörténtek – miközben a nézô természetesen nem a kortárs, hanem (történeti-empirikus szempontból) a közvetett tanítvány helyzetében van. A szemtanú helyzetébe hozott nézô olyan, mint a nauctares ductor, vagyis a kalauzhal, amely a cápa mellett úszik a vízben – élelmes potyalesôként. De az, ami mûködik a természetben (és a történelem-
DISPUTA Lépcsôk
„A kék az ô emléke. De a kék önmagában persze nem elég. A kék csupán egy része. Ki jogosíthat fel, hogy így megcsonkítsam?”
51
DISPUTA Lépcsôk 52
ben is), nem mûködik az üdvtörténetben – ahol az embernek (bizonyos szempontból a kalauzhal egyenesági leszármazottjának) nem egy cápát, nem is egy másik embert, hanem a legmélyebb inkognitót kell követnie. Ez pedig nem könnyû feladat – legalábbis Kierkegaard szerint, aki így fogalmaz: „Ha létezett olyan kortárs, aki még az alvással is fukarkodott, csak hogy kövesse e tanítót, elválaszthatatlanabbul, mint a kis halacska, mely váltig a cápa nyomában marad, ha kémek százait fogadta is fel, hogy mindenütt leskelôdjenek ama tanító után, és estérôl estére összeült velük, és a legapróbb részletekig tisztában volt is e tanító minden vonásával, tudta, mit beszélt, hol tartózkodott a nap minden egyes percében, mert buzgalmában a legjelentéktelenebb apróságot is fontosnak tekintette – vajon tanítvány volt-e egy efféle kortárs? Semmiképpen.” Miért nem? Mert itt olyan nyomokat követ az ember, amelyek egyrészt egy közönséges ember lábnyomai, másrészt viszont nem. Hiszen ezek a lábnyomok másrészt istenéi. És mivel isten lábnyomai, természetesen az velük a helyzet, hogy láthatatlanok – legalábbis a szem nevû érzékszerv számára. Olyan nyomokról van itt tehát szó, amelyeknek a létezésében csak hinni lehet – mint abban, hogy például egy olyan írást tartunk a kezünkben, amelyen nemcsak ezek a mondatok olvashatók, hanem – láthatatlan tintával írva, például citromlével, isten limonádéjával – egy másik is. De éppen ez a lehetôség, ez az ismeretlennel való (meg)ütközés okozza a megbotránkozást és a megbotránkozással járó elszenvedést is, amelyet a látni akaró, a tapintani akaró, az értelem primátusához foggal-körömmel ragaszkodó (egyszóval az üdvtörténeti potyalesô) „elszenved”. El, mert, mint Kierkegaard írja, „egy nálánál erôsebbel vette fel a küzdelmet, s erônléte, testi példával élve, a gerinctöröttéhez hasonlatos, ami ugyebár a hajlékonyságnak sajátos formája.” Egy dolog mindenképp elmondható a Passióról: nem tud gerinctörést okozni nézôjében – ha tudna, ezt már biztosan megírták volna az újságok. Vagyis lehet, hogy megrémíti, lehet, hogy meghatja, de egy dologra semmiféleképpen sem tudja rábírni a nézôt: nem tudja megértetni vele – önmagát. Pedig gerinctörést szenvedni éppen ezt jelenti – mármint üdvtörténeti szempontból. Ez történik Pasolini Teoréma címû filmjében, amelyben a nagypolgári család festômûvésszé váló fiúgyermeke a következô megrendítô vallomást teszi a legmélyebb inkognitóban megjelenô férfinak, annak elutazása, végérvényes távozása
elôtt: „Én már nem ismerek saját magamra, mert amitôl olyan voltam, mint a többiek, az elpusztult. Olyan voltam, mint mindenki más, lehet, hogy sok hibával – az enyémekkel és a világoméval. Te másmilyenné tettél, kiragadtál a dolgok természetes rendjébôl, és amíg te itt voltál, nem is fogtam ezt fel, csak most jövök rá, most, amikor elutazol, és a tudattól, hogy elveszítelek, tudatosul bennem másmilyenségem is. Mi lesz most már énvelem ezután? A jövô, hogy együtt élek egy olyan önmagammal, akinek semmi köze nincs énhozzám. Talán a mélyére kellene jutnom ennek a másmilyenségnek, amit te tártál föl nekem, és ami a legbensô, szorongató természetem. De még ha nem akarom is, nem fog ez szembeállítani mindennel és mindenkivel?” 4. Mit jelent a közvetett tanítvány helyzetében lenni korunkban? Tudjuk jól: nem mást, mint egy növekvô szakadék szélén állni. Úgy tûnik, ez a szakadék kezdetben csak egy repedés volt (eleinte gond nélkül át lehetett lépni rajta), de most már olyan nagy, hogy még a legjobb távolugrók is tanácstalanul állnak a szélén, mielôtt szomorúan legyintenének. De nem ez a legfôbb baj. Hanem sokkal inkább az, hogy ilyen körülmények között az élô nemzedéknek hamarosan az az illúziója támad, hogy nem egy szakadék szélén áll, hiszen odaát nem látható – lám – semmi. Erre persze a hagyomány is megszólal; váltig állítva, hogy a szakadéknak másik oldala is van – de hát elég megbízhatók-e ezek a beszámolók? Kinek higgyünk inkább, néhány régen élt szemtanú homályos leírásának vagy a saját szemünknek? Egy biztos: a rossz Jézus-film úgy tesz, mintha az élô nemzedék nem egy szakadék szélén állna (mintha a két part közti távolság nem létezne vagy könnyûszerrel áthidalható volna), miközben a feladat éppen az lenne itt, hogy ezt a távolságot (a szakadék rémítô nagyságát) elismerjük, és mivel itt egy filmrôl van szó: egyúttal a képnyelvi kifejezés alapjává tegyük. Ez pedig nem a történeti korhûséget jelenti (ez többé-kevésbé rekonstruálható), hanem valami egészen mást: hûséget ahhoz, ami a régi nemzedékek számára botrány és ôrültség volt – „a minden titkot titokban felfedô titok” (Kierkegaard). Mel Gibson filmjében nincsen titok, nincs benne ôrültség sem, botrányról nem is beszélve – itt minden egyértelmû, kijózanítóan világos, mint a menülap a gyorsétterem profán szentélyében.
6. A tökéletes Jézus-film olyan film lenne, amely egy közönséges (a legmélyebb inkognitó kilétével szemben közömbös) szemtanú nézôpontjába állítaná a nézôt, rábízva a látott és hallott dolgok interpretációjának gondját (bizonyos értelemben Pasolini Teoréma címû filmjében éppen ez a helyzet).
A hangsúly azon van, hogy meg kell ôrizni az ábrázolt alak inkognitóját. Vagy azt kell elérni, hogy az ábrázolt alak közvetlenül egy jelentéktelen ember benyomását keltse (ahogy Kierkegaard javasolja), vagy pedig egyáltalán nem szabad közvetlenül ábrázolni személyét (legfeljebb egy másik emberre gyakorolt hatásán keresztül, mint a Ben Hurnak abban a jelenetében, amikor a rabszolgasorba süllyedt fôhôs inni kap egy ismeretlentôl, akinek csak ô láthatja a filmben az arcát.) A problémát éppen az jelenti, hogy a Jézus-filmek általában semmibe veszik, hogy az átlépés a történeti nézôpontból az üdvtörténeti nézôpontba nem magától értetôdô. Nem veszik figyelembe, hogy ez az átlépés egyrészt csak ugrással lehetséges, másrészt pedig csak a nézô hajthatja végre – a film maga nem. 7. A hit abban hisz, amit nem lát. A nézô csak abban, amit megmutatnak neki. Látok egy embert, akit megkorbácsolnak, megköpködnek, gyomorszájon vágnak, egy embert, akit keresztre feszítenek, de, és ezen van itt a hangsúly: csakis egy embert látok – nem pedig a legmélyebb inkognitót (akit végül is látnom kellene). Minden Jézus-film olyan, mint egy elveszett remekmûrôl, például egy festményrôl készült rossz másolat. Egy másolat, amelyre alkotója önhitten rámutat, a következô szavak kíséretében: jól nézd meg ezt a képet, ez pontosan olyan, mint az eredeti… De aztán jön egy másik rekonstruktôr, egy az elôbbihez nagyon hasonló képpel, és dühösen vitába száll az elsôvel: miket beszélsz, te szemfényvesztô? Hát nem látod, hogy az enyém sokkal jobban hasonlít az eredetire… – Vajon ki tehetne igazságot köztük? Ki más, mint a
DISPUTA Lépcsôk
5. Film ez egyáltalán? Ahogy vesszük. Hiszen bizonyos szempontból olyan, mint egy képeskönyv. De ha az, akkor viszont igen furcsa a maga nemében. Hiszen sok lap hiányzik belôle. Úgy látszik, hogy a könyv szerzôje feleslegesnek érezte (egyébként helyes módon), hogy megint elmesélje unalomra hajlamos olvasóinak (bár egy képeskönyvnek inkább nézôi vannak) az egész történetet. De van itt még egy feltûnô dolog. A szín! Hiszen ezt a képeskönyvet – lám – egy színnel, egyetlenegy szín árnyalataival festették ki – pirossal… Vajon miért? Eddig úgy tudtuk, hogy „a kék az ô emléke” – talán tévedés volt ezt állítani? Talán igen. Hiszen a kék a távolság szimbóluma – azt jelzi, hogy itt egy olyan dologgal állunk szemben, amely nem hagyja magát közvetlenül megismerni – ráadásul a mi vétkünk miatt. Rendben van ez így? El tudja ezt korunk nézôje fogadni? Egyáltalán: mihez kezdjünk ezzel a történettel egy olyan korban, amely nem tiszteli a távolság fogalmát? Pasolini Teorémája megadja a választ. Arra a jelenetre gondolok, amikor a kifejezés határaihoz érkezô és ott kétségbeesô festômûvész hirtelen úgy dönt: ráhugyozik a vászonra – a kékre, amely még egyszer hangsúlyozom: „az ô emléke”. – Micsoda? Lehet, hogy végsô soron Mel Gibson is ezt teszi filmjével?
53
remekmû alkotója – bár lehet, hogy csak kinevetnék, ügyetlen hamisítónak néznék, akinek még csak egy pillantást sem érdemes vetni a mázolmányára.
DISPUTA Lépcsôk
8. A Passió rendezôje ott akar látni, ahol nem lehet (másrészt a mû hatása érdekében nem is tanácsos) látni. Jellemzô kép: a Jézus feltámadását elbeszélô jelenetben a nézô tekintetét helyettesítô kamera a barlangsírban van felállítva – a paradoxon születésének helyszínén. Ennek persze szimptómaértéke van. Hiszen azt bizonyítja, hogy itt egy olyan nézônek készítenek filmet, aki egy dolgot biztosan el akar kerülni: az ismeretlennel való megütközés drámáját. Mel Gibson filmje tehermentesíti a nézôt: evidenciáról beszél ott, ahol nincsenek tények; ott, ahol a tévedés kockázata mindig jelen van. Itt egy olyan nézônek készítenek filmet, aki tudni akarja, tud-e úszni – de errôl nem a vízben, hanem (óvatos ember módjára) a parton akar bizonyosságot szerezni. Hiszen a víz zavaros, sebes sodrású és ráadásul jéghideg.
54
9. Kierkegaard egy helyütt írja: „a hit bizonyosságában megszüntetettként szüntelenül jelen van a bizonytalanság…” A Passió azért rossz film, mert kioperálja ezt a bizonytalanságot az elbeszélés szövetébôl. Megszabadul tôle, mint valamiféle „idegen testtôl”. Ennek pedig komoly ára van. Mindenekelôtt az, hogy a filmen eluralkodik a didaxis. Ráadásul egyfajta naturalista didaxis. Nem egyszerûen arról van szó, hogy a Passió a közvetlen érzéki észlelés és megismerés közegébe helyez egy olyan tárgyat, ami nem odavaló – pontosabban: ami csak részben helyezhetô el ott –, ha-
nem sokkal inkább arról, hogy ezt a tárgyat a közvetlen érzéki észlelés körén belül is csak egyféleképpen tudja szemlélni: szenvedô húsként. Úgy tûnik, mintha a film alkotói nem a názáreti Jézus, hanem egy test szenvedéstörténetét akarták volna elmesélni korunk nézôjének. 10. Mel Gibson is tudja, hogy Jézus – ha ô a Krisztus – nem haladhat át észrevétlenül a világon, hiszen akkor nem volna értelme alászállásának, megtestesülésének. De mivel nem áll rendelkezésére a lehetôség, hogy feleslegessé vált ruha módjára egyszeriben ledobja magáról inkognitóját, megmutatva így a világnak, hogy végül is ki ô tulajdonképpen, kénytelen közvetett módon eljárni, hiszen az a feladata, hogy mégiscsak felhívja önmagára a figyelmet valamiképpen. Ez az a pont, ahol Mel Gibson Passiója minden korábbi Jézus-filmtôl alapvetôen eltér. Hiszen az ô Jézusa nem életgyakorlatával, tanításával vagy csodatetteivel, de még csak nem is közvetlenül a halálával és a feltámadásával hívja fel önmagára a figyelmet, hanem a testével, amely az élvezetes képek sorával bemutatott kínzás ipari munkafolyamatában fokozatosan elveszíti emberszerûségét, míg végül a nézô szinte már csak egy alaktalan húsdarabot lát felszögezve a keresztre a film utolsó jeleneteiben. Persze ez az eljárásmód sem elôzmények nélküli a Jézus-ikonográfiában. Grünewald Krisztusára gondolok; erre a hullafoltos, eltorzult, zöldesszürke színû testre, amelyet alkotója nyilván ugyancsak szentségtörô (már-már sade-i) élvezettel álmodhatott vászonra. Pólik József
Szerzôk Szerz Szerzô ôk k és iparosok Szíjártó Imre (Jegyzetek a mai magyar filmrôl)
(ez történik Magyarországon). A terjesztés kulcsa a kópiák száma. 4. Ha egyrészt csökken az állami támogatás, másrészt pedig visszaesést mutatnak a nemzeti film jegyeladásaiból befolyt bevételek, akkor a filmgyártások veszélyes mélyrepülésbe kezdenek. A néhány hónappal ezelôtt elfogadott magyar filmtörvény ezt a zuhanást hivatott megállítani. 5. Mindez összefügg a piacok kinyílásával és a nyugati, de elsôsorban az amerikai filmek dömpingjével. Az igazsághoz tartozik, hogy az elmúlt néhány évben megállt az amerikai filmek piacának bôvülése. A nézôszám tehát kizárólag hazai (közönség)filmekkel emelhetô. A jegyeladás alakulására hatással volt az is, hogy valamennyi országban tért és közönséget hódítottak a kereskedelmi televíziós csatornák. Kínálatuk Magyarországon is kedvezôtlenül befolyásolta a magyar film nézôi támogatottságát, nagyjából 1996 óta. 6. Kevesebb film készül, ezért a fiatalok egyre nehezebben jutnak lehetôséghez, ennek nyomán pedig nemzedéki szakadék keletkezik az alkotók között. Ennek fényében különösen izgalmas lesz közelebbrôl szemügyre venni a cseh film megújulását vagy a fiatal magyar filmesek megjelenését az elmúlt években. A Simó-osztály végzôseirôl van szó, akik közül többen már a második filmjükön dolgoznak. (Az elmúlt tíz év magyar nagyjátékfilmjeinek számszerû adatai: 1994-ben 22 film készült, 1995-ben 9, 1996-ban 19, 1997-ben 16, 1998-ban 13, 1999-ben 17, 2000-ben 21, 2001-ben 22, 2002-ben 24, 2003-ban pedig 21. Az adatok annak a régóta húzódó, de máig eldöntetlen vitának az összefüggésében nyernének értelmet, amely a videóra készült, majd felnagyított munkák körül zajlik. A videotechnika érvényes alkalmazásában azonban kevesen értek el figyelemre méltó eredményeket – Grunwalszky Ferenc és Szirtes András nevét említhetjük.) 7. A régió iránti nemzetközi érdeklôdés ugyanakkor nagy fesztiválsikereket eredményezett, amelyekbôl szinte minden országnak jutott az utóbbi években. Egyenesen arról kezdtek beszélni, hogy feszültség van a kelet-közép-európai filmek sikeres fesztiválszereplése és mérsékelt hazai fogadtatása között. Példánk lehet Pálfi György Hukkle címû filmjének elképesztô diadalmenete. A film tipikus fesztiváldarabbá vált, hiszen sem külföldön, sem itthon nem volt igazi közönségsiker, megmaradt rétegfilmnek. Ellenkezô képletet mutatnak azok a lengyel filmek, amelyek hihetetlen közönségsikereket értek el hazájukban, hazai kritikájuk és a külföldi megítélésük azon-
DISPUTA Mûhely
S
zôts István egy év híján fél évszázaddal ezelôtt, Budapest ostromának idején írta a Röpirat a magyar filmmûvészet ügyében címû munkáját. Az 1945 áprilisában papírra vetett kis brosúra idôszerûségét néhány fejezetének címe bizonyítja: Mért nem üzlet a magyar film, A filmrôl és a film hatalmáról, Lehet-e egyáltalán jövôje a magyar filmnek?, Állami vagy magángyártás?, Közönségünk nevelésérôl, A magyar filmstílusról. A Szôtséhez hasonló áttekintésre aligha vállalkozhatunk, a röpirat mûfajának pátosza pedig manapság indokolatlan lenne, sorvezetôként megôrizhetjük azonban a nevezetes írás fent megjelölt szempontjait. Kiindulópontunk legyen a rendszerváltás idôszaka, hiszen a kelet-közép-európai országok filmgyártásában ekkoriban vették kezdetüket azok a változások, amelyek meghatározzák a mai helyzetet. A hasonló összegzések nagyjából a következôképpen szokták leírni a régió filmiparának állapotát: 1. A film elvesztette meghatározó szerepét a szellemi életben. Ezt az alábbiakban nézôszámokkal támasztjuk alá, egyelôre arra a felfokozott várakozásra érdemes utalni, amely valaha az új filmek bemutatóit kísérte. A jelenség azonban nyilván nem szakítható el attól a folyamattól, amely a kultúra szerkezetének átalakulásához vezetett: a filmgyártás immár tagolt rendszer, amely a sokféle nézôi várakozást változatos értékszerkezetben elégíti ki. A magyar filmkínálatban meg kell találnia a helyét a legkülönbözôbb alkotói csoportosulásoknak, de az Apám beájulna címû filmhez hasonló vállalkozásoknak is. A régióban különleges helyet foglal el Lengyelország, ahol a filmek egy bizonyos vonulata, közelebbrôl a nemzeti irodalom klasszikusait feldolgozó filmek sorozata elképesztô népszerûséget hozott. 2. A gyártás intézményrendszerének összeomlása nyomán meredeken estek vissza a filmgyártás menynyiségi mutatói. Nem szabad elfelejtkezni viszont arról, hogy a társadalmi változások elôtti években valamennyi országban túlnövesztett és elavult gyártás folyt. Figyelemre méltó, hogy a fordulat után néhány országban milyen nagy erôket fordítottak a gyártási infrastruktúra újjáépítésére, hogy a bérforgatásokkal bevételekre tegyenek szert – példaértékûek a román és a cseh eredmények. 3. A forgalmazás zavarait mutatja, hogy a kevesebb hazai film is nehezen jut el a közönséghez. Néhány országban a mai napig a terjesztés jelenti a filmipar szûk keresztmetszetét, másutt intézkedések születnek a mozihálózat megerôsítésére
55
DISPUTA Mûhely 56
ban nem volt túl jó. 8. A régió valamennyi filmgyártása igyekezett bekapcsolódni a nemzetközi munkába. A többnemzetiségû projektek értelmérôl szóló vitákat minden országban lefolytatták, természetesen nem függetlenül a filmek minôségétôl és sikerétôl. A hasonló viták mintadarabja ebbôl a szempontból a bosnyák kezdeményezésre született Senkiföldje lehetne: a látszólag szigorúan exjugoszláv indíttatású témát sikerült soknemzetiségû történetté kerekíteni, bár ez néhány kritikus szerint nem használt a filmnek. Rossz nyelvek szerint a közös európai alapok elvárásainak és pályázati elôírásainak hatására ugrándoznak az újabb magyar filmek szereplôi okkal-ok nélkül mindenféle tengerpartokon. A magyar filmesek az Eurimages után a Media+ programjaiba kapcsolódhatnak be. 9. A filmgyártás kereteinek fentebb érintett átalakulása megkövetelte a nemzeti film fogalmának újragondolását. Ha ugyanis az alkotók számolnak a nemzetközi piac igényeivel – ami egyenesen kényszerítô erejû, hiszen egyrészt emelkednek a forgatás költségei, másrészt átalakul az állami szerepvállalás –, ez befolyással lehet a filmek arculatára. Számolni kell továbbá a közös európai alapok támogatási elveivel és gyakorlatával is, ha a támogatásukat igénybe akarjuk venni. A fentiekbôl akár az a következtetés is adódhatna, hogy az évezred eleje nem kedvez a nemzeti filmnek, ha az a közösség legfontosabb ügyeit kívánná szóba hozni, tehát újra vállalni akarná azt a szerepet, amelyet társadalmi nyilvánosságban hagyományosan betöltött. A mögöttünk levô másfél évtized azonban azt mutatja, hogy a régió országai ellentmondásos, de részleteiben érvényes modelleket alakítottak ki: az orosz filmgyártás a mûfaji film egyre szélesedô választékával megkezdte nemzeti mitologémák kimunkálását; a lengyel film a nemzeti kultúrkincsre támaszkodik; Csehországban az úgynevezett midkult film vált húzóágazattá; a szerb alkotók reagáltak a jugoszláv utódállamokban lejátszódó tragédiákra; a szlovén film szerepet vállalt az önállósult ország nemzeti kulturális arculatának kialakításában. A kortárs filmek közül azok mutatják a gyártás és a forgalmazás válságjelenségeit, amelyek a társadalmi jelenidô megmutatására vállalkoznak. A magyar valóság három filmtípusban jelent meg a mai filmben: dokumentumfilm, szatíra, melodráma. Kijelenthetjük, hogy az elôbbi mûfaj alkotói vállalták a legnagyobb részt a feltáró munkában, közülük is kiemelke-
dik a rendszerváltás korán elhunyt krónikása, Schiffer Pál, és az ô életmûvét több szempontból megerôsítô és követô Almási Tamás. Almási Sejtjeink címû munkája a rendszerváltás utáni idôszak legnézettebb magyar filmjeinek egyike – többszöri mûsorra tûzése bizonyította, hogy a televíziónak nagy szerepe lehet a magyar film népszerûsítésében. A dokumentumfilmtôl indult Fekete Ibolya, akinek dereceni kötôdései is vannak, s aki valahol a kisrealizmuson túl és a sültdokumentarizmuson innen mozog, a rendszerváltozás utáni tematika talán legsikerültebb darabjainak tûnô két filmjével (Bolse vita 1996, Chico 1999). A Zimmer Feri (1997, rendezôje Tímár Péter) magányos példája a jól sikerült és kedvezô fogadtatásban részesült szatíráknak; a Megint tanúról (1995, Bacsó Péter) ugyanez nem mondható el. A publicisztikus ihletésû melodráma (Édes Emma, drága Böbe, Halál a sekély vízben, Live show) zsákutcának bizonyult, a stilizáció legkülönfélébb formáival dolgozó kortárs történetek mintha érvényesebb képet mutatnának magunkról (Zsötem, Portugál). A fôiskolai rendezôképzés elbizonytalanodását mutatja, hogy jó néhány izgalmas és sikeres film rendezôje kívülrôl, néha egészen messzirôl érkezett. Ide sorolnám Szôke Andrást (Európa kemping, Citromdisznó, Boldog lovak, Helyfoglalás – avagy a mogyorók bejövetele), Szirtes Andrást (A kisbaba reggelije), Czabán Györgyöt és Pálos Györgyöt, valamint a Végh Zsolt–Kálmánchelyi Zoltán párost. Az újak közül – hogy csak két, egymástól tökéletesen különbözô alkotót említsünk – Fliegauf Benedek és Herendi Gábor nem végzett fôiskolát, Antall Nimród és a Lovy- testvérek külföldrôl érkeztek. Az sem lehet véletlen, hogy a közönségfilmek rendszerváltás utáni elsô hullámának filmjeit színészek jegyzik (Koltai Róbert, Kern András). Antal Nimród Kontroll címû filmje nyomán felélénkültek a magyar közönségfilm körüli viták. Ezekre újabb és újabb alkalmat szolgáltatnak azok a filmek is, amelyeket a Kontroll-lal egyidôben mutattak be, vagy amelyeknek az elôkészületeirôl hallani – a közönségfilmnek egyik sajátossága éppen az, hogy tudatos hírverés zajlik a forgatókönyv megvásárlása, a szereplôválogatás, a forgatás és persze a bemutató körül. Az Apám beájulna (rendezôje Sas Tamás) és az Állítsátok meg Terézanyut (Bergendy Péter filmje) a korábban megjelent könyvek népszerûségére épít, a Magyar vándor (Herendi Gábor) reklámkampánya pedig nagy mértékben felhasználja a rendezô elôzô
nagy eredmény Magyarországon, hiszen a legzajosabb nyugati filmek nézettsége ennél körülbelül mindössze ötven százalékkal nagyobb. További adatokkal is szolgálok (magyarázatok késôbb): egy lengyel sikerfilmnek a magyar lakosságszámra vetített látogatottsága körülbelül másfél milliós; 1990-ben az elsô három legnézettebb film hazai gyártású volt; 1999-ben az elsô húsz között hat lengyel filmet találunk. A lengyel példa nem véletlen, ugyanis elérkeztünk a közönségfilmmel kapcsolatos igazi kérdésekhez. Az elsô kérdéssel kapcsolatos viharok magát Andrzej Wajdát is meglegyintették (mellékszál: izgalmas lenne megvizsgálni a nagyon nagy öregek személyes kiállását itt és ott a nemzeti filmgyártás támogatása és általános megítélésének javítása ügyében; van abban ugyanis valami visszatetszô, amikor a szakmai szervezeti vezetôként interjúvolt rendezô a saját filmjét ajánlja a Szemle kínálatából az újságíróknak). Arról van szó, hogy miként alakuljon az állami szerepvállalás olyan produkciók esetében, amelyek ipari termékként határozzák meg magukat. A Kontroll közel kétszázmilliós költségvetésébe az MMK például nyolcvanmilliót adott, a viszonylag olcsónak számító film százezer nézôtôl felfelé lenne nyereséges; az Apám beájulna közalapítványi támogatása viszont a költségvetés tíz százalékát sem éri el. A közalapítványnak netán kizárólag azokat a filmeket kellene támogatnia, amelyek ugyan egyedi mesterdarabnak készülnek, de bevételük (értsd: közönségük) gyakorlatilag nincs? Végsô elszámolásban mindkét oldalon egyéni érdekek és törekvések állnak. A maszatos játékszabályokra jellemzô és a kijárásos rendszer továbbélését mutatja néhány produkció különleges támogatása; ez a két utolsó kormányzati idôszakban egyaránt elôfordult. A rendszerváltás utáni közönségfilm elsô hulláma erôteljesen támaszkodott a harmincas évek mozijára, ez utóbbi viszont a polgári színjátszás hagyományaira vezethetô vissza. A Hyppolit, a lakáj és a Meseautó újraalkotta azokat a mitologémákat, amelyeken filmek és könyvek tucatjai dolgoztak, természetesen nem csak Magyarországon. Az ismert történetek újkori sikere abban rejlett, hogy az újgazdag életmód elemeit könnyedén lehetett a kortárs magyar helyzethez hangolni; a gazdag férfi–szegény lány, meg a személycserés cselekményvezetés archetipikus elemek. Az évtizedes távlat azt mutatja, hogy ebbôl a hullámból egyetlen alkotás emelkedik ki. A Sose halunk meg címû filmrôl van szó. Ezt
DISPUTA Mûhely
sikerének felhajtóerejét. Az alábbiakban az elsô film kapcsán a magyar mûfaji film esélyeirôl lesz szó. A közönségfilmrôl manapság kijelenthetô – anélkül, hogy a pontosabb leírással, a mûfaj meghatározásával vagy a popkultúrában tapasztalható szerialitás megjelenési formáinak körüljárásával bajlódnánk: a magyar filmgyártásnak olyan típusú filmje ez, amely mer kockázatot vállalni. Különös módon mára a közönségfilm vált a kísérletezés terepévé, de nem a szó Erdély Miklósi értelmében: a rajta végrehajtott beavatkozások eredménye nem a „filmdög”, azaz a lehetôségeinek határán túlról visszatérni nem képes áldozat, ellenkezôleg, friss és életrevaló valami. Legalábbis azok között a viszonyok között, amelyekbe beleszületett. Kockázat márpedig sokfajta van. Különösen annak fényében igaz ez, hogy hogy az egyes projektek útjának elején a kurátorok és az alapítványi ügyintézôk, aztán a szponzorok, majd a tevékenységükkel üzletelô szolgáltatók, késôbb a forgalmazók, végül a jegyvásárlók megneszelik, hogy az alkotók a nézôszámra mennek, valamenynyien egyként szolgáltatják ki a filmet a piac törvényeinek. Ettôl a pillanattól kezdve a Magyar Mozgókép Közalapítvány központi forrásokat kezelô szervezetbôl pénzkölcsönzô céggé alakul át – ahogy ez az Apám beájulna esetében történt. A szponzorokkal és a bedolgozó cégekkel világosabb a helyzet; az elôbbiek saját cégérüket szeretnék viszontlátni a vásznon, az utóbbiak amúgy is a piacról élnek. A továbbiakban a közönségfilm forgatására vállalkozó alkotók megítélésérôl lesz szó; egyelôre csak annyit: a viszonyok tisztasága sokat segítene. Ennek hiányát mutatja, ahogy egyes rendezôk a kritikusok negatív véleményétôl indulatba jönnek. Nehezen lehet megérteni ezeket a felindulásokat, rég nem igaz ugyanis, hogy a kritika a magaskultúra bástyái mögül ítélné meg a közönségfilmeket, és ha nem tapasztalja annak kézjegyét, azonnal lehúzza az adott filmet. Miért ne lehetne kimondani, ha egy populáris mozi rossz, mégpedig, ahogy a lapok pontozni szoktak, a saját kategóriáján belül? A Valami Amerikát nyugodtan említhetjük klasszikus esetként, már csak azért is, mert (úgy tûnik) az említett további négy film számára viszonyítási ponttá vált. Az igazodások már csak ilyenek ebben a világban: múlékonyak, képlékenyek, érvényességük korlátozott. 540 ezer nézô látta ezt a filmet. S ha már az összehasonlításoknál tartunk, tegyük hozzá: ez a nézôszám
57
DISPUTA Mûhely 58
azonban elképesztô és nézhetetlen blôdlik követték, példázva, hogy az immár demokratikus álomgyár sem dolgozhat csupán rutinból (Szamba, Csocsó). Az igény a legszélesebben vett megújulásra – azaz a közönséggel való kapcsolat helyreállítására – azonban vitathatatlan volt, éppen ebbôl a szempontból tanulságos a színészekbôl lett rendezôk megjelenése. Az újabb eresztés emberei is többé-kevésbé kívülrôl érkeztek. Egyrészt egy pillanatra sem volt idegen tôlük a popkultúra közege, mi több, ebben szocializálódtak (lásd Antall Nimród klipjeit). Másrészt a piaci viszonyoktól irányított világ termelte ki ôket (Herendi reklámfilmesként kezdte a pályáját), harmadrészt külföldön tanultak és dolgoztak (Antall, aztán az immár két filmet is jegyzô Pados Gyula operatôr), negyedrészt eredeti kifejezési terepük a kis formáké. Az Apám beájulna alkotópárosának pályája már csak korukból adódóan is másként alakult, hiszen Sas Tamás szórakoztató filmeket éppúgy rendezett (Rosszfiúk, Kalózok), mint olyan kamaradrámákat, amelyekben a hagyományos tartalmak következetes formai megoldásokkal jelentek meg (Presszó, Szerelemtôl sújtva). Ragályi Elemérnek a közönségfilmtôl való eredendô idegenkedését mi sem bizonyítja jobban, mint néhány nyilatkozata, amelyekbôl egyértelmûen kihallható: a tekintélyes múlttal rendelkezô operatôr nem viseltetik kellô tisztelettel (feltehetôleg alkalminak mondható) kirándulásának közege iránt. A Kontroll a legjobb példa arra, hogy nem nemzedéki problémákról van szó. S ezzel elérkeztünk a magyar közönségfilm kulturális beágyazottságának kérdéséhez. A mûfaji szerkezet ugyanis élô és folyton újratermelôdô – mert a történetmesélés gyakorlatában szüntelen ellenôrzés alatt levô – motívumkincset igényel. A Hyppolit…nak és társainak sorsa jó példa arra, hogy a vígjáték sémái aktualizálhatóak, csakhogy e sémák újragondolása éppen azért nem aratott teljes sikert, mert következetlenül történt: az újraforgatott változatok nem a kifejezéskészlet eredeti formáihoz nyúltak vissza, hanem a harmincas évekhez. A populáris mítoszok másik forrása elsôsorban az angolszász tömegkultúra, legalábbis a mozgókép területén. Ne legyenek illúzióink a divattémák eredetisége felôl: a harmincas magányos nôk (és férfiak) tömege már statisztikailag is kimutatható jelenség Magyarországon, mozgóképes reprezentációját ennek ellenére nem a hazai filmesek fogják kidolgozni. Terézanyu a magyar változatban is menthetetlenül küzd majd a ki-
lókkal és a párválasztással, továbbá jópofa lesz és rendkívül közlékeny. A másodlagosság terhétôl azonban csakis azok a történetek képesek megszabadulni, amelyek a szingli (a menedzser, a szerencselovag, a társadalom kitaszítottja, a messzirôl jött ember stb.) sémáját a saját képükre tudják igazítani. Eddig két merítési bázist említettem, melyek messze nem a legjellemzôbbek a Kontrollra. Merthogy a Kontroll a fentieknél is mélyebb rétegekbe ereszkedik – és nem csupán a metró alagútjára gondolok. Vajon miért van, hogy a magyar tömegkultúra szolgaian átvesz egyes, nem is a legjobban kidolgozott archetípusokat (lásd pl. a Terézanyu könyves elôképét), mások használatától pedig, melyek talán eredetibbek és kidolgozottabbak, félúton visszariad? Ilyen bátortalanul jelenik meg a Kontrollban a horrorfelmenôk elôtt tisztelgô csuklyás alak, de a Csányi Sándor által alakított fôhôs is. Végezetül egy tanulságos kitérô a magyar mûfaji kultúra legújabb történetében. Tóth Tamás Rinaldó címû filmje az egyik legerôsebb filmes kifejezéskészlet újraalkotója. A férfias világokat kedvelô rendezô (Vasisten gyermekei, Natasa, Anarchisták) ezúttal a westernhez nyúlt, mégpedig társadalmilag érvényes, az itt élôk számára fájdalmasan könnyen azonosítható történettel. A régi lakók kiûzése árán új házak épülnek, az ôslakosok minden erejükkel megôriznék területüket az erôszakos betolakodóktól – érzékeny helyzet ez egy városi eastern számára. A képlet azonban ugyanaz, mint a Kontroll esetében: az elôképek hordalékai akadályozzák a számtalanszor felmondott séma forró tartalmakkal való feltöltôdését. Ahogy már nem thriller és nem is szürreális mese a Kontroll, úgy a Rinaldóban is csak westernmaradványokat találunk; s ahogy a szó több jelentésében is csupán avantgárd kezdemény az elôbbi, ez utóbbi mindössze társadalmi dráma csökevény. Úgy tûnik tehát, hogy a szerzôi film bajnokainak a hazai valósággal, míg az iparosoknak az egyetemes képzetkinccsel kell megküzdeniük, hogy megfelelô választ adhassanak Szôts István kérdéseire: a sajátos filmstílus úgy maradhasson meg, hogy a magyar film üzlet legyen, miközben társadalmi szerepérôl sem mond le.
Kockázatokról és mellékhatásokról
A gyógyítással kapcsolatban a megkülönböztetett etikai kontroll igénye gyakorlatilag abban a pillanatban megfogalmazódott, amint a mai értelemben tudományosnak tekinthetô orvoslás elsô csírái felbukkantak: elsôsorban természetesen Hippokratész (kb. i.e. 460–370) mûködésére és híres orvosi esküjére gondolok. Ennek okai között mindenekelôtt a betegek fokozott kiszolgáltatottságát és a legsúlyosabb élethalál döntések mindennapi jelenlétét említhetjük. Bár a szakmai ismeretekkel és a szakmai tevékenységgel összefüggô szituációkkal való visszaélésre a szakmák vagy hivatások széles köre kínál lehetôséget, az orvoslás, könnyen belátható módon, speciális elbánást igényel. A (történetileg egyébként korántsem töretlen) hippokratészi orvosetikai tradíció alapelvei: a betegek orvosi érdekeinek a szem elôtt tartása, az élet tisztelete, valamint a szakmai tudás minden körülmények között való maximális érvényesítése. Ez a tiszteletreméltó elméleti és gyakorlati hagyomány azonban mára meglehetôsen idejétmúlttá vált. A Hippokratész által is sugallt több évezredes orvosi attitûd alapvetôen egy belsô, orvoscentrikus etikai szabályozórendszert mûködtetett, ahol a betegek sorsára kiható döntések szinte kizárólag a jóindulatú orvos hatáskörébe tartoztak. Ezen paternalista álláspont igazolásául az a meggyôzôdés szolgált, hogy az orvos szakmailag kompetens, míg a betegek inkompetensek. Mindez értelemszerûen egy keresztül-kasul aszimmetrikus orvos-beteg viszonyt implikál. Az utóbbi évtizedekben azonban egyre határozottabban fogalmazódik meg az igény egy sokkal nyitottabb, beteg- és társadalomcentrikus orvosi etikai hozzáállás elômozdítására. Az egyre heterogénebbé váló társadalmi közegre reflektáló, az egyes állampolgárok morális autonómiáját, illetve állampolgári és személyiségi jogait tiszteletben tartó orvosetika vagy bioetika – melyben a vonatkozó kérdéskörök kiterjedése és a megváltozott szemléletmód fogalmazódik meg – éppen ezeket a megrögzött visszásságokat igyekszik kiküszöbölni egy szimmetrikusabb, a betegeket (vagy potenciális betegeket) a döntési folyamatokba egyenrangú partnerként bevonó attitûd
szorgalmazásával. Az utóbbi években ezek a tendenciák hazánkban is mindinkább éreztetik hatásukat (Kovács 1999). A modern orvosetikai szemlélet vagy bioetika sarkköve az ún. tájékozott beleegyezés doktrínája. A betegek tájékoztatása természetesen túl triviális kívánalom lenne egy radikálisabb váltáshoz, a tájékozott beleegyezés azonban hangsúlyozottan nem pusztán bizonyos tények közlése a kezelendô páciensekkel, hanem olyan viszony kialakítására való törekvés, amely a betegeket ténylegesen abba a helyzetbe hozza, hogy autonóm módon legyenek képesek hozzászólni az ôket érintô orvosi vizsgálatokhoz és beavatkozásokhoz – legyen szó akár visszautasításról is. A tájékozott beleegyezés elsôdlegesen erkölcsi alapelv, ám ezzel együtt törvényileg is kodifikált gyakorlati útmutatás. A magyarországi elmozdulást (legalábbis elvi síkon) igen határozottan jelzi az 1997-es Egészségügyi Törvényben lefektetett (igen korszerûnek tekinthetô) betegjogi rendszer, amiben a tájékoztatás, az önrendelkezés joga, illetve az emberi méltóság tiszteletben tartása központi szerepet játszik. Nézzünk néhány passzust a hatályos törvényi szabályozásból. Mindenekelôtt: „A beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körû tájékoztatásra” (13§/1). A törvény hasonló egyértelmûséggel fogalmaz a betegtájékoztatás szempontjaira vonatkozóan is: „A betegnek joga van arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon (a) egészségi állapotáról, beleértve ennek orvosi megítélését is; (b) a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról; (c) a javasolt vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének tervezett idôpontjairól; (d) döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások tekintetében; (f) a lehetséges alternatív eljárásokról, módszerekrôl; (g) az ellátás folyamatáról és várható kimenetelérôl; (h) a további ellátásokról; (i) a javasolt életmódról” (13§/2.). A betegtájékoztatással kapcsolatos bekezdések közül két továbbit említenék meg. „A betegnek joga van a tájékoztatás során és azt követôen további kérdezésre” (13§/3). És ami lényegi mondanivalómat illetôen különös jelentôséggel bír: „A betegnek joga van arra, hogy számára érthetô módon kapjon tájékoztatást, figyelemmel életkorára, iskolázottságára, ismereteire, lelkiállapotára, e tekintetben
Nemes László
1. Bioetika és a tájékozott beleegyezés elve
DISPUTA Télikert
Az orvosi kockázat-kommunikáció elmélete és gyakorlata
59
DISPUTA Télikert 60
megfogalmazott kívánságára [...]” (az én kiemelésem) (13§/8 ). A modern tudományok, így a fizika, a kémia, a biológia vagy az orvostudomány egyik legsajátosabb tulajdonsága, hogy a nagy számok, a statisztikai adatok, a valószínûségek és az ezeknek megfelelô technikai eszközök: grafikonok, görbék stb. eluralkodása jellemzi. Bár ebbôl általánosításokat nem igen vonnék le, az elmúlt másfél évszázadot figyelembe véve különösebb túlzás nélkül állíthatjuk, hogy bizonyos tudományos diszciplinák nagykorúvá válását a statisztikai módszer bevonása és egyfajta valószínûségi forradalomhoz való csatlakozás jelzi. A modern fizika, az atomelmélet vagy az evolúciós biológia (populációgenetika) fejlôdése szépen példázza ezt a folyamatot. Ha mindehhez hozzátesszük azt a premisszát, hogy ugyanezen idôszak alatt a tudományok közvetlen vagy közvetett eredményei egyre inkább áthatották gondolkodásunkat és hétköznapi életünket, magától adódik az a konklúzió, hogy napjainkat a valószínûségek és bizonytalanságok világaként határozhatjuk meg. A tágan értelmezett biomedikális tudományokra mindez talán még fokozottabban érvényes. A kérdés, aminek a következôkben a nyomába eredek, úgy hangzik, hogy vajon értjük-e eléggé a valószínûségek, kockázatok és statisztikák világát annyira, hogy a megfelelô, erkölcsileg mindannyiunk által kívánatosnak tartott informálás ne maradjon puszta illúzió az orvosi gyakorlat során? Elôzetes válaszom erre a kérdésre az, hogy nem.... És hogy talán igen. A bioetika célja, hogy normatív etikai állításokat fogalmazzon meg. A páciensek autonómiájának tiszteletben tartása, a betegjogok, a tájékozott beleegyezés elve effajta erkölcsi normák megfogalmazását jelentik. A bioetika rohamos intézményes fejlôdése és sikeressége azonban kétélû fegyvernek bizonyult. A diszciplináris függetlenedés sajnos egyszersmind (a többi tudományterület esetében is megfigyelhetô) elkülönülést is maga után vont: a bioetika nagyrészt elszakadt mind a filozófiától és a társadalomtudományoktól, mind a természettudományoktól és az orvosi praxistól. S mindez természetesen a bioetika elszigetelôdésének veszélyét is magában hordozza. Az utóbbi években azonban a bioetika egy meglehetôsen váratlan irányból kapott hathatós segítséget. Ez az irány az evolúciós pszichológia. Az evolúciós pszichológia a szociobiológia, a gondolkodáspszichológia és a
kognitív tudomány integrációjaként létrejött, a kilencvenes években páratlan népszerûségre szert tett irányzat, ami a pszichológia egészére kiható új gondolkodásmódot ígér. Az evolúciós pszichológusok szerint mentális folyamatainkat evolúciós perspektívából megközelítve a korábbi pszichológiai megközelítésektôl radikálisan eltérô és lényegesen hatékonyabb, realisztikusabb módon vagyunk képesek leírni és magyarázni. Az evolúciós pszichológia egyik legfôbb tézise, hogy mentális mechanizmusaink evolúciós idôtávlatban értelmezhetôk megfelelô módon, tehát annak figyelembe vételével, hogy eredeti adaptív környezetünk sok tekintetben jelentôsen eltért modern környezetünktôl. Ami egykor, évezredekkel ezelôtt adaptív volt, ma nem feltétlenül válik hasznunkra, és fordítva, azon képességek, amik ma adaptívak lehetnének, nem feltétlenül állnak rendelkezésünkre – egyszerûen nem erre a világra vagyunk „kitalálva”. Az evolúciós pszichológia talán legfontosabb teoretikusainak szavaival: „Modern koponyánkban kôkori elme lakik.” További fontos felismerés lehet, hogy az evolúciós folyamat ’logikája’ nem feltétlenül vezet optimális megoldásokhoz – fejlôdési esetlegességek, költség-haszon elemzések figyelembe vétele hasznos segédeszközül szolgálhat az életformák (köztük az emberi pszichológiai folyamatok) megértésében. 2. Hétköznapi illúzióink Az a tény, hogy vizuális rendszerünk könynyen megtéveszthetô, régóta ismert a filozófusok számára (gondoljunk pl. a vízbe merített evezô klasszikus példájára). A 19. század végének és a 20. század elejének fiziológusai, pszichiáterei és pszichológusai szisztematikusabb módon vették vizsgálat alá vizuális feldolgozó mechanizmusaink mûködését és a legismertebb vizuális illúziók felismerése is ehhez az idôszakhoz köthetô. Nézzük a talán két legismertebbet ezek közül. Az egyik az ún. Müller-Lyer illúzió (1889-ben fedezte fel Franz Carl MüllerLyer (1857-1916), német pszichiáter):
Müller-Lyer illúzió
Ebbinghaus-illúzió
Az illúzió hatása mindkét esetben ugyanaz: hiába tudjuk, hogy a Müller-Lyer illúzió esetében a két központi egyenes egyforma hosszú, akár több ezer próbálkozás után is következetesen eltérô hosszúságúnak látjuk ôket. Az Ebbinghaus illúzió esetében pedig hiába tudjuk, hogy a két központi kör egyforma, hasonlóképpen következetesen áldozatul esünk annak az illúziónak, hogy a kisebb körökkel körülvett kört nagyobbnak látjuk. Napjaink látáskutatói tucatjával produkálnak hasonlóan megtévesztô ábrákat. Sôt, nemcsak tudósok, hanem mûvészek is elôszeretettel ejtenek hasonló ámulatba minket (elég, ha Esher, Vasarely vagy Magritte mûveire utalunk). De mirôl is van itt szó? Vizuális rendszerünk rosszul volna megalkotva? Akik minimálisan is tisztában vannak azokkal a reménytelennek tûnô nehézségekkel, amikkel a mesterséges intelligenciakutatóknak kell szembesülniük vizuális rendszerünk hihetetlen kifinomultságának mesterséges rendszerekben való reprodukálásával, aligha gondolhatják komolyan, hogy látórendszerünk az evolúció csökött tákolmánya. Minden bizonnyal arról lehet szó, hogy – mint bármely más rendkívül komplex biológiai rendszer esetében – a rendkívül gyors és többnyire megbízható feldolgozó képesség némi bizonytalanság árán alakulhatott ki az evolúciós folyamat során. Ennyit a vizuális illúziókról. Bizonyára sokan gondolhatják úgy, hogy rendben, látórendszerünk elképesztô adat feldolgozásával is alapvetôen megbízhatóan funkcionál és ennek lehetnek jelentéktelen negatív mellékhatásai, amikkel elszórakoztathatjuk magunkat néhány kivételes esetben. Ám mindennek aligha lehet komoly kihatása arra, hogy magunkat végsô soron racionális lényeknek tekintjük. A 1
hatvanas-hetvenes évek kutatásai azonban meggyôzô bizonyítékokkal szolgáltak arra vonatkozóan, hogy megismerési bizonytalanságaink korántsem állnak meg a vizuális illúziók egzotikus eseteinél. Az igazán keserû pirulák csak ezután következtek. Napjainkig a következtetési, döntési folyamatainkban vagy gondolkodásunk más területein mutatkozó kognitív illúziók meghökkentô vagy kevésbé meghökkentô eseteinek százait sikerült feltárni. Itt most ismét csak a legismertebb példák felidézésére fogok szorítkozni. Az elsô ilyen elhíresült, mind a mai napig széleskörûen elemzett eset Peter Wason 1966-ban közölt kísérlete, ami egy egyszerû logikai feladat megoldását jelenti (Wason 1972). Vegyük a következô négy kártyát:
Minden egyes kártya egyik oldalán egy betû, a másikon egy szám áll. A kérdés az, hogy a következô egyszerû formállogikai, „ha-akkor” típusú kijelentés igazságának eldöntéséhez mely kártyá(ka)t szükséges felfordítani: Ha a kártya egyik oldalán magánhangzó van, a másik oldalán páratlan szám áll. Bármily egyszerûnek tûnjön is a feladat, Wason azt találta, hogy a kísérleti alanyok túlnyomó többsége hibás választ adott. A helyes megoldás természetesen az, hogy az elsô és a negyedik kártyát kell felfordítanunk, az emberek többségének jelentôs része azonban képtelen felismerni ezt és inkább az elsô és a harmadik, esetleg csak az elsô kártya felfordításának szükségessége mellett voksol. Mindez azt sugallja, hogy az egyszerû formállogikai feladatok megoldása is gyakran megoldhatatlan próbatétel elé állít minket. A másik példám az irracionális folyamatok felderítésének legikonikusabb figuráinak számító izraeli szerzôpáros, Amos Tversky és Daniel Kahneman nevéhez fûzôdik1. Tversky és Kahneman együtt vagy külön kognitív illúziók változatos formáinak százait írták le a hetvenes évektôl kezdve. Legtöbbet idézett felismerésük az ún. Linda-eset (az eset által demonstrált kognitív jelenséget konjunkció-hibának nevezik) (Tversky & Kahneman 198e). A kísérleti alanyoknak a mellékelt dobozban található kérdést tették fel.
Több évtizedes meghatározó munkájukért Daniel Kahneman 2002-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott, Amos Tversky 1996-ban elhunyt. Kahneman munkássságukat összefoglaló Nobel-díj beszédét a következô Internet-helyen találhatjuk: http://www.nobel.se/economics/laureates/2002/kahnemann-lecture.pdf.
DISPUTA Télikert
A másik klasszikus vizuális illúzió felismerése Hermann Ebbinghaus (1850-1909) nevéhez fûzôdik
61
Linda 31 éves egyedülálló, szókimondó és értelmes nô. Filozófia szakon végzett. Diákként erôsen foglalkoztatták a diszkriminációval és társadalmi igazságossággal kapcsolatos kérdések, illetve antinukleáris demonstrációkon vett részt. Kérjük, állítsa sorrendbe a következô kijelentéseket valószínûségük szerint, 1tôl 8-ig, a legvalószínûbbtôl a legkevésbé valószínûig.
DISPUTA Télikert
1. Linda tanár egy általános iskolában. 2. Linda egy könyvesboltban dolgozik és jógaórákat tart. 3. Linda aktívan részt vesz a feminista mozgalomban. 4. Linda egy pszichiátriai szociális munkás 5. Linda a Nôi Választók Ligájának tagja. 6. Linda egy bankpénztáros. 7. Linda egy biztosítási ügynök 8. Linda egy bankpénztáros és a feminista mozgalom aktív tagja.
62
A leírás alapján természetesen semmit sem tudhatunk meg Linda munkájáról vagy elkötelezettségeirôl, választásunkban végsô soron véletlenszerû megérzéseinkre támaszkodhatunk. A nyolc választási lehetôség közül valójában csupán kettô játszott szerepet a kísérletben, nevezetesen a hatodik és a nyolcadik. A kísérlet azt a meghökkentô eredményt hozta (ki lehet próbálni!), hogy az alanyok túlnyomó többsége (89%!) valószínûbbnek tartotta, hogy „Linda egy bankpénztáros és a feminista mozgalom tagja” a „Linda egy bankpénztáros” meghatározásnál. Ez homlokegyenest ellentmond a valószínûségelmélet bayesi alapelveinek.2 Formálisan az, hogy annak valószínûsége, hogy valaki vagy valami p, mindig nagyobb, mint annak valószínûsége, hogy valaki vagy valami p&q. Mindez nyilvánvalóan bizonyítja, hogy nemcsak a logikai problémákkal, de a valószínûségelmélet alapelveivel is komoly problémáink vannak, igen könnyen áldozatául eshetünk effajta kognitív illúzióknak. Mindezek a felismerések érthetô módon sokkolóan, egyszersmind inspirálóan hatottak a racionalitásunk természetével foglalkozó pszichológusok és filozófusok számára. Az empirikus eredmények értelmezésével kapcsolatos vita mind a mai 2
napig tart. A tét ugyanis sokkal nagyobb annál, minthogy néhány érdekes pszichológiai jelenségre fény derült. A pszichológia tudományának egyik legsajátosabb jellemzôje és egyben problémája, hogy a vizsgált jelenségekhez közvetlenül nem vagyunk képesek (empirikusan) hozzáférni. Két lehetôség adódik: az egyik szerint a pszichológiai vizsgálódásokat a viselkedési megnyilvánulásokra kell korlátoznunk (ezzel próbálkoztak a behaviorista iskola hívei), a másik pedig az, hogy belsô mentális folyamatainkat valamiképpen kikövetkeztetjük a megfigyelhetô bemenetekbôl és kimenetekbôl. Mindehhez azonban szükségesnek látszik annak feltételezése, hogy alapvetôen racionális lények vagyunk. Az empirikus pszichológia eredményei azonban igen komoly kihívást jelentenek racionalitásunkra nézve – fôként a pszichológia, ezen keresztül a pszichológia filozófiája, az elmefilozófia, az ismeretelmélet és a metaetika számára. Amennyiben tényleg úgy áll, hogy szisztematikusan irracionális következtetéseket hajtunk végre a legkülönbözôbb területeken és formában, az alapvetôen rendítheti meg a pszichológia és a vonatkozó filozófiai területek alapfeltevéseit és módszertani elveit – az ezzel kapcsolatos filozófiai viták ma is élénken zajlanak. Visszatérve a közvetlen orvosi vonatkozásokra, egy harmadik klasszikusnak számító, az emberi irracionalitást nyilvánvalóan demonstráló kísérletet szeretnék feleleveníteni. A kísérletet Casscells és munkatársai végezték és az egyik legnagyobb tudományos presztizzsel bíró orvosi hetilapban, a New England Journal of Medicineben publikálták 1978-ban (Casscells et al. 1978). A kísérlet által bemutatott jelenség a Harvard Medical School problémaként híresült el. Casscellsék kísérleti alanyaikat a Harvard Egyetem orvosi karának oktatói és negyedéves hallgatói közül választották ki és a következô kérdést tették fel nekik: „Ha egy 1/1000 elôfordulási arányú betegség szûrésére kidolgozott teszt 5% fals pozitív arányt produkál, mennyi a valószínûsége annak, hogy egy olyan személy, akinél pozitív eredményt kaptak, ténylegesen beteg (feltéve, hogy semmit nem tudunk az adott személy tüneteirôl vagy egyéb jelzéseirôl)?”. Nos, a kísérletben részt vevô oktatók és hallgatók csupán 18%-a volt képes korrekt választ adni erre az egyszerûnek tûnô kérdésre. (Olvasóimat is arra kérem, hogy néhány
Thomas Bayes (1702–1761) angol matematikus és államférfi, a modern valószínûségelmélet alapjainak kidolgozója.
Valószínûségek
fenilketonuira
Gyakoriságok
DISPUTA Télikert
Bayes-i válaszok (%)
Behtyerevbetegség
A kérdés pedig, amire az alanyoknak válaszolniuk kellett, a következôképpen hangzik: „Mely kártyá(ka)t kell megfordítani ahhoz, hogy eldöntsük, igaz-e a következô megállapítás: Ha egy személy sört iszik, 18 éven felüli.” A helyes megoldások aránya hirtelen jelentôsen megugrott (70% fölé). Egy formális logikai elveken mûködô számítógép számára a két feladat egyformán könnyen megoldható, hiszen logikailag izomorf feladatokról van szó. Cosmides és más evolúciós pszichológusok (egyébként mindmáig vitatott) interpretációja szerint elménk mûködését nem a hagyományos számítógépek mintájára kell elképzelnünk, hanem egymástól részben elkülönült, területspecifikus feladatmegoldó mechanizmusok komplex halmazaként, ezen mechanizmusok pedig evolúciós adaptációkként érthetôk meg leginkább. Annak magyarázata, hogy az absztrakt, betûket és számokat tartalmazó kiválasztásos feladatot sokkal nehezebben oldjuk meg a
végbélrák
3. Az evolúciós pszichológia találkozása az orvosi pszichológiával és a bioetikával Racionalitásunkat illetôen a helyzet tehát meglehetôsen reménytelennek tûnik, de – és ez lesz írásom fô tanulsága – korántsem annyira súlyos. Az evolúciós pszichológus Leda Cosmides a nyolcvanas években végzett híres tanulmányaiban oly módon módosította az eredeti Wason kártyakiválasztós feladatot, hogy a logikai struktúrát érintetlenül hagyva megváltoztatta a kártyák tartalmát. Betûk és számok helyett hétköznapi szabályainkat tükrözô kijelentéseket írt a kártyákra. Íme a Cosmides által használt verzió (Cosmides 1999):
társadalmi szabályokat tartalmazó feladatnál, egyszerûen az lehet, hogy evolúciós ôseinknek nem volt szükségük arra, hogy betûk és számok viszonyait elemezzék, összetett szociális struktúrákban élô lényekként viszont igenis létszükséglet volt számukra, hogy a társadalmi szabályok megszegését, a csalásokat képesek legyenek felismerni és ebbôl jó okunk van arra következtetni, hogy egy effajta csalás-detektáló mechanizmus ki is alakult bennük. A tartalomfüggôségnek ez a felismerése jelentôsen árnyalja a gondolkodáspszichológusok kezdeti eredményeibôl levont sivár, pesszimisztikus képet és egy részben optimistább, gondolkodási képességeinket komplikáltabb, ám szelektíve hatékonyabbnak mutató koncepciót valószínûsít. Aligha lephet meg ezek után bárkit is, hogy a helyzet ugyanez az orvosi példákkal, a bizonyos betegségek kockázatát valószínûségi formákban megadó leírásokkal és feladatokkal is. Az evolúciós pszichológusok (többek között Cosmides, Tooby, Gigerenzer) rájöttek arra, hogy ha a harvardi példában szereplô kérdést más formában tesszük fel a kísérleti alanyoknak, drámai javulást kapunk a helyes válaszok tekintetében. A megoldás az, hogy nem feltételes valószínûségekben kell fogalmaznunk, hanem gyakoriságokról kell beszélnünk. Ültessük át az eredeti kérdést gyakoriság-formába: „Képzeljük el, hogy X betegség 1000 emberbôl 1-nél jelentkezik átlagban. Az egészséges páciensek közül 5%-nál kapunk további (fals) pozitív eredményt. Ez 1000 páciens esetében 50 személyt jelent. A pozitív eredményt kapó személyek közül hány beteg valójában?”. A válasz feltételezhetôen mindenki számára nyilvánvaló: kb. 51 pozitív tesztet kapó személybôl csupán 1 beteg, ami nagyjából 2%-ot jelent. Nincs tehát túl nagy ok az aggodalomra egy pozitív teszteredmény esetén. Emlékezzünk vissza arra, hogy a valószínûség-formában megfogalmazott kérdésre a Harvard Medical School oktatóinak és diákjainak csupán 18%-a volt képes korrekt választ adni. Ha a kérdést
emlôrák
pillanatra álljanak meg és próbálják megválaszolni a feltett kérdést.) A helyes válasz megközelítôen 2%, a harvardi alanyok 45%-a azonban azt a választ adta, hogy a pozitív tesztet kapott páciens betegségének valószínûsége 95%! E híres kísérlet fényében megismételném korábbi kérdésemet: értjük-e az orvostudományt átható valószínûségi kijelentéseket eléggé ahhoz, hogy megfelelô módon (tehát az orvosok és pácienseik számára egyaránt könnyedén érthetô módon) tudjuk a bizonytalanságban leledzô pácienseinket tájékoztatni? Casscellsék kísérlete erôteljes kétségeket vet fel ezzel kapcsolatban.
63
gyakoriság-formában tesszük fel, a helyes választ adók aránya még laikusok körében is messze magasabbnak bizonyul. Az evolucionista magyarázat itt is ugyanaz, mint a kártyák esetében: gyakoriságok kezelésére van megfelelô pszichológiai adaptációnk, valószínûségek kezelésére viszont nem alakult ki ehhez foghatóan hatékony mechanizmus. A német evolúciós pszichológus, Gerd Gigerenzer munkatársaival évtizedek óta teszteli az orvosok problémamegoldó képességét és végez továbbképzéseket számukra a kockázatok megértésének és hatékonyabb tájékoztatásának elômozdítása terén. Gigerenzer tanácsa ebben az esetben éppoly nyilvánvaló, mint egyszerû: valószínûségek helyett fogalmazzunk gyakoriságok formájában! Gigerenzer (2002) beszámol arról, hogy orvos-alanyai valószínûségi formában feltett kérdésekkel szembesülve (amik fals negatív esetek lehetôségét is mérlegelve még riasztóbbnak tûnnek) gyakran egyszerûen széttárták kezüket és lemondóan vagy dühödten azt felelték, honnan tudhatnám én ezt, végül is orvos vagyok, nem matematikus! A helyzet azonban nem ennyire egyszerû. Mint láttuk, más tudományágakhoz hasonlóan az orvostudomány is jelentôs változáson ment keresztül az elmúlt évszázadban. Az orvosok és más szakemberek (gyógyszerészek, jogászok, közgazdászok, pszichológusok, szociológusok, politikusok) szakmájuk megfelelô szintû gyakorlásában egyszerûen nem kerülhetik meg a valószínûségek és statisztikai adatok megértését. Manapság mindenhonnan statisztikai adatokkal bombáznak minket. A
modern medicinát, különösképpen az ún. bizonyítékokon alapuló orvoslás térhódításával, még inkább áthatja a valószínûségeket, kockázatokat és statisztikai formulákat alkalmazó nyelvezet3. Erôsen hangsúlyozni szeretném azonban, hogy mindez távolról sem professzionális belügy. Mint láttuk, a korszerû bioetika alapelve az alapos és hatékony tájékoztatás, ami akkor valósulhat meg, ha mind az informáló mind az informált valóban érti, hogy mirôl is van szó. Az állampolgári autonómia biztosításának igénye (aminek a bioetika csak szûk szeletét fedi le) messze túlnyúlik az orvoslás határain. Alapvetô önrendelkezési jogaink gyakorlásához széleskörû tájékoztatásra van szükség más területeken is – így megemlíthetjük a gazdasági mutatókat, baleseti és környezeti kockázatokat, táplálékaink összetevôi által esetlegesen adódó egészségügyi kockázatokat és még hosszan sorolhatnám. S tekintve, hogy az embereket igen nagyfokú matematikai analfabetizmus jellemzi (Paulos 2001), soha ne feledjük, hogy a bemutatott jelenségek szándékosan vagy akaratlanul könnyen felhasználhatók manipulatív célokra is. Jelen írásom célját egyetlen egyszerû technika bemutatására korlátoztam, amivel némileg közelebb kerülhetünk a tájékozott beleegyezéshez. Senkinek ne legyenek kétségei afelôl, hogy az evolúciós pszichológusok, akár más gondolkodáspszichológusok, filozófusok vagy orvosok tucatjával tártak fel hasonló jelenségeket, amelyek rámutatnak a megértés és tájékoztatás nehézségeire, egyszersmind egyszerû eszközöket is kínálnak hatékonyabbá tételére. Éljünk ezekkel!
DISPUTA Télikert
Hivatkozott irodalom:
64
Casscells, W., Schoenberger, A. & Grayboys, T. (1978): Interpretation by physicians of clinical laboratory results. New England Journal of Medicine (299) 999–1000. Cosmides, Leda (1999): A társas csere logikája: Alakította-e a természetes kiválasztódás az emberi érvelést? Tanulmányok a Wason-féle szelekciós feladattal. In: Kulcsár Zsuzsanna (szerk.): Morális fejlôdés, empátia és altruizmus. ELTE Eötvös Kiadó, Bp. 347–365. Gigerenzer, Gerd (2002): Reckoning With Risk: Learning to Live With Uncertainty. Penguin Kovács József (1999): A modern orvosi etika alapjai: Bevezetés a bioetikába. Medicina, Bp. Skolbekken, John-Arne (1995): The risk epidemic in medical journals. Social Science & Medicine (40) 291–305. Tversky, Amos & Kahneman, Daniel (1983): Extensional versus intuitive reasoning: The conjunction fallacy in probability judgement. Psychological review (90) 293–315. Wason, Peter C. (1972): A gondolkodás. In: Brian M. Foss (szerk.): Új távlatok a pszichológiában. Gondolat, Bp., 170–191.
3
Megjegyzendô, hogy a kockázat-kommunikáció jelentôségét egyre inkább elismerik. Ezt kitûnôen példázza, hogy a tekintélyes orvosi hetilap, a British Medical Journal tavaly szeptemberben különszámot szentelt a témának (BMJ 2003. szept. 27). Skolbekken pedig már 1995-ben az orvosi szakirodalmon végigsöprô egyfajta ’kockázat-járványról’ beszélt (Skolbekken 1995).
