A rajzverseny díjazott rajzai

2

A rajzverseny díjazott rajzai Mindannyian nyertünk! Ebben az évben is meghirdettük karácsonyi gyermekrajz-pályázatunkat, amire nagy örömünkre nagyon sokan neveztek. 152 gyermek összesen 192 rajzot küldött be. A legfiatalabb rajzoló nem egészen kettő, a legidősebb 15 esztendős. Nagy örömünkre a zsűri elnöki tisztét Gaál Éva grafikus művész – sok nagysikerű gyermekkönyv szerzője és illusztrátora – vállalta magára és advent 3. vasárnap estéjén személyesen adta át minden jelenlevő résztvevőnek a szorgalmas munkáért járó oklevelet, díjat és az ajándékokat. Szívből reméljük, hogy a pályázat kapcsán sok kisgyermekhez és családhoz eljutott az örömüzenet. Ezúton is köszönjük mindazoknak, akik a szervezés, az értékelés, a kiállítás készítése, vagy a díjkiosztó ünnepség kapcsán sokat fáradoztak!

1. Gál Éva és az egyik nyertes. 2. Seress Anna Júlia, 3. oszt. 3. Tischler Dániel, 3. oszt. 4. Gulyás Johanna, 5,5 éves 5. Szikra Zita, 6 éves 6. Vereb Berta, 3. oszt.

1.

2.

3.

4.

5.

6.

3

MAKOVEI JÁNOS Ézsaiás próféta könyvének hetedik részében egyetlen versben kifejezi – isteni kijelentés alapján – a karácsony történetét, és jelentőségét. „Ád jelt nektek az Úr maga: Ímé a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek…”. Isten megtehette volna, hogy úgy küldje el egyetlen fiát a földre, mint az ótestamentumi korban nem egyszer, hogy emberi testet öltött magára, és úgy jelent meg kiváltságos alkalommal, és kiválasztott személyeknek. De ebben az esetben nem lett volna test, vér kapcsolata a bűnbe, átok alá került emberiséghez, melynek megváltását elhatározta. Mert mindenképpen hasonlatosnak kellett lenni a Megváltónak hozzánk, kivéve a bűnt. Nem jöhetett úgy sem a világra, hogy mint a prófétákat a Szentlélek birtokba vette, és végezték szolgálatukat, mert a próféták is apátólanyától születve örökölték Ádám bűnbeesésének következtében a bűnös természetet. Ezért választotta Isten a természetfölötti és természetes származás útját, melyben a Szentlélek teremtő hatalma, s egy szeplőtlen szűz fizikai kapcsolódásából született, s jött el hozzánk a második Ádám, hogy így isten-emberi természet és hatalma által magára vegye bűneink átkát, és mindenkire kiható megváltást hozzon létre. Istennek e testbe öltözése lehet megbotránkozás a kételkedőknek, de boldog tudat a hívő szívnek, melyben diadalmasan kiáltjuk: „Immánuel! Velünk az Isten…!” „Velünk az Isten…!” a mindennapi életküzdelemben. A kenyérharc, a kenyérgond megoldásában. Nincs nagyobb szegénység a világon, mint amilyet Ő vállalt. Ha egy szülő nőre elérkezik a szülés órája, emberi segítség maximumára számíthat. Erdészházban történt, hogy szörnyű hófúvás, rettenetes téli vihar idején jelentkezett a kis jövevény. Hókotrók, és emberek egész sora szállt síkra és segítették a hófúvásban elakadt mentőautót, hogy fényes kórházi ágyon, tudós szakorvosok segítségével jöjjön világra a várt gyermek. S nézd a mi Urunknak az istálló jutott. Nem volt steril környezet, bűzös, homályos odúban lépett be a világba az, aki a mennynek, és a földnek teremtője. Földön járta egész ideje alatt nem nevezhetett magáénak egy talpalatnyi földet, egy viskót sem. „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, az Ember Fiának nincs hova fejét lehajtania…” Beszél a Szentírás arról, hogy elfáradt, hogy megéhezett, s amíg tanítványai éhsé-

gük csillapítására kalászt téptek, ő nem élt ezzel a lehetőséggel, de együtt érzett tanítványaival, és védte őket a támadókkal szemben. Lehet, hogy nagyon szegényes az otthonod, saját hibád nélkül is beköszönthet hajlékodba a szükség, de hidd el, hogy az Isten veled van, és ha a próba ideje lejárt, meglátod az Úr segítségét. Velünk van az Isten a nyomorúság, betegség idején is. Ő a Fájdalmak férfia, betegség ismerője. Nem nézi érdektelenül részvétlenül szenvedésünket. Bölcs terveiben benne van szenvedésünk, szeretetében nincs hiány akkor sem, ha kínos napok és gyötrelmes éjszakák jönnek reánk, de az a tudat, hogy az Úr velünk van, megvigasztal, erőt ad a kínok elviselésére, és reménységgel tölt be bennünket akár gyógyulásunk, akár halálunk bekövetkezésére nézve. Velünk van az Isten a kísértéseink, lelki küzdelmeink, elhagyatottságunk idején is. Megváltónk is megkísértetett, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt, és tud segíteni zavarainkban, csüggedéseinkben, sőt meg van írva, hogy „nem hagy kísértetni felettébb, mint hogy elszenvedhetnénk azt”. Ha tévedünk útba igazít, ha megbotlunk felemel, ha megcsalattatunk szószólónk az Atyánál érettünk. Elhagyhatnak barátaink, megvethetnek az emberek, kitagadhatnak szívükből azok, akiket szívből szerettünk, de az Úr nem hagy el. Immánuel! A Zsoltáríró Dávid így énekel a 27. zsoltárban: „Ha az én atyám és anyám elhagynának is engem, az Úr magához vesz engem.” Soha nem vagyok egyedül, ha Ő velem van. Velünk van az Úr, ha emberi támadások, igazságtalan vádak, gonosz hazugságok pergőtüzébe kerülnénk. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!” – kiált fel Pál apostol. Saját tapasztalatából fakadt e bizonyságtétel, melyet így ír le: „A magam mentésében senki nem volt mellettem, mindenki elhagyott, de az Úr mellettem állott, és kivett engem az oroszlán torkából…” Nem kell harcolni igazunkért, hiszen az Úr véd bennünket „Kihozza a te igazságodat, mint a délt…” Nem kell bosszúállásra gondolnom, mert Isten megfizet mindenkinek cselekedete szerint. „Aki titeket bánt, mintha szeme fényét bántaná” – mondja az ige… „Veletek vagyok a világ végezetéig” ígéri megváltónk: Immánuel. Velünk van az Úr az öröm napjaiban is. Az az igazi öröm, melyet jelenléte megszentel. A kánai menyegző világos példája annak, hogy ha az Úr Jézus ott van az örvendezésben, akkor ott meg lehet látni az Ő

Suhan a perc, Múlik minden röpke óra. Ébren emlékezünk Rosszra, szépre és a jóra. A múló idő tovaTűnő véges útján járunk Alig vesszük észre Valamire egyre várunk. Pedig annyi szín Köti itt földi figyelmünk Annyi jel mutatja Merre kell útra kelnünk. Annyi kedves hívás Ébresztgeti ősi álmunk. Alig vesszük észre Valamire egyre várunk. Fürge lábunk már Gyakran görcsbe fáradt. Szívünk vágya Mind, mind szerteáradt. Üresen, szegényen Tétován meg-megállunk És remegő szívvel Rád Uram tovább várunk. Jöjj, ó jöjj el Te Drága, isteni gyermek. Úr és nagy Király, Hozz vigaszt a szíveknek Hadd zengjünk Hálaimát a földön itt lent Hogy égi módon Teljesült e földi ádvent.

isteni hatalmát. Az Isten nélküli öröm után mindig keserű szájíz marad, és van megbánni való bőségesen. Nem lokalizálni akarja az Úr az örömben, örvendezésben a hívő embert, hanem helyes irányba terelni, megédesíteni azt. Karácsony áldott ünnepén, nem csak a múlt eseményét ünnepeljük, hanem szent bizonyossággal valljuk a megtapasztalt drága valóságot, hogy beteljesült a prófécia, nem csak abban, hogy megszületett a világ Megváltója, hanem abban is, évszázadok, évezredek múlása sem változtatott azon a valóságon, hogy ma is, és mindörökké velünk van az Isten. Immánuel. Kovács Imre



4

Bizonyságtétel Keresztény családba születtem, így már kiskoromtól fogva hallottam Istenről, de valahogy akkor nem érintett meg. Éltem az életemet, de olyan üresnek éreztem. Néhány éve jöttünk a Budafoki Gyülekezetbe, és itt éreztem a változást. Kezdett minden egyre érthetőbbé válni. Teltek az évek és évről évre valami változott bennem. Voltak bemerítések, és ahogy hallgattam a bizonyságtételeket, elgondolkodtam azon: engem vajon mi tart vissza? De úgy gondoltam én még ráérek, nem most kell, lesz még bemerítés, hova is sietnék. Ahogy teltek az évek, barátnőim közül egyre többen bemerítkeztek, és hallgatva a bizonyságtételüket mindig elgondolkodtam, de valahogy féltem ettől. Ahogy idősödtem, egyre többet kellett tanulnom, és így egyre kevesebb időm maradt Bibliát olvasni. Próbáltam ezen javítani, de nehezen ment. Ebben az évben gyerektábor előtt gondolkoztam azon, hogy elolvasom Mózes történetét, hogy felelevenítsem a történetet. Egyik nap elolvastam egy részét, és másnap olyan különös érzés fogott el, ami még soha. Mintha a lelkem vágyott volna Isten igéjére, és amint olvastam tovább, olyan jó érzés fogott el. Gyerektábor után, már alig vártam az ifikirándulást, hogy végre néhány napra mindentől távol pihenni tudjak, és

Füle Lajos

Elindult a Fiú Hogy betelt az idő, kaput nyitott a távol, s elindult a FIÚ az örökkévalóságból. Múló évezreken úgy lépett át a lába, mint kinek az idő cselédje, hű szolgája. Váratlan érkezett egykor, karácsony este, gyermek képében egy parányi, gyönge testbe’, s volt, ki sejtette már: e mustármagnyi Élet megnő majd, s átszövi végül a Mindenséget.

még több időt tölteni Isten igéjének tanulmányozásával. Már az első nap nagyon elgondolkodtató volt Áron tanítása és éreztem, hogy Isten hív, és hogy nekem válaszolnom kell. Lehetőség volt arra, hogy beszélgessünk, imádkozzunk, és én meg is kértem Bernit, hogy beszéljünk, mert éreztem, hogy nekem erre szükségem van. Berni megkérdezte, hogy vagyok Istennel, mi tart vissza. Én pedig elkezdtem mondani, hogy eléggé félek kiállni a gyülekezet elé, úgy érzem nem vagyok kész. Ő pedig mondta hogy ő is nagyon ideges volt és tulajdonképpen elmondta nekem a bizony-

ságtételét, amire akkor nagy szükségem volt, hogy halljam. Utána megkérdezte, akarok-e imádkozni, és hogy el akarom-e fogadni Jézust, mint Megváltómat. Azt mondtam: igen. Imádkoztunk, és utána úgy éreztem, mintha Isten átölelt volna. Hihetetlenül jó érzés volt. Utolsó előtti nap a kiránduláson, lehetőség volt, hogy elmondjuk azt az imát, amit én is elmondtam. Úgy éreztem, el kell mondanom még egyszer. Hihetetlenül jó volt látni, nemcsak én jutottam erre a döntésre. Annyira jól éreztem magamat, szinte már nem is akartam hazajönni, hiszen olyan szép helyen voltam, és ráadásul Isten igéje mellett. Nagy nyomot hagyott bennem. A kirándulás után elkezdtem barátkozókra járni. Egyre közeledett október és felvetődött a bemerítés. Én akkor úgy éreztem, még nem vagyok készen, de majd talán decemberben. Minden nap néztem a naptárban, hogy még mennyi van addig, és gondolkodtam, de nem tudtam elhatározni magamat. Az elmúlt hetekben nagyon sokat

vívódtam, akkor mi legyen, és több beszélgetésem is volt, melyekben elhangzott, csak akkor merítkezzek be, ha tényleg úgy gondolom és akarom. Ne azért, hogy másoknak megfeleljek. Rengeteget vívódtam, aztán elkezdtem írni a bizonyságtételemet, és ahogy visszagondoltam a régi dolgokra, nem is értettem, miért tétovázok még, hiszen Isten annyiszor megmutatta már nekem, mennyire szeret, vigyáz rám és mindig ad erőt. Az egyik dolog, amiben sok erőt adott, a tanulás, hiszen gimnazistaként rengeteget kell tanulnom. Van, hogy már úgy érzem, nem bírom tovább, nem megy. Akkor Isten mindig ad nekem erőt, nem is tudom, mi lenne velem Isten nélkül. De nem csak a tanulásban segített meg, hanem minden másban is. Megtanultam azt, hogy nem kell félnem semmitől, hiszen ő velem van, megbocsátotta a bűneimet, vigyáz rám,

szeret és örök életet adott. Isten azt is tudta nagyon jól, hogy az én szívemhez nagyon közel áll a zene, az ének, azért mindig szívesen énekelek, és éneklés közben elgondolkodtam a dal szövegén is. A zene is Isten egyik eszköze volt. Nagyon sok igevers van, amit szeretek, de kettő van, amit mostanában sokat olvastam, és mindig nagyon sok erőt adott. 2Timóteus 1:7: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” Filippi 4:6–7: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt, és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Isten velem van, tudom, hogy életem legjobb döntése volt, hogy elfogadtam őt. Elekes Márta

5

Megtérésem Keresztény családba születtem testvéreim, szüleim is keresztények. Családommal ebbe a gyülekezetbe járok születésem óta. Sokat hallottam Istenről, megváltásról, megtérésről. Keresztény iskolában tanulok (Lónyay Református Gimnázium), így az osztálytársaim is gyülekezetbe járnak. Az én életemben mindig is kézzel foghatóan éreztem Isten jelenlétét. Családunkban nagyon sokszor tapasztaltam Isten vezetését, gyógyítását, áldásait. Már egészen kis koromtól fogva azt hallottam szüleimtől, hogy mennyire hálásak Istennek, hogy mit tett az én életemben. Két testvérem van, én harmadikként születtem a családunkba. Mivel testvéreim jóval idősebbek nálam, nagyon várta már a család, hogy végre megérkezzen egy kisbaba közéjük. Sajnos az orvosok a sok rossz eredményre hivatkozva azt kérték szüleimtől, ne vállaljanak engem, mert biztosan nem leszek egészséges. Szüleim imádkozó szívvel azt az egyértelmű döntést hozták, hogy ahogy Isten ad nekik, Ők úgy várnak engem nagy örömmel és szeretettel. A család, gyülekezet végéig imádkozott értem, és erősítették szüleimet. Amikor megszülettem az orvos akkor sem mondott semmi biztatót. Több órás várakozás után jött a gyermekorvosi vizsgálat, ami teljesen egészségesnek mondott. Szüleim nagy hite, és hogy Isten akaratára bízták az életemet, nagy példa előttem. Azóta is nagyon hálás a családom Istennek, hogy egészséges lehetek, és

én is szeretnék életemmel szolgálni, és Isten útját keresni. „Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! És jól tudja ezt az én lelkem. Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük.” Zsoltár 139. 13–16. Mivel én keresztény iskolába járok, természetes, hogy az iskolában imádkozunk, bibliát olvasunk, Istentiszteleteken veszünk részt. Nagyon jó, hogy gyülekezeti dolgokról vagy bármilyen keresztény témáról, eseményről beszélgethetek osztálytársaimmal tanáraimmal. Az adakozás is egy természetes szolgálat az iskolában, amit heti rendszerességgel gyakorolhatunk. A hittantanárommal, különösen az előzővel, nagyon jó beszélgetéseink voltak, például a bemerítésről, megtérésről, engem kért meg, hogy beszéljek a gyerekeknek. Sokat gondolkoztam arról, hogyha visszajönne az Úr Jézus, akkor mi lenne velem. Beszélgettünk erről a családban és a gyülekezetben is, hallottam több tanítást. Elvisz magával az Úr Jézus, vagy itt maradok, a mennyországba kerülök, vagy a pokolba? Hiszen én még nem tértem meg, nem fogadtam be az Úr Jézust a szívembe! Ezek a gondolatok egyre többször foglalkoztattak. Beszél-

gettünk erről a családban és egyre jobban a szívemre nehezedett a megtérés fontossága. Imádkoztam én is és családom is, hogy meghallhassam Jézus szavát. Próbáltam nyitott szívvel hallgatni és olvasni az igét és egyre jobban figyelni Isten vezetésére, üzenetére. Amikor a gyülekezettel készültünk a Reménység Fesztiválra és imádkoztunk megtérőkért én is, és szüleim is imádkoztak értem. Én is ott voltam a Reménység Fesztiválon, az igehirdetésen azt mondta az igehirdető, hogy a bűn elválaszt Istentől, Jézus pedig azért jött, hogy elvegye a bűnt. Ha elhiszem, hogy Jézus elvette bűneimet és elfogadom Megváltómnak, akkor megtisztít, és nem lesz akadálya, hogy Istenhez menjek. „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához csak én általam.” – mondja Jézus. Éreztem, hogy ez a felhívás nekem szól. Nem várhatok tovább! Szóltam szüleimnek, hogy én is elmondtam az imádságot, és szeretnék lemenni a megtérők közé. Nagyon nagy öröm és soha nem tapasztalt érzés volt a szívemben. Befogadtam az Úr Jézust az életembe, bűneimtől megtisztított és gyermekének fogadott. Örömmel meséltem el a családomnak és az iskolában is. Hittanórán a tanár megkért, mondjam el, hogy mi történt velem. Nagyon jó volt megosztani másokkal is a megtérésem történetét. Tibi bácsinak is elmondtam és elkezdtem barátkozók órájára járni. Nagyon jó beszélgetések voltak, sok kérdésemre kaptam választ ezeken az alkalmakon. A János evangéliumát olvastuk, tanulmányoztuk. Nagy örömömre, Dorka unokatestvérem is elkezdett barátkozók órájára járni. Még sokat kell fejlődnöm, szeretném Istent minél jobban megismerni. Nagyon nagy vágy van a szívemben, hogy ott lehessek a következő bemerítésen. Isten hív és vár. Szeretnék neki engedelmeskedni, hiszen Jézus is példát adott bemerítkezésével. Szeretném Jézust ebben is követni, megvallani az emberek előtt, hogy a régi bűnös életem meghalt, az Úr Jézus vére tisztára mosott. Kaptam egy új életet, amivel Őt szeretném követni és szolgálni. Az életem szeretném, ha példa lehetne, és általam mások is elfogadhatnák Jézust. Kísértések lesznek az életemben, de a Biblia a legfőbb útmutatóm. Szeretném az életemet az ige szerint élni és imádkozom, hogy megtaláljam a későbbi szolgálatomat. Huszár Panna

6

Református családban nevelkedtem. Nagymamám nagyon mély hitű asszony volt. Példaértékű volt számomra az ő élete. Egész életét beragyogta Isten Szentlelke. Hiszem, az ÚR őt adta családunk számára lámpásként. Neki köszönhetem, hogy már kiskoromtól kezdve megismerkedhettem az Élő Istennel. Emlékszem a mai napig arra a percre, ahogy ülök a templompadban, és ránéztem mamámra, olyan béke és szeretet áradt belőle. Most már tudom, hogy ezt a békét és szeretetet egyedül az Úr Jézus Krisztustól lehet elnyerni. Főiskolás éveim alatt egy rossz társaságba keveredtem. Minden héten szórakozni jártam és sokszor úgy berúgtam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. De persze vasárnap, mintha mi sem történt volna, elmentem templomba. Most már tudom, hogy akkor csak vallásos voltam, de nem adtam helyet a szívemben Jézusnak. Ez alatt az idő alatt mamám sokat imádkozott értem. Aztán eljött az a pont az életemben, amikor rádöbbentem arra, hogy ez így nem mehet tovább. Összecsaptak a fejem felett a hullámok. A jegyeim leromlottak annyira, hogy az utolsó évet újra fel kellett vennem, és persze a „barátoknak” nevezett emberek is elhagytak. Éreztem, hogy el kell mennem Magyarországról valahova, csak azt nem tudtam, hogy hová. De az ÚR egy csodálatos tervet készített az én életembe, azt, hogy kimehettem Németországba. Pár nap múlva csörgött a telefonunk, a lelkésznő hívott, van egy lehetőség, ki lehet menni Németországba egy Diakónus házba. Mamám fohászát meghallgatta az Úr és 2004-ben ott, Németországban tértem meg az én Megváltómhoz. Az ige, amelyre megtértem a János evangéliumából volt.

„Úgy szerette isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján. 3:16.) Azt gondoltam, hívő vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Megvallottam az Úrnak minden bűnömet és éreztem, hogy azok a láncok, amik idáig megkötöztek, leesnek rólam. Utána már máshogy olvastam a Bibliát. Mintha a betűk mögé láttam volna. Lehullt a lepel a szemem elől. Napi kapcsolatom kezdett kialakulni az Úrral. Kezdtem rábízni a mindennapjaimat és imádkoztam azért, hogy formálja a szívemet. Közben folyamatosan kaptam az igéket, amelyek formáltak engem. „Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Ján. 5:12.) „Harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre hívattál.” (1Tim. 6:12.) Hálás vagyok az Úrnak, hogy engem a halálból kiragadott, az ő gyermekeként élhetek, és a tőle kapott szeretetet tovább adhatom. Sajnos, a kint töltött 4 hónap nagyon gyorsan eltelt, és fájó szívvel, de új emberként térhettem haza. Amikor haza jöttem, nagymamám meg is jegyezte, „te olyan más vagy, mintha kicseréltek volna”. Onnantól fogva tényleg csak az ÚRNAK éltem és élek. Befejeztem a főiskolát is, és egy évre rá lett munkám is! Már nem úgy jártam a templomba, mint régen, most már vágytam az Úr Jézus közelségére. Telt, múlt az idő, túl voltam már sok próbán és nehézségen, de jó volt megtapasztalni azt, hogy ezeken a próbákon és nehézségeken az Úrral együtt mentem át. Ő mind végig a tenyerén hordozott. Mamám-

mal ketten jó imaközösséget alkottunk, támogattuk és hitben erősítettük egymást. Aztán bekövetkezett az, amitől mindig is féltem, a nagymamámnál az orvosok daganatot állapítottak meg. Ekkor egy igét kaptam az Úrtól: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem!” (Zsolt. 50:15.) Kitartóan imádkoztam azért, hogy mamámnak adjon gyógyulást az Úr, nekem pedig erőt és kitartást mind testiekben, mind pedig hitben. Imámra hamar kaptam az Úrtól választ: „Aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám.” (Mt. 10:38.) Megértettem azt, hogy igen, ez az én keresztem és ne akarjak belőle lefaragni, levágni. Ez az igerész újra erőt adott nekem mamám ápolásához. Sajnos sokat szenvedett, és látni azt, hogy nem tehetek érte semmit, fájdalmas volt. Aztán egy kis idő múlva a mamám szervezete annyira leromlott, hogy kórházba kellett szállítani. Közben az ÚR számomra tökéletes időben küldött hozzám egy angyalt, és ez az angyal Berni volt. Berni beszélt nekem arról, hogy minden szombaton van Budafokon ifjúsági óra, és ha van kedvem, menjek el vele. Tudtam azt, hogy Bernin keresztül az Úr Jézus hív, így igent mondtam. Elmentem az ifjúsági alkalomra és tudtam, hogy ide tartozom, mintha haza jöttem volna. Utána már folyamatosan vágytam ebbe az élő hitű gyülekezetbe. Közben nagymamámat, egy hónap múlva magához szólította az ÚR. Hálás vagyok Istennek azért, mert ő erősített engem a gyász ideje alatt is. A gyülekezetbe már 1 éve járok. Az Úr Jézus ez alatt az idő alatt csodálatosan formált engem, és hitben egyre erősített. Imádkoztam Istenhez azért, hogy mutassa meg nekem, melyik gyülekezetben szeretne látni engem. Éreztem, döntenem kell, tudtam, ezt a döntést mindenképpen Isten segítségével kell meghoznom. Imáimra végül kaptam választ, nyáron a SMIFI táborban: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” Számomra egyértelmű volt, hogy mit kell tennem, hol szeretne Isten látni. Istentől kaptam a bemerítkezésemre való igét is. „Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságotoktól, és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket, új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek, eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek.” Bizonyos vagyok abban, hogy ez az ÚR JÉZUS akaratából való. Bódi Hajnalka

7

FÜLE LAJOS

A MEGBOCSÁTÓ KEGYELEM A megbocsátó kegyelem ádvent-időn ismét elénk jön. Kinek a Csillag megjelent, irtózik az ítélkezéstől. Tudja – miközben szenvedi –: megbűnhődik végül a gazság, de ISTEN ítéletei az értelmünket meghaladják.

A szüleim nem keresztények, csak a bátyám és én. Egy keresztény táborban hallottam először Istenről. 13-14 éves koromban ott meg is tértem, jártam gyülekezetbe, és Isten útja szerint éltem. 15 évesen elkezdtem a középiskolát, ami sok mindent megváltoztatott. Nem tartottam fontosnak, hogy tudassam az osztálytársaimmal, hogy keresztény vagyok. Hónapok után lassan eltávolodtam Istentől, és beleolvadtam a környezetükbe. 9-10. osztályban mindenki nevetgélt, egy egész jó osztályközösségnek voltam a tagja. Eljött a 11. osztály, a nyár alatt mindenki nagyon sokat változott. Az osztály kezdett afelé menni, hogy mindenki bulizott, és sok egyéb káros dolgok kerültek előtérbe. Itt kezdődött minden. Elkezdtem beszélni 6 lánynak az osztályomból a kereszténységről, akikkel a legközelebbi kapcsolatom volt. Akkor furán kezdtek rám nézni, de különösebben nem foglalkoztak velem. De látszott, hogy másként tekintenek rám, mint amikor megismertük egymást. Az utolsó középiskolai évemet nevezném annak az évnek, ami alatt erősödtem a legtöbbet a hitben. 2011 szeptemberében jöttem ebbe a gyülekezetbe. Mindenki szeretettel fogadott, kérdezősködtek, és mindig mosolyogtak rám. Az ifibe is akkor kerültem, és nagyon segítőkész volt mindenki. Ekkor úgy látszott, minden rendben van az iskolában is, de aztán valami megváltozott. Egyik napról a másikra mindanynyian ellenem fordultak, hogy a kereszténység kitaláció, és hogy nem vagyok

normális. Hamis állításokat feltételeztek rólam, hogy ne ússzam meg olyan könnyen. Mivel egy osztályban éltünk nap mint nap, a többi osztálytársam is belefolyt ebbe az egészbe. Hozzájuk is eljutott a hír, hogy keresztény vagyok, és persze az a sok állítás is, ami alaptalan volt. Novemberre az egész osztály utált, és csak egy ember volt mellettem. Azzal a lánnyal éltem a mindennapjaimat, amikor ő sem volt erős, de nagy szükségem volt rá, ő állított talpra. Minden napom azzal telt, hogy beszólogattak, mindenre megjegyzést tettek, amit teszek, az egész életemet figyelték, hogyan reagálok. Minden nap sírva mentem haza, és látszott, hogy nincs minden rendben, nagyon érzékennyé váltam. Egyik este annyira rosszul és megalázottan éreztem magam, hogy összeestem a fölre, és imádkozni kezdtem, hogy Isten vegye el ezeket a dolgokat az életemből, és miért kell nekem ezeken átmennem. Egyik nap olvastam a Bibliát, és ezt az igeverset kaptam a Péter első levele 4. fejezet 14. és 16. versében: „Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok.”. Majd a 16. versben: „Ha azonban valaki, mint keresztény szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel.”. Ekkor értetem meg, Istennek célja van azzal, hogy az életembe helyezte ezeket a dolgokat. Isten tudja mi a legjobb nekem, és csak anynyi nehézséget adott az életembe, amennyit elbírtam. A Rómaiakhoz írt levél 12. fejezet 20-21. versében olvastam: „Sőt, ha

éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére.” „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval.” Elkezdtem imádkozni az osztálytársaimért, ami nagyon nehéz volt. Ekkor tisztult ki előttem, hogy minden lehetséges Istennel, és csak bíznunk kell benne, a kezébe kell helyezni minden gondunkat, és ő gondot visel rólunk. Pár héttel később az iskolában is megtapasztaltam végtelen szeretetét. Odajöttek hozzám az osztálytársaim, bevallották, hogy durva dolgokat műveltek, és hogy ilyen nem fog még egyszer megtörténni. Nem is hittem el, hogy ez megesett. Persze, a kapcsolatunk teljesen tönkre ment, de nem voltak azok a dolgok, mint ezelőtt, és év végén a ballagás is békésen zárult. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ez idő alatt Isten végig velem volt, és csak olyan dolgokat engedett meg az életembe, amit kibírtam, és amitől erősödni tudtam. A főiskolai évemet teljesen máshogy kezdtem, mint a középiskolait. Bátran felvállaltam, hogy keresztény vagyok. Összeismerkedtem egy keresztény lánnyal, akivel nagyon jóba lettünk, és erősítjük egymást nap mint nap, nem csak a mindennapok problémáival, hanem hitben is. Hálás vagyok ezért Istennek. Végül egy igevers a Péter első levele 5. fejezet 7–9. verse: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok. Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek az ördög, mint ordító oroszlán jár szerte, keresve kit nyeljen el: álljatok ellene a hitben szilárdan, tudván, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban.” Ámen. Pálfi Dorottya

8

Bizonyságtétel

Venyingi Dániel vagyok, 17 éves. Keresztény családban nőttem fel, ezért már kis gyermekkoromtól vittek szüleim gyülekezetbe. Alkalmak alatt jártam vasárnapi iskolába, ahol sok bibliai történetről hallottunk, és ehhez kapcsolódóan igeverseket is tanultunk. Amíg kisebb voltam, nem mindig figyeltem, de később egyre jobban kezdett érdekelni ez a dolog. 2 évvel ezelőtt a gyülekezet ifjúságával nekem is lehetőségem volt részt venni Szlovákiában a csendes héten. Itt érintett meg Isten, és itt kezdtem el azon gondolkozni, hogy van-e örök életem. 16 éves koromban kezdtem barátkozók órájára járni. Fél évvel később döntöttem úgy, hogy szeretnék bemerítkezni és ezzel kifejezni azt, hogy életem irányítását átadom Istennek, és elfogadom azt a kegyelmet, amit Jézus szerzett nekem vére által.

„Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik.” Márk 16:16.

SIKLÓS JÓZSEF

Ajánlás Ünnepelj, de ne vesztegelj ott a jászol mellett. Azt ismerd meg, kiben minden ígéret betellett! Hited reményt, békességet, üdvösséget úgy hoz, ha eljutsz a kisdedtől a győzelmes Krisztushoz.

Néhány napja elektronika laborom volt az egyetemen. Ez a foglalkozás a délelőttöt fel szokta ölelni, de mivel rövidebb mérésünk volt, a tanár előre jelezte, hogy elég lesz csak fél 9-re bejönni. Aznap reggel tehát 30 perccel többet aludhattam volna, ám a félórából végül 45 perc lett. Mikor felébredtem, pillanatok alatt öszszeszedtem magam, és az iskolába siettem. Közlekedés szempontjából szerencsésen alakult a reggel, hiszen a buszmegállóhoz futva éppen időben érkeztem, a villamost szintén elértem, így talán rekordidő alatt az egyetem bejáratához érkeztem. Végig rohantam az úton, így mire a kapuhoz értem, már nem maradt erőm, az utolsó pár lépést már csak sétálva tudtam megtenni. Ahogy befordultam a folyósóra, csak annyit láttam, hogy a labor ajtaján belép az utolsó hallgató is, és az kezd bezárulni. Ez egy olyan ajtó, aminek a kinti részén nincs kilincs, tehát csak belülről nyitható kulcs nélkül. Akárcsak egy rémálomban, futottam, minden erőmet beleadva, hogy valahogy még bejussak. Próbálkozásom kudarccal ért véget, hiábavaló volt minden erőfeszítésem. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet, különösen azért, mert a pillanat töredék részén múlt csak késésem. Próbáltam még menteni a helyzetet, és gyorsan becsöngettem, reménykedve, hátha bebocsátást nyerek. Hiába próbálkoztam, senki nem jelentkezett. Többszöri sikertelenség után az a gondolat jött, hogy a barátomnak küldök sms-t, kérve őt, hogy engedjen be. Néhány pillanattal később felhívott. Olyan félkómás állapotúnak tűnt, ahogy beszélt, nem értette pontosan, mit akarok, hova engedjen be, milyen ajtót nyisson ki. Elmagyaráztam még egyszer a félreértés elkerülése végett, hogy mi a helyzet, mire ő: „Ja, hogy ma reggel van elektrolabor???” Fejemet fogva azt válaszoltam kissé cinikusan: „Hát jól van Danikám, látom te is magadnál vagy”. Ahogy letettem a telefont, nagy meglepetésre egy srác nyitott végül ajtót. Nagy hálálkodással mentem be a terembe, de a tanár már várt rám. Rögtön éreztem, ahogy a szemébe néztem, hogy valami nincs rendben, de arra végképp nem számítottam, hogy fél perc késés miatt nem enged mérni. Hiába magyarázkodtam, azt mondta: „itt bizonyos szabályok vannak, amiket be kell tartani, vegyem tudomásul” és csak annyit mondott: „Viszlát legközelebb”. Borzasztóan felbosszantottak a történtek, ahogy kiér-

tem a folyosóra, leültem és magamba roskadva elmerengtem. Legelőször a tanárra voltam mérges, de be kellett látnom, hogy igaza van. Nem tehet kivételt, hiszen a késés az késés, akármilyen parányi időről is van szó. Aztán arra gondoltam, ha már így alakult, kár is volt ilyen korán bejönni, aludhattam volna tovább is. Egyszer csak, mint egy látomás, igék kezdtek elém felsorakozni az utolsó időkkel kapcsolatosan. Átéreztem, hogy mi fog történni azokkal az emberekkel, akik ugyanígy járnak, mint én. De akik előtt nem a laboratórium ajtaja záródik be, hanem az Isten országának kapuja. És az sokkal nyomósabb, sokkal lényegesebb dolog, hiszen az üdvösségünk múlik rajta. Milyen sokan vannak ma is, akik ugyan hallják az Úr szavát, de döntésüket halogatják. Földi életükben minden jól alakul, ezért magabiztosan járják a saját útjukat. Úgy érzik, nincs szükségük segítségre, nincs szükségük Istenre. És egyszer csak a kegyelmi idő váratlanul lejár… Ahogy a tanterembe a tanáron keresztül lehetett bejutni, a Mennyországba vezető út egyedül Jézus Krisztus. Ahogyan a tanár nem fogadott el utólagos magyarázkodást, nem lehet majd Krisztus előtt sem mentegetőzni. Nagy kiváltság nekünk, embereknek, hogy Isten kegyelméből ismert az út a Bibliánkból, amely által bebocsátást nyerhetünk Isten országába. Nekünk csak egyet kell tennünk, hinnünk az Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” Több ókori kultúra jóslata szerint sokan azt tartják, hogy az idén eljön a világ vége. 50-50% az esély, vagy igen, vagy nem. De akárhogy is alakuljanak a dolgok, a megtért hívő, Úr Jézust elfogadó embernek nincs miért foglalkoznia ezekkel a gondolatokkal. „Azért legyetek készen ti is, mert a mely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia.” Végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy gyermekévé fogadott és nincs már mitől félnem, hisz az Övé vagyok. Ha most te úgy érzed, hogy még kívül vagy az ajtón, hozz döntést az Úr mellett, hogy megtapasztalhasd az ő biztonságát és végtelen szeretetét. „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket” Ifj. Zákány Zoltán

9

Bereczki Lajosnéval, Marikával találkoztam. Már régen tervezgettem ezt a beszélgetést, hiszen életükben egy olyan megrázó esemény történt, aminek tanulságait évek után sem könnyű levonni. Szilvia leányuk élete virágában, 22 évesen, gyakorlatilag minden előzetesen tapasztalható tünet nélkül, váratlanul az Úrhoz költözött. Advent idején mindenki számára tanulságos lehet mindaz, amit Marika átélt és megtapasztalt. Először hívő életének kezdeteiről kérdeztem. Marika: Nem hívő családban nőttem fel. 14 éves voltam, amikor a nagymamám megtért és a baptista gyülekezet tagja lett Körösszegapátiban, ahol éltünk. Neki egyetlen egy lánya élt, az édesanyám, akiért kitartóan imádkozott. Nyolc évvel később, 1982-ben merítkezett be édesanyám, aki ettől kezdve azért imádkozott, hogy Isten adjon neki legalább egyet a családból, aki hasonlóképp gondolkodik. Hárman voltunk testvérek, teljes családban éltünk. Isten meghallgatta az édesanyám imádságát is, édesapámmal egyszerre merítkeztünk be 1984-ben, édesanyám után 2 évvel. Egy év múlva kaptam társat Istentől, 1985-ben házasodtunk össze, és költöztünk Debrecenbe, ahol az óta is élünk. Anikó: Hogy gondolkodtál akkor az anyaságról, a feleségszerepről, mint fiatal lány? Marika: Gyermekkoromtól kezdve nagyon szerettem a gyerekeket. Édesanyám is mondta, biztos tanítónő leszek. Az anyaságot is mindig csodálatosnak gondoltam, attól függetlenül, hogy nem Isten szerint gondolkodtam, nem az ő jelenlétében éltem, nem olvastam Bibliát, nem keresztény környezetben voltam, az volt a véleményem, hogy anyának lenni az egyik legcsodálatosabb dolog lehet a világon. Egy nőnek ez az igazi feladata, ezt az óta is így látom. Mindig is vágytam arra, hogy nekem is legyen családom, gyerekeim, anya lehessek. Amikor megtértem, imádkoztam azért, hogyan szolgáljam Istent, egyedül, vagy családban, férjjel? Isten nagyon hamar válaszolt az én imádságomra, hiszen megtérésem után egy évvel összeházasodtunk a férjemmel, akit Istentől kaptam. Mint feleség megláttam azt, hogy akkor szolgálom legjobban Istent, ha férjem mellett segítőtársként ott állok, és az ő szolgálatát segítem és támogatom. Amikor lelkipásztor lett a férjem, és mint lelkipásztor feleség kerültem a gyülekezetbe, akkor is az fogalmazódott meg bennem, hogy az én legfontosabb feladatom és szerepem, elsősorban anya vagyok és feleség. Mindazok az ajándékok, amiket Isten nekem adott, a jellemem, a belső tulajdonságaim leginkább ezekben a dolgokban tudnak kiteljesedni. Leginkább ezzel tudom Istent dicsőíteni. Mindig is örömmel vagyok anya. Anikó: Hány gyermeket kaptatok Istentől? Marika: Három gyermeket kaptunk, volt egy elhalt terhességem a második gyermekünk után. Anikó: Hogy gondolod, Isten visszaigazolta a döntéseteket? Marika: Én azt gondolom, Isten megáldotta ezt mindeddig. Mind három gyermekünknél azt láttam, hogy kiegyensúlyozottak, fontos nekik, hogy ők is gyülekezetben vannak, az

együtt töltött idő meglátszik rajtuk. Tényleg azt látom, hogy ha az ember a helyén van, és azt a feladatát végzi, amit Isten rábízott, akkor Isten áldása kíséri életét. Mind a három gyermekünk megtért, annak ellenére, hogy sok mindent hallottak és láttak a gyülekezetben, és hiányolták is az édesapjuk jelenlétét, de Isten csodálatos módon gondoskodott róluk. Anikó: Sok fiatal lány, fiatal anya, amikor szembesül a mindennapi teendőkkel, robottal, akkor egy picit kiábrándul az anya-szerepből. Marika: Én nem fogalmaznék úgy, hogy kiábrándultam. Természetesen nehézségeim voltak nekem is. Különösen, amikor az imaházba kerültünk. Előtte 10 évig a saját lakásunkban éltünk Debrecenben, és a lelkipásztori szolgálat nagyon hirtelen jött, férjem azelőtt nem pásztorként szolgált. Mivel addig is jártunk gyülekezetbe, és szolgáltunk is, láttuk, hogy milyen egy lelkipásztor, egy lelkipásztor család élete, milyen megterhelő is lehet, milyen sok mindennel jár. Arról ugyan fogalmunk nem volt, hogy milyen imaházban lakni, de bele lehet ebbe gondolni. A legkisebb gyerekünk akkor 6 hónapos volt. De az volt bennem, ha Isten erre a szolgálatra hívja el a férjem, akkor ezek nem lehetnek kérdések. Hittem és ma is hiszem azt, hogy Isten amilyen feladatot bíz ránk, ahhoz a szükséges erőt is megadja. Így gondolok az anyaságra is. Ami ahhoz szükséges, hogy az anyaságból adódó feladatokat végezzük, ahhoz Isten megadja az erőt. Amikor odakerültünk, 1-2 hét alatt gyökeresen megváltozott az életünk, és nagyon nehéz volt a 3 gyerekkel hirtelen egyedül maradni. Közben jöttek a gyülekezeti események, minden vasárnap volt vendég. Dani még csak 6 hónapos volt, még szoptatni kellett. Estére teljesen fáradt voltam, de még akkor is csengettek. Isten megtanított engem valamire: „Minden napnak elég a maga baja”. „Egy nap!” Egy napot ki lehet bírni. Minden nap új nap kezdődik, és Istent mindig megkérem, hogy arra a napra adjon elég kitartást és erőt. Így napról napra összeállt a 17 év, és Isten megtartott bennünket. Anikó: Sokan azt gondolják, hogy ha Isten áldása kíséri életünket, akkor minden jól sikerül, és minden szép. Ám Isten megengedett az életetekben egy olyan nehézséget, amit nem sokan élnek át. Marika: A legnagyobbik lányunknak volt egy nagy álma. Nagyon szeretett volna Spanyolországba, egy baptista táborba menni, és ott önkéntesként szolgálni. Nagyon szerette Spanyolországot, spanyolul is tanult. Már régóta próbálkozott, sokat imádkozott érte, de mindig volt valami akadály, ami közbejött. 2009 tavaszán érkezett el az a lehetőség számára, hogy augusztustól decemberig eltölthet ott egy turnust, és szolgálhat a táborban. Mindemellett egy olyan csodálatos alkalom is adódott számára, ami egy tanártól érkezett: ösztöndíjjal tanulni Spanyolországban. Így összeállt, hogy augusztustól a következő év májusáig Spanyolországban tölti az idejét. Istentől jövő csodálatos lehetőségként, fantasztikus imameghallgatásként élte, és éltük meg ezt együtt, mert mi is tudtunk az ő vágyáról. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor megkapta a visszajelzést, hogy mehet. 22 éves volt, de mint egy kisleány szaladgált a lakásban ideoda, tőlem az édesapjához és a testvéreihez. Nagyon szeretett Istennek szolgálni, nagy örömmel tevékenykedett mindig, főként a dicsőítésben, és a fiatalokkal való foglalkozásban. Nagyon sokan kértek tőle tanácsot, szerettek vele beszélgetni, mert olyan ajándékai voltak Istentől, hogy másokat mindig tudott bátorítani, meghallgatni, imádkozni értük. Az első naplóját is azzal az igével nyitotta, hogy „egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be a Krisztus

10 törvényét!”. Valóban ilyen is volt az a 8 év, amit ő Isten szolgálatában töltött. Ez március végén volt, és augusztusban indult. Teljesen fölkészültem ezekben a hetekben arra, hogy szeretném ezt a 10 hónapját úgy végigkísérni, hogy ne keserítsem azzal, ez nekem mennyire nehéz. Akkor még nem is gondoltam és nem is sejtettem, hogy ez nem csak egy 10 hónapos elválás lesz, hanem ebben a földi életben nem találkozunk többé. 2009. augusztus 3-án, hétfőn indult el, és köszöntünk el azzal a reménységgel, hogy majd 10 hónap múlva találkozunk ugyanitt. Szinte napra pontosan 2 hónap múlva egy hétfői hajnalon érkezett a telefon. Olyan sokat mond ez is arról, hogy az életünk pillanatok alatt megváltozhat, és az örömteli eseményeket azonnal felválthatják nehéz időszakok. Csodálatos vasárnap volt októberben 4-én a gyülekezetben, 3 baptista gyülekezet tartotta a hálaadó ünnepélyét. Valami magasztos és felemelő volt az Isten jelenlétében hálát adni mindazért, amit végzett a gyülekezetekben és a személyes életünkben. Tényleg mondhatjuk, hogy „a hegyen” voltunk. Amikor az utolsó vendég is elment, és készülődtünk lefeküdni, akkor érkezett a telefon, hogy Szilvia összeesett a szobájában, elvesztette az eszméletét, és bevitték a kórházba. Másfél óra múlva jött a következő telefon, hogy az orvos üzeni, azonnal induljunk Spanyolországba, Déniába a kórházba, mert nagy a baj. Akkor csak ennyit tudtunk. Az elindulás nem is tudom, hogyan történt. Volt ott egy magyar lány, aki ugyancsak a táborban dolgozott, és nagyon sokat segített azoknak a fiataloknak, akik Magyarországról voltak ott, tájékozódni a városban, hova menjenek orvoshoz stb. Ő ment be a lányunkkal a kórházba. Vele beszéltem, és tőle kérdeztem meg abban a pillanatban hitetlenkedve (hajnali negyed 2 volt nálunk), hogy „azonnal?”. Olyan határozottan válaszolt, hogy nem volt kétségem, nagyon komoly dologról van szó. Onnantól kezdve, hogy mi történt 10 óráig, az egész egyszerűen a mai napig felfoghatatlan számomra. Isten ott helyettünk gondolkodott. Én erre sem voltam képes, mit is jelent: azonnal induljunk. Se pénzünk nem volt otthon annyi, hogy el tudjunk menni. Nem ültünk még repülőn, kocsink sincs. De Isten mindenről gondoskodott. Eszembe jutott egy házaspár a gyülekezetből, ahol a férj többször utazott már repülővel. Azonnal felvették a telefont, rögtön tudták, hogy mit kell tenni, ők fizették ki a jegyet, vittek el Budapestre, ők adtak tanácsot, hogy mit kell vinni. Ők segítettek, hogy elérjük a reggel tíz órakor induló gépet, így is csak este 9-re értünk oda. De ott volt még a két gyerekünk, akiket otthon hagytunk. Arra is csak az úton eszméltem rá, hogy őket otthagytuk magukban. Közben kaptuk az értesítést, hogy Szilviát átszállították Valenciában. Addigra felállítottak egy diagnózist. A leukémiának olyan agresszív változata lépett fel, ami agyvérzést okozott, és gyakorlatilag az agyhalál állapotába került a lányunk. Valenciába volt olyan orvos, aki specialistája volt a betegségnek. Mi nem tudtunk már változtatni az útvonalon, a reptértől kocsival kellett tovább mennünk, úgyhogy csak este érkeztünk oda hozzá. Megláttuk mindenféle csövekkel fölszerelve, gépekkel körülötte, ő meg békésen feküdt. Nem tudtunk vele beszélni, nem tért eszmélethez. Volt egy olyan megtapasztalásunk, ami azt sejteti, hogy érzékelte a jelenlétünket. A férjem a kórteremben imádkozott. Mikor befejezte az imádságot odahajoltam Szilvia fölé, hogy megpusziljam a fejét, és láttam, ahogy folynak a könynyei. Abban a szomorú pillanatban olyan vigasztaló volt

számomra, hogy talán érzékeli, hogy itt vagyunk. Tudtam, hogy el kell engednem akkor, abban a pillanatban. Úgy is köszöntem el, hogy Isten veled kislányom. Az orvos elmondta, hogy másnap egy tesztet indítanak el, hogy milyen mértékű az agykárosodás. Nagy valószínűsége volt, hogy agyhalál állapotában van, és nem tudják visszahozni, de ha érzékelnek bármi kis jelet, akkor megpróbálnak tenni valamit. Amikor a tesztet végezték, közben Szilvia szívinfarktust kapott. Végül ez volt az a pillanat, amikor ő elment közülünk. Anikó: Ezt egy szülőnek megélni nem könnyű, talán egy édesanyának még nehezebb. Hiszen te szoptattad, babáztál, kísérted el a serdülőkorban. Mi ad ilyenkor erőt, van ilyenkor erő? Marika: Reggel bevittek bennünket egy szobába, ahol csak egy asztal volt és három szék. Tolmács volt velünk, mert az orvos nem tudott magyarul, én sem spanyolul. Mégis mikor beszélt, tudtam, hogy mit mondott. Amikor elmondta, hogy Szilvia meghalt, az egy olyan pillanat volt, hogy én is azt éreztem, meghaltam. A szívem egy része akkor elment. Most is, mintha az a rész nem élne. Az a pillanat leírhatatlan, nem tudom megfogalmazni szavakkal. A teljes megsemmisülés pillanata. Nagyon nehéz volt egyáltalán megszólalni. Az embert elönti a könny, és csak sírni tud. Csak az van benne, ha nem is fogalmazódik meg, hogy ezt a kibírhatatlant Istennel túlélem. Csak Vele. Soha nem éltem át hasonlót. Sokfajta megpróbáltatás és szenvedés volt az életünkben. Amikor a magzati korban lévő babát elvesztettük, nagyon nehéz próba volt. De ehhez nem fogható még annak a fájdalma sem. Volt ott egy lelkész, aki felajánlotta a segítségét. Az orvos is szólt, hogy hoznak gyógyszert, nyugtatót. Emlékszem, hogy az első megszólalásom az volt, nem szeretnék sem gyógyszert, sem nyugtatót, csak engedjék, hogy sírjak és adjanak lehetőséget, hogy megnézzem. Aztán csak megfogtuk Lalival egymás kezét, és sírtunk. Nagyon nehéz pillanat volt, ott is hagytak minket a szobában egy fél óráig. Aztán megnézhettük őt. Csodálatos élmény volt, ahogy megláttuk őt feküdve, mosollyal az arcán. Ahogy levették a gépekről, ott maradt az arcán a mosoly. Nyilván sokféleképpen értelmezhető ez, lehet hogy látott valamit… De mindenképpen látszott az a békesség, ahogy Isten őt átvitte. Láttam azt a mosolyt, és majdnem meg akartam szólítani. Aztán tudatosult bennem, hogy ezt már nem lehet. Akkor jött az a pillanat, amikor az ember teljesen egyedül érzi magát. De ezek csak pillanatnyi dolgok. Ahogy teltek a percek, és kellett intézni a dolgokat, azt érzékeltem, hogy ha én nem is tudok megszólalni, olyan mintha Isten szólna, vagy válaszolna rajtam keresztül. Amikor ott vagy, és éppen szembesültél azzal, hogy a gyermeked meghalt, és azt kérdezik tőled, hogy van-e 12 000 euród, hogy hazaszállítsák, csak azt gondoltam, miért nem hagynak csak egy kicsit a bánatommal? Akkor Isten mozgósította az ő eszközeit. Tudattuk az otthoniakkal, hogy mi történt. Akkor ott megéltük azt is, hogy milyen áldásos dolog Isten családjába tartozni. Mindenre, ami ott fölmerült, minden kérdésre, intéznivalóra Isten mozgósított valakit: ajánlották, mondták, gondolkodtak helyettünk, éppen csak az aláírást nekünk kellett megtenni. Utólag is azt látom, hogy Istennél minden el volt készítve. Életre szóló megtapasztalás volt. Hallottam egyszer egy prédikációt, hogy a mennyben minden a rendelkezésünkre áll, minden anyagi forrás, amire szükségünk van. Amikor kell, akkor azt Isten elküldi. Hallot-

11 tam ezt, és csak arra gondoltam, hogy lehet ez? Ez tényleg így van? De amikor ott vagy, és nemhogy 12 000, de 10 euród sincsen, akkor Isten elküldi a 12 000 eurót úgy, hogy nem is kértük! Lalit felhívta a református püspök, hogy mit csinálunk éppen? Lali meg elmesélte. Fél óra múlva jön a telefon, hogy ők kifizetik a lányunk hazaszállítását, akármennyibe is kerül. Ott voltunk a szobában, és csak annyit láttam, hogy Lali térdre rogyott, és semmit nem tudott szólni, csak később mondta el, hogy mi történt. (Bereczki Lajos lelkipásztor a Debreceni Református Kollégium évtizedek óta megbecsült tanára. – A szerk.) Ezeket megtapasztalni azokban a bánattal teli órákban! Kibeszélhetetlen fájdalom, de Isten szeretetének áramlása is; és gondviselő kegyelmét megélni, egyszerre volt felemelő és szomorúsággal teli. Anikó: Istennek van hatalma minden szükségünket betölteni. Mondtad, hogy az anyagi gondokról hogy gondoskodott. De az ember nem csak anyag. Hogy tudta a lelki szükségleteiteket is megelégíteni? Marika: Nem tudtunk hazajönni, amíg a hivatalos papírokat alá nem írtuk. Este még a szállodában töltöttük az időt Valenciában, aztán átvittek minket abba táborba, ahol Szilvia szolgált. Bemehettünk a szobába, ahol ő lakott, ott voltak a dolgai. Este pedig az ottani önkéntesekkel lehettünk. Ahogy Isten vigasztalt ott bennünket, valami csodálatos volt. Beszélgethettünk velük, és elmondták a dolgokat, amiket együtt átéltek, hogy Isten hogyan használta Szilvit közöttük, miket éltek át, és miket láttak meg Szilvi életében. Olyan jó volt átélni, ahogy Isten ezeket az örök értékeket említette meg ezeken a fiatalokon keresztül és szomorúságunkban lelkigondozásba vett minket is. Este kicsit el tudtam csendesedni, és átgondoltam Szilvia életének eseményeit egészen onnan, hogy ő megszületett, és Isten elém hozta a megtapasztalásokat, amiket együtt éltünk át. Egész egyszerűen átéltem azt, amit az Írásban is olvasunk, „megteremtem ajkain a hála gyümölcsét”. A fájdalomból felemelt oda, hogy egyszer csak észrevettem, hálát adok dolgokért. Az ő életéért, hogy én itt lehetek azon a helyen, ahova ő annyira vágyott, és láthatom a helynek a szépségét. Erről a földi értelemben szép helyről elvitte magával egy sokkal szebb helyre. Azt fogalmaztam meg magamnak, hogy Isten az, aki őt elvitte. Isten, akit én szeretek, aki szeret engem, aki eddig is hordozott bennünket, aki őt is hordozta, aki nekem adta. Tehát, ha én szeretem Istent, akkor én nézhetem a történteket úgy, hogy Szilvia annál van most, akit én szeretek. Ő jó helyen van. Mindenütt jó lenni, de az Úrral a legjobb. Ott van, ahova én is igyekszem. Emlékszem, hogy így fogalmaztam meg szó szerint: „Hogyan gondolhatom én azt, hogy jobb lenne itt neki, ha az Úrnál lenni mindennél jobb?” Csak egyet kértem az Úrtól, hogy vigasztaljon meg engem is, és tanítson meg továbbélni úgy, hogy Szilvi nem lesz már az életemnek a része. Olyan békességet adott Isten akkor este, ami még most is megvan. Megőrizte ezt a békességet a szívemben. Nagyon nehéz napok, hetek jöttek utána. Most is, ahogy beszélek róla, nagyon elevenen élnek bennem a történtek és hihetetlen fájdalommal tudnak megtölteni. De csodálatos erőt adott Isten napról napra, és ugyanezt éreztem, mint amikor odaköltöztünk az imaházba, és azt mondtam, hogy nem lehet ezt hosszú távon kibírni, hogy ilyen mozgás-nyüzsgés, és a nap 24 órájában „katonai szolgálat” van, és készen kell állni, mert valami mindig történik. Azt mondta Isten, hogy ugyanazzal a hozzáállással fogok tovább is élni, mindig az

„egy nap” erejével. Azzal, amit reggel Istentől elveszek. Ő át fog vinni engem ezen az időszakon, és életem egész idején. Ezt tapasztalom nap mint nap. A legkülönfélébb módon vigasztal; hol egy igével, hol valaki felhív, hol valami emlék felidézésével, ami engem hálára indít. Anikó: Gondolom benned is felébredt a kérdés: „miért?” Marika: Egyszer kérdezte valaki tőlem, hogy soha nem kérdeztem meg, hogy miért? Én azt mondtam, hogy nem. Először is, mert nem vagyok benne biztos, hogy megérteném, és nem nyugodnék meg. A másik, hogy nem is gondolom azt, hogy számon kérhetném az Istent, hogy miért. Sokkal inkább igyekszem arra figyelni, hogy mi az, amit Isten akar mondani nekem ezen keresztül, továbbvinni engem vagy erősíteni. Nagyon hiányzik a lányom, ezt nem tagadom. Amivel ő gazdagította a családi életünket, az a szeretet, ahogy ő jelen volt köztünk, ahogy láttuk az ő életében az Isten kegyelmének munkáját, ahogy őt áldássá tette, ezeknek a megtapasztalása hiányzik. Soha nem ment el mellettem úgy a konyhában, hogy ne tette volna vállamra a kezét, vagy ne mondott volna valami kedves szót, vagy ki ne fejezte volna valahogy a szeretetét. Ez hiányzik, tagadhatatlan. De olyan boldog reménységgel tölt el az, hogy tudom, hogy ő él, ott van az Istennél, és találkozunk. Földrajzi viszonylatban távol vagyunk egymástól. Ő a Mennyben van, mi a Földön. De mi is a Mennybe tartunk! Tényleg nagyon nagy hála van a szívemben Isten iránt, amiatt, ahogyan őt elvitte. Kiragadta ebből a világból egy szempillantás alatt. Nem szeretném, ha fellengzősen hangzana, de valóban az a szívem vágya, hogy ahogyan az Isten megdicsőítheti magát az örömteli és hálával teli eseményekben, akkor én ugyanúgy szeretném, hogy a fájdalmakban, a gyász közepette is megdicsőülne az Isten neve. Ha el is keseredem, nem törvényszerű, hogy meg is keseredjek, hogy szembe forduljak az Istennel. Mi az, ami tanulság? Mi az, amiből én gazdagabban, vagy lélekben megerősödve mehetek tovább? Ami életemben nyereségként jelenhet meg abból, amit ott átéltünk? Az, hogy megláttatta Isten velünk, az élet egy pillanat alatt véget érhet ezen a Földön. Készen kell lennünk! A gyermekeket mindig úgy fogadtam, hogy ők Isten ajándékai. Sáfárságra kaptuk, majd el kell számolni, mit tettünk az ő életünkben, de Isten szuverén abban, hogy ők meddig vannak velünk. Nagyon hálás vagyok az utolsó képeslapért, amit augusztusban küldött a születésnapomra, meg a férjemnek is névnapjára. Nekem azt írta a születésnapi üdvözleten kívül, hogy nagyon köszöni, hogy támogattam őt abban, hogy eljuthasson ide, és hogy szeret. Apjának meg azt, hogy „Köszönöm apa, hogy mindig számíthatok rád!” Azt gondolom, hogy szülőként fontos az, hogy gyermekeink tudják, hogy számíthatnak ránk. Támogatjuk őket abban, amit látunk, hogy mi az Isten akarata az ő életükben. Ennek a biztonsága. Biztos nagyon sok mindent nem csináltunk jól, és sok mindent lehetett volna másképp, de ez mindenképpen az, amit tovább folytatunk a másik két gyermekünk életében. Hogy számíthatnak ránk, szeretjük és támogatjuk őket, hogy az a terv bontakozzon ki az életükben, amit az Isten készített. Nekünk meg ad Isten erőt arra, hogy folytassuk tovább az utunkat, mert a mi utunk nem fejeződött be. Azt a szolgálatot, amit Isten ránk bízott, azt folytatnunk kell, akkor is, ha gyermekünk életben van, akkor is, ha már nem lehet velünk. Kulcsár Anikó (A beszélgetés folytatását februári számunkban közöljük)

12

A kezdetekről Meyer Henrik, mint az egész országos baptista misszió elindítója és vezetője, a népes Wesselényi utcai gyülekezet pásztora, természetesen nagyon ritkán jutott ki Budafokra. Az imaház megépítéséig (1900) vasárnaponként a hívők gyakran bejártak a Wesselényi utcába. Budafokon bérelt helyiségben jöttek össze. Az imaház felépítése után népesebbek lettek az istentiszteletek. Legtöbbször a Wesselényi utcából jöttek az igehirdetők: id. Lehoczky József, Braitigam Henrik, Gromen János, Stimmer István nevére emlékeztek azok, akik erről a korról beszámoltak. Lássunk néhány részletet azokból a feljegyzésekből, amelyeket 1969-ben készítettem erre az időszakra vonatkozóan: Henig Jánosné, Mager Magdolna mondta el a következőket: „1900 novemberében – egy héttel az imaház megnyitása után – voltam először a gyülekezetben. Schepfneiderné vitt el, aki traktátusokkal kereste fel a házunkat. 16 éves voltam akkor. Egy hét múlva az édesapám is jött. Nem maradtunk el többé. Édesanyám egy éven belül bemerítkezett, de én, meg az édesapám csak 1909-ben. Meyer testvér ritkán jött ki. A gyülekezet viszont gyakran bejárt a Wesselényi utcába, különösen úrvacsorázni. Mivel vasárnap nem ültek vonatra, gyakran az édesapám a stráfkocsiján vitte be az időseket – a fiatalok gyalog mentek. Aránylag népes vasárnapi iskola volt. A családokban sok volt a gyerek, nálunk is öt.” (Feljegyeztem 1969 őszén, Henig Jánosné Budapest, Wesselényi utcai lakásában. K. G.) Haunold Sebestyén így számolt be ezekről az időkről: „1900-ban voltam először az imaházban. Édesapámmal mentünk, mind a hét gyerek. Az imaház új volt. Az udvaron díszkerítés, szomorúfűz és padok voltak. Az emeleten a Schepfneider család lakott hét gyerekkel. A gyülekezet legaktívabb és legszebb kora volt az 1900-as években. Az énekkar esténként az utcán énekelt és bizonyságot tettek, meg hívogattak. Én kisfiú voltam, tartottam a lámpát az énekeseknek. Előfordult, hogy kővel megdobáltak. De nem hagytuk abba. Verwagnerné az egyik első hívő, özvegyasszony volt, négy gyerekkel. Fűszerüzletük volt. Egyik lánya Molnárné lett. Molnár Lajosék sokáig meghatározó család voltak a gyülekezetben. A fiúk, Molnár Lajos a cérnagyár igazgatója lett és komoly hívő. A lányukat vette feleségül Lechmann János lelkipásztor, aki Los Angelesben él.” (Feljegyeztem 1969-ben Haunold Sebestyén lakásán, Pestlőrincen. ) Kovács Géza lelkipásztor

Kovács Imre (1964–1966)

Kovács Imre nagy tekintélyű és kiváló igehirdető volt az országos közösségünkben. Hosszú évtizedekig szülőfalujában Biharugrán szolgált, ahol a szolgálata alatt szép baptista templomot építettek. Később Gyulán vállalt pásztori szolgálatot. Innen szólította őt az Országos Közösség vezetése arra – a kommunista korszakban különösen – nehéz és felelősségteljes feladatra, hogy az Egyház-elnök szolgálatát töltse be. Mint egyházelnök vállalata el a pásztor nélkül maradt és megfogyatkozott budafoki nyáj pásztorlását. Részleteket idézek Kovács Imre önéletrajzából (amelyet Bányai Jenő kérdéseire válaszolva mondott el): „1903. március 28.-án születtem Biharugrán. Kisparaszti családból származom. Édesapám nagyon szorgalmas földműves ember volt, édesanyámra pedig mint ügyes, takarékos háziaszszonyra emlékezem. Talán ötéves lehettem, amikor édesanyám ölébe vett és ezt mondta: ’Kisfiam, én valamikor azt olvastam a Bibliában, hogy Isten elrendelte, hogy minden elsőszülött gyermeket az Úrnak kell szentelni. Kisfiam, amikor te még meg sem születtél, én így imádkoztam: Istenem, ha nekem egy kisfiút adsz, én azt Neked szentelem! – Vedd tudomásul, hogy te az Istené

vagy, mert az Úrnak szenteltelek.’ Mikor serdülni kezdtem, édesanyám egy kis Bibliát adott nekem. Én ezt esténként elővettem, és az olajmécs világa mellett olvasgattam. Amikor 16 éves lettem – 1919-ben – betörtek a románok. Éppen a templomban voltunk. Azon az estén azt mondta édesanyám: ’Gyermekeim, menjünk el a hívőkhöz.’ – Ez időben még nem volt imaház Biharugrán, hanem nagybátyámnak, Kovács Ferencnek a házában jöttek össze a testvérek. Amikor az ablak alá értünk az az ének hallatszott ki: ’aki akar, jöjjön, hangzik a szó’. Nem tudtam szabadulni az ének hatása alól. Bennem zsongott: ’Aki akar, jöjjön… aki akar, jöjjön’. Arra nem emlékszem, ki prédikált, arra sem, hogy miről, mert mindig az ének hívogató szava visszhangzott bennem. Ezután már magamtól is elmentem. Az esti istentiszteletekre mentem mindig az imaházba, vasárnap délelőtt szégyelltem elmenni, mert ebben a kis községben a hívőket lenézték. A családban megkezdődött a harc, mert apai nagyanyám buzgó református volt, fanatikusan vallásos. Édesapám akkor már községi pénztáros volt, majd később bíró lett. Augusztusban bemerítés volt a Sebes-Kőrösben. Ekkor láttam először bibliai bemerítést. Amikor megláttam a fehérruhásokat, úgy meghatott a látvány, hogy azonnal kész lettem volna a bemerítkezésre, de eltanácsoltak, mondván, hogy arra még több idő kell. – Fölkerestem édesapámat a községházán, hogy közöljem vele elhatározásomat. ’Édesapám – mondtam – szeretnék elmenni Okányba bemerítésre.’ – ’Eredj, fiam.’ – mondta. Kis szabódás után ismét megszólaltam: ’De édesapám, én is szeretnék bemerítkezni!’ – ’Meggondoltad, fiam?’ – kérdezte. ’Meg!’ – válaszoltam. ’Nehogy elhirtelenkedd, és a hívőkre is, magadra is szégyent hozzál!’ – Olyan örömmel mentem haza, hogy ki nem beszélhetem! Vass János testvér ötödmagammal bemerített a Sebes-Kőrös hullámaiba. Amikor családon belül vita tárgya lett a bemerítkezésem, édesapám azt mondta nagyanyámnak: ’gyermekkeresztség nem számít semmit’.

13 1924-ben olvastam a Békehírnökben a Tanügyi Bizottság felhívását, melyben „próféta-ifjakat” kerestek az országos misszió számára. Ellenállhatatlan vágyat éreztem a jelentkezésre! A szemináriumba nagyon szerény fiúként érkeztem. Akitől a legtöbbet tanultam, s akinek a tanításához egész életemben ragaszkodtam, id. Udvarnoki András (1865–1945) igazgató testvér volt. Az utolsó nyári szünetet Tahitótfaluban töltöttem. Bár sírva váltam el a tahitótfalui testvérektől – szülőföldemet választottam. Egyre erősebb volt az az érzés bennem, hogy nekem haza kell mennem Biharugrára. 1928. október 9én fölavattak a szolgálatra. Az akkori szokásnak megfelelően a prédikátor által, vagyis Kőrösi István testvéren keresztül kérettem meg a felségemet. Házasságkötésünk 1930. szeptember 10-én történt Vésztőn. Huszonhét évi szolgálat után, 1955ben megérlelődött bennem a szolgálati helyem megváltoztatásának gondolata. 1955-ben egyszerre hívtak meg Hajdúböszörménybe, Békésre és Gyulára. Végül is Gyula mellett döntöttem. Kilencévi ottlétem után csak azt mondhattam, hogy helyes volt a lelkiismeret szavára hallgatni. 1958-ban megbíztak a Misszióbizottság elnöki tisztével, majd a Teológián tartottam rendszeres előadásokat, s 1965–67 között átmeneti időre még egyházelnöki tisztet is be kellett töltenem. Csupán a közösség érdekében vállaltam a reám háruló feladatokat. Hálás vagyok Istennek, hogy békességesen és testvériesen adhattam át utódomnak, Laczkovszki testvérnek az elnöki tisztet. Hozzávetőlegesen mintegy hatszáz hitvallót merítettem be. Ez az ország különböző tájain történt, beleértve saját körzetemet is. A legszebb bemerítési emlékeim közé tartoznak azok, amelyeket a Sebes-Kőrösben végeztem. Ez rendszerint Kőrösszakál mellett történt, ahol nem egy alkalommal tíztizenöt község sok ezernyi érdeklődőjének szemeláttára ment végbe a bemerítés. Amikor Gyuláról eljöttem, átmenetileg az elhanyagolt budafoki gyülekezetet igyekeztem patronálni az 1964–65. években. Őszintén mondhatom, nagyon összemelegedtem azzal a kis gyülekezettel, hiszen a budafoki gyülekezet több tagját valamikor én merítettem be a Kőrös-vidéken, onnan származtak el ide a fővárosba. Ez után történt, hogy a prédikátor nélkül maradt dunaharaszti

gyülekezet pásztorlását elvállaltam 1966-ban.” 1972-ben a gyülekezet fennállásának 90-ik évfordulója alkalmából levélben köszöntötte a jubiláló gyülekezetet. Részletek a levélből: „Boldogan gondolok arra a két esztendőre, amit köztetek tölthettem el. Talán a köztetek végzett szolgálatom – ha nem is hozott számbeli nagy gyarapodást – de szeretetben, hitben és a belső egységben való növekedésben hozott némi gyümölcsöket. Nagy örömmel figyelem a gyülekezetetek számbeli és szolgálatban való fejlődését. Hiszem azt, hogy szép jövő áll még előttetek, és hűségeteket, buzgóságotokat meg fogja áldani a mi Urunk. Nemcsak kívánom, hanem imádkozom is azért, hogy az Úr áldjon meg benneteket gazdagon. ’A minden kegyelem Istene pedig, aki az Ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket Ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká. Övé a dicsőség és hatalom örökkön örökké.’ Igaz testvéri szeretettel köszönt benneteket: Imre bátyátok. (sk.) Dunaharaszti, 1972. december 11.” Kovács Imre – mindenki Imre bácsija – a mélyreható igehirdetéseken kívül melegséget, békességet és szeretetet hozott a gyülekezetbe, amely gyógyírként hatott a meghasonlásokban sebeket hordozó testvéreknek. Itteni munkatársai szeretettel emlékeznek rá. Nagy Imre írja: „1964–1966-ig Kovács Imre volt a gyülekezet pásztora, aki akkor a Baptista Egyház elnöke is volt. 1965-ben újabb bemerítési alkalomra volt lehetőség. Ebben az időben megújulás, lelki ébredés kezdődött, az ifjúság egyre erősödött, nagyon szépen szolgált. Kovács Imre bácsit nagyon szerette a gyülekezet, 1966-ban mégis búcsút kellett mondani neki, mert Dunaharasztiban lakott, és a nagy távolság jelentős mértékben akadályozta a szolgálatot” Hasonló módon emlékezik rá a másik munkatárs Puskás Mihály: „Imre bácsinak komoly, hitmélyítő tanításai voltak. A gyülekezet nagyon szerette őt, egység és békesség volt a szolgálata alatt. Bensőséges, családias légkör alakult ki ittléte alatt. A taglétszám stabil maradt, nagyarányú növekedés nem volt.” (Részlet Kovács Géza: Budafok történelme c. kéziratából)

BUDAFOKI EMLÉKEIM 1973-ban volt a menyegzőnk Gézával, így kerültem a Budafoki Gyülekezetbe. Már lánykoromban is jártam egyszer-kétszer ebben a közösségben, amikor édesapámat (Szegedi Ferenc néhai lelkipásztor) hívták meg ide igeszolgálatra. Hamar beépültem a gyülekezetbe, megszerettem a nyitott szívű, buzgó testvéreket minden korosztályban. Itt születtek gyermekeink, itt volt bemutatásuk, sőt megtérésük és bemerítkezésük is. Férjemmel együtt engem is közelről érintettek a gyülekezet örömei, gondjai, áldásai, terhei. Talán nem volt olyan család, akiknél nem jártunk, vagy akik nem látogattak meg bennünket. A vendégszeretet gyakorlása kimagasló volt. Egyes családok időnként egy egész padsornyi vendéget hívtak meg vasárnapi ebédre, pedig az otthoniak létszáma közelítette a tizet. Az új épület nyitotta meg annak lehetőségét, hogy vasárnap délelőtt az istentisztelet után együtt beszéljük meg kis csoportokban, ki milyen üzenetet nyert, és milyen változásokért imádkozik a következő napokban. Igazi, mély közösségi alkalmak voltak ezek. 1988–90 között az USA egyik nagy egyetemén (East-Lansing, Michigan) dolgozott kutató férjem. Nehéz volt búcsút venni családunknak a gyülekezettől, és a rokonságtól, de a kapcsolat azokban az években is szoros maradt. Közben viszont világosan megérlelődött Gézában, hogy az ÚR egy teljesen új missziós területre hívja visszaérkezésünk után. Akkor még ismeretlen fogalom volt a gyülekezetplántálás, de a Budafoki Gyülekezet fiatal lelkipásztorával együtt elfogadta ezt az új látást, és áldó imádsággal kirendelt bennünket a járatlan útra. Örömmel látjuk, hogy erre a szolgálatra az évek folyamán több vezető presbitert is „adott” a Budafoki Gyülekezet, amit nem veszteségként él meg, hanem a növekedés különleges kegyelmeként. Nagy hálával és szeretettel: Dr. Kovács Gézáné, Ildikó

14

Az IGE ma is hatalmasan működik! Évekkel ezelőtt kapcsolódtam a Gedeon Társasághoz. Ennek oka egyszerű volt: sokáig kutattam, honnan és hogyan lehetne Bibliákat szerezni, mert az ismeretségi körömben sokan voltak, akiknek égető szüksége lett volna rá. Aztán a Gedeon Társaságnál azzal kellett szembesülnöm, hogy tag csak az lehet, aki férfi, akinek felsőfokú végzettsége van (van egy egész hosszú lista, milyen végzettségeket fogadnak el), vagy olyan vállalkozó, gazdálkodó, akinek legalább két-három alkalmazottja is van. De legfőképpen csak az lehet tag, aki hajlandó és tud az idejéből felajánlani arra, hogy a Szentírást az emberek között hivatásszerűen osztogassa. A Szentírás osztása négy területen történik: kórházban, iskolában, szállodában és börtönben. A börtönhöz még oda lehet számolni a fegyveres erőket, tehát a rendőrségi dolgozókat, a börtönben dolgozó alkalmazottakat, a tűzoltókat is. Alkalmanként ezekre a helyekre visszük, és személyesen adjuk át a Bibliákat. A Biblia alatt elsősorban az Újszövetséget, a Zsoltárok és Példabeszédek könyveit értjük itt Magyarországon. Nem mintha nem tartanánk fontosnak a teljes Ószövetséget is, de az a tapasztalatunk, ahhoz, hogy az emberek megismerjék az evangéliumot és megtérjenek, az Újszövetségre van szükségük. Egy új hívő számára nagy segítséget jelent a zsoltárok és a példabeszédek sok-sok bölcsessége. Természetesen a Biblia számomra személyesen is sokat jelent. Nekem a Biblia változtatta meg az életemet. Amikor nagyon nagy bajba kerültem és elkezdtem a saját problémáimból keresni a kiutat, akkor egyetlen egy útmutatót, érvényes és hatásos jelzőtáblát találtam: a Szentírást. Nem egy módszert találtam, mert a Biblia nem módszereket közöl, hanem egy élő kapcsolatot. A bibliaolvasás életszerű cselekvés. Ez segített át a nehéz napokon, hónapokon. Pedig nagy bajban voltam, olyan helyzetben, amikor az emberek nagy része az öngyilkosságba menekül. Be kell vallanom, ez nekem is megfordult a fejemben akkoriban, de kerestem a kiutat és a Bibliában találtam meg, Isten szavában. Abban a könyvben, amiben üzenetet kaptam Isten szeretetéről. Hogy mennyire volt nehéz az a helyzet, elég legyen annyi, annak ellenére, hogy hívő családba születtem, életem egy szakaszában elkezdtem a bűn felé fordulni, és a világ csábításának engedni. Megtérésem előtt két dologgal nem foglalkoztam, a fegyverkereskedelemmel, és a drog árusításával. Annyira belementem a mindenféle szintű bűnbe, sőt bűnözésbe, hogy csak szégyennel tudok erre gondolni. Akkor az történt, hogy éreztem belül, amit teszek nem helyes, de nincs erőm ahhoz, hogy kievickéljek abból a helyzetből, amiben vagyok. Isten igéjéből megértettem, hogy Isten szeret engem, és képes is engem megváltoztatni. Teljesen új egyéniséget, személyiséget nyertem tőle a Jézus Krisztusba vetett hit által. Azáltal, hogy elhittem, Jézus Krisztus meghalt érettem a Golgotán és feltámadt és képes megtenni, hogy életemet az Ő dicsőségére éljem. Tudom, sokan azt gondolják, hogy ma már a bibliaolvasás nem divat, és ezért kár is fáradozni a Biblia osztogatásával, de egészen különös történeteink vannak. Volt például, amikor a Biblia egyetlen lapocskája mentette meg valakinek az életét. Úgy történt, hogy egy iskolai bibliaosztás után az egyik fiú darabokra tépte a Bibliát, s szó szerint a szélnek engedte. Ebben az esetben igazán úgy tűnhet, igazán kár volt ennek a gyereknek Bibliát adni. Ám Istennek különös terve volt ezzel a Bibliával. Aznap este a város folyójának a korlátjára kapaszkodott fel egy lány, aki el akarta dobni az életét. A szél egy különösen finom lapocskát sodort az arcába, ami odatapadt a homlokára. Amikor levette, egy papírt látott, s az tele volt írva, apró-apró betűkkel. A lány olvasni kezdte a történetet, s aztán lekászálódott a korlátról, mert tudni akarta a történet folytatását is. Ráismert ugyanis a Biblia szövegére. Új reményt és új életet nyert. Tehát nem felesleges egyetlen egy szétosztott Biblia sem! Olaszországban történt egy hasonló eset, amikor egy fiatalember az

iskolában kapott Bibliát az egyik nagyáruház papírgyűjtő konténerébe vágta, mondván: „Mit érdekel engem ez a könyv?!” Talán azt gondolta, hogy „papírnak papír közt a helye”. Ám arra nem gondolhatott, hogy a konténerben éppen ébredezett egy hajléktalan, aki az előző napi részegségét pihente éppen ki a konténerbe bújva, s a repülő Újszövetség éppen a fején koppant. A hajléktalan megnézte, mi az, s a Biblia végén megtalálta annak a Gedeon csoportnak a címét, aki az iskolában Bibliát osztott. Elkezdte olvasni a könyvet, s aztán személyesen felkereste az ottani Gedeon Társaságot. Testvéreink segítettek neki megérteni a Szentírást, és Jézus Krisztus szeretetét, hogy Isten azért küldte Jézus Krisztust erre a földre, hogy minket megkeressen és megtartson. Egy másik ilyen történet arról tudósít, hogy egy bányamérnök – műszakba indulva – elvette a lányától a Bibliát, mert már korábban is tiltotta az olvasását. Berakta a zakója zsebébe és elment dolgozni. Amikor lement a munkatársakkal a tárnába, ez a Biblia ott lapult a zsebében. Aznap azt a bányaszakaszt sújtólég-robbanás érte. A mérnök 16 munkatársával együtt lenn rekedt. Napokba telt, mire a felszínről el tudták érni azt a helyet, ahol a robbanás után ez a kis csapat meghúzta magát. Amíg a szabadításra vártak, a bányászlámpa világánál elkezdték olvasni az Újszövetséget, s az evangélium jó híre, az hogy Isten szeret minket, megragadta és döntés elé állította őket. Elfogadták az Úr Jézus Krisztus, mint személyes megváltójukat. Amikor a felszínről a mentőcsapat megérkezett, sajnos senkit nem találtak életben, de a könyv végén 17 név sorakozott ott saját kezű aláírással, ahol a döntéshozó aláírhatja a nevét, hogy ő is elfogadja Krisztus váltságát magára nézve. Fizikailag már nem éltek, de azt hiszem, hogy ennek fényében bízhatunk abban, hogy örök életre jutottak. Ezek a történetek mind-mind azt bizonyítják: ma is érdemes a Bibliát szétosztani. Ám azt mondhatja valaki: ezek mind tőlünk távol történtek! Oroszországban volt, ahol leszállt a híd korlátjáról a lány, a hajléktalan Olaszországban jutott hitre… Hadd mondjak el egy személyes történetet! Pár évvel ezelőtt anyósom bekerült a gyulai tüdőszanatóriumba tüdőrákkal és annak szövődményeivel. Az utolsó stádiumban ott kezelték, s ott érte utol az Istentől jövő hazahívó szó. A személyzet összepakolta az összes cuccát egy kórházi zsákba, s sógoromnak nem csak a halálesettel kapcsolatos dokumentumokat, de ezt a zsákot is átadták. Aztán eltelt néhány év és a zsákot senki nem bontotta fel. Aztán egyszer elkezdtünk rendet rakni Békéscsabán a kamrában, s ez a zsák is előkerült. Amikor kipakoltuk, nem csak a személyes tárgyak kerültek elő – papucs, hálóing stb. –, hanem egy Újszövetség is. Persze ezt nem dobtuk ki, és egy idő után újra a kezembe került, kezdtem olvasgatni. Azt láttam, hogy a hátlapján – ahol az a felszólítás olvasható: „Írd ide a neved, ha akarod Megváltódként elfogadni Jézus Krisztust” – három különböző kézírással három bejegyzés szerepelt. Nem az anyósom kezétől származott a bejegyzés, hiszen ő már kislány korában elfogadta az Urat, és az életét hívő asszonyként élte, így nevelte fel a feleségemet és a testvérét is, szívükbe csöpögtetve azt a reménységet, amely az Istenbe vetett hiten alapszik. Tehát bizonyos vagyok abban, hogy anyósomnak nem kellett döntenie a kórházban az Úr Jézus mellett, de jó volt, hogy ott volt ez az Újszövetség, mert megerősödésére volt a nehéz pillanatokban. Ám az, hogy a másik három embernek is ott szerepelt a döntése, azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem volt felesleges eljuttatni a kórházi ágyak mellé, a betegeknek a Bibliát. A Menedékben végzett munkám során is tapasztalom Isten igéjének az erejét. Többször láttam olyanokat, akik el merték fogadni Isten igéjének a tanácsát, mertek bízni, merték követni az Istentől jövő útmutatást, amely arra vonatkozik, hogy Isten nem akarja, hogy bárki is meghaljon a bűne miatt, mert ő azt akarja, hogy egyetlen ember se jusson kárhozatra, ítéletre, hanem örök életre jusson. Ezért a legdrágábbat, egyszülött fiát áldozta föl. Sehol nem tapasztalhatunk ilyen szeretetet! S ha valaki veszi a bátorságot, és rááll ezekre az isteni ígéretekre, meg fog változni az élete Volt egy ismerősöm, aki később jó barátom is lett. Mivel én Erdélyből

15 származom, könnyen összeismerkedtünk, mert ő is Erdélyből származott. Egy hajléktalan szállón élt, közel az imaházhoz. Rendszeresen átjött az imaházba, s egymás mellé ültünk. Tolmácsoltam neki. Ennek az lett a vége, hogy megtért és elkezdte ő magának olvasni a Bibliát. Először román nyelven, aztán később magyarul is. Most elmondhatom róla, hogy van három gyermeke, hívő lányt vett feleségül, és Isten megáldja az életüket, munkájukat minden területen, amiben keresik az Ő akaratát. Azt hiszem, otthonainkban is érdemes olvasni a gyermekeinkkel együtt a Szentírást. Lehet, hogy az is egy lehetséges módszer, amit mi teszünk. Azon igyekszünk, hogy lehetőleg minden este együtt vacsorázzunk, s vacsora után pedig szánunk arra is időt, hogy a lelkünk táplálkozzon. Én magam olvasom a Bibliát, lehetőleg minden este, és együtt imádkozunk. Ez egy olyan példa, amit szeretnék a fiaimmal együtt megélni. Akarom,

Tahi 2012. november 25. Tamási Áron művének ismert alakja, így fogalmazza meg létünk értelmét és célját: „Mi célra vagyunk a világon? Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” De kicsodák is vagyunk, és milyen ez a világ, amelyben otthonra lelhetünk? Már apró gyermekkoromban szembesültem azzal az ellentéttel, amely az ateista és a vallásos tanítások között feszült. Hívő családban nevelkedvén nem volt kétséges számomra a helyes irány, mégis vágytam arra, hogy saját felismerésből következetes meggyőződéssel válasszam meg életutamat. Nyári estéken a fűbe hanyatt dőlve hosszasan csodáltam a csillagos égboltot. (Abban az időben még nem volt ilyen erős az éjszakai fényszennyezés.) Az eget szemlélve gondolataink határai is omladoznak. Milyen gyönyörű és milyen tökéletes! Nem kétséges, hogy egy ilyen precíz rendszernek rendszerezője is kell, hogy legyen! Az elméleti fizikusok az „M” elmélet megszületése óta 11 dimenzióról beszélnek, ennek pedig csak szűk része a számunkra is érzékelhető tér és idő. A fellelhető adatok alapján egyszer megkíséreltem kiszámolni, hogy egy felnőtt ember a maga 70-80 kilójával, körülbelül hányad részét teszi ki a világegyetem tömegéhez képest. Az arány elképesztő. A 0,00………001 a tizedes vessző után írjunk még 130 db nullát és végére egy 1-est, ez lenne az ember. Földi viszonylatban ennél még egy homokszemnek is, nagyságrendekkel nagyobb a jelentősége. Látszólag ugyan elhanyagolható lények vagyunk, Teremtőnk számára mégis fontosak. A Bibliából ismert bűneset azonban elválasztott minket Istentől. Évezredek óta bolyongó lelkek vagyunk, akik szenvedések közepette a visszatérés lehetőségét reméljük, hogy ismét otthonra lelhessünk. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a kereszténység csupán egy az öt világvallás közül, és mi épp ebben a kultúrkörbe születtünk bele. Lényeg az Istennel való kapcsolat keresése, ezt pedig a legtöbb vallás is gyakorolja. Később az evangélium üzenete döbbentett rá, amikor felismertem, milyen hatalmas a mi Istenünk. Nem csak megalkotott egy hatalmas és csodálatos világot, hanem Jézus Krisztus által hozzánk hasonló porszemmé is tudott válni érettünk. Ő maga lett a teremtett világ értelme és gondviselője. A keresztény hitünk lényege immár nem egy szánalmas emberi vallásos törekvésben rejlik, hanem annak az örömüzenetnek megértésében, hogy a hatalmas Isten, Szent Fia által nyújtotta ki értünk megmentő kezét. Ha ezt egyszer megértettük, hiba lenne az Ő szeretetét elutasítani, figyelmen kívül hagyni. Mindig időszerű az ige: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félel-

hogy a fiaim legyenek kíváncsiak az igére, legyen érdeklődésük Isten akarata iránt. Azt az ígéretet kaptuk Ézsaiás prófétán keresztül, hogy Isten igéje soha nem tér vissza dolgavégezetlenül. A hallott, az olvasott ige, az elmondott történetek – szándékosan nem használom a mesélni kifejezést, mert ezek valóságos történetek, nem mesék – beépülnek majd az életünkbe, és mint élő ige elvégzi bennünk, amit Isten el akart végezni. Isten igéje olyan, mint a kétélű kard. A legbensőnkig elhatol és segít megváltoznunk. Ha kell, mint a metszőolló lemetszi rólunk azokat az indulatokat, érzéseket, amelyek nem helyesek, de van, amikor felépít, bátorít, buzdít. Azt tapasztalom, hogy mindazoknak az életében, akik komolyan vették a Biblia üzenetét, van igazi élet és gyarapodás. Molnár Tivadar

me. A józaneszűek mind eszerint élnek.” Igen! Ha Istent félő emberként életünket Ő reá bízzuk, Szentlelke által formál minket. Elkezdünk harmonizálni Lényével. Gondolkodásunk, életünk és értékrendünk átalakul. Már nem a világ törtetésének kényszersodrásában leszünk, hanem az Úr igéje ad bölcs szívet. 1Tim. 6:6–8: „De valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel; Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” Tedd most fel Te is magadban a kérdést! Hogyan tovább? Istennel vagy nélküle? Az evangelizáció Isten szeretetének és kegyelmének reklámozása. Ez nem olyan, mint egy kereskedelmi termék propagálása, amire rábeszélnek, megveszed és lehet, hogy már másnap csalódsz benne. Ezek a fiatalok, akik előttem is szóltak, gyakorló hívők, nem kényszerből jöttek és mondták el bizonyságtételüket. Krisztus szeretete áradt túl beszédükön, hogy Téged is elérjen, meggyőzzön. Én magam is tapasztalatból mondhatom: Ugyan Isten nélkül lehet élni, de nem érdemes. Nemrég találkoztam egy gyerekkori barátommal, akinek az édesapja lelkipásztor volt. Elmondta, hogy apukája nagybeteg. Talán már csak néhány hete van hátra, mégis jó látni, ahogy romolhatatlan örömmel és békességgel várja a haza hívó szót. Ez hát a szakadék, hitetlen és hívő között. Még az elsőnek a földi elmúlás gyötrelmet és kudarcot jelent, addig az utóbbinak győzelmes célba érést. Most játsszunk megint a számokkal! Azt mondom egymilliárd forint. Ez egy átlagember szemében nagyon sok pénz. Ha ez a tied, gazdag vagy, talán még unokáid is gondtalanul élhetnek. De ha ennyi adósságod van, szánalmas és kilátástalan a jövőd. Számládon leírva csak annyi a különbség, hogy első esetben a számjegy előtt egy + jel van, még utóbbinál egy –. Tedd most gondolatban életed Isten mérlegére! Vajon nyereséget könyvelhetsz el vagy talán mérhetetlen adósságot? Ha az utóbbi terhe sújtana, ne add fel! Jöjj a Megváltóhoz, aki életével és vérével neked is váltságot szerzett. Engedd, hogy adósleveled számjegyének mínuszát írja felül az Ő keresztje! A Sátán próbálkozik elhitetni, hogy neked már késő. Túl sok a helyrehozhatatlan bűnteher a válladon. Vétkeidre már kevés az Úr Jézus áldozata. Ne higgy neki! Amíg tart a kegyelmi idő addig mindenki számára nyitva az út a megtérésre. Egy vasúti szerelvény is több száz tonna, mégsem a mozgó tömeg tehetetlensége dönti el a célirányt. A váltókezelő egy mozdulattal megváltoztathatja az útvonalat. Tekints most életed útjára! Jól áll a váltód? Ha nem, hát váltsd át, és most már irány ezerrel Jézushoz! Zákány Zoltán

16

FEKETE ISTVÁN

Csak az elmúlt gyermekéveknek voltak olyan ragyogó napjai, mint az a vasárnap. Éjjel esett az eső, a szőlőlugas levelein ezer vízcsepp szikrázott és a harangszó is olyan üdén hintázott a levegőben, mintha harmatban mosakodott volna. Harmadik harangszó után már mindenki a helyén ült a templomban, a mise lassan csordogált a prédikáció felé, a maga ragyogó vasárnapi útján. – Ne tegyétek azt másoknak, amit nem akartok, hogy nektek tegyenek – hangzott az intés a szószékről és én ezen a nagyon öreg bölcsességen hosszan elgondolkoztam. Még otthon is eszembe jutott, amikor a szomszéd kutyáját oldalba dobtam. Nekem se esne jól, ha egy akkora kő csattanna a bordáimon... bár nem tudtam, hogy az állatokra is vonatkozik – a példabeszéd. A falon kalitka lógott s benne egy vadgalamb. Nem gerle, és nem örvös galamb, hanem igazi vadgalamb, melyik nagy fák odvában költ és úgy búg, mint az orgona. Igen, tegnap még búgott, de mára, mintha elfelejtette volna a dalt, ami a madarak imádsága. A búgás egy nagy bükkfáról hallatszott, de aztán elhallgatott és Berta Jancsi azt mondta: – Most bement a likba, ami a fán van, ha akarnám, meg is foghatnám... Jancsinak nagy tisztelője voltam, mert hét országra szóló csibész volt és mellettem, mint „rossz szellem” működött, de azért erre azt mondtam, hogy: nem hiszem. – Nem lehet azt a fát megmászni... – Neem? Mit adsz, ha megfogom a madarat? – Bicskát. Halas bicskát, de csak búcsúkor. Jancsi egy kicsit latolgatta a búcsú távolságát, és a bicska valószínűségét, aztán mászni kezdett. Magam is jó famászó voltam abban az időben, de Jancsi barátom művész volt, aki úgy ment felfelé a fa síkos törzsén, mint a mezei poloska. – Úgy is kirepül – gondoltam –, de a galamb nem repült ki. Talán fiai voltak, talán azt hitte, nem lehet benyúlni? Nem tudom. Reszkettem a madárért, hogy az enyém legyen, és nagyot dobbant a szívem, amikor Jancsi benyúlt az odúba. – Megvan!

A galamb rémülten vergődött, aztán eltűnt barátom öblös ingében. – A bicskának legyen karikája is, hogy madzagra kössem – egészítette ki Jancsi a megkötött üzletet. – Itt a madarad. Boldog voltam. Kalitkába tettem, vizet adtam neki, és búzát is – mi tagadás – a templomban is csak rá gondoltam. Örömöm aztán egyre csökkent és most csak néztem a kalitkában gubbasztó galambot, és szerettem volna, ha megszólal. De nem szólalt meg. Csak ült a kalitka rácsán túl, valami irtózatos messzeségbe nézett. Addig néztem, míg elaludtam.

És álmomban búgni kezdett, és előttem megjelent a táj, amit elvettem tőle. Az erdő, amely néma lett nélküle, a szikla, amely felett átszállt, a patak, ahová inni járt, a ködös messzeség, ahová elrepült, a párás magasság, ahonnét mindent látott. Panaszos siránkozása szinte fojtogatott. A kalitka rácsa, mintha megvastagodott volna és elzárta előlem a világot. Nem mehettem játszani, nem mehettem a mezőre, nem mehettem apámhoz, anyámhoz. Vergődtem a rács mögött, és nem tudtam miért. – Miért? – kiáltottam. – Miért? – Ekkor valaki megrázta a vállam. – Rosszat álmodol, hogy úgy nyögsz? – Igen – suttogtam, de álmomat hiába kérdezték. – Elfelejtettem... – Másnap azonban hajnalban keltem, amikor még aludt a ház – csak a fecskék csiviteltek áhítattal nézve a kelő napot. Odamentem a kalickához és kinyitottam ajtaját. – Eredj madár! – Néztem utána, míg csak láttam és a szívemben boldog, nagy sóhajtások születtek. – Azóta vele repülök minden szabad madárral, azóta az én házamban nem volt rab madár és azóta: nem teszem mással azt, amit nem akarom, hogy velem tegyenek, mert emlékeim távoli, árnyékos erdejében ilyenkor szomorúan búgni kezd a vadgalamb.

Karácsonyi ének Már 20 éve történt, amit le szeretnék írni. Átélhettem, hogy egy énekben milyen sok áldás, erő és vigasztalás van. 1989. december 17-én születtek meg Szilágysomlyón iker lányaim, Edina és Anita. Mivel nem érték el a 2500 grammot, nem engedtek haza a kórházból karácsonyra. Az otthonom kb. 30 km-re volt a kórháztól, és itthon várt rám a 14 hónapos kisfiam. Bár a lányok egészségesek voltak, én mégis nagyon el voltam keseredve, mert a karácsonyt én is szerettem volna szeretteim körében tölteni. Ez az időszak a forradalom napjaira esett, és nagyon nagy zűrzavar uralkodott mindenütt. Az orvosok biztattak, vigasztaltak, hogy lesz karácsonyfa a kórházban. Akkor már érkeztek a segélyek Magyarországról, és fogunk kapni magyar kenyeret. Voltak hívő testvérnők is a kórházban, és igyekeztünk vigasztalni egymást. Így jött el a karácsonyeste. 11 óra tájban, amikor már mindenki elcsendesedett, felhangzott az udvaron az ének: „Öröm, öröm, óh drága kedves hír…” Igaz hogy románul, de ez akkor ott semmit sem számított. Úgyis tudtam az éneket román nyelven is. Hogy mit éreztem, azt nem tudom elmondani! Mintha angyalok jöttek volna és énekelnek, hogy nekem is és a többi betegnek is legyen karácsonya. És az is volt. Mindenki az ablakhoz rohant, az orvosok, ápolók kimentek az udvarra és úgy hallgattuk az éneket. A helyi baptista gyülekezet eljött, kicsitől nagyig, öregek is, mindenki, hogy „kántáljanak” a kórháznál. Úgy éreztem magam, mintha a gyülekezetben lennék, mert ez hiányzott annyira, és én is énekeltem velük. Több éneket is énekeltek, a lelkipásztor köszöntött mindenkit és imádkozott. Talán most nem olyan nagy dolognak tűnik ez, de akkor 1989-ben ez egy csoda volt, mert addig itt ilyet nem volt szabad tenni, nyilvános helyen énekelni. Betöltött minket betegeket is, a karácsonyi öröm, és már nem éreztük olyan elhagyatottnak magunkat. Valóban nagy öröm és áldás egy-egy ének, én mindig is nagyon szerettem énekelni. Attól féltem, hogy ez az élmény fog nekem akkor karácsonykor hiányozni, de az Úr erről is gondoskodott. Ezt a karácsonyt soha nem felejtem el, és úgy gondolok rá, hogy áldott és örömteljes alkalom volt. Ha rá gondolok, mindig csorognak a könnyeim. Szilveszterre már haza mehettünk, és az Úr megáldotta gyermekeimet is. Felnőttek és ők is nagyon szeretnek énekelni. D. Magdolna, Erdély

17

Öt cukor a borítékban

Már nem emlékszem, hol, miben olvastam ezt a bevezető történetet, így sajnos nem tudok hivatkozni a forrásra. Ezért elnézést kérek. Nem kívánok plagizálni. Mégis le kell írnom, mert nagyon szemléletesen mutatja be az „elengedés – megbocsátás” (örök-) életfontosságú kérdését. A Nap már lassan a horizonthoz közeledett, s enyhe langyos fuvallat borzolta Jutumi Boo fekete haját. A halászcsónak gyengén himbálózott, közel az öböl bejárata előtt. Boo aggodalommal vegyes szeretettel gondolt népes családjára, miközben szemei a távoli végtelent kémlelték. Hátha még hazatérés előtt mégis sikerülne egy jó fogásra szert tenni, s nem kellene éhezniük. Bár tapasztalt halász volt, másfél éve nem szívesen evez távolabbra a biztonságot sugárzó öböl közeléből, amelynek mélyén kis törzsi falujának kunyhói hózódnak meg szerényen az eukaliptuszok között. A legtapasztaltabb halásznak tarják a faluban, amióta – úgy másfél éve lehet – olyan rejtélyes módon eltűnt az öreg Zulubu. Egy szép nyugodt napon éjjel ment ki halászni, ahogy máskor is szokott, s nem látták többet. A csónakját se’, pedig nagyon jó építésű hajó volt. Boo megszokásból még egyszer ellenőrzi a szigonypuska kötelének rögzítését az evezőbakon, aztán reménykedve figyeli a víz rezdüléseit. Kicsit már türelmetlen, de már rég megtanulta, hogy a tengeren valójában nem ő az úr. Várni kell. Most megmozdul valami a felszínen. Megfeszíti a szigonypuskáját, és kiold. A szigony süvítve repül a víz fölött, és tompa csapódással telibe találja a sötét foltot. A kötél sivítva, szinte sisteregve csévélődik le a sebesen úszó hal után. Jó, hogy a kötélvég rögzítése stabil. Boo a kezével irányban tartja a kötelet, hogy a csónak ne térjen ki a sebes húzás irányából. Ha a csónak oldalirányú húzást kap, az ilyen nagy sebességnél biztos borulást jelent. A sebesség már egy fél órája egy cseppet sem csökkent, s egyre távolodnak a parttól. Ez nagyon nagy hal lehet. A sziget, a part, a biztonságot jelentő falu viskói már csak egy vékony sötét vonalnak látszanak a beszürkült ég határán, a háta mögött. Motorcsónak-sebességgel rohannak a

végtelen felé, a biztos halál felé, mindig messzebbre. „Csak lenne kezem ügyében a halászkésem, de ott van a padlón. Nem tettem vissza az övembe, amikor azt a szálkát kipiszkáltam a körmöm alól. Most pedig nem érem el. Ha el tudnám vágni a kötelet, megszabadulhatnék. Inkább veszne a szigony, a kötél, veszne a zsákmány, csak megszabadulhatnék. Lehet, hogy Zulubu is így végezte másfél évvel ezelőtt?” Milyen automatikusan mondjuk a „Mi Atyánkban”, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk. Talán – mint évtizedes igehallgatók – már meg is tanultuk, hogy megbocsátás nélkül mi sem remélhetünk az Úrtól kegyelmet, de azért felejteni, elengedni nem nagyon tudunk. Teljesen mindegy, hogy a megbántás nyilát én lőttem-e bele a testvérem/felebarátom szívébe, vagy én kaptam a sebet! El kell engedni! Amíg a megbántás kötele ott feszül közöttünk, sem én nem vagyok szabad, sem ő. Minél tovább tart ez a – Gonosz által létrehozott – állapot, annál távolabb kerülünk a biztonságot nyújtó szárazföldtől, a „Kősziklától”. Ez a kötél az évek során mindig jobban feszül. Mindig jobban belevág a húsunkba. Már szinte belenőtt, annyira odavalónak érezzük. Már megszoktuk, hogy átnézünk egymáson. „Nem tartozhat bele mindenki a baráti körömbe. Különben is, nem én kezdtem. Sok más testvérrel tudok én jó baráti viszonyt tartani. Megvagyok nélküle is.” De gondolj csak bele: hogy éreznéd magad, ha a Mennyei dicsőítő csapatban állandóan, sőt örökké mellette kellene állnod. Ugye kibírhatatlan lenne. Ezt a neheztelés-kötelet még itt kell elvágni, mert ott már nem lehet. (Ilyen kötelekkel, ilyen szívvel nem is lehet oda kerülni!) Mindegy, hogy ki lőtte a nyilat. Te bántottad meg őt, vagy te kaptad a sebet.

1944 karácsonyát írták. Én ötéves voltam a húgom kettő éves, édesapám a fronton. Édesanyám három éve meghalt húgom születését követően gyermekágyi lázban. Édesapám megházasodott, magának nagyon rendes feleséget, nekünk gyerekeket szerető anyát kapott. Mi hárman itthon voltunk, jött a karácsony, édesapám pedig távol a fronton volt. Hogy készült anyánk a karácsonyra miből, volt-e karácsonyfánk nem tudom, ezekre nem emlékszem. Arra azonban életem végéig emlékezni fogok, hogy két nappal 1944 karácsonya előtt az akkori nyírmártonfalvai postahivatal vezetője Róka Teréz személyesen jött el hozzánk, egy levelet hozott. A levélborítékra a címzésen kívül ez volt írva: „Kedves barátom öt szem cukor van benne, az Istenre kérlek, ne vedd ki belőle, hadd menjen haza az én két kis lányomnak. Hadd küldjenek csókot az apjuknak.” A cukorkák sorba voltak a tábori borítékba rakva. Laposak, színesek, nagyon-nagyon édesek voltak. Mi hárman pedig boldogok. Mikóné Molnár Erzsébet (Szalainé Terike nővére) Nyírmártonfalva

Egy megoldás van. El kell vágni a kötelet. Lehet, hogy bántó megjegyzéseddel mélyen szíven találtál valakit. Lehet, hogy te hordozol – ha nem is halálosnak látszó, de – nehezen gyógyuló sérülést. Remélted, hogy az idő begyógyítja, de néha még mindig betolakodik az emlékezetedbe. Bár szeretnéd, mégsem tudod elfelejteni. Magadnak sem akarod bevallani, de egy szállal hozzá vagy kötözve ahhoz, aki – akarva, vagy akaratlanul – megbántott valamikor. Jogosan elvárhatnád a tiszteletet, s mégis mellőzés az osztályrészed. Egyetlen egy megoldás van, az elengedés, a megbocsátás. El kell vágni a kötelet! Nagy Rezső

18

Közös életünk első nagyon messzi utazása Árpival. Nagyon jól éreztük magunkat, gyönyörű helyeken jártunk és tapasztaltuk, hogy Isten vigyáz ránk. Néhányat megosztok... Az időnk nagy részét Bangkoktól délre Ao Nangon és a környező szigeteken töltöttük. Ide éjszakai buszjárattal mentünk, így egy szállást és egy nap kiesést is megspóroltunk. 18 órakor indult a busz, majd kb. 1 óra múlva kiálltunk egy benzinkútnál, egy félórás kerékcserére. Mint kiderült nem kerékcsere volt, de nem is fél óra... Több mint egy óra várakozás után indultunk tovább. Tudtuk, hogy lesz egy megállónk az út alatt és nagyon reméltük, hogy ezt a kényszerpihenőt betudhatjuk annak, mert hogy a másnap reggeli kompot nem szerettük volna lekésni. A tervezett plusz megállót nem hagyta ki a sofőrünk, cserébe úgy tettük meg a 800 km-t, mintha rally pályán lennénk. Napkelte körül arra eszméltünk, hogy kiabálnak, puffanás és a busz megáll. Nekimentünk egy terepjárónak. Az eléggé összenyomódott, nekünk beszakadt a szélvédőnk, de senkinek haja szála sem görbült. Az autóút közepén kiszálltunk, csomagokat kibányásztuk, majd átszálltunk a cserebuszra. Azzal megtettünk mintegy 10 km-t, ahol újra járatcsere történt. Olyan fáradt voltam már, hogy elbóbiskoltam. Nem sokkal később Krabi városban kitettek minket a főút mentén, az erdő szélén…, nem a kompnál. Nem sok elképzelésünk volt, hogy innen merre kell indulnunk, így Árpi gyorsan egyeztetett a helyiekkel, meg is egyezett velük, hogy az egyik platós autón minket is vigyenek le a kikötőbe. Úgyhogy csomagok kézbe, platóra fel, majd szélvészként tovább indultunk. Elértük a kompot, még hárman jutottak fel mögöttünk, aztán kifutott a tengerre. Majd jött a rejtőzködős időszak, ugyanis mi éjszakai utazásra készültünk, de addigra már erősen délelőtt volt, így naptej a bőröndben, a bőrönd meg jó messze tőlünk. Hiába az árnyék, mire Phi Phi szigetre megérkeztünk rettenetesen leégtünk, utána majdnem 2 hétig foszlottunk, mint egy múmia. Árpinak kiszakadt az inge a sok rakodás közben, így neki mintája is lett. Innentől már csak egy szállást kellett vadászni, ami nem tűnt kihívásnak az utazáshoz képest. Másnapra motorcsónakos kirándulást terveztünk a környező kis szigetekre. Induláskor elővettem a fényképezőgépet, ami rögtön elemcserét igényelt. Árpi

nagyon készült, direkt eltette a pótaksikat. Betettem..., és semmi. Egy kicsit szomorkodtunk, mert ez nagyon kedvünkre való program volt, de az élmény így is a miénk. Imádság után fél óra múlva kellett a fényképező, bekapcsoltam... volna, de nem lehetett. Visszacseréltem a használt akkumulátorokra, hátha..., bekapcsolt és egész nap használtuk. Hazafele utolért minket az eső, mintha egy lavór vizet öntögettek volna ránk. Besötétedett, és mi még mindig nem értünk vissza a kikötőbe. Az is megfordult a fejemben, hogy nem lenne jó, ha belénk csapna egy villám. Lehet, itt is megtanultak néhányan imádkozni. Sértetlenül hazaértünk. Még szemezek az élményekből... Egész úton utcai kajákat ettünk, egy kicsit aggódtunk, hogy a gyomrunk talán nem veszi jó néven, de mivel semmi bajunk nem lett, továbbra is így tettünk, mivel ezek nagyon finomak és olcsók voltak. Mikor újra a kontinensre érkeztünk beültünk egy étterembe. Nagyon ízleteset ettem, addig talán a legjobbat. Másnap nagyon rosszul voltam tőle. Egésznapos túránkat félbeszakítva megnéztük a kórházat – belülről. Ételmérgezést diagnosztizáltak, kaptam gyógyszert. Mondták, hogy 3 nap és jobban leszek, estére azonban ez a 3 nap elég kevésnek tűnt. Vissza kellett mennem a doktorhoz. Örökkévalóságnak tűnt, míg intravénásan minden gyógyszert megkaptam. Kilátásba helyezték, hogy ha ez nem segít 20 percen belül, akkor infúziót is kapok, amitől úgy megijedtem, hogy azonnal gyógyultnak éreztem magam, vagy legalább is azt szerettem volna. Mindeneset-

re ez utóbbira nem került sor, hála Istennek. Viszont, ami a várakozásaimon túltett, mind a két alkalommal a helyiek elvittek az orvoshoz. Segítettek, szükség esetén fordítottak. Másfél nap alatt meggyógyultam, igazából egy napra vontuk ki magunkat a csavargásból. Aznap Gyöngyi a Máté 16:18-at idézte a facebookon: „Kígyókat vesznek kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegre teszik a kezüket, és azok meggyógyulnak.” Hazaút előtti éjszaka addig soha nem látott allergia jött ki rajtam. Imádság után ugyan bevettem gyógyszert, de arra sem nagyon volt példa, hogy egy ilyen ronda kiütés halom 3 óra alatt alig láthatóvá váljon, így mindenféle kín nélkül utazhattunk haza. Mikor megérkeztünk 22 óra utazás után, kiderült, hogy a csomagomat Moszkvában hagyták. Mikor a problémát jeleztük, elbeszélgettünk a repteresekkel. Kérdezték, hogy mekkora a hó Moszkvában, mondtam 10 cm. A hölgy elcsodálkozott (a leszállópálya mellett ugyanis csak ennyit láttunk). Majd később megtudtuk, hogy Moszkvában az időjárás miatt korlátozták a légi forgalmat, majd hazaérkezésünk után még tovább szigorították. Erről mi mit sem tudtunk a kinti híradásokból, de gond nélkül hazaértünk és legalább nem stresszeltünk miatta. Másnap este a bőröndöm is sértetlenül megérkezett. Mindezek alapján úgy tűnhet, hogy végig csak gond és probléma ért minket, de ez nem igaz. Ezeket inkább azért osztottam meg, mert megkeseríthették volna a pihenésünket, de nem tudták. Nagyon jól éreztük magunkat. Tény, hogy ennyi fura dolog 2 héten belül még soha nem történt velünk. Minden ponton lehetett volna sokkal rosszabb a végkifejlet, de Isten vigyáz ránk. Babus Barbara

Először is szeretném megköszönni a gyülekezetnek, hogy imával kísértek engem. Szeptember óta élek itt Belgiumban, és hála Istennek jól vagyok. Az elején a lakáskeresés nem volt egyszerű, de szerencsésen találtam magamnak helyet, és közben megismerkedtem egy cseh lánnyal. Az első hetekben gyülekezetet is kerestem, és találtam egy angol nyelvű imaházat, nagy meglepetésemre a cseh lány is ott volt. Nagyon örülök a gyülekezetnek, mert nagyon kedvesek, és örülök annak is, hogy megismerkedtem azzal a lánnyal. Következő év márciusában már a szakmai gyakorlatomat fogom kezdeni egy nemzetközi cégnél Brüsszelben. Amikor volt az interjúm, nagyon áldásos helyzetben voltam, mert amikor behívtak, már lezárult a jelentkezés, de láttak bennem valamit, ami után érdeklődtek és mondták, hogy örömmel alkalmaznak. A jövőben tele vagyok tervekkel, az első célom az, hogy hazamenjek az ünnepekre. Nagyon hálás vagyok a gyülekezetnek, hogy gondolnak rám, és várom a találkozást. Jó érzés tudni, hogy van egy hely, ahova mindig visszamehetek és szeretettel várnak engem. Mindenkinek a legjobbakat kívánom, és Isten áldását! Tran Sherilyn

19

Görbe tükör MŰKÖDNI FOG??? Sátán összehívta a démonokat a világ minden tájáról. A megnyitó beszédében ezt mondta: – Nem tarthatjuk vissza a keresztényeket attól, hogy eljárjanak istentiszteletre. Nem tarthatjuk vissza őket attól, hogy olvassák a Bibliájukat, és hogy tudják az igazságot. Még csak attól sem tarthatjuk vissza őket, hogy egy bensőséges kapcsolatot alakítsanak ki a Megváltójukkal. Ha egyszer megszerezték ezt a kapcsolatot Jézussal, megtört a hatalmunk felettük. Úgyhogy engedjétek, hogy elmenjenek istentiszteleteikre, engedjétek, hogy magukhoz vegyék az úrvacsorát, de lopjátok el az idejüket annyira, hogy ne legyen idejük arra, hogy igazi kapcsolatot alakítsanak ki Jézus Krisztussal! – mondta a Sátán. – Hogyan tegyük ezt? – kiabálták a démonjai. – Kössétek le őket az élet mellékes dolgaival és találjatok ki számtalan cselt, amikkel lefoglalhatjátok a gondolkodásukat" – válaszolta ő. 1. Kísértsétek őket azzal, hogy költsenek, költsenek, költsenek és kérjenek kölcsön, kérjenek kölcsön, kérjenek kölcsön! 2. Győzzétek meg a feleségeket és a férjeket, hogy dolgozzanak 6-7 napot egy héten, 10-12 órát egy nap, így megengedhetik maguknak az üres életformát. 3. Tartsátok vissza őket attól, hogy időt töltsenek a gyerekeikkel! Mihelyt a családok darabokra hullanak, az otthonaik többé nem lesznek biztonságos menedékek, ahol meg lehet pihenni! 4. Stimuláljátok túl az agyukat,

hogy ne legyenek képesek meghallani azt a „halk, szelíd hangot!” 5. Csábítsátok őket arra, hogy kapcsolják be a rádiót vagy a magnót, amikor vezetnek..., hogy folyamatosan hagyják bekapcsolva a tévét, a videót, a CD-lejátszót és a számítógépet az otthonaikban, és gondoskodjatok arról, hogy minden üzletben és étteremben a világon dübörgő zenét játsszanak folyamatosan! Ez majd bezsúfolódik az agyukba és megtöri a kapcsolatot Krisztussal. 6. Töltsétek fel a dohányzóasztalokat magazinokkal és újságokkal! Nyomjátok az agyukba a híreket 24 órán keresztül! Törjetek be a vezetés perceibe hirdetőtáblákkal! Árasszátok el az e-mail postafiókjaikat szeméttel, katalógusokkal, amikből online lehet rendelni, sorsolásos játékokkal és mindenféle hírlevéllel és promóciós ingyenes ajánlatokkal, szolgáltatásokkal és hiú reménnyel! 7. Tetessetek sovány, gyönyörű modelleket a magazinokba és a tévébe, hogy a férjek azt higgyék, hogy a külső szépség a fontos és aztán elégedetlenekké váljanak a feleségükkel! 8. Tartsátok fáradtan a feleségeket olyannyira, hogy ne maradjon erejük szeretni a férjüket. Adjatok nekik fejfájást is! Ha nem adják meg a férjüknek azt a szeretetet, amire szüksége van, hamarosan máshol fogják azt keresni. Ez jó hamar szétszakítja a családokat. 9. Beszéljetek nekik télapóról, nehogy megtanítsák a gyerekeiknek a karácsony igazi jelentését. 10. Adjatok nekik húsvéti nyuszit,

így nem fognak beszélni az Ő feltámadásáról és a bűn és a halál feletti hatalmáról. 11. Még ha el is utaznak pihenni, tegyetek arról, hogy hajszolják ott is túl magukat..., hogy kimerülten térjenek vissza. Tartsátok őket túl elfoglaltan ahhoz, hogy kimenjenek a természetbe, és Isten teremtményeit csodálják. Küldjétek el őket inkább vidámparkokba, sporteseményekre, színdarabokra, koncertekre és moziba. 12. Tartsátok őket elfoglaltan, elfoglaltan, elfoglaltan! Így amikor lelki találkozóra mennek, nyugtalan lelkiismerettel fognak távozni. 13. Zsúfoljátok tele az életüket sok jó kifogással, hogy ne legyen idejük keresni Jézus hatalmát. Így egy idő után a saját erejükből fognak dolgozni, fel fogják áldozni az egészségüket és a családjukat egy elég jó cél érdekében. „Működni fog! Működni fog!”– üvöltötte a szörnyű sereg. Mekkora terv volt! A démonok buzgón indultak teljesíteni a megbízatásukat, hogy a keresztények minél kevesebb időt hagyjanak Istenre és a családjaikra szerte a világon, hogy a karácsony csak az ajándékok hajszolásából álljon; hogy a feltámadás ünnepe a nyúl és tojás ünnepe legyen; hogy a hívőknek minél kevesebb idejük maradjon mesélni másoknak arról, hogy Jézus hatalma hogyan változtatta meg az életüket. Azt hiszem, a kérdés az, hogy sikeres volt-e Sátán ebben a cselben? Döntsd el te magad! Forrás: Internet

k Amikor az első óceánjáró elindult a túlsó e t e n é partra, egy utas a fedélzetről leesett a tengerbe. tört

vergődött a vízben, kiabált, integetett és próbálta Vidámfelhívni magáraTehetetlenül a hajón utazók figyelmét. Végül egy ügyvéd, egy politikus és egy evangelizátor észrevette küzdelmét. Az ügyvéd odakiáltott neki: „Ne készítsem el a vádiratot, hogy bepereljem az ön nevében az óceánjáró tulajdonosát?" A politikus megígérte, hogy törvényjavaslatot készít elő a kongresszus következő időszakára, hogy tegyék biztonságosabbá a hajókat. Az evangelizátor mosolyogva mondta: „Igen, testvér! Már látom az egyik kezed! Fölemelnéd a másikat is?"

Valaki először került a vasfüggöny mögül Amerikába, és első élményeiről ezt írta barátjának: „Nem voltam felkészülve a termékek hihetetlen gazdagságára, amiket az itteni üzletekben lehet találni. Első bevásárló körutam alkalmával láttam ezt a feliratot: Powdered milk (tejpor), az ember csak vizet ad hozzá és tej lesz belőle. Aztán láttam ezt: Powdered orange juice (narancspor), az ember csak vizet ad hozzá és narancsital lesz belőle. Aztán láttam ezt: Baby powder – ezt gondoltam magamban, micsoda ország! Egyszer egy keresztyén így szólt nem keresztyén barátjához: „Túl sokat káromkodsz!” A hitetlen ezt válaszolta: „Úgy van, de nem gondolom komolyan. Te is sokat imádkozol, és te sem veszed komolyan.”

20

ISTENTISZTELETEK ÉS KÓRHÁZI LÁTOGATÓI SZOLGÁLAT BEOSZTÁSA A BUDAPESTI SZENT IMRE KÓRHÁZBAN 2013-BAN Kedves Testvérek! Az alábbiakban soroljuk fél az istentiszteletek rendjét, mely az elmúlt évhez képest változott: 2013. január – február Kelenföldi Református Gyülekezet 2013. március – április Nagytétényi Református Gyülekezet 2013. május – június Budafoki Baptista Gyülekezet 2013. július – augusztus Budafoki Evangélikus Gyülekezet 2013. szeptember – október Budafoki Református Gyülekezet 2013. november – december Kelenföldi Evangélikus Gyülekezet Az istentiszteletek időpontja és helye: péntek: 16.00 óra „B" épület II. emelet (pszichiátria) társalgója. (A sokfunkciójú termet ezeken a napokon egy óra időtartamra kaptuk meg, így az alkalmakat kérnénk 17.00 óráig befejezni.) Isten áldása legyen munkánkon! Takaró Károly

FÜLE LAJOS

KI VAGY TE? Galaxisok kifáradt porszeme, e m b e r : te, én s több mint ötmilliárd! Ki vagy te, hogy érted a vére hullt VALAKINEK, KI ISTEN, s végtelent teremtett, és MAGA IS VÉGTELEN?! Gondolj bele, mily mérhetetlen a c s o d a , amely velünk esik, mikor néven nevez, utánunk nyúl, szeret, a porszemet, az ember porszemet!

WASS ALBERT

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egyegy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng. Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda. Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján: – Aztán tudjátok-é – kérdezte –, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony? – Akkor született a Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá. – Ez igaz – mondta –, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett. Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám. – Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából –, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget. A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: „Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája.” Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.

21 A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megosztania mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyonnagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. „Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette.” „Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. – Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok.” Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban. „Édesanyám, éhes vagyok...” – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. „Miért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal. – Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz.” „Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony –, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.” S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe. A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt: „Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!” Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez. S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak. S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat. – Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén –, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

mainkra! l a k l a k n u Vár DECEMBER 25. KARÁCSONY 1. NAPJA 9.30 karácsonyi istentisztelet 17 óra gyermekek karácsonya DECEMBER 26. KARÁCSONY 2. NAPJA 18 óra Karácsonyi koncert DECEMBER 31. ÓÉV ESTE 18 óra hálaadó istentisztelet 2013. JANUÁR 1. Újév este 17 óra Úrvacsorai istentisztelet

Kis történetek Egy vasárnapi iskolai tanító észrevette, hogy egyik tanulója már hosszabb idő óta hiányzik. Meglátogatta a hiányzót otthonában, és ott találta a kandalló előtt ülve. A meglepett tanuló behívta őt és várta a neki járó dorgálást. Az nem érkezett meg. A tűz előtti székre ülve, a tanító csöndesen kivett a tűzből a piszkavassal egy parazsat és rátette a téglapadlóra. A fájdalmas csöndben mindketten figyelték az izzó szenet, amint lassan elhalványult és kialudt. Az “iskolakerülő” megszólalt: “Nem kell mondania egy szót sem! Ott leszek jövő vasárnap!” Az egyik árverésen az árverést vezető megállította az eljárást és bejelentette: „Egy jelenlevő a teremben elveszítette a pénztárcáját, amiben százezer forintot tartott. Fölajánl 20 ezret a becsületes megtalálónak." Erre az egyik jelenlevő bekiabál: „21 ezret adok." Van egy kiváló orvosom. Ha ön nem akarja az operációt, szívesen retusálja a röntgenfelvételt. Hudson Taylor mondta: „Ha Isten munkáját Isten módján és az ő dicsőségére végezzük, akkor mindig megadja hozzá a támogatást. Isten nem köteles segíteni minket önző terveinkben. Viszont kötelezi magát arra, hogy támogatja azt, aki őt szolgálja!"

22

– Hát igen! Ez kellene, de nincs! Pedig az angyalok megígérték ott a betlehemi éjszakában, s azt is megmondták, mi a feltétele. Alighanem ebben lehet ennek a beteg világnak, s az emberek beteg életének a gennygóca. Mert világosan megmondatott, hogy a j ó a k a r a t gyümölcse a békesség. Az emberekhez való jóakaraté. Világos tehát, hogy a rosszakarat nem teremhet békességet, s ha ez a gyümölcs hiányzik az emberek s a népek életéből, akkor a jóakarat körül van a baj. S hogy itt baj van, ezt nem lehet letagadni. A rosszakarat olyan, mint a poloska vagy a svábbogár. Ahova befészkeli magát, ott eluralkodik, s a szagán is érzik annak a lakásnak, ami otthonnak alig nevezhető. A rosszakaratnak ugyanolyan bűze van, mint ezeknek az undorító élősdieknek. Nem segít rajta a legdrágább francia parfüm s a legmézesebb mosoly sem. A rosszakarat félelmes gyilok. Halálra tudja kínozni vele egyik ember a másikat. Csak azt nem tudom, mire jó, kinek öröm ez a gonoszkodás. Nyilván a Gonosznak, mert a rosszakaratú ember sosem érzi jól magát, sosem nyugodt. Nem is beszélve arról, aki ellen a rosszakarat irányul. Az ember olyan csudálatosán van megalkotva, hogy a rosszakarat visszavágója: a lelkiismeret bosszút áll. Milyen kár ezzel a rossz játékkal tölteni ezt a jobbra kapott életet. Mert, hogy ebből a poloska-szagú, svábbogaras életből hogy tudja egy szemernyi jóakarat előhívni azt a szép, érdekes, gazdag, színes, játékos valamit, amit az Isten emberi é l e t n e k szánt. Milyen A BUDAFOKI BAPTISTA GYÜLEKEZET LAPJA Felelős: Kulcsár Tibor lelkipásztor Tördelés: Hödl Mária. Borító: Molnár Tünde

e-mail: [email protected] www.istenhaza.hu Készült: Maximumprint Bt. Nyomda Felelős vezető: Sztasák Árpád. Tel.: 06-70-312-6633 Imaházunk megközelíthető az 56-os villamossal, vagy a 33-as, 233E, 214-es, 114-es, 58-as, 250-es,141-es, 213-as autóbusszal a Savoyai Jenő térig, onnan 5 perc séta.

ALKALMAINK Kedd: du. 17, 18 óra, barátkozók órája. Csütörtök: de. 10 óra, bibliaóra. Péntek: du. 18 óra, bibliaóra. Szombat: du. 18 óra ifjúsági alkalom. Vasárnap: IMAÓRA, de. 1/2 9 ÓRA, ISTENTISZTELET, de. 1/2 10 óra, ISTENTISZTELET, du. 5 óra.

megdöbbentő az, hogy egy nyájas mosoly, egy jó szó, vagy csak egy kis odafigyelés, hogy támasztja fel az életkedvet, a nevetést, a tréfát, amitől oldódnak a görcsök, szárnyra kapnak a szép gondolatok, szárba szökken a bizalom, s beleragyog a jeges homályos mélységekbe az ingyen világító, melegítő nap: a s z e r e t e t . Ülök itt, ezen a sötét decemberi napon az íróasztalom mellett, s űzöm az eszemet azon, hogy milyen nyelven kellene írni, hogy ez a sok búvalbélelt ember megértse, hogy miért nincs békessége? Nem tud megbékélni önmagával,

a sorsával, az emberekkel, mert nem tud megbékélni Istennel. Nem tud? Nem a k a r ! Rosszat akar magának is, másnak is, összes fonák gondolataival, mert az akarata lázad az Isten akarata ellen, amit a tyúkeszével nem képes megérteni. Mondja, mondja, szajkózza a Miatyánkban, hogy „legyen meg a te akaratod...", de oda se figyel, és egyáltalán nem bízik abban, hogy az az akarat jó, sőt az ő számára is az egyetlen j ó a k a r a t . Milyen csodálatosan változna az élet, az egyéni is, a közösségi is, milyen békesség születne a világba, s a szívekbe, ha végre oda figyelnénk és elhin-nénk, amit az Angyalok hirdettek: ,, B é k e s s é g a j ó a k a r a t ú ember-ne k.” Tüdős Klára

Misa története Az orosz Oktatásügyi Minisztérium 1994-ben két hívő misszionáriust bízott meg azzal, hogy kidolgozzanak egy olyan tananyagot, amellyel az iskolákban etikaórákon megtaníthatják a tanulóknak a bibliai alapelveket. Arra is fölkérték őket, hogy a börtönökben, a tűzoltóságon, a rendőrségen, valamint egy nagy árvaházban is tanítsanak. Később ők mondták el árvaházi élményüket: Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet! Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadókban. Aztán hogyan született meg Jézus egy istállóban, és hogy fektették szülei egy jászolba. Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzet visszafojtva hallgattak bennünket. Némelyikük a szék legszélére csúszott, nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit mondunk. Amikor véget ért a történet, minden gyereknek adtunk három kis darab kartonpapírt, amiből egyszerű jászolt készíthettek. Kaptak egy kis sárga szalvétadarabot is, amit azután az útmutatásunk szerint vékony csíkokra téptek és szalmaként a jászolba tettek. Világosbarna filcből babaformákat vágtunk ki, egy régi hálóingből pedig négyszögű flanelldarabokat, hogy a babáknak takarója is legyen. A gyerekek serényen dolgoztak, hogy összeállítsák apró jászlaikat, én pedig körbejártam közöttük, hogy segítsek, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Minden rendben ment. Aztán ahhoz az asztalhoz értem, amelyiknél a hat év körüli kis Misa ült. Éppen elkészült a munkájával. Amikor szemügyre vettem a jászlát, elképedtem, mert nem egy, hanem két baba feküdt benne. Gyorsan hívtam a tolmácsot, hogy megkérdezzem a kisfiútól, miért így készítette a jászolt. A fiúcska széttárta a karjait, elgondolkozva nézte a pici jászolt. Aztán nagy komolyan belefogott a karácsonyi történet elmesélésébe. Életében először hallotta ezt a történetet, úgyhogy meglepett, milyen pontosan emlékszik rá. Mikor ahhoz a részhez ért, hogy Mária a kis Jézust a jászolba fektette, innen egészen sajátos módon folytatta: „Amikor Mária a babát a jászolba tette, Jézus rám nézett, és megkérdezte, hogy hol lakom. Elmondtam neki, hogy nekem se mamám, se papám, se otthonom nincs. Akkor Jézus azt mondta, hogy lakhatnék nála. Azt feleltem, hogy ez nem megy, mert én nem tudok neki ajándékot adni, mint mások. De anynyira szerettem volna Jézusnál lakni! Gondolkodtam, nincs-e valamim, amit odaajándékozhatnék neki. Eszembe jutott, hogy melegíthetném őt. Úgyhogy megkérdeztem Jézust: Ha melegen tartalak, az olyan lenne mint egy ajándék? Jézus erre azt felelte: Ha melegen tartanál, az volna a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. Akkor befeküdtem mellé a jászolba, és Jézus rám nézett, és azt mondta, hogy most már vele maradhatok – mindig.” Mire Misa befejezte a történetét, elöntötték szemét a könnyek, és megállíthatatlanul patakzottak végig az arcán. Arcát kezébe temette, és fejét az asztallapra hajtotta. Két kis válla csak úgy rázkódott a keserves zokogástól. Ez az árva kisfiú talált valakit, aki sohasem hagyná el vagy bántaná őt. Valakit, aki mindig vele lesz. Megtanultam: nem az számít leginkább, hogy mink van az életben, hanem hogy kicsodánk. forrás: Internet

23

Kovács Alexandra 6 éves Gulyás Emma 3,5 éves

Rasch Lilien 5 éves

Hainzmann Helka 10 éves

A rajzverseny díjazott rajzai Emhő Lídia 4,5 éves

Pankotai Renáta 4. oszt.