MÉSZÁROS KÁROLY
MÉRTÉKKEL ÉLT, MÉRTÉKKEL FÉLT Kép és arckép Szitási Ferencről
1 Szitási Ferenc huszonöt évig volt jelen a csehszlovákiai magyar irodalomban, huszonöt év adatott meg neki, hogy bizonyítsa tehetségét, meggyőzzön bennünket arról, hogy helye van nemzedéktársai között. Sikerült neki? A koporsója fölött egyszer sem hangzott el, hogy költő volt, hogy íróember távozott közülünk. Az írószövetség nem tekintette saját halottjának, képviselőjét sem küldte el a temetésre; meglehet, értesítve sem voltak. Ahogy minket, a barátait, úgy a hozzátartozóit sem győzte meg nagyságáról, egyéniség mivoltáról, s haláláról szóló értesítések csak szűk kört fogtak be. Ott álltunk a sírja fölött, és az ember elvesztése feletti fájdalmunknál már csak ez a másik: a hiány volt nagyobb. Mert igaz, tanító is volt, közéleti alakja a falunak, de elsősorban költő volt. Ezt mindannyian tudtuk, hiszen a hatvanas évek végén már a kortársak között is a legjobbak közé tartozott. Ismertük tehetségét, ismerni véltük tehetsége határait, de roppant erejét is, kitartását, makacs küszködését. Ez nem múlhatott csak úgy el! Mint ahogy nem is múlt. Jelenlétét minduntalan igyekezett bizonyítani. Nézzünk tehát utána: mit sikerült alkotnia rövid földi és még rövidebb irodalmi pályafutása alatt? Mentek már el költők fiatalabb korban is, s igencsak jelentős életművet hagytak hátra. Neki ez az időszak nem volt elég, hogy a „felszínen” maradjon, miután — úgy érezte — a víz alá nyomták. Pedig kapálódzott, évickélt, mindenképpen fent akart maradni. Költő akart lenni, s mivel senki sem nyújtotta felé az ágat, hogy partra segítse, elúszott az árral. Halálával azonban mégiscsak partra jutott. A sírja felett gondolkodtunk el: ki is volt hát Szitási Ferenc? Miért nem sikerült kiegyenesítenie a pályáját? Mit írt, min dolgozott, mit hagyott hátra? A kérdésekre most már nekünk kell válaszolnunk, s ha érdemlegeset alkotott, foglalja el helyét az irodalomban is.
1
2 Ahogy jobban beásom magam a költő hagyatékába, megbizonyosodom: Szitási Ferenc becsapott bennünket! A halványabb arcát mutatta felénk, nem az igazit. Az viszont más kérdés, hogy ő talán ezt tartotta szebbnek. Mi azonban csak maradjunk annál — s legyen ez jelen munkánk fő törekvése is —, hogy amit felénk mutatott, az nem a teljes Szitási, az csak fél-Szitási volt. A hetvenes évek közepétől egyáltalán nem mutatta magát. Közölt versei alapján a „semmitmondó költő” jelzőt kapta (vannak nálunk ilyenek), s ezt — félrehúzódása miatt — haláláig sem tudta eloszlatni. Pedig nem volt az! Életműve ismeretében egyre jobban megbizonyosodom afelől, amit eddig csak sejtettem: hogy önmagát gyötrő, versben élő, küzdő, elveit soha fel nem adó ember volt, és soha, egy pillanatra sem tűnt el belőle a költői hevület, a láz, mely jellemezte őt a hatvanas évek végén, s ahogy megismertük a hetvenes évek elején. Igaz, akkor a szerkesztők örömmel kaptak versei után, és közölték is azokat. Csupán paradoxként említem, hogy ez a legtöbbet közölt költő jóval később a legvékonyabb verseskötetet kapta (Hullámverésben, 1975). Előbb még volt az Egyszemű éjszaka (1970), a kilencek antológiája, melyben csupán nyolc verssel szerepel (tegyük hozzá: ezt az antológiát már nem az ő szereplésére szabták), mégis jó visszhangot keltett. Talán jóval előbb, vagy netán később más lett volna a Szitási-kötet sorsa. Akkor ez a szempont dívott, és a költő engedményeket tett, ahelyett hogy a maga útját járta volna. A Hullámverésben 37 verse és 46 oldala nem méltó ahhoz az alkotói minőséghez és a tizenöt évnyi mennyiséghez, amelyet eladdig létrehozott. A leadott kötetével maga is elégedetlen volt, szerette volna kiegészíteni, ez azonban nem valósult meg. Ki tudja, kinek a hibájából? Meglehet, elkésett vele. A kötet visszhangját ismerjük: lesújtó volt. Legalábbis ő annak vette, s nem tett jót neki. Ne feltételezzük, hogy a kritikusok ártani akartak a költőnek, hiszen némelyiküket barátjának is mondhatta annak idején; ők csupán a kötetről mondták el a véleményüket. Kortársi vélemények voltak, sokat nyomtak a latban, mindenképpen figyelembe kellett venni őket. Figyelembe is vette. Hogy a kritika mennyire ártott a költőnek, ismerni véljük, viszont a hátrahagyott anyag ismeretében ez most már viszonylagos. A személyi sérelmen, egyéni megrázkódtatáson túl, lehet, hogy éppen jót tett neki. Felülbírálta önmagát, helyrebillentette félrecsúszni látszó szemléletét, megmozgatta költői vénáját, következetesebb munkára ösztökélte őt. Mi erről nem tudhattunk semmit. Úgy tudtuk, a kedvezőtlen visszhang után a hetvenes évek második felében alábbhagyott költői lendülete. Nem így 2
volt! A halomba rakott dossziék, kéziratok, vaskos füzetek sokasága bizonyítja: a lázas munka tovább folyt! Versek, versátdolgozások, gyermekversek, vers- és prózafordítások, elbeszélések, egy befejezett kisregény, könyvkritikák — többször átírva, elküldve a szerkesztőségeknek; pontos dátumok, megjegyzések. Már-már kínos ez a pontosság, ez a rendtartás; mintha segíteni akart volna a hagyaték gondozójának. És az a biztos versvezetés, ami a művekből kitetszik! Nagy kár, hogy e versekből kevés jelent meg életében. S megint nem csak az ő hibájából. A kötetét ért kedvezőtlen fogadtatás után a szerkesztők kissé elzárkóztak előle; nem fogadták lelkesedéssel verseit, s alaposan megválogatták, mit közöljenek tőle. Igaz viszont, hogy e versek túlnyomó többségéből hiányzott a határozott arcélű egyéniség: a költő! Olyan versek ezek, amelyek ugyan megfelelnek a kor igényeinek, a szerkesztők feltételezhető ízlésének, de semmi a szubjektumból, semmi eredeti hang. Szitási jól tudhatta, hogy keserveit, fájdalmait, tudathasadásos állapotából fakadó verseit nem bírják el a lapok. A kezdet kezdetén megpróbálkozott egyik-másik ilyen versének elhelyezésével (1975 után), sikertelenül. S az Irodalmi Szemle? Az Irodalmi Szemlébe meg nem küldött, valamiféle személyes harag fűtötte az akkori szerkesztők iránt. Nyilván versei többszöri visszaküldése, átírása, csonkított közlése miatt. 1975-től — tehát kötete megjelenése időszakától — egészen haláláig gyakorlatilag nincs jelen az Irodalmi Szemlében; mindössze öt-hat publikációjával találkozhatunk a tíz év alatt. Az Új Szó, az Új Ifjúság, a Szabad Földműves és a Csallóköz, valamint a gyermeklapok (Tábortűz, Kis- Építő) voltak a közlési helyei. Nyoma sincs, hogy esetleg többre törekedett volna. Semmi kitekintés, tájékozódás a magyarországi lapok felé, ami pedig előbb-utóbb minden csehszlovákiai magyar írót megkísért. Semmi. Maradt „kedvenc” lapjainál. A szerkesztők azonban nem méltányolták eléggé közeledését, mintegy megtűrték rovatukban, s jobbára a semmitmondó verseit közölték. Azokat a verseit is kétkedéssel fogadták és mellőzték, amelyek most — halála súlyos terhével — más értelmet kaptak. Felvetődhet a kérdés: bizonytalan volt, nem bízott önmagában? Nem bízott a verseiben? Megelégedett azzal a szinttel, amit ezek a lapok képviseltek? A hátrahagyott versei azt mutatják: nem! Szinte két síkon dolgozott: egyfelől írta a sekélyesebbnek tűnő, a békesség-óhajtással telített, az élet derűsebb oldalát megvilágító verseit — ezekkel igyekezett jelen lenni az irodalomban —, másrészt írta a sirámait, a szubjektívebb, ezáltal költőibb, mélyebb ihletésű verseit, melyekből szinte teljes képét kapjuk életének, felfogásának, hitvallásának. E versek nagyobb részét természetesen valamilyen veleszületett ős-paraszti szeméremből nem is közölte volna, hiszen egyéni sorsának, az Én-nek a kiteregetése semmiképpen sem illett össze foglalkozásával 3
— a tanfelügyelői, a pedagógusi és közéleti szerepvállalásával —, egy része viszont közölhető lehetett volna, azokat meg — ahogy már mondottuk — az említett lapok nem vállalták. A kitárulkozás, a „maga-megmutatás”, az igazi költői véna azonban munkálkodott benne, így ezek a művek megszülettek, ha — egyelőre — az asztalfióknak is. Hiszen izgatták a világ dolgai: a napi jelenségektől egészen a kozmikus világig minden.
3 Tehát a valamilyen elgondolásból elküldött versei mellett születtek az el nem küldött, vagy elküldött, de nem közölt versek. Ezekről külön is szólnunk kell. A versek egy magabiztos, egységes eszmei felfogású, tisztán látó, a költői nyelvben otthonosan mozgó, kiváló képalkotót, egyszersmind korszerű életérzésű és modern formai eszközökkel dolgozó költőt tárnak elénk. Legyen az kötött vagy szabad vers, mindig biztos logikával, mély gondolati telítéssel és hévvel vezeti. A versek többsége nagy lélegzetű, komoly költői mondanivaló hordozója: a sivatagban élő költő szenvedése, jajai, az onnan kitörni készülő, de erejét meghaladó felkapaszkodás: „aztán az út a sivatagból kifelé / az útkereszteződés a homlok előtt / s a város / mély néptelen utcákkal jelzi / hogy beton mellkasa tenyeremtől véres” (A sivatagból kifelé). S az önmarcangoló versek sokasága, melyek egyikében szkeptikusan állapítja meg: „mértékkel élt, mértékkel félt”. Többet akart: a teljes életet akarta, s mivel ezt nem kapta meg, vívódott, szenvedett, pusztult és pusztított maga körül mindent. Elégett. Érzékenyen fogta fel a világ jelenségeit, s mivel embernek halkszavú volt, a veszélyérzete pedig egyetemes, a verseiben kiabált: „utamon nem dublőzöm vágtat nem az omlik helyettem porba nem cserélem durva paraszt-számat tökéletes mondatokra élek ha már kivágnak is szavak gyökeréből kihajtok őseim javát hamis sorshoz láncolták a parancsok” (SZAVAK GYÖKERÉBŐL KIHAJTOK) 4
A Mérj rám feltételes halált című verskompozícióról külön is szólnom kell: a tíz nagy lélegzetű vers cím nélkül sorakozott egy sárga dossziéban, melyek fölé a költő csak a nevét írta; se dátum, se semmilyen megjegyzés. A fenti összefoglaló címet a 8. vers utolsó sorából vettük. A versek keletkezését — hangulatukból ítélve, a biztos képalkotói és formai megoldások alapján — a hetvenes évek végére tehetjük. Ebben a hömpölygő, tíz részből álló versciklusban az élet és halál kérdéseivel viaskodik a költő, számot vet eddigi életével, áttekinti cselekedeteit — gyermekkorától a vers születésének pillanatáig —, mit tett és mit nem tett meg. Sok még a hiányosság, érzi. A konzekvencia csak egy lehet nála, amit ős-paraszti felfogása diktál: munkálkodni a halálig! Az elégikus hangvételű, helyenként el-elcsukló, de minden szentimentalizmust mellőző, egyenletes színvonalú verskompozícióban izgalmasan van jelen a táj, a természeti jelenségek, a környezet, a falu és a város arcai és álarcai. Mindent el akart mondani a költő ezekben a versekben: amit a világból megismert és megértett. S ez nem kis dolog. Érdekes motívuma a versnek — akár ars poeticája is lehetne — a „szolga” fogalma. Az ő értelmezése szerint a szolga valaha a nagygazdák hűséges embere volt; ma ő is szolga, csakhogy a gazda ma és neki a szülőföld, tágabb értelemben a Csallóköz, a Csallóköz munkálkodó népe — ennek hűséges szolgája ő: szolgálni és kiszolgálni, „mert törvény ez anyám": „A szolga társtalan mindene van csak nyelve nincs kőszobor-ajkáról nem buggyan forrás kezét a hétköznapok ellentmondásai vezérlik s ha kifogy tollából a tinta saját vérével is képes írni adj örök nyugodalmat a szolgának” Eloszlat egy tévhitet: hogy gyáva, bátortalan. Nem, éppen ellenkezőleg: „jámbor vagyok, mondják. Megmondtam X. elvtársnak, hogy alkoholista, vodka közben ne gügyögjön a párttagságról mert ekeszarv karjaim megrepednek.” 5
4 Hátrahagyott verseit át- meg átszövik az apával-anyával való viaskodások; „az istenkatlan-tíz-gyereket szülő ölben”, ahogy kifejezi egy helyütt nagycsaládi életüket, kötődését a szülői házhoz. Az ember úgy gondolná, hogy egy tízgyermekes családban sokkal szabadabb a gyermekek élete, mint mondjuk a kisebb családúaknál. Koránt sincs így! Egyrészt megvan mindegyiknek a napi teendője, egyiküket-másikukat korán munkára is fogják, másrészt Itt külön ki kell érdemelni egy-egy jó szót, simogatást; kevesebb jut az anyából, a szülőből, mivel azok napi elfoglaltsága és kiszolgáltatottsága szinte elképesztő! (S tegyük hozzá, hogy Szitási a háború alatt született, és kisgyermekként a legnehezebb éveket élte át.) A tíz gyermek szeme az anyán függött; egy jó szó, egy simogatás felért egy áldással, s a tízfelé futó kenyér ... az anya kezének követése kenyérvágás közben, s a morzsákat is felcsipegető anyakép. Mindez mélyen elraktározódik a gyermekben. S az anya korai elvesztése megbocsáthatatlan tette a sorsnak. Feltör belőle minduntalan az anyáról őrzött kép, emlék — anya-komplexus, mint József Attilánál, akit nem is titkolva mesterének tart, rokonának, ősének. „Ő az — mondja egy helyütt —, akinek bármelyik verse meg tudja adni számomra a mindennapi szellemi »kenyeret«”. Versbe, versekbe foglalja mélységes anya-hiányát, magasztos anyaképét. S tovább: az apa halála, a nagyszülők elvesztése, a rokonok fokozatos elpusztulása! Az ember halállal van körülvéve... Egyetlen örök élő: csak a természet! A természet őszi pusztulása az ember lassú halálát is rejti, s a természettel ellentétben: az ember élete nem tavaszodik ki, nem éled újjá. Az ember élete véges, a természeté végtelen. Ezért kapaszkodik az erősebbe: a természetbe. „A táj és az ember harmóniája olyan erős ebben a költői világban, hogy szinte szinkronban mozdulnak: a táj télbe fordulásával a költői én is a halál közeledésének érzésével telik meg” (Görömbei András). Csak a természet él igaz és teljes életet: gazdag és termékeny, megújulásra képes. Minden él: a fák, a levelek, még a tar ág is életképes, csak az ember halódik lassúdan. És fák és fák: „a fa az más — mert nekem nem az ami a többieknek együtt nőttünk jel a homokon vagy akárhol mit kell azt számon tartani a lényeg — levetkőzünk mint az öreg aki tudja nem kell szépíteni fonnyadt bőrén 6
a bibircsókokat mert kezdődik a szerelem hónapja" (KEZDŐDIK A SZERELEM HÓNAPJA) A koporsót sodró szél: a fákról lehullott levelek. Az ősz lehullatja, a tavasz rügyet hajtat, és újra éled minden. De ki menti meg az embert az elmúlástól? A válasz csak később érkezik, s nem túl vigasztaló: „királyfiú nincs se pogácsa se hamu torz mosolyerdő árnyékában csak a sárkány ott élsz tizenkét fejében ott mozdulsz a fényes pengeélben” (MÉRJ RÁM FELTÉTELES HALÁLT) Az ember elpusztul, a szelleme marad fenn, s nem is akárhol, hanem ott, ahonnan elindult: a mesékben, a paraszti világban, a nép éltető erejében. Ahhoz a piramishoz teszi hozzá a költő a maga köveit, amelyet az emberi szellem épít. (Részlet a hagyatékhoz írt tanulmányból.)
7
SZITÁSI FERENC
MÉRJ RÁM FELTÉTELES HALÁLT Cím nélküli versek 1. Amikor beszélek mindenkiről szólok istállóban velem született a szolga és a szónok bűn volt mert csak szakadatlan kértem de bűnömmel soha be nem értem istenkatlan-tíz-gyereket szülő ölben hideg combok között senkit meg nem öltem magamra kapu-ágyékban fű-rostán találtam s megteremtettem világ-ágyam hol tündérek fekszenek füzek között ölelkeznek Duna-meder csontjuk égig fehérlik kéklik feketéink éhes mezőbe harapnak csillagtalan csillagoknak Meg kell írnom lásd e szöveg-város mellékutcáit a kapu előtt megálló ló csont-krétájával akkor még nem létezett idő nem volt vers csak ásó kasza és pacsirta — most másolom mi szívemre volt írva — időt teret teremteni múlt-mocsárba beleveszni kenyér-réten éhen halni magányunkat kés hegyén is köszörülten fölmutatni Forradalmunk a kubikustalicska nyikorgása volt s apám létező keze 8
2. Csak születni érdemes körüljáratni szemünk a konyha-világban hol asztal fölött nem vörösük a csillár homloka hol a székek is hiányukkal vannak jelen hol döngölt agyag a pálya melyről a mezítlábas értelem jel követeli magát anya-ölbe titkos mélységek barlangjába Csak megszületni érdemes ha ráncos bőrrel és kék testtel is s mikor a comb-folyók már ágy-mederben nyugszanak akkor kicsapni a folyóból sárosan hínáros arccal döngetni a partokat csontos és anyag-akarattal belefúródni mélybe magasba belegyökerezni a legszebb reggelbe a leggyötrőbb világ-bajba Csak felnőni érdemes olyan hosszú kezű kamasszá hogy elérd Rákóczi és Mikes homlokát olyan karcsú nővé ki nyögve is lerágja a csókot az undorító férfi ajkáról ki vétkezik ha szerelmet ad az óceán szigetén epedő nőnek csak felnőni érdemes s ha nincs ruhád takaróddz füsttel és zajjal apádnak hiányzott a fél keze mégis érezte a meleget amikor volt-ujjai a kilincshez tapadtak s ha kinyílt az ajtó öröm e udvarnyi győzelem volt Csak szembenézni érdemes a valósággal a tükörnek csak akkor van arca ha elé állsz lehetsz szolga is mert csak szolgálni érdemes vagy vak utcaseprő ki kopott rekettye-seprűvel járdát keres 9
az élete árán is megleli csak felnőni érdemes Csak élni érdemes amikor már mindenki halott s amikor a vak ember fehér botja az asztalosműhelyben székké alakul 3. Nem kérek csendet ha kezdődik az előadás a vers melyet a folyó zsákjából kioldok éles olló nyelvnyisszantó jámbor vagyok mondják Megmondtam X. elvtársnak hogy alkoholista vodka közben ne gügyögjön nekem a párttagságról mert ekeszarv karjaim megrepednek Ha szántottam a szántás feketéllett fekete volt az este is barázdától fényes ha tavasszal a vetésen csizmám ejtett sebet tudtam a föld nyárra beheged Most zavarba hoz a kalászérés Megsimogatok minden búzaszárat s érzem a határ nem kívánkozik ölembe hogy ringassam Boldogtalan vagyok Őszinte Tél van bennem Nem kell betakarni Naponta kérdezem paraszt-őseim Hallgatnak sírnak Kezdődik az előadás s mondják ne kérj csendet fiam Kezünk vagy homlokunk vagy s az a legtöbb hogy élünk 10
4. Kövek érces boldogtalansága heggyé nő mellemen ropog a csont mely tartja ésszel aládúcolni kevés a lapát mely minden darabbal csókolódzott megunta az érdes kezeket a füstös tüdőt a magasba repülő szárnyait a mozdulatnak jönnek a nyomasztó zajok kizsigerelik a testet a hajnalban kelő pék nem tömi be kenyérrel a szánk a millió fokos levegő csak arra jó hogy éljünk aközben gyomrunk a jéghegytől a tűzhegyig emelkedik mikorra elér az Ararátra testünket a láva farkasai lesik testvérem szól a megszámolt nap szeméből számomra az marad amit a szó és a rend hagy rám védd ha tudod vegetáló magad szolga vagy tetszik-e küldetésed tetszik-e maradásod porba hullt lélek tenyérnyi urnába rejtve medve-cammogó időben termékeny mozdulatot keresve mondd kérsz-e a holnap kenyeréből a paraszt-történelem kerekének nyikorgó hangjából az ökrök hasított patáinak lábnyomából ivó fürjek tiszta dalából a fészek áldott érzést nyújtó öröméből mondd kérsz-e még Távolodik homlokomtól a holnap halálom halasztja a hold tiszta udvara ott az otthon odújában Oresztész karja a keményfa keresztet testemre akasztja borul bús ébenfa-tűz a sors test-máglyája sic itur ad astra magasba merülünk csontunkra varjúszárny suhogása akasztva Jönnek az ünnepek fekete virágokat szülnek a fák ösztönök iramodnak a vadak testéből ösztönösen vissza az Okos földbe hol a gyökerek tüdőnyi birodalma nedv-vérrel köti össze az atomkor világ-konténeréből menekülő színeket s szájakat Itt vannak az apák anyák mellükön szürke kíncsokrok ragyognak mintha elfelejtették volna a születések véres pillanatait
11
5. Ha az alkonyat hamujába belepottyan a Nap füstölög a vidék a kukorica levél-ujjai megbénulnak a robbanástól Megsüketül a föld mintha az egész hatalmas bombatölcsér lenne s melynek közepén mintha gombostűhegynyi gyermekszemek milliárdjai izzanának Este a vidék megözvegyül Senki sem sirat senkit Senki sem töri fel a csend jegét — Távolba nézhetsz Homlokig merülsz a kilátástalanságba Homlokig merül az ember a kilátástalanságba — Nem vagy halott de élni se tudsz Csuda izgalmas filmjelenet az emberiség legnagyobb hőstetteinek korából S akkor: földre pottyan a nap a mozdulatok visszhangja sem kér menedéket csak anyánk szól ránk a földből: fiam ki kérte maradásod kik érte életed kik érte meséim valóságát mely szádra égve márvánnyá merevül Éjszaka bezárkózunk testünk barlangjába hajunkból kifésüljük a denevéreket ujjunk helyett a csontok a csontok tépik a kapaszkodókat Virrad Jó, hogy itt vagy öledből fel tud szállni magaslatára a nap Szólj kimondhatatlant alkony-szomorúságom gyökere nap-fényes rózsám Végy magadhoz valóság Tegyem ami lényegem 12
Tányér az asztalon koszorú a benépesült földön alkony-hamuba pottyan t tűz üldözzön 6. Ilyenkor olyan áttetsző még a pitymallat sárga sapkát bodroz szárhegyére a pim pimpáré elindul a sötétség a füzek zsenge levél-kéz koszorúja alatt s mély barlangjába söpri ami a halálé a folyópartok melled küszöbéig úsznak gyökér-sörényeiket szerelmes fák lobogtatják arcod hamvát felizzítják a sugár-gyertyák s a földben keresik vizét a tavasz-kútnak Megöleli magát a szivárványos anyag szirom vitorla-szájával a mindenségbe harap bekopog homlokodon az ezertornyú testbe leül az érfolyó partján a vörös sejtkövekre ős-fájdalmát árbocos szelekre tűzi mint fehér blúzú lány ki szűzi örömet sejt legényedő hamvas rekettyék ölében Kinyílik a kristályos pőre tisztaság kelyhe megszülöd üzeneted az üzenetre kozmikus végtelenné tágulsz s akkor érzed hogy elárvulsz mikor szeretőd birkagyapjas hajában érzed tenyered öt világrészét
7. a szolga társtalan mindene van csak nyelve nincs kőszobor-ajkából nem buggyan forrás kezét a hétköznapok ellentmondásai vezérlik 13
s ha kifogy tollából a tinta saját vérével is képes írni adj örök nyugodalmat a szolgának bűne bőrünkön is kipersen s ha halhatatlanok leszünk említsd meg a nevét - - - - - legalább nincs neki társtalan a társadalomban Á-t mondott s most B-t is mondani akar kilincsel kapukon minden zár befagyott tombol a zivatarrá változott ég tombol a téllé változott föld mi csak fázunk rímtelenül nyakunkon nyakkendő feszül este ha ruhánk székre dobjuk akkor tudjuk hogy kik voltunk eke szarvát tartó kölykök kik előtt nem borult barázdába a tarló kik csak azt tudtuk van eke és ló Adj nyugodalmat a szolgának társtalansága velünk rokon adj nyugodalmat a szolgának anyag ő is s fejét a társadalom fényes ekevassal fogja kirakni. 8. Letelt a tizenkét hónap várom a büntetésem osztozik benne a sertésistálló csősze a villanyoszlop mely kialudt akkor s kiszúrt szeme helyére harmat fagyott 14
Tehetek valamit a tárgyak helyett lefeküdhetek a ganédombra a gőzt mely testemből árad frissen felismeri minden korakelő minden korakelő testvérem ők gyújtják fel szánkban a villanyt melynek fényén él napokig botorkálsz míg megtalálod a széked mely alád fekszik hogy kinyújtott karral elérhessed az aznapi kalóriát Letelt a tizenkét hónap ítélkezz felettem mert meg kell halnom ha nem ölsz meg akkor is csak a mozdulatokban vagyok jelen az istállók kilincseiben Jó bíró vagy Mérj a fejem re szigorított halált Nem tűnik fel senkinek sem Európában hisz az igazság nyilvánvaló és nyilvántartottak a bűnözők is kik ugyanúgy szeretik az életet mint az anyadisznó mellrózsáit a rózsaszín földgömb-orrú malacok Mérj rám életfogytiglani életet Mérj rám feltételes halált 9. szolgálok és kiszolgálok mert törvény ez anyám s minden törvény széthull mint a mórház 15
a romokon szent Istenkáromlók nekem csak két istenem van a kezed mely kinyitotta a kaput mikor megérkeztem haza nekem a tenyered a haza öt pár szárnnyal röpít a szakadékba öt pár gyökérrel ás a földbe csillagos átkába öltöztet rongyos ködbe királykisfiú nincs se pogácsa se hamu torz mosolyerdő árnyékában csak a sárkány ott élsz tizenkét fejében ott mozdulsz a fényes pengeélben rothad benned a teknőm Szólj mert itt már mindenki csak élő 10. Tovább írom a verset cím nélkül nincs ellentétben a magányommal a vers is társtalan hogyha nincs apja s hogyne volnék én az látomás a valóság ekvivalense nyüzsgő kígyók város- és falu-rendje nyelv-petéből kinőtt virágok ökörnyálcsorda patája dobog fehér ingemből vér csorog koporsó-fedél szájam nem beszél már tele jaj-méhekkel a kaptár tele üszkös lópofacsontvázzal haj haj tele van már
16
Amikor a gyepen játszottunk még szerettelek mellbimbó-csillagaid fényét rám vetetted anya-sóhajtású combod körém fontad a föld és a Vénusz egyaránt ragyog Most tavasz tél nyár és ősz van pontidő a mindenség delelője a fa anyátlanul ragyog enne a madár belőle szájmedre tömve kaviccsal karma ős-ember karddal levágva szárnya torzult levél-üzenet Duna-dióhéjba zárva
Kis kitérő gyermekkorom emlékére Mezítláb a tarlón totyogva véres lábbal viszi a fiát a gólya józsi laci teri mari ha nem kaptok el el kell vándorolni elrepülni szomjas torokkal elrepülni nádihegedű-zenével *** Most megjelentek előttem a csavaros eszű kiskirály-magzatok a hóba pólyáit fagy-angyal titánok Rodostó felé űzik a halántékomat égig dobálják kezeimet
haj haj haj haj haj ahaj mikorra felérnek ujjaim a csillagokig zoknijukat lehúzzák az istenek zúzmarás testükből fehér vér csepeg haj haj haj ahaj 17
Délután még kivirrad s virradatkor cseppkőruha feszül városra falura haj haj haj jöhet már az éjszaka sivatagba megyek haza lábam nyomán homokhegyek kvarcinakkal feszüljetek (Derűs volt a homloka amikor elindult a sár arany csomóként lógott a szeme helyén s mire odaérkezett a feltört jegek szigetére a halászok hallgattak telihold-szemük bevilágította a rideg tájat)
BALLADA mikor a férfi mélybe zuhan kell-e a szó a felzokogó jaj érzi már nincs is teste pillanat s aggastyánná válik látjátok felebarátaim itthagy bennünket a toronyházak hőse magassággal játszott mint kedvese mellével s elejtette a gyümölcsöt azért vagyunk túlélők hogy megnézzük a kezét a mi kezünket mellyel naponta kenyeret tartunk a szánk elé hogy győzzünk a mindennapi kilincsek hatalma felett amíg a magasság a földdel összeér amíg megolvad a harangban az érc amíg a fiaink arcunk elé ülnek amíg éltünk csak az az ünnep kérem a legközelebbi gyászolókat a koporsóhoz vessenek rá követ vagy a sír földjéből kemény rögöt érdes volt a háta közepe is nem fog fájni az ütés teste maradéktalan lesz és boldog mint a föld 18
először az özvegy dobja mintha hálót tartana vak tekintete elé és sírja tele a gyertyatartókat faggyúval rövidülnek a nappalok aki a mélybe zuhant eskü nélkül akire holnap lila dér ül nem kap kegyelmet most és végül ha angyallá válik szeplő nélkül látjátok felebarátaim itt a toronyházak hőse aki oly szépen hegedült szabadesés közben hogy harmadnapra megnyílt alatta a föld
Forrás: Irodalmi Szemle, 1988/8
19
MÉSZÁROS KÁROLY
NEM TELJES A KÉP Jegyzetek Szitási Ferenc: Egyszerű leltár című verseskötetéről
1. Nincs szerencséje Szitási Ferencnek. Nekem sincs szerencsém vele. Valakik - mondjuk: a Sors (így nagybetűvel) - nem akarják, hogy megismerjenek egy másfajta, egy erőteljesebb Szitásit. Tehetségét még a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején bizonyította. Azt követően, az Egyszemű éjszaka után, szinte semmit sem tudott bizonyítani. A Hullámverésben című kötete (1975) is megnyirbálva, egy szerkesztői elképzelésnek alárendelve jelent meg. Mintha mindig korlátokba ütközött volna. Ha nem voltak korlátok, állítottak neki. Meglehet, ebben saját - inkább emberi, mint alkotói - korlátai is közrejátszottak. Mindig léteztek emberi szempontok, melyek nem egy esetben kicsinyeseknek, kategorikusaknak, szélsőségeseknek bizonyultak. Korrigálásukra sohasem került sor. Maradt az ítélet, mely legtöbbször nem volt több puszta előítéletnél. Lehet, Szitási még későbbi felfedezésre vár. Volt már ilyen. A korán elhunyt költőkkel vigyázni kell. Valami emésztette őket, tudtak valamit, amit a továbbélők nem tudnak. S ezt nem vitte mind a sírba! Bár nem volt kitárulkozó költő, mégis „leleplezte" önmagát. A „leleplező" versek nem szerepelnek az Egyszerű leltárban. Ez a kötet túlságosan is „egyszerűre" sikeredett. Nehéz posztumusz kötetnek nevezni, inkább csak amolyan szükség-kötetnek. Valakik - talán a Sors? (netán a Madách kiadói) - szükségét érezték, hogy valamit szóljanak a korán elhunyt költőről, aki abban az évben (1993-ban) lett volna ötven éves. De már hét éve halott. S a megközelítő teljességet ezúttal is megtagadták tőle.
2. Nézem a kötetet, hetek óta nézetegem, forgatom, s nem tudok megbékélni vele. Megtiszteltetés-e ez Szitási Ferencnek, vagy ismét kudarc? Az utóbbira szavazok. Nemcsak azért, mert a posztumusz kötetét én állítottam össze, én próbáltam rendbe szedni hagyatékát örökösei megbízásából - s a felfedezéseimet beleépítettem egy általam elképzelt és összeállított kötetbe, 20
amely terjedelmét tekintve háromszorosa a megjelentnek. Azért is, mert a szerkesztő ismét egyfajta szempontból válogatott: a természetíró és láttató Szitásit mutatta be. Nincs ilyen. Cakis az életet a maga teljességében látó Szitási létezik. Az eddig kiadott műveiben ez nem érhető tetten. Az első kötete is beskatulyázás volt, a második is, sőt a fiatal költők antológiájában is a „féloldalas", a „gutaütéses" Szitási jelent meg. Pedig nem ilyen, csak mások láttatják, vagy óhajtják látni ilyennek. Szomorú vagyok. A Madách egy kortárs költőkéhez hasonló kötetet tett le az asztalra (Ozsvald, Zs. Nagy Lajos, Gál Sándor kaptak hasonló köntösű kötetet). Szitási Ferenc azonban már, sajnos, nem kortársunk. Meghalt. Más besorolást érdemelne. A halál vagy elsötétíti, vagy feloldja a képet. Nem hagyja ugyanolyannak. S hiába erőlködik a kiadó - vagy bárki -, a halott erősebb, mint az élő. Ha a kiadó szerkesztője csak azt a terjedelmes verskompozíciót vette volna fel a kötetbe, mely az Irodalmi Szemle 1988-as 10., ünnepi számában jelent meg, még nem fájna lelkem fele. A Tűzpalota című válogatásba (a szlovákiai magyar költők szerelmes versei) Balla Kálmán e nagy lélegzetű vers egy fejezetét nem átallotta felvenni. Nem is beszélve a Ballada című verséről (ugyancsak az Irodalmi Szemle említett számában jelent meg), mely irodalmunk legszebb halálversei közé sorolható. S még mennyi hiányzik!
3. A költő szerepet vállal. Pózol. Élni próbál. Alkuszik. Számot vet. S ha a költő tanító, még nehezebb az élete: hivatása van, elkötelezete magát. Szerepeltetik. Meg akarják nyerni maguknak a hatalmon lévők. A költő ellenáll. A költő nem áll ellent. Sok hibát követ el életében. Általában nem tud élni. Mindig valami baja van. Meghasonlik. Iszik is. (A mámor segít.) Miben segít a mámor? Szinte semmiben. A költő néz ki az ablakon, a háza ablakán, amelyet maga épített. A költőnek, hogy házat építhessen, alkudnia kell. Esetleg szolgálnia. Pénzt keresnie. Meg kell élnie. Az ablakon túl van a róna, a csallóközi róna. Éltető ereje. A költő azonban már a szobán belül van. Önmagán belül. Még él, még lélegzik, keresi az italt. A költőnek fájdalmai vannak. Búcsúzik. Fáj, ami volt, fáj, ami elmúlt. Amit tett. Amit nem tett. Elhomályosul a kép, a fény halványul... „Nem értem el semmit. Nem vagyok senki".
21
4. A sírja fölött értettük meg: erősebb volt nálunk. Volt ereje időben elmenni, időben kiválni közülünk. Nem szólt senkinek. Nem beszélt. Csak írt. De erről nem tudott senki. Én tudtam. Megírta az igazi Szitási Ferencet. Aki élt, aki vállalt, aki hibázott; aki jól látott. Mindent megírt, ami nyomasztotta, ami sötétben tartotta, égette lelkét. A halál nem véletlenül érte fiatalon. Többet szenvedett, mint mi: az élők. A Balladában írja: „mikor a férfi mélybe zuhan / kell-e a szó a felzokogó jaj / érzi már nincs teste / pillanat s aggastyánná válik... " Hol ezek a versek? Az Egyszerű leltárban nincsenek.
5. Vártam, valaki más írjon a kötetről. Aki talán olvasta Szitási Ferenc néhány posztumusz versét, s esetleg számon kéri a kiadón (vagy a szerkesztőn): hol ezek a versek, miért e felületes, hanyag munka, miért nem kerülhettek kötetbe ezek a versek? „Senkim, barátom" mondhatná a költő József Attilával. Ezért nyirbálhatnak meg, ezért taszíthatnak ismét a perifériára; ezért hallgathatnak agyon. A fülszövegben reám is hivatkoznak. Eképpen: „E kötet anyagát szerkesztőségünk abból a terjedelmes kéziratból válogatta, melyet Mészáros Károly és Zirig Árpád állított össze Szitási Ferenc hagyatékából, s bocsátott a kiadó rendelkezésére. " Nem, nem bocsátottuk a kiadó rendelkezésére, legalábbis nem ebben az értelemben. Kéziratot adtunk le kiadásra. Elvártuk volna, hogy egy ilyen lényeges változtatást - kurtítást esetleg megbeszéltek volna az összeállítókkal. Talán nem egyezünk bele, s visszavesszük a kötetet. Vagy más kiadóval tárgyalunk. Vagy oda hatunk, hogy bővebb válogatást jelentessen meg a kiadó. Erre, sajnos, nem került sor. Csak a változtatásra. Az olvasó megint hamis képet kapott Szitási Ferencről. Új Szó, 47. évfolyam, 160. szám, 1994. július 12.
22
