•
•II
LYKÀ KÁROLY: EGYPÁR S Z Í N E S CSERÉPDARAB, LIGETI MIKLÓS MÜVEIHEZ. igefi Miklós kiállításán a díszes márványok és bronzok mellett szerényen húzta meg magát egypár színes cserép. Pedig a kiállításnak e pár darab volt a meglepetése. Mert azt ma már mindenki tudja, hogy miképpen alakítja meg reprezentatív szobrait Ligeti, de hogy benne piktorba ojtott gölöncsér is rejtőzik, arról ez a két vitrina rántotta le a leplet. Az a pár marék agyag, amiről itt szó lesz, súlyosabb jelentőségűvé lehet a szomszéd termek büszke márványainál, ha Ligeti is úgy akarja. S bizonyára akarja, mert a kedv és szeretet csak úgy sugárzik ezekről a csöppség vadvirágokról. Amint szépen egymás mellé sorakoztak az üvegszekrényekben, hirtelenül Mezőkövesd jutott eszünkbe, mert mélytüzű színek lobbantak el mindegyiknek formáiról, azok a velős, érces hangú színek, amelyek rövid idő alatt a külföld fáradt idegeit is érdeklődésre tudták hangolni e sajátos magyar holmi iránt. Ily színt a textilmunka tompító szövedékéről átültetni az agyagmáz csillogó felületére a legszerencsésebb gondolat volna s Ligeti kísérletei mutatják, hogy a gondolat kurtán, röviden tetté is válhat. Egy legény s egy lány, egy madonna s egy vitéz formáin ragyog most azzal a fokozott erővel, amelyet a máz fényszóróképességéből tudott kicsikarni. Ligeti csak éppen kísérleteinek eredményeit akarta itt bemutatni. Jó kedvvel hevenyészett apró figurákat, jóízűeket, kedveseket, a hirtelen vázlat, a frissen támadt ötlet zamatjával. Nem végeredmények ezek, hanem mintázott naplójegyzetei egy kísérletnek. Abból a szimpla agyagból készültek, amelyet fuvarszámra s pofom áron szállíttat a műhelyébe minden szobrász. Ebből formálta s égetfe apró alakjait, de hogy azok gazdag színt öltsenek, ahhoz már nem elég a mintázás tudománya. Ligeti tehát összeszűrte a levet Petrik Lajossal, aki szintén agyagember, csakhogy ezt a matériát a vegytan és technológia eszközeivel tanulmányozza. A vállvetett munkának meglett az az eredménye, hogy az egyszerű cserép a legváltozatosabb és a legtüzesebb színek ruháját öltötte magára s ha Ligeti beléje zárta a mintázó kéz művészetét, a tudós Petrik professzor megadta a módot, hogy minden lehetségessé váljék, amit szín dolgában a szobrász tőle kivánt. Kicsiny, fürge vázlatok, igényfelen méretűek : vájjon miért érdekelhetnek minket s miért szólunk róluk éppen ennek a folyóiratnak hasábjain? Csak azért, mert utat jelentenek valami felé, ami még nincs meg, de aminek mihamarabbb meg kell lennie. Elgondolom, hogyha ily színesmázú művészi figurákat egy tucat java szobrászunk mintázgatna napjai jobbik óráiban : bátran világkörüli útra lehetne őket szekérszámra küldeni a m a d e in B u d a p e s t jeggyel s jól tudom, hogy egy se kerülne vissza hozzánk. Mert mindenütt, ahol egy csokor friss virágot szeretnek a szoba almáriomán tartogatni: ezek a földszagú, dússzínű, töves-gyökeres figurák is megkapnák új otthonukat. Mert efféle holmit, ily eredeti kiadásban sehol másutt nem lehetne kapni, mint csak éppen Budapesten. Egészen bizonyos, hogy amennyi kopenhágai porcellánfigurát forgat ma a kereskedelem, legalább ugyanannyi apró, magyar színes cserép járná végig a boltokat. Mert nemcsak művészi szépségük ajánlaná, hanem az a fontos körülmény is, hogy elkészítésük alig kerül valamibe, a kereskedelem tehát bő percentekhez juthat s ennélfogva a legnagyobb érdekeltség kötné ehhez az újdonsághoz. A fődolog persze nemcsak az, hogy meglegyen a színes cserép, hanem minden azon múlik, hogy mentül finomabb művészkéz adja meg a tíz fillér ára agyagnak az ötven-száz korona értéket. A legvitézebb technológia sem győzhet e téren egyedül : megadja a főszámot, a nullákat aztán a művészet ragasztja hozzá.
Magyar Iparművészel.
6
•
•H
Matyóviselet. Keményttett f e j k e n d ő k , j u h á s z Á r p á d r a j z a i .
Costumes des paysans
hongrois.
Csöpp agyaglányokról, agyagmadonnákról volt szó. De az itt pedzett gondolatnak volna tágabb medrű folyománya is. A kéz, amely mesterien mintázná meg a templom számára a crucifixust, ugyanazzal az örömmel és ugyanazzal a hévvel megmintázná oda a szenteltvíztartót, az oltárt, sőt egészen a szerénység mélységéig szállva : az íróember tintatartóját is. Mi tartaná vissza tőle? Mért ne kötne hímes bokrétát asztalunkra, szekrényeinkre? Mért ne csinálná amellett, amit grand artnak neveznek, azt is, aminek elkategorizált neve iparművészet? Tudom, szívesen csinálná, mert a művész ujja, mihelyst hozzáért a nyirkos agyaghoz, már, magába szippantotta az anyagban rejlő ihlet-erőt s csinálja majd házi holmink százféle fajtáját egészen a nagystílű berendezésekig, tökéletes szerviszekig. A száműzött szín megint eljönne közénk lakni. S vele a művészi hangulatkeltés pici, borserejű manói. Sőt, azt hiszem, hogy ez a művészi technika egy-kettőre kitörne a lakás belsőségeiből és eget kérne — künn, a házaink homlokzatán. Egy-két építészünk már jó ideje atyafiságba állt a színes agyaggal. Van köztük olyan is, aki az Alföldre gondolva egyenest a magyaros építkezés járulékának fogta fel a színes cserepet. Ha most egyszeribe az a váratlan lehetőség tárulna fel előtte, hogy potom áron kaphat telivér művészi munkát, amellyel nagy falsíkokat élénkíthet, vagy tagozatokat hangsúlyozhat : két kézzel kapna az alkalmon, hogy városképeink komorságába belevigye a szín virulásáf. Hányszor szeretné az építész egy homlokzat síkját ily értelemben a művészi fantázia virágoskertjévé formálni ! De legtöbbször legyőzi őt a megrendelőnek az az érve, hogy roppantul drága a mozaik is, a freskó is. Ám, ha most ugyanazok a szobrászok és festők, akik ez okból elesnek a közreműködéstől, e gazdag színű technika számára készítenék terveiket s azokat a leendő nagy agyag-manufaktúra pont azonos és olcsó kivitelben juttatná az építészhez : szinte határa sem volna a nagy képek, domborművek, dekorációk valóban művészi alkalmazásának. S ezzel új színt, új hangulatot kapnának utcasoraink.
U
»
V
Matyőviselet. R o j t o s f e j k e n d ő k . J u h á s z Á r p á d r a j z a i .
C o s t u m e s des p a y s a n s hongrois.
"
Mert festőt, szobrászt egyaránt be lehetne vonni ebbe a munkálkodásba. Emlékezzünk vissza azokra az ős-perzsa fajánsz-Iapokra, amelyekből gyönyörű stílusos képeket rakosgattak ki egykoron a nagy ázsiai palotákban. Lehet képet festeni agyaggal is : a cserép is festménnyé alakulhat, ha . . . ha művész csinálja. E z persze az első és elengedhetetlen feltétel. Sarkon követi a másik, az t. i., hogy a műhely azután valóban éppúgy meg is csinálja, mint ahogy a művész tervezte. Hány építész ösmerősöm panaszolta keservesen, hogy a megrendelt kerámia egészen más színűvé, más hangulatuvá lett, mint amilyen a terv. Most azonban, Ligeti és Petrik szerencsés egyűftmunkálkodásával ez • X a kérdés is teljesen meg van oldva. 'i Ugy tudjuk, hogy bármely hidegen átfestett cserép színét pontosan ugyanoly színx árnyalatú mázzal tudják előállítani, úgy hogy a festő, aki egy nagy dekoratív kompozíciót tervei, a szobrász, aki egy nippet, egy vázáf, egy domborművet mintáz, kemencéből kikerülő munka tökéletesen meg fog felelni eleve nyugodt lehet, hogy az ő eredeti tervének is. S lehef mindezt valóban olcsó áron csinálni, aminélfogva rendkívül széles terű- » • leten találhatna otthont ez a technika. Ez pedig azt a kellemes következményt vonná maga után, hogy a festő vagy szobrász, ha valóban művészi tervet vagy mintát készí- f! tett, bőséges honoráriumhoz juthat a tantièmek formájában. Ami megint magával hozná, X hogy még a legjelesebb, a legelfoglaltabb mestereink is szívesen vállalkoznának arra, • hogy fáradságot és időt szenteljenek az ilyen munkának. y • Okok és következmények egész láncolata fonja tehát át azt a pár színes cserepet, X x amely oly nagyon lekötötte eredeti sajátosságaival figyelmünket Ligeti kiállításán. Való- íí ban örülnénk, ha e pár sor már programm is lehetne s ha mentül több jeles művé- y szünk alakulna át e technika egészséges jegyében gölöncsérré. • •
•
•H •H
x xÍI
•H
S
•
Matyóviselet.jLeányok templomba menetele. Juhász Árpád rajzai.
Costumes des paysans hongrois
í! í! • •H •i
237
Ö r e g a s s z o n y , g y e r e k é s leány ü n n e p l ő j e
•
•H
•
•H
FELVINCZI TAKÁCS ZOLTÁN: KHÍNAI MŰVÉSZETI ALKOTÁSOK MAGYAR TULAJDONBAN a egyszer, talán már a közel jövőben, valamelyes szilárdabb nyugvóponthoz vezet a nagy revizió, melyet most kelet és nyugat művészeti múltja felett tartunk, bizonyára eltűnik majd a ködös messzeség jóltevő szürkeségében sok olyan érték, amit most Winkelmann előítéletes utódai több ékesszólással, mint meggyőző erővel igyekeznek az új célokért küzdőkkel elfogadtatni. — Pedig régóta beláthatta mindenki (akinek szeme van), hogy a klasszikus antik formák befejezettsége és kiegyenlítettsége ma már inkább csak akadémikus szempontból méltányolható, míg ezzel szemben kelet művészetének csekélyebb értékű emlékei is hatásaikban kiszámíthatatlan szuggesztív értékeket képviselnek. Korunk óriási artisztikus vívmányai nagyrészben érthetetlenek azok előtt, kik nem érzik át a távol keleti festők alkotásaiban élő expanzív természetű sejtető és dekoratív erőt. A mozdulatábrázolás modern problémáival nem lehet tisztában az, aki nem látta be, hogy a mai művészgeneráció szemében szükségképpen nagyobb gyujfóereje van egy Hokusai-féle, néhány ecsefvonással felvázolt ugráló komédiásnak, mint az olimpiai oromfal temperált alakjainak, vagy a Parthenon-fríz pathetikusan hullámzó csoportjainak. Iskolázatlan, vagy hanyatló korok szívesen folyamodtak mindig az antik emlékekhez, hogy technikai vagy kompozicionális szempontból értékesítsék a klasszikusok eredményeit. Az utánuk következő művésznemzedékek azonban alkotó erejük tudatában már annál radikálisabban tértek napirendre elődeik retrospektív tanulmányai fölött. A távol kelet művészetének is volt alkalma győzelmesen megbirkózni az antik görög művészet hatásával. Nagy Sándort, mint a történelemből tudjuk, hódító útja Indiáig vezette. Győzelmes fegyverei nyomában elterjedt Baktriában és Gandharában, vagyis a mostani Boccharában és India északnyugati részén a hanyatló hellenisztikus művészet, ami azután gyorsan be is olvadt az autochton indus formák tömegébe. Ez a keverékművészef
tovább hatott a mai khínai Turkesztán területére és onnan magára Khínára, hol — amint a Yün Kang és Lung Men melletti sziklatemplomok Buddha-szobrai bizonyítják — az V., VI. és VII. században rendkívüli elterjedtségnek örvendett, de egyúttal lényeges átalakuláson ment át. A nagy khínai birodalom legfényesebb* korszakának kezdetére, vagyis a Sui-dinasztia idejére (582—618) és a rá következő T'ang-uralom elejére esik az ellentétes elemek egymásba ütközése okozta legnagyobb krizis. Ebből a korból való a N e m e s Marcel tulajdonában levő és az O r s z á g o s M a g y a r Iparművészeti Múzeumban jó ideje kiállított érdekes szobortöredék is, melyet ezúttal a Magyar Iparművészet olvasóinak bemutatni szeretnék. A khínai plasztikának e fontos emlékét Si Ngan-fu közelében, a Sui- és T ' a n g birodalom régi fővárosának (Cha Ngan) romjai közt találták, tehát már származása is amellett bizonyít, hogy a távol kelet művészetének egyik legjobb korszakából maradt ránk. A maga teljességében egy Bodhisattvát (buddhisztikus istenséget) személyesített meg, valószínűleg Kwannont (khínai nyelven Kuan Jin), kit majd női, majd férfi alakban szoktak volt ábrázolni. Felfűnő jelenség e lényeges formáiban csaknem sértetlenül ránk maradt fejen, a s z á r n y a s diadém gyöngyfűzéres bojtos dísze és a s a j á t s á g o s bizánci-perzsa ékítményekre emlékeztető növényi ornamentum. E motívumok Indiából, illetőleg Indián át jutottak khínai területre, sőt onnan tovább Koreába és Japánba is. N a g y számban fordulnak elő az V. századból való Yün Kang melletti emlékeken és a japán, illetőleg a Japánba importált koreai szobrászat Suiko-korszakbeli (a VI. század végéről és a VII. század elejéről való) emlékein. Az említett ékítmények közt egy g ö r ö g palmettatöredék is látható, a távol keleten is érezhető antik hatás egyetlen maradványaként. Az arcformák egészen khínai jellegűek. A mosolygó száj és a szem alapformáinak analógiáit megtaláljuk Yün Kang és Lung Men plasztikus emlékein és azokon az agyagszobrokon s falfestményeken, melyeket Stein Aurél és Grünwedel, m e g Le C o q expedíciói hoztak khínai Turkesztánból s amelyek most a British Museum és a berlini Museum für Völkerkunde gyűjteményeiben láthatók. A stílusbírálati összehasonlítás e tekintetben m e g g y ő z ő eredményre vezetett s annak alapján a Nemes Marcel tulajdonában levő fejet a Sui-uralom korába, v a g y még inkább a T'ang-dinasztia kulturális szempontból a z o n o s jellegű kezdetére helyezhetjük. A másik két emlék, melyet most, a kedvező alkalmat felhasználva közlök, már hanyatlóban mutatja be a mennyei birodalom művészetét, de nyugodtan sorozható a korabeli, vagyis a XVIII. század végéről való festőművészet legszínvonalasabb alkotásai közé.
Matyóviselet. A h ö n d ö r g ő s z o k n y a : a) a m i k o r a k i s l á n y o k " k a l á c s o t " slitnek, b) e s ő b e n , c) a p a d alatt. Juhász Árpád rajzai C o s t u m e s d e s p a y s a n s
•
It •
•
«II •II •II
•
•II
A festményeket Pekingben vásárolták mostani tulajdonosuk T a k á c h Edvárd részére. A két képmás egy híres mandarint és nejét ábrázolja. A férfiképmáson olvasható írás tanúsága szerint Chien Lung császár (1736—1793) anyja festtette s ajándékozta őket az ábrázoltaknak. Alig hihető azonban, hogy e valóban nagy technikai készséggel festett képek nem a mesterségében járatos udvari festő, hanem a dilettáns császárné ecsetje alól kerültek ki. A felséges asszony bizonyára elégnek találta azt, hogy — régi szokás szerint — az ábrázoltak szemét kiszúrja, vagyis a pupillát belehelyezze az íriszbe s ezzel a neki fenntartott utolsó ecsetvonással a mű szerzőségéhez a jogcímet megszerezze. Tudjuk különben, hogy az időben Hsü Yang udvari festő lett tájképei és figurális ábrázolásai kapcsán híressé. Valószínű tehát, hogy e képek is az ő alkotásai. A festmények kvalitásait a tisztán európai művészethez szokott szem is könnyen felfoghatja. Abszolút éles természefmegfigyeléssel, pozitív ábrázolással állunk itt szemben. A férfiképmás nagyobb vonalú ; emlékszerűbb felfogással, szélesebb ecsetkezeléssel készült. A női arckép erősebben megnézett formákat és dekoratív szempontból nagyobb gazdagságot s elevenséget mutat. A dekoratív szempont a formák visszaadását is lényegesen befolyásolja. A fény és árnyék, valamint a távlati hatás problémája nem foglalkoztatta a művészt. Az egyes képrészek egymás alá rendelésénél az ékítményes kolorisztikus szempont volt irányadó. A vonalakban nincs meg az a monumentális erő, ami a khínai festést legjobb korszakaiban jellemezte, de azért e művészet még egészen keleti jellegű s amellett különös energiával dolgozó emberre vall, ki egy rossz korszakban és művészi szempontból igen kedvezőtlen hatások súlya alatt is tudott maradandó értékűt alkotni.
NÁDAI PÁL: TÖRTÉNETI KERTEKRŐL áromszáz esztendeje most éppen, hogy a francia kertművészet királyi intendánsa, XIV. Lajos kitűnő barátja, André Le Nôtre, megszületett és az emlékezés mécsesei gyulladnak ott, ahol máskor vizek muzsikálnak és tűzmadarak szálltak az ég felé. Franciaország hódolva gondol a nagy király munkatársára, a főzelékes kertész jókedvű, egészséges fiára, akinek a szobra ott áll a Louvreban hideg márványból faragva, parókával és érdemjelekkel, holott illőbb volna felgyűrt ingujjal, lesült homlokkal, vastag izmokkal ábrázolni őt. Aki csak valaha sétált a Tuilleriákban,sóhajtott Versaillesban, andalgott Trianonban, Saint-Cloudban, Fontainebleauban, Meudonban, — most Le Nôtre felé fordul egy szempillantásra, aki ragyogó évszázadok színjátékaihoz csinálta meg a keretet fűből, virágokból, fából, vizekből és kövekből. A királydrámák lepördültek s a színpadok némán sóhajtanak utánuk. A históriai kert a múlté, de a tudatos jelen nemcsak hangulatokért járhat a múlthoz, hanem tanulságokért is. íme, a Le Nôtre kertjei is egy kort lebbentenek meg, a francia kert heroikus korát, amelyek lényegét menten megértjük, ha a hatását önmagunkon keresztül mérjük. Aki reneszánsz-kertek között jár, finom miniatűrökre gondol, aki a tizen-
222 5=
nyolcadik század angol kertjei közt barangol, elérzékenyedik. De a francia kertek megdöbbentenek. Ha az ember odaáll a versaillesi palota márványtermének legközepén a középső ablakhoz és végigviszi tekintetét a főalleén, az Alleé royale-on, odáig, ahol a messzi vizekre ráborul az ég, elfogódik, lehajtja a fejét, megalázkodik. Csak a Iegfenségesebb dolgok tudnak így lenyűgözni bennünket, azok a mestermunkák, melyekben fenevadakon, hangokon, köveken lett úrrá az emberi erő. Le Nôtre kertjei is ebbe a kategóriába tartoznak: az emberi értelem parancsoló erejének bizonyságai, mellyel lábához fekteti a természetet. Glédába állítja a fákat, kitekeri a cserjék nyakát, emeletes falsövényt húz piniákból, hogy a zöld kárpitba csonka szobrokat rakjon, alarmot fúj a bronz-tritonoknak, egy gyepágy sokszögű márványkeretébe szorítja a víztükröt, — panorámát csinál a földsávokból, lépcsőkből, terraszokból. Egy nagy komponáló elme törte itt formába a természetet és lett úrrá a hideg anyagok felett : a márvány, a bronz, a fa meg az elemek felett. Az ilyen alkotás megdöbbent. Ki nem érzett valami elragadtatást olasz kertekben, például a Villa Medicisben, ahol mindez megvolt : a fa, a márvány, a bronz, a víz, de festői összevisszaságban, üde színfoltokban, kergetve egymást, szinte barokk könnyűvérüséggel ? Az ilyesmitől fölvidulunk, mosolygunk, elragad-
•
••i
