U M B E R T O
A prágai t e m e t ´o´ F OR D Í T O T TA B A R NA I M R E
2 KI VAGYOK ÉN?
1897. március 24.
Némi zavarral kezdek neki az írásnak, mintha a lelkemet csupaszítanám le, merthogy ezt rendelte – no, nem! mondjuk inkább úgy, hogy javasolta – egy német zsidó (vagy osztrák, de az édes mindegy). Ki vagyok én? Azt hiszem, hasznosabb, ha nem az életem tényeinek, hanem az engem tán még mindig gyötrô szenvedélyeknek járok utána. Kit szeretek? Nem jutnak szeretett arcok az eszembe. A jó konyhát persze bizonyosan szeretem: a La Tour d’Argent-nak már a puszta nevétôl is valami bizsergésféle fut végig a testemen. Ilyen az, amikor szeret az ember? Kit gyûlölök? A zsidókat, mondanám, de ha ily szolgaian hagyom, hogy dirigáljon az az osztrák (vagy német) doktor, nyilván még sincs nekem bajom az átkozott zsidókkal. A zsidókról csak azt tudom, amit a nagyapámtól tanultam. – Ôk a par excellence ateista nép – fejtegette. – Abból indulnak ki, hogy az üdvösségnek nem a síron túl, hanem itt kell megvalósulnia. Máson sem jár tehát az eszük, mint ennek a világnak a meghódításán. 11
A PRÁGAI TEMETÔ
Végigkísértette gyermekéveimet a rémük. Nagyapámtól hallhattam, hogy miféle szemekkel fürkésznek, de álnokul ám, hogy belekékülsz, hogy milyen a nyálkás mosolyuk, a felhúzott hiénaajkuk, a súlyos, beteges, állatias pislogásuk, a gyûlölet vájta, mindig nyugtalan barázda az orruk s a szájuk közt, az egzotikus madárcsôrt idézô orruk… És hát a szemük, a szemük… Ahogy lázasan forog prézliszínben és májbajosan, tizennyolc századnyi gyûlölködés váladékaitól betegen, az idôvel egyre sokasodó ezernyi apró ránc gyûrûjében, melyek fonynyadt vénembernek láttatják a biboldót már húszévesen is. Mosolygás közben elnyílik a duzzadt ajka, de alig észrevehetôen, épp csak résnyire, ami egyesek szerint ravaszság jele, de nagyapám úgy mondta, hogy a paráznaságuk miatt van… S amikor már nagyobbacska lettem, figyelmeztetett rá, hogy a zsidó nemcsak hiú, mint a spanyolok, buta, mint a horvátok, kapzsi, mint a levanteiek, hálátlan, mint a máltaiak, szemtelen, mint a cigányok, mocskos, mint az angolok, mézesmázos, mint a kalmükök, gôgös, mint a poroszok és rossz nyelvû, mint az astiak, hanem buja is a végtelenségig – ez pedig a körülmetélés miatt van, attól nagyobb a merevedhetnékjük, ezért a förtelmes aránytalanság törpe termetük s megnyirbált kinövésük roppant térfogata között. A zsidókkal én bizony álmodtam éjjelente, hosszúhosszú éveken át. Találkozni szerencsére sosem találkoztam velük, kivéve gyerekkoromban azt a kis kurvát a torinói gettóban (de vele két szó nem sok, annyit sem váltottam), meg azt az osztrák doktort (vagy németet, de az édes mindegy). Németeket ismertem, még dolgoztam is nekik: náluk aljább embert elképzelni sem lehet. Egy német átlago12
…A zsidókkal én bizony álmodtam éjjelente, hosszú-hosszú éveken át… (12. oldal) 13
A PRÁGAI TEMETÔ
san kétszer annyi székletet produkál, mint egy francia. Hiperaktív bélmûködés az agyfunkciók rovására: ebbôl is látszik, hogy fiziológiailag alacsonyabb rendûek. A barbár betörések idején hihetetlen tömegû fekália szegélyezte a germán hordák útját. És hát a francia utazó az elmúlt századokban is azonnal megállapíthatta az útfélen hagyott exkrementumok abnormális mérete láttán, hogy átlépte Elzászban a határt. Jellemzô ezenfelül a németekre a brómhidrózis, vagyis a bûzös verejtékezés, és bizonyított tény, hogy egy német vizelete húszszázaléknyi nitrogént tartalmaz, míg más fajoké mindössze tizenötöt. A németek állandó bélmûködészavarban szenvednek, ami a túlzott sörivásnak és a magukba tömött rengeteg disznókolbásznak tudható be. Elnéztem ôket egyik este, mikor elôször és utoljára Münchenben jártam, ahogy azokban az angol kikötôket idézôen füstös, zsír- és szalonnabûzös profán katedrálisféleségeikben akár párosával is, egy férfi, egy nô, akkora söröskrigliket markolásznak két kézzel, amekkorákból egy is elég volna, hogy egy egész elefántcsorda a szomját oltsa, szaglásszák egymást, mint a kutyák, a rájuk jellemzô zajos és otromba röhögéssel, torokból jövô zavaros derûvel, valami állandó zsírtól áttetszôen, mely úgy vonja be az arcukat és minden porcikájukat, mint antik cirkuszi atléták bôrét az olaj. Habzsolják a Geist-et, ami szellemet jelent, de valójában nem más, mint a serital szelleme, mely zsenge koruktól butítja ôket – érthetô is, miért nem hozott létre soha semmi érdekeset a Rajnán túli mûvészet néhány torzpofaképmást és dögunalmas költeményt leszámítva. A zenéjükrôl jobb nem is beszélni: a harsány és gyászos Wagner nevû, akitôl manapság még a franciák is eszüket 14
2. KI VAGYOK ÉN?
vesztik, még csak hagyján, de annak a kevésnek az alapján, amit a dicsô Bachjuk szerzeményeibôl hallottam, nyugodtan mondhatom, hogy összhangnak nyoma sincs bennük, és hidegek, mint a téli éjszaka, annak a bizonyos Beethovennek a szimfóniái pedig tobzódnak a tahóságban. A mértéktelen sörivás miatt fogalmuk sincs, menynyire közönségesek, ám e közönségesség netovábbja az, hogy még csak nem is szégyenkeznek, amiért németek. Komolyan vettek egy olyan haspók és parázna szerzetest, mint Luther (hogy képes valaki egy apácát feleségül venni?), csak mert tönkretette a Bibliát azzal, hogy lefordította a nyelvükre. Ki is mondta, hogy a két nagy európai narkotikum, az alkohol és a kereszténység rabjai lettek? Mélynek hiszik magukat, csak mert ködös a nyelvük, nem olyan világos, mint a francia, és sohasem mondja pontosan azt, amit mondania kéne, amiért is egy német nem szokta igazán tudni, hogy mit akart mondani, és ezt a bizonytalanságot téveszti össze a mélységgel. A németekkel úgy van az ember, mint a nôkkel: sosem érti, hányadán áll velük. Sajnos, nekem ezt a kifejezésképtelen nyelvet, melyben az igéket mindig úgy kell keresgélni olvasás közben, mert egyszer sincsenek ott, ahol lenniük kéne, meg kellett tanulnom gyerekkoromban, mert rám parancsolt a nagyapám – nem csoda, hisz osztrákpárti volt. Meg is utáltam a németet, akárcsak azt a jezsuitát, aki nagy körmösosztogatás közepette a fejembe verte. Amióta az a Gobineau megírta mûvét a fajok egyenlôtlenségérôl, úgy tetszik, azért szól meg valaki egy másik népet, mert a sajátját magasabb rendûnek tartja. Nekem nincsenek elôítéleteim. Azóta, hogy francia let15
A PRÁGAI TEMETÔ
2. KI VAGYOK ÉN?
tem (anyám miatt félig már eleve az voltam), megtudhattam, hogy új honfitársaim mennyire lusták, csalók, rosszindulatúak, féltékenyek, hogy mérhetetlen beképzeltségükben vadembernek vélnek mindenkit, aki nem francia, s hogy nem tûrnek semmiféle bírálatot. Rájöttem azonban, hogyan lehet mégiscsak rávenni egy franciát, hogy ismerje el a saját nációja valamely fogyatékosságát. Elég megszólni neki egy másikat, hogy például „nekünk, lengyeleknek, ez és ez a hibánk”, mire ôk – mivelhogy semmiben, még a rosszban sem hajlandók lemaradni senki mögött – azonnal rávágják: „á, ugyan, nálunk, Franciaországban még rosszabb a helyzet”, s már szapulják is a franciákat, míg észre nem veszik, hogy lépre mentek. Nem szeretik embertársaikat, akkor sem, ha hasznuk van belôlük. Nincs, aki modortalanabb volna, mint egy francia vendéglôs, aki mintha utálná a vendéget (ez talán igaz is), és azt kívánná, hogy nyelje el a föld (ez viszont nem igaz, mert a francia nagyon mohó). Dirmegnekdörmögnek, ils grognent toujours. Próbálj csak kérdezni tôlük valamit: sais pas, moi, vonják meg a vállukat, és pukkantanak hozzá a szájukkal, mintha szellentenének. Gonoszak. Unalomból ölnek. Nincs még egy nép, amelynek polgárai hosszú évekig egymás lenyakazásával lettek volna elfoglalva, tiszta szerencse, hogy Napóleon végül más fajok ellen fordította a dühüket, amidôn felsorakoztatta ôket, hogy elpusztítsák Európát. Büszkék az erôsnek mondott államukra, de szünet nélkül azon vannak, hogy romba döntsék: nincs, aki hozzájuk fogható készséggel emelne barikádokat minden szíre-szóra, gyakran azt sem tudva, hogy miért, s hagyva, hogy utcára rángassa ôket a legalja csôcselék. A francia nemigen tudja, mit akar, az azonban holtbiztosan nem
kell neki, amije megvan. Minderrôl pedig jobb híján csak énekelni tud. Azt hiszik, az egész világ franciául beszél. Néhány évtizede az a Lucas nevû zseni harmincezer kéziratot hamisított antik papírra, amit a Bibliothèque Nationaleban ôrzött régi könyvek elôzéklapjaiból vagdosott ki, kinek-kinek a kalligráfiáját is utánozva, bár nem annyira ügyesen azért persze, mint ahogyan én csinálnám… Nem is tudom, mennyit, méregdrágán eladott belôlük mármost annak az agyalágyult Chasles-nak (aki állítólag nagy matematikus, a Tudományos Akadémiának is tagja, de azért nagy marha). És nemcsak Chasles, hanem sok akadémikustársa is elhitte, hogy Caligula, Kleopátra vagy Julius Caesar franciául írta a leveleit, és szintén franciául levelezett Pascal, Newton és Galilei, holott a gyerek is tudja, hogy az írástudóknak azokban a századokban csakis latinul volt szokásuk írni. A francia tudósoknak meg sem fordult a fejükben, hogy más népek nem franciául beszélnek. A hamis levelek mindenesetre arról szóltak, hogy Pascal húsz évvel hamarabb fedezte fel az egyetemes gravitációt, mint Newton, a Sorbonne nemzeti gôgtôl dagadozó urainak pedig több se kellett. A tudatlanságuknak talán nemzeti szenvedélyük, a fösvénység az oka, melyet ôk erénynek hisznek, és takarékosságnak mondanak. Sehol másutt nem írhatott volna valaki egész komédiát egy fösvényrôl. Hogy Grandet apóról már ne is beszéljünk. A fösvénység meglátszik a csupa por lakásaikon, a soha újra nem tapétázott falaikon, a felmenôktôl örökölt fürdôkádjaikon, a szûkös teret kihasználni hivatott rozoga csigalépcsôiken is. Oltsanak csak be, ahogy növényeket szokás, zsidóval (ha tetszik, német
16
17
A PRÁGAI TEMETÔ
2. KI VAGYOK ÉN?
zsidóval) egy franciát, és eredményképpen megkapják azt, ami van: a harmadik köztársaságot…
náltak a Bourbon-generálisok, mihelyt megjelentek Garibaldi kalandorai és a piemonti tábornokok. Az olaszok tudniillik a papokat utánozzák, soha nem is hallgattak igazán másra, amióta az utolsó római császárt, azt a perverz alakot, szodomizálták a barbárok, mert a kereszténység addigra már elpuhította a büszke ôsi fajt. A papok… Hogyan is ismertem meg ôket? A nagyapáméknál, azt hiszem: rebbenô pillantásokra, fogatlan szájakra, nehéz leheletekre, izzadt tenyerekre emlékszem, ahogy cirógatni próbálják a tarkómat. Undorító. Henye népség, veszedelmes osztály, mint a tolvajoké és a csavargóké. Pap vagy szerzetes csakis azért lesz valaki, hogy henyélhessen, és annyi van belôlük, hogy erre bizton számíthat is. Ha, mondjuk, ezer emberbôl mindössze egy volna pap, akkor annak annyi dolga volna, hogy nem érne rá napot lopni és kappanhúst zabálni. S a legméltatlanabb papok közül a kormányzat kiválasztja a legostobábbakat, és püspöknek nevezi ki ôket. Alighogy megszülettél, már a keresztelôdkor ott vannak a nyakadon, aztán, ha rájuk bíztak a bigott szüleid, az iskolában megint beléjük botlasz, és ott az elsôáldozás, a hittan, a bérmálkozás is; pap mondja meg az esküvôd napján, hogy mit csinálj majd a hálószobában, és a másnapi gyónáskor is pap kérdezi meg, hányszor csináltad, hogy felizgulhasson a rács mögött. Borzadva beszélnek a nemiségrôl, de naponta kászálódnak ki az ágyasuk mellôl úgy, hogy még csak kezet sem mosnak, és már mennek is, hogy megegyék-megigyák, majd kikakálják és kipisálják az ô urukat. Azt hajtogatják, hogy az ô országuk nem e világról való, s közben megkaparintanak mindent, amit csak
Francia azért lettem, mert nem bírtam elviselni az olaszságomat. Piemontiként (mert annak születtem) úgy éreztem, kicsinyes torzképe vagyok csupán a galloknak. A piemontiak, no hiszen: az újdonságoktól megdermednek, a váratlan fordulatoktól halálra rémülnek, a Két Szicíliáig csak azért jutottak el (bár piemonti a garibaldisták közt amúgy is alig akadt), mert két ligur, egy megszállott és egy bajhozó, Garibaldi és Mazzini nógatta ôket. Azt pedig hagyjuk is, hogy Palermóban mit tapasztaltam, amikor odaküldtek (mikor is? fel kell elevenítenem). Csak Dumas, az a hiú fráter szerette az ottani népeket, talán mert azok jobban hízelegtek neki, mint a franciák, akik végsô soron mindig is a meszticet látták benne. Bezzeg rajongtak érte a nápolyiak és a szicíliaiak, hiszen ôk maguk is félvérek, és nem ám azért, mintha kinek-kinek a lotyó anyja lépett volna félre, hanem nemzedékekre visszamenôleg: kétes levanteiek, izzadós arabok és degenerált keleti gótok keresztezôdésének leszármazottai, akik valamennyi hibrid ôsüktôl a legrosszabbat, a szaracénoktól a renyheséget, a sváboktól a kegyetlenséget, a görögöktôl a szertelenséget és a szôrszálhasogató bôbeszédûséget örökölték. Egyébiránt pedig tessék megnézni, hogyan bûvölik el Nápolyban a külföldieket a kézzel markolászott spagettitôl fuldokló, félrenyelt paradicsomtól lucskos utcakölykök. Látni azt hiszem, nem láttam ôket, de tudom. Az olasz megbízhatatlan, hazug, gyáva, áruló, jobban bánik a tôrrel, mint a karddal, s a méreggel, mint a gyógyszerrel, tárgyalófélnek alamuszi, következetesnek csak a köpönyegforgatásban mondható – láttam én, mit csi18
19
A PRÁGAI TEMETÔ
érnek. Tökéletes társadalomról mindaddig nem beszélhetünk, amíg az utolsó templom utolsó köve az utolsó papot is agyon nem csapta, s meg nem tisztul a Föld a fajzatuktól. A kommunisták azt terjesztették, hogy a vallás a nép ópiuma. Így igaz, mivel a vallás gátat vet az alattvalókat fenyegetô kísértéseknek, és ha nem volna, kétszer anynyian másznának fel a barikádokra. A kommün napjaiban nem is voltak elegen, és végezni lehetett velük minden különösebb teketória nélkül. De miután végighallgattam, hogyan dicséri az az osztrák orvos a kolumbiai kábítószert, amondó lennék, hogy a vallás a nép kokainja is, mert a vallás háborúra, a hitetlenek lemészárlására sarkallt és sarkall, s ez keresztényekre, muzulmánokra meg egyéb bálványimádókra egyaránt vonatkozik; az afrikai négerek ugyanis még csak egymást mészárolták, a misszionáriusok azonban megtérítették ôket, és gyarmati hadsereget csináltak belôlük, mely rendkívül alkalmassá tesz rá mindenkit, hogy meghaljon az elsô vonalban, és fehér nôket erôszakoljon meg egyegy város bevételekor. Az emberek sosem teszik a roszszat olyan tökéletesen és lelkesen, mint amikor vallási meggyôzôdésbôl teszik. A legrosszabbak persze a jezsuiták. Rémlik, mintha borsot törtem volna az orruk alá itt-ott, de lehet, hogy ôk bántottak engem, nem igazán jut még az eszembe. De az is lehet, hogy tejtestvéreikre, a szabadkômûvesekre gondolok. Szakasztott, akár a jezsuiták, csak épp egy kissé gôzösebb fejûek. Amazoknak legalább van egy teológiájuk, és tudják, hogyan bánjanak vele, emezeknek viszont túlságosan sok is van, és beléjük zavarodnak. A szabadkômûvesekrôl a nagyapám beszélt. Levágták 20
…Komolyan vettek egy olyan haspók és parázna szerzetest, mint Luther (hogy képes valaki egy apácát feleségül venni?), csak mert tönkretette a Bibliát azzal, hogy lefordította a nyelvükre… (15. oldal) 21
A PRÁGAI TEMETÔ
a zsidókkal a király fejét. És tôlük származnak a karbonárók, akik olyanok, mint ôk, csak egy kissé butábbak, mivelhogy hol lelövették, hol pedig lenyakaztatták magukat, mert nem jó bombát fabrikáltak, máskor pedig szocialisták, kommunisták és kommünárok lettek belôlük. Falhoz valamennyit. Bravó, Thiers. Szabadkômûvesek és jezsuiták. A jezsuita olyan szabadkômûves, aki nônek öltözött. Gyûlölöm a nôket, bár nem sokat tudok róluk. Évekig izgattak az úgynevezett brasserie à femmes-ok, ahol mindenféle gonosztevôk adnak egymásnak találkozót. Rosszabbak, mint a bordélyházak. Azoknak a létesítése a szomszédok ellenállása miatt legalább némi nehézségbe ütközik, sörcsarnokot azonban bárhol lehet nyitni, hiszen oda, úgymond, csak inni jár az ember. De emezeknek csak a földszintjén söröznek, az emeleten viszont megy a kurválkodás. Egy sörözô, egy téma, megfelelô ruhájú lányokkal: emitt német kellnerineket találsz, amott, az Igazságügyi Palotával szemközt, ügyvédtógás pincérnôket. A nevük egyébként mindent elárul: Brasserie du Tire-cul, Brasserie des belles marocaines vagy Brasserie des quatorze fesses, ez a Sorbonne-tól nem messze van. Szinte mindig német a tulajdonos, így is alá lehet ásni a francia erkölcsöt. A negyediktôl a hatodik arrondissement-ig legalább hatvan ilyen hely van, de Párizs-szerte kétszázra is tehetô a számuk, és a legifjabbak is látogathatják valamennyit. Eleinte kíváncsiságból térnek be, késôbb már rossz szokásból, s a végén örülhetnek, ha folyással megússzák. Ha iskola van a közelben, a kisereglô diákok az ajtón át lesik a lányokat. Én inni járok ezekre a helyekre. Meg azért, hogy bentrôl én meg a kint leselkedô diákokat lessem. És nem csak a diákokat. Sok 22
