TÁJÉKOZÓDÁS
MAX WEBER AMERIKÁBAN Erdélyi Ágnes 1990-ben zárta le `Max Weber Amerikában. Weber hatása és fogadtatása az angol-amerikai filozófiában és társadalomtudományban@ c. akadémiai-doktori értekezésének kéziratát, a disszertáció megvédésére azonban csak 1996-ban került sor. A mű időközben napvilágot látott mint könyv 1993-ban a `Scientia Humana@ sorozatban magyarul, majd ezt követően németül is a bécsi Passagen-Verlagnál. Az alábbiakban közzétesszük a doktori védés dokumentumait: Heller Ágnes, Somlai Péter és Vajda Mihály opponensi véleményét, valamint a szerző válaszát.
*** Erdélyi Ágnes könyve: esettanulmány. Max Weber művének hatástörténete és a weberi tudományos és filozófiai javaslatok recepciója az egyik legreprezentatívabb példája annak, ahogyan a német és a francia kultúrát, tehát az úgynevezett `kontinentális@ kultúrát, lefordítják a huszadik század angolszász filozófiai és tudományos nyelvére. Az ellenmozgás, tehát az angol-amerikai filozófia és tudomány európai tudományos és filozófiai nyelvekre való lefordítása későbben kezdődik (Németországban alapjában véve a második világháború után, amikor a demokráciával együtt az amerikai filozófiai pragmatizmus és az angolszász pozitivizmus is hívekre vagy legalábbis érdeklődésre talál), s ekkor már kétirányú recepcióról is beszélhetünk. Gyakorta ugyanaz az ember (vagy folyóirat) testesíti meg mindkét irányzatot. Így például az én egyetemem, a New School for Social Research graduális fakultása és folyóirata, a Social Research is gyakorta szerepelnek Erdélyi Ágnes történetében. Miután az intézményben zömmel németországi C kisebb mértékben franciaországi C emigránsok tanítottak, Weber, Husserl, Bergson, Freud és mások igéit kezdték hirdetni. Közben azonban nem maradtak érintetlenek működésük közegének: az amerikai pragmatizmusnak és pozitivizmusnak a befolyásától sem. Alfred Schütz (akit Erdélyi többször emleget) például C későbbi műveiben C maga is hozzájárult Weber, Husserl és Bergson `amerikanizálásához@. Az angolszász filozófia (egyes marginális alakok kivételével) Hume után más utakon haladt, mint a kontinentális. Mélyebb kapcsolatokra, kölcsönhatásra csak a huszadik században, s itt is inkább az első világháború után kezdett sor kerülni.
253
Ez nemcsak hatás- és recepciótörténet, hanem bizonyos mértékig affinitások története is (mint pl. a Bécsi Kör esetében). Az utolsó ötven esztendőben az egyetemi hálózat nemzetközivé válása, a konferenciák megszaporodása és különösen a mindig új és új interpretandumok keresése erősen fölgyorsította a kölcsönös recepció folyamatát. Ma minden szerzőt interpretálunk és az interpretáció nemzetközivé vált. Ne feledjük el, hogy Heideggert a franciák adták vissza Németországnak. Hadd ismételjem meg: Erdélyi Ágnes doktori disszertációja ennek a történetnek egy esettanulmánya. A történet a 20-as években kezdődik (Erdélyi krónikája szerint 1928C29-ben Kivisto és Swatos bibliográfiája már hét adatot említ, míg Talcott Parsons 1927-ben határozza el a `Protestáns etika@ angolra fordítását), s a 80-as évekig C Jeffrey Alexanderig és Arnasonig C kíséri figyelemmel a Weber-recepció alakulását. Erdélyi részletesen dokumentálja a történet alakulásának minden szakaszát. Találkozunk Weberrel, a `kemény@ tudóssal, a társadalomtudományi módszertan fölfedezőjével; Weberrel, a szakszociológia megalapozójával; Weberrel, aki száműzte az értékeket, aki rendszerezte és leírhatóvá tette a társadalom világát, majd Weberrel, a megértőszociológussal, a racionalizmus elméletének atyjával, a racionalizálás kritikusával, Marx ellenpontjával, míg végezzük C többek között C a kierkegaard-iánus, a nietzscheánus, a tragikus Weberrel. Voltak korok, amikor Weber a feledésbe süllyedt, voltak korok, amikor a legdivatosabb szerzővé vált (pl. a hetvenes években az újbaloldal eltűnése után). Különben Anthony Giddens munkássága (Erdélyi négy reprezentatív könyvét sorolja föl) kitűnő szeizmográfként jelzi a Weber-recepció hőfokát és típusait. Igaz, az angolszász Weber-recepció a Weber-értelmezésnek csak egyik C bár ismétlem, reprezentatív C esete. Így például még Németországban is hasonló (bár nem azonos) szakaszait lehetne megkülönböztetni. Karl Jaspers például panaszkodik Hannah Arendtnek egy a 60-as években írott levelében, hogy Webert elhanyagolják, félreértik s jelentőségét lekicsinylik. Biztatja Arendtet, hogy olvasson Webert (Arendt ezek szerint addig vagy nem olvasta, vagy nem találta különösképpen érdekesnek: nem látta benne a filozófust). Vajon ez az angolszász Weber-recepció másodlagos hatásának tudható-e be? Erdélyi jól választott, amikor Webert szemelte ki esettanulmánya hősének. Ugyanis egy olyan gondolkodóról van szó, aki magát társadalomtudósnak tekintette, aki a szociológia tudományosságát akarta megalapozni. Ugyanakkor azonban filozófus volt, nemcsak annyiban, hogy a német filozófiai diskurzus hagyományával folytatott állandó párbeszédet, hanem annyiban is, hogy szociológiájának önálló filozófiai megalapozást adott. Semmiképpen nem lehet Rickert filozófiai tanítványának tekinteni Webert, már azért sem, mert sokkal mélyebb filozófus volt tisztelt kollégájánál. Weber, a szociológus és a filozófus azért fért meg egy csárdában, mert mindkettő Weber volt. Erdélyi C helyesen C nem sok szót veszteget a weberiánusok nagy hadára C ők csak statisztikai adatokként jelennek meg írásában C, annál inkább szól Weber félreértéseiről, a megértő félreértésekről és félreértő megértésekről. Ezek egyik
254
legtipikusabb esete az, amikor a weberi szociológia egyes tételeit az angolszász filozófiai hagyománnyal házasítják össze, pl. mikor a megértés, az értelemadás `meaningful behaviour@-rá válik, mely fogalmat aztán C Winch kritikája szerint C Weber annak idején állítólag rosszul használt. Erdélyi, tanulmányának első részében (`A hatástörténet kerülőútjai@) a fordítás mint értelmezés (spontán félreértelmezés) elemzése fontos szerepet játszik. Kezdve a legegyszerűbb példával: a `science@ pl. nem ugyanazt jelenti, mint a `Wissenschaft@ (holott a `Wissenschaft@ egyetlen angol fordítása). Mert pl. az angolok nem tartják filozófiailag természetesnek, hogy C mint pl. Hegel C az abszolút szellemet a `Wissenschaft@ (science) keretében tárgyalják. A második részben (`Recepciótörténet@) kisebb szerepet játszik a spontán félreértések elemzése, s több teret kap a tudatos reinterpretációk története. Erdélyi munkájának legproblematikusabb vonása az, hogy alig reflektál arra, amit csinál. Azt írja, hogy `a baj csak az@, hogy Webert kiszakították tradíciójából. Miért baj ez? Mióta baj ez? Miért lett ez baj? (Mondjuk Platónt majdhogynem egész recepciótörténete során kiszakították tradíciójából, miért nem volt ez akkor baj?) Az angol recipiensek nagy része nem is értette volna, hogy miért baj ez. Erdélyi szerint a weberi gondolat recepciója már kétszer is `kerülőútra@ tévedt. Mitől lesz egy kerülőút kerülőút? Attól, hogy historicista szemmel kísérjük végig. Attól, hogy föltételezzük, hogy semmi sem érthető meg eredeti `világának@ kontextusából kiragadva. Attól, hogy tudjuk: a historikus, a kontextuális megértés az egyenes út. Mondjuk pl. akkor érthetünk meg egy szobrot, ha tudjuk, hogy milyen korban, hol, milyen más szobrok társaságában született. De miért ne mondhatnánk azt, hogy a szobor egy zárt világ, mely csak önmagából érthető, hogy szépségének nincsen semmi köze környezetéhez, geneziséhez, alkotójához? Erdélyinek persze van egy koncepciója arról, hogy ki az, aki az egyenes úton jár, és mit talál, ha ott jár. Aki az egyenes úton jár, az meg fogja érteni, hogy Weber egyik központi (ha nem a központi) gondolata az individuális szubjektum (az akaró és a megértő ember), s ezzel együtt a szubjektivitás helyének megalapozása a tudományos gondolkodásban. A magam részéről rokonszenvezem Erdélyi Ágnes Weber-értelmezésével. De nem tagadható, hogy egy recepciótörténet számára problematikus kiindulópont, ha föltételezzük, hogy a különböző félreértések vígjátékáról van szó, de a végén majd jön a helyes megoldás C mert van egy, egyetlen, igaz és helyes recepció: az a recepció, melynek szempontjából a recepciótörténet megírattatott. Ez a kombináció már csak azért is problematikus, mert Erdélyi olyan sokat időzik a német fogalmak angol fordításánál, mint a Weber-félreértés egyik legfőbb forrásánál. De hadd ismételjem meg: Weber komplikált recepciótörténete nemcsak angolszász történet, hanem német (és francia) történet is; az eredeti német nyelven is elbeszélhetjük viszontagságait (erről szólt Jaspers, Arendtnek írott, már említett levelében). A történet, mint minden történet, folytatható. Ma Weber kötelező olvasmány minden egyetemes, Szingapúrtól a Fokföldig. Disszertációk témája, vizsgák tárgya. De reprezentatív értelmezése kiment a divatból. Miért? Erdélyi Ágnes története
255
annak a története, ahogy egy szöveg értelmezése változik, sokoldalúvá válik, terjed, terebélyesedik, amíg C egy időre legalábbis C bekövetkezik a hermeneutikai telítettség állapota. Nem azért, mert rátaláltunk az egyenes útra, hanem azért, mert új, még szűz (vagy félszűz) szövegekre van szükségünk. Azután (talán) kezdjük az egészet elölről. Weber szövege most ezekre az új félreértésekre vár. (Heller Ágnes)
*** Vannak tudományos munkák, amelyekkel előbb találkozni puha kötésű, lapokra szakadó könyv alakban, de mégis publikált formában, s csak később disszertációként. Ilyen munka Erdélyi Ágnesé. A Max Weber Amerikában 1990-ben készült el, s bár nyilvános vitája idáig húzódott, 1993-ban már napvilágot látott a `Scientia Humana@ kiadásában. Ezt követően bírálatot írtam a monográfiáról, s az én írásom gyorsan, még ugyanabban az évben megjelenhetett (lásd: Holmi V. évf. 12. sz., 1774C1777. o.). További furcsaságot okoz, hogy Magyarországon aligha ismeri más annyira ezt a témát, mint Erdélyi Ágnes. Én mindenesetre kevéssé ismerem, s ez nem mindenben könnyíti meg opponensi szerepemet. Azt viszont sokan tudják, diákok és idősebbek egyaránt, mennyire kimagaslót nyújtott Erdélyi a Gazdaságtörténet, főként pedig a Gazdaság és társadalom fordításával és jegyzetelésével. Csak bízhatunk abban, hogy Max Weber főművének magyar kiadása folytatódni fog a közeljövőben, s nem kell várnunk hosszú éveket a befejező kötet megjelenéséig. Hagyjuk azonban most, hogy mi okozza eredeti munkák és fordítások kiadásának, a tudományos művek nyilvános vitára bocsátásának furcsaságait. Forduljunk inkább, Weberrel szólván, `zur Sache selbst@. Csak még annyit, hogy a következőkben az egyszerűség kedvéért hivatkozásaimnál is a publikált szöveg oldalszámait adom meg, megjegyzéseim pedig túlnyomórészt a már említett bírálatot ismétlik. A monográfia két részből áll. Mindkettő Max Weber amerikai és brit hatástörténetét tárgyalja, de máshonnan közelítve a témához. Az első rész (`A hatástörténet kerülőútjai@) olyan elemzéseket tartalmaz, melyek a társadalomtudományokkal kapcsolatos német és az angolszász filozófiai érdeklődést hasonlítják össze. A `kiindulópont@ a német századforduló, pontosabban azok a filozófiai irányok és eszmék (életfilozófia, újkantiánizmus, hermeneutika, a szellemtudományok programja, az életvilág tematikai igénye, fenomenológia), melyek Max Weberre hatottak és az ő elképzeléseivel rokoníthatók. Mindez azonban csak összefoglalása egy szimbolikus közegnek, kontextusnak vagy jellegzetes szellemi attitűdnek, s nem többre szolgál, mint arra, hogy tárgya lehessen későbbi hivatkozásoknak. Más közegek (Amerika, a harmincas évek, majd a második világháború utáni időszak) felől méltányolhatja majd az olvasó azt, mennyiben kötődött saját közegéhez
256
Weber, s mennyiben tért el álláspontja a kortársaiétól: `A többiekkel ellentétben ő a tudomány lehetőségével kezdte, és innen jutott el odáig, ami már nem tudományfilozófiai probléma: hogy vannak dolgok C ilyen például a szubjektum életvilága C amelyek nem tartoznak a tudományra.@ Többféle beállítódás is akadályozta azt, hogy közvetlen módon, kerülőutak nélkül kapjanak hiteles képet Weber munkásságáról az angolszász országokban. Erdélyi két `kerülőutat@ ír le. Az elsőre a neopozitivizmus, illetve naturalista empirizmus késztette a `megértő szociológia@ tanait. Ezek a filozófiák szabályozták századunkban sokáig az angolszász társadalomtudományok főáramát. Sodrásukban az értékmentességet hirdető Webert karolták föl, s így mosódott el az angol és amerikai közegben az ő tudományelméleti és módszertani dualizmusának jelentősége, az a program tehát, hogy a megértő szociológia más megismerési elveket kövessen, mint a természettudományok. A második kerülőút még rázósabb elméleti akadályokat tartogatott. Ezek olyan antipozitivista módszertani elvekből álltak, melyeket előbb Wittgenstein fogalmazott meg a Filozófiai vizsgálódásokban, azután P. Winch fejtett ki A társadalomtudomány eszméjében. Ezen elvek szerint is el kell fordulnia a társadalomtudósnak a cselekvők szándékaitól és szubjektivitásától, ezúttal azonban nem az `objektív@-nak nevezett tények vagy megismerési eljárások, hanem az objektívvá vált jelentések és szabálykövetések iránya felé. Csakhogy ez újfent másfajta módszertan, mint amin a megértő szociológia alapul. A különbséget így foglalja össze Erdélyi: `Weber a folyamat emberi jellegének megragadásához keresett adekvát fogalmakat, az angolszászok viszont a folyamat emberi jellegét is adottságnak, az emberi élet megfellebbezhetetlen, mintegy természeti adottságának tekintették, és csupán a leírásához kerestek adekvát fogalmakat.@ Ilyen kerülőutakra kényszerítette az angolszász filozófia és tudományelmélet a weberi eszméket. De van egy másik története is a Weber-hatásnak, melynek közege főként az amerikai szociológia, s amely a 20-as évek közepén (tehát néhány évvel Weber halála után) kezdődött. Erről szól a második rész (`Recepciótörténet@). Itt főként eszme- és tudománytörténeti, összehasonlító filológiai kutatásainak eredményeivel ismertet meg bennünket a szerző. Hadd szakítsam meg itt a disszertáció szerkezetének bemutatását, arra emlékeztetve, hogy saját korában alig ismerték hazáján kívül Max Webert. Ä maga járt ugyan Amerikában, de munkái iránt akkor és ott nem tapasztalt komolyabb érdeklődést. Miként Franciaországban sem. Az ottani (vagy például a magyarországi) érdektelenség még furcsább, s még nehezebben érthető. E. Durkheim és Max Weber kortársak voltak ugyan, de a szociológiatörténet nem tud arról, hogy olvasták volna egymás műveit. Ez annál is különösebb, mert mindketten egy-egy olyan szakmai folyóiratot szerkesztettek C a L'Année Sociologiqueot, illetve az Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitikot C, melynek gazdag szemlerovata volt az európai szociológiáról. E rovatokban azonban nem jelentettek meg egyetlen recenziót sem a másik munkáiról. Kölcsönös érzéketlenségük magyarázata kedvenc társasjátéka lett az utóbbi évtizedek tudománytörténészeinek. Nem
257
véletlenül kezdődik így az idevágó egyik alapmű: `Fontos látens funkciói lehetnek a nem-tudás vagy a tudomásul-nem-vétel szociális jelentésének...@ (Lásd E. A. Tiryakian: `A problem for the sociology of knowledge: The mutual unawareness of Emile Durkheim and Max Weber@, in Archives européennes de sociologie 7 (1966), 330C336. o.) Visszatérve Erdélyi Ágnes disszertációjához, a tudomásulvétel szakaszairól, pontosabban arról olvashatunk, miként ismerték meg és dolgozták föl Weber munkáit a 60-as évekig az angolszász és főként az amerikai szociológusok. Ez a történet is tartogat érdekes epizódokat. Például azt, hogyan értelmezték Webert a 30-as években Amerikába emigráló német társadalomtudósok, a New York-i New School of Social Research munkatársai és a chicagói szociológusok, vagy azt, hogy milyen szerepe volt a hatástörténetben annak a T. Parsonsnak, aki 1925-ben úgy került ki diplomásként a London School of Economicsból, hogy ott nem is hallott Weberről. A `Következtetések és várható következmények@ című 6. fejezet főként a 60-as évek amerikai Weber-irodalmáról szól. Arról a korszakról, amikor már a modern társadalom weberi elemzéséhez kapcsolódó földolgozások (például a formális racionalitásról, az uralom és hatalom viszonyáról, a bürokráciáról, a karizmatikus uralomról stb.) kezdték földuzzasztani a Weber-irodalmat. Itt olvashatunk H. Marcuse és J. Habermas nagy hatású tanulmányairól, illetve a WeberCMarx-vitáról is. Tanulmányát is e vitára utalva és az 1989-es év történelmi jelentőségének tapasztalataira emlékeztetve fejezte be 1990-ben Erdélyi Ágnes így: `[...] e tapasztalatok birtokában minden eddiginél jobb +kilátásokkal* kutatható, sőt, bizonyos pontokon talán el is dönthető a +MarxCWeber Debate*.@ Ebben nem értünk egyet. Szerintem 1989 fordulatai, az államszocialista rendszerek bukása nem K. Marx tévedését és M. Weber igazát valószínűsítik, s egyáltalán nem hiszem, hogy annyival jobbak, tisztábbak és zavartalanabbak lettek e vitára vonatkozó kutatási kilátásaink, mint korábban. De hagyjuk ezt a kérdést, hiszen a monográfia sem erről szól. Amiről szól, s főként amiket a disszertáns állít benne, azzal kapcsolatban nincsenek súlyosabb ellenvetéseim. A hatáskövetést pontosnak, az általa jelzett eszmetörténeti koncepciót meggyőzőnek tartom, s úgy látom, hogy elemzéseivel sokat nyer a nemzetközi és hazai tudományosság. Fontos vitapontjai közül kettőt fogok röviden fölvetni. Az egyiket a tanulmány első részének alapkérdéséhez kapcsolódva szeretném megfogalmazni. Erdélyi Ágnes figyelmét a Weberről szóló előítéletek ragadták meg, s az a belőlük szőtt `tündérmese@, ami miatt az angolszászok `[...] Weber-képe sokszor inkább emlékeztet a saját liberális eszményeikre és a tudományosságról alkotott elképzeléseikre, mint Weberre@. Miként alakultak ki ezek az előítéletek? Korábban már utaltam a disszertáns magyarázatára, arra, hogy Weber eszméit kerülőutakra kényszerítették az angolszász filozófiai irányok. A választ így foglalja össze Erdélyi: `torzításokhoz vezetett az a tény, hogy a befogadó
258
közönség a saját tradíciójukból kiszakítva és az angolszász filozófia nyelvi-fogalmi közegébe átültetve értelmezte a weberi elképzeléseket@. Ez így történt C de lehetett-e másként? Lehetett volna angolszász közegben az eredeti kontextusnak megfelelően használni Weber fogalmait? Aligha, hiszen a változtatások már a fordításoknál kezdődtek, hangsúlyozza a szerző. `Der Sinn@ nem ugyanaz, mint `the meaning@, és `die Wissenschaft@ is másra vonatkozott a német szellemi életben, mint `the science@ a brit vagy amerikai fejekben. Itt volnánk tehát a kultúrák (életformák, nyelvjátékok) lefordíthatatlanságának problémájánál? Ugyanazon a kerülőúton, aminek irányát Wittgenstein és Winch elméletei szabják meg, s amin egyszer már végigkövettük Max Weber hatását? Nem tudom, hogy Erdélyi Ágnes egyetértene-e gondolatmenetének ilyen meghosszabbításával. Mindenesetre, egy fontos ponton, T. Parsons művének értékelése kapcsán maga is más álláspontot foglal el: `A Weberbe belemagyarázott általános elméleti törekvések miatt már sok bírálat érte Parsonst, pedig hát C valljuk be C, teljesítménye inkább méltatást érdemelne.@ Parsons valóban sokat munkálkodott egy olyan társadalomelmélet kidolgozásán, melynek alapítói között M. Weber is ott van. Csakhogy ez már a `kiszakított és átültetett@ Weber, akinek fogalmait és téziseit közkincsként, szabadon használták föl T. Parsons és tanítványai. Igaz viszont, hogy a társadalomtudomány egy részében az `elmélet-alkotás@ már `méretre történt@, átszabott jelentésekkel és fazonra módosított kontextusokkal. Érdemes lett volna tehát élesebben fölvetni az `értelmezés@ és `torzítás@ elvi lehetőségeit a befogadás- és hatástörténetben. Hadd illusztráljam ennek fontosságát egy érdekes példával, a Weber által is sokszor leírt `Stand@ esetével. Ezt magyarul régóta `rend@-nek fordítjuk, s jelentése jól ismert: egy társadalmi integrációs módot jelöl, például a világi nemesek rendjét, a papokét vagy a `harmadik rendet@. Weber angol fordítói viszont (többnyire) nem az `estate@ szót használták (leginkább ez felelne meg a `Stand@-nak), hanem a `status@-t. Ez nem a Karinthy Frigyes által megírt leiterjakabok egyik változata, mégis félrevezető megoldás. A `státus@ valami olyasmit jelent, mint a `Stand@, de a `rend@-del ellentétben nem utal sem a kollektív állandóságra, maradandóságra, hatalmi jellegre, sem pedig arra, hogy az odatartozásra `születni kell@. A `rend@ és a `rendiség@ ilyen tartalmai köztudottak voltak egész Európában és elemi magátólértődőségnek számítanak még ma is az Elbától keletre. Ha egy magyar iskolában azt a sort hallják a gyermekek, hogy `Hé paraszt! melyik út megyen itt Budára?@, akkor nem kell magyarázkodásba kezdeni arról, `miért is értette sértésnek Toldi Miklós a +paraszt* szót@. Az amerikai kultúrából viszont hiányoztak az ilyen magátólértődőségek, s ez is közrejátszhatott a rossz fordítói megoldásban. Az epizódnak azonban még távolról sincs vége. a `státus@ fogalma ugyanis rohamos gyorsasággal lett népszerű az 50-es évektől a nyugat-európai, a 60-as évek végétől pedig a kelet-európai társadalomtudományokban. A terjedés egyik fontos motívuma az volt, hogy a társadalmi `osztály@ fogalmát sokan érezték túl szűknek, korlátozó erejűnek, ideológiailag megterheltnek. Ezektől a terhektől és
259
a marxista osztályelmélettől, illetve annak sztálinista változatától (`két osztály + egy réteg@) akartak elhatárolódni a társadalomkutatók előbb Nyugat-, majd KeletEurópában, ebbéli törekvésükben pedig főként az amerikai szociológia példája bátorította őket. Ezért próbálták inkább a társadalmi pozíciót jelölő `státus@, illetve a `csoport@ és a `réteg@ terminusaival kifejezni eszméiket és a fontosabb változásokat, melyek Marx kora óta mentek végbe a modern társadalmi `struktúrák@-ban. Így aztán végképp elmosódtak azok a jelentéstartalmak a `státus@-t használó francia, német vagy lengyel szociológiában, melyek a `rend@-re emlékeztethettek volna. Ez történt a Max Weber szóhasználatára hivatkozó, angolszász munkákra hivatkozó, magyar szakirodalomra hivatkozó hazai `beszédmóddal@ is. Ez az epizód egy gyakori problémát illusztrál, azt, amikor a fogalomhasználat problémái nemcsak terminológiai és szaknyelvi eltérésekből fakadnak. A kiválasztás elkerülhetetlen önkényességében sokszor fedezhetünk föl kontextuális eltéréseket, s fontos lenne ezekben élesen és szisztematikusan megkülönböztetni a csúsztatásokat és hamisításokat az önkényesség egyéb módozataitól, másféle szelekciós eljárásaitól, spontán áttételektől stb. A másik kérdés a disszertáció második részében szereplő hatástörténet spektrumát érinti. Úgy látom, Erdélyi a kelleténél szűkebb körre összpontosít, amikor fölméri e hatás nyomvonalát. Igaz, megismerjük az amerikai szereplőket, a legfontosabb irányzatokat, folyóiratokat és egyetemeket, sőt említ néhány, Weberhez kapcsolódó elméletet is. A tanulmány rendkívül gazdag, különös gonddal összeállított jegyzetanyaga pedig sokfelé igazítja el az érdeklődőt. Mindebben valahogy mégis elvész Weber amerikai hatásának mélysége és átütő ereje. Az tehát, hogy nemcsak fordítói és szövegeinek elemzői ismerték meg munkásságát, nemcsak a `szakma@ egy részére hatott, hanem eszméi a társadalomkutatók, sőt a `tanult emberek@ jelentékeny részének is közismeretévé váltak már az 50-es évektől. Szerepe volt ebben azoknak a nagy hatású műveknek (mint pl. D. Riesmantól A magányos tömeg), melyek az amerikai mentalitás egyik fő történelmi problémájaként vetették föl a `tradicionalizmus@ és `racionalizmus@ ellentétét, főként pedig a `protestáns etiká@-t és a hozzá kapcsolódó életvezetést. De talán még hatékonyabb szerepe volt a népszerű szociológiai tankönyveknek és olvasókönyveknek, melyek ez időtől fogva már nem is igen jelenhettek meg M. Weberre utaló részek nélkül. Ezek is hozzátartoznak ahhoz a `tündérmesé@-hez, melyről munkája 1. fejezetében (`A végállomás@) ír Erdélyi Ágnes. (Somlai Péter)
*** Amint már az értekezés címéből is kitűnik, érdekes föladatra vállalkozott a disszertáns. A témaválasztás az első pillanatban mégis meglepő: miért érdekli Max
260
Weber legfontosabb munkáinak legihletettebb magyar fordítóját, hogy hogyan fogadták minden bizonnyal kedvenc szerzőjét az angol-amerikai filozófiában és társadalomtudományban? Mi köze van neki (és nekünk) ehhez? Disszertációk szerzői igen gyakran indokolják ennél jóval kézenfekvőbb témaválasztásaikat is, Erdélyi Ágnes azonban sem disszertációjának előszavában, sem téziseiben nem tér ki a dologra, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy számára a témaválasztás magától értődő. S amint az olvasó hozzáfog a disszertáció szövegének olvasásához, számára is magától értődővé válik, miért választotta a szerző a témát, s miért van az, hogy föl sem merül benne a témaválasztás indoklásának szükségessége. Rögtön a disszertáció első oldalain kiderül ugyanis, hogy itt nem Max Weberről, nem is az angolszász filozófiáról és társadalomtudományról lesz szó, s még kettejük viszonyáról is csak annyiban, amennyiben ez két gyökeresen különböző tradíció viszonyát példázza, s megvilágíthatja a napjainkban egyre aktuálisabbá váló kérdést: mennyiben fordítható le egy meghatározott kultúra terméke egy másik kultúra nyelvére? Nyilvánvaló, hogy a Gazdaságtörténet s a Gazdaság és társadalom magyar fordítójának hosszú éveken át nem csekély gondot okozott Max Weber nyelvének magyarra való átültetése, jóllehet a magyar filozófia, valamint a magyar szellem- és társadalomtudományok nyelve eleve a német kultúrkörhöz kapcsolódva alakult ki. Nyilvánvaló, hogy a fordítót állandóan gyötörte a kérdés, vajon megoldható-e egyáltalán a föladat, melyet magára vállalt. S ha C amint az lelkiismeretes fordítók szokása C munkája során igyekezett a rendelkezésre álló más nyelvű fordításokat is fölhasználni, szükségképpen észre kellett vegye: ha Max Weber szövegeit nem önmagukban mint német szövegeket, mint a századforduló német szellemiségének termékeit, hanem az angol fordítások tükrében interpretálja, akkor egy radikálisan más, főképpen másfajta gondolkodó áll előtte. A lelkiismeretesen angolra fordított Weber-szövegekben nem ismert rá a szerzőre: az angol nyelvű Weber-munkák olvasásakor egy amerikai szerzővel találkozott. S ez a dolog nem hagyta nyugodni. Miért nem marad meg Max Weber németnek, ha angolra fordítják? Weberrel van baj, Weber angol fordítóival van baj (akik között az egyik első az amerikai szociológiában évtizedeken át a vezetőszerepet betöltő figura, Talcott Parsons volt: Parsons vezette be Webert az amerikai világba, tehát nyilvánvaló, hogy rendkívüli fontosságot tulajdonított neki C mégis `meghamisította@), vagy talán sem az egyikkel, sem a másikkal C de akkor kivel vagy mivel? Erdélyi Ágnes az utóbbi belátásra jutott: arra a belátásra, hogy vannak olyan pillanatok, amikor egy meghatározott kultúra, egy meghatározott kultúra szellemisége nem képes befogadni, illetve csak meghamisítva, eltorzítva képes befogadni valamely másik kultúra, másik szellemiség termékeit. Ez a dolog pedig rendkívül fontos, különösen korunkban, midőn meglehetősen keserves történelmi tapasztalataink eredményeképpen az európai modernitásnak a fölvilágosodás racionalizmusából eredő univerzalizmusa kimegy a divatból, hogy átadja helyét, ha nem is az etnocentrizmusnak, de legalább annak, amit Richard Rorty úgy nevez, hogy anti-anti-etnocentrizmus, egy olyanfajta multikulturalizmusnak tehát, amely a racionalizmus monoton egysége helyére C hogy azért az
261
egész ne hulljon egymást-öldöklő darabokra C valamiféle polifon egységet szeretne állítani. Valóban nem kell tehát Erdélyi Ágnes témaválasztását külön indokolni: amint látja az olvasó, hogy valójában miről van itt szó, a témaválasztás számára is éppoly magától értődővé lesz, amint az a disszertáns szemében kellett, hogy legyen, amikor elkezdett disszertációjának témáján dolgozni. Hadd tegyek azonban hozzá a mondottakhoz még valamit: abban a pillanatban, amikor az amerikai filozófia és társadalomtudomány Weberhez való viszonyát az elemzett szempontból, nem önmagában tehát, hanem mint kultúrák, ha tetszik `nyelvjátékok@ (értsd: életformák) egymásba való átfordíthatóságának illetve átfordíthatatlanságának példáját tekintjük, Max Weber elképzelése a társadalomtudományról, a tudománynak alapvető értékválasztásainkhoz való viszonyáról külön is beugrik a tudatunkba, mint olyan álláspont, amely körömszakadtáig ragaszkodik ugyan ahhoz, hogy igenis szükséges és lehetséges is olyan, a természettudományétól eltérő beállítottsággal rendelkező tudásforma, amelyet társadalomtudománynak nevezhetünk; ennek azonban nem föladata értékválasztásaink megalapozása. A különböző kultúrákat hordozó szellemi-magatartásbeli beállítottságok csak következményeiket tekintve vizsgálhatók, semmiképpen sem indokolhatók azonban a tudomány eszközeinek segítségével. Erdélyi Ágnes disszertációja két részből áll. Az első rész `A hatástörténet kerülőútjai@ címet viseli, s a következő négy fejezetből áll: `A végállomás@, `A kiindulópont@, `Az első kerülőút@, `A második kerülőút@; a második rész címe `Recepciótörténet@, ezen belül az ötödik fejezet `Az amerikai Weber-recepció története@, a hatodik pedig `Következtetések és várható következmények@. Amint azt az `Előzetes megjegyzések@-ből megtudjuk, a szerző 1987/88-ban, az első rész megírásával lényegében befejezettnek tekintette a munkát, 1988/89-es amerikai előadásainak visszhangja azonban arra a belátásra juttatta, hogy ki kell még egészítenie a szöveget a második résszel, mert az első részben nem tárgyalta `a weberi eszmék termékeny hatását az amerikai szociológiára@. Ez a megállapítása kétségtelenül igaz, s az is igaz, hogy a második részben tárgyaltak nélkül nem kaptunk volna választ egy kérdésre, amelyet a disszertáns nem tesz föl ugyan, az olvasóban azonban az első rész olvastán önkéntelenül is fölmerül. A kérdés így hangzik: ha az amerikai befogadó kezdetben olyan radikálisan félreértette Webert, ahogyan félreértette (amit Erdélyi Ágnes részletesen és pontosan dokumentál), miért vette őt egyáltalán észre, miért volt szüksége Weberre, miért állott be az a helyzet, amit Irwing Louis Horowitz C Erdélyi szerint túlozva ugyan, de mégis C úgy jellemezhetett, hogy Weber bizonyos értelemben az amerikai szociológia egész szellemét meghatározta? A második rész tulajdonképpen megválaszolja a föl-nemtett kérdést, ami mutatja, hogy nélküle a disszertáció féloldalas maradt volna. Ennek ellenére azt kell azonban mondanom, hogy jobbat tett volna a disszertációnak, ha a szerző a második rész anyagát beledolgozza az elsőbe. Hogy Erdélyinek is lehettek ilyen sejtései, az is mutatja, hogy az `Előzetes megjegyzések@ben nem tudta pontosan körülhatárolni a két rész témájának különbségét. Ha
262
jól belegondolok, nem igazán tudom, mi a különbség `Weber hatástörténete@ (az első rész egyik témája) és `a weberi eszmék termékeny hatása@ (a második rész témája) között. Ez a formai, a disszertáció fölépítését érintő kifogás közvetlenül nem érint azonban tartalmi kérdéseket. Sőt, ha akarom, visszájára is fordíthatom a dolgot: a két rész közötti feszültség is segít talán megérteni, hogy valójában miért volt szüksége az amerikai szociológiának a gondolkodásától tulajdonképpen idegen Weberre. Meg merném kockáztatni azonban azt az állítást is, hogy a két rész összedolgozásának igénye azért sem merült föl Erdélyi Ágnesban, mert időközben saját álláspontja is változott. Míg az első rész formábaöntésekor nyilvánvalóan sikeresnek ítéli Weber törekvését, úgy gondolja, hogy Weber megteremtette a szubjektum világát a tudományba ugyan beemelni nem képes, de a szubjektivitást meg-nem-szüntető objektív és általános érvényű társadalomtudományt, amely felől tekintve az angolszász gondolkodás naturalizmusa mindenképpen sekélyesnek és szükségtelennek tűnik, a második rész fogalmazásakor viszont mintha már elbizonytalanodott volna az objektív társadalomtudomány lehetőségeit illetően. `A végállomás@1 című első fejezet summázata Erdélyinek az a megállapítása, hogy `az angolszász világ társadalomtudósainak és filozófusainak Weber-képe sokszor inkább emlékeztet a saját liberális eszményeikre és a tudományosságról alkotott elképzeléseikre, mint Weberre@. Mindenekelőtt a politikai hangsúlyok tolódtak el, azonkívül a weberi mű ugyancsak szelektáltan érkezik meg Amerikába. Végezetül is `elfogadhatóvá tették C az amerikai közönség ízléséhez igazították Webert@. Így, mint mondja, nemcsak sok minden elveszett Weberből, hanem az is más megvilágításba került, ami megmaradt. Az amerikaivá történő átoperálás lényegét a disszertáció abban látja, hogy a német Wissenschaft minden további nélkül értelmeződik át amerikai science-szá. Weber Wissenschaftja abban az értelemben értékmentes, hogy nem szolgáltat érveket a gyakorlati döntésekhez, nem képes az értékekről ítélni. Csak azt tárja föl, hogy egy meghatározott érték szerinti cselekvésnek milyen lehetőségei vannak adva és milyen következményekhez vezet, értelmezi tehát az értékeket. Az amerikai science-ban viszont az értékmentesség a szubjektív szempontok kiküszöbölését jelenti. A weberi tudományfölfogást tehát nem a tudomány lehetőségeinek, határainak föltérképezéseként, hanem C saját igényeiknek megfelelően C a tudománnyal szemben támasztott követelményként értelmezik. `A kiindulópont@ című fejezet azután megvilágítja, hogy az átértelmezés mögött C amögött, hogy a Weber-recepció első korszakában Webert jószerével meg sem értik Amerikában C az rejlik, hogy Webert kiszakítják a maga német összefüggéseiből. Tudomást sem vesznek róla, hogy a weberi tudományfölfogás a korabeli 1 A címet nem értem. Már miért lenne Weber itt leírt félreértelmezése végállomás? Már a negyedik fejezetben is, a második részben pedig végképp világossá lesz, hogy a Weberhez való ilyen viszony csak átmeneti volt az angolszász társadalomtudományban!
263
német filozófia alapvető problémáira adott sajátos válasz. A németek, mondja Erdélyi, `[...] mindig olyan problémákra gondoltak, amelyek az embernek a világban való helyzetéből fakadnak, egy olyan alaphelyzetből tehát, amelyben az ember nem a világtól elválasztott és a világra pusztán mint objektumra reflektáló, hanem a világban létező szubjektumnak tudja magát@. Új tudományra, a természettudományok módszereitől eltérő módszerekkel dolgozó társadalomtudományra a németek szerint azért van szükség, mert a természettudományos hozzáállás fölszámolja a szubjektumot. Erdélyi úgy fogalmaz, hogy a német filozófiában összefonódott az önálló társadalomtudomány és az életvilág filozófiai tematizálásának igénye. A német filozófiának ez a disszertáció szerint lényegében Rickert által megfogalmazott törekvése filozófia és társadalomtudomány nézőpontjának egybehozására mind Dilthey, mind Husserl, mind pedig Gadamer filozófiájában leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött. A megoldást Max Weber hozta azzal, hogy hajlandó volt a szubjektumot a tudomány számára azon az áron megmenteni, hogy tudomásul veszi: a szubjektum világa tudományosan, tehát objektívan és általános érvényességgel nem tematizálható. A disszertáció maga is leszögezi azonban, hogy a weberi eredmény `bizonyos értelemben megkérdőjelezte a kiindulópontot@, hiszen a `tudományos ismeretben az ember számára önnön szubjektivitása éppoly adottság lesz, mint a világ objektivitása@. Mindezek alapján azt is el kell ismernie a disszertánsnak, hogy a félreértés nem volt jogosulatlan. Miután az első két fejezet tisztázta a félreértés mibenlétét és alapvető okát, az első rész hátralévő két fejezetében a disszertáció azt a két kerülőutat elemzi, amelyeken Weber félreértő amerikai adaptációja megtörtént. Az első kerülőút lényege Weber álláspontjának naturalista interpretációja. Webert egy olyan közeg fogadja magába, amely kvázi azonos azzal, `amivel szemben a német tradíció a természet- és társadalomtudományok viszonyát illetően a maga sajátos álláspontját kialakí
[email protected] Ilyenformán azután `Weber leglényegesebb elképzelései egyáltalán nem kerülnek bele az angol nyelvű világ társadalomtudományába@. A második kerülőút Peter Winch útja, aki A társadalomtudomány eszméje című könyvében Weber elgondolásait a megértő társadalomtudományról előfutárnak tekinti a késői Wittgenstein elgondolásaira építő elképzeléseihez. A disszertáció álláspontja szerint itt most a hasonlóságok okozzák a félreértéseket: kétségtelen, hogy Weber és Winch egyaránt az emberi cselekvésnek mint emberi cselekvésnek a megértését tekintik a társadalomtudomány alapvető föladatának, csakhogy míg Weber a célCeszköz fogalmaiban, addig Wittgenstein nyomán az angolszászok, így Winch is, szabálykövetésként vélték megragadhatónak az emberi viselkedés érthető elemét. `Csak leírni lehet itt, és mondani: ilyen az emberi élet@ C idézi Erdélyi Ágnes Wittgensteint, akinek a számára az emberi viselkedésnek a társadalmi 2 Hadd jegyezzem meg rögtön: ez az a pont, ahol a disszertáció olvasójában óhatatlanul fölmerül a kérdés: ha ez a helyzet, mire kellett akkor egyáltalán ennek a neopozitivista naturalizmusra épülÅ, húszas─harmincas évekbeli társadalomtudománynak Weber?
264
kontextusban rögzített jelentése van, ennélfogva C állítja a disszertáció Nyíri Kristóf nyomán C végső soron kiküszöböli a szubjektivitást. A szubjektivitás ugyanis föloldódik a nyelvben. Jóllehet a disszertáció a Winch-féle Weber-értelmezést is kerülőútnak, lényegében Weber félreértelmezésének tekinti, mégis utal rá, hogy azért Winchnél előrehaladás történik: alapjában véve a kétféle filozófiai tradíció közeledéséről van szó. Az első rész azzal zárul, hogy a disszertáns megállapítja: `A filozófiai atmoszféra ma kedvezőbbnek látszik Weber befogadására.@ A második részt, a recepciótörténetet nem mutatom be ilyen részletességgel. Az ötödik fejezet gerincét Parsons Weberhez való viszonyának ismertetése alkotja. Mint már említettem, itt válik világossá, mennyiben volt egyáltalában szüksége az amerikai társadalomtudománynak Weberre. Kiderül ugyanis, hogy a Parsons-féle új paradigma (és annak két évtizedes uralma, ami döntő szerepet játszott Weber amerikanizálásában), bármennyire alkalmazkodik is a pozitivista tradíciókhoz, azért fordulatot jelentett az empirista, elméletellenes és pozitivista beállítottsággal szemben. Hogy ez a fordulat egyáltalában bekövetkezhessék, ahhoz volt szükség Weber adaptálására. A hatodik fejezet, a `Következtetések és várható következmények@ bizonyos értelemben már túlmutat a disszertáció alapproblémáin. Legfőképpen azt mutatja be, hogy az ötvenes évek óta az amerikai szociológiát is mindenekelőtt a modern nyugati társadalom weberi jellemzése érdekli, s hogy ennek kapcsán hozzáfog olyan kérdések elemzéséhez, amelyek korábban föl sem merültek Weberrel kapcsolatban: nevezetesen a WeberCMarx és a WeberCNietzsche viszony vizsgálatához. Remélem, hogy a vita tárgyát képező doktori disszertáció vázlatos ismertetése is világossá tette, milyen hatalmas anyagot dolgozott föl és elemzett a disszertáns. A disszertáció jegyzetei (melyeknek terjedelme alig kevesebb a főszövegénél) és az igen terjedelmes irodalomjegyzék egyaránt Erdélyi Ágnes elmélyült tudományos tevékenységére utalnak. Ha most röviden inkább csak jelzésszerűen megemlítek két olyan kérdést, ahol bizonyos kételyeim vannak a disszertánsnak a német filozófiára vonatkozó elképzeléseit illetően, akkor mindjárt szeretném a leghatározottabban leszögezni: kételyeim semmit sem vonnak le a disszertáció érdemeiből. Filozófiai kérdésekben lehetetlen egyformán látni. S nem csak lehetetlen C nem is szükséges. Egyrészről némi hiányérzeteim vannak a második fejezet kapcsán, különösen, minthogy Erdélyi Ágnes meglehetős következetességgel `a németek@-ről beszél.3 Kicsit esetlegesnek érzem az említett és röviden elemzett gondolkodók sorát, különösen, hogy Gadamer is bejön a képbe. Amíg csak Rickertről, Diltheyről és 3 Amit, úgy vélem, helyesen tesz: ezzel jelzi (ezzel is jelzi), hogy alapproblémája a kultúrák találkozása. A szokásos angolszász-kontinentális szembeállítás elfedi azt a tényt, hogy kétszáz év un. kontinentális filozófiája jószerével teljesen német volt. Ennek okaira itt és most nem térek ki, a disszertáció azonban röviden talán ki kellett volna, hogy térjen.
265
Husserlről van szó, addig minden rendben van, hiszen ezek azok a gondolkodók, akik a weberi mű megszületésének atmoszféráját kialakították. Ha azonban Gadamerről is szó esik, akkor az ember kénytelen számonkérni a disszertáción a német filozófia alakulását egészen napjainkig. Lehetetlen, hogy ha Gadamerről szó esik, ne essék szó Heideggerről, aki a legradikálisabban élezte ki tudomány és gondolkodás viszonyát. Másrészről túl sommásnak érzem a kései Wittgenstein álláspontjának kezelését a negyedik fejezetben. Nem tartom elfogadhatónak Wittgenstein naturalistaként való értelmezését. Miért jelentené a szubjektivitás fölszámolását, ha a szubjektivitás hordozójaként a nyelvet tekintjük? A nyelv, mint az emberi létforma hordozója (ami különben 1935-től kezdve egyértelműen Heidegger álláspontja is), minden csak nem naturalizmus, hanem éppen az embernek az egyéb létezéssel való radikális szembeállítása. (Vajda Mihály)
*** Először is szeretném megköszönni opponenseimnek a tárgyszerű és tanulságos bírálatot (és persze az elismerő szavakat, amelyek C minek tagadjam? C akkor is jólestek, ha tudom, hogy nem mindig érdemeltem ki őket). A tárgyszerű bírálat megkönnyíti a válaszadó dolgát: elég, ha sorra veszi, és C ugyancsak tárgyszerűen C vitatja, vagy köszönettel elfogadja a bíráló megjegyzéseket. A következőkben igyekszem ehhez tartani magam. Először arról ejtenék néhány szót, amire valamilyen formában mindhárom opponensem kitér: a témaválasztásról. Heller Ágnes szerint a disszertáció valójában esettanulmány, s a bemutatott eset C Weber angolszász recepciója C része egy nagyobb történetnek. Pontosabban: legalább kettőnek. Az egyik a Weber-értelmezések története, melynek az angolszász recepció csupán egyik reprezentatív esete, s opponensem szerint tanulságos lenne más eseteket (például a németországi recepciót) is megvizsgálni (erre utal Jaspers Arendthez írott levele). Köszönöm opponensemnek, hogy erre fölhívta a figyelmemet. A Heller Ágnes által említett másik nagyobb történetről C a Hume óta más utakon járó angolszász ill. kontinentális filozófiákról C sokszor esik szó az értekezésben: Vajda Mihály a bírálatában egyenest azt mondja, hogy e két, gyökeresen különböző tradíció viszonya C két kultúra egymásba való átfordíthatósága illetve átfordíthatatlansága C az értekezés voltaképpeni témája (és Weberről, valamint az angolszász recepcióról csak annyiban van szó, amennyiben az a két tradíció viszonyát példázza). A harmadik opponensi véleményben, Somlai Péterében viszont az áll, hogy az értekezésben `a tudomásulvétel szakaszairól, pontosabban arról olvashatunk, miként ismerték meg és dolgozták föl M. Weber munkáit a 60-as évekig az angolszász, főként az amerikai szociológusok@.
266
Azt hiszem, mind a három véleményben van igazság. Az értekezés első része valóban esettanulmány: Heller Ágnesnek tökéletesen igaza van abban, hogy amit Weber, kerülőutakat-bejáró hatástörténetéről elmondok, az csupán egyetlen példa, s hasonló példákat lehetne sorolni Husserl, Bergson, Freud és mások esetében is. A második rész viszont C legalábbis szándékaim szerint C inkább annak készült, aminek Somlai Péter olvasta: a néhány kézenfekvő szempont szerint (elsősorban időrendben és tematikusan) tagolt recepciótörténeti anyag bemutatásának. Vajda Mihály véleményével azonban kicsit bajban voltam, mert ő olyasmit is beleolvasott a szövegbe, amire nem gondoltam. Nem gondoltam, teszem, korunk keserves történelmi tapasztalataira, melyek eredményeképpen `az európai modernitásnak a fölvilágosodás racionalizmusából eredő univerzalizmusa kimegy a divatból, hogy átadja a helyét [...] annak, amit Richard Rorty úgy nevez, hogy anti-anti-etnocentrizmus@. De az eredmény felől nézve majdnem mindegy, hogy mi volt a szerző fejében: csak az számít, hogy milyen lehetséges olvasatai vannak a szövegnek. És ha ennyire radikálisan eltérő olvasatok lehetségesek, akkor valami baj van a szöveggel. C Ezért kritikának tekintem, és annak elfogadom, amit Vajda Mihály az értekezés témájáról ír. Én ugyan az angolszász recepciót C és nem a tradíciók vagy kultúrák egymásba való átfordíthatóságát illetve átfordíthatatlanságát C választottam témának, s amit a két tradíció viszonyáról mondtam, azt magyarázatnak szántam (úgy véltem, ezzel legalább bizonyos fogalmi eltérésekre magyarázatot adok), de ez, úgy látszik, nem derül ki elég világosan a szövegből. Valószínűleg azért nem, mert C mint Vajda többször és joggal megjegyzi C a disszertáció két részét nem sikerült jól egybedolgozni. A továbbiakban külön-külön próbálok választ adni opponenseim kritikai megjegyzéseire. (1) Köszönettel tartozom Heller Ágnesnek azért a megjegyzésért, amellyel rávilágított az általam adott elemzés historista voltára. Tényleg `rávilágított@: amint megértettem a kritikát, úgy kellett látnom a szövegemet, ahogyan ő látja. Egy darabig persze berzenkedtem C még hogy én nem reflektálok arra, amit csinálok?! Hiszen én is azt mondom, hogy a tradícióból való kiszakítás önmagában még nem okoz bajt, sőt az a gyakori a filozófia történetében, hogy `a tradíciót figyelmen kívül hagyva, vagy vele egyenest szembefordulva, közvetlenül a problémákhoz kapcsolódnak@, s a biztonság kedvéért lábjegyzetben még Gadamert is idézem, aki ennél tovább megy, és azt mondja, hogy a tradíciónak kérdésessé kell válnia ahhoz, hogy C a merőben történeti rekonstrukcióval szemben C létrejöhessen az, amit ő `hatástörténeti mozzanatnak@ nevez. Még az sem igazán győzött meg, hogy C mint Heller Ágnes mondja C az `angol recipiensek nagy része nem is értette volna, miért baj ez@, ti. a tradícióból való kiszakítás. Persze hogy nem értették volna: éppen erről beszélek C gondoltam. Egészen addig berzenkedtem, amíg ahhoz a kérdéshez nem értem, hogy `mitől lesz egy kerülőút kerülőút?@ C Itt végre megértettem: ha egyszer kerülőútról beszélek, akkor föltételezem, hogy van egyenes út is, melyhez képest a bejárt út itt-ott kitérőt tesz. Csakhogy van-e értelme ennek, ha a téma a hatástörténet? Van-e értelme
267
föltételezni valamiféle `egyenes úton járó@ ideális hatástörténetet, amelyhez képest az eszmék tényleges hatása kerülőútra tévedt? Be kellett látnom, hogy ennek nem sok értelme van, hacsak nem ragaszkodom mindenáron ahhoz a historista előítélethez, hogy megérteni valamit csak abban a történeti kontextusban lehet, amelyben ez a valami született. Elgondolkodtam a dolgon (Heller Ágnes megjegyzése nyomán legalább utólag megpróbáltam reflektálni arra, amit csináltam), és arra jutottam, hogy nem ragaszkodom mindenáron a historista előítélethez. Nem a példaként említett szép szobor miatt, bár azt szerintem is nyugodtan mondhatjuk, hogy `a szobor egy zárt világ, mely csak önmagából érthető@, azt meg pláne, hogy `szépségének nincsen semmi köze környezetéhez, geneziséhez, alkotójához@. Gondolom, azért mondhatunk ilyeneket, amit Gadamer úgy fogalmaz meg, hogy `a műalkotások esztétikai minősége olyan felépítési törvényeken és alakítási színvonalon nyugszik, amelyek végül is a történeti eredet és a kulturális hovatartozás valamennyi korlátján túllépnek@4. Ha pedig túllépnek, akkor nem is lehet pusztán a történeti eredetből és a kulturális hovatartozásból kiindulva megérteni őket. Pusztán nem C de azért a történeti és kulturális háttér sokszor segíthet. Például akkor, ha vita van: értelmezési vita esetén komoly C néha egyenest perdöntő C szerepük lehet a történeti érveknek. De ha ez így van, akkor vajon tényleg merőben előítélet, hogy a historikus, kontextuális megértésnek van valamilyen kitüntetett szerepe? Vajon akkor is előítélet rabja vagyoke, ha nem azt mondom, hogy megérteni csakis az adott történeti kontextusban lehet, hanem csak ahhoz ragaszkodom, hogy akármit nem fogadok el értelmezésnek, s a különböző értelmezések elfogadásában vagy elutasításában kitüntetett szerepet játszanak történeti érvek? Vagy, ha még gyengébben fogalmazok, és csak annyit mondok, hogy néha komoly szerepük lehet? Maradok ennél az utolsó, egészen enyhe megfogalmazásnál: elfogadom, hogy a történeti kontextusra való hivatkozásnak nem mindig van C olykor nincs, vagy alig van C szerepe abban, hogy egy értelmezést elfogadunk-e, s csak annyit állítok, hogy olyan esetek is vannak, amelyekben a történeti érvek perdöntők lehetnek, amikor plauzibilisnak C vagy éppen ellenkezőleg: abszurdnak C minősítünk értelmezéseket. Ez már biztosan nem előítélet, hiszen így a történeti, kontextuális megértésnek nem tulajdonítok kitüntetett szerepet, mindössze annyit mondok, hogy néha ez is hasznos lehet. Hasznos lehet például akkor, ha arról gondolkodom, mit értett Weber `értékmentességen@? Vajon Friedrich Jonasnak adjak-e igazat, aki szerint arról van szó, hogy Weber hű maradt a pozitivizmus tudományfogalmához, s ezért a tapasztalatilag nem igazolható állításokat kizárta a tudományból? Vagy inkább Karl Löwithnek adjak igazat, aki úgy látja, hogy az ismeret és az értékelés kettéválasztásának Webernél az volt a fő motívuma, hogy a modern világban, ahol nincs többé megfellebbezhetetlen autoritás, pontosan tudnunk kell, mit várhatunk 4
Hans-Georg Gadamer: Értelmezés és módszer, Budapest 1984, 12. o.
268
a tudománytól: tisztában kell lennünk például azzal, hogy végső értékeléseinket a tudomány sem képes megalapozni. Az még nem előítélet, ha ilyenkor a weberi életmű születésének történeti kontextusára hivatkozva adok igazat Löwithnek, és azt mondom Jonasról, hogy félreértette Webert. Az előítélet csak akkor kezd működni, ha azt is a történeti kontextusból gondolom levezethetni, hogy (épeszű és tájékozott recipienseket föltételezve) a weberi eszméknek hogyan kellett (kellett volna) hatni. Ezt viszont nem gondolom, és akkor sem gondoltam, amikor az értekezést írtam: a hatás történeti kontextushoz vagy tradícióhoz kötöttségének elképzelésétől többször (mint például a korábban hozott idézetben) kifejezetten elhatároltam magam. Csak éppen azt nem láttam, amire Heller Ágnes kritikája rávilágított: nevezetesen, hogy ha a történeti és kontextuális megértésnek nincs kitüntetett szerepe, akkor nem következik belőle semmi a hatástörténetre nézve. És akkor kerülőutakról sem lehet beszélni, csak azt lehet elmondani, hogy milyen útjai voltak a hatástörténetnek. (2) Somlai Péternek megköszönöm a kiegészítéseket. A német `Stand@ sikerületlen C és máig tartó bonyodalmakat okozó C angol fordítása nagyon jó illusztráció az angolszász recepció torzításaira. Kézenfekvő lett volna fölhasználni ezt a példát az értekezésben, de igyekeztem azon a területen maradni, ahol többé-kevésbé otthonosan mozgok, s ezért inkább a filozófiai fogalmak köréből merítettem a példákat. Somlai Péternek két kritikai észrevétele is van. Az egyik az értekezés befejező mondataira vonatkozik, melyek szerint a legújabb történelmi tapasztalatok birtokában a korábbiaknál jobb kilátásokkal kutatható C és bizonyos pontokon talán el is dönthető C a MarxCWeber vita. Opponensem nem ért velem egyet: ő egyáltalán nem hiszi, hogy ma jobbak lennének a vitára vonatkozó kutatás kilátásai, azt meg végképp nem, hogy `1989 történelmi fordulatai, az államszocialista rendszerek bukása [...] K. Marx tévedését és M. Weber igazát valószínűsíti[k]@. Hogy őszinte legyek, az utóbbit én sem hiszem: azért fogalmaztam olyan óvatosan és körültekintően az utolsó mondatokban, mert nem azt akartam mondani, hogy most már tudjuk, Webernek igaza volt, Marx pedig melléfogott. Ezekben a nyakatekert és körülményes mondatokban három dolgot állítottam: /i/ a változások újra aktuálissá tesznek olyan kérdéseket, amelyekben Weber vitatkozott Marxszal; /ii/ a legújabb történelmi tapasztalatok fényében a vitatott kérdések jobb kilátásokkal kutathatók, mint korábban; és /iii/ bizonyos pontokon a vita talán el is dönthető. Ma is így gondolom: mind a három állítást fönntartanám például arra a vitára nézve, amelyben Weber a racionális tervgazdaság illetve központilag irányított gazdaság kivihetetlensége mellett érvel a Gazdaság és társadalom 1. II. fejezetének 12 és 14 '-ában. C Talán szerencsésebb lett volna, ha nem általában beszélek a MarxCWeber vitáról, hanem példákat mondok olyan konkrét vitakérdésekre, amelyek szerintem újra aktuálisak lettek, és/vagy amelyek tárgyalásánál a történelmi tapasztalatok fontosak, esetleg döntők lehetnek. Csak hát az utolsó mondatnál az ember örül, hogy befejezi a munkát, s nem kezdi a példákat sorolni.
269
Somlai másik kritikai észrevétele C hogy ti. az értekezés a kelleténél szűkebb körre összpontosít, s így elvész benne az amerikai hatás mélysége és átütő ereje C teljesen jogos. Csak két dolgot tudok fölhozni mentségemre: /i/ az anyag olyan óriási, hogy muszáj volt szelektálni (bizonyos irányokba el sem indultam, és még abból is szelektálnom kellett, amit földogoztam); és /ii/ amit Somlai számonkér C nevezetesen, hogy bizonyos weberi elképzelések közkinccsé vagy `közismeretté@ váltak C, azt nemigen lehet nyomonkövetni. Hogy milyen nehézségekbe ütközik az ilyen szálak föltárása, azt jól mutatja éppen Somlai példája: Riesman A magányos tömeg c. nagy hatású művének szerepe abban, hogy Weber munkássága `nemcsak a +szakma* egy részére hatott, hanem eszméi a társadalomkutatók, sőt, a +tanult emberek* jelentékeny részének közismeretévé váltak már az 50-es évektől@. Amikor most újra átlapoztam Riesman könyvét, arra a meglepő eredményre jutottam, hogy a Somlai által leírt folyamatnak (melynek során Weber eszméi a tanult emberek közismeretévé váltak) már korábban le kellett játszódnia, mert ebben a munkában Weber már csak ilyen `közismereti@ formában van jelen. Vannak ugyan a könyvben olyan gondolatmenetek, amelyek összefüggésbe hozhatók bizonyos weberi elképzelésekkel (például a tradíciótól irányítottságról szóló fejtegetések), Riesman azonban nem hozza őket Weberrel összefüggésbe (ezekben a részekben egyáltalán nem hivatkozik Weberre). Weber nevét csakis a közismerten tőle származó elképzelések, fogalmak vagy metaforák kapcsán említi (ilyenek például: a protestáns etika tézis C illetve a puritán emberről rajzolt weberi kép C, a `vasketrec@ metafora és az ideáltípus fogalma). Mégpedig minden kommentár nélkül említi ezeket, vagyis ilyenkor nem információt közöl (Weber ezt és ezt mondta), hanem csak emlékezteti az olvasókat arra, amit azok (legalábbis a föltehető `közismeret@ szintjén) már tudnak. A dolog tehát nagyon is úgy fest, hogy A magányos tömeg című nagy hatású munka nem annyira az amerikai hatás `mélységét és átütő erejét@ példázza, mint inkább azt a furcsa töredékességet, amelyről az értekezésben sokat idézett Turner és Factor beszélt: hogy tudniillik bizonyos `elképzelések Weber nevétől és más, jellegzetesen weberi eszméktől függetlenül bukkantak föl, és gyakran így is hatottak@5, míg más elképzelések C amelyeket egyértelműen Weber nevéhez kapcsoltak C hamar egyfajta `konvencionális bölcsesség@ részei lettek (a szerzők az értékekkel és a tudomány korlátaival kapcsolatos tanokat említik, de nyugodtan ide sorolhatjuk a protestantizmus-tézist és az ideáltípus fogalmát is). Az első esetben C amikor az egyértelműen Webertől eredő eszmék Weber nevétől függetlenül bukkantak föl, és így is hatottak C néha még nyomonkövethetők a szálak (mint például az emigránsok által közvetített elképzeléseknél), az utóbbi esetben azonban nincs mit nyomonkövetni: az ugyanis nem a közvetítésen, hanem a befogadó közegen múlott, hogy mi épült be a konvencionális bölcsességbe. De az kétségtelen, hogy 5 Stephen P. Turner─Regis A. Factor: Max Weber and the Dispute over Reason and Value: A Study in Philosophy, Ethics and Politics, London 1984, 3. o.
270
ha valami C akárcsak felszínes ismeretek formájában vagy felszínes analógiák alapján C beépült, akkor annak mély és átütő erejű hatása volt. Az értekezés első részében erről is próbáltam valamit mondani, a második részben viszont már igyekeztem a nyomonkövethető szálakra szorítkozni, s ezért erre a részre igaz Somlainak az a megállapítása, hogy itt `valahogy [...] elvész Weber amerikai hatásának mélysége és átütő ereje@. (3) Ugyanide kapcsolódik harmadik opponensemnek, Vajda Mihálynak az a megjegyzése, hogy nem világos, miben különbözik egymástól az értekezés két részének témája. Szándékaim szerint abban különbözött volna, hogy az első (és eredetileg önállónak gondolt) rész nem történeti, hanem fogalmi elemzésekre épült C azt vizsgálta, milyen változáson mentek át a weberi fogalmak, amikor átkerültek az angolszász filozófia nyelvi-fogalmi közegébe, és mi lehetett az oka a változásoknak. A (később megírt) második rész viszont történetileg próbálta nyomonkövetni Weber hatását és az amerikai Weber-irodalom kibontakozását, amire azért is szükség volt, mert valahogyan ellensúlyozni kellett az első rész egyoldalúságait. Most nemcsak arra gondolok, hogy az első részben szinte kizárólag fogalmi problémákról, félreértésekről és torzításokról volt szó C mintha az egész angolszász recepció félreértések sorozata volna C, hanem arra is, hogy ebben a részben még a példák szintjén is alig említettem Weber hatását az angolszász társadalomtudományra. Erről pedig mindenképpen beszélnem kellett, és nemcsak az `Előzetes megjegyzések@-ben említett szubjektív okok miatt. Mivel én az első rész 1. fejezetében abból indultam ki, hogy `ma@ (ti. 1986-ban6) milyen közkeletű elképzelések vannak az angol-amerikai társadalomtudományban Weberről C ezeket akkor Turner és Factor viszonylag friss, 1984-ben megjelent munkája alapján próbáltam összeszedni C, választ kellett adnom arra a kézenfekvő kérdésre is, hogy `hogyan jutottunk idáig?@. Erre pedig az első rész fogalmi elemzései önmagukban nem adtak megnyugtató választ. `Megnyugtató@ választ persze a második rész sem ad, de legalább bemutatja az előzményeket és nyomon követ néhány olyan közvetítő szálat, amelynek a mai kép kialakításában szerepe lehetett.7 6 Vagy úgy is mondhatom ─ és remélem, akkor opponensem kérdését is megválaszolom ─, hogy a `végállomáson@. 7 Vajda Mihály egyik kérdése azonban arra utal, hogy a második résznek nem sikerült teljesen ellensúlyoznia azt az egyoldalú képet, amelyet az elsÅ rész fogalmi elemzései sugalltak. Mire `kellett egyáltalán ennek a neopozitivista naturalizmusra épülÅ húszas-harmincas évekbeli társadalomtudománynak Weber?@ ─ kérdezi opponensem. Ezt azonban nem tÅlem kellene kérdezni, én ugyanis sok mindent mondtam a neopozitivizmusról és a naturalizmusról, csak éppen azt a két dolgot nem állítottam, hogy ennek a neopozitivista naturalizmusnak Weber kellett, és hogy a húszas-harmincas évekbeli társadalomtudomány erre a neopozitivista naturalizmusra épült. Az elsÅnek épp a fordítottját mondtam (`a neopozitivisták [...] alkalmi megjegyzéseken és vitákon túl még csak nem is igen emlegették Webert@); a
271
Végül arról a két kérdésről szeretnék néhány szót szólni, amelyekben opponensem álláspontja nyilvánvalóan különbözik az enyémtől. Vajda szerint, ha `Gadamerről is szó esik, akkor az ember kénytelen számonkérni a disszertáción a német filozófia alakulását egészen napjainkig. Lehetetlen, hogy ha Gadamerről szó esik, ne essék szó Heideggerről.@ Szerintem viszont ez C mint a mellékelt értekezés mutatja C nagyon is lehetséges. Persze nem volna lehetséges, ha a német filozófia XX. századi alakulása volna a téma, hiszen Heidegger filozófiája valóban radikális fordulatot jelentett. De nem ez volt a téma, hanem a századforduló német filozófiája, amelynek közegében a weberi életmű született, s Gadamer csak annyiban jött szóba, amennyiben az ő szellemtudománya ugyanúgy C és főképpen: ugyanazon okoknál fogva C problematikus, mint a Dilthey-féle szellemtudomány vagy a Rickert-féle kultúrtudomány. Ameddig opponensem nem győz meg arról, hogy Gadamer szellemtudománya nem ugyanezen okoknál fogva problematikus, hanem azért, mert Heideggerhez kapcsolódik C vagy hogy a Heideggerféle radikális újrakezdés nyomán Gadamer szellemtudománya már nem is problematikus C, addig nem látom be, miért kellene olvasóim és a magam életét megnehezítenem. A másik kérdés, amelyben alapvetően eltér az álláspontunk, a késői Wittgenstein értelmezéséhez kapcsolódik: én naturalistának nevezem Wittgensteint, Vajda pedig elfogadhatatlannak tartja értelmezésemet. Opponensem azonban nem a gondolatmenetet, hanem csak a konklúziót kifogásolja: odáig mintha egyetértene velem, hogy Wittgenstein az egyazon nyelvet beszélők közösségét tekintette a voltaképpeni, elsődleges szubjektumnak, csak ott tér el az álláspontunk, hogy szerinte ez nem baj, én meg ezt a szubjektivitás fölszámolásának tekintem. Vajda csak árnyalatnyit csúsztat, amikor azt kérdezi, hogy `miért jelentené a szubjektivitás fölszámolását, ha a szubjektivitás hordozójaként a nyelvet tekintjük?@ Én nem erre a kérdésre válaszoltam a disszertációban: azt próbáltam megmutatni, hogy miért vezet egyik formájában (a XIX. századi német filozófiában) abszurd kollektivitás-mítoszhoz, másik formájában (Wittgensteinnál) a szubjektivitás kiküszöböléséhez az, ha valaki közösséget (például a nyelvet beszélők közösségét) tekint a szubjektivitás hordozójának. De ha egyszer már nekem szegezték a kérdést, megpróbálok válaszolni: véleményem szerint csak olyasmi tekinthető a szubjektivitás hordozójának, amiről van értelme azt mondani, hogy akarattal és tudattal rendelkezhet. Ez pedig nemigen mondható el a nyelvről C akik mondták,
másodikat pedig nem mondtam, amikor a második részben a húszas-harmincas évekrÅl beszéltem. De azt belátom, hogy opponensem joggal gyanakodott: ha nem gondolom, hogy a neopozitivistáknak Weber kellett, akkor minek szentelek egy egész fejezetet a klasszikus és modern pozitivizmus naturalista társadalom- és történelemfölfogásának? Ez akkor is aránytalan és félrevezetÅ képet sugall, ha az elsÅ részben igazam van, s bizonyos torzulások tényleg arra vezethetÅk vissza, hogy a befogadó közeg tudományos és filozófiai gondolkodását a modern pozitivizmus naturalista társadalom- és történelemfölfogása befolyásolta.
272
azok is inkább csak metaforának szánták C, elmondható viszont a nyelvet beszélő emberekről. Befejezésül még egyszer megköszönöm opponenseimnek a bírálatot. Szinte sajnálom, hogy az értekezés már megjelent nyomtatott formában, mert így a szövegen már nem változtathatok. Pedig opponenseim tanulságos megjegyzései nyomán lenne mit javítanom. (Erdélyi Ágnes)
273
