1. Az InCoTech Az utolsó pillanatban sikerült kinyitnom az ablakot. A szobába áramló kora tavaszi levegő kellemesen hűsítette felforrósodott arcomat, a tüdőm mélyére szippantott friss oxigén pedig megmentett az eszméletvesztéstől. Hirtelenjében még azt sem tudtam eldönteni, hogy az előző másodpercekben éppen felrobbanni vagy elájulni készültem, bár végeredményben teljesen mindegy volt. Szerencsére hamar lehiggadtam, néhány perccel később pedig már nem is értettem, mitől pánikoltam be ennyire. Hiszen végső soron semmi különös nem történt, leszámítva azt a csaknem lényegtelen körülményt, hogy eltűnt a kamionom. Persze kicsit nagyzolás lenne részemről azt a látszatot kelteni, hogy enyém lett volna a kamion. Az elveszett járgány valójában egy nemzetközi nagyvállalat, az Integrated Computer Technologies, vagy közismertebb nevén az InCoTech tulajdonában állt. Jómagam, mint a cég logisztikai részlegének fiatal, de lelkes női alkalmazottja csupán a távolból, pontosabban egy budapesti irodaházból irányítottam. A holding néhány évvel ezelőtt telepítette Magyarországra a cégcsoport keleti adminisztrációs központját, ezzel együtt a mi osztályunkra bízta a közép-európai tagvállalatok szállítási feladatainak megszervezését. Legtöbbször sikerült gond nélkül eleget tenni a megrendelők igényeinek, még kisebb csúszások is csak viszonylag ritkán fordultak elő. Jelen eset annyiban különbözött a többitől, hogy a békés kávészürcsölgetéssel édesített hétfő reggeli munkakezdésem nem egyszerű késéssel vagy forgalomeltereléssel, hanem a pénteken útnak indított nemzetközi transzferem teljes eltűnésével szembesített. Nyilvánvalóan van némi túlzás abban is, hogy a kamionom eltűnt volna. Egy huszonnégy tonnás, mély hangon dübörgő masina nem szívódhat fel nyomtalanul Európa egyik központi szállítási csatornájában sem. Egyszerűen csak nem találtam a monitoromon. Szerencsére az InCoTech minden teherautóját jeladóval szerelték fel, lekértem hát a kocsi koordinátáit, és az eredmény láttán majd hanyatt vágódtam a meglepetéstől. A szállítmány békésen várakozott a spanyol-francia határ előtt, mintegy ezerötszáz kilométerre a célállomástól, ahová az eredeti terv szerint ezekben a percekben kellett volna megérkeznie. Rövid nyomozás után sikerült azt is kiderítenem, hogy a Pireneusokban tomboló ítéletidő kényszerítette veszteglésre a fuvaromat. Ha nem fűződött volna komoly érdekem a szállítmányhoz, jót mosolyogtam volna modern civilizációnk groteszk karikatúráján, ahogy a kamion gyomrába rakodott mikroelektronikai alkatrészek egy hirtelen támadt tavaszi havazás miatt nem jutnak el időben a rendeltetési helyükre, így viszont inkább bosszúsággal töltött el a késedelem. Az egész fuvarból engem csak egy icikepicike nyomtatott áramkör érdekelt, amit legkésőbb keddre kellene leszállítani egy prágai összeszerelő üzembe. Ebben a pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy a megrendelőknek még legalább két napig várakozniuk kell az átvételre. Bele sem mertem gondolni, hogyan fogom ezt a szerencsétlenséget előadni a cseheknek, akik úgy várták ezt a kütyüt, mint a megváltót. Nagyon jól tudtam, hogy akár ezen az apróságon is múlhat a jövőjük. Gyakorlatilag borotvaélen táncoltak. Mint a cégnél sokan mások, én is jól ismertem a kálváriájukat. A prágai csapat mérnökei két évvel ezelőtt egy stadionokba álmodott, interaktív óriáskivetítőt terveztek meg, ami különleges fényjátékával és animációs effektjeivel szemmel láthatóvá varázsolja a szurkolók hangulatát. A berendezés prototípusa minden lehetséges díjat elvitt a szakmai kiállításokról és vásárokról, de eladások híján a csehországi leányvállalat a tönk szélére került. Utolsó esélyként megkapták projektigazgatónak az InCoTech fenegyerekét, az ötvenes éveinek végét taposó, kicsit már pocakos, de továbbra is lendületes Klaus Schwarzbergert. A mindig kedélyes német jól ráérzett az egyetlen piaci résre, ahol még a szűkös időkben is képesek voltak a fociba invesztálni, így első útja Moszkvába vezetett. Európa legtöbb országával ellentétben az 1
oroszoknak volt pénzük fejlesztésre, ráadásul az egyre közelgő foci világbajnokság erősen felpörgette a keresletet. Az első üzlet hamar meg is köttetett, és a hazatérő Schwarzbergert üdvrivalgással fogadták a helyiek. Az anekdota szerint, amikor bejelentette, hogy az új rendszert a nagy nézettségű Dinamo-Spartak örökrangadón mutatják be, hallgatósága hatalmas ujjongásban tört ki. Egy fiatalember kivételével. Ahogy minden cégnél, a prágai stábnál is volt egy megszállott focirajongó, aki tökéletesen képben volt mind az öt kontinens futballvilágában. A szóban forgó technikus a bejelentést csak egy riadt „Úristen!” felkiáltással kommentálta. Az első sokkot követően aztán hamar megosztotta kollégáival aggodalmának fő okát, vagyis, hogy a Dinamo-Spartak meccset három hét múlva játsszák. A meglepett kollektíva zavartan pislogott Schwarzbergerre, aki megerősítette az előbb hallottakat, majd biztatásul közölte, hogy senki nem mehet szabadságra, amíg a kivetítő telepítése és éles beüzemelése le nem zárult. Ezzel szemben engedélyezte az éjszakai munkavégzést, amiről tájékoztatta a biztonságiakat is, hogy ne zaklassák a túlórázó munkatársakat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Schwarzberger nem szeretett kispályán játszani. A szűk határidővel nem kockáztatta volna a program sikerét, ha nem lett volna még valami a tarsolyában. A sikeres bemutatkozás ugyanis további megrendelésekkel is kecsegtetett. Ha az InCoTech megveti a lábát orosz piacon, az még konzervatív becslések szerint is legalább húszmillió dollárt hozhat a cég konyhájára. És mellesleg nekem is leeshet belőle úgy egymillió. Persze csak forintban és bruttóban, de ez is elég ösztönzést jelentett számomra. Ritkán adódott alkalmam sikerdíjas projektet megfogni, de ha úgy hozta a szerencse, örömmel vállaltam, mert már nagyon elkívánkoztam a kis hetedik kerületi albérletemből. Már csak egy egész kevéske hiányzott a lakásvásárláshoz, és jelen pillanatban ez a munka volt az egyetlen záloga egy saját otthonnak. Az, hogy az ember mit áldoz fel mindezért és megérte-e, jobbára csak az összesítésnél derül ki. Ebben a helyzetben viszont még a leghalványabb esélyem sem volt felmérni, hogy a spanyol-francia határ behavazott hágói milyen hatással lehetnek a magánéletemre. Csak semmi pánik kicsi Suzy, fő a nyugalom! Ez az, amit megtanultam az InCoTechnél eltöltött két év alatt. Áldozz rá tíz nyugodt percet, hogy lehiggadj, ahelyett, hogy agresszív telefonálgatással magadra haragítsd a kollégáidat és elveszítsd segítőkészségüket, amire most igencsak rá vagy szorulva. Csak egy automata kávéra és egy szál könnyű cigire van szükséged ahhoz, hogy kiszellőztesd a fejed, mielőtt felrobbansz. Tehát… Világos, hogy az a kis zöld mütyür holnap estig nem ér oda Prágába. Kérhetnék egy futárpostás szállítást a madridi főraktárból, de ha a feladást a spanyolokra bízom, abból csak magnana lesz. Hosszú a szieszta, és bonyodalmas a jóváhagyás. Egyedi kívánságok teljesítésére nincsenek felkészülve. Az utolsó esély, ha magam veszem kézbe az ügyet. A telefonálások hosszú sorában Stevent vettem előre, sajnos hasztalan. A hívásomra csak a hangpostája válaszolt, így kénytelen voltam üzenetet hagyni számára: „Ne haragudj Stev, azt hiszem, le kell mondanom a mai vacsit. Kérlek, hívj vissza, hogy elmagyarázzam!” Valamiért úgy éreztem, hogy nem nézek valami könnyű beszélgetés elé, de nem volt túl sok időm ezen töprengeni. Újabb és újabb telefonokat kellett lebonyolítanom. Két óra múlva jutottam egy lélegzetvételnyi szünethez. Azt is csak azért, mert Martin, a közvetlen főnököm, éppen kisfia iskoláztatását készítette elő. Az ajtó mögül kiszűrődő hangokból ítélve a családjában kevesebb szava lehetett, mint a munkahelyén. „Igen drágám…, persze drágám…, szerintem is az angoltagozatos osztályt kellene választani…, persze attól még vehet zongoraleckéket magántanártól…, meg majd megkapja a számítógépemet, sokkal fontosabb a nyelvtudás…, blabla-blabla…” A véget nem érő, süket szövegelését hallva majd szétvetett az ideg. Én szárazra telefonálom a számat, előjegyzem az alkatrészt Madridban, lefoglalom a repülőjegyeket meg a szállást, megszervezem az átadást a prágai reptéren, lemondom a programjaimat, ez meg itt 2
még egy szimpla telefonbeszélgetést sem tud gyorsan lezárni a feleségével – puffogtam magamban. – Na, végre! „… én is szeretlek drágám…, csókollak angyalom!” A kis, apró termetű emberke szokatlanul szívélyesen fogad. – Hohó! Vigyázz, kicsi Suzy, ebből még bajod lehet! – szólalt meg bennem a vészcsengő. – Csak nem összeveszni vele! Nem összeveszni vele! – sulykoltam fejembe a helyes viselkedési formát. – Szia Martin, zavarhatlak? Arcomon már nyoma sem volt a dühnek. Elővettem a tükör előtt sokat próbált széles mosolyomat. – Á, helló Suzan! – mondta vidáman, aztán együtt érzőre váltott. – Hallom, van egy kis problémád a mai szállítmánnyal. Szörnyű ez az időjárás. – Ugyan – legyintettem könnyedén –, csak egy kis fennakadás. Szerencsére még nincs veszve minden. – Remek! – felelte tettetett jókedvvel. – Mi lenne a megoldási javaslatod? – Arra gondoltam, hogy személyesen kellene leszállítani azt az alkatrészt Prágába. Már le is foglaltam a madridi raktár utolsó darabját – közöltem vele nem titkolt büszkeséggel a hangomban. – Aha! És kit szemeltél ki erre a kis mediterrán kiruccanásra? Ez eléggé övön aluli volt. Szerencsére fel voltam készülve a főnököm piszkoskodására, úgyhogy szemrebbenés nélkül tudtam válaszolni. – Nézd Martin, nekem ez a projekt eléggé szívügyemmé vált. Szívesen vállalom, ha... Folytattam volna, de a főnököm közbevágott. – Minek túlbonyolítani ezt az egészet? Küldjétek az alkatrészt futárpostával egyenesen Moszkvába. A paneleket ott is összeilleszthetik. – Te tudod a legjobban, hogy a futárposta mindig legalább három napig áll a moszkvai reptéren, mielőtt beengedik – ellenkeztem vele harciasan. – Csütörtök előtt biztos nem jön ki a vámról. – A vámolást szervezzétek meg a megrendelővel! Sajnos most nem tudlak elengedni. – Ne csináld, Martin! – fogtam könyörgőre. – Bedől az egész projekt! – Sajnálom, Suzan! Eddig elég elnéző voltam veled, de a Heti Jelentésed leadása már nem tűr több halasztást. Ebben mellesleg volt némi igazság, mert a Vezér roppant háklis volt ezekre a kimutatásokra. Most azonban ez csak kifogás volt. Egyszerűen csak ellenem dolgozott. Nyugodtan hasalhatott volna néhány számot az összesítőhöz, amit a jövő héten korrigálhat. Időszűkében mindenki így csinálta, és ő is eljátszotta már ezt a trükköt néhányszor. – Délután négyre legyen az asztalomon! – fejezte be a beszélgetést a maga szigorú modorában. – Oké Martin, köszi a haladékot... – feleltem udvarias szárazsággal, majd hátat fordítva kirobogtam a szobából. „Még mit nem! Jó, hogy már nem egyből Las Palmas, pezsgős vacsorával!” – hallom a dohogását a csukott ajtó mögül. Fordulj fel! – forrongtam magamban. Eszemben sem volt ezekkel az adminisztratív baromságokkal foglalkozni. Még hogy a Heti Jelentés? Csak a székét félti, hogy kihúzom a hájas ülepe alól. Ahhoz előbb kelj fel, ha el akarsz gáncsolni… – morogtam fogcsikorgatva. – Mintha 3
nem övé lenne a felelősség a logisztikai feladatok ellátásáért Közép- és Kelet-Európában. Komolyan nem értem, hogy kerülhetett ez a menedzserek közé. Az eszemmel persze nagyon is jól tudtam, hogy mi volt ennek a lárvának a titka. A talpnyalásból szerzett kiváló minősítése. Ő nyugodtan maradhatott volna Márton, mert a külföldi cégvezetők és az üzleti partnerek is ki tudták mondani a nevét. Ennek ellenére mindig a hangzatosabb Martinként mutatkozott be. Nekem duplazsés Zsuzsannaként viszont csak annyi választásom maradt, hogy angolosítottam a nevem, de a rend kedvéért a közepébe már csak dacból is belemagyarítottam egy zét. Ettől ugyan még nem lett jobb a kedvem, de érezhetően könnyebb lett az életem. Az új név egy idő után aztán már annyira hozzám nőtt, hogy meg is szerettem. Ezután már könnyedén kommunikáltam bárkivel, még akkor is, ha kellemetlen szituációt kellett feloldanom. Mint például a mostani helyzetben. A napnál is világosabb volt ugyanis, hogy Martin rosszul mérte fel a helyzetet. Szakmai féltékenységből megpróbálta megakadályozni egy kiemelt projekt sikerét, nekem viszont a munkaköri kötelességem most éppen azt kívánta meg, hogy a közvetlen főnököm feje felett átnyúlva vegyem fel a kapcsolatot Schwarzbergerrel. Persze pont most kellett Stevennek visszahívnia. – Helló Stev! Ne haragudj, de Madridba kell utaznom. – Elég izgatottnak tűnsz – konstatálta a helyzetet teljes lelki nyugalommal a barátom. – Ez most jó vagy rossz hír? – Élethalál kérdése. Kis csönd a vonal túlfelén. Lelki szenzoraimmal átéreztem tipródását, de végül megkegyelmezett. – Jól van, nyugi! Majd átszervezem az esti programot. Összeomlik a cég, vagy mi van? – Figyelj, most nem tudok beszélni. Felhívlak a taxiból a reptérre menet. – Akkor csók! – zárta rövidre a témát Steven. – Hívj, ha ráérsz! – majd bontotta a vonalat. Nem volt túl meggyőző ez a csók a végén, de nem értem rá ezzel foglalkozni. Amint letettem, már tárcsáztam is Schwarzbergert. Röviden vázoltam neki a tényállást, miszerint az alkatrész személyes leszállítására tett javaslatomat közvetlen főnököm elutasította. Válaszából nem volt nehéz kitalálni, hogy a rossz híren kicsit felzaklatta magát. – Kedves Suzan! Úgy érzem, a maga főnöke fenomenális vezetői képességeiről tett tanúbizonyságot – felelte erős malíciával a hangjában. – De ne aggódjon, azonnal intézkedem a kiigazításról. Akármennyire kedves ember volt is Schwarzberger, tudtam, ha valaki egyszer alátesz, azzal úgy elbánik, hogy megbánja, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezik. És ha valaki, akkor Martin most pont ezen az úton haladt. A helyzetjelentésemnek persze meglett a hatása. Öt perc sem telt bele, és megjött az e-mail a gépemre. Martinnak címezte, de egy rejtett másolattal engem is ellátott. Kedves Martin! Ezúton tájékoztatlak, hogy Moszkvában nem áll rendelkezésre az a technológia, amellyel a vezérlőt a megfelelő minőségben összeállíthatjuk. A hiányzó alkatrész mielőbbi leszállításával kapcsolatban számítok szíves közreműködésedre. 4
Üdvözlettel, Klaus Schwarzberger Plusz egy normál másolat a Vezérnek. Azt hiszem, nem sikerült elég jól leplezni érzelmeimet. Kedvenc kolléganőm, Betty a szemközti asztalnál egészen megrémült, ahogy összeakadt a tekintetünk. Vonásaim olyan kaján vigyorba torzultak, mint egy pszichopata gyilkosé, aki épp most készül lecsapni áldozatára. Elképedését látva kitört belőlem a röhögés. Erre már tényleg azt hitte, hogy teljesen megőrültem. – Baj van, Suzan? – Ja, igen – váltottam vihogásba. – Martin van nagy bajban. Így már őt is jobban érdekelte a történet. – Figyelj Betty, kérnék tőled egy szívességet! Cserébe meg szórakozhatsz egy jót délután. – Ezt erősen kétlem, kicsi Suzy. Annyi a melóm, hogy fél hét előtt nem szabadulok. – Akkor legalább lesz valami, ami feldob. Ha Martin a hollétem felől érdeklődik, akkor elindultam a papírokat összeszedni a Heti Jelentésemhez. Közben beugrom a büfébe, és keresek egy töltőt a házban, mert lemerült a telefonom. – És mi ebben a szívesség? – terült szét kolleganőm arcán a cinkos mosoly. Biztosítottam Bettyt, hogy egyszer még meghálálom a segítségét, majd a látszat kedvéért lerohantam a Kontrollingra begyűjteni a Heti Jelentésemhez szükséges papírokat, aztán kikapcsoltam a mobilom. Úgy másfél óra telhetett el, mire visszaértem a Damjanich utcából. A télikabátomban felejtett személyim immáron a tavaszi dzsekim zsebében lapult, a kis utazótáskámat pedig a portán rejtettem el. Semmi sem utalt rá, hogy egy percre is elhagytam volna az épületet. Az irodába lépve Betty visszafojtott pukkadozásai elárulták, hogy a Las Palmas-ért forralt kicsinyes bosszúm sikerrel járt. Martin néha elég ostobán viselkedett, de annyira azért nem volt hülye, hogy a saját pozícióját érintő veszélyeket félvállról vegye. Bár Schwarzberger levele roppant udvarias volt, a vezérigazgatónak küldött másolat elég fenyegetést jelentett számára. Rádöbbent végre, hogy ha ugrik a moszkvai projekt, akkor a cégnél legalább egy fejnek hullania kell. És most nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy az a fej az ő feje lesz. Bettyék eleinte egészséges kárörömmel konstatálták, hogy a mindig pirospozsgás arcú főnökük falfehéren rója a köröket a szobájában. Negyed óra múlva sikerült meghoznia a döntést, és hívatott. A titkárnője munkaügyben rég nem telefonált ennyit, és természetesen teljes sikertelenség koronázta mindazon erőfeszítéseit, hogy megtaláljon. Fél óra múlva Martin személyesen jött érdeklődni irántam. A feje lilás árnyalatot vett fel, és beosztottai már-már sajnálni kezdték. Újabb negyedóra múlva egy káromkodás kíséretében csapott a szomszéd szobában is tisztán hallhatóan az asztalra. A teljes összeomlástól végül újbóli felbukkanásom mentette meg. Kicsit összeszedte magát, de messziről lerítt róla, hogy önbecsülése erősen megcsappant az utóbbi egy órában. Tudta, hogy a kezemben van, mégis felülről rontott rám. – Hol a fenében kódorogtál? Már az egész házat végigtelefonáltuk miattad! – Valami baj van, Martin? – adtam az ártatlant. – Csak a Heti Jelentésemet készítettem elő. – Elküldték már azt az izét Moszkvába? 5
– Elvileg fel kellett, hogy adják, de a spanyoloknál sohasem tudhatja az ember. A sziesztát elég komolyan veszik. – Schwarzberger küldött egy levelet, hogy Moszkvában nem tudják összerakni az irányítópultot. Azt a hogyishívjákot Prágába kell eljuttatni. Szóval eljuttatni, Martinkám? Rájöttél végre, hogy a futárposta be is érhet, meg nem is. Nem vállalod fel a rizikóját, mi, nagyfiú! Azért sem könnyítem meg a dolgodat! Pókerarcot vágtam, nem lehetett semmit kiolvasni belőle. – Tudod, Suzan – kezdte, mintha a fiához beszélne –, a vezetői erények közül én mindig a változásokhoz való gyors alkalmazkodást tartottam a legfontosabbnak. Ebben, úgy látom, jó tanítványra találtam. Eddig elég volt csak felfelé nyalnia, gondoltam magamban. Úgy tűnik, fordult a kocka. – Ez a helyzet most mindkettőnktől ezt a képességünket követeli meg – folytatta. – Ne haragudj Martin, nagyon kedves vagy, hogy értékeled az ötletem, de az utolsó madridi járat ötkor száll fel. – Addig még van két órád. – Oké-oké, de útlevél nélkül bajosan szállhatnék fel a gépre. – Ugyan már! Az Unióban a személyi is elég. – Sajnos azt meg a másik kabátom zsebében felejtettem. Mára olyan jó időt jósoltak a tévében, hogy lecseréltem a kabim – adtam az ártatlant. – Aztán még néhány cuccot is össze kellene pakolnom. Legalább a fehérneműimet meg a fogkefémet. A szája redői egy pillanatra idegesen megrándultak. Látszott rajta, hogy ezeket a mellékes kellékeket kifelejtette a számításából. – Ha sietsz, még eléred – de erről még magát is elég nehéz lehetett meggyőznie. – Ösztönzőnek kapsz egy nap pótszabadságot. – Istenem! A pótszabinak nem tudok ellenállni – húztam az időt. – Meg kell próbálnom! Hívnál egy taxit, amíg meglátogatom a toalettet? Persze-persze! Természetesen! – felelte készségesen, és már kapta is elő a mobiltelefonját. Megmosolyogtatónak találtam jóindulatom elnyerésére irányuló izzadságszagú igyekezetét, hogy ezt a fontos vezetői feladatot nem bízza a titkárnőjére, hanem személyesen tárcsázza valamelyik taxitársaság telefonszámát. Kiélveztem még a tipródását abban a tíz percben, míg a reptér felé vettem az utam. Szép komótosan kisminkeltem magam a mosdóban, egy kamu telefont elintéztem – nem hívtam senkit, csak eljátszottam, hogy a madridi futárpostát lemondom –, Schwarzbergerrel megbeszéltem, hogy személyesen szállítom az alkatrészt, hosszan búcsúzkodtam Bettytől, majd könnyed léptekkel távoztam. Stevent a reptérre menet sikerült telefonvégre kapni. Könnyebb volt, mint hittem. Nehéz volt eltalálni, hogy most tényleg megértő, vagy csak jó színész. Sok választási lehetőséget nem hagytam neki, pedig a ma esti összejövetel számára több volt, mint egy hétköznapi vacsi. A legjobb gyerekkori barátját kellett volna vendégül látni, aki most átmenetileg Milánóban dolgozik, és egy hétre hazaugrott a barátnőjével. Vagyis inkább a menyasszonyával. Már két hete lefixáltuk a nagy találkozás időpontját, és gálánsan felajánlottam, hogy vállalom a háziasszony szerepét. Az anyámtól örökölt sült csirkés recept még soha nem okozott csalódást, ám a cég és a saját érdekeim kénytelenkelletlen megfosztották ezt a nemes kis társaságot az általam készített kulináris élvezetektől. Most mehettek Steven kedvenc kocsmájába, ahol érdemben csak a Budapest Borda és a Bakonyi Tokány 6
között lehetett választani, ám a frissen csapolt sör ígérete a férfiak számára feledtette az étlap hiányosságait. Most saját hibámból lett null-egy a csapolt sör javára. Ráadásul hazai pályán. Szégyen és gyalázat. Stevennel már másfél éve jártam együtt, de mások irányában még soha nem tapasztaltam azt a fajta bizonyítási kényszert, amit a barátjával szemben tanúsított. Valami furcsa rivalizálás zajlott kettejük között. Legjobb cimboráját Ernőnek hívták, mégis mindenki Ernestónak szólította. Steven sem panaszkodhatott. Világéletében utálta, hogy az egész falu lePityuzza, ezért amikor a gimiben elkezdték egymást Stevenözni meg Ernestózni, beceneveik hamar rajtuk ragadtak. Meglepő módon választott nevük és kinézetük szöges ellentétben állt egymással. Steven zömök testalkatú, fekete hajú, sötétbarna szemű srác volt, és ha egy napig nem borotválkozott, máris szúrós borosta keretezte arcát. Megrögzött Arsenal drukker lévén angol nevet kapott. Ernesto ezzel szemben langaléta szőke fiú volt, kék szemekkel, néhány puha szőrszállal az állán, aki meg a Juventushoz húzott. Szerencsés volt ez a felállás, mert a két csapat ritkán játszott egymással, ezért versengésük tompított volt. Jobbára azt figyelték, hogy melyik áll előrébb a hazai ranglistán. Mondvacsinált nézeteltéréseik inkább az angol és olasz játékstílus közötti különbségek kitárgyalására korlátozódtak. Ez a vita csakúgy eldönthetetlen volt kettejük között, mint másik kedvenc témájuk, a női mellek avagy lábak felsőbbrendűségének kérdése. Steven a mellek pártján állt, Ernesto pedig a lábak rajongójának számított. Az események párharcukat olykor szélsőséges reakciókkal fűszerezték. A legkirívóbb eset az volt, amikor a Juve három hellyel le volt maradva az Arsenaltól, és Ernesto képes volt befűzni az évfolyamuk kebelben legerősebb hölgytagját csak azért, hogy Stevent felbosszantsa. Az Üllői úti dugóban egyszerűen nem hagyott nyugodni ez a gondolat, és egyre jobban az a meggyőződés kerekedett felül bennem, hogy Steven nem akar felvállalni a barátja elleni viadalában. Egyre kevésbé tudtam túltenni magam azon, ahogy könnyed egyszerűséggel le tudott mondani a társaságomról. Túl simán ment az egész. Mintha megkönnyebbüléssel fogadta volna a távolmaradásomat. Vagy a mellem, vagy a lábam nem elég jó neki. Nézzük csak! A Juve győzött, az Arsenal döntetlent játszott a hétvégén. Akkor a lábamat szégyelli Ernesto előtt. Csak a melleim miatt kellek neki. Micsoda egy szemét. Nem bírtam tovább. Újra fel kellett hívnom. Nagyvárad tér. Foglalt… Pöttyös utca. Foglalt… Határ út. Kicsöng… – Szia Suzan! Merre jársz? – kérdezte a legnagyobb lelki nyugalommal. – A reptér felé. – Ki fogsz érni? Szóval fél, hogy lemaradok a gépről? – tápláltam újabb gyanúval a bizalmatlanságom. – Még van másfél órám. Csönd… Nem tudom, hogy kezdjem, csak egy kis biztatásra vágyom, hogy cáfolja meg sötét gondolataimat. – Figyelj Stev, tényleg nagyon sajnálom a mai estét. – Ezt már megbeszéltük. – De nincs velem bajod? – Ne bosszants, Suzan! – csattant fel. – Mit akarsz, mit mondjak? – Mégis van valami. Hallom a hangodon. – Komolyan nem értelek. 7
Most már nem tudta leplezni indulatait. – Két hete tudod, hogy szeretnék veled, Ernestóval meg a barátnőjével megejteni egy kellemes baráti csevejt. Erre körülbelül egy éve volt utoljára lehetőség, és te most az utolsó pillanatban lemondod. Amikor azt mondom, hogy semmi gond, tudom, milyen fontos neked ez a feladat, az nem elég. Képzeld el, felfogtam, hogy legalább huszonöt ember nem tud tovább dolgozni a cég legnagyobb projektjén, ha te nem áldozod fel magad. Porszem került a gépezetbe, és most te vagy az olaj, amit a fogaskerekek közé kell csepegtetni, hogy ne álljon le az egész. Te feloldódsz a rendszerben, én meg majd visszakaplak, ha a fáradtolajat lecserélik. Semmi gond! Együtt sírunk – együtt nevetünk. Azt sem teszem szóvá, hogy fel kell törnöm a betétemet, mert a maradék háromezer forintomból még egy lepukkant kocsmába se tudnám meghívni a barátaimat. Ezek után mit vársz még tőlem? – Jaj, ne haragudj Steven, ma akartam megadni, csak annyi mindent kellett intéznem, hogy ez teljesen kiment a fejemből. Hallotta a hangomon a hirtelen feltámadt lelkifurdalást, és nagyon hálás voltam, amiért megnyugtató hangon folytatta. – Figyelj, kicsi Suzy! Egy percig se izgasd magad. Az a pár forint kamat nem vág a földhöz, és nem is érdekel. Én csak egy valamit szeretnék. Békességet! Érezd jól magad Madridban, legyen jó utad, klassz szállásod meg minden! Mi meg majd eliszogatunk hármacskán. Kimentelek előttük. – Még nem tudom hogyan, de meghálálom. – Mindjárt elolvadok. Egy láda sör és rendben vagyunk – mondta röhögve. – Pilseni? – Megegyeztünk. Utazz jól! – köszönt el újra. – Csók! Ami azt illeti, nem számítottam rá, hogy Steven így kifut a pénzéből, pedig ez egyáltalán nem volt meglepő. A hétvégi tréning miatt kellett megkérnem, hogy fizesse be az albérleti díjat. Irénke néni volt a lakás tulajdonosa, egy igen jó karban lévő hatvanas asszonyság, aki korát meghazudtolóan, számomra bámulatba ejtően modernül öltözködött. Legtöbbször térd fölé érő szoknyát hordott, még ma is formás lábainak kisebb szépséghibáit fekete harisnyája mögé rejtette, nyakának ráncait pedig mindig a blézeréhez színben passzoló selyemsállal kendőzte el. Egy rossz szavam sem lehetett rá. Nem szabott feltételeket, hogy kit hozhatok fel, nem ellenőrizte a lakás állapotát hetente, nem korlátozta a telefonhasználatot, nem tett megjegyzéseket a háztartásra. Csak egy dologhoz ragaszkodott, hogy minden hónap huszonnyolcadikán este hét órakor készpénzben adjam át a bérleti díjat. Sem csekk, sem átutalás nem felelt meg neki. Ha az időpont nem volt alkalmas, akkor gondoskodnom kellett arról, hogy legyen, aki kézbesítse. Aztán gondosan megszámolta a pénzt, majd cirkalmas aláírását rákanyarította az átvételi elismervényre. Valójában semmi kivetnivaló nem volt ebben az eljárásban, mégis függő szerepbe kényszerített, amiből mihamarabb szerettem volna kilépni. Ráadásul most emiatt Steven lekötelezettjévé váltam, és csakis magam okolhattam érte. Ha őszinte akarok lenni, be kell ismernem, hogy én kezdeményeztem azt a sokszor eljátszott, de nem túl tisztességes játékot, amiben most alul maradtam Stevennel szemben. Tudtam jól, hogy mekkora kiszúrás Stevennel ez az egész madridi út, és bűnhődni is akartam érte... Meg nem is... Mindenesetre sehogy nem illett a képbe, hogy Steven egy rossz szót sem ejtett ellene. Kicsit morcosabbnak kellett volna lennie, hogy érezzem, mekkora galibát okoztam. Többször összeszólalkoztunk már, és eddig mindig sikerült kiprovokálnom, hogy ő kérjen bocsánatot. Csakhogy Steven mostanra már átlátott a szitán, és nem engedte, hogy elfajuljon a vita. 8
Igazság szerint szégyelltem magam, hogy most újra a régi módszerekhez folyamodtam. Ráadásul éppen a visszájára sült el az egész. Annyira elkeseredtem, hogy még a főnököm további szívatásától is elment a kedvem. A taxi már a reptérre ért, amikor érdeklődött, hogy sikerült-e elérnem a gépet. Fokozhattam volna tovább az izgalmát, még egy óráig fenntarthattam volna kétségbeesését, de már nem voltam mókás hangulatban. Megnyugtattam, hogy időben kiértem. Telefonon keresztül is lehetett hallani a megkönnyebbülését. Talán ezután nem beszél hozzám annyira magas lóról. Vagy ha igen, az sem zavar. Úgysem teheti már sokáig. Martin az ambícióimat illetően meglehetősen komoly aránytévesztésben volt. Az volt a fixaideája, hogy a székére pályázom, emiatt ha lehetett, megkeserítette az életem. Mióta beléptem a céghez, mindvégig spedícióval kombinált diszpécser munkát végeztem, amit már kezdtem unni. Hívhattak engem logisztikai szakértőnek, ez csak annyit takart, hogy a cég által készített berendezésekhez megszerveztem az alkatrészek rendelését, leszállítását, raktározását, a késztermékek kiszállítását, meg az ezekkel járó papírmunkát. Jó-jó, nyilván kellett tartani a szállítmányokat is, meg biztosítást kötni, útvonal terveket csinálni, költségkontrollt készíteni, nem beszélve a Heti-, Havi- meg Negyedéves Jelentésekről és Forgalmi Kimutatásokról, de különlegesebb képességeket ezek a feladatok sem igényeltek. Sokkal jobban érdekelt a szállítási rendszer átalakítása. Ha lassan is, de a cég nagyokosainak leesett végre, hogy az utóbbi néhány évben Közép-Európában tízszeresére nőtt a forgalom. Miután a Központban valakinek szemet szúrtak az irdatlanul magas szállítási költségek, a Stratégiai Osztályon vették a fáradságot, és kiszámolták, hogy rentábilis volna egy regionális raktárhálózat fejlesztési projektet indítani. Jó esélyem volt bekerülni a csapatba, akiknek a főnöke egy Martinnál jóval felkészültebb, és emberségesebb figura volt. Ez a program ráadásul sokkal nagyobb függetlenséggel, érdekesebb munkával és nem utolsó sorban magasabb fizetéssel kecsegtetett. Azt hiszem, ez a kis kirándulásom a javamra billentheti a mérleg nyelvét. A szép jövő eme ígéretes képe lassan-lassan feloldotta búskomorságomat. Felszállás után a pilóta közölte, hogy Madridban 25 fok körül várható a hőmérséklet, és ez végleg eloszlatta minden kétségemet afelől, hogy rosszul döntöttem volna.
9
