III. fejezet
Hanem, hogy az egész várost új Athénnak nevezik, az – köztünk maradjon – nevetséges egy kicsit, s nagy fáradságomba kerül, ha ebben a minőségében kell képviselnem. Ezt mélységesen éreztem a berlini filiszterrel folytatott párbeszédemben, aki, ámbár jó ideje beszélgetett már velem, elég udvariatlan volt, hogy semmi attikai sót ne találjon az új Athénban. – Az – kiáltotta meglehetős hangosan – csak Berlinben akad. Csak ott van szellemesség és irónia. Itt csak jó világos sör van, de irónia igazán semmi. – Iróniával nem szolgálhatunk – kiáltotta Nannerl, a karcsú pincérleány, aki éppen ebben a pillanatban szökkent el mellettünk –, de mindenféle más sörünk van. Hogy Nannerl az iróniát valami sörfajtának tartotta – talán a legjobb stettininek –, nagyon fájt nekem, s hogy legalább ezután ne szolgáltassa ki így a gyönge oldalát, következőképpen kezdtem prelegálni neki: – Szép kis Nannerl, az irónia nem sör, hanem a berliniek találmánya, a legokosabb embereké a világon, akik nagyon bos�szankodtak, amiért később jöttek a világra, semhogy a puskaport feltalálhatták volna, s ezért próbáltak valami olyat feltalálni, ami éppen annyira fontos, és olyanoknak, akik a puskaport nem találták fel, nagyon hasznos is. Ezelőtt, édes fiam, ha valaki butaságot követett el, azon nem lehetett segíteni. Ami megtörtént, megtörtént, s a világ azt mondta rá: marha fráter. Ez kellemetlen volt. Berlinben, ahol legokosabbak az emberek, s a legtöbb ostobaságot követik el: ott érezték legmélységesebben ennek a kellemetlen voltát. A minisztérium komoly rendszabályokat iparkodott életbe léptetni; csak a nagyobbfajta ostobaságokat volt szabad kinyo-
47
48
matni, a kisebbeket csak élőszóban engedélyezték; ez az engedély is csak professzorokra és magasabb államhivatalnokokra vonatkozott, kisebb rendű emberek csak titokban hangoztathatták ostobaságaikat; de mindezek az óvintézkedések nem használtak semmit, az elnyomott ostobaságok rendkívüli alkalmakkor annál hatalmasabban törtek ki, sőt felülről titokban pártfogolták is őket, nyilvánosan emelkedtek alulról fölfelé, nagy volt a baj, míg végre föl nem találtak egy visszaható szert, amellyel minden ostobaságot mintegy meg nem történtté lehet tenni, sőt bölcsességgé is át lehet alakítani. Igen egyszerű ez a szer; annyi az egész, hogy kijelenti az ember: csak iróniából mondta vagy cselekedte ezt vagy azt az ostobaságot. Így lép elő minden a világon, édes fiam, az ostobaságból irónia lesz, az elhibázott talpnyalásból szatíra, a természetes otrombaságból művészi persziflázs, a valóságos őrültségből humor, a tudatlanságból sziporkázó szellemesség, s belőled végül is az új Athén Aszpasziája. Többet is mondtam volna még, de a szép Nannerl, akit ezalatt a köténye csücskénél fogva visszatartottam, erőszakkal kiszabadította magát, mikor mindenfelől túl viharosan kezdtek hallatszani a „Sört! Sört!” kiáltások. A berlini azonban olyan volt, mint maga a megtestesült irónia, amikor észrevette, mily lelkesen fogadják a habzó söröspoharakat; s miközben rámutatott egy sörivó csoportra, mely szívbeli élvezettel nyakalta a komlónektárt és annak kitűnő voltáról vitatkozott, mosolyogva mondta: – Ezek akarnak athéniak lenni? Azok az utólagos megjegyzések, amiket ez alkalommal tett, nagyon fájtak nekem, mert nem csekély előszeretettel viseltetem a mi új Athénünk iránt, s ezért iparkodtam megértetni ezzel a hirtelen gáncsoskodóval: mi még csak rövid ideje jöttünk arra a gondolatra, hogy új Athén gyanánt szerepeljünk; ifjú kezdők vagyunk csupán, és nagy szellemeink, sőt egész művelt közönségünk sincs még arra berendezkedve, hogy közelről lehessen nézni. „Minden keletkezőben van még, nem teljes a társulat. Még
csak a legalsóbbrendű szerepek vannak kiosztva, kedves barátom – tettem hozzá –, s bizonyára nem kerülte el a figyelmét, hogy például baglyokban, szükophantákban és Phrünékben nem szűkölködünk. Csak a magasabb rendű személyzet hiányzik, és sokan kénytelenek több szerepet játszani egyszerre. Például költőnk, aki a gyöngéd görög fiúszerelmet énekli meg11, kénytelen volt az arisztophanészi gorombaságot is átvenni; de ő megtehet mindent, benne minden megvan, ami a nagy költőt teszi, kivéve talán a fantáziát és a szellemet, s hogyha sok pénze lenne, gazdag ember lenne. Ami azonban mennyiségben hiányzik, azt pótoljuk minőséggel. Csak egy nagy szobrászunk van – de az aztán ,oroszlán’ [Löwe]. Csak egy nagy szónokunk van, de meg vagyok győződve, hogy Démoszthenész sem tudott hozzá hasonlóan mennydörögni az attikai malátapótadóról. Hogy még egyetlen Szókratészt sem mérgeztünk meg, az igazán nem a méreg hiányán múlt. S ha nincs is még tulajdonképpeni démoszunk, egész demagóg népünk, azért mégis szolgálhatunk egy díszpéldánnyal ebből a fajtából, egy professzionátus demagóggal, aki egymaga fölér egész rakás nagyszájúval, handabandázóval, poltronnal és más efféle hitvány népséggel – itt látja őt magát.” Nem tudok ellenállni annak a kísértésnek, hogy kissé pontosabban leírjam azt az alakot, aki most megjelent előttünk. Vajon joggal állítja-e ez az alak, hogy a fejének van valami emberi vonása, s ennél fogva jogilag illetékes arra, hogy embernek mondja magát: azt nem akarom eldönteni. Én inkább majomfejnek tartanám, csak udvariasságból hagyom rá, hogy hát jól van: emberfej. Fejfödője Mambrinus sisakjához hasonló formájú posztósapka; merev fekete haja hosszan lógott le alóla, elöl kisfiúsan kettéválasztva. A fejnek erre az elülső részére, mely az arc nevét bitorolja, a közönségesség istennője nyomta rá bélyegét, mégpedig oly erősen, hogy majd szétlapította az ott található orrot; a lesütött szem mintha hiába keresné ezt az orrot s ezen szomorkodnék; rossz illatú mosoly játszadozik a száj körül, mely fölötte
49
50
szerelemre ingerlő, és bizonyos frappáns hasonlóság segítségével a leggyöngédebb gázelokra lelkesíthette a mi görög álköltőnket. Ruházata ónémet kabát; kissé ugyan módosítva már az új-európai civilizáció legsürgetőbb követelményei szerint, de szabása még mindig arra a ruhára emlékeztet, amelyet Arminius viselt a teutoburgi erdőben, s amelynek ősi formája éppoly titokzatos hagyomány gyanánt maradt fenn egy hazafias szabótársaságban, mint egykor a gótikus építőművészet egy misztikus kőművescéh kebelében. A csupasz, ónémet nyakkal mély jelentőségű ellentétben álló, fehérre mosott rongy födi ennek a híres kabátnak a gallérját; hosszú ujjaiból hosszú, piszkos kezek lógnak ki, ezek közt egy hosszadalmas törzs mutatkozik, melyen viszont két rövid lélegzetű láb fityeg – az egész alak katzenjammeres paródiája a belvederei Appollónnak. – Hát ez az új Athén demagógja? – kérdezte gúnyos mosollyal a berlini. – Uram Isten, hiszen ez földim! Alig hiszek tulajdon szememnek – ez az, aki – no né, hát ez is lehetséges! – Igen, ti elvakult berliniek – feleltem én nem minden tűz nélkül –, ti félreismeritek hazai lángelméiteket, és megkövezitek a prófétáitokat. Nekünk azonban mindenki jó! – És mire jó önöknek ez a szerencsétlen flótás? – Mindenre jó, amihez ugrálás, csúszás-mászás, kedély, zabálás és jámborság kell, sok ónémet, kevés latin és semmi görög. Csakugyan igen jól ért a magasugráshoz; tabellákat is készít mindenféle ugrásról és jegyzékeket ónémet költeményeknek minden lehető olvasásmódjáról. Ezenkívül képviseli a hazaszeretetet, anélkül, hogy a legkevésbé is veszedelmes volna. Mert mindenki jól tudja, hogy az ónémet demagógoktól, akikhez egyszer véletlenül csatlakozott, idejében elszakadt, mikor a dolguk kissé veszedelmesen kezdett állni, s ezért nem egyezett meg többé az ő lágy szívének keresztényi érzelmeivel. De amióta a veszély elmúlt, a mártírok megszenvedtek a gondolkozásukért, majdnem valamennyien maguktól el is pártoltak tőle, s még legtüzesebb borbé-
lyaink is levetették a német kabátot, azóta kezdődött csak igazán a mi óvatos honmentőnknek a virágzása; egyedül ő tartotta meg mindmáig a demagógjelmezt s az ahhoz tartozó szólásmódokat; még mindig úgy magasztalja Arminiust, a cheruskok fejedelmét és Thusnelda asszonyt, mintha az ő szőke unokájuk volna; még mindig őrzi hazafias germán gyűlöletét a francia Bábel, a szappan feltalálása, Thiersch pogány-görög nyelvtana, Quintilius Varus, a kesztyű és minden tisztességes orrú ember ellen; – és így áll itt, egy elmúlt idő két lábon járó emléke gyanánt, s mint az utolsó mohikán, ő is egyedül maradt fenn egy egész tetterős hordából, ő, az utolsó demagóg. Hát beláthatja, kérem, hogy az új Athénban, ahol még egyáltalán nincsenek demagógok, szükségünk van erre az emberre; igen jó demagóg, s egyszersmind olyan szelíd, hogy minden köpőcsészét kinyal, kézből lehet etetni, és mogyorót, gesztenyét, sajtot, virslit, egyszóval mindent fölfal, amit odaadnak neki; és mert most egyetlen a maga nemében, még az a különös hasznunk is megvan belőle, hogy később, ha elpatkolt, kitömethetjük, s mint az utolsó demagógot, szőröstülbőröstül megőrizhetjük az utókor számára. De azért, kérem, ne mondja meg ezt Berlinben Lichtenstein professzornak, mert az még az állattani múzeum számára követelné, s abból háború kerekedhetnék Porosz- és Bajorország között, mivelhogy mi semmi esetre sem engednők át. Már az angoloknak is fáj rá a foguk, és kétezerhétszáz-hetvenhét guinea-t ajánlottak érte, az osztrákok meg a zsiráfot kínálták cserébe; de minisztériumunk állítólag így nyilatkozott: az utolsó demagógot semmi pénzért nem adjuk, az valaha büszkesége lesz a természetrajzi gyűjteményünknek és dísze a városunknak. A berlini mintha szórakozottabban hallgatott volna rám, szebb tárgyak vonták magukra a figyelmét, s végül így vágott a szavamba: – Bocsásson meg, kérem, hogy félbeszakítom, de ugyan mondja meg, miféle kutya az, amelyik ott szalad? – Az egy másik kutya.
51
– Nem, kérem, félreértett, azt a nagy, fehér szőrű, farkatlan kutyát gondolom. – Kedves uram, az az új Alkibiadész kutyája. – De hát mondja – jegyezte meg a berlini –, hol van maga az új Alkibiadész? – Őszintén bevallva – feleltem én –, ez a hely még nincs betöltve, csak a kutyánk van meg hozzá.
52
IV. fejezet
Annak a helynek neve, ahol ez a beszélgetés lefolyt, Bogenhausen vagy Neuburghausen, vagy Hompesch-villa, vagy Montgelas-kert, vagy a kastély – egyébiránt meg sem kell nevezni, ha Münchenből oda akar hajtatni az ember, a kocsis megért bennünket bizonyos szomjas hunyorgatásból, bizonyos előre élvezést kifejező fejbólintásból és hasonló helymeghatározó fintorokból. Az arabnak ezer szava van a kardra, a franciának a szerelemre, az angolnak az akasztásra, a németnek az ivásra, s az új athéninak még arra a helyre is, ahol inni lehet. A fönt nevezett helyen csakugyan igen jó a sör – még a Prytaneumban, vulgó Bakkecske pincében sem jobb –, kitűnően ízlik, különösen azon a lépcsős teraszon, ahol a tiroli Alpokra esik az ember pillantása. Gyakran ültem ott tavaly télen, s elnézegettem a hófödte hegyeket, melyek a napfényben ragyogva olyanok voltak, mintha színezüstből öntötték volna őket. Tél volt akkor a lelkemben is, gondolataimat és érzéseimet mintha hó lepte volna be, hervadt és halott volt a kedvem – s mindehhez még az a keserves politika, a gyász egy kedves, elhalt gyermek miatt12, egy régi maradék bosszúság és nátha járult. Azon kívül sok sört ittam, mert erősítgették nekem, hogy az javítja a kedélyt. De a legjobb attikai árpalé sem használt nekem, mert Angliában már megszoktam volt a portert. Végre elkövetkezett az a nap, mikor minden megváltozott. A nap előtört a felhők közül, és megszoptatta vén gyermekét, a földet sugarainak tejével; a hegyek megborzongtak gyönyörűségükben, és hatalmasan ontották hókönnyeiket; a tavak jégtakarója recsegve-ropogva tört össze, a föld felnyitotta kék szemét, kebléből áradtak a szerelmes virágok, s a csengő erdők, a fülemülék zöld palotái, az egész természet mosolygott, s e mosolygásnak ta-
53
vasz volt a neve. Bennem is új tavasz kezdődött akkor, új virágok fakadtak, s szívemből rózsa gyanánt nőtt ki a szabadság érzése, ifjú ibolyaként titkos vágyódás is, köztük persze sok haszontalan csalán. Vágyaim sírja fölött ismét vidám zöld ruháját öltötte fel a remény, visszatértek a költészet dallamai is, mint valami költöző madarak, melyek meleg délvidéken töltötték a telet, s most újra felkeresik északon elhagyott fészküket – s az elhagyott északi szív ismét úgy csengett, virágzott, mint valaha… csak azt nem tudom, hogyan történt mindez. Barna vagy szőke nap volt az, amely újra fölébresztette szívemben a tavaszt, ismét életre csókolta az alvó virágokat ebben a szívben, és mosolyával ismét belevarázsolta a csalogányokat? Maga a rokon természet volt talán, mely visszhangját kereste keblemben, s e tükörben kedvtelve nézegette magát új tavaszi pompájában? Nem tudom, de azt hiszem, hogy a bogenhauseni teraszon, a tiroli Alpokkal szemtől szemben lett úrrá ez az új varázslat a szívemen. Mikor elgondolkozva ültem ott, gyakran úgy tetszett nekem, mintha csuda szép ifjú arcot látnék előkukucskálni e hegyek mögül, és szárnyakat kívántam, hogy elsiethessek a hazájába: Itáliába. Gyakran éreztem a felém lehelő citrom- és narancsillatot is, mely átcsapott a hegyeken, hízelegve és sokat ígérően, hogy elcsalogasson Itáliába. Sőt egyszer, aranyos alkonyi fényben, teljes életnagyságban láttam egy alpesi csúcson a tavasz ifjú istenét; vidám fejét virág és babér koszorúzta, s kacagó szemmel, virágzó ajakkal kiáltott felém: Szeretlek, jöjj hozzám, Itáliába!
54
V. fejezet
Ilyenformán kissé vágyakozó csillogása lehetett a tekintetemnek, mikor a végeláthatatlan filiszterfecsegésen kétségbeesve, kinéztem a szép tiroli hegyek felé, és mélyet sóhajtottam. Az én berlini filiszterem azonban éppen ezt a pillantásomat, ezt a sóhajt kapta fel a beszélgetés új fonalaként, és csatlakozott a sóhajtásomhoz: – Ó, igen, én is szeretnék most Konstantinápolyban lenni! Ah, Konstantinápolyt látni, ez volt mindig egyetlen kívánsága az életemnek, s most bizonyosan bevonultak oda az oroszok, ah, Konstantinápolyba! Látta ön Pétervárt? – Nemmel feleltem, és kértem, hogy beszéljen róla. Csakhogy nem ő maga, hanem sógora, a kamarai törvényszéki tanácsos járt ott tavaly nyáron – azt mondja, páratlan egy város. – Látta Koppenhágát? – Mikor erre a kérdésre is tagadóan válaszoltam, és kértem, hogy írja le nekem ezt a várost, ravaszul mosolygott, elégedetten ingatta a fejét jobbra-balra, és becsületszavára állította, hogy arról nem alkothatok fogalmat magamnak, ha nem voltam ott. – Ez – feleltem – egyelőre nem fog megtörténni, most más utazásra készülök, amelyet már idén tavasszal terveztem, tudniillik, Itáliába utazom. Az én emberem e szó hallatára hirtelen felugrott székéről, fél lábon hármat penderedett és trillázni kezdett: – Tirili! Tirili! Tirili! Több ösztökélés nem kellett nekem. Tüstént elhatároztam: holnap utazom. Nem akarok tovább habozni, minél előbb látni akarom azt az országot, mely a legszárazabb filisztert is olyan extázisba tudja juttatni, hogy neve említésére trillázni kezd, mint a pitypalatty. Miközben odahaza az útitáskámba becsomagoltam, folyvást fülembe csengett ez a tirili, s fivérem, Maximilian Heine, aki másnap Tirolig kísért, fel nem foghatta, miért nem szólok egész úton egy értelmes szót sem, és miért tirilizek folyvást.
55
VI. fejezet
56
Tirili! Tirili! Élek! Érzem a létnek édes bánatát, érzem minden örömét és kínját a világnak, szenvedek az egész emberi nem üdvéért, lakolok a vétkeiért, de ki is élvezem a vétkeit. És nemcsak az emberekkel: a növényekkel is együtt érzek; ezernyi zöld nyelvük bűbájos történeteket mond el nekem; tudják, hogy nem vagyok büszke embervoltomra, s az utolsó vadvirággal éppoly szívesen elbeszélgetek, mint a legmagasabb fenyővel. Ó, hiszen tudom, hányadán vagyunk ezekkel a fenyőkkel! A völgy mélyéből magasan törnek az ég felé, szinte föléje emelkednek a legmerészebb sziklahegynek, de meddig tart ez az egész dicsőség? Legföljebb néhány rongyos évszázadig, akkor aztán vénségtől fáradtan ledőlnek, s elkorhadnak a földön. Éjszaka pedig elősuhannak a sziklák hasadékaiból a rosszmájú kuvikmadarak, s még ki is csúfolják őket: – Látjátok, ti erős fenyők, azt hittétek, a hegyekkel mérkőzhettek; most összetörve hevertek odalenn, a hegyek pedig még mindig rendíthetetlenül állnak. Nagy részvétet érezhet a sas, ha kedves, magányos szikláján ülve hallja ezt a gúnyolódást. Ilyenkor a maga sorsára gondol. Ő sem tudja, milyen mélyen vetik meg egykor az ágyát. De a csillagok oly megnyugtatóan ragyognak, az erdei patakok oly vigasztalóan csörgedeznek, lelke pedig oly büszkén harsogja túl ezeket a kislelkű gondolatokat, hogy hamarosan megfeledkezik róluk. Ha aztán a nap is fölkel, megint úgy érzi magát, mint máskor, fölrepül hozzá, s ha elég magasra jutott, elénekli neki gyönyörűségét, kínját. Állattársai – különösen az emberek – azt hiszik, hogy a sas nem tud énekelni, és nem tudják, hogy csak akkor énekel, ha kijut az ő környezetükből, s büszkeségében azt akarja, hogy
csak a nap hallja őt. És igaza van; odalenn még eszébe juthatna valamelyik szárnyas atyafinak, hogy megbírálja az énekét. Magam is tapasztaltam, hogyan hangzanak az ilyen kritikák: a tyúk fél lábra áll, és azt kotkodácsolja, hogy az énekesben nincs kedély; a pulyka azt öblögeti, hogy hiányzik belőle az igazi komolyság; a galamb azt turbékolja, hogy nem ismeri az igazi szerelmet; a liba azt gágogja, hogy nem elég tudományos; a kappan azt kikirili, hogy nem morális; a papfülemile azt csattogja, hogy sajnos, egyáltalán nem vallásos, a veréb azt csipogja, hogy nem elég produktív, búbos banka, szarka, bagoly – mind cserreg, berreg, huhog, csak a csalogány nem szól belé a kritikába; nem törődik a körülötte levő világgal, egyetlen gondolata, egyetlen dala a piros rózsának szól, vágyakozva röpködi körül, és átszellemülten veti magát a kedves tövisek közé, vérzik és énekel.
57
