Még mindig nem értitek?
Ezzel otthagyta őket, és ismét hajóba szállva elment a túlsó partra. De elfelejtettek kenyeret vinni, és mindössze egy kenyér volt velük a hajóban. Jézus figyelmeztette őket, és így szólt: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és a Heródes kovászától!” Erre tanakodni kezdtek arról, hogy nincs kenyerük. Amikor ezt Jézus észrevette, így szólt hozzájuk: „Mit tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Hát még mindig nem veszitek észre, és nem értitek? Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Van szemetek, és mégsem láttok, fületek is van, és mégsem hallotok? Nem is emlékeztek? Amikor az öt kenyeret megtörtem az ötezernek, hány kosarat szedtetek tele kenyérdarabokkal?” Így feleltek: „Tizenkettőt.” „És amikor a hét kenyeret törtem meg a négyezernek, hány kosarat szedtetek tele kenyérdarabokkal?” Ezt mondták: „Hetet.” Erre Jézus újra megkérdezte: „Még mindig nem értitek?” Márk 8, 14-21 Hadd meséljek most egy világról, ahol csak vakok élnek: a Vakok Országáról. Egy maroknyi nép él ebben az országban elszigetelve teljesen a világtól. Nem mindig voltak az itt élő emberek vakok, de a vakság mintegy kór rombolta a nép között. Az öregek rosszul láttak, a fiatalok alig, s a gyermekek, akik ott születtek a völgyben, semmit sem láttak. A megvakulás folyamata olyan lassan ment végbe, hogy alig vették észre. A nagyvilág, ahonnan jöttek, egyre ködösebbé, egyre bizonytalanabbá vált emlékeikben. Olyannyira, hogy egy idő után már nem is létezett más világ az övékén kívül! Erősek és ügyesek voltak mindenben, amiben nem kellett látni. Egyszer a külső világból egy ember került a völgybe. Nunez, vagyis Bogota, ahogy a völgylakók nevezték, hamar rájött, hogy ezek az emberek vakok! Arra gondolt, ezeknek a szegény szerencsétlen embereknek, majd ő mesél a fényről, a színekről, a világosságról – és mindenről, amit ők nem látnak. De az itt élő emberek nagyon furcsának találták a dolgokat, amikről mesélt. Nunez megpróbálta lefesteni a nagyvilágot, ahonnan ide pottyant, és az eget és a hegyeket, a látást magyarázta, és a világ csodáit az öregeknek, akik sötétben ültek itt, a Vakok Országában. És azok semmit, de semmit nem hittek el, és semmit nem értettek abból, amit Nunez mondott. Még a szavait is alig értették, hiszen 14 nemzedéken át vakságban éltek, teljesen elvágva a látó világtól. Eleinte még érdeklődéssel hallgatták. Olyan furcsa volt. Más volt, mint ők. Úgy hallgatták Bogotát, mint aki tündérmesét mond, hiszen a maguk világán kívül semmi nem érdekelte őket. A kezdetleges érdeklődés, derűs hitetlenkedés azonban egyre ellenségesebbre változott.
Hiszen az ő hitük szerint: nappal van éjszaka – s éjszaka van nappal; nincsenek hegyek, csak sziklák; és szentül hittek abban, hogy a világ teteje sima, bársonyos érintésű – s nem ég, felhő és csillag, ahogy Bogota mesélte nekik! Az indulatok hamar elszabadulnak, Bogotát megkergetik vasvillákkal, míg ő pár napra elbujdosik, majd pár nap múlva mégis visszatér ebbe a nagyon is furcsa világba, és elfogadja mindazt, amit ezek az emberek tanítanak. Egy napon az orvos a következő diagnózist állítja ki róla: Megvizsgáltam Bogotát! És mostmár jobban értem a helyzetet. Azt hiszem van mód rá, hogy meggyógyítsuk! Az agya beteg! És mi baja az agyának? Ez a furcsa valami, amit ő szemnek nevez, és ami csak arra való, hogy kellemesen lágy bemélyedést idézzen elő az arcban. Bogotának ez az úgynevezett szeme beteg, mégpedig olyan mértékben, hogy az agyban is zavarokat okoz. Bogota szeme természetellenesen nagy, szempillái is vannak, a szemhéjai mozognak, következésképpen a szemek állandóan izgatják az agyat! … Alapos megfontolás után, azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy Bogota meggyógyításához csak egy könnyű és egyszerű műtétre van szükség. El kell távolítani ezeket az agyat ingerlő, fölösleges testeket. A ma olvasott bibliai rész tartalmilag központi kérdése így hangzik: „Látsz-e valamit?” Pontosabban Márk kérdése: ki érti meg, ki ismeri fel, ki látja – láthatja – Jézust? A tanítványok kiképzése, felkészítése zajlik. De egyre inkább úgy tűnik, hogy reménytelen esetnek számítanak. Mintha nem látnának semmit. Kemény és értetlen a szívük, süket a fülük, nehéz a lelkük. A tanítványok úgy néznek Jézusra, mint a vakok Bogotára! Nem értik őt! Pedig már nem egy csodán vannak túl! Tekintsünk vissza kicsit Márk evangéliumában. Az első meglepetés akkor éri az olvasót, amikor nem sokkal az 5000 ember megvendégelése után, Jézus ismét látva a nagy tömeget, amely napok óta velük volt, felveti, hogy meg kellene őket etetni. „Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton…” A tanítványok válasza elképesztő: „Miből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni a pusztában?” Pontosan úgy beszélnek, mint akik még sohasem láttak ilyet. De láttak – és mégsem látnak. Vakok… Ugyanakkor ez még semmi ahhoz képest, ami ezután következik. Jézus megvendégeli a sokaságot, mindnyájan esznek és jóllaknak. A csoda megismétlődik, tele kosarakban áll a kenyér és a hal. És nem sokkal később, amikor Jézus hajóba száll a tanítványokkal, hamar kiderül, hogy mindössze egy kenyeret vittek magukkal. Mire a tanítványok elkezdenek tanakodni arról, hogy nincs kenyerük.” Nincs kenyerük! Az ötezer után… a négyezer után… a legnagyobb probléma, hogy nincs kenyér (miközben egy még van is!) Kik ezek? Milyenek ezek? Hogyan lehetnek ilyenek? Azt hiszem, megértjük Jézust, még ha kemény is: „Hát még mindig nem veszitek észre és nem értitek? Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Van szemetek és mégsem láttok, fületek is van, és mégsem hallotok? Nem is emlékeztek?” Hogyan lehetnek ilyen vakok, értetlenek, mondjuk mi magunk is! Ha valaki valamit átélt, kétszer is, akkor hogyan lehetséges, hogy semmit sem fog fel belőle, semmit sem épít be abból az életébe? Könnyű belátnunk, hogy általában mi, akik kívülről nézzük a tanítványok életét, egészen másképpen ítéljük meg azt, mint akik benne vannak. Kívülről pedig könnyű látni a bennlévők vakságát. Próbáld elmagyarázni a halnak, hogy bár ő a vízben él, a vízhez kötött, de a vízen túl csodálatos és fantasztikus élet van. És amikor azt mondja, hogy nem, az
lehetetlen, akkor hiába mondod neki, hogy vak vagy, nem tudod, mi van a vízen túl; vaksága éppen azt jelenti, hogy nem láthatja és nem tudhatja. Hiába magyarázod neki, hogy nincs igaza, és nyissa meg a szemét, ez lehetetlen. Amiben benne vagyunk, amire nézve vakok vagyunk, az definíció szerint az, amit nem láthatunk. És innen csak egy lépés, hogy elismerjük: a valóság egy jelentős részét nem látjuk. A valóság egy jelentős részére nézve mindannyian vakok vagyunk. Annyira nevetségesen, felháborítóan, értelmetlenül vakok, mint ezek a tanítványok. A megrázó tény, hogy mindazok, akik Jézus közelében vannak, akiknek látni kellene, vakok. „Látsz-e valamit?” A vakság, bizonyos értelemben általános jelenség. Mindannyian vakok vagyunk arra, amiben élünk, amiben lélegzünk, hiszen mindezt magától értetődőnek tartjuk. Nem kérdezünk rá az alapokra, és nem is vagyunk tudatában annak, hogy mindezek léteznek – és nem feltétlenül magától értetődőek. Van egy megkérdőjelezhetetlen alapja az életünknek, a gondolkodásunknak, a kultúránknak, a világunknak, amelynek alapján minden eseményt, személyest vagy közösségit, elhelyezünk és értékelünk. Mindennek valóságára gyakran csak akkor derül fény számunkra, ha egy egészen más kultúrában hosszabb időt töltünk. Meglátjuk, hogy mindaz, ami számunkra magától értetődő, az mások számára nem az, és viszont. Megnyílik a szemünk, és most már látunk. Új nézőpontot kaptunk, és onnan magunkat, dolgainkat is másképpen látjuk. Egy szegény ember Istenhez imádkozott: bárcsak Uram gazdaggá tennél engem. Tégy valami csodát, mert így nem leszek képes eltartani a családom. Ez az állandó bizonytalanság pedig felőrli az idegeimet! Álmában Isten a következőt válaszolta. Holnap küldök feléd egy szerzetest! Fogadd a házad előtt, és kérd el tőle azt a követ, amit majd neked küldök vele.” Így is lett. Másnap a férfi egész délelőtt kinn állt a kapujában, és amikor megpillantotta a szerzetest, kiszaladt hozzá. „AZ Úr azt mondta, van nálad valami, amit nekem küld. Kérlek, add nekem!” „Igen, azt hiszem, tudom, mire gondolt az Úr!” Azzal elővette a tarisznyáját, megkotorta, és az aljáról egy gyémántot vett elő. „Tessék, azt hiszem, ez a kő az. Vidd csak el!” A szegény ember a boldogságtól reszketve tért haza. Amikor azonban lehiggadt, valami furcsa érzés vette elő. Nem tudott aludni, és másnak reggel a szerzetes után eredt. Amikor megtalálta, ezt mondta neki: „Egész éjjel nem aludtam. Azon gondolkodtam, hogy lehetsz ilyen hihetetlenül gazdag! Rájöttem, egyetlen dolog tehetne boldoggá és elégedetté! Add nekem azt a gazdagságot, ami miatt neked ez a gyémánt semmit sem ér!” Isten közelében hihetetlen gazdagság vár! Látsz-e valamit? Nekünk, akik egyházi iskolában növünk fel, megvan az a kísértésünk, hogy mindaz, ami a Bibliában van, megszokottá válik. Vajon Jézus közelében, nem váltunk-e mi is vakká? Vajon a mindennapok vitái, terhei, csatái, nem nyomják-e el azokaz a csodákat, amiket Jézus mellett megtapasztaltunk? Vajon a hallott bibliai történetek ott vannak-e akkor is veled, amikor azzal szembesülsz, hogy amid van, az nem elég? A hallott áhítatok tudnak-e segíteni, amikor gúnyolnak, csúfolnak? Elhiszed-e, hogy az a Jézus, aki a Biblia korában élt, itt és most tud neked segíteni? Hogy nem vagy egyedül? A lényeg, hogy megnyílik-e a szemed, vagy sem. Meglátod-e Isten hatalmát, vagy nem? „Látsz-e valamit?”
