MCS8 Ábrahám Barna Interetnikus kapcsolatok VIII. (A magyar−szlovák interetnikus összefüggések. Történelmi csomópontok és folyamatok értelmezése ezeregyszáz év kölcsönhatásaiban 2.) A Regnum Hungariae megalapítása és a korai magyar−szlovák együttélés A Géza fejedelem, majd Szent István által egyesített és kiépített Hungaria, szabatosabban fogalmazva a Regnum Hungariae, a nem mai értelemben magyar Magyar Királyság több mint kilencszáz évre megadta a szlovákság fejlődésének elsődleges keretét. E hosszú kilenc évszázad alatt szlovákok és magyarok népi szinten szimbiózisban éltek, közös sors részesei voltak, s a számos ideológiai ellentét ellenére 1848/49-ig nem tudunk fegyveres összeütközésről, sőt e vitatott s szerény intermezzó után a mindennapok interetnikus viszonya többé-kevésbé felhőtlen az 1918-as szétválásig, mely ugyancsak nem a tömegek akaratából ment végbe. Miért oly negatív tehát e közösen megélt ezer év emléke, képe az oktatásban, a sajtóban, az irodalomban és persze a köztudatban? Miért szolgál ma is alapul ellenséges kormányzati intézkedésekhez, sőt szélsőséges erők föllépéséhez, a szlovákiai magyarok és szórványosan a magyarországi szlovákok elleni atrocitásokhoz? A válaszért ugyancsak a történelemhez kell fordulnunk: a magyar−szlovák közös múltat azon a szemüvegen keresztül nézzük, melyet a 18. század végén megindult „nemzeti ébredések” alakítottak ki, majd a dualizmus korszaka torzított el véglegesen. A vita szinte minden érve, a kölcsönös ellenszenv minden árnyalata létezett s izmosodott már 1918 előtt, majd a viszonyt tovább mérgezték a 20. század szerencsétlen eseményei és folyamatai. Most, a 21. század elején tapasztalható már a történészek részéről a tisztánlátás vágya, az első eredmények már megszülettek, ám ennek „leszüremkedéséhez”, általánossá válásához még hosszú évtizedekre lesz szükség.
1. A Regnum Hungariae a magyar és a szlovák történetírásban és a történeti tudatban a, Az ország képe az ideológusok műhelyében Az utóbbi kétszáz év felelősségének kimondása nem fedheti el a tényt, hogy a vezető rétegek ellenségeskedésének gyújtóanyaga, jogászi és történetírói konstrukciók, sztereotípiák már az együttélés első századaiban kialakultak, majd fokozatosan rögzültek a nemesség történelemszemléletében. Mi volt e középkori ideológia lényege? Mint PERÉNYI JÓZSEF leszögezi, „az elbeszélő forrásokban egészen Anonymusig, tehát nagyjából 1200-ig [az újabb eredmények értelmében az 1270-es évekig − Á. B.] sehol sem szerepelnek Magyarország nem-magyar nyelven beszélő népei. […] Mintha az országban lakó szlávok egyszerűen nem léteznének. Hogy készakarva nem beszélnek róluk, aligha tételezhetjük fel. A hallgatásnak más oka kellett legyen. Nyilván arról van szó, hogy ezeket a szlávokat a magyarok általában, s különösen a közben megerősödő uralkodó osztály mint meghódított népeket kezelte, akik mint szolgák, tulajdonképpen a magyarsághoz tartoznak; olyan nomád felfogás ez, amelyet számos pusztai népnél megtalálunk.” (Perényi, 93−94.) Kissé szarkasztikusan azt is mondhatnánk, hogy „addig volt jó” a nem-magyar népeknek, amíg nem kerültek be a szerzők látókörébe. A magyar − lényegében köznemesi − nemzeti ideológiát megformáló KÉZAI SIMON ugyanis krónikájában (Gesta Hungarorum ’A magyarok
2 cselekedetei’, 1282−1285) már fontos, de éppen nem vonzó szerepet juttat nekik: általuk tudja megmagyarázni, hogy az ország népességének (ezen belül a magyaroknak) döntő többsége miért alávetett helyzetű, mások szolgája. Ismét Perényi Józsefet idézve, „Kézai szerint a jobbágyoknak csak kis része magyar eredetű. […] A szolganép nagyobb része, a jobbágyok, udvarnokok, várnépek (castrenses) és más conditionariusok, a libertinusok és a mancipia mindazoknak a népeknek a leszármazói, akiket a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében találtak, illetőleg a külháborúkban foglyul ejtettek.” (Perényi, 100.) Krónikáink a modern nacionalizmus korában majd állandó hivatkozási alappá válnak − a magyar ideológusok bizonyító érveket merítenek belőlük, a nem magyarok pedig elvetik, mint alaptalan dajkameséket illetve akkori rosszindulatú támadásokat. Le kell szögeznünk, hogy a magyar−szláv/román/szerb stb. ellentétek voltaképp járulékos, bár igen sajnálatos hatások. KRISTÓ GYULA meggyőzően kimutatta, hogy Anonymus, majd Ákos mester (V. István klerikusa) és Kézai a jövevény (advena), főként német nemzetségek kiváltságos helyzete, gazdagodása ellen emelt tollat, annál is inkább, mert azok is megfogalmazták (ún. advena-lista), mi mindent köszönhetnek nekik a királyok, az ország, az egyház. Magyar − értsd hazai, tősgyökeres − ideológusainknak tehát ki kellett mutatniuk, hogy az országalapítás és annak építése a „fajmagyarok” műve (Kézainál pura Hungaria, mely a 108 szkítiai eredetű nemzetségből áll), s idegenek úgymond csak akkor szerezhettek hűbérbirtokot − és nem szállásbirtokot! − ha szolgáltak, nem is csak a királynak, hanem „az ország más urainak”. A 13. század elején elemi erővel megjelenő, főként a merániak ellen irányuló idegenellenességet (ezt ragadja meg a Bánk bán-történet) csak fokozta az eltérő életmódú, és a király által kiváltságolt kunok betelepítése. Nagy volt tehát a tollháború tétje, s ermészetes, hogy mellékfrontján a nem nemes nem magyar ajkúak csak mint szolgáltatónépek (conditionariusok) jelenhettek meg. Ez az ideológiai képlet a különböző etnikumok együttélését, a mindennapokat természetesen nem érintette. (Kristó 1990, 432−441.) A fönti magyar ideológiából akkor, illetőleg a polgári egyenlőség koráig az következett, hogy az országot „a” magyar nemzetnek (Natio Hungarica) tekintett nemesség építette, igazgatta és védte a századok során. A modern nacionalizmus születéséig mindez − egy-két elszigetelt esetet leszámítva, mint pl. a BENCSIK−MAGIN-vita − széles körben nem vezetett interetnikus feszültséghez, hiszen a magyarajkú jobbágyság is ugyanolyan jogtalan helyzetben élt, a magát a Natio Hungarica tagjának tekintő nem magyarajkú nemesség kiváltságait pedig ez a konstrukció nem veszélyeztette. A hazai etnikumok elitjeinek viszonyát az mérgesítette el, hogy az ideológiát egyrészt föntartotta a magyar nemzeti megújulás−reformkor véleményformáló nemesi elitje, másrészt − és ez járt súlyosabb következményekkel − átvette, „polgárosította” a nemtelen származású, honorácior−plebejus eredetű értelmiség. A Natio Hungarica ily módon a magyar etnikummal azonosult. A nemesi réteg álláspontját tükrözi Kossuth Lajos egy 1842-es cikke, mely csak a magyarságnak tulajdonítja a nemzeti léthez való jogot: „A nemzetiség egy historiai factum, melynek a nyelv nem egyetlen tényezője; mert arra, hogy valamely népnek nemzetisége legyen, szükséges még az is, hogy közös alkotmány, közös érzelmek, közös érdekek, a haladásnak és kifejlődésnek közös szüksége, egy együtt átélt nagy kor közös emlékezései kapcsoljanak össze bennünket. […] És mind ama tulajdonokkal, miket a nemzetiség kellékei közé sorozánk, hazánkban csak egy, csak az egyetlen magyar faj bír, mint melyben a birtok, értelem és hatalom összpontosul.” (Kossuth, 101.) A többi etnikum ennek keretében építse „nemzetiségét”, azaz nemzeti létét. A plebejus réteg véleményét markánsan fejezi ki PETŐFI SÁNDOR Élet vagy halál című verse (1848 szeptember), mely a délvidéki szerbek felkelésének, az erdélyi szászok, románok, a szlovák vezetők szervezkedésének, végül Jellasics horvát bán támadásának nyomasztó élménye nyomán keletkezett. Petőfi hálátlansággal és árulással vádolja a nem-magyar népeket: „S dühös kezekkel kik tépik leginkább / Gazúl, őrülten a zöld ágakat? / Azok, kik eddig e fa árnyékában / Pihentek hosszú századok alatt. // Te rác, te horvát, német, tót,
3 oláhság, / Mit marjátok mindnyájan a magyart? / Török s tatártól mely titeket védett, / Magyar kezekben villogott a kard.” (Petőfi, 659.) Mindennek következtében a nem magyarok − nem az egyének, hanem mint etnikum − természetszerűleg másodrendű állampolgárokká váltak. A szlovák nemzeti elitnek − idővel − ki kellett tehát alakítania a maga álláspontját Hungaria-Magyarországgal kapcsolatban. A korábbi századok ideológusai számára ez problémaként föl sem merült: láthattuk, hogy a barokk szlávizmus vagy a protestáns töltetű cseh-szlovák összetartozás-tudat harmonikusan megfért hungarus patriotizmusukkal. A 18. század végi türelmetlenebb magyar ideológia és az anyanyelv valós vagy vélt térvesztése alakította ki azt a sajnálatosan máig uralkodó tételt, amely szerint Magyarhon vagy kezdettől, vagy az említett századfordulótól akadályozta a szlovák nemzeti kultúra fejlesztését, a nemzetté válás folyamatát. Ez természetesen csak az egyik vonulata a 19. századi gondolkodásnak. Atyja PAVOL JOZEF ŠAFÁRIK, aki az 1820-as években megfogalmazta a szlovák nemzet ezeréves rabságának (tisícročná poroba), az ezeréves magyar elnyomásnak a tételét. (Findor, 72.) A két háború közötti csehszlovák történetírás és főleg az oktatás dogmává emelte a maga legitimációjának szerves részeként. Eszerint a magyarok megdöntötték Nagymoráviát, „a csehszlovák nemzet első államát”, ami a szlovákok ezeréves és a csehek több száz éves (1620, azaz Fehérhegy utáni) rabságához vezetett. Az idegen elnyomástól a Csehszlovák Köztársaság megalakítása szabadította meg a nemzetet. Az önálló Szlovák Köztársaság megalakulása (1939) után az ezeréves rabság tétele megmaradt, csak a csehszlovák tartalmat száműzték a koncepcióból. A kommunista Csehszlovákia történelemoktatásában az ezeréves rabság összefonódott az osztályuralom tételével: eszerint a magyar feudálisok századokon keresztül elnyomták és kizsákmányolták a szlovák népet. (Findor, 72, 75.) Rögzült a történelmen kívül maradó, szorgos munkáján, s nem utolsó sorban irodalmán keresztül megmaradó plebejus szlovák nemzet képe. Ez a mítosz persze évszázados gyökerű volt, amit alighanem SCHLÖZERnek és HERDERnek a szlávokról vallott nézeteiben kell keresnünk. Az általuk megfogalmazott vonásokat − egyenlőség, békeszeretet, munkaszeretet, vendégszeretet stb. − a szlovák elit a maga népére vonatkoztatta. Ezzel a nemzetképpel találkozunk JÁN KOLLÁR Slávy dcérájában, JÁN HOLLÝ Svatoplukjában, ahol a Kárpát-medencébe érkezett ősök csak veszély esetén emelnek maguk fölé valakit (Hollý II. 350, 354, 358; Danczi 1943, 347.). Végül a Štúr-iskola emelte dogmává. Legmarkánsabban tette ezt talán SAMO CHALUPKA Mor ho! (’Öld meg’, 1864) című, nemzeti allegóriává vált költeményében. A nemzedék tagjait nemcsak kiábrándító társadalmi tapasztalataik (a szlovák nemesség gyors magyarosodása, a polgárok bizonytalan identitása illetve a szlovák ügy iránti közönye) vezérelték, hanem a romantika ősköltészetilletve folklór-kultusza is, melyből következett (nemcsak a szlovák kultúrában), hogy a nemzeti történelem és hagyományok, értékek hordozója a parasztság és annak művészete. A nemzet társadalmi leszűkítése hosszú távon nem volt szerencsés döntés. EVA KREKOVIČOVÁ összefoglaló szavai szerint „ahogy lemondtunk a magunk uralkodóiról (nem voltak szlovákok), lemondtunk a nemességről, a művelt elemekről, a polgárokról, a kézművesekről és minden más rétegről, amely nem illett bele a plebejus szlovákok mítoszába. Máig sokan közülünk elvetik azt a vitathatatlan tényt, hogy a szlovákok aktívan részt vettek az egykori Magyarhon kulturális örökségének alakításában.” (Krekovičová, 87.) Jellemző, hogy ma a szlovákok jelentős része nem ismeri a korábban említett Adam František Kollárt / Kollár Ádám Ferencet, Mária Terézia udvarának vezető szellemi nagyságát, míg a betyár Juraj Jánošík ma is a nemzeti kód egyik kulcsszava. (Hlôšková, 94.) A fönti nemzetképet elsősorban a legalább annyira ideológus mint író VLADIMÍR MINÁČ kanonizálta Nemzet él itt című esszéjében (1965): „A mi nemzeti történelmünk nem a nagy történelmi megmozdulások, katonai, társadalmi és politikai változások története; a mi történelmünk elsősorban az írott szó története. […] Az írott szó mindent helyettesített,
4 mindent, amink nem volt: tábornokokat és hadvezéreket, képviselőket és minisztereket, társadalmi és gazdasági intézményeket. Mindenütt jelenlevő, bár többnyire tehetetlen erő volt; a mi történelmünk szavakban zeng igazán, a tettekben felemás.” (Mináč 1980, 83.) A mináči ideológia szellemében született azután a korszak egyik legtöbbet vitatott irodalmi alkotása, PETER JAROŠ: Az ezeréves méh című regénye (1979), melyben a címadó lény − a szlovák nemzet allegóriája − egy látomás során allegorikusan kinyilatkoztatja ezt az ideológiát. A vulgármaterializmus kora többé-kevésbé lejárt, az ezeréves magyar elnyomás tétele viszont ma is él, szélsőséges történészek, újságírók és politikusok fejében mindenképpen. Az egyoldalú elmélet a magyar−szlovák szétválásig nem vált uralkodóvá. MICHAL MUDROŇ publicista, politikus, a Szlovák Nemzeti Párt vezető személyisége például az 1870es évek feszült légkörében is kiegyensúlyozott tudott maradni, megragadva a hungarus történelem lényegét a Grünwald-féle röpiratra adott válaszában (A felvidék. Felelet Grünwald Béla hasonnevű politikai tanulmányára, 1878). Rámutat, hogy ha „a tótnak nincs külön történelme”, akkor senki másnak sincs e hazában, mert „mióta magyar testvéreink a többi magyarországbeli nemzetiségekkel, mint egyenjogu társakkal együttesen ez országot megalapították s fenntartották, ezen nemzetiségek egyikének sincs külön történelme, külön nemzeti hagyománya, külön nemzeti hősei, külön nemzeti nagy kormányférfiai; mert ezek mind […] az egységes és oszthatatlan magyar nemzetnek közös magyar történelmét, közös magyar hagyományát, közös magyar hőseit, közös magyar nagy államférfiait képezik. […] Addig voltunk boldogok e honban, míg nem kutattuk s nem törődtünk vele, hogy egy Zrínyi, egy Hunyadi, egy Kinizsi, egy Dugonics stb. mely magyar nemzetiség sarjadéka volt, s lelkesültünk mindannyian ezen nevek hallatánál egyaránt, pusztán azért, mert tudtuk, hogy Magyarország nagy emberei voltak, kiknek dicsősége mindnyájunk közös dicsősége. Mihelyt azonban e hon nemzetiségei között ezen közösség érzelme meglazult, és latolgatni kezdtük, hogy ki mit hozott a közös háztartáshoz, ki mit áldozott a haza oltárára: oda volt házi boldogságunk is, és nem is tér az előbb vissza szeretett hazánkba, míg ismét közös erővel s vállvetve oda nem működünk, hogy e hazának minden fia a legbensőbben átérezze azt, miszerint külön külön egyikünk sem életképes és csak közös erővel a mint megalakult, fenn is tartható ezen magyar állam. (Mudroň, 20−21.) Mudroň szemlélete korunkig mutat előre. Azt már PETER RATKOŠ régebben kimondta, hogy „Nagymorávia keleti részeinek lakosságánál az állam bukása után, a 10. században előtérbe került a régi Slovĕnĕ (’szlávok / szlovenek / szlovienek) elnevezés, mely a déli, magyar, a nyugati, morva és az északi, fehérhorvát etnikummal konfrontálódva a szélesebb ’szlávok’ jelentés mellett egyre inkább a szűkebb területi−nemzeti töltetű ’szlovákok’ jelentést kapta. Kevésbé elfogadható, illetve értelmezhetetlen az ezt követő tétel, mely szerint „a 11. század második felében a szlovák feudális nemzetiség létezése már történelmi tény.” (Ratkoš 1969, 10.) A mai szlovák történészek egy része a múlt mítoszait meghaladva elfogadó álláspontot képvisel Magyarhon megítélésében. DUŠAN KOVÁČ egyértelműen pozitív eseménynek látja a szlovákok betagolódását: „A magyar állam azzal, hogy a szlovákokat államhatárral választotta el a többi nyugati szláv néptől, megteremtette a szlovákok önálló nemzetté válásának külső feltételeit. […] Míg a Nagymorva Birodalom túlságosan rövid fennállása alkalmasint nem alakított ki a lakosságban tartósabb közös etnikai tudatot, »Szvatopluk népe maradékának« beilleszkedése az Árpádok magyar királyságába megteremtette a külső keretet ahhoz, hogy a szlávokból, akik valamikor Nagymorávia területén éltek, kialakuljanak az etnikai szlovákok.” (Kováč, 33.) Hasonlóképpen értékel újabban EDUARD KREKOVIČ: Nagymorávia lakóinál szerinte sem alakult ki szlovák, egyáltalán valamiféle etnikai identitás, mivel erre nem is volt szükség. „Csak a Nagymorva Birodalom szétesése után kezd lassan Szlovákia [sic! − Á. B.] (jobban mondva nyugati része) lakóinál kifejlődni a morváktól való különbözőség tudata, amit részben területünknek Magyarhonba tagolódása idézett elő. […] Szlovákia lakói a maguk identitását törvényszerűen
5 az ősmagyar törzsektől való különbözőségükre alapozták. […] Így egy idő után az írásos források kezdtek megnevezni egy új etnikumot − a szlovákokat. Ha nagyon megkapargatjuk a dolgot, kimondhatjuk, hogy az ősmagyaroknak (vagy uhroknak) részük volt a szlovákok etnogenezisében, morvákból szlovákká válásukban.” (Krekovič, 23.) JÁN STEINHÜBEL, mint korábban láttuk, a nagymorva korszakra vonatkozóan nem tartotta lehetségesnek, hogy a slovien / sloven népnévvé váljék, utána viszont Nyitra-vidék (Nitriansko) éles kontrasztba került a nem-szláv magyarokkal. „Csak ekkor vált megkülönböztető elemmé Nyitra-vidék szláv volta, jellemzővé és alkalmassá a terület és a nép megnevezésére.” (Steinhübel, 27−28.) A Magyar Királyság tehát kimondatlanul nála is a szlovák nemzetté válás elengedhetetlen kezdeti föltétele. Mint az előbbiekből láthatjuk, a királyság adott új vagy új jelentésű nevet a szlovákoknak. Az eredetileg minden szlávot jelölő slovien / sloven / slovenin − a latin szövegekben sclavus − az ő és morva, lengyel szomszédaik tudatában őrájuk szűkült, így például a latin−cseh ún. Pozsonyi Szótár fölrója a sclavus/slovienin nyelvhasználóknak, hogy rontják, elferdítik a cseh nyelvet, tehát nyilvánvalóan konkrétan a szlovákokról van szó. A szláv szomszédok korán tudatosították, hogy a magyarhoniak elkülönülő etnikumot alkotnak, s érthető, hogy a férfiakat jelölő Slovák szóalak is a prágai egyetemi nyelvhasználatban jelent meg valamikor a 15. század elején (a nőket máig az eredeti Slovenka jelöli). Innen jött be használata a Felföldre, elsőként Bártfán tűnik föl, személynévként, 1444-ben. (Ratkoš 1969, 20−21.) A magyar nyelvben sokáig nem használatos, először 1828-ból van róla adat. (TESz III. 772.) b, Mit jelent magyarul, mit jelent szlovákul? A két nemzet eltérő és önmagában is változó országképének lenyomata az ország, a főváros vagy éppen a történelmi családok megnevezésének módozata. Ami az országot illeti: magyarul Magyarország, ami azt jelenti, hogy a magyarok országa. Máshogy nem használatos, pedig 1918 előttre, főleg a modern nemzettudatot megelőző korokra nézve félrevezető, elkendőzi az ország nyelvi tarkaságát, s akaratlanul is kisajátítja a magyarság számára a kilencszáz éves közös örökséget. A mindennapi nyelvhasználat viszont ma érzi szükségét, hogy megkülönböztesse a Trianon előtti, valóban multietnikus, és Trianon utáni országot. Így lett a nem szaknyelvi gyakorlatban az egykori Hungaria történelmi Magyarország, vérmérséklettől függően Nagy-Magyarország, a szűkebb határok közé szorult államból pedig trianoni Magyarország, elutasító felhanggal Csonka-Magyarország. Mindez nem változtat azon, hogy magát az alaptagot differenciálatlanul használjuk − mert a nyelv nem tesz mást lehetővé − az államalapítástól (sőt már a római korra vagy a törzsi államok időszakára) máig terjedő történelmünkre. Ezt a legtöbb szlovák történész tudomásul veszi, s például RICHARD MARSINA óvja is kollégáit attól, hogy önkényesen beavatkozzanak a magyar szerzők szóhasználatába: „a szlovákok a 19. század második felétől és a szlovák historiográfia is egészen napjainkig tulajdonképpen helytelenül jár el, amikor a szlovákban kialakult gyakorlat szerint magyarból történő fordításokban különbséget tesz Uhorsko (Uhor) és Maďarsko (Maďar) között, mert az ilyen fordítás-megoldással tulajdonképpen nem azt adja vissza, amit egy magyar ember ért e megnevezés alatt, hanem annak szlovák értelmezését.” (Marsina, 3.) Szlovákul 1918-ig csak a Hungariából származtatott Uhorsko (a régi szövegekben Uhry vagy Uhersko) használható, ami már az újkorban etnikailag semleges kifejezés, a Maďarsko pedig Trianon utáni országunkat jelöli. KÄFER ISTVÁN szemléletes példáját átvéve: az uhorská revolúcia egyértelműen a negyvennyolcas, míg a maďarská revolúcia az ötvenhatos forradalmat jelöli. Amíg a magyarban nem válik általánossá valamely hasonló kifejezés – a magam részéről Käfer István gyakorlatával, azaz a 19. században nem ritka Magyarhon használatával értek egyet – semmilyen értelmes történelmi eszmecsere sem folytatható.
6 Ugyanilyen problematikus Szlovákia fővárosának megnevezése. A 20. századig német többségű város hagyományos önelnevezése: Pressburg, magyar neve régies írásos formában Posonium, beszélt nyelvi alakjában Pozsony. A humanizmus emellett megalkotta a tudós Istropolis alakot. Hagyományos szlovák (cseh) alakja a németből eredeztethető Prešpurk/Prešporok, 1918-ig ez a bevett névalak. A nemzetébresztő elit szükségét érezte, hogy saját nevet alkosson, így kezdte el használni JÁN KOLLÁR a Vratislava/Tatranská Vratislava alakot (1830/1832-től), PAVOL JOZEF ŠAFÁRIKnál ez Brecislav, Břetislav, ĽUDOVÍT ŠTÚR pedig 1841-től a Břetislava nad Dunajom alakot terjeszti, míg végül (1844) megállapodik a Braťislava mellett. Ez terjedt a 19. századi elit gyakorlatában (immár Bratislava alakban), s vált a város hivatalos nevévé 1919-ben. (Žigo) Természetesen nem vitatható a szlovákok joga ehhez az újabb keletű elnevezéshez, elfogadhatatlan viszont a magyar tudományosság számára a szlovák gyakorlat, azaz a Bratislava visszavetítése az 1918 előtti korszakokba. Magam ilyen esetekben csak a Prešpurk/Prešporok alakot és melléknévi származékát (prešporský) tudom elfogadni.
2. A korai magyar−szlovák együttélés A magyar és a szlovák hagyomány lényege DUŠAN KOVÁČ szavaival: „A szlovák−magyar vitákban, amelyek a 17. században kezdődtek, két elmélet gyökerezett meg. A magyar felfogás szerint a magyarok leigázták a szláv lakosságot. A mondák egyike szerint Szvatopluk egy fehér lóért adta el országát a magyaroknak. A szlovák fél szerint a szláv (szlovák) őslakosság vendégként fogadta a magyarokat, és egyezséget kötött velük. Mindkét elmélet monda jellegű, és egészen világos ideológiai hátterük van.” (Kováč, 32.) A szlovák történetírás két kulcsfogalma tehát a leigázási (podmaniteľská teória) és a behívási vagy vendégbarátsági elmélet (pohostinná teória) A magyarok a kezdetektől a tót népnevet használták, ami több problémát vet föl. Egyrészt általában jelölte a Kárpát-medencében talált népeket, melyek változatlanul a slovĕne névvel illették magukat, tehát a szlovákok mellett a szlavóniai kaj-horvátokat és a szlovéneket (ez utóbbiakra még a 19. század első felében is használatos). Másrészt a szlovák történészek általában a szó VÁMBÉRY ÁRMIN-féle származtatását fogadták el, mely szerint a kifejezés alapja a török−tatár tat, jelentése pedig ’alattvaló’, ’engedelmes’, ami nyilvánvalóan nem használt a két nép közti viszonynak (PETER RATKOŠ minősítése: „a lényegében pejoratív jellegű tót kifejezés”; Ratkoš 1972, 114.). Helyes etimológiája egyébként a germán−balti nyelvek ’nép’, ’ország’ szavával rokonítja. (TESz III. 951.) DUGONICS ANDRÁS regénye azt sugallja, hogy a szlovákok ősidők óta függő helyzetben vannak: „Velünk tengelyt ne üttetnének pedig olly nyomorékok, kiket elégképpen megvert csak azzal is a magyarok Istene, hogy őket tótoknak teremtette, és puruttya nemzetségeknek se hazát, se házat nem adott. Ezen görbe ország is, mellyben mostanában zsellérkednének, tót homokjával együtt Atiláé lenne.” (Dugonics, 262.) Szintén a szépirodalom keretében maradva, VÖRÖSMARTY MIHÁLY egy − egyébként periférikus, kéziratban lappangott − epigrammája (1836) ugyancsak sejteti a folyamatos alárendelt viszonyt, s fölrója „a szlovákoknak” vélt hálátlanságukat: „Tót csuda! mely dolog az, hogy magyar ellen ugatsz? / Megvesztél-e, hogy eb fogadat vigyoritod Uradra, / S annyi kegyelme után föl marod álmaiból?” (idézi: Szörényi, 602.) Elméleti szinten, egész történelmünkre vonatkoztatva, már a korai reformkor vezető orgánuma, a Tudományos Gyűjtemény megfogalmazta: „Én Magyarországban magyar nemzetet esmérek, szívesen megvallom azomban, hogy ezen nemzetet a felyesebb számú uralkodó magyarok honnyunkban békességesen lakozó, s talán részről meg is magyarosodott s karakterizálódott tót, német s. a . t. atyafiakkal együtt formálják.” Ez tehát a politikai magyar nemzet elve, s ezért „botránkoztató álom vagy
7 gúnyoló költemény a magyarországi tót nemzet”. (Észrevételek, 118−119.) Ennél is sokkolóbban hatott a szlovák nemzeti mozgalomra KOSSUTH LAJOS cikke, melyben kétségbe vonta a nemzeti léthez való jogukat: „Bármerre tekintünk is Magyarországon, sehol sem látunk anyagot ily tót nemzetiségre.” Egyedül nyelvüket ismeri el, ez azonban kevés, a nemzetté válás csak hosszú folyamat eredménye lehetne: „A társas műveltség legalsóbb fokán álló néposztályt előbb akármi néven nevezendő nemzetiségre nevelni kell”. (Kossuth, 101) Ez a hegemón, de legalábbis paternalista gondolkodás a kiegyezés után tovább szilárdult. GRÜNWALD BÉLA ugyan hírhedt munkájában későbbi bevándorlóknak tekinti a szlovákokat, ám ezzel együtt is a történelem-nélküliség fenti képletét alkalmazza rájuk: „A tótok között még emléke sem maradt fenn Szvatopluk birodalmának, de még hagyományuk sincs arról, hogy valaha önálló nemzeti létök lett volna, sőt arról sem, hogy valaha a magyarok által meghódíttattak volna. Ami történelmi emlék és hagyomány van, az mind a magyar történelem kiválóbb alakjaihoz fűződik, nagy királyaink és hőseink játszanak szerepet a tótság fantáziájában.” A szlovákok a szerző szerint hagyományosan nemcsak az állammal, hanem a magyarsággal is azonosulni akarnak: „A tótnak ösztönszerűleg imponál és rokonszenves a magyar ember önérzetes, férfias és lovagias fellépése, ami a tótban teljességgel hiányzik. Imponál neki a magyar faj ezredéves uralma, nagyobb gazdagsága, műveltsége, s a tótnak nem ő maga, hanem a magyar az ideálja.” (Grünwald, 23−24., 31.) Grünwaldot már a kortársak is a szlovákok, a szlovák nemzeti törekvések első számú ellenségének tekintették. Nem mondható el viszont ez a mára elfeledett újságíróról−költőről, a szlovák nemzeti kultúra iránt nyitott GÁSPÁR IMRÉről. A magyar−szlovák együttélést mégis egészen hasonlóan ítélte meg: a szlovákság „önálló történelemmel nem bír. […] A magyarok foglalása óta passzív szemlélője az erősebb, bölcsebb és míveltebb családtag intézkedéseinek, s legújabban nincs szerepe a pansláv rajongások vígjátékában.” A szerző elvi alapja: az országos politikában nem lehet helye több nemzetnek: úgymond a közös haza, a közös ház „alapköveül csak erős, kipróbált követ, hazánk kétségbevonhatatlan fejeül a legerősebb, számra és míveltségre nézve is legelső nemzetet, a magyart követelheti”. (Gáspár, 7, 77.) Ugyanezt sugallja MIKSZÁTH KÁLMÁN egész életműve, mely a szlovákokat − legalábbis az egyszerű embereket − a nagypolitikától távol maradó valamiféle természeti népként ábrázolja. Egyik legsikerültebb elbeszélésének (Az a fekete folt) szlovák hősei csak hírből ismerik a szabadságharc eseményeit: „Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár? Ki hozta ide a lezajlott harcok tépő emlékét és reményeit? A levegő hozta. Becsempészte a költészet ruhájában.” (Mikszáth 1978, 48.) A szlovák nemzeti ideológiának e leszűkítő történelemértelmezéssel, nemzettudattal kellett fölvennie a küzdelmet. Be kellett bizonyítania, hogy a szlovákok önként, egyenlő alapon tagolódtak be a Magyar Királyságba, s annak a 19. századi ún. erőszakos magyarosítás (násilná maďarizácia) koráig egyenrangú, megbecsült alattvalói voltak. A magyarok és szlovákok egyben szemlélését, sorsközösségének tudatát maga a nyelv is elősegítette. MILAN MAJTÁN nyelvész leszögezi, hogy a szlovákok a magyarokat kezdettől fogva az Uhrin/Uher/Uhor (pontosítanánk: a 12. századig Ugrin/Uger/Ugor) névvel illették, a 18. század végéig ezzel és származékaival (uherský/uhorský) jelölték mind az ország összes lakosát, mind magukat a magyarokat. (Majtán, 1−2.) Ez a kettősség nyilván erősítette annak tudatát, hogy a magyarok nem idegenek, hanem a szlovákokkal bizonyos mértékben együvé tartoznak. Az önkéntes, szerződéses csatlakozás gondolatát érdekes módon már ANONYMUSnál megtaláljuk, bár nincs összhangban a mű alaptételével (Árpád népe a fegyveres hódítás jogán jut a Kárpát-medence birtokába), hanem különösebb szándék nélkül a történelmi emlékezet valamiféle foszlányát örökíthette meg. GYÖRFFY GYÖRGY lehetségesnek tartja, hogy Anonymus Mén-Marót vezére valójában II. Mojmir sorsát (leányát és országát békésen átadja a magyar trónörökösnek) személyesíti meg: eszerint Árpád fia Levente (Anonymusnál Zolta)
8 lett Morvaország új ura, amit az egyik legfontosabb vár 1056-ból fennmaradt lenevezése (Laventenburch) is igazolhat. (Györffy 1984, 604.) E tételnek a magyar ideológiában nem, és sokáig a szlovákban sem lett folytatása. Szlovák részről elsőként JÁN BALTAZÁR MAGIN védőiratát kell megemítenünk. Itt ókori párhuzammal igazolja a szlovákok − mármint a szlovákajkú nemesség − egyenjogúságát: „A magyarhoni szlávok ugyanazon nemzet tagjai, mint a magyarok. Ha ugyanis a szabinok, a krustumiak; a Veii-beliek, a caeniniek és az antemniak; akik szerződés útján összeolvadtak Romulussal és törzsével, és szövetségesként ugyanazon településeken éltek, és e szövetség következtében ugyanazon várost és mezőket osztották meg egymással, később pedig ők is fölvették a római nevet, akkor hasonló, sőt még nyomósabb okból ki tagadhatná meg szlovákjainktól, ha helyén van az értelme, a magyarhoni nemzet [uhorský národ − Á. B.] nevet. Ezenkívül a magyarhoni szláv és a magyar nem ugyanazon ég alatt születik minálunk? Ez és amaz nem ugyanazon nemzethez tartozik? […] Miért nem nevezhetik magukat a mi Magyarhonban született szlovákjaink hungarusoknak [Uhri]?” Magin még meggyőzőbb érvet is hoz: „Ahogyan azokban a régi időkben a rómaiak házasságot kötöttek a szabin nőkkel és más szomszédos városok lányaival, ugyanígy vesznek el a magyarok szlovák lányokat, nőket, illetve a szlovák ifjak, sőt gyakran eszement vének is magyar nőket.” (Tibenský 1965, 77−79.) Maginnál a szlovákok helyzete, szerepe a magyarok bejövetelekor még homályban marad. SAMUEL TIMON / TIMON SÁMUEL már konkrétabban fogalmaz. Nála a magyarok katonai szövetséget kötnek a szlovákokkal (a bajor püspököknek a pápához intézett panaszára hivatkozik, miszerint szlávok is részt vesznek a magyarok rablóhadjárataiban), akik a Morvától a Tiszáig húzódó területet birtokolták, s a magyarok cserébe megkapják tőlük a Duna menti sík vidékeket. Később a két nép egy nemzetté olvad: „Immár nyolcszáz éve osztoznak jóban-rosszban. Együtt élnek, együtt halnak.” (Tibenský 1965, 98.) JURAJ PAPÁNEK hasonló nézetével később foglalkozom. Utóhatása miatt ebből a korszakból említeni kell még JURAJ ROHONIt, aki Dugonics regényére válaszként írott említett költeményében hasonlóan fogalmaz: „Majd régi lakóhelyét a szláv nemzet visszafoglalja fegyverekkel. És a magyar végül vonakodva is szövetségre lép vele: így a szláv−magyar egy néppé olvad, és ez a kapcsolat már majdnem ezer éve érvényben van. Mindkét nemzet így, miután elintézte a béke ügyeit, társulva ezentúl hungarusnak neveztetett. Hungária népeinek káoszát a szent király a latin nyelv révén szoros kötelékbe csatolta; mert a király bölcsessége az oly különböző népfajok között az igazság istennőjét latin ajakkal szólaltatta meg. Így a mi földjeinken a nyilvános hely a latin lesz, minden nemzet pedig beszéli a saját nyelvét. Most hungarus nemzetség vagyunk mindnyájan és egy nemzetség, amíg csak közös nyelvünk a latin marad. A szent fejedelem ugyanazt a jogot és ugyanazokat a törvényeket szentesítette magyarjainak és szarmatáinak is.” (Szörényi, 600. ill. Magyarságkép, 43.) A teljes egyenlőség tételét hangsúlyozza ĽUDOVÍT ŠTÚR írása is. Nála a magyarok csak szerény győzelmet aratnak, ki kell tehát egyezniük a szlovákokkal: „»Inkább kössük magunkhoz őket, hogy úgy érezzék, régi hazájukban élnek, és jó lesz nekünk e dolgos, szorgalmas és békés nemzet körében élni.« […] A szlovákok ráálltak erre az egyezségre, és megesküdtek istenükre, hogy békésen viselkednek, nem ragadnak fegyvert a magyarok ellen, azok pedig megerősítésül vért ittak, mert még pogányok voltak.” […] Lassan megszilárdult a példásan elrendezett közösség. És örültek a szlovákok ennek az országnak és szomszédaik haladásának a kereszténységben, melyet terjesztettek közöttük, a szántásban, a mesterségekben és a kereskedelemben, melyre megtanították őket, és szilárdan összeforrtak velük egy magyarhoni hazában (vo vlasti jednej, uhorskej). S úgy volt, hogy az minden eljövendő időben mindkettejük, a szlovákok és a magyarok anyja lesz, mert egyenlő jogok és kiváltságok jutottak nékik.” (Štúr, 145−146., 149. ill. magyarul: Magyarságkép, 49−50.)
9 A Štúr-iskola jeles írója, SAMO TOMÁŠIK egy elbeszélése (Hladomra ’Éhínség’, 1846) szinte visszájára fordítja a magyar hódítás-elméletet. Hősei − anakronisztikus módon − öntudatos szlovák nemesek a tatárjárás korában, s arról panaszkodnak, hogy „a senkiházi befogadott kunok” is a tatárokkal tartanak, ezzel hálálják meg, hogy „országunkban földet, szabadságot adtunk, meghagytuk fejedelmük uralmát fölöttük”. A szlovákok tehát − ha nem is önmagukban, de az uralkodó elit, „nemzet” tagjaiként − intézik az ország sorsát, szemben a jövevény nomádokkal, kiknek alakja azért valamennyire az egykori honfoglaló magyarokra rímel. (Tomášik 1971, 20.) FRANKO VÍŤAZOSLAV SASINEK eredeti tételeinek egyike, hogy Árpád a szláv bolgárok vezére volt, így az általa létrehozott fejedelemség is szláv és bizánci ritusú állam. A latin kereszténységet I. István vezette be, de ő is glagolita-szláv liturgiával, míg az 1046-os felkelés (melyet mi Vata-féle pogánylázadásként ismerünk) az ortodoxok mozgalma volt. A tágabb értelemben vett szláv−magyar együttélést illetően Sasinek úgy véli, hogy a kunok-besenyők IV. Béla alatt összeházasodtak a szláv uhorokkal, elkunosították őket, s ekkortól beszélhetünk magyarokról. (Niederhauser, 586.) Hložanský vagy Sasinek meghökkentő elméleteit persze nemcsak a magyar, hanem a szlovák kortársak is támadták, foglalkozni azért érdemes velük, mert rávilágítanak a magyar−szlovák kommunikáció dualizmuskori ellehetetlenülésére, ami a szlovák szerzőket valamilyen mértékben abba az irányba sodorta, hogy akár a tudományosság rovására is az ellenkezőjét állítsák annak, amit a magyar oldal hirdetett. A kivételek egyikeként MUDROŇ MIHÁLY rámutatott, hogy az eredeti testvéri viszony még a mai (dualizmuskori) elmérgesedett hangulatban is kitapintható: „ha magyar testvéreink felbőszülésükben meg is mondják, hogy »tót nem ember«, úgy kedélyes állapotukban mégis a tótot »tót atyafinak«, ellenben a németet »német sógornak« nevezik el. Ezen nyelvbeli hagyományok nyilván a testvéri egyetértés aranykorának hagyományai s egyszersmind élő tanúságai annak, hogy a magyar faj az itt talált tót fajhoz való viszonyát atyafisági rokon viszonynak ismerte.” (szemben a németekhez fűződő mesterséges kapcsolattal). (Mudroň, 26.) Az Árpád-kori közös, etnikumfölötti hungarus-tudat tétele egyébként, akármilyen vonzó és tetszetős, a későbbi fejlődés visszavetítése. Mint PERÉNYI JÓZSEF rámutat, az állam korai századaiban „az ungari−hungari kifejezés a magyarságot és nem Magyarország lakóit jelenti.” Idővel, főleg a jogászok állásfoglalásaiban, kapott a hungarus szó ’magyarországi’ értelmet. (Perényi, 93−94.) A mai magyar történetírás már nem alkot mindenható modelleket, hanem próbálja megragadni az egykorú sokszínű valóságot. GYÖRFFY GYÖRGY általában a magyarok által legyőzött népekről a következőt írja: „A nomádok a harcban legyőzött népek vezetőit és katonai kíséretét megölték, népeiket »elrendezték«, illetve szétosztották a fejedelmi család tagjai és a főemberek között. Ezeket ki-ki a saját szállásterületére , saját népei közé telepíthette. A Kárpát-medencében ilyen sors várhatott az élethalálharcban legyőzött dunai bolgárokra, a morvákra és az őket kiszolgáló szlovének egy részére.” Györffy ugyanakkor elfogadja, hogy akik nem tanúsítottak ellenállást, azok megtarthatták nemzetségi szervezetüket, mint például „néhány szláv csoport a Felvidéken”. Akik pedig régi uraik ellen föllázadva csatlakoztak a magyarokhoz, azok katonai segédnéppé válhattak, nagyjából a magyar közszabadokkal egy jogállással − ezekre utalhatott a bajor püspökök említett panasza. A szlávokkal való együttélés már Etelközben régi hagyománynak számított. A szerző ennek megfelelően egyfajta magyar−morva, sőt általában szláv érdekközösséget is elfogad, igaz, konkrétan Morvaország területén: a bajorokkal szemben álló morva kíséretből a pozsonyi ütközetet követően „bizonyára szép számmal csatlakoztak a magyar urakhoz, ami Morvaországban ténylegesen egyfajta szimbiózishoz vezethetett. A távolabbi szláv népek éppenséggel szövetségest láttak a magyarokban, és segítségül hívták őket a németek ellen.” (Györffy 1984, 635−636., 660.)
10 A további fejlődést illetően Györffy megjegyzi, hogy „a magyarok és a szlávok együttélése a 10. században összeolvadáshoz, az anyagi és szellemi kultúra egységesüléséhez vezetett. […] Az intenzív magyar−szláv kölcsönhatás nyelvi emlékei békés együttélésről tanúskodnak, melynek eredményeképpen többé-kevésbé egységes, európai veretű művelődés alakult ki a Kárpát-medencében.” (Györffy 1984, 637., 639.) A nyelvész GREGOR FERENC az etnikai elkülönülést, a népi kapcsolatok hiányát emeli ki: igaz, hogy a déli részek már korán, a 11. század elejéig a magyarok uralma alá kerültek, s az itteni szlovákság jórészt el is magyarosodott, az északi régiók lakosságát viszont magyar hatás nem nagyon érte. A magyar fő- és köznemesség csak a 12−13. században kezdett ott megjelenni, népi keveredésre azonban csak a török támadások kapcsán került sor. (Gregor, 173.)
3. A szlovákság területi elkülönülése A szlovák nemzeti ideológia alapvető céljává vált, hogy minden korban és jelentősebb eseményben kimutassa a szlovákok aktív jelenlétét, részvételét. Ez azonban nem volt könnyű feladat, hiszen Magyarhon fennállása alatt, legalábbis a modernkori nemzeti mozgalom megindulásáig a szlovákok nem különültek el sem közigazgatásilag, sem egyházszervezetileg, még kevésbé politikailag, államhatár meghúzására pedig csak 1919/20-ban került sor, egyáltalán nem etnikai alapon. Ennek ellenére, illetve éppen ezért a szlovák gondolkodásban kialakult két − egymást nem kizáró, hanem általában összefonódó − vonulat: egyrészt valamiféle területi különállás, autonómia fölmutatásának szándéka szinte minden korszakra rávetítve, másrészt a szlovákok által az ország, a közös haza építésében, védelmében szerzett érdemek kidomborítása.
a, a területi különállás keresése Zavaró elem a magyar−szlovák diskurzusban, hogy a régió megnevezésére a szlovák nyelv a Slovenskót (’Szlovákia’, esetleg csak ’Szlovákföld’) használja, vetíti vissza. RICHARD MARSINA szavai szerint „Szlovákia és a szlovákság önálló és hangsúlyozott elnevezésével szemben a múltban leggyakrabban (néhány, netán számos) magyar történészeknek vannak ellenvetései. Tagadják a Szlovákia, szlovák fogalom használatának jogosságát, tulajdonképpen egészen 1918-ig, egyszerűen azért, mert addig ilyen politikai-adminisztratív egység nem létezett. Nézetük szerint Szlovákiáról 1918-ig csak mint »Felvidékről« lehet beszélni, tehát Felső Magyarországról. Földrajzi szempontból ez a megnevezés (megközelítően) helyes ugyan, mert Szlovákia területe geográfiailag az Uhorské—Magyar Királyság északnyugati része volt. Köztudott azonban az is, hogy a Felső Magyarország elnevezés is fejlődött. A Horné Uhorsko (Felsőmagyarország) elnevezést csak a 19. század második felétől kezdték Szlovákia egészére érteni és alkalmazni, majd 1918 után rendkívül intenzíven, amikor azt akarták vele hangsúlyozni, hogy csak egy (eredeti) egész részéről van szó, amit erőszakkal és igazságtalanul elszakítottak a magyaroktól stb.” Marsina utal rá, hogy a magyarban az egész országra csak egy elnevezés létezik, s ezért „egy magyar számára Felső Magyarország nem Horné Uhorsko, hanem Horné Maďarsko, […] s ennek már (lehetséges hogy) van etnikai tartalma (töltete) is. Ezért értelmezik és érzik a Felvidék megjelölést nemzeti területük részének, melyet elvesztettek. […] A Szlovákia (szlovákok lakta terület) elnevezés lehetőségének kizárása 1918 előtt történelmietlen és helytelen. Az ilyen követelés hangsúlyozása általában szándékos és bizonyos célokat követ, nem (az ún.) történelmi igazságot és jogosságot. Már a középkortól gyakori egy (rendszerint kisebb) terület
11 elnevezése nem az állami hovatartozás, hanem a terület lakói szerint. A szlováklakta terület külön elnevezésével is találkozunk főként német nyelven már a 15. század első negyedétől. Ugyanígy a ma létező államok minden történelmi szintézisben a mai nevükön nevezik magukat, és kronológiailag olyan részeik is vannak, amelyekben olyan korokról van szó, amikor azon a területen még nem az illető terület későbbi és mai hegemónia gyakorlóinak elődei laktak. Teljesen természetesen beszélnek például Belgium történetéről (a legrégibb időktől), pedig Belgium államként csak 1830-ban jött létre.” (Marsina) A szerző tapintatos fogalmazásával ellentétben egyetlen magyar történész sem alkalmazza 1918 előttre a Szlovákia megnevezést (sőt, ilyen állam tulajdonképpen csak 1939-ban jött létre, az is rövid életű volt), helyette két, nem kevésbé problémás kifejezés használatos. A szakemberek többsége mellett a mindennapi nyelvhasználat is kizárólag a Felvidéket ismeri, sőt a szlovákiai magyarok is így nevezik szülőföldjüket. A név valójában gyökértelen, Kossuth használta először 1848-ban. Nála és a Csehszlovákia megalakulásáig terjedő időszakban ’hegyekkel, fennsíkokkal borított vidéket’ jelent, a zömmel nem magyar lakosságú magyashegyi régiót. Trianon után az egész elcsatolt északi régiót kezdte jelenteni (Északnyugati- / Északkeleti-Felvidék), ez utóbbi a Kárpátalja megnevezés elterjedésével eltűnt. Az első bécsi döntés után a visszacsatolt déli sávot értik alatta (esetleg pontosítva: visszatért Felvidék), annak ismételt elcsatolása óta pedig ismét az egész Szlovákiát jelenti (ma a Szlovákia útikönyveket is felvidéki kalauzként reklámozzák). (Paládi-Kovács, 5.) A név tehát mind természetföldrajzi, mind etnikai tartalmát tekintve többszöri jelentésváltozáson ment keresztül. Ám elsősorban nem ezért kellene kerülni, hanem azért, mert máig megterheli a magyar−szlovák viszonyt. A szlovákok azt hallják ki belőle, hogy hazájuk-országuk egy nagyobb egész (Nagy-Magyarország) része csupán. A nemzeti emlékezet számára megalázó elem Grünwald Béla ilyen címen megjelent hírhedt röpirata (1878), s e névhez a dualizmus magyarosító politikája, valamint Szlovákia „megcsonkításának” korszaka, az 1938−1945 közötti időszak kötődik, annak minden egyéni és nemzeti sérelmével. Ma is zavaró számukra, hogy nemcsak a magyarországi közvélemény, de „saját magyarjaik”, az odaátiak is a Felvidéket használják, a szlovákok ebben államiságuk tagadását érzik. Párhuzamosan, bár inkább történészek, művészettörténészek írásaiban él még a FelsőMagyarország elnevezés. Az első két évszázadban (1533-tól adatolható) azonban jelentése szűkebb, a keleti megyéket értették alatta (Thököly Imre mint Felső-Magyarország fejedelme). A bányaigazgatásban, a kincstári, bányakamarai közigazgatásban Gömör, Borsod, Szepes, Abaúj és Torna vármegyét és hét ottani királyi bányavárost jelentette. Az AlsóMagyarország elnevezés ennek megfelelően Nyitra, Bars, Hont és Zólyom vármegyét jelölte bányavárosaikkal együtt. (Paládi-Kovács, 4.) Ugyanígy nevezik a régiót lefedő két főkapitányságot (Kassa illetve Érsekújvár székhellyel). Véleményem szerint − Käfer István gyakorlatát követve − a Felföld fogalom használata javasolt: régóta használatos (írásban már 1538-ban említik), nem fedi le a Szlovák Köztársaság területét − a szlovák államiság előtti koroknál mi sem kívánjuk érvényesíteni a mai határokat −, hanem csak a földrajzilag-történetileg egységben vizsgálható „északi, hegyvidéki területet’. (Paládi-Kovács, 4.) Fő előnye azonban az, hogy nem terhelik zavaró, sértő mozzanatok, sem a magyar alakot sem szlovák megfelelőjét (Horná zem). A Szlovákia elnevezés mellett nem fogadható el az a szlovák gyakorlat sem, mely föltünteti a mai határokat a megelőző korokat ábrázoló térképeken. A magyar tudományosság minden esetben az adott kor államhatárait jelöli. Végül említenünk kell azt a szlovák véleményt, mely a Királyság címerében is az északi régió önállóságának jelét látja. PETER RATKOŠ a korábbi nézetre támaszkodva úgy véli, hogy a kettős kereszt heraldikailag a szlovák jellegű „felső részeket” (partes superiores) jelölte. (Ratkoš 1969, 15.; Ďurica, 23.; Klein−Ruttkay−Marsina, 103.) A két tudományosság álláspontja között talán nem is az az érdemi különbség, hogy ez a címerfél vonatkoztatható-e
12 a Duna fölötti régióra − az elterjedt magyar értelmezés például a hármas halomban a Tátra, a Mátra és a Fátra jelét látja − hanem, hogy megalkotóiban és későbbi korokban társult-e ehhez a régió önálló és főleg szlovák jellegének gondolata. A szlovák gondolkodás már a Magyarhonba tagolódás koránál is a különállás jeleit keresi. Régi tétel, hogy a magyarok hosszú ideig nem váltak az északi régió uraivá. SAMUEL TIMON / TIMON SÁMUEL úgy vélte, hogy Szvatopluk legyőzése után visszavonultak Dáciába, és az egész jazig földet, azaz a mai Szlovákiát még sokáig a szlovákok fennhatósága alatt hagyták. (Tibenský 1965, 97.) ill. (Tibenský 1972, 191.) Štúr írásában − természetesen minden alap nélkül − a szlovákok írásban rögzített területi autonómiát, kiterjedt önkormányzatiságot érnek el: „És amint [a szlovákoktól tartó magyarok] mondották, úgy is cselekedtek, törvényeket hoztak, melyek alapján a szlovákok magukat igazgatták, meghagyták a haza régi fölosztását és a helyneveket, a jelentősebb szlovák nemzetségfőket pedig beemelték a nemességbe. […] Az egyezséghez hozzá lett még téve, hogy a szlovákok háborítatlanul fohászkodhatnak az igaz istenhez, és minden otthoni és nyilvános ügyüket a maguk nyelvén és a maguk szokásai szerint intézhetik. És letelepedtek a magyarok a Dunán túl és a Tiszánál, a szlovákok pedig megmaradtak kedves Tátrájuk ölén, azok is átköltöztek oda, akik a Dunán túl laktak, hogy békében földijeik között éljenek.” (Štúr, 145−146. ill. magyarul: Magyarságkép, 49.) JOZEF HLOŽNÍK-HLOŽANSKÝ ismertetett elméletének fontos eleme, hogy a szlovák terület 1009-ig önálló volt. (Niederhauser, 580.) FRANKO VÍŤAZOSLAV SASINEK jóval tovább kitolja a magyar fennhatóság kezdeteit: szerinte a szlovák terület 973-ig Csehországhoz tartozott, 1025-ig Lengyelországhoz, utána pedig Magyarhon keretében külön dukátust alkotott. (Niederhauser, 585.) A mai hadtörténeti összefoglaló elismeri ugyan Nagymorávia katonai összeomlását, ám a magyar fennhatóság fokozatos kiterjesztését vázolja föl: az a 10. század közepéig nem lépte át a Galgóc−Nyitra−Léva vonalat, sőt a 11. század elejéig, tehát az államszervezésig sehol sem volt megszakítás nélküli. Az augsburgi vereség után a délnyugati rész cseh uralom alá, Szent István korában a nyugati rész Vitéz Boleszlav lengyel király fennhatósága alá került, s csak az 1018-as béke után jelenthetjük ki, hogy „a mai Szlovákia egész területe tartósan a Magyar Királyság érdekszférájába tartozott, és a 11. század végéig fokozatosan betagozódott annak közigazgatási−jogi szervezetébe”. (Klein−Ruttkay−Marsina, 102−103.) Ez azonban nem jelentett be- illetve fölolvadást: az egész szlovák régiót egyesítette, sőt a mai Északelet-Magyarországra és a mai Románia nyugati sávjára is kiterjedt a nyitrai részfejedelemség avagy dukátus (ducatus), mely 1105-ig állt fönn. Értékelése korszaktól és nemzeti elfogultságtól függően változik. A hagyományos szlovák történetírás a szlovák államiság továbbélését látja benne, ezt a szellemet képviseli MILAN S. ĎURICA kronológiája, amely minden lehetséges esetben említi, eltúlozva súlyát, külpolitikai lehetőségeit ennek az alakulatnak, „melyet bizonyos mértékben a 9. századi Szlovák Birodalom egykori államisága folytatójának tekinthetünk”. Jellemző, hogy a két dux, Géza és László valamint a Salamon király közötti 1072-es háborút (Salamon befolyása alá akarta vonni a dukátust) Ďurica valóságos szlovák−magyar kofliktusnak látja. (Ďurica, 23, 25.) A hadtörténeti összefoglaló is a régió kiemelt helyzetéről beszél, I. Béla fiai, Géza és László herceg idejére téve ennek csúcspontját: „Teljesen önállóan uralkodtak, saját udvaruk és hadseregük volt, saját pénzt vertek.” A részfejedelemség címere a kettős kereszt lett. A kötet értékelése kiegyensúlyozott: „Ha ezt a részfejedelemséget nem tekinthetjük is szlovák fejedelemségnek, elhelyezkedése miatt Szlovákia történelmének jelentős fejezete. Az Árpád-ház alatti részfejedelemség intézményét […] nemcsak dinasztikus érdekek hívták életre, hanem az a gyakorlati fölismerés, hogy a (külpolitikai szempontból) legexponáltabb területet sajátos módon kell igazgatni, mert a 11. század küzdelmei, a Német Birodalom és a vele mindig szövetséges cseh fejedelmek támadásai jórészt ezen a területen zajlottak. Abban, hogy Nyitra lett a részfejedelemség székhelye, nyilván az is jelentős szerepet játszott, hogy akkor már több mint száz éve fejedelmi, majd vezéri központ volt.” (Klein−Ruttkay−Marsina, 103.)
13 DUŠAN KOVÁČ összefoglalója is úgy véli, hogy „a nyitrai részfejedelemséget a nagymorva korszak maradványának lehet tekinteni”. Szerinte emléke azután is tovább élt, hogy Kálmán megszüntette: „A részfejedelemség hagyománya a népmesékben és mondákban a »fele királyság« (a szlovákban harmad királyság) kifejezés révén maradt fönn”. Ennek ellenére Kováč jóval visszafogottabb, a dukátust nem tekinti valamiféle öntörvényű szlovák országnak, hanem létezését az Árpádok központi érdekeiből, jelesen az északnyugati határok védelméből vezeti le, s elvesztette jelentőségét, amikor a királyok érdeklődése dél felé fordult. (Kováč, 33.) Szélesebb őstörténeti összefüggésbe állítja a szóban forgó Nyitra-vidék (Nitriansko, mely alatt az egész északi régió értendő) ekkori államjogi különállását JÁN STEINHÜBEL: a középeurópai államok úgymond Sclavinia (azaz nyelvtanilag és nem történetileg pontos magyar alakban Szlavónia illetve Szlovákia) elnevezéssel mindenhol megkülönböztették szláv lakosságú régióikat, ezért a nyitrai dukátust kormányzó Imre herceg címe: Henricus nobilis dux Sclavonie (’Imre, Szlavónia/Szlovákia nemes hercege’). Mivel az ország Hungaria elnevezése ekkor még hangsúlyosan etnikai tartalmú, azaz főként a magyarajkúak országát értik alatta, szükséges volt a dukátus szláv jellegének kifejezése. (Steinhübel, 27.) A kimutatni szándékozott középkori szlovák államiság másik eleme Csák Máté (Matúš Čák Trenčiansky) tartománya (1299−1321). A magyar történetírás, amely hagyományosan ugyanúgy államközpontú, mint a szlovák, a 13−14. század fordulóját egyik legzavarosabb korszakunkként, az egységes államot szétziláló oligarchikus harcok évtizedeiként értékeli. A szlovák történeti tudatban viszont nemzeti államuk visszaállításának rövid, de fényes időszaka. Csák Máté alakja a romantika korában szlovák királyként rögzült. Peter Macho megfogalmazása szerint „a 19. század nemzeti historizmusában lényegében helyettesítette a nemzeti uralkodókat: a szlovák nemzetébresztőknek imponált az a tény, hogy az ő korában a tulajdonképpeni »Magyarországtól« [Maďarsko] függetlenül létezett »Szlovákia« [Slovensko]. (Macho 2005, 107−108.) Elsőként ALEXANDER BOLESLAV VRCHOVSKÝ adott elő róla a pozsonyi evangélikus líceumban az 1836/37-es tanévben, Štúr pedig egy 1841-es levelében nevezi Trencsént a szlovákok „klasszikus helyének”, mondván: Nyitra bukása után a szlovákok ide húzódtak föl, s az itteni ellenállásnak volt Csák Máté az utolsó képviselője. „Ez a mi Granadánk volt, Máté pedig El Zagnis-unk.” (Macho 2005, 104−105.) A − mondjuk úgy − szélesebb közönséggel minden bizonnyal JOZEF MILOSLAV HURBAN közkedvelt regénye (Olejkár ’A gyógyolajárus’, 1846) ismertette meg. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Štúr-nemzedék, a romantika írói nem kevésbé hungarusok, mint a tárgyalt barokk-kori gondolkodók, ezért a műben Csák Máté nem államellenes lázadóként jelenik meg − ami egyébként inkább megfelelt volna a történeti valóságnak −, hanem a hont az anarchiából kiemelni szándékozó felelős államférfiúként. Hurbannál éles határ választja el a magyar és a szlovák régiót: a Vág-völgy üde zöldjével az alföldi pusztaságok állnak szemben. Ennek felel meg, hogy a déli oligarchák, a magyar urak az országvesztők, míg Csák grandiózus tervvel akarja helyreállítani a trón erejét. Mivel szlovák tudatú, elképzelése is egy szláv hatalmi tömb kialakítását célozza − hangsúlyozzuk: az ország érdekében −: „hogy ne nyíljon meg az út az önkény és a meghasonlás előtt, és hogy ne gyarapodjon mágnásaink hatalomvágya, szláv országokból választunk királyt. Ott, a száztornyú Prágában boldogan uralkodik II. Vencel. Fejét két korona ékesíti, a cseh és a lengyel, mi hozzájuk tesszük a harmadikat, a mi magyarhoni koronánkat, és így a föltámadott Szvatopluk foglalja el ezt a trónt. Ismét az hangzik, hogy egyetlen király uralkodik a Moldva és az Elba, a Visztula és a Duna, a Vág és az Odera fölött!” (Hurban, 33, 36−37.) Csák Máté az írók mellett a 19−20. századi történészek és természetesen a politikusok kedvelt alakjává vált. Az 1861-es Memorandum kapcsán mint a szlovák autonómia egykori harcosa jelent meg a publicisztikában. VILIAM PAULINY-TÓTH vezető politikus-író egyenesen a Károly Róbert-i centralizmus és abszolutizmus elszánt ellenfelét, a szvatopluki és
14 szentistváni föderatív alkotmány védelmezőjét látta benne. Máté „Szlovákia utolsó hőse”, bukásával (a rozgonyi harcmező „a mi nemzeti szerencsétlenségünk gyászos mezeje”) viszont a szlovák népet „megfosztották önállóságától és függetlenségétől, eltulajdonították sok évszázados tevékenységének gyümölcseit, megkötözték lábát és kezét.” (Kristó 1986, 7.) A pesti lapszerkesztő−politikus, JÁN NEPOMUK BOBULA a népnek végletesen leegyszerűsített képet kínált: „Fölkelt a mi dicső Trencséni Máténk […], és hosszú harcot vívott apáink szabadságáért, de hiába. 1312-ben nagy csata volt közte és a ránk erőltetett király [azaz Károly Róbert − Á. B.] között, ám Rozgonynál egy bizonyos Dônč elárulta Mátét, és Máté, a szlovák szabadság és alkotmány hőse, elbukott és véle népünk szabadsága is. Szörnyű idők jöttek: a parasztok jobbágyi sorba süllyedtek, és többet nem tudtak kikerülni belőle.” Egy, a csehszlovák állam megalakulását méltató beszéd viszont azt ünnepelte az 1918-as fordulatban, hogy visszatért a Nagymorva Birodalom és Csák uralma. (Macho, 106−108.) JIŘÍ RYS, a jeles történész azt hangsúlyozta, hogy Máté serege főleg cseh zsoldosokból állott, uralma alatt úgymond Szlovákiában nagyon megerősödött a csehszlovák elem. (Kristó 1986, 9.) Csák Mátét a magyar történeti tudat ugyancsak kisajátította. Mivel érdemelte ezt ki? KRISTÓ GYULA megfogalmazása szerint „mivel történelmi szereplése arra az időre esik, amikor a »nemzetinek«, magyarnak tekintett Árpád-dinasztiát éppen felváltotta Magyarország trónján az idegen eredetű (francia származású és Dél-Itáliában országló) Anjou-ház, Csák Máté fellépése az első magyarországi Anjou-uralkodó, Károly Róbert ellen − bizonyos korokban és beállításban − erőszakoltság nélkül nyerte a »nemzeti függetlenség és szabadság«, az ősi jogrend jogos harcát az országot alávetni akaró idegenek ellen. Kiváltképpen a múlt század reformkori és abszolutizmus kori műalkotásaiban, amikor Csák Máté neve a nemzeti függetlenséggel, az idegenek elleni szabadságtörekvésekkel kapcsolódott össze.” KISFALUDY KÁROLY drámatöredéket hagyott róla hátra, PETŐFI eposzt akart írni róla, MADÁCH IMRE darabja (Csák végnapjai, 1861) a bukott szabadságharcra reflektál. P. SZATHMÁRY KÁROLY ugyanekkor ugyancsak drámát írt, SZÁSZ KÁROLY pedig eposzt (Trencséni Csák, 1861). Csák az idegen uralom ellen küzdő hős magyar hazafiként jelenik itt meg, akárcsak a történész BOTKA TIVADAR egy cikkében (Trencsényi Chák Máté nádor halálának éve és napja. Száz. 1872. 190.) A magyar történeti tudatban azonban a szlovákhoz képest szerepe nyilvánvalóan elhanyagolható, s a 20. században nyoma sincs már a heroizáló elemeknek: Adynál a rothadó régi rend jelképe (Csák Máté földjén) (Kristó 1986, 5−6.) A szlovákok között már a 19. században hallatszottak kritikus hangok (Jonáš Záborský, Július Botto), majd JOZEF ŠKULTÉTY mutatott rá egy 1923-as előadásában, hogy a Csákmítosz a Štúr-iskola műve. A 20. században ez lassan szertefoszlott, Csák Máté kikerült a nemzeti panteonból, bár időnként továbbra is jelentős figyelmet kapott a kutatóktól. Az első Szlovák Köztársaság Csák országában természetesen a maga elődjét látta. Az akkori trencséni hetilapban úgy fogalmaztak, hogy „mintegy húsz évre kitépte Szlovákiát a magyarhoni királyok hatalmából, és korlátlanul uralkodott.” (Macho, 108−109.) A közelmúltban a többékevésbé hagyományos fölfogást képviselte MILAN S. ĎURICA kronológiája: „Csák Máté »a Vág és a Tára urának« [pán Váhu a Tatier] nevezte magát, fejedelmi címet (princeps) használt, és amikor szövetségre lépett a kelet-szlovákiai Amadékkal, gyakorlatilag Szlovákia független uralkodójának tekintette magát. Trencsénben saját udvart tartott, saját hadsereget és várnagyokat, akik a Visegrád és a Tátra közötti több mint ötven várát igazgatták. Károly Róbert hadjáratai ellenére − a királynak 1314 után sikerült elfoglalnia néhány dél-szlovákiai várat − Csák Máté haláláig, 1321-ig meg tudta őrizni függetlenségét.” (Ďurica, 33.) A hadtörténeti összefoglaló már visszafogottabb, legalábbis Csákot nem tekinti szlovák uralkodónak, viszont hangsúlyozza kiterjedt fennhatóságát − a Morvától a Szepességig,
15 Zólyomig, a lengyel határtól le Visegrádig − és hogy haláláig független maradt. (Klein−Ruttkay−Marsina, 126.) DUŠAN KOVÁČ monográfiája teljesen elfogulatlan értékelést nyújt. Szó sincs itt szlovák nagyságról, sem etnikailag, sem erkölcsileg: leszögezi, hogy a család magyar volt, a Dunántúlról származott. „Csák Máté […] nemigen válogatott az eszközökben. Erőszakos fellépésének köszönhette meggazdagodását és egyre magasabb pozícióit.” Kováčnál nem megalkuvás nélküli szláv politikusként jelenik meg, hiszen megtudjuk, hogy midőn Vencel alulmaradt, Csák Károly Róbert pártjára állt. Meg is kapta a tárnokmesteri tisztet, ezt „korlátlan meggazdagodásra és fosztogatásra használta fel. A gazdag kolostorokat is kirabolta, s végül magát a királyt is megfenyegette. Gentilis bíboros ezért egyházi átok alá vetette. Csák Máté azonban az átokkal sem törődött, sőt kihasználta a helyzetet, hatalmába kerítette a nyitrai püspökséget és annak birtokait. Hatalmas úr lett, tizenkét megye és harminc vár birtokosa. Szlovákia mai területének mintegy kétharmadán volt tényleges uralkodó, s úgy viselkedett mint egy király. A trencséni várban udvartartást rendezett be, ott olyan tisztviselői voltak, mint a királyi udvarnak, nemzetközi szerződéseket kötött, fejedelemnek címeztette magát, tehát államot alkotott az államban, s az uralkodó hatalmát semmibe vette. Saját hűbéresei voltak, akiknek »védelmet« nyújtott. A hűtleneket és engedetleneket keményen büntette, fogsággal és szemük kiégetésével.” Kováč hangsúlyozza Csák utóéletét a szlovák néphagyományban − máig fönnmaradt a Mátyusföld elnevezés, és a nép a Vág és a Tátra urának [pán Váhu a Tatier] hívta, ám elvet mindenféle nemzeti értelmezést: „A romantikus szlovák történetírás Csák Mátét a szájhagyománnyal összhangban »szlovák uralkodónak« nevezte. Tény, hogy a területet, amelyet birtokolt, nagyobbrészt szlovák lakosság lakta, de nem volt itt szó semmiféle nemzeti mozgalomról, csupán a nagybirtokosok hatalmának megnövekedéséből következő feudális szétdaraboltságról. Ez a jelenség gyakorlatilag az egész akkori Európában megfigyelhető.” A szerző nem a halálig megóvott függetlenséget hangsúlyozza, hanem azt, hogy az állam csak a nagyúr életére szólt: „Csák Máté 1321-ben bekövetkezett halála után »birodalma« széthullott.” (Kováč, 37−38.) Nemcsak objektívan értékel, hanem a mítoszteremtés folyamatát is áttekinti PETER MACHO tanulmánya, mely azonban arra is figyelmeztet, hogy a történeti tudatban a Csákmítosz még tartja magát, amit egyes mai kiadványok csak erősítenek. (Macho 2005, 109.) A szlovák régió különállását ki lehet még mutatni a 15. század derekán, a huszita uralom idején. Habsburg Albert özvegye 1440-ben megbízta Ján Jiskrát, hogy hadaival biztosítsa a területet fia, V. László számára. Az országgyűlés 1445-ben elismerte László trónigényét, s az északi régiót három huszita főkapitány alá rendelte. A következő években Jiskra háborúzott Hunyadi Jánossal és a városokkal, békeszerződéseket kötött, mígnem Mátyásnak 1462-ben sikerült őt szolgálatába fogadnia. A huszita időszak értelemszerűen legalább annyira vagy még fontosabb a csehek, mint a szlovákok számára. Azon korok egyike, amikor a Felföldön zajló eseményeket és folyamatokat csakis egy cseh−szlovák−magyar háromszög keretében értelmezhetjük. A korábbi cseh tudományosság számára Nagymorávia óta a második olyan történelmi pillanat, amikor a szlovákok úgymond közös államban éltek a csehekkel, tehát mintegy Csehszlovákia előképe. A szlovák gondolkodók számára a cseh jelenlét korántsem annyira pozitív. Már MATEJ BEL / BÉL MÁTYÁS az ország egységének megbontását látta benne, midőn rámutatott a betörések következményeire: a cseh hadak „a szlovákokkal elvegyülve annyira megerősödtek, hogy néhány vármegyét oly mértékben uralmuk alatt tartottak, mintha azokat elszakították volna Magyarhontól”. (Tibenský 1965, 61.) A Štúriskola legnagyobb írója, JÁN KALINČIAK Milkov hrob (’Milko sírja’, 1845) című elbeszélésében a cseh vezérek titokban Frigyes császárral tartanak, vonakodnak engedelmeskedni az ország királya, Mátyás parancsainak. JOZEF ŠKULTÉTYnél a husziták felföldi tartózkodása, Jiskra hadai még sötétebb színekben jelennek meg, kiemeli, hogy a Magyarhon elleni betörések, megtorlások éppen a szlovák népességet pusztították. Cáfolja a
16 népszerű tételt, miszerint a husziták számos templomot (csehtestvér gyülekezetet alapítva) és várat emeltek a Felföldön, főként Gömörben. (Škultéty, 255−257.) Más műveiben is tagadja a jótékony huszita hatást. Ezzel megelőlegezte a mai történetírást, mert a hadtörténeti összefoglaló is a husziták − igaz, nem Jiskra seregei, hanem a tőle függetlenedett csehtestvérek − erőszakoskodásait emeli ki: sarcolták táboraik környékét, rátámadtak a polgárokra, az utazó kereskedőkre, sőt magukra a városokra. Ezért útonállóként kezelték őket, s maga Jiskra számolt le velük. (Klein−Ruttkay−Marsina, 152) E zavaros korszak valóban kevéssé volt alkalmas a szlovák államiság-tudat táplálására, de mégis akadt olyan történelmi pillanat, amikor a szépíró tollával kifejezhette a szlávok és a magyarok vágyott németellenes összefogását. Nos, a szabadságharc leverése utáni kijózanodás és önmarcangolás időszakában, a hatvanas években vetette papírra Valgatha című (1872-ben megjelent) regénye fönnmaradt fejezeteit ĽUDOVÍT KUBÁNI. A címadó főhős, Jiskra vezére, azon fáradozik, hogy lányát hozzáadja Hunyadi Lászlóhoz, s a két nemzet közösen lépjen föl a mindnyájukat kihasználó, eláruló németek ellen. Egy nem lényegtelen vonatkozásban azonban a szlovák történetírás talál pozitívumot is a husziták jelenlétében: egyes vegyes lakosságú városokból, mint Zsolna vagy Nagyszombat, a módos német polgárság elmenekült, és e települések nagy mértékben elszlovákosodtak. (Varsik, 59−60.) b, az etnikai határok hangsúlyozása Legalább ilyen régi, és talán hangsúlyosabb vonulat a szlovák történeti gondolkodásban a szlovák régió megkülönböztetése, kijelölése akkor is, ha éppen semmiféle határ nem választja el az ország központjától. A szlovák történészek és nyelvészek egybehangzó álláspontja, hogy a magyar és a szlovák régió valamilyen módon a kezdetektől elkülönült a köztudatban. Mint PETER RATKOŠ leszögezte „a szlovákok tudatában a 11. századtól Magyarország kétféle értelmezése élt: szűkebb etnikai értelmeben (Uhri) és tágabb állami értelmeben vett Magyarország (Uhry), mely utóbbinak a keretébe tartoztak ők maguk is.” (Ratkoš 1972, 105.) A szerző néhány okleveles adattal érzékelteti, hogy a latin szövegekben is hordoz az országnév etnikai tartalmat. Az 1075-ös garamszentbenedeki oklevél az adományozott Tisza menti birtokokról azt írja, hogy azok in Hungaria (tkp. ’Magyarföldön’) fekszenek, egy 1331es erdővita kapcsán keletkezett szepeshelyi tanúsítvány pedig a Gölnic patak déli partszakaszát a következőképpen jelöli: versus Hungariam. (tkp. ’Magyarföld felé’). Egy 1341-es határjárási jegyzőkönyv a Szepességből versus Hungariam haladó utat emleget. (Ratkoš 1969, 14−15.) és (Ratkoš 1972, 104−105.) A közjogilag nem, csak etnikailag és lelkileg önálló Slovensko lépten-nyomon megjelenik a 19−20. század irodalmában. Erre a hazaszemléletre épül SAMO CHALUPKA Odboj Kupov (’Koppány ellenállása’) című költeménye, mely „a szlovák hegyeken, a Mátrától a Tátráig” égő jelzőtüzek képével indul. A költemény értékrendszerében a szlovák Felföld a kereszténység, illetve a király iránti hűség földje, tehát az igazi istváni állam, míg a déli somogyi elpusztított vidékek mindennek tagadása. Az Úr északon készíti elő az ország megmentését: „Ám Isten az egészséges oldalra vezette a királyt, a királyokhoz mindig hűen odaadó szlovákok közé, és ez a hű szlovákság inkább elvész, mintsem hogy áruló módon elhagyná királyát.” (Chalupka, Samo, 90−91.) Hasonló a helyzet a következő csapás idején. A romantikus prózaíró, Samo Tomášik Hladomra (’Éhínség’, 1846) című elbeszélésének testvérpárja fölemlegeti a kunok bosszúvágyát, hazaáruló magatartását, a magyarhoni hazát emésztő belvillongást. A tatár veszedelem ellen úgymond egyetlen remény a felső szlovák vármegyékben van, riasztani kell az itteni népet, urakat! A szlovák régió vélt elkülönítő jegye a vallás is, amennyiben a szerző hangsúlyozottan ortodoxként, Cirill és Metód örököseiként ábrázolja a szlovák hősöket. (Tomášik 1971, 18., 20.)
17 JÁN KALINČIAK említett elbeszélése (Milkov hrob) szinte foglalata a szlovák elit kettős identitásának, a hungarus patriotizmus és a szlovák etnikai-nemzeti öntudat egységének. A szerző ihletett szavakkal lefesti a tágabb és szűkebb hazát: „Szép, gyönyörű Magyarhon országa, és boldog, ki magát fiának nevezheti. Ott lenn folyik a Duna, méltóságteljes ősi folyó. […] Ott fönt pedig fenséges hegyek emelkednek, égbenyúló csúcsokkal, reményt hordozó zöldjük legelteti a szemet, a lelket, s őszinte, élettel teli érzésekkel táplálja azt, és a gyilkos láb, mely Magyarhon déli tájait tapossa, soha nem hatol be e roppant bércek közé: és a hegyhasadékok közül tekintenek le az örök hegyek fiai a nyomorult dunai tájakra, melyeket a gonosz pogány tűzzel-vassal pusztít.” Az Észak−Dél, azaz földrajzi−etnikai törésvonalnak megfelelően a Felföldet birtokló huszita vezér, Jiskra „Felső-Magyarhon nevében” köszöntötte Mátyást „mint az egész ország királyát”. (Kalinčiak 1951, 10−11.) A szlovák föld mint egység többször hangsúlyosan megjelenik a romantika költőfejedelme, ANDREJ SLÁDKOVIČ műveiben. Marína című ciklusában gondolatban meghúzza hazája határait: a Babia Hoľa [Árva]−Esztergom, illetve a Tátra−Komárom közötti terület, s végpontjait a Vág köti össze, fűzi egybe. (204. szonett). Másik nagy művében (Detvan ’A gyetvai legény, 1847) Mátyás a szalatnai vásáron panaszkodik Vitéz János érsekre, amiért nem ad neki pénzt a török elleni harcra. A király a hideg, racionális Esztergommal szembeállítja a Tátra, a holyák (havasok), a Garam régióját, amely ellátja majd katonával. (105−107. szonett)
4. A szlovákok szerepe a középkori királyság építésében−védelmében Az eddig tárgyalt elkülönülési törekvéssel párhuzamosan − akár egyazon szerző művében − jelentkezett az a vonulat, mely a szlovákok mindenkori anyagi, társadalmi, katonai és szellemi hozzájárulását méltatta, cáfolva ezáltal a nem magyar népeket passzív szemlélővé degradáló ideológiát. a, érdemeik az anyagi−szellemi kultúra gazdagításában JURAJ ROHONI figyelmeztet arra, hogy a szlovákokat méltánytalanul járnak el övéivel szemben: „Mégsem igazságos azonban, hogy a magyarok gúnyolják a szlávokat, mivelhogy nekik köszönhetik hazájuk műveltségét. […] Műveletlenül jött, odahagyván terméketlen földjét: itt viszont már kiművelt népet talált és megművelt földet. Akkor fölcserélte sátrait szilárd házakra, hitvány táborait erődítményekre. Szűkölködőként itt kincseket talált, mezítelenként itt ruhát, éhségét itt kenyérrel csillapította, szomjúságát színborral. […] A magyar nyelvet a szlávok eredeti nyelve gazdagította, mint ahogyan ez kitetszik abból a számtalan szóból, amellyel bővült. […] Ha a magyar a szlávoktól kölcsönvett szavakat visszaadná [Rohoni számukat hatszázra teszi, s jó néhányat föl is sorol − Á. B.], bizonyára meg sem tudna szólalni. […] Magyarázzátok meg dühötök okát, ó ti, kik már meg is öregedtetek; Szlávia talán kegyetlen tanítótok volt? Szigorú tanító volt valóban, amikor a helyes erkölcsre tanított titeket előírás szerint, és megtanította nektek az igaz Isten tiszteletét.” (Szörényi, 600. ill. Magyarságkép, 43.) A szóátadással kapcsolatban, az alföldi szlovákok nyelvét értékelve JÁN KOLLÁR is leszögezi, hogy a szarvasiak öt−tíz magyarizmusa eltörpül a magyar nyelv „sok ezer szlovakizmusa” mellett. (Kollár 1972, 112.) Ľudovít ŠTÚR írása az eddigiekhez hasonlóan igen sarkítottan − végül is a tömegeknek szánta − fejtegeti, hogy a magyarok a kultúra minden területén a szlovákok tanítványai voltak: úgymond a merseburgi vereség után „elmentek a szlovákokhoz, és azt kérték, tanítsák meg őket szántani, földet művelni és megtermelni az élelmet. Ráálltak erre a szlovákok, megtanították őket a földművelésre, és egy csomó ekét adtak nekik, melyekkel elkezdhették a
18 munkát, és megtanították őket, ezek mintájára hogyan készítsenek újakat. A megrettent magyarok megköszönték nekik ezt a nagy jótéteményt, és átvettek számos szlovák szót, amelyek a mezőgazdasághoz tartoztak, mert ezek nem voltak meg az ő nyelvükben, hiszen azelőtt nem ismerték a gazdálkodást, hanem csak rablásból éltek. […] És azelőtt a magyaroknak nem voltak állandó lakásaik és házaik, hanem vándorló életmódot folytatván csupán hirtelen emelt nyomorúságos, düledező viskóik, belül csupa rendetlenség, semmiféle berendezés; és megtanították őket a szlovákok, hogyan építsenek tiszta, tágas hajlékokat és hogyan tudnak különféle otthon szükséges felszerelést készíteni. […] És a magyarok pogányok voltak, vakságukban különféle lényekhez fohászkodtak. Fájdalom volt a szlovákoknak látni ezt a népet, mely semmit nem tud az igaz istenről, a menny és a föld teremtőjéről, ki fölött nincsen más úr, ki uralkodik mindenek fölött, kinek trónusa a menny és zsámolya a föld és a tengerek vize. És azt mondták: »Küldjünk tanítókat ehhez a nemzethez, melyet még nem hagyott el az Úr, hogy ne tévelyegjen többé a sötétben, hanem emelje föl arcát az Úrhoz, akitől minden jótétemény származik, kinek szeretete nagyobb, mint bármelyik atya szeretete gyermekei iránt.«” A szlovákok ismételt térítői kísérletét siker koronázta: „Isten megáldotta kezdeményezésüket, mert a magyarok, látván, mennyi jót tettek velük a szlovákok, és nekik mindenből, amit a szlovákok tanácsoltak nekik vagy csináltattak velük, hasznuk származott, lassan istenüket is elfogadták, és kezdtek hódolni neki.” A civilizatorikus munka csúcspontja tehát a magyarok megtérítése, amely Štúr felfogása szerint afféle cseh−szlovák koprodukció gyanánt ment végbe: „…már maguk a magyar vezérek elfogadták a szent keresztet, s az elsőt cseh férfiú, a szlovákok vérrokona [Štúr meghatározása szerint Adalbert prágai püspök − Á. B.] keresztelte. És Adalberttel több pap jött cseh földről, szétszéledtek az országban és az egész népnek szlovákul hirdették az Úr igéjét. 997-ben azután István következett az uralkodásban, és amint kezébe vette a kormányzást, elkezdte terjeszteni az Úr tanítását, maga is járta az országot a papokkal, kiktől szlovák nyelven elsajátította a hit összes tételét, és mindezeket magyarul elmagyarázta népének. Templomokat és kolostorokat épített és Istenben hívő embereket ültetett beléjük, cseheket vagy szlovákokat.” mert a szlovákok minden időkben hírnevet szereztek maguknak szorgalmatosságukkal, vitézségükkel és igen kiművelt elméjükkel, ezért ha összeszámoljátok azokat a férfiúkat, akik kiemelkedtek bölcsességükkel Magyarhonban, néhány kivétellel mind-mind a szlovákokhoz, a ti embereitekhez kell sorolnotok őket. És örültek annak a magyarok, hogy él egy olyan nemzet a hazában, melyre mindig építhetnek és támaszkodhatnak, és békében éltek vele, mert elismerték érdemeit a magyarhoni haza iránt, mely a magyarokat is táplálta.” Paradox módon Štúr éppen felsőbbrendűségükben látja a szlovákok későbbi alávetésének gyökereit: „Irigységet keltett egyes magyarokban, akik dühösek voltak azért, hogy sem bölcsességben, sem gazdagságban nem érnek föl a szlovákokkal. És ezek az irigykedők kezdtek mindenféle rágalmakat kitalálni a szlovákokra, és azon gondolkodni, milyen módon emelkedhetnének föléjük, s mivel ez nem sikerült nekik azonnal, csak nőtt és hatalmasodott bennük a gyűlölet.” (Štúr, 149−150. ill. Magyarságkép, 50−51.) E szerzők főként a magyar nyelv szláv elemeivel vélték bizonyítani a szlovákok magasabb kulturális szintjét, tanító szerepét. Ez a vitatható argumentum lényegében máig uralja a szlovák nyelvtudományt. EUGEN PAULINY axiómaként kezelte, hogy a kiépülő magyarhoni feudális rendszer, s ily módon a magyar feudális terminológia a nagymorva örökség átvétele. Olyan alapvető szavaink tartoznának ide, mint hierarchikus-társadalmi viszonylatokban a király, nádor, ispán, udvar, udvarnok, tárnok, asztalnok, igric, gazda, szabad, paraszt, szolga, inas stb., a jogi−közigazgatási szókincs köréből a megye, panasz, dézsma, poroszló, kaloda, tömlőc, parancsol, kár, parlag, pénz, perel, rend, vádol, zálog stb. (Pauliny, 12−13.) A magyar nyelvtudomány (Asbóth János, Melich János, Kniezsa istván, Gregor Ferenc) régóta elveti a morva vagy bármiféle nyugati szláv származást, s e régi jövevényszavainkat déli szláv
19 eredetűnek tekinti. Pauliny utal Kniezsa álláspontjára, ám azt mindenféle érvelés nélkül tévesnek minősíti. Később egyébként óvatosan, inkább csak a szláv keret részeként fogalmazza meg a szlovákok szerepét az állam építésében: „A korafeudális szláv terminológia átvétele a magyarba arról tanúskodik, hogy a magyarhoni állam építésében és igazgatásában a mai szlovákok ősei is részt vettek. Részben szó lehet az egykori nagymorva uralkodó réteg tagjairól, ám a szlovákok tömegesen inkább a királyi szerviensek között szerepelhettek, akik a király szolgálatában részt vettek birtokai, tehát lényegében az állam igazgatásában. Ennek az elemnek legalábbis a 10−11. században erőteljesen jelen kellett lennie a magyarhoni államban, mert egyébként nem tudnánk kellően magyarázni e terminológia (s maga a berendezkedés) átvételét.” Mint a szerző rámutat, sok 11−13. századi vezető állami tisztségviselő visel szláv nevet, s kifejezetten szlovák jellegűek tömegesen mutathatók ki királyi szerviensek esetében. A szláv kulturális hatás, a szláv előkelők létének bizonyítéka lenne még az igric (a latin szövegekben ioculatores), tehát az udvarról udvarra vándorló énekmondó intézményének és nevének átvétele. Míg a nagymorva előkelők úgymond őrizték etnikai különállásukat, addig az igricek is megtartották szláv repertoárjukat, föltehetőleg a 11. század végéig. (Pauliny, 50−51.) Ide kívánkozik GREGOR FERENC ellenvéleménye: a szó a magyarban szláv, sőt föltehetően nyugati szláv eredetű, ám maga az archaikus szlovák igric a magyarból származik. (Gregor, 149.) Pauliny érdekes módon ugyanakkor elfogadja, hogy a magyar keresztény terminológia déli szláv eredetű, s korrekt módon a nagymorva egyházi hatást, térítő tevékenységet sem túlozza el. Az ok kézenfekvő, s mint korábban jeleztük, azt a szerző maga is kifejti: a szláv liturgia már Szvatopluktól, a szláv papok kiűzésével halálos ütést kapott, s „a magyarhoni állam már csak a nagymoráviai szláv írásbeliség romjaival találkozott, és nem épített erre a hagyományra”. Azért Pauliny próbál kimutatni bizonyos továbbélést: az ószláv szerinte még a 11. században is nem hivatalos segédnyelvként szolgált a Biblia, a Miatyánk és az alapvető keresztény szövegek magyarázatához. Sőt, szerinte a nagymorva egyházi közigazgatás nyomai is kimutathatók: az első püspökség, az országos egyházi központ „az esztergomi régi nagymorva területen” jött létre, egyháztartománya a szlovák területet ölelte föl, míg a későbbi nyitrai püspökség területe főként Trencsén megyére terjedt ki, talán a nagymorva nyitrai püspökség magyarhoni felét testesítve meg. (Pauliny, 45−46., 50−51.) A korábbi − 1945-ig egyeduralkodó − magyar ideológiát ismertettük. A sztálinizmus évtizedeiben történészeink meggyőződésből vagy kényszerből elfogadták a szovjet − és esetünkben a csehszlovák − álláspontot, mely mindenhol a szlávok magasabbrendűségét, átadó jellegét hirdette. A történelmi magyar−szláv-szlovák egyenleget nem érdemes politikumként kezelnünk, mert ez mindig a tényekkel dacoló, szélsőséges helyzetbe kényszerít. A tízkötetes összefoglalóban GYÖRFFY GYÖRGY ezt sikerrel elkerülte. Példákkal alátámasztva részletesen ismerteti általában a szlávok pozitív hatását, ám mindjárt elöljáróban leszögezi: „A jövevényszavak értékelésénél figyelembe veendő, hogy a szóátvételek többnyire nem jelentik egy új tárgy vagy fogalom megismerését. […] A szláv szó átvétele mindamellett azt jelentette, hogy a jövevényszó egy új eljárással vagy új berendezkedés révén terjedt el, avagy egy új forma jött vele divatba, ami kezdetben csak egy csoportra, rétegre vagy nyelvjárásra hatott, évszázadok folyamán azonban sokszor az egész nyelvterületen kiszorította a régi szót.” (Györffy 1984, 638−639.) Györffy átfogóan, de árnyaltan elemzi, mit vett át a magyarság általában a Kárpátmedence szlávságától. Az állattenyésztés terén a szláv előkelők (pl. a pannóniai Braszlav) hatalmas állatállománya a gyula, a kende, a fejedelemfiak és más előkelők kezére jutott, de a szerző kiemeli, hogy ezek a gulyák, ménesek eredetileg az avaroké voltak (lásd a muzulmán források híradása Szvatopluk nagy méneseiről, s hogy ételeit kancatejből készíttette). Most csak újabb tulajdonoscsere történt, s nem a közrendű, hanem az előkelő szlávok vesztették el állataikat, amit akol (’kör alakú tábor, illetve állatok befogadására szolgáló nagyméretű
20 építény’) jövevényszavunk is jelez. Ami a földművelést illeti: rég megdöntött tétel a nomád, kizárólag pásztorkodó magyarság képe, mely a szlovák írásokat is uralta, s részben uralja máig. A nyelv tanúsága szerint a vándorló magyarság ismerte a búza, az árpa, a köles és a kender termesztésének módját, míg a zabot, a rozst és a tönkölyt a Kárpát-medence szlávságától vettük át, akárcsak a lent és a lencsét. Az eredeti telkes földművelés helyett itt vettük át − főleg a Dunántúlon − az égetéses irtásművelést (lásd elszaporodó láz-tagú településneveink), az Alföldön pedig a parlagművelést (alapja a szláv prilog). Az érintkezés nyomán fejlődő technikáról vall szláv eredetű gereblye, csép. asztag, polyva, gereben szavunk. A Györffy értékelése szerint fejlett morva kézművesség ugyancsak a fejedelmek és családtagjaik vagyonát gyarapította, ugyanis ezeket a szláv kézműveseket udvarukba telepítették, s termékeikkel adóztak. Korán bekerült a magyarba az új jelenségnek számító gerencsér (fazekas), takács, esztergályos vagy az addig is ismert, de most új technikát, szerszámokat meghonosító kovács (eredeti magyar neve: vasverő) vagy a teszér (eredetileg: ács, lásd tautologikus Ácsteszér településnevünk). Értékes szakemberek voltak a nyugatdunántúli szláv vaskohászok, akiket a kende rájuk telepített vasverőivel együtt idővel a Vasvár-szervezetbe tömörítettek. Ugyanakkor például a magyar szűcsök és ötvösök hatottak a hasonló szláv kézművesekre. (Györffy 1984, 641−644.) Ezek a megállapítások általában a magyar−szláv kölcsönhatásokra vonatkoznak. Györffynek a kora középkori magyar−szlovák együttélésre vonatkozó, meglehetősen szkeptikus nézeteivel korábbi tanulmányában találkoztunk. Attól eltekintve, hogy az itteni lakosságot a késő középkorig nem tudja szlováknak tekinteni, nem tagadja e szláv etnikai amalgám jelentőségét, ha úgy tetszik, érdemeit abban, hogy egyáltalán benépesítették a régiót, kellően értékeli „azt a kultúrmunkát, amit a lakatlan földeket gyarmatosító telepesek végeztek”. (Györffy, 1982, 302.) Hasonlóan fogalmazott korábban SZABÓ ISTVÁN: „A soltészi telepítési vállalkozásnak a jelentőségét nem lehet alábecsülni az ország északi és északnyugati vidékének benépesítésében és falvakkal való beültetésében”. (Szabó, 117.) PALÁDI-KOVÁCS ATTILA is hangsúlyozza a „német jogú” soltészfalvaknak (nova plantatiók) a 13. század végén meginduló tömeges alapítását, s e nagy jelentőségű folyamatban a szlovákok részvételét − is − kiemeli: „A soltészvállalkozók a Felföldön túlnyomórészt németek, a telepesek pedig a németek mellett mind gyakrabban szlávok voltak. Utóbbiak között jövevény morvák, lengyelek is adódtak a Felföldön honos szlovákok mellett. A romantikus nemzedék szemében majd nemzeti foglalkozássá váló hegyi pásztorkodást meghonosító vlach kolonizáció is a szlovákok hozzájárulásává válik azáltal, hogy ez a ruszin népesség fokozatosan elszlovákosodott. (Paládi-Kovács, 12−13.) Egyébként Kniezsa Istvánnál ez a nomádnak nevezett pásztorkodás, annak elterjesztése maga is magyar−szlovák kapocs, mivel szerinte nem a keletről szivárgó „oláhok”, hanem a Szepességbe telepített magyar határőrök ismertették meg a szlovákokkal és a lengyelekkel, s ezzel magyarázható, hogy a pásztorkodás szervezeti-jogi terminológiája az ő kimutatása szerint nagyrészt magyar eredetű (a szlovák juhas, salaš, bojtar, čapaš, pajta, fokoš stb.) (Kniezsa 1934, 63., 69−71.) A szlovák nyelvtörténettel és nyelvjárástannal foglalkozó GREGOR FERENC tanulmánya a magyar−szlovák nyelvi − tehát egyben gazdasági-társadalmi − kapcsolatokat vizsgálja. Elöljáróban ki kell mondanunk, hogy nézetei számos pontot ellentétesek a szlovák kutatók tételeivel. Leszögezi, hogy „a mohácsi vész előtti időszakból évszámmal is datálható, meglehetősen biztosan szlovák eredetűnek minősíthető kifejezések száma elég kevés, még a húszat sem éri el: abajdóc, bába, bacsa, kacsa, kasza, kazal, pohánka, puzdra stb., esetleg, csak sejthetően a bánya, bárány, barát, derék, jászol, kalitka, ketrec, macska stb. A szláv nyelvek közül a szlovák is lehet átadója agár, barázda, borona, csoroszlya, ganéj, gereblye, kalász, kalapács, káposzta, póráz, retek stb. szavunknak. Elsősorban a földművelésre és az állattenyésztésre vonatkoznak. „Ez természetes is, mivel az új hazában megtelepedett félnomád magyarság fejlettebb fokú mezőgazdasági ismereteinek egy részét az itt talált
21 szlovákságtól sajátította el.” Elutasítja viszont Gregor a szlovák fölfogást, mely szerint mezőgazdasági vonatkozású szláv jövevényszavaink jelentős része szlovák eredetű, s még inkább a már ismertetett álláspontot állami és jogi terminológiánk „ószlovák” eredetéről. Nem jelent azonban ez kategorikus elzárkózást: „a homlokegyenest eltérő magyar és szlovák felfogás között alighanem valahol középütt húzódik meg az igazság, […] tekintetbe kell venni a fölbomlott Nagymorva fejedelemség szellemi hagyatékát is”. Eszerint egyes szavak, mint a dusnok, ispán, tárnok, udvar, udvarnok „talán a szlovák révén honosodott meg a magyar nyelvben”. Alig kimutatható ezzel szemben a magyar szlovákra gyakorolt hatása e korai századokban, illetve a magyarokkal intenzív kapcsolatba került szlovákok fokozatosan asszimilálódtak, az északibbakat pedig csak szórványos magyar hatás érte. (Gregor, 142., 146−149, 172−173.) b, részvétel a közös haza védelmében JURAJ PAPÁNEK számos helyen hangsúlyozza a szlováknak a kezdetektől végbevitt érdemeit. (Tibenský 1965, 120.) JURAJ ROHONI ugyancsak a kezdetektől igényt tart a szlovákokat illető elismerésre: „Amit ez a nemzet [az őslakos szláv-szlovák − Á. B.] vezérei alatt csak tett, róluk a magyarokra áramlott minden dicsőség: mégis − amit a hungarus nemzet I. István idejétől cselekedett − tagadom, hogy abban ne lett volna része a szlávoknak. […] Ebből elég nyilvánvaló, hogy a hungarusok dicső neve alatt végrehajtott tettekkel ugyanúgy dicsekedhetnek a szlávok, mint a magyarok; mivel midőn a haza üdvéért oly sokszor küzdöttek, mindenütt csatlakozott a magyarhoz a szláv. (Szörényi, 600. ill. Magyarságkép, 43.) A szlovák gondolkodás már az államalapítás korában megtalálni vélte az ősök honvédő harcainak első fejezetét. ĽUDOVÍT ŠTÚR így foglalta össze: „A buzgó király ellen fölkelt ugyan Koppány, a magyar lázadók vezére, akik morogtak az isteni szóra és továbbra is pogány sötétségben akartak tévelyegni. Ám a király legyőzte a lázadót és gyülevész hadát, amiben leginkább a hívő szlovákok segítették.” (Štúr, 148−149. ill. Magyarságkép, 50.) Romantikus ihletettséggel ugyanezt énekelte meg SAMO CHALUPKA említett költeménye. A döntő ütközetben is ők védik Istvánt, mint arra Koppány figyelmezteti ővéit: „Ott, ahol az a kereszt fénylik, ott van a király, és mellette a szlovák fiatalság virága, oda támadjatok embereitekkel!” A szlovák vezér, Viacslav párbajra hívja ki a pogány vezért, s Koppány az ő kardjától esik el. (Chalupka, Samo, 93−95.) Igen érdekes és rávilágít a dualizmuskori szlovák értelmiség szellemi mozgásterére egy 20. század eleji Szent István-életrajz. A szerző a kortársak által magyarónnak, a magyarok szolgálatába állt személyként számon tartott KAROL CSECSOTKA, aki valamely magyar ponyvakiadványt dolgozott át népe számára. Meghagyta a magyar hegemóniát hangsúlyozó mondatokat, ám a szlovák olvasó önérzetét sem kívánta csorbítani, sőt vonzó képet akart festeni számára a közös állam kezdeteiről. Az átdolgozó a szlovákoknak főszerepet tulajdonít Koppány leverésében, tehát a fiatal állam megszilárdításában. A könyv szerint a döntő ütközetre Komárom és Esztergom között került sor. „Ezt a csatát énekli meg az ismert dal is: Stála bitka, stála, / za Štefana kráľa, / Takej viac nebude, / kým svet svetom bude. / Stála bitka, stála / v tej uhorskej zemi, / Bili sa junáci, / s pohanmi Slováci. (Csata támadt István király idejében, amilyen nem lesz többé, míg világ a világ. Csata támadt ezen a magyarhoni földön, szlovák vitézek harcoltak a pogányokkal.)” Ezt a láthatóan műköltészeti darabot egyébként mint népdalt már JÁN KOLLÁR közölte. (Kollár 1953, I. 111.) A dalban szereplő Esztergom, a vérrel áradó Garam és a fehérlő Duna szintén a szlovák olvasó számára ismerős, otthonos tájakat idéz. Ám a későbiekben Csecsotka láthatólag változtatás nélkül átveszi a magyar szerző társadalomtörténeti modelljét. Eszerint Szent István osztályokba sorolta a lakosságot. Szabad ember avagy nemes „volt minden született magyar”, s hogy szlávból
22 minden vitézsége ellenére sem lehetett nemes,azt biztosra vehetjük a továbbiak alapján: „Rabok azok voltak, akiket a magyarok a honfoglaláskor itt találtak és leigáztak, vagy akiket a háborúk során fogolyként hazahoztak.” (Csecsotka 1903, 3, 14, 30.) A következő történelmi vihar, a tatárjárás hasonló alkalmat jelentett. ŠTÚR is említi a mongolok elleni szlovák honvédő harcot (Štúr, 149. ill. Magyarságkép, 50.), majd SAMO TOMÁŠIK öntötte irodalmi formába. A Hladomra szlovák szereplőinek ősei úgymond már a nagymorva időkben kitűntek vitézségükkel, s most is hűen szolgálják a királyt, de méltók szlovák őseikhez akarnak lenni. Mohinál a gömöri legények vitézül védik a hidat. „a szlovák sereget nem tudod te áttörni, tar kutyafejű!”. A vereség után is a szlovákok kísérik, védik IV. Bélát. Tomášik azzal zárja a történetet, hogy a hizsnyóiak ma is emlegetik a hűségükért a királytól hatszáz éve kapott szabadságaikat. (Tomášik 1971, 29.) Egy ugyancsak KAROL CSECSOTKA által írott ponyvakiadvány hasonlóképpen a szlovákok tatárjárás alatti érdemeit és veszteségeit domborítja ki, elmesélve a hűség egy megindító példáját: a zempléni Miklós gróf és szolgája, Budiač a tatárok fogságába kerül, s az önfeláldozó szolga levágja saját lábszárát, hogy vele összeláncolt ura elmenekülhessen. A gróf később megjutalmazza, a király pedig megnemesíti, címert adományoz neki. (Csecsotka: Tatári, 51−53.) A maga módján szintén honvédelem, de a belső ellenség elleni küzdelem a 13−14. század fordulója, JOZEF MILOSLAV HURBAN regényének ideje. Csák Máté úgy látja, az átaludt századok után a szlovákoknak ismét a kezükbe kell venniük az ország sorsát: „Most kihal az Árpád-ház, és úgy gondolom, egy uralkodásra képtelen család ér véget. Itt az idő tehát, hogy fölismerjük, mire vagyunk elhivatva. Ha Magyarhont nem tudták fönntartani azok, akik megdöntötték a mi egykori királyságunkat, akkor ne féljünk fölemelni saját népünket, hogy ismét kézbe vegye az állam hajójának evezőit.” (Hurban, 36.) Mint láttuk, ezt széles középeurópai szláv alakulat keretében képzeli. A honvédő harcok „aranykora”, a török veszedelem századai nemcsak megjelennek a szlovák művelődésben, hanem − az utójátékot jelentő kuruc korral együtt − a történelmi próza elsődleges témakörévé váltak. Ez szinte magától értetődött, hiszen e harcok jelentős része ténylegesen a szlovák régióban zajlott. Már JURAJ ROHONI emlékeztet rá, hogy „mindkét nemzetség [a magyar és a szlovák − Á. B.] ősi nemességének virága Várnánál és Mohácsnál van eltemetve.” (Szörényi, 600. ill. Magyarságkép, 43.) ŠTÚR ugyancsak emlékeztet a barbár hódítók − „mongolok, kurucok és törökök” − elleni közös honvédő harcokra, kiemelve Belgrád, azaz Nándorfehérvár hősi védelmét, ahonnan úgymond szlovákok ezrei nem tértek többé vissza. „Ilyen sokat tettek tehát atyáink, a földiek azért a földért, melyen lakunk, ennyi áldozatot hoztak Magyarhonért! S ki tudná mindet összeszámolni és fölemlegetni? Nem fogom mindet megnevezni, mert számuk végtelen.” (Štúr, 150. ill. Magyarságkép, 50.) JÁN KALINČIAK említett elbeszélésének címadó szereplője, Milko már az elején kijelenti, hogy apja is vitézül aprította a törököt, ő sem lesz rosszabb nála, követi Mátyást a harctérre. Láttuk, hogy Kalinčiak az egységes hazán belül azért elkülöníti a szlovák régiót; a Dél és az Észak ütköztetése egyben alkalmat ad a szlovákok honvédő érzelmeinek allegorikus kifejezésére. Az ellenségtől sanyargatott Duna sír a medrében, s erre fönt, a hegyek között egyre erősödnek a segítségnyújtás hangjai, melyeket a lefelé rohanó Vág kiált oda „testvérének, a Dunának”: „Ne félj, és ne zúgj oly szomorúan, mert élnek még azok a legények a hegyekben, akik szeme közé néznek a pogánynak.” (Kalinčiak 1951, 8., 10−11.) ANDREJ SLÁDKOVIČ hőse (Detvan) ugyancsak belép Mátyás Fekete Seregébe, vállalja, hogy harcol a török ellen, de etnikai jegyeinek (öltözet, öv, varkocs, fokos, furulya), azaz szűkebb, szlovák identitásának megtartásával. (243−246. szonett)
5. A szlovákok társadalmi tagozódása a középkori királyságban
23 A szlovákok szerepének, a magyarságra gyakorolt vélt és valós hatásának vagy ellenkezőleg: alávetett helyzetének megítélésénél alapkérdés középkori társadalmi tagozódásuk, státusuk, presztízsük. Nyilvánvalóan nem tartható a plebejus nemzetkép, tehát a szlovákok esetében nem csak parasztokat fogunk keresni. Az is a valóságot torzítja viszont, ha előzetesen kijelentjük, hogy a szlovákokat nyelvük alapján semmi módon nem különböztették meg, a korban kizárólag a társadalmi szempontok érvényesültek (a felekezetiek mellett, de ezek a szlovákoknál nem jelentkeztek). Kerüljük el a „magyar úr−szlovák jobbágy” csábítóan hamis tételét, a szlovákságot szemléljük a magyarsághoz hasonló „normális”, azaz a feudális rendszernek megfelelően tagolt etnikumként, ugyanakkor vegyük észre az etnikai sajátosságokat. Magáról a parasztságról nincs sok mondanivalónk. A MCS7 keretében áttekintettük, hogy honnét származik a földműves lakosság zöme. Láttuk, hogy a szlovák tudományosság a morva−szlovák folytonosság talaján áll, a magyar kutatók pedig a késő középkori tömeges betelepítés tételét vallják. Éppen növekvő számuk járulhatott hozzá helyzetük fokozatos romlásához. Mint KRISTÓ GYULA megjegyzi: amíg a szlávok kisebb számban érkeztek külországból, a németekhez, latinokhoz hasonlóan őket is hospesnek minősítették, s élvezték e státus minden előnyét, mentességeit, végül pedig a nemessé válás útja is nyitva állt előttük. Miután a tatárjárás okozta pusztulás orvoslására hatalmas létszámú paraszti tömegek érkeztek a Felföldre, már csak jobbágyként kezelték őket, de még a telepeseknek kijáró bizonyos kedvezményekkel. (Kristó 2003, 88−89.) Problémaként merülhet még föl, sőt az újkori szlovák önkép központi elemévé lett a hegyi pásztorok rétege, mely mint már említettük a 14−16. századi ún. vlach kolonizáció keretében érkezett az északi Kárpátokba. A 19. században a cseh, osztrák, német utazók, etnográfusok folklorisztikus érdeklődése a középszlovák hegyvidék juhpásztoraiban látta az ősi, „igazi” szlovákság képviselőit, paradox módon azért, mert egzotikus, a Balkánról hozott viseletük, zenéjük, technikáik különítették el őket „hétköznapi” szlovák környezetüktől. Mindez fokozatosan beépült az önképbe, s tartja magát máig, mind otthon, mind a szomszédok tudatában, annak ellenére, hogy a szlovák kultúra alapvetően földműves kultúra. (Krekovičová, 89−91.) Sokkal átpolitizálhatóbb a szlovák nemesség kérdése. A szlovák nemzeti ideológia hangsúlyozza súlyát, meghatározó szerepét az ország védelmében és kormányzásában. Már SAMUEL TIMON megfogalmazta: „A szlovák nemzet leszármazottaiból sok emelkedett a nemesi rendbe, nagy vagyonokat nyertek, és számos, ma már igen ősi nemzetség alapítói lettek, melyek többet adnak a hazának, mint amennyit kapnak tőle.” (Tibenský 1965, 98.) 1847-ben kiadott röpiratában MICHAL MILOSLAV HODŽA a reformkori „elnemzetlenedett” nemességet emlékezetébe idézte az ősök ragaszkodását az anyanyelvhez (a nevek szlovákos helyesírását megtartom): „Voltak idők, amikor az Illéšházyak, Révayak, Turzók, Štanžičok, Vešelíniek, Podmaničkík, Pronayak […] szlovákul tárgyaltak közös hazánk dolgairól, szlovákul leveleztek a vármegyékkel.” (Hodža) Az előző fejezetekben tárgyalt irodalmi művekben bőségesen láttunk példákat a valós vagy költött szlovák nemesi szereplők érdemeire (gondoljunk például Csák Mátéra), a tudósok pedig szeretik kimutatni az Árpádkori oklevelekben említett nyugati szláv, azaz föltehetően szlovák nevű méltóságokat. EUGEN PAULINY egész névsort közöl a 11−13. századra nézve (esztergomi érsek, váci püspök, comesek, királyi szerviensek). (Pauliny, 51.) Helyesen tesszük, ha elkerüljük a két szélsőséget, tehát egyrészt a Kézai-féle vonalat, mely az itt talált népeknek csak szolgáló státuszt engedélyez, másrészt a szlovák nemzetszolgáló munkák alapállását, mely szerint tekintélyes szlovák főnemesi−nemesi réteget találunk a kormányzó körökben, mely egyaránt hű a királyhoz és szlovák nemzetéhez. Lehetett szlovákajkú nemesség, de nem mint szlovák kapta a címet, birtokot, a szlovák nyelv és etnikum nem volt politikai lojalitásának tárgya. legföljebb regionális identitásának,
24 lokálpatriotizmusának töltete. Nemesi státusának az alapja, hogy minden nemes a Szent Korona illetve a Natio Hungarica tagja volt. Az anyanyelvet azért sem érdemes meghatározó szempontként kezelnünk, mert a századok folyamán családon belül is változhatott − a késő középkorban elsősorban a szlovákosodás irányába. PETER RATKOŠ mutat rá, hogy a 14−15. század fordulóján a döntően szlovák területeken megindult az alsóbb nemesi rétegek elszlávosodása [sic!]. Ezt a Nagy Lajos alatt megerősödött lengyel kapcsolatokkal, majd a Zsigmond idejében sűrűsödő cseh szálakkal megyarázza. (Ratkoš 1972, 108.) Nehezen képzelhető el ezek tömeges hatása, bár nyilván ki sem zárható, valószínűbbnek tűnik viszont a középkorkutató KUBINYI ANDRÁS magyarázata: a kis- és közép-nemesség mindig a megyén belül házasodott, ami szlovák többség esetén a magyar családok nyelvváltásához vezetett. A nagybirtokos réteg viszont, mely országos szinten házasodott, egységesen magyar maradt. (Kubinyi, 18−19.) Az eredmény ugyanaz, ennek jeleként érzékeli Ratkoš, hogy egyre gyakrabban tűnik föl a Tóth ragadványnév, másrészt az oklevelekben is egyre gyakoribb az élő szlovák település- és határnevek használata. Ez Ratkoš szerint lezárta az addigi magyarosító gyakorlatot (melyet a magyar történészek egyébként tagadnak), „elsősorban az alsóbb nemesi rétegeknek a szlovák parasztkörnyezettel való szorosabb gazdasági és kulturális összefonódása” következtében. Megjelennek a szlovák képzésű köznemesi családnevek: Palúcky, Svätojánsky, Zamarovský stb. A megyegyűléseken „hazai” nyelven tárgyaltak, a dokumentumok is egyre inkább szlovák nyelven (tegyük mi hozzá: ez vagy a csehet, vagy legföljebb a helyi nyelvjárást jelentheti a korban) születnek. Ratkoš azonban mindebből nem von le messzemenő következtetéseket: „Mindamellett hangsúlyozzuk: a szlovák területek egyes szlovák nemesi családjainak szlovák mivolta nem törte át a magyarországi patriotizmus viszonylag szilárd határait. Elsősorban tehát kulturális és nyelvi szintű szlovák érzületről volt szó.” (Ratkoš 1972, 108−109.) KUBINYI ANDRÁS is hangsúlyozza e réteg meglétét, szerinte Árva, Liptó, Turóc, Trencsén és Zólyom megye nemességét túlnyomórészt szlováknak tekinthetjük, az itteni magyar családok fokozatosan elszlovákosodtak. Saját családja példáját idézi, amelyben e korban terjedni kezdett a szlovákos névadás (Etefia helyett Etevics, Kubini helyett Kubinszki). A vegyes vidékeken is bizonyulhatott erősebbnek a szlovák elem, mint arra egy 1517-es Nyitra megyei tanúvallomás példaként szolgál: kiderült, hogy az egykori birtokos, a tekintélyes Majtényi csak szlovákul tudó plébánost és káplánt tartott, tehát aligha lehetett neki fontos a magyar nyelv használata, holott felesége egyáltalán nem tudott szlovákul. (Kubinyi, 19.) A tömeges köznemességgel szemben szlovák arisztokrata családról egy-kettőről tudunk csak (a Podmaniczkyak és a Korlátköviek, akik Korlátszki névvel is megjelennek). A szerző fölteszi a kérdést: mennyiben vehetett részt (konkrétan a Mohács előtti évtizedekben) a szlovák nemesség az országos politika irányításában? Azzal együtt, hogy leszögezi: anyanyelve miatt hátrányt senki nem szenvedett (legalábbis jogilag, mert az országgyűlések magyarul zajlottak, ez tehát igen leszűkítette a követnek alkalmas személyek körét), kimutatja, hogy csak az említett öt „szlovák” megye küldött rendszeresen szlovák ajkúakat (Kubinyiak, Misinszkiek, Oroszlánkőiek, Osztroluckiak, Radvánszkiak, Tarnóciak avagy Trnouskik). Másrészt a főpapok közt, a királyi udvarban (tanácsban), a bíróságokon, központi hivatalokban alig találunk szlovákokat, amit Kubinyi azzal magyaráz, hogy e megyékben a nagybirtok uralkodott, az döntötte el, ki lesz a követ, illetve kinek a hivatali ambícióit támogatja. (Kubinyi, 21−23.) A nemesség átpolitizált szlovák fölfogása éket ver a két tudományosság közé. A szlovák helyesírási szabályzat előírása szerint a magyar történelmi, azaz nemesi családneveket a nemzeti ébredés előtti korok esetében mai szlovák helyesírással kell írni, tehát a hagyományőrzés elve fölött győz a fonetikus elv. KÄFER ISTVÁN látleletét követve (Meditáció címeres szomorúságokról, 1981) megállapíthatjuk, hogy az eljárást történészek kezdeményezték, azzal az indoklással, hogy „a szlovák historiográfia erőteljesen függ a
25 régebbi magyar irodalomtól, amely az összes nevet saját magyar helyesírásához igazította.” Így lett Batthyányból Baťán, Lengyel de Thoti-ból Lendel, vagy ráadásul önkény fordítással: Givrky (Gyürky) névből Ďurkovský, a Kapronczayból Koprivnický, Lazlofyból Lackovič, Napragiból (Napragy) Neporadský, Vifalusiból (Ujfalusy) Novoveský. Talán a legmegdöbbentőbb példa a Nemeskürt névtag eltorzítása: előtagját lefordították, a szlovákul kiejthetetlen ü hangból pedig e-t csináltak; mivel a kerť még mindig túl magyarosan hangzott, lefordították (teljesen tévesen) a megfelelőnek látszó szlovák alakra, ráadásul szlovákosabb módon többes számban. Így alakult ki a végeredmény: Zemianske Sady, melynek az égvilágon semmi köze az eredeti névalakhoz. (Käfer 1991, 183−184.) A gyakorlat a magyar történeti tudat számára nemcsak személyiségi jogi (a nevek egykori viselőitől nincs jogunk megtagadni az általuk használt alakot) és érzelmi szempontból elfogadhatatlan (hagyományos reakció: a szlovákok kisajátítják a mi történelmünket), hanem káoszt eredményezhet, hiszen szinte lehetetlen az adott szlovák munkában szereplő nevek megfeleltetése a forrásokkal és a magyar szakirodalommal. A végére hagytam a polgárságot, egyáltalán a városi rétegeket, mivel a középkort tekintve itt van a legkevesebb ellentét a két történetírás között. A szlovák történészek határozottan elutasítják, hogy a városlakó elem kizárólag német lett volna (ami egyébként a magyar történeti tudatban is él). BRANISLAV VARSIK leszögezi, hogy a 13. században vagy a 14. század elején érkező német vendégek mindehol már létező és forgalmas faluba, piachelyre vagy akár városkába érkeztek (Pozsony, Nagyszombat, Kassa, Zsolna, sőt a szepesi városok is) Miután ennek szomszédságában fölépítették a maguk épületeit, a régi szláv telepből Szlovák utca lett (egy kassai jegyzőkönyvben platea Sclavorum, későbbi följegyzésekben pedig Windische Gasse). (Varsik, 41−44.) PETER RATKOŠ is rámutat, hogy a városi kolonizáció első említésekor (1217, Garamszentbenedek) németeket, magyarokat és szlovákokat egyaránt említenek. Emellett tovább éltek tiszta szlovák jobbágyvároskák (Garamszentbenedek mellett Garamszentkereszt, Vágújhely stb.), s a következő évszázadokban ezek száma egyre nőtt (Szakolca, Trencsén, Galgóc, Tapolcsány, Liptószentmiklós stb.). A szabad királyi városok szlovák polgársága szintén elérte, hogy a német irányítás ellenére működhettek szlovák káplánok, prédikátorok, a reformáció győzelme után pedig e kisebb templomokban, kápolnákban csehül tarthatták az igehirdetést. (Ratkoš 1972, 109−112.) A várost irányító német patríciusok és az egyenjogúságra törekvő szlovák polgárok között számos helyen lángolt föl a harc végig a 14−16. században. Ezeket a szlovák történeti irodalom ún. nemzetiségi harcoknak (národnostné boje) nevezi, habár mindig is elismerte társadalmi gyökerüket. Arról volt szó, hogy a német patrícius-réteg, mely német nyelvismeretét, családi-rokoni szálait a közvetítő kereskedelem szolgálatába állítva meggazdagodott, kisajátította a város vezetését, a nem német elem (szlovákok, kis számban magyarok) pedig a kézművesek szintjén vagy éppen a városi szegénység soraiban ragadt. Mivel e harcok a középkor századaiban még német−szlovák ellentétként zajlanak, részletes ismertetésüktől eltekintek. Csupán megjegyzem, hogy az első ismert eset a zsolnai szlovák polgárok és vendégek (Sclavi cives et hospites) panasztétele volt 1381-ben az odalátogató I. Lajos előtt, mivel a németek nem akarták biztosítani egyenlő képviseletüket a városi tanács esküdtjei és tagjai soraiban. A szlovákok azzal érveltek, hogy ugyanannyi adót fizetnek és még többen is vannak, mint a németek. Az uralkodó kiadta a paritást biztosító okiratát (Privilegium pro Slavis) melyet a szlovák történetírás nemzetük Magna Chartájának tekint. Elemi érdeke lehetett a város békéje, mert az a Kassa−Boroszló (Wrocław) kereskedelmi főút fontos állomása volt. (Ratkoš 1969, 56−58.). Egész Közép-Európában ez az első fennmaradt olyan irat, amely a németekkel szemben egyenjogúsítja az őslakosságot: Budán a magyarok csak 1438-as fölkelésük után, Kolozsvárt 1458-ban nyernek egyenlő részesedést a
26 városvezetésben, de a prágai Óváros esküdjeinek is csak 1413 után kerülhet ki fele a csehek közül. (Varsik, 71−72.) Zsolna a nyelvészeknek is „szent városa”: a város igazgatási és igazságszolgáltatási ügyeit rögzítő könyvben (Žilinská kniha) számos cseh bejegyzés található, s ezek annyi szlovakizmust tartalmaznak, hogy bizonyítják: az érintett vagyonjogi ügyeket szlovákul tárgyalták, s e kevert nyelven jegyezték le. Tudjuk, hogy a huszita megszállás idején a német polgárság elhagyta a várost, Zsolna teljesen elszlovákosodott, s ennek megfelelően a német bejegyzések eltűnnek, sőt a város alkotmányának számító Magdeburgi Jogot is lefordítják cseh nyelvre, ám számos szlovakizmust beleszőve. (Pauliny, 60, 80−87. illetve. Ratkoš 1972, 112−113.) Hasonló viszálykodás zajlott a bíró- illetve plébánosválasztás kapcsán a nagymértékben szlovákká vált Nagyszombatban, s Mátyás 1486-ban csak az uszítóknak kilátásba helyezett halálbüntetéssel és vagyonelkobzással tudta időlegesen elfojtani a két etnikum (Alemani, Sclavi) vetélkedését. A német Bártfán a 15. második felében erősödött meg a szlovák és lengyel elem, s a 16. század elején már itt is zajlanak a belső harcok. Körmöcbányán a gyorsan gazdagodó nagykereskedő, Stanko Vilhelmovič vált a német patríciusok céltáblájává: bevallottan mint szlovákot (Sclavus) akarták főtéri háza föladására, kivándorlásra bírni, ennek érdekében „személyre szabott” adókkal is sújtották, ám mind V. László, mind Mátyás megvédte a városi tanáccsal szemben. A magisztrátus azonban még a 16. század elején is tiltotta például, hogy itteni házat magyarnak (Hungarus) vagy „csehnek” (Bohemus) eladjanak (ez utóbbi kifejezés nyilvánvalóan a szlovákokat jelöli), ami kiváltotta II. Lajos ellenkező értelmű rendeletét. Selmecbányán a mészároscéh alapszabálya tiltotta szlovák (Wende) vagy magyar (Ungar) fölvételét illetve a város polgárává fogadását. Ennek ellenére a szlovák elem erősödött, különösen a bányászok között, és a 16. század elejéről már szlovák prédikátorokról van tudomásunk. (Varsik, 65−70. illetve Ratkoš 1972, 113−114.) DUŠAN KOVÁČ is leszögezi, hogy Mátyás uralkodása alatt megerősödött a Felföld városaiban a szlovák elem, több város (Zsolna, Rózsahegy, Trencsén, Szakolca stb.) teljesen szlovákká vált. (Kováč, 45.) A jelentősebb felföldi városok közül a középkor végére csak Nagyszombat maradt (illetve lett újra) kétnyelvű, és Pozsony valamint a bányavárosok és a Szepesség városai őrizték meg német jellegüket. (Varsik, 70−71.) A szlovák polgárság kérdése azonban Buda elestéig nemigen része a magyar−szlovák interetnikus összefüggéseknek, mivel a régió városaiban alig élnek magyarok.
27 Irodalom
Chalupka
= Samo Chalupka: Básnické dielo. Bratislava 1973, Tatran
Csecsotka: Tatári
= Karol Csecsotka: Tatári v Uhorsku. Tatársky plen. Viliam Méhner, Budapešť, b. r.
Csecsotka 1903
= Karol Csecsotka: Svätý Štefan prvý kráľ uhorský a jeho panovanie. Pre slovenský ľud spracoval ~. Viliam Méhner, Budapešť, 1903.
Danczi 1943
= Danczi Villebald: Hollý János Szvatoplukja. Pannonhalmi Szle, 1943. 345-352.
Dugonics
= Dugonics András: Etelka I. Pozsony–Pest, 1791
Ďurica
= Milan S. Ďurica: Dejiny Slovenska a Slovákov. SPN, Bratislava, 1996
Észrevételek
= E. P. N. P.: Észrevételek a Posonyi Tót újság kissebbítő homlokírása ellen. Tudományos Gyűjtemény, 1817, XII. k. 117–124.
Findor
= Andrej Findor: Tisícročná poroba? In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová. AEP. Bratislava, 2005
Gáspár
= Gáspár Imre: Hazánk tót népe. (A tót nép, a tót költészet). Tettey Nándor és tsa, Budapest, 1879
Gregor
= Gregor Ferenc: Magyar–szlovák nyelvi kapcsolatok. In: Nyelvünk a Duna-tájon. Szerk. Balázs János. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989
Grünwald
= Grünwald Béla: A felvidék. Politikai tanulmány. Ráth Mór kiad., Budapest, 1878
Györffy
= Györffy György: A magyar honfoglalás lefolyása. In: Magyarország története I Főszerk. Székely György. Budapest, 1984
Hlôšková
= Hana Hlôšková: Národný hrdina Juraj Jánošík. In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová. AEP. Bratislava, 2005
Hodža
= Michal Miloslav Hodža: Dobrou slovo Slovákom, súcim na slovo. Tatran, Bratislava, 1970
Hollý
= Ján Hollý: Dielo I−II. Slovenský Tatran, Bratislava, 1999
Hurban
= Jozef Miloslav Hurban: Olejkár. Bratislava 1977, Tatran
Kalinčiak
= Ján Kalinčiak: Milkov hrob. In: Rozprávky. Martin 1951, MS
Käfer 1991
= Käfer István: A miénk és az övék. Írások a magyar−szlovák szellemi kölcsönösségről. Magvető Kiadó, Budapest, 1991
Klein−Ruttkay−
= Bohuš Klein−Alexander Ruttkay−Richard Marsina: Vojenské dejiny Slovenska I. Min. obrany Sl republiky, Bratislava, b. r.
−Marsina Kniezsa
= Kniezsa István: A tót és lengyel költözködő pásztorkodás magyar kapcsolatai. Ethnographia 45(1934)
Kollár 1953
= Ján Kollár: Národnie spievanky I-II. Sl. Vyd. krásnej literatúry, Bratislava, 1953
Kollár 1972
= Ján Kollár: Pamäti z mladších rokov života. Tatran, Bratislava, 1972
28
Kossuth
= A. B. [Kossuth Lajos]: Visszapillantás a’ szláv mozgalmakra. Pesti Hírlap, 1842. 155. sz.
Kováč
= Dušan Kováč: Szlovákia története. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001.
Krekovičová
= Eva Krekovičová: Mýtus plebejského národa. In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič – Elena Mannová – Eva Krekovičová. AEP. Bratislava, 2005
Kristó 1986
= Kristó Gyula: Csák Máté. Gondolat, Budapest, 1986
Kristó 1990
= Kristó Gyula: Magyar öntudat és idegenellenesség az Árpád-kori Magyarországon. Irodalomtört. Közlemények 94(1990), 4. sz.
Kristó 2003
= Kristó Gyula: Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Lucidus Kiadó, Budapest, 2003
Kubinyi
= Kubinyi András: A szlovákok és Magyarország késő-középkori kormányzata. In: Szlovákok az európai történelemben. Szerk. molnár Imre. Közép-Európa Intézet−TLA, Budapest, 1994
Macho
= Peter Macho: Matúš Čák Trenčiansky − slovenský kráľ? In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič−Elena Mannová−Eva Krekovičová. AEP, Bratislava, 2005
Magyarságkép
= Magyarságkép a XIX−XX. századi szlovák irodalomban. Szemelvénygyűjtemény. Öáll. Ábrahám Barna. Magyar Napló 18(2006), 11.
Majtán
= Milan Majtán: Az Uhor és a Maďar szó a régi szlovák nyelvben. In: Magyar−szlovák terminológiai kérdések. Szerk. Ábrahám Barna. PPKE Szent Adalbert Közép-Európa Kutatócsoport, Esztergom−Piliscsaba, 2007 (megjelenés alatt)
Marsina
= Richard Marsina: Történelmi terminológia – kulcs a szlovák történelem értelmezéséhez. In: Magyar−szlovák terminológiai kérdések. Szerk. Ábrahám Barna. PPKE Szent Adalbert Közép-Európa Kutatócsoport, Esztergom−Piliscsaba, 2007 (megjelenés alatt)
Mikszáth
= Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak. A jó palócok. Móra Könyvkiadó, Bp. 1978
Mináč
= Vladimír Mináč: Nemzet él itt. In: Összefüggések. Madách, Bratislava, 1980
Mudroň
= Mudroň Mihály: A felvidék. Felelet Grünwald Béla hasonnevű politikai tanulmányára. Pozsony, 1878
Niederhauser
= Niederhauser Emil: A történetírás története Kelet-Európában. MTA TTI, Budapest, 1995
Paládi-Kovács
= Paládi-Kovács Attila: A Felföld mint kulturális régió. Ethnographia 105(1994), 1.
Pauliny
= Eugen Pauliny: Dejiny spisovnej slovenčiny od začiatkov po súčasnosť. Sl. pedag. nakl., Bratislava, 1983
Perényi
= Perényi József: A magyar „nemzeti öntudat” fejlődése a 11−13. században. In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Szerk. Spira György−Szűcs Jenő. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972
Petőfi
= Petőfi Sándor összes költeményei. Athenaeum Társ., Budapest, é. n.
29 Ratkoš 1969
= Peter Ratkoš: Postavenie slovenskej národnosti v stredovekom Uhorsku. In: Slováci a ich národný vývin. Ved. red. Július Mésároš. Bratislava 1969, VSAV
Ratkoš 1972
= Peter Ratkoš: A szlovák nemzetiség fejlődése a 16. század végéig. In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Szerk. Spira György−Szűcs Jenő. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972
Škultéty
= Jozef Škultéty: Stodvadsaťpäť rokov zo slovenského života. In: Dielo 2. Z dejín slovenskej literatúry. Martin 1985, MS
Steinhübel
= Ján Steinhübel: Odkedy môžeme hovoriť o Slovensku a Slovákoch. In: Mýty naše slovenské. Zost. Eduard Krekovič−Elena Mannová−Eva Krekovičová. AEP, Bratislava, 2005
Štúr
= Ľudovít Štúr: Starý i nový vek Slovákov. In: Dielo II. Tatran, Bratislava, 1986.
Szabó
= Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon (X−XV. század). 2. kiad. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971
Szörényi
= Szörényi László: „...Ha magyar szóból a tót kimaradna”. Rohonyi György Dugonics- és magyarellenes gúnyversének művelődéstörténeti háttere. In: Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére Szerk. Balázs Mihály ( = Adattár XVI−XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 35.) Szeged, 1997
Tibenský 1965
= Ján Tibenský: Chvály a obrany slovenského národa. Sl. vyd. krásnej lit., Bratislava, 1965
Tibenský 1972
= Ján Tibenský: A szlovák nemzetiség és a burzsoá nemzet kialakulása. In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Szerk. Spira György−Szűcs Jenő. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972.
Tomášik Varsik
Žigo
= Samo Tomášik: Ohne na Muráni. Bratislava 1971, Tatran = Branislav Varsik: K sociálnym a národnostným bojom v mestách na Slovensku v stredoveku. In: Slováci a ich národný vývin. Ved. red. Július Mésároš. Bratislava 1969, VSAV = Pavol Žigo: Ako vznikli názvy Bratislava - Braslavespurch / Preßburg (Prešporok) / Pozsony? In: Magyar−szlovák terminológiai kérdések. Szerk. Ábrahám Barna. PPKE Szent Adalbert Közép-Európa Kutatócsoport, Esztergom−Piliscsaba, 2007 (megjelenés alatt)
