Meditáció az Urantia könyvben: Jézus módszere Peter Holley

Meditáció az Urantia könyvben: Jézus módszere Peter Holley Változó jelentéstartalmú szavak Az Urantia könyvből megtudhatjuk, hogy Jézus meditált – mégpedig sokat! Az persze nincs leírva a könyvben, hogy a „meditálás” szó jelentéstartalma milyen változásokon ment keresztül az eredeti jelentéséhez képest abban időszakban, amely a kinyilatkoztatásnak az 1930-as évek közepén elvégzett végső megszövegezését követte. A szavak jelentéstartalmi fejlődésének folyamatát a kinyilatkoztatók természetesen előre látták s ezért közlik azt is, hogy a vallás kifejeződési formáját „(...) minden alkalommal újból ki kell fejteni, amint az emberi nyelv szótárát átdolgozzák.” (99:1.6) Hasonlóképpen meg kell újítani szükség esetén minden egyes, a változásban érintett tanítás értelmét is. A megváltozott szavakkal az a baj, hogy más képet mutatnak, ha óvatlanok vagyunk. Jézus a meditálást az embernek a Gondolatigazítójával való kommunikáció eszközeként alkalmazta és tanította, s emiatt alapvető jelentősége van annak, hogy megértsük, mire is kell gondolni, ha, miként azt az Urantia könyv állítja az utolsó oldalon, a „(...) mai ember előtt álló nagy kihívás az, hogy jobb kapcsolatot teremtsen az isteni Nevelővel, aki az emberi elmében lakozik.” (196:3.34) A véglegesített Urantia Írások (melyek később az eredeti Urantia könyvként jelentek meg) megérkezésének idején használatos szótár a következő meghatározást adja a „meditáció” szóra: összpontosított vagy folyamatos gondolkodás, valamilyen dologra gondolás vagy annak fejben való felidézése, elmélyült szemlélődés; mentális reflexió; gyakran sajátos értelemben: vallásos témákon való elmélkedés. 1 A gyakran a keleti vallásokkal társított efféle „meditáció”, melyhez megváltozott tudatállapot szükséges, akkoriban még nem került be a szótárba. A „meditáció” másodlagos jelentése nem sokkal azt követően bukkant fel, hogy Paramahansa Jogananda megjelent a nyugati világban és egyfajta vallási forradalmat csinált az 1946-ban megjelent könyvével, az Egy jógi önéletrajzával. Ha felütünk egy 1955-ös kéziszótárt, akkor azt találjuk, hogy még az intellektuális értelemben passzívabbnak tekinthető meditációfajta sem szerepel benne az Urantia könyv kiadásának időpontjáig. Nem szerepel az 1982-es „főiskolai” szótáramban sem. Az újabb szótárak viszont ma már ezt a jelentéstartalmat helyezik az első helyre. A következő, tárgyatlan igeként való meghatározás egy online szótárból való: „meditál: 1.) A. Buddhizmus & hinduizmus. Az elmét fegyelmezi, lecsillapítja vagy kiüríti, gyakran valamilyen módosult tudatállapot elérése révén, pl. egy adott tárgyra való összpontosítással. B. Áhítatszerű szemlélődésbe, különösen imádkozásba merül. 2.) Gondolkodik vagy elmélkedik, különösen valamilyen nyugodt és megfontolt módon.” 2 Ez persze nem azt jelenti, hogy a buddhista és hindu meditációs technikák ismeretlenek lettek volna nyugaton a harmincas évek közepén, vagy hogy ezek megjelölésére sohasem használták volna a „meditáció” kifejezést. Ismertek voltak, de úgy tűnik, hogy hiányzott a kellően árnyalt meghatározásuk. Nyilvánvaló, hogy a buddhista és hindu meditációs gyakorlatokra gondoltak a kinyilatkoztatók, amikor a „ködös elmélkedésre” (101:1.5, 196:0.4) utaltak. (Ld. még „ködös révületek” 100:5.6; „rejtélyes élmények”, „ködös élmények” 100:5.6, 101:1.1; „rejtélyes jelenségek” 100:5.11; „sejtelmes közösség” 91:2.5; „rejtélyközösség” 100:5.10; „rejtélyállapot” 100:5.10; „rejtelmességi állapot” 100:5.9.) A „misztikus” szó gyökere görög eredetű, melynek jelentése „titkos szertartások részese” vagy „rejtelmek papja”, és az 1930-as évek közepén maga a szó titkos vagy homályos tartalmú dolgokra utalt. Tény, hogy a buddhista és hindu meditációt gyakorlók akkoriban még mindig hétpecsétes titokként őrizték a hagyományos technikáikat és csak azoknak a követőiknek adták tovább, akiket arra érdemesnek tartottak. Az ő meditációs technikáik annál is inkább „rejtelmesnek” tűnhettek, mivel a középpontban a megváltozott tudatállapot állt és – a nyugati gondolkodáshoz képest – különleges tapasztalásokhoz juttatták a technikák gyakorlóit. A keleten élő európaiak közül azonban néhányan jógikhoz és buddhista

mesterekhez szegődtek és alávetették magukat a vezetőik ezoterikus tanításainak, később pedig ezeket az ismereteket és gyakorlatokat megismertették Európával. Az egyik ilyen korai, nem szótárban meghatározott jelentéstartalommal egy korabeli kiadványban találkozhatunk, melyről úgy tartják, hogy az Urantia könyvben a Rodan-féle bölcselet nagy részének forrásanyaga lehetett 3. Ez a példa a Henry Nelson Wieman által írt Issues of Life 4 című műben található, s az tűnik ki belőle, hogy szükség van a „meditáció” kifejezés oly módon való módosítására, hogy a buddhista és hindu technikákkal rokon dologra utalhassanak vele. Wieman „egyfajta istenimádati, meditatív várakozásról” beszél, „amelyben az alany csendesen figyel, mígnem a világ hívása és a szívének leghőbb vágya egyetlen igénnyé nem olvad össze”. Erről azt írja, hogy „[a] Legfelsőbb előtti várakozás táplálja a kimondatlan vágyódást.” 5 Ahelyett tehát, hogy egyszerűen „meditációnak” hívta volna, ahogy manapság közkeletűen hívják, Wiemannak fabrikálnia kellett egy kifejezést, a „kimondatlan vágyódást” és hozzá kellett kapcsolnia az „egyfajta istenimádati, meditatív várakozáshoz”. De ebben a példában az a legszemléletesebb, hogy a kinyilatkoztatók vették a Wieman-féle passzív tartalmú „egyfajta istenimádati, meditatív várakozás” meghatározást és átalakították a fentiek szerinti dinamikus és aktív tartalmú, elmélkedő jellegű meditációvá: azzá a meditációfajtává, amelyek Jézus alkalmazott és tanított. A IV. rész közteslény szerzője az ilyen elmélyülten meditálókat azokhoz a „magasra feljutott lelkek[hez]” hasonlította, akik felérnek „[a]z elmélyült gondolkodás minden hegycsúcsá[ra]”, ahol is „tudatosítha[tj]ák magukban a szellemfogalmak és a mennyei közléscsere felsőbb áramlatait”. (160:3.5) Másutt viszont az Urantia könyv így kesereg, mondván „sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy az Urantián oly kevés ember leli örömét a bátor és független mindenségrendi gondolkodás e minőségeinek művelésében.” (16:6.9) Rodan Az Urantia könyvben talán Rodan mutatja számunkra a legjobb képet arról a fajta meditációról, amelyet Jézus tanított és alkalmazott is. Rodan „Jézus tanítványa [lett] Abner egyik társa tanításának eredményeként, aki Alexandriában teljesített küldetést.” (160:0.1) Láthatóan Abner volt az, aki Jézus összes tanítványa közül a legjobban megértette a jézusi tanításokat. Legalábbis azt olvashatjuk, hogy „Abner későbbi évei során és valamivel azt követően is, a filadelfiai hívek bármely más földi csoportnál szigorúbban tartották magukat Jézus vallásához, ahhoz, ahogyan élt és tanított.” (166:5.6) Akárhogy is, a Rodan-féle anyag természetesen nem azért került bele az Urantia könyvbe, hogy megtévesszen bennünket. Rodan beszélt arról, amit Jézus „(...) állandóan gyakorol és amit oly hitelesen tanított (...) az elvonulásban megélt mély istenimádatot (...) Jézus ama szokás[a], hogy gyakran elvonul egymagában a mennyei Atyával való bensőséges közösségre (...)” (160:1.10) Rodan azt mondta, hogy Jézus, azalatt is, amíg ő beszélt, „(...) kint v[olt] a hegyekben és erőt gyűjt[ött]” (...). (160:3.1) Rodan így folytatta: „(...) E probléma egészének titka szellemi közösségbe, istenimádásba van burkolva. Emberi nézőpontból ez összeszedett elmélyedés és ellazulás kérdése. Az ellazult elmélyedés teremt kapcsolatot az elme és a szellem között; az ellazulás határozza meg a szellemi fogékonyságra való képességet. És a gyengeségnek erőre, a félelemnek bátorságra, a saját nézeteknek az Isten akaratára való lecserélése alkotja az istenimádatot. (...)” (160:3.1) Megjegyezte, hogy „[a]z elmélyült gondolkodás minden hegycsúcsán lelhet kikapcsolódást az elme, erőt a lélek és közösséget a szellem.” (160:3.5) Rámutatott, hogy a magasabb rendű gondolatok miként győzik le az alsóbb rendű, önző gondolkodást: „A magasrendű élet e magaslati pontjairól az ember képes meghaladni a gondolkodás alsóbb szintjeinek anyagi ingereit – az aggódást, a féltékenységet, az irigységet, a bosszút és az éretlen személyiség büszkeségét. Ezek a magasra feljutott lelkek megszabadulnak az élet csekélységei miatti visszatartó küzdelmek sokaságától, s így felszabadulnak, hogy tudatosíthassák magukban a szellemfogalmak és a mennyei közléscsere felsőbb áramlatait. De az életcélt féltékenyen óvniuk kell, nehogy a

könnyű és átmeneti eredményre való törekvés kísértésébe essenek; hasonlóképpen segíteniük kell, hogy védetté váljon a megszállottság pusztító fenyegetéseivel szemben.” (160:3.5) Ez a görög filozófusból lett tanítvány hozzátette még: „Amikor ezek az élmények gyakorta ismétlődnek, szokásokká, erőt adó és istenimádó szokásokká szilárdulnak, és az ilyen szokások aztán átalakulnak szellemi jellemmé, és az ilyen jellemet az egyén társai végül érett személyiségként ismerik el. E gyakorlat elemei először nehezek és időigényesek, mihelyt azonban szokássá válnak, egyből pihentetővé és időt megtakarítóvá lesznek.” (160:3.2) Vegyük észre, hogy Rodan számára a Jézus-féle dinamikus, gondolkodó meditációval társított ellazulás annak az eredménye, hogy az ember eljutott az „elmélyült gondolkodás hegycsúcsára” és a „bensőséges közösségre”, s nem annak, hogy az ember részese a cél felé tartó utazásnak – vagyis az eljárás többé-kevésbé önálló részének – amint az a hinduizmusban és a buddhizmusban (és az autohipnózisban) tetten érhető. Rodan legmagvasabb megállapítása az, hogy „[a]z ellazult elmélyedés teremt kapcsolatot az elme és a szellem között (...)”. (160:3.1) Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy a tevékeny, gondolkodó elme kapcsolatot teremt a szellemmel. Ez pedig teljes mértékben összhangban van azzal, amit az Urantia könyv a Gondolatigazító és a halandói elme közvetlen kapcsolatfelvételének természetéről másutt tanít. A Gondolatigazító Elég egyértelműen és különféle módokon is a tudtunkra adják, hogy a Gondolatigazítók kapcsolatba lépnek „az egyéni elme gondolkodás-központjaival” (34:5.6) és benne lakoznak. „Ha valaki hajlik az egyébként egyesített értelmi életben valamilyen elméleti tudat alatti elmét, mint gyakorlatias munkafeltevést elismerni, akkor a következetesség érdekében fel kell tételeznie a felemelkedő értelmi tevékenységnek egy hasonló és ennek megfelelő területét, mint tudatfeletti szintet, a bent lakozó szellementitással, a Gondolatigazítóval való közvetlen kapcsolat sávját.” (100:5.6) „Az emberi tudat alul könnyed kapcsolódással a villamos-vegytani rendszereken nyugszik, felül pedig gyöngéden csatlakozik a szellem-morontia energiarendszerre. Az emberi lény halandói léte során egyik rendszert sem tudatosíthatja soha tökéletesen; ezért kell elméjét munkára bírnia azzal kapcsolatban, aminek tudatában van.” (111:1.5) Vegyük észre, hogy ez a „felemelkedő értelmi tevékenység” milyen szoros párhuzamban áll a Rodan-féle meditáció-felfogással, azaz az elmélyült gondolkodás hegycsúcsának elérésével. Észre kell venni azt is, hogy itt nem a tudat alsóbb területéről van szó, hanem a felsőbb „szellemmorontia energiarendszerről”. „Az Igazítótokkal való kapcsolat kiépítésében a legnagyobb nehézséget éppen (...) az anyagi természet jelenti. Igen kevés halandó minősül valódi gondolkodónak; elméteket szellemileg nem fejlesztitek és nem fegyelmezitek úgy, hogy eljuthassatok az isteni Igazítóval való hasznos kapcsolat kialakításáig. Az emberi fül szinte egyáltalán nem nyitott azokra a szellemi kérelmekre, melyeket az Igazító továbbít nektek az irgalmasságok Atyjától jövő világegyetemi szeretet-adások különféle üzeneteiből. Az Igazító majdnem lehetetlennek találja, hogy ezeket a lendületet adó szellem-iránymutatásokat egy olyan állati elmébe továbbítsa, amelyet olyannyira a befolyásuk alatt tartanak a fizikai természetetekben gyökerező vegyi és villamos erők.” (110:7.6) Ennek az a feltételezés az alapja, hogy a(z) „(elmélyült) gondolkodás” a Gondolatigazítóval való kapcsolatteremtést is és annak „meghallgatását” is jelenti, ugyanis szó sem esik a tétlen „(oda)figyelésről”. A Gondolatigazítók az elménkhez nem szólnak, hanem az elménket kell igénybe venniük, hogy az a nevükben szóljon. Ezt pedig a saját gondolkodási folyamatunkkal viszik véghez: „A Gondolatigazítónak nincs külön működési rendje önmaga kifejezésére; a vallásos érzések befogadására vagy kifejezésére nincs rejtélyes vallási készség. Ezek a tapasztalások a halandói elme természetesen kialakult rendszerén keresztül jelennek meg. És itt rejlik az egyik magyarázata az Igazító előtt álló azon nehézségre, hogy

közvetlen közléscserét folytasson az ő állandó otthonát képező anyagi elmével.” (101:1.2) „Az isteni szellem nem érzések vagy érzelmek révén létesít kapcsolatot a halandó emberrel, hanem a legmagasabb rendű és leginkább szellemivé lényegített gondolkodás területén. (...)” (101:1.3) [A Gondolatigazító] „(...) a magasabbrendű és igaz belső szellemi gondolat-ösztönzés (...)”. (108:6.4) „Az Igazító nem próbálja meg szabályozni a gondolkodásotokat mint olyat, hanem inkább annak szellemivé, örökkévalóvá alakításán dolgozik. Sem az angyalok, sem az Igazítók nem arra hivatottak, hogy közvetlenül befolyásolják az emberi gondolatokat; ez a ti kizárólagos személyiségi előjogotok. Az Igazítók a ti gondolkodási folyamataitok fejlesztésének, módosításának, kiigazításának és összehangolásának szentelték magukat[.]” (110:2.3) A bennünk lakozó Isten-rész addig igazgatja a gondolkodásunkat, amíg a gondolkodásunk által a közlendőjét át nem tudja vinni, amíg a gondolataink tartalma egybe nem esik a felsőbb igazsággal és a paradicsomi Atyától származó egyetemes híradás fordításával. A Jézus-féle meditáció tökéletes elsajátításakor azt tapasztaljuk meg, hogy az ő gondolatai egyúttal a mieink is. Rodan szintén annak a mentális fegyelemnek a szükségességéről beszélt, amelyet az istenimádati, dinamikus gondolkodással társult ellazulás gyakori ismétlésében találunk meg, azaz a Jézus-féle meditációban, melynek célja az elme felkészítése a szellemi kommunikációra (közléscserére). Világos, hogy a Jézus-féle meditációban a Rodan által említett dolgokat, vagyis „az aggódást, a féltékenységet, az irigységet, a bosszút és az éretlen személyiség büszkeségét” (160:3.5) inkább munkára kell fognunk és fel kell használnunk, mintsem hogy már az elején kisöpörjük mindezeket az elménkből, ahogyan azt a jógik és a buddhisták tanítják. A gondolatainkat – ahogy rájuk találunk – nekünk magunknak kell megragadnunk és Isten felé irányítanunk. Jézus mondta: „Ne aggódjatok túlságosan és állandóan a hétköznapi szükségleteitek miatt. A földi létetekkel járó problémáitokat illetően ne nyugtalankodjatok, de mindeme dolgokban ima és fohász révén, az őszinte köszönetnyilvánítás szellemével hagyjátok, hogy a szükségleteitek feltáruljanak Atyátok előtt, aki a mennyben van. (...)” (146:2.16) Ugyanakkor Jézus arra intette „(...) a híveit, hogy az imát annak eszközéül használják, hogy a köszönetnyilvánításon keresztül eljussanak az igazi istenimádathoz. (...)” (146:2.15) Rodan pedig, aki ugyanezekről a dolgokról beszélt, a meditációt, az ellazulást és a szellemi közösséget összegyúrta „istenimádattá”, illetőleg „istenimádatbeli elmélyüléssé” (160:1.10). Ebből tehát láthatjuk, hogy pusztán fokozatbeli különbség van az összes ilyen, Istenhez irányított gondolat között: ima, kozmikus gondolkodás, hálaadás, meditáció és istenimádat. Olyanok, mint egy család különböző tagjai, mintsem külön fajba tartozó egyedek. Például némely vonásában a meditáció csak kevéssé különbözik az imától, más jegyeiben pedig egyezést mutat az istenimádattal. Ezen felül a hálaadás bőséges forrásává is válhat. Az ima, amint azt az Urantia könyvből megtudhatjuk, az egyetlen olyan „(...) eljárás, mellyel minden ember, függetlenül minden egyéb halandói képességétől, ilyen hatékonyan és közvetlenül tudna közeledni annak a területnek a küszöbéhez, ahol képes az Alkotójával érintkezésbe lépni, ahol a teremtmény kapcsolatot teremt a Teremtő valóságával, az emberben lakozó Gondolatigazítóval.” (91:6.7) Továbbá „[a]z ima a földi halandókat az igaz istenimádat bensőséges közösségéig vezeti.” (144:4.4) Viszont „[a]z ellazult elmélyedés teremt kapcsolatot az elme és a szellem között;” (160:3.1) és „[a]bban a pillanatban, amint az önös érdek valamely eleme behatol az imádatba, akkor a pillanatnyi áhítat istenimádatból imává alakul.” (5:3.4) Kétségkívül ugyanez igaz a Jézus-féle meditáció felsőbb és alsóbb rendű vetületeire. Annak alsóbb rendű vetülete nem más, mint pusztán tudás és ismeret keresése valamely tárgykörben vagy probléma kapcsán, a probléma tényszerű tisztázása. A felsőbb rendű vetülete – vagyis a transzcendens, istenimádatban való elmélyülés – pedig az egót háttérbe szorító, kozmikus gondolkodásmód, és valószínűleg itt fogjuk megtalálni a tudást és az ismeretet, illetőleg a dolgok szellemi letisztulását. „A gondolkodás megadja magát a bölcsességnek, a bölcsesség pedig legyőzetik a megvilágosodott és gondolkodó istenimádattól.” (112:2.11) „(...) [A] bölcsesség (...) elmélyült és tapasztaló gondolkodás[.]” (85:7.3)

„(...) [A]z istenimádat önfeledés – felsőbb szintű gondolkodás.” (143:7.7) Vagy másként: a hétköznapi gondolkodás felemelkedik a meditatív és empirikus gondolkodás szintjére, ami pedig cserébe átvált felvilágosult és elmélkedő istenimádatba. Ismét csak utalunk rá: „Miért nem segítetek az Igazítónak abban, hogy bemutathassa nektek mindeme fárasztó, anyagi erőfeszítések szellemi ellendarabját? Miért nem engeditek meg az Igazítónak, hogy mindenségrendi-erő lényegű szellemi igazságokkal gyarapítsa erőnléteteket a teremtménylét ideigvaló nehézségeivel való küzdelemhez? Miért nem bátorítjátok mennyei segítőtöket, hogy felvidítson benneteket azáltal, hogy tiszta képet tár elétek az egyetemes lét örök látóhatáráról, miközben ti a múló időben jelenlévő problémák kusza halmazán merengtek? Miért utasítjátok el, hogy világegyetemi nézőpontból felvilágosítson és ösztönözzön benneteket, miközben az idő hátrányai közepette küszködtök és a halandólétbeli utazásotokat nehezítő bizonytalanságok útvesztőjében bolyongtok? Miért nem engeditek meg az Igazítónak, hogy szellemivé alakítsa a gondolkodásotokat, még ha közben a földi erőfeszítések anyagi útjait is kell járnotok?” (111:7.3) Ilyen értelemben mondta Jézus Péternek: „A tapasztalás tanítsa meg neked a csendes elmélkedés értékét és az értelmes gondolkodás erejét.” (192:2.2) A Jézus-féle szellemi meditáció lényeges a szellemi gyarapodás szempontjából is: „A vallási gyarapodásnak kedvező szokások magukba foglalják az isteni értékekre való kiművelt érzékenységet, a vallásos élet másokban való felismerését, a mindenségrendi jelentéstartalmakon való elmélyült gondolkodást, az istenimádási problémamegoldást, az egyén szellemi életének megosztását a társaival, az önzőség kerülését, az isteni kegyelemre való építés mellőzését, az Isten jelenlétében való életet.” (100:1.8) A meditáló Jézus Az Urantia könyvből vett olyan példák csaknem mindegyike esetében, ahol Jézus meditált, a szövegösszefüggésből egyértelműen megállapítható, hogy Jézus gondolatokba merült (ld. az alábbi felsorolást). Abban a kisszámú esetben, amikor ez nem annyira nyilvánvaló, feltételezhető, hogy így tett, ugyanis ezzel ellentétes megállapítás nem olvasható sehol. A kinyilatkoztatók voltaképpen „elferdítettnek” nyilvánítják az Urantia könyvben a „semmit nem gondolás” meditációs tantételt (a semmit nem „látás” és a semmit nem „tevés” tantételével együtt), melynek alapja a Lao-ce-féle tanítás „az ellen nem állásról és (...) a[rról] a megkülönböztetés[ről], melyet a cselekvés és a kényszerítés között tett (...)” (és amely még mindig megtalálható a buddhista tanításokban) (94:6.7). Ezen felül a „rejtelmességi állapot[nak]” (100:5.9) (vagy másként: az „elmében kivetített tudatosság révületszerű állapot[ának]” – 100:5.8) az átélése, melyet úgy jellemeznek, mint amely részben „viszonylag tétlen értelemből” (100:5.9) áll – s amelytől óva intenek bennünket – minden körülmények között mellőzendő a vallásos tapasztalások köréből, mert „a tudatosságot inkább a tudatalattihoz húzza le, mintsem hogy a szellemi kapcsolatfelvétel körzete felé, a tudatfelettihez irányítaná” (100:5.9), azaz az alsóbb, állati szint felé, nem pedig a felsőbb, morontia-szellemi tudatosságszint felé. Akár vonatkoztatható ez a figyelmeztetés közvetlenül a hinduk és buddhisták meditációs gyakorlataira, akár nem, attól még problematikus (de erről később). Végeredményben a passzívabb értelmi szintekhez tartozó meditációs stílust alkalmazó vallási hívekre tartozik, hogy észreveszik-e a különbséget vagy sem. Jézus követőjeként én személy szerint azokat a meditációs technikákat tudom a legszívesebben a magaménak, amelyek összhangban vannak a Mesterem és Fivérem, a názáreti Jézus meditációs technikáival: 1. Jézus már tizenegy éves korában gyakorolta az „(...) ellazult elmélyedés[t] és a komoly elmélkedés[t]” (124:3.10). Ennek az elmegyakorlatnak a tartalmával kapcsolatban megtudhatjuk, hogy „(...) gondolkodott azon, hogy miként tegyen eleget a családjával szembeni kötelezettségeinek és ugyanakkor miként válaszoljon a világ számára teljesítendő küldetése hívó szavára (...)” (124:3.10). 2. Jézus tizenhárom éves korában látogatott el először a jeruzsálemi templomba. Amikor először látta a páska-ünnepre összegyűlt emberek tömegeit, „[m]élyen elgondolkodott azon, hogy e zsidók miként gyűltek össze itt az ismert világ legtávolabbi részeiből is.” (124:6.11) Az út alatt a családja Betániában szállt meg, ahol Jézus „(...) sok időt töltött a kertben egyedül, csendes elmélyedésben.”

(125:4.1) Azt is megtudjuk, hogy a meditációjának legalább egy része alatt „(...) az elméje komoly problémák vizsgálatával volt elfoglalva.” (125:4.4) 3. Tizennégy évesen „(...) gyakorta ment fel a Názárettől északnyugatra lévő hegy tetejére imádkozni és elmélkedni.” (126:1.1) Ilyenkor „(...) Megiddó környékét szemlélve felidézhette [gondolat] az Ázsiában először nagy győzelmet arató egyiptomi hadsereg történetét; és azt, hogy később egy másik ilyen nagy hadsereg miként győzte le a júdeai Jósiás királyt. Nem is olyan messzire nézve letekinthetett Taanákra, ahol Debora és Bárák legyőzte Siserát. A távolban kivehette Dóthán hegyeit, ahol a tanítások szerint Józsefet a testvérei eladták rabszolgának Egyiptomba. Aztán a tekintetét az Ebál és a Gerizim irányába fordíthatta és felidézhette magában [gondolat] Ábrahám, Jákob és Abimelek hagyományait. És így felidézte magában [gondolat] az apja, József népével kapcsolatos történelmi és hagyományalapú eseményeket és elgondolkozott mindezekről.” (126:1.2) Vegyük észre, hogy a kinyilatkoztatók a „meditációnak” az 1930-as években használatos, szinte szabatos meghatározását alkalmazták: „valamilyen dologra gondolás vagy annak felidézése magunkban”. 4. A tizenöt éves Jézusról azt olvashatjuk, hogy „(...) ellazult elmélyedéses időszakai, az imádkozás céljából a hegytetőre vezető gyakori útjai és az a számos furcsa gondolat, melyekkel időről időre előhozakodott, komoly aggodalommal töltötték el az anyját.” (126:3.13) Ez megint csak közvetlenül a gondolkodására utal, bár nem olyan nyilvánvalóan, mint az alábbi néhány példában: „(...) Jézus már megtanulta, hogy nem kell minden gondolatát kimondania, nem kell minden tervét megosztania a világgal és még a saját anyjával sem. Ettől az évtől kezdve Jézus egyre jobban tartózkodott attól, hogy felfedje, hogy mi is jár a fejében; vagyis keveset beszélt azokról a dolgokról, melyeket az átlagember nem érthetett meg, és ami miatt a közönséges emberekhez képest esetleg furcsának vagy tőlük különbözőnek tekinthetik. (...)” 5. Huszonöt éves korában Jézusnál „(...) az ellazult elmélyedés időszakait gyakran megtörte Rúth a játszótársaival.” (128:6.10) Megtudhatjuk, hogy ennek az elmélyült meditáció középpontjában ismét csak „(...) a világ és a világegyetem dolgával kapcsolatos jövőbeli munkáján való gondolkodá[s] (...)” állt. (128:6.10) 6. Közvetlenül a megkeresztelését követően Jézus negyven napra elvonult a hegyekbe, hogy „(...) egy időre nyugodtan magába szállhasson annak érdekében, hogy kidolgozhassa a terveit és dönthessen azokról az eljárásokról, melyeket e világ érdekében és a helyi világegyetemében lévő összes többi világ érdekében nyilvános munkája keretében alkalmazni akart.” (168:6.3) E meditációs időszak alatt két napon át étel nélkül volt, mert „(...) úgy belemerült a gondolkodásba, hogy teljesen megfeledkezett az étkezésről (...)” (136:4.3) és „[a] csendes elmélkedésben töltött nagy jelentőségű időszak eredményei azt mutatták, hogy az isteni elme győztesen és szellemileg az emberi értelem fölébe kerekedett. (...)” (136:4.4) Hasonlóképpen célul kell tűznünk a magunk Jézus-féle meditációs technikájában azt, hogy egyre inkább azonosuljunk az „isteni elménkkel”, a Gondolatigazítónk elméjével, a magunkénak fogadjuk el a gondolataink szellemivé lényegített változatát. 7. Valamivel később Jézus „(...) ellazult elmélyedéssel töltött [egy] éjszak[át]” a Galileai-tó partján, ahol „(...) a következő nap hajnaláig mélyen elmerült a gondolataiban (...)”. (137:5.3) 8. Akármennyi ideig tartott Jézus meditációja, egy hónapnál hosszabb ideig vagy egy éjszakán át, vagy csak egy röpke pillanatig, ő mindig gondolatokba merült: „És amikor Jézus egy pillanatra lehajtotta a fejét csendesen eltűnődve, hirtelen így szólt, »Menj haza; a fiad élni fog.« (...) [E]z nem csoda volt. Legalábbis nem testi betegség meggyógyításának csodája. Ez pusztán a természeti törvény alakulására vonatkozó előzetes ismeret volt, mely ismereteket Jézus oly gyakran vett igénybe a megkeresztelése után.” (146:5.2) Az ismeret természetesen elválaszthatatlan azoktól a gondolatoktól és fogalmaktól, amelyek tartalmazzák és kifejezik azt. 9. Később úgy látjuk viszont Jézust, amint egy öreg bárkán üldögél, ahol „(...) elmerült az ország kiterjesztésének munkájában megteendő következő lépésével kapcsolatos gondolataiban. (...)” (151:1.1) Megint érdemes megfigyelni, hogy mi állt az „elmélyedésének” középpontjában. Világos, hogy gondolatok. Biztos, hogy a fent említett meditációs esetek mindegyikében Jézus (legalábbis már felnőttként) transzcendens gondolkodást folytatott magasabb elmeszinteken és/vagy a

Gondolatigazítójával közvetlen vagy közvetett kommunikáció igénybevételével, vagy ahogy Rodan megfogalmazta, „tudatosít[otta] mag[á]ban a szellemfogalmak és a mennyei közléscsere felsőbb áramlatait.” (160:3.5) Jézus meditált, és ennek eredményeként megismerte az Atya akaratát. És mi is mind képesek lehetünk erre. Ez a Jézus-féle meditáció legnyilvánvalóbb célja. Meghallani Istent Rámutattam fentebb, hogy nem szabad az elmélkedő meditációt egyirányúnak tekinteni. Éppen hogy a magasabb síkot elérő gondolataink révén „halljuk” a Gondolatigazítónk elménken belüli kommunikációját, amelyekkel behatolunk azokra az elmeterületekre, ahol a Nevelő lakozik. Isten gyakorlatilag a saját gondolatainkon keresztül szól hozzánk: „Meglehetősen képtelen vagy megkülönböztetni a saját anyagi értelmed termékét a lelked és az Igazító közös tevékenységének eredményétől.” (110:4.2) Jézus Gondolatigazítója így kommunikált vele, amikor Jézus tizenhárom éves volt: „Nagyjából február közepén járhatott az idő, amikor Jézus emberileg megbizonyosodott arról, hogy a rendeltetése az, hogy a földön küldetést teljesítsen az ember megvilágosítására és az Isten kinyilatkoztatására. Nagy horderejű tervekkel társult komoly döntések voltak kialakulóban ezen ifjú elméjében, aki a külső megjelenését tekintve az átlagos názáreti ifjakra hasonlított. Az egész nebadonbeli értelmes élet elbűvölten és elképedve szemlélte mindazt, ami kialakulóban volt az ács most már kamaszkorú fiának gondolataiban és tetteiben.” (124:5.3) Megtudjuk azt is, hogy „(...) az istenimádat tekinthető úgy is, mint a lélek ráhangolódása az Egyetemes Atya végtelen szellemétől jövő világegyetemi adásokra.” (144:4.8) Az istenimádat, amint azt Rodannál láthattuk, az egésznek úgy része, mint meditáció. Az istenimádatot egy helyen úgy határozza meg az Urantia könyv, mint „felsőbb szintű gondolkodást” (143:7.7), azaz mint az egótól mentes, illetőleg „önmagunkat háttérbe szorító” gondolkodást. Utalunk a Rodan-féle „elmélyült gondolkodás hegycsúcsára” s itt megint csak arról van szó, hogy az istenimádat „(...) erőfeszítés-mentes figyelem, igaz és eszményi lelki nyugalom, egyfajta nyugodt szellemi tevékenység.” (143:7.7) Az történik, hogy az istenimádati tárgyú meditáció során valahol menetközben (elegendő gyakorlás és személyes fejlődés után – melynek szükségességét nem lehet eléggé hangsúlyozni) többé-kevésbé elhal a saját gondolatalkotó erőfeszítésünk és annak helyét átveszi a Gondolatigazító ez irányú erőfeszítése, és a gondolkodásunk „célra igazításával” a Gondolatigazító létrehozza annak szellemi megfelelőjét. De amint fentebb láthattuk, az elménk által felfogott valóság semmilyen tekintetben nem különböztethető meg a saját gondolatainktól. Ezek voltaképpen a mi gondolataink. E tekintetben nincs lényeges különbség aközött, hogy mi zajlik az istenimádati tárgyú meditációban és mi megy végbe az istenimádat során: „Az istenimádati tapasztalás abban a magasztos kísérletben áll, melyet az emberrel eljegyzett Igazító tesz arra, hogy az isteni Atyával közölje az emberi lélek kifejezhetetlen vágyódását és elmondhatatlan igényét – ez az Isten-kereső halandói elme és az Istent kinyilatkoztató halhatatlan Igazító közös alkotása. Az istenimádat ennélfogva az anyagi elmének azon cselekedete, mellyel jóváhagyja a szellemivé váló sajátlényegének azon kísérletét (a vele társult szellem útmutatásai szerint), hogy úgy érintkezzen Istennel, mint az Egyetemes Atya hű fia. A halandói elme egyetértését adja az istenimádathoz; a halhatatlan lélek törekszik az istenimádatra és megindítja azt; az isteni Igazító jelenléte a halandói elme és a kifejlődő halhatatlan lélek részéről az ilyen istenimádatot vezeti. Az igaz istenimádat végső soron négy mindenségrendi síkon megjelenő tapasztalássá válik: az értelmi, a morontiai, a szellemi és a személyes síkon – az elme, a lélek és a szellem tudatosságában, valamint ezek személyiségben való egyesülésében.” (5:3.8) Az ima, az istenimádat és a Jézus-féle meditáció között láthatólag határozott különbség van: „(...) Jézus megkeresztelése és a pereai hegyekben eltöltött negyven nap után nemigen helytálló azt mondani az Atyjával való eme bensőséges közösség időszakaira, hogy imádkozás volt, és nem is következetes dolog azt állítani, hogy Jézus ekkor az Istent imádta volna, hanem teljes mértékben az a helyes, ha úgy utalunk ezekre az időszakokra, mint az Atyjával való személyes bensőséges érintkezésre.” (144:1.8) Rodan pedig pontosan így határozta meg azt a meditációt, melyet Jézus „(...) állandóan gyakorol és amit oly hitelesen tanított (...), az istenimádatbeli elmélyülésre való elvonulást. Jézus ama

szokás[a], hogy gyakran elvonul egymagában a mennyei Atyával való bensőséges közösségre (...)”. (160:1.10) „Csöndes befogadás” Valóban igaz, hogy „(...) Jézus azt tanította a követőinek, hogy miután elmondták imájukat az Atyának, egy ideig maradjanak a csendes befogadás állapotában, hogy jobb lehetőséget adjanak a bennük lakozó szellemnek arra, hogy beszéljen a figyelő lélekhez. (...)” (146:2.17) De ahhoz, hogy a meditációhoz fűződő viszonyát meghatározhassuk, először is le kell szögeznünk, hogy itt inkább a lélekkel és nem a tudatos elmével való kommunikációról van szó; a meditáció célja természetesen ez utóbbi. Ezután azt a tágabb kontextust kell értelmeznünk, amelyben Jézus a követőit tanította. Akkoriban még nemigen tudták, hogy miként imádkozzanak, az istenimádatról vagy az elmélyült gondolkodásról nem is beszélve. Ez alkalommal került sor arra is, hogy „Jézus helytelenítette, hogy a követői imáiban és istenimádataiban oly kevés a köszönetnyilvánító szellem.” (146:2.15) Egy évvel később, azaz Kr.u. 27. januárjában Jézus felszentelte az apostolait. Ezt követően hat hónappal, vagyis júniusban Jézus az ima és az istenimádat természetére oktatta őket, s ezzel kapcsolatban megtudhatjuk, hogy „(...) az apostolok csak néhány tanítását értették meg (...)”. (143:7.9) Ugyanezen év szeptembere táján az apostolai még mindig azt kérték tőle, hogy kapjanak „(...) egy olyan mintaimát (...), melyet az új tanítványaiknak megtaníthatnak.” (144:3.1) Három hónappal később, Kr.u. 28. januárjában – egy évvel az apostolságuk megkezdődése után – a csoport, melynek tagjai között ekkor már ott volt Keresztelő János tizenkét egykori tanítványa is, elindult az első galileai tanhirdető vándorútra. Megtudhatjuk, hogy amikor Jotapatába értek, Nátániel „(...) fejében volt némi zavar a Mesternek az imáról, a köszönetnyilvánításról és az istenimádatról szóló tanításait illetően (...)”. (146:2.1) Nátániel zavarának eloszlatása céljából mondta el Jézus azt a hosszú és bonyolult tanítást, melyben szó esik a csöndes befogadás időszakáról. A Jézus tanításait ez alkalommal meghallgató „követők” között jelen voltak az ő apostolai is és azok is, akik korábban Keresztelő Jánossal tartottak, valamint jelent volt számos olyan „tanítvány” is, akik csatlakoztak a csoporthoz s akiket legalább részben az apostolok tanítgattak; azok az apostolok, akik most először kaptak engedélyt Jézustól „(...) a tan megkötések nélküli hirdetésé[re]” (146:0.2). Az ebből egyértelműen levonható következtetésünk, már ha a teljes kontextust figyelembe vesszük, az lehet, hogy az ima után következő csöndes befogadás időszakának kivárása pontosan azokra vonatkozott, akik nem igazán tudták felfogni az ima és az istenimádat (vagy hálaadás) mibenlétét. Olvashatjuk, hogy az apostolok közül nem sokan „(...) tudták teljes egészében felfogni a tanítását (...)” az imáról és az istenimádatról Jotapatában (146:2.18), ezért a csöndes befogásról szóló tanítás címzettje, a „követők” teljes csoportja valószínűleg még kevésbé volt képes rá. Azt a kijelentést, hogy „(...) egy ideig maradjanak a csendes befogadás állapotában, hogy jobb lehetőséget adjanak a bennük lakozó szellemnek arra, hogy beszéljen a figyelő lélekhez (...)” (146:2.17), az Urantia könyvben azonnal követi ez: „Az Atya szelleme akkor szól a legjobban az emberhez, amikor az emberi elme hozzáállása az igaz istenimádat. Az Atya bennünk lakozó szelleme révén és az igazság segédkezésén keresztül megvilágosodó emberi elme révén imádjuk az Istent. (...)” (146:2.17) Így tehát a kijelentést nem önmagában, hanem az istenimádattal, és kiterjesztő értelemben az istenimádatra irányuló, Jézus-féle meditációval összefüggésben kell értelmezni. Tekintettel arra, hogy a csöndes befogadást megkövetelő tanítás az egész Urantia könyvben nem fordul elő másutt, ezért ésszerűen feltételezhető, hogy ez pusztán szükségmegoldás volt Jézus részéről, mellyel ott akarta tartani a követőit az után is, hogy elkántálták a különféle, esetenként teljesen alkalmatlan imáikat. Ezzel időt adott a Gondolatigazítónak arra, hogy valamiképpen érintkezésbe lépjen az emberi lélekkel – mármint azok esetében, akik őszinte szándékkal imádkoztak – és öntudatlan gyarapodás mehessen végbe, s ily módon könnyebben alkalmazhassák az „etikus ima, a hálaadás,

az istenimádat és az istenimádati meditáció” technikáit, melyek révén akár még a Gondolatigazítójukkal való kapcsolatteremtésre is sor kerülhet. Akárhogy is nézzük, semmi sem utal arra, hogy a „csöndes befogadást” akár meditációfajtának, akár a meditáció részének kellene tekintenünk. Veszélyek A Gondolatigazítónkkal való kommunikáció jelentette „nagy kihíváshoz”, amire fentebb utaltam, szükség van arra a „(...) kiegyensúlyozott és józan törekvés[re], hogy a kezdetleges lélektudat elmosódott területein keresztül lelkes erőfeszítéssel átlépje az öntudat határait annak érdekében, hogy elérje a szellemtudat határvidékét – kapcsolatot teremtsen az isteni jelenléttel.” (196:3.34) Ennek a kiegyensúlyozottságnak és józanságnak kiemelkedő jelentősége van: „Amikor az értelmi természet fejlődése megelőzi a szellemiét, akkor az megnehezíti és veszélyessé is teszi a Gondolatigazítóval való összeköttetést. Hasonlóképpen, a szellemi túlfejlettség az emberben lakozó isteni entitás szellem-vezetésének megszállott és torz értelmezéséhez vezet. A szellemi felfogóképesség hiánya nagyon megnehezíti a magasabb rendű felsőtudatban lakozó szellemi igazságoknak az ilyen anyagi értelem számára való közvetítését. A tiszta szokásokkal, kiegyensúlyozott idegi energiákkal és egyensúlyban lévő vegyi működéssel rendelkező testben működő, tökéletesen kiegyensúlyozott elme – amikor is a fizikai, az elmebéli és a szellemi erők hármas fejlődési összhangot alkotnak – az, amely a legtöbb mennyiségű világosságot és igazságot képes befogadni az ilyen lény valódi jólétének legkisebb mértékű veszélyeztetése vagy kockázatnak való kitettsége mellett. (...)” (110:6.4) „(...) Még ha lehetségesnek ítélik is valamely új igazság fénysugarát a fejlődő halandó lélekhez eljuttatni, ez a szellemi kinyilatkoztatás gyakran úgy elvakítja a teremtményt, hogy zavart megszállottságot vált ki, vagy egyéb értelmi zavart okoz, amelynek megrendítőek a következményei. Számos új vallás és „izmus” keletkezett a Gondolatigazítókkal való kezdetleges, tökéletlen, félreértelmezett és csonka érintkezésből.” (110:4.5) Ezekről a „magasra feljutott lelkekről” szólva, akik a Jézus-féle meditáció révén képesek „tudatosít[ani] magukban a szellemfogalmak és a mennyei közléscsere felsőbb áramlatait”, Rodan hozzáteszi: „[d]e az életcélt féltékenyen óvniuk kell, nehogy a könnyű és átmeneti eredményre való törekvés kísértésébe essenek; hasonlóképpen segíteniük kell, hogy védetté váljon a megszállottság pusztító fenyegetéseivel szemben.” (160:3.5) A Gondolatigazítóval való kapcsolatteremtési próbálkozásainkat kísérő veszélyek leginkább a következő két kategória egyikébe vagy mindkettőbe besorolhatók: „(...) tudatalatti káprázat[ok] vagy tudatfeletti képzelgése[k]” (100:5.11) Ennek oka az, hogy a szellemivé még nem vagy csak részlegesen lényegült alkotó képzelet hatalmas erővel rendelkezik az emberi egyed elméjében. Vessük össze a következőket: „Mivel az ember benső élete valóban teremtői, ezért minden egyes személy felelős választásán múlik, hogy ez az alkotókészség önkéntelenül és teljesen véletlenszerűen vagy pedig szabályozottan, irányítottan és építőjellegűen munkál. Hogyan is teremhetne az alkotó képzelet hasznavehető sarjakat, ha működésének színterét már elfoglalta az előítélet, a gyűlölet, a félelem, a harag, a bosszúvágy és a vakbuzgóság?” (111:4.9) „A felsőrendű és öntevékeny Igazítók gyakran képesek szellemi jelentéstartalmakat vinni az emberi elmébe, amikor az akadálytalanul működik a felszabadult, de szabályozott alkotó képzelet csatornáiban. (...)” (109:5.1) „Az úgynevezett vallási megtérésekhez társított látványos jelenségek többsége teljes mértékben lélektani természetű, de időnként előfordulnak ugyancsak szellemi eredetű tapasztalások is. Amikor az elmebéli mozgósítás a szellemi magaslat lelki elérésére való törekvés bármely szintjén már a lehető legteljesebb, amikor az isteni eszméhez való hűség iránti emberi késztetés tökéletességet mutat, akkor a bent lakozó szellem nagyon gyakran hirtelenül alant beavatkozik annak érdekében, hogy összhangba kerüljön a hívő halandó felsőtudatos elméjének összpontosuló és szentesített céljával. (...) Annak megfelelő mértékben, hogy az ilyen lelki mozgósítás mennyire

részleges, és amennyiben az ilyen emberi hűség késztetése nem teljes, olyan mértékben lesz a megtérési élmény valamilyen kevert értelmi, érzelmi és szellemi valóság.” (100:5.4-5.5) „Miközben halandói társaik alszanak, az Igazítók megpróbálják alkotásait az anyagi elme felsőbb szintjeire bejegyezni, és egyes furcsa álmaitok azt jelzik, hogy az Igazító nem volt képes eredményes kapcsolat teremtésére. Az álomélet képtelenségei nemcsak a ki nem fejezett érzelmekből eredő feszültség meglétét bizonyítják, hanem azt is jelzik, hogy az Igazító által bemutatott szellemi fogalmak borzalmas torzulást szenvedtek. A saját szenvedélyeitek, késztetéseitek és egyéb belső hajlamaitok alakulnak képpé és elfoglalják az isteni üzenetek iránt érzett kifejezetlen vágyaknak a helyét, melyeket a bennetek lakozó próbál lelki formában rögzíteni az elmétekben miközben öntudatlanul alszotok.” (110:5.4) „(...) Mindezen lelki okoskodások azt a nagy veszélyt hordozzák magukban, hogy az ember a káprázatokat és az úgynevezett rejtélyes élményeket a rendkívüli álmokkal együtt az emberi elmének szóló isteni közléseknek tekinti. (...)” (100:5.6) Az alkotó képzelet erejére példaként említhető az, hogy a gyerekek a „(...) termékeny képzelőerő megjelenésekor hajlamosak a képzeletbeli társakkal való beszélgetésre (...)” (91:3.1); a felnőttek esetében ugyanez az alkotó képzelet felelős azokért az isten-kivetítésekért, melyek „(...) a képzelet szülötte[i], a halandói elme káprázata[i], a hamis észtan torzítása[i] és azok önáltató bálványa[i], akik megteremtik.” (160:5.9). Ez nem csak a kulturális eredetű istenképünkre igaz, hanem az istenivel kapcsolatos saját felfogásainkra is. „A vallási félelem bölcseleti kiküszöbölése és a tudomány folyamatos fejlődése nagyban fokozza a hamis istenek halandóságát; és még ha az ember-alkotta istenségek ezen áldozatai pillanatnyilag köddel takarják is el a szellemi látképet, végül lerombolják az örökkévaló szeretet élő Istenét oly sokáig homályba borító tudatlanságot és babonaságot. (...)” (102:6.1) Az Urantia könyv olvasói a saját isteniség-felfogásukat sajnos nem csak a paradicsomi Atyához mérten alakítják, hanem a Gondolatigazítójukhoz igazodva is. Pontosabban, az elme könnyen teremthet egy látszólagos, hamis Gondolatigazítót: „(...) Az emberi lény azonban akkor is jobban teszi, ha úgy téved, hogy elutasítja az Igazító valamely megnyilvánulását azáltal, hogy azt tisztán emberi tapasztalásnak fogja fel, mintsem hogy a halandói elme valamely válaszát az isteni rangú szférába tartozónak minősítse. (...)” (110:5.5) „Változó mértékben és az egyre magasabb rendű lelki körök elérésével egyre teljesebben, néha közvetlenül, de többnyire közvetetten érintkeztek az Igazítótokkal. Viszont veszélyes lenne azt hinni, hogy az emberi elmében eredő minden egyes új fogalmat az Igazító sugall. A rendetekbe tartozó lények esetében az Igazítónak tulajdonított hang a leggyakrabban nem más, mint a ti saját értelmetek megnyilvánulása. Ez már veszélyes terület, és minden emberi lénynek saját magának kell ezt a kérdést kezelnie természet adta bölcsessége és emberfeletti belső látása szerint.” (110:5.6) „A halandó emberben él egy szellemi mag. Az elme nem más, mint az isteni szellem-mag körül létező és anyagi környezetben működő személyes-energia rendszer. A személyes elme és a szellem közötti élő kapcsolat alkotja az örökkévaló személyiség világegyetemi potenciálját. Valódi probléma, tartós csalódottság, súlyos vereség, vagy elkerülhetetlen halál csak azután jelentkezhet, ha az ön-megfogalmazások teljesen kiszorítják a központi szellemi mag kormányzó hatalmát, s így összezúzzák a személyazonosság mindenségrendjét.” (12:9.6) Akármilyen ismeretanyag tárolódjék is a tudattalan memóriában – beleértve az Urantia könyv tanításait is – az alkotó képzelet képes abba, mint ruhába öltöztetni az érzékcsalódásból származó tudatalatti káprázatokat és tudatfeletti képzelgéseket. „(...) Az emberi elme nem tudatos szintjeiről feltörő emlékekből túl sokat tulajdonítanak tévesen isteni kinyilatkoztatásnak és szellemi vezetésnek.” (100:5.7) „A gondolatok, a következtetések vagy más elmeképek bizonyos váratlan kivetülései néha az Igazító közvetlen vagy közvetett munkájának eredményei; azonban sokkal gyakoribb az, hogy mindezek olyan képzeteknek a tudatosság szintjén való hirtelen megjelenései, amelyek a mélyebb elmeszinteken összekapcsolódott, a fejlődő állati elme köreiben jelenlévő szokványos és közönséges lelki működés természetes és mindennapos megnyilvánulásai. (...)” (110:4.3)

„Az emberi elme az úgynevezett ihletettségre válaszolhat olyan esetben, amikor az elme a tudatalattiból felbukkanó dologra vagy a tudatfeletti késztetésére felel érzékenyen. A tudatosulás mértékének ilyenforma erősödése mindkét esetben többé-kevésbé idegennek tűnik az egyén számára. (...)” (91:7.4) Ha az elménk által teremtett hamis istenekkel fenntartott kommunikációs formák azokat a legmagasabb szintű igazságokat foglalják magukba, melyeket valaha is megismertünk (pl. az Urantia könyvben szereplő tanításokból), akkor azok mindent összevéve túlságosan is hihetőnek minősülhetnek. Ha a tudatalatti káprázatok, illetőleg a tudatfeletti képzelgések kiszorítják az igazságot és elfoglalják az isteni méltóság helyét s ezeket az egyén hiteles szellemi közléseknek tekinti, akkor a vége valószínűleg fanatizmus – vagy valami még rosszabb – lesz. Az Urantia könyv szerzői nyilvánvalóan emiatt közlik velünk a figyelmeztetéseket. Éppen e káprázatszerű/képzelgésszerű veszélyekkel kapcsolatban foglal határozottan állást a gyógynövényes gyógyítás, az elme-test kölcsönhatás és az integratív orvoslás nemzetközileg is elismert szakértője, Andrew T. Weil, miszerint „(...) a zen mesterek arra figyelmeztetik a meditáló tanítványaikat, hogy hagyják figyelmen kívül azokat a makyo-érzékcsalódásokat, melyek gyakran olyan víziók formájában bukkannak fel, mint amelyeket a misztikusok a skizofrén betegekéhez hasonló extatikus állapotokban, illetőleg hallucinációk során érzékelnek.” 6 A hindu upanisadok „külső és belső tisztaságot, visszafogottságot, a lopástól való tartózkodást, igazmondást, a más lénynek szóban vagy tettleg történő károkozástól való tartózkodást, [és] hasonló erkölcsi-etikai alapértékeket írnak elő a samadhi állapotának eléréséhez (pl. „megváltozott tudatállapot, mely állapotot az ember szellemi meditációs gyakorlatokon és jógatechnikák alkalmazásán keresztül ér vagy érhet el”).” 7 Egy magánbeszélgetés alkalmával feltett kérdésemre válaszul mondta Sam Dworkis, Iyengar jóga oktató: 8 „A második e-mailedre adandó választ hosszas megfontolás után egyetlen mondatra kell alapoznom, azaz: »Semmilyen körülmények között sem szabad vallási tapasztalatként gyakorolni az elmében kivetített tudatosság révületszerű állapotát.«” (100:5.8) Fiatalabb koromban, amikor még sokkal védettebb életmódot éltem, kísérleteztem a jóga ezoterikusabb megközelítésével. Ma már azonban idősebb vagyok és szokványosabb életvitelt választottam, ezért én magam nem alkalmazok ilyen gyakorlatokat, és nem is tanítom ezeket senkinek. Ugyanis a „munkám” manapság a „lehetőségek maximalizálására és a terhek minimalizálására” épül, és nyugati testben élő nyugati emberként el kell vetnem a jóga olyan alkalmazását, amelynek révén potenciálisan veszélyes területre tévedhetnék. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a módosult tudatállapot eléréséhez igénybevett jóga önmagában helytelen lenne, hanem azt, hogy én inkább úgy tekintek az ezzel járó következményekre mint egy viszonylag szokványos nyugati életformát élő átlagos nyugati ember. Mégis, ha újra csak egy „védett ashramban” élnék valahol, ahol szigorúan vegetárius étrendet követnék és korlátoznám az idegrendszeremet érő környezeti ingereket, akkor talán hajlanék arra, hogy feszegessem a „vizionált tudat” határait. De mivel nem ilyen védett környezetben élek, az a határozott véleményem, hogy nagyon is veszélyes dolog ezeknek a határoknak a feszegetése. Nem helytelen, de veszélyes. Úgy tűnik, hogy az Urantia könyv végképp óva int bennünket ettől a sajátos, megváltozott tudatállapottól: „Semmilyen körülmények között sem szabad vallási tapasztalatként gyakorolni az elmében kivetített tudatosság révületszerű állapotát. A rejtelmességi állapot sajátsága a tudatosság szétszóródása egy viszonylag tétlen értelemben működő, összpontosító figyelem színes területeire. Mindez a tudatosságot inkább a tudatalattihoz húzza le, mintsem hogy a szellemi kapcsolatfelvétel körzete felé, a tudatfelettihez irányítaná. Az elmebéli összeszedettségük elveszítése során sok rejtelemhívő jutott el a rendellenes elmebéli megnyilvánulások szintjére.” (100:5.8-5.9) Rögtön e negatív tartalmú figyelmeztetés után következik egy pozitív tartalmú intelem azzal kapcsolatban, hogy mit is tegyünk inkább: „A szellemi elmélkedés egészségesebb magatartása a gondolkodó istenimádatban és a köszönetnyilvánító imában lelhető fel. (...)” (100:5.10) Vagyis az egészségesebb hozzáállást a Jézus-féle meditációban fogjuk megtalálni.

Miszticizmus Sok olvasó úgy gondolja, hogy az Urantia könyvben említett meditációt nem lehet értelmezni a misztikumtól függetlenül. Annak ellenére, hogy a könyv tanításai között számos helyen fordul elő a „misztikus” kifejezés megfelelője, méghozzá sohasem jó színben, a kinyilatkoztatók mégis egyértelműen úgy fogalmaznak egy alkalommal, hogy „[a] megmagyarázhatatlan keresése, mint az Isten jelenlétének tudatosítására irányuló eljárás teljes mértékben dicséretes dolog[.]” (91:7.1) Hogyan oldható fel ez a nyilvánvaló ellentmondás? Vegyük észre, hogy ez a szakasz a miszticizmusnak (a megmagyarázhatatlan keresésének) csak egy adott formájáról beszél, mégpedig „az Isten jelenlétének tudatosítására irányuló eljárásról”. Ez teljesen különbözik a jelen írás tárgyától, ennek az írásnak a tárgya ugyanis elsősorban a meditáció mint az ember Gondolatigazítójával (az emberben lakozó Isten-résszel) való kapcsolatfelvétel technikája. Nagyon is lehetséges kommunikálni Istennel az „Isten jelenlétének tudatosítása” nélkül is, és ennek a jelenlétnek a megtapasztalása kívül eshet a kommunikáció mint olyan területén. Az Isten kapcsolatot tart velünk a gondolkodási folyamatainkban, viszont az Isten jelenlétét érezzük vagy érzékeljük. Jézus azt tanította, hogy „(...) az Isten szeretet (...)” (130:1.5) és megtudhatjuk azt is, hogy az „(...) emberi lény képes ténylegesen érezni – szó szerint megtapasztalni – egy ilyen végtelen Atya SZERETETÉNEK a teljes és töretlen hatását. (...)” (3:4.6) Voltaképpen azt adják tudtunkra, hogy az ilyen élmény a vallásos fejlődés tetőpontját jelentheti: „Az evolúciós vallás egy egyszerű és rendkívül erős félelemből születik, abból a félelemből, mely elönti az emberi elmét, amikor az ismeretlennel, a megmagyarázhatatlannal és a felfoghatatlannal kerül szembe. A vallás végül eljut a mindenható szeretet végtelenül egyszerű felismeréséhez, ahhoz a szeretethez, mely ellenállhatatlanul söpör végig az emberi lelken, amikor az végre megérti, hogy az Egyetemes Atya végtelen rokonszenvvel viseltetik a világegyetem fiai iránt. De a vallásfejlődés kezdete és betetőzése között ott vannak a sámánok hosszú korszakai, akik közvetítőkként, tolmácsokként és közbenjárókként állnak az ember és az Isten között.” (90:0.3) Ha az Urantia könyv eszközt ad a kezünkbe ahhoz, hogy eljuthassunk ehhez az isteni, megtapasztalható szeretethez, akkor ez talán összefoglalható tömören az alábbiak szerint: „(...) Istent keresve az emberek mindent keresnek. Istent megtalálva pedig mindent megtalálnak. Isten keresése nem más, mint a szeretet bőkezű adományozása, melyet a szeretet újabb és nagyobb mértékű adományozására való képesség meglepő felfedezése kísér.” (117:6.9) „Minden igaz szeretet Istentől származik, és az ember ezt az isteni ragaszkodást úgy kapja meg, hogy e szeretetet embertársainak adományozza. A szeretet a jellegét tekintve lendületes. Nem lehet bezárni; a szeretet élő, szabad, felkavaró és mindig mozgásban lévő. Az ember sohasem szerezheti meg az Atya szeretetét és zárhatja el egyúttal a szívébe. Az Atya szeretete a halandó ember számára csak azáltal válhat valósággá, hogy az adott ember személyiségén átszüremlik, amint e szeretetet a társainak átadja. (...)” (117:6.10) Az Isten jelenlétének tudatos megtapasztalására létezhetnek más eljárások is, azonban – ismétlem – nem szabad ennek az élménynek a kultiválásával próbálkoznunk, ne tévesszük össze az emberit az istenivel. Michael Persinger tudományos vizsgálatai kimutatták, hogy amikor mágneses „mezők hatásának tesszük ki a jobb agyféltekét (különösen a parietális/temporális lebenyt), akkor jellemző élményként valamilyen jelenlét vagy entitás érzete jelentkezik.” Persinger azt a megjegyzést fűzi ehhez, hogy „az élmény [szubjektív] jellemzőit erőteljesen meghatározza az, hogy milyen az alany személyes felfogása, amely az ő kultúrájában gyökerezik”, azaz egy buddhista Buddha jelenlétét érzékeli, egy keresztény pedig Jézus vagy Isten jelenlétét fogja érzékelni, és így tovább. Persinger azt is hozzáteszi, hogy „valószínűleg számos különböző inger létezik, amelyekkel ugyanezt vagy [valamilyen] hasonló elektromágneses mintát és az ennek megfelelő élmény elő lehet hívni. A mi kísérleti eljárásunk csak egy módszer.” 9 Ez az élmény minden valószínűség szerint teljes mértékben „a halandói elme válasza” (110:5.5), pontosabban az agy válasza a különböző ingerekre, és igen jól tesszük, ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk vagy

emberi eredetűeknek tekintjük. Ilyenformán „(...) a tudomány folyamatos fejlődése nagyban fokozza a hamis istenek halandóságát (...)”. (102:6.1) E misztikus élmény dicséretes ápolására irányuló törekvésben nem szabad megfeledkeznünk arról a figyelmeztetésről sem, mellyel óva intenek bennünket a „kivetített tudatosság révületszerű állapot[ának]” (100:5.8) igénybevételétől. Ez a tiltás minden helyzetre érvényes, nem csak magának a „meditálásnak” az esetére. Éppúgy óvakodnunk kell „(...) az olyan dolgok[tól] mint: a testi fáradtság, a böjtölés, a lelki egyensúly megbomlása [mint a jógázáshoz és a buddhista meditációhoz fordulást nyilvánvalóan elsődlegesen kiváltó ok], az elmélyült műélvezet, az eleven nemi ingerek, a félelem, a szorongás, a düh és a vad tánc (...)” (100:5.10), melyekről azt olvashatjuk, hogy olyan „misztikus” állapotot idéznek elő, melyek némelyikét a vallási hívek megváltozott tudatállapot elérésére használnak, s amelyek mindegyike az Urantia könyvben foglaltakból levezethetően valamilyen mértékben veszélyes. Tehát akár dicséretes dologról van szó, akár nem, az Urantia könyv mindenesetre hozzáfűzi azt is, hogy „(...) amikor e szokások társadalmi elszigetelődéshez vezetnek és vallási megszállottságban tetőznek, akkor már majdnem helytelenek.” (91:7.1) Másutt pedig ezt olvashatjuk: „A vallási álmodozás berögzült szokásával komoly veszély jár együtt; a megmagyarázhatatlan keresése valóságkerülési módszerré válhat, jóllehet korábban néha valódi szellemi közösség eszköze volt. Az élet dolgos területeitől való rövid időtartamú visszavonulás talán még nem jár komoly veszéllyel, viszont a személyiség tartós elszigeteltsége felettébb nem kívánatos. (...)” (100:5.8) Azonban maga a „miszticizmus” szó, melynek tartalmát 1934 körül definiálták, magában foglalt „vallási nézet[et] vagy irányzat[ot], mely az elme befelé irányuló észlelésén keresztül Isten és ember között valamilyen közvetlen kommunikációt jelent” és ez csaknem megfelel a Jézus-féle meditáció meghatározásának. Ami pedig „valódi szellemi közösség eszköze” (100:5.8). „(...) Ezek a magasra feljutott lelkek megszabadulnak az élet csekélységei miatti visszatartó küzdelmek sokaságától, s így felszabadulnak, hogy tudatosíthassák magukban a szellemfogalmak és a mennyei közléscsere felsőbb áramlatait. (...)” (160:3.5) Gyarapodás és szolgálat Úgy tűnik, hogy a Jézus-féle meditáció az imával, hálaadással és istenimádattal együtt adja a legbiztonságosabb technikát a Gondolatigazítóval való kapcsolatteremtés céljának eléréséhez. Először is NEM igényel megváltozott tudatállapotot. Emellett nem is jelent valamiféle rövidebb utas megoldást – vagy ahogy Rodan fogalmazott: „(...) könnyű és átmeneti eredmény[t] (...)” (160:3.5), mert elsősorban és legfőképpen a gyarapodástól függ. A rendszeres Jézus-féle meditáció nemcsak a „(...) vallási gyarapodásnak kedve[z]” (100:1.8), hanem „[a]z igazi ima hozzájárul a szellemi gyarapodáshoz, változtat a hozzáállásokon, és megadja azt a megelégedést, mely az isteniséggel való bensőséges kapcsolatból fakad.” (91:8.10) Úgy látszik, hogy kizárólag a körön visszatérő (pontosabban: spirálisan felfelé irányuló), a szellemi gyarapodással kéz a kézben járó, visszacsatolásos kapcsolatot jelentő Jézus-féle meditáció esetében teremthető ép és egészséges, kiegyensúlyozott közléscsere a Gondolatigazítóval: „Az Igazítók mindig a közeletekben és nálatok vannak, de ritkán képesek hozzátok közvetlenül szólni úgy, mint egy másik lény. Értelmi döntéseitek, erkölcsi választásaitok és szellemi fejlődésetek körről körre javítja az Igazító elmétekben való működésének képességét; körről körre így emelkedtek az alacsonyabb rendű Igazító-társulási és elme-ráhangolódási szakaszoktól egyre feljebb, és így az Igazító egyre hatékonyabban lesz képes arra, hogy az ezen Isten-kereső elme-lélek fejlődő tudatába egyre élénkebben és egyre meggyőzőbben ültesse be a beteljesülésről általa alkotott képi megjelenítéseket.” (110:6.5) Van azonban még egy olyan tényező, amely legalább ennyire szükséges a meditáció és a növekedés kiegészítőjeként (vagy másként: amely nélkül nem lehetséges kiegyensúlyozott növekedés). Ez pedig a szolgálat: „(...) A halandói elme és az abban lakozó Igazító kapcsolatteremtését gyakran segíti áhítatos, ellazult elmélyedés, de még gyakrabban könnyíti meg azt a teremtménytársak számára való önzetlen segédkezésben megnyilvánuló készséges és szeretetteljes szolgálat.” (91:7.1)

„(...) Jézus gyakran küldte az apostolait rövidebb egyedüllétekre abból a célból, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak, de az idejük nagyobb részében a tömegek szolgálatában kellett lenniük, az emberekkel kapcsolatban kellett maradniuk. Az emberi léleknek lelkigyakorlatra és szellemi táplálékra egyaránt szüksége van.” (91:7.2) Zárógondolatok Noha a „meditáció” kifejezés jelentése az Urantia könyv összeállítása óta eltelt évtizedek alatt sokat változott, az adott szövegkörnyezet elemzése alapján mindig világosan és félreértelmezhetetlenül megállapítható a mindenkori jelentéstartalma. Jézus tevékeny és dinamikus gondolkodással igyekezett kapcsolatot teremtetni és kommunikálni a Gondolatigazítójával, és ezt a módszert tanította a követőinek is. Ez a fajta meditáció nem mentes veszélyektől és fegyelmet is igényel, és mi, Jézus mai követői igen jól tesszük, ha megszívleljük azokat az útmutatásokat és intelmeket, melyeket az Urantia könyvben a Jézus-féle meditációval kapcsolatban, valamint minden olyan egyéb meditáció- vagy miszticizmusfajtával kapcsolatban olvashatunk, amelyek kiegészítő jellegű alkalmazása mellett döntünk. E téren sem, mint ahogy sok más téren sem hibázhatunk nagyot, ha Jézusról veszünk példát: „»Jézust követni« azt jelenti, hogy az ember személyesen is osztozik az ő vallásos hitében és belép a Mesternek az emberért végzett önzetlen szolgálat jellemezte élete szellemébe. Az emberi életben az egyik legfontosabb dolog az, hogy az ember kitalálja, hogy Jézus mit hitt, felfedezze az ő eszményképeit és törekedjen az ő felmagasztalt életcéljának elérésére. Minden emberi tudás közül az bír a legnagyobb értékkel, hogy az ember megismerje Jézus vallási életét és hogy miként élte azt.” (196:1.3) Forrás: ·

Holley, P.: Meditation in The Urantia Book: Jesus Style. In: UAI Journal, Vol. 20. № 1. Urantia Association International. 2013 február. p.1.,3-11. Eredeti megjelenés: Holley, Peter: Meditation in The Urantia Book – Jesus Style. In: The Fellowship Herald. Vol. 5. p.18-28. 2004.

“Close or continued thought, the turning or revolving of a subject in the mind, serious contemplation; mental reflection; often specifically, thought devoted to religious subjects.” Websters Universal Dictionary, Vol. II, World Syndicate Publishing Co., 1936. 2 Ld. http://www.dictionary.com 3 Ld. http://www.squarecircles.com/urantiabooksourcestudies/pdf/TheRodanParallels.pdf 4 New York: Abingdon Press, 1930. 5 p.94. 6 Weil azt is állítja, hogy „A meditáció nem választható el könnyen a transztól, ha nem vesszük figyelembe annak önkéntes és céltudatos jellegét.” A Report to the Ford Foundation, THE DRUG ABUSE SURVEY PROJECT, STAFF PAPER 6: Altered States of Consciousness. Andrew T. Weil, M.D. 7 A szerző, C.S. Shah így folytatja: „A samadhi helyett használható egy másik kifejezés, a »misztikus introverzió«, azonban a »transz« szó félreérthető, ezért annak használata kerülendő.” 8 Magánlevelezés. Engedéllyel közölve. 9 „Az isteni szellem nem érzések vagy érzelmek révén létesít kapcsolatot a halandó emberrel, hanem a legmagasabb rendű és leginkább szellemivé lényegített gondolkodás területén. A gondolataitok és nem az érzéseitek vezetnek benneteket Isten felé. Az isteni természet csakis lelki szemmel látható. (...) Minden ilyen belső és szellemi közösséget szellemi látásmódnak nevezünk. Az ilyen vallási tapasztalatok onnan erednek, hogy az emberi elmére hatást gyakorolnak az Igazítónak és az Igazság Szellemének az együttes műveletei, amint az Isten fejlődő fiainak eszméi, eszményképei, rálátásai és szellemi törekvései közepette és azokon működnek.” (101:1.3) „A Gondolatigazítónak nincs külön működési rendje önmaga kifejezésére (...)” (101:1.2) 1