MCS7 Ábrahám Barna Interetnikus kapcsolatok VII. (A magyar−szlovák interetnikus összefüggések. Történelmi csomópontok és folyamatok értelmezése ezeregyszáz év kölcsönhatásaiban 1.) A szlovákok korai történelmének vitás kérdései 1. A szlovákok etnogenezise, megjelenése a Kárpát-medencében Írásom célja annak áttekintése, hogyan látták magyar (tudatú) és szlovák gondolkodók a szlovák nép eredetét, felbukkanását „Pannóniában”, azaz a Kárpát-medencében, majd csokorba gyűjtöm, ugyancsak mindkét oldalról, a térség első jelentősebb államához, Nagymoráviához kötődő hiteket és tudományos tételeket. A téma látszólag személytelen, csupán a szakemberek egyre szűkülő körére tartozhat, ám ki fog derülni, hogy az ismertetett művek érvei és ellenérvei kitörölhetetlenül beépültek a mindennapok történelmi tudatába, bármikor aktivizálható gyúanyagot jelentenek a két nemzet hullámzó viszonyrendszerében. Az alapkérdés megvilágítására kissé hosszabban hadd idézzem a közelmúltban elhunyt KRISTÓ GYULA középkorkutatónk szavait: „Valójában arról van szó, hogy a 9. század végén a Kárpát-medence is részét képezte annak a Balti-tengertől a Balkánig húzódó nagy szláv néptengernek, amelyet a magyarok megjelenése kettévágott. Már közel két évszázada megfogalmazódott − és időről időre felbukkan azóta is − ezzel kapcsolatban a szláv vád, miszerint a magyar honfoglalók kárpát-medencei betelepülésükkel szétszakították a középeurópai szláv egységet, és jóvátehetetlen éket vertek az egyes szláv népcsoportok közé. Ilyen felfogásban − sajnálatosan bár − szinte önként adódik, hogy a kárpát-medencei szlávok középkori históriájának kérdésköre (bármikori jelenlétük, létszámuk, politikai szervezettségük, társadalmi fejlettségük) elvesztette tényeken alapuló tudományos jellegét, és az erre adott válaszok − hol a szláv fölény bizonygatásában, hol ennek elvitatásában − aktuális érdekek kiszolgálójává váltak, napi politikai praktikák színvonalára süllyedtek. Ezek sorában az egyik leginkább felszínen tartott kérdés a szlovák etnogenezis problémája, nevezetesen az, hogy a mai szlovákság egyenes leszármazottja, folytatója-e a honfoglalás előtti kárpát-medencei szlávságnak. A szlovák történetírás axiómaként kezeli azt, hogy a Nagy-morva »Birodalom« szláv népe és a mai szlovákság között egyenes, megszakítatlan vérvonal húzható. Erre a magyar történetírás − elvi síkon − azt válaszolta, hogy ez »egyértelműen történelmietlen, ideologikus és aktuálpolitikai célokat szolgáló megközelítés«, és ennek révén »válhatott a szlovien-szlovák etnikai, nemzeti fejlődésben a túlélés, a nagy történelem árnyékában méhként szorgoskodó nép képzete, metaforája a mai szlovák történeti köztudat alapjává, alapvetően hibás kiindulópontjává«. (Kristó 2003, 81−82.) A kárpát-medencei szlávok s ezen belül az északi régióban élők eredetével és megítélésével elsőként középkori krónikáinkban találkozunk. Szerzőik nem tagadják ugyan, hogy Árpád magyarjai már itt találták a szlávokat, ám azokat a hun birodalom felbomlása utáni kései jövevényeknek tartják, így az Attila leszármazottainak tekintett magyarok történelmi elsősége nem kérdőjeleződik meg. ANONYMUSnál (hagyományosan III. Béla, az újabb kutatások szerint viszont IV., azaz Kun László jegyzője) Álmos vezér és nemesei orosz földön, a halicsiaktól értesülnek arról, hogy a Duna−Tisza közét, mely egykor Attila király
2 birtoka volt, Salán (azaz Zalán) vezér őse foglalta el, aki szlovéneket meg bolgárokat telepített oda. Az Erdéllyel határos, a Maros és a Szamos közti sávot viszont Marót vezér vette birtokába, jelenleg az ő unokája, Mén-Marót uralkodik ott. Anonymusnak lehettek tehát töredék információi, melyekkel azonban szabadon bánt. Mai olvasóként elfogadhatjuk a szlovén etnonymum (népnév) használatát, hiszen a 9. században ez még a szlávok általános önelnevezése, így szerepel a korai nyelvemlékekben. A bolgárok dél-alföldi jelenléte is valamennyire elfogadható. A szerző láthatólag a marót szó szláv eredetével (jelentése: ’morva’) is tisztában van, ám a vezért nem északon, ahogyan elvárnánk, hanem a Tiszántúlon szerepelteti. Költött személy az Ungváron székelő Laborc ispán.” (P. Mester, 21, 23.) A nyitrai szlávok leírásával a következő fejezetben foglalkozom. A Kárpát-medence szláv népességét Anonymus nem sokra becsüli: vagy önként behódol és szolgál a magyaroknak, vagy megsemmisítő vereséget szenved. Egyedül Mén-Marótnak sikerül méltányos módon távoznia a hatalomból: átadja országát Árpádnak, leányát pedig feleségül Zolta fejedelemfinak. (P. Mester, 23, 30−32, 39, 41−43, 56−58.) KÉZAI SIMON (13. század második fele) krónikájában már megjelenik Szvatopluk alakja, a többi adat viszont igen zavaros. Eszerint Etele (Attila) utódainak és népének pusztulása után „Pannónia tíz évig király nélkül volt, csupán csak szláv, görög, német, morva és vlach jövevények maradtak benne. (…) Végül Szvatopluk, Marót fia emelkedett ki közülük, egy bizonyos lengyelországi herceg, aki Bactrát leigázva, a bulgárok és a morvák uralkodója lett, s a hunok pusztulása után hasonlóképpen Pannóniában is uralkodni kezdett.” (Kézai, 133.) THURÓCZY JÁNOS munkája a szlávokat illetőleg (1488) kifejezetten Szvatoplukot tárgyalja, ezért vele a következő fejezetben foglalkozom. Nem tudjuk, voltak-e a szlovákoknak elképzelésük eredetükről, korai történelmükről a korábbi századokban, az első összefoglaló mű ugyanis ismereteink szerint 1642-ben jelent meg (Viva gentis Slavonicae delineatio ’A szláv nemzet eleven leírása’). Szerzője, a Csehországból bevándorolt JAKUB JAKOBAEUS eperjesi tanár ill. lelkész a krónikák fenti tételei mellett konkrétan a szepességi német DAVID FRÖLICH történelmi munkájára válaszolhatott. A lőcsei tanár azt bizonygatta, hogy a németek, akik a bibliai Jáfet fiai, mindjárt a babiloni torony építése után telepedtek meg a Kárpát-medencében, mai utódaik tehát a terület őslakóinak leszármazottai (Restgermanen Theorie). A szlávok (ahogyan nevezi őket: szarmaták, henétek) csak az utolsó római császárok alatt települtek be, tehát Nagy Sándor nekik adott állítólagos kiváltságlevele (lásd alább) szerinte hamisítvány. Jakobaeus munkája nem maradt ránk, de tudjuk, hogy a szláv nemzetet szintén Jáfettől származtatta, és külön foglalkozott a szláv nyelvvel, valószínűleg annak szépségét és elterjedtségét dicsérve. (Tibenský 1972, 186.) Az egyre gyakoribbá váló őstörténeti munkák gerince úgyszintén az a tétel, hogy a szlovákok a nagy és dicső szláv nemzet tagjai, amely ősi voltával (eredetük a babiloni toronyig nyúlik vissza) és nyelvének elterjedtségével emelkedik ki. (Tibenský 1965, 44) A korszak legnagyobb hatású munkája PETER REWA, azaz RÉVAI PÉTER turóci főispán, koronaőr műve (De monarchia et sacra corona Regni Hungariae ’A monarchiáról és a Magyar Királyság szent koronájáról’, 1659), melyben a szerző leszögezi, hogy a szláv a legelterjedtebb nyelv a világon, segítségével „az Adriától az északi óceánig fél Európát és Ázsia egy részét (konkrétan a kiterjedt orosz birtokokat említi) be lehet utazni. A szlovák kultúrában elsőként közli NAGY SÁNDOR állítólagos KIVÁLTSÁGLEVELÉT, melyben a makedón uralkodó hűségükért és harci érdemeikért kizárólagos lakóhelyül a szlávoknak adományozza az északtól egészen Itália déli határaiig húzódó területet. Az egyéb betelepülők legyenek örökre a szlávoknak alávetve. Ez a 15. századi cseh hamisítvány a barokk korban a szlávok őslakos voltának a legkedveltebb bizonyítéka, (Tibenský 1965, 45−46.), bár hitelességét már Bél Mátyás kétségbe vonta. A szlovákok számára hatékony ellensúlyt jelentett a magyarok háromszoros (hun, avar, magyar) foglalásával szemben, hiszen sok száz évvel sikerült így megelőzni nemcsak Árpád, hanem Attila népének bejövetelét is. MARTIN
3 SZENTIVÁNYI / SZENTIVÁNYI MÁRTON egy értekezésében (1699) kifejti, hogy Magyarhon első lakosai a pannonok voltak, kik szlávul beszéltek. Máshol a Vág és Garam mentén élő szlovákokat az ókori jazygok utódjának tekinti (a jazyk ’nyelv’ szó hasonlósága alapján). (Tibenský 1972, 188.) 1678-ban kiadott szólásgyűjteményében DANIEL SINAPIUS-HORČIČKA a kiváltságlevél mellett a szlávok nyugati, Elba-menti és lausitzi lakóhelyeire is utal, megállapítva bár, hogy ott jórészt kihaltak (viszont józanul elveti a babiloni időkig visszamenő „túlhajtott” eredetmagyarázatot). Fontos új elem azon elterjedt tétel cáfolata, hogy a szlávokat a ’rabszolga’ jelentésű latin sclavus szóval nevezték el az idegenek: Horčička a Slovák−Slovan népnevet a sláva, azaz ’dicsőség’ szóból vezeti le. (Tibenský 1965, 49.; Tibenský 1972, 187.) JÁN FISCHER-PISCATORIS zólyomi teológus wittenbergi disszertációja (1696) szintén a hazai németek és magyarok ellenében kívánja bizonyítani a nagy és ősi szláv nemzet elsőbbségét, az előbbihez hasonlóan eredeztetve a Slovan−Slavus népnevet, s elsőként jelölve meg a szláv nemzetet a Slavia kifejezéssel. Az ősöket egyébként az ókori illírekben látja (Teutana királynő nevét például a magyar tót szóval azonosítja), s ennek alapján a szlávokat az állítólagos szkíta−kelta nyelvcsalád legdicsőbb leszármazottainak tekintve elítéli azokat, akik a szlávot szolga-nyelvnek tekintik. (Tibenský 1965, 52−53.; Tibenský 1972, 187−188.) Ezidáig maga a szlovákság ritkán vált tudományos eszmefuttatás tárgyává. Igaz, a 18, század elején sor került eredetvitára az ún. szarmata-elmélet (mely szerint a szlovákok ősei északról érkeztek) és az illír-koncepció (a délről történt bevándorlás) hívei között. (Tibenský 1972, 188.) Voltak akik a cseh és a szlovák nyelv eltéréseire is fölfigyeltek, s óvtak a két nemzet azonosításától (Vavrinec Benedikti z Nedožier, Daniel Sinapius-Horčička, Tobiáš Masník). A szlovákság azonban leginkább az össz-szlávság részeként jelenik meg. Az egyes szerzők a szláv nemzet−nyelv erényeit automatikusan átruházzák magára a szlovákságra, melyet nem különítenek el a szlávságon belül, viszont ott kiemelkedő szerepet kaphat. DANIEL KRMAN / KRMANN DÁNIEL evangélikus szuperintendens fogalmazta meg azt a tételt, hogy anyanyelve a többi szláv nyelv szülőanyja, a cseh, a horvát, az orosz, a lengyel, a morva stb. mind belőle származik. Ő is kiemeli, hogy „a szláv nyelv és nemzet soha nem a rabszolga, hanem a dicsőség szóval nevezte meg magát, és hetven országra terjed ki.” (Tibenský 1965, 57−58.) A 18. század szerzői viszont egyre inkább észreveszik az egyes szláv népeket, fölerősödik egyfajta „törzsi” gondolkodás. E kettősség jellemző már MATEJ BELre / BÉL MÁTYÁSra. Egyrészt (Pavol Doležal Cseh nyelvtanához írott bevezetőjében) összefoglalta a szlávok eredetét magyarázó addigi elméleteket: józan kritikai érzékkel elutasítja például a vandálok szláv voltát, a Nagy Sándor-féle kiváltságlevelet pedig mesének minősíti. Ezen túlmenően viszont behatóan foglalkozott a szlovákok eredetével. Szerinte őseik délről érkeztek lakóhelyükre még a hunok és a gepidák előtt, őslakos voltukat bizonyítják a várak és városok nevei, saját nevük pedig nem a rabszolgából származik. Fő művében (Notitia Hungariae…, 1735−1742) e tételek mellett az autochtonitás (őslakos voltuk) politikai jelentőségére is rámutat. Fönti bevezetőjében a magyarhoni-szláv, azaz szlovák nyelvjárást „hazai nyelvnek” nevezi, mivel a bejövő magyarok régóta megtelepedett szlávokat találtak itt. (Tibenský 1965, 61−69.) Mint a későbbiekben részletesebben szó lesz róla, a 18. század elejétől a német tudósok mellett a magyar (tudatú) nemesség ideológiája is egyre nagyobb kihívást jelent, s így a szlávok−szlovákok etnogenezise, korai történelme politikai kérdéssé válik. JÁN BALTAZÁR MAGIN katolikus pap a hagyományokhoz híven a szláv nemzet őseinek tekinti a szkítákat, a szarmatákat, sőt a vandálokat is. A népnevet a sláva ’dicsőség’, a slovo ’szó’ vagy a človek ’ember’ szóból származtatja. (Tibenský 1965, 75.) A szlovák nemesi családból származó, kortársai szerint túlhajtottan szláv tudatú jezsuita, SAMUEL TIMON / TIMON SÁMUEL is a jazigokat, a szarmatákat, a markomannokat és a kvádokat tekinti a szlovákok őseinek, s így
4 fenntartja a szlávok őslakos voltát Pannóniában, melynek nevét is a szlovák pán ’úr’ szóból eredezteti. (Tibenský 1965, 96−97.; Niederhauser, 572). Azon tudós véleményekkel szemben, melyek elvetették a szlávok 6. század előtti betelepedését a dunai térségben, az autochtonelmélet védelmezőjeként lépett föl − háttérbe szorítva kritikai érzékét − a hazai felvilágosodás kimagasló alakja, ADAM FRANTIŠEK KOLLÁR / KOLLÁR ÁDÁM FERENC, a „tót Szókratesz” (Kazinczy véleménye). (Tibenský 1965, 103.) A túlhajtott őskeresés elterjedtségét jelzi például MATEJ MARKOVIČ szarvasi evangélikus lelkész 1745-ben született történeti összefoglalója, melyből megtudjuk, hogy Pannóniát ősidők óta két nemzet lakta: a görögök és a szlávok/szlovákok. Ez utóbbiaké volt a Duna, a Tisza, a Tátra és a Vág. (Tibenský 1965, 100.) Néhány évtizeddel később komoly kihívást jelentett az autochton-elmélet számára ŠTEFAN SALAGIUS / SZALÁGYI ISTVÁN egyháztörténeti munkája (’A pannóniai egyház helyzetéről’, 1777), mely a nemzetvédők szemére vetette, hogy kitalált őstörténeti mesékkel akarják öregbíteni nemzetük dicsőségét. A szerző elveti az említett ókori népektől való származást, s leszögezi, hogy a szlovákokat a 6. század előtt nem említik a források, tehát csak ekkor települtek mai lakóhelyükre. Szalágyit egyébként nem vezérelték nemzetellenes szándékok, hangsúlyozza, hogy a nagymorva korszak az ókori elődök nélkül is éppen elég dicsőséget jelent a szlovákoknak. (Tibenský 1965, 111.; 127−128.) Ettől függetlenül JURAJ PAPÁNEK nemesi származású plébános, az első ránk maradt átfogó szlovák történeti összefoglaló (’A szláv nemzet története − A szlávok királyságáról és királyairól’, 1780) szerzője szükségesnek ítélte, hogy megvédje az ősi eredetet. Ő is fölsorolja az ókori elődöket, a címben jelzett, kitalált állam kezdeteit ennek megfelelően a Kr. e. 1. századra teszi, és a királyok névsorát is megalkotja hozzá, az ismert morva uralkodókkal zárva azt. (Tibenský 1965, 112.) Papánek ősszláv történetét lerövidítette és a szlovák területre szűkítette JURAJ FÁNDLY katolikus pap (’A szláv/szlovák nemzet összefoglaló története’, 1792), s ezáltal hatásosabb nemzetvédő munkát adott kortársai kezébe. Papánekhez hasonlóan latinul írta művét. (Tibenský 1965, 148−149.) Igen jellemző ekkori nemzetvédő munka JURAJ ROHONI / ROHOŇ Bácskában működött nevelő, prédikátor költeménye (Palma quam Dugonics similesque Magyari Slaviae eripere attentarunt vindicata (’Védelmezett érdemek, melyeket Dugonics és hozzá hasonló magyarok el szándékoztak ragadni Szláviától’, 1795), melyben a szlovákokat nem csak őslakosnak tekinti, hanem a későbbi ismert népnevet is eredetileg hozzájuk köti: „Ha már most az országlakókat helyesen akarjátok számba venni, a szlávok száma, higgyetek nekem, nagyobb lesz. […] Ezt a tényt eléggé bizonyítja a nemzet »ungrus« elnevezése, amelyet neki bizonyára a szláv nyelv adott. Előbb már ennek a névnek örvendezett egy igen hatalmas nemzet, minthogy a magyar e földekre tette volna lábát. (Szörényi, 600. ill. Magyarságkép, 43.) A hagyományos barokk szlávizmus továbbélő tételei mellett − azokat erősítve − a század végétől gyorsan terjedt Herder nézete a szlávok tiszteletreméltó múltjáról és fényes jövőjéről, világtörténeti hivatásáról. Ennek foglalatát találjuk JÁN KOLLÁR fő műve, a Slávy dcéra (Szláva leánya, 1824) Előhangjában: a szlávok tanították meg Európát a hajózásra, a bányászatra, a szántás-vetésre, kereskedésre. (Danczi 1942, 117.) Az átfogó szláv büszkeségen belül a 18. század közepétől terjedni kezdett az az elmélet, mely szerint Pannónia volt az európai szláv őshaza, s így a szlovák áll legközelebb a közös ősnyelvhez. E szempontból különösen nagy hatást gyakorolt a szlovákokra JAN KRIŠTOF JORDAN morva történész munkája, mely egész fejezetben méltatja a szlovák nyelv jelentőségét. (’A szlávok eredetéről’, 1745) (Tibenský 1965, 100.) Így adja elő a szlávok eredetét JÁN HOLLÝ Svatopluk című hősi eposzában (1833) a morva uralkodó: a Fekete-tenger mellékéről a Tátra alá jöttek, benépesítették a Tisza és a Duna közötti területet, s innen rajzottak szét a Dunántúlra, a Visztula, a Don, a Volga partvidékére, az Adriáig és a Keleti-tengerig. A herderi koncepciónak megfelelően egyébként a szlávok
5 Hollýnál is termőre fordítják az elvadult földeket, kifejlesztik a kézművességet, a kereskedelmet, városokat emelnek stb. (Hollý, II. 350, 356, 358.; Danczi 1943, 347.) Az (ó)szlovák nyelv központi helyzetét, szláv ősnyelv voltát hirdette a nyelvi önállósodás két fő alakja, ĽUDOVÍT ŠTÚR (Nárečja slovenskuo) és MICHAL MILOSLAV HODŽA (Větín o slovenčine) is. A szlovákok központi helyzetének képzete a közvéleményben máig tartja magát, ennek megfelelően a szlovák nyelv a legarchaikusabb, a legtisztább és a legszebb hangzású a szláv nyelvek közül, s egyfajta szláv eszperantó szerepét játssza. (Krupa−Ondrejovič, 66., 70.) Nyilvánvalóan nemzetvédő célokat szolgált FRANKO VÍŤAZOSLAV SASINEK képe a pannóniai szlávokról: elutasítja, hogy Pannóniában Nagy Károly terjesztette volna elsőként a kereszténységet, hiszen itt, úgymond, már régóta létezett glagolita-szláv liturgia. Másik meglepő fölfedezése a hungarus, ugri stb. népnév etimológiájára vonatkozik: szerinte a Goriczia, Ugoricia névből származik, s eredete végső soron a szláv gora ‘hegy’ szóra vezethető vissza. A Hungarus alatt eszerint indokolatlan ‘magyart’ érteni, hiszen a pannóniai kalandozókra – Krajna szláv lakosaira – már századokkal korábban használják. Az országnév szlovák alakja − Uhorsko − úgyszintén a ’hegyek mellett’ jelentésű u hôr szóból származik. (Sasinek 1905a, 69−70.) A szlovákok a nagymorva kortól folyamatosan lakóhelyükön élnek, más etnikumok viszont csak a 13. században kerültek oda. (Niederhauser, 585.) A túldimenzionált őstörténeti tudattal homlokegyenest ellentétben a 19. századi cseh tudósok (František Palacký óta) azt vallották, hogy a szlovákok cseh eredetűek: őseik Morvaországból vándoroltak be a Felső-Vágmentén keresztül a Tátráig. (Czambel 1903, 3940.) A magyar kormányzat iránt lojális, kortársai iránt magyarónnak tekintett SAMO CZAMBEL, aki minden szálat el akart vágni csehek és szlovákok között, ezzel szemben azt állította, hogy a szlovák a kulcs azon szláv nyelv megismeréséhez, melyet a magyarok bejövetelekor itt beszéltek, a szlovákok tehát a Kárpát-medence egykori szláv lakosságának fennmaradt töredéke. Czambel azonban szakít az autochton-elmélettel: a szlovákok szerinte is bevándorlók, ám délről érkeztek, őseik a bolgárok, szlovének őseivel éltek együtt, a szlovák tehát eredetére nézve déli szláv nyelv. Elméletét mindenki elutasította, ám a mai nyelvtudomány részlegesen igazat adott neki, kimondva, hogy a középszlovák nyelvjárás − az irodalmi nyelv alapja! − déli eredetű. (Czambel 1903, 75–76., 84.) A vita a cseh tudományossággal 1918, a közös állam megteremtése után is folytatódott. Vezető nyelvészek, földrajztudósok, történészek vallották a szlovákok kevert jellegét, többágú etnogenezisét. Mindez érthetővé válik, ha belegondolunk, hogy a csehszlovákizmus jegyében Prága megtagadta a szlovákoktól az önálló nemzeti létet, tehát ki kellett mutatni, hogy a „nemzet keleti ága” egyébként sem egységes nyelvi−kulturális−történelmi képződmény. A nagy tekintélyű nyelvész, VÁCLAV CHALOUPECKý 1923-ban megjelentetett Staré Slovensko (’A régi Szlovákia’) című monográfiájában azt fejtegette, hogy Szlovákiának két történelmi magja volt: a nyugat, azaz Nitriansko, cseh kapcsolódású, népességű terület, és a keleti Bychorsko a Tisza vízgyűjtőjében, melyet különböző etnikumok népesítettek be, sokszínű amalgámot hozva létre. A két magterületet a Tátra, a Mátra és a Fátra átjárhatatlan övezete elszigetelte egymástól. Az elméletet J. KORcAK földrajzi szempontból gazdagította, szintén kiemelve, hogy a Kelet lakossága a szomszédok expanziójának passzív színtere volt. Más munkájában megkülönböztet három egyenrangú törzsi területet Csehszlovákia területén – a cseh, a morva és a szlovák – és negyedikként az alacsonyabb rangú bodrogit avagy keletszlovákot. (Tajták 2001, 310−11.) A szlovák érvelést gyöngítette, hogy a szlávságon belüli súlyuknak ellentmondani látszott csekély létszámuk. A vezető nyelvész, JÁN STANISLAV öntötte tudományos formába azt az igen vitatható tételt, miszerint a kora középkorban a szlovák etnikai terület lényegesen kiterjedtebb volt. Pannónia szinte egészében szlovák ekkor: a szlovák−délszláv nyelvhatár a későbbi Somogy, Baranya és Tolna megyén keresztül Bogyiszló és Szeremle között érhette el
6 a Dunát. Stanislav mindennek óriási jelentőséget tulajdonít: a szlovák történelem részévé válik Pribina és Kocel Balaton melléki fejedelemsége, szent Cirillnek és szent Metódnak Kocel udvarában kifejtett tevékenysége, érthetővé válik a források utalása, miszerint a nyitrai és a kisbalatoni alakulat ugyanazon állam része volt, világossá válik, hogyan folytathatott Rasztiszlav, Kocel és Szvatopluk nagyhatalmi politikát, végül pedig szlováknak tekinthetők az ószláv emlékek ún. pannonizmusai. A források úgymond még a 15. században is jelzik a szlovákok itteni jelenlétét. Pozsony, Nyitra térsége szlovákok által sűrűn lakott térség a korban, a Csallóköz is szlovák, Váctól északkelet felé szlovák települések sora húzódott, ezek dél felé Kalocsáig kirajzottak. Szlovák volt a Mátra, a Bükk, a Tokaji hegység, azután Kárpátalja, Bihar (legalább a 13. századig), sőt a Maros bal partja is. Mint Stanislav fogalmaz: évszázadokkal később − a török kiűzése utáni időszakra gondol − az idetelepülő szlovákok a régi örökséget vették birtokba. A szerző ahol csak lehet, kimutatja a régi nyelvterület középszlovák jellegét, ezáltal védve nemzete egységét, szerves történelmi fejlődését; úgy véli, maga a „nemzet géniusza” mutatta meg, hogy idővel a középszlovák váljék kapoccsá minden szlovák számára. (Stanislav, 7−17.) Ezzel szemben a magyar írók, tudósok, nemzetiségpolitikusok a 19. században illetve 1945 előtt még azt is kétségbe vonták, hogy a szlovákok vagy azok ősei már a kora középkorban itt éltek a Kárpát-medencében. Láttuk, hogy a középkori krónikák a magyar foglalás elsőbbségét könnyedén megoldották a hun−magyar azonosság tételével. A történelmi elsőség kérdése a modern nemzettudatok kialakulásával vált élessé. A reformkori költő-filozófus SZONTÁGH GUSZTÁV egy darabjában ütközteti a két álláspontot: a szlovák Jónás szerint „hamarébb volt ez Pannonia, mint Hunnia földe, […] a tótok eredeti lakosai ezen földnek a takým spůsobém jussunk öregebb”, s a magabiztos magyar jogi gondolkodásra, nemesi történelemszemléletre jellemzően a magyar Miklós ezt egy idő után nem is vitatja, inkább a fegyveres hódítás jogára és a fehér ló általi adás-vételre hivatkozik. (Szontágh, 74−75.) A kialakuló tudományos történetírás álláspontját visszatekintőleg jól jellemzi Peter Ratkoš − úgyszintén egyoldalú − tanulmánya: „A Csehszlovák Köztársaság kialakulásáig a magyar burzsoá történetírásban alig akadt olyan tudós, aki a szlovákokat a magyar betelepedés előtt létező nagymorva eredetű szláv szubsztrátumnak ismerte volna el.” (Ratkoš, 103.) A kiegyezés utáni időszakban GRÜNWALD BÉLA történész, zólyomi alispán − Hunfalvy Pál jeles földrajztudósra hivatkozva − azt állította, hogy nagyon csekély szláv népesség élt itt a magyarok bejövetelekor, sőt a „felvidék” [sic!] a 14. századig alapvetően német volt, s csupán ezek elszlávosodásával, valamint a husziták és egyéb „cseh portyázók” megtelepedésével vált szláv jellegűvé. „A mai tótság […] újabb nép s jövevény, s nagy tömegében későbbi lakosa a honnak a magyarnál”. (Grünwald, 23.) A 19. század végén kiadott egyetemes történeti összefoglaló is úgy vélte, hogy a morva birodalom összeomlott a magyarok csapásai alatt, és Szvatopluk népe fokozatosan beolvadt. „A mostani felvidéki tótok nagyrészt a 15. századbeli husszita mozgalmakban bevándorolt cseh utódok, s a Szvatopluk morváihoz valószínűleg nem sok közük van.” (Borovszky, 530.) KARÁCSONYI JÁNOS szerint „ez erdős, magas hegyek a magyarok bejövetelekor is és még azután két századon át, tehát a 900−1100. években mind lakatlanok voltak. […] A szlovák-tótok nem őslakók itten, hanem csak a 12. századtól kezdve lassan bevándorló és a századok folyamán elszaporodott jövevények. A Morva és az Odera folyók felső völgyében lakó fehér-horvátok ivadékai ők.” (A magyar nemzet történeti joga hazánk területéhez, a Kárpátoktól le az Adriáig, 1916. Idézi: Mályusz, 50.) IVÁNYI BÉLA úgy vélte, hogy „a mai Trencsén-, Árva-, Zólyom-, Turóc-, Liptó-, Szepes- és Sáros-megyék a 10−11. században vagy egészen lakatlan, vagy pedig csak gyér népességű határvédő övet képeztek.” A szlovákok szerinte a 13. századi felső-oderai szorb bevándorlók utódai. (Pro Hungaria Superiore, 1919. Idézi: Mályusz, 50.)
7 Immár a szétválás után (1922) jelent meg MÁLYUSZ ELEMÉR monográfiája Turóc megye kialakulásáról. A szerző utalt a szlovák etnikai kontinuitás átpolitizált jellegére: „Azt a kérdést, hogy az észak felé mindinkább terjeszkedő magyarság talált-e lakosságra, teljes históriai objektivitással kell vizsgálnunk, menten mind a soviniszta vacuum-elmélettől, mind pedig a rokonnak, sőt azonosnak hirdetett cseh-szlovák nép virágzó államéletét hirdető felfogástól. (Mályusz, 30.) Mályusz elismeri, hogy tovább élt a szláv lakosság, ám azt kisszámúnak tekinti. (Mályusz, 37, 39.) Az amúgyis mérgesedő szlovák−magyar vita különös aktualitást kapott Dél-Szlovákia 1938-as visszacsatolásával. Mint a kor vezető szlavistája, KNIEZSA ISTVÁN leszögezte: „A magyar−szlovák etnikai határ kérdése már a világháború előtt is egyike volt a legtöbbet vitatott nemzetiségi problémáknak. (…) Vajon a magyarság vagy a szlovákság a régibb, vajon a magyarság a honfoglalás óta tartja-e birtokában a mai lakóhelyeit, vagy csupán a legújabb korban mesterséges magyarosítás révén került ide, illetőleg vajon a szlovákság a honfoglalás előtti szlávság közvetlen utóda, vagy pedig később, esetleg csak az újkorban települt-e be.” (Kniezsa 1941, 5.) A szerző elveti a probléma elfogult, átpolitizált kezelését, ugyanakkor beismeri: „hogy ezek a XI. századi szlávok a honfoglaláskor itt talált lakosság utódai-e, vagy pedig csak a 10−11. században költöztek-e be mai területükre, arra vonatkozólag csupán kivételesen van valamelyes támpontunk”. (Kniezsa 1938, 400) Ettől függetlenül elfogadja, hogy a Morva völgyének illetve onnan a Garamig húzódó területnek a 11. századi szláv népessége úgymond a nagymoráviai „morva-tótok” leszármazottja. Észak és kelet felé haladva a szerző szinte mindenhol mutat ki szláv lakosságot, ám hangsúlyozottan a magyarsággal keverten, vagy igen csekély számban, a tágabb értelemben vett Zólyom erdőségeit vagy a Kassa fölötti tájegységet például szinte lakatlannak tekintve. (Kniezsa 1938, 403−405.) Ami a magyar−szlovák nyelvhatárt illeti, a helynévanyag és az okleveles források alapján arra a következtetésre jut, hogy a szlovákok számára legfontosabb területen, Nyitra térségében a déli sáv a középkorban szinte teljesen magyar volt, s a Galgóc−Nyitra vonaltól északra is vegyes lakosság élt, számos pontján a magyar megtelepedés ment végbe előbb. (Kniezsa 1941, 14−17.) A Garam völgyében egészen Garamszentbenedekig ment föl a nyelvhatár. A folyóvölgyekben Trencsén, Bolondóc, illetve Garamszentkereszt, Zólyom magasságában voltak a gyepün hagyott országkapuk magyar helyőrségei. Keletebbre, az Ipoly völgyében s Gömörben keverten élt a két etnikum, a Sárosban a Tarca mentén volt korai és messze északra felhatoló magyar megtelepedés. (Kniezsa 1938, 376−383.) Összefoglalólag megjegyezhetjük tehát, hogy Kniezsa a szlovákok súlyát csökkenti, s inkább a magyarok korai jelenlétét domborítja ki, főként a déli sávban. A szlovák történészek 1945 után is kitartottak, s máig kitartanak a szlovákok őseinek koraközépkori megtelepedése mellett, bár elismerik az értelmezés problémáit. Mint JÁN DEKAN jó három és fél évtizede megjegyezte: „Természetesen a Nagymorva Birodalom etnikai jellegének a problémája már ezelőtt [egy 1952-es kiadvány megjelenése − Á. B.] is feltűnt a történészek és a nyelvtudósok munkáiban, de ez a kérdés mindig csak a Nagymorva Birodalom lakossága nyelvi hovatartozása kérdése volt, amikor is a szerzők − főleg a tények politikai megítéléséből kiindulva − csehekről, szlovákokról, morvákról, sőt csehszlovákokról is beszéltek.” (Dekan, 72.) A szerző az ötvenes években a pannon legendák alapján a morvaslovien nemzetiség kifejezést használta, míg pályatársai a nagymorva, esetleg morva nemzetiség mellett, vagy egyszerűen csak a morvák mellett kardoskodtak. Dekan, átvéve a szlovákok kevert etnogenezisének fentebb ismertetett tételét, úgy véli, hogy Nyugat-Szlovákia területe nyugatról, Kelet-Szlovákiáé kelet felől, Közép-Szlovákia pedig több oldalról népesült be szláv lakossággal. A szerző szerint Délnyugat-Szlovákia területe, egészen Nyitra térségéig, a 9. században szoros etnikai, nyelvjárási és kulturális egységben állt a későbbi Morvaországgal, s összhangban a marxizmus tételével, miszerint egy osztálytagozódású
8 társadalomban a nemzetiségi tudatnak is osztályjellege van, a morva tudat is nyugatról, Rastislav idejében honosodott meg itt. A két magból egységesült állam etnikumára Dekan az ó-morva nemzetiség terminust javasolja. (Dekan, 75−82.) A vezető nyelvtörténész, EUGEN PAULINY óvatosan fogalmazott és a problémákat gondosan kerülő kijelentéssel intézte el a kontinuitás kérdését: „A Nagymorva Birodalom bukása azt eredményezte, hogy eltűnt a nagymorva nemzetiség [?], melynek alakulása főként a 9. század második felében oly sikeresen haladt előre.” A nyugatiak beolvadtak a csehekbe, míg „a nagymorva nemzetiség keleti része, azaz a Duna és a Kárpátok nyugati karéja között nyugati szlávok, fokozatosan átalakult a szlovák nemzetiséggé, később nemzetté. A 10−14. század során megszülettek a szlovák nemzetiség létrejöttének és formálódásának alapjai, és az alakuló szlovák nemzetiség megvalósította az össztársadalmi nyelvi forma megszületésének alapvető feltételeit.” A szerző kimondja, hogy a tatárjárás előtt már a szlovákok közvetlen elődei éltek a területen. (Pauliny, 48., 50.) A marxista korszak magyar történészei a proletár internacionalizmus ellenére sem fogadták el a korai szlovák nemzetté válás tételét. Ezt PETER RATKOŠ is szóvá tette, sejtetve, hogy Magyarországon ez burzsoá maravány: „A Csehszlovák Köztársaság kialakulásáig a magyar burzsoá történetírásban alig akadt olyan tudós, aki a szlovákokat a magyar betelepedés előtt létező nagymorva eredetű szláv szubsztrátumnak ismerte volna el. […] A kontinuitás és a szlovák nemzetiség további fejlődése kérdésében a magyar történeti kutatásban még ma is kétkedéssel találkozunk. Éppen ezért már a tudományos haladás és a közös múlt kölcsönös objektív megismerése érdekében is szükséges a szlovák nemzetiség eredetének és fejlődésének megvilágítása. (Ratkoš 1972, 103.) A szlovák medievisztika sok energiát fektetett abba, hogy cáfolja a magyar oldal egy hagyományos tételét. Mint Ratkoš fogalmazott: „Megállapításunk […] célja, hogy megvilágítsa a téves elképzeléseket a Szepesi és Zólyomi Erdőről, melyeket Anonymus úgy említ, mint az Árpád-féle »hódítók« periferikus érdekszféráját. E közép-szlovákiai erdőkomplexumok lakatlan voltát a burzsoá történészek agyalták ki, alábecsülve a štúri nemzeti mozgalmat, annak hagyományát, miközben magát Anonymust nem egészen helyesen értelmezték.” (Ratkoš 1969, 11.) A magyar kutatók régi tétele, hogy az északi régió igen gyéren lakott térségeit külföldi telepesek − tehát nem valamely őshonos lakosság − népesítették be. Falutörténeti monográfiájában SZABÓ ISTVÁN ismerteti a soltészfalvak alapításának gyakorlatát, kiemelve, hogy nálunk a folyamat Lengyel- vagy Morvaországhoz képest jócskán megkésett, még a 16. században sem zárult le, másrészt hangsúlyozza, hogy e német jogú falvakban a telepesek, sőt egyre inkább a soltészek is legyelek, morvák vagy egyéb szlávok. Ez a kép is a felföldi szlávság késői és jórészt nem hazai eredetét sugallja − habár Szabó utal rá, hogy már a 14. században hazaiakat is telepítettek. (Szabó, 114−117.) A vezető magyar középkor-kutatók közül többek között GYÖRFFY GYÖRGY figyelmeztetett a szomszéd országok történetírásának tendenciózus vonásaira: „Ha sikerül történeti tétellé avatni, hogy a Kárpát-medencében a IX. század vége előtt szlovákok, románok és horvátok laktak, akkor a honfoglaló magyar hozzájuk képest jövevény, s ősi szlovák, román és horvát földet »bitorolt« több, mint 1000 éven keresztül. (A »bitorlás« − »usurpatio« kifejezés még olyan komoly művekben is feltűnik, mint R. Marsina: Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. Bratislava 1971. Vol. I. p. XI.)” Györffy ellenvetése: „De vajon lehet-e az I. évezredben lezajlott népvándorlásokat és politikai változásokat ma jogosnak vagy jogtalannak tekinteni, s ismer-e a nemzetközi jog 1000 éves bitorlást?” (Györffy 1982, 297.) A szlovák etnikum kialakulást illetően a szerző rámutat: „A mai Szlovákiát az eltérő folyóvidékek, főként a Duna és Tisza vízgyűjtő területe annyira széttagolják, hogy egységes etnikum kialakulásának előfeltétele, az egységes településterület nem volt meg. Elképzelhető, hogy volt időszak, amikor egyik vagy másik kárpáti folyóvölgyben egy folyóról elnevezett etnikum
9 kialakult, de ez önálló néppé nem vált. (…) Etnikai állandóságról e térségben pedig azért sem beszélhetünk, mert az avar birodalom teljes összeomlása (803) után új szláv népcsoportok nyomultak az avarok által feladott területekre, s a gepidák, valamint az avarok jelentős része fokozatosan beolvadt a szlávságba. Ilyen módon mehetett át a germán gepidák teut neve a Kárpát-medence szláv népességére, s lett Szlavónia (a mai Zágráb központú Horvátország) régi magyar neve Tótország. De etnikai állandóságról a IX. században sem beszélhetünk; e tekintetben a 830-as években a Morva-melléki nagymorvák terjeszkedése zavarta meg az etnikai folyamatosságot, s így érthető, hogy ennek a nyelvileg inkább változó és kevert, semmint egységes területnek a Duna fölötti felén a Bajor Geográfus a morván és a bolgáron kívül más helyben lakó népet vagy törzset nem jelöl meg.” Györffy következtetése tehát: „szlovák népről attól kezdve beszélhetünk, hogy etnikumukban kialakult a »mi−ők« tudat, pontosabban attól, hogy a Vág-vidéki szlávok egy népnek tekintették magukat az Ondava−Ung vidékiekkel, és ez utóbbiak maguktól eltérő népnek és kultúrközösségnek tekintették az erdélyi, a szlavóniai és a szlovéniai szlávokat. Ez a folyamat pedig biztosan nem állt fenn a magyar honfoglalás idején s az Árpád-korban. A mai Szlovákia területén eltérő szláv nyelvcsoportokból levezethető helynevek mutathatók ki. Úgy látszik, hogy e táj a nyugati, keleti és déli szlávság erdős hegyektől megszakított szélterülete volt.” A Felföld még századokra az is maradt: a gyéren lakott völgyeket a királyi hatalom 1200 tájáig védelmi sávnak, gyepűelvének tartotta meg, s különböző etnikumú határőröket telepített a kevés telep közé, melyeket más ajkú behurcolt és vásárolt rabszolgák, illetve az államszervezéssel megbízott hospesek már amúgy is elszigeteltek egymástól. Később a gyepűelve feladás és a királyi erdőbirtokok eladományozása megnyitott az utat tömeges nyugati, főleg német népesség betelepítése előtt; jöttek szlávok is, de a legkülönbözőbb helyekről, így egyelőre semmivel nem járultak hozzá valamiféle szláv-szlovák etnogenezishez: „A DélLengyelországból, Sziléziából, Cseh- és Morvaországból jött telepesek kezdetben ugyanúgy nem tekintették magukat egy eredetűnek más eredetű szláv társaikkal, amint a délszláv területről vásárolt heretikus pogány uheg~uhug rab cselédek vagy a fogoly čeljad „család”ok. „A szlovák etnikum előzménye a mai Szlovákia területén különféle szláv nyelvi csoportokhoz tartozó gyér telepek meg-megszakadó lánca, melyet a Kárpátokon túlről történt telepítések töltöttek fel, egyben differenciáltak.” Gömörben például, amelyre nézve rendelkezünk megfelelő forrással, a szlovák etnikum kialakulásáról a 14. század közepéig nem beszélhetünk. „Kétségtelen, hogy voltak korai szláv telepek a Vág, Nyitra, Garam és Ipoly völgyében, de ezek keletkezésének időpontja és az egy időben fennállott telepek száma a tömeges oklevéladás kora előtt tudományosan megállapíthatatlan.” A szerző azért is elveti a korai etnogenezist, mert nincs saját elnevezés e századokban: a sloven a szlávok közös neve volt, „az önálló etnikumot jelző szlovák népnévre pedig a 15. századig nincs adat”. (Györffy 1982, 298−301.) A szakszerű tanulmány végén Györffy mindazonáltal hangot ad pesszimizmusának: „Tisztában vagyok vele, hogy a régi Magyarországból kivált népek vezetői önálló dicső történetet kívánnak adni népeiknek, s ma ezt csak a magyar történelemmel szembeállítva képesek megtenni. Ezért tartok kilátástalannak ma tudományos vitát ilyen tárgyban, hiszen szomszédaink historikusai nemzeti misszió teljesítésére törekednek, s történetírásuk eredményeként a tömegekben már eddig is olyan elvárás keletkezett, amellyel tárgyilagos történész nem mer szembe szállni, mert nemzetellenesnek bélyegzik, s a magyar oldalról jött felfogást ugyanúgy elutasítani kötelesek, mint elutasította a reform- és Bach-korszak magyar történetírása az osztrák, illetve német történészek cáfolatát a magyarok hun eredetéről.” (Györffy 1982, 302) A szerző a tízkötetes összefoglalóban is hangsúlyozza, hogy „a 12. századig pusztának, desertumnak mondták a magyarok és lengyelek között fekvő erdős Felvidéket.” (Györffy 1984, 636.)
10 A néprajzkutató PALÁDI-KOVÁCS ATTILA ugyancsak a terület igen ritka népességét emeli ki: „A Felföldön az erdőrengeteg irtása és a lakosság megtelepülése − legalábbis a bükkösök és a fenyvesek övezetében − csupán a 12. század derekán vett lendületet. […] Déli sávjától eltekintve a népvándorlások korában a kora középkor idején is lakatlan perifériának számított.” (Paládi-Kovács, 9.) Utolsó, a közelmúltban megjelent könyvében másik vezető medievistánk, KRISTÓ GYULA nem tagadja, sőt hangsúlyozza a szlávok korai jelenlétét: „a szlávságot kell a legnagyobb létszámú etnikumnak tekintenünk a 9−10. század fordulóján a Kárpát-medencében, hiszen ellenkező esetben a tényt, hogy szinte az összes nagyobb, ősi indoeurópai eredetű víz neve a szlávból jutott be a magyarba, nem tudnánk magyarázni.” Véleménye szerint számos szláv eredetű helységnevünk és maga a település (a Felföldön ilyen: Galánta, Pankota stb.) visszavezethető a 9−11. századba. A szerző azt is leszögezi, hogy a 9. században az avarok és más etnikumok elszlávosodásával a szláv lett a Kárpát-medence leginkább használt nyelve. Ebből azonban nekünk messzemenő következtetéseket nem szabad levonnunk, mert Kristó arra is rámutat, hogy igen alacsony lehetett a népsűrűség, mintegy 0,7 fő/km2, s ez alól az általunk vizsgált terület éppen nem kivétel: „Ott, ahol a legnagyobb bőségben fordulnak elő szláv víznevek (a Kárpát.medence északi részén), egészen a 13− 14. századig lakatlan rétségekről, üres földekről beszélnek az oklevelek.” (Kristó 2003, 27−28., 30−34.) Ami a szlovákság eredetét illeti, Kristó − szigorúan okleveles források alapján − a Felföld északi felét − a Garamszentbenedek−Kistapolcsány vonal fölötti térség, Hont, Gömör északi pereme, a Szepesség, Sáros nagy része stb. − igen gyéren lakottnak tekinti, e régióban „külön megyék a 11. században nem alakultak, az e területeket is felölelő megyék a szélek felé hosszan elnyúlva legyezőszerű alakot öltöttek, vagyis a peremvidékek csak elvileg tartoztak egy-egy beljebb fekvő vár igazgatása alá, gyakorlatilag e szinte lakatlan térségekben egyelőre nem volt kit igazgatni.” A szerző szerint a terület a külföldről jövő telepítésekkel kapott népességet. (Kristó 2003, 82−84.) Újfent elismeri, hogy a honfoglaló magyarok alapvetően szlávokat találtak a Kárpát-medencében, ám tömeges őshonos szláv népesség e korból inkább a Dunántúlról adatolható. „Éppen ott, ahol a 9. századi szlávok és a mai szlovákok közti kontinuitást bizonyítani kellene, vagyis a Felvidéken, nincsenek ezt igazoló adatok, illetve valószínűsíteni lehet, hogy ide − és más határ menti területekre − szintén külországokból érkezett nagyszámú népesség.” Véleménye szerint Cseh- (ezen belül Morva-), Lengyel- és Oroszország volt a kibocsátó, s itteni további migrációjukat nagyban könnyítette a királyi birtokrendszer, hiszen az uralkodó még délebbre, a medence közepe felé telepíthette őket. A legfontosabb származási országra utal az a tény, hogy a Felföld nyugati felén létrejött telepesfalvakat az oklevelek cseh-morva kifejezéssel lehotának (’mentesség’, ’könnyítés’) nevezik, tehát valószínűleg alapítói is csehek voltak. Gömörtől keletre lehoták már nem fordulnak elő, tehát a cseh-morva telepítés addig jutott el. Árvában, Liptóban, Szepesben inkább a lengyel, utóbbi keleti részeken még az orosz betelepülés dominált, amit a telepesfalvak volya neve is jelez. Ugyancsak nagy jelentőségű a 14. században meginduló ún. vlach kolonizáció, amely jogilag vlach (román), ám nyelvileg rutén pásztorkodó tömegeket hozott a Felföld keleti felébe. Kristó az áttekintés végén elvi szinten visszatér a szlovák etnogenezis kérdéséhez: „Feltűnhetett, hogy egyetlen esetben sem szlovákokat említettem. Ennek az a magyarázata, hogy szlovákokkal a szó mai értelmében a középkor folyamán nem számolhatunk. Olyan szláv népesség élt a 9−15. század között a Felvidéken, amely több összetevőből éppen korszakunk végére kezdett néppé válni. Ha nem is nagy számban − amint hogy eredendően sem sokan voltak −, de bizonyos szláv tömbök gyér népsűrűség mellett megélték a magyar honfoglalást, és egészen a 11. századig őrizhették szláv nyelvüket. Közülük egyesek esetleg még találkozhattak a 11. században induló, Magyarországra tartó első szláv betelepülőkkel. Ezek nyugaton csehek (morvák), a térség középső részén lengyelek, keleten oroszok (ruténok)
11 voltak, de ez utóbbiak másutt is megtelepedtek a Felvidék magashegyi részein. Ezt a sokszínűséget mai napig jól tükrözi a szlovák nyelv erős nyelvjárási tagoltsága. Ebből a sokféle népességből kezdett korszakunk végén összekovácsolódni a későbbi szlovákság. 1444-ben jelenik meg először a szlovák népnév (minőségét jelzően a csehvel együtt), 1512ben pedig Észak-Magyarországot első ízben Sclavonia etnikai terminussal jelölték meg. (Kristó 2003, 85−106.) Végül a Balaton-melléki szláv fejedelemség kapcsán meg kell említenünk, hogy CS. SÓS ÁGNES, az ásatás egyik vezetője leszögezte: dunántúli szlovák eredetű lakosság léte a 9. századra vonatkozólag nem bizonyítható, a nyelvészeti érvek déli szlávok mellett szólnak (talán válasz Ján Stanislavnak a kiterjedt szlovák településterületet vázoló nagyívű elméletére). (Cs. Sós, 4.) A magyar kutatók elutasító álláspontja ezidáig nem befolyásolta a szlovák történészeket, akik alapvetően kitartanak a nagymorva−szlovák kontinuitás mellett. A Pádovában élő MILAN S. ĎURICA nagy vihart kavart kronológiája 811-re teszi „az első történelmi említést a legrégibb szlovákokról”. (Ďurica, 7.) Összefoglaló művében DUŠAN KOVÁČ elsősorban szlávokról beszél ugyan, utalva a források szlovien illetve az állam nevéből levezetett morva kifejezésére is. Alábbi mondata viszont az etnikai folytonosságot feltételezi: „Nagymorávia rövid, mindössze háromnegyed évszázados fennállása nagy jelentőségű volt a szlovákok további történelmi fejlődése szempontjából.” Később, a Magyar Királyság értékelésekor így fogalmaz: „a szlávokból, akik valamikor Nagymorávia területén éltek, kialakultak az etnikai szlovákok”, illetve ugyanott: „Noha a slovenský (szlovák) szó csupán a 13. századtól dokumentálható, a szakirodalom helyesnek tartja, ha a Slovák és slovenský (a szlovákot jelentő főnév és melléknév) fogalmakat a történelmi Magyarország fennállásának egész idejére vonatkozólag használjuk.” − azaz, tehetnénk hozzá, már a 11. században szlovákokról beszéljünk. (Kováč, 29., 33.) Kritikus hangot üt meg azonban, gyümölcsöző párbeszéd kezdetét jelentheti EDUARD KREKOVIČ néhány éve megjelent esszéje. A szerző leszögezi, hogy amint a DélnyugatSzlovákia területén élt egykori germánokat nem lehet azonosítani a mai németekkel, ugyanúgy az akkori szlávokat sem tekinthetjük szlovákoknak, mégpedig azért nem, mert egy etnikum meghatározásánál nem a genetikai származás vagy a nyelv a döntő, hanem az identitás, az önmeghatározás. „Kétségtelen, hogy nem öröktől fogva vagyunk szlovákok, hanem valamikor azzá váltunk. Amióta területünkön a szlávok megjelentek − ami biztosan tehető a 6. század második felére − azóta máig fennáll a megtelepedés és a kultúra bizonyos folyamatossága, ami azonban nem föltétlenül, sőt egyáltalán nem etnikai kontinuitás, és tekintettel a genetikai keveredésekre még egyenesvonalú biológiai folytonosságnak sem tekinthető.” Mint a szerző rámutat, a szlávok ekkor, de még háromszáz év múlva is igen közeli nyelvjárásokat beszéltek, és a források sem tesznek különbséget közöttük, egységesen a latin Sclavi elnevezést alkalmazzák rájuk, teljesen mindegy azután, hogy ezt szlovákra Slovania, Sloveni vagy éppen Slovieni alakban fordítjuk le. A 9. században már megindult egyfajta differenciálódás, de a későbbi szlovákok ekkor még közös etnikumot alkottak a morvákkal. „Fölösleges tehát azon elmélkedni, hogy Szlovákiában már akkor a szlovákok ősei éltek. Itt éltek természetesen, ám nyilvánvalóan még nem szlovák identitással, nem tartották magukat szlováknak. Ha megkülönböztették volna magukat a morváktól, ez a tény föltehetően megjelent volna a korabeli írásos forrásokban. […] Szlovákia területének lakói nyilván rendelkeztek valamiféle identitással, ám ez valószínűleg inkább földrajzi, regionális jellegű volt. Nyilvánvalóan valamely politikai alakulathoz (a Nyitrai Fejedelemség vagy más nem ismert kisebb hatalmi egység) tartozáson alapult.” (Krekovič, 22−23) JÁN STEINHÜBEL ugyancsak úgy véli, hogy a Slovieni / Sloveni a 9. században még nem lehetett a Nyitra-vidék (Nitriansko) lakóit jelölő népnév, mert nem volt alkalmas arra, hogy
12 megkülönböztesse őket a velük egy államban élő morváktól. (Steinhübel, 27−28.) VLADIMÍR TURČAN is leszögezi, hogy „a 9. században a mai Szlovákia lakosságának nem volt semmiféle közös nemzettudata, sem egyéb összetartozás-érzése.” Pribina tehát nem volt szlovák fejedelem, csupán egy a regionális uralkodók közül. (Turčan, 31.) 2. A Nagymorva Birodalom megítélése Nincs még egy korszak, amely oly mértékben meghatározta volna a szlovák történeti tudat és a nemzeti ideológia fejlődését, mint a Nagymorva Birodalom időszaka. 1848-ig nincs még egy történelmi fejezet, amely oly mértékben alakította volna a magyar−szlovák diskurzust, egymás meg- és elítélését, mint ez a mindössze hét évtizedig fennállott állam. Az alábbi két fejezetben természetesen nem kívánom részleteiben áttekinteni ennek történelmét, nem is korára, a 9. századra összpontosítok, hanem utólagos megítélését, néhány mérvadó szerző nézeteit ismertetem, természetesen mindkét részről. Nagymorávia középkori krónikáinkban jelenik meg először; a szerzők számára nem önmagában érdekes, hanem a magyar honfoglalók dicsőségét hivatott öregbíteni. A szlávok megtelepedésével kapcsolatban láttuk, hogy szerzőink a hunok révén a magyarokat tekintik a Kárpát-medence valódi őslakóinak, jogos örököseinek, a szlávok államát pedig csak bitorló alakulatnak, mely születését is csak az Attila halála miatti zavaros viszonyoknak köszönhette. Eszerint hiányzott mind jogi alapja, mind katonai ereje, s történelmi igazságtételként zúzták szét Árpád magyarjai. A szlovákok írásbeliségében Nagymoráviával még évszázadokig nem találkozunk, kizárható tehát, hogy az a történeti tudat vagy legalább a szájhagyomány része lett volna. Az is nyilvánvaló, hogy a krónikák által formált fenti Nagymorávia-kép nemigen volt alkalmas a nemzeti büszkeség öregbítésére. A 17. század izmosodó szlovák literátor-rétegére s a tág nemzettudatot hatalmasan megnövelő barokk szlávizmusára volt szükség ahhoz, hogy meginduljon Szvatopluk államának önálló, a magyar hagyománnyal szembehelyezkedő értelmezése. Első ízben a jezsuita SZŐLLŐSI BENEDEK / BENEDIKT SZŐLLŐSI latin−szlovák énekeskönyvének előszavában jelent meg jelentős történelmi személyiségként a nagymorva uralkodó, mint akinek uralkodása alatt Cirill és Metód Krisztushoz térítette a „pannon nemzetet”, majd e szent férfiak úgymond elérték Miklós pápánál. hogy a nép nyelvén végezhessék az istentiszteletet. (Tibenský 1965, 47.) A korszak ismerete láthatólag eléggé hézagos még, vagy pedig Szőllősinek kiadványa tárgyához nem feleltek meg a tények, miszerint a nagymorva lakosság évtizedek óta keresztény volt már a testvérpár érkezésekor, akit egyébként már az előző fejedelem, Rasztiszlav hívott meg, Szvatopluk pedig nemhogy nem támogatta, hanem görbe szemmel nézte működésüket, s Metód halála után ki is űzte tanítványaikat. Szintén a térítéshez kötődik, és még pozitívabb az uralkodó képe a már említett DANIEL KRMAN / KRMANN DÁNIEL kronológiai vázlatában, mely az 1708-as zsolnai szlovák (cseh) kalendáriumban jelent meg, Mint átfogó tanulmányában (II. Rákóczi Ferenc és szabadságharca a szlovák nemzet kultúrájában) KÄFER ISTVÁN idézi: „Sweropilus magyar király a szlovákokat először vezette a keresztény hitre.” Ugyanakkor népét határozottan megkülönbözteti a csehektől és a morváktól, akik ráadásul pusztító ellenségként jelennek meg. (Käfer 1991, 25−26.) Krman morva-képe már egy közeledő gyökeres fordulat előjele. E fordulat nem annyira belső tudományos meggyőződésből fakadt, mint inkább a magyar ideológiára adott válasznak tekinthetjük. A 18. században, a túlfűtött barokk nemesi öntudat és történelem-szemlélet jegyében (tehát nem valamely sajátos szlovákgyűlölet folyományaként) Nagymorávia ismét terítékre került. BENCSIK MIHÁLY, a nagyszombati egyetem közjog-professzora 1722-ben kiadott röpiratában
13 tagadta Trencsén város és megye jogát arra, hogy magát a Natio Hungarica részének tekinthesse, mivel Szvatopluk népének leszármazottai, aki egy fehér lóért eladta országát, majd vereséget szenvedett. Így a szlovákok „a magyarok örökös jobbágyai” lettek, csupán bérlői az általuk lakott−művelt földnek. (Tibenský 1972, 188−189.) Az irat kiváltotta a trencséni, azaz szlovák nemesség haragját, s a közgyűlés megbízta JÁN BALTAZÁR MAGIN dubnici plébánost azzal, hogy adjon méltó választ „a Diaeta szerzőjének a megyét elborító bűzös kipárolgása” ellen (az ellen-röpirat: ’Tüskék…, avagy a nemes Trencsén vármegye és a hasonnevű város védelme’, 1723) Mint láttuk, Magin is a dicső ókori népektől származtatja a szlovákokat, annál kevésbé viszont a morváktól: nemzetvédő konstrukciója egyik pillére az, hogy Szvatopluk népe kipusztult a háborúkban, a trencséniek − maga a szlovák nép − tehát annak utóda nem lehet. (Tibenský 1965, 80−81.) Ez nála csak egy végig nem vitt fölvetés, néhány évvel később viszont a már ugyancsak említett SAMUEL TIMON / TIMON SÁMUEL Imago antiquae Hungariae (’A régi Magyarhon képe’, 1733) című munkájában immár kidolgozott koncepció. Szerinte a kvád származású szlovákok nyelvi és erkölcsi vonatkozásban különböztek az ó-morváktól, akik leigázták őket. A magyarok tehát nem a szlovákokat győzték le, sőt ezek továbbra is a terület urai maradtak. (Tibenský 1972, 190−191.) Még radikálisabb szakítást jelentett JURAJ SKLENÁR pozsonyi líceumi tanár munkája (Vetustissimus Magnae Moraviae situs ’Nagymorávia legrégibb fekvése’, 1784), aki úgy vélte, hogy a Nagymorva Birodalom nem a szlovák régióban, hanem a szerb Morava folyó mentén alakult ki, ott feküdt Nyitra, Dévény, ott volt a fejedelmi székhely, bár Szvatopluk észak felé meghódította a szlovák területet, sőt Morva- és Csehországot is. Az egyébként nem eredeti (már a 16. században megfogalmazott) elmélet lényege: a magyarok, akik Sklenár szerint délről érkeztek a Kárpát-medencébe, ezt a déli országot igázták le, és Árpád életében el sem jutottak a Dunától északra. A szlovákok tehát nem a magyarok által alávetett nép leszármazottai, sőt az ő őseik már a morvák.érkezése előtt a Tisza és a Nyitra mentén éltek. (Tibenský 1972, 194−195.) Sklenár meghökkentő, légből kapottnak tűnő elmélete éles vitát váltott ki, elsősorban KATONA ISTVÁN történésszel, s érveik jól érzékeltették, hogy nem annyira tudományról, mint inkább nemzetvédelemről van szó. Sklenár koncepciója nem a jövőt képviselte, elszigetelt álláspont maradt. A meginduló nemzeti ébredést sokkal inkább szolgálta JURAJ PAPÁNEK már említett munkája, mely az őstörténeti fejtegetések mellett önálló fejezetet szentelt Szvatopluknak, „a szlovákok királyának”. Hősét ideális uralkodóként mutatja be, olyan kimagasló hadvezérként, akit a keleti frank uralkodó, Arnulf bajor−frank−alemann hadai és magyar szövetségeseik csak együtt, minden oldalról bekerítve tudtak legyőzni. Thuróczy és Bonfini úgymond téved tehát, amikor egyedül a magyaroknak tulajdonítja a szlovák királyság megdöntését − ők segédek voltak csak e küzdelemben. (Tibenský 1965, 112−113.) Szvatopluk mint szlovák király alakja még idealizáltabb JURAJ FÁNDLY említett átdolgozásában. (Tibenský 1965, 148.) Nagymoráviát már a Bernolák-követők első nemzedéke kisajátította a szlovákok számára. A nagymorva örökség egyöntetű vállalását jól mutatja ŠTEFAN SALAGIUS / SZALÁGYI ISTVÁN említett munkája: miközben nem átallotta kihúzni a talajt a dicső ókori szlovák történelem lába alól, hangsúlyozta, hogy Nagymorávia történelme bőségesen kárpótol mindezért, az igazi dicsőség e korszakban keresendő. (Tibenský 1965, 128.) Méltó helyet kap JÁN KOLLÁR fő művében, a Slávy dcérá-ban Dévény, a szláv erő és egyenetlenség emlékműve, az ellenségtől körülfogott Nyitra stb. (Danczi 1942, 121.) Mint már láttuk, JÁN HOLLÝ eposzt, legsikerültebb művét írta Szvatoplukról, melynek végén Isten Cirill tudtára adja, hogy Szvatopluk meg fogja alapítani a szlovákok nagy királyságát. A költő természetesen teljes mértékben idealizált alakot állít elénk. (Danczi 1943, 348., 349.) Ugyancsak eposzt szentelt Cirill és Metód tevékenységének. ĽUDOVÍT ŠTÚR történelmi áttekintésének (Starý i nový vĕk Slováků) legterjedelmesebb és legihletettebb fejezete Nagymorávia méltatása, lokalizálása: „Nagy, népes és dicső ország volt ez, melyet
14 Nagymoráviának hívtak: apáitok földje, országa volt. A Tisza melletti Tarca folyótól a széles Dunáig húzódott, onnan a Tátráig, amögött pedig még a messi végeken érintkezett Lengyelországgal, Csehországgal és Sziléziával. [...] Minden országban ismert volt neve és dicsősége, mindenki megadta neki az illő tiszteletet; sokan kerestek itt menedéket védpajzsa alatt, kérték segítségét: dicső ország volt! Dicsőségét délen a Duna zengte, az északi országoknak pedig a magas Tátra adta hírül!” A megtelepedett ősök „letelepedvén lassacskán kezdték megművelnia földet, kiirtották a tövist és bogáncsot, és arcuk verejtékével ekével szántották bevetették és beültették, hogy hozzon gabonát és gyümölcsöt.” Kialakultak falvaik, majd városaik. Buzgón imádták isteneik bálványait, míg nem Mojmír és számos követője megkeresztelkedett. Rasztiszlav meghívta Cirillt és Metódot, s általuk lett teljes a térítés. „És követte őt unokaöccse, Szvatopluk, ki okosságban és vitézségben kimagaslott a királyok és fejedelmek közül, miként növésével a nyárfa a fűzfák közül. Háború tört ki a németekkel, ám azok égették meg magukat, mert Szvatopluk megverte hadaikat, maradékukat pedig szétszórta.“ (Štúr, 140−143.) E heroizáló kép hagyományozódott azután nemzedékről nemzedékre, olvasókönyvekben, elbeszélésekben, regényekben, operában stb. A szlovák régészet és történetírás eszközeinek jelentős részét fordították a nagymorva korszak vizsgálatára, szokatlan módon a SzTA Régészeti Kutatóintézete is Nyitrán székel. MILAN S. ĎURICA munkája igen behatóan tárgyalja Morávia történetét, mely itt „szlovák fejedelemség / királyság” vagy éppen „szlovák birodalom”. (Ďurica, 8−18.) Csupán az utóbbi időben találkozunk új hanggal, mely a kötelező hódolat helyett valós értékelést kínál: Szvatopluknak „akár már mint a megszálló [azaz morva − Á. B.] hatalom nyitra-vidéki képviselőjének, akár mint morva uralkodónak el kellett fojtania minden, az egységesítési folyamatot veszélyeztető dezintegrációs tendenciát. Ha a szlovák nemzeti történelem szemszögéből értékelnénk a korszakot, akkor Szvatopluk nyilvánvalóan nem volt a szlovák nemzet kezdeti formálódásának jelképe vagy képviselője. Történelmi helye a másik oldalon keresendő. A szlovák etnikum formálódásának kezdetét a helyi szláv elit jelentette. […] Pribinát és a mai Szlovákia területén uralkodó többi szláv regionális fejedelmet természetesen semmiféle közös tudat nem kötötte össze, és Szlovákia mai politikai határait sem tekintették geopolitikai térségnek.” (TURČAN, 34−35.) Végül vessünk egy pillantást Nagymorávia történetének azon elemére, mely az utókor − nemcsak a szlovák és a cseh − szemében a legfényesebb és legmaradandóbb: vizsgáljuk meg Cirill és Metód tevékenységének kérdését. Egykorú életrajzukkal (pannon legendák) nem foglalkozom, mivel ezek tudományos közlésükig nem voltak ismeretesek a szlovákok számára. Elsőként a már említett SZŐLLŐSI BENEDEK emelte ki a testvérpár vélt döntő szerepét a szlovákok megtérítésében. (Tibenský 1965, 47.) A szlovák literátusok fokozatosan kisajátították népük számára a „cirill-metódi örökséget”, előszeretettel utaltak arra, hogy a szlovákok úgymond elsőként vezették be az anyanyelvű liturgiát, a szláv írásbeliséget. Így jelennek meg JÁN KOLLÁR Slávy dcérájában − természetesen a szláv mennyország közepén, Szláva anya trónusa mellett − , JÁN HOLLÝ eposzaiban (Svatopluk, Cirillo-Metodiada), ĽUDOVÍT ŠTÚR említett összefoglalójában stb. 1863-ban, jövetelük ezredik évfordulóján ŠTEFAN MOYSES besztercebányai püspök fényes ünnepséget szervezett, beszédében hangsúlyozta a testvérek jelentőségét a szlovákok, Magyarhon és a szlávság számára. (Kiliánová, 122.) A cirill-metódi örökség (cyrilometodské dedičstvo) a szlovák nemzettudat − és természetesen a politika − állandó hivatkozási pontja lett (az Alkotmány preambulumába is bekerült), életművük alkotja minden irodalom- vagy nyelvtörténeti kézikönyv első fejezetét. EUGEN PAULINY, aki egyébként elismeri, hogy az ószláv irodalmi nyelvet a testvérek már érkezésük előtt megalkották és használták a balkáni szlávok körében végzett missziós munkájukban, hosszan tárgyalja tevékenységüket. Hangsúlyozza, hogy kimunkáltságban, gazdagságban az ószláv semmivel nem maradt el a
15 görögtől és a latintól. „Hosszú századokig kellett azután várnunk olyan színvonalú irodalmi nyelvre, mint amilyen az ószláv volt nálunk a 9. században.” Azt is elismeri azonban, hogy Metód halála, illetve a szláv papok kiűzése után ez az írásbeliség gyorsan hanyatlott, s folytatás nélkül megszűnt. (Pauliny, 43−46.) Dušan Kováč újabb összefoglalója Rasztiszlav függetlenségi, önálló egyházalapítói törekvéseit emeli ki, hangsúlyozva, hogy rövid működésük ellenére „Konstantinnak, Metódnak és tanítványainak sikerült értékes életművet alkotniuk, amely a kora középkori európai írásbeliség ékességei közé tartozik, amit a szlovákok és más szláv népek is saját kulturális örökségüknek tartanak.” (Kováč, 31.) A legújabb − kritikus − álláspontot Vladimír Turčan képviseli, aki aláhúzza, hogy Rasztiszlav eredetileg a pápától kért térítőket, aki frank függése miatt nem küldhetett, ezért fordult a fejedelem Bizánchoz. A latin kereszténységbe kívánta országát integrálni, csak éppen egyenrangú tagként, a sokat emlegetett „Kelet és Nyugat között híd-szerep” keresése tehát mitologikus konstrukció. Egyébként III. Mihály tisztában volt vele, hogy őt jobb híján keresték, amellett nem akarta feszíteni a húrt a frank uralkodóval, ezért „vitorlák nélküli hajót”, csupán inkompetens missziót küldött Nagymoráviába (az önálló egyházszervezéshez Rasztiszlavnak püspökre lett volna szüksége, a testvérek azonban még csak papok sem voltak). A szerző egyébként elismeri tudományos és szervezői érdemeiket, ám rámutat, hogy az importált, senkinek nem hiányzó ideológiai konfliktusokkal, a konfrontációval a latin papsággal maguk tették lehetetlenné helyzetüket. Az új ábécé és nyelv ismerete egyébként is csak a maguk szűk körére korlátozódott, a lakosságot, sőt az úgyszintén írástudatlan helyi elitet semmilyen módon nem érintette, kulturális színvonalukat nem emelte, tehát semmiféle örökségről nem beszélhetünk. „A bizánci misszió rövid intermezzója ellenére kultúránk Nyugaton, a latin civilizációban gyökerezik.” (Turčan, 40−41.) A Nagymorva Birodalom korábbi magyar megítélésével már foglalkoztunk. Tekintsük át most megítélését és lokalizálását a 19–20. századi történetírásban. Jelentőségének, a korban játszott szerepének megítélése, de még lokalizálása is kulcsszerepet játszik a magyar–szlovák (korábban egyben csehszlovák) viszonyban, párbeszédben. A szlovák értelmiség számára az első szlovák államot, a középkori nagyságot jelenti, egyben pedig az első szlovák–magyar konfliktust, hiszen a hagyományos szlovák felfogás szerint a virágzó birodalmat a betolakodó nomád magyarok döntötték meg. Ugyanezért viszont Nagymorávia a magyar történetírásban, történeti tudatban is jelentős szerepet játszott, mint a honfoglalók erejének, felsőbbrendűségének bizonyítéka a szlávokkal szemben. Számos egyéb szaktudományos problémához hasonlóan ez a kérdés is mélyen beleágyazódott a mindenkori magyarországi (és csehországi illetve szlovákiai) viszonyokba, illetve az ideológiagyártó elit gondolkodásába. A 19−20. században megjelent magyar kézikönyvek, fontosabb tanulmányok vizsgálata tehát egyben az aktuális magyar–szlovák, magyar–cseh viszony tanulmányozásához is adalékul szolgálhat. SZALAY LÁSZLÓ műve a magyarság egyedülálló történelmi hivatásának közismert gondolatát ismétli, s ezzel jelzi: a morva állam időleges jelenség, történelmi zsákutca volt csupán: „Több faj lakta e földet, melyek közül egy sem bírt képességgel állodalmat alkotni, [...] a feladás nagy volt, s megfejtésével a magyar fajt bízta meg a gondviselés.” Érdekes azon tétele, miszerint Árpád a kijevi oroszokat letelepítette a Kárpátok alján, s a „tótságot” alájuk rendelte. A magyarok itt tehát szlovák őslakosságot találtak. (Szalay, 3−15.) SALAMON FERENC volt az első, aki mikrofilológiai módszereket alkalmazott a nagymorva kérdés egyik részterületén, ti. Pribina és Kocel fejedelemségének lokalizálási kísérletében. Meggyőző forráskritikával, valamint földrajzinév-elemzésekkel arra a következtetésre jutott, hogy az azidáig (egyébként a mai napig) a Dunántúlon, Zalavár környékén keresett morva székváros (Mosaburg) valójában a mai Klagenfurt, esetleg Cilly (ma Celje, Szlovénia) közelében feküdt. (Salamon, 118–122.)
16 A 19. század legnagyobb történeti összefoglalása, a millenniumi tízkötetes behatóan foglalkozik a morva állam történetével is. A korszakot tárgyaló fejezet MARCZALI HENRIK munkája. Alaptétele szerint a birodalom – híján minden „nemzeti összetartásnak” – egy-két nagy személyiségnek azok életére korlátozódó műve volt. A szlávság Rasztiszlav és Szvatopluk alatt „akkora politikai jelentőségre tett szert, minőt azóta e területen nem ért el.” Mint más helyen megjegyzi, Szvatopluk volt „a szláv nemzet első világtörténeti képviselője”, tettei alapján barbár, de volt érzéke a művelődés iránt, amennyiben politikai célokra fölhasználhatta. Birodalma az első szláv államalakulat, melyet nem idegenek alapítottak. Ugyanakkor óriási a felelőssége, mulasztása, hiszen a szláv liturgia, művelődés esküdt ellenségeként kizárólag latin misét hallgat, frank papokkal veszi körül magát, s ő teszi tönkre Metód (Methodios) szláv egyházát. A szerző szerint ezzel saját népe szellemét juttatta érvényre, mivel a „tunya, igénytelen, vad és buja szlávokra a kereszténységnek a görög testvérpár által hirdetett szigora és szelídsége” kevéssé hatott; lelki vezetőit a „szláv barbárság” sokkal inkább a romlott frank papságban találta meg. A szerző Szvatopluk korának gyakori hibáit, hadjáratait – nyilvánvalóan anakronisztikusan – valamiféle fajok harcaként, frankok, szlávok és bolgárok halálos, kegyetlen küzdelmeként ábrázolja. „Belső-Afrikába kell most képzelnünk magunkat” – kommentálja a 884-es pannóniai hadjárat eseményeit. (Marczali, 85–86, 91, 94, 96, 111.) E szintézis egyetemes történeti párja, BOROVSZKY SAMU munkája hasonló értékelést nyújt. Korábban idéztük már tételét a morvák felszívódásáról s a szlovákok kései betelepedéséről. (Borovszky, 530.) A két világháború közöttiének reprezentatív összefoglalás, HÓMAN BÁLINT és SZEKFŰ GYULA munkája átveszi az ismertetett 19. századi munkák alaptételét, midőn így értékeli a nagymorva állam jelentőségét: „Szvatopluk Moráviája a többi korai szláv államalakulattal együtt nem a belső fejlődésben gyökerező politikai alakulás volt, hanem egy kiváló uralkodóegyéniség idegen mintára felépített személyes alkotása. [...] Szükségképpen áldozatul esett a politikailag még éretlen, államalkotásra képtelen szláv népegyéniségben rejlő széthúzó törekvéseknek. [...] A széttöredezés és a bukás oka mindannyinál a nép politikai érzékének és értelmének hiánya volt.” (Hóman−Szekfű, 89.) A kötet egyetemes történeti párjában VÁCZY PÉTER hasonlóképpen fogalmaz: „Gazdasági, kulturális és politikai érzék tekintetében a szlávok ősei messze elmaradtak az iráni, germán és török népek mögött. [...] Fejlettebb katonai és politikai kultúra kialakítására képtelenek voltak: a világtörténelem nem ismer egyetlen olyan államalakulatot sem, mely valamely szláv nép idegen hatástól mentes műve volna, és ne germán vagy török fajú népek szervező tevékenységének köszönhetné létét. [...] A szlávság egyik legnagyobb hatású tanítómesterévé az avarok váltak.” (Váczy, 674−675.) Az avarok hatását boncolgatja tanulmányában FÜGEDI ERIK. Fredegár Meroving-kori krónikás adatából indul ki, miszerint az avarok igen kegyetlenül bántak szláv alattvalóikkal, besorozták őket hadseregükbe, télen pedig beszállásolták magukat falvaikba – ez utóbbi következtében azután sok vegyes származású gyerek született. Mint a szerző rámutat, a katonáskodás emelte a szlávok haditechnikai szintjét, fegyelmét, míg ez a – rendesen „középvezetővé” emelkedő – félvér réteg, amely számára a legsérelmesebb volt az avar elnyomás, a lázadások élére állt. Vizsgált korszakunkban úgymond az ő művük a morva állam megalapítása. Fügedi utal J. J. Mikkola nyelvészeti eredményeire is, melyek értelmében a szláv vezető réteg tekintélyes részben „avar nemzetiségű” volt (csupán zárójelben jegyezzük meg: az avarokról nyelvi, etnikai szempontból ma is alig tudunk valamit, nevük – a keleti gyakorlatnak megfelelően – éppolyan gyűjtőnév lehetett, mint a hun, a türk, a kazár vagy a kabar). Fügedi ezzel nem ért egyet, ám leszögezi, hogy ez a morva vezető réteg avaros műveltséggel rendelkezett. Ennek fényében értelmezi Ibn Rosteh (Dzsaihanin alapuló)
17 megjegyzését, mely szerint a szláv fejedelem, akit Swet maliknak hívnak (Szvatopluk?), nagy ménest tart,kancatejjel él, és szép páncéljai vannak. (Fügedi, 312−327.) A nagymorva kérdés a történészek mellett nyelvészeinket, irodalomtörténészeinket is foglalkoztatta. KNIEZSA ISTVÁN kimutatja, hogy Cirill és Metód Nyitrán semmiképpen nem működhetett, hiszen ott ellenségük, a németbarát Szvatopluk volt az úr (a szerző egyébként Nyitrát mint lehetséges fővárost is elveti). Ily módon sem eredeti „tót” hagyományuk, sem „tót óegyházi szláv írásbeliség” nem létezett. A honfoglaló magyarok egyébként – dunántúli példákhoz hasonlóan – itt sem pusztították volna el a keresztény templomokat, kultuszhelyeket, ha ilyeneket találtak volna. Nyelvészeti érvei is meggyőzők: a szóbajöhető nyelvemlékek (Prágai Töredékek, Kijevi Levelek) legföljebb bohemizmusokat tartalmaznak. Ami a szlovák népnevet illeti: a slovene név kizárólag ott maradt fönn, ahol korai idegen uralom megakadályozta a vezető törzset abban, hogy kiépítse saját hatalmát (szlovákok, szlovének, polábok). A morva uralom tehát a „tótok” számára csupán jelentéktelen epizód maradt. (Kniezsa 1942, 4−15.; Kniezsa 1944, 263−270.) Az ötvenes években folytatott zalavár–récéskúti ásatások templom- és egyéb épületmaradványokat tártak föl, s ezzel a magyar szakirodalomban elfogadott ténnyé vált, miszerint itt helyezkedett el Pribina és Kocel székvárosa. Ugyanakkor említettük, hogy CS. SÓS ÁGNES elutasította a szlovákok 9. századi jelenlétét a Dunántúlon. SZIKLAY LÁSZLÓ szlovák irodalomtörténete részletesen tárgyalja a nagymorva kérdést, s a mindenkori szlovák nacionalista történetírással szemben foglal állást. Szerinte helytelen Mojmírról korai szláv öntudatot, éleslátást föltételezni, ezzel indokolni a németbarát Pribina elűzését. Aligha érthetünk viszont egyet a szerző azon tételével, mely szerint a „bizánci emberibb szellemű kereszténység” közelebb állt a szláv néphez, mint a németek „rideg, a feudalizmust terjesztő egyháza”. Még akkor is, ha egyébként igaz, hogy Cirill és Metód a vezető réteggel, a „morvákkal” került csak kapcsolatba, s nem hunytak szemet ezek romlott erkölcsei fölött, ezért később Szvatopluk meg is szabadult a puritán, a közrendűeket ellene hangoló Metódtól. Elfogadható viszont az, hogy ennek a korai államnak valójában nem volt alapja, hiszen lehanyatlott a prefeudális morva társadalom, ugyanakkor még nem alakultak ki a feudális viszonyok. Sziklay szerint a szlovákok kultúrája semmivel sem kapcsolódik az óegyházi szláv nyelvű irodalomhoz, viszont hagyományai a modern szlovák nemzeti öntudat szerves részévé váltak, tanulmányozásától ezért nem tekinthetünk el. (Sziklay, 15, 18, 22, 27, 37.) A következő három munka Morávia lokalizálását illetően fogalmazott meg új, máig el nem fogadott álláspontot. BOBA IMRE, az Egyesült Államokban élt magyar−lengyel születésű történész könyve a korabeli írott források újraolvasásán, illetve a régészeti leletek elfogulatlan vizsgálatán alapul. Gondolatmenete: az ismert hitelt érdemlő források között egy sem akad, amely tud egy Dunától északra fekvő Moráviáról, sőt maga a Morávia, morvák kifejezések sem lelhetők föl egyetlen egykorú vagy közel egykorú forrásban sem. E népnév bennük szereplő alakjai egy Margus, Maraha illetve Morava nevű város – és nem tartomány – lakóit jelölik. Nyelvészeti és történeti adatok – főleg Bíborbanszületett Konstantin – alapján arra a következtetésre jut, hogy Megale Moravia (Nagymorávia) a Dunától délre, Sirmium (Szávaszentdemeter, a mai Sremska Mitrovica) környékén terült el (Margus volt a szerbiai Morava folyó ókori neve). A megale jelző nem ‘nagy’, ‘jelentős’, hanem ‘régi’, ‘egykori’ értelemben veendő. Két Morávia létezett, de nem térbelileg, hanem időben egymást követően. A mai Nyugat-Szlovákiát Szvatopluk csak 890-ben szerezte meg, Metód püspöksége sem lehetett a Dunától északra, itt helyi tisztelete nem alakult ki. Cirill és Metód kultuszát dalmát papok vitték magukkal Csehországba 1346-ban. Az északi Morava völgyének idevonatkozó régészeti kultúrája a pannóniai avar-bizánci kultúrkörrel, valamint a kelet-európai nomád civilizációkkal áll kapcsolatban, a leletekből nem következtethetünk a lakosság keresztény voltára. Nem megalapozott egyes nyelvészek azon tétele, mely szerint az óegyházi szláv
18 nyelvnek volt egy nyugati szláv, csehországi korszaka – a 13. század közepe előttről a nyugati szláv nyelvekről nincsenek bővebb információink. Kimutathatók viszont déli szláv jellegzetességek, amelyek – a történelmi adatokkal összhangban – arra utalnak, hogy a szláv liturgia Illyricumból eredt. (Boba, 33. skk.) Boba elméletét a kutatók közül csupán PÜSPÖKI NAGY PÉTER fogadja el, aki részletesen foglalkozik a déli elmélet előfutáraival (Aventinus János, Szalágyi István/Štefan Salagius, Szklenár György/Juraj Sklenár) illetve fogadtatásukkal. Morávia lokalizálását továbbfejlesztve világosan megkülönbözteti a pogány Nagymoráviát, az ismert fejedelmek, Metódék működésének színhelyét (a Sirmium és a mai Belgrád közötti törzsterület), másrészt a keresztény Kismoráviát, amely a későbbi Morva őrgrófság területén keresendő. Szvatopluk a két országot (a Duna–Tisza-közével és a cseh földdel egyetemben) csak 890-ben egyesítette. (Püspöki, 60−82.) SZENGA TORU hazánkban élő japán történész a középutat választotta: az előző két kutató eredményeit tévesnek minősítve Moráviát a Duna–Tisza-közére helyezi (Konstantin megale Moraviát kereszteletlennek mondja, tehát Sirmium környéke kizárandó). Szerinte Szvatopluk 890-ben a kiterjesztett állam székhelyét áttette Nyitrára. A szerző megkísérli két írásos adat értelmezését: Theotmár salzburgi érsek megjegyzése a moráviai álkeresztényekről – akik csatlakoztak a bejövő magyarokhoz, fejüket leborotválták és pogány szokásokat vettek föl – a Duna–Tisza-közi avarokra (tehát nem a morva szlávokra) vonatkozik. Ugyanígy az Ősgeszta és Anonymus híradása az Alföldön országló (Mén)Marótról az itteni morva fejedelmek emlékét őrzi (marót = ‘morva’). (Szenga Toru, 307−345.) A szakmai közvélemény nem fogadta el ezeket az elméleteket, így a tízkötetes Magyarország története lapjain BÓNA ISTVÁN a morva államot a mai Nyugat-Szlovákia területén illetve a Morva völgyében helyezi el. Értékelő szavaiból azonban kitűnik, hogy nem azonosult a csehszlovák állásponttal. Eszerint az állam gazdasági, technikai szintje alig haladta meg a barbár Európa színvonalát, legnagyobb kiterjedése idején sem volt nagy területű, oklevélkiadásról, pénzverésről nincs tudomásunk, az írásbeliség az idegen papok privilégiuma maradt. A mű a Cirill–Metód-kérdést is kritikusan közelíti meg: hangsúlyozza, hogy Rasztiszlav püspököt kért III. Mihály bizánci császártól, ám az nem kívánt önálló szláv egyházat fölállítani, a görög testvérpár tehát ilyen mandátummal nem rendelkezett. A pápaság viszont ezen a téren vereséget szenvedett a német egyház ellenében, amint azt Wiching – Metód fő ellenlábasa – nyitrai püspökké szentelése egyértelműen mutatja. (Bóna, 360−369.) SOMORJAI ÁDÁM bencés szerzetes tanulmányában visszautasítja a hagyományos vádat, mely szerint a magyarok bejövetele sorscsapás, pusztító ázsiai áradat lett volna. Mivel a szlovák (egyház)történetírás az etnikai kontinuitás talaján áll, érthető – de el nem fogadható – a fönti katasztrófaélmény. Mindezzel szemben a szerző emlékeztet arra, hogy a Cirill–Metód kultusz a nagyszombati cseh jezsuiták műve (Husz János ellensúlyozása végett). Élénken élt viszont a testvérpár működésének, a pannóniai kereszténységnek az emléke a római görög kolostorban, Metód tanítványainak körében. Mikor István magyar fejedelem a pápához folyamodott koronáért, ezek járhattak közben a siker – királyi cím elismerése, önálló egyházszervezet – érdekében. Cirill és Metód tehát egyben a magyarok apostola. (Somorjai, 758−762.)
3. A Nagymorva Birodalom bukása Nagymorávia megszűnésének értékelése, az okok megnevezése a századok során jelentős változásokon ment keresztül mindkét nemzet gondolkodóinál. ANONYMUSnál munkája zavaros s általában fiktív adataihoz képest értékelhető az északnyugati térség leírása: a magyarok „látták, hogy annak a vidéknek a lakói: szlovének és csehek a csehek hercegének a
19 segítségével szembeszállanak velük. Tudniillik Attila király halála után azt a földet, amely a Vág és a Garam között a Dunától egészen a Morva folyóig terül el, a csehek hercege foglalta el, és egyetlen hercegséggé tette. Abban az időben pedig a csehek hercegének kegyelméből Zobor lett a nyitrai vezér.” Figyelemreméltó, hogy Nyitra csak afféle helytartósági székhely − ez a gondolat kap ugyanis teret a legújabb szlovák szakirodalomban −, és hogy Anonymus következetesen megkülönbözteti a cseheket és a (nyitrai) szlovéneket. Zobort tudomása szerint a vereség után felakasztották a városa fölötti hegyen, mely úgymond azóta is az ő nevét őrzi. (P. Mester, 41−42.) Itt kell kitérnünk arra a motívumra, mely krónikáinknak és a rájuk hivatkozó ideológusoknak köszönhetően a legtöbbet ártott az újkori magyar−szlovák viszonynak: a fehér ló történetére. Már Anonymusnál is szerepel, de nála Zalánhoz kötődik. Eszerint Árpád kért és kapott is a vezértől egy kisebb legelőterületet, valamint két korsónyi Duna-vizet és egy nyaláb füvet Alpár homokjának füvéből. Ő maga viszont küldött többek között tizenkét fehér lovat. Mikor később Zalán távozásra szólította föl a magyarokat, követeik önérzetesen így válaszoltak: „A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor új emberekként megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük a tizenkét fehér lovat meg a szóban volt többi mást. Ő maga az, aki földje jóságát dicsérve egy nyaláb füvet küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna vizéből. Megparancsoljuk tehát uratoknak, hogy hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok földjére, ahonnan ősapja idetelepedett a mi ősapánknak, Attila királynak a halál után.” Zalán a görög és bolgár erősítés ellenére vereséget szenved, maga Bolgárfejérvárba (a mai Belgrád) menekül. (P. Mester, 25, 43−44.) Országát a magyarok háromszoros jogon veszik birtokba: Attila örököseiként, „törvényes”, bár furfangos adás-vétel következtében, ténylegesen pedig a fegyveres hódítás alapján (ami a középkorban ugyanúgy jogforrás, hivatkozási alap). KÉZAI SIMON már ismeri Szvatopluk nevét, s a bulgárok mellett ő már valóban a morvák uralkodója. A hírhedt adásvételről azonban csak annyit tud, hogy „ezt a Szvatoplukot azután a magyarok a Hung folyam mellől különböző ajándékokkal ámítgatták, követeik révén kikémlelték, s miután rájöttek, hogy serege gyönge, váratlan rajtaütéssel a Rákos folyónál, Bánhida mellett […] egész hadseregével együtt megsemmisítették”. A szerző szerint „a morvákat és a cseheket” kiirtották, Nyitra pedig Lél (Lehel) vezér székhelye lett. A Pannóniát meghódító magyarok azután teljesen kifosztják „Morvaországot és Csehországot”, fejedelmüket, Vratiszlávot pedig megölik. (Kézai, 133−134, 136.) Figyelemre méltó, hogy Kézai is megkülönbözteti a morvákat és a cseheket, Szvatopluk pedig teljesen idegen, kívülről jött hódító. THURÓCZY JÁNOS munkájában (1488) kapcsolódik össze az általunk ismert morva uralkodó és a fehér ló története: Künd-fia Kücsid, megérkezvén a Duna menti vidékre, „elment a tartomány hercegéhez, aki Attila után itt uralkodott, és Szvatopluk (Zwatapolug) volt a neve.” Az megörült a magyarok betelepedésének, mert azt remélte, földművelőként neki fognak dolgozni. Árpádék ismét elküldték hozzá követüket, „s küldtek neki egy nagy fehér lovat Arábia aranyával aranyozott nyereggel, aranyfékkel, földjének fejében. Ennek láttán a vezér még jobban megörült, mert azt hitte, hogy vendégnépek küldték egy darabka föld fejében. A követ pedig a vezértől földet, füvet és vizet kért. A vezér pedig mosolyogva így szólt: »Legyen az övék, amennyit csak akarnak, az ajándék fejében!«” A Pannóniát megszálló magyar fejedelem ezt követően emígy üzen neki: „»Árpád és az övéi azt üzenik neked, hogy ezen a földön, melyet megvettek tőled, semmiképpen ne maradj, mert a te földedet a lovon megvették,a füvet a féken, a vizet a nyergen. És te örökbér fejében, vagyis ínséged és kapzsiságod miatt a földet, füvet és vizet átengedted nékik.«
20 Mikor a vezér az üzenetet meghallgatta, mosolyogva így felelt: »Azt a lovat fából készült kalapáccsal öljék meg, fékjét pedig vessék a mezőbe, aranyozott nyergét meg dobják a Dunába.« Mondta a követ: »Mi káruk lesz belőle, jó uram? Ha megölöd a lovat, az ő kutyáiknak adsz étket; ha fűbe vetteted a féket, embereik, akik a szénát kaszálják, megtalálják a fék aranyát; ha pedig a nyerget a Dunába dobod, a nyereg aranyát halászaik partra húzzák, otthonukba hazaviszik. Ha tehát a föld, fű és víz az övék, minden az övék.«” A döntő csatában Szvatopluk alulmarad, maga menekülés közben a Dunába fullad. Thuróczy is hangsúlyozza, hogy nem új hódításról, hanem a régi birtoklás visszaállításáról van szó: „Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, amiként Izrael fiainak adta át Mózes idejében örökségként az amorreusok királyának, Sionnak a földjét és Kánaán egész országát.” (Thuróczy, 75−76.) A fehér ló gúnyos motívuma a 20. századig kísértett a magyar írásbeliségben. SZONTÁGH GUSZTÁV magyar szereplője is erre hivatkozik, hogy ellensúlyozza a szlovákok őslakos voltára építő érvelést, mire a szlovák Jónás dühösen fakad ki: „Bláznovstvo! Azt csak az esztelen Kéza fabulálta.” (Szontágh, 7.) MIKSZÁTH KÁLMÁN közkedvelt regényében a Beszterce ostromában Klivényi írnok az alábbi nótával bosszantotta éjszakánként a zsolnai „pánszlávokat”: „Cserveni kantár, bjeli kvon! / Predav szom ország, Bozse moj! (Veres kantár, fehér ló! Eladtam az országot, Istenem!)” (Mikszáth 1986, 79.) Mind Anonymus, mind Thuróczy elnyeri egyébként méltó büntetését azzal, hogy JÁN KOLLÁR a szláv Pokolban helyezi el őket. (Danczi 1942, 124.) Náluk jóval későbbi szerző, de szemléletében a krónikákkal rokonítható a már említett BENCSIK MIHÁLY, akinek hódítás-elméletére JÁN BALTAZÁR MAGIN adott választ. A szlovákokat nem tartja a morvák leszármazottainak, tehát az állam bukását nem tekinti nemzeti vereségnek, ettől függetlenül Szvatoplukot magasra értékeli, s éppen a fehér ló kapcsán. Szerinte nagy jellemre vall s a legnagyobb dicséretre méltó, hogy hitt a messziről jött ismeretleneknek, s a szokáshoz képest sokszorosan ajándékozta meg őket. (Tibenský 1965, 84−85.) SAMUEL TIMON / TIMON SÁMUEL szerint viszont éppen a szlovákok javasolták a magyaroknak, hogy küldjenek fehér lovat és más ajándékokat, mivel.nehezen viselték a morvák fennhatóságát. (Tibenský 1972, 190) Miután a szlovák nemzeti ideológia fenntartás nélkül azonosult a morva örökséggel, a fehér ló motívumát a szerzők kiagyalt mesének nevezték, mint teszi ezt az elsők között JURAJ PAPÁNEK. (Tibenský 1965, 119.) és követői. Kérdés, van-e történelmi alapja a makacsul ismételgetett adás-vételnek. Nos, valójában a kor más forrásaiból is ismert nomád szerződéskötési rítusról van szó. Szvatopluk 894 tavaszán követeket küldött Árpádhoz és Kurszán kendéhez azt kérve, hogy hadaikkal támadják meg a Morávia ellen létrejött frank−bolgár szövetséget. A felek a sztyeppei szokás szerint kutyára, fűre, vízre, nyeregre és fékre esküdve kötöttek szerződést, s mint arról Theotmár salzburgi érsek tudósít, a magyarok a morvák szövetségeseként valóban végigpusztították Pannóniát. Tehát szokványos katonai együttműködésről volt szó. Az országvétel legendája azért születhetett meg, mert a morva uralkodó váratlanul meghalt, s a kabar, székely hadak erről értesülve már nem tértek vissza Etelközbe, hanem a Felső-Tisza-vidéken várták Árpádék bejövetelét. (Györffy 1984, 589−590.) Hasonló Szenga Toru meglátása: a fehér ló mondája arra a szerződésre utal, amelyet Szvatopluk egyik fia, Predszláv (Predezlaus) kötött a magyarokkal testvére, II. Mojmír ellen. (Szenga Toru, 335−336.) Egy középkorias gondolkodású magyar szerzőt kell még megemlítenünk általában Nagymoráviával kapcsolatban: DUGONICS ANDRÁSt, aki az Etelkában sértő kifejezésekkel megrajzolt gúnyos képet ad Szvatopluk seregéről (amely részben az erdőben bujkál, részben Veszprém várát védi a bejövő magyaroktól): „lókörmű, karikalábú, lőcskezű, tökfejű, csacsifülű csuda teremtmények, ostoba cserebogarak”, kiknek „horgas ujjok nem vitézségre, hanem lopásra termett”. Egy „kutyavérű” tudott csak közülük „emberül”, de az is csapnivaló
21 magyarsággal beszélt, „éktelenül hullottanak a tót kölöncök vatalékos szájából. Nem is beszéllett, hanem csak ökrődött a csömör ember, midőn szünetlen Zvatoplugnak utálatos nevét okádta.” A gyülevész hadat Uszubú diadalmas serege nagyrészt legyilkolja, maradékát pedig fölszorítja a hegyekbe. (Dugonics, 258–259.) A fönti, feudális szellemű, jogászias gondolkodás emlékeiben megfigyelhetjük, hogy Morávia pusztulása egy ügyes adásvételi szerződés és egy−két vesztes ütközet azonnali következménye. Szlovák részről ennek párja a nemzeti ébredés és az azt követő korok tragikus látásmódja, a nyomtalanul elveszett nagyság romantikus élménye. Ez azonban csak fokozatosan alakult ki. JURAJ PAPÁNEK, aki nemes, a Natio Hungarica öntudatos tagja, még nem érzi csapásnak az általa egyébként idealizált Szvatopluk vereségét, indulatok nélkül ír a „szlovákok” négy részre szakításáról, sőt máshol „a királyság szerencsés széttagolása” fölötti örömükről tudósít. (Tibenský 1965, 119−120.) A katonaiból nemzeti vereséget a preromantika (Pavol Jozef Šafárik, Ján Kollár), majd a Štúr-nemzedék formált, de kezdetben még itt sincs szó azonnali leigáztatásról. Idézett írásában ĽUDOVÍT ŠTÚR hangsúlyozza, hogy a magyarok, akiket gyülevész tömegként ábrázol, csak a németek segéderőiként (ld. Juraj Papánek hasonló tétele) és többedszerre tudtak valamiféle eredményt elérni: „Éppen ezekben az időkben szaladtak be Erdélybe a magyaroknak nevezett menekülő nomádok, akik más népektől való félelmükben kiszöktek Ural-menti hazájukból, hogy le ne igázzák őket, s rablásból éltek, lóhúst ettek. Ezeknek tehát azt mondták a németek: »Gyertek és velünk együtt rontsatok rá a szlovákok országára, mert egyedül támadva sem ti, sem mi nem megyünk semmire ez ellen a harcias nép ellen, együtt rajtuk ütve azonban legyőzzük őket; ti szép és termékeny tájakat nyertek lakóhelyül, mi pedig megszabadulunk félelmetes ellenségeinktől.« Hallgattak is a nomádok a tanácsra, mert nem volt, ahol letelepedjenek, lovaikat legeltessék.” Az első kísérlet azonban csúfos kudarcot vall, s a szlovák királyságot végül Szvatopluk halála és fiainak viszálykodása dönti meg. A szlovákok azonban ekkor sem válnak alávetett néppé: „Akkor ütött a szlovákok számára a végzetes óra!” […] Oda lett az ország, a dicsőség, a szlovákok szerencséje, de megvolt még az erejük ahhoz, hogy fölszabadítsák, visszavegyék ezektől a vadaktól régi országukat. Látták ezt a nomádok, s mivel jobban érezték magukat a szlovákok országában, mint bárhol másutt, azt mondották: »Telepedjünk meg ezen a földön, de ne üldözzük a szlovákokat, akiket oly nehezen tudtunk legyűrni, nehogy fegyvert ragadva kiűzzenek minket szép földjükről, s nekünk ismét hazátlanul kelljen bolyonganunk a világban.” (Štúr, 143−145. ill. magyarul: Magyarságkép, 49.) Štúr harcostársa, JOZEF MILOSLAV HURBAN nagy hatású történelmi regényében (Olejkár) (’A gyógyolajárus’, 1846) látszólag tragikusabban látja a vereség következményeit. Hőse, a szlovák tudatúként ábrázolt Csák Máté így értékeli a végnapjait élő Árpád-kort: „Végéhez közeledik országunk történelmének hosszú korszaka. Ebben a korban, mely a szlovák uralom végleges bukásával kezdődött, mindnyájan aludtunk. Vitéz őseinknek a pozsonyi mezőn porladó csontjaiból nem áradt erő és lélek.” Ám éppen Csák energikus tervei jelzik, hogy ismét eljött a szlovákok ideje. (Hurban, 36.) Egyéni − teljesen megalapozatlan − koncepciót fejtett ki Morávia végéről az egykori jezsuita, majd tanár, lapszerkesztő JOZEF HLOŽNÍK-HLOŽANSKÝ. Itt sem találjuk a megalázó bukás képét, sőt inkább az állami folyamatosság gondolata ködlik föl. Eszerint a morva állam a 10. században továbbra is létezett Fehér-Magyarország (Biele Uhorsko) néven, Székesfehérvár központtal. Árpádék magyar országa (Fekete-Magyarország) a Tiszától keletre terült el, mígnem Zsolt fejedelem 920-ban el nem vette II. Mojmír lányát, egyesítve ezáltal a két Magyarországot. I. István, a székesfehérvári nagyfejedelem azután fölújította Szvatopluk országát, és meghódította Fekete-Magyarországot. (Niederhauser, 580.) A végleges rabság tétele inkább a dualizmuskori csüggedés terméke. Ekkor a 907-es pozsonyi ütközet, melyben a magyarok katasztrofális vereséget mértek a Pannóniát visszavenni akaró bajor − tehát nem morva − hadseregre, a minden közép-európai népnél
22 megtalálható „nemzeti vesztett csatává” változott. Ezt fejezte ki a némi képzavarral közkedveltnek tekinthető 19. századi dal: „Bratislava, Bratislava, tam zapadla Slávov sláva!” (Pozsony, Pozsony, ott esett el a szlávok dicsősége!) (Sziklay, 29.) Ez a történelmietlen szemlélet érhető tetten MILAN S. ĎURICA munkájában, ahol a pozsonyi győzelem lehetővé tette a magyarok számára, hogy „további támadásokat készítsenek elő a szlovákok és a frankok ellen”. (Ďurica, 18.) A mai mérvadó történészek általános véleménye szerint viszont Nagymorávia ekkor már nem létezett (KLEIN−RUTTKAY−MARSINA, 95.), sőt DUŠAN KOVÁČ megemlíti, hogy az ütközetben az ősmagyarokat „a szlávok” is segítették. Figyelemre méltó, hogy ő a város mai szlovák neve helyett az egykorú forrásban szereplő Brazalavasburg alakot használja. (Kováč, 28.). Az árnyaltabban gondolkodó, tudományosabb eszközökkel dolgozó magyar szerzők a magyar kard helyett gyakran magában a morva belviszonyokban látják Morávia vesztét. SZONTÁGH GUSZTÁV színművében Miklós emígy utasítja vissza a magyarok kizárólagos felelősségét: „Mivel őseitek birtokjokat a bolgárok ellen gyáván óltalmazták, a hegyes felföld lett unokáiknak öröksége. Őket vádoljátok, a magyar ellen sohasem panaszolkodhattok.” (Szontágh, 75.) A tulajdonképpeni, már idézett tudósokkal folytatva a sort, SZALAY LÁSZLÓ egyrészt kiemeli a magyarság világtörténelminek tekintett tettét, azaz letelepedését a Kárpátmedencében: a németek eszerint a magyaroknak köszönhetik, hogy azok beékelődésével „egy roppant szláv birodalom nem emelkedett. [...] Palacký mondja, nem mi, hogy »a magyarok letelepedése a lehető legnagyobb szerencsétlenség volt, mely a szláv világot évezredek folyamatában éré vala; hogy a magyarok az épen alakulásnak indult óriási szláv birodalom szívébe cövekelvén be magokat, a szlávok reményeit elenyésztették örökre«.” Ám a szerző Morávia tényleges bukását a Szvatopluk-fiak villongásának tulajdonítja. (Szalay, 3−4., 15.) A korszak másik nagy történetírója, HORVÁTH MIHÁLY, szintén a magyar hivatást emelte ki: mi lett volna Németországból (sic!), ha az Elba és a Visztula között illetve Dél-Dalmácia és a Balkán területén élő szláv törzsek mind egy nemzetté olvadnak? Ám „váratlanul megjelent a magyar nemzet, ezt meggátolta, a gondviselés rejtélyes végzései szerint új irányt adott az európai nemzetcsalád történetének”. Szvatopluk fiainak viszálykodása szerinte is megkönnyítette Árpád foglalásait. (Horváth, 46−50.) MARCZALI HENRIK az örökösök viszálykodásától sújtott morva államot a felosztások előtti, anarchiába süllyedt Lengyelországhoz hasonlítja, s általában visszautasítja, hogy a magyarság a rombolás eszköze lett volna: „Korunkban, midőn oly nagy súlyt helyeznek a nemzetiségi viszonyokra, e tényekből különösen azt akarták kiolvasni, hogy a magyar mint egy vasék nyomult a szervezkedni, egyesülni kezdő szlávság közepébe, s feszíti szét annak testét a mai napig. Ez a felfogás azonban azon idők szellemétől igen távol áll, s nem is felel meg a valóságnak, mert a bolgár nem szláv.” (Marczali, 119, 121.) A HÓMAN−SZEKFŰ-féle összefoglaló megalapozatlan kísérletnek látta Moráviát, s ennek megfelelően „a magyar fegyverek csak a kegyelemdöfést adták meg az ingatag talajra épült morva hatalomnak […] A frank, magyar, görög és tatár hatalmak támadásának sikere csak okozata volt a belső fejlődésben gyökerező bomlásnak.”. (Hóman−Szekfű, 89.) Irodalomtörténetében SZIKLAY LÁSZLÓ is elutasítja a beékelődés vádját: a szlovák reprezentatív összefoglalót megalkotó Ján Dekanra utal annak megerősítésére, miszerint a magyarok bejövetele csak a kegyelemdöfést adta meg a fölbomló államnak. A további századokra nézve a békés szlovák–magyar együttélést hangsúlyozza, a magyarság az előtte itt kialakult kultúra örököse. Helyteleníti a 19–20. század fordulója szlovák polgári értelmiségének fölfogását. (Sziklay, 27.) GYÖRFFY GYÖRGY a tízkötetes összefoglalóban a magyarok bejövetelének önmagában nem tulajdonít meghatározó jelentőséget: „A 895. évi honfoglalás a Fuldai Évkönyvek szerint csak a bolgárokat sújtotta, és a Duna észak−déli vonalától nyugatra úgy folyt tovább az élet, mintha mi sem történt volna.” A szerző annál
23 inkább hangsúlyozza Mojmir és II. Szvatopluk viszálykodását valamint az állandó morva−frank háborúkat, hogy végül így összegezzen: „A bajor hadak által szinte évenként elpusztított és belsőleg meghasonlott Morvaország megdöntéséhez nem sok hiányzott.” Aláhúzza viszont, hogy csak a fejedelmi hatalom szűnt meg, a nép ugyanúgy élte tovább a maga életét. (Györffy 1984, 597−604.)
24
Irodalom
Boba
= Boba Imre: Morávia története új megvilágításban. Kísérlet a középkori források újraértelmezésére. METEM, Budapest, 1996
Bóna
= Bóna István: Pribina, Kocel és Metód; A morvák. In: Magyarország története I Főszerk. Székely György. Budapest, 1984
Borovszky
= Borovszky Samu: Nagy képes világtörténet. Bp., é. n.
Czambel
= Samo Czambel: Slováci a ich reč. Nákl. vlastn., Budapešť, 1903.
Danczi 1942
= Danczi Villebald: A pánszlávizmus első költői megjelenése (Kollár János Slávy Dcerája). Pannonhalmi Szle, 1942. 115-128.
Danczi 1943
= Danczi Villebald: Hollý János Szvatoplukja. Pannonhalmi Szle, 1943. 345-352.
Dekan
= Ján Dekan: A Nagymorva Birodalom és az ó-morva nemzetiség problematikája. In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Szerk. Spira György−Szűcs Jenő. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.
Dugonics
= Dugonics András: Etelka I. Pozsony–Pest, 1791
Ďurica
= Milan S. Ďurica: Dejiny Slovenska a Slovákov. SPN, Bratislava, 1996
Fügedi
Grünwald
= Fügedi Erik: Avarok és morva-szlávok. Archaeológiai Értesítő, 3. sor.(1946– 1948), 7–9. k.. = Grünwald Béla: A felvidék. Politikai tanulmány. Ráth Mór kiad., Budapest, 1878
Györffy 1982
= Györffy György: Néppé válás Európában és az Északi Kárpátokban. Kortárs, 1982. 2. sz.
Györffy 1984
= Györffy György: A magyar honfoglalás lefolyása. In: Magyarország története I Főszerk. Székely György. Budapest, 1984
Hollý
= Ján Hollý: Dielo I−II. Slovenský Tatran, Bratislava, 1999
Hóman−Szekfű
= Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet. Budapest, 1935
Horváth
= Horváth Mihály: Magyarország történelme. Pest, 1871
Hurban
= Jozef Miloslav Hurban: Olejkár. Bratislava 1977, Tatran
Käfer 1991
= Käfer István: A miénk és az övék. Írások a magyar−szlovák szellemi kölcsönösségről. Magvető Kiadó, Budapest, 1991
Kézai
= Kézai Simon: A magyarok viselt dolgai. In: A magyar középkor irodalma. Vál. V. Kovács Sándor. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1984.
Kiliánová
= Gabriela Kiliánová: Komu patrí Devín? In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová. AEP. Bratislava, 2005
Klein−Ruttkay− −Marsina
= Bohuš Klein−Alexander Ruttkay−Richard Marsina: Vojenské dejiny Slovenska I. Min. obrany Sl republiky, Bratislava, b. r.
25 Kniezsa 1938
= Kniezsa István: Magyarország népei a XI-ik században. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. k. Szerk. Serédi Jusztinián. MTA, Budapest, 1938
Kniezsa 1941
= Kniezsa István: Adalékok a magyar−szlovák nyelvhatár történetéhez. Athenaeum, Budapest, 1941
Kniezsa 1942
= Kniezsa István: A szláv apostolok és a tótok. Budapest, 1942
Kniezsa 1944
= Kniezsa István: Cirill és Metód működésének kérdése a Nyitra-vidéken. Századok 78(1944)
Kováč
= Dušan Kováč: Szlovákia története. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001.
Krekovič
= Eduard Krekovič: Kto sme a odkedy sme tu? In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová. AEP. Bratislava, 2005
Kristó 2003
= Kristó Gyula: Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Lucidus Kiadó, Budapest, 2003
Krupa−Ondrejovič
= Viktor Krupa − Slavomír Ondrejovič: Jazykové mýty. In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič−Elena Mannová−Eva Krekovičová. AEP, Bratislava, 2005
Magyarságkép
= Magyarságkép a XIX−XX. századi szlovák irodalomban. Szemelvénygyűjtemény. Öáll. Ábrahám Barna. Magyar Napló 18(2006), 11.
Mályusz
= Mályusz Elemér: Turóc megye kialakulása. Attraktor, Máriabesnyő−Gödöllő, 2005
Marczali
= Marczali Henrik: A vezérek kora és a királyság megalapítása. In: A magyar nemzet története I. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, 1895
P. Mester
= P. Mester: A magyarok cselekedeteiről. In: A magyar középkor irodalma. Vál. V. Kovács Sándor. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1984.
Mikszáth 1986
= Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma. Szent Péter esernyője. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986
Niederhauser
= Niederhauser Emil: A történetírás története Kelet-Európában. MTA TTI, Budapest, 1995
Paládi-Kovács
= Paládi-Kovács Attila: A Felföld mint kulturális régió. Ethnographia 105(1994), 1.
Pauliny
= Eugen Pauliny: Dejiny spisovnej slovenčiny od začiatkov po súčasnosť. Sl. pedag. nakl., Bratislava, 1983
Püspöki
= Püspöki Nagy Péter: Nagymorávia fekvéséről. Valóság 21(1978), 11.
Ratkoš
= Peter Ratkoš: A szlovák nemzetiség fejlődése a 16. század végéig. In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Szerk. Spira György−Szűcs Jenő. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972
Salamon
= Salamon Ferenc: Mosaburg és megyéje. Századok 16(1882)
Sasinek
= Franko Víťazoslav Sasinek: Levél a szerkesztőhöz. Századok 39(1905)
Somorjai
= Somorjai Ádám: Cirill, Metód és István király: Slavorum et Hungarorum Apostoli. Vigilia 53(1988), 10.
26 Cs. Sós
= Cs. Sós Ágnes: A dunántúli szlávok állama. Budapest, 1960
Stanislav
= Ján Stanislav: Slovenský juh v stredoveku. I. diel. Matica slovenská, Tuč. sv. Martin, b. r. [1943]
Steinhübel
= Ján Steinhübel: Odkedy môžeme hovoriť o Slovensku a Slovákoch. In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič−Elena Mannová−Eva Krekovičová. AEP, Bratislava, 2005
Štúr
= Ľudovít Štúr: Starý i nový vek Slovákov. In: Dielo II. Tatran, Bratislava, 1986.
Szalay
= Szalay László: Magyarország története. 2. kiad., Pest, 1861
Szenga Toru
= Szenga Toru: Morávia bukása és a honfoglaló magyarok. Századok 117(1983), 2.
Sziklay
= Sziklay László: A szlovák irodalom története. Budapest, 1962
Szontágh
= Szontágh Gusztáv [a címlapon: Tuskó simplicius]: Egy scéna Bábelünkből. Koszorú, 1828
Szörényi
= Szörényi László: „...Ha magyar szóból a tót kimaradna”. Rohonyi György Dugonics- és magyarellenes gúnyversének művelődéstörténeti háttere. In: Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére Szerk. Balázs Mihály ( = Adattár XVI−XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 35.) Szeged, 1997
Tajták
= Ladislav Tajták: Východné Slovensko ako regionálny fenomén. Historický časopis, 2, 2001
Thuróczy
= Thuróczy János: A magyarok krónikája. Ford. Horváth János. Európa Kiadó, Budapest, 1980.
Tibenský 1965
= Ján Tibenský: Chvály a obrany slovenského národa. Sl. vyd. krásnej lit., Bratislava, 1965
Tibenský 1972
Turčan
Váczy
= Ján Tibenský: A szlovák nemzetiség és a burzsoá nemzet kialakulása. In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Szerk. Spira György−Szűcs Jenő. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. = Vladimír Turčan: Pribina a Svätopluk − slovenskí veľmoži? In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič−Elena Mannová−Eva Krekovičová. AEP, Bratislava, 2005 = Váczy Péter: A középkor története. In: Egyetemes történet I. Szerk. Hóman Bálint–Szekfű Gyula–Kerényi Károly. Bp. 1936